Széchenyi emlékezete Serlegbeszédek a Nemzeti Kaszinóban 1864–1944
AKADÉMIAI KIADÓ, BUDAPEST
A kötet megjelenését a Magyar Tudományos Akadémia és a Magyar Nemzeti Múzeum támogatta
Az előszót írta GERGELY ANDRÁS A bevezető tanulmányt írta, az életrajzokat és a jegyzeteket összeállította ANKA LÁSZLÓ A kísérő tanulmányt írta KÖRMENDY KINGA A fedélen: Friedrich von Amerling: Gróf Széchenyi István portréja (1836, olajfestmény, 250×165 cm, MTA Művészeti Gyűjtemény; fotó: Szelényi Károly) A kötetben közölt fotókat a Magyar Nemzeti Múzeum bocsátotta rendelkezésre.
ISBN 978 963 05 8953 6
Kiadja az Akadémiai Kiadó, az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja 1117 Budapest, Prielle Kornélia u. 19. www.akademiaikiado.hu
Első magyar nyelvű kiadás: 2010 © Akadémiai Kiadó – Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia, 2010
Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a nyilvános előadás, a rádió- és televízióadás, valamint a fordítás jogát, az egyes fejezeteket illetően is. Printed in Hungary
Tartalom
Gergely András Előszó . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
9
Anka László Serlegbeszédek a Nemzeti Kaszinóban . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
17
Emlékbeszédek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1. emlékbeszéd (1864. február 1. – báró Wenckheim Béla) . . . . . . . . . . . 2. emlékbeszéd (1865. február 3. – Szentiványi Károly) . . . . . . . . . . . . . 3. emlékbeszéd (1866. február 20. – wartenbergi gróf Waldstein János) . . . 4. emlékbeszéd (1867. február 7. – Laczkovics József) . . . . . . . . . . . . . . . 5. emlékbeszéd (1868. február 7. – Laczkovics József) . . . . . . . . . . . . . . . 6. emlékbeszéd (1869. február 14. – nagykárolyi gróf Károlyi György) . . . 7. emlékbeszéd (1870. február 7. – nagykárolyi gróf Károlyi György) . . . . . 8. emlékbeszéd (1871. március 7. – nagykárolyi gróf Károlyi György) . . . . 9. emlékbeszéd (1872. március 3. – Szentiványi Károly) . . . . . . . . . . . . . 10. emlékbeszéd (1873. február 19. – székhelyi Mailáth György) . . . . . . . . 11. emlékbeszéd (1874. március 3. – nagykárolyi gróf Károlyi György) . . . . 12. emlékbeszéd (1875. március 1. – székhelyi Mailáth György) . . . . . . . . . 13. emlékbeszéd (1876. február 21. – székhelyi Mailáth György) . . . . . . . . 14. emlékbeszéd (1877. február 26. – bessenyői és örvendi Beöthy Ákos) . . .
31 31 33 36 37 37 38 38 38 39 41 43 43 43 44
6
. . . 45 16. emlékbeszéd (1879. február 17. – pécsújfalusi gróf Péchy Manó) . . . . . . 50 17. emlékbeszéd (1880. február 17. – Zichy Antal) . . . . . . . . . . . . . . . . . . 55 18. emlékbeszéd (1881. február 7. – Jókai Mór) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 60 19. emlékbeszéd (1882. február 13. – sárvári és felsővidéki gróf Széchényi Pál) 67 20. emlékbeszéd (1884. február 10. – báró Radvánszky Béla) . . . . . . . . . . 71 21. emlékbeszéd (1885. február 2. – gróf Keglevich István) . . . . . . . . . . . . 77 22. emlékbeszéd (1886. február 14. – gróf Széchenyi Béla) . . . . . . . . . . . . 81 23. emlékbeszéd (1887. február – gróf Tisza Lajos) . . . . . . . . . . . . . . . . . 86 24. emlékbeszéd (1888. február 4. – nagykárolyi gróf Károlyi István) . . . . . 90 25. emlékbeszéd (1889. március 25. – nagykárolyi gróf Károlyi István) . . . . 95 26. emlékbeszéd (1891. február 2. – nagykárolyi gróf Károlyi István) . . . . . 97 27. emlékbeszéd (1892. február 22. – nagyapponyi gróf Apponyi Albert) . . . 100 28. emlékbeszéd (1893. február 5. – zichi és vásonkői gróf Zichy Géza) . . . . 105 29. emlékbeszéd (1894. február 11. – gróf Zichy Antal) . . . . . . . . . . . . . . 112 30. emlékbeszéd (1895. február 3. – zichi és vásonkői gróf Zichy Jenő) . . . . 115 31. emlékbeszéd (1896. február 2. – vajai báró Vay Béla) . . . . . . . . . . . . . 118 32. emlékbeszéd (1897. február 7. – Szemere Miklós de genere Huba) . . . . . 122 33. emlékbeszéd (1898. február 6. – gróf Bethlen András) . . . . . . . . . . . . 125 34. emlékbeszéd (1899. február 5. – ifj. gróf Zichy János) . . . . . . . . . . . . . 130 35. emlékbeszéd (1900. február 4. – sárvári és felsővidéki gr. Széchényi Imre) 135 36. emlékbeszéd (1901. február 3. – bessenyői és örvendi Beöthy Ákos) . . . 141 37. emlékbeszéd (1902. február 2. – Vécsey Tamás) . . . . . . . . . . . . . . . . . 147 38. emlékbeszéd (1903. február 2. – gróf Mailáth József) . . . . . . . . . . . . . 152 39. emlékbeszéd (1904. február 7. – gróf Széchényi Emil) . . . . . . . . . . . . . 158 40. emlékbeszéd (1905. február 12. – Darányi Ignác) . . . . . . . . . . . . . . . . 166 41. emlékbeszéd (1906. február 4. – gróf Széchenyi Viktor) . . . . . . . . . . . . 172 42. emlékbeszéd (1907. február 3. – gróf Esterházy Móric) . . . . . . . . . . . . 182 43. emlékbeszéd (1908. február 2. – Návay Lajos) . . . . . . . . . . . . . . . . . . 185 44. emlékbeszéd (1909. február 7. – őrgróf Pallavicini György) . . . . . . . . . 189 45. emlékbeszéd (1910. február 6. – gróf Bánffy Miklós) . . . . . . . . . . . . . . 191 15. emlékbeszéd (1878. február 10. – nagyapponyi gróf Apponyi Albert)
7
. . . . . . . . . . . . . . . . . 47. emlékbeszéd (1912. február 4. – Berzeviczy Albert) . . . . . . . . . . . . . . 48. emlékbeszéd (1913. február 2. – gróf Teleki Pál) . . . . . . . . . . . . . . . . . 49. emlékbeszéd (1914. február 1. – Wekerle Sándor) . . . . . . . . . . . . . . . . 50. emlékbeszéd (1915. február 7. – gróf Andrássy Gyula) . . . . . . . . . . . . 51. emlékbeszéd (1916. február 6. – gróf Ráday Gedeon) . . . . . . . . . . . . . 52. emlékbeszéd (1917. február 4. – Berzeviczy Albert) . . . . . . . . . . . . . . 53. emlékbeszéd (1918. február 3. – Jankovich Béla) . . . . . . . . . . . . . . . . 54. emlékbeszéd (1919. február 2. – gróf Széchényi Emil) . . . . . . . . . . . . . 55. emlékbeszéd (1922. február 5. – gróf Széchényi Emil) . . . . . . . . . . . . . 56. emlékbeszéd (1920. február 1. – gróf Mikes János püspök) . . . . . . . . . . 57. emlékbeszéd (1921. február 6. – báró Perényi Zsigmond) . . . . . . . . . . . 58. emlékbeszéd (1923. február 4. – ifjabb gróf Zichy János) . . . . . . . . . . . 59. emlékbeszéd (1924. február 3. – báró Prónay György) . . . . . . . . . . . . . 60. emlékbeszéd (1925. február 1. – gróf Somssich László) . . . . . . . . . . . . 61. emlékbeszéd (1926. február 7. – Berzeviczy Albert) . . . . . . . . . . . . . . 62. emlékbeszéd (1927. február 6. – József főherceg) . . . . . . . . . . . . . . . . 63. emlékbeszéd (1928. február 5. – gróf Apponyi Albert) . . . . . . . . . . . . 64. emlékbeszéd (1929. február 3. – Beöthy László) . . . . . . . . . . . . . . . . . 65. emlékbeszéd (1930. február 2. – gróf Klebelsberg Kunó) . . . . . . . . . . . 66. emlékbeszéd (1932. február 1. – Rakovszky Iván) . . . . . . . . . . . . . . . . 67. emlékbeszéd (1932. január 31. – gróf Bethlen István) . . . . . . . . . . . . . 68. emlékbeszéd (1933. január 29. – Herczeg Ferenc) . . . . . . . . . . . . . . . . 69. emlékbeszéd (1934. február 4. – gróf Károlyi Gyula) . . . . . . . . . . . . . . 70. emlékbeszéd (1935. február 3. – Huszár Aladár) . . . . . . . . . . . . . . . . 71. emlékbeszéd (1936. február 2. – Walkó Lajos) . . . . . . . . . . . . . . . . . . 72. emlékbeszéd (1937. február 7. – Ravasz László) . . . . . . . . . . . . . . . . . 73. emlékbeszéd (1938. február 6. – gróf Hunyady Ferenc) . . . . . . . . . . . . 74. emlékbeszéd (1939. február 5. – Szüllő Géza) . . . . . . . . . . . . . . . . . . 75. emlékbeszéd (1940. február 4. – gróf Jankovich-Bésán József) . . . . . . . 76. emlékbeszéd (1941. február 2. – báró Jósika János) . . . . . . . . . . . . . . . 46. emlékbeszéd (1911. február 5. – Mezőssy Béla)
198 203 210 214 221 231 235 241 246 249 251 256 262 263 270 275 280 285 292 297 316 325 333 337 340 345 350 357 363 372 378
8
. . . . . . . . . . . . . . . . . 382 78. emlékbeszéd (1943. február 7. – vitéz Purgly Emil) . . . . . . . . . . . . . . . 392 79. emlékbeszéd (1944. január 30. – gróf Apponyi György) . . . . . . . . . . . . 397 77. emlékbeszéd (1942. február 1. – Rőder Vilmos)
Körmendy Kinga Széchenyi István üzenete Döblingből. A Széchenyi-gyűjtemény az MTA Könyvtárában . . . . . . . . . . 403 Irodalom . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 413
Elôszó
Széchenyit egész életén át foglalkoztatta, sőt gyötörte a lélek halhatatlanságának kérdése. Hívő ember volt, tehát fogalmazhatunk akként, hogy igazában a halhatatlanság hogyanjára volt kíváncsi, az üdvösség és elkárhozás (vagy végleges megsemmisülés) határvonalaira. Kételyei, töprengései élete végéig megmaradtak. De állandó lelki bizonytalanságban nem lehet határozottan cselekedni, hiszen üdvösségét kockáztatja az, aki téves utakat választ. Széchenyi a maga számára, mintegy saját használatra a túlvilági élet dilemmáját úgy oldotta fel, hogy a lelküket a földi életben „nemesítők”, tökéletesítők, az embertársaik „üdvére”, boldogságára sikerrel törekvők mintegy érdemesülnek a halhatatlanságra, a túlvilági életre. Hihetetlen aktivitású földi létének egyik motívuma volt, hogy a földöntúli halhatatlanságot elérje. Egyszersmind e világi életével is nyomot kívánt hagyni, olyan lenyomatot, olyan jeleket, amelyek holta után is megőrzik emlékét. Végiggondolta azt is, ami halála után bekövetkezhet. Alkotásai mellett általa előírt, holta után véghez viendő intézkedésekkel is nyomot kívánt hagyni. Végrendelkezett, nemcsak vagyonát illetően. Kinyújtotta kezét a jövőbe. Végrendeletet készíteni szokatlan cselekmény volt az 1848 előtti Magyarországon. Részint azért, mert az öröklött javakról, vagyis a nemesség birtokállományának zöméről, az ősiség törvénye folytán eleve nem lehetett rendelkezni: annak a családban kellett maradnia, s ha
10
kihalt a nemzetség, mindenképpen a kincstár örökölt. A szerzett javakról elvileg lehetett végintézkedést tenni, de erre csak ritkán került sor. A jobb módúak is ráhagyták ezt örököseikre, többnyire gyermekeikre: osztozkodjanak, ahogy tudnak. Széchenyi e nemtörődömségért kárhoztatta honfitársait. A halálra is gondolni kell – hangoztatta –, mert bármikor bekövetkezhet, s az utódokat nem lehet erre a néha váratlan helyzetre felkészíteni másként, mint egy végrendelettel. Al-dunai útján, 1830-ban, maga is úgy érezte: sorsa beteljesedett. Maláriát kapott, s olyannyira megbetegedett, hogy orvosi ellátás híján arra gondolt: bármikor üthet utolsó órája. Ekkor már Pesten, a lakásában volt a végrendelete, de ennek a tartalmát nem ismerjük. A dunai bárkán szenvedve kiegészítésül további végrendeleteket készített, egy magáncélút és egy politikai tartalmút. Számunkra most a magánjellegű, az útitársára, Waldstein János grófra bízott az érdekes. Érzékelhető ebből, hogy Széchenyin is úrrá lett a romantika embereire jellemző, gyermekkorából származó, de soha le nem küzdött rettegés: a tetszhalottként eltemetés utáni szörnyű ébredés. Írásba tette ezért, hogy barátja lője át szívét, s ha ettől a tettől borzadna, egy orvossal metszesse ki. Betegsége, szörnyű kínjai közepette ekkor már-már öngyilkosságra gondolt. „Ha a léleknek halhatatlanságát nem hinném, Istenben nem bíznék, ennyi fullasztó kínokat nem tudnék tűrni” – diktálta Waldstein Jánosnak. Negyvenéves sem volt ekkor. A ránk maradt, halálakor is érvényes (mert utolsó, később csak pótlékokkal kiegészített) végrendelete 1833-ból származik. Az országgyűlés idején készült, Pozsonyban, szemlátomást alapos megfontolások után, nyilván jogász segítségével – bár a stílus egyértelműen Széchenyire vall. Hogy a végrendelkezés tényének publicitást biztosítson, s ezzel mintát teremtsen és másokat is hasonló tettre buzdítson, az Országgyűlés számos politikusával – többek között Kölcsey Ferenccel, Bezerédj Istvánnal, Beöthy Ödönnel, gróf Károlyi Györggyel, gróf Waldstein Jánossal –, összesen harminchárom politikustársával egy időben aláíratta (a tanúk nem feltétlenül ismerték a végrendelet tartal-
11
mát). Hatalmas öröklött birtokairól persze nem intézkedhetett – földbirtokait ekkor testvérei örökölték volna –, ellenben kifejthette végakaratát földi maradványairól, alkalmazottairól, újabb alapítványairól. Testét legszívesebben Angliának ajánlotta volna fel boncolásra, hogy oszlassa a boncolás elleni ottani előítéleteket, de belátta ennek gyakorlati lehetetlenségét, illetve azt, hogy ezt a rendelkezését hazájában extravagáns ötletnek minősítenék. De azt, hogy „vágassátok ki keblembül szívemet”, újra beleírta. Egyszersmind alapítványt tett nemzeti színház és labdaház számára. De a legnagyobb összeget, húszezer ezüstforintot, a Nemzeti Kaszinó épületének megteremtésére rendelte, előírván, hogy az összeget kamataival, mások esetleges adományaival együtt akkor használják fel, ha a kétszázötvenezer forintot meghaladja. Hatalmas összeg volt ez, hiszen a színházra úgy tett felajánlást, hogy akkor lássanak az építkezéshez, ha az összeg eléri a kétszázezer forintot. (Az Akadémiának 1825-ben tett hatvanezer forintos adományát ugyancsak érvényben tartotta, kamatainak fizetésére örököseit, vagyis testvéreit is kötelezte.) A kaszinó székhelyéül tehát reprezentatív palotát képzelt el. Végrendeletéből kiérezhetően ez a társaskör volt legkedvesebb alapítása. Széchenyi a kaszinót a pozsonyi országgyűlés alkalmával hozta létre, 1827-ben. Arra törekedett, hogy mind az alsó tábla követei köréből, mind a felső tábla mágnásai közül legyenek tagjai. Célja tehát a társasélet, az „elmesurlódás”, az eszmecserék fellendítése, konkrétan pedig az arisztokrácia és a köznemesi elit társadalmi közelítése volt. Az országgyűlés bezárása után a kaszinót áthelyezte Pestre, itt előbb Pesti Kaszinó, majd 1830-tól Nemzeti Kaszinó néven működött. A tagok száma a viszonylag magas tagdíjak ellenére gyorsan nőtt, az 1840-es években már az ötszáz főt is meghaladta. Hivatalnokok, ügyvédek, zsidó nagykereskedők lettek újabb tagjai. A kaszinó előbb a Duna-parti Lloyd-palotában bérelt helyiségeket, majd 1859-ben átköltözött egy újabb bérleménybe, a belvárosi Szép utcába, a Cziráky-palotába, az
12
utca a palota után kapta a „szép” nevet. A kaszinó 1871-ben tulajdonként megszerezte az épületet, és ott is maradt. A palota 1945-ben elpusztult, a kaszinó megszűnt. Széchenyi kaszinóval kapcsolatos 1833-as végrendeletének pontjaira visszatérve találunk még egy fontos intézkedést. Jókora összeget, ezer aranyat (kb. ötezer ezüstforintot !) rendelt egy színarany kupa elkészítésére, hogy az legyen a kaszinóé. Lássák el azzal a felirattal, hogy „nem hal az meg, ki honosinak emlékezetében él”. Ürítsék e kupát esztendőnként „részvényesi ebéden” az ő emlékére, megtöltve a kaszinó legjobb borával. Széchenyit tehát foglalkoztatta a földi halhatatlanság, a szimbolikus emlékjel gondolata. (A közgondolkodásban általában is megfigyelhető, hogy a reformkorban lassan fontosabbá vált a földi tér elfoglalása és az e világi idő legyőzése, mint a túlvilági halhatatlanság.) Széchenyi igyekezett ezt a fajta földi halhatatlanságát a maga részéről megalapozni: a kaszinó nem felejtheti az ő végakarata, a neki ajándékozott kupa révén, hogy kinek is köszönheti létét. Széchenyi maga alapozta meg kultuszát, illetve annak egyik fontos elemét. Az 1833-as alapvégrendelethez, amelyből a kaszinót illető pontokat ismertettük, kiegészítő rendelkezéseket fűzött. A szívének kivágására vonatkozó intézkedést 1838-ban megismételte: szívét „égett borban [borszeszben, azaz spirituszban] fürösszék”, vagyis az ne porladjon el, sőt legyen közszemlére téve az apja által alapított Nemzeti Múzeumban– ebben az intézkedésben is a földi halhatatlanság iránti igény egyik elemét ismerhetjük fel. Ugyanebben az esztendőben arról rendelkezett, hogy a kaszinónak szánt serleget – ekkor már házas ember lévén – felesége készíttesse el. 1841-ben azután megint rögzítette, hogy szívét vágják ki, de még hozzátette, hogy fejét is vágják le, „nehogy ismét, habár csak egy pillanatra is, még egyszer felébredjek az életben”. A romantikus rémálom tehát mindvégig kísértette, hatalmában tartotta. A földi halhatatlansággal kapcsolatos intézkedése, a serleg, mintha a koporsóbeli újjáéledéssel kapcsolatos rettegéssel járt volna együtt…
13
Hogy folyvást mennyire foglalkoztatta a színarany emlékkupa gondolata is, jelzi, hogy vésetét ekkor megváltoztatta a „ki szeretve él”, némileg rejtélyesebb szövegre. (Valószínűleg úgy értette, hogy akit holta után is szeretnek, az tovább él). Ugyanekkor, 1841-ben, a már családos Széchenyi a serlegre szánt ezer aranyas költséget leszállította kétszáz aranyra – vagyis színarany helyett ezüstkupa lesz majdan készítendő. Mennyi töprengés rejtezhetett egy-egy ilyen vésetváltoztatás, -pontosítás mögött! S hogy mennyire foglalkoztatta az emlékrendezvény ügye, az is mutatja, hogy egy 1858-as végrendelet-kiegészítés mindehhez még gondosan hozzáfűzi: a kupát nem a kaszinó legjobb borával, hanem legjobb magyar borával kell majd megtölteni! Széchenyi klubjában is szorgalmazta, hogy a tagok írjanak végrendeletet azért, hogy haláluk ne rendezetlen vagyoni viszonyok között következzék be. Majd külön felhívta a figyelmet végrendelete azon pontjára, amelyben emlékserleget ajándékoz a kaszinónak. Kérte a tagokat – s ehhez aláírási ívet nyitott –, vállalják minél többen azt, hogy nemcsak végrendeletet írnak, hanem ebbe felvesznek egy olyan pontot is, amely szerint a kaszinóra hagyományoznak valamilyen tárgyi emléket. „Ki testének elpusztulásával, mit halálnak szoktak nevezni, nem hiszi egész lényének elenyésztét” – mondja az aláírási ív, amelyet 1835-ben nyitottak meg a kaszinó tagjai számára –, azok végrendelet készítése mellett „egyúttal ezennel azt is ígérik, hogy a pesti Nemzeti Casino társaságának végrendelkezésükben egy kis emlékjelet hagyandnak”. A kitett ívet aláírta, vagyis elkötelezte magát elsőként Széchenyi István, majd többek között Fáy András Pest megyei politikus és író, Wesselényi Miklós báró (a régi barát), Wenckheim Béla báró (az új barát), Jósika Miklós báró (a regényíró), Dessewffy Aurél gróf (Kossuth konzervatív vitapartnere), Benyovszky Péter (Kossuth és mások védője a hűtlenségi perekben), Waldstein János (Széchenyi barátja és al-dunai útitársa 1830-ban) és még sokan mások. Jó néhányan közülük valóban a kaszinóra hagytak például festményt, könyveket és így tovább.
14
Széchenyi halála után az örökösökre, özvegyére és gyermekeire maradt, hogy végrehajtsák a végrendelet emlékserlegre vonatkozó pontját. A család romantikus stílusú, fedeles ezüstkupát készíttetett Bécsben, a rajta lévő vésetek megemlékeztek Széchenyiről, műveiről, munkásságáról. (A serleg léte vagy holléte ma már ismeretlen.) A kaszinó vezetője a serleg átvételekor megígérte, hogy „örök időkig becses kincse gyanánt őrzendi”, s a serleg „a közgyűlés hetében tartandó lakoma alkalmával a dicsőült emlékére lesz ürítendő”. A kaszinó tehát kibővítette az évenkénti megemlékezést azzal, hogy díszvacsora keretei közé illesztette. Ebből szinte következett, hogy egy rövid emlékbeszédnek, pohárköszöntőnél nagyobb, hosszabb eszmefuttatásnál rövidebb szövegnek is el kellett hangoznia. Az első ünnepélyes alkalomra, vagyis a kupa ürítésére 1864-ben, a kaszinó közgyűlésével egyidejűleg került sor. Az első szónok Széchenyi fiatalabb barátja, politikai követője, Wenckheim Béla báró volt. Az eseményt ezután a kaszinó éves közgyűléséhez illesztve minden évben megrendezték. A szónokok az első években többnyire azok közül kerültek ki, akik még személyesen ismerték Széchenyit, majd bevonták a kaszinó-tagok fiatalabb nemzedékét is. (A szónokot a kaszinó vezetősége kérte fel, s a megbízás nagy megtiszteltetésnek számított.) A kaszinó ezzel az évenkénti alkalommal a Széchenyi-kultusz egyik megalapozója lett. Az ország legelőkelőbb, csakugyan exkluzív, mert nyilvánosságot kizáró társaskörének ez az évenkénti eseménye bepillantást engedett a belső termekbe, hiszen az eseményről riportokat közölt a sajtó. A beszédekből egy évszázad Széchenyi-kultuszának egyik konzervatív vonulata rekonstruálható. Amit viszont ma már aligha tudunk feltárni: hogyan ittak a kupából ? Körbeadták, mint egy úrvacsorai kelyhet ? Mondjuk, száz résztvevővel számolva, utánatöltöttek a bornak? Mikor milyen bor került belé? Néhányan maguk írták, jó néhányan nyilván megíratták a beszédet. De kik voltak ők, kiket vettek igénybe?
15
A kultusz számos elemét, érdekes részletét ma már nem tudjuk rekonstruálni. A Széchenyi-tisztelet eme sajátos, a legnagyobb magyar által rendelt formája nem vált az arisztokrácia kizárólagos ünnepévé. Tény, hogy az emlékbeszédeket túlnyomórészt – 50 : 29 arányban – arisztokraták tartották ugyan, de mégsem kizárólag a kiváltságosok. A zártkörű rendezvénynek pedig nyilvánosságot biztosított a sajtó. Az emlékbeszéd hagyományának felújítására alighanem a Magyar Tudományos Akadémia vagy a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia lenne hivatott. Alkalmat ad erre, hogy a Széchenyi-család 2009-ben egy serleget adományozott az Akadémiának. A beszédek mostani közzététele ezt az évenkénti eseménysort idézi meg. Érzékelhetjük belőlük a Széchenyivel kapcsolatos gondolatok változását, a hangsúlyok eltolódását, az életmű más-más elemének középpontba állítását. A beszédek egymás mellé állításával az utókor embere olyan folyamatokat figyelhet meg, amelyeket egy-egy beszéd, egy-egy konkrét esztendő ismerője nem vehetett észre. Az 1864–1944 között elhangzott szónoklatok közel egy évszázadot ívelnek át. Alkosson képet magának az olvasó a Széchenyi-kultusz ez időbeli változásairól, s emlékezzen arra is, hogy maga Széchenyi teremtette meg alapításával azért, hogy emlékéről elmélkedjenek, s ily módon is földi halhatatlansághoz juttassák. Gergely András
41
10. emlékbeszéd Szónoka: székhelyi
1873. február 19-én
Mailáth György
Mailáth György (1818–1883): a 19. századi magyar aulikus konzervatív politika egyik meghatározó alakja, az Aranygyapjas Rend lovagja. Az 1839–40-es és az 1843–44-es rendi országgyűléseken Baranya vármegyét képviselte követként. Közben betöltötte a vármegye adminisztrátori, majd főispáni hivatalát is. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején visszavonult a politikától. Részt vállalt az Októberi Diploma előkészítésében és 1860-ban a Magyar Helytartótanács elnökének nevezték ki. Idősebb Apponyi Györggyel közreműködött a „kiegyenlítési terv” kidolgozásában, amelyet az uralkodó először visszautasított. 1865 és 1867 között udvari kancellár lett. A kiegyezéstől haláláig volt a főrendiház elnöke, egyben országbíró is. Utóbbi tisztséget már édesapja is viselte. Budai otthonában rablógyilkosságnak esett áldozatul.
Gróf Erdődy Sándort (ki a jelenlevők közül a Casino-egyesületnek 1827-ik évben történt alakulása alkalmával egyedül vett részt) hívta fel annak tanúságául, hogy az eszme a társadalom minden osztályát egyesíteni, tekintet nélkül a születésre, címre, vagyonra, egyedül azon feltétel alatt, hogy a belépni kívánó e honnak fia, becsületes és eléggé művelt legyen arra, miszerint a közelebbi érintkezés és együttlét kellemessé válhassék, akkoriban valódi társas forradalmat idézett elő. Miután azonban az eszme megtestesült, és az akkori előítéletek és a kezdet nehézségei dacára sikeresnek bizonyult, mit azon körülmény is igazolt, hogy a pesti Casino mintájára országszerte száz meg száz egyesület alakult, ez hathatósan mozdította elő a társas osztályok egyesítését és a törvényhozásnak 1843-ban és 1848-ban az addig fennállott válaszfalak megszüntetésére irányzott törekvéseit. Így lőn, hogy midőn a törvény végleg megszüntette a társas osztályok közti különbségeket, az akkor már jóformán csak papírból álló válaszfalak minden további rázkódtatás nélkül omoltak szét, és a bekövetkezett izgalmas időkben az osztálygyűlölet jelenségeivel nem találkoztunk.
42
Ha Széchenyi Istvánnak ennél más érdeme nem volna, már ez is örök hálát és kegyeletes emléket biztosítana számára. Ezt azonban azon körülmény is biztosítja, hogy hű személyesítője volt fajunk sajátságainak, csakhogy ennek gyengéiből vajmi keveset öröklött, míg jó tulajdonai fennen kimagasultak. Mi is hevülünk a szépért és jóért és azért, amit e honra üdvösnek tartunk. Őneki sem volt más ideálja, mint e haza nagyságai; csakhogy „jól rendezett agyvelejében” „logikai egymásutánnal” jelezte az ösvényt, mely arra vezet, s aki e részben köreit zavarta, azt a jós ihletével, sőt dühével támadta meg; viszont türelmes, kitartó és szívós volt tervei keresztülvitelében; ha azok rögtöni foganatosítása ellen az áramlat legyőzhetetlennek látszott, visszavonult, úgyhogy ellenei azokat általa elejtetteknek hitték, azonban mihelyt a cselekvésre az alkalmi pillanatot megérkezettnek hitte, egy merész szökéssel elleneinek táborában termett és fokozott eréllyel vívta ki a végleges győzelmet. Mi is bőkezűek vagyunk, különösen ha a termés úgy engedi, de a számítás nem tartozik kiváló tulajdonaink közé; s viszont helyes számító volt, pontos és rendszerető, mint egy hollandi bankár, de a megtakarított összegeket fejedelmi bőkezűséggel rakta le a haza oltárára, ha ennek szellemi emelkedése nagyobb áldozatot igényelt. Folytathatnám még ez összehasonlítást, de attól tartok, hogy önkéntelenül is politikai hatalom kérdéseit kellene érintenem, márpedig ezek megvitatása éppen Széchenyi határozott szándokához képest kell, hogy a Casinóból egyszer s mindenkorra száműzve legyen. E részben is nyilvánult jós tehetsége, mert az érintett tilalomnak alapja az volt, hogy izgalmas időkben kell egy enyhelynek lenni, melynek küszöbén a politikai pártok fegyvereiket lerakva, békésen érintkezhessenek; és csakhamar bekövetkezett azon szellem, midőn megnehezült az idők viharos járása felettünk, midőn síri csend váltotta fel a tanácstermek vitáit, midőn e Casino volt az egyedüli hely, amelyben bántatlanul érintkezhettek azok, akiket akkor, de fájdalom, csak akkor, egy szív, egy lélek, egy érzés egyesített.
43
Maradjunk tehát ma is a társas élet mezején, és ünnepeljük a nagy férfiú emlékét hozzá méltóan azáltal, hogy nyomain haladva, őt önzéstelen hazaszeretetében, szívós kitartásában, a körülményekhez számba vevő ildomában ha utolérni nem, de legalább hűn követni igyekezzünk. E reményben Széchenyi István emlékének emelem és azon hazának, melyért ő élt és halt, üdvére és annak az ő lelki szemei előtt lebegett jövőjére ürítem e poharat!
11. emlékbeszéd
1874. március 3-án
Szónoka: nagykárolyi gróf
12. emlékbeszéd Szónoka: székhelyi
13. emlékbeszéd Szónoka: székhelyi
Károlyi György 1875. március 1-jén
Mailáth György 1876. február 21-jén
Mailáth György
Irodalom
A beszédek forrása A Nemzeti Casino évkönyve. A Nemzeti Casino szabályai és tagjainak névsora. 1864–1922, 1924–1944. (Az évek során különböző kiadóknál és némileg eltérő címen megjelent kötetei.)
A szónokok életrajzának összeállításához felhasznált irodalom Ablonczy Balázs: Teleki Pál. (Egy politikai életrajz vázlata.) Szeged, Elektra, 2000. A magyar főnemesség XX. századi genealógiája. I–V. köt. Összeáll. Gudenus János József. Bp., 1990–1999. A magyar országgyűlési képviselők arczképcsarnoka. 1906–1911. Bp., 1907. A nagyúr. Bánffy Miklós emlékezete. Szerk. Sas Péter. Bp., Nap, 2008. Apponyi Albert: Emlékirataim. Ötven év. Ifjukorom. Huszonöt év az ellenzéken. Bp., Pantheon, 1922. Az országgyűlési képviselők betűsorozatos névlajstroma. Pest, Landerer és Heckenast, 1861.
414
Balogh Margit–Burucs Kornélia–Hay Diana–Markó László: A Magyar Tudományos Akadémia tagjai. 1825–2002. Bp., MTA Társadalomkutató Központ–Tudománytár, 2003. Bencze László: Uralkodók, főrangúak, katonák. Bp., Paktum, 2001. Gudenus János–Szentirmay László: Összetört címerek. A magyar arisztokrácia sorsa és az 1945 utáni megpróbáltatások. Bp., Mozaik, 1989. Izsák Lajos–Pölöskei Ferenc–Romsics Ignác–Urbán Aladár: Magyar miniszterelnökök. 1848–2002. Bp., Kossuth, 2002. Jónás Károly–Villám Judit: A magyar országgyűlés elnökei. 1848–2002. Almanach. Bp., Argumentum, 2002. Kozári Mónika: Tisza Kálmán és kormányzati rendszere. Bp., Napvilág, 2003. Lakatos Ernő: A magyar politikai vezetőréteg. 1848–1918. Társadalomtörténeti tanulmány. Bp., 1942. Magyar országgyűlési almanach. A felsőház és képviselőház tagjainak életrajza és közéleti működése. 1927–1932. Szerk. Kun Andor–Lengyel László–Vidor Gyula. Bp., Légrády, é. n. Magyar országgyűlési almanach. Ötszáz magyar élet. 1931–1936. Szerk. Lengyel László–Vidor Gyula. Bp., Globus, 1931. Magyarország főispánjainak története 1000–1903. Szerk. Medgyesi Somogyi Zsigmond. Bp., Kellner, 1902. Magyar párbaj. A párbajok története. Magyar párbajok. Párbajkódex. Bp., Osiris, 2002. Nemzetgyűlési almanach. Szerk. Lengyel László–Vidor Gyula. Bp., Pallas, 1922. Oplatka András: Széchenyi István. Bp., Osiris, 2005. Országgyűlési almanach. A magyar képviselőház tagjainak név- és lakásjegyzéke. Szerk. Zolnay Béla–Békefi Sándor. Bp., Muskát, é. n. Országgyűlési almanach. 1886. Képviselőház. Szerk. Halász Sándor. Bp., Athenaeum, 1886. Országgyűlési almanach. 1887. Főrendiház. Szerk. Halász Sándor. Bp., Athenaeum, 1887.
415
Országgyűlési almanach. 1897–1901. Rövid életrajzi adatok a főrendiház és képviselőház tagjairól. Szerk. Sturm Albert. Bp., Budapesti Tudósító, 1897. Országgyűlési almanach az 1939–1944. évi országgyűlésről. Szerk. Haeffler István. Bp., 1940. Pölöskei Ferenc: A magyar parlamentarizmus a századfordulón. (Politikusok és intézmények). Bp., História–MTA Történettudományi Intézet, 2001. Püski Levente: A magyar felsőház története. 1927–1945. Bp., Napvilág, 2000. Sokszínű kapitalizmus. Pályaképek a magyar tőkés fejlődés aranykorából. Szerk. Sebők Marcell. Bp., HVG, 2004. Sturm-féle országgyűlési almanach. 1906–1911. Rövid életrajzi adatok az országgyűlés tagjairól. Szerk. Fabro Henrik–Ujlaki József. Bp., Wodianer, é. n. Szalai Miklós: Ifjabb Andrássy Gyula élete és pályája. Bp., MTA Történettudományi Intézet, 2003. Széchenyi István: Napló. Bp., Gondolat, 1978. Vermes Gábor: Tisza István. Bp., Osiris, 2001.