Ta r t a l o m
Tartalom
Centrum – A fiatal magyar költészet Krusovszky Dénes: A lélek dolgai; Idegen; Részlet 1, 2............................................. 4 Csehy Zoltán: A poszthumántól az alternatív rítusig – Irányulások, labirintusok, sugárutak az ún. fiatal magyar lírában (tanulmány)......................... 6 Nemes Z. Márió: Drang nach Unten....................................................................... 25 Orcsik Roland: Rövidhullámok.............................................................................. 26 Lanczkor Gábor: Szimmetrikus nap; Fácánok........................................................ 27 Turi Tímea: A hűség élő szobra; A hetedik év Pemberley-ben................................... 28 Lapis József: Szerény kommentár (esszé)................................................................ 30 Herczeg Ákos: Az R-generáció................................................................................ 34 Áfra János: Ars animi; Ha megúntál, A kútból feltörő.............................................. 43 Nyerges Gábor Ádám: Az a nap............................................................................... 45 Fekete Anna: kölcsönidő; Egészen, szabadon.......................................................... 46 Szöllősi Mátyás: purgatórium (2.); purgatórium (10.).......................................... 47 Deres Kornélia: Illesztő.......................................................................................... 49 Gökhan Ayhan: Vasárnap; Pokol-kontinens.............................................................. 50 Izsó Zita: A változás nehézségei; A hit fokozatai....................................................... 52 Korpa Tamás: Metapillanat XIV.; Metapillanat XXIX................................................ 54 Nagypál István: Templom és kórház........................................................................ 56 Kántás Balázs: A legújabb (vers)hangokról (esszé).................................................. 57 Prágai Tamás: Lírádnak posztolatlanul – Újabb költészet túl az ezredfordulón (tanulmány)............................................................................. 66 Bödecs László: Köztes állomás; Hűség................................................................... 76 Sós Dóra: Napfogyatkozás; Lombikgalaxisok......................................................... 74 Kerber Balázs: Megmaradt fény; Hánytorgó.......................................................... 77 Tinkó Máté: elaludni; Sirató................................................................................... 79 Csiki András: tanuld meg ezt a versemet................................................................. 81 Pintér Viktória: Hibrid paktum – Néhány sorban a Nemes Z.-költészetről (esszé).............................................................................. 83 Tokos Blanka: Befoldoznám őket – Hevesi Judit kötetéről (esszé)............................ 86 Balogh Robert: Ketten a PFIAK-ból (esszé)............................................................ 89 Fenyvesi Orsolya: Táncpestis; Bolond lyukból bolond szél fúj................................. 92 Dobai Bálint: Közös sziget; Magamba gyűrlek........................................................ 93 Baranyi Gergely: Megemel; Kiismerni egy testet..................................................... 94 Balogh Zetas Péter: nyakkendő dőlésszöge........................................................... 96 Nagy Márta Júlia: A Vörös Fonálféreg; Diána.......................................................... 97 Bende Tamás: Ökölbe szorított; Vajon honnan......................................................... 98 Purosz Leonidasz: A türelem.................................................................................. 99 Vajna Ádám: A hazáról és valami szerelemről; Damaszkusz felé.............................. 100 Braun Barna: Legóember-versek........................................................................... 101
1
Ta r t a l o m
Mizsur Dániel: Kiterített háló; Kiűzetés................................................................. 105 Éltető Erzsébet: Csillagporzás; Öltöztetés........................................................... 107 B. Kiss Mátyás: abszolút nulla; úton; alváshiány; a válasz.................................... 110 Nagy Soma: Keresőmező I-IV.................................................................................. 112 Varga Melinda: A skizofrén várostól az északi nyárig (tanulmány)........................ 114 André Ferenc: cinkos............................................................................................ 117 Csabai Máté: A megtisztulás éneke......................................................................... 119 Csuhaj-Barna Rebeka: egy oldal a memoárból...................................................... 120 Deák Blanka Paula: Aranygaluska......................................................................... 121 Dudinszky Nikolett: Sz.-i feladat; Hátizsák nélkül............................................... 122 Gotha Róbert-Milán: Tökéletlen út..................................................................... 123 Horváth Imre Olivér: Fiúszoprán........................................................................ 124 Molnár Bea: Téboly.............................................................................................. 125 Sárkány Tímea: fehérvérsejtölő hasonlat................................................................. 126 Szucher Ágnes Bernadett: A boszorkány imája................................................... 127 Ugron Nóra: tengernél.......................................................................................... 128 Vass Csaba: Magányod.......................................................................................... 129 Szarka Károly: Kell-e marketing a költészetnek? (esszé)....................................... 130
*
Borító:
KövetkezÕ számunkból: – A Centrumban – –redivivus
2
Centrumban a fiatal magyar költészet
Krusovszky Dénes
Krusovszky Dénes
A lélek dolgai Abba a templomba szeretnék járni, ahol harangozás helyett mázsás acéloszlopokat borítanak egymásra. Abban az istenben szeretnék hinni, akinek nincs szüksége mélyebb igazságra egy puszta derékszögnél. Amikor már a telefonom is jóval okosabb nálam, hogyan lelhetnék vigaszt a lélek dolgaiban?
Idegen Szijj Ferencnek A szél kezdetben gyümölcsös ágat verdesett a pajta oldalához, később az eső nyirkos rongyait, legvégül pedig az éjjel szikár lámpafényében kirajzolódó sejtést, hogy ez már soha nem lesz másképp. Reggelre mindig elfelejtem az éjszakát, de ha egyszer emlékezni kezdek, akkor örökre ez az idegen sírás marad.
4
1. nézem a fákat idegesít örökös búcsúzásuk örökös búcsúzásunk idegesít ideje lenne mozdulni már nézem a fákat
Krusovszky Dénes
Részlet
Részlet 2. ikongörcs arany felületen futó egyenletek és homályos számítások a gazdasági világválsággal álmodtam mondja mellettem valaki reménytelenül szerelmes voltam belé
5
Csehy Zoltán
Csehy Zoltán
A poszthumántól az alternatív rítusig Irányulások, labirintusok, sugárutak az ún. fiatal magyar lírában
6
Kétségtelenül felelőtlen, aki kényszerkategóriáknak engedelmeskedve kísérli meg egy-egy jelenség szemrevételezését, ám (felkérésre született) munkája vélhetőleg nem feltétlenül haszontalan. Ha a fiatal líra alakváltozatairól van szó (és az 1980-as és 1990es években született alkotók munkáira fókuszálunk), szinte zavarba-, sőt kétségbeejtően hedonisták lehetünk: gazdag, zsúfolt és otthonos térben mozoghatunk, megszámlálhatatlan csábításnak engedve. Természetesen ezek a csábítások itt és most lehetőségként merülnek fel és a maguk módján nyilvánvalóan sikeresek lehetnek. Túl közel vannak ahhoz, hogy erejük tartósságában bizonyságot érzékeljünk. Épp ezért nem is annyira a költőkre, mint inkább a kötetekre, irányulásokra fókuszálva kísérelek meg tájékozódási segédvonalakat rajzolni. Mi az, ami alapvetően megváltozott? Kik léptek elő a mesterek, a szellemi atyák pozíciójába? Kik azok, akik fordulatgyanús, provokatív szövegeikkel biztosítják irodalmunk extatikus dinamikáját? Közhelyszámba megy, hogy pl. a nyelvjátékos, radikális, narcisztikus játékokba ájult szövegirodalom művelése kevéssé jellemző a fiatal irodalomra, noha konszolidáltabb elemeiben itt-ott mégis csak kimutatható mind a Parti Nagy Lajos-féle, mind a Kovács András Ferenc nevével fémjelezhető líramodell. Parti Nagy nyelvi univerzuma utánozhatatlanul egyedi képződmény, versnyelvének tragikomikus oszcillációja dilettáns és hivatásos költői metodológia között nemcsak a költő szerepét értékelte át, hanem a nyelvi anomália terheléspróbáit és sokkterápiáját is elvégezte. A Telep csoport (néhány tagtól eltekintve szinte) programszerű antidekorativizmusa és szépségellenessége (mely a komikumban feloldódó szépség extrém tobzódásaira is vonatkozik) a mester pozíciójába olyan alkotókat helyezett, akiket a szöveggenerálásban produktívan jelentkező „antiesztétizmusuk” miatt becsült (pl. Petri György, Kemény István, Szíjj Ferenc, Marno János). Ez a radikalizmus fokozatosan enyhült, s a horizonton feltűntek azok a szerzők is, akik szintetizálni tudták az akár igényszerűen dekoratív szövegvilágot az akár aktuálközéleti világszerűséggel (pl. Borbély Szilárd vagy a permanensen megújuló Tandori-univerzum), esetleg különféle érvényes stratégiákkal rendelkeztek a hagyomány kritikai analíziséhez (pl. Varga Mátyás, Lanczkor Gábor), vagy a másság és identitáskonstrukciók kreált alanyiságát tudták más fénytörésnek kitenni (Nádasdy Ádám, Rakovszky Zsuzsa, Gerevich András stb.), illetve hozzájárultak a konkrét létbe vetettség költői valóságértelmezéséhez (pl. Térey János, Szálinger Balázs). A szereplíra divatos és impozáns narratíváit (vö. pl. Kovács András Ferenc Jack Cole-, Calvus, Lázáry Renéversei stb.) részint a koncept-kötetek dinamikája vette át, részint a narratív újramondás igénye standard nyelvi rekonstrukciós szándék nélkül.
Csehy Zoltán
A populáris és arisztokratikus kultúra divergenciája már szinte nem is létezik: a költészet művelhető a Parnasszuson is, de visszavihető a rituális oralitás terepére. A kötetkompozíciós hipernarratívák éppoly erősek a koncept-logikának engedelmeskedő kötetekben (ilyenekkel kísérletezett korábban pl. Pollágh Péter, Sopotnik Zoltán, Németh Zoltán, Orcsik Roland is). A szimulációs technikák nem pusztán a humán lét materiális dimenzióit stimulálják, nem pusztán az antropológiai horizont kiszélesítésében vesznek részt, hanem az alanyiság történeti pozícióját is kimozdítják annak megszokott helyéről. A továbbiakban e változások stratégiáiról lesz szó, természetesen vázlatosan, mindössze néhány verskötetre fókuszálva, néhány szükségszerű stigma beiktatásával.
A poszthumán és az „antropológiai töredékek” költészete A mai líra egyik legjelentősebb és legizgalmasabb vonulatának látszik az a fajta ellenálláspoétika, melynek szembeszegülési stratégiái egyaránt bírnak antropológiai és poétikai tétrendszerrel. Részint a szövegkoherencia látványos fellazulása következik be, mely azonban őrizni igyekszik az egybetartás illúzióját, részint megőrződnek azok a külsődleges jegyek, melyek a hagyományosnak tekinthető olvasói elvárásokat képzelik viszonyítási pontként. Ennek következménye, hogy a versekben megképződő alanyiság imitálttá válik, ahogy maga a narráció is, hiszen a beszéd tárgya, legyen az elvont vagy egészen konkrét, testi vagy testetlen, szubjektív vagy objektív, magát az észlelési folyamatot is olyasfajta mássággá transzformálja, mely eleve az antropocentrizmus kritikáján alapszik. Egy olyan világ- és létszemlélet alakul ki, melynek mind vizsgálati tárgya, mind pedig végeredménye (maga a nyelvi tárgy) nem más, mint eleve „antropológiai” töredék, melyet Nemes Z. Márió egy képzőművészeti tárgyú írásában az „emberi formátlanság erőterében születő pszeudo-formának” nevez.1 Az utóbbi évek egyik legfontosabb irányulásáról van szó, melynek legreprezentatívabb alkotása Nemez Z. Márió (1982) A hercegprímás elsírja magát című verskötete.2 A test iránti bizalmatlanság megfogalmazása, a test anyagiságának megkérdőjelezése folyamatos szimulációs terheléssel történik. A kötet egyik alapmetaforája egy megelevenedett, bizarr heraldika lehetne (a könyv egy Arborétum és egy Heraldika című ciklusból áll). Mintha a címerkonstrukciók radikális képi világa (elég csak az állati, növényi és emberi formák, figurák, jelek sajátos, gyakorta hibrid vagy átmeneti jellegére utalni) komplex, töredékekből és formákból létrehozott (szörny)szülött lenne, pl.: „A rokokó halott, mondják a bokorban, / és a huszár, miközben kardját nyeli, / végig tudja, hogy ő csupán liliom”. A versben megidézett rokokó különösen fontos: ez a világ technikai értelemben mértéken felül stilizált, egy pszeudotörténelmi sémarendszerre vagy több, egymásnak eresztett, alapvető, elsősorban az elocutio tanához kötődő retorikai megoldásra épül, ugyanakkor az irónia, a szarkazmus eszköztárát, a humor érzékeny anatómiáját alkalmazza. Pl.: „Gipszpónik fröcsögnek a dísztóban, ahol a tritón / merev kelevéze vár. / Rózsahimlőként érkezik a télbe Batthyány Ilona.” A retorikai fogások azonban a legtöbbször csak látszatra teremtik meg az otthonosságképzetet: a hasonlat nem eredendően a szemléletesség eszköze lesz, hanem egy új, lehetséges képstruktúra provokációja („A pianínó távolból forog, mint egy hernyó.”), a metaforák többsége szervetlen („A tánc egy zsíros gép.”), az időstruktúra kezelése másodlagos. Az emberi perspektíva még az anekdotákban sem marad egyeduralkodó: „A csalánozók elárasztották a vármegyét. Tengeri 1 2
Nemes Z. Márió, A preparáció jegyében, Budapest, JAK+PRAE.HU, 2014, 22. Nemes Z. Márió, A hercegprímás elsírja magát, Budapest, Libri, 2014.
7
Csehy Zoltán
rózsák és kehelyállatok jelentek meg a majorság különböző pontjain. Orlai Petrics Soma biciklijét ellopták”. (II. Lajos megtalálása a Csele-patakban.) A költői kép, ahogy a tárgyi valóság referencialitása is, szintén lehet arisztokratikus blöff, kognitív katasztrófa – költőileg mégis rendkívül sikeres szövegléti módozat. Nem nehéz észlelni az irányulás ősmintázataiban a neoavantgárd örökség nyomait (pl. Hajas Tibor, Ladik Katalin), ám Nemes Z. költészete messze túllép a hagyományos szubverzív testkoncepciók költői felmutatásán, mert, ahogy Lapis József írja: „nála a test nem téma, hanem a versben-lét alapvető mozgatója, és a világmegértés elsőrendű kondicionálója. A test-morál szabályai, szabálytalanságai szervezik írásait, s ennek legfőbb következménye az, hogy ezek a szövegek mégsem értelmezhetők anti-beszédként”.3 Itt nem szélsőségként, elhajlásként, devianciaként vagy átkódolható identitásprogramként jelennek meg a testtel való bánásmód és az általa való észlelés gesztusai, és nem is látványszínházként, mutatványként, kuriózumként vagy monstrumként, hanem természetes létmódok és otthonosságok arcimboldói szervesüléseként (Pl.: „A kislány egyre izmosabb, letolja nadrágját, és mutogatja a múmiáját.”). A szervetlen, a gépi befogadása a testbe vagy a test gépként való értelmezése egy végtelen tudatosság mímeléseként hat, akárcsak a logikai ellenőrizhetőség vagy a kognitív struktúrák megismerhetőségének tévhite, de Nemes Z. nyilvánvalóan számol azzal is, hogy az olvasói tudat tudatos hiányokkal és behelyettesítésekkel kompenzál, hogy a megértés töretlen vágya sem lehet racionálisabb a test vágyainál. A biologikum tematikus-formális esztétikai kisajátíthatósága a felfokozott retorika biologikumát is progresszív anarchiába taszítja. Ebből fakadóan a megszólalás irányai, a szubjektumként azonosítható, folyamatos metamorfózisnak alávetett entitások gyakorta csak kétes értelmezői biztonsággal határolhatók körül. Tóth Kinga (1983) nyelve messze depoetizáltabb, és képi tekintetben a legtöbbször kifejezetten alulreprezentált. All machine című kötete4 a test destabilizálása, az identitás szétrobbantása helyett test és gép kölcsönviszonyára fókuszál („maga alá helyezi / a személyiséget műanyag / védi az áramköröktől / gombokban futnak / össze vezetékei idegvégződések irányítják / izgatottságát és ridegségét”): gépi és gépies kerül összefüggésbe egy zaj- és képinstalláció keretein belül. A határátlépés hangzási és képi dimenziói a szövegek fiziológiájára, anyagiságára és vizualitására irányítják át a figyelmet: a szöveg köteten túli fonikus és vizuális létezése egyszersmind felszámolja a szöveghasználat klas�szikus gesztusrendszerét. A könyv performansz- vagy intallációszerű létmódja rokonítható ugyan az intermediális fordulat költészetet is integráló mechanizmusaival, ám a szövegekben magukban csak a legritkább esetben találunk olyan koherenciát vagy narrációt, mely a szavalás, mormolás, éneklés mechanizmusait metapoétikus értelemben is befolyásolná. A gép lelke, a gépies lélek koncepciója a sci-fi, a fantasy irányába is megnyílik: ez annál inkább jelentékeny észrevétel, mivel a gép nem konkrét, kiismerhető, műszaki leírás nyomán, használati utasítás alapján működő, konstruált entitás, hanem egy kiismerhetetlen, önműködő, a gép fogalma által asszociált, bennünk lévő szerkezet. A vers hol csikorgó, nehezen gördülő szerkezet, hol míves, technikailag igényesen megmunkált zenedoboz. Sirokai Mátyás (1982) A beat tanúinak könyve című kötetében5 találta meg egyedi hangját: e különös kötet a vallás és a sci-fi, illetve fantasy mítoszteremtő gesztusrendszerének meggyőzően észlelt, költői rokonsága alapján szólaltatott meg egy alapvető egzisztenciális tétekkel felruházott bölcseleti lírát. A földön, a világon túli intelligencia jelenlétének, beavatkozásának nyomait, lenyomatait őrző rítusok, gesztusok, kultuszok, érzések megjelenítése egy a fülszöveg terminusát alkalmazva „poszthumán sámán léLapis József, Líra 2.0. Közelítések a kortárs magyar költészethez, Budapest, JAK+PRAE.HU, 2014, 46. Tóth Kinga, All machine, Budapest, Magvető, 2014. 5 Sirokai Mátyás, A beat tanúinak könyve, Budapest, Libri, 2013. 3 4
8
Csehy Zoltán
zerpontosságú figyelmével” történik. A beavatási rítusok nem hagyományismétlések, hanem modifikálódó univerzumok, melyek a befogadó testének materialitását is kikezdik, sőt átalakítják: „Ahogy a hordozó ostya, mint egy süllyedő sziget, elmerül a savak között, a hajszál felmelegszik, és ultraibolya fényt bocsát ki”. A múlt és a jövő egymás ellen kijátszható analóg lehetősége a poszttörténelmi tudat analízise is lesz: archeológia és anticipáció, érthetetlen „földön és léten kívüliség”és poszthumán futurizmus metszéspontjai alakulnak ki. Az így nyert világ kiismerhetetlen topográfiájú, irányultsága a kiismerhetetlen mozgatóra, a világon kívüli intelligenciára nyílik rá: a költői próza nietzschei, biblikus és objektív-tudományos, analitikus rétegei olyan költői talajszerkezetet teremtenek, melyben termékenység és terméketlenség egymást dinamizáló erőkké (a beat, az ütés, a szívverés, a ritmus erejévé) válhatnak. A múlt és a jövő elkülönítetlensége nyilvánvalóan a zenei érzékelésen alapuló, a mikro- és makroszerkezet analógnak tekintő, a tér dimenzióit önkéntelenül elmosó időtapasztalaton is alapulhat. A biológiaitól való eltávolodás missziós, mágikus radikalizmusa látszik tovább fokozódni A káprázatbeliekhez írott levelek című új kötetben is.6
Életlíra, traumaköltészet, „katasztrófaturizmus” A szimulált alanyiság végül is minden fikció alapeleme, ám míg a szimuláció performativitása gyakorta csak alkalmi jegy vagy befogadói jelentéstulajdonítás, a kortárs fiatal líra egyik megszólalási rendjeként is működik, egy olyan koherens én-t hozva létre, melynek jelenléte mintegy uralja az adott kötet (életmű) egészét, ráadásul sokszor referenciális ént feltételez. A nyelv ennek a tendenciának rendelődik alá, s egy narrációs hálót kezd el szőni, mely nem túl dekoratív, sőt sokszor tudatosan alulstilizált, ugyanakkor a vallomásosság és az objektív távolságtartás dinamikájának analízisére épül. A férfiasság és a nőiesség találkozásait, hadizónáit, intim tereit és ütközőterepeit (melyek időnként beszédes csöndbe burkolóznak) talán Turi Tímea (1984) ismeri a legjobban a mai magyar lírában. A nem elmondás hangsúlyos jelenléte költészetében újszerű narratívát teremt, s az el nem mondott történetek kiérlelt identitást konstruálnak, melyek a biológiai nembe zártságot is relativizálják („Nem a test tesz nővé. Nem a lélek / érzékenysége. / Hanem az, hogy / minden nőnek van egy története, amit / nem mesél el”). Fontos megjegyezni, hogy ez a narratológiai performancia hiányán alapuló identitás megőrzi a nőiség kategóriáját, ám újradefiniálja azt. A történet „nullfoka” nem csak titok, hanem trauma is, a sokfelől szorongatott és a másiknak akarva kiszolgáltatott létezés kódja, mely megfejthetetlen és feloldhatatlan, mivel mire megkonstruálódna, már el is vész az önazonossága. Turi Tímea legutóbbi verskötete7 ugyan nem tabukról szól, mégis elválaszthatatlan a tabutól, kimondhatatlan szavak, érinthetetlen dolgok itt is maradnak, de elsősorban azért, mert a költői érzékenység megsejtette: a hallgatás megtörése vagy felszámolása a jelentésességet, a dolgok súlyát iktatná ki abból a kölcsönviszonyból, mely férfi és nő „élősködéseinek” energiáit biztosítja. A sztereotípiák biztonsága, illetve a nem beszélés beszédessége természetes létmód, paradox módon az identitás megőrzésének záloga, illetve a kapcsolati tér lendületes légkörének katalizátora. „Jaj, legyél a léc, hogy legyen rés / mindig csak nézni a kintet” – írja Turi Tímea. Ez az elvágyódás, ez a kint a kedvesen túli lét beszédessége, melyből a legvadabb fantáziák vagy kalandok után is a létszorongatottság börtönszagú csöndjébe vezet vissza 6 7
Sirokai Mátyás, A káprázatbeliekhez írott levelek, Budapest, Libri, 2015. Turi Tímea, A dolgok, amikről nem beszélünk, Budapest, Magvető, 2014.
9
Csehy Zoltán
az út. A verskötet különösen érzékeny az identitás és sztereotípia viszonyára: ha jól sejtem, mindkét terep a folyamatos beszéd- és csendkonstruálás terepe. Turi Tímea a mérték lehetőségeivel játszik el: a túlbeszélés, az anekdotikusság kényelme helyett a megszakadást vagy a szótlanságot választja, s miközben hallatlanul közel kerül tárgyához, a legváratlanabb tárgyilagossággal vet rá egy megsemmisítően szigorú pillantást. A versek java részénél érezhető egy ellenstruktúra fokozott jelenléte, mely azonban csak látszatra koherens, ugyanannyira törékeny, omlatag, mállékony, mint az, amit „veszélyeztetni”, izgatni, kikezdeni vagy megsemmisíteni látszik. Nagyszerű lélekbölcseleti, analitikus versek sorát olvashatjuk a kötetben. „A férfiak akkor sincsenek otthon, / amikor otthon vannak. A nők / akkor is otthon vannak, amikor távol. / Sosem esnek szerelembe otthon.” A kétpólusúra sarkított világ minden látszat ellenére nem elsősorban konfliktusgócok egymásnak feszülése, hanem két koherens univerzum a maga törvényszerűségeivel, melyek a találkozások pillanatában sokszor érvényüket is vesztik. Turi Tímea verseiben ott az idegennel, a mással szembeni szolidaritás csodálatos adománya, és hangsúlyos a költői tekintet nyelvi bizonytalanságának kifejeződése. Amit lát, és amit leír, feloldódik a retorikában: csak érvényes mondatok maradnak még akkor is, ha ezek ellentmondani látszanak, mihelyt közös térbe kerülnek. A férfi-nő viszony kitüntetett szerepbe kerül Rácz Boglárka (1986) verseiben is, aki a tér egzotikumát a lelki vaktérképek kitöltéséhez használja fel. Japán karakterű verseiben az idegenség áterotizálódik, s e mechanizmus révén válik képessé a megszólalásra.8 Fekete Anna (1988) verseinek antropológiai horizontján a képzelt és valós genezis, a test lehetséges akalulástörténete sejlik fel, illetve a mitizálás metaforikus gesztusaiban megnyilvánuló groteszk, melynek lételeme egy folytonosan kitölthető mátrix jelenléte, mely az írás aktusában ugyan megsokszorozza a szereplehetőségeket, mégsem távolít („Hazajárok hozzád, mint bagoly / a toronyba, áram a vezetékekbe. A nagymamád vagyok, / a lelkiismereted, az egyetlened.” (Gabi mama).9 Fenyvesi Orsolya (1986) A férfi és a nő bestiáriuma című ciklusában10 részint a metamorfózisos átmenetek definíciós lehetőségeit keresi („Az unikornis a remény skizofréniája”.), részint az emberi–állati tudatterek áttűnéseit vizsgálja: az animális és az antropomorf, a humanoid és a naturális pozíciók nemcsak, hogy elbizonytalanodnak, de a képzelt lényekkel is telítődő teret is élő organizmussá változtatják („szárnyas folyók”, a „sivatag mellkasa” stb). Ughy Szabina (1985) párkapcsolati kérdéseket is analizáló költészete (Ködfelszakadás-ciklus)11 a valós léttér és a virtuális tér illuzórikus azonosságtechnikáit is felmutatja (a Wikipédia-idézeteket és létfragmentumokat egyaránt kiindulási bázisként kezeli), de a betegség megváltozott idő-, tér- és testérzékelésének költői feltárásában is sok újdonságot hoz. A lét hiányaihoz szolgáló protézis nála az emlékezet maga, mely minden intimizálódása ellenére mégis csak „külső” mechanizmus marad. Pál Dániel Levente (1982) Hogy éltünk, nem hiába című, legkiérleltebb kötete címében12 összegző igényt sugall, számvetést, ám a könyv szövegvilága épp azt látszik példázni, hogy összegezni csak időlegesen lehet, a létezés bizonyos szakaszai számára, mindig csak a pillanatnyi döntés előtt. Nagy összegzés már csak a létezés teljességének és lezáratlanságának hiánya miatt is lehetetlen: alkalmi szerepe van az egyéni metamorfózis előtt. A szerző a férfi–nő viszony, az intimitás hétköznapi bölcseletét kínálja fel a vers regisztereinek olykor egyenesen szélsőséges szembeállításával: „Valahogy így, és Rácz Boglárka, Kyotóban már tavasz van, Pozsony, Kalligram, 2014. Fekete Anna, Gabi mama, Opus, 6 (2014/6), 44. 10 Fenyvesi Orsolya, Tükrök állatai, JAK+PRAE.HU, 2013. 11 Ughy Szabina, Külső protézis, Budapest, Orpheusz Kiadó, 2011. 12 Pál Dániel Levente, Hogy éltünk, nem hiába, Budapest, FISZ, 2013. 8 9
10
Bajtai András, Kerekebb világ, Pozsony, Kalligram, 2014. http://magyarnarancs.hu/zene2/konyv_-_bajtai_andras_betuember-72748 15 Szabó Marcell, A szorítás alakja, Budapest, JAK-PRAE.HU, 2011. 16 Purosz Leonidasz, Három év után, Kalligram, 2015/5, 40–41.
Csehy Zoltán
pénzünk elfogyott, / egy kislány sírjánál várt a búcsú, / Tibi nem bírta, ülve könnyezett, / »Kegyetlen Isten, ez hogy szopott!/« / Álltunk ott, árnyékunk összeért, / s tudtuk, hogy éltünk, nem hiába, / ezt el nem adnánk bármi összegért.” Ez a férfias hang a vágáns költészet modern újjáéledésének nyíltságát is jelentheti, ami nem mond ellent az olyan ciklusok szövegvilágának sem, mint a Versek egy házasságból sorozat egészen különleges darabjaiban, hiszen a stabilitást földrengés követi. Ez a földrengés nyelvi természetű is: a költői hagyomány stabil magaslatait is leomlasztja vagy lapályait is felmagasztosítja, s kész is egy énkonstrukció katasztrófaturizmusának potenciális terepe, ahol mindig van mit fényképezni. „Az ágy közös és egyre több a párna” – kezdődik az egyik költemény és máris személyre szabott történetet kerít a Pilinszky-enigmához. E költészet fontos eleme az idegenség és annak egzotikus varázsa, e varázs olykor radikálisan énelvű kisajátítása, a szerelmi vagy erotikus vágyat természetesen éltető önzés, illetve nárcizmus. Az idegen tájak, szokások, a bemutatott, az ismert és a fel nem ismert szabályok, elvek, tradíciók nyelvi kérdéssé válnak, s az idegenségmetafora a költőn keresztül megszólaló másik pozícióját képezi le (Te vagy a nyelvem, ami idegen). Ugyanakkor a létezés alaptapasztalata, hogy a nyelv ellennyelvvé válhat, s olykor a mondanivaló helyett a mondanivaló sejtetését vagy sugalmazását, esetleg a mondás módját fejezi ki. Bajtai András (1983) Kerekebb világ című kötete13 sokkal hatékonyabb technikával képes szintetizálni a személyes pokolra szállás és gyászmunka atmoszféráját: rendkívül távol áll mindenfajta vágáns gesztustól, s a férfiasságtapasztalatokat sem helyezi előtérbe, ám sokkal nyitottabb a misztifikációs és a látomásos gesztusokban feloldható létszorongatottság ábrázolására. 2009-ben a Magyar Narancs kritikusa egy „cyberszecessziós”14 nyelvezet megvalósulásának nevezi Bajtai szöveguniverzumát, melynek felhajtóerejét jelenleg a képsűrűség és az explicit alanyiság terheléspróbája adja. A Betűember groteszk magánmitológiája és (ahogy Borbély Szilárd látta) a kortárs filmnyelv jelölővilága olyan szimbiózist teremtett, mely sok szállal köthető mind az analitikus, transzcendens elemekkel terhelt (Vasadi Péter szövegei) tárgyilagossághoz, mind a poszthumán definíciós kísérletekkel próbálkozó idegenségtapasztalathoz is. Szabó Marcell (1987) kiforrott versnyelve a saját és a sajátos viszonyán keresztül érzékelteti a kölcsönös destabilizálódás mechanizmusait: „Hazudjunk jellemet, várost, szereplőt, / de a neveket, az istenért, ne mondjuk újra.” A konstruált alanyiság fel-felfedett gesztusai és a metaforikus ottlét sugallt bizonyosságai olyan hálózatot teremtenek, melyben minden tárgy és létforma vagy tudattartalom körvonalai csak elmosódva válnak érzékelhetővé.15 Ez az eltűnéspoétika a totális kiüríthetőség lehetetlenségével szembesít („Egész életemben csak üres akartam lenni.”), miközben aprólékos leírását adja a körénk konstruálódó idegenségnek, és meggyőző létkoordinátákat rendel hozzá. A világ emocionális és mérnöki privatizálása többször is megjelenik Purosz Leonidasz (1996) verseiben, mégpedig az emlékezésmechanizmusok jelentékeny aktiválásával (lásd pl. a Három év után című verset), illetve a közös világkonstruálás apokalipszise utáni „poszthumán” állapot érzékeltetése révén.16 Meglepő módon míg Csobánka Zsuzsa prózája szokatlanul besűrített erőtérben megképződő, erőteljes líraisággal áthatott, végső soron „költői” természetű szöveg, verseiben az érzékelés letisztultabb és szikárabb nyelvi formákra ragadtatja magát. E térben áskálódik a környezetéből gyakorta szinte kiszakított én ellen a nyelv, mely kétségbeesetten keresi az elérhetetlen, lezáratlan esztétikumot. Ez a megcélzott esztétikum, és itt Szegő
13 14
11
Csehy Zoltán
János szerint mintha valamiféle újszecessziós irányulás lenne:17 talán valamiféle Czóbel Minka-féle modellhez hasonlatos. Ámde a mítoszteremtő szándék és a motívumismétléseken és modifikációkon alapuló térkijelölés egyaránt feladja nagyon erős indító pozícióit, s megadja magát egy olyan nyelvi áramlásnak, mely minden túlságosan nyilvánvaló dekorativitásnak ellenáll, ugyanakkor nem szégyell beengedni sem posztromantikus, sem szentimentális elemeket, mely a verset nem konstrukcióként fogja fel, hanem alakulástörténeti pulzusdiagnózisként. A Csobánka-vers olykor versen túl, egy másik versben ér véget. Kulcsár Szabó Ernő egy „materiális nyelvi hatás grammatikájának” vonzásában látja e költészet csáberejét.18 Ha pontosítani szeretnénk, azt tehetnénk hozzá, hogy e materialitás egy Kirké-típusú, „boszorkányos” költőnő mágikus nyelvének nyelvtanán alapszik, melynek lételeme a kiszámíthatatlanság, performanciája pedig mindig alkalmi. Ez a kozmikus mágikusság, az ideig-óráig tartó, önnön felszámolásával is számoló „szerelmi varázslat” mindannyiszor hatásosan törik meg a valóság megpróbáltatásainak tereiben: „Rajtam mind csak átutazók vagytok. / Szeszélyes testem vonzáskör, / hatalmam van apály, dagály felett. / A tenger fulladni készül, / még a sodrásra sem foghatom, hogy gyáva, / a sziklák keménysége legfeljebb ürügy, / mikbe kapaszkodom.” Zilahi Anna (1990) verseinek sokszor zaklatott, nyilván kényszeres enigmatikussága különösen termékeny poétikát eredményez mind a testtel kapcsolatos vágy, mind a testet érintő agresszió átértelmezéséhez („Összeverlek minden este, mert más vagy, / mert igazságtalan, hogy én különbözöm.”). A test láttatása és szemlélése nála szinte mindig drasztikus fortissimóban történik, amit a megnyugvás elnyújtott, analízisre alkalmas ideje („zsibbadt végtag szúró kijózanodása”) követ.19 Bende Tamás (1990) szerelmi lírájának analitikus finomhálózata a köznapiság terében megképződő idegenség és harmónia dinamikájára épül, versnyelvének pókhálókönnyűsége és a végletekig fokozott egyszerűsége egy olyan világból tudósít, ahonnan „a kozmosz visszaszívta a meleget”.20 Hevesi Judit (1990) Hálátlanok búcsúja című kötete21 kivételes gondolati és poétikai horizontot bontakoztat ki. Az emlékezés nála tragikusan fragmentált kényszerfolyamattá válik, melynek során elveszik a lényeg, az emlékezés tulajdonképpeni tárgya és célja (,,emlékeznem kell / de nem tudom kire”). A celani háttérmintázatok transzcendencia nélküli transzcendenciája mellett fontos az igazodási kényszer automatizmusa a rekonstruálhatatlan, de agresszív módon előtüremkedő múlt hol kába, hol kijózanítóan agresszív igézetében. Az idegenségkoncepciók nemi pozíciói rendszerint kitüntetett szereppel bírnak a kortárs kötetekben: a másságstruktúrákkal is hasonló a helyzet. „Nincs út a férfiúsághoz. A férfiúság az út” – idézi mottóként Nagypál István (1987) Richard Rohr-t Keserűmandula című novellája elején. Ez a felismerés nem csak az említett novella egyik központi elve, hanem Nagypál A fiúkról című kötetében is meghatározó szerepet játszik.22 Ez a verskötet első látásra a költői kommentár műfaját sugalmazza, hiszen a három egységre bomló mű (Demián, Arne, Törless) három regény (Herman Hesse Demián, Siegfried Lenz Arne hagyatéka és Robert Musil Törless iskolaévei) központi alakja köré szerveződve fürkészi az önformálás, az identitáskeresés, az agresszió és a gyöngédség viszonyrendszereit. Nagypál Turihoz, Csobánkához viszonyítva nem elégszik meg az alanyiság megkonstruálásának egyetlen én-hez kötésével: az intertextualitás eszköztárához nyúlva Vö. http://www.prae.hu/index.php?route=article/article&aid=2455 Vö. http://www.litera.hu/irodalom/erzeklet-es-gramatika 19 http://www.litera.hu/hirek/zilahi_anna_versei 20 Bende Tamás e-könyve Egy csendélet kellékei címmel jelent meg 2011-ben: http://ambroobook.hu/ index.php/2-bende-tamas-e 21 Hevesi Judit, Hálátlanok búcsúja, Budapest, Magvető, 2015. 22 Nagypál István: A fiúkról, Budapest, JAK, PRAE.HU, 2012 17 18
12
Nagypál István, Rózsaszín daloskönyv, Budapest, Tipp-Cult Kft., Kurázsi Irodalmi Egyesület, 2014. Kántás Balázs, Madártávlatból a fájdalmasan személyes személytelenségéről = NAGYPÁL István, Rózsaszín daloskönyv, i. m., 61. 25 Deres Kornélia, Szőrapa, Budapest, JAK+PRAE.HU, 2011. 26 Ayhan Gökhan, Fotelapa, Budapest, JAK, 2010. 27 Lesi Zoltán, Merül, Budapest, JAK+PRAE.HU, 2014. 28 Ayhan Gökhan, János és János, Pozsony, Kalligram, 2013. 29 Pál Sándor Attila, Pontozó, JAK+PRAE.HU, 2013.
Csehy Zoltán
mintegy közismert én-ek szinte fétissé váló figuráin keresztül láttatja a megkonstruálódó, szinekdochikus, szemlélő ént. A megadott értelmezési triptichon elvét azonban fenntartásokkal kell kezelnünk: e szövegek nem megvilágosítani vagy árnyalni készülnek egy ősmintázatot, hanem hálózatszerűen továbbszövik vagy akár „tévútra” viszik a kínálkozó szálakat. Az én és önnön tükörképe vagy árnyképe (a fekete és fehér) diskurál itt rendre egymással. Ezzel a struktúrával kissé szembe is megy Nagypál István Rózsaszín daloskönyve.23 Petrarca és Lorca daloskönyveinek hagyománya is destrukció áldozata lesz. Nagypál István könyve a hagyomány „szópiszkaival” szennyezett létezésben keresi az esendő intimitást. És nem csak önmaga számára: a másik lény számára is, aki elválaszthatatlan attól, aki róla beszél, miközben ő az, aki tulajdonképpen a költő helyett beszél, aki befejezi a mondatait. A szívben bármikor kitörhet az ellenőrizhetetlen tavasz, de a szív fölött bármikor megjelenhet a rosszemlékű rózsaszín háromszög is. És ez tragikusan „természetes”. Ebben a daloskönyvben nincs szerelmi ideológia, mert mihelyt egy érzésfoszlány vagy sejtés a vers tárgyává válik, szét is szálazódik, s olyan váratlan lebontó struktúrák nyílnak meg, amelyekkel számolni se mertünk. A változás akkor a legtragikusabb, amikor a statikusság biztonságában vesszük észre. Kántás Balázs pontos észrevétele általános érvényű lehet: szerinte a vallomásos személyesség és a nyomasztó személytelenség dinamikája teremti meg a kötet feszültségét.24 Az átváltozásokról sem szabad megfeledkezni: a nyomasztó személyesség és a „vallomásos” személytelenség ellenhatásairól. A családi traumák és a legintimebb környezetben zajló identitáskeresés vagy hiányköltészet számos fontos kötet tematikus ihletője lett, s olyan alanyiságon alapuló mintázatokat termelt újra, melyek nem csupán az én versbeli pozícióját hozzák játékba, hanem a személyesség és személyiség viszonyrendszerét is sikerrel gondolták újra. Deres Kornélia (1987) Szőrapa,25 Ayhan Gökhan (1986) Fotelapa,26 Lesi Zoltán (1982) Merül című kötetei27 e vonulat legsikeresebb artikulációi közé tartoznak. Az intimben, a sajátban észlelt másság, a magunkra hagyatottság traumája ön- és énismereti kérdés is, ahogy a gyászmunka mintázatai is rákopírozódhatnak a felismerés mechanizmusaira, mint pl. Ayhan Gökhan nagyszerű versében: „Önmagamig mentem, nem tovább. / Vers volt sok. Még több árvaság.” Ayhan Gökhan a szellemi apa (atya) megtestesülésének lehetőségeivel kísérletezve jutott el János és János28 című kötetéig, mely részint az evangélista, részint alighanem Pilinszky tükörpozícióba állítása nyomán traumatizálja a transzcendencia lehetőségeit a köznapi létezés átokföldjén. Lesi Zoltán kötetének különös értéke a gyermeki ego tartósságának és tarthatatlanságának tükörpozícióba helyezése. Ez a tükör sosem az ént mutatja, hanem az idegent, a mást, a másikat, a nézőpont ugyanis nem fixált, ahogy a létmintázat sem stabil, nyugvópontra pedig csak egy mesebeli térben számíthatunk. Az apafigura hiányát analizáló Deres Kornélia alakmás-költészete a pars pro toto mechanizmusait aktiválja: a rész–egész, illetve az egyes, az egyedüli és a számos, a lehetséges közti viszony nem pusztán az emlékezet hiánypoétikájára épül, de a karakterteremtés egyik fontos eleme is lesz. A családregény lírai fotóalbumszerűsítésére tesz kísérletet Pál Sándor Attila (1989) nosztalgiafosztott, ridegen dokumentáló kötete is, mely a sorsokból kirakható szerzői és olvasói identitás szinekdochikus játékterébe csábít.29 23 24
13
Csehy Zoltán
Koncept, mítosz, fétis Krusovszky Dénes (1982) nemzedéke meghatározó költője: kíméletlen fókuszálású, „hidegvérű” érdességköltészetet művel, melynek egzisztenciális tétjei a nyelvi megformálás metapoétikusságában ragyognak fel igazán, amennyiben pl. az Elromlani milyen című kötet30 anyagára támaszkodunk. A tárgyi, materiális lét és a biológiai egzisztencia a képzelet terepein egybemosódhat ugyan („vagy szabadnak lenni, / mint egy tárgy, / próbálom elképzelni, / egy kalapács például, / megfogod, / és nincsen benne isten”), de a transzcendencia hiánya jelzi az elkülönülést. A test kitüntetett szerepű nála is, s olykor a funkciónál jobban foglalkoztatja a matéria maga, a funkciót kiteljesítő bázis (Belenézni egy szájba): a vers is mintha az önerőből kisajátítható vagy megteremthető tér otthonosságának anyaga miatt lenne érdekes. A tárgyi valóság agresszív jelenléte a lét kerete: a közös nevező, a közös pont meglelése ember és tárgy szimbiózisában az elromlás mechanizmusainak feltérképezésekor sikerül igazán, ahogy a vers életstratégiája is a folytonos javítás és korrekció jegyében zajlik, miközben maga a romlás alapvető, csöppet sem teátrális, poszthumán vagy virágos baudelaire-i extravagancia, hanem mondhatni természetes, sőt: logikus (néha meg egészen hermetikus) szöveglétmód. Krusovszky Dénes A felesleges part című kötete31 egy ún. koncept-kötet, mely hármas mártíriumot, egy a művészi lét megszenvedettségét ábrázoló triptichont jelenít meg. A matematikailag szabályosan megkonstruált első struktúra (Mint egy vászonzsák) a költő Hart Crane és a kezét átlövető, önnön testét egy autóra felfeszítő, álhullaként meghurcoló (stb.) Chris Burden művészportréit rajzolja meg, Marszüasz pedig egy külön ciklust kap (Marszüasz polifón). A portréelbeszéléseket úgynevezett könnyített változatok szakítják meg: ezek egy azonosítatlan entitás alanyinak láttatott kommentárjaiként funkcionálnak. Koncz Tamás megfigyelése szerint Chris Burden és Hart Crane a szabadságértelmezés tragikumában kerülnek közös nevezőre, ugyanis a test korlátjellegének tudatosítása miatt „gesztusuk a lehetséges tagadása, ami hit nélküli szabadságot adhat A felesleges part választott hőseinek (...) A tagadás hübrisz: lázadás a valóság utánzása ellen, akár az élet elvesztése árán is – s végül az egyetlen emberi fegyver a sors és természet erőivel szemben”.32 Ez a hit nélküli szabadság azonban Krusovszkynál látszatra ellentétbe kerül a kozmikussá fokozott teátralitással: a megbocsátás gesztusa, még ha nem is hagyományos módon érvényesül, végeredményben kilép magából a lázadásból. Privatizálódik és nyilvánosan csakis a miszticizálás vagy a rejtély, az értetlenség terminusaiban írható le. László Emese radikális diszkrepanciát lát a Krusovszky-féle mártírium-triptichon radikalizmusa és az őket megjelenítő szövegek szenvtelen és intellektuális klasszicizmusa között: a képviselt eszmény művészi megformálása mintha önmaga ellentétébe látszana átfordulni.33 Ezt azonban nem szükségszerű negatívan látni: pontosan Krusovszky visszafogott intellektuális analitikusi képessége és a vers mögött meghúzódó indulatok avantgárd szenvedélyessége lehet az a terep, melyből intenzív versfeszültség generálható. A narratív fogódzók kultúrtörténeti-intellektuális beágyazottsága felerősített kompozíciós dinamikát sugall, s felértékeli az együttes összjátékból kialakított hipernarratívát. A koncept előbb a maga mítoszait eleveníti fel vagy teremti meg, majd fétissé válva tünedezik fel írás és befogadás rítusaiban egyaránt. Krusovszky Dénes, Elromlani milyen, Pozsony, Kalligram, 2009. Krusovszky Dénes, A felesleges part, Budapest, Magvető, 2011. Krusovszky Hart Crane-fordítóként is ismert: Hart CRANE, Felejtés, Pillanat-fúga, Kinyilatkoztatások, Medúza, ford. KRUSOVSZKY Dénes, Műút, 2011, új folyam LVI/7, 18–19. 32 Koncz Tamás, Lehúzott bőrök, Bárka 20 (2012/3), 98–99. 33 László Emese, Hogyan kormányozzunk verset?, Élet és Irodalom 2012. július 10., 20. 30 31
14
34 Maurice Blanchot, Az irodalmi tér, ford. HORVÁTH Györgyi, Kicsák Lóránt, Lőrinczy Ildikó, Budapest, Kijárat, 2005, 19. 35 Lázár Bence András, A fény hiányába, Tiszatáj, 2013/10, 111–113. http://tiszatajonline.hu/?p=42258 36 Nyerges Gábor Ádám, Helyi érzéstelenítés, Budapest, Orpheusz, 2011. 37 Nyerges Gábor Ádám, Számvetésforgó, Budapest, Parnasszus Könyvek, 2012. 38 Szöllősi Mátyás, Aktív kórterem, Budapest, Parnasszus Könyvek, 2010. 39 Szöllősi Mátyás, Állapotok. Negyvenöt töredék, Pozsony, Kalligram, 2011.
Csehy Zoltán
Blanchot írásdefiníciója szerint alkotni annyit tesz, mint az én-ből az ő-be jutni, amikor az elbeszélői hang semleges neméhez tudunk férkőzni. Ez a semleges hang egyrészt „nem mond semmit”, vagyis „sejteti ezt a semmit”, másrészt „magából a külsőből szól”, ő maga az „indifferens megkülönböztetés”.34 Áfra János (1987) lírai énje kettős értelemben is ő-vé alakul: kötete mozaikszerkezetű regénykényt is olvasható, egy lehetséges, felvillantó hipernarratíva mentén, de a külsőből megszólaló hang semlegessége (melyet a szaknyelvi lexikai megterheltség sugall) is releváns lehet. A szem és a szem romlása, a látás és az azt kikezdő zavar egymást destruáló és konstruáló nyelvi valóságokat eredményeznek. „Áfra könyvében a központi test-motívum, a glaukóma, egy olyan koherens szervező poétikai eszköz, amelyen keresztül „az időszakos látásromlások”, tehát a történetek egy egész világot formálnak és vezetnek, ha úgy tetszik lassanként „a mindent látásból a fény hiányába” (Elsők, 7. o.)” – írja Lázár Bence András.35 Az idézet azt sugallja, hogy a látászavar valamiféle rendellenesség (orvosi értelemben nyilván az is), ám a kötet világában úgyszólván természetes létmód, s legyen bármennyire paradox is a megfogalmazás: rendkívül eredeti látásmód. Nemcsak egy speciális vizuális effektusok metaforarendszerére épülő „elsötétülésről” és a másik (mások) látására való ráutaltságról van szó (még, sőt főként az önképet érintően is), hanem egy zenei hangzásszerkezet is megszólal a hályog mögötti hang felerősödéseiben és elhalkulásaiban. A test érzékelési mechanizmusainak egyik legkiválóbb analízisét nyújtó kötet épp az ént akarja elrejteni: mert az orvosi diskurzus objektivitása számára csak az ő létezik: a vizsgált tárgy defektusa törvényszerűen az egészséges szemlélő normativitásán túli létező. A test technikai redukálása felerősíti a hályog mögötti világ transzcendentálhatóságát, és az innen, illetve az onnan egymás tükreként kezd el működni. A fény eszkatologikus kiélezettségű narratívájával szemben ott a sötétség antiteremtéstörténete is. Nyerges Gábor Ádám (1989) Helyi érzéstelenítés című kötetében36 a kommunikációs gesztusok érvényvesztése, az interakció meghiúsulása felől kísérli meg az én háttérbe szorítását, mely azonban az igény, a vágy, a késztetés és a remény labirintusrendszereinek köszönhetően nem számolható fel, csupán időlegesen „érzésteleníthető”. A Számvetésforgó37 világa a rekonstruálhatóság kérdésére fókuszál, s ez az artisztikusnak tartott versformák és költői képletek újraaktiválásához is elvezet. A hagyományfelfogás nem lehet kizárólagosító, a költői birtokbavétel ugyanakkor mindig fétis is, mint itt pl. Orbán Ottó világának elemei: „A farmeremre hullt egy darab Orbán Ottó / nem hamu vagy ilyesmi / csak málló könyv / én meg ha belegondolok / hogy eleddig már / hány tonna szín költészet takarta / e terméketlen talajt / melynek én (is) része(se) / lehetek.” Szöllősi Mátyás (1984) már Aktív kórterem című kötetében38 Áfrához hasonlóan különös érdeklődést mutatott a betegségmetafora szervezőereje iránt: a beteg testben helyét kereső lélek, és a beteggé lett lélek által rühellt anyagiság olyan szenvedésparadigmát dolgoz ki, melyet a maga terméketlenségében vél dokumentálhatónak. Az Állapotok39 apró, mentális pszichotérképei egy elvont, végtelenül pontos fogalmiság keretein belül hoznak létre egy tudatregényszerű folyamot. Ha viszont a narratívát elszakítjuk az én kedélyállapot-analíziseitől, egy újfajta affektuselmélet lírai kézikönyvét kapjuk eredményül.
15
Csehy Zoltán
A tipológia mint koncepció jól érvényesül Szolcsányi Ákos (1984) A felszínről című kötetének40 triptichonjában is (Az alaktalanok, A szeretők, A dolgozók), melyben elsősorban a szereplehetőségek és elmosódások, a nézőpont kintről befelé és bentről kifelé mozgatása indukál feszültséget. A mítopoétikus narráció szemszögéből is különösen fontos Babiczky Tibor (1980) hangjának összetettsége, mely A jóemberek című kötetében41 bűn és bűnhődés, a menny és pokol keretein kívülrekedtek viszonyrendszerében helyez el egy formailag különösen szépen kidolgozott, az ír „purgatóriumi” hagyományt játékba hozó, balladai univerzumot. A gyilkosság, a gaztett, a rémség nyílt és főként bujkáló érzékeltetése különösen expresszív nyelvi thrillert eredményez. A bűn múltbeli vagy eljövendő mitikus mérlegelésén és a jelen közhelyekkel való leterheltségén alapuló kísértetpoétika kiváló értelmezési keretként működik.
Éntelenített közérzetlíra Krusovszky Dénes Varga Mátyás Hallásgyakorlatok című revelációs erejű kötetének megjelenésekor „magnóslírának” nevezte azt az egyedi, kísérleti alapállást,43 mely mintegy visszavonja és megsemmisíti a költői szubjektumot magát. A lírai én radikális kikapcsolásának illúziója nem kevés fejtörést okoz: a modifikáció számos variánsát láthattuk (én-megsokszorozódás, a szerepekben felbomló én, hibridizálás stb.) eddig is, ráadásul az idegen anyag rögzítése és a prezentáció a szelekciónak és a szöveggé alakulásnak (könyvforma) köszönhetően önkéntelenül is kialakít egy szerzőhöz rendelhető hipernarratívát. Ha nem önmagáról vagy az illuzórikus alanyiságról énekel, akkor arról, hogy miért teszi másként vagy miért tagadja meg az önmagáról való grammatikai beszédet. A közös térbe zártság helyzetéből adódó hallás, elhallás, félrehallás vagy a hallgatás, a figyelés mellett az odafigyelés pillanatainak dinamikája is fontossá válik. Takács Márton Varga Mátyás módszerét a performance műfaji jellegzetességeivel vélte rokoníthatónak.44 Halmai Tamás szerint „a Hallásgyakorlatok elfojtásokkal terhes életeket tematizál, s eközben feszültséget fokozó esztétikát munkál ki”.45 Természetesen ez az álláspont akkor tartható igazán, ha hajlandók vagyunk történeteket, narratívákat kirakosgatni a beszédfoszlányok zenei dinamikájából: a részek mögött egész vizionálása, a rekonstrukciós törekvés pedig az értelmezői munka alapvető sajátossága akár viszonypontként, akár a hiány tudatosításaként. Varga Mátyás költészetének több szólama és dimenziója is mintázatokat képez a kortárs irodalmi mozgások jobb megértéséhez. Bognár Péter (1982) a hallásgyakorlatok műfajához hasonlóan egy szenvtelen, közlő és nem érzéki-láttató, egy adott énhez (vagy ha mégis, akkor talán a leginkább egy újságíró vagy szerkesztő figurájához) rendelhető, objektív szövegnyelvet kísérletezett ki, mely még a vers hagyományos fogalmától is igencsak távol áll, pl.: „Halasics Tamás dunaszerdahelyi vállalkozó / Kapta idén a legjobb magyar apának és férjnek / Járó elismerést”. Bognár Péter versei46 aktuális valós és ál-, mi több, bulvárhírek sajátos sémáiból állnak össze. Ez a bizarr publicisztikai költészet mégis átfordul izzó és eleven lírába: 42
Szolcsányi Ákos, A felszínről, Pozsony, Kalligram, 2012. Babiczky Tibor, A jóemberek, Budapest, Magvető, 2011. 42 Varga Mátyás, hallásgyakorlatok, Budapest, Magvető, 2009. 43 „Mintha valamiféle magnóslíra lenne ez, csakhogy szemben a magnóspróza hagyományaival, nincsen benne szociológiai érdeklődés”. Krusovszky Dénes, Hallgatáskísérletek, Élet és Irodalom 2009. június 12., 28. 44 Takács Márton, Hogy ki tud megállni a széle előtt, Új Forrás 40 (2009/9), 85–87. 45 Halmai Tamás, Hangok minden irányból, Műhely 2009/6, 73–74. 46 Bognár Péter, Bulvár, Budapest, Magvető, 2012. 40 41
16
Csehy Zoltán
közéletisége elsősorban retorikai-nyelvi kihívás, mégis dokumentáló látlelete, analízise a jelenkori magyar társadalomnak. Bognár bátorsága tehát nem pusztán nyelvi természetű (jelentős költőknél ez szinte evidencia), hanem tematikus is: egy elátkozott műfaj varázskörében tud autentikus hangot megütni. A verseket indító dermesztő, szenvtelen tárgyilagosság váratlanul lírai fordulatot vesz és intimizálódik: a privát egzisztenciális létszorongatottság felé vesz irányt, miközben a nyelv objektivitását is minduntalan kisiklatja. Nem a beszéd válik lehetetlenné, nem is az objektivitás, hanem maga az ábrázolt helyzet, a lírai beszéd tulajdonképpeni tárgya. A hír hírértéke a szubjektivitásban oldódik fel, a nyelv pedig elképesztő módon applikálja ridegségét a belső folyamatokra vagy a lírai környezetrajzra. A Brutális kettős gyilkosság Érden című vers, melynek apropója az, hogy „Varga Liviusz úr, fideszes honatya”, egy étteremtulajdonos szerelemféltésből megöli feleségét és szeretőjét, „Kobzos Ferenc Örs urat, / A Jobbik érdi szervezetének alapítóját”. A „félelem van a földön” sor apokaliptikus panelként rezonálja be a vers kongó, dokumentáló tereit hol a szarkazmus, hol a megjelenített lelki szorongás pólusai közt cikázva. A gyilkosság menetének leírása maga is metapoétikus kép: „lefogták, és kedvenc könyvének / (Horváth István, Rajzolatok a legrégibb magyar történelemből) / Lapjait a helyszínen talált pumpával, vagy mi volt az, / Egymás után leerőszakolták a torkán”. A bulvárhír leerőszakolása a társadalom torkán, illetve a dokumentálhatóság, a nyelv megerőszakolása mind olyan jelenségek, melyekről eddig nem igazán versben, sokkal inkább szociológiai vagy médiaelméleti tanulmányokban olvashattunk. Bognár kötete ugyanakkor bizarr közéleti oratóriumként is olvasható, a szerző a kötet elején a játszó személyek listáját is megadja. Bognár teljesítményére már a kötet megjelenése előtt felfigyeltek, 2011-ben Petri György-díjat kapott. Borbély Szilárd szerint Bognár műve „az utóbbi évek talán legerősebb költői hangja”. Az étertest-szubsztanciák költői történetét bemutató legújabb Bognár-kötet a tudományos diskurzus retorikája felől kíséreli meg a korábbi bravúrt.47 Kétségtelen, hogy Bognár könyveit áthatja a politikum is: a közéletiség humanista gesztusrendszere, ám szenvtelensége és központi, irányított éntelensége folytán „objektív” maradhatott, és így hír-líraként, a médiamechanizmusokat leleplezőként önkéntelenül is elhatárolódott a képviseleti lírától.
Az átpolitizált én útjai a mi felé A közéleti érintettség és polémikusság felértékelődése, a politikai referencialitás sikeres költői megjelenése érdekes módon nem a zsákutcának bizonyuló poszt-népnemzeti irányból jön, hanem elsősorban Ady és Petri György irányából, még akkor is, ha az extázisig maszkulinizált, hiperteherbírású önostorozó én, illetve a szarkasztikus-obszcén szocio-én vita- sőt válságpozícióba is kerül. Erdős Virág gyakorta ritmikus közhelyeken alapuló, azokat bámulatos energiákkal feltöltő, egy korall természetességével kibontakozó, hibátlan ritmikájú, mantraszerű költeményeinek sokszor komikus, máskor kataplektikus hatását nem nehéz észlelni.48 Aki azt hinné, hogy a szolidaritás csakis szociokulturális beállítódás lehet, téved. Úgy tűnik, a szolidaritás poétikai kategória is: egyfajta törekvés a közérthetőségre, a lírai minimumra, a publicisztikai karakterű nyilvánosság érzékeny szeizmográf-mozdulásainak rögzítésére a dal eszköztárával. És mindez tételesség, tézisek nélkül, leginkább a sorolás, az elszámlálás, a rögzítés (vagy a vádirat!) eszközeivel. „Van egy ország / ahol lakom / semmi ágán / lógó / flakon” – kezdi Erdős 47 48
Bognár Péter, A rodológia rövid története, Budapest, Magvető, 2015. Erdős Virág, ezt is el, Budapest, Magvető, 2013.
17
Csehy Zoltán
egy népszavazás „margójára” írt versét. Már ebből a szakaszból is evidens, hogy a közös irodalmi hagyomány iskolában rögzült toposzait is aktívan illeszti be szövegeibe, azaz számol a líra köznyelvével, a közösségi tapasztalattal, az alaptájékozottság valamiféle standardjával. Hasonlóképpen alakult a helyzet Mestyán Ádám dalszövegszerűen csevegő politikai lírájával is, noha annak koránt sincs ekkora hatása. Nem elhanyagolható e téren Szálinger Balázs versnyelvének kiegyensúlyozott artisztikuma sem. Erdősnél a köznapi létezés legintimebb érzéseit is alapjaiban megideologizáló politika leleplezése épp az önjáró verkliversekben válik iszonyatosan evidensé. Fehér Renátó (1989) ugyan nem egy redukált iskolai tapasztalatot intertextuális otthonosságként kiaknázó és a médiaerőszak, illetve a politikai közköltészet (a kortesdaltól a csasztuskáig terjedő) szociális-retorikai tapasztalatait ötvöző költészetet alakít ki, ám reflektál erre az irányulásra is. „Vágáns” hagyomány nála is érzékelhető: talán Berda József életigenlő, kívülről jövő kíméletlensége, a Homálynoki Szaniszló-versekben megszólaló Kálnoky László szarkasztikus-ironikus, végtelenül spontán nyelvhasználata és Térey János bátorsága, noha tisztában van vele, hogy mind a „félelem”, mind a „bátorság” „régimódi dolgok”. Fehér Renátó hallatlanul sikeres verskötete egy megvezetett és megvezetés előtt álló generáció létszorongatottságának adott autentikus hangot („Hetven év sem kell, hogy bárkit félreértsünk. / Rám nem hagytak múltat, amit be kéne vallani / és sérelem sincs bennem semmi örökölt”), miközben immár örökségként tekint arra a teherre, mely a rendszerváltás következményeként nehezedik az 1989 táján születettekre, és azok nevében szólal meg, akik véleményére nem kíváncsiak. Nem pusztán a lehetséges poszttörténelmi tudat vonódik kétségbe, hanem a szabadságeszmény kivéreztetése is evidenssé válik („nem tartozom semmiért köszönettel”), s minden heroizmus- és hagyománykonstrukció újfent Petri György nagyítója alá vagy Kemény István egy-egy detektorszövege fölé kerül. A mítoszteremtő történelem halála a jelen magántörténelmében és magánmitológiájában válik mérhetővé: a férfiasság mítosza (Férfinak szegődni) az apaképhez viszonyítva destruálódik, erodálódik. Mohácsi Balázs pontosan feltérképezi azt a szociokulturális teret, mely Fehér Renátó kötetében először telt meg érvényes költői hanggal: „Nemzedéki líráról beszélek, mindenekelőtt azért, mert a ’89–90 körül születetteknek vannak (lehetnek) olyan közös élményei (olykor emlékezethelyei), melyek képesek nemzedékké szervezni őket. Így például az Antall József halála miatt félbehagyott Walt Disney-délután („egy megszakított rajzfilm folytatását várjuk” – Férfinak szegődni), illetve ennek a generációnak már „természetes” mondjuk a hajléktalanság (Láthatatlanok) vagy a külföldi munkavállalás („siet ki Ausztriába: / kismamák és klimaxos asszonyok helyett / nyalja a fürdőt, tereget, pucolja az ablakot.” – Maradéktej).”49 Noha Tinkó Máté (1988) kötetében50 elsősorban a magánéleti helykeresés, a permanens otthontalanság témája dominál, kötete sok tekintetben rokonítható Fehér Renátó nemzedéki lírájával. Az első ciklus címe azonnal cáfolja a kötetcímet: Amíg a dolgok nem rendeződnek. Az időkeret és az időkezelés szubjektivitását ennél mi sem jelölheti jobban: a történelmi tér narratívát generáló kisülései azonban egyre gyakoribbakká válnak, s a családtörténet fokozatosan lényegül át mentális térképpé és torkoll kegyetlen, kollektív, mégis vegetatív meddőségbe („egymáshoz igazítjuk a késztetéseket (...) jégpáncél terül a síkra, / s belőlünk valami meddő / nőni kezd”). A poszttörténelmi beágyazottság felszámolása Tinkónál erőteljesen privát karakterű: ha a lét egészére nem lehetnek érvényesek a történelmi emlékezet kialakítható nagy elbeszélései, akkor nincs értelme fenntartani sem őket, ha a halál nem lehet kollektív, a létezés sem lehet elementárisan az („Én azt 49
18
50
Mohácsi Árpád, Egy generáció nevében. http://www.jelenkor.net/visszhang/268/egy-generacio-neveben Tinkó Máté, Amíg a dolgok rendeződnek, Budapest, Fiatal Írók Szövetsége, 2014.
Csehy Zoltán
mondom: legyen a történelem halott, ha nem hiszi a létezésed. / Történelem: halott / leszel, képregény leszel, nagy- / és rosszarcú hősökkel”). Terék Anna (1984) többek közt egy hatékony szocioérzékenységű társadalomkritikai alapállást is működtet szövegeiben,51 melyek Fehérhez és Tinkóhoz hasonlóan nemzedéki mentális térképként is működtethetők. Terék kilép a fragmentáltság teréből és még akkor is a holisztikus közelítésmód kilátástalansága felől közelít, ha érzékeli a vállalkozás heroikus hiábavalóságát. Ez a tudatosan vállalt „kudarc” erősíti fel az önéletrajziság és a kívülállóság-tapasztalat dinamikájának vibráló agresszióját is.
Atlasz súlyzója, a slam és környéke A slam poetry52 legfőbb hozadéka, hogy a költészet klasszikus könyvbe zártságát a befogadás új irányaiba szabadította fel: szélesebb és élő befogadásra helyezve a hangsúlyt, az erőteljes költői jelenlétre, mely egyfajta „előadóművészi” dramaturgiának engedelmeskedik, melynek mátrixa azonban nem feltétlenül azonos sem a performansz műfajával, sem a multimediális reprezentáció művészetközi gesztusaival. Ez a nem azonosság elsősorban a populáris gesztusok (pop, rock, „celeb”, színész stb. szerepek) játékba hozása révén válik világossá, s ez az irányulás nem csak nyomot hagy a szövegartikuláción, hanem elemi erővel befolyásolja is azt. Míg pl. Tóth Kinga hangköltészeti „performanszai” erős intellektuális igénnyel lépnek fel, s a neoavantgárd hagyomány felé nyitódnak ki, s ennek ellenére „arisztokratikusak”, a slam a pillanat hevében is alakul, a szöveg önazonossága a performancia során alkalmi természetű lesz, s a szöveg vázszerű szerkezete az oralitás kihívásának engedve megbírja a rap- és popszövegek, a klasszikus utalások, a politikai vagy közéleti célozgatások, a reklámkultúra, a diákhumor, a stand up comedy elemeit is. A szabad szájalás és a poentírozott, alkalmi-lüktető dalszerűség éppúgy belefér, akár az akcióköltészet. Az új nyilvánosság megteremtése elvitathatatlan érdeme a slam poetry gesztusrendszerének, ahogy a szövegalakítás felszabadítása és könyvi kodifikálásának igénytelensége is a jelenség velejárójává vált. A terrénum bárki előtt nyitott: a költő-szövegelő (énekes, performer, színész, bohóc, celeb stb. kombinációja) mint szerepartikuláció egyszerre felvehető és levethető maszkok rendszerévé válik, egy elérhető, elvben „sikeres” létformaként része a „sikeres” populáris kultúrának. A hagyományosan sikertelen, meg nem értett lírikus „lúzerköltő” helyére a sikeres szövegelő, a lehengerlő és hódító, sőt szexi intellektuális „celeb” lép, aki akár (nyitott vagy tematikus) slambajnokságot is nyerhet (a versenyszellem és a sikerigény egyszerre felszabadító és determináló erejű is). A jó ritmusban szavalható / hangoztatható / szájalható / énekelhető / ritmizálható stb. szöveg használatban létezik, alakul, hangzik, hallatszik, a befogadás közvetlen interakciót tesz lehetővé, sőt ez az interakció befolyásolhatja a szöveg végkimenetelét is akár. A slam esetében szinte a zenei improvizáció rögtönzéses struktúráinak analógiájáról beszélhetünk, melynek dramaturgiája egyszerre kiszámíthatatlan és az aktuális igény szerint modifikálódhat. A slam a tágterűség tégelypoétikája: szinte bármit befogadó performatív nyelvi gesztusrendszer. A slam azonban rendszerint nem elégszik meg az önmaga teremtette alternatív terek belakásával. Kettős játékot játszik: a hagyományos hordozók irányába is próbál terjeszkedni, s mintegy önTerék Anna, Duna utca, Újvidék, Forum Könyvkiadó, 2011. Vigh Levente, Slam Poetry: a költészet szabadsága, a szabadság költészete, Szkholion, 2013, 1. szám, 96–106. Illetve pl.: LAPIS József, Líra 2.0, i. m., 11–14. A műfaj legismertebb képviselői: Simon Márton, Závada Péter, Pion István, André Ferenc, Mavrák Kata Hugee, Csider István Zoltán, Horváth Benji, Győrfi Kata, Süveg Márk Said, Kövér András Kövi, Laboda Róbert. (Lásd pl. a Slam.pont sorozat köteteit a Libri Kiadó gondozásában, illetve a http://slampoetry.hu/slammerek/ oldalt.) 51 52
19
Csehy Zoltán
maga java részét adva, mintegy kihámozva a lényeget, a „maradandót”, a slam-poéták gyakorta „klasszikus” költőként is fellépnek, s „teljesen hagyományos” versköteteket publikálnak. E tendencia egyik legszélsőségesebb példája talán Závada Péter (1982) esete, aki Ahol megszakad címmel egy minden ízében hagyományos, „klasszikus” verskötetet adott ki,53 a slam poetry szabadságpoétikájának gyakorlatilag minden nyoma nélkül. Az egyébként számos kiváló megoldást tartalmazó, artisztikus kötetet talán épp az elvárások kettős természete miatt érte véleményem szerint sok ponton igazságtalan kritikai elmarasztalás. Pion István (1984) első kötete viszont képes ötvözni a „magasköltészeti” dimenziót a slam lazaságainak energiatöbbletével, s Atlas bírja című kötetének feszültségterei54 épp emiatt a szimbiózis miatt jöhetnek létre. „Rend van, a rendetlenség nem létezik” – írja Pion egyik versében, s ez a szótagokra kiterjedő rend több, mint szövegszervező szabály: egzisztenciális kategóriává válik. A gyerekkor, a család, a hagyomány – hagyományos témáknak számítanak, de nem ebben a költői megközelítésmódban. A létezés olyan lesz, mint a bebábozódás, a környezet kényszerítő ereje és az érzelmek kiszámíthatatlansága egyre határozottabban veszi körbe az átalakuló ént. A gyermekkor azonban nem önmagába zárt világként jelenik meg, hanem szembeállítva a szövegelő közelmúlttal, a szájaló változással („én már nem lehettem úttörő (...) én már Kennel játszottam, / az asztal alatt dugásra kényszerítettem Barbie-val”), de változás-e a változás abban az univerzumban, melyet egy gyerek megérezhet a mindenkori „rendből”? A kötet legjobb darabja a Téged tanuljalak című verses családregény: Pion szereti a belakható, nagy (színpadi) tereket, nem gyötri se klausztrofóbia, se horror vacui, laza prózanyelve finom rezdülések révén változik át sokszor kifejezetten érzékeny költészetté, mint pl. a vers elején, ahol az apai nagyapa leírását látjuk: „mert nagydarab ember volt, / uszkve százötven kiló, / de azt nem tudom, hogy ebből / mennyit nyomott a szíve”. Külön figyelemreméltó Horváth Benji (1988) slammer és költő ötvösmunkája is: nála az erőteljes beat hagyomány áradása találkozik a hagyományosabb formakultúra termékeny medrével. A pszichedelikus hatáskomplexum történetiségére is rájátszó szövegvilág karakterteremtő erejű, a slam és a nyomtatott szöveg találkozása elképesztő természetességgel történik. Noha Simon Márton (1984) Dalok a magasföldszintről című verskötete55 már előrevetített egy jelentős, az expresszivitás intenzív fajával kísérletező alkotói formátumot, a radikálisan eltérő (elsősorban a japán haikuköltészetre támaszkodó) költészetesztétikai megfontolásokat mozgósító Polaroidok egyenesen költészettörténeti eseménynek számított.56 A fülszövegében a „nagyvárosi szorongás szótáraként” aposztrofált kötet számozott, de nem a számok szerint sorba rakott szövegei különlegesen dinamikus hipernarratívát teremtenek: a szövegek egyszerre tekinthetők fragmentumoknak (csonkolt anyagról nem beszélhetünk, legfeljebb hiányosról) és önálló egészeknek is, s ugyan ez a fraktálszerűség eluralkodik a köteten, mégsem lehetetleníti el a klasszikus, lineáris olvasatot sem. Az sms-nyelv, a felirat, a grafity, a szlogen, a haiku, a weöresi egysoros, a gnóma, az idézet, a „puhafedeles hazugság” mind-mind a nevében a vizualitást és a fényképszerű megörökítést jelölő polaroid-vers alműfajává válik. A műnek van egy olyan performatív variánsa is, melynek során a szerző zenei kísérettel szavalja el, adja elő a kötet anyagát: ez a multimedális megtámogatottság erőteljes nyelvvé szintetizálja a „szótár” elrendezett anyagát. Az irányok kijelölése a szabadságban történő mozgáslehetőségekben a pillanatnyiság függvénye lesz: a cél részint „eljutni a kellemetlen Závada Péter, Ahol megszakad, Budapest, Libri, 2012. Pion István, Atlasz bírja, Budapest, Helikon, 2013. 55 Simon Márton, Dalok a magasföldszintről, Budapest, L’Harmattan, 2010. (Második kiadás: Budapest, Libri, 2014.) 56 Simon Márton, Polaroidok, Budapest, Libri, 2013. 53 54
20
Csehy Zoltán
mondatokig”, részint a szó kimondásából fakadó kirobbanó szabadító szabadság felé („Hullám”, „Nyálas”, „Őszibarack”, „Kékkopár”). A fókuszálás elsődlegessége válik itt nyilvánvalóvá, miközben a felkínált „kirakós” nem gerjeszt kilátástalanul heterogén hiánypoétikát. A mondatok közt eltelt idő és a tereikben lehetséges, nem nyilvános történés kapcsolati feszültsége a befogadói folyamat éleselméjűségében realizálódik. A sokféle szövegelem sokféle hangot feltételező jelenléte mégis mintha egyetlen én felé irányulna, azaz a mondatok nem Varga Mátyás „hallásgyakorlatainak” létmódját élik, hanem vállaltan vizuálisak, felvillantó természetűek (mintha egy-egy gyufaláng-villanásban egy villanásnyi időre látnánk a rekonstruálhatatlan egészet, s megpróbálnánk minden mondat mögé „arcot csinálni”). Borsik Miklós (1986) számos kiváló verspublikációja bizonyítja (pl. Északi slam, A törpék igérete) a kombinációs, az orális és az írásos poézis kontúregyezéses voltát: az álszimmetriák, a halmozások, a barokk poétika kedvelt congeries-alakzatai helyenként spontán önműködésbe kezdenek, s a történetiség feloldódik a jelen időtlenné duzzasztott dimenzióiban. A szöveg indázása egyszerre sejtet szerves vegetációt és artisztikus stilizációt. Szabó Márton István (1993) Nem alszol57 című kiváló verses lemeze (2014-ben jelent meg) a fenti tendenciát még határozottabban teljesíti ki, de pl. Stermeczky Zsolt Gábor (1992) narratív, expresszív versnyelvében (és dalszövegeiben) is gyümölcsözőnek bizonyult, melyben a dramaturgiai pozicionáltságnak, a játéknak kiemelt szerepe van, ám ez a játék eredendően nem nyelvi természetű dimenziókat érint.
Terek és térkép(zet)ek, szövegarcheológia A térhasználat analízise a test tereinek és térkonstellációinak feltérképezésével párhuzamosan jelenik meg erőteljesebben a kortárs költészetben. Sopotnik Zoltán rendkívül inspiratív Futókönyve58 a mozgás térbe zártságát, testformáló energiáit létezésesztétikává alakítva mutatja fel, miközben költészet- és olvasásesztétikai univerzálmetaforaként is működteti azt (lásd: kurzor). Korpa Tamás (1987) Egy híd térfogatáról című kötete igazolni látszik azt a tényt, hogy a Korpa-vers térképződmény, nem csak vizuális értelemben, hanem a nyelv plasztikusságát illetően is: olyan ívek, nyílások, záráslehetőségek bukkannak fel a szövegek tervrajzain, melyekkel ritkán találkozni. Szövegarchitektúra ez a javából, máskor, kevéssé békés időkben viszont a Korpa-vers nem egyéb, mint az „inváziók klasszikus vidéke”, illetve katonai térkép a túléléshez. Az Egy híd térfogata című kötet címéhez méltón a nyelv terheléspróbáját is felvállalja, a tárgyi világ valósága élettel telítődik („de mire emlékszik így egy fűrésztelep?”), a körülmények abszurditása megsemmisítheti magát az evidenciát („a templomkertben a halálhírem elbizonytalanít”). A vaktérkép mint létmetafora meghatározó jelentőségűvé válik Molnár Illés (1981) könyvében,59 mind a kötet szerzői, mind pedig olvasói belakhatóságát illetően. A létezés világa csak körvonalaiban észlelhető, a helyeket, a létterek lenyomatait, a helyneveket („helynevekben vagy otthon”), a domborzati alakzatokat, a bioszférát meg kell tervezni. És a kész, kirajzolódó műben pedig illenék eltájékozódni. Molnár Illés emlékezetesen biztonságos versnyelvében ez a kreativitás a maga szótörténeti értelmében is jelen van, https://www.youtube.com/watch?v=TiW1igPyIh8&list=PLA-lpFkaT4cVRHmbiWl2aiUWHk6fooX8N Borbély Szilárd, Fotóalbum helyett = Uő, Hungarikum-e a líra?, Budapest, Tipp-Cult Kft, 2012, 176–177. 59 Molnár Illés, Hüllők és izzók, Budapest, Fiatal Írók Szövetsége, 2013. 57 58
21
Csehy Zoltán
világát apró részletekig terjedő gondossággal teremti meg és rendezi hálózatokba, noha „a testnek idő kell, az időnek korrózió”, és a teremtő nyelvnek következményei vannak a testre nézve is. A folyó, a víz kitüntetett szerepet kap, az emlékezés, pontosabban szólva az emlékezés kudarcának éltető hordozójaként. A lét beleveszik az emlékezés reménytelenségébe, és hirtelen a „fulladás nyelvjárásait” kezdi el beszélni. A Hüllők ciklus már a teremtett világ viszonyaira fókuszál, a „testté lett tükrökre”, illetve a látszatra mint a lét értelmezhetőségének terepére. Az Izzók ciklus első szava a távolság, s ez ki is jelöli azt a perspektívát, melyből rálátunk erre a nyelvre, és főként az időre, mely nem általában érdekes, hanem (vélhetőleg) két ember viszonylatában, így jelentősége is elsősorban szubjektív. Izsó Zita (1986) Tengerlakó című kötete60 az antropológiai létezés átmeneti dimenzióival is kísérletezik: a „merülési naplóként” működő kötet a párkapcsolatba, a(z iker) terhességbe (stb.) alámerülő test analízisét adja. A test azonban nem feltétlenül emberi, jobbára „csak” antropomorf („a Bábkészítő már megcsinálta, / kézbe vette szerveit, / és már csak napok kérdése, hogy üzembe helyezze azt”), a gépi, a művi és a húsvér létezés közti entitás is lehet. Figyelemreméltó tendencia ugyanakkor, hogy a jobbára elmosódó szerkezetű kötetben a térelrendezés szintjén és a szövegszerveződésben is, a metaforikus és a konkrét emlékmechanizmusokban és impulzusokban egyaránt nagy szerepet játszanak a szimmetriák (konkrétan a „lezárható dolgok szimmetriája”), illetve a víz metaforikus jelentései. Kerber Balázs (1990) számára a várostopográfia időnként az archeológiával vegyül („most romokon járok szúnyogok között, / ott hagy magamra a kő fehérsége”): ez a költői archeológia kitöltött és kitöltetlen helyekként látja és láttatja a tér (a lelki teret is beleértve) részeit, a vers és a nyelv is rétegzésként („Egy réteg koszt letörlök”) gondolódik el, az idő pedig a kiúttalanság garantálója lesz, minden rekonstruálhatóság illúziójának gerjesztője. Érdekes ugyanakkor, hogy az archeológia nem jelent tágasságot, épp ellenkezőleg: a mikroszkopikus, klausztrofób vizsgálati szelvényekre fókuszál.61 A Kerber-versek alapmetaforájaként is működő „szövetelés” mechanizmusa az archeológiát a biologikum felé is eltolja, a „csomagolás” pedig ellenmechanizmust teremt. Stigmatizált térképekként olvashatók Juhász Tibor (1992) versei, melyek a létezés objektumaként megjelenített klausztrofóbiás lakótelepi térben nyújtanak eligazodást. Pontosság, arányérzék, alapos helyismeret, melyre azonban szinte azonnal rávetül a szorongás árnya. Bíró Krisztián (1994) tér-idő koncepciói (Eldorádó ostroma)62 az irányulás, az irányvesztés és az iránytévesztés hármasságában rajzolódnak ki, s ez a hármasság a nyelvi megformálás matériájára is kihat (Valamelyikünk).63 Szenderák Bence (1992) szintén fontosnak érzi a térgeometriát („árnyékunkat / eloldozza a geometria”), csakhogy az ő kontúrjai még elmosódottabbak, és elsősorban a gravitációtól való metaforikus szabadulás vágyára fókuszálnak (Nincs vakoldal)64. Az intermediális irányulások megtermékenyítő hatásstruktúrájának különös módja a neoavantgárdhoz való odafordulás és a posztmodern tapasztalat ötvözésén alapuló szöveggenerálás térbeliségtudata is. Kele Fodor Ákos (1983) Textolatria című kötete65 vagy Magolcsay Nagy Gábor (1981) logo-mandalái66 a vizuális költészeti hagyomány Izsó Zita, Tengerlakó, Budapest, Fiatal Írók Szövetsége, 2011. Kerber Balázs, Alszom rendszertelenül, Budapest, JAK+PRAE.HU, 2014. 62 Műút, 2014. 8. 31. http://www.muut.hu/?p=8598 63 Műút, 2013. 8. 20. http://www.muut.hu/?p=3194 64 http://epa.oszk.hu/02300/02381/00034/pdf/EPA02381_Muut_2012_034_028.pdf 65 A kötet elemzéséhez lásd pl.: Gaborják Ádám, Technopaegnia textolatriae = Uő, Megtalált helyed. Nem regény, Budapest, Pluralica, FISZ, 2013, 91–103. 66 Vö. pl.: http://www.prae.hu/index.php?route=article%2Farticle&aid=7332 60 61
22
Csehy Zoltán
újraaktiválásában érdekeltek: Papp Tibor, Nagy Pál, Bujdosó Alpár mandalái, térkép-, röntgenfelvétel-versei, mágikus négyzetei, kombinatorikus szöveggenerátorai ezúttal egy új komplexitás mechanizmusába ágyazott intermediális poétika részeivé válnak. Az olvasási irányok vizualitása, az olvasás során bejárható és újraalkotható verskép és verstér olyan konstruktív hozzáállást feltételez, mely komplex módon problematizálja magát a versírás aktusát, az irodalmi beavatást és a szövegbe lépés hedonizmusát vagy éppenséggel traumatizáltságát. Magolcsay Nagy Gábor a kassáki szabadvers felől induló, kivételes ihletettségű költészetet67 cserélte le a minimalista eszköztárból maximális effektusokra képes logo-mandalaköltészet formációira. Perspektívaváltó mandalái részint az elmélkedés lehetősége, részint a kombinatorikus alkotás általános hozzáférhetősége végett is értékes befogadói kihívást jelentenek.
„Neo-klasszikus” esztétizmus Bodor Béla Dunajcsik Mátyást (1983) az egykori Telep csoport „legköltőibb költőjének” nevezte.68 Lírája manierista karakterű, a természetes szépséggel szembeállított mesterséges szépség és annak megteremtése, megteremthetősége foglalkoztatja. Költészete „radikalizmusa” az allűrköltészet anatómiájának feltárásában rejlik. Lackfi János ezt 2004-ben így fogalmazta meg: „A Dunajcsik Mátyás-féle jambus korántsem puszta dekórum, posztmodern vagy posztposztmodern stukkó-kavalkád, hanem beszippantható atmoszféra, sőt, a létezéshez fogódzókat kínáló mitológia. Afféle égig érő lajtorja, hímes kötéllétra, mely távolról nézve látványosan éteri, közelről viszont színpadi lábak nyomától szurtos. Mint az egyszerre édes és felböfögött minnesang.” Teslár Ákos a szerzőt a posztmodern intertextualitás tipikus megszállottjai közé sorolta, aki „nagy elődök köré szervezi munkáit, Proust, Thomas Mann, József Attila, Esterházy, Nádas stb.”.69 A hasonló névsorolvasások, az esztétikai túlélőcsomag jelenlétére tett utalások visszatérő elemei a Dunajcsik-kritikáknak. Néhány korai Dunajcsik-szöveg tudatosan és hangzatosan dolgozik a kommentár vagy parafrázis metodikájával, ilyen pl. A nőlakás című Parti Nagy Lajos-imitáció vagy a Hajnali részegység című Kosztolányi-parafrázis. Ez a hagyományválasztás a nemzedék egészében is kuriózumnak számított. Bán Zoltán András az Egészrész című antológia fülszövegében úgy értelmezi a fiatal verseszményt, „mintha a HOLMI-versnek nevezett képződmény ellen irányulna: csak semmi harmónia, csak semmi lekerekítettség, távol a zárt forma ólmelegétől”. Dunajcsik Mátyás szövegei viszont vérbeli Holmi-versek voltak valós és átvitt értelemben is. A kitűnő In memoriam Gustav Aschenbach vagy a Mint Genkyu-en kertje Japánban nyitó versekként szerepeltek a folyóiratban. Parti Nagy Lajos tűzijátéklírájának esztétizmusra hajazó gesztusrendszere pl. jól beépíthető a slam poetry világába, ahogy ezt például André Ferenc (1992) szövegeiben érzékelhetjük. Varga László Edgár (1985) Cseréptavaszában70 erőteljes ugyan a képi-biográf narratíva (Capa fotói és életlegendája), de legalább ilyen erőteljes az a szinte rutinos formakultusz és villoni vágáns szemlélet is, mely részint KAF, részint Orbán János Dénes örökségének tekinthető. Különleges jelenség, hogy az erdélyi pályakezdők viszonylag nagy Magolcsay Nagy Gábor, 150°, Budapest, Palatinus, 2009. Bodor Béla, TELEPesek, Kalligram 16 (2007/11), 60–61. 69 Teslár Ákos, Röpülj, hajóm, Élet és Irodalom 2007. szept. 7., 27. 70 Varga László Edgár, Cseréptavasz, Kolozsvár, Budapest, Erdélyi Híradó, Előretolt Helyőrség, Szépirodalmi Páholy, FISZ, 2014. 67 68
23
Csehy Zoltán
24
számmal érkeznek a kifinomult formakultúra esztétizmusa felől: ez nyilvánvalóan a helyi hagyományok örökségeként felfogható lírai köznyelv része lehet.71 E formakultúra és képalkotási norma radikalizálása és felszabadítása miatt érdekes Serestély Zalán (1988) tárgykezelésének közvetlensége,72 mely hatványozott nyelvpoétikai megközelítésmóddal társult, miközben versvilágában az identitás és a létszorongatottság kérdései is nagy szerephez jutnak. A test, a nyelv és az identitás börtönébe zárt ember bizonytalanságainak problémáit egy intellektuális, míves, kifinomult, arányos és ugyanakkor spontán alapkarakterűen zenei, mégis drasztikus versnyelven szólaltatja meg (pl. „pillantásaim / húsodba rozsdázott szögek”). Végezetül némi mentegetőzés: természetesen tisztában vagyok vele, hogy ez az írás nem lehet több pusztán néhány jelenség elhelyezésénél egy vaktérképen. Csak remélni tudom, hogy a terepviszonyok egy része fedi majd a később kirajzolódó valóságot.
71 Lásd pl.: Balázs Imre József (szerk.), A meghajlás művészete. A Korunk fiatal szerzőinek antológiája, Kolozsvár, Korunk, Komp-Press, 2008. 72 Serestély Zalán, Feltételes átkelés, Kolozsvár, Budapest, Erdélyi Híradó, Előretolt Helyőrség, Szépirodalmi Páholy, FISZ, 2014.
Drang Nach Unten A dzsihadisták nem szeretik Verne Gyulát, de következetesen használják az európai kultúrát, hiszen ha elég aprólékosan olvassák a francia irodalmat, eljuthatnak a Föld középpontjába. Márpedig ők akarják birtokolni a létezés alapját, nemcsak a tunéziai strandokat, nemcsak az arab Berlint, hanem a dinoszauruszok nyomát is Mohamed betűzi majd ki. Persze felvetődik a kérdés, hogy mit kezd majd a próféta a velociraptorok dühöngő seregével, akik nem ismerik Ádám nevét, hiszen ember nélküli fényben élnek a mélység birodalmában. A nácik már megpróbálták egyszer gyarmatosítani ezt a területet, de a gyíkok nem voltak érzékenyek az árja operára. Drang nach Unten! Minden ideológia újra akarja indítani a Föld idejét. Versenyt futunk a szent Középig, pedig semmi szent nincs a Természetben. „Nem az evés csillapítja az éhséget, hanem Isten!” – mondja a próféta, kezében preparált gyerekmáj, melyet a raptor-horda előtt lenget. Átvesszük majd az erőszak történelmét, vagy ez is csak természettörténet marad? Az új Führerbunker geológiai magányában kibékül az iszlám és a zsarnokgyík, de milyen Aufhebung ez? És még ott van az a videó is, melyen két tucat maszkos férfi próbálja lefűrészelni – (robusztus STIHL motorfűrészek profi felhasználóknak!) – egy lekötözött és földre kényszerített Tyrannosaurus fejét, hogy ezzel is üzenjenek az evolúciónak, de a kivégzés legalább legalább nyolc dzsihadista életét követeli, nem beszélve arról, hogy a Föld középpontjában nincs wifi.
Nemes Z. Márió
Nemes Z. Márió
25
Orcsik Roland
Orcsik Roland
Rövidhullámok vásároltam egy kiló almát, de várj, őszinte akart füst és indulat csapott fel valaki éjjel betörte az ablak a rendőrök tőlem kérdezték épp elsuhant egy kocsi amikor fülledt volt a levegő a bőrömhöz tapadt szaporábban lélegeztél a szül nem lehetett veled nem lehettem megfentem a késem, kettévágtam kiserkent a vér vérré teszlek téged, és a vér kergessen téged azt hittem, ezékielt hallom kettévágtam álmom, az egyik fele kukacos te nem gyűlölted a vért, a vér kergessen hát téged kettévágtam az almát, az éles kés ujjamba csípett, szisszent a seb kezembe adták az ollót szemed nyitva sem volt még, elvágtam a rugany köldökzsinórt, a vér édesanyád nem érzel semmit ilyenkor, állították és adok néktek új szívet, zengte és elveszem a kőszívet testetekből és adok nektek hússzívet de ki mondta és miért mondta, nem emlékszem az utca nevére, ahol lak te úgy látsz engem, ahogy én magamat soha, mint az állat még mielőtt a nyelv le nem a kezembe adtak, bepólyálva papírkönnyű súlyodtól lebegtem beszéltem hozzád, akkor nem a nyelv, hanem a hang, a figyelmed belém hatolt, az állaté, de több mint állat, kevesebb én
26
Szimmetrikus nap Fekete kartonlapra fehér temperafestékkel A tubusból odapöttyögetett hópelyhek, Ez a havazás ez a tél a decemberi éjjel, Ahogy a fagyott szűzhó ropog a bakancsom alatt, Ha ragyog a déli nap és szimmetrikusan A nap a csikorgó hóra löki az ágbogak eleven rendjét, Míg recseg és ragyog a gyökérzetük, ahogyan a nap Az ágbogakat kivasalja, a lábnyomok éles Peremén meghajtja a gallyaikat.
Lanczkor Gábor
Lanczkor Gábor
Fácánok Ahogy a vadászok elől fölijedt fácánkakasok Nyílegyenes farktolla a céltábla irányába röpülve Rezeg, vagy ahogy a motovuni Ciprusokat a szél Ingatja novembertől tavaszig (a nyár a halottakkal, Mint a fülemüle, rikolt, ha a perzselt fűben Fészkére akad a pásztor), Vagy ahogyan a fülemüle rikolt, Ha a fűben a fészkére akad a pásztor, Ahogy az Isztria-nyílhegy Két partját sóval marja a tenger, amíg a magasban a gyors bárányFelhők kusza birkacsapását Benövi az iszalag, Majd elfeketül a tenger.
27
Tu r i T í m e a
Turi Tímea
A hûség élô szobra Van-e titkos szerelem? Amiről nem tud senki – senki, szó szerint. Amiről nem tud a másik. El lehet-e titkolni a szerelmet? Lehet észre nem venni? Félreérteni? Rosszkor találkozni? Későn. Korán. Van-e titok egyáltalán? Vagy a titok léte: nem-lét? Hány ember kell egy szerelmhez? Hány ahhoz, hogy egy történet legyen? Hány év ahhoz, hogy már ne feleség, de valósággal egy intézmény legyen? A hűség élő szobra. Hány év kell a bátorság megszerzéséhez, hogy a férjnek címzett borítékot kinyissa, és olvasás után a zsebbe rejtse? Hogy ő legyen a titkos második. Aki többet tud annál, mint amit elmond. Aki beágyaz minden áldott reggel, és a gyógyszer napi adagját pontosan méri ki – ez még, ugye, mondd, szerelem? Vagy erről is csak a túlélők döntenek?
28
Tu r i T í m e a
A hetedik év Pemberley-ben Ha már elmúlt a szerelem, még mindig összetart a lakáshitel. Hét év van közöttünk, és, tudod, mostanában látom be, hogy mi az igazság azokban, amiket hét éve mondtál – mennyit vitatkoztunk! –, de mostanában már ideges vagyok, ha nem gondoljuk ugyanazt; bár nyilván van egy-két dolog, amit időközben Te láttál be. Emlékszem arra, milyen volt a szerelem, ezért tudom, hogy semmi nincs, ami erősebb a múltnál. Mikor lettél idegenből rokon? Mióta nem zárod be a vécéajtót magad után? Azt mondják, a hetedik év a kritikus, így eldőlt: már mindig együtt leszünk, ha elmúlt a szerelem.
29
Lapis József
Lapis József
Szerény kommentár Borbély Szilárd az Alföld folyóirat felkérésére 2003-ban hét elfogult fejezetben adott számot a (kortárs) magyar líra akkori helyzetéről, bátor és vállaltan szubjektív téziseket fogalmazva meg.1 Alig egy évtizeddel később rezignáltan látja be, hogy akkori „naivan ambiciózus áttekintő esszéjének” több állítása nemcsak, hogy időközben „tarthatatlanná” vált, s így kiigazításra szorul, de maga a gondolatkísérlet semmiféle érdeklődésre nem tartott igényt, s visszhangtalan maradt. 2012-ben hét elfogult kommentárban fűz további széljegyzeteket a témához.2 Jelen írás e kommentár kommentárjaként olvasható. „Az elmúlt tíz év tanulsága, hogy egy kánon végérvényesen lezárult. Méghozzá a közügyként elgondolt nemzeti kánon. […] A nemzeti kánont ostromlók, mint később Ady vagy József Attila, hiába pusztították a falakat, mert haláluk után összeroncsolt, meggyötört hullájukat, ahogy azt a trójaiak tették a falóval, mindig bevonszolták a sáncon belülre. […] Vagyis a változatlanságra berendezkedő nemzeti ikonok ünnepélyessége ettől kezdve már az égvilágon senkit sem érdekelt többé.” (209–210.)3 Sajátos kettősség figyelhető meg a kánon iránti társadalmi érdeklődésben. Egyfelől a nemzeti kánon kérdése, úgy fest, továbbra is jelen van közügyként. Ezt, ha marginálisan is, de alátámasztják az általános és középiskolai (és kisebb részben az egyetemi) irodalmi tantervek, szubkulturálisan pedig irodalomtörténetek tartalmi összetevőit, névsorait érintő kritikák és viták (kik kerüljenek be, kik kerüljenek ki), jellemzően akkor, amikor ideológiai szempontból markáns módon reprezentáns szerzők szerepéről van szó (Wass Alberttől Tormay Cécile-ig). Hogy a nemzeti kánon és az értékreprezentáns tananyag mennyire integráns részévé válhat a közéleti tematizációnak is, akkor mutatkozhat meg még erőteljesebben, amikor az ideológiai markírozást lényegesebb szempontnak tartó csoport kezébe kerül a kultúrpolitika és az oktatásügy – de ne szaladjunk előre. Ami meghatározó ebben az érdeklődésben, az az, hogy a kánonra elsősorban szerzők és művek listájaként tekintenek a populáris diskurzusban, s a névsorolvasás közben eltűnik az irodalmi kanonázáció fontos összetevője, az olvasás hogyanja: azok az elméleti és praktikus elvek, módszerek, stratégiák, melyek meghatározzák, hogy egyáltalán hogyan közelíthetünk lírai szövegekhez – evidens-e, hogy szövegként tekintünk rájuk, és akként fogadjuk be őket, ez például jelenkorunk egyik lényeges kanonizációs kérdése.4 Belátható, hogy amikor a líra iránti érdeklődés csökkenéséről vagy épp térnyeréséről beszélünk,
30
1 Borbély Szilárd, Hét elfogult fejezet a magyar líráról, Alföld, 2003/4, 50–60. A tanulmányt a Parnas�szus Könyvek sorozatban megjelent Hungarikum-e a líra? című esszékötetének nyitó írásaként újraközölték (Tipp-Cult Kft., 2012, 5–18.) Rendre az utóbbi kiadást idézem, zárójelben, a főszövegben. 2 Borbély Szilárd, Hét elfogult kommentár a magyar lírához = Uő., Hungarikum-e a líra?, 209–2017. A szöveg először A Vörös Postakocsi online felületén jelent meg (2012. május 16.). 3 A mottók minden esetben a Hét elfogult kommentár a magyar lírához című esszé kötetbéli kiadásából származnak, az oldalszámok erre vonatkoznak. 4 A dolgozatban a kánon és az oktatás kérdéseit összefüggő ügyekként tárgyalom, de természetesen nem szinonimikus problémákként. A mindenkori oktatásnak ugyanakkor elsődleges szerepe van a kulturális kánonok alakulásában.
„A folyóiratok mint művészi és szellemi közösségek, alternatív műhelyekként bírtak funkcióval a szellem világának respublikájában. Mindehhez persze nem kell, hogy az állam is demokratikus legyen. […] …mögöttük egy olyan csapat állt, amelynek erős víziója volt arról, hogy milyen legyen a jövő Magyarországa. Ugyanis egy folyóiratnak akkor van funkciója, és akkor lesz tekintélye, ha olyan szellemi innováció megszervezésére és közvetítésére jön létre, amely a kultúra és a köz dolgait illetően erős elgondolást képvisel. Vagyis ha van küldetése. Vagy ha egy generáció térnyerését szolgálja. Egy olyan nemzedékét, amely más világot kíván teremteni maga körül, mert elégedetlen a meglévővel. […] Az internet korszaka, a web2 kultúrájának térnyerése azonban radikálisan új környezetet teremtett.” (211–212.)
Lapis József
akkor a listaállítás bár nem megkerülhető tényező, tulajdonképpen másodlagossá válik amellett, hogy azon gondolkodjunk egyfelől, hogy mi az a kortárs költészetben, ami élő és aktív befogadást eredményez, s arra fókuszáljunk másfelől, hogy az érdeklődés formálódó útjai hogyan jár(at)hatóak be a költészeti médium különleges (nyelvi) tapasztalatának hasznosítása érdekében. 2003-as tanulmányában Borbély Szilárd beszél arról, hogy „az oktatás rendjében óhatatlanul parodizálódott – különösen – a líra. […] A költőkről sok jót a középiskolai órákon aligha lehetett mondani. […] A legfiatalabb nemzedék alapvetően és már eleve nyelvi problémaként kezeli a költészetet, formai készsége az irónia, a paródia, az intertextualitás, a műfaji keretek ösztönös ismerete és könnyed elsajátítása által mutatkozik meg. A medialitás más, popkulturális formáinak erős jelenléte ezt bizonyára csak erősíti. A magyar irodalmi hagyomány ideológiái lelepleződtek, és tarthatatlan, parodisztikus, folytathatatlan elemekként jelenhetnek meg számukra. (Erre legjobb és legismertebb három példa, illetve részint a, mondhatni, szűk példatárból általánosítottam: Karafiáth Orsolya, Orbán János Dénes és Varró Dániel pályakezdő kötete.)” (17.) Amíg tehát a nemzeti kánon névsora iránti szimbolikus-ideológiai társadalmi érdeklődés reprezentációs szinten és igénnyel tartja magát, a líra olvasása, illetve más természetű befogadása éppen azért nem szűnt meg aktív tevékenységként létezni, mert mind a közoktatásban (hála a nyitott, progresszív gondolkodású, az irodalom élményszerűségét előtérbe helyező pedagógusi rétegnek), mind a történő irodalmi életben felbukkantak azok a befogadási stratégiák és (akár alternatív) értelmezői módszerek, amelyek a törvény imperatívusza helyett a lélek szabadságát helyezik a művel való találkozás centrumába. Az irodalmi örökség szempontjából nem elhanyagolható szempont az, hogy az olvasás és a megértés élményszerűsége bizony visszahat a kanonikus szövegek értésének és befogadói újraalkotásának mikéntjére is. Ilyen módon különösen pontossá válik Borbély Szilárdnak azon (jóllehet, az eredeti kontextusban nem elődleges erre az összefüggésre vonatkoztatott) megállapítása, mely szerint „a líra az irodalmi rendszer kritikájává vált” (17.). S ha a kilencvenes években ez a kritika többek között „a magyar nyelv peremei felől érkezik” (részint az Előretolt Helyőrség csoport irányából), úgy ma az mondható el, hogy – köszönhetően a zenei koprodukcióknak, performatív eseményeknek, videóknak, a líra teatralitásának – a (konstruktív) kritika a költészet nyelvi-mediális létmódját is érinti. De éppenséggel ahelyett, hogy felszámolni vagy erőteljesen bírálni igyekezne azt, felszabadítóan (is) képes hatni rá, illetve összetettebb kontextust teremt a hagyományos líra számára. Egy olyan tanár(típus) pedig, aki annak idején Varró Dániel, Orbán János Dénes vagy Parti Nagy Lajos közvetítő és vonzerejét használta ki, ezúttal Simon Márton, Závada Péter vagy Lovasi András (dal)szövegein keresztül képes megmutatni a lírai nyelv működésének delejező potenciálját. (A felsorolt szerzők szövegei pedig, tudjuk, ezer szállal táplálkoznak Ady Endre, Kosztolányi Dezső, József Attila és mások írásművészetéből. Az út nyitva van.)
31
Lapis József
A állami mecenatúra időszakában a folyóiratok függetlenségének lehetőségei korlátozottabbak. De mindebből nem következik az, hogy az irodalmi folyóiratok ne volnának képesek hatékony és erőteljes hatást kiváltó szellemi műhely létrehozására (gondoljuk végig: melyik folyóiratot tartjuk képesnek erre?), akár időnkénti ellenszélben küzdés (minél határozottabb az ellenirány, annál erősebben fúj a szembeszél), akár bizonyos mértékű szélmalomharc megvívása mellett. Nem következik ugyanakkor az sem mindebből, hogy a magánmecenatúra vagy a piaci alapú üzemeltetés a szabad szellemi függetlenség világát eredményezné – a kattintásszám maximalizálásának kényszere olykor sokkal erőteljesebb kompromisszumokba hajtja és ingoványos ösvényekre kényszeríti a szerkesztőt, mint a központi költségvetési forrás elmaradásának vagy csökkenésének veszélye. Legyen szó azonban akár papír alapú, akár online folyóiratról, az vehető észre, hogy a (bizonyos megújuláson is áteső), komolyabb eredményekre törekvő szerkesztőségek nem engedhetik meg maguknak a járt utak kockázatmentes követését, a rutinszerűség (mégoly professzionális) áldásos kényelmét. Származzék az akár erőteljesebb vízióból, akár mesterségbeli kreativitásból, akár a marketing- és kommunikációtudomány terén szerzett képességekből, a lapok (egyre inkább) rá vannak kényszerítve a minőségi és egyedi profil kialakítására, s ezen túl az online és offline közegekből is származó eltérő funkciók tudatos átgondolására. (Érdekes módon az utóbbi idők egyik legkomolyabb szellemi tekintélyévé váló, magát hatékonyan márkázni képes Holmi folyóirat szűnt meg úgy, hogy ebben nem volt szerepe az anyagi háttér bizonytalanságának. Itt leginkább az mutatkozott meg, hogy a lap olyan mértékben kötődött egy „csapat” szemléletmódjához és egy meghatározó személy tevékenységéhez, hogy a brand – akár módosított, fontolva átalakított – továbbvitele nem valósulhatott meg mások kezében.) „A nyelvi jelek működését vizsgáló beszédmód, vagyis a nyelv poétikai funkciójának értelme elhomályosodni látszott és látszik ma is. A magyar kultúra továbbra is a prímér jelentéseket várja el a lírától is, amint ez a politikai költészet kapcsán zajló vita során felszínre került. Ez az elvárás nem tud a lírára mediális keretként, formateremtő erőként, a jelentések bábájaként tekinteni. Az anyanyelv továbbra is a szülő anya helyett a teremtő atya metaforája körül tartja a líra fogalmát.” (215.) A „teremtő atya” metaforájának romantikus öröksége máig meghatározza többek között a szerző szerepének elgondolhatóságát. Amennyiben a képviseleti költőszerep, a váteszi funkció az új érzékenység (Petri György, Orbán Ottó, Tandori Dezső, Oravecz Imre, Tolnai Ottó és mások nevével fémjelezhető) költészetében több ízben is erős opponenciát kapott, illetve problematizálódott, az irodalmi befogadás és az intézményrendszer szerzőfüggősége és szerzőelvűsége olyan hagyomány, mely kellőképpen vonzó ahhoz, hogy ne akarjunk ne ebben gondolkodni s létezni (s amelyet az imént megnevezett költők munkásságának is elsősorban a korai szeletei bizonytalanítottak el hatékonyan). Borbély Szilárd a 2003-as tanulmányban azt mondja ki, hogy „az élő irodalom megítélésének és hatékonyságának része a költői szerep képviselete, vagyis az a mód, ahogy a nyilvánosság tereiben megalkotódik a közvetíteni kívánt és a »költőről« kialakítható kép. A költői szerep reprezentánsa természetesen nem a fizikai személy, hanem az irodalmi rendszert befolyásolni kívánó jelentések együttese.” (16.) Borbély szerint olyan szövegkorpuszoknak, mint Weöres Sándoré és Kovács András Ferencé maszklíraként történő értelmezése nem más, mint a szerzőelvűség sematikájához történő visszatérés, a költő felől a mű felé tartó interpretációs mozgás, miközben izgalmasabb volna „világok textuális megsokszorozódásáról” (16.), a szöveg anyagszerű alakítottságáról beszélni. Érdekes módon az olyan formáció, mint a slam poetry, maga is kedvezhet a szerzőelvűség továbbélésé-
32
Lapis József
nek, mégpedig sajátos performatív természete okán,5 amennyiben az előadó alakja az előadás során olyan erőteljes kontúrokkal bír, hogy sokszor az előadás-jelleget szorítja háttérbe. Egy olyan prosopopeiáról van szó, amelynek értelmében a performancia során megképződő arc nehezen válik le az előadó-slammer személyéről. Závada Péter szerint „fenntartásokkal kell kezelnünk az előadó valós énjéről való leválaszthatóságát, hiszen a slam előadások során is átjátszódik egymásra a »valós« és a »szerepszemélyiség«”.6 Emellett azonban, s azon túl, hogy a slam poetryt bizony rendszerűen jellemzi a primer (gyakorta társadalmi, politikai) jelentések felmutatása és a közvetlen dekódolhatóság, a slam poetry szövegek egy (jelentős) része hatékonyan irányítja rá a figyelmet a költészet barkácsjellegére, nyelvi szövetszerűségére, „rongyszőnyeg”-voltára, hagyományba ágyazottságára is, olyannyira, hogy bizonyos darabokat primer szövegszerűségükben is érdemes hasznosítani oktatási szituációban is. A slam poetry a maga összetett hatásmechanizmusát tekintve tehát egyszerre tekinthető progresszív és szubverzív, valamint a kanonikus befogadási helyzetet a maga intermediális közegében is korábbi sémákat követő módon (újra)beíró formációnak.7 Az egyes slammerek és a műfaj általános népszerűsége egyként lehet bizonyíték egyik és másik aspektusra is. Az a komplementer helyzet látszik körvonalazódni tehát (nem a kivételek, hanem az általános, s talán ideális esetek alapján), hogy a hagyományos, olvasott kortárs líra poétikai szubverzivitása markánsabb, nyelvi finommechanikája összetettebb és differenciáltabb, míg közösségi hatóereje csekélyebb; miközben a performatív természetű költészeti formációk impulzív és hatékony, közvetlen és erős szellemi és jelenlétélményt produkálnak, más, érzéki médiumokkal (illetőleg médiakonfigurációkkal) történő termékeny kapcsolattartásuk háttérbe szorítja a líra sajátszerű nyelvi medialitásának egyedülálló voltát.
5 A slam teatralitásával, illetve általában a műfajjal kapcsolatban lásd Závada Péter nagyszabású tanulmányát: A slam poetry pefromativitása, Theatron, 2014/2, 32–67. 6 Závada, i. m., 58. 7 Hogy a jelenkori szerző-sztár (bukkanjon föl akár hagyományos írott, akár újabb médiumokban egyszerre) mégsem ismétlése (például) a romantikus költő figurájának, arra Braun Barna is rámutat dolgozatában: „A szerző a közösségi médiumokon nem önállóan, magányosan alkotó zseniként jelenik meg, aki kész, önálló és egyedi művét annak teljességében a nyilvánosság elé tárja a könyvforma zárt egységébe foglalva, hanem egy folyamatosan kommunikáló (folyamatos információgenerátorként működő s így magukat saját termékükként felmutató) központi figuraként, akiket az internet számos platformján rajongók követhetnek, s így folyamatosan saját közelükben tudhatnak azokon a csatornákon, melyeken maguk is megszervezik életüket.” Braun Barna, Irodalom, archiválás, internet. Az irodalom és irodalmiság új lehetőségei az interneten, Diplomamunka, ELTE-BTK, 53. Témavezető: Kelemen Pál [Kézirat]
33
Herczeg Ákos
Herczeg Ákos
Az R-generáció. Költôi irányvonalak az R25 antológiában Nagyjából hét éve már annak, hogy jóformán egymás kezébe adták a nyomdák kilincseit a fiatal irodalmi antológiák szerkesztői.1 Noha hét esztendő elég ahhoz, hogy kicserélődjenek az emberi szervezet sejtjei, ám aligha elegendő egy szignifikáns poétikai átrendeződéshez, különösen, hogy már 2009 körül sem az elmozdulások „paradigmaváltó” megoldásait regisztrálhatta a kritika2 (azzal együtt sem, hogy a Könyvesblog – főként a Telep körüli megélénkülő diskurzus kitüntetettségének szóló − meglehetősen rosszhiszemű cikke3 erre enged következtetni). Ha a tavaly a FISZ és az Előretolt Helyőrség jóvoltából megjelent Mozdonytűz4 és az idei Könyvhétre kijött R25 névre hallgató JAK-antológia5 alapján netán annak a tendenciájáról beszélhetünk, hogy durván hét évente bepillantást nyerhetünk az ezredforduló üde lírai sokhangúságának egy-egy – vállaltan – szubjektív keresztmetszetébe, akkor már igen szerencsésnek mondhatjuk magunkat. Nem mintha mindebből túlzottan messzemenő következtetést vonhatnánk le a történő irodalom folyamatszerűségéről, lévén az időlegesen belakott térképzet éppen annyira magán viseli a szerkesztői tekintet munkálkodását, mint amennyire meghatározó a választott szerzők összhatása: hogy egy harmonikusabb összhangzás vagy a lírai beszédmódok polifonikusabb, netán széttartó sokfélesége hallatszódik ki ebből gazdagnak mondható mezőnyből, hovatovább, milyen kép alakul ki a kortárs fiatal költészetről, jórészt ezen a szelekción múlik.6 Jelen vizsgálódás közelebbi tárgyát képező R25 esetén ez a korábbiaknál is nyilvánvalóbb, hiszen itt már a kötet hátsó borítóján is – kvázi „szerzőként” − szerepel a szerkesztő, Áfra János neve, ami érthető, lévén a kötetnek nemcsak szerkesztője, hanem a KULTer.hu kortárs kultúrportál főszerkesztőjeként a rendszerváltás után született költőgenerációt reflektorfénybe állító sikeres (ám csupán 15 szerzőt érintő) interjúsorozat megálmodója és lebonyolítója is volt. Egészrész. Fiatal költők antológiája, szerk. k. kabai Lóránt, JAK-L’Harmattan, Budapest, 2007; Használati utasítás, szerk. Reményi József Tamás, Turczi István, Palatinus, Budapest, 2008; A meghajlás művészete – A Korunk fiatal szerzőinek antológiája, szerk. Balázs Imre József, KOMP-PRESS, Kolozsvár, 2008; Telep-antológia, szerk. Keresztesi József, Scolar, Budapest, 2009. 2 Vö. pl. Szegő János, Eleven tizenegy = Telep-antológia, Scolar, Budapest, 2009, 7−8. „Hiányzik a társaságból a múltat végképp eltörölni akaró, reflektálatlanul tiltakozó, minden szerves tradíciót elutasító düh…” 3 Váltson ön is paradigmát! = Könyvesblog, 2007.december 4. http://konyves.blog.hu/2007/12/04/ valtson_on_is_paradigmat Letöltés ideje: 2015. június 20. 4 Mozdonytűz, szerk. Gáll Attila, FISZ−Erdélyi Híradó Kiadó, 2014. 5 R25. A rendszerváltás után született generáció a magyar lírában, szerk. Áfra János, JAK−PRAE.HU, Budapest, 2015. 6 A szerkesztői munka kitüntetettségéről lásd: Lapis József, Líra 2.0.: közelítések a kortárs magyar költészethez, JAK−PRAE.HU, Budapest, 2015, 56. 1
34
Herczeg Ákos
Ezzel együtt a „kanonizációs” célokat7 szolgáló (s innen nézve aligha túlbecsülhető jelentőségű) áldozatos háttérmunka során óhatatlanul is azok az erővonalak helyeződnek előtérbe, amelyek szerkesztői (és a kötettel egy időben megjelent Két akarat című második Áfra-kötetet és hozzá hasonlóan a szerelem diszkurzív mintázatait gyakorta újragondolni igyekvő R25-öt látva megkockáztatható: szerzői) tevékenység során megkülönböztetetté válnak. Ezt talán érdemes zárójelben hozzátenni, mielőtt a kortárs líra tendenciáiról kezdenék szólni, de mindezt anélkül, hogy a mondandómra rávetülne a gyanú hermeneutikája. Annál is kevésbé, mivel, előrebocsájtható, a kötet kiegyensúlyozott színvonalon kapcsolódik az ezredforduló utáni magyar költészet áramlataiba (ha nem is mindegyikbe), s néhol át- vagy elsajátítva, olykor azonban (ha nem is radikálisan, de) más irányba fordulva fogalmazódik meg ez a benneállás, ez az arculat, amelyet e történelem utáni utáni8 generáció ebben a megismételhetetlen formában magára ölt, s amelyben már akár sokkal közvetlenebb hatáspotenciált jelenthet a korban közelebb álló költő-szerkesztő, mint mondjuk a megelőző generációt meghatározó Kemény- vagy Marno-vonal.9 Az R25 első pillantásra egyvalamit bizonyosan teljesít: szakítva az akár 10-20 évnyi korkülönbséget is eredményező szelekciós gyakorlattal, ezúttal valóban fiatal költők ös�szeállításáról van szó. Nem mintha ez a nemzedéki jelleg egységes megszólalásmódot is hozna magával (ahogy pont a Telepnél látható az ellenkezője, a generációs szakadékot áthidaló alapvetően közös esztétikai nevező). Mégis megvan annak a sajátos izgalma, mikor az ember a zavarosban halászik , miközben tudja: az itt olvasható alkotók (a kamaszéveket nem számolva) mindössze néhány éve keresik a helyüket a szakmán belül. Az első tapogatózó lépések megtételével egyesek persze nem sok időt töltöttek ezidáig, hiszen akad itt már többkötetes szerző Nyerges Gábor Ádám személyében, miközben többen is hamar a legrangosabb szépirodalmi kiadók szerzőivé váltak (Fehér Renátó, Hevesi Judit, Kemény Lili – Magvető; Kemény Zsófi – Libri). Az intézményesülés változó feltételrendszerének ez mindenképp örömteli fejleménye, azzal együtt is, hogy a rendszerváltás idején huszonéves nemzedék pályára lépése sem ütközött már akkora ellenállásba, mint a náluk tíz-tizenöt évvel idősebb szerzőknél megfigyelhető (például Borbély Szilárd 24, Schein Gábor 22, Térey János 21 évesen jelentette meg első kötetét, a mainál jóval kedvezőtlenebb publikálási viszonyok közepette). Az 1989-es cezúrának a demokratizálódás folyamatszerű és nem pedig pontszerű eseménye felől nézve valóban inkább szimbolikus a jelentősége, ahogy a kötet előszavában Áfra János jelzi – miként e bevallottan mesterségesen kijelölt10 „hívószónak” is aligha van nagyobb nemzedéki összetartó ereje. Beszédes11 az a tanácstalanság, amellyel az interjúalanyok közelítettek a rendszerváltáshoz. A jellemzés a „felfoghatatlantól” (Zilahi Anna) az érintettség teljes hiányán át (Szenderák Bence, Polák Péter) ível az olyan megszólalásokig, mint Kemény Zsófié, aki ugyan szintén a múlt átsajátíthatatlanságáról12 számol be („Amikor S ennek tudható be a kötet végén szereplő szokatlan, értelmezéskísérlettel egybekötött életrajz is. Már a korábbi, fogalomképző csoportosulással kapcsolatban sem volt szokás (mindenekelőtt poétikai szempontok alapján) a történelemi meghatározottság emlegetése, noha a Telepnél volt olyan szerző (mindenekelőtt az 1974-es születésű Sopotnik Zoltán), akinek nem pusztán a kulturális emlékezet részét képezheti 1989. Vö. Borbély Szilárd, A Telep valami mása = Telep-antológia, 123. 9 Utóbbi Kerber Balázs esetén kétségkívül kevéssé áll meg, ahogy az a kötetzáró ismertetésben olvasható. 7 8
10 „Az R25 cím egyébként is inkább csak a válogatás apropójára utal” Vö. az Áfra Jánossal készített Litera-interjút (2015. június 16). http://www.litera.hu/hirek/afra-janos-a-parkapcsolati-dinamikakerdesei-foglalkoztattak Letöltés ideje: 2015. június 21. 11 Azzal együtt, hogy sajnos épp a két, generációs kérdésekkel legélénkebben foglalkozó alkotó, Fehér Renátó és Kemény Lili nem szerepel az interjúsorozatban. Vö. http://kulter.hu/tag/r25/ 12 Kemény Zsófi, „A slam az otthonom” = KULTer.hu, 2014. november 17. http://kulter.hu/2014/11/aslam-az-otthonom/ Letöltés ideje: 2015. június 21.
35
Herczeg Ákos
a felmenőim mesélnek a rendszerváltás előtti dolgokról, szinte semmi különbséget nem érzékelek, hogy a török hódoltság koráról mesélnek vagy a Kádár-korról”), viszont már világnézeti meghatározottságot is tulajdonít a „cenzúra utáni” korszaknak („Azt gondolom, hogy a rendszerváltás teremtette meg az életem kereteit”). Ez azért is lényeges fejlemény, mert – szemben például a művészet átpolitizáltságához jellemzően apolitikusan viszonyuló Telep csoporttal – az R25-ösök egy jól körvonalazható és nem is elhanyagolható része már nem tartja az egyén elbeszélhetőségét leválaszthatónak a közösségi hovatartozás kérdéséről. Sőt egyenesen az örökségként kapott történelmi emlékezettel való szembesülés, az önpozícionálással együtt járó generációs tapasztalat megfogalmazása jelenti az identitás kijelölhetőségét. Jóllehet, a közéletiség iránti megnövekedett művészi érdeklődésben vélhetően komolyabb szerepe lehet a széles értelemben vett társadalmi érzékenységre távlatot nyitó Édes hazám13 antológiának, mint a rendszerváltáshoz fűződő megváltozott viszonyulásnak, a fiatal lírának ez a látszólag korát megelőző koordinátakeresése mindenképp figyelmet érdemel. A már említett három (magvetős) kötettel rendelkező szerző mintha egyenesen az R25 nemzedéki önlegitimációját kívánná elvégezni a beválogatott versekkel – nélkülük valóban okafogyottá vált volna bármiféle történelmi eseményhez köthető öntudat emlegetése. Fehér Renátó, Hevesi Judit és Kemény Lili azonban egyaránt tisztázni kívánják az önkimondhatóság feltételeit e „történelem utáni” pozícióból, azaz hogy mi közük ahhoz a múlthoz, ami számukra „csupán” tapasztalaton túli történelem. Hogy az érintettség nem feltétlenül az események egyidejű hozzáférhetőségén alapul, az megmutatkozik azon is, hogy a Garázsmenet14 generációs emlékezetet megmozgató versei helyett (mint amilyen a focista Fehér Miklós halálának – a huszadik század tükrében csupán szomorú eseménynek tetsző – traumáját elbeszélő Mennyi rutin) azok a darabok kerültek be, melyek az örökség ambivalens fogalmán keresztül az apák felelősségvállalásának kérdését érintik. A beszélőt körülvevő világ ugyanis részben eme feltűnően erénytelennek mondott személyes-történelmi szerepvállalás által nyeri el kontúrjait, egy olyan közegben hagyva hátra egy méltóbb élet íratlan elvárását, ahol az „ólmeleg” közeg már távolról sem kedvez igazán nagy tettek véghezviteléhez. „Régi tervem verseket írni. […] Van itt dolog elég: a fuga kirepedt a járólapok közül” (Fuga) Fehér Renátó kinyilatkoztatásszerű, valóban, legtalálóbban „férfiasként”15 leírható költői nyelve voltaképp maga az adható felelet a hátrahagyott örökségre, ami egyfelől nem több a büfékocsik (mű)virágának illatánál, másfelől a lehető legnagyobb teher: szembenézni a múlt mulasztásaival, mikor mindez már tényleg történelem. „Elmehetnék, mégis maradok, mert / én tudni akarom végre, milyen a hangja / egy megpattanó gerincnek.” (Ká-európai ismerős) Nem kisebb tétekkel játszik Hevesi Judit lírája sem: a Hálátlanok búcsúja16 az egyéni és kollektív emlékezet traumáinak ki-vagy elbeszélhetőségének költői lehetőségeit keresi, az emlékezés és a (szándékolt vagy épp akaratlan felejtés) nyelvi kódjainak finom egymásbajátszása által.17 A „miért nincs bűnöm, ha van” egzisztenciális határhelyzete jól megfér az R25 mezőnyében Fehér mellett pl. Kemény Lili Bűnbeesés című versével, ahol az egymásra rakódó családtörténeti mulasztások az „én bűnöm” már-már mantraszerű ismétlése során a kollektív felelősségvállalás kimondatlan kötelességében annak az általános érvényű példaértéket hagyja megfogalmazódni, hogy noha nem mentesül Édes hazám. Kortárs közéleti versek, szerk. Bárány Tibor, Magvető, Budapest, 2012. Fehér Renátó, Garázsmenet, Magvető, Budapest, 2014. 15 Pál Sándor Attila, A koravén fiatalember panaszai = Irodalmi Jelen, 2015. január 19. http://www. irodalmijelen.hu/2015-jan-19-1456/koraven-fiatalember-panaszai Letöltés ideje: 2015. június 21. 16 Hevesi Judit, Hálátlanok búcsúja, Magvető, Budapest, 2015. 17 Molnár Illés, Széttükrözött madár = Kortársonline, 2015. június 15. http://www.kortarsonline. hu/2015/06/irodalom-szettukrozott-madar/27813 Letöltés ideje: 2015. június 21. 13 14
36
Vö. Lapis, i. m., 91. Uo., 88. 20 Juhász Tibor: Ez nem az a környék, FISZ-Apokrif, Budapest, 2015.
Herczeg Ákos
az egyén a mások által elkövetett bűnök következménye, illetőleg a bűnösség felismerése alól, de a felelősség csakis azok között tud megoszlani, aki képesek szembenézni a múlttal.18 A Hevesi-versek beszélői is a bátrak közé tartoznak, akik nem mennek el szó nélkül a Duna-parti bronzcipők mellett: nemcsak beszélni kezd a maga szaggatott nyelvén arról és azon túl, ami a történelemkönyvekben áll, de hangot is képes adni azoknak, akiknek nem volt módjuk elmesélni egy történetet. E síron túlról jövő hang ezekben mélyen átélt, a szó klasszikus értelmében esztétikai képződményekben az én beszéde által hosszabbítódik meg, s eme időleges feltámasztás által a történelem még ha nem is hozható helyre, de az odafordulásban a bűn általi hiány lassanként elviselhetőbb lesz, ami egy újabb lépést jelent a (kölcsönös) megbékélés felé. „hisz sohase lehettél ilyen közel / ma örökre / mint a bűnbocsánat / úgy hagylak el” (Hálátlanok búcsúja, 99) Noha Hevesi Judit egyik első kritikusa, Molnár Illés (részben igazat adva a fülszöveget író Tóth Krisztinának) társtalannak látja a fiatal szerző poétikáját, az az antológia alapján is kitűnik, hogy világszemléletileg bizonyosan nem az, és ez jól is van így. A közéletiség olyan tágan értett definíciójára nyílik itt mód a legfiatalabb lírában, ami árnyalni képes a politikummal való puszta azonosítást. Ha a rendszerváltás nem is feltétlenül releváns e nemzedék számára, a felelősség fogalma látszólag nagyon is az: annak a felismerése fogalmazódik meg több alkalommal, hogy a magánszféra költői elbeszélhetősége, „a szeretkezés utáni szóközök” (Fehér Renátó: Fuga) csakis a rájuk hagyott világ lakhatóvá tétele után következhet, melynek előszobáját hol a múlttal, hol pedig a megelőző generáció árnyékával való szembenézés jelenti. Utóbbinak eklatáns példája Kemény Lili Kettőnk közül19 című, az apafigura jelentette terhet szó szerinti és metaforikusan is megmozgató verse, melynek ugyan izgalmas fordulata az értékhierarchiák vers végi elbizonytalanítása, a zárógondolat mégsem a „városfoglalás” lehetősége, hanem a nyitány önleértékelése felé fordul. „Te vagy a város, a te égboltod nagyobb […] és remélem / hogy ezer év múlva / én is város leszek.” A társadalmi tétekkel is bíró önbejelentés Szabó Márton István Kilátás című versének is alapvonása, melynek az európai népességcsökkenést vizionáló kezdősorai meglehetősen aktuálisnak hatnak ma, mikor bevándorlók tízezrei lepik el az Unió tagországait. A vers mégsem erről, hanem nyíltan századunk egyik (lírai darabban különösen) keveset emlegetett szociológiai jelenségéről szól: egy nevekkel felruházott család tagjainak példáján keresztül veti fel az embert felőrlő multik világának folytathatóságát – húsba vágó kérdések ezek, amikor az egyén életét nagyban meghatározó) a nyugati civilizáció jövője a tét. „Engem aggaszt, hogyha Krisztián / mindig belehal, és sose születik meg a fia, / akkor ki fogja elvenni a lányom, ha felnő.” Számomra meglepő, ám annál szimpatikusabb A táncosnő című Szabó-versben felnyíló empátia, az idegenség megértésének a vágya: ebben a kiegyensúlyozott, sallangmentes lírai nyelvben látszik az világosan, hogy a befelé fordulást nem érdemes máshol kezdeni, mint a másik világának megértéskísérletével. „Semmije sincs, csak a tiszta testbeszéd, / a végtagjaiban a mozdulatszavak. / A félelem, hogy mi lesz, ha egyszer elfárad, és nem érti meg majd akkor senki sem.” Ennek kivetülő, pásztázó, nevezzük nyugodtan nevén: szociális érzékenységgel átitatott tekintetnek az egyik innovatív példája Juhász Tiboré, akinek első kötetét20 aligha érdemes megkerülnie annak, aki a társadalmi elkötelezettség kortárs poétikai formációi iránt érdeklődik. Juhász itt szereplő, valóban aprólékos narratív erőfeszítés által létrejövő szövegei periférián élő figurák stiklikkel, ügyeskedésekkel övezett mindennapjait figyelik meg, oly módon, hogy az alany szemlélőből – az idegenség domesztikálása, otthonossá tételének aktusa során – olykor résztvevővé is válik:
18 19
37
Herczeg Ákos
38
a távolságtartás és a közelkerülés olyan sikeres költői dinamizálásával állunk itt szemben, aminek hatása alól az olvasó se könnyen vonhatja ki magát.21 Az R25 által követett, k. kabai lóránt Egészrészéhez hasonló szerkezeti elv (nem szerzői tömbökben, hanem inkább hangulati−poétikai−motivikai rokonság nyomán következnek a versek) szerencsés a tekintetben, hogy látni engedi e generáció alapvető viszonyulását a kortárs líra „közbeszédéhez”. És e belső (egymásba) mozgást elnézve érzékelhető, hogy a közéletiség mellett számukra mindenekelőtt a személyiség/személyesség kifejezhetősége a legfontosabb dilemma (persze, ahogy láttuk, előbbi is személyes érintettségből fakad). Ez az ezredfordulón jobbára megújításra váró hagyományként volt jelen: az én versbeli jelenlétét a korábbi meghatározó líraformációk legnagyobb hatásfokkal és erudícióval a testhatárok kitágításával, test és szubjektum viszonyának radikális újragondolásával (pl. Nemes Z. Márió, Németh Zoltán) és ezzel párhuzamosan a nyelv működésére történő, nem kevésbé radikális rákérdezéssel, a nyelv konkrét és metaforikus jelentésrétegeinek egymásba játszásával, jellegzetesen komoly, de alapvetően iróniától sem mentes eljárásokkal (Pollágh Péter) kísérelték meg – ha nem is megoldani, de maguk számára élővé tenni. Szükségszerű túláltalánosítással azt lehet mondani, hogy az önkimondás lehetőségfeltételeire kérdeztek rá a kétezres évek elejének leginvenciózusabb költészeti programjai: a szubjektum (ny)elvi megközelítése szó szerint húsba vágó komolysággal merült fel a korai Nemes Z.-költészetben (ki az ez én, aki nem tud testi meghatározottságán túlról beszélni), miközben a Pollágh-líra arra figyelmeztetett, mennyire rutinszerű az én nyelvi kifejeződése.22 Az R25 alkotói szemmel láthatóan egyfajta lecsendesedés útján haladnak e poétikai dilemmára adott válaszok tekintetében, amit az is mutat, hogy jól kitapintható folytonosság nélkül kerülnek szemhatáron kívülre például a Nemes Z. Márió által művelt testpoétika belátásai23 (egyedül talán a test határainak kitágítását a nemiség felől is elgondoló Borda Rékánál látszik ennek némi nyoma), s ezzel párhuzamosan visszaszorulóban van az én megjelenítésében közrejátszó szürreális képi megoldások alkalmazása. Helyettük gyakoribbak az életvilágbeli történések nyelvi eseménnyé tétele, poetizálása, miközben a saját test idegensége helyett érezhetően (újra) a másik idegensége kerül hangsúlyos pozícióba. Magától értetődően nem történhet meg valamiféle vallomáslírai karakter visszaszüremkedése kortárs költői nyelvbe anélkül, hogy felvetődne a személyesség mibenléte – szerencsére valamennyi szerzőnél látunk erre való igyekezetet, más kérdés, hogy többek inkább (hol sikeresebb, hol kiszámíthatóbb) továbbörökítői vagy rehabilitálói, mintsem valódi megújítói az alanyiság versbeli kódjainak, retorikai megoldásainak. Noha első pillantásra nem túl kockázatvállaló az R25 alkotógárdája – szemben a 2007-es Egészrész fülszövegét író Bán Zoltán András szerint a korábbi költőnemzedékkel –, ugyanakkor az esztétikai szépről leválasztott24 „karcos felületek” ellenében, ahogy a Telepet gyakorta jellemezték, újra teret engedni az érzelmi érintettségnek korántsem bátorságtól mentes lépés, s az ezen alapuló művészet működőképességének sem biztos, hogy pusztán az innováció lehet az adekvát mértékegysége, hanem hogy hiteles-e a modalitás, témakijelölés és retoricitás
21 A Juhász-líra poétikai erővonalait, törekvéseit Vigh Levente tárta fel impozáns kritikájában. Vigh Levente, „Rongyértékek, kartonvagyonok” = KULTer.hu, 2015. június 10. http://kulter.hu/2015/06/ rongyertekek-kartonvagyonok/ Letöltés ideje: 2015. június 23. 22 E kiterjedt diskurzusból mindössze két szövegre utalnék: Gaborják Ádám, A roncsolás esztétikája = Bizarr Játékok. Fiatal irodalomtörténészek fiatal költőkről-írókról, JAK-PRAE.HU, Budapest, 2010, 89-104. Dunajcsik Mátyás, Ellen, tartás = Prae.hu http://www.prae.hu/article/2395-ellen-tartas/ Letöltés ideje: 2015. június 23. 23 Áfra, i. m. 24 Balázs Imre József, Ne legyen túl szép (Egészrész. Fiatal költők antológiája.) = Műút, 2008006 (http://www.muut.hu/korabbilapszamok/006/bij.html) Letöltés ideje: 2015. június 23.
Vö. a kortárs lírai személyesség alakzatait megfontolásra méltóan elemző Lapis József gondolatmenetét. Lapis, i. m, különösen 38−47. 26 A fogalmak a személyesség alakzatait vizsgáló remek Nemes Z. Márió-tanulmányból származnak. Vö. Nemes Z., i. m. 27 Kerber Balázs, Alszom rendszertelenül, JAK-PRAE.HU, Budapest, 2014. 28 Erre több példát is találni a Kerber-lírában, vö. Mohácsi Balázs, Kék álmok, maszatos fény = Apokrif, 2014 tél, 61−66.
Herczeg Ákos
egysége, amelyben a „kifejezés megszemélyesül”.25 A lírai beszéd autenticitása pedig alighanem nagyban azon múlik, hogy a leginkább valóban diszkurzív mintázatként leírható, de már gyakorta nem is pusztán „szimuláltnak” vagy „pszeudo-természetűnek”26 tetsző „vallomásosság” mennyire épül a lírai közvetlenség már meglévő olvasási kódjaira, illetőleg mennyiben mozgatják ki azokat. Elöljáróban annyi érvényesnek látszik a legújabb magyar líra itt szereplő alkotóira, hogy a bensőségesség visszaáramlása nem feltétlenül az őszinteség retorikájától távolságot tartó költeményekben kecsegtet a legbiztosabb sikerrel: vannak figyelemreméltó jelzései annak, hogy a lírai köznyelv anélkül képes megalkotni a beszélő antropológiai stabilitását, hogy az én meghatározhatósága közvetlen élménylírai evidenciában oldódna fel. A legjobb versekben azt látjuk, hogy az érzelmi érintettség még a sokszor beazonosítható élethelyzetek előterében is önmagán túlmutató jelentéslétesülés kiindulópontjául tud szolgálni. A kötetben Kerber Balázs lírája a legmegbízhatóbb példája annak, hogy az ént rögzíthetővé tevő, visszatérő alanyi perspektíva és a sajátos lamentáló modalitás nem teszi a versbeszédet önterápia-szerűvé, miközben a rezignált alaphangoltság képes érvényes esztétikai formációba rendeződni. Már a szerző tavaly megjelent kötetében27 is megfigyelhető, hogy az élőszóbeli közlést finoman felülstilizáló nyelv továbblibbenéseiből építkező kiegyensúlyozott gondolatritmus amellett, hogy nagy teret enged a líraiságnak, a konkrét látványelem mögötti tartomány pontos megfigyelése révén mégsem válik puszta önvallomássá. Az olasz tér hangulata a közelítés és a távolítás poétikai megoldásai során rekonstruálhatatlan jelenlétélményként tűnik elénk, eldönthetetlenné téve, hogy a közvetlen tapasztalás vagy az emlékezés van nagyobb hatással a kijelölhetetlen perspektívára.28 „A szemközti / ablakból vacsora fénye száll; gőzében / forog, perdül az emlékezet.” (Trieszt annyi) A metaforává emelt Lukács-fürdő által is megidéződő ottliki nyelvkritikai probléma itt – szemben több alkotótársával − nem az elhallgatásban, hanem az „árnyalatok” keresésében érhető tetten: az én az olyan narratív hosszúversben, mint a Nappalok, évek nem a metaforikus eltávolítás, a viszonyulás megnevezhetetlensége, hanem ellenkezőleg, az idegenség bizonyos otthonossá tétele felé törekszik. Ha úgy tetszik, a Kerber-líra ellenpontján foglal helyet Szenderák Bence és Zilahi Anna költészete. Mindketten hajlamosak egy konkrét jelenetből indulni („szürkületkor végül / elhullanak a madarak”, Szenderák Bence: ficam; „egy kartonon ül és üvölti utánam hohadék üág”, Zilahi Anna: Várólista), ellenben meglehetősen nehéz azokat valamely identikus jelentéstörténés eseményében rögzíteni. Szenderák esetén még a (szerkesztői életrajz által emlegetett) traumatikus tapasztalat „átsejlése” mint poétikai jellemző is inkább az olvasóra tett hatás eredménye, mintsem valóban visszaigazolható történése a verseknek: e velejéig hermetikus líra legfeljebb a lét titkainak partitúrájaként érthető, melyet a sokszor teljességgel kiiktatott vagy épp jelzésértékű (csak kiterjedésként felfogható) szubjektum letapogatni igyekszik. A végeredmény ugyanakkor sajátos módon nem mentes valamiféle élményszerűségtől, noha annak aligha könnyű életvilágbeli fordítását adni. „összehúzódás, mikor / megjelensz, ketten a lehető / legkisebb térfogatban.” (kiterjedés) Zilahi Anna esetén már könnyebb volna traumanyelvről beszélni, még ha a helyenként megakadásokkal, elhallgatásokkal terhelt megszólalásmód iránya e pár vers alapján nem is rögzíthető egykönnyen: mind a születéssel megtörténő kényszerű leválás, 25
39
Herczeg Ákos
40
mind ennek fordított nézőpontú megközelítése, az életadás közel sem felhőtlen, inkább szorongáskeltő eseménye felől nyílik út a Szellemjárás zaklatott, az én ki- és hollétét kérdésessé tevő beszédig. Stermeczky Zsolt Gábor verseiben ezzel szemben a személyes érintettség egy lefokozott költői eszközkészlet által bontakozik ki. Az ennek során megképződő versbeszéd folyamatosan elhalasztja a traumatikusnak nyugodtan nevezhető témaválasztás modalitásbeli megjelenését. Itt ugyanis az elmúlással történő szembenézés, melyhez a családi legendárium egyes momentumainak felvillantása szolgál alapot, látványosan kerüli a bevonódottság retorikai alakzatait – kérdés azonban, hogy a súlytalanítás eme eljárásai, az irodalmi és nem irodalmi nyelv ilyen szintű közelítése29 képes-e majd valóban fajsúlyos poétikai struktúrákat létrehozni.30 „anyu, / eltemetlek téged. […] asszony így általad lettem, / és rajtad kívül nem volt senkim. // röhögj, ámuldozz / és békélj meg.” (anyu után) Nagy Hajnal Csillánál látok erre esélyt: mind a hétköznapit zavarba ejtő eseménysorba oldó A faragó, mind a ’vagy’ kötőszó ismétlésén (és ilyen módon a jelentéslétesülés folytonos elhalasztódásán) alapuló Kötőszavak című vers izgalmas forma- és problémaérzékenységet sejtet. Ugyanakkor az sem állítható, hogy az elbeszélés nehézségeit mindenekelőtt a párkapcsolati tematikán belül színre vivő, a kötetben jelentős „mezőnyfölényben” lévő szerzők e meglehetősen kitaposott ösvényen biztosabban férnének hozzá megszólalás érvényes formációjához. Az egyik legmarkánsabb jelentésképző mozzanat a kötetben a közelség és távolság kiasztikus felcserélhetősége: azonban több vers is inkább arról győzött meg, hogy e tekintetben csak a jelenleginél nagyobb költői erudícióval lehet a már ismert belátásokon túli tapasztalathoz juttatni. Balogh Zetas Péter közelinek tűnik című szövegének zárlatában ugyan működőképes az „egymás mértékegységének” katakrézise, ez azonban ötletszerű marad a szerelmi reláció közhelyszerű paradoxonát felmutató és nem pedig újragondol(tat)ó versben. Győrfi Kata aposztrofikus szerkezetű versei ugyancsak ismerős kapcsolati szituációk foglyai maradnak – ebből csak időlegesen mozdul ki a nyelvi eszközkészletet helyenként ügyesen metaforikus játékba hozó megoldás révén („úgy fekszel mellettem ilyenkor, / mint egy megbántott mondat utolsó szava” (mellettem ilyenkor). Kemény Zsófi lírája sem akkor a legműködőképesebb, amikor a vers nem több kamaszosan sematikus tapasztalati háttér (az ex-szel való találkozás bizonyossága) könnyű kézzel írott kinyilatkoztatásánál (Metró), hanem mikor metaforikus eltávolítás révén sikerül hatályon kívül helyezni az alanyiság bevett mintázatait (Szív és érv). Baranyi Gergely is a közelítés-távolítás effektusát aknázza ki, miközben versei alapvetően megőrzik a személyesség tónusát. Mégis azok a részek tűnnek egy kiépíthető költői univerzum letéteményesének, melyek mintegy megfeledkeznek az érzelmek antropológiai kötöttségéről, s annak csupán távoli emlékezete íródik bele a környező világ jelenségeibe. „Szükségből bántjuk az alázkodókat / mondod, és hirtelen már veled / érzi az utastér az ellenszéllel járó / szívritmuszavarokat.” (Szükségből) Itt említhető meg Biró Krisztián érzékeny líranyelve is, amely bár nem tartózkodik egy-egy jól eltalált metaforán keresztül számot vetni kapcsolati kérdésekkel („Krematóriumok vannak benned, / nyakadon mind kitapintható”, Csendes környék), mégis láthatóan az önmeghatározásban szerepet játszó személyessé tett terek vonatkozásai érdeklik. Bende Tamás (későbbi) költészetének ereje Baranyihoz hasonlóan nagyrészt attól függ, hogy 29 Vö. Kulcsár Szabó Ernő az Egészrész antológiáról tett megállapításait. Kulcsár Szabó Ernő, „Magát mondja, ami írva van”. Jegyzetek az újabb magyar líráról = Uő., Megkülönböztetések, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2010, 262−278; 266. 30 E tekintetben sikeresebbnek tűnik az a Balogh-vers, melyben a halálban való találkozás izgalmas képi megoldása („én is rákos akarok / lenni, mint egy / gyógyíthatatlan múlt idő”) jelent alternatívát az emlékekbe tűnő, az elhunyt nagyapával történő, immár utánképezhetetlen közös tér-időbeli találkozásra (gyógyíthatatlan idő).
31
Legutóbbi könyve: Az elfelejtett ünnep, Műút-könyvek, Miskolc, 2015.
Herczeg Ákos
mennyiben sikerül ökonomikus formába rendezni az alanyi diszpozíciókat. Az önfeltáró szemantikai struktúrákat bátran vállaló, jellegzetes, a mondat- és szintagmahatárokat szigorúan megtartó hosszúversei rendre azon a pontokon akadnak fenn, ahol a másikhoz fordulás retorikai helyzetében az énből explicitté válik a beszéd beazonosítható érzelmi origója: e verseknél folyton szembesül azzal a dilemmával az olvasó, hogy a szerelmi megnyilatkozás hatása hol fordul a visszájára, és mikortól válik az én kiszolgáltatottjává saját vallomásos szólamának. „Szeretsz, de ez nem azt jelenti, hogy mindez mégis elviselhető.” (Visszaalszom mégis) Ez érvényesnek tűnik Gužák Klaudia verseire is: a kissé anakronisztikus hangulatú Bennem madarak és az érzések és vágyak felmutatásának terepéül szolgáló versen túl (A házam) e költészet ott kezd el igazán érdekes lenni, amikor éppen a szerelem elbeszélhetősége kérdőjeleződik meg az önmagát múzsaként szituáló, mégis hányattatott sorsú nővér történetében (A nővér). Ha korábban a közvetlenség átélhető, nem illuzórikus és nem is ironikusan kiforgatott formációját mint generációs fejleményt említettem, úgy az a kötet egyik legidősebbjének és legfiatalabbjának poétikai irányultságán is lemérhető. Az immár három saját31 és egy álneves verseskötettel rendelkező Nyerges Gábor Ádám rímekbe forduló, ám a versformákat olykor szabadon kezelő költeményeinek és Kali Ágnes tömörebb, képszerűbb szövegeinek egyaránt egy jól behatárolható én kölcsönöz hangot. Csak míg előbbi a klasszikus szerelmi líra hagyományát több ponton határozottan (ám talán nem kellőképpen nyilvánvalóvá tett poétikai megfontolások nyomán) megidéző nyelvvel kísérletezik, utóbbi a néhol túlexponált kijelentések vonatkoztathatóságát igyekszik kibillenteni, a szemantikai sűrítés helyenként már igen meggyőző megoldásaival „A fájdalomnak nincsenek tájai. / Te jó szobrász vagy. / Hétfő szajhaság, kedden vagy másé, / szerdára elveszítelek.” (Hétköznapok) Kovács Kristóf versei szintén nagyban építenek az érzelmi azonosulásra felhívó élethelyzetek felismerhetővé tételére, s a merész asszociációs logika helyett e nyelv inkább a hétköznapi, mégis jelentéstelítetté váló pillanatok fölötti elidőzésben érdekelt, a két fél közti vonzás és taszítás játékának mindenki számára ismerős, már-már hiperrealista ábrázolásában. Oláh K. Tamás fényszennyezés című verse is egy intim jelenetből indul („hónom alá bújsz megint / fejed mellemen libikókázik”), de többekkel ellentétben a perspektíva nem ragad le a résztvevők érzelmi hullámzásának pásztázásánál, hanem a szerelem ambivalens képletének egyszerű kirögzítése helyett annak nyomait kezdi el kutatni – az adott szituációtól eltávolított, poetizált sorokban. „kimennék a kertbe és órákon át / szedegetném a kavicsokat a horizontról” A közvetlen vallomástétel aktusaitól (de az érintettség retorikai jelzéseitől nem) tartózkodó invenciózus Oláh-líra mellett számomra Polák Péter versei nyújtották az egyik legkellemesebb meglepetést: ő az, aki talán a legtovább jutott abban, hogy két ember megnevezhetetlen viszonyára találjon a költészet nyelvén szavakat. „lábnyomaink / hóba taposott galaxisok, testeink összes / rángása kagylóba szorult tengerdorombolás.” (anyajegyeink) Ez a líra a másikhoz való fordulás eseményében valóban képes a férfi-nő reláció megszokott fogalmait nem újra fel-, hanem másként megismertetni. „csak / a szövetek mozdulnak, halnak / a sejtek, bennem a gondolat, / hogy téged is ugyanazok az / atomok tesznek mássá” (madarak leszünk) És ha már a meglepődésekre terelődött a szó, André Ferenc és Horváth Imre Olivér érdemel említést − mindkét alkotó, mondhatni, társtalan az R25-ben. A kolozsvári kötődésű André a versritmus erőteljes jelenlétével összetett módon reflektál a test általi meghatározottságra: a test hol az időmértékes lüktetésben válik egyfajta Unheimlich-érzés terepévé (elszakadó), máshol Weöres Bóbitájának áthangszerelésével teszi valóban testi tapasztalattá az arc bomlásának történését. „bomlik az arcom a térben, / meddig elég ez az élet?” (babadal) A Horváth-líra kikülönülését pedig a beszélői pozíció betölthetetlensége
41
Herczeg Ákos
42
jelenti, ami elbizonytalanítja az alanyinak tetsző szólamok vonatkoztathatóságát. A nézőpontok és a hozzájuk köthető hangok folytonos, finom, jelzés nélküli átbillentése egy sajátosan fluid szövegvilágot hoz létre, ahol szintén érvényesnek látszik az a Nemes Z. Márió-féle meghatározás, hogy „[Peer költészetében] érezni a jelenlét akarását, de végig tisztázatlan marad, hogy »ki« és »milyen« világban akar jelen lenni”32 Az itt röviden szóba hozott huszonöt szerző nagy része azonban nagyon is tudja, ki ő és azt is, hogy merre tart, s hogy milyen lírai univerzumban kíván jelen lenni. A költői kincsestárból bátran válogat, a trendeket feledve a maga feje után megy – végül persze így lesz trendivé. Ők huszonöten saját esztétikai elveiket követik: a költészet az, ami érthető, hatással van, megszólít. Ami után megszólítják. Nem félnek a közhelyektől, számukra az ént nem kell álarc mögé rejteni. A vers kiáltvány. Véleményük van. Beszélnek, kibeszélnek. A hibától nem félnek, mert az is identitásképző. Próbálnak jók lenni, jelen lenni: fellépnek, slammelnek – benne vannak a térben. A Facebook, Youtube alap. Hisznek a szakmában és a szakma is hisz bennük. Rajta vannak az úton.
32
Nemes Z., i. m., 110.
Ars animi
Áfra János
Áfra János
Költő nagyok? Mit érdekeltek engem! A költészet maga nem tudja, de mindig elmentek. Halvány szavatok csillaga. Hisz az idő közénk szivárog. Hangotok ma nem menti meg a basszustól rengő világot. Fejünkben globális meleg, szennyes a forrás, fürdünk abban. A pszichózis, a remegés egymást öleli, s kél az arcban, szájszélen fura fecsegés. Múlt költők. Mi bajom ezekkel? Vesét és tüdőt éget mind, majd bort vizel és vizet slammel, rímekben sírja el a kínt. Én is tovább osztom a panaszt, csak épp mindnyájunkat szánva, s holtak baja kevésbé fakaszt, bennem hologram egy árva. Piálj, csapasd, szívj, verd ki, posztolj, a virtuálhoz mérd magad. Kösd szíved gépre, el ne pusztulj, alkoss online családokat. Nincs panasz, hangulatjel boldog, s profilképen jelöl társad, míg hisztire nem koccan a fog, ha más miatt szmájlis hátad. Csak tért akarok! Értjük egymást? Tért kérek és teret adok, hiszem, hogy felfoghatom a mást, hitelkártyát elfogadok. Nem prosti, csak sebész leszek, két hiú mozdulat között tartom a szikét, s testbe veszek, mint implant, ha beköltözött.
43
Áfra János
Terv leszek, megtörtént alkalom, tudattalant leplező vágy, lúgozva feltöltött tartalom, keresetlenül talált tárgy. Hogy mi, meddig, nem az én gondom, marad-e szó vagy bármi más, mit számít, ha jön örök álmom, az lesz jó, a vigasztalás. Ha meguntál Teremts meg inkább alumíniumból, az szépen formázható és szinte súlytalan. Ötvözéssel könnyen egyesíthetsz idegen szerkezetekkel, és kisebb részeim új egésszé lényegülnek át, összeégve a hegesztésben. Gravírozz rám, úgy senki nem felejthet el, hacsak meg nem kopnak a vésetek, fémbe temetve neveid, melyekhez kötődtem. Aztán a szintetikus felületkezelés fárasztó, körkörös monotóniája világlón teljesíti be tágra nyílt szemedben a remélt fénytörést. Érzékeny fém, azzá lesz, amit teszel vele, ha végleg meguntál, újraolvaszthatod megint. Ékszernek nem való. A bőr ledobja magáról. Nem viseli egymást két ilyen gyengeség. A kútból feltörő Minden kirúzsozott száj, minden sértetlen nemi szerv, minden elkötözött óvszer kihalt, megfolyt, elmerült. Várnék még valami folytatást, de csak az ismétlődik végtelen, ahogy elnyújtva ütlegeli öklömmel egy hozzám hasonlatos idegen a kút dermedt vizének túlsó oldalát, és nem törnek át hangok ezen a beteg képzeten. Mert a volt után és a lesz előtt is én következem. Minden kirúzsozott száj, minden sértetlen nemi szerv, minden elkötözött óvszer megfolyt, elmerült, kihalt.
44
Az a nap Bödecs Lászlónak Ma van végre az a nap, amikor elszakad a szatyor füle, amikor írók befejeznek régóta írt könyveket, akár fejben, hazafele.
Nyerges Gábor Ádám
Nyerges Gábor Ádám
Ma van végre az a nap, amikor nem csörög a telefon, amikor a nemzedékem dönt és külföldre megy, vagy egy panaszlevélbe belefog. Ma van végre az a nap, amikor az őszinteség is körmönfont, amikor már bemondják a közeledtét, de még nem ért ide a hidegfront. Ma van végre az a nap, amikor a hivatalban épp senki sincs bent, és a szép lányok helyetted végül megtalálják magukban istent. Ma van végre az a nap, amikor elhangozhatnak súlyos vádak, mikor a szendvicsember összeszedi minden bátorságát és köszön a trafikoslánynak. Ma van végre ez a nap, ez az egyszeri, rejtélyes és érthetetlen, de biztos pont a végtelenben, az a nap, az a nap, ma van végre az egyik nap az életedben.
45
Fekete Anna
Fekete Anna
Kölcsönidô Ittam a poharadból, de nem lettem szerelmes – se szerelmes, se okosabb, se boldogabb, se bölcsebb. Mint két kis pióca, olyan a poharad szélén az ajkam nyoma. Nyál, unalom, betegség, förtelem. Na de hogy lesz így férjem? Gardénia-függönyöm? Intellektusom? Szép bőröm? Verseskötetem? Igen, tudom: a saját poharamat még föl sem emeltem. A gyász kieszi a testből a lelket, összegyűri a falakban a keménységet – a magányos házakat azonmód ellepik a szellemek. Fiatal lány vagyok, eladó, így anyám, az öreg színésznő beszél belőlem. Kézfejemen a dédanyám kölnijét érzem – no de vigyük a maradék bort, és szaladjunk innen! A kulcsot a csalánosba dobom, és közelébe se megyek a ruhásszekrénynek, ahol a parketta is beroskad ennyi búbánat, ennyi szorosan préselt, halott kalap, halott kesztyű, halott sál alatt. J’ai plus de souvenirs que si j’avais mille ans. No de hálátlan sem vagyok! Megállítom az órákat, és itthagyok magamból 7241 évet, hogy helyettem emlékezzen.
Egészen, szabadon A tested az egyetlen. Hát mért tüdőznéd le a sértéseket? Itt élsz velünk, és te is csak vergődsz mások neheztelésében. Csápokon, szárnyakon keresztül lélegzel és lépkedsz. Nézd ezt a ragadós, fekete lepketengert! Zizzenések, hártyák, lábak, szárnyak, dobbanások! De élnek-e még vajon, vagy csak a ragadós téli szél hordja-viszi, emeli őket? Ki ne nyisd a szemed! Ne félj, ne aggódj! Ne kapkodj! Csak a szíveden át lélegezz!
46
purgatórium /2./
Szöllôsi Mátyás
SzöllÔsi Mátyás
Sápadt már a patak, a kövek sem csillognak, hiába tűz a nap szikáran és rendületlenül. Csontos könyökét vakarja, ütés utáni kényszer, szorítás, ezer nyílhegy most a délután, ahonnan menekülni nincs hová. A többiek az árokparton ülnek. Lábat ingáztatva izzadnak és várják az árnyék eljövetelét, ahogy az általában lenni szokott mifelénk. Macskák bagzása. Sikoly ad hírt a szerelemről, ami fáj; hosszan zihál, zihál a por, a város határában egy vonat zakatol és fémes recsegés hasítja szét a rádióból szüremlő dallam álmosító mintázatát. Az ütés nem hagyja nyugodni. Sem a szája száraz íznélkülisége. Szinte csak rándul, nem is lép egyet-egyet arrébb ez a délutáni semmitmondó béke a parton, és még mindig ülnek, mintha egy egész tonnát nyomna rájuk az ég, olyan nehéz hogy hallod minden mozdulatát – amit csak akar vagy eltaszít. Lent hatalmas, lapos kövek hevernek. Vakít, vakít a nap és hiába terül egyre jobban szét, mégsem ad árnyékot a falomb. Föláll. Arrébb megy, mintha várna egy egyszeri alkalomra. A szeme olyan mosolyt ölt, akárha ezreket ölne halomra mindjárt. Lent a kövek. Rajtuk a lengő, miniatűr tájak tobzódnak, szétesnek a felloccsanó víztől, hisz ahol egy fűszál illik be fának, ott semmi sem maradhat érintetlenül. Nem is marad. Szokatlan pattogásra lesz figyelmes. Összeszorul a szája. Az ínyére harap véletlenül, miközben a napszak csak izzad, és makacs kitartása terhes fényben úsztatja a patak menti tájat. Alul a mozgás ütemes, mint a hőség; fel-fellobban. A szája vérzik, bosszúsan törölget, de közben tág szemmel figyel, hogy merre és mi mozdul, és pontosan honnan ugrik elő az áldozat. Hirtelen sekély lesz a víz. A lenti mozgás is leáll. A kövön már csak egyetlenegy zöld pont van. Körbenéz. Lapos követ keres. Talál is. És huszonnégy fázisra bomlik, ahogy a nyugvó test a partról szüremlő nevetés közben szerteloccsan.
47
Szöllôsi Mátyás
48
(10.) A kis udvar zárt világa egykor kutyát rejtett, ma csendes, még a szél se nagyon jár be, a kinti patak vizének hangjait is csak ritkán hallani. Szinte testetlen az egész, minden tárgy lakójához idomul, hát végül elrendeződik az élet. Csoszog, mégis lába csak épphogy súrolja a földet, mintha az, hogy akadály nélkül volna jó már minden, felmentést hozna legalább az ismert tájon, amit otthonnak nevez. A kaktuszok csak merednek szerteszét, nem kívánnak figyelmet. Az élet egyfajta átmenet, amit legalább itt nem a szomjúság határoz. A város háttér, zajforrás, ideszüremlő gond. A megközelíthetetlen, a baljós. Még szerencse, hogy csakis a templom két tornya látszik, s mintha annak, hogy eljátszik vele a fény, a szél, óránként pár másodpercre csak a kongás vetne véget. Szú rágja a küszöböt, az ajtót. Lábán a domborodó ér tízezer út a piacig és vissza, kezén a májfoltos pergamen az írásbeliség számomra egyetlen bizonyítéka. A szakadt huzatú piros fotelben az estének úgy örül, mint lassú folyó a tiszta égnek. Arca, mint egy madáré, ha alszik, hogyha ébred. Hisz akkor szabad, akkor még repül.
Illesztô I.
Deres Kornélia
Deres Kornélia
Egy ideje nem érkeznek időben a tavaszi feltámadások, a monszunos nyarak pedig már a sarkunkban: ki kell bekkelni a hátralévő negyvenet, míg a szív és a gyomor ki nem hűl. Mosolyogni évnyitón, értekezleten, keresztelőn. Megvesztegetem az időt. II. Reggelente émelygés követ alattomosan, mint elkapatott házikedvenc. Újra ki kell állnom a fényre, utánozva idegen pofát, tempót, gusztust, zenét. És szenteltvizet nyelni a démonok ellen. Ezt hívják viselkedésnek. Hangomon valaki más szól ilyenkor, de a logikája enyém. III. A retorikára épült birodalom undorít. A téren bolyban gyűlnek az önbizalmak, a parókák alól kikandikál a frusztráció. Itt mindenki reflektálatlanul termékeny, és absztinensnek vallja magát. Mindenki ordít, mindenki fáj.
49
Ayhan Gökhan
Ayhan Gökhan
Vasárnap A legfontosabb félelmet a langyos vasárnap kódolta a tájba. A túlvilág határa holnapig eltart. Táplálkozásba menekült szeretet, de a szeretet határa nem a táplálkozás. A képzelet is csak úgy terjed, mint te és mi, s az együtt töltött évek mentén képzelem el a halottakat. A túlvilág felöli oldalt kétsávos autópálya gondos árnyéka takarta, bontott sáv borítja, s az itt maradtak gyenge lélegzete. S hogy ilyenkor ki idegen, azon múlik mennyi félreértés jut a beszédre. Istenekbe oltott információ rólam, s ez csak a tudás pereme és a szédület peremén átesettek között helyez el. Kinek a féltékeny szédülete vagyok, gonoszabb sérülés a sérülésből? Őszinte emlékezet, óvatos, az ottani táj. Az ablakon túl növekvő félelem miatt nem látszik a vasárnapi égbolt. Milyen lassan szokok le a beszédről. Milyen lassan árul el a beszéd. A túlvilág második szintű sötétje kezdődik ott, aminek az elejéről régóta tudtam. Elmúlt az ünnep, de azért vasárnap van, maradék.
50
A szégyentől a szorongást elválasztó sötét a legintimebb, forró cinkesúly. Megpattant istenek terében a felejtés Pokla. Puha alkatrészek nyelvén megszólított halott apák, akikről nem hallottam, halott apák, akikről nem hallgatok, s az óvatosságban
Ayhan Gökhan
Pokol-kontinens
a fénye felaprózta kibillent egyensúly: család,családalapítás, a szeretet preparált íve. A felejtés egyensúlya szempontjából, mint egy előre eltervezett, kiszámolt földrengés, közelsége megérint, de nem sok jót ígér. Harangok csontja, vidám körmenet, s utolsó, boldog lélegzetvétel komoly pontja összekötötte Pokol-kontines.
51
Izsó Zita
Izsó Zita
A változás nehézségei Jó volt hallgatni, elhelyezkedni a közös csendben, mint egy kád vízben, ami a piszkot ugyan nem tünteti el, de legalább a szagot, ami elárulja, futva jöttél, vagyis az idő szűkét, mert aki siet, az beszél. Talán csak a testnek volt jó, hogy kerülhette a felesleges erőfeszítéseket, az erek kidagadását, a gesztikulációt, a heves fejmozdulatot, ami a többit illeti, ilyenkor a csend egy jelentése, a beleegyezés mindig rendelkezésre áll, problémát keresni csak olyan lenne, mintha egy csomó szájkosaras kutyával kerestetnénk a bombát, aminek a létezéséről valaki csak azért hazudott, hogy mentesüljön az aznapi számonkérés alól. Jobb, ha kimondjuk: nem készültünk, nincs mondanivalónk, nagy baj nincs, egyszerűen annyi történt, hogy ma sem fogunk meghalni, és ez éppen elég ahhoz, hogy minden maradjon a régiben – a csodának pedig biztosan találunk majd valami hihetőbb nevet.
52
Izsó Zita
A hit fokozatai Nem tudok beszélni az érkezésről. Képzeljetek el egy saját partszakaszt, lefelé fordított poharakat, tengerre néző ablakot. Mindennap kijön a vízből valaki, akit a világ bizonyos pontján láttak meghalni, itt meg csak fél lábra áll, oldalra billenti a fejét, hagyja, hogy kifolyjon füléből, testüregeiből a víz, de nem nevezik feltámadásnak a szemmozgást, a vesék összehúzódását, a beinduló keringést. Ki tudja, téged a világnak mely pontján foglak megtalálni, ott leszek-e akkor, amikor kilépsz a vízből. És nem fogsz-e haragudni, hogy nem szólítalak a neveden, hanem hagyom, hogy sétálj, leülj, kifáradj, megéhezz, megszokd a test kívánságait, azt, hogy újra élsz, aztán eléd állok, és felkínálom, amit idáig hoztam, és aminek a súlya felsebezte a karom. Napok óta nem mozdulok innen. Nézem a kikötőt, a hajók úgy ringanak, mint süllyedő, emelkedő mellkasodon az ajándékba kapott medál. A parti emberek egy darabig érdeklődve néztek, most már furcsán méregetnek, nem értik, miért nem gyönyörködtet a tengeri népek legendája, miért akarok hinni benne, miért áltatom magam, mintha házi kedvencként nevelgetnék egy olyan állatot, amit mások csak a húsáért tartanak.
53
K o r p a Ta m á s
Korpa Tamás
Metapillanat XIV. XIV. a lehetséges ártér stigmája a csónakház emelkedő kúpja. derékig kitakarja a liget keskeny koszorúja a hidroglóbuszok láncát. mindez egy iPod érintőképernyőjén, s mi szemünkön mint védjegyen át nézzük. arcunk, akár egy tömegsír ültetésrendje (vagy egy hitvita költségvetése): elfogult. a Céh íjászcsapata ellenőrzi a zónát. a hírre, mint aki kissé odaégett, úgy mozog a nyelvünk. telítődik, akár egy évekig használt, mosatlan törülköző sebtartalma, víruskészlete. vagy a fagyos téli éjjel teáskannában feledt pickwick tömény teste, ami törhető, konkrét, elfogult szeletekre. napsárga ytong téglák a kertben. hűlt hely fehér szele.
XIV. a féltékenység ennyi ← internátusba bujtatott fiúk hajnali sétája ← spotlámpaként izzó tulipánfejek körül ← a korán kelő nyelvben ébredésvarratok ← mindent tud erről az épen most ← hogy végiggombolja velem, amit én vele gondolok, ő a németebb ← míg a szem alszik, domborzata a szemhéj, megremeg ← felkészül a részletekből ← rotálni ébredés és ébredés között ← a féltékenység ennyi, egy napot még marad ← nehézkedés az eloldódó cseppben, mielőtt a kád héján szétterül
54
XXIX. (a vallatás elÔkészületei)
K o r p a Ta m á s
Metapillanat XXIX. a távolból jobban ügyel az összefüggésekre, amik lerövidülnek így. kiviszi a szókincsét egy üres lapályra, leborítja, lehántja és elássa. a higiénia, amivel felszámolja, civilre vall. kakaóscsigaként felgöngyölt mikrofilmekről látsz ilyet. szinte észrevétlen állt elő. egy helyben járt itt, egymásra ürült, azonos alakú léptekkel. neonnal beszőtt cipősarkai: két tartós pont az alkonyatból. didaktikusan topog, mielőtt lehalkul. a távolban zsidó temető, kutak összefüggései. bombatölcsér, amiben szánkóznak. a Spontán Érzelmek kertje felparcellázva. egyik összekötője kiszimatolta: az őzlábú íróasztaloknál járt, korábban. de arcjátékát nem ez a korábbi pillanat állítja elő.
XXIX. (vallatás a névrÔl) kibérelsz egy sziluettet. kényelmesen kinyújtózkodsz benne. úgy fogad el, hogy közben azért szép lassan elszigetel. mindent egy lapra teszel fel. de már halogatsz, mert hallgatsz. ezért kifejtetlen vagy, ezért tömbösített, ezért ömlesztett, ezért csúsztatott, mint egy szent. akinél leülsz a neve előszobájában, kimondottan vársz csak. az alsó ajkad szinte ücsörög, mielőtt feltöröd e név befolyásos csöndjét, s átvágsz vele a Fenntartásainak útján, az Illetlenségek útján, az Agglegények útján, a Halottak Napja útján. és ekkor mintha láthatatlan tapadókorongok nyújtanák szét a szád, hogy a név körvonalait megóvd, ha kimondanád. de ne hidd, hogy nyakadon – e korszakos lengéscsillapítón – eloszlik ilyen teher.
55
Nagypál István
Nagypál István
Templom és kórház halódó újságcikk-töredék 1. A híradót néztük egyik este. Szürke, vodkásüveg-hegyek – akár a Szt. Miklós Bazilika. A zenélő angyalkába dobott érme koppan. Harsány és monoton minden szónoklat. Papot hívatni vasárnaponként, vacsora és takarítás helyett: betanult, botor szokásgyakorlat. Egy feketerigó Bochnia főterén, sárga húgyfolt a méteres hóban: néma, hitetlen a templomban. [] Ha eladod a Bibliát, megveszik. Megveszik, hogy visszaadják. 2. Az ablakpárkányon feltűnő izgő-mozgó női kezek – avarban futkosó patkány nesz. A csontok a proszektúrán – hasított fadarabok a testben, megcsonkított gyász. Hörög. Mintegy nyolcvan elhunyt. Söröspohár a műtőasztalon. Molotov-mondat. Ne perelj.
56
A legújabb (ver)hangokról Szubjektív, ám korántsem találomra válogatott esszészócikk-sorozat hét fiatal kortárs magyar költôrôl, különös tekintettel elsô köteteikre és az abból kiolvasható poétikai jellegzetességekre
Kántás Balázs
Kántás Balázs
FELVEZETÉS Az alább következő, a letalálóbban talán az esszészócikk műfajmegjelöléssel illethető rövid, lényegre törő biográfiai és poétikai áttekintések olvashatók egy afféle fiatal kortárs magyar költészeti kislexikon kezdeményeiként. Céljuk elsősorban, hogy reprezentatív képet adjanak a fiatal (ti. már korántsem pályakezdő, kötettel rendelkező, tagjait tekintve nagyrészt a harmincadik életéve felé közelítő, vagy azt már be is töltött) kortárs magyar lírikusgeneráció egyes képviselőiről és általános(abb) poétikai irányairól. E költőgeneráció reprezentatívnak tekinthető tagjainak száma több tucatra tehető, a szerzők költészetének irányultságait, potéikai jellegzetességeit illetően pedig – egymással persze igen nagy átfedésben lévő – három-négy lírai paradigma is megfigyelhetőnek, elkülöníthetőnek látszik. A (nemzedéktárs) kritikus egy ilyetén, a reprezentativitásra törekvő mozaik összeállításakor részben szükségszerűen a saját szubjektív ízlésére és értékítéletére van utalva, ugyanakkor nem árt, ha a villámszerű értékelésre kiválasztandó alkotók esszészócikk-sorozatba való beemelésekor mindenekelőtt az értelmezői és ízlésbeli nyitottságra is törekszik. Így kerülhetnek be – a kislexikonszerűséget imitálandó, abc-sorrendben – egy ilyen részben torpedójáték-szerű válogatásba olyan, egymástól radikálisan eltérő poétikákat, lírai hangokat képviselő, számos ponton mégis közös halmazba illeszthető kortárs magyar lírikusok, mint az alább következő sorrendben: Ayhan Gökhan, Áfra János, Evellei Kata, Izsó Zita, Korpa Tamás, Nagypál István és Nyerges Gábor Ádám…
1. AYHAN GÖKHAN Ayhan Gökhan 1986-ban született Budapesten, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem magyar szakára járt, majd lírikusi pályáján pedig számos rangos folyóirat- és antológiapublikáció után az első mérföldkő Fotelapa című verseskötete volt, mely a JAK-füzetek sorozatban jelent meg 2010-ben. Ezt követte 2013-ban második verseskötete, a János és János 2013-ban, a Kalligram Kiadó gondozásában. Pályakezdése meglehetősen nagy
57
Kántás Balázs
58
kritikai visszhangot váltott ki, hamar a fiatal kortárs magyar líra egyik meghatározó alkotójává emelkedett. A szerző harmincas éveiben járó költőnemzedék egyik markáns, erős lírai hangot képviselő alakja, lírája leginkább a kissé talán anakronisztikusnak ható, mégis találó új alanyiság terminussal jellemezhető, hiszen költészete alapvetően biográfiai motívumokból táplálkozik. Első kötetében, a Fotelapában számos szerzőt és hagyományt megidéz (lírája, versnyelve többek között Kosztolányi esztétizmusával, illetve József Attila anya-hiányával rokonítható, de találhatunk Nádas Pétertől, Pilinszkytől, Nemes Nagy Ágnestől vett idézeteket is bizonyos versek elején), az intertextualitás verseinek egyik fő szövegszervező elvévé válik, a lírai beszélő azonban szövegeiben végig önmaga marad, lírai beszélője pedig vajmi kevéssé válik el a szerző életrajzi énjétől. Verseiben vissza-visszatérő motívum egy közelebbről meg nem nevezett másik személy (hozzátartozó, az első kötetben értelemszerűen leginkább talán az apa figurája) elvesztésének traumája, valamint e személy keresése és állandósuló, pótolhatatlan hiánya… Végül a szeretett nő az, aki a beszélő számára mindenné válik, a bizonytalan és megfoghatatlan világ, a homályba vesző identitás betöltőjévé, egyszerre anyává és feleséggé, identitásképzővé és menedékké. E rajongó vallomásban azonban végig ott van egyfajta látens félelem, a másik elvesztésétől, egyúttal az én, az identitás elvesztésétől való rettegés. Ayhan Gökhan beszélője a szeretett másikhoz képest határozza meg önmagát, identitást és nyelvet a beszélő főként tőle, általa kap, ez a félelmetesen őszinte és átérezhető lírai alaphelyzet pedig okvetlenül az azonosulás képességét adja a mindenkori olvasónak is. Azonban úgy tűnik, hiába a szeretett nő által biztosított látszólagos megnyugvás – az anya (és egyúttal az apa) emléke kísértetként visszajár – ott kísért a sorokban, a jelenben, a bútorokban, a költő egész létezésében. Ezen feldolgozatlan, s a nyelvhasználaton is erősen meglátszó trauma, mint fentebb hangsúlyoztam, a kötet fő szervező elemévé emlekedik, és úgy gondolom, főként ez az, amely miatt a műre azt mondhatjuk: hiteles költői teljesítmény, mely olyan nyelvi világot hoz létre, amelyben a költőnek nincs szüksége arra, hogy nyelvi álarcok, szerepek mögé rejtőzzön. E lírára igen jellemző, hogy egy-egy szöveg bravúros felütéssel indul, hatásosan vonva be költői világába az olvasót, ám a szövegek fele tájékán a lendület mintha csökkenne, az „ütős” befejezés pedig mintha elmaradna. Az első kötet olvasása során nem egyszer úgy érezhetjük, hogy egyes versek végéről mintha hiányozna egy-két megfelelően erős zárósor, és hogy a beszélő megtéveszt, hiszen nem részesít abban az esztétikai tapasztalatban, melyet a vers elején ígérni látszik. Nem minden esetben ez a helyzet, hiszen vannak a kötetben olyan kiemelkedő versek, melyekre a kötet úgymond felfűződik, és amelybe kapaszkodva a kevésbé érdekes, olykor csonkának tűnő szövegek is a helyükre kerülnek. A költőnek egyébként ismételten talán nem csupán első verseskötetén, de egész eddigi életművén belül azon versei szólalnak meg legautentikusabban, melyek fiatal feleségét (és persze költőtársát, Izsó Zitát) szólítják meg, hiszen ezekben a szövegekben nem csupán a trauma, az egyes szám első személyben megszólaló lírai beszélő individuális élménye kerül hangsúlyozásra, hanem megjelenik a „másik”, a társ, a megszólított, aki talán valamiféle megnyugvást adhat a – többnyire zaklatott, a világtól elidegenedett – beszélőnek…
Áfra János 1987-ben született Hajdúböszörményben, tanulmányait a Debreceni Egyetemen végezte magyar nyelv és irodalom alap-, majd irodalom- és kultúratudomány mesterszakon, jelenleg ugyanitt PhD-hallgató. Költő, képzőművész, kritikus, nemzedékének egyik meghatározó hangú lírikusa. Első verseskötete, a Glaukóma 2012ben jelent meg a JAK-füzetek sorozatban, melyért a 2014-es évben Gérecz Attila-díjjal is kitüntették. A szerző első verseskötetének lírai erejét éppen az kölcsönzi, hogy a költő nem valamiféle eltúlzott pátosszal fogalmazza meg mondanivalóját, az általános fájdalom mindent átható élményét, hanem elfojtottan megnyilatkozó, fegyelmezett versszövegekbe párolva, mondhatni alapvetően halk szavúan. Érdekes megnyilvánulási formája a lírai beszédmódnak a szerző költészetében, hogy verseiben nem igazán használ központozást, ettől a rövid és/vagy közepes hosszúságú szövegek mintha szabadon, ugyanakkor mégis jól kimért, szűk mederben áradnának, erősen leszabályozott tudatfolyamként. Nem kontrolltalanul zúdítják rá a fájdalmat a mindenkori olvasóra, hanem megfelelő arányérzékkel, mesteri precizitással, orvosi pontossággal adagolják azt. Egy első kötettel pedig a szerkesztési technikák sebészi pontossága csodákat művelhet, nem csupán az egyes versszövegek esztétikai színvonalát megerősítve, hanem egyúttal szerves, működőképes lírai szövegrendszerbe szervezve őket. Költészete autentikus és alanyi traumaköltészet. A Glaukóma hat versciklusa gyakorlatilag olvasható egy laza családtörténeti narrációként is. Állandóan váltakozó nézőpontokból, ám mégis ugyanaz a történet kerül elbeszélésre, mintha a beszélő szinkronizálná a családtagokat, utólag tudósítva azok testilelki szenvedéseiről. A kötet vége felé egyre inkább felerősödnek az orvosi metaforák, a fizikális értelemben vett szenvedésre, implicit módon talán konkrétan a rákbetegségre vagy valami hasonló, a versek sugalmazása szerint végzetes kórra történő utalások. Nem állapítható meg, szülő, testvér, barát, vagy maga a költői beszélő-e az, aki szenved, vagy pusztán más helyett beszél és elbeszél – Áfra János az esetek többségében nyitva hagyja az olvasó előtt a kérdést, s talán egy ponton túl nem is a beszélő személyének megállapíthatósága vagy megállapíthatatlansága a versek lényegi vonása. A verbalizált fájdalom és annak különböző rétegei, megnyilvánulási formái egyre inkább előtérbe kerülnek a konkrét személyekhez vagy esetleges életrajzi eseményekhez képest, sokszorosan kódolt, ám ennek ellenére mégis világos üzenetet hordozó szövegeket állítva elő. Áfra lírája egyébként igen jól beleilleszthető abba a talán kissé pontatlanul, ám valamennyire mégis találóan neo-szenzibilitásnak nevezhető kortárs lírai áramlatba, amelyhez a József Attila Kör körül csoportosuló fiatal költők is sorolhatóak, többek között a generáció olyan ígéretes képviselői, mint például Deres Kornélia, Ayhan Gökhan, Ughy Szabina, Szabó Marcell vagy éppen Lázár Bence András. Talán áttételesen még a Telep-csoport hatása is érezhető Áfra János költészetén, ám sokkal inkább elrugaszkodik ettől a hagyománytól, a Borbély Szilárd és Kemény István-féle irodalomtörténeti vonalat követve, mint fent említett nemzedéktársai.
Kántás Balázs
2. ÁFRA JÁNOS
3. EVELLEI KATA Evellei Kata a legfiatalabb magyar költőgeneráció illusztris képviselője, az ELTE bölcsészkaráról kiindult, az Apokrif folyóirat köré szerveződött nemzedék szerzője, melynek tagjai közül immár többeket a fiatal magyar irodalom ígéretes tehetségei között tartanak számon. A költőnő 1988-ban született Budapesten, az ELTE BTK-n
59
Kántás Balázs
60
szerzett magyar nyelv és irodalom alap-, valamint irodalom- és kultúratudomány mesterszakos diplomát, jelenleg ugyanitt a Nyelvtudományi Doktori Iskola doktorandusz hallgatója. Első verseskötete Álombunker címen 2013-ban jelent meg a Prae.hu gondozásában. A lírai beszélő a szerző első kötetének verseiben gyakorlatilag végig magányos, ez a magányosság pedig mintha egyfajta attribútummá, identitásképző tényezővé válna a számára. A legtöbb szöveghelyen alapvetően fegyelmezett, analitikus hangnemben szólal meg, ugyanakkor e hangnem, a felszíni ridegség mögött mélyen mintha lennének elfojtott érzelmek is. A holt terekben való bolyongás nem csupán önkeresési folyamat, de egyúttal a társ, a mindenkori másik keresése is – látszólag persze sikertelenül, s ez a sikertelenség és attribútumszerű magányosság az, mely a beszélőt (a külvilág elleni önvédelemből?), legalábbis a felszínen, látszólag túlzottan visszafogottá és érzéketlenné teszi. A hideg, kiüresedettnek ható szövegterekben nem jellemző az érzelmek túlcsordulása, még azon versekben sem, melyek a szerelmi csalódás, a szakítás traumáját örökítik meg – a beszélő jellemzően e szövegekben is meditál, analizál, értelmez, hajszálpontosan leírja az őt körülvevő látványokat, s kevésbé emocionális, mint inkább intellektuális regiszterben keresi a válaszokat a világ felé intézett kérdéseire. Az eredendő magányt és a létezésbe való belevetettséget az intellektualizmus hivatott ellensúlyozni. Ez az intellektuális hangvétel pedig nem bomlik meg a kötet legvégén sem, nem következik be radikális változás a költői szubjektum beszédmódjában és világszemléletében, még akkor sem, mikor látszólag már nem egyedül, hanem valaki más (az annyira vágyott, végre megtalált társ?) társaságában jelenik meg. Ha megkíséreljük értelmezni a kötetcímet, ugyancsak a beszélő egyedül való létezéséhez és az őt körülvevő világtól való elidegenedettségéhez jutunk vissza. Az álom érzelmeket, vágyakat felidéző szó, mely a metafizikai tartományba vezeti az embert, a bunker ellenben rideg, lélektelen, totális érzéketlenséget sugalló, háborús asszociációkat keltő katonai létesítmény, mely a maga halott anyagiságában csupán funkcionális szereppel bír. A költői beszélő, talán a csalódások és traumák okán, a világ visszáságaitól visszahúzódva álmaiból emel bunkert maga köré. E bunker pontosan ugyanolyan holt tér, mint amilyenekben Evellei Kata verseinek beszélője elhelyezi önmagát, fő funkciója ugyanakkor a védelem. A magány, önmagunk világból való visszavonása korántsem idillikus állapot, ám megvéd a további lehetséges csalódásoktól. Ha jól megnézzük, Evellei Kata első kötete szerves folytatása annak a kortárs magyar lírai tradíciónak, melybe nemzedéktársai közül többek között Áfra János, Deres Kornélia, Ayhan Gökhan, Szőllősi Mátyás, Lázár Bence András, Korpa Tamás, Izsó Zita, vagy a valamivel idősebb generációból példának okáért Krusovszky Dénes költészete illeszkedik. Kiindulópontja alapvetően alanyi, ám az alanyon kívül szinte nincs is más a világban – a holt terek poétikáját megteremtve teszi versei világát egyszerre szélsőségesen személyessé és személytelenné, s bár kellő távolságban, de e holt, egyszerre személyes és elszemélytelenedett versterek mögött ott érezhetjük Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes, Rába György vagy Lator László, az újtárgyiasság lírikusainak hatását is. Evellei Kata nem tipikus kortárs költőnő abban az értelemben, hogy bár bizonyos szövegeiben megjelennek a nőiségre való utalások, a versek többsége nem gender-szempontból olvastatja magát; nem a nőiség tapasztalata, annak biológiai vagy társadalmi aspektusai képezik a kötet elsődleges tematikáját. Alapvetően intellektuális lírával van dolgunk, ahol az érzelmek is meglehetősen háttérbe szorulnak, s inkább a leíró-analizáló hangvétel dominál, ugyanakkor a szövegek nem mentesek a finom, visszafogott iróniától sem. Az Álombunker meglehetősen ígéretes pályakezdés, melynek szerzője saját generációján belül meglepően érett hangon képes megszólalni, ugyanakkor látszik e költészeten a nemzedékre oly jellemző élményvilág intenzív jelenléte, illetve bizonyos poétikai eszkö-
4. IZSÓ ZITA
Kántás Balázs
zök, hangulatteremtő képi megoldások következetes használata. E versek illeszkednek egy bizonyos nemzedéki poétikai tradícióba, már ha beszélhetünk ilyenről, s a jövő zenéje, hogy a szerző egy esetleges következő kötetben képes lesz-e valamivel egyénibb, a generációs hagyományhoz immár kevésbé szigorúan kötődő hangnemben megszólalni.
Izsó Zita 1986-ban született Budapesten, első diplomáját az ELTE ÁJK jogász szakán szerezte. Költő, drámaíró, műfordító, a kortárs magyar női líra egyik markáns, ígéretes hangja, 2007 óta publikál, jelenleg a Fiatal Írók Szövetsége Világirodalmi Sorozatának szerkesztője. Első verseskötete, a Tengerlakó 2011-ben jelent meg a Fiatal Írók Szövetsége gondozásában, 2012-ben Gérecz Attila-díjjal tüntették ki. 2013-ban elnyerte a Móricz Zsigmond Irodalmi Ösztöndíjat, második verseskötete Színről színre címen 2014-ben jelent meg a Prae.hu gondozásában. A szerző első verseskötete figyelemre méltó pályakezdés. A költőnő könyvét férjének, a fiatal kortárs magyar líra jeles képviselőjének, Ayhan Gökhannak ajánlja, akinek lírája okvetlenül hathatott Izsó Zita alkotói világára, poétikai elképzeléseire is. A négy ciklusra tagolódó kötet kulcsmetaforája a merülés: tengeralattjáróval vagy búvárruhában, esetleg anélkül? Miként az végig megfigyelhető tendencia a Tengerlakó verseiben, a megszólítottak kiléte korántsem egyértelmű; homályban marad, ki az, akiktől a beszélő tulajdonképpen elhatárolódik. Felvetődhet akár még az az értelmezési lehetőség is, hogy a lírikus önmagát és valaki mást szemlél kívülről, filmszerűen, esetleg visszaemlékszik a múlt egy pontjára, amikor valakivel elkezdett kialakulni a közös identitása. A választ a szöveg nem adja meg – az ezúttal is az olvasóra van bízva. Annyi azonban bizonyos: a kötet végkicsengése szerint a költői beszélő, aki a címben tengerlakónak aposztrofálja magát, magányos, merülése pedig nem ér véget, a tengernek, melyben alámerül, talán nincs is feneke… Az önmeghatározás, önelemzés, önfelfedezés tehát egyfajta végtelen, ciklikus folyamat, az élet maga pedig nem más, mint egy merülés, és minél mélyebbre merül az ember önmagában, annál magányosabbá válik, jóllehet e magány tán nem végleges. S nem feledkezhetünk meg arról a tényről sem, amit a kötet címe sugall: a lírai beszélő tengerlakó, tehát a tenger, a költői tér, a világ, amelyben egyre mélyebbre és mélyebbre merül alá, minden szélsőséges tapasztalat és viszontagság ellenére egyúttal az otthona is. Nem tud, s talán nem is akar máshogy élni, a merülési feladatot pedig, amelyet kitűzött maga elé, minden akadály ellenére, szinte megszállottan teljesíti, a szenvedés és az esetleges végső elmagányosodás árán is. Izsó Zita fiatal, ön-kereső költőnő, akinek versbeszéde szándékoltan enigmatikus, feladványokat állít önmaga és az olvasó elé is. Még nem találta meg önmagát a tengerben, ahol él és ahol egyre mélyebbre merül; költői vállalkozása eleddig még lezáratlan, de mindenképpen érdekes. Képei, hasonlatai eredetiek, prózaversei gördülékenyek, olvastatják magukat. Igaz, néha az az érzésünk támadhat egy-egy vers asszociációs technikája vagy képhalmozása kapcsán, hogy itt bizony a költő mégis túlzásokba esik, esetleg bizonyos szövegei a dagályosság felé tendálnak… Ezzel azonban, úgy vélem, nincsen semmi komoly probléma, hiszen az elsőkötetes fiatal költők gyermekbetegsége ez, melyet idővel minden bizonnyal kinőnek. Kétségtelen, hogy a Tengerlakó rövidebb, feszesebben, fegyelmezettebben szerkesztett versei talán lírailag erősebbek, mint a hos�szú, tengerszerűen hullámzó, áradó prózaversek, melyek egyébként a maguk szövegstruktúrája révén is ráerősítenek a víz-tenger-alámerülés kulcsmetaforákra.
61
Kántás Balázs
5. KORPA TAMÁS Korpa Tamás 1987-ben született Szendrőn, tanulmányait a Debreceni Egyetemen végezte, jelenleg ugyanitt az Irodalomtudományi Doktori Iskola doktorjelöltje, valamint az intézmény oktatója. 2012-ben a Látó debüt-díjával tüntették ki, 2014-ben Móricz Zsigmond Irodalmi Ösztöndíjban részesült. Számos rangos folyóiratpublikáció és több lapnál folytatott szerkesztői tevékenység után első kötete 2013-ban jelent meg a Fiatal Írók Szövetsége sorozatában, 2015-ben a nagy kritikai visszhangra és olvasói érdeklődésre való tekintettel a könyv újrakiadásra került. A szerző jelenleg a Szépirodalmi Figyelő internetes változatának szerkesztője. A költő első verseskötete, az Egy híd térfogatáról különös, nehezen megragadható darabja a fiatal kortárs magyar lírának. Olvasása mindenképpen kihívás, bármilyen irányból is kísérli meg értelmezni a mindenkori befogadó. Szándékos koncepció a költő részéről, hogy a lehető legnagyobb intellektuális feladatot támassza olvasói felé, az értelmezésnek ellenálló, olykor már-már a hermetizmus poétikai hagyományát megidézve magukba zárkózó, bonyolult lírai-nyelvi struktúrákat létrehozó versei által. Ha alaposan megfigyeljük, a kötet verseiben a lírai beszélőn kívül alig-alig találkozhatunk más megszólított, vagy akár csak passzívan jelenlévő emberi szubjektummal. – a költő privát nyelvi tere, saját, olykor már-már steril belső valósága ez, ahol a nyelv egyúttal szabadon képzi a maga világát a maga törvényszerűségei által biztosított keretek között. A városok és azok meghatározott helyszínei (pl. Drezda, Kolozsvár, Ilmenau, stb.), valamint bizonyos földrajzi helyek, tájak számos vers domináns terei – a költő lírai topográfiát is elénk tár, utazásainak helyszíneit (át)értelmezve. Precíz, (ön)analitikus költemények, melyek egyrészről a statikusság illúzióját keltik, ugyanakkor a nyelv működését tekintve dinamikusak, újszerűek, izgalmasak is – sok helyen botlunk nem várt nyelvi bravúrokba, valamint nehezen feltárható asszociációs hálókba, melyek hosszú gondolkodásra késztetnek. Ha kellő figyelemmel olvassuk őket, a kötet szövegei saját belső világokat tárnak elénk. Ezekben az – erősen elvont, intellektuális – vers-terekben meglehetősen nehéz dolga van a mindenkori olvasónak, ha valamiféle tradicionális megközelítés jegyében azt a kérdés teszi fel: voltaképpen mit is jelentenek ezek a sokszorosan rétegzett szövegek? Ez az a kérdés, melyre talán a kritikus, mint afféle hivatásos olvasó sem tud egyértelmű választ adni. Az értelmezéshez az autoreferenciális megközelítés adhat támpontot. Elsősorban az észlelések, érzetek, illetve a beszélő (és a nyelv) önvizsgálata, önmagára történő referenciája uralják és konstruálják meg a verseket. Különleges, polifonikus költészet ez, ahol sok minden sok mindennel összecseng, egymásba játszik. Igazi gondolatiintellektuális líra, mely valamiféle szintetikus összhangban kísérli meg megragadni a lírai ént körülvevő valóságot, a lehető legapróbb részletekre kiterjedő alapossággal. A helyszín gyakorta valamely város, épületegyüttes, történelmi emlékhely – olyan helyek, melyek a lírai szubjektum számára személyes jelentőséggel bírnak, s egy idő után gyakorlatilag a beszélő ön-kiterjesztéseiként funkcionálnak.
6. NAGYPÁL ISTVÁN
62
Nagypál István, a fiatal kortárs magyar költészet sajátos hangú lírikusa 1987-ben született Budapesten. Tanulmányait a Budapesti Műszaki Egyetem kommunikáció- és médiatudomány szakán végezte, ahol 2009-ben szerzett alapszakos diplomát. Homoszexualitását nyíltan felvállalja, a másság költészetének egyébként egyik alapté-
Kántás Balázs
mája, továbbá szakdolgozatát is az LMBT közösségek vizuális és nonverbális kommunikációjának témaköréből írta. 2010 óta publikál rendszeresen országos irodalmi folyóiratokban, műfordítóként elsősorban verseket fordít angol és lengyel nyelvből, első önálló verseskötete, A fiúkról 2012-ben jelent meg a JAK-füzetek sorozat darabjaként, ezt követte a csak e-könyv formában a Publio Kiadó gondozásában megjelent, Hans & Walt című verseskötet 2014-ben, majd ugyancsak 2014-ben jelent meg Rózsaszín daloskönyv című verseskötete a Kurázsi irodalmi folyóirat és a Parnasszus közös kiadásában. A szerző első kötetének versei elsősorban a gyermekkor világában helyezik el magukat, a költői beszélő a gyermek még ártatlan, romlatlan perspektívájából igyekszik megszólalni, ám sajnos folyamatos csalódásokkal kénytelen szembenézni, valahol pedig ezek által válik felnőtté. A kötet három jól szerkesztett, egymásba szervesen illeszkedő ciklusra tagolódik, melyeknek látszólagos hősei, lírai megszólítottjai három ismert német regény főszereplői, Hermann Hesse Demiánja, Lenz Arnéja és a Robert Musil Törless-sze. A költői beszélő őket szólítja meg három cikluson át, ám fokozatosan kiderül, hogy e három különböző maszk mögé bújtatott megszólított valójában egy és ugyanaz a személy, a költő csupán más-más perspektívákból ábrázolja. A fiúkról című verseskötet, bár címe már magában foglal ilyen jellegű utalásokat, ennél sokkal általánosabb perspektívából közelíti meg a témát: az emberi kapcsolatok nemtől, szexuális orientációtól független jellemzőire kíván reflektálni, egyfajta kapcsolatboncolás és önboncolás keretében feltárni azokat a visszásságokat, mely két, egymáshoz közel álló ember intim kapcsolata során kialakulhatnak. A három regényhős a versciklusokban egyfajta negatív fejlődésregény / leépüléstörténet (anti)hősévé válik, a kötet pedig nem más, mint a költői beszélő megszólítottjától, életének (egykori) talán legfontosabb szereplőjétől való elidegenedésének lírai naplója. Nagypál István első verseskötete, bár sok más egyéb vonatkozása mellett vállaltan egy disszonáns és szomorúan végződő férfiszerelem lírai lenyomata, ezen a tematikán jóval túlmutat, így nehéz lenne pusztán a gender-irodalom egy kortárs mintaszövegeként olvasni. A beszélő és a megszólított neme, bár tisztázva van, egyáltalán nem számít olyan szempontból, hogy a mindenkori olvasó képes lehet-e azonosulni a szövegekben megfogalmazott élményekkel és érzésekkel, fajsúlyos és autentikus líraként tapasztalva meg a szerző verseit. Szokatlanul erős, jól átgondolt pályakezdés, mondhatnánk. Méltán remélhetjük, hogy A fiúkról a JAK-füzetek sorozat költői hangvételébe jól illeszkedő, ugyanakkor a költő nemzedékén belül egyéni lírai hangjának köszönhetően e sorozattól függetlenül is széleskörű szakmai recepciót kiváltó, a fiatal kortárs magyar líra egyik fontos darabja lesz. Miként arra a kötet egyik bemutató estjén talán éppen Sopotnik Zoltán, a JAK-füzetek akkori sorozatszerkesztője szubjektív módon megjegyezte, Nagypál könyve az azóta a középnemzedék jelentős képviselőjévé avanzsált Peer Krisztián Belső Robinson című első kötete óta talán az elmúlt tizenöt-húsz év egyik legerősebb első verseskönyve magyar nyelvterületen. Nagypál második, Rózsaszín daloskönyv című verseskötete az elsőhöz viszonyítva egyszerre folytatás és továbblépés. Egyrészt ugyancsak felvállaltan egy homoerotikus szerelmi kapcsolat krónikájaként olvasható, ez pedig a szerző költészetét egyedivé és egyedi módon bátorrá, szókimondóvá teszi a fiatal kortárs magyar irodalmon belül, másrészt a kötet a maga szerteágazó koncepció-együttesével jóval túlmutat önmagán. A versek alapvetően szinte mindig megszólítanak valakit, egy szeretett, egyszerre közel és távol lévő, fájdalmasan ismerős idegent: „Ahogy szalvétát az ebéd közben és végén, / Szeretlek, örökké égnek érted gyertyáim” – deklarálja fájdalmas nyíltsággal a lírai beszélő Nagymonológ című, egyúttal a kötet lírai programját is megfogalmazó nyitóversének utolsó soraiban. A vallomásos személyesség persze paradox módon fájdalmas, nyomasztó személytelenséggel is párosul Nagypál versvilágaiban. Nagypál István versei persze számos más ajtót is megnyitnak. A szerző valódi poeta doctus, aki a magyar- és a világ-
63
Kántás Balázs
irodalom számos jeles szerzőjét és fiktív irodalmi alakját megidézi, a bőrükbe bújik és ugyancsak a bőrükbe bújtatja körvonalazhatatlan megszólítottját. Mesteri módon játszik irodalmi maszkabált, próbára téve olvasója műveltségét, olvasottságát. Puskin, Kertész Imre, Petri György, József Attila, Abélard, Szent Ferenc, Vergilius, Anne Frank, Hölderlin, Baudelaire, Verlaine, Harold Pinter – írók, költők és általuk életre hívott figurák, a sort pedig még folytathatnánk. Óriási intertextuális apparátus és műfaji változatosság – elsősorban olyan műfajok jelennek meg a kötetben, melyek a kortárs lírában nem divatosak: himnusz, zsoltár, grand guignol, rapszódia, klucht, testamentum. Világirodalmi kapcsolódási pontok tucatjai, hatalmas műveltség és fegyelmezettség – s mégis úgy vélem, mindez az irodalmi műveltséganyag csupán afféle dekóruma Nagypál István szövegeinek. A lényeg az intertextuális-intellektuális lírába csomagolt személyesség és vallomásosság, a beszélő és a megszólított közötti ember, Nietzschével már-már banálisan szólva túlságosan is emberi kapcsolat, pontosabban annak törése, hiánya, eltűnése. A versekből kirajzolódik egy egyértelmű és drámai mélységekben megnyilatkozó narratíva, amely a nyelv végső határait feszegetve vázolja fel előttünk, hogyan veszítheti el egyik ember a másikat, egyúttal felvetve a sokkal mélyebb, súlyosabb kérdést is –: vajon lehet-e egyik ember a másiké egyáltalán, tartozhat-e hozzá, vagy pedig – akár Petőcz Andrással szóval – eredendően minden emberi lény egyedül van a világban, s a másikhoz képest, a közelség mindenfajta illúziója ellenére idegen? Az általuk mozgósított mesterségbeli költői tudás és – akár olykor már-már sznobériába hajlóan – irodalmi műveltséganyag és asszociációs hálózatok mellett / ellenére a Rózsaszín daloskönyv versei szélsőségesen őszinte, személyes, a szenzitív olvasó számára könnyedén érthető és átélhető szövegek. Nem szorulnak bő lére eresztett kritikai-filológiai magyarázatra, bár éppenséggel ezt is megtehetjük velük, ha akarjuk – magukban, magukért, a maguk méltóságával állnak és beszélnek…
7. NYERGES GÁBOR ÁDÁM
64
Nyerges Gábor Ádám 1989-ben született Budapesten. Egyetemi tanulmányait az ELTE BTK-n végezte magyar nyelv- és irodalom alap-, majd irodalom- és kultúratudomány mesterszakon, jelenleg ugyanitt az Irodalomtudományi Doktori Iskola másodéves doktorandusz hallgatója. Költő, prózaíró, szerkesztő, irodalomszervező, az ELTE BTK-n 2007-ben alakult, azóta országos terjesztésűvé és széles körben elismertté vált Apokrif irodalmi folyóirat alapítója és főszerkesztője. Első verseskötete 2010-ben jelent meg az Orpheusz Kiadó gondozásában, Helyi érzéstelenítés címen, majd ezt követte a Parnas�szus folyóirat és kiadó Új Vizeken sorozatában a Számvetésforgó című, igen terjedelmes és ellentmondásos kritikai visszhangot kiváltott második verseskötete 2012-ben, végül pedig Petrence Sándor írói álnéven egy játékos-ironikus szerepvers-kötet Fagyott pacsirta címen, 2013-ban, a Prae.hu gondozásában. Sziránó című, folytatásosra tervezett kisregényével prózaíróként 2013 telén debütált, negyedik, Az elfelejtett ünnep című verseskötete pedig a 2015-ös ünnepi Könyvhétre jelent meg a Műút Könyvek sorozatban. A szerző első kötete, a Helyi érzéstelenítés verseinek ereje elsősorban a költői beszédmód őszinteségében, s az önirónia áldásos képességében rejlik, az őszinteség, a versek szokatlanul autentikus jellege pedig a fiatal költő első kötetét a legifjabb kortárs magyar irodalom illusztris darabjává képes emelni. Második kötete, a Számvetésforgó körülbelül három vékonyabb vagy két átlagos vastagságú verseskötet terjedelmében adja az olvasó kezébe legújabb verseit, melyről úgy gondolom, magában is meghökkentő, de legalábbis az érdeklődést felkelteni szándékozó gesztus. E téren, úgy vélem, a vállalkozás még sikeres is, hiszen az élénksárga borítóval
Kántás Balázs
ellátott, mintegy 180 oldalas kötet első ránézésre igencsak impozáns, s egy ilyen fiatal szerző részéről nagy kuriózumot ígér az olvasónak. Igen ellentmondásos olvasmány, melyben a szerző mintha kissé már túladagolná az iróniát. Amennyiben nem Nyerges Gábor Ádám vízesésszerűen gördülő, szinte az olvasó arcába folyó hosszúverseit vesszük szemügyre, hanem a rövidebb, fegyelmezettebben szerkesztett darabokat, rögtön az a benyomásunk támadhat, hogy ezek azok, amelyek jobban működnek poétikailag. Nyerges kötetének egy másik fő csapásiránya a költő poétai mestere, Orbán Ottó emlékének és költői életművének való tisztelgés. Intertextusok tucatjait találhatjuk a könyvben, melyek főleg a kései Orbán Ottó-életmű profán hangvételben íródott alkotásaira referálnak, ugyancsak nem kevés iróniával fűszerezve. Elhanyagolhatatlan és ellentmondásos tény ellenben, hogy Nyerges Gábor Ádám olykor meglehetősen olcsó lírai megoldásokat alkalmaz, sok szöveget megítélésem szerint pusztán tölteléknek használ, időnként túlzottan elkomolytalankodja a dolgot, második kötete ily módon meglehetősen felemás teljesítménynek könyvelhető el. A szerző harmadik, Petrence Sándor írói néven megjelent, Fagyott pacsirta című szerepvers-kötet ugyancsak a – kissé talán túlhajtott – humorra, irodalmi iróniára épül, hiszen egy magát a megjelenés idején még megnevezni nem kívánó kortárs költő frappáns irodalmi vállalkozásra szánta el magát: megteremtette irodalmi alteregóját. Petrence Sándor kortárs ál-népi költő fiktív, ugyanakkor valamennyire mégis valós kispocsolysági (természetesen ez a falu sem létezik a valóságban) paraszt bácsi, azaz saját szóhasználatával mezű gazdasági vállalkozó versei a 2013-as könyvhétre meg is jelentek. A Petrence-jelenség (?) persze korántsem előzmény nélküli a magyar irodalomban. Gondoljunk csak a nem is olyan távoli múltban Parti Nagy Lajos női alteregójára, Sárbogárdi Jolánra (akinek fiktív leveléből egy részlet egyébként a Fagyott pacsirta hátlapszövegéül is szolgál), vagy a Petőcz András által számos folyóirat-publikációtól egészen egy kötet erejéig életre hívott fiktív, ugyanakkor az irodalmár szakma számára egy ideig egészen valósnak ható fiatal költőnő, Mecseki Rita Eszter esetére. Maga a cím is lehet utalás Parti Nagy Lajos A fagyott kutya lába című novelláskötetére. A névválasztás sem véletlen, hiszen Petőfi Sándor volt az, aki a magyar műköltészetben talán először valósította meg sikeresen a népies regiszter természetes, nem pedig láthatóan konstruált használatát. Mikor a szerző ravasz módon kiötölte alteregóját, erre is bizonyára gondja volt. (Ha már ál-népi költő, akkor feltétlenül legyen Sándor…) Felmerülhet a kérdés, vajon több-e ez, mint egy frappáns irodalmi poén, amelyen jót lehet röhögni, aztán megfeledkezni róla? Bár poénnak kétségkívül poén, talán a mostanság amúgy meglehetősen pesszimista kortárs magyar költészet egyik legjobb poénja az utóbbi években, úgy gondolom, valamivel azért több is. A szerzőnek kétségtelenül nem Petrence Sándor ál-népies verseskötete az élete főműve. Azonban a lehetőségeket, amelyeket egy ilyen humoros irodalmi megnyilvánulás nyújthat, a kötet a lehető legjobban kihasználta… Megjegyzendő továbbá, hogy a háromkötetnyi, helyenként túladagolt irónia után a szerző negyedik, a 2015-ös Könyvhétre megjelent minimalista verseskötete, Az elfelejtett ünnep a maga visszafogottságával és letisztultságával alapvető hangnemváltást, fordulópontot jelent Nyerges Gábor Ádám költői pályáján…
65
P r á g a i Ta m á s
Prágai Tamás
Lírádnak posztolatlanul – Újabb költészet túl az ezredfordulón De hát ledöntsük, amit ezredek Ész napvilága mellett dolgozának? A bölcsek és a költõk mûveit, S mit a tapasztalás arany Bányáiból kifejtett az idõ? Vörösmarty Mihály
66
A kilencvenes évek végén támadt egy vízióm, látomásom az „erõs költészetrõl” (Harold Bloom, 1973), a költõi nyelv megújulásról, amely a lírát a világszerte ismert trendek ellenére ismét a magyar irodalom vezetõ szólamává teszi. Ennek a víziónak több tanulmányban hangot is adtam, és amennyire lehetõségem volt erre, kritikusi pályám során igyekeztem követni azoknak az alkotóknak a munkáit, akiktõl vártam az „erõs költészet” kitörését. Ismert háttér: a társadalmi rendszerváltozást (1989) követõ évtizedben új lírai nyelv kezdett kibontakozni Magyarországon. Ennek részben az volt az oka, hogy a nyolcvanas évek végén, illetve a kilencvenes években színre lépõ (tehát nagyjából az 1960 után született) alkotók tágabb, szellõsebb irodalmi diskurzusba kapcsolódhattak be: a tájékozódás iránya, tartalma megváltozott. A korábban erõteljes és átfogó irodalompolitika, a burkolt vagy kevésbé burkolt hatalomgyakorlás, a cenzúra, a tiltott-tûrt-támogatott bélyegzõk hatálya szûnni látszott. Helyükön nem üresség, hanem ideiglenes vákuum keletkezett a korábbi „szellemi importtilalom” nyomán. A nyolcvanas évek utolsó éveitõl mohón, kapkodva történt meg a korábban tiltott szellemi javak importja, az új értelmezési keretek a magyar líra hagyományaival való szembenézésre kényszerítették a bölcsészettudományok terén tájékozódó nemzedéket. Minden általánosítás nyilván egyszerûsítés; a rendszerváltozás környékén alapvetõen három poétikai hagyomány továbbélésével, jelenlétével számolhatunk. Az elsõt (nem értéksorrend!) objektív lírának nevezhetjük. A magyar irodalmi életet évtizedeken keresztül meghatározó Nyugat folyóirat (1908-1941) hagyományait több szempontból követõ Új Hold szellemiségére hatott T.S. Eliot objektív líraértelmezése, az Új Hold hagyományához kapcsolható költészet a kilencvenes években leginkább ennek az objektív költészetnek a nyelvi-poétikai megújításaként látszódik. Az avantgárd poétikai elveket valló alkotók munkája (pl. Erdély Miklós), bár Magyarországon elutasításban részesül a hivatalos irodalompolitika részérõl, az avantgárd irodalomszemlélet Nyugaton, elsõsorban a párizsi Magyar Mûhely révén jelentõs szerepet kap. Ez az orgánum, illetve majd az Újvidéken kiadott Symposion folyóirat Magyarországon is a figyelem középpontjában áll, jelentõsen
P r á g a i Ta m á s
befolyásolta hazai alkotók munkásságát – a kor „költõi köznyelvét”, a neoavantgárd szabadverset ez a hagyomány alakítja ki. A „népinek” nevezhetõ vonal – az általuk kifejtett véleményformáló potenciál felismert jelentõsége miatt – több figyelemben részesül a politikai és irodalompolitikai „elit” részérõl a rendszerváltozás elõtt, majd rövid ideig azt követõen. Poétikai szempontból azonban a „népi” címke jelentése értelmezésre szorulna. Illyés poétikája például érintkezik a francia szürrealizmussal (a húszas években hosszabb idõt tölt Párizsban), de a hatvanas évekre sajátos retorizált, a realizmus és példázatszerûség irányába mutató szabadvers-formát dolgozott ki (és ezzel nagy mértékben hozzájárult az említett „költõi köznyelv” alakulásához). Nagy László költészete a magyar (és egyéb, pl. bolgár) népköltészet szürrealisztikus képalkotását elegyíti az európai szürrealizmus (F. G. Lorca) technikáival. Népi és szürrealizmus? Csoóri Sándor éppen e kettõ kapcsolatáról ír emlékezetes tanulmányt (Szántottam gyöpöt, 1966). Ezt a hárompillérû szerkezetet, „horizontot” a nevezzük gyûjtõnéven: „posztmodern irodalomértelmezés” Magyarországon újdonságként ható megjelenése erõsen kikezdi. A nyugati (elsõsorban német és francia, illetve amerikai) irodalomelmélet nyolcvankilenc után válik Magyarországon szélesebb körben – például a felsõoktatásban is – ismertté, illetve magyar nyelven hozzáférhetõvé. Új témák válnak meghatározóvá az egyetemi és kritikai közbeszédben: a hangsúly az irodalom és nyelv viszonyára (nyelvkritikai szemlélet], az alkotó és szöveg, valamint a befogadó viszonyára (recepcióesztétika), a szöveg társadalmi szerepére (pl. feminizmus) esik. A „világ nagyobb, mint gondoltuk” írja egy helyütt a nemzedék egyik fontos szerzõje, Kemény István, és ez a tapasztalat e nemzedéki irodalom számára irányadó.
Szövegmitológiák Minden korszak jellemezhetõ a fogalmaival: a kilencvenes évek elejéhez a „szöveg” kifejezés, valamint a „poszt”, „meta”, „hiper”, „inter” és hasonló elõtagok mértéktelen használata köthetõ. Figyelmünk elõterébe a hagyományos irodalmi mûfajok, és ezek közt (bár megjegyzem, nem különösebb hangsúllyal) a költészet értelmezési problémái tolakodtak. Az elméleti megközelítés, értelmezés iránti igény mind sürgetõbbnek látszott; és ez nyilvánvaló módon hatott nemcsak a kritikára, hanem az alkotók munkáira is. Talán ezért tûnik úgy, hogy az új líra gyakran ars poétikus jellegû: „A vers hasonlatos. Csak képvisel. / Már-már kinyílna, sejtet s véget ér” – írja Szauer Ágoston (Partszakasz). A „szövegmunka” mint megnyilatkozások, beszédmódok, sõt kultúrák egymásra hatása, vagyis a maga teljes intertextuális vonatkozásaiban az irodalom és az irodalomelmélet tudatosan vállalt vizsgálati terepévé válik. (Az intertextualitás természetesen nemcsak a korszak szövegeit jellemzi. Bahtyin szerint maga a szó: a nyelvben zajló dialógus.) Jász Attila esetében például a zen-buddhizmus szemléletmódja alakítja a Jelzések könyve verseit; a Miért Szicília? címû kötetben a versszöveg jóformán az edény fala, az a hely, ahol a vándorszövegek összegyûlnek. A vers, úgy tûnik, „szövegek metszetében”, „lábjegyzetek lábjegyzeteiként” jelennek meg. E szövegfelfogás mutatkozik meg Orbán János Dénes egyértelmûen parodisztikus, a versszövegbe ponyvairodalmat építõ verseiben (a kolozsvári szerzõ életre kelti Rejtõ Jenõ versfabrikáló, idegenlégiós hõsét). Varró Dániel népszerû versjátékai magára a versformára irányulnak. Kiváltképpen az erdélyi költõk körében népszerû a paródiára hajazó szövegalkotás: Sántha Attila Székely versek ciklusa, vagy Székely Csaba Írók a ketrecben kötete szintén a zsánerre való reflexió szellemes példáival kínálnak meg. De van az éremnek másik oldala is. A múlttal, a hagyományokkal való foglalatosság nem egyszer társul a reménytelenséggel. Lehet-e egyáltalán újat létrehozni, vagy min-
67
P r á g a i Ta m á s
68
den: „rájátszás”? „Mindent ismerünk, mindenütt jártunk, / minden helyzetben megfordultunk / behunyt vagy tágra nyílt szemmel, / mindent tudunk, mindent olvastunk, / fejünkben száz regényhõs ölelkezik, / szõ ármányt és ostromol várat, / száz bajvívás után piroslik a hó, / száz héjapár csapdos az avaron, / fonnyadt dinnyehéj úszik a Dunán...” – írja emblematikusan egyik összegzõ versében Zsille Gábor (Mindent ismerünk). Az új vers az ezredforduló környékén feltûnõen illúziótlan: mondhatnánk azt is, hogy bizonyos értelemben: realista (nem esztétikai értelemben, hanem az idealista ellentéteként): „Volt, aki élt. Volt, aki meghalt, /én gyöngyözõ húslevest fõztem./ Addig tart minden, míg a vers tart” – írja Falusi Márton Greenwich címû szonett-triptichonjában, kirajzolva realitás és költészet józanul felismert határait. Ha „hagyományról” beszélünk, alatta a lehetõ legeltérõbb fogalmakat, gondolatköröket, írói elõképeket kell értenünk; nem egyszer a transzcendenciához való hagyományos viszony válik kérdéssé. „Amikor már azt hinnéd, hogy semmi sincsen, /olthatatlan szomjad kútjából az Isten / néz vissza rád: templomok kupola-szeme. / Elszédít messzi tengerek lélegzete. / Ekkor kilép belõled a zajtalan férfi, / és léted súlyát az Egészbõl kiméri” – írja Szentmártoni János. (Prospero hajnala) „Úszva a beláthatatlan nincsben / hallgassanak el végre a hangok, / ha már nem tartozom hozzád, Isten” – fogalmazza meg a transzcendenciához való ambivalens kapcsolódást a szövegeiben nem egyszer az olasz reneszánsz alkotók munkáira reflektáló Rózsássy Barbara. (Reneszánsz) Inkább a hiány, a nincs, semmint a jelenlét tételezõdik. Végh Attila a párbeszéd hiányát még áttételesebben fogalmazza meg: „Suttogás indul. /Beszélgetésbe / kezdenek az / üresen hagyott / helyek az ember / magánéletében.” (A fehéredõ háló) Talán kuriózum, hogy nála a „sötét oldal” is hangsúlyosan megjelenik. „A rossz legyen úgy, ahogy õ jónak látja” – írja ironikusan Egyezség a Sátánnal címû versében. A szövegalkotás kérdésköre összefügg egy általánosabbal: azzal, hogy a költészet milyen szerepet tölt be az írott közlésformák között. Korántsem egyértelmû a válasz. Korábban úgy fogalmaztam meg: a vers széttartóvá vált. Az újabb költészet szövegképe, úgy tûnik, egyfelõl kiállt az írásbeli kultúra vizuális megjelenése mellett – az ezredforduló költészetét nagyfokú formakultúra jellemzi. Ez nemcsak a hagyományos versformák alkalmazását jelenti (a magyar nyelv bonyolult metrikai rendszerek kialakítását teszi lehetõvé), hanem sokkal inkább a formával való kísérletezést, a formák újragondolását. De a hagyományos versformákkal való játék is fontos terepe az újabb költészetnek. Egészen különleges munka Lesi Zoltán Daphnis ketskéi címû – Berzsenyire hajazó – szövegmutatványa. „Festékes blúzod öltöm / magamra – érzelgõs fi- / tsúr Dundi tested mással / legyezteted, kitsinyke / kegylód tsiklandi. Almát / dob rám e tsitri, fûzes- / be fútos. Unlak álmos, / fitos orrú tehénkém.” (Molylepék) Meg kell jegyeznem, a fenti értelemben „formalizmus” a versbe hajtogatott próza is. Az egyszerûbb szituációt megjelenítõ vagy történetet elbeszélõ, de a történetmondás során metaforát alkalmazó, retorikailag telített költemény, melyet formai szempontok, például áthajlások különböztetnek meg a rövidprózától. Az áthajlás szerepét nem lehet eléggé hangsúlyozni – ez a formajegy egyes vélemények szerint a szabadvers axiómája (Jacques Roubaud). „Úgysem tudod soha / biztosan, kivel mi írható egybe” írja Vass Tibor Hamismás címû kötetében (Hajbók). Vass Tibornál a vers vizuális megjelenése a megszokottnál jóval nagyobb szerepet kap. Bevallásgarnitúra címû könyve (2004) nemcsak a vershez, hanem a könyvhöz mint nyomdai termékhez kapcsolódó fogalmainkat is újraértelmezi. Az „áthajtogatott vers” többnyire lemond a ritmika (és természetesen a rímek) erõteljesebb használatáról. Ha a szövegköltészet központi elemét egy össze- és egy széttartó tendencia együttes mûködésében (mondjuk forma versus szöveg), vagyis valamiféle antitézisben ismerjük fel, az antitézis nemritkán a nyelvre való reflexióban tételezõdik: “...elalszik állva a görög/ a mondat páternoszterében...” – írja találóan
P r á g a i Ta m á s
Tóth Krisztina (Indul a görög aludni). A nyelvre vonatkozó reflexió erõteljes megjelenése a lírai szövegben nyilvánvaló módon a líra hagyományos értelmezését kezdi ki, és ez a személet az ezredforduló újabb lírájában általánosnak mondható. A Wikipédia meghatározását, mely szerint „a lírai mûvekben egy ember (legtöbbször az alkotó) szólal meg közvetlen formában, általában egyes szám elsõ személyben. Tárgya saját belsõ világa, azaz érzelmeit, hangulatait, élményeit, gondolatait, tapasztalatait tárja fel. Az ábrázolás középpontjában tehát a lírikus énje, önmaga, személyisége áll (a „költõi én”)... ” stb., alighanem határozottan fölül kell bírálnunk. Mind a lírai szubjektum, az „én”, mind az én „látomása”, a táj, a külvilág megjelenítése problémaként tételezõdik, s így átértelmezõdik maga a megszólalás: a vers. Kemény István egy emblematikusnak tekinthetõ versében megjegyzi, hogy „...a tájnak kikapcsolt központi Titka van” (Út a hanyatlás nyilvánvaló jelei között), és ezzel a külsõ referencia bizonytalanságára emlékeztet. Az ezredfordulón túl az újabb költészetet így mintha szándékolt titokzatosság ölelné. De a külvilághoz kapcsolódó referenciák kérdésén túl felmerül egy még jelentõsebb: az, hogy egyáltalán ki beszél. A „lírai én” a kételkedésnek valóságos céltáblája lesz: „Társával felesel a delikát én (…) / Thanatosz biztat: nincs jobb sorra érdem” – írja sajátos nyelvi világot alkotó költeményei egyikében Térey János (Földvári elégia). Térey összegyûjtött kötete (Sonja útja), és a byroni verses regény mintáját követõ önéletrajzi ihletésû, de tematikájában a személyiség történelmi identitását és ideológiai meghatározottságát vizsgáló verses regénye (Paulus), melynek szövegében három „hõs” alakja mosódik egybe, alighanem az évezred elsõ dekádjának legjelentõsebb költészeti eseménye. A „lírai én” világa hangsúlyos módon: szöveguniverzum; ahány világ, annyi önálló szövegmitológia. „Bõröd alá költözik néha egy állat, / felfal ott mindent, amit találhat, / roppan a tested, a roskatag oltár, / nem lehetsz többé, aki voltál. // Állatbõr alá költözöl néha, / herseg a tested, duzzad a véna, / falod a semmit, a tûnõ teremtést, / sohase voltál, aki lehettél” – jegyzi Kollár Árpád a Nem Szarajevóban címû kötet Utómunkálatok ciklusában (Magyarázat) – a kötet címadó ciklusával szemben éles kontrasztot képeznek e ciklus dalformához kötõdõ, ám így kontrasztosan ironikus darabjai. A nyelvi és kulturális tetemek által vizionált legerõsebb kép az útvesztõ, amely egyszerre az én elvesztésének és megtalálásának, halálának és újjászületésének eszköze. Mint Aszklepiosz, az isteni orvos epidauroszi szentélyének kör alakú Tholoszában, a fiatal költészetben is angyalok és egyéb égi lények keringenek, hogy alvilágjárása után meggyógyítsák a jótékony álomba merülõt. Sokszor maga az ébredés, vagy gyakran éppen a hétköznapi világ irracionalitása a csoda; az értelmetlenségként megtapasztalt világ mágikus aktivitásként mutatkozik meg: „...az idõ hirtelen/ a másik irányba kezdene telni, és én/ zuhantamban összezúznám magam a csilláron” – írja Vörös István (A csodaöreg). De nem az idõrõl beszélünk: hanem a mitológiáról, amely az idõrõl való tudást, tapasztalatot is közvetíti a maga sajátos módján. Közvetít? Éppen ez a probléma. A szó mítosza eloszlott, bár néhány példát találunk a szó rehabilitására is. Schein Gábor korai verseiben sajátos, Paul Celan hatását sugalló hermetizmussal jelentkezett: a fehér ki akarná szorítani a verset a papírról. Poétikai szempontból hasonló módon a csendbõl, az elhallgatásból építkeznek Barna T. Attila korai versei (Senkinémasága). „Tudom, a szó csak fél szárnya a csöndnek. / Könnyû bárkák. A mélység hallgatag. / Szavak: szélben megbillenõ tetõk. / Szavak: foszló, felhõ-könnyû szárnyak. / Mind elmennek. A szó hiánya marad” – fogalmazza meg frappánsan Borbély András (Könnyû föld), és levonja a következtetést: „....s mi maradandó: a váltig változékony.” Király Farkas pedig már egyenesen a néma versrõl ragrímezik (Ragrímezik a néma versrõl ): „Arról beszélnek: hamarost, / ködben fürdõ délutánon / sosem volt vonat hoz egy / poémát, üres cédulákon, / s itt, hol idõbetonba öntve / tél van és csend és hó és láz / s a világ csak nagy ákombákom: / a néma vers mosolyra aláz.”
69
P r á g a i Ta m á s
Meg kell említeni egy sajátos verstípust, amely a szó és személyiség problémahálójából egy központi alakzat, a példabeszéd (parabola) hálóközein bújik ki. Lackfi János verseit nem a szöveg szétbontása, szórtsága, nem is a nyelvi tükrözõdés jellemzi: a vers egésze mint konstrukció utal az elhallgatottra. „Két angyal lebegett szobámban/ egy színes és egy fekete-fehér./ Nagyjából egyszerre hulltak le, engedett/ az idõ átlátszó celluxa./ Tudom, hogy itt vannak,/ egy magasabb, egy mélyebb,/ íróasztal mögötti létezésben” – idéztem korábban is a Két angyal címût. A verskezdõ kijelentésrõl – az idõ celluxaival együtt – fokozatosan hullanak le a szituáció körülményei; egy szobor leleplezése zajlik. Minden réteg magával ránt egy leplet, amellyel az ismeretlen volt eltakarva. Az utolsó lepel lehulltával kiderül: a szobor láthatatlan. Maga a leleplezés is a „takaró” – a körmondat – által megteremtett látomás. E költészetben a hétköznapok jól körülhatároló történései szüntelenül valami másra utalnak, valamire, ami közvetlenül meg nem ragadható – Paul Ricoeur határtapasztalatokról beszél. A parabola a világról alkotott tapasztalataink újraalkotását sürgeti.
Tárgyak, tükrök Az „objektív líra” fogalma szép ívet futott Eliot „tárgyi egyenértékesétõl” az Új Hold köréig: elég sokféleképp értelmezhetõ ahhoz, hogy különbözõ tartalommal teljék meg. „Egyszerûen csak fáraszt az idõ,/ hogy rajta kívül töltök éveket./ Tõlem már nem, csak belõlem telik:/ mindig magamban kell, hogy nézzelek.// Ne volna ez a kérdezz-felelek/ most is, ahogy a buszra várok./ Beszélget bennem valaki veled,/ mikor én hallgatni kívánok” (Õsz). Tóth Krisztina versében elõttünk áll minden, ami az újholdas líra fõbb vonalának tekinthetõ: a dalformához közeli, többnyire keresztrímes jambusversben a köznyelv kimódolt közvetlensége, végletekig feszített gazdagsága többszörösen megcsavarja az egész versszakon keresztülhúzódó versmondatot. A tárgyias költõk „tárgyiassága” tehát viszonylagos: tétje a személyesség megkerülése; a megfogalmazás magasra hangolt retorikáján keresztül az objektív, mondjuk ismét szójátékkal, személytelen személyesség költészetéhez jutni el. A szöveg- vagy szerepjáték-költészet szemszögébõl felértékelõdik a „tárgyi” kifejezés artisztikusabb tartalma. Hiszen a „tárgyi líra” olyan terminusnak tûnik, amelyben a fogalom – akár elioti, hagyományosabb, akár poundi, formabontóbb – tartománya érintkezik. De a tárgyiasság fogalma, úgy érzem, többletértelmet nyerhet. Szembeötlõ ugyanis e versfelfogás romantikus érintettsége. Szabó T. Anna kerített tér címû, új kötetének nyitóverse a tükör metaforáját eleveníti fel. Hogy ez a metafora mennyire tudatos, jelzi, hogy a kötet vége felé egy másik vers Keret és tükör címet kapott: „Most nézz bele behunyt szemmel: / ûr sötétje tündököl. / Tûzbe néz így – de nem ember. / Most te lettél a tükör.” M. H. Abrams Tükör és lámpás címû, az angol nyelvû irodalomkritikában hosszú idõn át meghatározó munkájában (1953) a romantika elõtti költészetet tükörhöz hasonlítja, mely reflektál a valóságra; a romantika költészete azonban „lámpás”, amely „illuminál”. Ez az értelmezés valóban elmélyítheti akár Eliot, akár Ezra Pound, sõt, a késõbbiekben Charles Olson poétikájának megközelítését. „Tükörbe kapaszkodik a tekintet, /fekete kendõd szegletében a piros rózsa, / s a sirató asszonyok hallgatása, /a kereszteletlen aprószentek, / egymásból-egymásba, / és gyalogol harminchárom tél” – jegyzi meg a költészetében egyébként csángó magyar nyelvhasználatot, archaikus elemeket is õrzõ Iancu Laura. (Monológ tükörrel)
70
Ahogy fentebb illusztrálni próbáltam, mintha három ellentétpár képezné azon kérdéscsoportok magját, melyekre az újabb költészet az ezredforduló elõtt válaszolni próbál, ezek: a szöveg és a megnyilatkozás viszonya; a személyesség és személytelenség kérdése; illetve a nyelvi közvetítés közvetlen és reflektáló módja. Míg a konkrét társadalmi cselekvés feladata megkérdõjelezõdni látszik, elõtérbe kerültek az általánosabb világképi tájékozódás szempontjai. Nem mintha az újabb költészet nem formálna véleményt a világról, vagy közömbös maradna a közvetlen, társadalmi szintû kérdésekkel kapcsolatban. „Szép volt, férfi, csatold le a kardot – / Benned az ország vére megalvadt: / Úgy lesz úgyis, ahogy nem akartad” – fogalmaz meg egy nagyon hangsúlyos metaforát Szálinger Balázs Költõ & hadvezér címû munkájában. Zrínyi Miklós alakját idézi meg, úgy vélem, leginkább Ottlikon keresztül. (Közismert, hogy a szigeti hõs nagyapa eposzát megíró hadvezér Zrínyi alakja mint ideál jelenik meg Ottlik emlékezetes mûvében). „Herceg, neked hatalmad mérhetetlen, / pokloktól lelkem úgyse menteném. / Egy bársonyszéket rég megérdemeltem, / sleppedbe végy pornográf versemért! / Kik olvassátok ezt, nincsen tanulság: / elég, ha tudjátok, mit ír az újság” – teszi hozzá Falusi Márton (Ballada a jó útra tért pornószínésznõrõl). Gyõrffy Ákos pedig Petõfi kutyák kontra farkasok példázatára rímel: „A világ rajta, mint tésztaszûrõn, úgy potyog át. Rekedt / sirályokat néz a kompról. Tudja, hogyne tudná: a kutyák / ordasulnak.” (Beszél a halálról). A költészet nagyon is reagál a világra – de azt hiszem, az újabb költészet az ezredfordulót mégsem ezt tekintette fõ feladatának. A kérdések centrumában sokkal inkább az „én” – akár filozofikusan is problémává tett – rejtélye áll; poétikai szempontból pedig az a kérdés, hogy mi válthatja fel a romantikától megörökölt líraértelmezést: a romantikus költészetkép ugyanis, nagyon úgy tûnik, sokkal mélyebben szövei át költészetfelfogásunkat, mint azt véltük. Eliot Átokföldje (Ash-Wednesday) címû költeményének kezdõ sorait („Mert nem remélek új fordulatot…”) a többesjel nyomatékosítja Fekete Vince Leveleskönyvében: „már nem kívánunk / sem új indulásokat / sem új megérkezéseket / nem kívánunk / új kezdéseket / sem új befejezéseket / se elmenni nem bírunk / se folytatni így…” (Sötétebb és egyre mélyül). És ez kiváltképpen igaz akkor, amikor nem az új, hanem a „legújabb” költészetrõl beszélünk. Bár meg kell jegyeznem, hogy míg az ezredforduló környékén még értelmesnek tûnt a „nemzedéki” kifejezéssel illetni a hatvanas években született alkotók pályáját – hiszen õk a rendszerváltás körüli években „eszmélkedtek”, és ez a tapasztalat a nemzedékiség illúzióját kelthette –, az ezredfordulón így-úgy keresztülbucskázva egyre inkább úgy tûnik, hogy nincsen sem nemzedék, sem illúzió. Ez akár komor mondatok megfogalmazására is okot adhatna. „Csaknem tíz évvel ezelõtt hosszabb, lelkes tanulmányt írtam a ‚fiatal költészetrõl’ – lelkesedésem idõközben elapadt, reményeimet az azóta eltelt évek nem váltották valóra” – írtam néhány éve. Ma ezt ismét másképpen látom. Újabb horizontot nyithat számunkra azon munkák értelmezése, amelyek már egy „poszt-esztétika” bûvöletén túljutva születtek – a hetvenes évek végén, nyolcvanas években születettek költészetére gondolok, akik számára a magyarországi szocializmus és annak ideológiája már lényegében semmilyen saját tapasztalatot nem jelent, egyetemi éveik alatt az irodalomértelmezés európai mintáival találkoztak, és eleve egy tágabb, nemzetközi viszonyrendszerhez képest próbálják alakítani munkáikat. Egyáltalán nem meglepõ számomra, hogy a romantika – amely magyar vonatkozásban is egyszerre társadalmi, politikai, ideológiai és esztétikai fogalom – ismét az érdeklõdés fókuszába kerül. A romantikus gondolkodás egyik meghatározó pontja, mint erre Kivezetés a költészetbõl címû könyvemben hivatkozom, az eredet kérdése. Paul de Man A romantikus kép intencionális szerkezete című tanulmányában Hölderlin Kenyér
P r á g a i Ta m á s
Költészet a romantika után
71
P r á g a i Ta m á s
72
és bor címû versének következõ soraiból vezeti le a romantikus költészet képszerkezetét: „... nun aber nennt er sein Liebstes, / Nun, nun müssen dafür Worte, wie Blumen, entsehn.”1 A „szó” kifejezést de Man kifejezetten a költői képre vonatkoztatja, mégpedig nem azonosság alapján (a szó nem virág), nem is hasonlóság alapján (a szó nem olyan, mint a virág), hanem eredet alapján: ugyanolyan módon kelnek, vagyis erednek. Az eredet természetességet és töretlenséget sugall, feltételezi a dolgok közötti természetes kapcsolatok alakulásának szerves, mintegy fájdalommentes létrejöttét. Idõt enged a dolognak, hogy az kifejlõdjön. A romantika modellje természetes modell, és ezt a modellt – gyakran erõltetve, alaptalanul – más, nem természetes területekre viszi át. Így például a nyelv terültére, melyek fejlõdését természeti minták alapján tételezi. A nyelvtudomány nagy, történetre vonatkozó metaforái, a „család”, illetve a „fa” egyaránt a nyelvi elemek természetes együttélését és fejlõdését sugallják. Nem csoda, hogy a nyelvtudományt körülbelül a tizenkilencedik század közepe óta lenyûgözi a történetiség: a nyelvcsaládok alakulásának mítosza. Ami a szerves alakulásból nem levezethetõ, az nyilvánvaló átvétel a romantikus koncepció szerint. A nyelv tehát e modell értelmében szervesen alakult („természetes”), valamint szervetlenül illeszkedõ (más nyelvekbõl „átvett”) elemek halmaza. Ez a dilemma szemlátomást szétfeszíti a romantikus nyelvfelfogás kereteit, bár, meg kell hagyni, maga a modell elég jól tartja magát általános- és középiskolai, sõt, felsõbb szinteken ma is. A költészet ezzel szemben figyelmünket a nyelv belsõ életére tereli: utasít, hogy legalább ennyi figyelmet szenteljünk a nyelv belsõ kohéziójára. Egy nyelvi elem nem csak jött valahonnan, hanem meg is érkezik is valahová; igazodik új közegéhez, reakcióba lép a fogadó kontextus nyelvi elemeivel. A tényleges nyelvi elemek (bárhonnan származzanak is) állandó interakcióban állnak a külvilággal, hiszen tényleges birtokosaik a beszélõk, és nem a nyelv; a beszélõk, akik alávetik magukat a nyelv törvényszerûségeinek – hiszen meg akarják értetni magukat –, ám mivel alkalmazkodnak a világ változásaihoz, a nyelvi szabályokat betartva a nyelvet a folyamatos változás állapotában tartják. A nyelvi elemeknek nemcsak múltja van, hanem jelene és jövõje is, interakciók hosszú során keresztül tartanak egy beláthatatlan nyelvállapot felé. A nyelv mint „elmozdulás” – eszköze, vagy tárgya ez a költészetnek? „... fragmentált a szemlélt lét, // mozaikokból s hiányból épülõ / történelem, szédülõ / keringõ, egy ütemében / mégis ott a... minden” – írja Szalai Zsolt A romantika posztulálása (árulkodó címû) versében. Úgy tûnik, hogy a romantikus költészeteszmény, és ettõl persze elválaszthatatlanul a nyelv vizsgálata az újabb költészet elõterében áll – személy szerint e problémakör feltárásától várom az „erõs költészet” megjelenését. Szalai Zsolt és Sütõ Csaba András közös kötete (A romantika posztulálása - Spleen) nemcsak a német romantika tematizálása, hanem a magyar romantika nagy kérdéseinek tematizálása miatt is emblematikus: „De addig, s írva / minekünk mégiscsak / Mohács kell / és 7x8 vagy 8x7 / nekünk mind új / Mohács kell.” (Sütõ Csaba András: Gondoltam szépet is)
1 „...most már üdvének hívja azonban, / s most, most rá szavak is kelnek, akár a virág.” (Rónay György fordítása)
Köztes állomás A fékek hangja ismerős. Ez egy köztes állomás, itt leszállhatok: felemelni a fejem, figyelni a légzésre, átmozgatni egy-két zsibbadt tagot.
Bödecs László
Bödecs László
A vonatkerék, mint a megtorpant idő, a kopott szerelvény alatt pihen. Kihűlni látszik, így készül indulásra. Felszálló gőz szalad szét a semmiben. Elöl síkság. Elterül az út maradéka. Belátható, van rá idő, pont amennyi kell, és nem számítunk haladékra. Hátul hegyek. Köd száll mögöttünk a tájra. A levegő szúrós, hideg, az ablak csupa pára. A mozdulatlan állomás kattogni kezd.
Hûség Ezt már a nyugatnak hívják, persze csúfolódásból. Az irigység kibukása ez, nincs benne büszkeség, és ha volna mit, felkapnák, hogy hozzávágják. De csak megérkeznek ők is, kifent kések és nyelvek, hogy a nappali munkaidőben kiürült házak között, az otthon hagyott munkát ők végezzék. Tudva, ez még mindig több, mint ami utánuk maradt, viszonyítás kérdése, ami egynek szemét, másnak haza. Éjjel aztán üres üvegek és vér töltik meg a várost, a kiborult kukák környékét pásztázza néhány feszengő tekintet, mert sejteni lehet csak, hogy mi vár a következő sarkon, mindannyian tudják, ki-ki honnan jött, majdnem pontosan értik egymást, testvérek, és ez tökéletes indok elvágni régi kötelékeket.
73
Sós Dóra
Sós Dóra
Napfogyatkozás A fekete Hold-pikkely a hullámok redőjén átvonuló, szűk idő. Peremhullámzás. Elakad a kabócák gyors, ekhózó potroha a halk mannakőrisen.
Fémes-szürkés a táj.
A husky a küszöbre hever, buddha-rúpává szelídül, füle ernyed.
A holdi hegyek elérik a napfelszínt.
Szűrt alkonyszél borzolja az áfonyaboglárka kék sörtekoszorúit.
Sötét holdkorong a gyöngyházfény hálóban.
Majd ébredő kakascsőr csípi le a Nap izzó, fehér gyémántgyűrűjét,
Szétszálazódik a korona,
S új, harcos fénykirály lesz a bolyból előmászó, fáradt, ásító hangya.
74
Sós Dóra
Lombikgalaxisok 1. Erős csillagszél fúj. Egy erszényes farkas Megdermed, szimatol. Hátában haldokolnak Az óriás napok, Zavartan futkos Szűk ketrecében. Képtelen szaporodni, És nem tud meghalni sem. Elöregednek az óriás napok, Zsugorodnak, felfúvódnak, Majd szétveti őket az idő – Lökéshullámok érik el A nyüszítő állatot. Hólyagosodik a hőtől, Elveszti tudatát, S új lényeget nyerve Növeszt más, Szabálytalan formát. Utolsó példány Egy kihaló fajból. Újratenyésztésre váró DNS-készlet: szőr, fogak. A kimúlt állat laborminta. Csillagprérin loholva Ázik, lebeg az alkoholban. 2. A fényt elnyeli A csillagközi por. Benne gázfelhők, Csillaghalmazok. Spirálkarok ölelik át A keletkezést és a halált, Bennük sűrűség pulzál, A mi energiánk.
75
Sós Dóra
Fekete lyukak ölelkeznek A megszűnt időben: Bús magányrögök. A galaxis peremén Öreg csillagok Kihunyó álmát őrzi A titokzatos, sötét anyag. A csillagközi közöny Nem változik: múlik. A lélegző, történő béke. 3. Mélytengeri nyár. A derengésében Héjas állatok Árnyéka vonul. Egy ezüst bárdhal Nézi teleszkóp szemével Az áthaladókat. Sziluettek, mintázatok. Prédák öntudatlan tánca. Alatta sötét foltok. Pásztázó szervei A testek határait Keresik. Kivár. Észlelés, támadás. Kontúrjai beleoldódnak A vakuló fénybe. Lumineszcenciába Burkolt gyilkolás. Mélytengeri nyár. Tél, ősz, tavasz. A víz mélyén minden Ugyanaz marad.
76
Megmaradt fény Elértem ide, a part menti játszótérre, ahol néhány kék oszlopot szúrtak a földbe. Nekitámaszkodhatok az egyiknek; az alkonyati szél még odébb van, és még nem fedte be a lilás derengés a város házait. Nagyot kellene most lépnem, vagy hátravetni magamat, de itt nem talál meg senki, és a sötétedésig minden kitágul. Figyelem a másodperceket; mint egymás mellett terjengő homokszemek, szemem bukfencet vet, akár egy repülőgép. Lassítom a pillantásom, és ahogy körbehordozom a tekintetem, hagyom, hogy várjon, tartson még az előző fázis. A szem itt-ott fennakad egy bokron, belemélyed egy üregbe, ölelkezik a rücskökkel, vagy beléjük fogódzik inkább. A késődélutánt még tartják pillérei, hátravetem magam a sivatagban. Három, kettő, az ég is pergő. A város járatai benyelnek, mint egy ásítás. Azt hiszem, a jóleső unalom dereng bennem, mert nem vagyok ott, ahol ott kéne lennem, viszont a nemcselekvés könnyű stég, bejárhatom rajta a nyárvég üregeit. A fa réseiben lesz valami zöld; régi napokból megmaradt fény, bizalmat keltő susogás. Ez vár rám, és ez már a minden. Pedig nincs más.
Kerber Balázs
Kerber Balázs
77
Kerber Balázs
78
Hánytorgó Megfordítod a sötétet, ujjadon perdíted át a kéket és a rolón áthatoló vörös fényeket, elveted magad, nem törődve sem a hirtelen könnyűséggel, sem a zavarral körülötted, kétségbeesetten pörgeted a tested, most már ne állna meg, mindegy, hol áll meg az éjjel. Sikollyá válik szét két piros fénysor, és benned, a nyíló lendületben, már egy tánc zamata tombol; porózus délután hetykén megdőlünk és a pulton hagyjuk poharunkat, tudva, hogy felszáll nyakkendőnk, ingünk, mert valamerre indul az idő, csak be kell járnunk ízének üregeit. Ez a délután ad súlyt testednek az éjjel, úszásod irányítója, hosszan küzdesz a parttal, hullámmal, lebegéssel, mély óramedencében hányódsz, szürke kőkockák alant, mindenütt.
elaludni
Tinkó Máté
Tinkó Máté
elaludni nem okozni feltűnést senkinek volt ami volt a már nincsenek sincsenek olyan egyszerű akarok lenni mint egy vers mint ez a vers akár olyan de akkor már megint valamivel azonosítani lehet és én nem azonosságra vágyom hanem mint egy kis patak folyton másként iramló cseppjei mint egy férfi aki vágyik és szeret itt egy kis kenyér az asztalon itt egy pohár víz az asztalon hadd öntsem ki a szívem neked ez lesz majd a díszítése a díszítése az éjszakának mert megvárjuk a még sötét előtti még a sötét előtti perceket amikben búcsúzom elalszom végre és rángatsz és lökdösöl és akkor már sajnálni fogod igazán sajnálni fogod tíz körmöd erejével két karod erejével csípőd erejével dacolásod erejével üvöltésed erejével nem szeretni hogy milyen
79
Tinkó Máté
80
Sirató Várva várjuk a kis jézust a kis jézust a kis jézust Abból lesz majd nagy virtus majd nagy virtus majd nagy virtus Csak magunkra gondolunk magunkra gondolunk magunkra gondolunk Megoldja majd minden bajunk minden bajunk minden bajunk Nem leszünk majd egyedül leszünk majd egyedül leszünk majd egyedül Összes kínt félresöpör kínt félresöpör kínt félresöpör Megállunk az ajtóban az ajtóban az ajtóban Üdvözlégy már itthon van már itthon van már itthon van Átlépjük a küszöböt a küszöböt a küszöböt Kisjézusnak köszönünk a köszönünk a köszönünk De jaj elnyelte őt a vaksötét a vaksötét a vaksötét Üres jászol üres szoba üres ég az üres ég az üres ég Csak magunkra gondolunk magunkra gondolunk magunkra gondolunk Ki oldja meg majd minden bajunk minden bajunk minden bajunk
tanuld meg ezt a versemet
Csiki András
Csiki András
„Ráébredsz, hogy csak az maradt tiéd, mit homlokod megett viselsz. Ott adj nekem helyet. Tanuld meg ezt a versemet.” Faludy György: Tanuld meg ezt a versemet „Ne érdekeljen rím, se múlt. A metafora rettenet. Minek kellene vers? Kinek? Felejtsd el ezt a versemet” Bogdán László: Felejtsd el ezt a versemet tanuld meg ezt a versemet nem is kellene elfeledd még szolgálhat e néhány sor ha magadhoz térsz magadtól és körben mint az éjszakát látod az eszmélet falát és gőzöd nincs hogy hová lett mind aki ember számba vett üvöltenek rád nemtelen mind ismeretlen nyelveken s kezedet szívedet töröd vak múltad kékre megveret mi lesz mi emberséggel föd tanuld meg ezt a versemet tanuld meg ezt a versemet tépj is a könyvbe életet zsebedben mindig ott legyen míg ríme magától terem s ha nem kell már hogy bele less lesz mit a gyenge tűzbe vess nézd el ahogy a rossz betűk kormoznak elbántál velük így nézlek látod téged is szememben tört fény és tövis s benne vagy utolsó köröd nem más nem valakik helyett mi lesz mi emberséggel föd tanuld meg ezt a versemet
81
Csiki András
tanuld meg ezt a versemet mert hetven éved lepereg a sírásó munkára vár a pénz felél és megzabál úgy lesz hogy nem voltál soha pojáca szájhős ostoba mid van csak bóvli rossz kacat az nemlétedben megtagad teremtés rajtad nem veszít idea erkölcs nem feszít s már érdes tenyerébe köp ki földet húz fejed felett mi lesz mi emberséggel föd tanuld meg ezt a versemet tanuld meg ezt a versemet egy hollywoodi film helyett haszonkulcs ranglétra helyett a multitőke-bumm helyett fogyasztó lettél féktelen liberál-lóden szingli-nem kin nem fog érv és közteher egot s nem nemzetet nevel tulajdon képe tőzsdekrach a szabadságtól nem szabad hitel-kötéllel megkötött reklámmal rútul rászedett mi lesz mi emberséggel föd tanuld meg ezt a versemet tanuld meg ezt a versemet nem írok többet s mást neked azt mondod lyukas vészharang unott a stílus és a hang irigy és savanyú a szám modernből nem hullt semmi rám inflálták egész nyelvemet ábrándom füstbe versbe ment tücsökzenék táncos Bóbiták fekete-piros száraz szóvirág homlokod mögött sárga köd elárverez a gyermeked mi lesz mi emberséggel föd tanuld csak ezt a versemet
82
Hibrid paktum Néhány sorban a Nemes Z.-költészetről A sokfélét csinálni kell. (Deleuze – Guattari)
Pintér Viktória
Pintér Viktória
Aztán lenyeled a spermát. De nem azért, mert finom. Hanem mert ebből lehet még valami. (nmz)
Tenyéssz magadnak művet – írja Nemes Z. Márió a Szerves hulladék kiáltványban. Rögtön érezhető, hogy ez esetben nem a műveljük kertjeinket türelmes candide-i modalitása szervezi az alkotói gondolkodásmódot. Nem is az ültetéstől végigkísért lassú nevelési folyamat, a kerttel kialakított intim viszony, vagy a gond. A tenyésztés máshol történik. Nem érdekli tulajdonképpen az Egy, rögtön a többesítésre tör. Kiindulópontja a kettő. Az alkotás így nem a kert és a kertész között húzódó viszony, hanem a tenyészetben leosztott külön-műveletek láncolata is. Elhamarkodott lenne rögtön az írásom elején hosszas elemzésbe folyni arról, milyen párhuzamokat vonhatunk a mű-művel és a tenyéssz-enyész’ szavakhoz társítható magatartások között. Főleg azért, mert efféle direkciót nem olvasok bele Nemes Z. Márió verseibe, és azért is, mert Nemes Z. látszólag elzárkózik a konkrét nyelvi játékosságból kibontott, automatizmusokba kövült verseléstől. Az viszont sejthető, hogy nem zárkózik el azoktól a teoretikus váltásoktól, amelyek a mű helyét nem a felső kanonikus működésekben, hanem valahol máshol, a kulturális beágyazottság peremvidékein jelölik ki. A különböző entitások vegyítése, az elegyítés Nemes Z. számára a művészi szabadság élménye. A tenyészetben a kísérletezés, a kontrollálhatatlan metamorfózisok, a pároztatás működtethető poézise ugyanúgy helyet kap, mint a tervezett társítás, szerkesztés és struktúrateremtés műveletei. Kialakul tehát egy sajátos terra, ami hívja azokat a definíciós mozgásokat, amelyek elkezdik körülírni, majd kialakítani a fogalmi teret. Ezt nevezi talán Nemes Z. hibrid zónának. A helyet, ahol a tér és szó először találkozik. A helyet, amelynek nincsenek szélei, nincs kiterjedése, hanem átfedésben van. De felmerül a kérdés, hogy a hibriditás fétise valóban a kontrollnélküliség esszenciájával bír-e ebben a költészetben? Nemcsak valamiféle érdekes alternatív paktum ez? Olvasásra nevelés? A Nemes Z.-kötetek olvasóra vágynak. Olyan olvasóra, aki elfogadja a feltételeket és képes ezeket olvasási kódokként használni. De miközben saját szabadságukat hirdető hibrid szövegek születnek, befogadásukat erős irányítás alatt tartja az alkotó. A lecsupaszított többszörösen áttételes szövegvilág törékeny és kiszámított kódokkal dolgozik, így az olvasó könnyen élhet azzal a gyanúval, hogy valaki vezeti. Az erős teoretikus háló, amely meghúzódik Nemes Z. Márió versei mögött, sokszor nyilvánvalóvá teszi a szövegépítkezést, s így egy idő után pro bono adja az aha-élményt. Lírája hátterében elsősorban egy nagyon erős bázisú magántudás, és nem egy kollektívnek nevezhető tudásanyag áll. Itt, ezen a kialakult szigeten, kérdés, hogy milyen paktumokat is kell kötnie
83
Pintér Viktória
84
az olvasónak Nemes Z. Márióval és szövegeivel, ahhoz, hogy kapcsolatba kerülhessen a versekkel. A fikciónak egy olyan formájáról van szó, ahol nem a lejeunei horizontból várjuk a hitelességet. Sokkal inkább az a kérdés, el akarjuk-e fogadni lehetségesnek azt a fajta lét- és művészetérzékelést, amit Nemes Z. zsigeri realizmusnak, bizarro irodalomnak, biohorrornak, hibrid zónának nevez. A paktum a továbbiakban kiiktatja a szépirodalom jó-rossz esztétikai dualizmusába belehajszolt értékítéleteket és felajánl egy másik olvasásmódot, amelynek elvileg még nincsenek meg az allegorikus kelepcéi. Én vagyok a szép. /Más nem vagyok, / más nem az. (Szép/Bauxit) Nemes Z. a rögzült (kultúra)olvasási képleteinket rendre kioltja, ezzel egyidőben azonban be is vezeti sajátját. Szövegei nem tesznek fel viszonyrendszerekben kialakuló eldöntendő kérdéseket. Az addig egymást kizáró bináris fogalompárok összecsúsznak, integritásuk az együttben és nem a különben értelmeződik. Ironikus szövegmozaikokkal folyamatosan újraolvastatja kultúr-automatizmusainkat, elemekre szedi a rögzítettet, megforgatja, újraírja. Az Egészségpark című vers például (A hercegprímás elsírja magát) a betegséget szisztematikusan kizáró, a betegségtől elforduló szépségeszményű társadalmi berendezkedés ellen hangolt. A rózsahimlő megszemélyesítése (Rózsa és Himlő), valamint szétválasztása nyelvileg és fogalmilag is kicsúsztatja a jelenséget saját medréből. Feri és Juli egy hatalmas koca hátán merült a bányatóba, mintha egész életükben erre az egyesülésre vágytak volna, melyet Rózsa és Himlő szopránja kísért a lassan felbomló tájban. A tenyésztés és hibriditás versgyakorlatai olyan poétikai nyomvonalakat alakítanak ki, melyek felerősítve a nyelv figuralitását, hamar konkretizálják saját szövegviszonyaikat. A hercegprímás elsírja magát című kötet szövegei az elejétől szuggerálják saját elfogadhatóságuk eldöntését. Onnantól fogva, hogy az olvasó döntött, elfogadta ezeket a bizarr szövegvilágokat, az olvasás alakzatai nem egyszeriek, hanem biztonsággal ismételtek lesznek. Nemes Z. logoszellenességével próbálja az olvasói bizonyosság ismétlődésen alapuló érzetét kizökkenteni. Logoszellenes és nem szóellenes. Fontos különbség, ugyanis költészete nem a szóról mondd le, hanem a szavakba konzervált, s ezáltal szűkítő értelemtől fordul el. A logosznak és a kultúrtörténetnek próbál szembemenni, illetve annak az európai gondolkodásnak, ami a felvilágosodás óta egy rögzített történetiség felől tudja elgondolni létezését. A Hercegprímás elsírja magát pont azt a korszakot idézi meg, abban a korszakban kezdi el, természetileg, történetileg újraírni a világot, ahol tulajdonképpen a magyar nyelv, nemzet, és haza fogalmai erősen összekapcsolják a történetet, történelmet és identitást. (Persze nem kizárólagos ennek a korszaknak a jelenléte a kötetben, viszont központi színezetét tudatosan ez adja.) A nyelv és haza együttgondolásának zárványalakzatait, az idegenség-tapasztalat megérzékítésével, valamint a hasonlóságokban formát kapó másság, vagy kísérteties szerepeltetésével robbantja szét. Ehhez szép lassan elkerülhetetlenül megteremtődnek a kötet paradox történeti díszletei is. Kisemmizett világai ugyanis egy időn és téren kívüli, vagy idők és terek keresztmetszetébe fúródó posztapokaliptikus létezésmódként látszódnak. Olyan idővákuumra húzódik a poszt- vagyis az utániság jelzője, amely csak többszörös fikciós áttételként, többszörös absztrakcióként tételeződhet valami rákövetkezéseként. A megelőzöttség és az utolérhetőség kérdése így egyaránt problémássá válik. Egy nagyon erős antihegelianus magatartás bontakozik ki ezekből a versekből, amely a szellem és fogalom örökérvényű összekapcsolódását és ennek mindenféle narratív rögzítését kérdőjelezi meg. A szövegekben ott pulzál a múló pillanat megnevezhetetlenségben gyökerező izgalom, a világ hangulatként való észlelése, a múlt és jövő viszonylagossága. Nemes Z. Márió költészete, eltereli olvasóját a tudatfolytonosságon kívüli szökésvonalakra. Meg akarja mutatni, hogy vannak más, izgalmas ornamentikái a létnek. Elveszetten a klasszikus tömegsírban a rossz igazságot keresem, hogy mutánsaimmal együtt megtérhessünk keltető odúinkba, ahol egésznap szól a fekete rokokó. (Szer-
Pintér Viktória
ves hulladék kiáltvány) Az elbizonytalanított létezéssel a nyelvet is elbizonytalanítja. A beszédprodukció legtöbbször problémás. A szereplőknél, A molnár hamuszín kötényben áll / a gödör felett, és kelevény / rezeg a szájában nyelv helyett. (Malom/Bauxit) és a versbeszélőnél egyaránt. Nemcsak az ember és a nyelv közé vet éket, hanem a hang és a hozzákötődő személyiség figuratív-performatív hozzáférhetőségét is gátolja. „A hang gyorsabban öl mint a betű, hiszen a dobhártyát nem lehet olvasni, csak kitörölni” (A csontapa dalai/ A hercegprímás elsírja magát) // „Jussunk élet és fulladás közt a nyelv himlőhelye.” (A tritón haragja/A hercegprímás elsírja magát) Valóságok és megnevezések csúsznak ki a kezdetben volt az ige episzteméje alól. Megszűnnek a megnevezésmegismerés-használat horizontjában kialakuló célfogalmak. A nyelv nem szolgálja ki többet az embert, nem teszi biztossá számára a viszonyok nyelvi rögzítését. A viszony nem ismeri már a nyelvi megismerés távolságát, rögzíthetőségét. Az elegyítés poézise, a mutációk révén a kiszámíthatatlanság emlékezetellenességével lép fel a történetiséggel szemben. A referenciakényszer lekerül a nyelvről. Persze meglehet, hogy az így kiiktatott távolság bizonyos formában épp az olvasó műízlése és a szövegek közé helyeződik át. A célfogalmak eliminálásával a nyelv képlékennyé válik, amorf kapcsolódásai hamar metaforizálódnak A hercegprímás elsírja magát szövegeiben. A talajból láp lesz, miközben őrzi föld minőségét is, a kőből láva, József Attilából meg főzelékszín. „Nincsenek lépések, mert minden inkább kígyózó anyag és cuppogás akár a főzelékben.” (Arborétum/A hercegprímás elsírja magát) A szökő nyelv, a megnevezés hezitációja képet hív a beszéd elé/mellé. A képiség diffúz, szóelegyítő, újraértelmező ereje kiszolgálja ennek a lírának az elvárásait. Vagyis a látvány többszöri bemenetet biztosít a megnevezéseknek, nem terheli meg a nyelvet. Fordított esetben, a fogalom már rögzített képi ereje épphogy lezárja a megismerés nyelvkereső irányait. Az elgondolhatóság határáig frusztrált nyelv, a fantázia és az alteritás képi sávjaiba szalad. Nemes Z. elméleti írásában (A preparáció jegyében) a képet olyan antropológiai vetületnek tartja, amely mintegy átszűrve magán a létet egy dehumanizált stádiumot rögzít esztétikai produkcióvá. Sőt még ennél is tovább megy és hozzákapcsolja, ahhoz a poszthumán közérzethez és létesüléshez, amely verseiben dominál. A folyamatos másság és metamorfózis idegenséglehetőségeivel magát a létezést irritálja. Ez az irritáció hozza mozgásba azt az alternatív paktumot is, aminek elfogadása nélkül az olvasó nagy valószínűséggel fennakad Nemes Z. Márió bizarr hálóin. A költői irányultság nagyon is tiszta: „amit felneveltünk és kitanítottunk, az épp most döglik jól” // „elég volt az arisztokrata költészetből” S mert én nem undorodom a szájhagyománytól még gondolkodom lepaktáljak-e Nemes Z. Márióval.
85
To ko s B l a n k a
Tokos Blanka
Befoldoznám ôket Hevesi Judit Hálátlanok búcsúja címû kötetérôl
86
Szépen rakódnak egymásra a rétegek Hevesi Judit verseiben. Ez az első benyomás, amikor végigolvasom a kötetet. A költemények erősen dialogizálnak, reflektálnak egymásra, nem mennek el egymás mellett. Mintha minden vers egy levegővétel lenne, mintha mindegyik egy szusszanásra keletkezett volna, és úgy is kerültek volna papírra. Szép, nagy, súlyos levegővételek. Az ismétlődő szavak kijelölik ennek a költészetnek a gócpontjait. Hevesi Judit költészetét sokfelől meg lehet közelíteni. Sok szólamon keresztül futnak a versek, amelyekbe történetek vannak ágyazva. A sok szóra való beállítottság van jelen. Ez a fiatal, induló költészet igyekszik is kontextusba helyezni magát. Hevesi Judit többek között Rilke műveit jelöli meg fontos forrásszövegként, s valamiért nekem erről, illetve a szóra való beállítottságról eszembe jut a Rilke-szótár és ennek a szótárnak a kitalálója, Nemes Nagy Ágnes. Rilkéről szóló esszéjének címe Rilke-almafa (Nemes Nagy Ágnes: Rilke-almafa. = Metszetek. Esszék, tanulmányok. Magvető Kiadó, Budapest. 1982.). Nemes Nagy ezt a szótárat a leggyakrabban használt kifejezésekből rakja össze. Küzd Rilke-költészetével. Egyértelműen jelzi, hogy számára mindig is megfejthetetlen marad, attól függetlenül, hogy évtizedeket töltött tanulmányozásával. Próbálja felfejteni annak az okát, hogy miért hatott rá olyan erősen. Rilke műve kiváló példatára annak a verstípusnak, amelyben a vers úgynevezett mondanivalóját nem lehet elválasztani a vers szövegétől. Nem tudjuk egy szóval eltalálni, hogy miről szól a vers. Valahogy úgy érzem, hogy Hevesi Juditnál is csak tapogatózunk, hogy ki is a vers főszereplője, ha van ilyen egyáltalán, mert minden és mindenki olyan egyenrangúnak tűnik. Nemes Nagy szerint Rilkénél nem tudjuk megnevezni, hogy miről van szó a versben, mert valami másról van szó, a szóig nem jutott tudattartalmak versbe emeléséről. Közlendője mindig kibújik a sorok közül. Nemes Nagy a talapzat-ketrec metaforát használja fel. Talapzat: mert a lényeges hatás a vers „fölött” van, és ketrec: mert mégis a szavakba belefogva, zárva-kötözve mutatkozhat csak az, ami nem látszik. Sok más problematikus pont mellett említi, hogy Rilkétől képet kapunk, antik és keresztény életképek meghökkentően új vágásait, mitológiai történetdarabokat, mindenféle tárgyat, életrajzot viszont nem. Ez a költészet eltünteti költőjét, amely az objektív líra egyik őse. Miért ez a személytelenség? Hova tart? – teszi fel a kérdést Nemes Nagy. Hevesi Juditnál nem ketrec van, hanem kimondott bezártság, a mama van bezárva és még sok minden. Minden nyitásra vár. De Hevesinél ott van az én, nagyon erősen, ahhoz viszonyul minden: „én széttükröződött arcom itt megmosom”. Aköré gyűlnek össze a szavak, a történetek, amelyekkel kezdenie kell valamit. Nemes Nagy azt a választ találja, hogy világélményének kifejezésére nem voltak elegendők az eddigi költői formák, de az új eszközöket nem a formabontás irányában
To ko s B l a n k a
kereste, hanem kép, rím, zene minden lehetséges hatását bevetve. Az ő titkos tette a költői én kiemelése volt a vers középpontjából. Rilke túl erős élményeket hordozott, az elviselhető határán járt, és onnan küldte üzeneteit, ahol a kiáltozás, a jajongás teljességgel inadekvát, ahol már el kell némulni. Hevesi Judit azt mondja: „elnémulni itt már nem lehet”. Rilke világában egy berendezett közérzetről beszélhetünk. Ezt a jelzős szerkezetet Hevesi Judit műveinek összességére is érvényesnek érzem. Nemes Nagy azt mondja, hogy Rilke költészetében átváltozások vannak jelen: „valaki fogja magát és tóvá változik”. Itt is az van! Folyamatos átváltozásoknak vagyunk tanúi. Minden mindennek metaforájává válik, s nem találjuk meg az eredetet, a kiindulópontot: a szavak madarak, aztán a mama is madár, de neki is vannak madarai… Nemes Nagy Ágnes azért állítja össze a Rilke-szótárat, hogy a tárgyvilág mögött rejlő, benne manifesztálódó gondolatkörökre, érzelmi gócokra némi fény essék, és viszonylag hosszan fejtegeti az egyes szavakat és szinonimákat állít elő: a „magány, egyedüllét, idegen, vendég” címszavakkal kezd, és kifejti a lehetséges kapcsolódási pontokat, külön elbeszélést gyárt minden szóhoz. Bár Rilke és Hevesi Judit költészete számos ponton érintkezik, nézzünk meg egy közös motívumpontot, az angyalt. Nemes Nagy ezt írja: angyal: a névtelen egyik megnevezése. És nem véletlen megnevezése: Rilke vallásos élményéből fakadó (…) első számú metafora a vallás, kimunkált, közérthető szimbólumrendszerével, eszméket testesítő alakjaival, a hit nagy légkörével (…) A megfogalmazás azonban változik az időben: a végsőnek, a nem-tudottnak alapélménye túlömlik a kereszténység körén, rá az antik mítoszra, bekebelezi azt is (sok mindennel együtt), hogy kifejezhesse magát. Az angyal pedig, az Elégiák késői, nagy angyalalakja már személyes mítosz, név-oszlop azon a nehéz úton, amely a szakrális emóció forrásai felé vezet, az ismeretlen, a tudattalan felé, amelyet mégis ki kell mondani. Vagy legalábbis meg kell próbálni kimondását. Még akkor is, ha „iszonyú minden angyal”. Rilkénél átmenet van az angyal motívumánál, a szakrálisból a személyesbe, az individuálisba. Hevesi Judit angyalai kósza angyalok, akik hunyorogva haldoklanak, a tanúság pedig angyaltestű áldozat. Itt tehát egy síkon mozog az angyalszerep. Áldozatok az ezek az angyalok, amelyek már haldoklanak, de nyitva van a szemük. Talán mégis ennek a nyitottságnak lesz jelentősége, annak ellenére, hogy éppen múlófélben vannak. Ebben a hunyorgásban születnek a versek. Hevesi Judit költészetét rövidre fogva a következő szavakon keresztül lehet összefogni: szó, emlékezet, madár, mama, búcsú, test, tér, álom, történet, hiány, hazugság. Érdemes lenne készíteni egy szótárat ebből a költészetből is, amely még nagyon az elején jár, természetesen a teljesség igénye nélkül, elhagyva most az idézőjeleket, hogy egybefolyhasson a „szótörténet”: szó: A lírai én óvatosan fogja meg a tehetetlenség szavait, amelyeket a legszebb madaraknak nevez. A szó általában elakad, dadog, jelen van az unalomig tartó beszéd, de a szótlanság, a csend is. A szó tehát a végletek között mozog. emlékezet: Az emlékezés aktusa többször beleíródik a versekbe, alapmotívumként szerepel. Vádirattá válik. Fojtogató. A lírai én emlékekre vadászik, s nem hagy felejteni. Egyenes háttal kell, ahogy a szokás diktálja. madár: Akarsz-e velem madarasat játszani? – kérdezi a lírai én. A madarak minden szerepet eljátszanak. Ők a tehetetlen szavak. Néha elviselhetetlenül hangosak, máskor elhallgatnak. Áldozatokká is válnak, amikor a hóba odafagy a szárnyuk. Vívódnak, áriáznak, őrzik dalukat, széttükröződnek, iszonyúak és éhesek. mama: Buborékból fúj házat, majd lenyeli a kulcsokat. Ki kell őt gondolni, mert már régóta nincs jelen. Táncol a halállal. Befalazzák. Elernyed a teste. Nem mutatja meg a galambokat. A tata bántja őt. Fölfalja tatát. Nincsenek történetei, meg kell őt keresni. Ő a legszebb madár. Ő az, aki nem hazudik.
87
To ko s B l a n k a
88
isten: Az istenek hazudnak és hallgatnak. Nem lehet megérteni őket. Mégis felajánljuk magunkat nekik az ég felé sietve. hiány: A legfontosabb feladata a terek betöltése lesz. A lyukacsos történetek befoldozásra várnak. Számtalan olyan pont van, amikor ezek a szavak egymásba csúsznak, így jobb szót nem találva rá, metaforahalmozás jön létre. Nem is kell tovább mennünk, már az első vers első soraiban jelen van ez: „óvatosan fogom meg / a tehetetlenség szavait / mint a legszebb madarat / ami a markomba költözött / de nem voltam jó menedék / összetört szárnyaiból / csak néhány szín maradt / azokat gondosan felcímkézve/ rakom a családi albumba / a mamáról úgysincs kép”. Mi történik itt? Valami olyan, ami levezethető egy sorban, a már említett szavak = madarak = mama egyenlőségben. Inkább halmazokat lehetne felrajzolni. De annyira egybefolynak itt a szavak, hogy lehetetlen őket szétválasztani. Hevesi Judit költészete olyan, mint Borges Alef-modellje, egyszerre benne van minden, s ha az ember készít egy szótárat, rájön, hogy a szavakat mesterségesen, a költészet nyelvével (vagy inkább pont természetesen!) választották szét egymástól, így is jelezve összetartozásukat Számtalan Rilke-nyommal találkozunk, amelyek közül most csak kettőt emelnék ki. A mese című vers hasonlóságot mutat Rilke Egy barátnőm emlékére című versével. Hevesi Juditnál ezt olvashatjuk: „legyen ez egy rekviem / a meg nem ismert álmokért / most élő halottaidért imádkozz”. Hevesi ironikus módon szólal meg. Kik azok az élő halottak? Pontosan azok, akik nem reflektálnak a világukra. Rilkénél is jelen van a halottakhoz való viszonyulás: „Halottaim vannak s úgy hagytam én / el őket, hogy csodáltam, míly nyugodt / holt-létében mind milyen otthonos, csak ezt tehetjük: akit szeretünk, engedjük el”. Hevesi Judit rekviem című versében pedig előző versének ellenkezője lesz jelen: „és tényleg nem értem / miért szól a rekviem / egy elcsendesült istennek / halott nyája fölött”. Különös ez a viszony, az egyiknél imára szólít fel, a másiknál pedig elengedésre, de a lényeg kirajzolódik: mindenképp tennünk kell valamit értük, viszonyulnunk kell hozzájuk. Rilkénél az angyalok iszonyúak: „Iszonyu minden angyal. / Igy visszafogom magamat, elnyelve sötét zokogásom / hívó szavait”, Hevesi Juditnál minden madár iszonyú. Hevesi Judit első kötete egy olyan problémakört vezet be, amelynek lényege, hogy kezdenünk kell valamit az emlékezéssel és annak terhével. Azonban ez a viszony még nem tudatosan rendezett, ez még az önbecsapás szintjén van: „idehazudok hát valami megfoghatót” – jelenti be az első versben. Úgy tűnik, hogy még sok mindenben nem tud dönteni, például a megnevezésben, mert minden metaforába torkollik, semminek nincs „saját neve”. Olyan lyukacsos történetek vannak előttünk, amelyeket be kellene foldozni – ezt ki is mondja. Sokszor visszacsúszik még a gyerekkorba, a játék világába. Lehet, hogy semmit nem kellene komolyan vennünk itt? Aztán kiderül, hogy elnémulni már nem lehet, a befalazott mamát elő kell venni. Magát akarja megismerni saját világán keresztül, a fa árnyékában vagy madaraiban.
Ketten a PFIAK-ból
Balogh Robert
Balogh Robert
A Pécsi Fiatal Írók Alkotói köre 2007 és 2012 között működött a Pécsi Ifjúsági Házban a vezetésemmel (illetve csak újra indult, mert 1975-ben alapították, az akkori működésük legjellemzőbb momentuma 1980-ból A Fél korsó hiány című antológia, melynek szerzői: Parti Nagy Lajos, Csordás Gábor, Meliorisz Béla és Pálinkás György). A PFIAK működését alapvetően a tagok szövegeinek közös elemzése adta, amelyet félévente egy-egy esttel a tágabb körnek is bemutattunk, s Költészet Napra jelentősebb rendezvényt – akár utcai kitelepüléssel – is tartottunk. A tagok közül ma már többen rendszeresen publikálnak Loschitz Ferenc, H. Molnár Ákos, Plótár Noémi, Simon Bettina, valakiből médiaművész (Gettó Ferenc), valakiből festő lett (Mészáros Márk), más a slam poetry felé váltott (Áldozó Krisztián). A PFIAK egykori tagjai közül két autentikus hangot megütő költőt, Simon Bettinát és H. Molnár Ákost mutatom be bővebben.
SIBET Simon Bettina 1990-ben született Miskolcon, félig Diósgyőrön, félig Pécsett nőtt fel, jelenleg az ELTE művészettörténet szakának hallgatója, kötete még nincs. Próza kategóriában második helyezett lett a 2008-as Megírország Diákalkotói Szépírói Pályázatán, 2009-ben pedig a MÍA Országos Diákíró Versenyén vers kategóriában harmadik helyezést ért el. Prózát és verset egyenrangú színvonalon ír kiskamasz kora óta, 2012-ben jelent meg az ÉS-ben először, azóta az Új Forrásban és a Műútban publikált verseket. Versei rímtelenek, többnyire strófákra tagolja őket, nem használ központozást. Simon verseinek tárgyiasságra törekvő alaphangulatát megélt élmények lírai felidézésnek s egyben feldolgozásának tekinthetjük. Gyerekkori emlékeiből kiindulva képes a rácsodálkozás és a csoda élményét egyszerűen analizálni, s ahogy ezt erősen vizualizálható költői képekkel újrameséli, értelmezni, közben fel-felsejlenek – mintegy mellesleg – végső kérdések, de az egész gyerekkor-megidézés mentes a pátosztól. Simon Bettina remek érzékkel szerkeszti és nem terheli túl a szövegeit, nem billegnek, inognak a versei, hanem fegyelmezetten, nem bravúrokra törekedve tömbszerűen léteznek. Kitűnő példa ez a részlet, mely Simon Bettina „gyereket a kádba” című verséből származik (megjelent: Élet és Irodalom, 2012. június 1.): „…akkor már napok óta zúgtak a falak mikor csomagokkal a hátán bekopogott és belépett az ablakon át az apja aki bár nem halt meg igazán mégse létezett mióta elment de ez mindegy is volt új bútorokat vettünk akkoriban nem számított az se hogy nem beszél érthetően
89
Balogh Robert
túl sokat nevetett és úgy maradhatott a szája nálunk ez nem volt szokás mondtuk is neki mert mást igazán nem tehettünk sólisztgyurmát sütöttem anya vizet főzött hogy megmossa a gyereket a kádba önti mondta a dugót ne húzzam ki mert lefolyik akkor a lefolyón és ahol kifolyik ott mérik a vizet lavórba ahogy cseppenként szivárog a kádból gondoltam ott ül valaki és azt számolja a kezemen a festék megszárad mire anya értem jön megtöröl befestettem hatszínű temperával hogy a kisült gyurmára nyomjam nem látszanak már rajta a színek a kezemre keményedett száraz és büdös nem mond rá semmit máskor jobban vigyázok ezt már le nem moshatom”
Molako H. Molnár Ákos 1983-ban született Budapesten, Pécsett járt esztétika-filozófia szakra, melyet félbehagyott, jelenleg szappanbuborékokat bűvöl, és autóstoppal járja Európát (éppen Skóciát). Publikált többek között a Bárkában, a Holmiban és a Jelenkorban is. Halk, visszahúzódó alakja a mai magyar fiatal költőnemzedéknek, erős önkritika jellemzi minden megnyilvánulását. Ciklusokban, kötetekben gondolkodik, versei gördülékeny, erősen szerkesztett szövegek, melyek családi traumák, élmények feldolgozásai, így a lírai én-en túl visszatérő szereplői a szövegeinek az Apa, az Anya, s Dionüszosz alakja egyaránt. Vállaltan alanyi költészetének gyakori motívuma még az utazás és az egyedüllét. Folyamatos önreflexió jellemzi, pátosz nélküli ön és létmeghatározó költeményeit és vissza-visszatér korábbi szövegeire, erősebb, kifejezőbb képekkel, rövidítésekkel egyre feszesebbre alakítja át őket. Verseinek átélhető személyessége mellett átsejlik a szöveg filozófiai, esztétikai megalapozottsága is, melyek sajátos, testiség nélküli, testen túli nézőpontot is hozzátesznek H. Molnár visszafogott, lírai mélységű világához. Valamit visz (részlet) megjelent: Holmi 2012/8. Ideákat visz magával a Dráva, ideákat és tekinteteket. Most a tiédet éppen, ahogy a partján ülve kiteregeted neki a múltad. Túléli egyedül (részlet) megjelent: Jelenkor 2012/11.
90
A megtett út innen már beláthatatlan,
Balogh Robert
hagyd, visszamenni nincs miért, a múlt veled együtt felcseperedett, azok csak romok mögötted, ami fénylik közöttük, túléli egyedül, mint ez az alagút, ami száz év múlva is így ragyog a pusztaságban, és egyszer majd ilyen leszel te is, ne félj. Dionüszosz rendbe rakja a kertjét (részlet), megjelent: Ex Symposion 2012. 78. „Dionüszosz kisétál a kertbe, görnyedt háttal néz a lába elé, ma nem tapos el semmit, nem mintha volna mit eltaposni. Ezt hagyta magának. Kisétál a kertbe, hogy rendbe rakja, ha még van mit. A szomszéd kertből áthajló szőlőindákat metszi le először, mint lányok ujjait, egyesével. Többé már nem nyúlnak utána. Biztos kézzel metszi le őket.”
91
Fenyvesi Orsolya
Fenyvesi Orsolya
Táncpestis Műholdak, utasszállító gépek és denevérek a nyári szürkületben, de azonos távolságban zajló mellkasomtól, mit visszahagyva egyetlen messzi fénypontba sűríteném testem, mint egykoron és mindenkoron tekintetünk gyújtópontjába próbáltuk fogni a távolság gyeplőjét, az időt, mint egykoron 1518-ban Strasbourgban egy nő egyszeriben táncolni kezdett, és százak követték a táncba, a halálba, mert a végkimerülésig nem voltak képesek engedelmeskedni a mozdulatlanságnak, mint mindenkoron végtelen kitartással és szüntelenül erőt kell kifejtenünk a teljes átváltozáshoz, és a sűrűsödő sötétségben kinyílik a távol, – a táncoló pestist úgy próbálták gyógyítani, hogy láb alá valót adtak nekik, de a muzsika nem segített már a fertőzötteknek, nem érték utol magukat, nem tudjuk kitáncolni a puszta messzeséget, halálosan elfáradtunk.
Bolond lyukból bolond szél fúj Óceánnyi víz a levegőben, június a hatodik a naptári évben, életünk születésnapoddá duzzadt, elfoglaltunk egy szigetet, melyet egy vulkán épített maga köré, a tengerből kikívánkozva, ahogy kikívánkozott az élet egykor éppen ekképpen. Ez a nyomorult, párás idő nem engedi körénk a mélység-élességet, papírmasé tárgyak, de a montázs ellenünkre lenne, ezért mi is papírra válunk, maradunk a látvánnyal egy anyagból valók, belemásztunk egy még mindig füstölgő kráterbe, és semmit sem éreztünk, ami végül is egyenlő azzal, hogy nem tudtunk beszélni róla, pedig
92
bolond lyukból bolond szél fúj, ez a nagymamám szavajárása, és én igyekeztem lerombolni a vakondtúrásokat. A plátói szerelem semmittudásának birtokában hagytuk el a vulkánt remegve, és kitört még aznap este.
Közös sziget „ἰόπλοκ᾽ ἄγνα μελλιχόμειδε Σάπφοι” Alkaiosz
Dobai Bálint
Dobai Bálint
Közös sziget szült minket a semmibe, én ősnemes, nemzet-fia, harci tűz, s te szent, te Múzsa! Méz-szavakkal fond violád a szívembe, Szapphó! Legyen szerelmünk égi, igaz s örök, lényegtelen, hogy csókokat én sosem adok neked, s te nem fogadnád, úgyis enyészet a test jutalma. De szellemünk és drága kezünk nyoma, mit itt hagyunk majd, atkalakott lapok poros vidékén, hírül adja, mennyi a mennyei nász jutalma!
Magamba gyûrlek magam vagyok a prototípus és a tesztautó felmatricázva én vagyok saját töréstesztem magamat értékelem ki és én járok majd a sztrádán is viszem a családot a kutyát és a határértékeken belül szép kimérten gyűrődöm össze de ha egyszer jön egy vonat vagy egy megrakott teherautó vagy csak lerántasz az útról a koporsód leszek a halálod szétroncsollak magamba gyűrlek velem pusztulsz te szerencsétlen miért ülsz belém ha nem tudsz vezetni
93
Baranyi Gergely
94
Baranyi Gergely
Megemel Nem pusztán arról van szó, hogy süllyedek, ezzel párhuzamosan mintha a tárgyak is emelkednének körülöttem. Ebben az eldönthetetlenségben lebegek, hol úgy érzem, hogy én süllyedek, hol úgy, hogy az asztal, amelyen ebben a pillanatban is könyöklök, emelkedik meghatározhatatlan sebességgel. Előző este a tekinteted emelhetett meg, amelyik egy másik arcról nézett fel rám. A kezedre is ráismertem egy másik kézről, félreismerhetetlenül. Velem szemben ültél, és annak megfellebbezhetetlen temporalitásával, egy idegen testre boruló emlékezetként. A folyamatos távolodással a pad és a rajta hagyott sálak, táskák és naptárak egyre zsugorodtak, ahogy a tér is, minden benne felejtett csillogó műszerűségével. Egyedül a tekinteted maradt változatlan, a közeledés hatását éreztette a környezethez képest. Kitágult benne a múlt idő. De mindössze egy pillanat volt az egész. Majd felálltál az idegen testeddel az asztaltól, épp rágyújtani mentél. Most, ami marad ebben a lassú ereszkedésben, illetve a koordinátáit vesztett térben, annak az időtlenségnek a tudata, melyet néha egy-egy, az asztalra felkarcolt dátum idézhet fel.
Hirtelen kerültünk közel egymáshoz. Egy kisebb összejövetel közepén, egy kocsma emeletén sörözgettünk. Épp akkortól kezdtük el kidolgozni egymást, körberajzolni saját metszetünket – megsejteni együttlétünk szertartásait.
Baranyi Gergely
Kiismerni egy testet
Elkezdtünk kiismerni egy testet, azt, amelyik a közös térbe lépéskor minden egyes sejtjével, izomrándulásával belesimul annak atmoszférájába. A karod, combod és csípőd, amelyek még nem rég egy monoton beszédhang hullámait itták magukba, átvették jelenlétem frekvenciáit, ahogyan az én testem is magába zárt minden rezdülésed. Viszont mára mindössze csak a jelei, kiüresedett négyzetméterei maradtak meg ennek a valamikori közös metszetnek. Néha érzem, ahogyan egy-egy érintés, vagy annak emléke erre rámutat, amely már más, azóta körberajzolt testekkel mosódik egybe.
95
Balogh Zetas Péter
96
Balogh Zetas Péter
nyakkendô dôlésszöge az asztalon hevert a nyakkendőm, egy órával ezelőtt dobtad le rólam, próbáltuk letapogatni a közös pontokat, mint egy fénymásolón végigpásztázó fény, nyelvet festettünk egymás bőrére, mert csak így lehet leképezni magunkat, nem? egymásban keresni a fájdalom kisüléseit, ami szinkronba hangolja lüktetésünket, s mint az a gép, én úgy nyálaznám végig bőröd papírfehérségét
A Vörös Fonálféreg Rajától különvált, légben ténfergő porszem, Lélegzetvételnyire a többitől, nem tud tovább Redukálódni, nem tudna mivé. Trombitafolyondár vörös tölcsére süvölt, Hány nyár felé kellene szakadni és hány irányba, hogy sóval szórjam be a kinyílt sebeket, és üvölthessek vissza a virágra.
Nagy Márta Júlia
Nagy Márta Júlia
Hírt kell adnom ezekről a piros fonalakról, Amik úgy futnak bele a szívbe, mint a tetanuszcsík. Meg kell tanulnom a Vörös Fonálféreg-térképet, hogy elinduljak azok útján, akik már nem beszélnek, csak sikoltoznak és tekeregnek.
Diána Rozsdás ecetfa, madárbirs függönye mögül Gurul elő biciklin a ködből. Csíkszemű, hűvös, Szigorú, húsos nő. Haja őszi lombgubancba Olvad, kabátja szárnya szétterül, úszik utána. Arcába mar az október, a nyomában settenkedő fagy, mely úgy közeleg, mint hajnalonta a nem várt neszek. Azt fogja hinni, mókus vagy nyest motoszkál. Tekintete, akár a palettapacsmagos ártéri erdő, Melynek gyöngyöző ködén át éterivé fakul A cinóber és az okker, de az utca végében Rőten csap fel a lángjuk – penészes boltív alatt Kipirult arcú lányok vihognak össze éppen.
97
B e n d e Ta m á s
Bende Tamás
Ökölbe szorított Egyre nyilvánvalóbb, hogy távolodom. Akár egy elfelejtett gumicsónak, sodródom egy ismeretlen középpont felé, minél messzebb a tipródástól, ettől a szűk, koszos pincétől. Mert még mindig nem értjük az elejtett bádogkanalak súlyát, és nem értjük a lángoló szalmabálákból felszálló füstöt, a kiürült csajkák alján a rozsdafoltokat. Nem értjük a hólyagos tenyereket, a kőbányák szégyenteljes hallgatását, a kimetszett gyomrokat és a reumás térdeket. Valaki az előszobai tükör elé rak egy széket, leül rá, órákon át nézi magát, majd feláll és visszateszi az asztal végébe. Azt mondtad, létezik egy hely, ahol nincs első és nincs utolsó vendég, de én a folytonos ígéretek szülötte vagyok. Ökölbe szorított kézzel állok a tehetetlenségben.
Vajon honnan Egy hasadék nyílik az ágyam helyén. Melléd fekszem, pedig már régóta nem vagy itt. Innen megint útra kelni elmondhatatlanul nehéz. Széthordott napszakok között botorkálok, nem verem vissza, csupán elnyelem a fényt. Egy üres pincében évekre meghúzom magam, és minden percet azzal töltök, hogy elképzeljem, milyen lesz a találkozás, az elnyújtott, széttárt megérkezés.
98
Majd jótékonyan hallgatunk tévedéseinkről, és nem hozzuk szóba a megbocsájtást sem, csak nézzük egymást és azon gondolkodunk, hogy a másik arc vajon honnan olyan ismerős.
A türelem Akár egy élősdi sejt, beépült a szervezetembe a türelem. Először a szív körül jelent meg, apró kis csomó, gondoltam nem zavar, majd átterjedt a gyomorra is. Gondoltam nem zavar, sőt megtisztelve éreztem magam; egyébként is: miért ne lenne jóindulatú daganat? Gyere, kis sejt, mondtam, lakd csak be mindenem – együtt hódítjuk meg a világot!
Purosz Leonidasz
Purosz Leonidasz
Mint egy épülő diktatúra, úgy nyert teret magának milliméterről milliméterre; a stabilizáció fázisa után hozta magával először a vitatható törvényeket; hát lenyeltem, le én, nem műtöttem ki ekkor se magamból – részben, mert még hittem benne, részben, mert ekkorra észrevétlenül elhatalmasodott rajtam. És persze így buktam el. Mert a vitathatóból vitathatatlan lesz, a lehetőségből szabály, a szeretetből dogma. A beteg sejtből betegség lesz, ha ki nem irtják; és látod, én nem irtottam ki, Egyed Barbara, mert szeretlek valamiért. Valamikor szerettem is, hogy szeretlek, ma már tűröm dogmatikusan. Tűröm, hogy nevess, pedig nem vicces, amit mondok. Tűröm, hogy sírj, sőt letörlöm a könnyeidet, bár irtózom tőlük. Nem vizsgállak. Nem ellenőrzöm, mit hozol magaddal: hasznosat vagy haszontalant. Figyelmes lettem és megértő: zsebembe rejtem szabadságom szánalmas, összelehelt darabkáit ----- …és mit kapok cserébe? Már ezt a mélyen emberi kérdést sem teszem fel magamnak. Látod? Beteg vagyok, Egyed Barbara.
99
Vajna Ádám
Vajna Ádám
A hazáról és valami szerelemrôl megint elmulasztottuk az utolsó kompot az olajfúrótoronyról hányunk a tengerbe az acélpadlón testek kínos rendben mindegyik egyszerre pislog őket kellett volna megtalálnunk de csak a testüket lökdössük a vízbe mindegyikük szemgödrében üzenet a hazáról és valami szerelemről idáig nem repülnek el a madarak mégis jönnek ide nők kicsókolni szánkból a savanyú hányadékot csápjaik lesznek és szívük sósat izzadnak sósat mint a tenger
Damaszkusz felé tudják hogy itt az apokalipszis anyáink mégis főzik a lekvárt de mi az összes méhkaptárt levertük már menekülőben damaszkusz felé a méhek az erdőszélen érnek utol egy várost nézünk mellénk telepednek nem ide kellett megérkeznünk de itt mindenki kedvesnek tűnik halott testekből levest főznek nekünk vér úszik benne és szeretet eszünk egy elhordott szoborparkban tervezgetjük az elszalasztott jövőt
100
Legóember-versek
Braun Barna
Braun Barna
A legóember neve Hiába írom rá, lejön róla a név. Lejön róla minden bűn és szerves szennyezés.
Szétszedett legóember Ha akarnálak egybe is rakhatnálak mindenhol vannak kedves darabok csak úgy teszek mintha nem lennél
Kádár-legó Nem te vagy a rossz változat, Mind így készült, ilyenek Nincs kevesebb kezük-lábuk sőt ugyanúgy merevek, csak mást játszanak itt velük, Posztkádári gyerekek.
A legón túl sok formácska ígérete műanyagban sok életke ígérete formácskákban
101
Braun Barna
A legóember belseje Csak le kell kaparni kívül és ott van, mint minden alatt a halál.
Halál-legó Nem szeretnéd de az éjjel legóember jön és átpakol a városába visz ahol minden tömör mégse kész fénylenek a műsötétben üvegmentes törhetetlen ablakok és néz ki rajtuk sok sötét fej ne félj tőlük ők már nem halnak tovább
A legóemberek Mindenkiben él egy legóember felneveli megszereti, megpróbálja másokéhoz mérni, kipróbál sok lyukakat, pöcköket. Megpróbálja más márkákkal társítani amije van: Az úgynevezett „torso” és az úgy nevezett „legs” is sokféleképp cserélhető ameddig elbírja még a „hips” Nem kell félni attól, hogy elfogynak az elemek csak attól, hogy mindegyikre nem jut majd idő: gyorsan kimúlik a legóból az ember.
102
A Lego Group (magyarul Legó Csoport) évente 10 000 000 embernek adva munkát mintegy 3655 fajta legóembert állít elő, melyből 2013-ra 5 milliárd példány készült el, (naponta mennyi csodálatos születés)
Braun Barna
Úgy lett terveztetve a kis figura, hogy mindegyik egyedi figura mindegyik másik figurával pontosan kompatibilis legyen: minden „torso” az összes „head”-del és az összes „figure” vagy „fig” egymással. 2019-re pedig több egyedi legóember lesz, – több mint kilencmilliárd – mint nem-legó-ember, ezért fontos, hogy mind a 3655 -féle figura (feketék, fehérek, yodák), is megszeresse az embert.
A legóember teste ez a leghasztalanabb, magától nem fog téglát, nem tartja meg és nem tudja vinni sem, nem feszül izma: nincs, csupasz festett, hasztalan test nem kell ilyen senkinek.
A legóember arca Új arcot kaptál, ne keseregj új arcot kaptál ahogy megígértem: megigazítottalak és most már sokkal szerethetőbb vagy és sokkal igazibb is, mert úgy látszik: nem félsz.
A legóember sorsa Amit a doboz tartalmaz, legóemberednek csak abból választhatsz, ha nem tetszik a doboz vásárolhatsz másikat.
103
Braun Barna
104
Rossz legók Nyitottak egy külön dobozt. Ebben minden legóember rossz. Bele kell tenni, ami nem jó. Le kell szedni a fejet, ha a festék megkopott az arcon. Kifejezéstelen arcot, fél szemet nem kaphat rászoruló gyerek, fiatal rokon. A karba ha sok kosz szorult nem lehet szúrni ép kezet. A láb, ha eltört, az szemét. Játszani letört csonkkal nem lehet. Veszélyes az eltört fél kéz, kiszúrja a gyerekek szemét felsérti az ínyt, a nyelőcsőben kárt okoz. A legóember csupa veszély, ha nem ép.
Kiterített háló A kiterített háló alatt, a háló durva szöveteként veszélytelenre csiszoltam durva vonalaim, minden mozdulat, minden eltérítendő mondat folyton változó alakját: minden lehetséges kiszögelést, amelyen fennakadhatna egy mélyebb meder előre kiszámolt egyenese.
Mizsur Dániel
Mizsur Dániel
Egy magára hagyható rendszer önműködése: az én dolgom csupán annyi, hogy a lehetőségek tolakodásában felmérjem azt, ami – egy üres foglalat ellenértékeként – majd helyemen visszamarad. Egy vékony repedés vagy egy túl gyorsan gyógyuló, könnyen ejtett seb. Hol szakadna a háló hiányomtól?
105
Mizsur Dániel
Kiûzetés Egy sziget felé evezni annyi, mint beismerni, nincs hova menekülnöm. A partot ugyan meghagyták, de idegen népek nézik, ahogy próbálom menteni magam – egyetlen út vezetett idáig, de azt csak nappal látni. Éjszaka van. * Ahogy közeledik lassan a fényverte utcán, ahol régen még csak kockakövek jelezték a hallgatás szorítását, nem a gondosan kiépített utak, ahogy vezetik az eltévedt vagy az eltévedni kívánó férfiakat, engem, aki egykor még tévelyegni érkezett ebbe a városba, még nem kívántam máshova életem apró jelzéspontjait, még nem álmodtam könnyű hegyekről, másik városról, az ég biztató szürke darabjáról – de ma térképet kell olvasnom, hogy végre eltévedjek, de nem tudok. Csak éveket visszamenni, néhány évet, amikor még nem tudtam, hol vagyok, az éjszakára nyíló ablakok elé, hogy újra lássam azt, amit most is itt van, és mégsem látható – Valami kényszerű az imából és valami szükséges a gyónásból, ahogy beesteledik. Ilyenkor néha látom önmagam, egy erdő közelében nézem a kitartó fényeket, a város távolról sem kíméletes geometriáját, de lassan leválik egy-egy felesleges réteg, és az erdőből halk gyerekzsivaj jelzi, hogy mégis úton vagyok felétek.
106
Csillagporzás Minden déli harangszónál elcsuklik hangom. Visszafogom lélegzetem, de még így sem hallom annál halkabb lépteit a mának, mint ahogy a szűk világba név nélkül mindenkit kitalálnak.
Éltetô Erzsébet
ÉltetÔ Erzsébet
Kitálalom mérgezett magam. Mama bocsáss meg, az alma fennakadt torkom falán. Talán még piros. Piros. Piros. Piros. Megmondtam, hogy TILOS nevedre ékezetet tenni, míg önmagad a magtalan hon talaja akar akaratlan lenni. E föld ápol és eltakar. Elkapart sebeket, Varratok örökké fájó mély nyomát, Csont és bőr csecsemőket, síró gyerekszobát. Jaj, kibomló álomallegóriák járnak csak glóriákkal fejükön a kúthoz, míg végül el nem törnek, hol valónkba törött szilánk vájja át magát minden véredényen. Végeredményünk végül így csak egy végtelenbe terülő átmeneti szálló. Egymáshoz súrlódó plasztik testek burka, egy kurta vonással megfestett sejtelem. Fagypont alá eső vérrögök, járdaszegélyek hidege,
107
Éltetô Erzsébet
betonpárnába fojtott egyenes vonalú vágyak elpattanó idege. Mama bocsáss meg, az arcod olyan idegen. Kívülről ordító fagy, belül ordas farkas, aki az erdőben maradt Piroskával és éhes... Csitt csak hallgass és aludj. Semmi baj nem lesz édes.
Öltöztetés Minek öltözzek most neked, ha vershelyemen nincs más, csak a lejegyzett hiány, mióta egy sötétlő erdőben hagytam bolyongani minden fantáziám: mint veszett róka, ki körbe-körbe kering saját farka körül, úgy körmölöm kéken mondataim a papíron. Róka rege róka milyen szar egy mondóka ez. Mondd, Zsóka inkább miért nem Csipkerózsa lettél idén? Minek öltözzek neked, ha fejem felett már évekkel ezelőtt is ugyanazok a hideg kezek tették vállamra a tavalyi, kinyúlt pulóvereket. Azokból is a poliésztereket.
108
Éltetô Erzsébet
Róka rege róka suttogják zörögve a fák, farkasordítva vonyítanak bennünk a kihűlt éjszakák. Egy félig lerágott csirkecsonton ringatja magát álomba mellettem jelmezem, talán várok vele még egy évet, addig meg elteszem. Mint veszett róka, ki körbe-körbe kering saját farka körül, úgy körmölöm kéken mondataim a papíron. Róka rege róka milyen szar egy mondóka ez. Mondd, Zsóka inkább miért nem Csipkerózsa lettél idén? virágkoszorút tennem.
109
B. Kiss Mátyás
B. Kiss Mátyás
abszolút nulla körülbelül – 273 C° fokos hidegben a részecskék mozgása leáll és minden félelem egyetlen gondolatba sűrűsödik utoljára még kimentenék valamit szavaid kiragadom a semmiből
úton úton egy idegenebb világ felé a városok lassan eltűnnek visszapillantó tükrödben az út szélén ismétlődő fények esőcseppek az apád szavai () mintha kimérnék az időt ami többé már nem a te időd a városok visszatükröződnek benned hosszúfényeid verődnek vissza az égről
110
alváshiányos ég összekarcolják a levegőt az ágak
B. Kiss Mátyás
alváshiány
madárnyomok a szavak lyukat ütnek a hóba
a válasz ön súlyosan szorongó ember kép telen él etét fél elem nél kül éln
111
Nagy Soma
Nagy Soma
Keresômezô I. A keresőmezőt egy billentyű lenyomása után automatikusan kitöltik az előzmények. Mint mikor azért keresek rád, hogy hátha kiderül, hogy egy párhuzamos univerzumban pornósztár vagy. Vagy apáca, vagy bármi. Hogy létezel, nem csak bennem, és amit ismerek, az még csak egy szeleted, amiből lesz több is. Most csak a hiányod simogatom magamban, és - mint ahogy kezdőbetűdről te jutsz eszébe a gépnek, úgy nekem is te ugrasz be a legtöbb nyálas szóról. Nálad ez nehezebb. Hiába győzködlek, te valahogy mindig megtalálod a kiskaput, hogy miért is nem szeretlek. II. Elillanó gyönyör csak arra várni, Hogy újra-újra válaszolj nekem te; A messzeség mi áll közénk parányi; Vidám szobámat illatod belengte. Reménykedünk a másikunk hitében, Nevetve hogyha gépelünk le vágyat; Te ott Budán, azonban én vidéken; A messzeség ma senkinek se fájhat. Bitek repülnek el feléd a széllel, S te is dobálod énfelém a szókat; A vallomásom így ereszti széjjel. Törekszem érni új dimenziókat Romantikánkban itt ez este még el, S ha nem jön össze, verset írok rólad.
112
Lerakódik, mint por a tüdőben, egy végigdohányzott élet emléke az agy valami idegcsomójában, két megíratlan életrajz gondolata közé. Úgy épült ő is, mint a kőzetek. Azokat is millió év préseli, mígnem az egyetlen élőre emlékeztető dolog bennük is csak némi kalcium váz marad. Csak benne a fáradt csontok, nem kagylók, rákok egy bezzegazőideje előtti korból. Családi ebédek homályából dereng, és mert úgysem emlékszem rá, senki sem fáradt, hogy a kedvemért nagypapaként hivatkozzon rá. Elment mielőtt megjöttem volna, fél lábbal itt, ő már sehol. És ahogy engem is így temet majd el az a genetika, ami miatt már én sem ismertem az idősebb férfi rokonaimat, most ő préseli a kőzeteket mélyre, hogy legyen mind hova oldanunk a kalcium vázat, ami majd marad belőlünk.
Nagy Soma
III.
IV. bizonytalanul vetülnek a fények; azok is gyűlöletet keltenek. megőrjít, utálom, itt hagynám végleg; indulnék nyugatnak vagy keletnek. az nem mentség, hogy utálom magamat. még odaszólok annak a párnak: hiába építenek falakat; szakítanak, csak pár hét vagy pár nap. mert én nem zúzom be fülkék ablakát, de csak azért, mert túl nyíltan barbár. undorít, de érzem szép fuvallatát, hogy belőlük se lesz már házaspár. rájövök, hogy most rossz, de a nagy falat holnapra a tükörbe nézés marad.
113
Varga Melinda
114
Varga Melinda
A szkizofrén várostól az északi nyárig Nem szerencsés behatárolni, különböző skatulyába gyömöszölni a költőket, főként, ha a kortárs magyar irodalom legfiatalabb képviselőiről van szó. Határon túli magyar irodalom, női irodalom – több ilyen helytelen és olykor pejoratív értelemben használt skatulya létezik, amelybe elhamarkodottan besorolunk alkotókat. Az Irodalmi Jelen köré csoportosuló fiatal költőket, akiknek zöme a Debüt rovatban már közölt vagy versei közlés előtt állnak, nevezhetnénk akár Facebook generációs költőknek is, ha újabb buta irodalmi skatulyát szeretnénk gyártani, vagy mondvacsinált irányzatosság mentén csoportosítani a húszas éveik elején járó poétákat. Ezeknek az alkotóknak azon túlmenően, hogy egyik közös vonásuk a közösségi hálón való intenzív jelenlét, s hogy kéziratot is gyakran a csevegő ablakba csatolnak vagy másolnak be (a szerkesztő legnagyobb „örömére”, mert ilyenkor elvész a sortördelés), nem kapcsolja egymáshoz egyéb közös jellemző. Az irodalom legfrissebb hajtásai ugyanis külön utakon járnak, ezért helytelen lenne csoportról vagy irodalmi irányzatról beszélni. Egyéni pályák, és nem közös utak jellemzik a jelenkori legfiatalabb magyar irodalmat. Másfél éve indítottuk újra az Irodalmi Jelen Debüt rovatát, amelyet Hudy Árpád kollégámmal közösen szerkesztünk, ő a prózáért felelős, én a versek fölött bábáskodom. Ezen idő alatt rengeteg kézirat érkezett az elektronikus postaládánkba, amelyek közül a legjobbak megjelentek a rovatban. 2014 őszétől a kolozsvári Bulgakov irodalmi kávézóban havonta egyszer íróműhelyt szervezek a Kincses Városban tanuló, illetve itt élő fiatal, még kötettel nem rendelkező alkotók számára. Ezeken a találkozókon a társművészetek fele is nyitunk, a film és irodalom, illetve a képzőművészet is irodalom viszonyát vizsgáltuk eddig, a következő ülésünkön a zene és literatúra lesz terítéken. A jelen válogatásban több olyan vers szerepel, amely a műhelymunka eredménye: André Ferenc báboló c. verse, Szucher Ágnes A boszorkány imája, Fürdőszobai idill gyilkossággal c. költeményei, Ugron Nóra tengernél, Sárkány Tímea fehérvérsejtölő hasonlat és a Boutique c. versei. Ezek a költemények zömében a magány, az elidegenedés, a lecsupaszított, illúzióktól mentes világ, a szerelem, mint eltárgyiasult érzés, az urbánus létforma témákra építkeznek. Gyakoribb a szabad vers, ritkább a kötött formában írt költemény. Szomorú, néha talán túlságosan nyomasztó lírai anyag ez, korunk hiteles látlelete. André Ferenc a nemzedéknek egyik legtehetségesebb képviselője, már kiforrott lírai hanggal bír, a kötött formát remekül kezeli, végre egy olyan fiatal költő, aki tudja, mi az, hogy időmértékes verselés, ugyanakkor a szabadon áradó soroktól sem riad vissza. „mindenütt, minden országban,/minden elakadt lélegzetben/helye van a jégnek.” – írja a cinkos című versében. Soraiból keserű melankólia, szarkazmus világlik ki, persze amikor épp nem játszik a szavakkal. André ugyanis nagy szóbűvész, s a játékosság épp olyan fontos számára, mint meglátni a szkizofrén várost Kolozsvárban, aki éppen évszak szeretne lenni.
Varga Melinda
Csabai Máté verseinek különlegessége az apokaliptikus, világvégi hangulat érzékletes megjelenítésében rejlik, mintha folyton arra készülne, előrevetítse az emberiség végzetét. „Égett tarló az ember. Szenvedélybeteg./A víz csak gyávaság. Alagút.” – írja A tűzről című versében. Csuhaj-Barna Rebeka versei narkotikus, mézsűrű álomba, finom lebegésbe csábítják az olvasót. Csáth Géza, Weöres Sándor, Nemes Nagy Ágnes utalások, motívumok bukkannak elő a sorokból. Olyan ez a lírai szövet, mint a pillangó szárnya, csak gyönyörködni szabad benne, ha hozzáérünk, megöljük a pillangót, megfosszuk a repülés önfeledt állapotától. A Debüt rovat legfiatalabb alkotója Deák Blanka Paula, még csak tizenhét éves, s mondhatni, kész költő. Mint jó fényképész figyel, elkapja a pillanatot, sűrít, felnagyít, szelektál, tudja, hogy milyen nyitott ablaknál a hallgatás, egyáltalában a hallgatás és várakozás öröme, szépsége miben rejlik. Bölcs alkotó, mintha egy kis filozófus bújt volna el benne: „Építek neked egy házat – magamban – ,/s miután felépültél, te lehetsz menedéke/ annak, aki mind ez idáig csupa én voltam”. – írja a Mendék c. versében. Dudinszky Nikolett sorait az emlékezés hatja át, a költő összegez, lezár egy periódust, eltávolodik mindattól, ami számára gyerekként fontos volt, megpróbálja visszahozni a fehérség szitáló nyugalmát. Mint télen az első havazás utáni táj, annyira rezignált és nyugodt ez a líra. „Visszamegyek a féltő gondba,/mely nélkülözött minden lényeglátást/így tücskök és méhek ambulanciája/ingerelte a leselkedő szorongást./” – olvashatjuk a Hátizsák nélkül c. versben. Gotha-Róbert Milán a szabad verstől a kötött formán át a prózaversig és a rövidprózáig több műfajjal is kísérletezik. Ennek a kísérletnek, ha nem is mindig, de gyakran nagyon jó végeredménye lesz. Saját hangját kereső, klasszikus műveltséggel bíró szerző, aki valószínűleg át fog nyargalni a rövidpróza mezejére. A természeti táj és a város párhuzamba állítása, az idő, az emberi sors foglalkozatják leginkább. Verseiben gyakran feltűnnek mitológiai alakok is, sejtelmes, misztikus lények, akik bár e világból valók, mégis úgy érezzük, valamilyen félistenek. Horváth Imre Olivér ugyancsak kísérletező költő, s bár előszeretettel ír szonetteket és egyéb kötött formájú költeményeket, a szabadon áradó, hosszabb terjedelmű, epikus jellegű költeményeiben jobban érvényesül például a filozófiai hang, amely ezen versek egyik erőssége: Két parazita című verséből érdemes a következő képeket kiemelnünk: „mert mind szövegrejtvény/vagyunk az üresség mögött, elfordított betűk,/írás és olvasás, nyeremény és cső/” Molnár Bea Téboly és Fesztivál című versei olyan tájakra kalauzolják az olvasót, amely igencsak kellemetlen vidék, nem érezzük jól magunkat benne, egyszer egy kórházban találjuk magunkat, ahol önmagunkat és önmagunk határait keressük, aztán egy fesztiváli időbe csöppenünk, amely tulajdonképpen nem is valóságos, egy emlékezés egy korábbi dallam, ritmus, egy másik érintés reggeli izzása tartja fogva a lírai ént. Sárkány Tímea ugyancsak kiemelkedő, ritka költői hang. Akárcsak Deák Blanka Paula, ő is nagyon fiatal, első éves bölcsész Kolozsvárott. Verseinek erénye a meghökkentő jelzős szószerkezetek és a már - már képzavar határát súroló merész, látomásos jellegű költői képek. „Törtfehér magány”, „retinaroncsoló reggel” és ehhez hasonló jelzős szerkezetek felrázzák az olvasót, de nem lehet figyelem nélkül elmenni az olyan képek mellett sem, mint: „retina mögötti résben élénkebben foszforeszkál/a hófény, ellepi a látóideget a vérsötét”
115
Varga Melinda
116
Szucher Ágnes Bernadett mindét verse, A boszorkány imája és a Fürdőszobai idill gyilkossággal címűek a műhelymunka eredménye. Két kortárs irodalmi műre(Nagy Koppány Zsolt Személyi figyelő c. novellája, György Attila A boszorkányok feltámadás c. kisregénye) és az ebből ihletődő Lakatos Róbert filmekre reflektál. A képek már-már ijesztően bizarrak, céljuk az elrettentés, a világ idegenségének hithű ábrázolása: „az istennek külön törölközőt tenni,/ha wc kagylón át betoppanna” - írja Ágnes a Fürdőszobai idill gyilkossággal című versében. Ugron Nóra a tengernél, és a sirályok című versei szemlélődésről szólnak, több idősík, több hangulat kapcsolódik egymásba. Ezekben a versekben még a sirályok is magányosak és elfelejtik a nyelvüket, ha nincs kihez szólniuk, a csend pedig a Facebookra költözik. Vass Csaba költői hangja inkább a nyugatosokra emlékeztet, még nem kiforrott, de ígéretes tehetség. Magányod című verse kiemelkedő: “Szürkületkor vizet merítesz a régi kútnál/És forgácsot viszel az esti tűznek/És reméled, hogy ma éjjel nyugton hagynak/De az álmok eltépnek és velem összefűznek”. Varga Melinda
cinkos
André Ferenc
André Ferenc
mielőtt elindult a macskaköveken, visszatartotta lélegzetét. csak hogy megbizonyosodjon, nem szivacsból van a járda. tegnap zongorázni tanítottad, ma dobolni, holnapra talán az izomrostok is beleszoknak a ritmikába. pontosan négy hét és három nap múlva kezdődik el az olvadás, de ennek még nem tulajdonítasz jelelentőséget, hiszen tudod, a fagy belekarmol a bőrbe, mindenütt, minden országban, minden elakadt lélegzetben helye van a jégnek. így aztán beleszoktál az elégedetlenségbe. így maradnak meg lábad nyomában a ráncok, melyekből ki lehet még olvasni azt az arcrezdülést is, amit akkor éreztél, amikor utoljára csuktad be utána az ajtót és nekitámasztottad a szőnyeget. most már biztos vagy abban, hogy le fogsz bukni, vízumod nincs, hát nincs maradás, már előre érzed a fémet, ahogy odabújik a csuklóhoz, becsípi a szőrszálakat, feddhetetlenül csikorog és éget. a tányért eltolod magad elől, a széléről visszagurulnak a borsók. kérdőn nézel, de a kérdést még te sem ismered. csak elégedetlenség
117
André Ferenc
118
és idegenség. és csak attól félsz, mi lenne veled, és hogy néznél ki majd a képeken, hogyha végre rajtakapnának, és végleg elhagyná tested a félelem.
A megtisztulás éneke
Csabai Máté
Csabai Máté
Hunyd le a szemed. Rejtőzz tested sötétkamrájába, hívd elő kudarcaid: halott fotonokat, omló szerelmeket. Mint menekülő katonákba a dinamit, úgy kapaszkodnak majd beléd, fércekké szaggatják arcod és kezeid. Ne félj e félig-haláltól: ekképp lesz arcod és lesz kezed megint. Vedd marokba, mint talált kavicsot, cipeld fotóidat, vagy dobd le egy székre. Mossa el a tenger szégyellt katedrálisod. Záródjon combjaid hullámverése.
119
Csuhaj-Barna Rebeka
Csuhaj-Barna Rebeka
egy oldal a memoárból az akarat milyen ostoba. nedves szem, száraz torok kényelmetlen a kádfürdő. jól tudom, szörnyed vagyok. te az én szörnyem vagy. a szorongás hosszú karja szótengerünkben a só, a nyitott szemet marja. persze a helyzet súlytalan. panaszra nincs semmi ok, egy tüdőhorpasztó levegővel könnyedén hátat fordítok. te is így fordítod el a fejed, ropogó ízületekkel, vértócsában álmosan tapicskolva.
120
Aranygaluska Hamarosan megérkezel. Lesz frissen mosott ágyneműhuzat, befőttek, kinyitott ablakok. Ebéd, mert enni azt szeretsz. Pohárban víz, valami zene ráadásként. Habár kétlem, hogy figyelnél rá. Ennek ellenére elképzeltem ahogy Mozart szól, miközben eszel. Dohányzunk. Takarítás közben leverek néhány könyvet a polcról, majd elmegyünk sétálni a tölgyfákhoz, hogy végre elfeledjük a kettőnk közötti távolságot. Nem akarok beszélgetéseket, nagy gondolatokat, istentelenségeket. Legjobb lesz ha mindketten megértjük: nyitott ablaknál legjobb a hallgatás
Deák Blanka Paula
Deák Blanka Paula
121
Dudinszky Nikolett
Dudinszky Nikolett
Sz.-i feladat Nem elég, bár tudom, több nem lehet. Talán, ha érdemes leszek rá, sötétség borul majd szememre, vagy kiégnek egy viharban a jövendő évek színes reklámfényei, akkor megnyílik a tenyérnyi pillanat és én megszeretem e túlbecsült, sziklából hasított, szürke követ. Görgetés közben, magamban taposva, felérek a kevéshez.
Hátizsák nélkül Visszamegyek a nedves fapadokhoz, hol a testi fájdalom még nyugdíjasok kora reggeli sakkjátszmája volt. Visszamegyek a Tisza- parti szürke kavicsokhoz, kiket megtisztítottam és elneveztem, bár egyik sem az enyém volt. Visszamegyek az évszakok felügyelet nélkül hagyott vagyonához, a rövidnadrág öröméhez és a fehérség szitáló nyugalmához. Visszamegyek a féltő gondba, mely nélkülözött minden lényeglátást így tücskök és méhek ambulanciája ingerelte a leselkedő szorongást.
122
Tökéletlen út Hosszú hétköznapjaink aggodalmai gurulnak mögöttünk minden délután, mint nehéz könyvekkel megtöltött koffer. Mert számtalan útba fáradt vándor előbb utóbb hazaér és megpihen. Cipődnek kopott orra egyre barátságosabb. Most pár kavics tapasztalja nyugtalan személyed szokásait. Belerúgsz és elszáll a közvetlen iránytalanság.
Gotha Róbert-Milán
Gotha Róbert-Milán
Nem vagy egyedül. A szembeni járdán, idegenek kopogtatják talpuk az utcán. Hiszen ők is tudják, hogy nem mindig a rövid, a rutinos út juttathat el oda. És te, aki árnyékodon kívül nem látsz mást, mint kirajzolt körvonalak formáit, melyen csak egy fénybe költözött márciusi délután változtathat nézz át a járdán: mert szabad a rítus, de a változás felszabadít, szalad az ember, siet az időnek türelmetlen hitvese, aki néz, de nem lát, hall, de nem figyel. És az a bizonyos érzés, momentum, pillanat, vagy nevezheted más pár száz dolognak, elvész akár továbbrúgott, otthagyott kő, tökéletlen útjaink járdaszélein.
123
Horváth Imre Olivér
Horváth Imre Olivér
Fiúszoprán Éhező fatörzs hívja a gombát, őzláb mentén pulzáló ér, ingnyakba gombolt hússzöveten rovarraj válik zsinórrá, bokréta készül: pirkadatba pállott hold, lárvák násztánca, égbe nyúl, vágyja a kitöltést a nulla, felhang hiába, a here önmagába vissza- visszatér.
124
Téboly
Molnár Bea
Molnár Bea
mozdulatlanságod kényszer, alattad fehér lepedő a háttérben halk zene megy jobb feleden sötétített ablak függönnyel bal feleden vasszék, vasszekrény most ismerd fel a dallamot – mondják ismerős nyelven szól valami hatnyolcados a lüktetés bentről kifelé jön táncolni kezd a szék, felfelé mászik az ágyadon a múltkor sokkal lassabban táncolt, de akkor nem vasból volt, hanem fából vagy valami puha anyagból, amire nem mertél ráülni előbb ismerd fel a dallamot – mondják majd táncolhatsz a székkel, ölelheted a hideg vasat ráülhetsz, ha rá mersz ülni, együtt mozogtok majd valami hatnyolcados ritmusra, nemsokára fázni fog a lábfejed, kezeddel masszírozni kezded, végigsimítod a hajlatokat, magadra ismersz: eszedbe jut a saját dallam, saját ritmus, benne volt az érintésben, a reggeli izzadásban, benne volt a tegnapi étel ízében, amit saját kézfejedből haraptál ki ismét, hogy magadra ismerj. most ismerd fel a dallamot – mondják, de te csak fekszel, mozdulatlanságod kényszer, alattad fehér lepedő, a háttérben halk zene megy jobb feleden sötétített ablak bal feleden vasszekrény.
125
Sárkány Tímea
126
Sárkány Tímea
fehérvérsejtölô hasonlat se beszélni, se írni nem tudok. te vagy a hibás, mert téged lehet hibáztatni, ha retinaroncsoló reggeleken úgy engedsz kilépnem a magánnyá-kopott lépcsőházba, úgy engedsz el hosszabb időre (megvakulni) mintha soha többé nem láthatnád tovarebbenő sziluettem s a mögötte csattanó cserefa-ajtó erezetét. törtfehér magány mászkál a paplanon és a vonatablakon túli télben míg visszafekszik a lelkiismeret (igen, ismét magamra hagytál) az idő alatt a kattogás hasonlatokat kovácsol agyamban, melyek metszik valóságod, csakhogy jobban értsd: mint hóban párolgó friss vér, oly sűrű és illatos vagy. rajongva bámulni a zsírfoltos ablaküvegen keresztül, egyre éberebb pupillákkal vágyni, beletenyerelni két kézzel. ami számít: áldozat. vérzőé. tenyérlőé. minden állomáson eljátszani, ahogy a lassuló robogás, ahogy darabossá alvad, ahogy nekiguggolva tenyerelsz, ahogy cseppfolyóssá olvad, ahogy te, ahogy én, ahogy beléd vagy belém. ha sötétedik: önmagunkba. télen bizony korán sötétedik. nem lehet húzni az időt, mert az idő kegyes: most velem játszik. azt játsszuk, hogy nem vagyunk. ezalatt nesztelenül besötétedik, és a neon tükörré mázolja az ablaküveget. a retina mögötti résben élénkebben foszforeszkál a hófény, ellepi a látóideget a vérsötét, megérintve téged, véres hóba gyúrva többszáz kilométert. s ha tudnád, milyen felriadni arra, hogy belealudtál egy fehérvérsejtölő hasonlatba.
A boszorkány imája „A férfiak azonban vakok, (...) igen kevesen akadnak közülük, akik méltók lennének a démoni szenvedélyre.” (György Attila: Malefica) Az én szerelmeim nem lettek soha alkoholisták, mégcsak öngyilkosok sem. A közönyösség valahogy mindig olyan gyorsan oltotta ki bennük az utolsó akarást, mint amilyen gyorsan rágyújtok egy újabb cigarettára az onkológiát elhagyva. Az én szerelmeim kijózanodása fogékonyságuk hiányából eredt, hiába magyaráztam nekik, hol ér véget az ég kékje, és hol van a vonal, amitől kezdve minden galaktikus, ők tüsszögtek az angyalpopsipúderes kékben, okoskodtak, hogy azok csak felhők, és nemsokára esni fog.
Szucher Ágnes Bernadett
Szucher Ágnes Bernadett
Bocsásd meg neki, mert nem tudják mit cselekszenek.
127
Ugron Nóra
Ugron Nóra
tengernél egy sirály ül a szamoson, mindig ugyanott, nagyjából. sosem hallani a hangját és nem azért mert legtöbbször a villamosból nézem. nem beszél a kacsákkal, azok sokan vannak. a barna lében úszó palack, és a negyvenes szófukar horgászok – akiknek sosincs kapás, vagy csak én nem látom – nem optimális társaság, mármint egy madárnak. azt hittem a sirályok a tengernél élnek. válság, ha csak a szamosra futja. nem repül, pedig neki még ingyen van. azt mondták, a román opera tetején is él egy család. nem tudom, arra nem jár a villamos. ő sem. elfelejtik, milyen a hangjuk, ha nincs kihez szólni
128
Magányod
Vass Csaba
Vass Csaba
Látod egyedül maradtál magad mögött nyitva a kertkapu És gyomlálni mész, ha köddel jönnek az álmos reggelek és köszönsz a drótkerítésen át de nem köszönnek vissza az emberek Látod a macska is csak bámul majd visszatér a tejbe áztatott kenyér mellé Nem követ csak marad De nem szeret Azt hittem örülni fogok majd ha beteljesedik magamnak mondott jóslatom De nem érdemelted ezt és én sem furcsa nászunkat el sem háltuk és nem érvényes az eskünk és nem jött el és mindhiába vártuk. Szürkületkor vizet merítesz a régi kútnál És forgácsot viszel az esti tűznek És reméled, hogy ma éjjel nyugton hagynak De az álmok eltépnek és velem összefűznek
129
Szarka Károly
130
Szarka Károly
Meg kell-e menteni a költészetet? A Nyugati tér aluljárójában három fiatal költő, Dékány Dávid, Kemény Zsófi és Sirokai Mátyás figyeli a járókelőket egy óriásplakátról. Kisebb-nagyobb intenzitással, de évek óta folyik a vita arról, hogy költészet-e a slam poetry. Egyre többen próbálják népszerűbbé tenni a kortárs lírát. Maga a kortárs líra viszont nem feltétlenül szeretne népszerű lenni. Vagy legalábbis nem úgy. Ha egy lázadó kamasz talál magának egy zenekart, amit rajta kívül senki nem ismer, addig fogja csak igazán szeretni, amíg népszerű nem lesz. Amint átlép az undergroundból a mainstream-be, elveszíti a varázsát. Onnantól kezdve nem az én kedvenc zenekarom, hanem mindenki kedvenc zenekara. Ha az irodalomról, azon belül is a prózáról van szó, az úgynevezett szakma hajlamos értéktelenséggel gyanúsítani mindazt, ami népszerű vagy szórakoztató. Az irodalmi közeg kicsit olyan, mint a lázadó kamasz: meg akarja magának tartani, amit ő fedezett fel. Ami másnak is tetszik, az már nem lehet az övé. Ami népszerű, az nem irodalom. Pedig a magyar ember olvas, még ha nem is szépirodalmat. Az persze rendben van, hogy a háromdiplomás, négy nyelven beszélő irodalmár és a betanított munkás nem ugyanarra a szórakozásra vágyik, de ettől még nem vagyok az éles határvonalak híve. Az írószervezetek közül talán a József Attila Kör küzd a legvehemensebben azért, hogy a populáris irodalomról is folyjon valamiféle szakmai diskurzus, hogy elmosódjanak a határok az úgynevezett magaskultúra és tömegkultúra között, és hogy kommunikáljanak egymással a művészeti ágak. Például a Melting Books sorozattal vagy a PopJAK-beszélgetésekkel. Előbbi a művészeti ágak összeolvadását célozza, utóbbi pedig népszerű szerzőkkel, zsánerműfajokkal és kevésbé ismert irányzatokkal is foglalkozik Coelhótól a fantasyregényeken át a bizarro fictionig. A líra viszont egy egészen kicsit, és szinte mindig kulcsra zárt szobája az irodalomnak: népszerű líráról nem nagyon beszélhetünk, még akkor sem, ha az „utca embere” is tud idézni Petőfitől és József Attilától, és ha bölcsészhallgatók tömegei rajonganak Pilinszkyért vagy éppen Petriért. Óriásplakáton egyébként is politikusokat szoktunk látni, színészeket és zenészeket, esetleg bestsellerek szerzőit, de költőket szinte soha. Kortárs irodalmi berkeken belül mindenesetre megosztó a Libri Kiadó említett reklámkampánya, mint ahogy az összes többi irodalmi marketingtevékenység is az: néhányan örülnek neki, másokat zavar, nem egyértelmű tehát, hogy kell-e cégér a jó bornak. A reklámkampányok (bár ezt a kifejezést ritkán használjuk, ha irodalomról van szó) sikere nehezen mérhető. A kiadók sikerlistáin alig vagy egyáltalán nem szerepelnek verseskötetek, a költészet mindig csak szűk rétegeket érdekelt, költőnek lenni nem foglalkozás, verseskötetek eladásából nem lehet megélni – és folytathatnánk még a hasonló megállapítások sorát. Egy kettőezer forintos verseskötet eladása után a szerző kap kétszáz forintot, és ha a könyvből eladnak ezer példányt, néhány hónapig ki tudja fizetni számláit is, és már ez is nagy szó. Persze nem adnak el belőle annyit. Viszont ahhoz, hogy legalább néhány
Szarka Károly
százat eladjanak, talán jól jöhet egy óriásplakát. És jól jöhet a Facebookon való jelenlét, mert ma már szinte minden költőnek kell, hogy legyen saját szerzői oldala. Vagy jól jöhetnek az élményszerűbb könyvbemutatók, felolvasóestek, kerekasztal-beszélgetések is, amelyek szintén nem hoznak többezres eladott példányszámokat, mindenestre nem is ártanak a költészetnek. Újságíróként sok ilyen eseményen fordulok meg, és a látottak/ hallottak alapján ugyanolyan színesnek látom a képet, mint ahányféle irányzatot az irodalomtörténészek el tudnak különíteni a kortárs lírában. Tendenciákról nehéz lenne beszélni, de annyi talán megállapítható, hogy az irodalmi esteken egyre nagyobb teret kap az intermedialitás. A rendezvények élvezeti értéke független attól, hogy elsőkötetes szerzőről vagy híres/sikeres/elismert költőről van szó – sokszor éppen a fiatalok vonják be ügyesen a társművészeteket, sőt értelemszerűen fogékonyabbak is az újra. Ettől függetlenül a líra sokkal zárkózottabb, mint más művészeti ágak, a közeget tekintve legalábbis mindenképpen. Az írás alapvetően magányos tevékenység, még ha egyre több olyan példát is látunk, amikor a költő a grafikussal és a fotóssal együtt dolgozik, és amikor a zenész vagy a színész nem vendége, hanem a szerzővel egyenrangú fellépője egy irodalmi estnek. Ilyen közös munka eredményei Szabó Imola Julianna könyvei és könyvbemutatói, Tóth Kinga és a Tóth Kína Hegyfalu formáció zajzenei performanszai, kettejük közös, Baki Júliával és Sós Dóra Gabriellával kiegészülő csoportja, a Hímzőkör fellépései, vagy Áfra János Rimetria elnevezésű, a zenét és a táncművészetet az irodalomba bevonó produkciója. De ide sorolhatjuk Magolcsay Nagy Gábor logo-mandaláit is, amelyek olyan vizuális költészeti alakzatok, körkörösen elhelyezett, oda-vissza olvasható szavak, amelyek a befogadó számára többféle értelmezési lehetőséget kínálnak fel. A különböző koprodukciók, intermediális művészeti próbálkozások, performanszok, vizuális- vagy hangköltészeti alkotások nem előzmény nélküliek, ettől függetlenül persze még gazdagíthatják új színekkel az irodalmat. Kísérleti jellegükből adódóan nem feltétlenül jutnak el tömegekhez, de a költészet önmagába zártságán talán képesek változtatni. A kortárs közeget finoman szólva is megosztja Viola Szandrának a népszerűséget direkt módon megcélzó testköltészete, de azért akadnak olyan projektek is, amelyek nem feltétlenül a verseket akarják népszerűsíteni, hanem azok szerzőit közelebb hozni az olvasókhoz. Ilyesmi motivációi voltak az írók magánéletéről könyvet író Nyáry Krisztiánnak, de ilyen például az ismert költők és popzenészek közös produkciója, a Rájátszás: láthatunk költőket gitárral a kezükben, hallhatjuk, ahogy dalra fakadnak, és előfordulhat az is, a 30Y vagy a Kistehén zenekarokért rajongó középiskolások Beck Zoltán vagy Kollár-Klemencz László miatt kezdenek el Háy Jánost vagy Erdős Virágot olvasni. A Vagány Históriák című projekthez a nyugatos írók és költők portréi adták az inspirációt a kortárs költőkről portréfotókat készítő Bach Máténak, aki Nagy Márta Júliával együtt szervezett képvetítéseket és zenés felolvasóesteket, a költőket kedvenc helyeiken vagy szeretteik társaságában bemutatva. Szintén a nyugatos karakteres ihlették Csepella Olivér Nyugat+Zombik című képregényét, amelyben többek között Ady, Kosztolányi és Karinthy küzdenek az élőhalottakkal. A József Attila Kör és a BME Szociológia és Kommunikáció Tanszékének közös, Zsáner, pop, kultúra elnevezésű konferenciáján még az is felmerült, hogy a képregényt akár az irodalomoktatásban is hasznosítani lehetne, mivel a fiatalokat jobban érdekelheti egy zombis történet, mint Babits életrajza, és talán épp ezen az élményen keresztül jutnak el a nyugatosok olvasásáig. És ott van még a slam poetry, amely indulatos vitákat generált és generál arról, hogy egyáltalán költészetnek tekinthető-e. Az mindenesetre tény, hogy előadói műfajról van szó, mint ahogy az is, hogy szövegalapú, és ha nem idegenkedünk a határok elmosásától (márpedig szerintem hasznos, ha elmossuk őket), akkor mindegy is, hova soroljuk. A slam mozgalomnak, missziónak tekintve magát, teltházas rendezvényeivel, brandeket
131
Szarka Károly
132
kialakítva tulajdonképpen a költészetet népszerűsíti. A kortárs költészet lassú, belterjes, hierarchikus és tekintélyelvű, a valóságtól elzárkózó, hagyományokban, elméletekben, paradigmákban és kánonokban gondolkodik – legalábbis ezek a leggyakoribb vádak vele szemben. A slam poerty ugyanakkor élő, gyors, aktuális és demokratikus, elmossa az alkotó/előadó és a befogadó közötti határokat, és képes tömegeket, vagy legalábbis fiatalok szélesebb rétegeit megmozgatni. A hagyományos értelemben vett költészet önmagának akar megfelelni, a slam poetry a közönségnek. Utóbbit viszont épp amiatt támadják, hogy a taps élteti, demokratikussága pedig a színvonal ingadozásához vezet. A slam világában a demagóg, sablonos, sekélyes, olcsó poénokkal operáló szöveg is könnyen válhat sikeressé, míg hagyományos értelemben vett költő csak abból lehet, akinek a mindenható szerkesztő elfogadja a kéziratát. A színpadra bárki kiállhat, pillanatokon belül sztár lehet bárkiből. Ugyanez a probléma áll fenn a self publishing, a magánkiadású könyvek esetében is: Amerikában működik, míg nálunk tisztázatlan a viszonya a „hivatalos” irodalommal. Az irodalomtudomány nem veszi komolyan a magánkiadású könyveket, ahogy a slam poetryt sem tudja hova tenni. Hogy korunk költői a slammerek lennének? Miért ne lehetnének azok? Vagy miért ne tarthatnák költőnek a Balaton, a Neurotic, az Európa Kiadó, a Vidámpark, Kispál és a Borz vagy a Hiperkarma rajongói Víg Mihályt, Pajor Tamást, Menyhárt Jenőt, Őz Zsoltot, Lovasi Andrást vagy Bérczesi Róbertet? A hagyományos költészetről és slam poetryről szóló nyilvános és szerkesztett formájú vitákat sokan tartják feleslegesnek, pedig néha egészen tanulságosak. És izgalmasak a nem hivatalos beszélgetések is egy-egy irodalmi est után: a többség vagy rajong az új műfajtért, vagy elutasító, illetve jobb esetben szkeptikus vele szemben. Esetleg nem ismeri, vagy egyáltalán nem tudja hova tenni. Ignorálni szerintem viszont semmiképp nem szabad: akkor is érdemes ellátogatni egy-egy estre, ha valakit nem szippantott be rögtön a slam. A hagyományos költészet belterjességéről szóló vádakkal egyetértek, ugyanakkor megértem persze a slam poetry körítésétől való idegenkedést, a klisékre, mémekre, jelentéktelen napi aktualitásokra épülő szövegek kritikáját is. Elfogadom, hogy a költészet hagyományosan mégiscsak a magányos alkotásról és az érvényességét hosszabb távon megőrző szövegek létrehozásáról szól, a slam viszont képes kinyitni bizonyos kapukat, színezi az összképet, ráadásul nem véletlen, hogy szólásszabadságaktusként is emlegetik: bárki is vagy, kiállhatsz és elmondhatsz bármit. A slam poetry lerombolja a költészettel szembeni sztereotípiákat, még úgy is, hogy közben magával hoz újakat. De ez már egy másik történet. Amilyen nehezen emészti a közeg a műfajok, műnemek, illetve alkotók és befogadók közötti határok elmosódását, annyira nem tud mit kezdeni az internettel sem. Tíz-tizenöt éve szorítják ki a piacról az online portálok a nyomtatott folyóiratokat, a szerkesztőségek mégis képtelenek lépést tartani a fejlődéssel. A legfiatalabb generáció viszont ráérzett a trendekre – a költészet népszerűsítését és a belterjesség lebontását tűzte ki céljául néhány egészen friss, és kimondottan a webes felületekre „optimalizált” projekt. A Búspoéták című blogot Borda Réka indította, és a költőket ábrázoló karikatúrák mellett azért is váltott ki érdeklődést az érintettekből, mert sokáig nem fedte fel kilétét, így lehetett találgatni, ki is az „elkövető”. A JAK aztán felkarolta az ügyet, és egy szavazás után pólókra nyomtatta József Attila, Kabai Lóránt és Parti Nagy Lajos arcképét. Szintén Borda Réka, valamint Kele Dóri és Szabó Imola Julianna találta ki az InstaVerset, „azonnal oldódó” verssorokkal, amelyeket virágokkal és mindenféle egyéb díszítő elemekkel fotóznak le és posztolnak a Facebookon. A PoetVlog, Nagy Eszteranna videoblogja pedig abban segít, hogy arcot és hangot tudjunk társítani a versek mellé, és közvetlenül a szerzőtől halljuk a művet.
Szarka Károly
Ezek a projektek tehát egytől egyig az online térből indultak, még ha ki is léptek belőle, például a pólónyomtatás révén. A legújabb költői csoportosulások, a Műút Szöveggyárából eredeztethető Gömbhalmaz vagy a Kömény líraműhely résztvevőiből álló Köménymag is többé-kevésbé virtuálisan léteznek, mint ahogy az előző évtized nagy hatású Telep Csoportja is a világhálón „lakott”. Az internetnek a költészetre gyakorolt hatását tehát már jó ideje nem lehet figyelmen kívül hagyni. Még akkor sem, ha félelmetes sebességgel kell lecserélnünk mindent, ami körülvesz bennünket: a Facebookot tíz éve még nem ismertük, az utóbbi öt évben már elképzelhetetlen volt nélküle az életünk, most pedig azt tapasztaljuk, hogy bizonyos országokban és bizonyos generációk képviselőinek körében már elavultnak számít. A nála nem sokkal fiatalabb Twitter vagy a Tumblr viszont kevésbé honosodott meg idehaza – ismerik, használják, de viszonylag kevesen, miközben Amerikában elterjedt az Alt Lit (Alternative Literature) nevű irányzat, amely éppen ezeken a közösségi felületeken született meg. Jellemzője a tömörség, a gyorsaság és a frissesség – az már más kérdés, hogy mennyire maradandóak a szövegei. Mert ha a „jó öreg” Facebookon publikált versek vagy prózák elveszhetnek a virtuális térben, ugyanez megtörténhet a Twitteren vagy a Tumblr-ön megjelent írásokkal is. Ma már a floppy-n rögzített adatokhoz is nehéz hozzáférni, és hiába számított nemrég még korszerű adathordozónak CD vagy DVD, ma már ugyancsak elavultak. „Bezzeg a könyvek”, kezdhetnénk egy mondatot a múltba révedve, de közben ki is röhöghetnénk magunkat. Ami engem illet, tiszta szívemből üdvözlöm az összes olyan újítást, ami kényelmesebbé teszi az életünket, de a magam mindössze harminc évével, az igazi digitális bevándorlóknál fiatalabbként, de a valódi digitális bennszülötteknél idősebbként néha én is megijedek a fejlődés szédítő gyorsaságától. Míg a digitális forradalom előtt élő néhai írástudók évezredeken át ismerkedhettek a papírral, a tintával és a könyvnyomtatással, addig nekünk legfeljebb öt-tíz évünk van arra, hogy a különböző elektronikai eszközöket, adathordozókat, programokat, alkalmazásokat, publikációs felületeket, közösségi oldalakat megszokjuk, illetve rögtön le is cseréljük valami újabbra, frissebbre, korszerűbbre. A költészet márpedig – miközben továbbra is szűk rétegek szellemei tápláléka maradt – kilépett a Gutenberg-galaxisból, amely persze az optimistábbak szerint így is sokáig létezni fog még. És miért ne létezhetne? A kérdés viszont az, hogy a költőknek vagy a verseknek sikeresnek, népszerűnek, trendinek, menőnek, szexinek kell-e lenniük? Szerintem a legtöbb költészetet népszerűsítő kezdeményezésnek van létjogosultsága, vagyis egyáltalán nem baj, ha akadnak költők, akiknek nem derogál, hogy reklámozniuk kell magukat és/vagy műveiket. Egyáltalán nem rossz, ha van a lírának legalább néhány olyan szegmense, ami szélesebb rétegekhez is eljut. A költészet viszont valószínűleg mindig meg fog maradni szubkultúrának. Nem kell megmenteni, mert mindig megmenti magát. Ha olvasók nincsenek, írók akkor is vannak, nem mintha arra kéne törekedni, hogy az költők kizárólag egymás számára alkossanak. De ha az olvasást sikerül is népszerűbbé tenni, akkor sem a líra, hanem értelemszerűen a próza kerül előtérbe. A kortárs irodalmi közeg belterjességének oldódása, az egyre több, egyre frissebb projekt megjelenése mellett viszont az sem baj, ha a költészetnek megmarad egy olyan szegmense, amely nem akar menő lenni, és megelégszik azzal, ha valaki csak véletlenül fedezi fel magának, csak az övé lesz, miközben mások nem is tudnak róla, hogy egyáltalán létezik.
133
2 0 1 5 NYÁR _ X X I . ÉVFOLY A M _ 1 . SZÁM
Költészeti folyóirat Első szám: 1995. október 10. Megjelenik negyedévente Alapító, főszerkesztő: Turczi István Szerkesztik: Turczi István (vers, tanulmány) Szöllősi Mátyás (olvasószerkesztő) Király Farkas (on-line) Vass Tibor (képzőművészet) Szerkesztőségi titkár: Pálos Anna Lapterv: Takács József Logó: Urbán Tibor Tördelés: Rencsényi Beatrice – indigoline Szerkesztőség: 1147 Budapest, Gyarmat u. 106. Tel./fax: 25-181-63 E-mail:
[email protected] Honlap: www.parnasszus.hu Kiadja a TIPP-Cult Kft. Felelős kiadó: Turczi István Alapító mecénás: Ispánki László ISSN 1219-3275 Lapunk megjelenését támogatta:
„20 év Parnasszus” utazó kéziratkiállítás értékes kéziratait és grafikáit, melyek a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjteményének tulajdona az biztosítja Sokszorosítás: Miprodukt Kft.
134
Előfizethető a Kiadónál (1147 Budapest, Gyarmat u. 106.) Megvásárolható webshopunkban: www.parnasszus.hu