Település a város helyén

Település a város helyén Tatabánya látképe egy magán-történelemkönyvből

Ahová a turistajelzések vezetnek Tatabánya Komárom-Esztergom megye székhelye, ötvenöt kilométerre Budapesttől, az M1-es autópálya és a Budapest-Bécs vasútvonal mentén. A Vértes és a Gerecse hegyvonulata alkotta völgyben fekszik kilencvennégy négyzetkilométer területen, tizennégy kilométer hosszan. Lakosainak száma hetvenötezer. Négy település: Bánhida, Alsógalla, Felsőgalla és az egykori bányatelep egyesítése nyomán nyilvánították várossá 1947-ben. A város környékén ötszázezer évvel ezelőtti nyomai vannak az emberi életnek. A közeli Vértesszőlősön Európa egyik legrégibb előemberének (Homo erectus seu sapiens paleohungaricus) nyomait Pécsi Márton geográfus fedezte fel 1962-ben. Tatabánya előtelepüléseinek történetét a honfoglalás idejéből származó legendák őrzik, közülük a legismertebb Bánhidához kötődik. A krónikák szerint honfoglaló eleink itt győzték le Szvatopluk morva fejedelem seregét. Erre az eseményre emlékeztet az 1907-ben emelt Turul madár, a török időket idéző Szelim barlang szomszédságában. A város fölé magasodó emlékmű Közép-Európa legnagyobb madárszobra. Bánhida, Alsógalla, Felsőgalla a török pusztítás nyomán elnéptelenedett. A XVIII. században Esterházy gróf, a környék birtokosa telepesekkel pótolta a hiányt. A magyar lakosság után így kerültek németajkúak Alsó-és Felsőgallára, szlovákok Bánhidára. A XIX. század végének bányászati feltárásai jelentős változásokat hoztak az itt élők életében. 1891-ben a MÁK Rt. (Magyar Általános Kőszénbánya Rt.) megvásárolta a szénkitermelés jogát, és munkásainak lakásokat építve létrehozta a bányatelepet, Tatabánya elődjét. 1987-ig 170,5 millió tonna szén került a tatabányai medencéből felszínre huszonhat működő aknából. A város 1950-től megyeszékhely, 1991-től megyei jogú város. Arculata a múlt század utolsó évtizedében megváltozott, a szénkitermelés gyakorlatilag megszűnt, helyét más gazdasági formák vették át. Említést érdemel a gépgyártás, az alumínium-feldolgozás, a környezetvédelmi ipar, az elektronikai alkatrészgyártás, és az, hogy folyamatosnak mondható az új beruházók megjelenése. Ennek következtében a város megtartani látszik a régióban elfoglalt korábbi vezető szerepét.

Prológ; az elemek tánca A földi elemekkel folytatott kalandozásaim úgy végződtek, hogy a véletlenek összjátékának köszönhetően maradéktalanul egymásra találtak az engem alkotó részek, s innentől kezdve nem sok beleszólásom volt a dolgokba. Befellegzett a kozmikus kószálásoknak és a szabad improvizációnak. A lehető leghétköznapibb módon világra jöttem, és kezdődhetett a formára igazítás, amit egyetlen földi halandó el nem kerülhet. Beleszülettem Tatabányába. Éppen ötven éve, a gyászoló januárba. Azért lengtek a halál fekete jegykendői szerte a havas utcákon, mert jövetelem előtt három nappal nyolcvannyolc ember szinte egyazon pillanatban belehalt Tatabányába. Odaveszett a város tizenkettes számú bányájában, ahol a sújtólég démoni tűzvihara elszenesítette alkotóelemeiket. Az akkor mindössze három éves város szülőanyja a bányászat volt, s atyja pedig a tervgazdálkodás. Jeles frigy. Az atya a sok kollektív paradicsomba tülekedő önjelölt közül akár

maga a Mindenható Főtitkár is lehetett, de a genezis körülményei a gyerek szempontjából mit sem jelentenek. Semmi beleszólása az ügybe, ebben a sorsunk közös.

A tizennégy kilométeres csecsemő 1947. október elsején Rajk László diadalmas arccal kilép a szülőszobából, s bejelenti, hogy az óriások vajúdása nyomán új város született. Neve Tatabánya, hossza tizennégy kilométer, súlya az alatta és környékén húzódó szénmezők tonnáival megegyező. Történelmi folytonosságként a nem túl korszerű, múltat idéző fellegvár szót használja. A szénbányászat és az ipar fellegvára. Vitány kapitány szelleme várának omlatag falmaradványán sütkérezik a bágyadt őszi napfényben a Vértes belsejében és csendesen bólogat. Sámuel – az előember szellemeként – a barlang szájában pislog, mintha esti napfelkeltét látna. Ebben az évben írja be az új kor üzenőfüzetébe nevét Hédervár is. Itt érik tetten az első burgonyapusztító diverzánsokat, kolorádóbogárnak nevezve el a csíkos álruhában serénykedő ellenséget, bár stílszerűbben Krumpli Bogart is lehetne a keresztség eredménye, ha már annyira amerikaiak a határon átdobott betolakodók. A stílus azonban a közös sírban hever, jön helyette a Matador brigád, hogy DDTvel itassa át a földeket. Alsógalla, Felsőgalla, Bánhida és az ipari kolónia a tizennégy kilométeres csecsemő testében forrnak eggyé. Csendben remélve, hogy nem a vég tagjai, arccal a jövő felé, telve kíváncsisággal, hogy mit is tartogat számukra az ördögi gyorsasággal temetett múlt. Várakozással teli idők, minden szem a történelem kerekének forgását figyeli. Az Atya pedig nemzőkedvének teljében az illegalitás bilincseitől szabadult sejtjeit alanyok sokaságába oltja. Működni kezd a Tatabánya Olvasztómű jó néhány honi testvére társaságában.

A Magyar Általános Kőszénbánya Részvénytársulat tatabányai VI–VII. számú telepe

Tatabánya három évesen botladozik előttem az élet rögös útján, a tervek és tervteljesítések olvasztótégelyében megkezdődik a formára igazítása. Asszisztensek és ápolók sokasága vállalja a missziót, a nevelés nehézségeit. Igazgatják a rögöket a gyermek előtt, fényesítik neki a jövőt, hogy jobban lássa, s önszántából szaporázza feléje lépteit. Ebből nem sokat észlelek, mert néhány hónap elteltével a Föld egy kevésbé háborított pontjára kerülök, ésszerű megfontolások következtében. Arrafelé nagyszülői istápolás és változatos táplálkozási lehetőségek várnak rám, s egy elmúlásába gyalogosan ballagó világ felfedezésének lehetősége. A ház, amely majd visszavár Tatabányára, épp csak épülőben. Néhány hazahozatali kísérlettől eltekintve hét évig tájára is alig nézek szülőhelyemnek. Ismerkedem a még élő világgal, Székesfehérvártól vonattal fél óra járásnyira. Egyedül a Turul madarat irigylem, szívesen látnám a szántóföldek mögötti akácosban, vagy a legelőbe karoló erdő óriási tölgyfáján a harkályok, rigók és más szárnyasok társaságában. Nem találom a megoldást, úgyhogy marad a Turul ott, ahová 1907-ben

letelepedett. A Kő hegyen, a Gerecse városra néző oldalában, félredőlve sérült fészkén, fején korona, karmai között kard, s néz Nyugat felé, a Budapestről Bécs irányába tartó vonatok után. Odalent a völgyben eközben folyik a lázas munka, egyre több füst száll a madár szemébe, és száll az ének is dicsőségesen, már termelnek újra a gyárak, a gépben feszít az erő, hallani apám Gondűző fantázianevű Philips rádióján a munkás hétköznapokon és derűs vasárnapi órákon.

Üdvözöljük Archantropiában! Jó félmillió évvel ezelőtt már tálcán kínálta a Teremtő a Vértes és a Gerecse közrefogta vidéket a letelepedésre. Meglehet, korábban is, de ma még csak ennyire emlékezik a föld. Az érelmeszesedés errefelé folyamatos, úgymond progresszív folyamat, mészkősziklák fehérlenek elő a hegyoldalakból, és a víz rendületlenül patakzik a kivájt nyiladékokban, hordva oldalékait arra, amerre jár. Nem csoda hát, ha a vénséges Földnek csak véletlenül jutnak eszébe ifjonti cselekedetei, s ilyenkor a felszínre hoz némely emlékdarabot, hogy elmerenghessen jón, rosszon és saját múlandóságán.

A Samunak keresztelt előember is így bukkant elő családi tűzhelyével egyetemben az idők homályából a hatvanas évek elején Vértesszőlősön. Tatabánya ma OBI áruházzal, McDonalds-al, multinacionális és helyi pénzelverdék komplexumával súrolja közeli szomszédja, Vértesszőlős határát, ám ez Samu szempontjából viszonylag érdektelen. Örök álmát sosem zavarhatta semmi, mert örök álomban nem igazán volt része. A koponyáján képzett lyuk a szakvélemény szerint annak a husángnak szolgált otthonul, amelyre feltűzte a rokonság, hogy jelezze vele telephelyének határát. Üdvözöljük Archantropiában! Ez itt a Föld első tűzhelye, ötszázezer éves, villámgyújtásos és folytonégő. No persze bizonyos határok között. Samu másfél méter magas lehetett (még bot nélkül), s nevét Futó Jenőtől, az egyik ásató munkástól kapta, tehát nem az antropológusi kedély tartotta a keresztvíz (ez esetben tokaji bor) alá. –„Tanár úr, ha embert találok, hadd nevezzem el Sámuelnek” – kérte Futó Jenő Vértes Lászlót, az ásatások vezetőjét, aki rálegyintett a dologra, miután kételkedése biztos alapokon nyugodott. Az első leleteket Skoflek Istvánra, a tatai gimnázium tanárára bízta, aki diákjaival a tatai Nagytóban mosta át azokat. Rendhagyó fogmosás: egy előembergyermek szemfoga és négy fogtöredék került elő ebből az anyagból 1965 tavaszán. Ugyanez év augusztus 21-én fél kettőkor pedig egy tarkócsontot, a keresztelés alapanyagát hozta felszínre Futó Jenő ásója. A névadó szülő pedig beírhatta Sámuellel a saját nevét is az Emberiség Krónikájának legelső lapjára. Az hegyi érelmeszesedés pozitív hozadékai. Samu közvetlen és kései leszármazottainak maradványai mindenfelé meglelhetők a Gerecse lankáin. Az ember kapirgálni kezd a megfelelőnek ítélt helyen, s feltétlenül talál valamit. 1970. egyik későtavaszi napján, kutatókedvemnek engedve magam is turkálgatni kezdtem egy otthonosnak látszó partoldalban. Aktuális szerelmemmel nem éppen ezért hagytuk el a civilizációt, csupán alkotóelemeink zavartalan találkozóját szerettük volna zavartalanul megejteni, s a közbeiktatott meditáció pillanatait használtam fel „áskálódásra”. Az akkor talált koponya (bot nélkül) némely egyéb csontok társaságában valahol a múltamban rétegződik ma is, mert hiába vittem Vértesszőlősre mutogatni, elhessegettek vele, mondván, hogy pince, padlás tele van ilyesmivel. Nem sikerült beírnom nevemet az Emberiség Krónikájának lapjaira, egy nejlonzacskóban szekrényem aljába zártam leleteimet, s alattomban neheztelni kezdtem aktuális szerelmemre. A meghódítás bűvöletével sújtott ember már csak ilyen.

A víz íze A Tatabányán ma kínlódva átcsordogáló Általér hozadékai napjainkban merőben mások, mint a félmillió évvel ezelőtt csordogáló ereké, semmiben sem maradva el az a világ más hasonló iparvárosain áthaladó vizek állagától. A hegyekből a völgybe igyekvő ivóvíz azonban egymaga megéri, hogy itt töltse az ember drága életének drága napjait. Végigkóstolgattam a hazai és más vidékek kútjainak kínálatát, de ilyen jóra még nem akadtam. Ez a víz állandó hűvösségével, tisztaságával képes rabul ejteni, függővé tenni, akár a kultikus célzattal fogyasztott agyhajtó jellegűek. A hegyek szűrőjét és dúsító művét még nem tudta uralma alá hajtani a természet meghódításának szándékával büszkélkedő emberi elme, szerencsére itt nem is igen kísérletezett vele.

Barlangolás A hegyoldal tátott szája is időtlen idők óta nyitva. Ez a Szelim barlang nevet viselő üreg is rejtett, rejt némely emlékeket. Nem a barlangszájba illő fogsorra gondolok, annak ellenére sem, hogy elődeink fogazata ily jeles szerepet kapott Tatabánya előtörténetében. Egyéb tárgyi üzenetekre, amelyekből visszamenőleg ágakat hajthatunk családfánk terebélyes koronáján. A barlangból a mennyezet szép kerek nyílásán az égboltra látni, s ez a lyuk sem lehet mai gyerek. Néhány éve társa is van, mert az Emberiség Krónikájába írni szándékozó feltárók a barlang hátsó traktusának falát leomlasztották. Kemény munka lehetett, de a munka mindig elnyeri méltó jutalmát. Ezen a nyíláson is ki lehet látni az égre, s az előbbivel úgyszólván teljesen megegyező látvány tárul a szemünk elé. Az égbolt a Gerecse fölött tehát nem túl változatos a barlangból nézve, talán csak nyári zivatarok esetén, amikor a főváros irányába robogó felhők a hegyoldalban cafatokra szakadnak és kiadják magukból a csapadékok különféle nemeit. Ekkor aztán kapkodhatja az ember a fejét, hogy eligazodjon a kavarodásban. Szőlőskertek, présházak ékítik és vadonatúj udvarházak éktelenítik a barlang alatti lejtőt végig a város hosszában. Meg ameddig a hegy tart. Az autópálya (M1) is ebből a földből hasította ki a maga nadrágszíjparcelláját. Ismertem egy lenyűgöző kutat itt a présházak között. Negyven méter mélyre kerekezett le a vödör, mire elérte benne a vizet. Egy diófa borult a kút fölé, a szőlősgazdák használták, meg bárki, akinek vízre volt szüksége. Mint a mesében. Története azonban a valóságban fejeződött be, mint a szőlősgazdáké, és az óriási XVII. századi fa préseké, valamint a földművelő, szőlőket, gyümölcsfákat gondozó gyakorlaté. Jöttek az új kor új erkölcsének képviselői, s a kút szemétlerakó helyként hasznosult. Igaz, hogy addigra már vízvezetékek hálózták be a vidéket, a vödröt, meg a láncot is elvitte valaki, a következmények tehát a lehető leglogikusabbak. Mint ahogyan a kedvelt vagy eldugott kirándulóhelyeken szaporodó flakonok, tasakok és gumiabroncs-maradványok megjelenése a pihentető séták díszletelemei között. A természet azonban évadról évadra felújítja előadásait, s alig várja, hogy társulata lesétáljon a tömbházak közé előadni az Élet Harmóniája című darabját az élőknek.

A Tatabánya Olvasztómű A Tatabánya Olvasztómű kohójában négy alapelem összeolvasztása kezdődött meg tehát fél évszázaddal ezelőtt. Bánhida, Alsógalla, Felsőgalla és a MÁK Rt. bányászkolóniájának, Tatabányának elegyítése annak reményében, hogy eredményként nem a bölcsek köve, hanem

egy iparváros kerül ki az öntőformából. Az alkímia megsegítéseként Kertváros, valamint Újváros sava és borsa került katalizátorként a kohóba, hogy gyors legyen a folyamat, s egyben az eredmény mutatói a lehető legnagyobb kitérést mutassák; látjátok feleim, megy a dolog, és nem marad el a diadal. Az elődtelepülések olvadtak, olvadoztak, de némely zárványokban megőrizték magukat az új testben is, és türelmesen várták, hogy eljöjjön az idejük, amikor múltjuk medalionját s címerét ismét viselhetik majd.

Az első ikrek 1953-ban a Lapatári malmot hajtó patakok feletti emelkedőn túl, a Szőlődombon innen, a már kisajátított és parlagon heverő földek egy kitüntetett pontján jelzőkarókat kalapáltak a talajba a térképeiket vizsgálgató földmérők. Megkezdődött a Tatabányai Szénbányászati Tröszt Bányász Sajátház akciója. A jeles pont, azaz a kezdőkör a mai Hadsereg, korábban Néphadsereg utca 34-36, továbbá a páratlan oldal 41-43. számú házainak alapterületét határozta meg. Az első ikerházakét, amelyek egy új város új városrészének előhírnökei voltak. Amikor közel egy évvel később apám és anyám az óperenciás sártegeren átkelve magával vitt ide, hogy megmutassa nekem az egyik befejezéséhez közeledő épületet, azt állítva, hogy ott fogunk lakni, egyáltalán nem rendült meg a beléjük vetett bizalmam, szentül hittem, hogy viccelnek. Valami persze már kezdett motoszkálni bennem arról, hogy semmi nem tart örökké, különösen nem a valamire való dolgok, de ez még csak egy meg nem erősített kémjelentés volt, amelyik a gyanú határvidékéről származott. Olyan elejtett megjegyzések táplálták, mint például az elkerülhetetlennek mondott iskolába járás, amit a szabad akarat durva figyelmen kívül hagyásaként értékeltem. Ezek a sifrírozott küldemények életre szólóan szentesítették bennem az ellenállás angyalának s az ellenkezés csökönyös kis ördögének frigyét. Tanácsukra úgy döntöttem, hogy amint fura idegeneket látok közeledni felém otthon – BodakajtorFelsőszentivántól nyúlugrásnyira –, szemükben az ítéletvégrehajtás szándékával, azon nyomban felmászom a körtefa tetejére, s tudomást sem veszek róluk a továbbiakban. Mit sem sejtettem arról, hogy létezik a félrevezetés, mint elfogadott harcászati eszköz a fondorlat terebélyes virágcsokrában. Az ellenség belülről támad, ahogy nem sokkal később tudatta velem a Philips gyártmányú Gondűző a fehér konyhaszekrény tetejéről. Ki gondolta volna, hogy éppen legfőbb bizalmasaim állítanak nekem majd kelepcét, hogy az élet kitaposott ösvényére tereljenek, biztosítva a szabad akarat köpönyegébe bújt segítőszándék további zavartalan működését? Gyakorlatilag azonban ment minden a maga útján, csupán én hittem, hogy beleszólásom van az ügyekbe. Tőlem függetlenül elszántan és gyorsan épült Kertváros. Ilyenek lehettek az aranyláz idején hónapok alatt várossá terebélyesedő települések első pillanatai valahol az Újvilágban. A hőskor. A Lapatári malom közvetlen közelében állt magában az az épület, ahonnan Kertváros világrajövetelét irányították, a bábaotthon, egy induktoros telefonnal és néhány magabiztos emberrel. Mire ráeszméltem, hogy senki nem járatja velem a bolondját, és tényleg költözik Felsőgalláról a család, megépült a már létező Néphadsereg alatt futó Alkotmány utca, s a belőle elágazó Május 1, közrefogva a Népbolt épületét, amelyre senki nem mondhatta, hogy nem a civilizáció előretolt helyőrsége. Mindent lehetett benne venni, amit árultak, miként a mellette megbízható állandósággal

működő húsboltban és zöldségesben is. A kútásó házaspár – szintén őslakók – ekkoriban nem küzdött munkahiánnyal. Közel százhatvan centiméteres testmagasságuk előnyeit hasznosítva egyre-másra ásták a kutakat a kertekben. Megálltak az udvaron, egy ideig figyelték, hogy miről hallgat a mély, aztán ráböktek a kiválasztott pontra, s tempósan belefúrták magukat a talajba, egészen a hallgatás forrásáig. A Néphadsereg utca 40-nél zárult a Teremtés első szakasza, ezzel a házzal átellenben nyílt az egykori Élmunkás utca, hogy a nem kevésbé acélos és fegyelmezett nevű November 7-el (most Diófa) megalkossa Kertváros első alakzatát, amelynek úgymond meg voltak számlálva a percei, hiszen az építkezések egyre folytatódtak a domb (Vértesszőlős) irányába, ahol a Vadkörtefa látszott, s balra is, az Élmunkás utca kertjei mögött. Itt később a Zsiga kocsma állt, s áll ma is, dacolva mindenféle divattal és idővel. Kertváros virágkorában innen tért meg a miénkkel szemközti otthonába Nagy úr, azaz Nagybácsi, a tetemes mennyiségű elfogyasztott sörök következtében többnyire négykézláb. Kutyája nyomvonalát követve hol az árokban, hol a járdán kúszott elszántan a célobjektum felé hű ebe mögött, miközben asszonya tovább csapolta a csapolnivalókat a kilométernyi távolságra üzemelő Zsigában zárásig. Ekkoriban reggelente a közeli téeszből lovaskocsin hordták ki üvegben a tejet. Aki tejre vágyott, bilétás üvegeit kirakta a kapu elé, s ha elérkezett a reggeli idő, behozta a lecserélt, papírkoronggal lezárt tele üvegeket. Ma már nem sok mindent lenne célszerű kitenni a kapu elé, nem olyan időket élünk. Igaz a drótos tót sem jár, meg a hirdetmények sem kidoboltatás útján terjednek. Nem mintha utóbbiakat hiányolná bárki is. 1956-ban épp vadonatúj otthonunkban tartózkodtam, s így tanúja lehettem holmi gépfegyverropogásoknak, amelyek a bányarabságra ítélt, s kiszabadult foglyok produkáltak. Lőtték az eget kerítésünk drótfonatra váró sodronyairól, meg persze a szomszédok kertjéből is lőttek az ég irányába, majd elégetve csíkos rabruháikat, távoztak. Délután a házunk előtti árokban egy katonasapkára leltem, hajlatában egy papír tízessel. Határtalan boldogságomnak apám vetett véget, elkobozta kincsemet, hogy a lángok martalékává tegye. Eme incidenst követően aztán ismét a nagyszülők oltalma várt rám, s mindenféle szóbeszéd a világ ügyeinek állásáról. Nem sokáig hallgathattam. Az utolsó drótos tótok már biciklivel jártak

Ugyanis az, ami minket, a legifjabb kertvárosiakat kíváncsisággal teli rémülettel töltött el, bekövetkezett.1957. őszére két tantermével elkészült határidőre az iskola. Ma is ott áll a Bolyai János nevét viselő új (harminc éves) intézmény udvarának végében, ahol az első elsősök 1957-ben Bíró József tanító bácsi oltalma alatt nekiláttak a tudás újrafelosztásának.

Ősközlekedés – autóblues A korabeli közlekedés jellemzőiről néhány szót. Kezdetben vala a két kézzel száron ragadott gumicsizma, amelyik cuppanással távozik az agyagos talajból – vagy nem. Ez a belterületek divatja, a külterületeken a bicikli járja – vagy nem járja. Két megközelítési és távozási útvonal létezik Kertvárosból: a vasútállomás (alsó) vagy Bánhida választása révén. A szilárd burkolatú utak és a fekete salakkal borított járdák idején aztán autóbuszjárat köti már össze a

békés izoláltságában virágba borulni kezdő Kertvárost Tatabánya többi részével. A közlekedés egyébként is jelentős helyet foglal el a Tatabánya Olvasztómű életében. A nagy kiterjedésű település vérkeringését a gépjárművek biztosították, s biztosítják ma is. Első képviselői az autóbuszok ősei, és a túlnyomórészt állami tulajdonú személygépkocsik, meg a Pannónia és Izs motorkerékpárok voltak. A személygépkocsi park javarészt két márkát favorizált, úgymint Pobjeda és Tatraplan. Mindkét autosaurus hajlott háttal járt, a Tatraplan kisebb méretével és kecsesebb vonalvezetésével, valamint a farmotor felett a tetőig ívelő gerincével jobban belopta magát a szívembe, mint a fekete, szürke és a kacsalötty-zöld színű Pobjedák.

Lenyűgöztek a Tatraplanok, farkasautóknak hívtam őket. Mire a P70-esek jöttek, már egészen más összefüggések foglalkoztattak, mint ahogyan a város útjainak bökkenőin is másfajta teleszkóprugók gyötrettek. Hozzáteszem, hogy ha a legősibb modellekből nem is maradt a kilencszázzal Egy zöld Pobjeda a szürke hajnalban kezdődő évek végére egyetlen működő példány sem, de egy magányos (farkas) Volga az ezredforduló előtti visszaszámlálás legvégén még aktív szolgálati idejét töltötte. Közelről ismertem. Nem az ugró szarvassal ékített alapváltozat volt ez a matuzsálem, nem a háromsebességes kormányváltós jószág, hanem a korszerűbb típus. Talán az utolsó előtti modell, korának maradéktalan megjelenítője. Ennek a példánynak kedvelt szokása volt a lámpával biztosított városi útkereszteződésekben történő összeomlás. Amint zöldre váltott a közlekedési lámpa, hördült s nyerített egyet, s kilehelte a lelkét. Ilyenkor, mint benne utazó delegatív személyek, kollégáimmal arra kárhoztattunk, hogy a feltámadás képviselőiként kimenekítsük a volánja mögött ülő Laci bácsival együtt méltatlan helyzetéből. Mi voltunk az írók, Laci bácsi a sofőr, a Volga pedig a megyei könyvtár tulajdona. Toltuk ezt a nem demonstratív szándékkal, hanem gazdasági okok miatt őrzött romot, miközben centiméterről centiméterre közelebb kerültünk az irodalom valamelyik éppen megcélzott fellegváráig. Nekem a derű pillanatai voltak az ilyen együttlétek, mert ekkor az ellenállás angyala és az ellenkezés ördöge mozgalmas hellyé varázsolta bennem hitvesi ágyát.

Dadabánya – Jószerencsét! Az autóbuszok közül a szárnyaló Ikarusz nemző atyja, a Fakarusz teljesített hosszasan szolgálatot a városban. A Fakarusz világcsoda. Egy olyan Csepel teherautót képzeljünk magunk elé, amelyiknek platóját egy ablakokkal takarékosan ellátott fadoboz helyettesíti,

rajta egy kilinccsel nyitható és zárható ajtó szolgál a ki- és beszállásra. Odabent fa ülések, kopott táskájukat ölükben tartó emberek kalauzzal. Csendélet. Ha nem helyijáratként funkcionált a Fakarusz, hanem bányászjáratként, akkor a hazatérő munkások ültek benne, lábuknál összekapcsolt klecnik. A klecni fenyőfából vágott henger, amiből otthon gyújtóst vághat az ember. Általában két ilyen összekapcsolt klecnit hoztak haza a munka frontjáról a dolgozók a járandóságként kapott szenük eltüzelését forgatva a fejükben. A Fakarusz azért volt világcsoda, mert egymással szöges ellentétben lévő jellemzői dacára fenntartotta működőképességét.

Egy igazi Fakarusz

Hozzáteszem, hogy még a hetvenes években is fittyet hányt az idők szavára, s szelte az utakat. Olykor helyijáratként is feltűntek példányai, ha korszerűbb pályatársai beteget jelentettek. 1972-ben egy zsenikülönítmény tagjaként különféle aknákhoz fuvarozott rendszeresen bennünket egy ilyen alkotmány, ahol műszakváltás idején, háromnegyed kettő és kettő között az alászállni készülő bányászoknak saját műveinkből olvastunk fel. Szinte hihetetlen, hogy sohasem maceráltak minket, szívták az utolsó cigarettájukat és hallgatták legvadabb álmainkat. Tristan Tzara dadus meg hulahoppozott a füstkarikákkal, és igen jól érezte magát. Kettőkor felálltak a bányászok a padokról, s azt mondták: – Jószerencsét! – majd indultak az útra és vissza se néztek. Mi is azt mondtuk, hogy jószerencsét, merthogy ez a köszöntés járta. Még az iskolákban is. Minden óra elején kórusban kívánta ezt a város összes tanulója. Mérhetetlen mennyiségű jószerencse szállt naponta az itt élőkre, amire feltehetően szükségük is volt ahhoz, hogy rosszabb ne legyen a helyzet annál, aminél jobb amúgy sem lehetett. Ekkor már egyébként túl volt az Apollo űrprogram a nehezén, hogy a világviszonylatok rendszerébe helyezzük a világ tatabányai csodáit. Az indexkaros Ikarus, a Fakaruszhoz képest maga volt a luxus. Motorja odabent a sofőr mellett benyúlott az utastérbe, paplanmintázatú műbőr borította ezt a mindig meleg kiemelkedést, a csomagtartó hálók s rudak fölött pedig hajlított plexi ablakok engedtek utat a messzeséget kutatni vágyó tekinteteknek. A Pajtás újság meg is írta, hogy a jövő Ikarusa egy

csupa üvegablak jármű, amiből majd minden látható lesz. Ez a kijelentés egy kissé elhamarkodottnak bizonyult aztán, mert ugye azért az mégis csak meggondolandó, hogy minden. Majdnem minden – ez már jobb.

Az Ikarus30-as kívül és elöl-belül

Aztán az indexkarját lengető Ikarus után jött a porbarna farmotoros, meg a pótkocsis változat, aztán a csuklósok, s Tatabánya szaporodó útjai megteltek autókkal. A négyes számú járat volt kezdettől Kertvárosé, de a napi műszakváltások idején a bányászbuszok raja is megérkezett. E periódusoktól eltekintve az akkori forgalom intenzitására jellemző, hogy a hatvanas évek legelején megépült Sziklai (ma Kölcsey) iskolába a Néphadsereg utca teljes fiútársadalma gyalogosan baktatott az utca közepén reggelente,

miközben járműnek színét sem látta. Az ilyen állapotokért manapság már fizetni kell, s elhagyni a civilizációt.

Ez már a farmotoros a nem kedvelt feliratával

A kettes jelű autóbusz az Erőmű (bánhidai) lakótelepet kötötte össze a felsőgallai végállomással, az egyes járat Újvárosból tartott ugyanoda és vissza. A hármas jellegtelen kódorgásai révén nem írta be magát igazán az emlékezetembe, nem úgy, mint a tizenegyes jelzésű, amely Kertvárosból tartott a hegyoldalban álló tüdőszanatóriumhoz Újváros érintésével. Értékei miatt igen vonzódtunk hozzá, kedvesem még a feltartóztathatatlanul nyomuló éjfél előtt hazaérhetett vele a kertvárosi szerelmi fészekből az újvárosi családiba. Más járatok nem zavarták össze az ember tájékozódó képességét és időérzékét, húsz perc várakozási idő és két forint befektetéssel történelmi tájakon roboghatott, közvetlenül a föld mélyében megbújó fekete gyémántok tonnái felett.

Közbevetés alvégről és felvégről

Újváros építése egybeesik Kertvároséval. Földrajzi helyzetéről tájolásként annyit, hogy Kertvárossal átellenben, a vasút (Budapest-Hegyeshalom) túloldalán, a Gerecse lábánál, Vértesszőlős és Alsógalla között félúton kezdett kiemelkedni a földből, s ma már Alsógalla széléig ér. Itt lefékezett, s jelenleg tájékozódik, hogy merre tovább?

Újváros helye a völgyben Itt pedig a völgy, a háttérben Alsógalla házai

A két új kerület (Kertváros – Újváros) lakói kezdetben körülbelül úgy tekintettek egymásra, mint egy magára valamit is adó egyutcás falu, amely alvégre és felvégre tagozódott. E kasztrendszer értelmében az alvégiek a felvégieket született hülyének tartották, a felvégiek pedig génhibás degeneráltaknak az alvégieket. Búcsúk idején így aztán nem kellett különösebb indoklás ahhoz, hogy a csizmaszárból elővillanjon a bugyli, s kezdetét vehesse a vérre menő metélkedő. Újváros és Kertváros érzelmi élete azonban meglehetősen hamar túljutott ezen a kezdeti játékos időszakon. Se alvég, se bugyli, a vonatok meg csak dübörögnek évtizedek óta rendületlenül, és béke van. Vagy inkább stabil közöny, a tévében kvíz és folytatásos, a lelkek záródnak. Újváros négyemeletes tömbházakat kínált a betelepülőknek, s ennek megfelelően a lakótelep kifejezés minden ismérvét magán viselte. Az ország más részein épülő új városok ugyanezen elvek és technikai lehetőségek szerint jöttek létre. Például DunapenteleDunaújváros első lakónegyedei is ezt a mintát követték.

Az első kapavágások Újváros építésének kezdetén

A későbbi paneles építkezésekhez képest igen körültekintő és az emberi léptékekhez igazodó lakások épültek. Tégla falak, nagy belső tér, boltok, a házak között apró terek, éttermek, óvodák, iskolák, orvosi rendelők várták a beköltözőket. Újváros – akárcsak Kertváros – a város a városban szándékával létesült. Első önálló utam, amikor elhagytam a biztonságos kertvárosi udvart, s magát Kertvárost, Újvárosba vezetett. Minden részletre kiterjedő oktatást követően átkeltem a patak fahídján, a réten, a vasúti sorompón, a síneken, ahol nemrég teherszerelvények robogtak tankokkal megrakva Budapest irányába. Óriási kaland, igencsak jót tett az önbecsülésemnek, hogy sikerrel jártam. Addig csak a vasútállomásig jutottam el szülői kísérettel, mert a világ másik végén hagyott otthonomból, a bodakajtor-felsőszentiváni állomás érintésével ide érkeztek időnként a különféle küldemények. Általában az élelmiszereknek azon nemeit tartalmazták ezek a csomagok, amelyekhez akkoriban a világ itteni végén nem lehetett hozzájutni. A poggyászraktár, a mázsaház, a resti és az állomás épülete képviselték számomra a

köldökzsinórt, meg a vasúti sínek, amelyekre ha néztem, addig a másik állomásig elláttam. A resti aztán a későbbiekben igen fontos szerepet játszott az életemben (s egyben Tatabánya életében is), nem csak remek konyhája miatt, hanem azért is, mert az újságíró urak és más hasonszőrű entellektüelek rendre megjelentek itt eszmét cserélni. A vasútállomás egyik legfőbb jellegzetességeként a világszínvonalat messze meghaladóan mocskos vécéjét említhetném meg. A vasútállomás ma már sajnos nem látható, néhány éve – pletykák szerint a McDonalds felújítási ajánlatát elutasítva – lebontották világbajnok vécéjével együtt.

Újváros – Győri út, az első házak

Újváros több ütemben épült, a mozaikképes erkélyek, az öröklétre tervezett téglaépületek után az igénytelenebb házgyári megoldások következtek, mint bárhol az országban. Samu lelke egyre kevesebbet időzött a barlang szájában, fejét csóválva lyukas tetejű otthona mélyére vonult reumatikus fájdalmait gyarapítani. Olykor azért előbukkant, hogy némi pozitív kisugárzással töltse fel a szellem voltát alkotó elemeket. Tetszett neki az újvárosi strand, és a Turul mozi is igen jó irányban befolyásolta kedélyállapotát. A megye legnagyobb filmszínháza képes volt feledtetni, hogy a Föld melyik nevezetes pontján áll. Erre ma már nem sok esélye van, egy része vállalkozással foglalkozik, vetítővászna pedig az országszerte népszerű mozis egyenhulladék terítékéül szolgál. Így megy ez. Hogy is?

A Turul mozi még park és szökőkút nélkül

Itt pedig a mostani kép (Turul mozi) helye látható majd egy átlagos méretű kép nagyságát véve alapul. A kíméletesség nevében nem mellékelem a jelenlegi állapot dokumentumát. Ajánlom a személyes helyszínelést. Tehát egy kis üresség következik.

Eddig tartott.

A legjobb jegyszedő néni pedig Ilonka néni (Éles Tiborné) volt. Az utolsó pillanatig. Ha jól tudom, 1921-ben született, és most is ott él 2012 február 20-án a kihűlt Turul mozi közelében. Van olyan földi lény, aki több filmet látott volna nála? Szeretettel gondolok rá, amíg csak gondolkodni tudok.

Az utolsó mozielőadás dokumentuma.

A patikával szemben a Vasas sporttelep két focipályája az elmúlt esztendeig őrizte az egykori szándékokat, de a kétezredik évet nem élte túl, helyén az Interspar ül hosszú méla lesben fogyasztókra várva. Tőle alig egy kőhajításnyira az előrejelzésekkel ellentétben változatlan intenzitással működik a régi piac. Itt gyümölcsből való gyümölcsöt és húsból való húst lehet kapni, illegálisan tömött kacsákat s egyéb emberi fogyasztásra alkalmas, kertben termelt mindenféléket. Úgyhogy a világvége errefelé még várat magára. Az M1-es autópálya a hegytől választja el Újvárost, a korábban Skála-Sztráda névre hallgató, pillanatnyilag Kaiser és OBI pedig Vértesszőlőstől. Hogy Samu lelke kiüljön a barlang előtti sziklákra újból nézelődni lefelé, attól pedig nem sok minden választja el Újvárost.

Rózsák és galambok És Kertváros egyre nőtt, növekedett. A Vadkörtefától a Nyúldombig. Amikor már a Sziklai iskola melletti moziban – hajdanán felvonulási épület volt, s az itteni építkezéseket szolgálta – nézhettük Homoki Nagy István Hegyen-völgyön című filmjét, vagy a Nyomok a hóban című

bolgár kémgyöngyszemet, akkor már Kertváros a Vadkörtefán minden irányban jócskán túl ért. (Megjegyzendő, hogy ebben a valamikori felvonulási épületben sok egyéb mellett két nevezetes üzlet is helyet kapott később. Az egyik Schuszter Lóri (P Mobil) édesanyjának fényképész műterme, a másik a Tünde presszó, ezek azonban lényegesen későbbiek, mint az első fapados (szó szerint értendő) mozi a maga harminc férőhelyével.) Miután megépült a Sziklai iskola, a Pártház, a Rózsakert vendéglő, a Vadkörtefával – mint hajdani természetes határponttal – senki nem foglalkozott többet. Még tán most is ott mereng a dicsőség múlandóságán, ahol a Május 1 utcából kifogy a szusz, s átadja a stafétabotot ifjabb pályatársainak. Az egykor szép időket megélt Rózsakert vendéglő teraszáról egyenesen a barlang tátott szájába láthatott a kedves vendég, s ha kivárta a megfelelő pillanatot, tanúja lehetett a Turul madár titkos szárnypróbálgatásainak is. Nem kevésbé jelentős események gyűjtőhelye a Rózsakert szomszédságában épült Pártház, amely utolsó bástya státuszát a hatvanas évek végén feladva, kultúrotthonná, majd művelődési otthonná alakult. Ma a regényes képzelet alkotta, igen stílszerűnek ható Bányász névre hallgat.

A már említett Fakaruszos művészeti különítményünk itt vert tanyát 1969-ben azzal a szándékkal, hogy az atyák kedvenc szlogenjét valóra váltva megforgatja a világot. Valami természetes haladási irányt kívánt adni ennek a mozgásnak a néhány kócos semmirekellőből álló társaság, amelyik X-KLUB néven beírta nevét a város legendáinak könyvébe. A nyomozati szervek kitüntető figyelme mellett egyhamar birtokba vette az intézményt, és egy született diplomata, bizonyos Kovács Gábor – a többiekhez képest aggastyán a maga huszonhat évével – briliáns sakkhúzásainak következtében egy jókora pezsgőtablettát hajított Tatabánya sszódavizes poharába, hogy a monoton buborékoláson változtasson némelyest. Hosszas diplomáciai csatározások után a remekül felújított Scampolo került szerdánként a nagyterem színpadára. Szocialista szerződést (!) kötött a két egymásra találó ördögfióka, Kovács Gábor kultúrotthon igazgató és Merczell András, a Scampolo dobosa és vezetője. Igen sokat nevetgéltek közben, olykor visítva röhögtek is, amikor kialakították a szerződés végső formáját. A hivatalos szervek igen elégedettek voltak a dokumentummal, s jöhetett a

Scampolo. Jencsók Antal basszus és Faragó Judy szólógitárja mellett a gimnazista Bontovics Kati hangja reszkettette meg a falakat szerdánként hattól tízig. A rendszeresen kint rekedtekből is összeállt volna egy fél háznyi közönség. Ment a szekér, ahol alig egy évtizeddel korábban az ördögszekereket kergette a szél. Mint ahogyan a hamarosan létrejövő szomszédvárban, a Kiskernek nevezett omlatag építményben is ment az I. Erőmű tövében, Tatabánya-Tatabányán, hogy ne menjen már egy helyen olyan nagyon. A pártszellem diadala. Két pártra szakadt a maroknyi semmirekellő, miután az underground alól kihúzta a popularitás a varázsszőnyeget. A Kiskerben a Tűzkerék játszott, hozva a brit szellemet Radics Béla személyével és bordó gitárjával. A viszonylag szolid Scampolónak esélye sem volt velük szemben. Odaköltözött az underground az egyes számú erőmű kéménye alá minden olyan téglájával együtt, amelyikre biztonsággal építhettek nyomozati szervek. A Kör nevű társaság az irodalom palántáit itt nevelgette, makacs elszántsággal törölgetve leveleiről a cementgyár szüntelen szállongó fehér porát. Utassy Józseftől Dobai Péterig – vagy megfordítva – jártak ide a neves szerzők, hogy megalapozzák múltjukat. A rózsaláz több ízben végigsöpört Kertvároson, hogy a kulturális állapotok más vonatkozásaira is vessünk egy röpke pillantást. A különféle vidékekről idetelepültek (és az ideköltözött helybéliek), akik között nem csak és kizárólag bányászokat, hanem mérnököket, tanárokat, orvosokat ugyanúgy találunk, mint bárhol máshol a világ telepesei között, egy dologban hasonlítottak egymásra; szerettek tevékenykedni azután is, ha már hazajöttek a munkából. A kertek virágba borulása – képletesen és valóságosan is – ennek köszönhető. A rózsák nemesítése, a rózsaültetés szokása és hagyománya onnan is eredhet, hogy a legelső időkben díszfákat, fenyőket, rózsatöveket kaptak az itteniek, hogy cselekedjenek velük belátásuk szerint. És lőn. A galambászat fejlődött még olyan mértékben, hogy rendszeresen kiállításokat is rendeztek az egymással rivalizáló tenyésztők. Egyszer a megbízottjuk, aki a soron következő esemény megszervezésével foglalkozott, a büfét odahagyván a kultúrház grafikusa elé állt és imígyen szóla: – Csináljon már nekünk egy plakátot arról, hogy galambkiállítást rendezünk. Legyen rajta galamb, meg egy elvtárs zászlóval, amint kirohan. Szentséges Dadabánya! Az idézetet a pillanat irtózatos súllyal marta bele magát az elmémbe, szó szerintisége szavatolt. Az időpont 1972. ősze. Mit mondjak? Az utolsók közt a legelsők, a végek védelmezői itt adtak találkozót maguknak. (A Zsdanov kultúrotthon még a nyolcvanas években sem magyarosította a nevét, példát adva hűségből. Mentek a népek a zsdaniba, hogy korrigálják agysejtjeik felezési idejét. Mentünk mi is, hitelesíteni a Dadabánya feliratot. Az öröm forrásai bőséggel bugyogtak azokon a helyeken, ahová súlyos tekintetüket vetették Káder uramék, s mi lehasaltunk ezekhez a forrásokhoz, hogy átáramoljon rajtunk a tartalma, hogy belekapcsolódjunk a feneketlen ostobaság áramkörébe, s megrázzon a villamossága bennünket, úgy megrázzon, hogy örökre megemlegessük.)

Víg-végjáték Apropó, források. A Lapatári malom patakja mellett a réten még két patak kígyózott keresztül Felsőgalla irányából Tata felé. Víz folyott bennük, és halak éltek ebben a vízben, vízinövények, sok zöldféle. A réten meg az egyik öreg tölgy tövében forrás fakadt a vadsóska tövek között, meseillusztrációnak ez is beillett volna. A malom felé tartó patak vizét egy helyütt zsilip duzzasztotta meg. A Zúgó nevet kapta a keresztségben, s itt fürdött nyaranta Kertváros kezdeti korszakának minden ifja, nagyjából húsz fő. A fiúk klottgatyában, a tehetősebbje Fecskében, a lányok meg tornadresszben. Az Általérben is lehetett fürödni a régi vasúti híd alatt. Jött a pápai vonat, végigsistergett a gőzmozdony néhány kocsijával odafent, mi integettünk, az ablakból nézelődők pedig visszaintegettek. Minden érdek nélkül, csak úgy. A haszonelvűséget, financionalizmust meg kiverte ettől a ragya. Kertváros, a Rózsák Dombja köröző galambokkal. Minden, ami életnek nevezhető és elfér néhány négyszögölön, megjelent itt. Megjelent természetesen más is. Volt kerítésépítési vetélkedő, kerítésdizájn; szőlősi (nem szöllősi!) kő alapokon halszálkás, hegesztett, hajlított, kovácsolt; jó, elviselhető, röhejes meg mindenféle, természetesen üzemi anyagból, fusiban készítve. Házátalakítások egyéni ízlés alapján. Volt Panni-fal, variabútor, csipketerítő, betonvasból barkácsolt térelválasztó, mindenféle, szintúgy, mint szerte a hazában, minden olyasmi, ami összeköt vagy megkülönböztet embereket. Csupán az volt a különbség, hogy itt a Dadabánya-generalzafttal nyakon löttyintett mindent a helyi buzgalom. Aztán Kertváros, mielőtt Vértesszőlősbe botlott volna, a Nyúldomb előtt megállt. Ebbe az irányba nem folytatódott az időközben igencsak terebélyesre növekedett városrész további építése. Belső bővítések következtek, s ez a lassú folyamat tart azóta is majd mindenütt. A később mellé sikerített lakóteleppel úgy változik Kertváros, ahogyan az idő változik. Nos, a lakótelep a lakótelepben tényleg egy elemi erejű képtelenség – tökéletesen kivitelezve. A Rózsák Dombján s már azon az időn túl, amikor még kötelező volt hülyeséget csinálni, Kertváros szőlőkbe vesző felső szélén, ott, ahol az Élmunkás utca siet beléje, megépültek a város utolsó szabvány tömbházai. Betonelemesek, egyedi fűtéssel, kéményekkel. A további részletektől eltekintve csupán ennek a lakótelepen létesült lakótelepnek a hivatalos nevét hoznám fel Dadabánya elméletem igazolásaképp. Ezt a betonba öntött rémálmot ugyanis Tatabánya egyik testvérvárosáról nevezték el. A testvérváros megválasztása igazolni látszik állításomat, amely szerint kiapadhatatlan források bugyogták itt elő magukból az égberöhögéshez szükséges adalékanyagokat és nyomelemeket. Tatabánya érintett testvérvárosa a szerencsétlen sorsú Groznij. A lakótelep (Kertváros) lakótelepét pedig ennek okán Groznij lakótelepnek nevezték el, akiknek az elnevezés nehéz művelete jutott osztályrészül az egyre satnyuló-lanyhuló osztályharcban és osztályháborúban. Régen nincsen már a Lapatári malom felé tartó patak, a „folyó”, kiöblösödő fürdőhelyeivel, naphalakkal, sügérekkel. Az ikerházak számtalan átalakulást megértek, akárcsak lakóik. Akadtak olyanok, akik más városba más vidékre költöztek innen, s olyanok is, akik a természet rendje szerint egyszerűen máshová, de újak jöttek a helyükbe. Kertváros pedig maradt. Arccal Újváros, az Interspar és a szennyvíztelep (helyi közkeletű nevén szargyár) felé, hátába bökött Groznij lakótelepével, s a Gerecsére néző ablakszemeivel.

Galla-balladák; Wilkommen in Untergalla!

A mai Alsógalla helyén már a VII. században éltek népek, nevezetesen az avarok. A Gerecse alja itt akár lakás nélkül is lakályos, így aztán nincs is mit csodálkozni, bármi sodorta erre eleinket, itt ragadtak. A régészek korabeli temető és település maradványokat találtak a falu határában. Oklevél tanúsítja, hogy 1251-ben magyarlakta terület volt ez a hely Galla néven s a királyi birtokhoz tartozott. Hívták Galynak és Galyának is, volt zálogbirtok, amelyet Zsigmond király adott Rozgonyi Jánosnak, a Vitány vár akkori kapitányának a tatai várral együtt. Miként az a hajdani iratokból nyomon követhető, állta az idők viharait egészen 1529ig, amikor is a török dúlás következtében elpusztult. De a félhold birodalmát is utolérte a birodalmak sorsa, a félholt félhold szelleme visszabújni kényszerült palackjába, hogy eltöprengjen gyaurlóságain. Több mint kétszáz év hányattatás után népesült be újra a vidék , amikor Eszterházy József országbíró - Komárom megye főispánja - tulajdonába került, aki 1735-ben ügy döntött, hogy betelepítéssel újból életre kelti Alsógallát. A szétaprózott és szegény Németországból nagy az elvágyódás akkoriban, amit a csábító ajánlatok – adómentesség, szabad költözködési jog, előnyös földhasználati lehetőségek – csak fokoznak. A német jobbágyság a XVIII. században három hullámban, a sváb vonulásban, a Schwabenzug idején érkezik Magyarország több vidékére, köztük ide is. Wilkommen in Untergalla! Jönnek Elzászból, Bambergből és Würtzburgból a maiak elődei. A Peng, Kaindl, Ries, Klausz, Ising, Fail, Hubert, Schlégl, Reinhardt, Hofftriann, Máger, Schölcz családnevek kerülnek az első keresztelési anyakönyvekbe. 1529-ben már Felsew-Galyáról (Felsőgalla) is vannak írásbeli feljegyzések, sorsa a kezdetekben azonos legközelebbi rokonáéval. Ha a legendák világa felé vennénk az irányt, akkor a tűz martalékává lett Altesdorfban kellene keresni a németség első alapkövét a Tarján felé vezető út és a 100-as jelzésű könyökhajlatában, de nem keressük. Wilkommen in Obergalla! – mondjuk, s ezzel részünkről a helytörténészi, vagy inkább régészeti mélyrétegek el is érik legnagyobb tágasságukat.

1767-ben már negyvenhét telkes jobbágy és huszonhét úgynevezett házas zsellér él itt négyszázhuszonnégy holdnyi területen, ami nagyjából hat holdnyi földet jelent jobbágyonként. Az 1700-as évek vége felé végzett népszámlálás ötszáznyolcvan telket jegyez fel Alsógallán. A faluban 1848-ban már 687-en élnek, határkiterjedése ekkor kétezernyolcszáz hold. Ebbe két szőlőhegy, s jelentős mennyiségű - a terület felét elfoglaló - erdőség tartozik. Megy a szekér rendesen, a jövő meg ott kuksol a barlangban és válogatott őrültségeket tartogat a zsákjában. Alsógallának önálló képviselőtestülete van az ezernyolcszázas évek végére, bár kisközség lévén, csak körorvost alkalmaz. Az Önkéntes Tűzoltó Egyesület 1892ben létesült, s négy évvel később a leégő községháza tüzének megfékezésében volt kénytelen számot adni felkészültségéről. 1896. nevezetes évszám. A MÁK Rt. megvásárolja az Eszterházy uradalomtól a szénbányászati jogokat, s ennek következményeként a jelzett év decemberének 28. napján, Alsógalla képviselőtestülete és a MÁK Rt. között létrejön az a szerződés, amely hatvan évre bérbe adja a bányaműveléshez szükséges területeket. Ez a szerződés jelentős változások elindítója lesz. Az első csille szén felszínre hozatala 1896. karácsonyára esik, majd egy évre rá megépül a falu határában Ótelep, amely Alsógalla-bányatelepként 1902-ig az anyatelepüléshez tartozik, majd ettől kezdve Tatabánya néven önálló községgé válik. Hát így megy ez barátaim.

Ők az első akna építői.

És itt a következő képen pedig a fényképezőgépbe lencséjébe néző másik pillanatban más elszántak, akik nem kérdezték, hogyan.

Pionírok, aranyásók, fekete gyémántok

Szerződés szerződés hátán, jogok meg kötelezettségek, amíg az Új Kor Néván horgonyzó Hajnalának ágyúi a hűségnyilatkozatokat hülyeségnyilatkozatokká nem minősítik. Cserében a barlangban szórakozó homogén jövőért. Esterházy akna 1896

A másik, időben korábbi változás a vasútvonal kiépülése. 1891-ben létrejött a MÁV, és működött a Budapest-Bicske-Galla-Tata-Győr vasútvonal. Ez a pályatest egyfajta határként húzódott Alsógalla és Tatabánya között. A bányászat megindulása újabb és újabb települőket hoz a monarchia különböző területeiről, s így a húszas évektől megindul a terjeszkedés a vasút felé. Az iparosok megsokszorozódnak - főleg ezen az új részen települnek meg -, a kisközség nagyközséggé válik. 1924-ben felépül az új plébánia, majd három évvel később az új községháza is. A mai egyesületek elődei is ekkor létesülnek: Katolikus Legény- és Leányegylet, Agráregylet, Iparosok Egyesülete. A Szent Gál templom Fellner Jakab tervei alapján épült 1764-ben, s a

mestert nyilván ihlette a környezet, mert a mai Vadvirág vendéglőt is ő álmodta meg négy évvel később. Bevallom, hogy a világ megforgatásán serénykedő barátaimmal erről nekem sem voltak sejtéseim, amikor jazz-büfévé nemesítettük a korábban bítbarlangként nevezetes kultúrotthoni nagytermet. A két objektum – kocsma és kultúrotthon – közelsége sörkorcsolya bajnokságok ihletője volt, s virtuóz egyéni kűrök bemutatását tette lehetővé. Se a múlt, se a jövő nem árnyékolta be ezeket a produkciókat, mint ahogyan a Zsiráfok a Szakadó Tepsiben Fesztiválzenekar őspunk – egyszeri és megismételhetetlen – estjére sem volt hatással a hézagos helytörténeti tudás. Csupán a helyi legények ígértek be egy-két nyolc napon inneni és túli juttatást az aprólékos és körültekintő előjáték (avagy avitt kifejezéssel élve: happening) közben, de amikor a háromnegyed órás repertoár a maga szabadtérre való wattjaival rájuk szakadt, inkább elméjük megóvásával kezdtek törődni. Tzara papa jött és a Dadabánya kitüntető címet igyekezett igazságosan elosztani. Az érdemek elismerése mellett.

A főutca, amelyen ezen nevezetes építmények találhatók, minden különösebb teketória nélkül megálljt parancsol az Újváros néven kikristályosodott katalizátornak, míg felső vége elenyészik az M1-es autópálya, s a szénosztályozó felé vezető út örök szürkeségében. Mindketten – Újváros és Alsógalla – addig nyújtózkodtak, ameddig most érnek. Nemsokára azonban jön a TESCO, mert talált némi szabad földet az Alsógalla, Újváros, (ős)Tatabánya alkotta bermuda-háromszögben. S ha már talált, hát kellett is neki, s ha kellett neki, hát meg is vette.

Felsőgalla kálváriával Felsőgalla a város Budapest felé eső területe. Nem lelki, hanem földrajzi értelemben. A Kálvária-hegynek és a Bódis-hegynek vetve hátát egyfajta biztonságérzettel maga mögött élhette jól szervezett életét, amelynek kezdete a kisebb testvér, Alsógalla életének kezdetével azonos. A folytatásban Felsőgalláé az előny, méretben, lélekszámban fölébe kerekedik Alsógallának. Mintha a Teremtő két hegységből készített talpas derékszöget hajított volna erre a tájra, a Vértes és a Gerecse úgy kapcsolódik egymáshoz, bizonyos aránytévesztéssel persze. A Budapest-Bécs vasútvonal Tatabányánál épp ott fúrja magát keresztül a sziklákon, ahol a Gerecse elköszön a Vértestől, a Vértes meg nekilódul, hogy Mórig meg se álljon. Nos, ennek

a talpas derékszögnek a könyökébe húzódott be a település, mert így se ellen, se barát nem kerülhetett a háta mögé. Figyelemre méltó előrelátás. Nekem mindenesetre tetszett, úgyhogy itt születtem a már említett januári napon. Elemeim DNS-láncra verve itt fejezték be kozmikus kódorgásukat az Apponyi Albertről elnevezett utcában. Lassan értek fel ide az emelkedőre az információk, még annál is lassabban, mint az újdonsült város közepébe, úgyhogy Apponyi elég sokáig meghúzhatta magát itt, míg a Hivatal észbe nem kapott. Akkor aztán menten száműzték a grófot az emlékével együtt és gyors névadó után a Dobó Katica utcatáblát függeszthették házukra és kerítésükre az itt lakók. Én ekkor már messze jártam, sőt járni tanultam Bodakajtor-Felsőszentivántól néhány nyúlugrásnyira nagyszüleimnél egy olyan helyen, amelyet manapság tanyának mondanak. Hogy némely történeti adalékkal ékítsük a Felsőgallát ábrázoló képet, említést érdemel, hogy templomának alapkövét 1794-ben helyezték arra a biztonságos helyre, ahol ma is van, túlélve azokat az időket, amelyekre a kő kövön nem marad kifejezés a leginkább helytálló. Akadt ezekből az időkből bőven errefelé is. A Kálvária-hegyen lévő kápolna, a hozzá vezető szerpentin úttal együtt 1854-ben épült az akkori bíró, Fogl János adományából. Csipetnyi furfang és kegyes csalás kapcsolódik ezen adomány eredetéhez. 1848-ban, Komárom kapitulációját követően osztrák lovascsapatok igyekeztek Felsőgallán át Bécs irányába. A haladásukat akadályozó szekeret a bírónál hagyták azzal, hogy majd visszatérnek érte. Nem tértek vissza. Fogl János kíváncsi természetű ember lévén, egy napon beletúrt a szekér szénarakományába, ami alatt egy faládát talált. Rekvirált aranytallérokkal volt tele ez a láda, hogy a becsület és erkölcs szolgáját a lelkiismeretfurdalás gyötrelmei közé taszítsa. Mi legyen a talált kinccsel? Bíró uram álmot látott egy álmatlan éjszakán, s a ládát az álom útmutatásai alapján a hegyoldalban elásta, majd mit sem sejtő legénye közreműködésével annak rendje és módja szerint megtalálta. A legény csak az álomról tudott, a mellékkörülményekre csak később derült fény, hogy legendákból se legyen hiány a hegyek eme mindegyre gyarapodó kis sziklakertjében. A Kálvária talált pénzből és a megőrzött becsületből emeltetett, hogy aztán a nagypénteki zarándoklatok mindenkori helyéül szolgáljon. Hogy a természet adományai se maradjanak ki, a sziklák szűrte forrásvíz itt is a felszínre tört, s még az 1920-as évek végén is meríthettek belőle a szomjazók. A Bódis-hegy lábánál, a mai Kőszikla utca 10 – 12. számú házak helyén bugyogott, habár nem kifogyhatatlanul. Ma már csak az itt élők emlékezetében létezik, ám visszavonulása ellenére akad bőven a tartalékaiból, csupán mélyebbre kell érte a szívószálakat bocsátani.

Akár esik, akár fúj, Csáki kalap mindig új

Felsőgalla tárt karokkal fogadta az iparosokat és kereskedőket, nem csak forrásvizet, hanem megélhetést is kínálva nekik. A Szent János utca mellett a Deák és a Kassai út üzletsorai a két világháború között a már említett emberléptékű világ – később délibábnak bizonyult – ígéretével várta a falu és a környék lakóit.

Lábbelit, azaz cipőt és csizmát Tresztl Antal, Hetzmann Mihály, avagy Szitás és Szathmári üzletében, kalapot az Irén Kalapszalonban, Goldáné vagy Cservenyák (esetleg Csáki) boltjában lehetett vásárolni. Textilféleségeket, divatárut Abramovics, Kreiner, Deutsch, Rosembaum és még sokan mások is árusítottak. Feili Béláné Rőfös – rövidáru – készruha és cipő – betűzgettem a titkokkal teli és számomra végtelen kiterjedésű padláson nagyszüleimnél, amikor már betűzni tudtam. A festéket vedlő sárga fémtábla olyan távoli időkbe vitt magával, mint az a bélyegző, amelyikről hiányzott a név, s csak ennyit őriztek meg gumibetűi: férfi-női angol úriszabó Felsőgalla. A név tulajdonosa pedig odalent a padlás alatt a nagyszobában időnként a környékbelieknek varrt egy-egy ruhadarabot a Singeren, egy-egy sapkát, kabátot magának, lemberdzseket az unokának, aki ott lábatlankodott körülötte akkor is, amikor permetezte a szőlőt, kaszálta a gabonát, vagy éppen kihordta a disznók alól a trágyát. Freisinger Ádám kanyargós életének útja Felsőgalla érintésével kanyarodott errefelé. Lechner, Krulik, Hornyák szabómesterek mellett egykoron ő is a helybéliek ruházkodásáról gondoskodott. Tanszerekhez, könyvekhez a Gönczöl és a Szőlősi kereskedésekben lehetett hozzájutni. Gönczöl János nyomdát is működtetett. A Nyitrai műhely úgyszintén nyomdaipari termékeket állított elő. Persze az órásmesterek – Grosszmann, Pataki, Steinberger – sem hiányozhattak ebből az önellátó világból, ahogyan a fodrászok – Váradi, Troll, Pápai –, a fűszeres (és textilkereskedő) Lusztig Andor, aki miatt a Kassai út közmegegyezéssel Lusztig-közzé keresztelkedett át. Amerikában még talán híre-hamva sem volt talán a hamburgernek, amikor bárki hozzájuthatott Hamburger Ferenc pékségében az itteni változathoz, a kenyérhez, kiflihez, zsemléhez. A Réti és a Wolcz pékségekben is megsüthették a háziasszonyok az

otthon dagasztott kenyeret. A hentesek, – Emődi, Bicskei, Kiskorényi, Pató, Hirschler – mellett lómészárszékek is működtek. Az Ashbót-féle főtt lószafaládéra Gallai Rezső – kinek helytörténeti emlékeire olykor hagyatkozom –, igen meleg szavakkal emlékezik meg. A Krakszner és a Stefi cukrászda szintén ott díszlik Gallai úr emlékfüzérén a Supka és Boros járműboltok, valamint Grünfeld ócskanemű kereskedő és Gerics Lajos ruhatisztító és kelmefestő szomszédságában. Én mindezeknek már csak a nyomaival találkozhattam, hiszen a második világpusztítás után néhány évvel (az államosítás után) az a bizonyos lépték utáni világ rohamléptekkel távozott a lehetetlenbe és a fényes jövőbe vezető úton a Sehovába. Akkortájt az egyetlen busztulajdonos, Puppi Pista bácsi (autóbuszvállalat és gépkocsivezető) Felsőgalla és Tatabánya (új Alsógalla) között közlekedett. Azóta az emlékezet útjain rója köreit, megáll a Spitzer vendéglőnél, feltételesen Lechner szabómester és Auer suszter háza előtt, megáll a Kórháznál, az örökkévalóság 1936-os árfolyamán oda-vissza hetven fillérért.

Málna és pikoló világos És mennyi mennyei vendéglős! Mindenki mindenki vendége. Ezen a tizenhatezer (a negyvenes években a húszezernél is több) főt számláló településen húsznál több kocsma, vendéglő, fogadó várta esténként – vasárnap már délutánonként is – a beszélgetni, szórakozni vágyókat. No igen, a vázolt időkhöz hozzátartozott, hogy a népek napközben dolgoztak, pihenni meg a törzsasztaluknál szoktak. Olyan idők jártak. A Czermann Mihály Nagyvendéglő épületében

ma is vendégeskedhet az ember mai módon a Kerék csárda cégér alatt. Vitéz, Szauer, Magyar, Nikits, Doktor, Berendi, Nobl, Mercz, Kázmér – némelyik név túlélte saját kálváriáját, vendéglátóipari egységgé minősíttetett és mint a társadalmi élet színtere ugyanúgy értelmét vesztette, miként az erre vetődött osztályharcoló közvitézek a széncsaták idején s azt követően.

A Lidi-Lódi vendéglő a 28 háznál

Ég veled Gönczöl Sándor Vendéglője! (Kitűnő borai híresek, pálinkái a legízletesebbek, sörei a legjobbak, kimérés utcán át!) A hajdani Edison mozit – a némafilmeknél Vecsera báró zongorázott, aki elitta a vagyonát és akkora orra volt, mint egy sörösüveg – mondá Laci Úr, jeles malátakedvelő – már közelebbről ismertem, csak akkor Szabadság néven működött. Az erkélye miatt határozottan kedveltem, s miközben a Halál ötven óráját (Charles Bronsonnal), vagy a Nehéz nap éjszakáját (ötször) néztem, Zoro és Huru szelleme a Nőragadókat, a „könnyekig kacagtató vígjátékot nyolc felvonáson keresztül”, játszotta. Ott lebegtek közöttük a Királyné huszárjának fénylényei, Gózon Gyula, Berky Lili, Pethes Sándor, Dajbukát Ilona (és még sokan mások), keresztülsuhogva a nézőtér felett a gyúlékony, de nem múlékony kópiák emlékezeteként. A Fortuna és az (új alsógallai) Apollóról csak annyit tudhattam, hogy voltak. Mint ahogyan az Edison-Szabadság is, amelyik 1987-ben bezárt, majd néhány év gazdátlanság után valami idióta felgyújtotta. Margit néni (Biberál Lászlóné) 1952-től az utolsó napig ennek a mozinak a lelkeként működött. (Mint látni, lelkekben errefelé nincs hiány.) Pénztárosként, üzemvezetőként, mindenesként dolgozott. Mostanság szomorúságának előadásaira árusítja a két forintos jegyeket a III. helyekre és öt forintért az erkélyre, a kiégett valóság pénztárablakán kitekintve a korhatártalanságba.

Kolónia A Gerecse és a Vértes a Teremtő talpas derékszögeként hever itt mindenféle méricskélési szándék nélkül. E hasonlat vonzataként tekinthetünk arra a tényre, hogy a mérnöki képzelet ezt a derékszög által bezárt területet megfelelőnek ítélte terveinek megvalósításához. Hol volt, hol nem volt, itt lesz Tatabánya – mondta a mérnöki képzelet, s a tervezőasztal fölé hajolt, hogy megrajzolja a leendő bányák, üzemek, erőművek és lakókolóniák helyét. Mint említettem, az I. számú lejtaknából Alsógalla határában 1896. karácsonyán jött felszínre az első csille szén, ezt követően egyre másra nyíltak a bányák, s igen gyors fejlődésnek indult a szénkitermelés. A bányászathoz azonban nem csak szén kell, hanem technika, szakértelem és persze munkaerő. Miután a környék minden egyes bányászni vágyója a MÁK Rt. alkalmazottja lett, a részvénytársaság további munkaerő után nézett. A kutatási eredmények, s a nagyüzemi termelés lehetősége ezt diktálta. Alföldi és székely kubikusok letelepítésével kezdődött meg a toborzás, amely aztán a fejlesztések következtében széles körűvé és folyamatossá vált. A szakértelmet nem a földmunkában, hanem a föld alattiban járatos, a más bányavidékekről származó munkások hozták magukkal. A letelepítéshez lakásokra volt szükség, a lakások megépítéséhez pedig építőanyagra, úgyhogy a mérnöki képzeletre és a nagy körültekintésre igencsak szükség volt az első teendők kijelölésekor. Akkoriban az alaposság és a körültekintés nem számított ritkaságnak, pontosságban, precizitásban sem akadt hiány, úgyhogy a nagy álmodók mindent aprólékosan kimódoltak, mielőtt toborzót fújtak volna.

Még az első aknatorony üzembe helyezése előtt megépült a téglagyár. A mészégető, a cementgyár megépítése pedig megelőzte az első kolóniák helyének kijelölését. A kolónia elnevezés teleppé változott az idők során, így az 1898-ban létesült Ótelepet 1907. után a VIos, VII-es telep meg a későbbi 28 háznak és 25 háznak nevezett lakóterületek követték. Az I.számú erőmű 1898-as üzembehelyezése után árammal látta el ezeket a házakat, amelyek megadták a szükséges alapokat ahhoz, hogy otthonokká váljanak. Természetesen az erőmű és a cementgyár környezete is benépesült A Felsőgallához (kőbányához, cementgyárhoz) közeli Mésztelep pedig már csak a klasszikus vadnyugati filmdíszletekre emlékeztető épületmaradványaival üzeni üzennivalóit az utódoknak.

Az utódok közül persze kevesen tudják, hogy milyen virágzó és kulturált helye volt ez a hajdani Felsőgallának. Az állandó téli karbantartásoknak köszönhetően még a gyár kéményfüstjéből szitáló finom szürke por rá sem rajzolta jeleit az aprócska kertekben növő salátákra, ez már a sietősebb idők jellemzője volt.

A néhány éve magára hagyott, bontásra ítélt Mésztelepet napjainkban a munkához nem szokott, de egyébiránt szorgos kezek szedegetik elemeire.

Polgári iskola

És a telepek? A mérnöki vonalzók, a tervasztalok a derékszög útmutatásait követve szabályos rendbe osztották az Alsógalla, Felsőgalla és a Bánhida alkotta karéjt. Tán erről a karéjról mintázták a három műszak ajánlataiból szemelgető feleségek a vaskos zsíroskenyereket, amelyekkel a mélybe bocsátották urukat. Sihtre, ahogyan akkoriban mondták, és sittre, ahogyan a ma szakértő (és megnyilatkozó) tisztségviselőinek többsége, valamint a felszínességre fogékony utódok mondják. Nem éppen apró különbség, de higított világunkba ez is belefér.

Hatajtós világok Hatajtós lakásoknak nevezték azokat a házakat, amelyek otthonul szolgáltak az ide települő, biztonságos holnapot remélő emberek számára. A hatajtós afféle fogalom errefelé, de már csak a múzeumi akaratnak köszönhetően látni egy eredetit idéző példányát a hajdani XV-ös akna területén, az ipari skanzen, a Szabadtéri Bányászati Múzeumban. Épp a napokban avatták, átadva az említett utókornak tanúságul és olyan dokumentumként, amelyik tán segít a siht – sitt típusú melléfogások megritkításában. Igazán takaros építmények voltak ezek a több családnak is jó életkörülményeket biztosító házak.

Különösen azoknak látszott ez a lehetőség ideálisnak, akiknek saját fedél a feje fölé azaddig nem került. Voltak ilyen emberek szép számmal. A padlós szoba, az állított téglával kirakott konyha, kamra, a gyalult fa bútorzat, a harmincöt négyzetméter, hozzá a szeneskamra, padlás és kert igen jó ajánlat volt a MÁK Rt. részéről. A kezdetben három adminisztrátorral is hatékonyan tevékenykedő cég egy önmagát fenntartani és ellátni képes önálló világot hozott létre, amelyik a lehető legnagyobb körültekintéssel és előrelátással igyekezett a földből és saját magából a lehető legtöbbet kihozni. Ebben az volt a ma már különösnek számító viszony ember, környezet és profit között, hogy nem egymás ellenében működtették őket. Kórház,

gyógyszertár, gőzfürdő, strand és társaik. Egyebek mellett nehéz lehetett a kizsákmányolás praktikái közé sorolni mindezeket, de hát a vasököl legyőzött minden nehézséget, még saját nehézkedését is. A rossz dolgok sem tartanak örökké, a jók még kevésbé, de ezt már az ellenállás angyala és az ellenkezés kis ördöge körtefára menekülésem idején tudomásomra hozta. A széncsatározások lassanként majd mindenféle szándékot szénporral hintenek be. Igaz, hierarchikus rend szab határokat ebben a gyorsan növekvő valamikori világban, de a renden és a változás, változtatás lehetőségén van a hangsúly. A munkához nem szokott szorgos kezeknek még semmi esélye a cselekvésre, az ál-egyenlősdi magvai épp hogy kihajtanak a messzi távolban. Az évszázad melléfogása és tragédiája odébb van, az ideköltözők tisztában lehetnek azzal, hogy miért szállnak alá a tárnákba, a kockázatért mi a jussuk. 1936-ban kilenc akna működik már, s a hatajtósok apró kertjeiben a természet jól érzi magát. Hálás föld ez, a munkások még nem a tömbök ablakkereteiben könyökölnek kedvenc kispárnájukon, nézelődve a föld felé, hanem a génjeikben munkáló tenni vágyásnak engedve művelik kertjeiket és magukat. Megépül az azóta is létező Népház, fórumot és helyet biztosítva (azóta is) a kulturális megnyilvánulásoknak.

Zene, színház, önképzőkörök, dalárdák, előadások. A nagy múlt nem ellensúly ezen a házon, megváltozott státuszával élve most is ott magaslik azon a dombon, ahonnan ellátni a hajdani Nagyirodáig, s a Kórház saját hanyatlásán tépelődő épületéig, a Május 1. parkig. A Népház mellett öreg fák, bokrok, egy kis műtó műhídjaival és parányi tavával. E tóban növényritkaságok tenyésznek ám! pl. orchidea, hogy a Sámuelt itt marasztaló vonzalmat ne feledjük Sokáig itt merengett Melocco Miklós Ady Endréje is tóparti padján, de egyes csekély tudású fafejek a költő kőkalapjára vágytak, s rendszeresen letördelték karimáját, miután az egészet képtelenek voltak megkaparintani. Így aztán a szobor hosszú évekig vándorolt, míg meglelte végül nyugalmát a Modern Üzleti Tudományok Főiskolája előtt. Szemben a Népházzal a szecessziós mintázatú „cifra palota”, a Tiszti kaszinó, amelynek alagsorában az élet túlsó oldalával kezdtem ismerkedésemet 1969. szép szeptemberében. Akkor itt működött a VIDUS nevezetű cég, ahol frissen szerzett (híradásipari) technikusi képzettségemet lakatosként igyekeztem aprópénzre váltani. Négy hónapig teljes sikerrel. Nem

az én közreműködésemnek köszönhető, hogy manapság e helyen egészen más dolgok zajlanak.

Mögötte ott a Május 1. park, s fái között a pusztulóban lévő Szabadtéri Színpad, ahol két elementáris élmény ért hajdanán. Itt láttam először (családi körben) a Slágerrevű című brit beszámolót az 1964-es popkínálatból Jimmy Savil körítésével, s néhány évvel később a Nashville Teens nevezetű társaság ugyanitt dübörögte a Tobacco Road-ot, harminc érdeklődőnek. Persze úgy, mintha ötszázezres lenne a díszes gyülekezet.

S hogy visszakanyarodjunk kicsinyt Kertváros és Schuszter Lóri irányába, hát a Május 1 Park Halászkert nevezetű intézményének kertjében, az alatt a sárga műanyag szaletli alatt játszott a P.Mobil hetente, mégpedig fénykorában.

(Eközben még mindig Zsdanovnak hívták a közelben működő kultúrotthont.) A Sport Presszó pedig lórúgásnyira állt e helytől, a Bányász drukkerek jobbulására, hiszen a város csapata többnyire kemény volt, mint a dió(szén), s az említett intézet mögötti pályán Grosicsnak, Obsusztának, Kiprichnek, Szabónak, vagy éppen Emsberger bíró sporttársnak küldték harsány üzeneteiket a lelátókat megtöltő népek. Ma már persze más a helyzet, mások a szereplők, más üzenetek járják, a Sport Presszó pedig átkeresztelkedett.

Elsüllyedt világ

A Nagyiroda közelében, és az akkor már várossá lett település felett közben folyamatosan haladtak a szénnel teli csillék acélsodronyaikon, járt a kisvasút farönkjeivel, amely kis dohogó mozdonyaival – mondanom sem kell – kellő áhítattal töltött el. S ahol annak idején Puppi Pista bácsi autóbusza megállt, a később Tizes körzetnek nevezett helyen, nos attól nem messze épült az Állami Áruház.

(Eladóterében Latabár Kálmán, s én hetedikesen, amikor zongoravizsgám előtt megkaptam az első farmerszabású csíkos vászonnadrágomat a hozzá illő hajlított zöld (minden ízében műanyag) napszemüveggel és fehér trikóval. Nem Murray the K. volt az ötödik Beatles, hanem én, s ha már ennyi különböző korú én él itt Tatabányán, hát azt is hozzáteszem, hogy a hetedik Rolling Stone és én voltam akkor, mert ugye a hatodikat Ian Stewartnak hívták, s csak a háttérből lehetett boldog, velem ellentétben. Ott ragyogtam az Állami Áruház előtt a napfényben, s igen jeles ifjúnak éreztem magam. Alig öt évvel később a néhány lépéssel odébb meghúzódó Munkáskaszinó fák szegélyezte ivópultjánál ismerkedtem meg Éless Bélával, aki színházi emberként mélyen bevéste nevét e város történetébe, s aki akkor harmincadik születésnapja feletti aggodalmában tartózkodott a jelzett helyen. Hát fertelmesen vénnek tartottam, mit ne mondjak, akár csak azt a Kovács Gábort, akit – mint említettem – huszonhat év súlya terhelt, s azon az estén engem odavitt. Szép este volt, tele vénemberekkel, akik mindent jobban tudtak nálam. A kaszinó és az áruház helyén manapság sudár akácok, s néhány akkor is létezett jegenye fésülteti lombját a széllel.

Hogy végül is mi lett a hatajtósokkal? Elsüllyedtek. G. Garcia Marquez nyomdokaiba léphetnénk e ténnyel, ötven év szénporos magányát, ha megfogalmazni szeretnénk, s megfogalmazni tudnánk hozzá hasonlóan. A bányászat – a szívlapátos idők közben – meglehetőst kitakarította a város alatti szénmezőket, majd beiszapolta az üregeket, de ez sem mentette meg a kolóniaként indult telepeket az elmúlástól. Megsüllyedt alattuk a föld, s hol volt, hol nem volt Tatabánya. El kellett bontani a Füzes utcát. Állami Áruházat, Kaszinót, Tizes Körzetet, Konzumot, miegymást. Aztán új lakótelep emelkedett a Népház közelében, amely Gál Istvánról, a Tatabányai Szénbányák Vállalat igazgatójáról kapta a nevét.

Bánhida a város egyik szíve A Tatabánya Olvasztómű legősibb adalékanyaga Bánhida. Fél évszázad alatt sem sikerült maradéktalanul a nagy ötvözetbe beleoldani, a kiváló katalizátorok ellenére sem. Évszázadok túlélési tapasztalataival a birtokában néhány utcácskájával ma is tartja pozícióit, őrzi a múltat meg a jövendőt azokban a bizonyos zárványokban. Kő-bronz-vaskor, avarok, szlávok lakták a nevezetes Sámuelt követően a környező dombokat, az erődvárosokat összekötő római hadiút is erre haladt, ma a Mészáros út bitumenje a szépségtapasz felette. Egykoron az Alföld irányából erre terelték Nyugatnak eladó marhácsordáikat a gulyások. A legenda szerint Árpád honfoglaló hada itt tanította móresre Szvatopluk morva fejedelmet, bár ennek nem sok nyoma maradt meg bizonyítékként. A terület legrégibb urai a Csákok (Szabolcs nemzetség) voltak, királyi adományként kapták a Vértest és vidékét, birtokuk központja a mai Csákvár volt. Bánhidáról a Pozsonyi Krónikában találni az első írásos feljegyzést 1288-ban, s ettől kezdve az okmányokból, adománylevelekből könnyen nyomon követhető a története. Ennek a történetnek egyik sajátossága, mondhatni visszatérő motívuma, hogy Bánhidára mindig fájt valakinek a foga, s hogy ne fájjon neki oly nagyon, hát kezébe nyomták a falu kulcsát, tegye vele, amit jónak lát. Tartozott Fejér és Komárom vármegyékhez, a tatai uradalomhoz, a Vitány várhoz. A XV. században Héderváry (az összefüggések lánc-és gyöngyszeme: Hédervár, Krumpli Bogart) földesúré, majd gróf Zichy Ferenc, és 1727-től gróf Esterházy Ferenc tulajdona. Közben akadtak évek, amikor nem is létezett, a török hódoltság a semmivel tette egyenlővé, 1543-ra gyakorlatilag teljesen elpusztult, akárcsak a szomszéd Galla. Az ezerhatszázas évek elején református jobbágyok próbálkoznak életre keltésével, de mire Esterházy gróf megvásárolja ezt a birtokot, már nem lakják magyarok. A Gallákhoz hasonlóan ide is német telepesek érkeznek, s velük egyidőben szép számmal tótok, akiket a mai nyelvhasználat szlovákokként nevesít.

Bánhida – Fő tér

A Harasta, Moravcsik, Dodek, Tóbiás, Kukuda, Lois és Polacsek családnevek viselői ekkor települnek a templomdomb köré, s alakítják ki közösségüket. Bánhida Arany Tigris sörözője például a Harasta Kocsma cégér alatt működik ma is, mint információs központ és búfelejtő, míg a Polacsek-köz, amely a régi és hosszú kertek között vezetett a Madách utca képviselte civilizációból a Bajcsy-Zsilinszky utca nevű civilizációba, épp utolsó perceit éli. Egy újabb – gazdasági szempontokat figyelembe vevő – városrendezési tévképzet áldozata lesz nemsokára. Ég veled Polacsek-köz, hurrá telekdarabolási koncepció! Sok jó ember kis helyen is összezsúfolódhat, hát csak rajta!

Szorongva várom azt a napot, amikor már nem csak az ablakom alatt zúgnak el autók, hanem a kertem végében is, ahol majd a zsebkendőnyi parcellákon rózsaszín parvenü paloták emelkednek a templomtorony keresztje fölé kérdőjelként. – Tudjátok emberek, hogy ki az isten lakik itt? Kovács-Juing Eszmeralda karrarai márvány fürdőmedencével, másfél kiló arany és száznyolcvan kiló hájtöbblettel az átlag felett. Úgy ám!

Tájoló Ha amatőr Kogutovicz Manóként megpróbálom Tatabánya mozaikképébe földrajzilag belehelyezni Bánhidát, akkor ismét a Gerecsét kell támpontként használnom. A Turul madárral (vagy ahogyan a napokban olvastam egy huszadik század eleji képeslap üdvözlő sorai között; a nagy kányával) szemben áll az árpád-kori kövekre épült katolikus templom, körötte a falu megmaradt utcái, amelyek a Vértes, azaz Tatabánya irányába nyúlnak, egészen a már említett Gál lakótelep határáig. A templomtól Tata felé, a volt bánhidai földeken Kertváros házai, vele átellenben, a vasút túloldalán Újváros tömbjei állnak. A hetvenes években a Városrendezési Koncepció bulldózerre pattant, s a vasúti híd, meg a templom között – egészen a Madách utca feléig – letarolta Bánhidát, hogy remek tízemeletes és négyemeletes lakótömböket emeljen a falusi otthonok helyébe. Így született Dózsakert és a Bánhidai lakótelep, és az állandó huzat a különleges furfanggal elhelyezett épületek között működő szélcsatornák miatt. Hozzáteszem, hogy egyetlen olyan

embert sem találni errefelé, akit ez a tény – az örök szél megléte – kizökkentené nyugalmából. Tatabánya örökké működő konditerme a Dadabánya felirat alatt található. 1975. szomorú telén még álltak a régi házak falai, tele iskolások festményeivel. Bánhida-Pompeire hullott a hó, egyedül a Héttörpe kocsma tartotta a frontot, ahová a legegyszerűbben úgy lehetett bejutni, hogy az ember leszállt az autóbuszról a vadonatúj romkertben, megbotlott a járdára levezető lépcsőben és beesett a kocsmapult elé. – Egy sört lesszives kiskegyed! A pulttól balra Mérő Mári néni (abszolút) naív festő freskója adta áldását a földet érő bűnösökre. A freskó egy szexuálisan túlfűtött Hófehérkét ábrázolt hét darab kéjsóvár törpe társaságában. A törpék éppen sorszámot húztak, hogy ki kezdi az esti mesét beadni a nagyasszonynak aznap. A Héttörpe mögött körben meg az égre meredő falak a hajdanvolt udvarokban. A Korszellem (nem Samu, nem Vitány kapitány) pedig rendületlenül szakértett tovább a Kappantartóban (pébé, nem a gáz, hanem a bizottság amúgy szimbolikus kiterjedésben) és a permanens forradalom egyéb hivatalaiban. Ezekben az időkben bizonyosodhatott meg az ország televíziószerető közönsége a helyi szellemi horizont nevezetes tágasságáról és mélységéről. Egy akkoriban híres városvezető atya, akinek a kutya sem emlékezik már a nevére, egy Tatabányának szentelt adásnapon többek között választ adott arra a nézői telefonra is, hogy mikor lesz a városban műjégpálya. (Előbb megértő bólogatás, ezt követően mély elgondolkodás, szippantás a mezítlábas szimphonia cigarettából, majd a frappáns válasz) – Hát ez kéremszépen az időjárás függvénye. (Jesszusmária, atyaisten, ez nem lehet igaz! – Tatabánya értelmiségi rétegének egyharmada beleveresedett a szégyenbe és az elbujdosást kezdte fontolgatni. A másik harmadok csak címzetes értelmiségiek lévén nem tudták mi a teendő, meg azt sem tudták, hogy hol a hiba, ezért a szokásos várakozó álláspontot fogalták el.) A Városrendezési Koncepció érdemei elismerése mellett nyugállományba vonult. Mai utódja virágokkal, parkosítással próbálja elterelni az idetévedő érdeklődők figyelmét arról, hogy mi is a helyzet. A házak már állnak, a város pedig megpróbál keletkezni. Ez a helyzet.

Első kikötés Magántörténelmem hullámai kétszer vetették partra hajómat Bánhidán. Alighogy beletörődtem Kertvárosba, iskolába, egyik pillanatról a másikra Bánhidán lettem hatodikos. Az 1898-ban épült Római Katolikus Elemi Népiskola épületében, amely a forradalmibb hangzás végett akkor Dózsa György nevét viselte épp. A hajósokat már egészen ifjan hányatja a sors, ma már semmi különöset nem találok abban, hogy itt véstem a padba a twist kifejezés számtalan változatát, amelyet a Speedy Gonzales, majd a Beatles és hetedikben már a Rolling Stones követett. Ilyen szelek dagasztották vitorlámat. Kedves osztálytársaimtól (ötvenketten voltak) hamarosan minden lényegeset megtudtam Tatabánya legősibb adalékanyagáról, Bánhidáról. Megtudtam, hogy a Paszinka egy legelőféleség, ahol lőtér működik, a militánsabb legények ott lövik el fölös puskaporukat. Kiderült, hogy a Bagolyvár nem valami madárvárta, hanem a Síkvölgy felé kanyarodó út melletti, vakolatát hullató református templom. Megtudtam, hogy Kertvárosból jövet az út mentén nem kacsaúsztatókat látok, hanem a régi kenderáztató maradványait, hiszen az itt élők bölcs előrelátással hajdanán önellátásra rendezkedtek be. Bánhida-univerzum gatyakorctól a kenyéren át a lópatkóig – helyben. Ez a két kenderáztató volt ám a műjégpálya, ha az időjárás függvénye hozzájárulását adta! (Jelenleg autóképviseletek csillogó portáljait látni ugyanott.) A Central pedig az erőmű

hűtőtava, körben horgászstégekkel, s a halak legnemesebb fajaival a mindig langyos vízben.

A házak alja frissen kékre meszelve búcsú táján, az udvarokban pajták, a pajtákban szekerek és földműves szerszámok, amelyeket már a rozsda használt csak, hiszen akkorra a férfilakosság többsége a bányászatból élt. Földjeiken a kertvárosiak nevelgették gyümölcsfáikat és rózsáikat. Ekkoriban ismerhettem meg Szakra Jóskát, akit jó egy évtizeddel később Bánhida királyává nyilvánítottam. Szakra Jóska a falu nevezetességeként épp akkor lépett ki egy Rejtő regényből, amikor padtársam bemutatott neki. Viharkabátot viselt, összekötözött kartonlapokat cipelt a hátán, kalapja alól ősz és göndör dróthaj mutatta a szélrózsának, hogy merre mennyi. Zsebéből literes üveg kandikált ki. – Azért jöttem haza Angliából, mert nem tudtak mákostésztát főzni – mondta, majd elköszönt, s Wagner úrra erősen emlékeztető jelenésként tovavonult. Naponta találkozhattunk vele, a gúnyolódókat üldözőbe vette, akik köszöntek neki, azokkal igen barátságosan viselkedett. A Táncsics moziban (Norman Wisdom filmek, Szórakozott professzor, stb. ideje) lezajló rituálé menetrendje szerint Szakra Jóska beült a harmadik sorba, levette kalapját, majd a literes üvegből vizet löttyintett a kezére s benedvesítette a haját. Ezután fésülködött, majd megnézte, melyik széken ül szemrevaló fehérszemély. Az ülés számát feljegyezte, összesen öt kedvezményezett részesülhetett ebben a kitüntetésben, majd később megtette e számokat a lottón. A három forint harminc filléresen, merthogy ez olyan régen történt már. A Táncsics mozi jelenleg üresen tátong, miután vállalkozók sokasága nem találta meg benne a szerencséjét. Nem vált be horgászfelszerelés boltként, se más módon. Mozi maradt, ahol ugyancsak filmszellemek kísértenek, s a szellem és szerelem filmkockái peregnek az újabbnál újabb vakolatok takarásában. Későbbi kocsmás korszakom egyik jeles személyisége volt Szakra Jóska. – Mit innál Jóska? – kérdeztem tőle nyári reggeleken a csemői borozóban. – Tripliszexet – jött a válasz. Egy ilyen reggelen beavatott a titkok titkába. – Idefigyelj – súgta –, ha meleg rántott levest akarsz enni, csak megkopogtatod ott szemben a redőnyt, és nyolcvan fillérért kapsz egy tányérral, akár hajnal négykor is. Ekkor neveztem ki Bánhida királyának. Szakra Jóska elhagyott bodzabokrokban lakott, télre bevonult a szociális otthonba. Értette az élet lényegét. Néhány

évvel királyságának kezdete után tolatás közben egy teherautó passzírozta halálra. Odanyomta egy épület falához, a viharkabát tartotta egybe azt, ami maradt belőle. Hetedikben és nyolcadikban a Gellért téren, a templom közvetlen szomszédságában kaptunk helyet, biztos távolságra a Dózsa György Általános Iskola nevezetű bázistól. Ez a két tantermes iskola 1872-ben épült, ma iskolamúzeum, s megközelíteni többnyire a félúton lévő Postakürt étterem érintésével lehetett. Némely férfi tanerők a világ minden kincséért nem hagyták volna ki az egykori postakocsi állomást, midőn felénk szaporázták, majd ritkították lépteiket. Nemes kisfröccsök termettek odabent a hűs falak között. Ma valószínű, hogy a város csodája lenne, ha a Városrendezési Koncepció ismerte volna a gondolkodás alapelemeit. A Postakürt Étterem helyén most a Családi Intézet és a Puskin Művelődési Ház dacol a múlttal, műkő, műmárvány, vaskeretes ajtó-ablak, new-szocreál felállásban. Ég áldjon Postakürt Étterem, mindjárt jön a Polacsek-köz is. Vajon hová lett az ivó nagyméretű olajfestménye a száguldó postakocsival?

Fújnak A templom udvarának kőmellvédjéről (bástyának mondták) néztük, hogyan épül a II.Erőmű igencsak magas új kéménye. Amíg nem létezett a száz megawattos új generátor, inkább gőzhajónak látszott a négy fémcsövével pöfékelő öreg erőmű. A Magyar Dunántúli Villamossági Rt. 1928-29-ben építette angol kölcsönnel az Öreg-tó (Central) partján a porszénnel feljavított égőpala eltüzelésére alkalmas, és akkor igen korszerűnek számító erőművet. Nem csak a környéket, hanem a MÁV Budapest-Hegyeshalom vonalát, s ÉszakDunántúl jelentős részét ellátta olcsó villamos energiával. Alapító tablóján ez áll: „Isten nevében szolgálja e mű magyar hazánk boldogulását.” Két év múlva végignézhetem – ha kedvem tartja –, hogyan épül visszafelé, azaz le ez a kémény, hogyan bontják el az erőművet, merthogy véget ért a küldetése. A napi ötszöri jellegzetes hang megszűnik, nem fújnak a harangszó mellé, nem szól majd az erőmű kürtje, jelezve az idő múlását. Fújnak, szokták volt megemlíteni a helybéliek, s ez azt jelentette, hogy például délután két óra van, esetleg este hét, amit az erőmű messze hangzó kürtszóval hozott az itt élők tudomására. Más vidékeken hasonló időjelzőként működnek például a viszonylagos rendszerességgel közlekedő vonatok. – Most megy a hatos – mondta kapájára támaszkodva nagyanyám, s bement az udvarba kacsákat etetni. Szóval, nem lesz több fújás, az egyes számú erőműre marad talán e hiány pótlása, mert odabent Tatabánya belsejében ez az energiatermelő megmarad, hogy a lakótelepeket melegvízzel – fűtéssel – lássa el. Ég veled fújás, viszontlátásra erőmű, ez már a XXI. század. Ezek az elköszönések persze nem siratók, nem holmi anakronisztikus visszakívánkozások a múltba, a lejárt szavatossági idejű dolgok konzerválására tett kísérletek. Mindössze az ad némi keserű felhangot az eltűnő világokat szemlélve mondandómnak, hogy gazdasági kényszerűségből nem alakíthatók át ezek az ipari emlékművek más funkciójú objektumokká. Nincs miből fenntartani őket. Talán majd ötven év múlva lesz, amikor már a helyükre épült gigantomán Interezmegazokat is rég felverte a gyom.

A cementgyár kéményei ledőlnek

Ahogyan itt horgonyzom Bánhida pedig jó úton halad afelé, hogy Tatabánya részeként Bánhida maradjon, megtartva magából mindazt, ami megtartásra érdemes. Emlékezete, amely átsegítette a zivataros évszázadokon, internacionalizmuson, fából vaskarikán, átsegíti majd a szabadrablásokon, kacsalábakon és városrendezési tévelygéseken is. Most itt ülök a Madách utcában, Bánhida szélén, várom a szódást (egy éve már nem üveg üvegekkel, hanem szódásüvegnek nevezett műanyag palackokkal kénytelen házról-házra járni), hajóm horgonyon, nézem, hogyan lopakodik apránként a hegyoldal felől vissza a természet az utcákba, terekre, s bizakodom a lélek és az értelem mielőbbi gyógyulásában. – Tatabánya ötszázötven év múlva egy hatszáz éves, patinás, régi város lesz, csak türelem – küldi felém bátorító üzenetét a barlang előtti sziklákon napkúrázó Samu.

Köszönettel a képekért mindenkinek! https://picasaweb.google.com/101131830304763876213/VIDEO#5488613846136511522