Szabados Bettina Balázs Béla Dialógus a dialógusról című művének művészetfogalma A dolgozat tárgya meghatározni Balázs Béla Dialógus a dialógusról című művének művészetfogalmát. Célja bemutatni azt a folyamatot, hogy hogyan jutott el Balázs Béla a párbeszéd majdhogynem zsigeri leírásától addig a kijelentésig, hogy a világot úgy konstruáljuk, mint a művészetet. A Dialógus elemzése mellé, a könnyebb érthetőség kedvéért, alapul vesszük Balázs 1907-ben kiadott Halálesztétikáját, melyet az első esztétikai koncepcióvázlatként tartunk számon. Balázs Bélát nehéz jellemezni egy szóval. Egyszerre volt drámaíró, költő, irodalomtudós, esztéta, novellista és regényíró. Egy művész szemével látta és próbálta láttatni mindazt, amit a művészetről érzékelt. Érzékelt, és nem tudott, mivel a művészetről való elgondolásai sokkal inkább egy érzelmi, transzcendentális közösséget feltételeztek, mely közösséget minden metafizika iránt fogékony ember észlel. Balázsnak ezt a tág érdeklődési körét akár úgy is vehetnénk, hogy nem foglalkozott elég alaposan egyik művészeti és elméleti ággal sem, azonban nagyfokú tudatosság jellemzi elméleti törekvéseit. Írásai kiegészítik egymást, egységet alkotnak. Olyan filozófusok hatottak munkásságára, mint Schopenhauer, Nietzsche, Simmel, Bergson, Mach, Avenarius és feltehetõen - közvetve vagy közvetlenül – Dilthey. Balázs Béla Dialógus a dialógusról című műve a Nyugatban jelent meg 1908-ban, 1909-ben és 1911-ben. A Dialógus műfaját nehéz lenne meghatározni. Formája miatt tekinthetnénk rá színműkísérletként, esszéként is megállja a helyét, ugyanakkor a platóni dialógus tanító jellegét utánozza. Két szerelmes közötti párbeszédnek lehetünk tanúi modern polgári környezetben. Márta és Mihály beszélgetésén keresztül fejtegeti Balázs Béla filozófiai tételeit és határozza meg a dialógus fogalmát.
I.
A dialógus misztériuma A Dialógus a dialógusról első fejezete 1908-ban jelent meg a Nyugatban, és két
szerelmes, Márta és Mihály a főszereplője. Általuk fejti ki, pontosabban Mihályon keresztül, Balázs Béla az egységről, szubsztanciaizmusról az elméletét. Akár komikusnak is tűnhet a mű elején, ahogy Márta elhárítja kedvese fizikai közeledését és sérelmezi, hogy nincs közöttük 1
„igazi beszélgetés”, a testi kontaktus megöli a lelki közösséget. A Dialógus első fejezetéből világossá válik számunkra Balázsnak ez a közösségkeresése, közösség-feltételezése. Balázs Béla nem fizikai tapasztalatokra támaszkodott, mikor közösségkeresésről és feltételezésről beszélünk nála. Sokkal inkább szellemi, érzelmi alapon feltételezett egy magasabb entitást, melyet a Halálesztétikában „örökegynek”, „magánvaló dolognak” nevez. A Halálesztétikát korábban írta Balázs, mint a Dialógust és ezen művéből világossá válik számunkra, hogy Balázs Béla szubsztancialista volt. A művészetnek sem immanenciáját kutatta, hanem transzcendenciáját írta le. Úgy gondolta, hogy a művészet magán túlmutat és általa érezhető, hogy van egy mindent átfogó Abszolútum, nevezhetjük akár Istennek, melynek lényegisége átsejlik a köznapi dolgokon. Az Abszolútum köznapi dolgokon való átsejlését tehát a művészet által tapasztalhatjuk meg, ehhez viszont szükséges az élet és halál tudatos megélése. Itt nem a minél intenzívebb élettapasztalásról beszél Balázs Béla, hanem a haláltudatról, mely egészként láttatja az életet. A halálnak az életben és a művészetben a legfontosabb funkciója a határtapasztalás. Olyan határ a halál, melyet nem kell átlépnünk ahhoz, hogy visszafordulva tudjuk, mit hagytunk hátra. Ennek a határnak a lényege a felismerése és a visszatekintés. Balázs Béla az élet minél tudatosabb megélését mondja ki a Halálesztétikában. Mindez hozzásegíti az embert az Abszolútum megtapasztalásához. Tehát a korai Balázsnál már fontos szerepet játszik a lényeg és közösségkeresés. Ettől válik jelentőssé a Dialógus Balázs életművében. Ez az a mű, amelyben rálel egy olyan princípiumra, mely ezt az Abszolútumkeresést, ezt a lényegiséget megragadja. A dialógus az, ami mindig jelen van, és olyan alapforma, mely teremt, létrehoz és megfogalmaz. Párbeszédet folytatunk önmagunkkal, embertársainkkal, könyvekkel és műalkotásokkal. Így a dialógus Balázsnál már nem csupán a dráma formája, hanem túllépve önmagán, az egyén és a világ közti párbeszéddé lesz. A dialógusban egyszerre létezik a két beszélő, és mindaz a tudás, ismeret, melyet magukkal hoznak, valamint az egész emberiség tudata. Ahogy Balázs Béla mondja, „a dialógus a történelem centrális, sőt egyetlen igazi eseménye”1. De miért tulajdonított Balázs Béla a dialógusnak ekkora jelentőséget? A Dialógusnak nem csupán címe, témája, de a formája is dialógus. Ennek a párbeszédes formának pedig
1
Balázs Béla: Dialógus a dialógusról. Elektronikus Periodika Archívum és Adatbázis http://epa.oszk.hu/00000/00022/00076/02310.htm (letöltés ideje: 2014. november 20.)
2
fontos szerepe van Balázsnál. Kenyeres Zoltán Balázs Béla Dialógusa című tanulmányában2 úgy fogalmaz, hogy Balázs Béla a formát lelki lényegiségként definiálta. Balázs a Művészetfilozófiai töredékek című írásának első fejezetében fejti ki bővebben a forma a funkcióját, miszerint „a forma a benne elmondottaktól külön mondanivaló”3 . Forma, anyag és tartalom nem alárendelt viszonyáról, sokkal inkább egységéről beszél. Ez az egység mélyebbről jön, és nagyobb szemléletet biztosít. Balázsnál a műalkotásnak a formája úgy működik, mintha a világnak egy-egy látószöge lenne. Így lehet az, hogy túllépve a műalkotás formai üzenetén, Balázs a dialógusban a világgal való érintkezést érti. Balázs Béla Dialógusában az egyén egyedül létezik a világban, miközben a lelki közösséget áhítja. Márta a Dialógus kezdetén elhárítja Mihály fizikai közeledését, együtt akar lenni szerelmesével, de úgy, hogy közben magát is érezhesse, a másik által. A szerelemben a két fél az összeolvadást áhítja, egyszerre létezni a szeretett személlyel, megszűnni egyénnek lenni. Ez a szerelmi közösség, habár biológiai szempontból szintén teremtő erejű, szellemi szempontból nem születnek, nem konstruálódnak meg új gondolatok, eszmék. Mihály vágyja ezt a szerelmi összeolvadást, úgy fogalmaz, hogy általa visszatérhet az ősmindenyegybe megpihenni, hogy ne érezze, hogy alapvetően önnönmagának börtöne. A dialógusban viszont egyszerre létezik a két beszélő. A beszélgetés által teremtődnek újra és újra. Azonban a beszélgetés Balázs Bélánál korántsem azt jelenti, hogy bizonyos dolgokról, témákról ismeretet cserélnek a beszélgetőpartnerek. A dialógus e fajtáját elveti, mert amit a másik elmesél, azt csak tudomásul lehet venni, de nem történik semmi új a beszélgetés résztvevőivel. Balázs egy erdőben tett sétához hasonlítja az igazi dialógust, ahol kéz a kézben indulunk felfedező útra valami ismeretlen felé. Ezt nevezi közös lelki kalandnak. A Dialógusnak már ezen a pontján feltűnő Balázs Bélának a metafizikus gondolkodása. Feltételez valami közösséget, amit homályos szellemi úton elérhetünk, mert végeredményben mind egyek vagyunk, csupán külön testben létezünk. Célunk pedig, hogy a fizika szabta határokat átlépjük és egymást a legmagasabb lelki szinten érzékelhessük. És mi lenne a dialógus misztériuma? Két öntudat érintkezése. A szavak által tapogatják egymást, a szavak útján keresik a másikat. Balázs ezt nevezi a legnagyobb világprocesszusnak, mivel bárhol bármi történik, az mindig azzal kezdődik, hogy az egyik 2
Kenyeres Zoltán: Balázs Béla Dialógusa. http://www.c3.hu/~iris/98-2/kenyeres.htm (letöltés ideje: 2014. november 20.) 3 Balázs Béla: Művészetfilozófiai töredékek I., Elektronikus Periodika Archívum és Adatbázis http://epa.oszk.hu/00000/00022/00036/00876.htm (letöltés ideje 2014. november 23.)
3
mond a másiknak valamit. A beszélés, a mondást, itt nem szabad csak verbális szinten érteni. Dialógussá válhat egy tett, egy cselekvés, egy gesztus is. Ha mindezek által, hatására asszociáció, továbbgondolás keletkezik az egyes ember tudatában, az már az emberiség történelméhez hozzájáruló dialógus. A dialógus nehézsége pedig a hídverés a két fennálló öntudat között. Minden hang, szó új gondolatot hoz létre a két beszélőben, keresik egymással, mondhatnánk egy egyszerű hétköznapi fordulattal is, a közös hangot. De ez a közösségkeresés érezteti a leginkább a különvalóságukat. A lelki egyesülésnek egyetlen módja a dialógus és mégis ez választja külön leginkább a két öntudatot. Mihály ezen a ponton meztelen élésnek, koitusznak nevezi a dialógust, mint misztériumot, melyet pontosabban az öntudatok gondolati síkon való termékenyülésével definiálhatunk. Márta ekkor Mihály szájára üt a szóhasználat miatt. Bántja Mihály nyersessége. Bántja, Mihály szerint azért, mert amiről eddig csak sejtésként, valami magasabb rendű szellemi dologként emlegetett, most konkretizálódott, ezáltal hidat vert közéjük. Amint a nevén nevezünk valamit, megfoghatóvá válik. Ez a két véglet, a teljes öntudatlanság és a tudatosság, egymást kizáró két véglet. Az egymás felé tapogatódzó két lélek, akik felfedezték a másikban a közösséget, közelednek egymáshoz, de az első hangos szó, vagy az erre irányuló konkretizáló kísérlet, véget vet a törékeny kapcsolatnak. Balázs szerint a legszentebb közösségnek titkosnak kell maradnia és diadal az, ha megértjük egymást szavak nélkül is. Mert akik összetartoznak, azok értik egymást kommunikáció nélkül is és ez fejezi ki leginkább összetartozásukat a többi emberrel szemben. De ha ez a titkos kötelék kimondtatik, akkor megjelenik az emberben az objektív szemlélő, aki formáját, értelmét keresi a dolgoknak, aki efféle misztériumot megmagyarázni akar, nem megélni, mert fél tőle, maga sem érti, hogyan lehetséges a másik emberben önmagát meglátni, fellelni. Beszélve hallgatni, Balázs szerint így lehetséges a dialógus misztériumát átélni, amíg úgy beszélünk, hogy nem eszmélünk rá dialógusunkra. Hogyha képesek vagyunk elfeledkezni magunkról, a körülöttünk lévő világról, a belénk nevelt normáról, és a másikat megfigyelőként hallgatni, inkább érzésekre, mint konkrét gondolatokra támaszkodni, akkor létrejöhet a lelki közösség. De ha a másik elkezdi mérlegelni a hallottakat, ha meg akarja magyarázni, megszűnik ez a pillanatnyi kapcsolat és Balázs ezt nevezi az igazi magánynak. Ráébredni, hogy egy pillanatra kitörhettünk saját gondolati síkunkról és a másikkal egybekapcsolódhattunk, majd mindezt elveszíteni. Legnagyobb vágyunk és tragikus küzdelmünk megtalálni ezt a szellemi közösséget, ahol nem kell megmagyarázni, mit hogyan értettünk, mit hogyan gondolunk, mert a másik ugyanúgy gondolja, és ugyanúgy érzi. 4
Márta a Dialógusban az ellentmondás szerepét játssza. Nem szűnhet meg, szerinte, semmilyen lelki közösség és nem is keletkezhet, mert igazából folyamatos. A dialógus bennünk kezdődik és bennünk folytatódik, dialógust folytatunk magunkkal, vagy egy adott személlyel, még ha nincs is velünk. Mihály ezt azzal magyarázza, hogy a szeretett személy szenzibilitását magunkévá tesszük és megpróbáljuk úgy szemlélni a világot, ahogy ő, gondolatainkat neki „címezzük”, eszünkbe jut, ami neki is eszébe jutna. Ezt nevezi Mihály a gondolatok amfimixisének. Ebből kiindulva arra a megállapításra jut Mihály (Balázs Béla), hogy a monológ is csak közvetített dialógus, nem létezik egyetlen egyénnek, magához intézett beszéde, mert több millió lélekből van az emberi lélek, ugyanúgy ahogy millió sejtek alkotják a testét. Mégis egységesnek hisszük magunkat, Balázs szerint ez életfeltételünk, ezért van szükség a Másikra, hogy általa teljesnek gondoljuk magunkat. Ismét megjelenik a Másik problémája, akire szükség van, aki által önmagunk és a világ egységét megtalálhatjuk, mégis ráébreszt arra, hogy saját magunk vagyunk önmagunk börtöne. Csak azt értjük meg igazán, amiben magunkra ismerünk, mondja ki Mihály, nem tudunk elvonatkoztatni magunktól. A Dialógus első részének végkövetkeztetése, hogy ha nem tudunk magunkon túl gondolkodni, ha szükségünk van a Másikra, hogy egységesnek higgyük öntudatunkat, mégis érezzük magunkban a Másik „lehetőségét” a dialógus által, lehetséges, hogy nem létezik „Én” vagy „Te”, hanem millió lélek vagyunk és millió lélek lenyomata, kaleidoszkóp képe. A dialógus által pedig teremtődik majd meg az egyén. „Ugyanaz a millió lélek vagyunk valamennyien, de egy részét objektiváljuk a dialógussal. Ebből születik egységünk hite, az Én, ebből születik a Másik. Innen az olthatatlan szomorú vágy a Másik után. – Csakhogy ez a szembefordulás választ külön és keretez körül és el kell magamat felejtenem, hogy a másikkal összeolvadhassak. Akkor széthullanak kontúrjaim. Vagy, vagy! Ez az individuáció örök tragikus harca. Vagy szétlazulás, vagy magány. És minél elevenebb a világ körülöttem, annál elhagyatottabb vagyok.”4 A
Dialógus
első
fejezetében
eljutottunk
tehát
a
közösségkereséstől
egy
egységteremtésig. Nem is beszélhetünk már konkrét közösségkeresésről, mivel ahogy Balázs látja, mind millió lélekből állunk, de ezek egységet alkotnak bennünk, ezt az egységet kutatjuk, amire a Másik által eszmélünk. Miközben szabadulnánk is tőle, ugyanúgy ragaszkodunk is hozzá. Egyénnek lenni, egységesnek lenni. A Másik ez esetben nem csupán
4
Balázs Béla: Dialógus a dialógusról. Elektronikus Periodika Archívum és Adatbázis http://epa.oszk.hu/00000/00022/00076/02310.htm (letöltés ideje: 2014. november 20.)
5
személy lehet, hanem tárgy is, melyhez kötődtünk és rájuk ruházzuk pillanatnyi hangulatunk, érzéseink. Az a tárgy mindig ugyanazt a pillanatot fogja tükrözni számunkra, miközben mi öregszünk, változunk. Balázs Béla fétisnek nevezi az efféle kötődést, mivel a tárgyak, fogalmak, melyeket felruházunk „lelkünk darabjaival” felidézik lényünk elfeledett oldalát, és az egység hitét erősítik bennünk. Fétisszerűen ragaszkodunk az ilyen fajta „egységerősítő” dolgokhoz, mint például az istenekhez. Ha én el is múlok, van valami, ami halhatatlannak tűnik, amihez kötődhetek, kötődtem, aminek tükrében szemléltem magamat. Ezek a fétisek úgy működnek, mint a gyökerek, felidézik bennünk magunkat. A sokféle Másiknak a funkciója, hogy határként működik, és általa érzem magam. Mihály és Márta dialógusa kudarcba fullad. Mihály már nem a Mártával való egységet keresi, hanem önmagát határolja meg, a dialógust definiálja, Mártát felhasználva. Mártát naplóhoz hasonlítja, amiben most megfogalmazhatja magát. A Dialógus első részének konfliktusát Márta zongorajátéka oldja fel. A zenében nincsenek szavak, csak érzések, gondolatok, összemos mindent. A zene felidézi a lélekben a legősibb ösztönöket. A zenéből szól az, aki szerezte, de ugyanúgy mond vele az is valamit, aki eljátssza. Mihály itt érzi igazán az Egészet. II. A téma szerepe a dialógusban A Dialógus második részében Márta és Mihály hidegen kezeli már egymást. Nem találták meg közösen az egységet, bezárkóztak magukba, így emberek közé mennek, hogy láthassák egymást és önmagukat kívülről, mások társaságában. Ez pedig erősíteni fogja összetartozásukat. A társaságbeli beszélgetés alatt ők némán is dialógust folytatnak egymással, míg a konkrét beszélgetés arról folyik, hogy a dialógusnak mindig van valami témája, anélkül nem létezhet, hogy ne legyen iránya,célja. A többség amellett érvel, hogy a dialógus nem teremtő erejű, hanem különböző nézetek ütköztetése. Ez részben igaz is, ismeri el Mihály, azonban csak akkor nem sikerül az egységteremtés két egyén között, ha úgy tesznek, mintha az adott témára lennének kíváncsiak és nem egymásra. Itt is előkerül a Másik keresése, az egységteremtés, és ennek kapcsán merül fel első ízben a művészet, ahol a formának fontosabb szerepe van, mint a pusztán kimondott szónak. Balázs Béla azt írja, hogy jobban elfogadjuk azt az igazságot, amely szépen formulázott, és a forma szinte függetlenedik a mondanivalótól. A rímnek és ritmusnak elhitető szerepet tulajdonít. Jobban érezni az életet egy „pattogós” mondásban, mint egy definícióban, Balázs szerint. A forma úgy működik, mint egy érzés, ez adja meg a művészet és a dialógus 6
lényegét is, mikor nem a belénk nevelt formaságokra támaszkodunk, hanem az érzés nyelvén próbálunk megfogalmazni valamit. Így jutnak el a beszélgetés résztvevői addig a megállapításig, hogy az érzések nyelvén leginkább a nők beszélnek és ők azok, akik a egységteremtőek. Míg a férfi csak azáltal lehet valaki, azáltal létezhet, hogy gondol, tesz valamit, és egész életének értéke a cselekvésében, alkotásában rejlik. Míg az asszony értéke már a puszta létezésben kifejeződik. Ennek példája a színésznő, avagy a táncosnő, mivelhogy ebben a művészetben a nő kétségkívül a férfi fölött áll, és a testisége az, ami a fő kifejezőeszköze. A férfi csak a szavak, tettek szintjén tud kifejezésre juttatni valamit, de a női, asszonyi kisugárzás önmagában közösséget hoz létre. Az asszony szükséges ahhoz, hogy a férfiak között létrejöhessen a dialógus, mert az ő környezetében szűnik meg az állandó tenni akarás, és kezdődik el az egységkeresés. A nő nem lehet zseni a művészetben, Balázs Béla szerint. Zseni csak az alkotó férfi lehet, aki szellemi síkon működik. Az asszony a színészetben és az egységteremtésben, egyéniségek összehozásában lehet egyedül kiemelkedő. A nő fontossága abban rejlik, hogy elősegítse a magányosan alkotó férfiak közötti kommunikációt. A zseni mindig a társadalmon kívül áll, egy természeti jelenségnek nevezi Balázs. A nők által létrehozott szalonok összehozzák ezeket a zseniket és kultúrát, stílust teremtenek a művészeti életben. Ezen szalonoknak azonban van egy hátránya, mikor a teremtő erejű szellemi közösség gondolatisága megmerevedik, és stílus akar teremteni, ahelyett, hogy továbbra is működtetni az egyéni alkotószabadságot. A stílus a társadalom kultúrájának fokát határozza meg, a zsenik száma pedig a kultúrát nem befolyásolja. Mivel a zseni alapvetően magányos alkotó, a kultúra fejlődéséhez pedig közösségek szükségesek. Ezek a közösségek tehát a szalonok, ahol a magányos zsenik között létrejön a dialógus és ezáltal a kultúrateremtés. Ezen szalonok a nők „igazgatása” nélkül nem jöhettek volna létre. Balázs „asszonyművészetnek” nevezi ezt a közösségteremtést, ami a dialógusnak egy formája. A Dialógus második fejezetében eljutottunk arra a pontra, ahol az egységteremtő dialógus szerepe megjelenik a művészetben. Balázs különbséget tett férfi és nő között. Habár a Dialógusban a nőt a férfi fölé helyezi és azt mondja, hogy a nőnek elég csak léteznie, ez mégis degradálóan hat. A nőkről nem feltételezi a gondolati teremtés képességét és az alkotni tudást a művészetben. A nő nem lehet zseni. A nő egyetlen szerepe a férfiak összehozása és ehhez eszköze csupán a testisége, aminek a férfi akkor is alárendeli magát, ha az a nő szellemi szinten hozzá képest alacsonyabb rendű is. Hasonló esetben, ha ez a szellemileg alacsonyabb 7
rendű nő férfi lenne, a másik férfi nem keresné társaságát. Habár összességében a második fejezet végkicsengése pozitív hangvételű, a művészek/művészet ezen egyszerű szemlélete hagy némi kívánnivalót maga után. III. A láthatatlan lelkek vagy a panpoesia Az utolsó befejező részben ismét csak Mihály és Márta párbeszédének lehetünk tanúi. Megállapítják, hogy idegen, számukra közömbös emberekkel valóban különböző témákról beszélgetnek, de akikkel érzik a közösséget, az egységet, azzal szinte mindig ugyanarról beszélnek. Nem is kell másról, mert a dialógus egyetlen célja csupán megérezni a Másikat, az Egészet. Ezt a Másikat úgy is érezhetjük, hogy nincs velünk fizikai valóságában Balázs szerint. Ennek oka pedig a láthatatlan lélek. A világban nincsenek üres közök, minden mindennel összefügg és a test sem szabhat határt az öntudat energiáinak. Ebből kiindulva Balázs úgy gondolja, hogy ha nincsenek határok, a kontinuitás elvéből kiindulva, folytatódnak belőlünk a láthatatlan lelkek. Vagy nevezhetnénk továbbra is energiának, ha úgy tetszik. Ennél a pontnál Ernst Machra hivatkozik. Balázs Béla ekkor a formák és kontúrok problémájára hivatkozik és így visszatérünk az eredeti problémához; önmagunk megkonstruálásához. Ha folytonosak vagyunk, akkor a Másik által lehetnek csak lényünknek határai. Az, ahogy a Másik érzékel, észlel minket, ő az, aki végső soron megalkot, mert önmagát egynek, egységesnek érzik. Oda-vissza megy a játék. Egységesnek érzem magam a Másik által, mert ő konstruál engem saját egységének hitében, amit általam érez. Saját magunk és a másik megalkotása ugyanúgy működik Balázs szerint, mint a regényalakok megalkotása. Metafizikai szempontból nincs különbség egy kitalált alak és a valóság a saját ismereteim által „létrehozott” személy között. Ugyanúgy hozzáadnak és ráruháznak élményeink a másikra nekitulajdonított tulajdonságokat, érzéseket. Ami megtörtént az egyénnel, az kihat a kapcsolataira is. Ebből a szempontból pedig Balázs szerint: „Egész jelenségvilágunk, a megjelenítés maga konstrukció, mégpedig minden érzetemet valamennyi többiből konstruálom és annak más, külön tartalma nincs is. – Ugyanaz
8
az életprocesszus hozza létre a költő meséit, az őrült vízióit és a mi valóságos életünket és köztük semmi realitáskülönbség nincsen.”5 Még azzal sem védekezhetünk, mondja Balázs, hogy másképp érzékeljük az idősávokat, a múlt, jelent és jövőt. Mivel az öntudat számára minden emlék és múlt, és csupán azt érezzük távolinak, réginek, amit más emlék elnyomott. Ha pedig nem létezik különbség az öntudatom számára az idő szempontjából és mindent én magam alkotok meg, akkor a világot is ugyanúgy teremtjük, ahogy a költők a verseiket. Így jut arra a végkövetkeztetésre Balázs, hogy a költészet (ebben az értelemben a költészet a szellemi alkotás, teremtés szinonimája) az alapvető életfunkciója minden embernek és a világ panpoesia. Ez a panpoesia az egyén világ teremtésére értendő. Az egyén, ahogy a világot, ugyanúgy magát is konstruálja, konstruáló önmagát pedig Isten. De Balázs szerint nevezhetnénk Istent máshogy is, ő csupán a végső cél és ok egyik metaforája. IV. Összefoglalás Balázs Béla a Dialógusban eljutott a dialógus metafizikai síkon való meghatározásától addig a pontig, hogy a dialógus nem csupán önmagunk egész-(egység)keresése és meghatározása a Másik által, hanem az egész világ egymást átszövő lelkek, mondhatnánk akár sejteket is, hálózata. Ezen láthatatlan lelkekből pedig mi magunk teremtjük magunkat és a körülöttünk lévőket. Balázs Béla Dialógus a dialógusról című művében a művészetfogalom egészen egyedi módon jelenik meg. Állást foglalt a zsenikérdésben, a női és férfi szerepekben, és kimondja, hogy az egész világ lényegében költészet. Nem teszünk mást, mint folyamatosan létrehozzuk önmagunkat és az egész világot. Ez a teremtés pedig úgy működik, mint a művészetben lévő alkotás. Saját ismereteink hozzájárulnak a végső megfogalmazáshoz, melynek összességében egyetlen mozgatórugója Isten, vagy Egész, vagy szubsztancia. A Dialógus Márta kijelentésével zárul, miszerint ezen gondolatokat talán majd a tudósok is „komolyan veszik”, mivel egy költő (Mihály) mondta.
5
Balázs Béla: Dialógus a dialógusról, (A láthatatlan lelkek vagy a panpoesia). http://epa.oszk.hu/00000/00022/00076/02310.htm (Letöltés ideje: 2014. november 30.)
9
Bibliográfia:
Balázs Béla: Dialógus a dialógusról. Elektronikus Periodika Archívum és Adatbázis http://epa.oszk.hu/00000/00022/00076/02310.htm (letöltés ideje: 2014. november 20.)
Balázs Béla: Dialógus a dialógusról, (A láthatatlan lelkek vagy a panpoesia). http://epa.oszk.hu/00000/00022/00076/02310.htm (Letöltés ideje: 2014. november 30.)
Balázs Béla: Művészetfilozófiai töredékek I., Elektronikus Periodika Archívum és Adatbázis http://epa.oszk.hu/00000/00022/00036/00876.htm (letöltés ideje 2014. november 23.)
Kenyeres Zoltán: Balázs Béla Dialógusa. http://www.c3.hu/~iris/98-2/kenyeres.htm (letöltés ideje: 2014. november 20.)
10
