LX. évfolyam, 5. szám
2015. május TARTALOM
FRANÇOIS RABELAIS Gargantua (Gulyás Adrienn fordítása) .......................................................... 471 RAJNAVÖLGYI GÉZA Marcabru, a rendhagyó trubadúr .................................................................... 482 IAN McEWAN Mézesmadzag (Lukács Laura fordítása) .......................................................... 513 LYDIA DAVIS Jó alkalom ................................................................................................................ 532 Hogyan is gyászoljam õket? ................................................................................ 532 Felvilágosult (Tóth Bálint Péter fordításai) .................................................. 534 Városi emberek ...................................................................................................... 534 Unalmas barátok .................................................................................................... 535 Néhány zavaró dolog bennem .......................................................................... 535 A forgalmas út ........................................................................................................ 536 Az ostromlott házban .......................................................................................... 536 A távbeszélõcég nyelve ........................................................................................ 536 A kirándulás ............................................................................................................ 536 Bloomington .......................................................................................................... 536 Férfiak ...................................................................................................................... 536 Hogyan van sokszor igaza .................................................................................. 537 Levél egy temetkezési vállalkozóhoz (Szilágyi Mihály fordításai) .......... 537 TIMUR KIBIROV versei (Lángi Péter fordításai) ............................................ 539 DAVID COLLIN Góbi sivatag (Fázsy Anikó fordítása) .............................................................. 543 MAGYAR VILÁG S. KIRÁLY BÉLA Szellemkatonák nyomában ................................................................................ 552
TÁJÉKOZÓDÁS Az emlékezetgyûrûk foglya – Farkas Jenõ beszélgetése David Collin svájci íróval .................................................................................... 557 CZESŁAW MIŁOSZ Albert Camus búcsúja (Mihályi Zsuzsa fordítása) ...................................... 563 NURIA AMAT Miért ír az író? (Pávai Patak Márta fordítása) .............................................. 572 KÖNYVRÕL KÖNYVRE PETRÕCZI ÉVA Lebensborn – vagy Mr. Keating? – Muriel Spark: Jean Brodie kisasszony fénykora ............................................................................................ 575 Marcel Pagnol köpönyegébõl – Jean Rouaud: Jeles férfiak ...................... 577 KÜLFÖLDI SZERZÕINK .......................................................................................... 580
Látogasson el a honlapunkra: www.nagyvilag-folyoirat.hu
A Nagyvilág támogatója
Nemzeti Kulturális Alap
FRANÇOIS RABELAIS
Gargantua François Rabelais (1494–1553?) pap, jogász, orvos, tudós, kém, szerkesztõ, mûfordító, író, humanista zseni. A szabad mûvészeteket és a skolasztikus teológiát bencés és ferences kolostorokban tanulta ki, de több, híres francia egyetemen megfordult diákként. Titokban tanult meg ógörögül, hogy Hérodotoszt, késõbb Galénoszt, Hippokratészt fordítson. Jogi tanulmányai után, rendjét elhagyva, Montpellier neves orvosi egyetemén szerzett licenciátust, és a lyoni kórházban praktizált orvosként. Mellette fordított, írt. Bejáratos volt humanista körökbe, nagy csodálója volt Erasmusnak. A reformáció híveként többször kényszerült menekülésre. Élete végén befolyásos pártfogója, Jean du Bellay, párizsi püspök közbenjárására egy vidéki plébánián vonult vissza. Irodalmi életmûve öt könyvbõl áll, jóllehet a posztumusz megjelent Ötödik könyv szerzõségét vitatják. Elsõ könyve, a Pantagruel, 1532-ben jelent meg Lyonban. Alapötletét egy Gargantua nevû óriás kalandjairól szóló, vásárokban kapható ponyvafüzet adta. Két évvel a Pantagruel megjelenése után, 1534ben, Rabelais megírta az apaóriás kalandjait Gargantua címen. Mûvei nem ismeretlenek a magyar olvasó elõtt, hiszen 1936-ban Kemény Katalin lefordította a Gargantuát a kor ízlésének megfelelõen (Budapest, Merkantilnyomda). A Pantagruelbõl elsõnek Benedek Marcell fordított részleteket, melyek a Gargantua és Pantagruel (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1965) szemelvénygyûjteményben jelentek meg. Benedek Marcell erõsen archaizált mind ortográfiájában, mind szóhasználatában, és az illetlen szavakat, trágárságokat kihagyta, vagy csak eufemizálva utalt rájuk. 1989-ben jelent meg a szegedi JATE Kiadónál Faludy György 1948-ban készült Rabelais-átköltése. Faludy mind az öt könyvet lefordította, faludyasította, tudniillik a neve ott szerepel Rabelais-é mellett, a Gargantua kéziratát azonban elvesztette. Késõbb Süpek Ottó is tett kísérletet Rabelais magyarítására, fordítása NyáriKepüs Bálint álnéven, posztumusz jelent meg Pantagruel címen a Nemzeti Tankönyvkiadónál (1995). Fordítómesterem, Bognár Róbert bátorítására vágtam neki 2008-ban a Pantagruel újrafordításának. Az újrafordítás célja, a fordító öröme mellett az volt, hogy legyen egy olyan magyar Rabelais, amely egyszerre szöveghû, és nem finomkodik vagy hallgat ott, ahol az eredeti nyers és trágár, és modern, vagyis nem archaizál. Az archaizálás annál is inkább fölösleges, mivel Rabelais sem archaizált a maga idejében. A Pantagruel 2010-ben jelent meg az Osiris Kiadónál. Utána kezdtem fordítani a Gargantuát, amely 2014-re készült el, és a megjelenését 2015-re tervezi ugyancsak az Osiris Kiadó. Mindkét könyv fordításánál az 1542-es, ún. lyoni vagy Juste-féle kiadást vettem alapul, az utolsó kiadást, amelyen még maga a szerzõ változtatott, hogy egységesítse a két szö471
veget. A fordítást Bognár Róbert szerkesztette, a versbetéteket Imreh András fordította. Ebbõl a hamarosan megjelenõ Gargantua-fordításból válogattam néhány fejezetet, követve a cselekmény ívét, Gargantua születésérõl (6. fejezet), tanulóéveirõl a humanista tanító, Ponokratész keze alatt (24. fejezet), a Gargantua földijei és a szomszédos lernéiek közt kirobbanó háború kiváltó okáról (25. fejezet), illetve arról, hogy hogyan szólította haza Gargantuát az apja Párizsból, hogy a lernéiek elleni küzdelemben segítségére legyen (29. fejezet), és hogy hogyan jutalmazta meg Gargantua a gyõztes háború után hûséges segítõjét, a félelmet nem ismerõ Jean barátot a kedvére alapított thelemai apátsággal, ahol különös szerzetesek és apácák éltek még különösebb rendszabályok szerint (51. és 57. fejezetek). GULYÁS ADRIENN
472
GARGANTUA KÜLÖNÖS SZÜLETÉSÉRÕL Miközben az ivásról cseverésztek, Garganellának megfájdult a hasa; Ahaspókusz fölkelt a pázsitról, odament és illõ módon vigasztalta, mert sejtette, hogy vajúdik; – jó, hogy az én kis kancám a Fûzfásban füvel – mondta –, mert hamarabb kibújik belõle a csikó, kitartás, lelkem, mindjárt megszületik a kisbaba, s ha most fájdalom gyötri is, nem tart sokáig, mert utána annyira örül majd, hogy elfelejti a szenvedést, csak az emlék marad. Ne legyen nyúlszívû! Nyomja ki, aztán gyorsan csinálunk egy másikat! – mondta. – Férfiak! Maguk aztán könnyen beszélnek! De egye fene, összeszedem magam, legyen, ahogy akarja!1 Hogy nyisszantották volna le! – Mit? – mondta Ahaspókusz. – Hogyhogy mit? Tudja jól, mire gondolok. – Csak nem a farkamra? A mindenségit! Vágja le, ha annyira utálja! – Jaj, Isten ments! Bocsásson meg! Nem szívembõl szóltam, nehogy megfogadja a szavamat. De ha a Jóisten nem segít, ma még sok dolgom lesz, ha a kedvében akarok járni (pedig az egész a maga farka miatt van). – Kitartás, kitartás! – mondta Ahaspókusz. – Ne törõdjön semmivel, hagyja, hadd húzzon a négy elülsõ ökör! Megyek, iszom is néhány ökörkortyot. A közelben leszek, ha baj van, csak kiáltson, rögtön itt termek. Kicsivel késõbb Garganella sóhajtozni, aztán jajveszékelni, óbégatni kezdett. Hirtelen összesereglett a környék összes bábája, és amikor megvizsgálták, bûzölgõ nyákba nyúltak, amirõl elõször azt hitték, hogy a gyerek; de csak a hasa ment az egyenes bél (vagy ahogy ti hívjátok: seggvéghurka) renyhesége miatt, mert túl sok pacalt evett, ahogy azt föntebb leírtuk. Mire a bábák közül az egyik rusnya vénasszony, aki nagy gyógyító hírében állt, és hatvan évvel azelõtt a Saint-Genou melletti Brisepaille-tanyáról jött, olyan irgalmatlanul erõs bélösszehúzó szert adott neki, hogy a záróizmok úgy összerándultak és eldugultak, hogy, horribile dictu, foggal sem tudtátok volna széthúzni, csak nagy keservesen, mint az ördög a pergament, amikor le akarta jegyezni két fehérnép locsogását Szent Márton misézése közben.2 A komplikáció miatt a méhlepény fellökõdött, de a gyermek átugrotta, és a nagy gyûjtõéren megindult fölfelé, a rekeszizmon át a vállak fölé (ahol az A korábbi kiadásokban az elõzõ két replika helyett a következõ állt: – Bebizonyítom – mondta Ahaspókusz. – Urunk (a mi Megváltónk) János evangyéliomában (16.21) azt mondja: „Az asszony mikor szûl, szomorúságban van […], de mikor megszûli az õ gyermekét, nem emlékezik többé a kínra az öröm miatt”. / – Ha! – mondta Garganella. – Jól mondja, mert valóban szívesebben hallgatom az evangyéliom szavát, és jobban érzem magam tõle, mint a Szent Margit életétõl meg a többi ájtatoskodástól. A vajúdó nõknek Szent Margit életét olvasták (lásd Második könyv, A szerzõ elõszava, 9. jegyzet). 2 Egy középkori história szerint Szent Márton prédikációja alatt az ördög két pletykáló asszonyság locsogását jegyzetelte, de nem fért a pergamenre. Ahogy foggal próbálta kinyújtani a pergament, nekivágta a fejét egy kõoszlopnak. 1
473
említett véna kettéágazik), majd balra vette az irányt, és az anyja bal fülén jött világra.3 Amikor megszületett, nem oázott, mint a kisdedek, hanem fennhangon azt kiáltotta: „Inni! Inni!”, mintha ivásra buzdítana, olyan hangosan, hogy elhallatszott Sivaurgnat-tól Vedelecig. Gondolom, nemigen hiszitek, hogy ilyen különös módon született. De bánom is én, ha nem: aki józan és jóravaló, az mindig elhiszi, amit mondanak vagy ami írva vagyon.4 Talán tiltják a törvényeink, a hitünk, az eszünk, vagy tiltja a Szentírás? Szerintem semmi olyan nincs a Szent Bibliában, ami ennek ellentmondana. És ha Isten akarta így: mernétek-e azt állítani, hogy nem képes rá? Az ég szerelmére, ne töprengjetek efféle hiábavalóságokon, mert én mondom nektek, hogy Isten nem ismer lehetetlent, és ha akarná, igenis a fülükön szülnének az asszonyok. Dionüszosz nem Zeusz ágyékából született-e?5 Sziklábólmetszett nem az anyja sarkából pattant-e ki? És Hammbelégy a dajkája papucsából? Pallasz Athéné nem Zeusz fejébõl, a fülén keresztül jött-e világra?6 Adónisz pedig egy mirhafa kérgébõl?7 Kasztór és Polüdeukész nem Léda tojásából keltek-e ki?8 Bár akkor képednétek el és rökönyödnétek meg csak igazán, ha elmondanám, miket ír Plinius a fura, természetellenes születésekrõl,9 csak én nem vagyok olyan megrögzött hazudozó, mint õ. Olvassátok el a Természettudomány harmadik fejezetét, és ne borzoljátok tovább az idegeimet!
Krisztus fogantatásának népszerû, az egyház által sem vitatott elmélete a középkorban a fülön át való fogantatás (conceptio per aurem). Képi ábrázolásokon azonban ez mindig a Szûz jobb fülén át történik. 4 Az elõzõ kiadások így folytatódnak: Nem azt mondja-e Salamon, hogy Innocens credit omni verbo etc., Szent Pál meg azt, hogy Charitas omnia credit? Miért ne hinnétek el? Hát azért, felelitek, mert senki nem látta. Én viszont állítom, hogy ettõl még nyugodtan elhihetitek. A szorbonizánsok szerint is ami láthatatlan, arra a legjobb érv a hit. A bibliai idézetek jelentése: Az együgyû hisz minden dolognak Péld 14,15; [a szeretet] mindent hisz 1Kor 13,7. 5 Amikor Zeusz villámával lesújt titkos szeretõjére, Szemelére, Hermész úgy menti meg az aszszony hat hónapos magzatát, hogy Zeusz ágyékába varrja a fennmaradó három hónapra. 6 Athéné papjai szerint az istennõt Héphaisztosz segítette a világra úgy, hogy meglékelte Zeusz sajgó koponyáját. 7 Adónisz anyját, Szmürnát Aphrodité változtatta mirhafává. 8 A mítosznak több változata ismert, a két fiú apja hol Zeusz, hol Léda férje, a halandó Tündareusz király. 9 Rabelais a Második könyvben is említi (4. fejezet, 1. jegyzet) Plinius Természettudományát (7. könyv, 3. fejezet) a különös születésekrõl (De prodigiosis partubus). 3
474
MIVEL FOGLALATOSKODOTT GARGANTUA ESÕS IDÕBEN Ha esõs, hûvös idõ volt, ebéd elõtt ugyanazt csinálták, amit általában, csak jól befûtöttek, hogy a párás hideget kint tartsák. De ebéd után nem sportolni mentek, hanem otthon maradtak, és apoterápia10 gyanánt szénakötegeléssel, fahasogatással, fûrészeléssel, gabonacsépléssel izzasztották magukat a pajtában; aztán festészetet, szobrászatot tanultak, vagy egy ókori kockajátékot elevenítettek föl a gyakorlatban úgy, ahogy Leonico leírja, és Lascaris barátunk is játssza.11 Közben fölidézték, miket írtak róla, és mihez hasonlították az ókorban. Elmentek megnézni, hogyan lapítják a fémeket, öntenek ágyút, hogyan dolgoznak a drágakõcsiszolók, aranymûvesek, ötvösök, alkimisták, pénzverõk, szõnyegszövõk, takácsok, bársonyszövõk, órásmesterek, tükörcsiszolók, nyomdászok, orgonakészítõk, kelmefestõk és más mesterek, mindenhol adtak borra valót, és ellestek néhány mûhelytitkot, vagy elgondolkoztak az egyes mesterségek sajátosságain. Nagy tudású ügyvédek nyilvános elõadásaira, tárgyalásaira jártak, megnézték, hogyan gyakorolnak, deklamálnak, hogyan adják elõ a perbeszédeiket, és kálomista prédikátorokat hallgattak. Gargantua vívócsarnokokba és vívótermekbe járt, hogy összemérje tudását a mesterekével a legkülönfélébb fegyvernemekben, és megmutassa, hogy legalább olyan jól vív, ha nem jobban, mint õk. Füvészkedés helyett patikáriusokhoz, fûszerszámosokhoz, pirulacsinálókhoz jártak, alaposan szemügyre vettek minden termést, gyökeret, levelet, gyantát, magot, egzotikus kenceficét a boltjaikban, és megfigyelték, hogyan kotyvasztják a gyógyszereiket. Elment megnézni a csepûrágókat, mutatványosokat, sárkányfûárusokat, hogyan mutogatnak, hadonásznak, mivel etetik, és hogyan ejtik át a jónépet, különösen a pikárdiaiak Chaunyból, akik született szemfényvesztõk, és bármit elhitetnek az emberrel. Este mértékkel ettek fõleg szárító és fogyasztó hatású élelmiszereket, hogy felszívódjon a szervezetükbõl a nedvesség, melyet a test a levegõ párájával érintkezve elkerülhetetlenül fölvesz, s hogy kárukra ne váljék, hogy aznap a szokottnál kevesebbet mozogtak. Így teltek Gargantua napjai Ponokratész regulája szerint, képzelhetitek, hogy egy olyan jó eszû fiatalember, mint õ, mennyit fejlõdött a rendszeres A görögöknél az atléták sport utáni felfrissítése fürdőkkel, olajos masszázzsal. Rabelais olyasfajta kúrát ért rajta, ami pótolja a szabadtéri sportolást. 11 Az említett ókori játék a tali, amelyet négy csontkockával játszottak. Niccolò Leonico Tomeo olasz humanista írása a témáról 1532-ben jelent meg Lyonban. Janus Lascaris görög tudós, Guillaume Budé barátja és nyelvtanára, I. Ferenc könyvtárosa. Rabelais Párizsból vagy Rómából ismerhette, ahová a tudós élete végén visszavonult. 10
475
gyakorlástól, amely idõvel éppolyan könnyûnek, természetesnek és élvezetesnek bizonyult, mint amilyen nehéznek tûnt eleinte: inkább hasonlított fejedelmi mókához, mint diákoskodáshoz. Ponokratész egyébként ügyelt, nehogy a túlzott agymunka megártson a tanítványának, ezért havonta egyszer, ha reggel naposnak és derültnek ígérkezett az idõ, elvitte kirándulni a város környékére: Gentillyba, Boulogne-ba, Montrouge-ba, a charentoni hídhoz, Vanves-ba vagy Saint-Cloud-ba. Egész nap ment a nagy dínomdánom, mókázás, mulatozás, versenyt ittak, játszottak, énekeltek, táncoltak, selymes fûben hemperegtek, verebet hajkurásztak, fürjet, békát, rákot fogtak. De a nap nem csupa haszontalansággal telt, mert bár könyvet nem vittek magukkal, és olvasni sem olvastak, de sok szép textust tudtak Vergilius Georgicájából, Hésziodosztól, Poliziano Rusticusából,12 vagy epigrammákat költöttek latinul, és lefordították õket francia rondó vagy ballada formában. Uzsonnázás közben Cato módszerével, amelyrõl a De re rusticában13 ír, és amelyet Plinius is említ, borostyánfa recipienssel elválasztották a felvizezett bortól a vizet; egy nagy tál vízbe bort öntöttek, aztán tölcséren át leszívták; egyik pohárból a másikba vizet csurgattak; különféle önmûködõket építettek, vagyis olyan szerkentyûket, amelyek maguktól mozognak.
HOGYAN KEREKEDETT NAGY VITA, MAJD HÁBORÚ A LERNÉI PÉKEK ÉS GARGANTUA FÖLDIJEI KÖZT Történt az idõ tájt õsszel, szüret elõtt, hogy a helyi pásztorok csõszködni mentek, nehogy megegyék a szõlõt a seregélyek. A nagy keresztútnál összetalálkoztak a lernéi sütõmesterekkel,14 akik tíz-tizenkét szekéraljnyi langallót vittek a piacra. Szeretnének venni belõle, mondták a pékeknek illedelmesen, megfizetnék, nem kérik ingyen. Tudjátok, milyen isteni reggelire a frissen sült langalló egy fürt szõlõvel, fõleg pinot-val, saszlával, muskotályossal, sauvignonnal vagy bélseprõvel, amit azért hívnak így, mert akibe beleszorul, olyan hosszút szarik tõle, mint egy petrencés rúd, és ha elfingja magát, legtöbbször összefossa a gatyáját, nemhiába mondják: fosik, mint a szüreti kutya.
Földmûvelésrõl, falusi életrõl szóló költemények: Hésziodosz: Munkák és napok; Angelo Poliziano: Rusticus, amely latin nyelvû vers Vergilius modorában. 13 A mezõgazdaságról, III, 52. Plinius: Természettudomány, XVI, 35. Rabelais-nál még Harmadik könyv, 52. fejezet. 14 Lerné a Rabelais-birtok melletti falu, ahol az író apja királyi bíró volt. 12
476
De a pékek nem hajlottak a pásztorok szép szavára, sõt durván sértegetni kezdték õket, elhordták õket szófosónak, fogatlannak, kese boszorkányfajzatnak, korhelynek, ágybaszarónak, haramiának, sunyi sumáknak, párnarohasztónak, bélpoklosnak, dagadtnak, szájhõsnek, mihasznának, bunkó parasztnak, kurvapecérnek, potyalesõnek, himpellérnek, nyiszlett pojácának, utánozó majomnak, dologtalannak, faragatlan tuskónak, tökfilkónak, bárgyú meláknak, böhöncnek, nagyképûnek, éhenkórásznak, kulacsõsznek, lüke pásztornak, és még mindenféle becsmérlõ jelzõkkel is illették õket, majd hozzátették, kár a belükbe a langalló, egyenek inkább korpás kenyeret vagy száraz pogácsát. A sértések özönére egy Frogier nevû pásztor, igen derék, jó kiállású fiatalember higgadtan csak annyit mondott: – Ej, de felnyílt a csipátok, mitõl pimaszodtatok így el? Máskor szívesen adtatok langallót, most miért nem? Jó szomszédokhoz illõ viselkedés ez? Mikor bántunk mi így veletek, ha jöttetek a szép búzánkért, amibõl a kalácsot meg a langallót sütitek? Még szõlõt is adtunk volna, csak úgy, ingyért, de nem baj, jó pásztor nem felejt, jön még kutyára dér! Kölcsönkenyér visszajár, az anyátok kutya úristenit! – Mit kukorékolsz, kiskakas, túl sok kölest ettél az este? – mondta Marquet,15 a pék céh botvivõje. – Na gyere, kis tarajos, gyere csak, adok én neked langallót! Frogier jóhiszemûen odaballagott, és már húzta elõ a langallóra való aprót a tarsolyából, amikor Marquet olyat odacsördített az ostorával, hogy rögvest meghurkásodott a lába szára. Marquet menekülõre fogta, de Frogier torkaszakadtából gyilkost kiáltott, és utánahajította a hóna alá csapott furkósbotot: úgy fejbe találta – a koszorú-párkányvarratnál, épp a jobb halántékartériát érte az ütés –, hogy Marquet nyomban lefordult a kancája nyergébõl, és inkább halottnak látszott, mint elevennek. Közben az árendások, akik diót vertek a közelben, odafutottak a póznáikkal, és úgy elverték a pékeket, mint jég a határt. Frogier kiáltozására jöttek a pásztorok is – férfiak, nõk vegyesen – parittyával, csúzlival, és olyan kõzáport zúdítottak a menekülõ lernéiek nyakába, hogy elsötétült tõle az ég. Amikor beérték õket, elvettek négy-öt tucat langallót, de kifizették, sõt adtak mellé egy szakajtó diót meg három kosár szõlõt ajándékba. A pékek fölsegítették Marquet-t a lovára, mert csúnyán megsebesült, de nem mentek tovább a parillyi16 úton, hanem visszafordultak, és hazafelé menet sûrûn fogadkoztak, hogy bosszút állnak Seuilly és Cinais összes gulyásán, pásztorán, árendásán. Dolguk végeztével a pásztorok rendesen belaktak langallóval és szõlõvel, dudaszóra nagyot mulattak, és nevettek a szájhõs pékeken, akik aznap reggel bal kézzel hányhatták a keresztet, hogy ilyen bajt hoztak magukra, Frogier 15 16
Chinon környéki nemesi család. Tanya Chinon mellett.
477
lábát pedig olyan szépen lemosták nagy szemû chenin17 levével, hogy azon nyomban meggyógyult.
AHASPÓKUSZ LEVELE GARGANTUÁHOZ18 Dicséretes buzgalmad úgy kívánná, hogy még sokáig ne háborítsalak elmélyült tanulmányaidban, ámde barátaink és régi szövetségeseink elbizakodottsága, fájdalom, felbolygatta öreg napjaim nyugalmát. Azzal sújtott a sors, hogy épp azok törnek ellenem, akikben a legjobban megbíztam, haza kell hát hívjalak a természetjog által rád ruházott személyek és javak védelmére. Mert amiképpen „keveset érnek a fegyverek odakünn, ha nincs bölcsesség idehaza”,19 azonképpen a tanulás és a legjobb szándék is hiábavaló és meddõ, ha szükség esetén erényes tettekre nem váltatik, és a gyakorlatban meg nem valósul. Nem szítani, inkább csitítani akarom a viszályt, nem támadni akarok, hanem védekezni, nem hódítani, hanem megvédeni hûséges alattvalóimat, megtartani jogos örökségemet, vagyis a földeket, ahová Pikrokhole minden ok, elõzmény nélkül ellenséges szándékkal betört, és tébolyult dúlásában, szabad embernek tûrhetetlen harácsolásba kezdett. Eltökéltem, hogy megfékezem esztelen dühét, és megadok neki bármit, amivel megbékíthetem, több ízben küldtem hozzá követet, hogy atyafiságosan megtudakoljam, ki, hogy, mivel sértette meg, de csak annyit mond: nehogy azt higgyem, hogy meghátrál, mert joga van azt csinálni a földjeimen, amit akar. Rá kellett jönnöm, hogy az Örökkévaló magára hagyta Pikrokholét, akinek szabad akaratát és értelmét immár a Gonosz vezérli, lévén, hogy Isten kegyelmétõl megfosztatott,20 Isten pedig azért küldi hozzám ellenséges zászlók alatt, hogy tisztességre neveljem és kijózanítsam. Ezért arra kérlek, édes fiam, hogy amint megkapod a levelem, siess haza és segíts, ne rajtam (bár a könyörületesség úgy diktálná), hanem a népeden, a népet óvni és védelmezni ugyanis törvény szerinti kötelességed. Azt akarom, hogy a hadviselés során, amennyire csak lehet, kerüljük a vérontást, és éljünk más eszközökkel, hadicselekkel, furfanggal, fortéllyal, mentsünk meg mindenkit a haláltól, térjen haza mindenki boldogan a családjához! Krisztus, a mi Megváltónk békéje legyen Veled, drága fiam! Add át üdvözletemet Ponokratésznak, Gümnasztésznak és Eudémonnak. Kelt szeptember 20-án Apád, Ahaspókusz Loire-völgyi szõlõfajta. Ahaspókusz levelében Erasmus, Morus Tamás, Szent Ágoston és Cicero gondolatai összegzõdnek háborúról és békérõl. 19 Rabelais Cicerót idézi. (A kötelességekrõl I, 22, 76. Csengeri János fordítása.) 20 Ágostoni doktrína, hogy a szabad akarat Isten kegyelme nélkül csak rosszra képes. 17
18
HOGYAN ÉPÍTTETETT GARGANTUA APÁTSÁGOT A BARÁTNAK THELEMÁBAN Már csak a barát volt hátra: Gargantua meg akarta tenni Seuilly apátjának, de a barát nem akarta. Fölajánlotta neki a bourgueil-i apátságot, vagy a saintflorent-it,21 vagy, ha akarja, mindkettõt; de a barát mindjárt rávágta, hogy nincs kedve szerzetesekkel bajlódni, az irányításukkal meg még annyira sem. – Hogyan igazgatnám mások életét, ha a magamét sem tudom? De ha felséged úgy érzi, hogy szolgálatára voltam vagy lehetek, akkor engedje meg, hogy egy kedvemre való apátságot alapítsak! Gargantua örömest beleegyezett, és nekiadta Thelemát22 a Loire mellett, két mérföldre a port-huault-i nagy erdõtõl; a barát még annyit kért, hadd legyen az õ rendje mindenben a többi rend szöges ellentéte. – Akkor az elsõ és legfontosabb, hogy ne legyen körbekerítve, mert az apátságok cefetül körbe vannak kerítve – mondta Gargantua. – Igaz, meg is van az eredménye, mert ahol sok a fal és a kerítés, ott megy a suskus és a kerítés, ki-, meg-, áthágás – mondta a barát. És mivel bizonyos kolostorokban a nõk után (akármilyen szûziesek és erkölcsösek) kisuvickolnak mindent, amihez hozzáértek,23 elrendelték, hogy ha szerzetesek vagy apácák tévednek Thelemába, mindent alaposan kitakarítanak utánuk. És mivel a kolostori életet e világon teljességgel a hórák szabályozzák, irányítják, ütemezik, elrendelték, hogy Thelemában ne legyen se óra, se napóra, hanem úgy végezzék a mindennapi teendõiket, ahogy tudják; Gargantua szerint nincs nagyobb idõpocsékolás, mint az idõt mérni (mi hasznunk belõle?), és nincs nagyobb balgaság, mint harangszóra élni az életünket, ahelyett, hogy az eszünkre vagy a józan ítélõképességünkre hallgatnánk. Hasonlóképpen, mivel apácának csak a hibás, ronda, félszemû, sánta, púpos, eszelõs, háborodott, idomtalan nyomorékok mennek, szerzetesnek pedig csak a taknyadzó, torz félkegyelmûek meg azok, akik csak koloncnak vannak a családjuk nyakán... – Apropó ronda: mi az, amit még egy apáca is tud? – kérdezte a barát. – Csuhát felhajtani – felelte Gargantua. – Térdelni és kézimunkázni – mondta a barát. ...szóval, ennélfogva úgy rendelkeztek, hogy az apátságba csak csinos, jó alakú nõket és jóképû, jó kiállású férfiakat, vagyis csak olyanokat vehetnek fel, akikkel a természet kegyesen bánt.
A két leggazdagabb bencés apátság Anjouban. A görög θἐλημα szóból, amely „akaratot, kívánságot” jelent. Itt a kontextus szabad akaratot sugall, de a görög nyelvû Újtestamentum Isten akaratára is ezt a szót használja (például a Miatyánkban). 23 Például a karthauziaknál. 21
22
479
Mivel férfiak csak lopva, suttyomban léphetik át a zárdák kapuját, elhatározták, hogy Thelemában nem élhet nõ férfi nélkül és férfi nõ nélkül. Mivel ha valaki kolostorba vagy zárdába kerül, a noviciátus leteltével erõnek erejével ottfogják, és ott kell leélnie az életét, elrendelték, hogy mindenkinek szíve joga legyen szabadon és végleg elhagyni Thelemát, amikor csak akarja. És mivel a szerzetesek és apácák általában három fogadalmat, tudniillik tisztasági, szegénységi és engedelmességi fogadalmat tesznek, Thelema regulája kimondta, hogy mindenki megházasodhat, lehet gazdag, és úgy él, ahogy akar. A korhatár a nõknél tíz-tizenöt, a férfiaknál tizenkét-tizennyolc év volt.
MILYEN REND SZERINT ÉLTEK A THELEMAIAK A thelemaiak életét nem törvények, statútumok, regulák szabályozták, hanem saját elhatározásaik és szabad akaratuk. Akkor keltek, amikor akartak, akkor ettek, ittak, dolgoztak, aludtak, amikor akartak; senkit nem vertek föl álmából, senkit nem kényszerítettek, hogy egyen, igyon, ezt vagy azt csináljon, ha nem akar. Így határozott Gargantua. Egy szabály volt:
MINDENKI AZT CSINÁL, AMIT AKAR, mert aki jó családba, szabadnak születik, jó neveltetésben részesül, jó társaságba jár, az eleve és ösztönösen törekszik a jóra, és elkerüli a rosszat, ezt nevezik erkölcsi érzéknek.24 Ha ugyanazt az embert, aki szabadon ösztönösen hajlik a jóra, elnyomják, sanyargatják, elfordul e nemes érzülettõl, hogy a szolgaságnak igáját lerázza, mert az ember olyan, hogy a tiltást nem állhatja, és mindig az után ácsingózik, amit megtagadnak tõle. Mivel azonban a thelemaiak szabadságban éltek, dicséretes módon azon versengtek, hogy egymás kedvére tegyenek. Ha valaki azt mondta: „Igyunk!”, ittak; ha valaki azt mondta: „Játsszunk!”, játszottak; ha valaki azt mondta: „Menjünk ki a mezõre!”, mind mentek. Ha vadásztak, a hölgyek szép kancákon, büszke paripákon ültek, csinos kesztyûs karjukon karvalyt, vándorsólymot, törpesólymot tartottak. A férfiak vitték a nagyobb madarakat. Rendkívül mûveltek voltak: nem volt köztük, aki ne lett volna írástudó, ne tudott volna énekelni, hangszeren játszani, öt-hat nyelven beszélni, és azokon 24
Rabelais a synderesis morálfilozófiai fogalmát írja körül, amely velünk született erkölcsi készség, az isteni törvény bûnbeesés után elhalványult ismerete, afféle erkölcsi tudatalatti.
480
verselni vagy prózát írni. Nem volt a thelemai lovagoknál bátrabb, délcegebb, lóháton vagy kézitusában ügyesebb, erõsebb, a fegyverforgatásban jártasabb férfi. És nem volt a thelemai hölgyeknél csinosabb, mutatósabb, kellemesebb, ügyesebb kezû, szebben kézimunkázó, szabad, elõkelõ dámákhoz illõ dolgokhoz jobban értõ nõ. Ezért ha valamelyik férfi a szülei kérésére vagy más okból elhagyta az apátságot, magával vitte és feleségül vette a hölgyek közül azt, aki hódolójául fogadta, és a házasságban tovább erõsödött a baráti vonzalom, amely már Thelemában megvolt köztük; életük alkonyán ugyanúgy szerették egymást, mint ifjú házasként. (...) GULYÁS ADRIENN fordítása
Gustave Doré illusztrációja (1854) a Gargantuához.
481
RAJNAVÖLGYI GÉZA
Marcabru, a rendhagyó trubadúr Akvitániai Vilmos és Jaufré Rudel nagyurak voltak, és akkor énekeltek, amikor kedvük jött dalba kezdeni. Velük ellentétben Marcabru alacsony sorból származott. Apjáról nincs is tudomásunk, anyját pedig egyszer említi versében a költõ, de talán csak a kínálkozó szójáték kedvéért. Több nemesi, fejedelmi udvarban megfordult, és igyekezett megélhetést találni. Rá volt utalva vendéglátói jóindulatára, és a pártfogói kegy kikényszerítésére hangolja nem egy versét. De látva a kapzsiságot, elpuhultságot, nem tudta és nem is akarta elfojtani saját indulatait sem. Harcolt a mórok ellen VII. Alfonz kasztíliai király, „egész Hispánia császára” kíséretében. Végül valószínûleg szülõföldjén a gascogne-i urak ölték meg, mert túlságosan sokat ócsárolta õket a verseiben. Marcabru nyelvezete sokszor homályos, szövegeinek értelmezése sokszor ütközik nehézségekbe. De saját korában több követõje akadt, és a mai szakirodalom is folyamatosan idézi, ha másért nem, legalább ellenpéldaként. Fennmaradt életmûve, negyvennél is több éneke megkerülhetetlen, ha a trubadúrköltészet egészét akarjuk megismerni. Verseibõl itt most egy bõ válogatást közlünk. Miért rendhagyó? A trubadúrdal, a canso nála átalakul, eszköztára különbözõ tartalmi, formai elemekkel bõvül. A rá leginkább jellemzõ dal a sirventes. A szó etimológiájából kiindulva magyarul szolgaéneknek vagy katonaéneknek nevezhetnénk. Ez utóbbi Balassi okán ismerõs is lehet elõttünk. Leginkább a tárgya, hangneme az, ami meghatározza, és a kritika, sõt a felháborodás, aminek hangot ad kora viszonyait, pénzsóvárságát, az ifjúság lezüllését látva. Marcabrut akár a modern politikai költészet elõfutárának is tekinthetjük. Az udvari szolgálat a klasszikus trubadúrok számára az úrnõ szolgálatát jelentette, õ mintha inkább a pártfogó nagyúr udvarának életébe kívánna beavatkozni az erkölcsi jobbítás szándékával. Keresztes énekei pedig egyértelmûen mozgósító, lelkesítõ célúak. Csakis verseinek személyes indulata tudja megõrizni Marcabrut az ilyenfajta költészet buktatóitól. Ezzel a hevülettel nem lehetett könnyû élete. És verseinek hatóerejét mutatja, hogy – ha igaz – végül halálát is ez okozta. Ha pedig mégsem igaz a legenda, azt megláthatjuk benne, milyen erõt tulajdonítottak Marcabru sirventeseinek. A másik különlegessége a szerelemfelfogása. A trubadúrokra általában nem jellemzõ intellektuális megközelítés. Mintha a szenvedély és a vágy nem a szerelem mozgatója volna: „A vágynak tárgya s kergetõje, mindkettõ Ámor pártütõje.” És kicsoda, micsoda ez az Ámor? Az antik istenség? Vagy csupán „amor”, ami az okszitán nyelvben egyszerûen szerelmet jelent? Mintha maga a költõ is inga482
dozna. Egyik versében Ámor kútjából jó ered, a másikban csalónak nevezi. Majd szójátékba kezd az amor és az amer szembeállításával. Az utóbbi szintén a szeretni igébõl képzett fõnév, de hangzása az újlatin nyelvet beszélõk fülében felidézi a keserûség képzetét is, Marcabru szóhasználatában pedig egyszerûen a szeretkezést jelenti. Ez a szójáték szembeállítja a férfi és nõ igaz, bensõséges szerelmével a libidó közönséges kiélését. Akár az Égi és a Földi Szerelem elõképe is lehetne, csak kevésbé transzcendentális megvilágításban. Marcabru az ilyen szó- és elmejátékok mellett mégsem válik száraz moralistává, forrongó indulata megóvja benne a költõt. Ha Ámort idõnként mindenestül csalónak is minõsíti, máskor úgy érzi, õ maga született rossz csillagzat alatt, és nem tudja megérinteni a szerelem. Ezzel válik megint csak rendhagyóvá a trubadúrok között. Persze a nagy nõfaló Akvitániai Vilmosnak is voltak kiábrándult pillanatai, itt azonban mintha azt éreznénk, hogy Marcabrut valóban hidegen hagyja mindaz, ami költõtársait élteti és megihleti. Mintha akkor is, amikor a szerelemrõl ír, az õt körülvevõ világ romlottsága, erkölcsi hanyatlása nyomasztaná. Az egykor virágzó, szép gyümölcsöskertben már csak hitvány bodzák és füzek burjánzanak… A súlyos gondolatok és kemény figyelmeztetések mellett Marcabru költészetének van egy másik, derûsebb oldala is. Egyike azoknak, akik a középkorban felelevenítik az antik költészet kedvelt mûfaját, a pásztorverset. De itt sem hazudtolja meg önmagát. Nem idillt fest, hanem pásztorlánya talpraesetten teszi helyre a könnyû kalandot keresõ lovagot. Üde színfoltként jelennek meg nála azok az udvarlóversek is, ahol a költõ játékos formában szerelmi küldönc, egy seregély útján éri el és hódítja vissza hûtlenség hírébe keveredett kedvesét. A válogatás folklorisztikus sugallatot is sejtetõ nyitóverse pedig a nõi oldalról, a magára hagyott kedves oldaláról láttatja a keresztes háborúk világát. I Hol kerti hûs forrás ered, föveny mentén zöldell a gyep, árnyat gyümölcsfa lombja vet, s nyugtat a sok fehér virág, s dallal köszönt a kikelet, egy hölgy magában lépdesett, rám nézni ám nem láttam õt. Ifjú leány, szépség, csoda, hatalmas várúr magzata! Gondoltam, a madár dala kedvére lesz s a zöld faág, hisz itt az év édes szaka, s fülel majd, mint szól szám szava, de arca elfelhõsödött. 483
A forrásnál sírt, zokogott, szálltak keblébõl sóhajok: „Jézus, királyunk – szipogott –, miattad kínom egyre rág, mert ért téged sok rút szitok, s mentek a legjobb lovagok, szolgálatodba álltak õk… Elment miattad kedvesem, derék vitéz, mint senki sem, s itt maradtam örömtelen: csak fojtogat a könny, a vágy. Lajos király átkos legyen, parancsszavától fáj szivem, s gyötrelmem tõle egyre több.” Hallottam, szíve megszakad, s mentem, hol csillog vízpatak: „Szépség, szemedbõl könny fakad, s arcod kendõzi sápadás! Így búslakodnod nem szabad, hisz az, ki télre hoz tavaszt, ad néked is még örömöt!” „Uram – felelt rá –, jól tudom, hogy Istené az irgalom, s az égben vár a jutalom, mint bûnös embert, annyi mást! Itt ám örömre más okom nincs, csak mit elvett! S bánhatom, hogy párom messzi költözött.” III Túlélve zordon tél szakát, duzzad az ág, visz nedveket, rekettye, hanga éledez, virít a szép barackvirág, jön tó felõl kuruttyolás, rügyeznek bodzák és füzek… S hogy érzek szárító szelet, az énekmondás gondja rág. 484
Egy pompás nagy kert gondja bánt, hol friss suhángok díszlenek! Oltvány termése lesz nemes, s a korcs fa korcs gyümölcsöt ád: virág, lomb sejtet almafát, de bodzák nõnek itt s füzek… Mert ha a fej habog-hebeg, a végtag érzi meg baját. Pusztulnak mind a régi fák, hitvány burjánzik jó helyett, s csak fitymálják, mi hõsi tett, járja a csúf bohóckodás, mind ígérgetnek fûre fát, s végül csupán bodzák, füzek… Bitangok, pernahajderek – mondjuk mi mind, a katonák. Tûznél múlatnak éjszakát Estèv, Constans hûbéresek s Ugo sem közelíti meg Berárt, Montleydier urát! Zsibongnak ott egy éjen át, s ha nap süt, s árnyas a füzes, nem szûnik lárma, vad, veszett, folyik hiú szájaskodás. Nem olyanok, mint az apák: józanul is eszetlenek. Montpellier s Toulouse helyett Casèr’ s Sarlux nyer tán csatát? Tudom, mint haltak õsi fák – most a jobbak is csak füzek… De boldog az, jól vélitek, kinek jut babér s olajág. Kertész, kulcsár menti magát, szélvészként futásnak ered, ingben-gatyában lógva meg, hátrahagyva csizmát, ruhát. S szólítsam tán a kert urát? Bosszantanak bodzák, füzek: 485
értük király, herceg se megy, s így lesz a sorsuk bujdosás. Óvja meg Isten bajnokát! S a nagyurak csak rossz füzek… Gyámoltalan ez a világ, s csak gonoszságban hentereg.
IV Mikor már közelít a tél, s erdõn záporként hull a makk, forrjon a vér, mi virtust bátran összemér, s jöjjön a verseny és birok, mintha zöldülne fû s tavasz. Most nyöghet ám a léhütõ, fázós idõ jön és csatak, s lám nyûgös õ, zsugorgatós lesz, zsémbelõ. Nyáron pucéran napozott, s csupasz testtel futott, szaladt. Olyanok mind, akár a borz: ha este már töltött a has, s itták a bort, felejtik reggelre, mi volt, e hamuképû naplopók, s esküsznek, rájuk ég szakadt. Gonosz lélek csábítja el a jóvágású ifjakat. És döng a mell, ezer dolgot vállalva fel tavaszra. Ígéret van ott, de minden annyiban marad! Így tesz minden vadászagár, ki tervezi, ólat farag, ha itt a nyár. S ha lesz, ki majd nyakára jár, 486
úgy tesz, mint az, ki hall nagyot, s az ácsolás csak nem halad. Férjek, csodás hûségetek! Szerelem ám nyakon ragad, s minden veszett! A pina meg útnak ered, az ifju nép már toporog, s hírlik, viseltek szarvakat. S akár kapná vagy vesztené, a tét – bárhonnan volna az – a férjeké! S legyen bizony mindegyiké! Örömre náluk van csak ok: az adomány náluk marad. A pálya mindenképp övék, s az ifju nép mindent felad, mivel nehéz találni nõt, ki volna kész… Ért egy fiút mocskos szitok, csak egy ügyetlen szó miatt!
V Más dallamára énekelve, erõm, meglátom, lesz-e versre, hamis barátságról mi szólna – ugrik s zuhan értéke, ára, föléled, aztán meg kilobban… A méreg öl, bennem rekedve. Ilyen szerelem csak kelepce, beretvál, száraz ám a penge, s odébb is áll, rögvest utána, hogy mást köszöntsön már a szája. Szép szóval ahhoz is betoppan, hogy orránál fogva vezesse.
487
Hol lelnék én oly úri hölgyre, ki színt nem vált effajta cselre, s nyíltan, úgy hogy mindenki lássa, szégyenkezését sutba vágja? A szende is, ki él hibátlan, botlik, jó hírnevét feledve. A férjek – Szent Hilár nevére! – begyûlve egy nagy zagyva céhbe, hajszolják egymást vad csatákba: ez mást csábít, de nõje csalja, s szarvat visel, ki jár tilosban… Egymásba érnek körbe-körbe. Azt hiszi ez, jó õrizõje nejének, s másnak rászedõje, s az asszonyság úgy véli, tudja, derék urának hol visz útja! Ez csak makog, s az meg se mukkan… Én meg beszélek, esve bûnbe. Nem szórok átkot semmiségre, s nincs gondom esztelen beszédre: szerelemnek ha gyúl a lángja, bolondnak ott bolond a párja, közöttük õrült szikra pattan… S rossz szó ezért tán engem érne? Míg apjától volt hõsi híre, anyjától meg igaz szerelme, a Virtus próbáját kiállta titkon vagy hangosan kiáltva… De nincs, ki most nem él silányan, császár, király meg herceg egy se. Küzdöttem én, sokat megélve, sok mindennek mélyére nézve, és látom, jön az ifjuságra gyors hervadás, Ámor bukása. Öröm sincs már, mi volt korábban, s Ámor már ül csak révedezve… Az volna szívem szép szerelme, 488
mi hû nemességbõl teremne, s ott növekedne majd nagyobbra, hol védve lombos ág takarja a forróság s a fagy szakában, s hogy avatatlan szét ne verje! A vágynak tárgya s kergetõje – mindkettõ Ámor pártütõje. VI Barátom, Marcabru, gyerünk, szóljon szerelmes énekünk szívbõl, míg útra nem kelünk, s hangozzék messzi tájakon! Ug Catola, rákezdhetünk! – Hamisság játszik ám velünk: lomb közt a kígyó szembe tûnt, s azóta sok nõ él csalón. Marcabru, nem tetszik szavad, ha Ámorról szól rosszakat, s vitára buzdít engem az, hogy Ámor szült s volt oktatóm. Catola, hát ily balga vagy? Bukott Sámson Ámor miatt! Mint más bolond, hiszed, igaz, mi elhangzik más szájakon? Marcabru, nincs tanú s irat, mi párjáról állítja azt, szerelme hogy hideg maradt a béklyóját oldó napon. Catola, nincs is aljasabb: rászedte a legjobb urat, s jó híre semmi nem maradt, galádhoz állva árulón. Marcabru, hogyha így hiszed, Ámort csalással terheled. 489
S tán adakozva vétkezek? s helyet cserél gyökér s orom? Catola, bár védelmezed, Ámor kockája cinkezett: ha jót dobsz, kockád félretedd! – Dávid szól így meg Salamon. Marcabru, hol van még barát? Lezüllött már az ifjuság, s szívem haragvás járja át, üvöltésük ha hallgatom. Catola, Ovidius szavát megtámasztja tapasztalás: se szõkeség, se barnaság, a hitványságnak súlya nyom. Marcabru, lám nem pártolod Ámort, s ez okból korholod. Elõtte nem vagy te se jobb, mint bármelyik dalos kujon. Catola, ha elé jutok, õ messze fut, s én állok ott: õ tõlem eltávolodott. S így tesz, míg jön végsõ napom. Marcabru, ha bú törne rám, magához hív édes babám, csókol, s le is vetem ruhám, majd nagy vidáman távozom. Catola, bort iszik csupán, majd átugorva ajtaján fut a bolond a pénz után, s az egy után száz más tolong.
VII A tavasz csak várható, dalolok ám, s így való! 490
Ámor soknak kedvhozó, nekem ám se rossz, se jó. Ki elõtte hódoló, kórjából nem gyógyuló, éhen, fagyban pusztuló, sarok felé szoruló. Nem kell Ámor, el vele! Hazug, s ámít sok csele! Ki is mondom én, ime: nem vidított fel sose. Egye akár rossz fene, fáraszt emlékezete. Szolgáltam õt, én hülye, s kerülöm már messzire. A szerelmes mosolyog, de én soha nem fogok: rajtam egy nõ kifogott, Ámortól elfordulok. Bolond, s háta roskadoz, aki Ámorral bolyog. Úristen, rossz csillagot követ az eszefogyott! Ámor csak hamiskodik, forintot kap, s változik, lealázza híveit, s gaznak ajtót tárva nyit. Ne is kezdd el bókjaid, küszködsz, míg pénz nem segít! – Ámor nem tesz mást, kerít, az ördög hát vigye is! Ámorról szólok neked: volna márki úr neved, udvarolnod nem lehet, ha elverted pénzedet. Szórtad kincsed, híre megy, s fityinget sem ér neved! Nem nyersz senkitõl kegyet, ha mid volt, szélnek eredt. 491
Nõcsábásznak jó tanács: ha Ámorhoz hajtja vágy, ki ne adja ám magát! Keresem az õ javát, hisz érzi kínját, baját, ha szerelem járja át, s túl mélyen szívébe rág – mi rossz volt, rosszabbra vált. Dalocskám itt megszakad, Perma úrnak ennyit ad! Aki rászed másokat, Ámor ura az marad, hidd ám Bazannak magad, szerelemtõl kiakadsz! S hánysz keresztet bár sokat, Ámor akkor is becsap!
IX Zeng énekem, halljátok, egyre szebben, dalol Marcabru ihletetten: mit mond, szép dallamokba tudja szõni, s más egy szavát se bírná fölcserélni. Sóhajtok, mert sok ember él a bûnben, gonoszságába elmerülve mélyen! Ez indít engemet csatázni, vívni, s kiáltásomtól fog hölgyem vidulni. Az aljasság van mindenütt elõnyben, s a legkiválóbbak állnak nyeretlen! Sóhajt a szó, ha sírva elbeszéli: sok úr, mit kell, a visszájára végzi. Az ifjuság szétzüllik ím hitetlen, s védelme sem lesz majd halála ellen: kivert kutyák, megannyi senkiházi, õsanyjuk bûnét nem tudják lerázni. Ki pénzre hajt, arcátlan, telhetetlen, erény, tisztesség benne semmi sincsen, 492
s ha életét kell majd mérlegre tenni, élt, mint morc medve, rossz eb, céda senki. Jó érzés nincs, a gazság van nyeregben, s a szép örömnek sincs helye e körben! Jognak, igazságnak értéke semmi, zsiványból lesz császár, ha tud fizetni. Szilárdan ülsz, te gróf, Poitiers-ben, s Alfonz úr itt – csak kitartson idõben! Provence-t, Beaucaire-t, Avignont jobban õrzi, mint apja bírta volt Toulouse-t uralni. Alfonz király kegyelmét mindig érzem, de mégis úgy hiszem, hogy méri szûken. Leon táján fogok olyat találni, ki mûvelt úr, nemes, s tud bõven adni. Szent Írásunk gonoszt beszélni mentsen, s köntörfalazni senkinek se kelljen! Örök Király, kitõl üdvét reméli, mondd, mit lehet Alfonz úrtól elérni. X Szívem kinyílott és repes gyönyörömtõl gyönyörködõn, s mert Ámor is lám rám tekint, remélhetem, lesz itt öröm. Tisztán csengjen hát énekem, hamis hang nélkül, fényesen – a gáncs okot alig keres. Ki szép Ámornak társa lett, vidáman él s elõkelõn, akit viszont arcul legyint, annak a része már üröm! Ki szép Ámorhoz hûtelen, csak tébolyog az esztelen – és véli, ármánytól veszett. Hamis bírák õk, tolvajok, csélcsap férjek, káromkodók, 493
sok festett arc, ki mást gyaláz, klastromra tör, s a nyelve vág, s a fehérmájú kurvanép, ki hajtja más nõ emberét – jutalmuk lesz pokol tüze. A gyilkosok s az árulók, szimóniákus mágusok, a dõzsölõ s az uzsorás, s kit mestersége lealáz, s a jósok és vajákosak, s a bûzhödött boszorkahad – pokolra jut mindegyike. A csábító s a részeges, az ál-pap, az ál-esperes, az ál-apáca, ál-barát kap majd! – halld Marcabru szavát. S minden gonosznak ott helye, ez szép Ámor ígérete – remény nélkül jajgatnak ott. Ámor, kutadból jó ered, s a világ tõled fényesebb! Kegyelmed add, s e jajgatás nem ér el, lelkem bízva rád! Bárhol verjél bilincsbe te, nem rémít engem semmi se – bízvást hiszem, kezem fogod. Szívem szorítja énekem, mert leginkább magam verem: hiszen aki mást ostoroz, kerülje el mindazt, mi rossz, s jól teszi, ha õrizkedik attól, miért mást megfenyít – korholni így tud biztosan. Ha azt ám végül meglelik, ki tudja is, akarja is – majd eldalolja pontosan.
494
XIV Zord télidõ visz hóba, fagyba, s megüli lelkemet a gond. Ha dalt kezdek, nyugodni hagy, s tán nem támad másféle gondja. Ettõl itt mélybe szállanék – mért szállna hát másik fölébem? Rám zûrzavar szélvésze ront, egy hölgy szédít vad forgatagba, és egyensúlyom összerontja, mert szétzilál e forgatag: édes ízekkel csalva engem, szép szóba rejti rút cselét. A vágyam s arca, szép alakja hol egybefûz, hol szertebont. Vágyamban él csak szép alak, s mi vágyból épült, õ lebontja: ha szól, a maflát várja lép, s kelepcéjébe kéne lépnem. Engem sokszor kínpadra vont, tréfát ûzött sírást fakasztva. Szerelme ám kínból kivonna – örömre szerelem fakaszt! –, ha díját érezném közelben, érezve bár, az mily kevés. Szívem reménység elragadja: velem marad, el nem bolyong. Reményem odáig ragad, hogy egyhamar el nem bolyongna, s amíg kitart ez õrülés, számról tán õrült szó se rebben. Álmodozó, unott bolond, aki magát Ámornak adja, önáltatás, hervadt bolondja. S tudja meg, ki szavamra ad: zavart az ész a szerelemben, de úr lesz majd a józan ész! 495
Merülve vak, rossz, kerge vágyba, a sóvár szív epedve zsong – Ámor korbácsol vágyakat. Miatta forgok én bezsongva: egy hölgyben dúl a büszkeség, s fölkorbácsolja büszkeségem. Dalomnak hölgyerény a tárgya, s e körben kétség nem csapong, be nem sározza tárgyamat, akármint szólnék is csapongva. S ha tõle nem jön serkenés, nem serkenek már semmitõl sem. Annak, ki versre, táncra kész, miként is indul, ismeretlen. Marcabru versre, táncra kész, de hogy mint indul, ismeretlen.
XVIII Nem kések én, kezdem dalolva, s elsõnek itt zeng már e strófa: int majd szavam igaz valóra – figyeljetek! – Ki az erénytõl csak riogna, az hitvány szívet rejteget. Az ifju nép hull gondba-bajba, mert Ámor jól figyelmez arra, adóját rajtuk hogy behajtsa – figyeljetek! – Ki tartozik, mind-mind bevallja, és nem kap engedményeket. Ámor olyan, akár a szikra, korom közé hull, lángra szítja, s akár a szalma, ég a szilfa – figyeljetek! – Nem tudja, útja merre nyílna, az, ki fogott ilyen tüzet. 496
Ilyen lám Ámor csínja-bínja: hol nézve, hol kicsit kacsintva, csókot kínál, majd visszaszívja – figyeljetek! – Legszebb vonal, mit nyila írna, de híve attól sem leszek. Hajdan Ámor hajlott a jóra, de ármányos, hazug, csaló ma, és elmerült a rút mocsokba – figyeljetek! – Mit marni nem tud, nyelve nyalja, s ez macskáénál érdesebb. Nem indul már õszinte szóra, a mézre hajt, nem lépviaszra, hámozva kell a körte, alma – figyeljetek! – Édes dalt zengedez a lantja, de farka végét metszheted. Bizony az ördög cimborája, ki rossz szerelmet hív magára, s el is páholja majd husángja – figyeljetek! – Körmöd húsod véresre vájja, de kínod így se kevesebb. Hitvány volt Ámor minden õse, s õ népét kard nélkül is ölte! A teremtés nagy bûvölõje – figyeljetek! – bolondsipkát húz annyi bölcsre, ki hálójában bennreked. Úgy él Ámor, akár a kanca: kövessék mindig, azt akarja, s pihenni hívét sose hagyja – figyeljetek! – Hol itt, hol ott légy búgva rajta, gyomrod korog bár vagy degesz.
497
Lennék talán annyira balga? rejtõzhet Ámor sandasága? Méreg tapad édes szavába – figyeljetek! – A légyénél enyhébb marása, a gyógyulás ám nehezebb. Ha léptetek nõ igazítja, méltán tévedtek hamis útra: a Szent Írás is ezt tanítja – figyeljetek! – Szerencsétlenség lesz a díja, ha magatok nem õrzitek. Marcabruna, Marcabru anyja, fiát olyan jegyben foganta, hogy nem fog rajt’ Ámor hatalma – figyeljetek! – Nincs nõ, ki néki szívet adna, s olyan sem volt, kit szeretett.
XXII Császár úr, tudom mit tudok, vitézséged fényben ragyog, siettem, jöttem, itt vagyok. Jókedvben éljen virtusod, ifjú erõben gazdagodj, s terjedjen tõle hírneved! Téged küldött Isten Fia fáraó-népre, bosszura, pezsdítse ez föl kedvedet! Hágóknál úri armada bukott, dús báróid hada: Isten gyõzelmed adja meg! De a hegyeken túliak Spanyolföld s a Szent Sír miatt nem bánkódnak, s a gond tied, 498
hogy a mórok megfussanak, vak gõgjükkel felhagyjanak – ellenük majd Isten vezet! Jönnek az almoravidák, s a hágón túliak puhák, átszõtte álság szívüket, átfonta lelkük kapzsi vágy, s mondják, csak ha érzek halált, részembõl akkor engedek. Az urak ott vétkes henyék, napjuk párnák közt töltenék, alvás után jön élvezet. Minket itt buzdít szentbeszéd, s megszolgálva Isten kegyét, szerzünk hírt, kincset, érdemet. Köztük hetvenkedés folyik, mit szégyen vissza nem szorít: hiszik, pénzért mindent lehet! De mondom én, fel úgy tünik, lábuk elöl lesz, úgy viszik ki házukból majd testüket. S attól bõszül Marcabru fel, hogy ifjakat pénz szédit el, s ki a legtöbbet összeszed, az, ha majd utolsót lehel, márkát sem ad, van bár ezer – mégis halál rothasztja meg. A sok vitéz, jó portugál s Navarra is melletted áll, és Barcelona is veled, Toledo, fõ császári vár. Jelszót kiáltsunk hát: „király!” s látják pogányok vesztüket. Ha nincs itt víz áradata, futna az almoravida. De általunk tanúja lesz, 499
ha vár, míg jön kánikula s az, kit ural Kasztília, hogy Córdoba majd senyvedez. Peitou, Berry s Frankföld ura egy most, s õ Isten harcosa. Jöjjön hát el, hûbére ez! Miért él Isten harcosa, ha nem jön el? – Hûbére ez!
XXV Készülj útra, kis seregélyem, szárnyad holnap reggel kiröppen, hogy végre kedvesemre leljen ott, ahol õt idõzni vélem! Ha rátalálsz, eléje állsz, – percig se játssz! – hangot se váltsz, végére jársz, válaszra vársz, miért árult el engem. Vajon mitõl él bûvöletben, hogy nem szeret, holott szerettem!? Csak egyszer tûnne még elébem, s napom virradna fényesebben! Ha érne szép kedveskedés, örvendenék, s mint volna négy, egy hónap épp úgy tellenék az õ édes körében. Ó, jaj, milyen kivédhetetlen a cifra szó, és bár hitetlen, fészket ver minden nõ fülében! Ilyen szónak csak balga higgyen! 500
A kocka is cinkelt, hamis – féld számait! – s vesztébe vitt sok kurafit, szavamra hidd, s hevernek utcaszélen. Csavargat úgy e nõ az észen, mint róka sem, ha fut, hogy éljen! A múltkor is egy hosszu éjen csak arra lestem, jönni kérjen. Ne volna bár ily csapodár, de félrejár! A pulya-száj dalában áll: „ki kóricál, lesz része büntetésben”. Édes tündér varázsa lebben arra, kit elhív szerelemben! S ilyen nõ Illés óta nincsen, bár megmerült kereszt vizében. Repülj oda, dal szólama, szívem szava. Kell halnia, s megtudnia, hogy õ maga ingben hál vagy mezítlen. Szépség volt õ már bölcsejében, s él fûszeres illatözönben! Barátai vannak vagy ezren, s ezer jó úr vigad körében. Marcabru szól, nincs zárva jól, reteszt kitol. Csetel-botol, ki ily botor, s vérzik az orr, nincs ám hely közelében. 501
Vágyom rá igaz szerelemben, színes virág se nyílna szebben, nincsen helyén másutt, csak itten. Bolond fiú tesz így veszetten! Szeresse hát csak Szent Privát apáturát! Gondom se rág, hallván szavát, ha mattot ád: szerelem van közelben! Megcsalt nagyon, s bár bánhatom, nincs haragom! Magam adom, ha ágyamon fekszik, dugom, s ölelve tart ölében.
XXVI Odafigyelt ám seregélyem, s amit mondtam, tartotta észben, majd szárnyra is kelt szomjan, éhen: repült, hová küldtem, serényen. S úgy repdesett, igyekezett, ügyeskedett, majd keresett egy jó helyet, mit célba vett, hogy ott dalába kezdjen. Egy dúsvirágú ág fölében zeng hírvivõmnek hangja szépen, s oly tisztán, hogy belõle értsen a hölgy, kihez dalolni kértem. Ajtót nyitott, s küldöncöm ott ugrott nagyot: „Madár vagyok!” 502
„S kiért zajog itten dalod? kinek kell tán szerelmem?” „Leridánál – szólt seregélyem – forogtál sok vitéz körében, s nem is tudom, ki az, ki védjen a sok hamis hír ellenében. Ezer barát fel arra vág, hogy dús lakát engedte át, s van egy apát (már kész a vád): õ lesz a nyertes ebben.” „Madárka, vád érné, ki vétlen!? Hiszen nem az övé szerelmem, sõt még csak nem is hitegettem! S teszem, mit érzek, azt se kétlem! Mást szeretek, övé leszek, s a pöffeteg, a rettenet, bár tetszeleg, nem kell, mehet, nincs véle több beszédem! Másnál van ám erõs kötésem, s igaz barátságát is érzem, s játszódnám is, ha hívna engem. Madárka, jó híred siessen! Vigyed szavam: éri ugyan hideg zuhany apát uram, s minduntalan máshoz rohan – zászlónk lobogva lengjen! Szobánkra nyílna csillagos menny, élvezve élnénk édes élvben, mint egykor csókban, ölelésben, 503
alatta fekve szép örömben! Kis repdesõ, szállj, mondd, s ha õ reggelre jõ, hol áll fenyõ, legyen hivõ s reám dülõ, s félre többé ne értsen!” Madárkám így járt küldetésben, s végezve dolgát repült a szélben urához – bárhol volna éppen! „Tartsad szerelmed drága becsben: ezer vitéz ámulva néz, mert vége – kész, s a bére vész, mert már elég a dõzsölés az idegen vetésben. Ha kél a nap, mi összead, szép szó fakad, s lám hívogat, s a kert alatt jön sakkra matt… S gyõzelmetek megessen!”
XXVII Minap sövény mentén haladva egy pásztorlány akadt utamba, eszes volt és vidám az arca. A nyájat õrzõ pórleányka köpenyét födte ócska bunda, alatta elnyûtt durva condra, s gyapjúharisnya bocskorába’. Mentem felé a sík ugarra: „Kislány, szóltam, cukorfalatka, 504
félek, megfáznál itt, ha fagyna!” „Uram, felelt a pórleányka, Isten s ki felnevelt, megadta, hogy téphet bár szélvész hajamba, jókedvem s épségem se bánja.” „Édes kislány, szóltam, te tiszta, jöttem utam lám megszakítva, hogy szájam szád jó szóra bírja. Nem illõ, hogy egy pórleányka, ha béget itten ennyi birka, nyáját társ nélkül gyámolítsa e szép vidéken egymagába’.” „Uram, nevemnek semmi csínyja, de értek jó szót, s hol a híja. Csak az legyen magányod írja, jó úr, felelt a pórleányka, ki hozzád illõn csillapítja. Effajta lány magát butítja, ha hallgat csalfa ámitásra.” „Kislány, sok õsöd vitte nagyra: tekints apádra mint lovagra, s szülõanyáddá tette magja hölgyét, ki nem ám pórleányka. Nézlek, s válsz egyre csinosabbra, jókedved szívem elragadja, hajlandóságodat ha látja.” „Jó úr, népem apraja-nagyja, míg az emlékezet mutatja, termését sarlóval aratta. S uram, felelt a pórleányka, a héten hat nap tart a munka, de sok magát ebbõl kivonja, s büszkén felül hátaslovára.” „Kislány, szóltam, tündér csodája varázsolt ily szépségre, bájra, mikor születtél e világra: szebb vagy, mint bármely pórleányka! S fokozhatnád sokszorosára, 505
hogyha hanyatlanál le hátra, s indulhatnék fölédbe hágva!” „Uram, szavad magasztalása fülemnek csak nyûgére válna! S emelnél bár hír magasára, így válaszolt a pórleányka, fizetséged nem volna már ma csak ez: megállj, bolond, garázda! Idõd meg töltötted hiába.” „Kislány, bár válaszod mogorva, megenyhül az, s nem lesz goromba. Szert tettem oly tapasztalatra, hogy az effajta pórleányka megejthetõ ám játszadozva: szívbéli szó terel karomba, s nem gondolunk csalattatásra.” „Uram, ki kerge vágya foglya, ígéri s esküvel fogadja, hogy kész a tisztes hódolatra. De én, felelt a pórleányka, nem vágyom ily csekélyke díjra: szüzességnek nem itt a nyitja – nem váltok át a kurvaságra.” „Kislány, a föld megannyi barma mind-mind saját párját akarja, s magát csak azzal párosítja. Én meg tevéled, pórleányka, húzódom egy kies pagonyba, mi majd a titkodat megóvja, ott lelve édes mulatásra.” „Így, jó úr, így, ez ám a módja! Bolondját járja a bolondja! udvari nép úri kalandja! Pórfiúé a pórleányka. Annál az észnek nagy a híja, aki magát nem tartja vissza – hallgass a régi bölcs szavára!” 506
„Kislány, nem láttam évek óta még egy arcot, mi ily csalóka, s hasonló szíved csalfasága.” „Uram, a baglyod azt huhogja: ez bámul itt, s nem hull a manna, s egy másik nemhiába várja.”
XXXI Új frissesség jön tél havára, kizöldül fû, fa és bokor, nyílik galagonya virága, s a sok madár szívbõl dalol, hajaj! Örömre gyújt a szerelem, s párjánál mind-mind megpihen, igen! kit hozzá szíve kedve hajtja. Nem borzongat hideg köd árja, itt a drága tavaszi kor, s erdõn, mezõn át messze szállva százféle hang zsibongva szól, hajaj! Hozzáfogok, megverselem, miként hódít a szerelem, igen! elfog, de lelkem felkavarja. Szeretkezünk, nagy ám a kára, mohó szívünk csalást kohol, s kis nyulacskánk odvába vágyva gonosz vérünk csak egyre forr! hajaj! Elbuksz, és nem vagy semmi sem, komoly bár, vagy kaland legyen… igen! és szõröd-bõröd ég e lángba’. Igaz szerelem orvosolja hívét, és bajba sem sodor, 507
ám jön szeretkezés hatalma, és ami jó volt, megromol, hajaj! Míg pénze tart, az esztelen úgy véli, itt a szerelem, igen! s ha elfogyott, csak szánja-bánja. Csinos kis zûrzavarba csalva a széltoló csetlik s botol, fejbúbra áll, és fenn a talpa, igen, nem – összevissza szól, hajaj! Volt szõke s barna kedvesem, s lesz is, vagy nem lesz több nekem, igen! s ettõl girhes a mafla háta. Ha úrhölgy csatlóssal leállna, igaz szerelme nincs sehol: korcs hajlam ez, akárha volna agárnak kölyke mopszlitól, hajaj! Fösvény nagyúr is így terem, vendégre nem költ s bérre sem igen! kimondja ezt Marcabru szája. A szolganépet konyha várja, parázs tüzénél rostokol, s hol gõzölög úrnõje kádja, fürdik a jó hölgy, Bonafol, hajaj! Mint él és hál, jól ismerem: pelyvát kifújva ott a szem… igen! Rossz fattyat így hagy jó urára. Az igaz szerelem barátja, mit tõle kap, használja jól, erény és érdem lesz az ára, s házában tisztesség honol, hajaj! 508
Tett és igaz szó egy legyen, s hiába lesz majd szertelen – igen! – Sasorr uram ugrándozása. Több szót nem vesztegetve arra, mit Eblo úr versben papol, és tévtanát bármint tanítsa, mit jó ész úgyis megtorol, hajaj! megmondtam, s mondom szüntelen: más a dugás s a szerelem, igen! s Ámort csakis a balga bántja!
XXXV Pax in nomine Domini Marcabru verse, dallama kezd hangzani. Irgalmasan rendelkezett a mennyei kegyes Király, s adott nekünk mosdóhelyet, mily még Jozafátban sem állt, ott túl a messzi tengeren. Buzdítlak, tisztálkodjatok! Legyen estéli s reggeli mosdásunk – van jó oka! Szám hirdeti: erre idõt szenteljetek! Míg ép a test, s nincs benne kár, keressük e mosdóhelyet – ez az igazi ispotály! Halálunk ha elõbb kopog, helyünk nem fönn lesz ám, de lenn. Jön hitetlen fösvénykedés, s ifjú barátság vész oda. Jaj, szörnyüség, hogy annyian tülekszenek, 509
s lelkük nem mást, poklot talál, s nem lelnek egy mosdóhelyet, míg nem zárul a szem s a száj. A földön oly gõg nem terem, mit a halál le nem tapos… Nem véti el Urunk szemét, mi volt, mi van s mi lesz, soha. S lesz bérezés: császárhoz illõ hírneved s olyan szépség – hisz ez kijár, ha látogatsz mosdóhelyet –, mint felfénylõ csillagsugár! Legyünk Urunkat bosszulók Damaszkusznál s itt e helyen! Akár Káin utódai, az õs-gonosznak sok fia, nem tiszteli Istent e ránk törõ sereg! S ki az, ki Érte síkraszáll? Tiszteljük e mosdóhelyet, s lábunk Jézus nyomába’ jár! Fusson e csürhe esztelen, hitük csak sors és jóslatok! A kocsmázó sehonnai, kinek csak tûzhely kell s zaba, sok kurvafi mocskában kéjjel hentereg. Hívõt Isten próbára vár: bátornak ad mosdóhelyet! Szállásán ez nyugodva hál, s falba ütköznek amazok – mind szégyenükbe kergetem. A régi Templom õrei s e spanyol végek márkija mind szenvedi a dölyfös hitetleneket: ifjúságunkat éri sár! Fertõzik e mosdóhelyet! Sok jó vezérünk veszte fáj, 510
elhullt vagy harcra képtelen – öröm, kedv tõlük távozott. A frankok korcsult fattyai Urunk ügyét dobják oda – fáj mondani. Antiochia hírnevet sirat, s Guyenne s a Peitou-táj… Úristenünk, mosdóhelyed a gróf úr lelkét mentse már! S óvd meg Poitiers-t, Niort-t, ki sírból kélsz elevenen!
XXXVII Azt vélhetem bizony nagyésznek, ki jól fülelve énekemre, minden szót ért, mit is jelentne, és értelmét tisztán kifejti. Hiszen sokszor magam sem értek mindent, mi vak homályba vész el. Némely trubadúr mint a gyermek, a józant is zavarba ejtve, rakja, mi van, másféle rendbe, ahogy arra értelme készti. Zagyválva mindent újrarendez, szavakat tördel, összefércel. Úgy nézi õ a rossz szerelmet, akárcsak mintha tiszta lenne. Szerintem ám szeretkezése csapását épp rá fogja mérni, hiszen aki sok pénzt kiperget, számolhat majd kemény idõkkel. De attól is harag kerülget, mit szól a kerge nép beszéde, hogy Ámor épp azt ejti tõrbe, ki kész szeretkezést feledni! Hazugság ez! boldog sziveknek mérséklet, tûrés és öröm kell. 511
Az a pár lesz példája ennek, ki együtt jár, nem lépve félre, mert jó Ámor útjuk vezére, s kettõjük vágyát egyesíti, és biztonságban egyesülnek ártatlan, tiszta, szép erénnyel. Hatalma van Ámor nevének, smaragdot, ónixot jelentve: öröm forrása s csúcsa benne. Igaz szavával tud uralni mindent, mi itt e földre termett, s ereje szolgálatra rendel. Látszik, s vallják szavak s a tények, hogy ott van Ámor benn a szívbe’ mint szép ígéret jó kötése, míg csak mit ad, nem rontja senki. Ha vágy nem ûz, hogy õt elérjed, méltán illetnek balga névvel. Szónoklatok meg szentbeszédek nem érnek ám egy tyúktojást se arra a mérges õrületre, mi a szívet rabszíjra fûzi! Szerelem-e szeretkezésed? Tudom, sokszor mocskolja szennyel… Bolond száj bolond szót keverget, nem ésszel, bárgyún szól a kerge, hiszen zsákmányból él szerelme! Így Ámor lám kis szeleburdi, s egy Pétert Petrának neveznek, s mi helytelen, helyessel ér fel. Zárása súlyos lesz e versnek, szélvészként csap le majd a vége az eblelkû, dúlt csõcselékre, mert útját rossz csillag vezérli. Õrültségtek, hetvenkedéstek miatt nem éltek semmi széppel! Õrültségtek, hetvenkedéstek végzõdjék rút, goromba véggel! RAJNAVÖLGYI GÉZA fordításai
IAN McEWAN
Mézesmadzag* Serena Frome-nak hívnak („frúm”-nak ejtendõ), és csaknem negyven évvel ezelõtt titkos küldetéssel bízott meg munkaadóm, a brit nemzetbiztonsági szolgálat. Nem jártam sikerrel. Alig másfél évnyi szolgálattal a hátam mögött kirúgtak, miután szégyenszemre leleplezõdtem, és tönkretettem a szeretõmet, bár kétségkívül õ maga is tett a tulajdon romlásáért. Gyermek- és serdülõkoromra nem kívánok sok szót pazarolni. Apám anglikán püspök volt egy elbûvölõ kelet-angliai kisvárosban, így másfél évvel fiatalabb húgom meg én a székesegyház tõszomszédságában nõttünk föl. Derûs, kulturált, tiszta otthonom volt, rengeteg könyvvel. A szüleim elég jól megvoltak egymással, és szerettek engem, én is õket. Bár kamaszkorunkban sûrûn hajba kaptunk Lucy húgommal, a hangos veszekedések nem hagytak bennünk maradandó sérülést, és felnõttként közelebb kerültünk egymáshoz. Apánk istenhite ésszerûen mértéktartó volt, nem tolakodott az életünkbe – csak annyira lángolt, amennyire az egyházi hierarchiában való sima elõmenetelhez kellett, számunkra pedig biztosította az Anna-kor stílusában épült, kényelmes, múlt századi házat. Ablakaink zártkertre néztek, amelynek szélén lágy szárú, virágos évelõkbõl komponált, régi díszágyások sorakoztak; a növények értõi tudták – és tudják – csak igazán értékelni az ilyet. Vagyis biztonságot adó, irigylésre méltó, sõt édeni környezet volt. Fallal körülkerített kertben nõttünk föl, mindazzal – örömökkel, korlátokkal –, amit ez jelent. A hatvanas évek vége felé vidámabb lett az életünk, de ugyanabban a mederben folyt. A gimnáziumból csak betegség miatt hiányoztam. Serdülõkorom utolsó éveiben már átmászott a kertfalon a kísérletezés szelleme, mohó smárolások, cigaretta, szesz, némi hasis, és rock and roll lemezek formájában; színesebb ruhákba és melegebb emberi viszonyokba burkolóztam. Tizenhét évesen kezdtük a lázadást, barátnõim meg én – ha félénken is, nagy élvezettel –, de iskolai feladatainkat nem hanyagoltuk el, bevágtuk a rendhagyó igéket, egyenleteket magoltunk, és tudtuk, mi áll az irodalmi hõsök tetteinek hátterében. Szívesen képzeltük magunkat rossznak, de igazából nagyon rendes lányok voltunk. Boldogan szívtuk be az 1969-es év izgalommal telített levegõjét. A várakozó hangulat elválaszthatatlan összetevõje volt az a tudat, hogy nemsokára elhagyom az otthonomat, és más városban tanulok tovább. Életem elsõ tizennyolc évében semmi különös vagy megrázó nem történt velem, ezért lépek máris tovább. Ha a magam feje után megyek, vidéki egyetemet választok, jó messze a szülõvárosomtól, valahol északon vagy nyugaton, és kényelmesen elvégzem *A teljes regényt várhatóan 2015 októberében jelenteti meg a Scolar Kiadó.
513
az angol szakot. Szerettem a regényeket. Gyorsan olvastam, kettõt-hármat is egy héten, és tökéletesen megfelelt volna az igényeimnek, ha három éven át mást sem csinálok, mint ezt. Csakhogy lány létemre volt érzékem a matematikához, amit akkoriban a természet furcsa szeszélyének tartottak. Maga a tárgy nem érdekelt, nem különösebben élveztem, de jó érzés volt, hogy erõlködnöm sem kell, mégis a csúcson vagyok. A többieket jóval megelõzve oldottam meg a példákat, akkor is, ha fogalmam sem volt, hogy jött ki az eredmény. Míg õk küszködve számoltak, én néhány könnyed szökkenéssel célba értem; elõre láttam a lépéseket, ösztönösen ráéreztem a megoldásra. Nehéz lett volna megmagyaráznom, honnan tudom, amit tudok. Mindenesetre sokkal könnyebbnek ígérkezett matekból felvételizni, mint angol irodalomból. És végzõs koromban én voltam az iskolai sakkcsapat kapitánya. Csak bizonyos történelmi képzelõerõvel lehet megérteni, mit jelentett akkoriban, ha egy lány legyõzi a szomszédos város iskolájának sakkbajnokát, egy öntelt kis hólyagot, aki azt hiszi, nagyképûsködhet, csak mert fiú. A matek és a sakk azonban, akárcsak a gyeplabda, a rakott szoknya és a himnuszéneklés, nálam szorosan az iskolához tartozott. Amikor fontolgatni kezdtem, hol tanuljak tovább, úgy gondoltam, gyermekkoromat – és benne az iskolát – végérvényesen félretehetem. De nem számoltam anyámmal. Anyám egyesítette magában – vagy, ha úgy tetszik, parodizálta – mindazt, ami egy papnétól, majd egy püspök feleségétõl elvárható. Bámulatos memóriája volt, névrõl, arcról és sirámaik természetérõl egyaránt ismerte a hívõket; Hermès sáljába burkolózva egy hajó méltóságával vonult végig az utcán, a bejárónõvel és a kertésszel pedig jóságos, de hajthatatlan modorban beszélt. Bármely társadalmi közeg hangnemét nyomban eltalálta, és bárkit le tudott venni a lábáról elbûvölõ fellépésével. Milyen nagyszerûen szót értett a szigorú arcú, láncdohányos lakótelepi asszonyokkal, akik részt vettek a babamama klub altemplomban tartott foglalkozásain! És szenteste micsoda átérzéssel olvasott a Kisjézus születésérõl, míg a Barnardo’s gyermekjóléti szervezettõl hozzánk látogató gyerekek áhítatosan körülülték a szõnyegen! Milyen magától értetõdõ természetességgel látta vendégül Canterbury érsekét, aki, miután megáldotta a székesegyház helyreállított homlokzatát, betért hozzánk teára és narancsos-csokoládés Jaffa kekszre! Lucynak meg nekem az érsek látogatása alatt nem volt szabad mutatkoznunk. És anyám azért volt tökéletes – ez itt a bökkenõ –, mert odaadóan támogatta apám ügyét. Népszerûsítette, szolgálta apámat, minden módon törekedett megkönnyíteni az életét. Gondoskodott róla, hogy apám fiókjában egymásba hajtogatott zoknik sorakozzanak, szekrényében pedig vasalt karingek, dolgozószobája pormentes legyen, és szombaton, amikor a szentbeszédet írja, mélységes csönd honoljon a házban. Cserébe mindössze annyit kívánt – ezt persze csak sejthetem –, hogy apám szeresse, de legalábbis soha ne hagyja el. De volt, amit csak késõbb értettem meg – azt, hogy anyám szokványos, hagyománytisztelõ külleme kemény feminista magocskát rejt. Esküdni mer514
nék, hogy ezt a szót soha nem ejtette ki a száján, de attól még így volt. Félelmetesen biztos volt az igazában. Mint nõnek kutya kötelességem, hogy Cambridge-be jelentkezzek, matematika szakra, jelentette ki. Mint nõnek? Akkoriban, a mi köreinkben, senki nem fogalmazott így. A nõk nem „mint nõk” cselekedtek. Nem engedheti, mondta anyám, hogy elpazaroljam a tehetségemet. Legyek kiemelkedõ, legyek különleges. Teljes értékû – tudományos, mérnöki vagy közgazdászi – pályát kell befutnom. Anyám még a „tiéd az egész világ” közhelytõl sem riadt vissza. A húgommal, aki se nem eszes, se nem szép, igazságtalanul bánt a sors, miközben nekem mindkettõt megadta. Csak növelné az igazságtalanságot, ha nem tûznék becsvágyó célokat magam elé. Nem értettem érvelése logikáját, de hallgattam. Soha nem bocsátaná meg nekem, se magának, folytatta anyám, ha angolt hallgatnék, és a végén olyan háziasszony válna belõlem, amilyen õ, legfeljebb kicsit mûveltebb. Fennáll a veszélye, hogy eltékozlom az életemet. Ezek a szavak felértek egy beismeréssel. Soha máskor nem adott hangot annak, vagy nem célzott rá, hogy elégedetlen a sorsával. Megnyerte az ügynek apámat is – „a püspököt”, ahogy a húgommal hívtuk. Egyik délután azzal fogadott, amikor hazaértem az iskolából, hogy apám a dolgozószobájában vár. Az iskola címerével és jelmondatával – Nisi Dominus Vanum (az Úr nélkül minden hiába) – ékes zöld blézeremben durcásan süppedtem az úri klubba illõ bõrfotelba, míg apám az íróasztalnál elnökölve papírokat rakosgatott, és rendezte a gondolatait. Azt hittem, nem úszom meg a tálentumos példabeszédet, de õ meglepõen gyakorlatias érveléssel hozakodott elõ. Tájékozódott ugyanis. Megtudta, hogy Cambridge haladni akar a korral, és szeretné „kitárni kapuit a modern, egyenlõségre törekvõ világ elõtt”. Háromszoros hátrányom terhével – gimnáziumba jártam, lány vagyok, és férfias tárgyban jeleskedem – egészen biztos, hogy fölvesznek. Ha azonban angol szakra jelentkeznék ugyanott (eszem ágában sem volt; a püspöknél rendszerint elsikkadtak a részletek), sokkal nehezebb lenne bejutnom. Anyám még azon a héten beszélt osztályfõnökömmel. Bizonyos szaktanárokat is bevetettek, akik a szüleim érvei mellett felsorakoztatták a sajátjaikat, úgyhogy végül beadtam a derekamat. Lemondtam róla, hogy angolt tanuljak Durhamben vagy Aberystwythben, pedig – ebben biztos vagyok – ott boldog lettem volna, és helyette a cambridge-i Newnham College-ba felvételiztem, csak hogy már az elsõ, Trinity College-ban tartott konzultációmon kiderüljön, matematikusként a reménytelen középszer lesz az osztályrészem. Az elsõ harmadév annyira megviselt, hogy majdnem otthagytam az egyetemet. Diáktársaim, csupa esetlen, elbûvölõnek távolról sem mondható fiú – híján mindenféle emberi vonásnak, amilyen például az empátia vagy a generatív nyelvtan –, okosabb rokonai azoknak a kis hülyéknek, akiket lesöpörtem a sakktábláról, kajánul vigyorogva nézték, mint küszködöm számukra maguktól értetõdõ fogalmakkal. „Megjött Miss Frome, hogy derûjével beragyogjon!”, fogadott gúnyosan kedd délelõtti tutorom, va515
lahányszor beléptem hozzá. „Serenissima. És kék a szeme! Jöjjön, világosítson meg bennünket!” Oktatóim és diáktársaim szentül hitték, hogy azért nem lehetek sikeres a tanulásban, mert csinos lány vagyok, miniszoknyás, hátam közepéig omló, hullámos szõke fürtökkel. Pedig – és ez az igazság – azért nem lehettem sikeres, mert az emberiség túlnyomó többségéhez hasonlóan nem voltam elég jó matekból, legalábbis ezen a szinten. Megpróbáltam szakot váltani, átkérni magam angolra, franciára, akár még antropológiára is, de nem kellettem sehol. Akkoriban még szigorúan betartották a szabályokat. Hogy rövidre fogjak egy hosszú, boldogtalan történetet: kitartottam, és lediplomáztam, közepesre. Sietve tárgyaltam gyermek- és tizenéves koromat, és nincs okom hosszúra nyújtani egyetemi diákéveim történetét sem. Sûrítve elég annyi, hogy sosem ültem ladikban, felhúzható gramofonnal vagy anélkül, nem jártam a Footlights színjátszókörben – a színház feszélyez –, és nem tartóztattak le a Garden House-nál kirobbant diákzendüléskor. Viszont mindjárt az elsõ harmadévben elvesztettem a szüzességemet, sõt egymás után többször, legalábbis úgy éreztem a rendszerint szótlan ügyetlenkedés közepette, aztán kellemesen váltották egymást a fiúk, hat, hét vagy nyolc barátom is akadt a kilenc harmadév alatt, attól függ, hogyan határozzuk meg a barátot testileg. A lányok lakta Newnham College diákjai között pedig barátnõkre találtam. Teniszeztem, olvastam. Anyám hibájából nem a megfelelõ tárgyat hallgattam, de az olvasást nem hagytam abba. Nem sok verssel volt dolgom az iskolában, színmûvel még kevésbé, de a regényekben, azt hiszem, sokkal több örömöm telt, mint egyetemi barátnõimnek, akik kénytelenek voltak hetente kiizzadni magukból egy házi dolgozatot a Middlemarchról vagy a Hiúság vásáráról. Átnyargaltam barátnõim kötelezõ olvasmányain, talán még csevegtem is róluk, ha akadt valaki, aki elviselte mûítészinek nem mondható stílusomat, aztán rávetettem magam a következõ könyvre. Olvasás közben nem kellett a matekra gondolnom. Mi több (vagy inkább: mi kevesebb?), olvasás közben magát a gondolkodást is el tudtam kerülni. Már említettem, hogy gyorsan olvastam. Az Így élünk mi manapságot1 négy délután, az ágyamon heverve olvastam el! Egy szövegrészt vagy akár egész bekezdést egyetlen kortyintással felivott a szemem. Pillantásom és gondolataim viaszként megpuhultak, hogy lenyomat formájában befogadják a könyvlapról levett friss olvasatot. Környezetemet ingerlõ, türelmetlen csuklómozdulattal percenként többször is lapoztam. Egyszerû igényeim voltak. Motívumok vagy találó fordulatok nem csigáztak fel különösebben, a míves leírásokat pedig, amelyek az idõjárással, tájakkal és szobabelsõkkel kívántak megismertetni, átugrottam. Hihetõ alakokra vágytam, és elvártam, hogy a könyv kíváncsiságot ébresszen bennem sorsuk iránt. Legjobban azt szeret-
1
Anthony Trollope: The Way We Live Now (1875).
516
tem, ha regényhõseim szerelembe esnek, majd kiábrándulnak, de nem bántam, ha más téren is kipróbálják magukat. Sekélyesen áhítoztam arra, hogy a történet vége felé elhangozzék valami ilyesmi: „Gyere hozzám feleségül.” Nõalakok nélkül élettelen sivatag volt nekem a regény. Conrad szóba sem jöhetett, és így voltam Kipling vagy Hemingway legtöbb írásával is. Nem estem hasra a híres íróktól. Bármit elolvastam, ami a kezem ügyébe került. Ponyvát, remekmûvet, és minden mást a kettõ között – és minden olvasmányommal ugyanolyan elnagyoltan bántam. Melyik híres regény kezdõdik ezzel a tömör mondattal? Érkezése napján harminckét fokos meleg volt. Hát nem ütõs? Szóval, nem tudod? Newnhami angol szakos barátnõim körében derültséget okoztam azzal a kijelentésemmel, hogy a Babák völgye2 van olyan jó, mint Jane Austen bármelyik írása. Nevettek, ugrattak hónapokon át. Õk persze egy sort sem olvastak Susanntól. De kit érdekelt? Ki tulajdonított jelentõséget egy bukdácsoló matematikus kialakulatlan nézeteinek? Én nem, a barátnõim sem. Ha másban nem is, legalább ebben szabad voltam. Nem véletlenül térek ki olvasási szokásaimra. Egyetemi olvasmányaim egyengették utamat a hírszerzõi pályához. Végzõs évemben barátnõm, Rona Kemp hetilapot indított ?Quis? címmel. Hasonlók tucatjával alakultak, majd szûntek meg, de Ronáé korát megelõzve vegyítette a minõségit a bóvlival. Volt benne vers és popdalszöveg, politikaelmélet és pletyka, vonósnégyes és diákdivat, nouvelle vague és foci. Tíz év múlva már egyeduralkodó volt ez a recept. Lehet, hogy nem Rona találta ki, de az elsõk között ismerte föl az egyveleg vonzerejét. Késõbb a Times Literary Supplement érintésével elszegõdött a Vogue-hoz, majd üstökösként fellángoló hevülettel hol Manhattanben, hol Rióban indított új magazint. Elsõ lapjának címében újdonságként hatott a két kérdõjel, ez is segített, hogy a kiadvány tizenegy számot megérjen. Ronának eszébe jutott, amit egyszer Susann könyveirõl mondtam, és felkért, hogy írjak neki rendszeresen, vezessek önálló rovatot „Ezt olvastam a múlt héten” címmel. Könyvszemlém „egy mindenevõ csevegése” legyen. Mi sem könnyebb! Úgy írtam, ahogy beszéltem, többnyire csak összefoglalva utolsó gyorsolvasási élményeimet, regények cselekményét, végkifejletét, amit olykor megtoldottam a saját véleményemmel, bár ezt – tudatosan önmagamat parodizálva – felkiáltójelek hosszú sorával toldottam meg. Kótyagos, alliteráló prózám kedvezõ visszhangra talált. Elõfordult, hogy az utcán vadidegenek gratuláltak az írásaimhoz. Még szellemeskedõ matektanáromból is kikívánkozott egy elismerõ megjegyzés. Soha nem kerültem közelebb ahhoz, hogy diáktársaim között megízleljem a hírnév édes, mámorító nektárját. Írtam vagy fél tucat könnyed kis szösszenetet, amikor félresiklott valami. Mint sok író, aki belekóstol a sikerbe, kezdtem túl komolyan venni magam.
2
Jacqueline Susann: Valley of the Dolls.
517
Tanult irodalmi ízlés híján befogadni kész elme voltam, mely alig várta, hogy döntõ hatás érje. Ahogy némelyik regényben olvastam, nekem is az volt minden vágyam, hogy felbukkanjon, és elragadjon a Nagy Õ. Az én Nagy Õm egy szigorú orosz író lett. A fölfedezés rajongással töltött el – szerzõ és tárgya egyaránt elbûvölt. Hirtelen volt témám, küldetésem. Nekiálltam fáradságosan átírni saját magamat. Már nem az élõbeszéd rögzült a lapon, hanem egy elsõ, második, harmadik vázlat. Rovatom közszolgálatot teljesít, és szerény véleményem szerint ez fontos volt. Képes voltam fölkelni az éjszaka közepén, hogy egész bekezdéseket húzzak ki, nyilakkal szabdaljam át, buborékokkal zsúfoljam tele a lapot. Töprengõ sétákat tettem. Tudtam, hogy ez árt majd a népszerûségemnek, de nem bántam. A megcsappant érdeklõdés az én igazamat bizonyítja, gondoltam, és hõsiesen vállaltam, hogy – várakozásomnak megfelelõen – áldozatot kell hoznom. Mert eddig nem a megfelelõ emberek olvastak. Bántam is én, hogy Rona kritizál! Sõt igazolva éreztem magam. „Ez csevegésnek aligha nevezhetõ”, mondta hûvösen egy délután a Rézkannában, és visszaadta kéziratomat. „Nem ebben állapodtunk meg.” Igaza volt. Miközben elhatalmasodott rajtam a közléskényszerrel vegyes harag, mely érdeklõdésemet beszûkítette, stílusomat pedig szétzilálta, odalett a könnyedségem és elillant az összes felkiáltójelem. Hanyatlásom azzal az ötven perccel kezdõdött, amely alatt elolvastam Alekszandr Szolzsenyicin Ivan Gyenyiszovics egy napját Gillon Aitken új fordításában. Közvetlenül Ian Fleming Polipkájának3 befejezése után csaptam le rá. Megrázó átmenet. Sejtelmem sem volt a szovjet munkatáborokról, és sosem hallottam a „gulag” szót. Egy székesegyház zárt parkjában nõttem föl, honnan tudhattam volna a kommunizmus képtelen kegyetlenségeirõl, a sivár, távoli büntetõtelepekrõl, ahol bátor férfiak és nõk napról napra egyetlen gondolatba kapaszkodnak, abba, hogy próbálnak nem meghalni? Hogy százezreket hurcolnak el a szibériai pusztaságba azért, mert külföldön harcoltak a hazájukért, mert hadifogságba estek, mert felbosszantottak egy párttisztviselõt, mert maguk is tisztséget viseltek a pártban, mert szemüveget hordanak, mert zsidók, homoszexuálisak, tehéntulajdonos parasztok vagy költõk? Ki emeli föl a szavát ezért a rengeteg áldozatért? Azelõtt nem izgatott a politika. Elképzelésem sem volt, mi mindennel mentegették a szovjet rendszert az idõsebb nemzedékek, és milyen keserûen csalódtak késõbb. Nem hallottam a „baloldali ellenzék”-rõl. Az iskolai tantárgyakon kívül matek különórákra és halomszám olvasott puha fedeles regényekre korlátozódott a mûveltségem. Ártatlan voltam, felháborodásom erkölcsi természetû. Nem használtam, sõt hallani sem hallottam soha a „totalitarizmus” szót. Korábban valószínûleg arra tippeltem volna, hogy akkor mondunk ilyet, ha szeretnénk
3
Octopussy. A belõle forgatott James Bond-film (1983, Roger Moore-ral a 007-es szerepében) címét így magyarították.
518
visszautasítani egy italt. Most úgy hittem, átlátok egy fátylon, utat török, fronttudósításokat küldök a messzi homályból. Egy hét sem telt bele, elolvastam Szolzsenyicintõl A pokol tornácát. A cím Dantétól származik. Nála ókori görög filozófusok tanyáznak a pokol tornácán, amelyrõl, ugye, kiderül, hogy tulajdonképpen nem más, mint fallal elkerített, nyájas kert a körülötte tomboló pokolbéli szenvedés kellõs közepén, ahonnan tilos megszökni, és ahonnan nincs átjárás a paradicsomba. Friss rajongóként tévesen azt feltételeztem, mások ugyanolyan tudatlanok, mint én voltam nemrég. Rovatommal mint tüzes szónoklattal fel akartam rázni olvasóimat. Hát nem tudja az önhitt Cambridge, mi folyt és folyik ma is ötezer kilométerrel keletebbre, hát nem vette még észre, micsoda kárt tesz az emberi szellemben ez a kudarcot vallott utópia, az élelmiszerboltok elõtt kígyózó sorok, a ronda ruhák és az utazás korlátozása? Mi hát a teendõ? A ?Quis? négy számon át tûrte kommunistaellenes kirohanásaimat. Érdeklõdésem kiterjedt Koestler Sötétség délbenjére és Nabokov Baljós kanyarára, valamint Miłosz nagyszerû értekezésére, A rabul ejtett értelemre is. Ugyancsak én értettem meg a világon elsõnek Orwell 1984-ét. De a szívem örökké elsõ szerelmemé, Alekszandré maradt. Akinek ortodox templomkupolaként domborodott a homloka, karéjforma szakálla olyan volt, mint egy faragatlan, vidéki lelkipásztoré, és akinek gulagban edzett komor, makacs tekintélyét nem tudták kikezdeni a politikusok. Még szerzõm vallásos meggyõzõdése sem riasztott el. Megbocsátottam neki, hogy azt mondta, elfelejtették Istent az emberek. Õ volt Isten. Ki érhet fel hozzá? Kinek jutna eszébe megtagadni tõle a Nobel-díjat? Bámultam a fényképét, és a szeretõje akartam lenni. Szolgáltam volna, ahogy anyám szolgálta apámat. Egymásba hajtogatott zoknikkal? Térden állva mostam volna meg a lábát. A nyelvemmel! Akkoriban a nyugati politikusok elõszeretettel foglalkoztak a szovjet rendszer igazságtalanságaival, a hírlapok többsége pedig szerkesztõségi állásfoglalások formájában tartotta napirenden a témát. A diákélet és az egyetemi politizálás légkörében már némi visszatetszést keltett ugyanez. Ha ugyanis a CIA a kommunizmus esküdt ellensége, akkor kell lennie valaminek, ami mellette szól. A Munkáspártban még mindig szép számmal akadtak, akik a kremlbéli szögletes állú, korosodó gazembereket és hátborzongató elgondolásukat tartották követendõ példának, az éves pártkongresszuson továbbra is elénekelték az Internacionálét, és diákcsereprogramokat bonyolítottak le a Szovjetunióval. A hidegháborús évek bináris gondolkodásába nem fért bele, hogy az ember úgy vélekedjék a Szovjetunióról, mint a Vietnamban háborúzó amerikai elnök. De a Rézkannában Rona – még ekkor is választékosan, illatosan és szabatosan – azt mondta, nem írásaim politikai színezete zavarja. Az a bûnöm, hogy komolyan gondolom. A következõ számban már nem jelentem meg. Rovatom helyén az Incredible String Band zenészeivel készült interjút lehetett olvasni. Aztán megszûnt a ?Quis?. 519
Néhány nappal a menesztésem után fölfedeztem Colette-et, majd hónapokig csak az õ regényeit faltam. Más dolgom is akadt bõven. Néhány hét választott el a záróvizsgáktól, és új barátom volt, Jeremy Mott történészhallgató személyében. Régimódi, langaléta, nagy orrú fiú, túlméretezett ádámcsutkával; mindig borzas, fitogtatás nélkül okos, rendkívül udvarias. De nem számított egyedinek: ebbõl a fajtából elég sok szaladgált a terepen. Mintha még a családjuk is azonos lenne, és mintha egytõl egyig észak-angliai magániskolákból kerültek volna ki, egyforma öltözékben. Õk voltak a föld színén az utolsó férfiak, akik Harris tweedzakót hordtak, bõrfolttal a könyökükön, és hímzett kézelõjû inget. Megtudtam, bár nem magától Jeremytõl, hogy jeles eredményt várnak tõle, és hogy egy tizenhatodik századra szakosodott, történelemtudományi lapban már publikált egy cikket. Gyengéd, odaadó szeretõre leltem benne, noha elsõ alkalommal annyira nyomott szerencsétlenül hegyes, kiálló szeméremcsontjával, hogy csillagokat láttam. Valahogy úgy szabadkozott miatta, mintha egy ütõdött, távoli rokont mentegetne. Vagyis nem jött különösebben zavarba. Volt megoldás: összehajtott törülközõt tettünk kettõnk közé szeretkezés közben, és érzékeltem, hogy Jeremy már elõttem is orvosolta így a problémát. Végtelenül figyelmes volt, értette a dolgát, emellett addig tudta csinálni, amíg csak akartam, sõt még azon túl is – rendszerint én dõltem ki a végén. Az õ orgazmusait azonban minden igyekezetem ellenére nehéz volt tetten érni, úgyhogy gyanakodni kezdtem, hátha van valami különleges kívánsága. De nem bírtam kiszedni belõle, mi az. Jobban mondva, mindig azt válaszolta, hogy nincs ilyen. Nem hittem neki. Akartam, hogy legyen titka; valami szégyenletes vágya, amit csak én elégíthetek ki. Egészen a magamévá akartam tenni ezt az emelkedett modorú, finom embert. Talán el akar fenekelni, vagy szeretné, ha én fenekelném el õt? Fel akarja próbálni a bugyimat? Ha távol voltam tõle, egészen felizgatott ez a rejtély, megnehezítve, hogy a matekra összpontosítsak, és ne rajta törjem a fejem. Colette-be menekültem. Egy kora áprilisi napon, miután Jeremynél hosszan szeretkeztünk az összehajtogatott törülközõ segítségével, éppen a régi gabonatõzsde épületénél mentünk át az úton – én az elégedettségtõl ködös fejjel és derekamban egy tompán sajgó kis izomhúzódással –, amikor újra megrohant a kétely. Tûnõdtem, szóba hozzam-e a témát. Súlyosnak éreztem Jeremy karját a vállamon, miközben õ kellemes társalgási modorban a Csillagkamaráról írt esszéjét ecsetelte. Ez meggyõzött arról, hogy ezúttal sem elégült ki. Feszültséget véltem kihallani a hangjából, a lépteiben ideges sietséget éreztem. Szeretkezéseink hosszú napok óta egyetlenegyszer sem ajándékozták meg az orgazmus örömével. Bosszantott, hogy mindeddig nem sikerült megoldanom belsõ életének ezt a rejtélyét. Segíteni akartam, és õszintén érdekelt is. Zavart viszont a gondolat, hogy talán bennem van a hiba. Nyilvánvaló volt, hogy felizgatom, de talán nem kíván eléggé. Ahogy elmentünk a gabonatõzsde mellett a nyirkos tavaszi délután alkonyi félhomályában, szeretõm karja rókaprém520
ként feküdt a vállamon, és a boldogságomat egy-egy nyilalláson kívül csak Jeremy vágyainak titka árnyékolta be, de az sem annyira. A rosszul megvilágított járdán egy mellékutcából hirtelen Jeremy történelemoktatója, Tony Canning toppant elénk. Jeremy bemutatott minket egymásnak, kezet fogtunk, és Canning, legalábbis úgy találtam, a kelleténél jóval tovább szorongatta a kezemet. Az ötvenes évei elején járt – nagyjából, mint apám –, és csak annyit tudtam róla, amennyit Jeremytõl hallottam. A profeszszor egykor Reggie Maudling belügyminiszter barátja volt, aki meg-megfordult nála kollégiumi vacsorákon. A két férfi egy szeszgõzös este azért veszett össze, mert eltérõen ítélték meg azt az Észak-Írországban folytatott gyakorlatot, hogy bírósági eljárás nélkül is le lehet csukni valakit, aki gyanús. Canning betöltötte a Történelmi Helyek Emlékbizottsága elnöki tisztét, részt vett különbözõ tanácsadó testületek munkájában, a British Museum kurátora volt, és méltatói szerint kiváló könyvet írt a bécsi kongresszusról. A nagyok és jók közül való volt – ismerni véltem a típust; meg-megfordultak nálunk, azaz a püspöknél Canninghez hasonló férfiak. Idegesítõnek találta volna õket bárki, aki még nem múlt el huszonöt, fõleg a hatvanas évekkel a hátunk mögött, de én bírtam õket. Elbûvölõk, sõt szellemesek tudtak lenni, a nyomukban lengõ szivar- és brandyillat pedig megajándékozott azzal a képtelen illúzióval, hogy rendezett, gazdag világban élek. Nagyra tartották magukat, de nem voltak tisztességtelenek, és elkötelezetten szolgálták a közt, vagy legalábbis olyan benyomást keltettek. Komolyan vették az élvezeteket (értettek a borokhoz, szerettek enni-inni, horgászni, bridzselni stb.), és volt köztük, aki érdekes háborúkban harcolt. Gyermekkori emlékem, hogy karácsonykor tízshillinges bankjeggyel ajándékoznak meg – engem és a húgomat. Igazgassák csak ilyen férfiak a világot. A náluk sokkal rosszabbak helyett. Canning viszonylag mértéktartón adta a nagyot, mintha szerény közszereplõi súlyához igazítaná inkább szelídnek nevezhetõ modorát. Nem kerülte el a figyelmemet – a gondosan elválasztott, hullámos haj és a nedves, húsos ajkak mellett – egy megható kis hasadék az álla közepén. Valószínûleg meggyûlt a baja vele borotválkozás közben; még a félhomályban is jól láttam, hogy rakoncátlan, sötét szõrszálak kandikálnak ki a függõleges völgyecskébõl. Jóképû férfi volt. Amikor túlestünk a bemutatkozáson, Canning föltett nekem néhány kérdést. Udvarias, ártatlan kérdéseket – a tanulmányaimról, Newnhamról, a rektorról, aki neki jó barátja, a szülõvárosomról, a székesegyházról. Jeremy közbeszólt egy csevegõ megjegyzés erejéig, aztán Canning szakította félbe õt, megköszönve neki, hogy felhívta a figyelmét a ?Quis?-ben megjelent utolsó három cikkemre. – Piszok jó írások. Maga nagyon tehetséges, kedves Serena. Újságírásra adja a fejét? A ?Quis? diáklap volt, nem szánták komoly közönségnek. Jólesett a dicséret, de fiatal voltam, nem tudtam, hogyan fogadjam a bókot. Szerényen motyog521
tam valamit, ami elég elutasítóan hangzott, úgyhogy ügyetlenül megpróbáltam helyesbíteni, míg egészen bele nem zavarodtam. A professzor megsajnált, és meghívott minket teára; elfogadtuk a meghívást, azaz Jeremy fogadta el. Újból átvágtunk a piacon, hogy Canning kollégiumába menjünk. Szállása szûkösebb, elhanyagoltabb, rendetlenebb volt, mint amire számítottam, és a teafõzéssel csak tovább rontott a helyzeten. Megütközve láttam, hogy épp csak kilögyböli a testes, barna foltos bögréket, és a mocskos villanykannában forralt vízbõl a szanaszét heverõ papírokra, könyvekre is jut. Visszamenõleg, a késõbbiek ismeretében kijelenthetem, hogy ez egyáltalán nem volt rá jellemzõ. Leült az íróasztalához, mi pedig két karosszékbe, aztán tovább kérdezett. Konzultációnak is beillett volna. Fortnum & Mason csokoládés kekszét majszolgatva kötelességemnek éreztem, hogy hosszabban válaszoljak. Jeremy bátorított, bután bólogatva mindenre, amit mondok. A professzort a szüleim is érdekelték, aztán megkérdezte, milyen volt „egy székesegyház árnyékában” felnõni, amire azt válaszoltam, hitem szerint szellemesen, hogy nem volt árnyék, mert a katedrális a házunktól északra áll. Ezen mindketten nevettek, én meg törhettem a fejem, nem sugalltam-e tréfás megjegyzésemmel a kívántnál többet. Aztán atomfegyverekrõl volt szó, meg hogy a Munkáspárt egyoldalú leszerelést sürget. Most már lehetetlen „visszagyömöszölni a szellemet a palackba”, jelentettem ki, bár ezt – elcsépelt fordulat, döbbentem rá késõbb – én is csak olvastam valahol. Okosan kezelni, nem pedig tiltani kell az atomfegyvereket. Ennyit az ifjonti idealizmusról. Tulajdonképpen nem volt különösebb véleményem a tárgyról. Más körülmények között akár a nukleáris leszerelés mellett is érvelhettem volna. Tetszeni kívántam, rá akartam találni a megfelelõ válaszokra, érdekes akartam lenni, bár ezt valószínûleg magamnak sem ismertem volna be. Tetszett, ahogy Tony Canning elõrehajol, mikor beszélek, bátorított az a jóváhagyó kis mosoly, mely széthúzta, de nem nyitotta el telt ajkait, s még az is, ahogy közbeszúrt egy „Értem”-et vagy „Hát, igen…”-t, valahányszor elhallgatok. Talán rögtön látnom kellett volna, hová vezet ez. Az egyetemi újságírás szûk, belterjes világában én, tudtomon kívül, hidegháborús harcospalántaként léptem porondra. Ma már napnál világosabb. Hiszen mégiscsak Cambridge-ben volnánk. Mi másért beszélném el ezt a délutánt? Akkor persze semmi jelentõséget nem tulajdonítottam a találkozásnak. Bár egy könyvesboltba indultunk, Jeremy oktatójánál kötöttünk ki. Véletlenül futottunk össze vele, aztán meghívott minket teára – ugyan mi különös van ebben? Ám a beszervezés módszerei, ha változtak is, csak lassan, apránként változtak. Igaz, átalakulóban volt a nyugati világ, sorra dõltek le a régi korlátok, és a fiatalok nem alaptalanul hitték, hogy õk már más nyelvet beszélnek. De a „pártfogó atyai kéz” – a mentor szelíden terelõ keze a tanítvány vállán – jól bevált módszer maradt; talán kevésbé sûrûn, kevésbé súlyosan, de továbbra is alkalmazták. Egyes egyetemi tanárok nyitva tartották a szemüket, és az ígéretesebb diákokat felterjesztették interjúra. Másokat, akik sikeres közszolgálati vizsgát tettek, 522
diszkréten félrevontak, és megkérdezték tõlük, gondoltak-e már arra, hogy „egy másik” szakterületen jobban érvényesülhetnének. De leggyakrabban néhány évvel az egyetem után keresték föl a kiszemelt jelöltet, amikor már megmártózott a világban. Soha nem mondták ki, de a családi háttér sokat nyomott a latban, és ebbõl a szempontból püspök apám egyáltalán nem számított hátránynak. Gyakran emlegetik, milyen nehezen sikerült Burgess, Maclean és Philby4 ügyében eloszlatni azt a téveszmét, mely szerint az értelmiségi státus bármi módon garantálná a lojalitást, vagyis azt, hogy az értelmiségiek hûségesebbek a hazájukhoz, mint más társadalmi csoportok. A hetvenes években még elevenen élt a hírhedt cambridge-i hazaárulók emléke, a toborzás régi módszerei mégis szilárdan tartották magukat. Általában kéz is, váll is férfihoz tartozott – a sokszor megörökített, patinás képen két férfi látható. Esetemet semmiképpen nem nevezhetjük szokványosnak. És bár való igaz, hogy Tony Canning beszervezett MI5-ös ügynöknek, mozgatórugói bonyolultak voltak, és a maga szakállára dolgozott. Ha nyomott is nála a latban, hogy fiatal és vonzó vagyok, jó idõbe telt, mire megértettem e tény megindítóan tragikus mélységeit. (Most, hogy a tükör egészen mást mutat, ki merem mondani végre: Nagyon csinos voltam. Sõt. Ahogy Jeremy áradozott egyik levelében, ami egyébként nem volt rá jellemzõ: „elképesztõen gyönyörû”.) Még a fõnökök, a magas rangú, idõsebb tisztek az ötödik emeletrõl – akiknek sosem mutattak be, és akiket rövid szolgálati idõm alatt alig láttam –, még õk sem tudták, mit keresek tulajdonképpen a titkosszolgálatnál. Soha nem jöttek rá, hogy Canning professzor, maga is egykori MI5-ös ügynök, vezeklésbõl ajánlott föl. Akkor senki nem sejtette, milyen bonyolult és szomorú körülmények állnak a háttérben. Canning megváltoztatta az életemet, de elõbb kegyetlenül eltaszított. Csak jóval késõbb derült ki, hogy önzetlenül is – hiszen már egy hosszú útra készült, a visszatérés reménye nélkül. Még ma is nagyon keveset tudok róla, és ez azért van így, mert csak egy rövid útszakaszon kísérhettem el. * Leültem a fotelba, beállítottam az új olvasólámpát, és ujjaim közé fûztem a fétis könyvjelzõmet. Kezem ügyébe ceruzát készítettem, mintha konzultációra készülnék. Valóra vált az álmom – angolt tanultam, nem matematikát. Anyám velem kapcsolatos becsvágya már nem volt érvényes. A bézs dosszié az ölemben feküdt, fedelén a HMSO – Királyi Papír-írószer – jelzéssel, oldalt madzaggal bekötve. Nem vihettünk haza aktát, kiváltságomnak tekintettem ezt az engedélyezett szabálysértést. Már képzésünk elején belénk verték, hogy az akta szent. Semmit nem szabad kivenni a dossziéból, és a dosszié nem hagyhatja el az épületet. Benjamin lekísért a fõbejárathoz, ahol kinyit-
4
A „cambridge-i ötök” (máskor „négyek” vagy „hármak”) – szovjetszimpatizáns kémszervezet.
523
tatták vele a dossziét, és megbizonyosodtak róla, hogy nem a nyilvántartásból származó személyi aktát tartalmaz, noha színre ugyanolyan volt, mint az ott használatosak. Benjamin elmagyarázta a portán ülõ biztonsági tisztnek, hogy csupán háttéranyag van benne. De aznap este jólesett úgy gondolni rá, mint a „Haley-aktára”. A szolgálatnál töltött idõm legboldogabb órái között tartom számon azokat, amelyekben ismerkedni kezdtem Haley írásaival. Szexuális étvágyamat nem számítva minden más igényem összeolvadt, és kielégült: olvastam, méghozzá egy magasabb cél érdekében, ami szakmai büszkeséggel töltött el, és tudtam, hogy nemsokára személyesen is találkozom a szerzõvel. Hogy voltak-e kétségeim, lelkiismereti aggályaim a tervvel kapcsolatban? Akkor még nem. Örültem, hogy engem választottak. Úgy gondoltam, képes vagyok jól teljesíteni a feladatot. Talán még az épület felsõbb emeletein dolgozók dicséretét is kiérdemelhetem – mi tagadás, szerettem, ha dicsérnek. Ha engem kérdeznek, azt mondtam volna, tulajdonképpen titkos Mûvészeti Tanács vagyunk, nem több. A lehetõség, amit kínálunk, semmivel sem rosszabb más támogatókénál. Az elsõ novella 1970 telén jelent meg a Kenyon Review-ban, amelynek teljes száma ott feküdt a dossziéban, és a belõle kilógó blokk szerint egy Covent Garden-i különleges könyvesboltban, a Long Acre Streeten vásárolták. Egy középkori társadalomtörténettel foglalkozó fõiskolai tanárról szólt, aki a zengzetes Edmund Alfredus nevet viseli, és a negyvenes évei közepén a munkáspárt színeiben parlamenti képviselõje lesz annak a veszélyes londoni választókerületnek, ahol elõtte tizenkét évig önkormányzati képviselõ volt. Pártjánál is jóval baloldalibb, a bajkeverõ fajtából, afféle értelmiségi divatfi, sorozat-házasságtörõ és ragyogó szónok, akit kiváló kapcsolatok fûznek a metróvezetõk szakszervezetének egyes nagy hatalmú tagjaihoz. Edmundnak van egy Giles nevû ikertestvére, nála jóval szelídebb egyéniség, anglikán lelkész; kellemes nyugat-sussexi otthona bicikliútnyi távolságra van a Petworth House nevû grófi kúriától, amelynek a festõ Turner gyakori vendége volt. Idõs hívõkbõl álló kis gyülekezetével egy kora középkori templomban találkozik, ahol normann hódítás elõtti szász falfestmények palimpszesztjeit õrzi az egyenetlen vakolat, és a szenvedõ Krisztust egészen elborítják az angyalok, miközben kavarogva emelkednek a menny felé, csupa suta báj és egyszerûség, mely az ipari-tudományos kor gyermekének, azaz Gilesnak immár megfoghatatlan titkokról regél. Edmund számára is megfoghatatlan titkok ezek, õ ugyanis hajthatatlan ateista, és a lelke mélyén lenézi mind a kényelmet, mind a képtelen hitet, amelyben Giles él. Ami a lelkészt illeti, szégyelli, hogy Edmund nem nõtte ki kamaszkori bolsevizmusát. A fivérek mégis közel állnak egymáshoz, s valahogy mindig sikerül elkerülniük a vallási vagy politikai természetû vitákat. Nyolcévesek voltak, amikor az anyjuk meghalt mellrákban, apjuk pedig, rideg természetû ember lévén, bentlakásos iskolába küldte õket, ahol egymásba kapaszkodtak, egymást vigasztalták; innen az életre szóló összetartás. 524
Mindketten a húszas éveik végén nõsültek, és mindkettõnek vannak gyermekei. De abban az évben, amikor Edmund elfoglalja a székét az alsóházban, Mollynak, a feleségének elfogy a türelme – egy újabb nõügy az utolsó csepp a pohárban –, és kiteszi Edmund szûrét. Õ a sussexi parókiára menekül a házasság összeomlása, a válási hercehurca és a sajtó születõben lévõ érdeklõdése elõl, hogy ott töltsön egy hosszú hétvégét, és valójában ezen a ponton kezdõdik az elbeszélés. Giles ugyanis bajban van. Vasárnap a tüskés, ingerlékeny ember hírében álló Ch—i püspök elõtt kellene szentbeszédet mondania. (Természetesen mindjárt beleképzeltem apámat a püspök szerepébe.) Õkegyelmessége nem fog örülni, amikor megtudja, hogy a püspöki inspekcióra kiszemelt lelkészt ledöntötte a lábáról egy gégegyulladással súlyosbított, csúnya influenza. Edmundot a sógornõje, a lelkész felesége egyenesen az egykori gyerekszobába, a legfelsõ emeletre vezeti, ahol Giles a család többi tagjától elkülönítve fekszik. Eltérõ nézeteik ellenére az Alfredus ikrek még ma is – bõven túl a negyvenen – élvezik a csínytevést. Fél órát tanácskoznak, és bár Gilesról szakad a víz, a hangja pedig alig több, mint rekedt hörgés, ennyi elég, hogy a két fivér elhatározásra jusson. Edmundnak csak jót tehet, mert eltereli gondolatait az otthoni bajokról, ha az egész másnapot, vagyis a szombatot azzal tölti, hogy megtanulja a liturgiát, a miserendet, és kigondolja, hogyan épüljön föl a prédikáció. A pöspöknek elõre bejelentett téma Pál apostol korinthusiaknak írt elsõ levelébõl, a 13. fejezetbõl való; itt olvasható az a híres mondat, hogy a hit, a remény és a szeretet „között pedig legnagyobb a szeretet”. Giles ragaszkodik hozzá, hogy Edmund a modern bibliakutatással összhangban a „szeretet” szót használja, még akkor is, ha Jakab király Bibliájában ezt még „könyörületességnek” fordították. E tekintetben teljes az egyetértés. Edmund mint a középkor szakértõje jól ismeri a bibliát, és csodálja a XVII. század elejérõl való fordítás nyelvezetét. És igen, szívesen beszél a szeretetrõl. Vasárnap reggel felölti fivére miseruháját, és miután gondosan megfésülködik, oldalt elválasztva a haját, mint Giles, kisurran a házból, és a sírkerten át a templomba indul. A püspök látogatásának híre csaknem negyvenfõsre duzzasztotta a gyülekezetet. Az imák és himnuszok a megszokott rendben követik egymást. Gördülékenyen folyik a szertartás. Egy vénséges kanonok csontritkulástól lefelé görbített tekintettel, hatékonyan segédkezik Edmundnak, észre sem véve, hogy nem Giles az. A megfelelõ pillanatban Edmund fölmegy a kõbõl faragott szószékre. Még a padokban ülõ idõs törzsközönségnek is feltûnik, hogy halk beszédû lelkésze ma különösen magabiztos és határozott; bizonyára szeretne jó benyomást tenni az illusztris vendégre. Edmund azzal kezdi, hogy az elsõ olvasmányból, vagyis a korinthusiaknak írt levél részletébõl megismétel néhány kiválasztott passzust, szépen, kifejezõn hangsúlyozva, hogy egy színésznek is becsületére válna – s ha lett volna olyan a hallgatók között, aki járt már színházban (ezt Haley szúrja közbe), gyanút foghatott volna, nem Laurence 525
Olivier-t parodizálja-e. A veretes szavak visszhangoznak a csaknem üres templomban, Edmund élvezettel elidõz egy-egy hosszú hangzón. A szeretet hosszútûrõ, kegyes; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel; nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt; nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal… Aztán szenvedélyes értekezésbe kezd a szeretetrõl, részben, mert szégyelli legújabb árulásait, és fáj a szíve az otthagyott feleség meg a két gyerek miatt, de a finom szeretõk emléke is átforrósítja a szavait, arról nem beszélve, hogy micsoda gyönyörûség maga a puszta szereplés egy rátermett közszónok számára. A remek akusztika és a pulpitus adta felülnézet ugyancsak kedvez a szertelen szónoki ötleteknek. Ugyanazon vitatkozó készségét hasznosítva, amellyel a metróvezetõket buzdította heti egynapos sztrájkra, három héten át, kifejti, hogy a szeretet, ahogyan ma ismerjük és hirdetjük, keresztény találmány. Az ószövetségi vaskor zord erkölcse nem ismerte az irgalmat, féltékeny Istene a megtorlás kegyetlen istene volt, aki hagyta, hogy leigázzanak, rabszolgasorba döntsenek, kiirtsanak népeket, és lányaikat meggyalázzák. Itt néhányan észrevették, hogy a püspök nagyot nyel. Ebben a megvilágításban mindjárt kitûnik, mondta Edmund, milyen radikális lépést tett az új vallás azzal, hogy a szeretetet helyezte a középpontba. A történelemben egyedülálló, merõben új társadalmi szervezõdést kínál. Valójában új civilizáció ver gyökeret. Még ha nem teljesíti is be ezeket az eszményeket, új irányt jelöl ki. Jézus eszméje ellenállhatatlan, visszafordíthatatlan. Még a nem hívõknek is benne kell élniük. Mert a szeretet nem áll egyedül, nem is állhat, hanem lángoló üstökösként hasítja az eget, más, aranyként fénylõ javakat hozva magával – amilyen a megbocsátás, kedvesség, türelem, tisztesség, barátkozó hajlam és maga a barátság, s mindez így, egybeforrva a szeretettel, amely Jézus üzenetének lényege. Nyugat-sussexi anglikán templomokban nem szokás megtapsolni egy prédikációt. De amikor Edmund a végére ér – emlékezetbõl idézett Shakespeare-, Herrick-, Christina Rossetti-, Wilfrid Owen- és Auden-sorokkal ékes – szentbeszédének, nyilvánvaló, hogy a közönség legszívesebben hangos tetszésnyilvánítással hálálná meg. Bölcsességet, szomorúságot sugalló, ereszkedõ tónusokban csendül föl az ima, és a gyülekezet lelkészével együtt fohászkodik. Amikor a püspök a megerõltetõ elõrehajlástól lilán fölegyenesedik, ragyog az arca, de nemcsak az övé, hanem mindenki másé is, sugárzón néznek föl a nyugalmazott ezredesek és lótenyésztõk, a lovaspólócsapat egykori kapitánya, és az összes feleség, mosolyogva vonulnak ki a templomból, és a kapuban széles mosollyal szorítják meg Edmund kezét. A püspök hosszan ráz vele kezet, émelyítõn nyájas, majd – szerencsére – kimenti magát, hogy nem maradhat kávéra, de már máshová ígérkezett. A kanonok köszönés nélkül elcsoszog, mások is már a vasárnapi ebédjük felé tartanak, Edmund pedig 526
a diadaltól könnyû léptekkel suhan át a sírkerten, rohan vissza a lelkészlakba, hogy részletes beszámolót tartson a fivérének. Itt, a tizennyolcadik oldalon – összesen harminckilencbõl állt a novella – egy-két sornyi üres hely volt két bekezdés között, a közepén egyetlen csillaggal. Rámeredtem, nehogy lejjebb csússzon a pillantásom az oldalon, és megtudjam, merre viszi tovább az író a történetet. Szentimentálisan reménykedtem, hogy a szárnyaló szeretetbeszéd magára a szónokra is hat, és visszavezérli õt a családjához. Nem mintha erre sok esély lenne egy modern elbeszélésben. Vagy hogy Edmund megtér, mintegy rábeszéli magát a kereszténységre. Vagy ellenkezõleg, Giles tér ki a hitébõl, amikor megtudja, furfangos retorikájával milyen könnyen lóvá tette a gyülekezetet egy ateista. Vonzott az az eshetõség is, hogy a püspököt követi a narratíva, õt látjuk aznap este a kád vizében elnyúlni, és gõzösen tûnõdni a hallottakon. Azért, mert nem akartam, hogy püspök apám eltûnjön a színrõl. Haley valójában teljesen elbûvölt az egyházi környezettel – otthon éreztem magam a normann templomban, ahol levendulaillatú bútorviasz, sárgaréztisztító, öreg kövek és por szaga terjeng, fekete, fehér és piros kötelek látszanak a harangtorony aljában, emitt meg a keresztelõkút, tetején vasszegecsek és madzag tartják össze a meggörbült tölgyfa fedelet, melyen jókora repedés van, de mindenekelõtt a lelkészház volt ismerõs, a konyha felõli hátsó bejárat és a zsúfolt elõszoba, melynek kockás linóleumpadlóján puffanva földet ér Edmund táskája, meg a gyerekszoba az emeleten, éppen úgy, mint nálunk. Halvány nosztalgia suhant át rajtam. Bárcsak Haley betévedne – vagy beküldené Edmundot – a fürdõszobába is, hogy lássa a babakékre festett, derékig érõ lambériát és az óriási fürdõkádat, csapjai alatt a kékeszöld algafoltokkal, amint masszívan áll rozsdás oroszlánlábain. És a vécébe, ahol a lánc végén megfakult mûanyag kacsa lóg, egykori fürdõs játék. Nem volt nálam aljasabb olvasó. Csak saját magam és saját világom érdekelt, ezt akartam mûvészi formában és megragadható módon visszakapni. Hasonló gondolattársítások miatt a szelíd Gileshoz vonzódtam, de kelleni Edmund kellett. Kellett? Hogy vele utazzam. Azt akartam, hogy Haley vizsgálja meg nekem Edmund elméjét, nyissa föl, hadd nézzek bele, és magyarázza el, férfi a nõnek, hogy mit látok. Edmund Maxra és Jeremyre emlékeztetett. És leginkább Tonyra. Ezekre az okos, erkölcsön kívüli, leleményes, pusztító, céltudatos, önzõ, érzelmileg hûvös, hûvösen vonzó férfiakra. Azt hiszem, szívesebben szerettem õket, mint Jézust. Mert annyira szükségesek, és nem csak nekem. Ha nem lennének, még mindig sárkunyhóban laknánk, és nem találtuk volna föl a kereket. A hármas vetésforgó sosem történt volna meg. Megengedhetetlen gondolatok a feminizmus második hullámának hajnalán. Belebámultam a csillagba. Haley bosszantott, és szerettem volna tudni, õ is a szükséges férfiak közé tartozik-e. Úgy éreztem, mintha erõszakot tett volna rajtam, miközben honvágyat és kíváncsiságot ébresztett bennem. Egyelõre 527
még egyszer sem használtam a ceruzámat. Igazságtalan, hogy egy ilyen szar alakot, mint Edmund megdicsérjenek a ragyogóan cinikus szónoklatáért, mégis helyesnek, igaznak éreztem, hogy így történt. Ahogy örömében a sírok közt táncolva tér vissza, hogy beszámoljon sikerérõl a fivérének, elbizakodottságot sugall. Haley sejteti, hogy a büntetés vagy bukás nem marad el. Nem akartam, hogy így legyen. Tony megbûnhõdött, és ez elég volt nekem. Az írók törõdéssel és könyörülettel tartoznak az olvasóknak. A Kenyon Review csillagocskája forogni kezdett rászegezett pillantásom alatt. Pislogtam, míg megállt, aztán tovább olvastam. Meg sem fordult a fejemben, hogy Haley új, fontos szereplõt vezethet be, amikor már csaknem a történet felénél járunk. Igaz, ez a szereplõ végig ott ült a misén, a harmadik padsor szélén, közvetlenül a falnál egymásra tornyozott énekeskönyvek mellett, Edmundnak észrevétlenül. Jean Alise-nak hívják. Hamar kiderül, hogy harmincöt éves és helybéli, özvegyasszony és elég jómódú, mélyen vallásos, és amióta motorbalesetben meghalt a férje, még mélyebben, egyébként pedig volt valami pszichiátriai betegsége, és – természetesen – gyönyörû. Edmund prédikációja rendkívüli, sõt lehengerlõ hatást tesz rá. A szívébe fogadja a szentbeszéd üzenetét, megérti a benne foglalt mélységes igazságot, gyönyörûséggel hallgatja költõiségét, és ellenállhatatlanul vonzódik a férfihoz, aki a szép szavakat kimondja. Egész éjjel le sem hunyja a szemét, töpreng, mitévõ legyen. Nem akar szerelembe esni, de már késõ, már beleszeretett a lelkészbe, el is határozza, hogy másnap elmegy hozzá, és ezt megmondja neki. Kész tönkretenni a lelkész házasságát, nem tehet róla. Másnap reggel kilenckor becsönget a lelkészékhez, és Giles nyit neki ajtót háziköntösben. Lábadozik, de még sápadt és reszketeg. Megkönnyebbülésemre Jean mindjárt rájön, hogy ez nem az õ embere. Megtudja, hogy létezik egy fivér, és követi Londonba arra a címre, amelyet Giles ártatlanul megad neki. Edmund egy bútorozott kis lakást bérel a Chalk Farm városrészben, átmenetileg itt húzza meg magát, amíg el nem választják a feleségétõl. Stresszes idõket él, nem csoda, hogy nem tud ellenállni egy szép nõnek, aki bármit boldogan megad neki, amit csak kíván. Jean két hétig megszakítás nélkül Edmund mellett marad, aki szenvedélyesen szeretkezik vele – Haley számomra nehezen befogadható módon részletezi intimitásukat. Jean csiklója rettentõ nagy, akkora, mint egy nemi érés küszöbén álló fiú pénisze. Edmund sosem ismert hozzá hasonlóan bõkezû szeretõt. Jean hamarosan eldönti, hogy élete hátralévõ részét megmásíthatatlanul Edmunddal kívánja leélni. Már tudja persze, hogy embere ateista, és megérti, hogy az õ feladata lesz Edmundot az isteni fényhez elvezetni. De egyelõre bölcsen hallgat e küldetésérõl, alkalmas pillanatra vár. Néhány nap, és már meg is bocsátja Edmundnak, hogy szentségtörõ módon a fivérét alakította. Edmund mindeközben újra meg újra elolvassa a Mollytól kapott levelet, amelyben az asszony békülést szorgalmaz. Szereti Edmundot, s ha Edmund 528
végre felhagyna a nõkkel, újra teljes lehetne a család. A gyerekek nagyon hiányolják az apjukat. Nehéz lesz kivonnia magát, de Edmund tudja, mit kell tennie. Jean szerencsére hazaugrik vizesárokkal körülvett sussexi birtokára, hogy a lovairól meg a kutyáiról gondoskodjék, és elintézzen néhány dolgot. Edmund hazamegy, és eltölt egy órát a feleségével. Minden a legjobb úton halad, Molly remekül néz ki, Edmund olyan ígéreteket tesz, amelyeket – úgy véli – meg is tud tartani. A gyerekek hazajönnek az iskolából, együtt teázik a család. Úgy, mint régen. Másnap reggel Edmund egy környékbeli ócska büfében, a sonkás-virslis tojás fölött mondja meg Jeannek, hogy visszamegy a feleségéhez, amivel félelmetes idegrohamot vált ki belõle. Csak ekkor érti meg, milyen törékeny a nõ mentális egészsége. Jean földhöz vágja Edmund tányérját, majd sikoltozva kirohan az utcára. Edmund úgy dönt, nem megy utána. Inkább hazasiet a bérelt lakásba, öszszecsomagolja a holmiját, kedvesnek gondolt levelet hagy hátra Jeannek címezve, és visszaköltözik Mollyhoz. Három napig örülhetnek az újraegyesített családnak, ekkor azonban bosszút szomjazva berobban a színre Jean. A rémálom azzal kezdõdik, hogy Jean beállít Edmundékhoz, és jelenetet rendez Molly és a gyerekek elõtt. Aztán levelekkel árasztja el Mollyt és Edmundot, leszólítja az iskolába tartó gyerekeket, naponta többször telefonál, gyakran kora hajnalban. Mindennap a ház elõtt strázsál, várja, hogy a családból kimerészkedjék valaki, akire lecsaphat. A rendõrség nem tesz semmit, szerintük ugyanis Jean nem csinál semmi törvénybe ütközõt. Jóllehet Mollyt követi a munkahelyére – egy általános iskolába, amelynek õ az igazgatónõje –, és döbbenetes jelenetet rendez a játszótéren. Két hónap telik el. Egy zaklató éppúgy összekovácsolhat egy családot, ahogyan szét is züllesztheti. De Alfredusék házasságában még túl gyengék a kötelékek, az elmúlt évek okozta kárt még nem sikerült helyrehozni. Ebbe a kétségbeejtõ helyzetbe Edmund hozta a családot, mondja Molly az utolsó bizalmas, õszinte beszélgetésükön. Neki az a dolga, hogy megkímélje ettõl a gyerekeket, és törekedjék saját elméjének épségét, valamint a munkahelyét megõrizni. Ezért még egyszer azt kéri Edmundtól, hogy távozzon. Edmund beismeri, hogy tarthatatlan a helyzet. Amikor a cókmókjával kilép a kapun, Jean a járdán várja. Edmund leint egy taxit. A heves dulakodás után – Molly az ablakból nézi végig –, Jean benyomakodik a taxiba csúnyán összekarmolt arcú választottja mellé. Edmund egész úton a házasságát siratja; a Chalk Farm-i lakásba mennek, melyet Jean megtartott, mint afféle szerelmi szentélyt. Edmund nem érzékeli Jean vigasztaló karját a vállán, és nem hallja az ígéretét sem, hogy mindig szeretni fogja õt, és soha, de soha nem hagyja el. Most, hogy együtt vannak, Jean épelméjû, gyakorlatias és csupa szeretet. Egy darabig elképzelni is nehéz, hogy azok a rettenetes jelenetek valóban megtörténtek, és Edmund annyira bánatos, hogy szinte észre sem veszi, máris behódolt Jean kedveskedésének, és újból a szeretõje lett. Ám Jean olykor-olykor a földtõl elszakadva sodródni kezdett a sötét felhõk felé, amelyekben e 529
pusztító érzelem-forgószelek keletkeztek. Még Edmund válásának jogerõs ténye sem szolgál Jean megelégedésére. Edmund retteg a dührohamaitól, és minden tõle telhetõt megtesz, hogy megelõzze õket. Mi bõszíti fel Jeant? Ha gyanítja vagy tudni véli, hogy Edmund más nõre gondol vagy néz, ha késõig elmarad, mert az éjszakába nyúlik az alsóházi ülés, ha kocsmázik a baloldali barátaival, ha ismételten elhalasztja a polgári esküvõt. Edmund gyûlölte az összetûzéseket, és természettõl lusta volt, így Jean féltékeny kitörései apránként felõrölték. Ez lassan megy végbe. Edmundnak könnyebb távol tartania magát volt szeretõktõl, akik ma már csak barátnõk, vagy általában véve minden nõkollégától, könnyebb úgy tennie, mintha nem hallaná a szavazásra hívó csengõt, a parlamenti felszólítást és választóinak elvárásait, hogy legyen jelen az üléseken és szavazzon, könnyebb még nõsülni is, mint elviselni a halogatás következményeit – a rettenetes viharokat. Az Edward Heath gyõzelmét hozó 1970-es választás után Edmund elveszíti a képviselõi székét, és megsúgják neki, hogy pártja nem indítja jelöltként a következõ ciklusban. A frissen egybekelt pár gyönyörû sussexi otthonába költözik. Edmundot lényegében Jean tartja el. Már senki nem számol vele a metróvezetõk szakszervezetében, más baloldali barátai is leírták. Szerencsére, mert amúgy is kínban lenne, hogy ilyen hivalkodón fényûzõ sussexi birtokon él. A gyerekek látogatásai rendszerint csúnya jeleneteket idéznek elõ, így Edmund apránként beáll azoknak a szánalmas, passzív férfiaknak a sorába, akik lemondanak a gyerekeikrõl, csak hogy kiengeszteljék a második feleségüket. Edmund inkább istentiszteletre is elmegy hetente egyszer, mint hogy még egy hangos veszekedést elviseljen. Ahogy ötvenes éveibe lép, érdekelni kezdik a rózsák, amelyek a birtok fallal körülkerített kertjében nõnek, és valóságos szakértõje lesz a vizesárokban tenyészõ pontyoknak. Megtanul lovagolni, bár sosem tudja lerázni azt az érzést, hogy nevetségesen fest lóháton. Giles fivérével azonban soha nem volt jobb a kapcsolata. Jean pedig, amikor a templomban félig lehunyt szemmel és lopva a mellette térdelõ Edmundra pillant az Alfredus tiszteletes szentbeszédét követõ áldás közben, akkor tudja, hogy bár nehéz volt az út, és szenvedéssel teli, igenis közel hozta az urát Jézushoz, és életének ez az egyedülálló, fontos eredménye csak a szeretet megtartó és sosem múló hatalma által volt lehetséges. Hát ennyi. Csak amikor a végére értem, eszméltem rá, hogy a címét nem is jegyeztem meg. „Ez a szeretet”. Milyen járatos a világ dolgaiban, mennyi mindent tud ez az én huszonhét éves, ártatlan zsákmányom. Íme valaki, aki tudja, milyen egy hangulati viharok közt hánykolódó, romboló természetû nõt szeretni; aki felfigyelt egy öreg keresztelõkút fedelére; aki tudja, hogy a gazdagok pontyot telepítenek a vizesárkaikba, míg az elnyomottak bevásárlókocsikban tartják a cuccukat – s ehhez tudni kell, hogy a szupermarketek és a bevásárlókocsik még újnak számítottak Nagy-Britanniában. Ami Jean mutáns nemi szervét illeti – feltéve, hogy emlék, és nem kitaláció –, máris úgy éreztem, 530
klasszisokkal el vagyok maradva. Csak nem voltam egy leheletnyit féltékeny erre a viszonyra? Elraktam a dossziét, fáradt voltam egy újabb novellához. Az imént valami különös, elõre eltervelt elbeszélõi szadizmust értem tetten. Alfredus megérdemelte, hogy beszûküljön az élete, de Haley ennél sokkal többel büntette: beledöngölte a földbe. Ehhez az kell, hogy a szerzõ lelkialkatában legyen némi mizantrópia vagy önutálat – teljesen más-e vajon a kettõ? Kezdtem rájönni, hogy ha ismerjük – vagy tudjuk, hogy nemsokára meg fogjuk ismerni – a szerzõt, torzul az olvasási élményünk. Egy idegen elméjében jártam. Már puszta kíváncsiságból is folyton azon tûnõdtem, megerõsít, cáfol, vagy álcáze valamiféle titkos szándékot a mondat, amit éppen olvasok. Közelebb éreztem magam Tom Haleyhez így, mint érezném, ha már kilenc hónapja a kollégám lenne a nyilvántartáson. De ha éreztem is bensõségességet, nehéz lett volna megmondani, mi az, amit pontosan tudok. Ehhez valamiféle mérõeszköz kell, elbeszélõi iránytû, amellyel betájolhatom, megbecsülhetem a távolságot Haley és Edmund Alfredus között. Lehet, hogy a szerzõ igazából a maga démonjait tartja féken. Haley talán azt a típust rajzolta meg Afredusban, akitõl fél, jobban mondva attól fél, hogy egy nap maga is olyan lehet, mint õ (és Edmund nem a szükséges férfiak közül való). Vagy erkölcsi prüdériából büntette, amiért házasságot tör, és arra vetemedik, hogy egy jámbor lelkész bõrébe bújjon. Haley még álszent is lehet, akár vallásos álszent, vagy olyan ember, aki sok mindentõl fél. Az álszentség meg a félelmek pedig egy nagy jellemhiba egyenrangú vetületeinek is tekinthetõk. Ha nem pazaroltam volna el három évet azzal, hogy gyenge matematikus vagyok Cambridge-ben, akkor megtanultam volna olvasni, miközben angol irodalmat hallgatok. De tudnám-e, hogyan kell olvasni T. H. Haleyt? LUKÁCS LAURA fordítása
531
LYDIA DAVIS
Jó alkalom Az történt, hogy valahányszor rosszul alakult valami, rossz hangulatuk támadt, ami cserébe még több rossz alkalomhoz és rossz hangulathoz vezetett, így az életüket elárasztották a rossz alkalmak és rossz hangulatok, olyannyira, hogy szinte semmi más nem sarjadt már azon a sötét réten. Egy reggel azonban a nõt béke töltötte el, már elõzõ este óta erõsödött benne, miközben õ varrt, a férfi pedig a szomszédos szobában olvasott. Aztán egy-két nap múlva a nõ megelégedettséget érzett, ami már elõzõ este is környékezte, amikor a férfi vele maradt a konyhában, miközben õ elmosogatta a tányérokat. Ha többször adódik jó alkalom, gondolta, talán mindegyik jó hangulatot eredményez majd, ami cserébe még több jó alkalmat szül, azok pedig még több jó hangulatot. Úgy gondolta, hogy a jó alkalmak talán négyzetarányosan megszaporodnak majd, sõt talán még gyorsabban, mint az egerek, vagy mint a gombák, melyek képesek egyetlen éjszaka alatt elõbújni egyetlen gomba spóráiból, csakúgy, mint a sok korábban elõbújt gomba, melyek ugyanannak a gombának spóráiból lettek, mígnem a kettejük élete úgy megtelik jó alkalmakkal, hogy talán képesek lesznek kiszorítani a rossz alkalmakat, melyek mostanra szinte teljesen elnyomták a jó alkalmakat.
Hogyan is gyászoljam õket? Tartsam rendben az otthonom, mint L.? Szokjak rá valami egészségtelenre, mint K.? Kezdjek el jobbra-balra hintázva járni, mint C.? Bombázzam levelekkel a fõszerkesztõt, mint R.? Vonuljak el napjában többször a szobámba, mint R.? Éljek egyedül egy nagy házban, mint B.? Hidegüljek el a férjemtõl, mint K.? Adjak zongoraórákat, mint M.? Hagyjam elöl a vajat egész nap, hogy puhuljon, mint C.? Veszõdjek állandóan az írógépszalaggal, mint K.? Kezeljem erõs fenntartásokkal a gyümölcslé fogyasztását, mint K.? Legyek haragtartó, mint B.? Vegyek jókora fehér cipókat a péknél, mint C.? Tartsak néhány csomag kagylót a fagyasztóban, mint C.? Süssek el gyenge szóvicceket a legrosszabbkor, mint R.? Olvassak krimiket esténként az ágyamban, mint C.? 532
Ügyeljek magamra, mint L.? Keményen dohányozzak és igyak, mint K.? Keményen igyak, és csak néha dohányozzak, mint C.? Hívjak vendégeket, mint C., hogy aztán megszálljanak nálam? Legyek felettébb tájékozott, mint K.? Ismerjem a klasszikusokat, mint K.? Kézzel írjam a leveleimet, mint B.? Kezdjem úgy, hogy „Kedveseim”, mint C.? Használjak sok felkiáltójelet és nagybetût, mint C.? Idézzek verseket a leveleimben, mint B.? Gyakran forduljak szótárhoz segítségért, mint R.? Csodálattal nézegessem a csinos izlandi miniszterelnök arcképét, mint R.? Ellenõrizzem egy-egy szó eredetét, mint R.? Hagyjak cserepes tulipánt a hátsó ajtónál, mint L.? Rendezzek partikat, mint M.? Legyen ínhüvelygyulladásom, mint C.-nek? Tartsak egy szürke galambot és egy szürke kutyát, mint L.? Hagyjam szólni a rádiót az ágyam mellett egész éjszaka, mint C.? Hagyjak túl sok ételt a bérelt házban a nyaralás végén, mint C.? Egyek egyetlen héjában sült krumplit vacsorára, mint Dr. S.? Évente egyszer egyek fagylaltot, mint Dr. S.? Ússzak egyedül az öbölben, akár ítéletidõben is, mint C.? Igyak zöldségfõzõlevet, mint C.? Címkézzem fel bizonytalan kézírással a mappáimat, mint R.? Rágjak meg minden falatot alaposan, mint Dr. S.? Sétáljak a kanális mentén, mint B.? Mutassam meg a vendégeimnek a kanálist, mint B.? Tegyek sásliliom-rügyeket a salátába, mint B.? Reggelente csinosan felöltözve és az ágyat megvetve jelenjek csak meg, mint R.? Tizenegykor igyam az elsõ kávémat, mint R.? Rendezzem a villákat legyezõ alakba, a szalvétákat pedig sorba a vendégek számára, mint L.? Készítsek palacsintát reggelire közvetlenül utazás elõtt, mint C.? Vigyek magammal piát, ha nyaralni megyek, mint C.? Szilveszterkor készítsek homokkal teli osztrigás ragut, mint C? Nyéllel elõre nyújtsam oda másoknak a kést, mint R.? Beszéljem ki a férjemet a zöldséges elõtt, mint C.? Ceruzával a kezemben olvassak, mint R.? Túl hosszan és túl gyakran ölelgessem gyászoló gyermekeimet, mint C.? Ne vegyek tudomást az egészségügyi figyelmeztetésekrõl, mint B.? Bõkezûen adakozzak, mint C.? Állatos ajándékokat adjak másoknak, mint C.? Tartsak egy kis mûanyag fókát a hûtõben, mint C.? 533
Essen nehezemre a karon alvás, mint R.-nek? Vegyem le az ingemet közvetlenül a halálom elõtt, mint B.? Járjak csak fekete-fehérben, mint M.?
Felvilágosult Nem tudom, barátok maradunk-e. Sokat gondolkoztam rajta – el sem tudja képzelni, mennyit. Tettem egy utolsó kísérletet. Felhívtam, egy év elteltével. Egyáltalán nem tetszett a beszélgetésünk alakulása. Az a baj, hogy nem túl felvilágosult. Pontosabban hozzám mérve nem elég felvilágosult. Közel ötvenéves, és amennyire meg tudom ítélni, semmivel sem felvilágosultabb, mint amilyen volt húsz évvel ezelõtti elsõ találkozásunkkor, amikor is alapvetõen férfiakról beszélgettünk. Akkor nem zavart túlságosan a felvilágosulatlansága, talán mert magam sem voltam túlságosan felvilágosult. Hiszem, hogy ma felvilágosultabb vagyok, és biztosan felvilágosultabb, mint õ, bár tudom, nem túl felvilágosult ezt kimondani. Mégis ki akarom mondani, így aztán kész vagyok elhalasztani a felvilágosulttá válást, hogy ilyeneket mondhassak egy ismerõsömrõl. TÓTH BÁLINT PÉTER fordításai
Városi emberek Vidékre költöztek. A vidék egészen kellemes: fürj kuksol a rekettyésben, békák kukucskálnak a zsombékosból. Õk mégis nyugtalanok. Gyakrabban veszekednek. Kiabálnak, vagy a nõ kiabál, és a férfi lehajtja a fejét. A férfi folyton sápadt. A nõ rémülten riad álmából a férfi hörgésére. És ismét rémülten riad: kocsit hall jönni a behajtón. Reggel napfény ül az arcukon, de a falakban egerek zörögnek. A férfi gyûlöli az egereket. Elromlik a szivattyú. Kicserélik. Megmérgezik az egereket. Ugat a szomszéd kutyája. Ugat és ugat. A nõ meg tudná mérgezni. „Városi emberek vagyunk – mondja a férfi –, és nincsenek kellemes, élhetõ városok.”
534
Unalmas barátok Csak négy unalmas embert ismerünk. A többi barátunkat nagyon érdekesnek tartjuk. A többségük azonban unalmasnak talál minket: a nekünk legérdekesebbeknek vagyunk a legunalmasabbak. A néhány köztesben, akivel kölcsönös az érdeklõdésünk, nem bízunk: úgy érezzük, bármikor túl érdekessé válhatnak nekünk, vagy mi õnekik.
Néhány zavaró dolog bennem Nem esett jól hallani, hogy volt bennem néhány dolog, ami zavarta. Borzasztó volt hallani, hogy valaki, akit szerettem, bizonyos dolgokat sosem kedvelt bennem. Persze volt néhány dolog, amit én sem kedveltem benne, például az a finomkodó modorosság, mellyel idegen szavakat kevert a beszédébe, és noha észrevettem ezeket a dolgokat, soha nem tettem szóvá neki ilyen módon. Ám ha megpróbálok logikus lenni, azt kell gondolnom, végül is lehet néhány zavaró dolog bennem. És akkor az a gond, hogy rájöjjek, mik ezek. Két telefonbeszélgetés között gyakran ide-oda sétáltam az ablak elõtt és felnéztem a holdra, mely az elsõ negyedben volt, de feltûnõen fényes, és õrá gondoltam, majd azon tûnõdtem, mikor nem fogok mindig õrá gondolni, amikor meglátom a holdat. Azért gondoltam rá a hold láttán, mert az elsõ öt napon és négy éjszakán, amelyet együtt töltöttünk, a hold nõtt és telihold lett, az éjszakák derültek voltak, vidéken voltunk, ahol inkább felfigyelsz az égboltra, és minden este, korán vagy késõn, kisétáltunk a szabadba; egyrészt, hogy elszakadjunk családjaink különféle tagjaitól, akik a házban voltak; másrészt, hogy örömet találjunk a holdfényes mezõkben és erdõkben. A földút, mely a háztól fölfelé, az erdõbe vezetett, tele volt kerékvágásokkal és kövekkel, és mi folyton egymásnak ütköztünk, meg egymás karjaiba estünk. Arról beszéltünk, hogy milyen jó volna kihozni egy ágyat a rétre, és lefeküdni rá a holdfényben. Tény, hogy az éjszaka végén nem aggódtam többé, hogy mi zavaró van bennem. Ilyenkor reggel úgy keltem fel, mint aki egy hosszú dokk végéhez ért, ahol víz veszi körül, és nem érintik ilyen aggodalmak. De mindig eljött az idõ, aznap, másnap vagy még egy nappal késõbb, amikor újra meg újra feltettem magamnak a nehéz kérdést, a hiábavalót, mert nem én vagyok, aki meg tudja válaszolni, és bárki más, aki megpróbálja, a többitõl eltérõ választ fog adni, bár természetesen az összes válasz együtt kiadhatja a helyes választ, ha van olyan, hogy helyes válasz egy ilyen kérdésre.
535
A forgalmas út Már annyira megszoktam, hogy amikor megszûnik a közlekedés zaja, azt hiszem, vihar jön.
Az ostromlott házban Az ostromlott házban egy nõ és egy férfi lakott. A konyhában, ahol meglapultak, a férfi és a nõ ropogást hallott kintrõl. A szél – mondta a nõ. Vadászok – mondta a férfi. Az esõ – mondta a nõ. A hadsereg – mondta a férfi. A nõ haza akart menni, de már otthon volt, az isten háta mögött, az ostromlott házban.
A távbeszélõcég nyelve Az üzemzavar, melyet a múltkor bejelentett, most megfelelõen mûködik.
A kirándulás Dühkitörés az út mellett, elutasító némaság az ösvényen, szótlanság a fenyvesben, szótlanság végig az öreg vasúti hídon, békülékenység a vízben, a vita lezárásának megtagadása a lapos köveken, dühös kiáltás a meredek árokparton, sírdogálás a bokrok között.
Bloomington Most, hogy eltöltöttem itt némi idõt, meggyõzõdéssel állíthatom, sohasem jártam itt azelõtt.
Férfiak Gyakran feledékenyek vagyunk és azt hisszük, hogy csak nõk léteznek – engedékeny nõk hegyei és síkságai. Jópofáskodunk, nyugtatgatjuk egymást, és 536
gyorsan múlik az életünk. De hébe-hóba, ez tény, váratlanul fenyõfaként kimagasodik közülünk egy férfiú, vadul ránk néz, és mi áradatként, hanyatt-homlok menekülünk, barlangokba és üregekbe bújunk elõle, míg el nem megy.
Hogyan van sokszor igaza Sokszor gondolom, hogy amit szerinte tennünk kell, rossz ötlet, az enyém jó. Viszont tudom, hogy korábban sokszor igaza volt, amikor nekem nem. Ezért aztán hagyom, hogy rosszul döntsön, és azt mondom magamban, bár nem hiszek benne, hogy a rossz döntése voltaképp jó lehet. És késõbb kiderül, mint korábban már sokszor, hogy az õ döntése volt jó végül is. Vagy inkább az övé mégis rossz volt, de a ténylegestõl eltérõ körülmények között volt rossz, miközben jó volt azok között a körülmények között, melyeket én nem értettem világosan.
Levél egy temetkezési vállalkozóhoz Kedves Uram! Soraimmal tiltakozni kívánok a crematum szó ellen, melyet képviselõjük használt, amikor két nappal apám elhunyta után anyámmal és velem találkozott. Képviselõjük személye ellen nincs kifogásunk, tisztelettudó és barátságos volt, tapintattal bánt velünk. Nem akart például költséges urnát vetetni velünk. Meglepett és zavart viszont a crematum szó. Nyilván önök, szakmabeliek találták ki e szót, és meg is szokták. Mi, hétköznapi emberek, alig találkozunk vele. Életünk során ritkán veszítünk el közeli barátot vagy családtagot, és ha szerencsénk van, évek telnek el két veszteség között. Még ennél is ritkábban kell megbeszélnünk, hogy mi legyen velük a haláluk után. Feltûnt, hogy Ön és a képviselõjük, a szeretett szóval illették apámat a halála elõtt. Ez megnyugtató volt számunkra, még akkor is, ha a magunk bonyolult módján szerettük õt. Ott ültünk a nappaliban, és megpróbáltunk nem sírni a képviselõjük elõtt, aki velünk szemben, a kanapén foglalt helyet. Nagyon fáradtak voltunk. Eleve kimerített az apám melletti virrasztás, és ehhez járult a nyugodalmas haldoklásáért, végül a maradványai elhelyezéséért érzett aggodalom. És akkor a képviselõjük azt mondta rá: crematum.
537
Elõször nem is értettük, mirõl beszél. Aztán, mikor rájöttünk, felettébb idegesek lettünk. A crematum úgy hangzik, mintha egy kávéba való krémpor neve volna, amilyen a Completa vagy a Coffeeta. Vagy a kremzli1 latin szótári megfelelõje. Mint olyan valaki, aki szavakkal keresi kenyerét, meg kell mondanom, a szépítõ, enyhítõ árnyalatú szavaknak mind derûs, sõt behízelgõ csengése van, és nem hiszem, hogy gondoltak erre, amikor a crematum szót megalkották. Apám, aki nyelvészprofesszor volt, bizonyára kimutatta volna, hogy az olyan szavakkal rokon, mint a dictatum vagy az ultimatum. Semmi baj az újonnan alkotott szavakkal, kivált a kereskedelemben. Ám egy gyászoló család nincs erre felkészülve. Még ahhoz sem szoktunk hozzá, hogy a szerettünk eltávozott. Sokkal jobban tennék, ha megmaradnának a hamvak szó használatánál. Megszoktuk a Bibliából, sõt nyugtatóan hat ránk. Nem értenénk félre. Tudnánk, hogy ezek a hamvak nem olyanok, mint a kandallóbeliek. Szívélyes üdvözlettel SZILÁGYI MIHÁLY fordításai
1
Kremzli: tojással és cukorral összekevert maceszliszt zsírban kisütve.
538
TIMUR KIBIROV
Az albérlõ éneke Nos, hát magad vagy megint, Falhatod a nikotint, Nikotint és az italt Az italt s a macskajajt... Jaj, jaj! Mi a baj? Veled, pajtás, mondd, mi van? Mi bajod van végül is? Mondhatni: avégbül is? Félelem és fájdalom Visszakoppan négy falon. Vodka, „fotka” meg aggkori, Szégyenletes taknyos orr! S hogy mit jelent ilyen távol Lakni az atyai háztól? Hosszú az éj, szinte fáj, Inni fenékig muszáj… De munkába indulásig Öt órácskád van csupán, S kissé józanodni illik, Akarván, nem akarván. Kis hunyás, Majd tusolás, Unt „Orbitot” rágicsálsz, A bûntelent vodkabûztõl Korán kímélni szokás.
„Hagyj fel minden re…” „Hagyj fel minden re…” – Köszönöm. Nem én! Nem most, nem minddel – s nem a meglevõvel, S fel nem hagyok! Nem kedves az sehol sem, Ki lennék nélküle: egy satnya lény. 539
Táplálom, ámbár éltem estelén Potyára; sajnos néki egyre több kell, Bulimiás gyanánt fal rendületlen, S csak fogy, és gyötri ez a szenvedély. Ellátom bár e reményt tisztesen, Kényeztetem kitûnõ tápanyaggal. És látom közben, napról napra csappan. De fõ – a ló elõtt abrak legyen. S hogy mégis sorvad, nincs már ötletem. Mit is tehetnék, õt hogy feljavítsam?!
Hasznosan élni? Hasznosan élni? De hogyan, napok? Ti miért vagytok, s mért vagytok ti, éjek? Ne tétovázzatok! Nékem, no, kérlek, Pár szóval, gyorsan válaszoljatok! Nem tudtok? Nem? Hát megbocsássatok! Értelme ennek nincs. Nem szeretnétek? Bolonddá tesztek engem, attól félek. Fityiszt orromra, dolgaim s napok? Nem szóltok? Jó, ne szóljatok. Oly kéjes Mímelni némát. Sérült kisegérhez Mint játszani kajánul macska ront. S a vértõl részeg Róma ropja vígan A szörnyû, felbolydult Colosseumban. Mert gondom így gyötör. Biz’ ily gyötrõ e gond.
Heine Verseidet akik gyalázták, Bohócok, heréltek hada, Ez az én dalom is – mondják – Ezerszer eldalolt, buta. 540
Hazudnak, s oly meggyõzõ képpel Sorolnak érvre érveket, Magam is szinte hinni kezdem, Dalocskánknak már vége lett. S mert tébolyult, vad lendülettel Állnak neki üvölteni, Itt az ideje – már megértem – A képeket kimenteni. Az ikonosztázt kicipeljük, A megtépázott szenteket, Az ereklyéket, drága terhük Visszük már, Heinrich, ha lehet. De merre fussunk vélük, dalnok? Van-e kényeztetõ vidék, Vagy katakomba, tiszta csarnok, Megnyíló zárda-menedék?
Õrségben Megfagysz! Ne szunnyadozzál! Ugrálj, gyötörd magad! De karabélyod közben kezedbõl ki ne add! Agyam, ne szunnyadozzál, és rémséget ne szülj! Ha mégis, nézz szemébe, bátran, önzetlenül! Csak nézz a rém szemébe, s ne üssön meg guta. Hisz a csalóka széplány, miattad halt, Choma.1
1
Utalás Gogol Víj címû novellájára.
541
Húsvéti vers Vagy bugyuta maskarában, Vagy gazember cicomában, Vagy még másban, aranyszálas Ornátusban, a misén… – És te, mondd, mit szeretnél? Nos, én bizony azt kívánom, Hogy a testem mássá váljon, Hogy a lelkem legyen jó, Hogy ne éljek csak hiába, S ezerszájú hazugságra Legyen füldugóm. Mert kettõbõl egy sem kell, Választást én nem tervezek, Sõt abban is biztos lehetsz, Még a háromból sem. Maskarában, cicomában, Felséges, szent haragjában Nem kel fel az Úr! Halál s gonosz táncot járnak… Fel nem támad, fel nem táma… Fiam, már feltámadott! Szemed mosd ki! Csók! Csók! Csók! LÁNGI PÉTER fordításai
542
DAVID COLLIN
Góbi sivatag Lelkünk mélyen rejtett, titkos állapotait nem hatja-e különösképpen át egy táj, egy évszak, a jó vagy rossz idõ, egy fuvallat? HUGO VON HOFMANNSTHAL Aki jól ismeri önmagát, a másik embert mintha tükörben látná. Mongol közmondás
Fénypászma melegítette az arcom, szelíden ébresztett az alvás hosszú éjszakája után, melyet nem zavart meg álom, sem lidércnyomás. Mozdulatlanul, gondolatban jártam be testem lombozatát, menedékem erdõs építményét. Nem volt többé idõ. Oly sokáig bolyongtam a sivatag egyhangú végtelenjében, hogy nem tudtam már, ki vagyok. Mennyi táj, mennyi feledés és alvás, hogy felejtsek, elfelejtsek utat és megfontolást! Testem ott lebegett, ahol nem volt határ, se nép, se nyelv. Óvatosan emelkedtem föl az ágyam szélén, mely mintha szakadék fölött függött volna. A középsõ oszlopba kapaszkodva fölegyenesedtem. A fejem lecsuklott, a testembe süppedt. Aggastyánnak éreztem magam. Ágyam gödrébõl felismertem körös-körül a kunyhó falát, egy érzékeny építészet félhomályból felsejlõ szögleteit és formáit. Faabroncsok ölelték körbe a törékeny szerkezetet. A tetõt állatbõrök fedték és kék mûanyag cserepek. Újra elaludtam, nyitott szemmel. Felébredtem, elvánszorogtam a bejárat súlyos faajtajáig, keretét finom árnyalatú vörösökkel festett motívumok díszítették. Kinyitottam az ajtót, de azonnal becsuktam, megrémisztett a fényáradat, az üresség végtelenje. Semmi nem volt az ajtó mögött, csak az erõs szél, mely mindent elnyelt. A ger1 körül, az ajtó keskeny nyílásán át fölfedeztem az érintetlen tájat, egy ember nem lakta világot. Portakaróvá õrölt kõszõnyeg borította a szemhatárig, a sivatag viharos lélegzetvételétõl felszaggatott csöndben. Az üresség letaglózott, elveszítettem az egyensúlyom. Ide-oda tántorogtam, nekiütközve mindennek.
1
Ger: jurta, a nomádok sátrának mongol neve.
543
Ismeretlen súly húzott hátra, kábán, gyorsan ledõltem az ágyra. Mozdulatlanul, fejem a kezembe fogva éreztem, a gondolataim önmaguk körül forognak, magukkal ragadnak egy végtelen örvénybe. Leírhatatlan zûrzavar lepte el agyam legeldugottabb zugát is. Egyenként törölte ki korábbi életem emlékeit. A skarlát kõdbõl elõbukkanva, tetõtõl talpig porosan, nap perzselte homlokával, õszbe borultan, mert túl gyorsan remélte a látóhatárt, hitt a végeláthatatlan délibáboknak, a Hajótörött maga volt a csoda. Sorsáról mit sem tudott. Nem hallotta a morajt, nem látott, szótlanul suhant az éjszakában. A nyelvét örökre elveszítette. Amióta megérkezett a kolostorba, egy agg szerzetes gondozta. Hagymázas álmai diribdarabkáiból megkísérelte összetákolni a történetét. A képek egyegy kiáltásból születtek, jajgatásból, elszabadult szavakból. Az aggastyán bizonytalan feltételezéseket hámozott ki belõlük, közülük a legvalószínûbbnek az tetszett, hogy a Hajótörött eltévedt a jeltelen sivatagban, eltûnt, szél elsöpörte nyom után kutatva, mely beleveszett a végtelen térségbe. A vihartól dobáltan elveszítette az utat, az ember útját is, melyet keresett. Az élet üledékei felkavarodtak, de az egész nem állt össze. Az elsõ tünékeny, összefüggéstelen részletek megjelenése után az emlékek rétegei lávaként törtek elõ a mélyek mélyérõl. S amikor végre feltorlódtak az emlékezet síkjai, értelmezni kellett õket, még mielõtt széttöredeznének, gyorsan lehántani értelmüket. Sötét és láthatatlan anyagnak kellett volna összetapasztania az emlékeket, értelemmel felruházni, s végül leleplezni az emlékezet titkait. De nem volt ilyen anyag. * A Hajótörött sátrában éjjel és nappal két öregasszony váltotta egymást, hogy ápolják, akit „a sivatag csodás gyógyultjának” neveztek. Kevesen tértek meg gyõztesen az effajta, természettel vívott csatából. Beszélték, hogy éjszaka komor állatok vágtak át a puszta fennsík szürke térségein, hátukon halott lelkekkel. Lehetetlen volt kitérni elõlük. A két sámánasszony az éjszakát faggatta, beóvakodtak a Hajótörött álmaiba, megküzdöttek lidérceivel. Valóságos ördögûzés volt ez. A nyugalom pillanataiban a homlokát törölgették, lelki élete darabkáit szedegették össze, faggatták a csöndet. Majd új roham tört rá. Rossz álom. A Góbi sivatag éjszakáiban kísértõ elátkozott lelkektõl zaklatottan, a Hajótörött az elemekkel harcolt. A törzse hirtelen megemelkedett. Láthatatlan erõ hajította a magasba, lendületbe dermesztette. Megmerevítette. A Hajótörött fejjel lefelé függött az ûrben, a szeme kimeredt, a szája tátva, majd rázuhant a fekhelyére, hosszú órákon át mély álomba merülten, démonok fogságában, ökle görcsösen összeszorítva, a teste mentén megfeszült a karja. 544
Három nappal a táborba érkezése elõtt a Hajótörött, vesztébe rohanó alvajáró, mezítláb gyalogolt a sivatagban. A szögesdrót kerítésen átmenni tilos. A szerzetesek a távolból figyelték, de nem érintették meg. A sámánasszonyokon kívül a kolostor egyik agg szerzetesének, egyedül Csengnek volt felhatalmazása, hogy vállon ragadja, a jurtájába vezesse, lecsillapítsa. Hogy ne rémítse meg, szelíden beszélt hozzá, szüntelen. Vigasztaló szavakat mormolt a fülébe. Majd lefektette és bezárta, hogy védelmezze; a sötétben a síkságot borító éles kavicsok felsebezhették volna a talpát öntudatlan jövés-menésében. S a tél közeledtével farkasok is ólálkodtak a közelben. Egy sebesült férfi könnyû préda, ide-oda járkálásától odavonzva könyörtelenül széttépték volna. Már senki nem számolta a homokban és a köveken hányódó csontvázakat, a széttépett juhok koponyáját a magas homokdûnék tövében. Kegyetlenség és vad párviadal fenyegetett, beállóban voltak a napforduló szertartásai, hamarosan ifjú szerzetesjelöltek érkeznek a kolostorba, hogy megkezdõdjön beavatásuk. Halálos gondolatok szüntelen áradatától megsemmisülten a Hajótörött az ágyához volt szögezve. Undok fáradtság áldozataként állandóan ellepte a túlcsorduló álom. De álmodott. Folyton álmodott, gazdagon, éjjel-nappal utazott álmában. Félig ébren is álmodott. Áttört az idõ falán. Soha azelõtt nem érzékelte ilyen tisztán a világot. A levegõ minden apró lebbenését érezte, végigsimított a testén, a legkisebb csípést, minden szelíd fuvallatot, mely átsikamlott az arcán meg a tenyerén, a hátát, a gerince kanyargós gödreit alattomosan végigszántó borzongást. Felfokozottan hatott rá a leghalványabb benyomás is, de soha nem tudta pontosan megnevezni, mi éri. Semmi se moccant a Hajótörött ágyán, az ujjbegye vagy lába öregujja sem. A bõr felszínén nyoma sem volt reszketésnek. Semmi nem mozdult, csak az emlékezet hullámverése, mely szakadatlanul megtört lelke mélyén. Különös rengések rázták meg. A lepedõ alatt borzongás járta át a testét. A tetõ alól légáram érkezett, az idegen, csorba holdból, örvénylõ szélfoszlányok, homokszemek kavarogtak benne, és valami különös, sárga fény. Az éjszaka közepén felkiáltott és elveszítette az eszméletét. A két sámánaszszony az ágyához sietett, hallgatták, iparkodtak megfejteni kiáltását, a homlokát törölgették és erõt igyekeztek önteni belé. A roham távolabbról jött, mint a vihar. Jóval régebbi ijedelemrõl tanúskodott. A panaszáradat óráról órára erõsödött, a sámánasszonyok Csenget hívták segítségül. A megmenekült férfi oly mélyre merült rémálmába, hogy nem tudott többé visszatérni. Cseng a Hajótörött halántékára tapasztotta a tenyerét, szemét behunyta, s néhány percig így maradt a csendben, melyet csak az álmodó kiáltásai szaggattak fel. Tízpercnyi kezelés után a Hajótörött felnyitotta a szemét, körülnézett, mit sem értve, fejét, amelyet Cseng még mindig tartott, meg sem bírta mozdítani, és újból elájult. Sakra és Zaya felkiáltott meglepetésében. Látván, hogy a vihar lecsendesedett, az erõszakos roham hirtelen el545
múlt, elenyészett a tudat váratlan felpislanásában, Cseng levette a kezét a Hajótörött homlokáról. A kézrátétel jótékony hatásától az alvó gyorsan mély álomba merült, arca kisimult, mosolygott, lerázta végre démonait. Miközben elnézte alvás közben, Cseng eszébe ötlött a néhány nappal korábban felfedezett, a zárt területet határoló oszlopokon kétrét görnyedt test: a szögesdrótok felszaggatta ing felfedte porlepte, vérfoltos bõrét. Tíz napja, hogy a Hajótörött a szentély kapuihoz vetõdött, teste fennakadt a kerítés tüskéin. Érthetetlen, miféle csoda segítette. Cseng a rejtélyt kutatta, az arcon, a ruha rongyain és a nadrág bélésébe bevarrt három noteszben. Hogy megóvja egy élet titkát. Cseng úgy dolgozott, akár egy detektív. Minden egyes dokumentum bizonyíték volt. De semmi nyilvánvaló nem került elõ. A Hajótörött noteszei általában olvashatatlanok voltak, törlések, összevissza bejegyzések tarkították. Semmi nem könnyítette meg olvasásukat. A Hajótörött végtelenül sûrûn írt, nagyon nehezen olvasható apró betûket firkálva. A mondatok táncoltak, hol képekké álltak össze, hol parabolává vagy spirállá, nem várt pályákon kalandozva. A Hajótörött egymásba szõtte a szavakat, összekapcsolta õket írásával, lakat mögé zárta. A nyelvezete minden mondatfordulatnál újat teremtett, alkalmazkodott a poroszkáláshoz, belsõ világa feltárásához, amire vállalkozott. Más nyelvek romjaiból építkezett. Keverte õket, lehetetlen volt megállapítani, melyik az anyanyelve. Mondanivalója függvényében, legyen szó, mondat vagy bekezdés, a legalkalmasabb nyelvet választotta. A noteszok olvashatósága romlott az idõ haladtával. És amikor a Hajótöröttet kételyek gyötörték, önmagával vagy utazása jól megalapozott céljával kapcsolatban, szemérmessége fátyolt dobott belsõ világára, a megoszthatatlan titkokra. Titokzatos kívánt lenni, egérutakat keresett mondanivalójában, úgy tetszett, azt hiszi, hogy valaki a vállán keresztül minden áldott pillanatban elolvashatja, amit írt, leleplezheti. De mit leplezett volna le? Cseng, állhatatosan, kisilabizálta a noteszokat, és arra a következtetésre jutott, hogy az elsõ tanulmánytervezet a lélek filozófiájának vázlata a bûn mély megnyilvánulásairól, s ezekkel a szavakkal zárult, vagy inkább nem zárult: „…az alkalmazkodás így öl meg minket. De az akarat érintetlen és ezt bebizonyítom mindazoknak, akik nem akartak hinni a szavamnak.” Angolul, kínaiul, spanyolul és franciául a szövegben. A második egy sor vázlatot és jellemtanulmányt tartalmazott. Fantasztikus, félig emberi, féli állati lények bolyongtak a tájban, amelyet lapszélen írt le: valóság és képzeletvilág állandó összezavarásával. És még meglepõbb volt a titok megõrzésének szilárd akarása. Ezért tette olvashatatlanná a saját írását, hogy ne tudja soha megfejteni a rejtélyt. Még az emlékezetét újból megtalálva sem. A harmadik noteszben több, már-már érdekes történet volt. Személyes feljegyzések sorából állt: a felszerelés felsorolása, hõmérsékletmérés, olvasmá546
nyokhoz fûzött megjegyzések, az utazás szakaszai, az úton megismert emberek, lapos gondolatok vagy futó benyomások, amelyek a Hajótörött fejében megfordultak; vagyis egy olyan napló, amelynek minden oldalát hosszú nyilakkal összekapcsolt geometrikus alakzatok szõtték át, a nyilak kitörölt vagy más bekezdések csápjaival kiegészített szövegek között kanyarogtak. A szavak elmosódtak, egyszerû vonalakká vékonyodtak, egy mozgásban lévõ gondolat heveny megnyilvánulásaként, amelynek szándéka érthetetlen maradt. Minden irányban ágaskodó, az ábrák és szavak között egymást keresztezõ, szlalomozó nyilairól bajos volt megtudni, mi kötött össze mivel, hol kezdõdött egy gondolatmenet, hol végzõdött, és mire lyukadt ki. A fordító-magyarázó feladata óriási volt. Cseng türelmesen építette újra, bár nem értette, egy bukás okait és egy férfi keresésének igazi természetét, akit a kétségbeesés – ugyan mi más? – magányos kalandozásra indított, felszerelés nélkül, a sivatagban. (Részlet a 3-as számú noteszbõl, 38. oldal [az eredeti szöveg körkörös labirintus formájú. A szerzõ aláhúzta szavak eredeti nyelven]: …végeredményben véletlen egybeesések zuhataga vezet a verdad kellõs közepére. Újra építik, amit örökre le akartak rombolni: egy sors képletét, a dolgok láncolatát, amelyek hozzáfûznek minket a legközelebbi, legtágasabb, legnagyobb véletlenekhez, s ezek azzá tesznek minket, amik vagyunk… megyek és nem ismerem igazi célomat, de szent meggyõzõdésem, hogy végül is közelebb jutok ahhoz, ami a verdad. Tudja, hogy keresem? Elfeledte hajdani hibáit, hogy elhagyta a családját, menekülése okait, a szakadást?) A jelek halmaza dacára, a célozgató és töredékes írás ellenére, jóllehet néhány oldal ellentmondott a többinek, Cseng fölfedezte a fõszerepet játszó erõvonalakat, és a vissza-visszatérõ témákat: valami zûrzavar, az énkeresés határozott, de ügyetlen, összekevert és összezavart nyomait, az én meghatározásának kísérletét az ár ellenében. Kirajzolódtak azok az okok, amelyek miatt a Hajótörött ilyen óvatlanul a sivatagba merészkedett. Egy ember keresésére indult. Egy közelállóéra. A vadász és zsákmánya közötti közelség feltételezése meghatározó lépés volt, új feltételezések ajtaját tárta ki. De Cseng óvakodott bármilyen következtetést levonni. Amit megtudott, túl önkényes volt ahhoz, hogy megfejtse a problémát. Egyedül a Hajótörött tudná kitölteni az ûröket, összekapcsolni, ami még nem kapcsolódott össze. Ha újra megtalálná eredete emlékezetét, bolyongása forrásvidékét, a nevét és arca titkát. Cseng arra a következtetésre jutott, a Hajótörött azért keverte a nyelveket, mivel önazonossága összezavarodott, s ez jóval a vihar elõtt következett be, s a múltban azzal a nyilvánvaló szándékkal fejezõdött ki, hogy megsokszorozza maszkjait. Hogy minél jobban elveszítse önmagát, ez kétségtelen. S jóllehet 547
az eltûnés e módja az õrület kezdetét jelezte, ez az õrület megosztódott. Tükörféleség volt, melyben Cseng önmagára ismert. Bár nem tudta megmagyarázni, lefordította a Hajótörött számtalan nyelvét, megpillantott egy számára ismeretlen múltat, megsejtette. Cseng harminc éve lakott a két Mongólia határvidékébe beleveszõ kolostorban. Harminc éve õ is a Góbi sivatag hajótöröttje volt. Cseng vállalkozott rá, hogy a Hajótöröttet visszahozza a felszínre, kirántja az örvénybõl, végleg kihúzza a felejtés hullámtörésébõl, mely elnyeléssel fenyegette; megküzdött a helyi lázakkal, amelyek megbénították, és az emlékezetkihagyásokkal, melyek megakadályozták, hogy megtalálja önnön képét. A sivatagból kiragadott, megszabadított Hajótörött kétszeresen is mozdulatlan volt, hangja vesztett, merevgörcsben. Arra bátorítva, hogy éjszaka hoszszan kóboroljon a kolostor lehatárolt, szûk övezetében, Cseng megtörte a veszedelmes sorsot, mely végleges eltévedettségébõl fakadt és félelembõl is, amely minden útját vesztett ember szívét eluralja. Visszaadta a jogát, hogy próbára tegye szellemét és szabadon járjon-keljen álmaiban. A Hajótörött lassan visszatért a sehonnanból. Összekevert napot és éjszakát, a fényforrásokat, a sötétség kútjait meg a valóság rétegeit, nem volt biztos álmai valódi természetében, hogy mi az övé valójában s mi az, ami már nem több, mint teste súlyos zuhanása. Kísértet az élõk között. Az elillanó pillanatból körös-körül hangok törtek elõ, mindenhonnan. Felerõsödtek, szörnyûségesen robbantak szét a Hajótörött fejében, aki megkísérelte betömni a fülét, de semmi nem változott meg. Majd, minden ok nélkül, ugyanazok a hangok nyomorultul elenyésztek a fel-felsejlõ tájak mélyén. Olykor döngicsélõ bogarakként különös dallamok szivárogtak be a jurtába, fennakadtak a tetõ hézagaiban. Szelíden kirángatták emléktelen álmaiból. A zene legtöbbször belülrõl jött és senki nem tudta megszakítani. Amikor hoszszú szünetek álltak be, gondolatai lassan kitisztultak. Halántéka mélységeiben csak távoli zümmögés maradt. De a szemében fel-felpislanó gyenge fények a kábulatról árulkodtak. A sivatag nem kímélte meg a Hajótöröttet. Mindenét elvette a vihar. Egyetlen nyom se volt, semmi, csak a bizonytalanság. Emlékezete nem nyílt meg, nem volt igazolványa, semmi a múltjáról, sem a jövõjérõl. Nem tudta, honnan jön, nem ismerte fel az õt körülvevõket, nem értette õket, alig-alig hallotta a fölötte átsuhanó rekedt hangok zihálását, és a távolabbiakat, a suttogókat is alig, amelyek beférkõztek a jurtába. Nehezen vette ki a világot, mely körülvette. Lebegtek a tárgyak. Nem volt körvonaluk. Bizonytalan volt minden. Lehetetlen volt megragadni bármit. 548
Egyensúlytalanul, a görcsös rángások bensõséges homályában, melyeknek nem volt az ura, a Hajótörött elesett. Lezuhant, ha felállt, ha járkált, ha egyegy tárgy után nyúlt. Így aztán, óvatosan, jobban szerette az ágyából szemlélni a világot, leltárba véve a körülötte lévõ tárgyakat: három vaságyat, egy meleget fukarul adó tûzhelyet, egy bögrét, a vörös és sárga motívumokkal festett ajtót, az egymásba illeszkedõ faboltozat finom bordáit és a fény pislákolását vagy egy baljóslatú madarat, mely rendesen ott lebegett a feje fölött. Az agg szerzetes minden reggel bement a jurtába. Aznap meglepõdött, hogy a Hajótöröttet ennyire elevennek látta, szemlátomást éberen. Éberen, ám a földön. Békésen, de teljesen rosszul. Cseng és a Hajótörött egymás szemébe nézett. A párbeszéd megkezdésének módja, koncentrálás a másik jelenvalóságára. Az arcok kártyalapok lettek, a gyermekkort, az idõ megpróbáltatásait elbeszélõ vidékek, de fölfedték a jellem néhány vonását is: mindkettõt szenvedés sújtotta, de másképpen. Cseng mosolya nem fedte el az idõ nyomait, sem a megoldatlan múlt súlyát. – Jó reggelt, jól aludtál? – kérdezte Cseng, kimerültségnek a szikráját sem mutatva. – Good sleep, buona notte? Hogy vagy ma? Qué tal? Tágra nyitottad a szemed. Mintha messzirõl tértél volna vissza. Érted, mit mondok? Capito? Do you understand? Entiendes? A Hajótörött értette, de nem válaszolt. Egy szerzetesjelölt lépett be a gerbe, langyos tejjel teli nagy palackokkal, Cseng kidugaszolt kettõt, teletöltött két szertartásbögrét, alacsony asztalon helyezte el õket. A Hajótörött megkóstolta a nyelve hegyével és majdnem viszszaköpte. Hátrahõkölt, aztán újra a csészére nyomta az ajkát. Tétovázott, elnyomta undorát, Cseng szemébe nézett és mély lélegzetet vett, mielõtt megitta volna. Egyhuzamban kiitta az utolsó cseppig. Túlságosan is szenvedett a szomjúságtól, nem bírt ellenállni. Az erjedt tej kellemetlenül szétáradt az orrában, kis grimaszokat kellett vágnia: szeme kidagadt, a szájában undor, szemöldökét felhúzta, verdesett a szempillája. – …kancatej – adott pontos felvilágosítást Cseng, egy kissé zavartan. – Lámák és eltévedt utazók kiváltsága! – tette hozzá tréfálkozva. Parasztok hozták neked ma reggel. Idd, ha ízlik, ha meg tudod inni. Ne túl sokat. De egy kevés jót tenne. És aludj, sokat aludj! Meglátod, lassan elalszol majd, egyedül. Nem, ne mondj semmit, egy szót se! Ne mondj semmit, ne! Gazdálkodj az erõddel, ne próbálkozz, pihenj! Nincs szükséged a beszédre. Pihenj, csak pihenj! Jót fog tenni. Nézz ki az ajtón, nincs messze a határ, ott van a hosszú hegylánc mögött, ott, északon. A Hajótörött tágra nyitotta szemét az ismeretlenre. – Semmit? Persze, nem látsz semmit – helyesbített Cseng, aki a Hajótörött mellett kuporgott. – Nem látsz semmit, de ez elmúlik. Hamarosan ott leszel. A résnyire nyitott ajtón át vakító fény a messzeségbe lódította a látóhatárt, áttetszõvé oldotta, reményt keltõen. 549
– Ne aggódj, nem egyedül kelsz majd útra – mondta Cseng és õ is kinézett. – A végén megint eltévednél és ezt nem szeretné senki – tette hozzá mosolyogva. – Találtam neked egy jártas vezetõt. Valóságos ajándék. Úton van, segít majd neked, hogy megtaláld az elsõ tábort. És a fõvárost, ahová igyekszel. Ez minden bizonnyal az egyetlen ésszerû út. A Hajótörött a bögre után nyúlt, belekortyolt, de nem szólt semmit. Szemöldökét felhúzva jelezte, hogy figyel. – Megpróbáljuk megtalálni a csomagjaidat, legalábbis ami megmaradt belõlük. A sivatagon nem felszerelés nélkül keltél át. De nehéz lesz megtalálni bármit is a vihar után. A holmid szétszóródott a Góbi sivatag négy sarkába. A vihar szétszórt mindent. És mivel úttalan utakon jártál… A Hajótörött lesütötte a szemét. Nem emlékezett semmire. – Segítek neked önteni. Biztos vagyok benne, hogy ez a tej igencsak jót fog tenni neked. Kiváló az emlékezetnek. Te még fiatal vagy, gyorsan visszatér. Én is iszom belõle minden reggel, de én már túl öreg vagyok hozzá, hogy azt reméljem, kigyógyulok a feledékenységbõl. Egy szempillantással nem tér viszsza. Amikor az emlékezet elhagy, nem tudni, mikor vagy hogyan tér majd vissza. Egy nap, egy hónap elteltével, vagy soha? Senki nem tud semmit. Nehéz, de nem reménytelen. Érzed a tevetej meg a kancatej közti különbséget? Erjesztés kérdése. A tevetej az igazi orvosság. Energiát ad, erõt a továbblépéshez. Az íze furcsa egy kicsit, de hozzá lehet szokni. Igen, hunyd le a szemed, pihenj. Egy kis tömjén és úgy érzed majd, lebegsz. Használd ki ezt az idõt, hagyd, hogy visszatérjenek az emlékeid. Lazulj el! Figyelem-összpontosítás és elszakadás. Hagyd el és találd meg önmagad… ürítsd ki magad! Igen. Így. Ne felejts el lélegezni. Igen, tökéletes… az üresség segíteni fog, körülötted az üresség, benned az üresség. Lélegezz! Az üresség fog újból összekötni a múltaddal. Ne gondolj semmire, hogy jobban láss!, mondta a mesterem, találd meg önmagad a lelked mélyén… Ez túlságosan elméleti? – kérdezte Cseng, a feje búbját vakargatva. Lélegezd be a tömjént, hogy láss…? Igen, ez jó. Részegedj le, hagyd el magad, igyál még egy keveset, lélegezz. Cseng ismétlõdõ könyörgésének engedve a Hajótörött ivott, lélegzett, majd elnyúlt az oldalán és elszunnyadt. – …az idõ összekeveredése megzavarja a szellemet. Nem tudod, hol vagy és nem tudod, ki vagy, azt sem, hogy mikor vagy. Azt sem, hogy létezik-e a megélt pillanat elõttje és utána. Mester, igen, igazi mester – magyarázta Cseng önmagának. – Arra a szerzetesjelöltre emlékeztetsz, aki voltam. Én késõn kezdtem. Amikor ideérkeznek, a szerzetesjelöltek fölfedezik a világot. Mindent meg kell tanulniuk, de elõször is azzal kezdik, hogy mindent elfelejtsenek. Ismerniük kell, mi bizonytalanít el, össze kell szedniük az ürességet, uralniuk – mondta Cseng, összeütögetve a tenyerét. A Hajótörött idegesen megrándult, bögréjébõl a tej kiömlött az ágyra, de õ nem ébredt fel. 550
Lélegeztem, egyfolytában lélegeztem és arra gondoltam, mit jelent ez a szó, a mellkasom megemelkedésére, a köldökömön formálódó gödörre, medencém visszahúzódására, erre az oly jelen lévõ testre, mely hozzám beszélt az éjszakában. Lélegeztem, lélegeztem és megrészegültem az aggastyán szavaitól. Szelíd, bûvöletes ábrándokba ringattak, miközben a tömjén füstje a szemem meg az orrom csavarta. Tisztán ki nem vehetõ emléknyomok, képtöredékek, ismeretlen arcok törtek elõ hullámverésként egy kép mélyérõl, amelyet nem ismertem fel. Ezernyi gondolat zsongott bennem, hagytam hogy elenyésszenek, képtelen lévén visszatartani vagy összeállítani a kirakós játék darabkáit, amelyek kényükre-kedvükre törtek fel körülöttem. Ittam, lélegeztem, tovább lélegeztem, hangokat hallottam, árnyékok rajzolódtak ki, õk is lélegeztek egy át nem látható fal mögött, egy áthághatatlan, kemény és sötét fal mögött, mely rizspapír válaszfallá változott át az éjszakában, széttéptem, hogy egyik világból átutazzam a másikba. Tünékeny képek kísértetjárása az agyamban; amit örökkévalóságnak gondoltam, röpke pillanat volt vagy még kevesebb, két gondolat között felbukkanó szikra, eltûnte vékony, fehér csíkot húzott, a kábulat végtelenül apró nyomát. Lélegeztem, egyre csak lélegeztem s hogy meglepjem önmagam, néha visszatartottam a lélegzetem, veszélynek tettem ki magam, hogy megragadjam a túl gyorsan elillanó benyomásokat – olyanok voltak, mint a vonatablakból látott, elsuhanó és nyomban elenyészõ tájak. Álmodtam, lélegeztem álmomban, kezemben lepkehálóval, érzékeimtõl lépre csaltan, futottam, emlékezetfoszlányokat értem utol, amelyek testet öltöttek a térben, a visszatartott lélegzetben hosszan elidõztek. Végül lélegeztem, hallgattam az ûrt, a lélegzetet hallgattam, majd szemem behunytam, hosszan, hosszan kiengedve a lélegzetem… FÁZSY ANIKÓ fordítása
551
MAGYAR VILÁG
S. KIRÁLY BÉLA
Szellemkatonák nyomában Margittai Gábor 2014 õszén megjelent könyve, a Szamár-sziget szellemkatonái. A nagy háború eltitkolt halálmarsa (Külsõ magyarok Kft.), az elmúlt év egyik legfontosabb eseményének számít. A szerzõ Major Anitával együtt elsõként vállalkozott rá, hogy végigjárja az elsõ világháború szerb frontján fogságba esett magyar és nem magyar k. u. k. katonák elképzelhetetlen szenvedésekkel járó halálmenetét, amely a mai Szerbián, Macedónián és Albánián keresztül a Szardíniához közeli Szamár-szigetekig tartott. A könyv szerzõje és szerkesztõje 2014. december 11-én, a Magyarok Házában szervezett nemzetközi multimédiás kiállításon részleteket vetített a balkáni nyomkeresõ expedícióról, és elkalauzolt a szardíniai fogolytáborokba is, ahol oly sok magyar katona halt meg nyomorúságos körülmények között. Margittai úttörõ munkát végzett, mert ha a halálmarsról volt is némi tudása némelyeknek az idõsebbek közül, az asinariai hadifogolytábor történetét Közép-Európában – az egykori Osztrák–Magyar Monarchia területén – eddig még senki sem dolgozta fel, pedig az áldozatok becsült száma is döbbenetes. Harmincötezer állatként végighajtott, halálra éheztetett, kolerától megtizedelt katonából csupán hatezer maradt életben. Lesznek, akik a történészi erudíció birtokában szakszerûbben méltatják majd a könyv dokumentumértékét, hadtörténészeket is megszégyenítõ alaposságát, és az újságírói szakma dicséretét Margittai munkásságában. Én a szerzõ szublimált, a cél érdekébe állított szépírói kvalitásait emelném ki: találékonyságát mondanivalója megformálásában, a felidézõ erõt, a nyelvi gazdagságot, a metaforáit, a stílusát. A könyv dokumentumfolyama magával ragad, aztán szörnyûségek közé keveredve kétségbeesetten csapkodunk jobbra-balra, mint az egyensúlyát vesztett vadvízi kajakozó. Csak a végén kapunk észbe: egyéni és utánozhatatlan poétikája van ennek a mûnek, amely jóval több, mint puszta történelem. Szellemidézés. Jó volna, ha e kitûnõen megírt könyv elvezetné olvasóját a szerzõ elõzõ köteteihez is. A még fiatal Margittai munkásságának máris jól látszó íve van. Elsõrendû szakmai tudással támogatott szenvedélye, empátiája az idegen tájaktól mindinkább a magyar peremtájak felé vonzották, részvétteljes vallatója lett a magyar szórványlétnek. Agyagcsónak címû 1999-ben megjelent elsõ esszékötetében még csupán egzotikus expedícióiról ad számot, sajátos, kimunkált prózanyelven. Mezopotámiai, arab, szárd, gyimesi szigetkultúrák válnak elevenné az utazó Margittai sajátos élménybeszámolóiban. A Pásztori árnyéktájakban illúzió552
mentesen exponálta szembesülését Erdéllyel. „Erdély szász és magyar városait paraszti kultúrák ostromolják, melyek ellenségesen és rombolóan nyúlnak mindenhez – településformához, mûemlékekhez, intézményekhez –, ami idegenségükre emlékeztet.” Kegyetlen mondattöredékek, szókapcsolatok – például: zárványlét-infantilizmus – engesztelõ szavakkal egészülnek ki, hiszen azért igézi õt is a táj. Ide is vissza-visszatér tudósítani, hozni-vinni a hírt és kötetekbe dokumentálni – a tehetetlenséggel kevert reményt. Ha tudná, megállítaná az idõt. Mert voltak magyarok, akiket talán õ látott utoljára. (Theokritosz Újpesten) Tárgyilagossága nem kegyetlenebb, mint az a „tettlegesség”, mellyel elhagyja e helyet. Elõbb csak a kiteljesedõ magyarságát szeretné így megélni a vándorbotot ragadó, mert úgy érzi, hogy a kisebbségi lét nem autentikus létforma. Szörnyû mindig békaperspektívából látni a világot, mindig visszafogni az indulatot, mindig várni valami rajtunk kívüli segítségre, ami nem jön, sõt nem is jöhet, elhalasztani a szembesülést önmagunkkal. Aztán jön a „rendszerváltás”, az egzaltált tél és tavasz, majd visszaérkeznek a régi emberek új ruhában új szavakkal. Templomba jár a hajlott hátú kommunista – hátha mégis van túlvilág –, bizalmaskodik a volt szekus – ezúttal fakitermelõ vállalkozóként –, majd beköszönt rosszkedvünk nyara: a Nyugatról ideérkezõ konzum-ellenkultúra. Az ember elveszíti önuralmát, átlépi a határt Pest irányába, elõbb egy évig marad, aztán ötig, késõbb fogadkozik reggelente a tükörnek: „Majd nyugdíjas koromban végleg hazamegyek…” Az otthon maradottak – joggal, jogtalanul? – lassan nem tudják hová tenni, olykor elvitatják a jussát is az apai örökségbõl. Könyvízûvé válik a kamaszkori táj, a haza nézõ rajta megdõlt ékezet. A Szellemkatonák január közepéig kiállított gazdag képanyaga a Magyarok Házában újból felidézte az olvasottakat: a balkáni halálmarsot, a szamár-szigeti szenvedésszvitet, a k .u. k. vitustánc végsõ rángásait és az antant békegyalázatát. Véletlenül akadt meg tekintetem a kiállítóterem elõtti táblán, amelyen az állt: a szerzõ Újpesten született. Így már értelmet nyert számomra az Agyagcsónak esszéje, a Gumiarábikum, amelynek félfiktív hõse mormolja ugyan a magáét egy marokkói város piszkos szállásán, de álomba zuhanva az újpesti Alkotmány Filmszínház, a Berda József utca, a Károlyi-szobor, az Árpád út, a Hajógyár és az Összekötõ híd által határolt városrészt idézi fel. Margittainak az Agyagcsónak esszéibe oldott önportréja Déry Tibor Theokritosz Újpesten címû 1933-ban írt novellájának hõsét juttatja eszünkbe. Margittait azonban nem olyan fából faragták, mint Déry Theokritoszát. Nem keres széltõl védett sarkot, nem azzal van elfoglalva, hogy kezérõl lefújja a port és vigyázzon angol szövetbõl készült ruhájára, selyemingére. A sors által agyoncsipdesett vakarózókat õ nem tudja végleg elhagyni, vissza-visszatér hozzájuk, letelepedik körükbe. (Egy klasszikus nyugtalan kísértõje) Margittai Gábor könyveit érdemes úgy értelmezni, mintha egységes összefüggõ nagy szöveg volna. Köteteinek homogén problematikája feljogosít erre. Szemléletét kettõs megalapozottság 553
jellemzi. Írásai, dokumentumkönyvei egy vonzó szemléleti-poétikai határon mozognak, de a határon átlépés izgalma – a szigorú dokumentumigény – élteti õket. A dokumentumérték nála megelõzi a fikciót, mivel szemlélete közel áll az egzisztencializmuséhoz. A lényeg elfedett a létezéstõl, a lét megelõzi az emberi lényeget. Az Attraktor Kiadónál 2005-ben megjelent Nyugtalan klasszikus címû könyvében Margittai hiánypótlásra vállalkozik: „A modern és szerves irodalmi hagyomány megteremtésének kételyeivel, valamint az írástudói szerepmeghatározás közéleti kihívásaival küszködõ esszéista arcképét szeretné fölvázolni.” Sikerült a rejtõzködõ Babits tettenérése, tanulságainak a szerzõ általi hasznosítása, hiszen a Nyugat szerkesztõje nagy elõdeirõl készített portréiban közmondásos szemérmességéhez igazodva önarcképeit is megírta. A könyv – az elõzõektõl eltérõ tematikája ellenére – szerves része a határátlépõ, a mediterrán térségben bolyongó szerzõ munkásságának. Csak látszólag más, hiszen itt is feltár, dokumentál, csak ezúttal a babitsi esszéforma poétikai trükkjeit óhajtotta megfejteni. Babitsot értelmezni azt is jelenti, hogy a hagyományról, a kultúra történelmérõl szóló esszébeszéd önlétértelmezését elemezzük, vele szembesülünk. Vajon véletlen-e, hogy Margittai olyan klasszikushoz fordult, aki éveken át tanított, írt Erdélyben és Újpesten is? Olyanhoz, aki késõbb sem tudott szabadulni sem a középkort idézõ, mitikus tájtól, sem az izgõ-mozgó, liftélménytõl megszédült iparvárostól. Schöpflin Aladár szerint a legszembeötlõbb hasonlóság Babits novellái és versei között a képek alkotásában van. Ezek a látomásszerûen villanó, izgatott képek, amelyek a valóságból vétetnek, sajátosan deformálódnak fantáziája izzásában. E megállapítást kiterjeszthetjük a babitsi esszékre is. Az Elfogy a magyarság? címûben például azt fejtegeti, hogy a politika és a gazdaság mindig segít magán valahogyan, mert erkölcse az alkalmazkodás, de olyan írót õ sosem tudna elképzelni, aki azt mondaná: „Hát aztán? Olyan nagy baj, hogyha a magyarság elpusztul?” Majd így folytatja: „Kihaltak az ógörögök, a rómaiak, de emléküket, kultúrájukat fenntartotta az irodalom, a tudomány; a lelkük tovább él. A mi kultúránkat nem tartja fenn semmi. Sem politikai szimpátia, sem egy rokon nép érdeklõdése, sem tudományos kíváncsiság nem fog közeledni emlékünkhöz. Ha meghalunk, a lelkünk velünk hal meg. Irodalmunk, szellemünk minden alkotása, mindaz, amit tettünk és teremtettünk, halhatatlan mûveink halhatatlansága eltûnik, mintha sosem lett volna. A varjú sem károg utánunk.” (Margittai Triptichonja) A fenti mondatoknál jobb mottót nem találhatnánk Margittai határjáró írásait tartalmazó kötetei elé: Trianoni menyecske. Szórványlétünk a Kárpát-medencében (2010), illetve Külsõ magyarok. Utazás a végeken (2006, 2011). E riportkötetek valóban egyedülálló vállalkozások. A szerzõ szórványkutató újságíróként a harmadik évezred elsõ évtizedében bejárta a Kárpát-medence magyarlakta „végeit”. Gazdag fotóanyaggal, térképpel 554
ellátott könyvében, a két kiadást is megért Külsõ magyarokban többek között birkahodálynak használt templomokról, szemétdombbal fedett magyar tömegsírokról számol be és volt úgy is, hogy a dél-erdélyi szórványfalu utolsó magyarjainak szavait, énekét jegyezte le. Találó szavakkal írja le, hogy a határon túliak többsége, a „külsõ” magyarság percenként éli át határhelyzete abszurditását. Kulturális lelki kötéltáncra ítéltetett és ki van szolgáltatva a centrum és peremvidék gonosz gravitációjának. Margittait nem hagyja nyugton a babitsi intelem, hiszen a „belsõ” magyarok – a nyelvi és mûvelõdéstörténeti evidenciájuk akolmelegében – nem érzékelik, hogy a Kárpát-medence távolabbi tájain gõzerõvel zajlik múltunk gyarmatosítása, az etnikai arányok taktikus megváltoztatása. A szerzõ nem enged a költõi vízióknak, határjáró írásaiban inkább a felelõsségünk és a lehetõségeink kérdéseit feszegeti. A Trianoni menyecske címû könyvében már a második nagy körutazásáról számol be, interjúkban, riportokban, útirajzokban és esszékben. Szinte minden magyarlakta helységbe eljut, van ahová másodszorra is, hogy ellenõrizze néhány évvel korábbi adatait. Az 1849. januári nagyenyedi és környéki magyarirtást felidézve, a borzalmak utóéletét tanulmányozva jut el a nullaponthoz, hajszálpontosan fogalmazva: „Nyújthat-e békejobbot ilyen körülmények között egy gyorsan apadó kisebbségi közösség, ha gesztusait azonnal kifordítja a többség – minden eszközt megragadva történelmi és etnikai élettere növeléséhez? Nyitottnak vagy baleknek lenni? Vagy nem lenni…” A 2009-ben megjelent Mi a madzsar? címû könyvében Margittai ázsiai, afrikai és európai magyar tudatú néptöredékeket mutat be az olvasónak. Két évet szánt arra, hogy felkeresse az „õshazájuktól”, saját kultúrájuktól elszakadt „legkülsõ magyarokat”. Sok ezer kilométerre a Kárpát-medencétõl, Törökország, Kazakisztán, Egyiptom és Franciaország területén élnek olyan népcsoportok, amelyek évszázadok óta töretlenül hiszik, hogy õsapáik magyarok voltak. Az izgalmas kötetbõl kiderül Margittai nyomozásának eredménye, miszerint a felkeresett népcsoportok többnyire az oszmán rabszedés áldozatainak az utódai. Ha e három könyvbõl vagy a hármas osztatú kép- és élménykompozícióból ki kell emelni egy részletet, az mindenképpen a szepességi magyar életet megidézõ Öreg Kutyát utolérni címû írás lenne. Ha másképp nincs módunk, érdemes a Margittai által megidézett helyeket internetes keresõvel bebarangolni. Czóbel Margit bárónõ sírjához ugyan nem juthatunk el, de átmehetünk a Poprád folyó fölött és megnézhetjük például Toporcot. Noha Vörösmarty átka még nem fogott az innen származó Görgeyn, de ami a nagy háború után következett e Krúdyt megihletõ tájon és embereken, az koncentráltan mutatta meg, mire számíthatnak mindenhol – beleértve Burgerlandot is – a sorsukba belenyugvó magyar kisebbségek, különösen akkor, ha koldusszegény anyaország áll – vagy nem áll – a hátuk mögött: hontalanság, jogfosztottság, az állampolgárság elvétele, a kisebbségek állami szintû, szervezett szellemilelki likvidálása. Idézzük inkább a szerzõt: „A kisállami, komplexusos nacio555
nalizmus, a kollektív bûnösség és bosszú elve, majd a kommunista múltrekvirálás robbanó keverékké vegyült. S bár a szlovák hadsereg 1939-ben a németekkel együtt vonult be Lengyelországba, s ugyanúgy harcolt a keleti fronton, mint a magyar, és az önálló szlovák állam hasonlóképp elvesztette a háborút, arról nem is beszélve, hogy európai viszonylatban az egyik legkönyörtelenebb jogszabályával, az úgynevezett zsidókódexszel „megoldotta” a zsidókérdést is (kizárólag Esterházy János szavazott ez ellen a szlovák parlamentben) – mindezek ellenére Csehszlovákia a gyõztesek kíméletlenségével, de minden morális alap nélkül csapott le kisebbségeire. 1945 késõ nyarán a magyar és német lakosok egy csapásra elvesztették állampolgárságukat – törvényen kívül kerültek. Munkahelyükrõl eltávolították, lakóhelyükrõl kiûzték õket, a közügyekben részt nem vehettek, gyermekeiket iskolába nem járathatták, vagyonukat elkobozták, nyugdíjat, háborús kártérítést nem kaphattak, s egész városokat taszigáltak át a határokon nyolcszáz éves múltjukkal, lokálpatriotizmusukkal együtt. Mondják, hogy amikor 1945 után Késmárkra betelepült a környezõ falvak szlovák parasztsága, a belváros ódon házai elõtt esténként vidáman lobogtak a máglyák, amelyeken a kiebrudalt késmárki polgárság könyvtára égett el. Hely, tér kellett az új életeknek.” (A Szellem katonája a szellemkatonákról) A Szamár-sziget szellemkatonái címû mû – narratívájával, elképesztõ átélhetõségével, megjelenítõ erejével – tehát már ott érlelõdik Margittai Gábor elõzõ könyveiben. Ráadásul a szerzõ olyan bravúros formát talált ki, amely a kalandregény, a detektívregény, az oknyomozó krimi, az idegenlégiós regények, a horror, az orvosregény, sõt a pikareszk elemeit is felhasználva viszi közel a lelkekhez a fogoly katonák kimondhatatlan kínjait, miközben egyre erõsíti bennünk az elõdeink iránti felelõsséget. A megrendítõ szöveg nem öncélú, és remélem, a szerzõ és társai által elindított folyamat eléri célját. Elhazudott, eltitkolt történelmünk egy jelképesen fontos részletére vet fénycsóvát a szerzõ. Ez a koncentrációs tábor, a csontkamrákba zárt sorsok, névtelen, ismeretlen dédnagyapáink Margittain keresztül nekünk üzennek: végtisztesség illeti meg õket, hazai földben vagy idegenben, de a szívünkben mindenképpen.
556
TÁJÉKOZÓDÁS
Az emlékezetgyûrûk foglya Farkas Jenõ beszélgetése David Collin svájci íróval
FARKAS JENÕ Ön a tökéletes gyökértelenség példaképe: Franciaországban született, anyjával Svájcban telepedett le, közben életében több apa jelent meg és tûnt el, nagyapja öngyilkos lett. Nos, apaként gyakran foglalkoztatják a gyermekei kérdéseire adandó válaszok. Ez az író igazi életrajza. De mindez hogyan jelenik meg a regénytémákban? DAVID COLLIN Életrajz kontra regény? A kérdés örök. Igaz-e az ön állítása vagy talán mégsem? A kérdés más módon tevõdik fel, amikor leírom, hogy „én”. A fedõlapon hiába szerepel a regény megjelölés, mert a szubjektív „én” szó szerint értendõ. Maga a szerzõ is ezt sugallja. De hihetünk-e az írónak? Íróként, és nem csupán tanúként megírni valamit, annyit jelent, mint újjáteremteni, megváltoztatni a valóságot. Ha az író saját életét beszéli el, megálmodja a lehetetlent és újjáteremti a valóságot. Majd leül és megírja. Torzítja. Próbálja csak felidézni a saját emlékeit! Mire emlékszik? Bizonyos abban, hogy emlékei nem tévesztik meg? Vagy el tudná mesélni emlékeit a legkisebb részletekig menõen? Szerintem fölösleges, sõt megvalósíthatatlan próbálkozás. Nem azért írok, hogy önmagamat meséljem el, hanem hogy az írásban elkalandozzam az alkotásban, az emlékdarabkákból összerakható énemben. A mindennapi történésektõl, a megtapasztalt életérzésektõl eljutni ahhoz, amit megérzünk álmainkból, képzeletvilágunkból, a megélt pszichés és fizikai impulzusokból vagy olvasmányélményeinkbõl. Amikor életemhez szorosan vagy kevésbé szorosan köthetõ történésekbõl indulok ki, szavakat fûzök egymáshoz, próbálom egybeszõni az átélt történéseket a képzeletbeliekkel, és ezzel lehetõvé válik egy új valós és valótlan világ. Ebbõl áll az írás. Az elemek összeillesztésébõl, a valósághoz való igazításukból. Nevezhetjük a szavak, érzések, benyomások és megélt tapasztalatok titkos tudományának. Mindezt kifejtendõ, Alexandre Dumas-nak A három testõr címû mûvére szoktam hivatkozni, amely a leginkább önéletrajzi jellegû az összes mûve közül. Tagadhatatlan, nem? Más szóval: mit nevezünk életrajznak, milyen természetû az az életanyag, amely az összes könyv fundamentuma, fantasztikus vagy képzeletbeli világokról szóló könyvek forrása? Az adott életrajzi anyag nem csupán élettörténet, még regényesített formájában sem az, hanem érzékelések halmaza. Legalábbis az én esetemben. Minden bekerülhet a szövegbe: az érzékelés szintjén tapasztalható temérdek apró benyomás, valós kapcsolódás, utazás, öröm, vélemény, mozdulat, csetlés-botlás, vándorlás, látott és látottnak vélt dolog. A tudatból feltörõ emlékhalmaz segít az írásban, alapja az építkezésnek és a visszabontásnak, egyszóval az alkotásnak. Az emlékezet 557
különbözõ szintjein tárolt dolgok közül félig tudatosan felszínre került elemek valósak is és kitaláltak is. Legtöbbször a valóságot alkotjuk újra, és ebbe illeszkedik a megálmodott vagy csak óhajtott, soha át nem élt esemény. Fölöttébb színes az, amit életrajznak nevezünk. Képek, hangok, érzékiség és perverzitás, erõszak és szelídség, ugrás a sötét tengerbe, mely a születéssel kezdõdik, és a jövõ bizonytalan, látnoki megidézéséig tart. – A kérdést azért tettem fel, mert A szellemvonat (Train fantôme, Seuil, 2007) címû elsõ, figyelemre méltó regénye mély és fájdalmas identitáskeresésrõl szól. – Vitatnám a fájdalmas jelzõt, de tagadhatatlan, hogy a fájdalom mindenütt jelen van, életünk része. Egyik ember fájdalma nem hasonlítható a másikéhoz, és nem is lehet az írás központi témája. Inkább az elhatározás, az újrakezdés eszköze lehet, meghaladása mindannak, ami kimondhatatlan, valós vagy képzeletbeli fájdalom volt. Az alkotást az alkotásmûvészetben tett utazásnak tekintem, hiszen meg kell találnom a stílust és írásmódot, melynek nem ismertem körvonalait, belsõ mozgását, sem végeredményét. Azzal a különbséggel, hogy a megtett út és a következõ regény megírása között másként látom az utazás folytatását. Az elsõ regényemben rátaláltam a stílusra és a hangulatra; az útra, amelyen végig kellett menni, amelyet meg kellett tennem a továbblépésig. Mindkét regényemben kulcsfontosságú a keresésmotívum, bár bevallom, az elsõ regényem inkább élettörténet. Ez lenne az elsõ kérdésére adott árnyaltabb válaszom; elkerülném viszont a mûfaji kérdéseket és címkézéseket, hiszen regényeimre külön mûfajt vagy almûfajokat kellene kitalálnom. Mint ahogy a Gallimard kiadónál, a Georges Lambrichs szerkesztette Le Chemin (Az út) címû sorozat szerzõi teszik hatásosan. Nos, „az út” nem mellékszál, hanem állandóan visszatérõ motívum, nélkülözhetetlen indíték. Ön mélységrõl beszél, és kétségkívül az írás mint utazás határtalanul szerteágazó: a távoli ismeretlenbe vezet, az irodalom mesebeli peremvidékére, a születõ regények sajátos irodalmi forrásainak tájékára, a múltba és holnapba, a magasabb vagy alacsonyabb szférákba, vég nélküli ugrások révén az emlékezet és a tudat mélyrétegeibe vagy feneketlen mélységekbe, vagy ismert és ismeretlen egzisztenciák felé, akaratunktól függetlenül létezõ élethelyzetek felé, melyekbe, tudatlanul haladva, nyakig benne vagyunk. – Legutóbbi regényében, Az emlékezetkörökben (Les Cercles mémoriaux) a lelki és fizikai idõben tett fordított utazás alászállás a Pokolba, az emlékezet különféle körein. Mindent hatalmába kerít a dél-amerikai regényekre emlékeztetõ kísérteties hangulat és fantasztikum. Kérem, értelmezze a regény címét! – A címet késõn, a kézirat leadásakor találtam meg. A Panoráma munkacím nem illett a regényhez, mert a könyv is tartalmazza lehetséges olvasatát, hiszen jellemzõje az egymásba olvadó tájak sokasága, különféle helyzetekhez, személyekhez és idõsíkokhoz épphogy köthetõ emlékekbõl összerakható benyomások furcsa halmaza. E számtalan szálat mozgató regényszöveghez nem 558
illett a Panoráma. Egyik barátom, akit megkértem, hogy olvassa el a kéziratot, azonnal felfigyelt a körök, a különféle elemekbõl álló alakzatok és a táncok körkörös mozgásának a fontosságára. Ekkor világosodott meg számomra is a körkörös alakzat és emlékezet jelentõsége. A könyv az emlékezetrõl szól; kísérlet a többrétegû emlékezet régészeti jellegû feltárására. Az elsõ szint Elias, a fõszereplõ elmosódott emlékezete, aki eltévedt nemcsak a sivatagban, hanem a számára túl szövevényes emlékezetben is, ahol mindennek nyoma veszett. Késõbb Elias visszaútja során a többrétegû történelmi emlékezet is megtorpan: a tétován felbukkanó mozdulatok és reakciók emlékezete, a zenei emlékezet, a regényfejezetek elején mottóként használt idézetek, és még inkább a sorok között bujkáló kísérteties felismerésekbõl álló irodalmi emlékezet. Találónak vélem az ön által használt „kísérteties” fogalmat. A kísértet, a fantom minden írásom visszatérõ motívuma. Kezdve elsõ próbálkozásaimtól a mai napig. Ez a fantomszerûség definiálja a századok elmúlását, az oltalmazó, számunkra fontos figurák fokozatos eltûnését, a saját magát túl gyorsan meghaladó, kísértetiessé váló világot. Visszatérve a dél-amerikai, fõleg az argentin regényre, könyvem egyértelmûen tükrözi a hangulatukat, és közvetlenül is utal rájuk. Nem csupán azáltal, hogy Jorge Luis Borges, akárcsak néhány más látássérült is szerepel a könyvben, vagy azáltal, hogy a regény utolsó része Buenos Airesben játszódik, hanem a hozzám mindig is közel álló irodalmi fantasztikum révén, mely hangsúlyosan jelen van Argentínában, Franciaországban, a párizsi José Corti kiadó által gondozott írásokban – általában a latin-amerikai irodalmakban. Gondolok például Sabatóra vagy Juan Rulfóra. De engedje meg, hogy visszatérjek a kérdésére. Fontosnak tartom, hogy megértsük: a regénybeli utazás fordított, lelki és valós utazás egyszerre. Elias saját nyomdokain indul el, még akkor is, ha ezek elmosódtak. Az utat visszafelé kell megtennie, hiszen ki kell gyógyulnia kóros álmatlanságából. A fordított út, egyúttal lelki utazás is a látszólag semmire sem emlékezõ tudat legmélyebb rétegeiben. Egy hirtelen jött homokvihar minden nyomot eltörölt, sõt Elias fáradtságát is, aki tudtán kívül rátalál a helyes útra, és a regénybeli keresés végsõ pontjához ér. Ekkor történik meg a megvilágosodás, elmosódnak az indítékok, amelyek miatt Eliasnak meg kellett tennie az iszonyatosan hosszú utat. Szólnom kell az ön által említett pokolbéli utazásról is. Kezdetben nem is gondoltam erre az interpretációs lehetõségre. A könyv megjelenése után tudatosodott bennem az Isteni színjátékkal való összefüggés. A Pokolban Dante és Vergilius végigjárja a kilenc kört, ahol minden elkerülhetetlen, láthatatlan, a múltba vész, ahonnan nincs visszaút. Az Isteni színjáték egy régebbi kiadásában talált illusztráció alapján értettem meg ezt a viszonyt. Képzeljünk el kilenc kört a Pokolban, amint egy hatalmas kõfejtõhöz hasonlítható kráterben kígyózik a Föld központja, a Pokol felé. Mintha a történelem elfeledetteinek tölcsérszerû katlanja lenne. Ily módon Elias öntudatlanul idézi meg az argen559
tínai diktatúra áldozatainak az emlékét, ugyanis a történetben kapcsolatba kerül az argentínai eseményekkel. Jung szerint minden civilizációban közös archetípusok léteznek; ezek megjelenhetnek mindenütt, álmainkban és írásainkban egyaránt. Ilyen például a gyakran megjelenõ labirintus, a körkörös forgás szimbóluma, amely egyszerre a beavatás útja, tévút és az újra megtalált igazi út. – Az ázsiai díszlet ellenére (Mongólia, a sivatag, majd Sanghaj) az volt az érzésem, hogy Elias társaságában újraélem Odüsszeusz és Bardamu vég nélküli utazását. Meglepetten olvasom honfitársainak recenzióit Az emlékezetkörök címû könyvérõl, szó sincs bennük a nagy utazásokról (Odüsszeusz, Bardamu és mások). – Odüsszeuszt szívesen elfogadom. Személyében önmagára ismerhet az, aki lélekben is, és a valóságban is „hosszú utat tett meg”. Talán ön majd elmondja, miért éppen Bardamu és Céline. Utóbbiakat kevésbé érzem közel magamhoz. Céline, bár eredeti stílusa lenyûgözõ, soha nem ragadott magával, bizonyára politikai okok miatt. Több más rokon irodalmi mûvet említhetnék, de ez nem feltétlenül hasonlóságot jelent. Ami az irodalmi rokoni szálakat illeti, Borges és Alberto Manguel szerint minden könyvnek megvan az elõzménye. Alberto Manguel említi, hogy Frederic Prokosch regényeiben fellelhetõ az argentin irodalmi hagyomány. De gondolok itt Hermann Broch alapmûvére, a Vergilius halála címû regényére, mely kerülõ úton vezet Dante alkotásához. A regényt volt tanárom, Jean Roudaut író, az említett Le Chemin sorozat egyik szerzõje, a Fribourg-i Egyetem professzora adta kezembe, akinek sokat köszönhetek. Miután elolvasta a könyvemet, ezzel a találó fordulattal fejezte be a nekem írott levelét: köszönet „a kimerevített szép utazásért”. Ez is egy olvasat. – A regényben örömmel figyel fel az olvasó az alig észrevehetõ utalásokra, abban a reményben, hogy rájön, miként lehet kibogozni az indázó, profi módon összekuszált cselekményszálakat. Valóban ezt akarta a szerzõ, vagy egyszerûen csak hamis ösvényre tereli olvasóit? A regényszöveg ezt a szándékot tükrözi elég világosan. – Mint minden író, mindenekelõtt én is olvasó vagyok. Olvasmányélményeim szükségszerûen bekerülnek írásaimba, többé-kevésbé világos utalások formájában, elismerésként, nem szándékos hivatkozásként vagy a tudatból elõbukkanó élményként. Odüsszeusz, az Iliász és az Odüsszeia kultúránk alapkövei, és minden eljövendõ könyv forrása, az olvasott könyvek alapanyaga, amely még ma is bevilágít mindent, amit írunk. A mítoszok révén, a történelem, az emlékezet, az írás és az utazás közötti kapcsolatok révén. Van úgy, hogy öntudatlanul is hat rám, megtörténik, hogy elfelejtem egy-egy utalás vagy látomás indítékait. Egyszóval saját könyveim olvasójaként feltevésekbõl kiindulva kutatnom kell a szálakat, és megfejteni a titkot, hogy bizonyos megoldások felé irányítsam az olvasót. 560
– Elias barátnõje, a csodaszép Sen-Li, aki a regényben megmenti a sivatag „hajótöröttjét”, hasonlít Kalüpszóhoz vagy az Utazás az éjszaka mélyére Mollyjához. Vagy tévednék? – Újra említem a jungi õsképeket, viselkedési mintákat és a mélyen bevésõdött tapasztalatokat. Odüsszeusz hajótörött, akárcsak Kalüpszó, de sokkal inkább, mint Bardamu. Céline regényében is õsi, közös örökségként jelennek meg e figurák. A Kalüpszóval való rokonság valós, hiszen az Odüsszeiához kötõdõ emlékezet, tudattalan tartalom. Kalüpszó szeretné elfeledtetni Odüszszeusszal, hogy honnan jött, Sen-Li viszont arra ösztönzi Eliast: találja meg útjának kiindulási pontját és emlékeit! – Az Odüsszeia hõséhez hasonlóan Elias hajótörött lesz, de nem Ogügié partjainál, hanem a Góbi sivatagban, Mongólia legeldugottabb sarkában. Elias találkozik az öreg Csenggel, az eltûntnek hitt emberrel, aki megmenti és helyes útra tereli, azért, hogy teljesíteni tudja feladatát: megismerje a borzalmas igazságot. – Az emlékdarabkákból összeálló igazságot. A tangón, zenén, testi tortúrán keresztül megvilágosodik az összefüggés a tánc és Argentína között, kezdve a Góbi sivatagtól a sanghaji parkig, ahol vakok tanulják a tangót. Minden jel egyre inkább Argentína és Buenos Aires felé mutat. Elias zavaros emlékezetében fölsejlik a diktatúra sötét éveiben eltûntek, elhurcoltak, a megkínzott és meggyilkolt emberek képe. Ezen a ponton tör felszínre a kínzó, egymást felerõsítõ egyéni és történelmi emlékezet. Ez az abszolút kibeszélhetetlen emlékezet az elrabolt és hóhérok által felnevelt gyerekek emlékezete, akik három évtized elteltével kerültek elõ. Õk azok, akik kegyetlen választás elõtt állnak: vagy elfelejtik, ami velük történt, vagy elutasítják igazinak vélt családjaikat, melyekhez semmi közük, hiszen õk cinkosok voltak szüleik lemészárlásában. – A regény sajátos szerkezetét az írás három szintje szabja meg. Az elsõ a lineáris cselekményvezetés, és az utazásról szól, a másik, az ön megfogalmazásával élve, az „álombéli történet”, a harmadik szintet a Hajótörött fordulatos történetének és hitelességének garanciája a regényben található, számozott és néhány szóban leírt fénykép alkotja. – Hogyan írjunk regényt? Hogyan szólaltassunk meg egymás mellett többféle hangot, szereplõt? Hogyan születik meg a regény minden egyes új könyv lapjain, hogyan alkossuk újra stílusunkat elõrehaladva a könyv megírásban? Az emlékezetkörökben az ön által azonosított szintek segítségével három aspektusból követhetem a történéséket, három szereplõ szemszögébõl. Igazi mûvészetnek vélem a többszólamúság megteremtését és hangzásának fenntartását. Erre a szerzõ írás közben jön rá, éppúgy, ahogy elsajátítja és újraalkotja a regény íratlan szabályait. Próbáltam mindezt ellesni, hiszen a regényszövegben nem mindenkivel lehet kimondatni bizonyos dolgokat. Az elbeszélõ, Elias és Sen-Li másképpen viszonyulnak az újabb és újabb cselekményszálakhoz, maga a szerzõ is írás közben ismeri meg a történetet, az ön 561
által is említett többirányú utazást. A belsõ utazást Elias álmában, egyes szám elsõ személyben beszéli el; a külsõ utazást a narrátor mondja el és a Sen-Li által készített fényképekhez kapcsolódó, költõien tömör és metaforikus kommentárok alkotják, mindarról, amit Elias és Sen-Li nem láthat, és nem érzékelhet. Mi több, Sen-Li közvetett jelenlétével képes korlátozni Elias „mindentudását”. Sen-Li látása testet ölt, és ez maga Sen-Li. Ez az õ szövegtere, a világról való gondolkodásának és beszédmódjának tere. Sen-Li fényképei hasonlítanak a valós fényképekhez, és valósnak is tûnnek a regényben. Nem képeslapok, csak feltételezett fényképek, csupán a leírás bizonyítja létüket. A fehér alakok nélküli fényképek az olvasót töprengésre késztetik, azért, hogy másként is értelmezhessék a narrátor és a hajótörött Elias reakcióit. Tekinthetjük nyomoknak, jeleknek és kérdésekre adott válaszoknak, sõt újabb kérdésekre sarkallnak. Villars-sur-Glâne–Budapest, 2012. május
A Góbi sivatag.
562
CZESŁAW MIŁOSZ
Albert Camus búcsúja Ki volt Albert Camus? Már most, a legfiatalabb Nobel-díjas váratlan halálának másnapján változik a róla szóló írások hangneme. Az ellenségei, márpedig abból nincs hiány, nemigen emlékeznek arra, miket mondtak róla. Az is elképzelhetõ, hogy ha nincs a Nobel-díj, még ma is élne. Mert akkor nem vett volna házat Dél-Franciaországban, Vaucluse megyében, nem töltötte volna ott a karácsonyi szünetet a feleségével meg a gyerekeivel, és ebbõl következõen nem ült volna be a kiadója, Michel Gallimard autójába, aki érte ment, hogy visszavigye az Azúrpartról Párizsba. A végtelenségig folytatható a feltételezések láncolata, bár ettõl egy árnyalattal sem lesz világosabb az abszurd titok, vagyis a véletlen és a sors összjátéka, amit Albert Camus egész életében megfejteni próbált. Ha nem lett volna vizes az út, ha az autó nem hajtott volna több mint 130 (állítólag 145) kilométeres sebességgel, ha nem remegett volna meg a sofõr keze… Végtelen számú ok futott össze abban a másodpercben, amikor az autó egy fának ütközve szó szerint ripityára tört. Camus azonnal meghalt. Két óra kellett ahhoz, hogy kiemeljék az összeroncsolódott holttestet a kocsi deformálódott fémmaradványai közül. Az algíri földmûvesekbõl és iparosokból, úgynevezett „szegény európaiakból” álló család sarja életének negyvenhat éve alatt nemzetközi hírnevet szerzett, pénze is lett, de ezért nem tett lépéseket, nem kuncsorgott senkinél, túl büszke volt ahhoz, hogy értékelje a felszínes sikert. Talán azért lehetett olyan nagy hatással a fiatalokra, mert a szavaiban megcsillant az a valami, amit ez az ifjúság a filmvászon egyik hõse, James Dean mosolyában talált meg: a legteljesebb elszakadás, a fensõbbség érzése azok fölött, akik azért foglalkoznak méltatlan dolgokkal, hogy foglalkozzanak velük. Egyébként ugyanilyen volt Camus mosolya is: melankolikus-fájdalmas. Kétségbeesett ember volt, aki a világ szépségébe szerelmes. De mindenekelõtt a kétségbeesés moralistája volt, azt kutatta, mit tud kihozni a kétségbeesésbõl. Camus nem hitt sem a mennyben, sem a pokolban, sem a jótettekért járó jutalomban, sem a rosszakért kapott büntetésben. Mûvei a világmindenséget betöltõ, mérhetetlen gonoszság érzékelésébõl fakadtak. Nem véletlen, hogy olyan közel állt hozzá Dosztojevszkij, aki bátran tett fel alapkérdéseket. Dosztojevszkij viszont keresztény volt, vagy majdnem keresztény. Camus, aki a világmindenség vak, abszurd gonoszságát tette etikájának kiindulópontjává, még csak – pedig néha mondják róla – sztoikus sem volt. A sztoikusok azzal vigasztalhatták magukat, hogy létezik a Természet törvénye, amelynek kénytelen alávetni magát az ember. Camus azt akarta, hogy ne vigasztalja semmi, vigasz és jutalom nélküli etikát akart. Az abszurd rosszal, a Természettel és a Történelemmel állította szembe az embert, azt követelte, hogy az ember lá563
zadjon fel, és áldozza fel magát. Minek a nevében? Csak annak a nevében, hogy ember, vagyis tudattal rendelkezõ lény. Camus-nek semmi köze azokhoz a jelenkori nihilistákhoz, akik azt állítják, hogy minden abszurd, ezzel burkolóznak passzivitásba, és menekülnek a lehetõ legkönnyebb életbe. Camus az emberek testvériségét és – tökéletes – hõsi erényességét hirdette, éppen azért, mert ezt nem támasztja alá semmi. E filozófia csírái már felfedezhetõk elsõ regényében, Az idegenben, illetve a publicisztikájában, amely az ellenállási mozgalomban végzett tevékenysége idején született. A pestis címû regényében, a totális ragály allegorikus ábrázolásában, illetve a Sziszüphosz mítosza címû esszéjében bontotta ki a legteljesebben ezt a filozófiát. Sziszüphoszt arra ítélték az istenek, hogy mindig újrakezdje az eredménytelen munkát, percnyi pihenés nélkül. Camus számára ez jeleníti meg az ember sorsát és hivatását. Kétségtelen, hogy olyan író, mint az ateista Albert Camus, csak olyan országban képzelhetõ el, amelyet áthat a zsidó-keresztény hagyomány, hiszen az életmûve mintha a Jób könyvéhez írt modern kommentár lenne. Janzenista természet volt, szeretett elmélkedni a gonosz hatalmán, amelytõl csak a többféleképpen értelmezett Kegyelem ment meg bennünket, ellentétben a pelagiánus érdeklõdésû embertípussal, aki optimistábban fogja fel az ember szabad akaratát. Camus-t nagyfokú szemérmesség jellemezte, ezért nem is sejthetjük, mennyit merített a vallásos íróktól. Egyszer társalgás közben hangot adtam ennek a véleményemnek, õ pedig így felelt: „Nahát! Az elsõ irodalmi dolgozatom az algíri egyetemen egy Szent Ágostonról szóló elemzés volt.” Szent Ágoston pedig, mint tudjuk, elszánt ellenfele mindazoknak, akik úgy gondolták, hogy az ember szabad akarata elegendõ az üdvözüléshez. Camus A bukás címû kisregényét önkínzásként is lehet értelmezni, pontosabban olyan mûveletként, amelynek az a célja, hogy az utolsó követ is kirúgja az ember lába alól: lerombolja azt a hitet, hogy az ember nem csak önmagát ámítja állítólagos jóságával. A bukás kulcsa talán az Amszterdam fölötti ég. Az emberek feje fölött állandóan körözõ galambokhoz hasonlítja a felhõket. Csakhogy egyetlen fejet sem találnak, amely méltó lenne arra, hogy leszálljanak rá. Tehát: az ember nem lehet jó a Kegyelem nélkül, de a Kegyelem nem látogat el hozzá. Ellentétben azzal, amire mindebbõl következtethetnénk, ez a szigorú moralista szerette a társaságot, és csak csapatban talált örömet. Egész fiatalon futballcsapatban játszott, színész és rendezõ volt egy diákszínpadon, tanári pályára készült, végül mégis egy másik csapatmunkába vetette bele magát – újságíró lett. Sok szenvedést okozott neki ez a csapatszeretet, mert újra meg újra szakítania kellett a csapatokkal, ahol megfordult, hogy hû maradhasson megalkuvást nem ismerõ etikájához. Camus 1913-ban született, a háború végén harminckét éves volt, ekkor egy nagy példányszámú napilap, a Combat élén állt. Elvbõl hagyta el ezt a komoly befolyást jelentõ pozíciót, ezután teljesen felhagyott az újságírással. Néhány évvel késõbb kirobbant egy olyan 564
konfliktus, amelyben elvesztette szinte minden addigi barátját. A párizsi irodalmi élet a látszat ellenére intoleráns, és elpusztítja azokat, akik ki akarnak törni az általánosan elfogadott szabályok alól. 1951-ben jelent meg Camus A lázadó ember címû könyve, amely általában a politikai gyilkosság, de különösen az orosz koncentrációs táborok ellen emel szót. Kizárólag az orosz nihilisták által elkövetett politikai gyilkosságokat tartotta megengedhetõnek, amikor az elkövetõ elvett egy életet, de a magáéval fizetett érte. Barátja, JeanPaul Sartre állt a helytelen nézeteket valló Camus elleni hajtóvadászat élére, aki egy sajátos teológia segítségével indokolta azt a nézetét, hogy feltétlenül hallgatni kell az orosz koncentrációs táborokról: a történelmet tette Isten helyére. Hosszan tartott a Camus elleni kampány, és nem válogattak az eszközökben. Idõközben Camus felmondta az együttmûködést az UNESCO-val, így tiltakozott az ellen, hogy az UNESCO felvette a tagjai közé a francoista Spanyolországot. Vagyis egyfolytában maga alatt vágta a fát. Nem sokkal késõbb már várható volt, hogy kiderül, milyen nevetséges Sartre okoskodása, a párizsi szellemi élet mégis új érvet hozott fel a Camus-vel való leszámolásban, és ez a húzás a szokásosnál is fájdalmasabb volt. Ugyanis nem volt hajlandó aláírni az Algír érdekében írt felhívást. Jó, ha tudjuk, hogy Camus különösen nehéz helyzetben volt, olyasmit érezhetett, mint Lwów esetében egy lengyel, aki rokonszenvez az ukránokkal, és elkeseríti az erõsödõ lengyel– ukrán gyûlölködés. Camus elítélte a kegyetlenkedést, akár franciák, akár arabok követték el, de úgy gondolta, hogy felmenti a tetteseket, ha határozottan kiáll valamelyik oldal mellett, és egyúttal további kegyetlenkedésre ösztönzi õket. Közvetlenül érintette az algériai háború. Algír munkáskerületében lakott öreg édesanyja, Camus ott töltötte a gyerekkorát, sok barátja volt az arab írók között is. Arról is meg volt gyõzõdve, hogy az Algírban egymás mellett lakó két nemzetnek meg kell találnia az együttélés módját. Ellenállt a párizsi baloldali körök nyomásának, mert megvetette õket üres fecsegésükért. Ehhez civil kurázsi kellett, éppen ezért vádolták viszont ezek a körök gyávasággal. Csak most, a halála után derült ki, hogy többször is közbenjárt muzulmán elítéltek érdekében, azzal a kikötéssel, hogy sosem említhetik a nevét, és nemegyszer sikerült is megakadályoznia az ítélet végrehajtását. Próbálta leplezni, mennyire bántotta, hogy egyre inkább magára maradt. Az 1957-es Nobel-díj, amelyrõl azt mondta, hogy valaki másnak járna, felszította az ellene indított alattomos kampányt a párizsi sajtóban. Sosem vágott vissza. A színházban elégítette ki a csapatmunka iránti igényét. Négy színmûvet írt, ezek a Félreértés, a Caligula, az Ostromállapot és Az igazak, készített adaptációkat Dosztojevszkij, Faulkner, illetve spanyol drámaírók mûveibõl (anyai ágon félig spanyol volt), egyre jobban vonzódott a rendezéshez. Utolsó éveiben kizárólag a színház foglalkoztatta. Azonkívül menekült az emberektõl, kerülte a sajtónak adott interjúkat. Az ellenségei gõgösnek és fennhéjázónak tartották. Õ viszont túlságosan védte565
len volt ahhoz, hogy megnyíljon, és éppúgy, mint kedvenc spanyol drámáinak hõsei, arra törekedett, hogy „saját becsületének orvosa” legyen. Arra nincs sem hely, sem idõ, hogy irodalmi stílusáról értekezzem. Egyébként sosem tudtam az írót nézni Camus-ben, fontosabb volt az ember. Önzetlen, jó ember volt, az olyan ritka irodalmárok közé tartozott Párizsban, akikre mindig lehet számítani, ha igazán nagy baj van. Itt adok hálát neki, amiért figyelt rám, kedves volt hozzám életem nehéz pillanataiban, és megajándékozott a barátságával. Egész életében az abszolútumra törekedett, ennek az abszolútumnak pedig Igazságosság volt a neve. Simone Weil szavait kell most idéznem, akinek sok írása elsõsorban Camus fáradozásainak köszönhetõen jelent meg, õ szerkesztette a gyûjteményes kötetet. Több a rokon vonás e két író között, mint amit egy felszínes elemzés ki tudna mutatni. Így szólnak Simone Weil szavai, amelyekben Camus-re ismerek: „Nincs társadalmi erõ hazugság nélkül. Ezért minden, ami fontos az ember életében, a szeretet minden erõfeszítése aláaknázza a rendet. A gondolatot ugyanolyan jól és ugyanolyan helyesen tekinthetik forradalminak egyfelõl, mint ellenforradalminak másfelõl. Csupa olyan értékhierarchiát állít fel, »amely nem e világból való«, ezért a gondolat a társadalmat irányító erõk ellensége.” A fenti rövid, alkalmi cikket a BBC számára írtam, két nappal Camus halála után. Nem célom, hogy elemzõ alapvetést írjak róla, fölösleges volna, hiszen sosem érdemes párhuzamosan elvégeznünk azt a munkát, amit mások is meg tudnak csinálni, ráadásul jobban, mint mi. Franciaországban egyre több egyetemi dolgozat és más típusú értekezés készül majd a mûveirõl. Ezért csak néhány feljegyzés következik egy szemtanútól: 1. Körülbástyáztam magam 1960-as párizsi irodalmi hetilapokkal, és megdörzsöltem a szemem. Csupa hódolat. Mindig így szabadul fel a személyes ellenszenv által elfojtott csodálat rugója, ha az illetõ már nem jelent fenyegetést? De ezeket a meleg szavú, dicsérõ cikkeket, amelyek barátságot, beszélgetéseket, közös élményeket idéztek fel, ugyanazok írták, akik nemrég még szorongatták Camus-t, és a sajtóban egyetlen zokszót sem ejtett senki amiatt, hogy van ebben valami visszatetszõ. Camus is követett el hibákat, azzal ártanánk neki a legtöbbet, ha most szentnek próbálnánk beállítani. Azonkívül túl bõséges adományt kapott az istenektõl. Balzacnál Párizs bevételére készülnek a vidéki ifjak, készek föláldozni mindent, hogy elérjék ezt a célt, Camus-re viszont önként és tolakodóan tukmálta rá magát a barátság, a nõk, a hírnév. Árva fiú volt, Algír munkásnegyedének utcáin szaladgált, az anyja nevelte (az apja gyalogos közkatonaként esett el az elsõ világháborúban), és veleszületett (földközi-tengeri?) harmónia jellemezte. A külseje is vonzó volt. Amikor elõször találkoztam vele, elnevette magát 566
az arckifejezésem láttán. „Azon csodálkozik, amin mindenki, hogy fehér vagyok?” Igaz, hogy fehér volt, de az arcéle mór: édesanyja Spanyolországból származott, ott többféle embertípus élt. Nem állítom, hogy pontosan mutatom be, milyen vitákat folytatott a párizsi szellemi élettel. Nem tagadom azt sem, hogy a magam módján értelmezem a Sartre-ral kirobbant konfliktusát. Az én szememben ez a csúfságával (és nem is csak a tükörben látott csúfságával) tisztában lévõ csúf polgár konfliktusa volt a nép szép gyermekével, akit a fiatalok érdemtelenül öltöztettek filozófusi köntösbe. Amit nem bocsátott meg Camusnek a párizsi értelmiség – amely olyan elvhû volt, hogy nem adta alább a fiatal Marx írásainál –, az a testiség eksztázisa, az elszakadás a rendszerektõl, amelyek elhalványulnak az afrikai strandok napfényében. Eszembe jut most, milyen rokonszenvvel fogadott Camus egy fiatal román emigráns írót, hogyan segített neki politikaellenes regényének kiadásában: egy hangyabolyszerûen szervezett kolhozközösséggel áll szemben a regényben a Rest, aki az ember semmittevéshez való jogát kéri számon. A gyûlölet szenvedély, a párizsi „szellemi életnek” pedig valószínûleg nincs érzéke a szenvedélyhez, ezért csak a kicsinyesség a módszere, azt viszont egyenesen mûvészetté fejlesztette. Finoman rombol le egy-egy jól hangzó nevet, csupa dicséret közé rejtve. A recenziókban nem sajnálták Camus-tõl a bókokat, de csakis azért, hogy ügyesen alátámasszák a megvetést: öntelt hólyag, akadémikus, talajt vesztett moralista. Sartre talán nem hirdetett ítéletet? Mivel a Történelem nem tetszik neked, mert mocskos, csak egy helyet találok neked: a Galápagos-szigeteket – így hangzott az ítélet. Camus védtelen volt az ilyen kirohanásokkal szemben, szkeptikus tartózkodása, amelyet az algíri tengerparton fejlesztett ki a gondtalan csibészek bandájában, csak vállrándítást engedett (de ez a legirritálóbb gesztus). Jehova trónját üresnek látta, és ügyelt arra, hogy üres is maradjon, ócska trükknek tartotta azt, hogy a Történelmet ültetik rá, és az elõtt hajlonganak. Felrótták neki, hogy nem tiszteli az õ istenségüket. Simone de Beauvoir (Sartre élettársa) Mandarinok címû könyvében írt róla, és ez elrettentõ eljárás azok szemében, akik tudják, menynyi valóságos elemet vett át Camus magánéletébõl ez a regény. Rosszmájúan kacagott egész Párizs, amikor színpadra lépett a nagy színésznõ – PerrinCamus szeretõje –, egy másik nõ viszont összeomlott és megbolondult miatta. Amit csak felfogott Camus viharos érzelmi életébõl Beauvoir a Sartre–Camus-barátság idejébõl, azt mind beleírta a regénybe, de átalakítva, démonizálva, lealjasítva – azért, hogy áttételesen, hálószobai pletykákkal mérjen rá csapást, amiért vétett a Saint-Germain-des-Prés politikai normái ellen. Camus vállat vont, és annyit mondott: „pöcegödör”. De azért szenvedett. Mert az ítélet-végrehajtók színvonalától függetlenül sok bajt okoztak mindezzel. Az embert, akár akarja, akár nem, nem a szándéka választja ki és minõsíti, hanem az a mód, ahogy a cselekedete a valóság részévé válik – tanították az egzisztencialisták Sartre égisze alatt, akik néhány dialektikai manõvernek köszönhetõen már kibékültek Leninnel, miután bevezették az objektív bûn 567
fogalmát. Vagy-vagy: akár akarja az ember, akár nem, hitet kell tennie (akár hallgatólagosan) vagy Oroszország, vagy Amerika mellett. Camus nem volt hajlandó választani a kettõ között, de megsértette Oroszországot (a „welthistorische Nationt”) azzal, hogy megjelentette A lázadó embert, és elítélte a rendõrterrort. Vagyis objektíve bûnös volt, és az üldözõi, a Mandarinokban éppúgy, mint számtalan újságcikkben, minden erejükkel azon voltak, hogy leleplezzék, milyen hazug nála a moralista magatartás, mert a gyakorlatban ez ugyanolyan, mintha „belecsúszna” az amerikai ügynök szerepébe (Skriassine például a Mandarinokban Oroszországból menekült el, vagyis hazaáruló). Ez izgatta a francia baloldalt, és pár évvel késõbb ezért kellett de Gaulle-nak egyes földhözragadtabb ügyekben másra támaszkodnia. Ilyen afférok zajlottak az izraeli kibucokban, ahol a lakók szóban és tettleg is inzultálták egymást, aztán nem sokkal késõbb szögesdróttal kellett kettéválasztani sok kibucot egy egészen alapvetõ dilemma miatt: mi lenne, ha? Mi lenne, ha minden hegyet, ami csak létezik, egyetlen heggyé hordanának össze, ha minden fát egyetlen fává alakítanának stb., vagy ha úgy tetszik, mi lenne, ha kitörne a világháború, akkor segíteni kellene az oroszoknak vagy sem. Azt a néhány kibuclakót, akit hidegen hagyott ez a vita, erõszakkal telepítették a drót valamelyik oldalára, harmadik helyszín nem maradt nekik. 2. Nagyjából Camus halálával egy idõben halt meg egy Sabater nevû anarchista. Franciaországban élõ spanyol menekült volt, korábban egy anarchista csapat harcosa, munkás, aki autodidakta módon szerezte a mûveltségét (a lányainak értékes könyveket és kiváló hanglemezeket vásárolt), aki csak az eszméinek és annak a szent kötelességének élt, hogy a két elhunyt bátyjáért bosszút kell állnia. Spanyolországban már legenda övezte, a fejére vérdíj volt kitûzve. Sabater januárban hunyt el, rendõrökkel került tûzharcba a Pireneusokban. Ez a „bandita”, aki minden bizonnyal az egyik legtisztább és legnemesebb lelkû ember volt, a Camus-nek kedves megengedhetõ terror ideálját (úgy venni el valaki életét, hogy cserébe odaadja a magáét) váltotta valóra. És nehéz nem észrevenni Camus büszkeségében valami nagyon spanyol vonást, olyasmit, mint Sabater büszkesége. Még Camus közeli barátai is többször vitáztak arról, mi lehet óvatosságának valódi oka, amikor Algírról beszél. A „szegény európaiak” gyermeke másképp érzékelte az ottani feszültségeket, mint a párizsiak. De ez csak egy ok. Nincs kizárva, hogy a büszkesége nem engedte, hogy olyanokkal szövetkezzen, akik hadjáratot indítottak ellene, nem akarta átvenni a nézeteiket – mert az entellektüelek világában szívesen láttak minden véleményt, amely elítélte a francia gyarmatpolitikát, elég lett volna, ha Camus aláír egyetlen kiáltványt, mindjárt a kegyeikbe fogadják. Camus tartott a nemeslelkûségért osztogatott jutalomtól, tartott az opportunizmustól. Ezért tette a dolgát inkább titokban, és mulatott a förtelmes pletykákon, amelyeket terjesztettek róla. 568
Nincs nagyobb büszkeség annál, mint amikor az ember önként áll a frontvonalba, és fegyvert nyom ellenségei kezébe. Amikor megjelent A bukás címû regénye, Camus maga ellen intézett halálos kihívást. Hiszen A bukás Jean-Baptiste Clamence ügyvéd gyónása (a „clam” angolul egy héjas tengeri kagyló, a „clémence” pedig franciául kegyelmet jelent, nálunk Witkacy játszott ilyen ironikus játékot a nevek jelentésével).* Az olvasó viszont erõs késztetést érez arra, hogy elmormoljon egy „ahá”-t, és Clamence gyónását egyenesen Camus gyónásaként fogja föl. Colette Audry sem kímélte meg ettõl Camus-t, még az író halála után is ügyesen keverte a hódolatteli megjegyzések közé azt a sejtetést, hogy Clamence a szerzõ önarcképe. A bukás viszont számomra (és szinte biztos, hogy nem tévedek) egyszerûen teológiai értekezés a Kegyelemrõl, pontosabban a Kegyelem nemlétérõl. Clamence erre keres igazolást, mégpedig úgy, hogy amit az evangélium hirdet az irgalomról: „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek”, a következõképpen fordítja a viszszájára: „Ítéljetek, hogy ne ítéltessetek.” A bukás egyik amerikai recenzense tette föl a kérdést: mi a szándéka egy nem kereszténynek azzal, hogy kigúnyolja a világi etikát? Camus maró gúnya fõleg azokra irányult, akik a szerzõ portréját keresik Clamence szánalmas figurájában, nehogy be kelljen vallani, hogy ez az õ hû képmásuk is. A regény lengyelországi recepciójának példáján lehet végigkövetni, milyen félreértésekre adott okot A bukás. Jarosław Iwaszkiewicz megírta válaszul A felemelkedés címû elbeszélését. Ez Iwaszkiewicz egyik legtömörebb novellája, és nagyon jellemzõ írás, mert kitûnik belõle a lengyelek nyugatellenes defektusa, de erre nincs reakció, hiszen az almát hasonlítja össze a körtével. Iwaszkiewicz „az elefánt és Lengyelország” típusú számonkérést állít szembe a teológiai értekezéssel: ti kényelemben és boldogságban éltek Párizsban, és aggodalom fojtogat benneteket, kétségbeestek, ha nem mentettetek meg egy öngyilkos lányt, aki a Szajnába vetette magát, de velünk mi van már jó húsz éve? „Fülig sárosak vagyunk, már elnézést, mint a disznók.” Iwaszkiewicz tehát itt a lengyel közvéleményt visszhangozza, a nyugatiak ellen intéz vádiratot, szemükre hányja, hogy papírízûek, mondvacsináltak a drámáik, sehol sincsenek egy eltaposott és lerombolt, szétbombázott ország igazi boldogtalanságához képest. Mert ez a seb mindannyiunkban megvan, nem nézhetjük közönyösen Romeket, amikor egy Varsó melletti bárban elmondja rettenetes gyónását. „Hogyan menthettem volna meg azt a lányt? Nem tudta volna megmenteni senki sem. Még senki sem mentett meg senkit. Önmagát sem menti meg az ember.” Camus-nél viszont egy csöppet sem valóságos a fuldokló lány. Az összes fuldokló jelképe, akárhol is van az illetõ, Algírban, Kongóban, Len-
* Mi³osz téved. A clémence valóban kegyelmet jelent, de a Jean-Baptiste Clamence név a clamer: kiabálni, fennhangon hirdetni igét idézi; világos utalás Keresztelõ Szent Jánosra, aki a pusztában kiáltozott (clamans in deserto). (Fázsy Anikó szerkesztõi megjegyzése.)
569
gyelországban, és a farizeus módon önelégült Clamence-nak felnyílt a szeme, mert nem mentett meg egyetlen Romeket és egyetlen arabot sem. Clamence fejére nem szállt le galamb, csak a bukása emlékein kesergett. A tolvaj és gyilkos Romek fejére leszállhatott a galamb. Ó, mennyivel rokonszenvesebb, mint Clamence a maga retorikájával! Mélységesen bánja a bûneit, érzi, hogy méltatlan – mert az értékrendje feltehetõen nem bomlott fel úgy, mint Clamence-é, vagyis nem fordult a visszájára. De figyelem, ide is belopózott a lengyel önsajnálat: hogy is viselkedhetnénk másképp, amikor 1939 óta folyamatosan ilyen csapások zúdulnak ránk? Fülig sárosan siránkozunk rajta, de mi mást tehetnénk? Dosztojevszkij írja Az író naplójában 1873-ban: „Mert így lassan arra a következtetésre jutunk, hogy bûntett egyáltalán nincs, mindenért »a környezet a hibás«. Eljutunk odáig, lépésrõl lépésre, hogy még kötelességet, nemes lelkû tiltakozást is látunk a bûntettben […] Ha úgy tekintjük, hogy a társadalmi berendezkedés minden hibája hat az emberre, akkor a környezet tanulmányozása a személyiség teljes elvesztésébe sodorja az embert, teljes mértékben fölmenti minden egyéni kötelessége, minden önállósága alól, az elképzelhetõ legaljasabb rabszolgasorba taszítja.” Vegyük észre, hogy Clamence semmi másról nem ábrándozik. A felelõsség átkozott terhe ezen az individualista Nyugaton! Ha lengyel lenne, és a körülményekre háríthatná a bûnt, bizonyára megtisztultnak érezné magát. De hát én túlságosan is „keleti ember” vagyok ahhoz, hogy érzelmileg ne A felemelkedés mellé álljak, pedig a józan ész alapján ez csak a megalázottak és megszomorítottak dühkitörése. Camus stílusa sem tetszett nekem sosem, az én igényeimhez képest túl elegáns, emelkedett, nem elég érdes. Valószínûleg a természettõl fogva veszélyesen tehetséges író hibái találkoztak benne a mai francia nyelv hibáival. Nehezen, de funkcionálisan õk már nem tudnak írni, vagyis dehogynem, csak éppen nem a szépirodalomban – mint Simone Weil vagy a tomista filozófusok. Tartalmi szempontból A felemelkedés nem csap össze A bukással. Azt viszont, hogy Camus megfúrta volna a Gallimard-nál e „válaszmû” kiadását, nem hiszem. Ez nem fért volna össze azzal a tisztességgel, ami az emberekkel való érintkezés jellemezte. 3. Gyakori vendég vagyok egy hatodik emeleti lakásban, amely a Luxemburg-kert kapujára néz. Az ajtón tábla: S. Weil. A lakás az édesanyjáé. Eljött ide néhányszor Albert Camus is, az 1943-ban elhunyt szerzõ írásainak kiadója. Nem véletlenül lett az. Camus írásai, akárcsak Simone Weil mûvei, alapjában véve teológiai természetûek, és tökéletesen igazolják Leszek Kołakowski tételét, amelyet a filozófia teológiai struktúrájáról fogalmazott meg (egy kiváló tanulmányában, amely a Twórczość 1959. októberi számában jelent meg). A Deus absconditus, a rejtõzködõ Isten Simone Weil szerint a számunkra felfogható lét és nemlét kategóriáin kívül állt, fiatalkori ateizmusa és e hit között 570
nincs választóvonal, ellenkezõleg, fogadás, pari köti össze: „még ha a véletlen vagy egy démon uralná is a világok összességét, akkor sem lenne okom megbánni, hogy így éltem” – így, vagyis Istennek tetszõen, mert ha Õ illúzió, akkor abszolúte nem létezik semmiféle jó, és nem számít, hogy tévedtünk-e. Camus is fogadást ajánlott, a véletlen vagy a démon rovására, és strukturális szempontból nem sokban különbözik a két álláspont – mindkettõt a manicheus hagyomány felõl kell vizsgálni. Engedélyt kaptam, hogy közzétegyem (de csakis lengyelül) Camus két levelét, amelyeket Simone Weil anyjának írt, és a lányáról ír bennük. Az 1951. február 11-i levél: „Simone Weil, ezt most már jobban tudom, korunk egyetlen nagy gondolkodója, és azt kívánom, hogy mindenki, aki ezt elismeri, merítsen ebbõl elég szerénységet, és ne próbálja kisajátítani magának ezt a megrázó tanúságtételt. Ami engem illet, én lennék a legboldogabb, ha elmondhatnám, hogy a helyemhez és a rendelkezésemre álló szerény eszközökhöz mérten hozzájárultam ennek a mûnek a megismertetéséhez és elterjesztéséhez, amelynek hatóköre egyelõre még felbecsülhetetlen. Higgye el, asszonyom, ezt nem azért mondom, hogy örömet szerezzek önnek, csak hálám egy kicsiny részét fejezem ki annak, akit nem ismertem azelõtt, és ezt mélységesen sajnálom.” Az 1953. június 1-jei levél: „Köszönöm, kedves asszonyom, ezt a szép kiadású Jegyzetfüzetet. Nagyon meghatott, hogy gondolt rám. Saint-Étienne-be mentem éppen, ott kellett részt vennem a Loire menti szabad szakszervezetek gyûlésén. Egész idõ alatt csakis Simone Weilrõl beszélgettünk. El sem tudja képzelni, ebben biztos vagyok, milyen mély nyomokat hagyott ott a lánya. Megindított és boldoggá tett.” Aznap este, amikor Camus megkapta a Nobel-díjat, amikor újságírók és fotóriporterek vakui üldözték, elszökött, kicselezte az üldözõit. A Luxemburgkert melletti lakásban rejtõzött el, ott ült, mint mindenki, aki megfordult ezen a helyen, annál az asztalnál, amelyen a tintafoltok Simone Weil tollából származnak. Ez az asztal, azt hiszem, erõt adott neki ahhoz, hogy elviselje a túlságosan nehéz hírnevet – olyan ember asztala volt, aki olyan keveset törõdött a hírnévvel, hogy szinte egész életmûvét kéziratban hagyta. Még egyvalamit tehetek közzé: „Camus olyan erõsen kötõdött az édesanyjához, és annyi szeretettel beszélt róla, hogy egyszer megkérdeztem – meséli Weil asszony –, mit gondol az édesanyja a könyveirõl. Camus szemmel láthatóan jót mulatott a kérdésen, és azt felelte: »Asszonyom, az én anyám nem tud olvasni«.” [1960] MIHÁLYI ZSUZSA fordítása 571
NURIA AMAT
Miért ír az író? 1. Az írás mindenekelõtt kiáltás. Segélyhívás. Születés. Az én az írásban a másik. Írni annyit tesz, mint megsokszorozódni és semmivé válni. Elveszteni a személyiségvonásokat mások emlékének sokféleségében. Az írás elsõ meglepetése az írónak szól. Ezt én írtam? – hangzik az igazi író õszinte kérdése. A meglepetés serkenti az írást. Az én eme csodálkozása alkotásra serkent, ösztökéli, haladásra készteti az írást. Én másik vagyok. Egyébként az író elolvasni, újraolvasni sem tudná az írását. Persze az író amúgy sem olvashatja el vagy olvashatja újra az írását. Az író a másik írását olvassa, azét a boldogtalan névtelenét, akivel az események történnek. De ha a másik énem hangja diktálja a szavakat, akkor hogyan írja meg az író az emlékeit, hogyan rajzolódik ki az író világismerete, hogyan áll össze a lélek hitevesztett élete? 2. Az emlékezet feledés kártyapaklija. Az emlékek különös filigránná rendezõdõ kártyalapok. Az író kiteríti az asztalra a lapjait, hogy kiszabadítsa õket ebbõl a bezártságból. A feledés az életre kelõ alak. Akár egy pakli kártya, letakarva, szorosan összefogva. Kezdõdik a játék. Az író fejében ott van az üresség. Errõl a nulláról indul. Egyetlen szándék vezérli. Az írás. De a legelején a gondolat olyan egyedül van, mint a kielégítetlen vágy. Egy árnyék. Egy figyelmeztetés az emléktõl. Úgy kell nekifogni, hogy az ember még errõl a vágyról is elfeledkezzen, mert az a másik, aki ír, csak akkor ébred föl. Az írni készülõ író felejtése a haranghoz erõsített kötél. Meg kell húzni azt a kötelet, hogy a harangnyelv megkondítsa a szavakat, és maguktól szólaljanak meg, varázsütésre mintegy. 3. Az elsõ mondat a bemutatkozó levél. Egyszeriben, amikor az író a legkevésbé remélné, életre kel a feledés. Az elsõ mondat olyan, mint a vers elsõ sora. Akkor jön, amikor akarja, amikor teheti. Nem úgy találják. Nem is kell keresni. Akkor jön, amikor jön. Általában a csönd négyszögében. Ezt a semmit nézve megjelenik a négyszög, mint egy követelés. Láttam, mondja az író. Az elsõ mondat. Az elsõ oldal, megmutatta magát. Úgy tûnik fel, mint egy bejelentés vagy kataklizma. Én nem akartam ilyesmirõl írni, de valami kényszerített rá. A másik, aki bennem ír, õ diktálta a szándékait. Az író engedelmeskedik. És amikor az akarat figyelmetlenségébõl vagy konokságából nem figyel oda a diktáló hangra, az írás elfelejtõdik, kétszeresen elfeledett lesz, és soha többé nem bukkan fel. Örökre elvész. Kiszorítják. 4. A könyveket úgy tekintem, mint a dolgok alvó emlékezetét. Tehetetlen emlékezetnek, amely újraalkot és emlékezik. Nyugodt emlékezetnek, melynek célja pontosan az, hogy táplálja az emléket. A tucatjával álló könyvek ringatják a külsõ pillantást. Osztályozott, apró enteriõrök, melyekben az élet 572
részei összegzõdnek. De ha a könyvek az alvó emlékezet, mely emlékezik, akkor az olvasás az éber emlékezet kell legyen, amely felejt. A szavak csökönyösségéhez mélységesen hûtlen emlékezet. Az olvasás sajátja, hogy elvonja a szövegre összpontosított figyelmet, amely mindig egyforma, pontosan ugyanolyan, már ha nem e fesztelen, hitszegõ szem kíváncsi pillantásának köszönhetõ, mely rendezetlenül, nem a maga idejében olvas. Elõször is, megfeledkezik az írott szavak szigorú rendjérõl. Lábujjhegyen átsuhan rajtuk, mintha a valóságban nem is léteznének, és épphogy csak megtorpannánk egy pillanatra árnyékuk csöndjében. Mintha a sorok tiszta, jól elkülöníthetõ váltakozása a kés volna, mely kész megtámadni ismereteinket, érzelmeinket. Mintha a hitszegõ gondolat megvonná bizalmát az oldal pontatlan térképétõl. 5. A jó írás megmutatja magát, rögtön felismerszik. Olyan, mint a szavakra adott ruha. Lehet, hogy puszta ránézésre nem érthetõ. A jó írás szinte csalogatja az olvasót, hogy vetkõztesse le a szavakat, bíbelõdjön el velük. Tartsák fogva, mint egy illat, egy szín, egy textúra. A jó írás szinte csalogatja az olvasót, hogy lopja el. Az olvasó szeretné birtokba venni, magáévá tenni. Az író hiába próbálja lemásolni. A jó írásnak olyan a hangszíne, hogy a belsõ hallásnak lehet énekelni. Mégis olyan hangszín, amelyet nem lehet elmesélni. Hogyan ír Cervantes, a lángelme? Az ember tudja, hogy hogyan, csak azt nem tudja, hogy ezt a hogyant miként fejthetné ki. Az írók végül akkor lesznek írók, amikor azt a hogyant igyekeznek elmesélni, amiként a lángelmék írnak. Az a jó írás, amely minél több írott kincset rejt magában, és úgy osztogatja szét, hogy maga sem tudja, kitõl lopta annak idején. Ha az író sokat olvas, hogy írjon, akkor képes szert tenni sikeres, tehetséggel kérkedõ hangra. A jó írás az más. Bentebbrõl szólít meg. Szinte mindig az a mese határozza meg, amelyet gyermekkorunkban mesélünk magunknak. Az a lehetetlen elbeszélés. Megfejthetetlen. 6. Írni elkezdeni annyit tesz, mint vállalni ennek a szövegnek a tudatlanságát. Kétséges tudás. Az ember tudja is meg nem is, amit írni akar. A szavak a lámpások, melyek megvilágítják az íráshoz vezetõ utat. Maguktól gyulladnak ki és alusznak el. Egyszeriben teljes sötétség támad. Az írásban lévõ kéz megáll az ûrben. Minden elveszett. Semmi nem követi az utolsó leírt szót. Páni félelem lesz úrrá a kézen. Vajon ez lesz az összes szó közül az utolsó leírt szó? Írni annyit tesz, mint szembenézni a terméketlenséggel. Akár egy életen keresztül is tarthat ez a fekete csönd. Olykor egy szempillantás alatt vége, és az író viszszakapja alkotó kezét. Akinek nincs mit elmesélnie, azért mégis lehet valamije, amit leírhat, és ezáltal igazi, nagyon szép szövegre tehet szert. Ellenben akinek nincs mit írnia, nincs egy hang mögötte, amely leírná a szövegét, az szavakkal soha semmit nem tud elmesélni. Ez a gyengéd írni vágyás a fontos, ez a legfontosabb. Gyengéd, mert még kiforratlan. Az írni vágyás annyit tesz, hogy az ember egy újszülöttet elhelyez az emlék titkos fiókjában. A komoly felnõttõl a legnagyobb merészség, ha tudja, hogy az írás gyengédség. Írni anynyit tesz, mint a szívet az elmébe helyezni. Azzal a különös szándékkal 573
elõállni, hogy egyetlen verssorban újraalkossa az ember a világot. A költõknél jobban senki sem érti ezt a gyengéd írni vágyást. Szóoszlopokba sûrítik vágyukat. Határt húznak a visszhangjuknak. Nem várnak semmit a csöndnek szóló éneküktõl. Ébren álmodva írnak. Otthagyják a papíron a szavakat, mintha a szájukból kiáradó lehelet árnyai lennének. Úgy hullanak ki a szavak a költõkbõl, mint az elvesztett dolgok. Kényük-kedvük szerint. Cicomázhatnék nélkül. Mint az undorra mért apró ostorcsapások. Egyetlen szóban próbálják összefoglalni a világot. A költõ minden erõfeszítése elvész vagy megtérül, ha azon van, hogy új beszédformát hozzon létre a csönddel. A költõ az élet örök némája. A költõ versben énekel, hogy újra meg újra elutasítsa a beszéd hasztalanságát. A költõ azért költõ, mert másként nem beszélne. Azért ír, hogy elmondja, õ nem ír. Azért ír, hogy kiirtsa költõi sóvárgásait. 7. Ha a költõ tudná, hogy a regényírónak mennyire kell verseinek a tajtéka, akkor kevesebbet írna. Minden írás életlehelete valamelyik már elolvasott vagy még el nem olvasott megszámlálhatatlan vers egyikébõl származik. A regényíró sohasem köszöni meg a költõnek versei tajtékát, mert igazából a lelke mélyén önmagát tekinti költõnek. A jó regények lopott és sokszorosított verssorokból állnak. Dagadnak, mint a sárkány a szélben. A regények léggömbök az égen, a költõk által kilehelt levegõ tartja fenn õket. A költõ az irodalom remetéje. Háza csupasz, mert ahhoz, hogy éljen, szüksége van minden térre, amit elfoglalnak a szavak. Mert ahhoz, hogy írjon, szüksége van minden ürességre, amit elfoglalnak a szavak. De még így is kétséges, hogy ír-e. A költõ a pillantásával ír. Amikor a pillantás olyan szerencsés, hogy megakad a papír fehérjén, akkor úgy születik a vers, mint egy látomás. Egy csoda. A költõ költõi álmaiból él. Ezért szorulhat õ az irodalom peremére. Ezért nevethet költõi gyengeségén. A nem írás kalandja igazolja a költõ életét. Valószínûleg nem is emlékeznek majd rá, nem emelik a poézis oltárára. De mit számít, mondja a költõ, hisz végtére is az élet sokkal rövidebb, mint egy verssor. 8. Ha volna szerelmem, akkor az költõ lenne. Nem költõi szerelem. A csönd központjába ciprusként elültetett költõ. A költõi részem szerelmi kalandokat talál ki nekem a szavakkal. Írok neked néhány sor verset, mondom a szavaknak. Veszni hagyott csókok lesznek. Az éber fegyõr duruzsolása, hízelgése. Úgy õrzöm a szavakat, mintha elítélt gyilkosok lennének. Nehogy megszökjenek a fogdámból. Velem együtt bûnhõdnek. Felpeckelt szájjal. Ha volna szerelmem, akkor az önnön csöndkalitkájába zárt költõ lenne. Kénye-kedve szerint énekelne. Nyugodtan. Kielégületlenül. Az én költõi falánkságomtól eltelve. Ha volna szerelmem, akkor az költõ olvasó lenne. Minden olvasó költõ. Önnön olvasáskalitkájába zárva. A könyv béklyójához kötve. Könyvem foglyaként. Mindvégig odaláncolva, egészen addig, amíg a szavak hiánya viszszaengedi a világ langyos szabadságába, és magára hagyja. Meg nem értetten. PÁVAI PATAK MÁRTA fordítása 574
KÖNYVRÕL KÖNYVRE
PETRÕCZI ÉVA
Lebensborn – vagy Mr. Keating? Muriel Spark: Jean Brodie kisasszony fénykora. Váradi Péter fordítása. L’Harmattan, Budapest, 2015 Muriel Spark gazdag életmûvének egyik legmarkánsabb darabja, a Jean Brodie kisasszony fénykora már nagyon megérett a magyar fordításra. A skót író-nagyasszony nem éppen könnyen emészthetõ „tejes étekkel”, hanem gyakran torokgyötrõ falatokkal eteti olvasóit. Így ebben a csekély terjedelmû, rendkívül sûrû szövetû kisregényében is, amelynek fõszereplõje egy elsõ világháborús özvegy menyasszony, aki alsóbb osztályokat tanít a harmincas évek Edinburghjének egyik elit lányiskolájában. Rendkívül ellentmondásos egyéniség, mi, olvasók is hol a bûvkörébe kerülünk, hol egyenesen iszonyodunk lényétõl. Ami egyáltalán nem csoda, hiszen az egyik pillanatban a Holt költõk társasága felejthetetlen Mr. Keatingjére emlékeztet, aki az iskolai rigorózumoknak fittyet hányva kalauzolja egyre jobban felszabaduló tanítványait az angol irodalom gazdag mezõin, a másikban pedig egy valóságos Szörnyella de Frászra. Aki negyvenes vénlánymagányát „fénykorrá” hazudvaszépítgetve, sokszor egyenesen tanítás helyett, nem létezõ szerelmi élete és hódításai történetével tömi hatfõs élcsapatát, akiket teljesen a saját képére és hasonlatosságára igyekszik formálni. Az öt-hat fõs „Brodie csapatról”, az egy-egy osztálya krémjéül választottakról, a kiválasztottakról óhatatlanul is a hitleri egyentenyészet juthat az eszünkbe, a hátborzongató „Lebensbornprogram”, a maga szõke és kék szemû, színárja mintagyerekeivel. Ezt az analógiát nyilván az a szomorú tény szólítja elõ az olvasóból, hogy Brodie kisasszony, számos furcsa és visszataszító dolog mellett, Mussoliniért és feketeingeseiért is lelkesedik, olaszországi vakációján jobban elragadtatja menetelésük, mint az ország válogatott mûvészettörténeti és természeti csodái. Ezek után már azon sem csodálkozhatunk, hogy németországi útját követõen már Hitlerért is lelkesedik, talán még jobban, mint a Ducéért és keményen menetelõ bandájáért. Szerinte a barnainges nácik „pontosan olyanok, mint az olasz feketeingesek, csak megbízhatóbbak”. Miss Brodie egzaltált viselkedését józan nyugalommal, bár hasztalanul próbálja ellensúlyozni Mackay kisasszony, az iskola igazgatónõje. Aki voltaképpen nagyvonalú teremtés, mert nem csupán kolléganõje és beosztottja szenvedélyes matekutálatát és költészet iránti rajongását tûri el, de többé-kevésbé még azt is, hogy túlfûtött lényével, kitalált és visszataszító szerelmi „kalandjaival”, öngerjesztett „fénykorával” (valójában állandó hanyatlásával!) kiskamasz tanítványai túlfûtöttségét lassacskán betegessé fokozza. Egyik célpontja Lloyd úr, az 575
aranyhajú, de krákogó hangú rajz–mûvészettörténet szakos tanár: „A beszélgetések során elõbb vagy utóbb a mûvészeti órákra is rákérdezett, hiszen a lányokat már az aranyfürtû, félkarú Teddy Lloyd tanította. A mûvészeti órákról mindig rengeteget meséltek neki. Az elsõ órán például Lloyd úrnak nehézséget okozott a rend fenntartása. Annyi új és ismeretlen tantárgy, a különbözõ egzakt tudományok után a lányok azonnal megérezték a mûterem szoba légkörének oldottságát, és elteltek nyugalommal.” Brodie kisasszony második számú kollegiális „szerelme” természetesen a másik mûvésztanár, aki a zenével igyekszik ellensúlyozni a reáltárgyak körüli kemény szigort. A „Valahol Európában”, e rendkívül értékes világirodalmi sorozat nagyszerû hagyományai szerint ezt a könyvet is értõ utószó kíséri. Ráadásul egyik legérzékenyebb és legnõiesebb költõnõnk, a szerelmi analízisek poetessája, Kiss Judit Ágnes tollából, akinek tanári tapasztalatai is meglehetõsen szerteágazóak, egyházi gimnáziumtól a mûvészeti szakközépiskoláig. Õ így foglalja össze Muriel Spark regényének – amelyben még kvázi-matulás, Szabó Magda-i vonásokat is felfedez, méghozzá joggal – lényegét: „Jean Brodie-t a háború tette vénkisasszonnyá, mint annyi mindenki mást, akinek a võlegénye elesett a fronton. A regény persze nyitva hagyja a kérdést, mennyiben létezett Brodie kisasszony szerelme, és mennyiben a fantázia szüleménye, hiszen a tiszta és tökéletes Hugh személyiségébe, ahogy egyik tanítványa megfogalmazza »gazdaságosan« beleszövi a körülötte újonnan megjelenõ férfiak tulajdonságait.” Magyarán: ezek a szerelmi utórezgések mind-mind egy, voltaképpen megérthetõ és szánalmat keltõ célt szolgálnak: segítségükkel Jean kisasszony voltaképpen „bebalzsamozza”, tartósítja a rég holt kedves alakját. Tehát, az élõ, a valóságos férfiak nem többek eszköznél arra, hogy az Egyetlen, az Igazi halála ne legyen olyan végleges. A kiválasztott Hatok, a tanítványok természetesen nem elég érettek ahhoz, hogy ennek a veszteségnek a fájdalmait, s a pótszerelem keresgélésének tragédiáját igazán felfogják, megértsék. Õk végsõ soron a torzat, az abnormálisat kezdik érzékelni a Tennyson-vers, a Shalott kisasszonya és más romantikus versek világába teljesen belebódult tanárnõjük lényében. Ez a regénybe beleszõtt sok irodalmi utalás és versidézet a markáns ellentéte Brodie kisaszszony végsõkig elfojtott, fülledt érzékiségének. Amelyet nyomatékul még egy D. H. Lawrence-re, az angol „szexpróféta” íróra vonatkozó félmondat is nyomatékosít. Muriel Spark szivárványosan sokszínû szövegének Váradi Péter tökéletes, ihletett tolmácsa. S, mint a „Valahol Európában” minden kötete esetében, a címlapkép ezúttal is telitalálat: a zömében túlsúlyos, övvel még zömökebbé tett gimnazista lányok látványa sokáig megmarad bennünk, hamisítatlan két világháború közötti emlékfotóként, a jókislányos ruhák mögül valósággal „kidagadó” sóvárgásokkal, álmokkal. Mintha Brodie kisasszony osztálya tanyázna ebben a napsütötte kertben… 576
Marcel Pagnol köpönyegébõl Jean Rouaud: Jeles férfiak. Pál Dániel Levente fordítása. L’Harmattan, Budapest, 2013 Jean Rouaud Goncourt-díjas író világsikerû pentalógiájának, ötkötetes családkrónikájának sorait ízlelgetve a francia irodalomban csak kicsit is jártas olvasó azonnal ismerõs hangulatokra, ízekre, nagyon határozott déjà vu érzésre lel, ami nem is csoda. Az 1952-ben, az Alsó-Szajna-vidéken, Campbonban született, íróként meglehetõsen késõn, 1990-ben szárnyra kelt szerzõ ugyanis nagyon sok vonásában egy markáns elõdjére, a nagyapja korú Marcel Pagnolra emlékeztet. Részben a gyerekkoridézés, a rég halott családtagok életbe szólítása, mint állandó, az elõdnél trilógiát, az utódnál valóságos regényfolyamot eredményezõ tematikája miatt. Részben pedig könnyen rokonítható kisvilág-ábrázolásuk mélysége és gazdag színei révén: amíg Pagnol önéletrajzi regényeiben Provence, addig Rouaud jóvoltából Bretagne tájain, falvaiban, városkáiban barangolhatunk. Jean Rouaud elsõ áttörõ sikerét – amely az újságárusításból és egyéb alkalmi munkákból emelte õt a világhírû írók, neves egyetemi elõadók sorába – A becsület mezején címû regényének köszönhette; e könyvében nagyszülei életét, küzdelmeit, s egyben az elsõ világháború légkörét idézi fel. Ezzel a nálunk négy évvel ezelõtt debütáló regényével alkotója a 2011-es XVIII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége volt. A folytatás, a franciául 1993-ban megjelent Jeles férfiak pontosan eredeti megjelenése után húsz esztendõvel késõbb, 2013-ban jutott el Magyarországra, a L’Harmattan Kiadó kiváló, „Valahol Európában” címû sorozatában, amely különbözõ európai országok irodalmából kínál elsõ vonalbeli válogatást, s 1914-tõl napjainkig ad számot a kontinens kultúráit és lakóinak hétköznapjait összekötõ eseményekrõl, mûvekrõl. A korántsem terjedelmes regény szövege nagyon sûrû szövésû textíliára emlékeztet, s mivel jobbára tünékeny impressziókból, apja hõsies vándorárusi éveihez kötõdõ emlékszálakból építkezik, lényegét egyáltalán nem könnyû összefoglalni. Szerencsénkre, ezt megtette nemrég maga Rouaud, abban a szép interjúban, amelyet Harsányi Tímeának adott, épp a Jeles férfiak magyarországi megjelenésekor, a Marie Claire hasábjain, „A könyv tisztító ereje” címmel: „Mivel gyerekkoromban a vidéki világ eltûnéséhez asszisztáltam, felelõsségérzetem támadt ezzel a világgal szemben. A fiatalságom idõszaka mintha múzeumba került volna, úgy éreztem, meg kell mentenem a szeretteim és a szülõföldem történetét. Írás közben viszont az a paradox helyzet alakult ki, hogy amint a gyerekkoromról meséltem, el is szakadtam tõle. Ez egyben a múlttól való megszabadulás módszere is. Ahogy leírom az emléket, le van jegyezve, el van raktározva és az agyamból eltûnik. A mesélés paradox módon kitörli az emléket. Amint a gyerekkori traumát mások számára 577
elérhetõvé teszem, megszabadulok tõle és nem cipelem többé a hátamon. A könyvnek tisztító ereje van. A gyerekkori emlékeket arra használtam, hogy tisztázzam az íráshoz fûzõdõ viszonyomat, ugyanis ezek az élmények vezettek az íróvá válásomhoz. A gyerekkoromat markánsan meghatározta apám halála (a szerzõ ekkor tizenegy éves volt, P. É.!), írás közben azonban megszabadultam a halál súlyától…” A negyvenes évei elején, minden porcikájában, minden, falusi utaktól meggyötört csigolyája mélyén fájdalmaktól elkínzottan távozó apa halálának felidézését megelõzõen azonban nagyon közel kerülhetünk a „bolond Joseph” életének sok, keserédes epizódjához. Kezdve a szeszélyes francia autókkal vívott napi küzdelmeivel, a petróleumvilágítás „jóvoltából” zsíros kosszal borított és hosszas tisztogatást igénylõ, törékeny raktárkészletig, a saját kezûleg gyûjtögetett õskövületekbõl tervezett házi szökõkút kedvesen eszelõs tervéig, vagy éppen a hosszú és keserves haldoklását megelõzõ idõben házilagosan fabrikált lemezjátszóig… Ezek a közjátékok is Pagnolt juttatják az eszünkbe, elsõsorban talán a filmváltozatban is felejthetetlen Anyám kastélya „lopakodási” kalandjait, amelynek során a néptanító apa, felesége és gyermekei a faramuci közlekedés miatt csak többszörös, meglehetõsen abszurd birtokháborítások révén tud eljutni az évrõl évre kibérelt parasztházba, szerény nyaralójukba. Az apa mellett fontos szereplõje a kötetnek a már az elsõ részbõl megismert Marie néni, a majdnem apáca, a szerzõ és testvérei nagy-nagynénje. Az õ szeszélyes, kritikus és ugyanakkor túlfûtött hitéletének olykor vígoperai ábrázolása a könyv egyik csúcspontja. Sajnálatos, hogy az egyébként költõi szépségû szöveget produkáló poéta-mûfordító, Pál Dániel Levente felekezeti szempontból meglehetõsen bizonytalan talajra téved ebben az egyébként briliáns részletben. Nézzük csak az alábbi mondatokat: „…édesapa az ajtónak támaszkodott a szenteltvíz mellett...” (miközben „Bideau tiszteletes úr – valójában: tisztelendõ úr! – a Pokol rémisztõ képét festette meg a szószéken, síron túli hangon mérte ránk szavait…), majd kihasználta az úrvacsora (sic!) alatti felbolydulást és a jövés-menést az oldalági padsorokban, hogy mindenki más elõtt kislisszanjon…” De legyünk igazságosak: a katolikus és a protestáns hitéleti kifejezések jóformán minden manapság magyarra fordított könyvben és filmen hasonlóan kusza és következetlen képet és mûfordítói tanácstalanságot mutatnak, a kontrollszerkesztés lazulásának egyik, nagyon szomorú jeleként. Ezt a Pál Dániel Leventének nem is igazán felróható, jellegzetesen XXI. századi hibát példás eleganciával ellensúlyozza Kovács Veronika rövidségében is rendkívül értékes és lényeglátó kísérõtanulmánya, A külsõ és belsõ apa legendája. Lássuk a talán legszebb részletet: „A lassan, több fejezeten keresztül építkezõ eredeti bretagne-i tájat több szólam alakítja: az apa valaha kimondott véleménye, az elbeszélõ által az apának tulajdonított, elképzelt gondolatvilág, az elbeszélõ saját múltbéli tekintete… Az elbeszélõ ugyanolyan felfedezõ, il578
letve újrafelfedezõ utat jár be az elveszett bretagne-i világ leírása közben, mint amilyet az apa személyének megírása követel meg tõle. Az apa is elveszett világ, »retinamaradvány«: apró puzzle-darabokból lehet csak újra felépíteni. E lassú építõ folyamat során születik meg a regény elsõ részében a »belsõ« apa. Belsõ, mert ezt az apafigurát az ismert, a látott, a megélt írja, vagyis a gyermekkori emlékezet, amely mankóként az objektív emlékezet olyan darabjaira támaszkodik, mint például a fényképek vagy az apa után maradt írásos nyomok, és mindkettõ hiányosságait a képzelettel foltozza be.” Errõl az elemzésrõl a már több ízben hivatkozott Pagnolon kívül maga Colette, a Goncourt Akadémia elsõ nõi tagja is az eszünkbe juthat, elsõsorban az õ Sido címû portréregénye, amelyben varázslatos egyéniségû anyjának állított emléket. Feltétlenül említésre méltó végezetül a Jeles férfiak címlapja, amely nagy valószínûséggel a kis Jeant és apját ábrázolja, egy nyári kõgyûjtögetõ expedíció pihenõidejében; a láncdohányos apa szájában ott fityeg a korai halálát okozó „koporsószeg” is. Ez az amatõr pillanatfelvétel jócskán túlmutat önmagán: legalább egy másodpercnyi megállást, maradandóságot kínál a mulandóságban. Csak remélni merjük, hogy a „Valahol Európában” sorozat elõbb-utóbb a Rouaud-pentalógia három további kötetének magyar fordítását is megjelenteti, sokunkat segítve a gyerekkor felelevenítésében és eltávozott szeretteink alakjának felidézésében.
579
KÜLFÖLDI SZERZÕINK
NURIA AMAT 1950-ben született Barcelonában. Katalán és spanyol nyelven ír. Számos regény és esszé szerzõje. DAVID COLLIN svájci író 1968-ban született. Elsõ regénye, a Train fantôme (Szellemvonat) 2007-ben jelent meg. Az Emlékezetkörök címû regény nemrég jelent meg Argentínában, nagy sikert aratva. (Eduvim kiadó) LYDIA DAVIS (1947) amerikai író, mûfordító, esszéista. Elsõsorban elbeszélései és egypercesei tették ismertté, de ír regényeket és esszéket, és franciából fordít is (Flaubert: Madame Bovary, Proust: Swann). A Francia és az Amerikai Akadémiának egyaránt kitüntetettje, Philolexiandíjas és a 2013-as Man Booker International Prize nyertese. Lapunk elõször ad ízelítõt írásmûvészetébõl. TIMUR JURJEVICS KIBIROV (eredeti nevén Timur Jurjevics Zapojev) 1955. február 15-én született a Hmelnyickij terület Sepetovka nevû községében. Oszét származású. A moszkvai
tanárképzõ egyetem bölcsészkarán végzett. 1998-ban a Puskin kiadó fõszerkesztõje. Dolgozott a Kultúra rádióállomásnál. 1995-tõl az orosz PEN Klub tagja. 1997-tõl az Irodalmi figyelõ címû folyóirat szerkesztõbizottságában tevékenykedik. A nyolcvanas évek végétõl jelennek meg írásai nyomtatásban. Költészete posztmodern, elemzõi a szoc-art és konceptualizmus irányzatokkal hozzák kapcsolatba. Alkotásaira jellemzõ a gúny, a paródia alkalmazása, a klaszszikus és a szovjet irodalmi idézetek, ideológiai és reklámsablonok rejtett vagy nyílt beépítése. Rendszeresen ír epikus költeményeket, poémákat is. 2008-ban a Költõ Díj kitüntetettje volt. Termékeny alkotó. Legutóbbi könyve: Szerelmem, vagy Öröm. Vremja kiadó, Moszkva, 2010. IAN McEWAN (1948) kortárs angol író, a legjelentõsebbek között tartják számon. A dél-angliai Hampshire megyében született, de tizenkét éves koráig Kelet-Ázsiában, Németországban és Észak-Afrikában élt külszolgálatot teljesítõ õrnagy édesapja jóvoltából.
580
A Sussexi Egyetemen szerzett diplomát (1970) angol irodalomból, és az elsõk között tanult „kreatív írás”-t. Elsõ novelláinak és regényeinek hátborzongató cselekménye után ragasztották rá a „Ian Macabre” gúnynevet. A The Cement Garden (1978, Cementkert), The Comfort of Strangers (1981, Idegenben), Enduring Love (1997, Õrült szerelem) és Atonement (2001, Vágy és vezeklés) címû regényeibõl filmet is forgattak. Számos díjat nyert, például Amsterdam (1998), Atonement és Saturday címû regényével. A Sweet Tooth (2012) McEwan tizenkettedik regénye. Magyarul olvasható: Idegenben (1984), Amszterdam (1999), Geometria (Solid Geometry, novellák,
2000), Õrült szerelem (2000), A képzelgõ (The Daydreamer, gyerekkönyv; 2001), Vágy és vezeklés (2005), Szombat (2010). Sweet Tooth címû regényébõl (akkor még Édes száj és nem Mézesmadzag volt a címe) 2013 januárjában közölt részletet a Nagyvilág. Idõközben elkészült a regény teljes fordítása, amelyet elõreláthatóan 2015 októberében jelentet meg a Scolar Kiadó. CZESŁAW MIŁOSZ (1911–2004) Nobel-díjas lengyel költõ, esszéista, mûfordító és irodalomtörténész. Metafizikai pauza c. esszékötetét a Nagyvilág Könyvkiadó jelentette meg, mûveibõl lapunk rendszeresen közöl.
581
Kedves Olvasóink! Albert Camus: Az idegen címû regényét októbertõl folytatjuk.
Az I–II. rész a 2015. februári, a III–IV. rész a márciusi, az V–VI. rész az áprilisi számunkban olvasható.
582
KEDVES OLVASÓINK! TISZTELT ELÕFIZETÕINK!
Nagyon szépen kérjük, fizessenek elõ a Nagyvilágra, minél hamarabb újítsák meg elõfizetésüket. Önök nélkül nem tudna létezni a lap. Támogatásukat szívbõl köszönjük.
Egy példány ára 690 Ft. Elõfizetés egy évre 8280 Ft.
A Nagyvilág Baráti Társaság tagdíja egy évre 7500 Ft, nyugdíjasoknak és diákoknak 7000 Ft.
Kérjük, támogassák a Nagyvilágot! Minden támogatást hálásan elfogadunk és köszönünk.
Új Világ Alapítvány OTP Bank 11740023-20055318
583
Fõszerkesztõ: Fázsy Anikó Munkatársak: Ádám Péter, Imreh András, Ircsik Vilmos, Lackfi János, Lukács Laura, Pálfalvi Lajos Olvasószerkesztõ: Hernád Imre Cím: H-2517 Kesztölc, Malom utca 76. Telefon: 06 33 484 293 E-mail:
[email protected] Számlaszámunk: Új Világ Alapítvány 11740023-20055318 A Nagyvilág olvasható a www.nagyvilag-folyoirat.hu internetcímen Kiadja az Új Világ Alapítvány Felelõs kiadó: Fázsy Anikó Tördelte: Puskás Ferenc Nyomta a Borsodi Nyomda Kft. ISSN 0547-1613 Terjeszti a HIRKER Rt., az NH Rt. és az alternatív terjesztõk. Elõfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletág. Elõfizethetõ a postai kézbesítõknél, az ország bármely postáján, Budapesten a Hírlap Ügyfélszolgálati Irodákban és a Központi Hírlap Centrumnál (Bp., VIII. ker. Orczy tér 1. tel.: 06 1 477 6300; postacím: Bp., 1900). További információ: 06 80 444 444;
[email protected] Elõfizetési díj egy évre 8280 Ft, fél évre 4140 Ft. Külföldön terjeszti a Batthyány Kultur-Press Kft. H-1014 Budapest, Szentháromság tér 6. Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve. Mindazoknak, akik adójuk 1%-ával támogatták lapunkat, ezúton mondunk köszönetet. Adószámunk: Új Világ Alapítvány 18186062-1-11