Lászlóffy Aladár A jerikói trombitás
Sorozatszerkesztő: Visky András Lászlóffy Aladár A jerikói trombitás
Műhelynapló a megtartó melankóliáról
KOMP-PRESS Korunk Baráti Társaság Kolozsvár 1994
Megjelent a Magyar Művelődési és Közoktatási Minisztérium támogatásával
© Lászlóffy Aladár, 1994 ISBN 973 96 3990 9
Bizalmassági indítvány Mielőtt újra benyújtják mindazok, akik folyton fenyegetőznek vele, én is előhozakodom a magam ellenkező előjelű indítványával. Nem hiszem, persze, hogy elejét vehetem bárminek, amiben polgármesterek mesterkednek, nehogy egy pillanatra is csökkenjen a feszültség az országot lakó, magától értetődően másképp gondolkodó, más-más anyanyelven beszélő, másmás érdekeket követő emberek között. Nem, jönni fog, aminek jönnie kell, nem mi állunk legrosszabbul az egy főre eső uszítás, hörgés, hazugság tekintetében; és az egy főre eső érvelés tekintetében sem. Ahhoz, hogy bízhassunk egymásban s aztán a jövőben, közben netalán a kormányzatokban és önkormányzatokban is, el kell gondolkozni egy sereg dolgon. Itt van mindjárt ez a primitív primadonna: az érzelmi érdek, ami úgy elveszi az ember eszét, mint Carmen szegény Don Josénak, s mire felébredünk a varázslatból, már ki tudja, milyen visszavonhatatlan bonyodalmakba keveredünk hipnotikus hatása alatt. Az érzelmi érdek mindenkit a maga háza tájához, nyelvéhez, családjához s hagyományrendszeréhez kapcsol; eddig természetes dolog. A többlet s egyben a bajtöbblet onnan származik, hogy érzelmi alapról indulván, sajnos, immunissá, érzéketlenné tehet a józan ész érvei iránt is. Érdekek szembenállása esetén alkunak, egyeztetésnek, tisztázásnak és kárpótlásnak van, érzelmi érdekek ütközése esetén többnyire nincs helye. Csak világvégéknek. Az érzelmi érdekek hatásának túltengése, az egyén s a társaság életében egyaránt, a részegséghez, a megszállottsághoz hasonló hajthatatlansághoz, kormányozhatatlansághoz szokott vezetni. Márpedig ez az állapot az emberhez méltatlan, az oktalan állatokhoz hasonló marakodás melegágya. Szomorú szimbóluma, mérges metaforája lehetne az érzelmi érdekek uralmainak, történelmi értékű tanulság és elrettentő példa egy-egy ilyen fogalommá torzult név, hogy Bosznia, Palesztina, Ulster... Aki látta a képsort a szerb karácsonykor a belgrádi ingyenkenyér-osztásról, átérezhette újra, hogy itt a közvetlen közelünkben vannak hatalmon olyan erők, melyek elég elszántak is újra, hogy mindenen és mindenkin keresztülgázoljanak. Itt van máris az egyáltalán nem elméleti lecke a toleranciáról: mit, meddig, miért tűrhetünk? Milyen érdekesen ismétli magát a “történelem”! Milyen bölcsen tudta aztán mindenki: mit kellett volna tenni 1938-ban! 1989 után még több lépcsőházi filozófus lépett fel. Valószínűleg 1389, a rigómezői csata után is. Egyáltalán a neandervölgyi sajnálatos események óta el lehetne gondolkodni: ki, mikor, miben, hol tévedett, hogy így elkényeztette, avagy ilyen szigorúan nevelte ezt az egykét, kedvencét a természetnek, koronáját a teremtésnek, aki aztán így elvadult vagy elszemtelenedett, hogy vallások, ízlések, ideológiák, idiómák, maffiák és egyéb bűnszövetkezetek mentén merészel elkülönülni, szögesdrótrendszerek és kovácsoltvas-rácsok mögül visszacsaholni, rávicsorogni önmagára. El lehetne töprengeni azon is, hogyan is jártak kedves rokonaink: ma már “csak” két milliónyi csimpánz él szabadon... (persze, lehet, ember még ennyi se!), a többi életfogytiglanra ítélve — állatkertekben. Elmerengeni azon, hogy egy-egy fényes jövőt célzó világrendszer se volt különb holmi emberkertnél, és hogy a mai világkörülmények közt az éppen startoló homo sapiensnek talán már nem volna annyi esélye sem, mint az egykori dzsungelekben. Hát hol vagyunk, az erdőben? Harminc millió életforma él a Földön, melyből évente úgy ezernyi végleg eltűnik, kipusztul, hála az embernek. S akkor jövünk itt holmi etnikai tisztogatásokkal. Ugyan! Itt, ahol olyan felsőbbrendű és felsőbbséges rezonoknak kell érvényesülni, mint némely trikolórba csavart vidéki Sztálin-spermák, Hitler-embriók
fejgondolatai a nemzeti nagyságról! Miután a hozzájuk hasonlók szétzüllesztették magát a Paradicsomot is. Szerencsére létezett Arisztotelész, Leonardo, létezik Pavarotti is. Valami az ember iránti bizalomról, kitárt szívvel és kitartott köténnyel mindig éppen ott áll, ahol a túlérett parlamenteket és kormányokat rázzák le éppen a fáról. És válogat. Megértően. Türelmesen. Lehet, hogy eddig azért találtattunk híjával, mert még nem mérettünk meg. Együtt, mindenestől. Csak máris szétszóratva. Lehetséges. Hátha... A mérleg bízik. A mesénkben szerencsére akad egy-egy Alibaba is, nemcsak negyven rabló...
Olvasatok Összeültünk tehát. Ma tárgyaljuk a vicsorgás jogának s a bunkóesztergálás általánosításának fejlett törvénycikkelyeit, első olvasatban. Addig is vagy gye-rünk a büffébe, vagy játsszunk önmegtartóztatást, önrendelkezést s persze önfelszámolást. Egyáltalán játsszunk a szavakkal: totalitárius pluralizmus avagy a pluralizmus totalitarítása — ide vele, lesz belőle lótakaró, borjúra gatya, disznók elé vetett gyöngysor, ki mint vet — ugyanis —, úgy lesz disznó az utókor szemében. Ki mint hint. Port. Ahelyett, hogy törölné, a kredencről, a Szfinxről, a környezetről, ugyebár. Vita, ha nem is túl dolce, de vita az ellenfelek közt s vita a társak, testvérek közt, vita a test meg a lélek közt. Lélekvesztő. Útvesztő. Nemzetvesztő. Észveszejtő. Hát nem a “mit sem sejtő sajtó” vitalitása fogja jellemezni az utódok szemében ezt az érdekes pillanatot? Persze, ha lesz még az utókornak szeme, esetleg nem kezdődik-e minden elölről, s az irogatást megint egy Homérosz kell hogy majd meghonosítsa. S jön, jön: az elején megint szépírogatás, aztán felírogatás, feljelentgetés. Mert nyilván az eddigi világ már kész van, jaj, de kész, ezt már akár vakon és messziről is konstatálni lehet. Mint bizonyos Dr. Sekszpír Hamlet Dániával kapcsolatban a jó orrával idejében diagnosztizálta. De talán még nem késő: most még csak 93-as a benzin! Kocsiba vagy üvegbe parancsolja? A Mazdába vagy a gazdájába? Szabad-e? — eszem azt a sötétzöld útlevelét. Íme, eddigi szolgálatai fejében harminc ezüst nap: rokonlátogatás Neanderthalban. Rendkívül épületes vidék lett belőle. Ezt, sajnos, nem lehet megtartani, mint más, előre kialkudott területeket és tartományokat! Hányan is vannak? Biztos,nem szenvednek alacsonyabbságban is? Csak kisebbrendűségben?... Hogyne, már a megalitkori maradványokat is megszámlálták és népszámlálták, ide-oda-meg-visszacsatolták, felöltöztették népviseletbe, ki-ki a magáéba, mint a Zsuzsibaba-akció idején a vidéki iskoláslányok, s végül le is szavaztatták, Sőt, be is sorozták. Be is vetik. Ebben a máris múzeumként berendezett jelenben. Bizony, egy máris múzeumul szolgáló jelenben hol a tudósok szempontja játszik-látszik, hol a politikáé. No de egyiknek — vajon melyiknek — sosincs elég pénze, ezért a másik pártfogolja. Szponzorozza. Bizonyos engedmények fejében. A tudománynak csak egyszer tettek, szinte, valami engedményt, s akkor is majdnem istentagadóvá lett az emberiség. Persze, ma már egészen más a helyzet: liberalizálódott a logika is — itt az alaptalanság demokráciája dúl és véd! Bárkinek igaza lehet. Annak is, aki saccol vagy blöfföl. Csak másba kellő eréllyel s játékszabállyal fojtsa bele a magáét. Homo gének és homogének! Bizony, bármelyik tegnapelőtti csontváz lehet a nagyapámé, ha többen elvitatják, hogy ma dán, angol, lengyel lehetek románok, rácok, görögök között is! (Litvánok, észtek) lettek utólag kitalált nevű nyelvek, és vannak régi kihalt idiómák, melyeknek már csupán a neve és grammatikája félelmetes. Ki nevezi ma holocaustnak az etruszkok Endlösungját, etnikai tisztogatásnak, amit a frankok vittek véghez Galliában s utolsó csatlósnak Timur Lenk bármelyik szövetségesét? Mert mindezekről szerencsére lekésett a világsajtó, ez a félelmetes termeszhad, giliszta-légió, hullakukac-tömeg, nyűtelevény, mely rögtön ott terem, ahol a tragédiából szenzációt lehet lihegni, hogy tőle fuvódjanak fel az elhullott dögök és hazugságok, nem alszik, nem eszik, nem izél, nincs ideje felélni a terjesztett rémületragály vérdíját sem, úgy lohol, törtet a következőért, hogy nem olvas, csak ír, írebb az IRÁnál. De igazán félelmetes maga az ember, összes sajtó-, rezsim-,
háború-, hazugság-, gyűlöletmetaforáiban. A felélő kultúrák, a pusztító „haladás” hőse. E gyönyörű, fényes, mindig vadonatúj és impozáns robotszerkezet. A világűr lumpenarisztokratája és Kruppen-proletárja. S így nem ússza meg a fül sem. Mert legfélelmetesebb a mindig esedékes becsapódás: bumm! Tessék csak elképzelni a képet, ahogy áll, előtte félkörben városok, a fiókjaink, a könyvespolcunk, a gyermek plüssmacijával s a szenilis nagytata mozgalmi emlékeivel, dacosan dugdosott trikolórjával és feloldhatatlan görcseivel az évszakok vonulásához hasonlóan törvényszerű megváltozásoknak. Nagy-nagy változásoknak. Előtte a tájak amfiteátrumában, mint valami zsúfoltan feszengő parlamentben a MÚLT — s akkor a szónoki emelvényen a mikrofonra tárja torkát egy élesre töltött ágyú. A hon- és világatyák meg oly figyelmesen hallgatják, mintha bárki még fogékony lenne bármilyen érvre, nem volna egyenként betöltve mind, ő maga is, amikor személy szerint sorra kerül. A vicsorgás jogának tárgyalásakor, ezerkilencszázkilencven valahányadik olvasatban.
Münchausen Pisában Hogyan is dőlnek meg — és jönnek létre, keletkeznek — a világok. Egy 1956-os jegyzőkönyv legendás részlete. “Meg akarta dönteni a rendszert?” “Igen.” “Fegyveresen?” “Igen.” “Miért?” “Mert másképp nem dőlt meg...” Aztán megdőlt mégis. Hihetetlen, mint mindig, ugyanannak a nemzedéknek, hogy megérte, ami megérhetetlennek tűnt. Négy évvel ezelőtt ennek az országnak a lakossága is átélt egy hasonló eufóriát. Nem biztos, hogy az eufóriákra épülő és alkalmatadó változások a legjobbak. A július 14-kék, március 15-kék. Egyrészt iszonyatos vérlavinák elindítói; másrészt az emberi szervezet, mely a Szahara “ötven fok árnyékban”-jait s a Szibériák mínusz hetveneit egyaránt kibírja, nem biztos, hogy egyetlen nap alatt egyikből a másikba mártogatva is ugyanolyan rezisztens lehet. Így van ez a lelki, érzelmi, a politikai légkör- és légnyomásváltozásokkal is. A szakemberek bölcsen legyintenek: ha a stressz valóban olyan következményű lenne, már kipusztult volna a nagy erős emberiség, melyet minden dolog, bánat és öröm egyedeiben tesz próbára, támad meg... Pedig — éppen, mert a legeslegnagyobb tömegek, nem egy család, egy nemzet, egy országlakosság, de egy kor teljes, milliárdokat számoló lakossága is csak egyedekből áll végső soron — bele lehet halni a szélsőségesen jóba és szélsőségesen rosszba, egyenként, darabszám, bele lehet őrülni, nyomorodni, testileg-lelkileg belerokkanni, aztán mehet a nagybetűvel írott összesség a fenébe. Persze úgy, hogy azért marad minden, szinte minden a régibe«; mert a nagy többségnek rinoceroszbőre és kötélidegei voltak, vannak, lesznek; vagy mert a nagy, az igazán nagy változások többsége nem eseményszerűen látványos. A Bastille így, Róma viszont szép csendesen dőlt meg, senki sem kapott körtáviratot, hogy tessék vigyázni, négyszázhetvenhat van, következik a világvége. Egyik világvége. Hát éppen erről van szó! Napjaink egyik kulcsszava a visszarendeződés. Nyugat-Európában a hétszázas évekig eltartott, amíg a rómainak számító intézmények teljesen feloszlottak. Keleten még “be sem állt” rendesen Róma, mire máris vége volt. S jött a barbárság, a “sötét középkor” ugyebán a gótika, a gregorián, a kódex-kalligráfia meg Giotto... Úgyhogy hagyjuk, nem szabad a kelleténél jobban elhinni közelről sem, amit a beszéd, a köznyelv a maga képszerűségében, plasztikus metaforáiban másképp nem is nyugtázhat, mint: tönkrementünk vagy mennybe mentünk, hogy hurrá vagy ej-uhnyem, hogy hős vértől pirosul a gyásztér, és vagy, Édes Erdély, itt vagyunk, amit mellesleg a románok és magyarok előtt már énekeltek más-más korokban a gótok, hunok, gepidák, avarok is. Válsághelyzetben Hunyadi László se ajánlhatna tehát mást, mint hogy ne veszítsük el a fejünket. Mert a világok a fejekben jönnek létre és dőlnek meg; a mi fejünkben. S onnan száműzhetők legnehezebben a Miltiádészek, de a rosszhírű kísértetek is. Szerencsére az eszmények is. Kiben-kiben amennyihez szerencséje volt, amennyit sikerült belenevelnie azoknak, akik szerették s aggódtak jövendőjéért. Fejünk a világ legfontosabb múzeuma és levéltára, a bizonyító és a félrevezető; mert fejeink egymás
szemében és a magunk szemében egészen másnak tetszenek. Fejeink a Télipaloták, kik ellen a világmegváltás donkihótjai szélmalomrohamaikat intézik, és fejeink azok az Egervárak, melyeket meg kell védelmezni mindenáron. Kié csak egy Münchausen-golyóbis, kié Kopernikusz igazság-gömbje. De a test határain kezdődő világbörtönnek egyetlen szabad magaslata, periszkópja, kilátótornya a fej lehet, ha nem használják — használjuk reflektorokkal, gépfegyverekkel és magnószalagra vett vérebugatással felszerelt őrtornyoknak, madárijesztőknek, egymásijesztőnek. Ijesztő, hogy milyen titkok és törvények mentén keletkeznek és dőlnek meg ezek a pisai ferdevilágok.
A sznobériai garnizon ...”Beültettem kiskertemet rezedával.” Jobb helyeken már nem bíbelődnek ennek a teoretizálásával is. Csak léteznek, vannak. Jól elvannak ott, a maguk Párizsaiban és Perzsiáiban. De ahol “én is, én is!” ...alapon csupa utánozhatnék üt kit, mint boldog halmokon a hullafoltok, vagy csak nosztalgiázás, mely elüt a piszkos, gatyás társak álomstandardjától, ott versenyfutás az ára, uccu, nézzünk utána... Az emberben eleve megvan a szépérzék, a jó iránti fogékonyság, úgyszólván (nehéz) teremtetésénél fogva etikus és esztétikus, patikus és patetikus lény, meglehetősen jól keveri a kártyát mindenek terén — csakhogy gyakorlatlanságában is, a nagy rutinból is “giccsben” tör ki többnyire. Giccs az altamirai barlang falán és giccs a kódexek miniatúráiban — de mindez mára már megbecsülendő, mert egy nagy művész gyermekkori rajzai! De mit kezdhetünk a ma divatos műinfantilizmussal és valódi műveletlenséggel? Ne tessék komolytalankodni, nem arról van szó, hogy Shakespeare is szóba hozza valahol a cseh tengerpartot. Hanem arról, hogy bizonyos “tévedés”-állomány már egyáltalán nem vág az esztétikai kategóriák körébe. Ahogy azt Schiller leszögezni próbálja: “Az esztétikai látszat sosem lehet veszedelmes az erkölcs igazságára, s ahol másképpen találjuk, ott könnyen ki lehet mutatni, hogy a látszat nem (is) volt esztétikai...” Nincs új a nap alatt — mondták ki a rómaiak, hacsak nem valami “Salamon király” A prédikátor könyvében, még akkoriban, mikor a latin ábécét még fel se találták az itálómakogás rögzítésére. Ha már “Salamon királyig” annyi ismétlődés esett, akkor mit szóljunk azóta? A dolgok egymást kerekítik, vagy egymás kerekségét pattintják szét, mint kövek a patakban. Kezdetben, aki nem tudott semmit, az hozzáfoghatott alkotni valamit; ma, aki semmit se tud — az is “alkothat”. A különbség csak az: vannak a múlhatatlan embernek múló, halandó megtestesülései, akik előzőleg feltöltődnek, s vannak, akik úgy tesznek, mint amazok. A különbség tehát nehezen megállapítható, amíg a tojások ki nem kelnek. Mert a kecsesen feszítő golyvás galamb s a pulykakakas közötti igazi “nagyságrendi” különbség az, hogy az egyik valóban dühös. Az indulat erejével, képességével áldott. Don Quijote más-más megközelítésben, szánalmas balek vagy az emberi erkölcsérzék egyik bajnoka. Shakespeare bértollnok, aki a Tudor-dinasztia szája íze szerint alakítgatja Anglia történetét, például a III. Richardban, ahol a párnával megfojtott királyi gyermekek közül egyik egész bizonyosan mint kövér, öreg papi személy végezte a pályát. Botticelli is bérfestő, íme, a fáma: „A firenzei szokásnak megfelelően a Bargello falain Botticelli megfestette az áruló Pazziakat és a többi összeesküvőt. Negyven forintot kapott alakonként... nyakuk körül kötéllel ábrázolta az összeesküvőket, utalva ezzel haláluk módjára. Kivételt csak Napoleone Francesivel tett, akit bokájánál felkötve festett meg, ezzel jelezve, hogy megszökött.” ...Nyilván a történelmi csúsztatások nem esnek az esztétika juris dikciója alá. Annál inkább a történelmileg hű, ám festészetileg annál silányabb “freskói” Shakespeare, Bach vagy Botticelli utánzóinak. Finomabban: “követőinek”. Vae victis! Kétszeresen is jaj a legyőzötteknek. Mert, mit ér a művészetnek a társadalmi hatások szempontjából íratlan törvénye, különösen ott, ahol az “írott” törvény komolyanvételére, betartására sincs garancia!
S mit ér a kisszerűség makogása, mikor még a nagyszerűség is épp hogy eléri a hatalom szemében a megtűrt státust! Mert van itt egy szerkezeti dolog, amely megváltoztathatatlan. Szerkezeti dolog, ugyanakkor csoda is. Mivel csoda az, ami szokatlan, sosem, ami szokásos, ezúttal egyetlen élőlény, eleven alany esetében csodává az lesz, hogy nem minden “közös” bennünk. Az emberi ÉN meghatározásához tartozik, hogy a faj minden tudományosan megállapított, leírt ismérve ellenére ő egyedi példány. S az egyedi példányok bizonyos ismérvek alapján való tovább csoportosítása lehetséges. Bizonyos ismérvek szerint létezik egy elit kisebbség is. Ez bizonyos szerkezeti dolog. Ilyen alapon észrevételezhető például a maga helyén egy Erasmus s egy Karinthy helyzetazonossága. És hogy ők egymástól időben, nyelvben, nációban oly távol, egyazon elithez tartoznak mégis. Magányos írók a lokál egy sarkában, ahova a garnizon tisztjei falkában járnak mulatni. Ők csak néznek maguk elé, vagy elmerülnek köreik rajzolásába, és Szókratészre gondolnak, aki Krisztus előtt bizonyos idővel már ki kellett hogy mondja a bűvös fohászt, hogy: “Múljék el tőlem e keserű pohár!... Mindazonáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a Tiéd...” A körökről jut eszembe: a dolgokat úgy is meg lehet közelíteni, hogy Don Quijote kész volt lándzsát is ragadni, hogy másokra kényszerítse a maga képzelgéseit. Ehhez képest maga a transzparencia, hogy Archimedész kettős, egymásnak homlokegyenest ellentmondó jelentésben is szimbólumértékű: “Ne zavard köreimet!” — mormogja a szobatudós, aki nem hallgat titkos rádiót, honnan tudná hát, hogy hány óra, mikor a római gestapósok reátörnek. Pedig az sem valószínűtlen, hogy csak tettette magát, mikor aztán bejöttek s rajtaütöttek konspirativ lakásán; hiszen azzal a konkáv—konvex tükörtrükkel ő gyújtotta fel előzőleg az ostromlók inváziós flottáját. Bizony, mindenki feszíti a húrt. Létezik, hogy az “elit” soraiban is lehettek olyan bunkók, akik ugyanannak dőltek be, mint a viceházmesterek és egyéb kocsmatöltelékek? Tény, hogy voltak dolgok még a XX. században is, melyeket utólag elképesztőnek tartunk, tekintünk, de valakik valaha és előreláthatólag jó valahányszor — elhiszik, beveszik még a XXII. században is? Hogyne. Vagy ha mégsem, csak úgy tettek, úgy tesznek, úgy fognak tenni, akkor is: ezek a “képtelenségek” hatalmas alkalmakat kínálnak a karrierizmusra. Elitlátszatokat a kormányzásban, a kiállítási s a koncerttermekben. Az irracionalizmus reneszánszai és az értelem brillírozása, hogy magát zsarnoksággá fejleszti, valahogy — történelmi hagyományok és gyakorlat-gyökerek jogán — úgy függnek össze, mint a kulturizmus s az aszkézis: lényegi pontokon rengeteg az egybeesés, ha az “összeesésig” nem tudnak megállni, akik gyakorolják. Ad absurdum! Mint a “semmi sem idegen tőlem, ami emberi” póza, deklamálása a világ valódi felleltározásának névtelenül vállalt és végzett kényszermunkájával. Nem tudnak meglenni egymás nélkül. De egymástól megtermékenyülnek. Egyáltalán: létre hívatnak. Mint ostoba gazdagok megrendelésére elkészült remekművek. Az elkülönülés ugyanis még se jó, se rossz, csak meddő. Az elkülönülés egyáltalán: még nem feltétlenül kiválás. S a kiválás nem azonos a kiválósággal. Ebbe a csapdába legszebben az izmusok révén masírozott be a provincializmus főutcájáról a fess sznobériai garnizon. Mint valami P. howardosodó Hegel rémregényében. Az eredmény rövidesen katasztrofálisabb lesz, mint bécsi bérkocsival furikázni a Szaharában. Ez lesz az igazi Hirosima, mert nem holmi húst, vért, anyagot, hanem az anyagtalant tették ki a sugárzásnak. Eddig tartott a begyepesedő Mohendzso-darók s az elhomokosított Szfinxek kultúrája, ahol az emberek Ikaroszokban és Atlantiszokban hittek, de Thalész- és Pitagorasz-tételekben gondolkoztak. Ameddig, ami alatt, végig azért az emberiséget a mesék, a zsákutcák, a tévhiedelmek sem akadályozták meg nagy és maradandó művek létrehozásában. Most következnek a felélő kultúrák. The times is money and the money is money! Egy kis árnyalattan. Azt mondják, a kor legelképesztőbb magyar szintagmája egy iskola
lakcíme volt: “Oleg Kosevoj Intézet, Miasszonyunk utca 1 szám...” Nevezzük egyszerűen árnyalatnak, amit tudományosabb igénnyel “értelmezési tartománynak” hívnak. Nos, értelmezési tartomány kérdése, hogy mit is lehet(ne) kezdeni az emberrel, ha egyáltalán, összesen egyetlen nemzedéket valóban be lehetne íratni a “történelem iskolájába”, hogy szőröstől-bőröstől kiválasszák a sok kontraszelekciós botladozás után, és tökéletes, kifogástalan, vitán felül álló, félelem- és gáncsnélküli elitté neveljék. “Értelmezési tartomány” dolga, hogy az ősember az összevissza húzódó jégtakaró vagy a vidáman locsogó-fecsegő őstenger partján tekereg, kagylókat rugdosva, bár még nem iskolakerülő — van ideje bőven megtanulni mindent, rájönni bármire, mindössze nincs tisztában vele, hogy mi vár még rá, akár siet, akár nem —, és vannak aztán, lesznek, kerülnek fogalom- és szimbólumértékű helyek (börtön, hajótörés, láger, hadsereg; vagy elit kollégium, Nagyszombat, Eton), ahol az egyedek teljes idejét megszervezik, felhasználják, befektetik és hasznosítják; nincs szabadon hagyott, tehát esetlegességnek, ne adj Isten, kockázatnak kitett, másra felhasználható semmije! — és onnan se csupa Leonardo és Bayard lovag, Cid és Semmelweis bújik elő, sőt: a nagyszámok törvénye szerint ugyanannyi köztük a Göbbels s az Al Capone, mint a Thomas Moras és az Einstein! Persze, minden “értelmezési tartomány kérdése”. A “törvény” — például az Ószövetség is — egy kisebbség nyelve, amely a maga kiválasztottságára hivatkozik, mikor neki-nekifog a rendteremtésnek. Azóta, éppen a keresztényüldözések “fényében”, persze minden világos: a politeista római államvallás sokkal toleránsabb volt, mint a következő másfél ezer évben a lelkek feletti monopóliumot megszerezni iparkodó “igazhitűek”: kereszténység, iszlám, buddhizmus, majd az európai “államvalláson” belül az egymással civakodó felekezetek és szekták lassacskán igazán végtelen sora. Egy képtelenség is — bármilyen képtelenség elharapózhat: egy “különbözés”, mely végül nemcsak különbözni, de egyedülivé és kizárólagossá kíván válni. A bolsevizmus hasonló körülményeket meglovagolva kezdte fújni a magáét. Az efféle folyamatokban érdekesen fonódik össze az “elit” és a tömeges: éppen ebben a valamilyen szerep szerint elkülönülő saját “nyelvben” mint törvényben. Abban, ahogy egy gravitáció mentén egykor nemessé lenni volt érdemes (és logikus) tülekedni, mígnem egyszer csak “proletárnak” mutatkozni lett kívánatosabb. Mert az efféle folyamatok uralkodó tényezőjének első viselkedési faktora, hogy csalhatatlannak s ezáltal támadhatatlannak nyilvánítva magukat nem akarnak osztozkodni a prédán. Az igazi préda: lehetőleg az egész jelen. Ám a jövő mindenképpen. A fizikai, de a metafizikai is. Ezért látszik úgy, hogy minden ideológia virulens korszakában az ő feltétlen hívei csakis fanatikusak lehetnek — par excellence agresszívek! Hiszen egyetlen ideál másolatai kell hogy legyenek valamennyien. Erre kell az egység s a totális átitatottság tana. Bármilyen emberi agyállomány esetében. Ebből a szempontból — mivel az eredetit, az elsőt nem látta senki—déja vu minden és mindenki. A szerkezetünk terméke. Olyan madáchosan ádámos-luciferes. Az igazán nagy művészet ezért óvakodik az ítélethozataltól. Csak figyelmeztet. Ehhez rögzít, leír, mintegy szerződik, hogy majd ne lehessen mást állítani, mint ami a vitát, a konfliktust kirobbantó tényálláskor volt a terepasztalon. Ezért apellál szívesebben az értelemhez (a tudásnak tesz panaszt, ugyebár), mint lehetséges döntőbíróhoz. Igen, az utókor itt az elit esélyeinek tartománya: ha későn is, de ott már aligha kerekedik felül, győz még egyszer a csőcselék, a kicsinyesség, a tyúktolvajlás-színt, a minőségtelenség. Elvileg legalábbis. Egy leállíthatatlanul bővülő láthatár értelmében, holmi koncentrikus hullámgyűrűk szerint. Mert egyrészt az ember alapvetően jó, csak a körülmények rontják el; de meg lehet teremteni ama körülményeket, melyek csak a jó oldalait hozzák ki stb., stb., stb. Ebből a “rációból” indul ki, s ezt fejleszti az abszurdumig (többek közt és többek után) az a sok “eredeti” Paradicsom-képlet, melynek jelszava mindig a kényszerűség mint szabadság. Másrészt van, aki nem hisz benne, hogy akár vallás vagy művészet, akár magának a szabadságnak révén is “megváltható” lenne az emberi lény, hiszen éppen szerkezeti
adottságai tornyosulnak fel mindenhonnan mint csiki-csuki akadályok. Ez sem cinizmus — csupán a többi eltérő, rajongóbb vagy gyűlölködőbb értékrendje szerint. Ám így a slágerszöveg szintjére szorulnak lassacskán olyan fontos általánosságok, hogy “soha ne érezd, nem megy így tovább!” — mert senki sem meri már felvállalni, hangoztatni, dúdolni őket, legfennebb udvari bolonddá avanzsált popkirályok, ezek az elvetélt konzum-Rigolettók, amikor az atompusztuláson csak elektronikus szupermen-fatarók, fotocellával párosult kentaurok vélnek csak, tudnak csak felülemelekedni, holmi terminátorok! — üvölti minden torok a hatás minden lehetséges hangszórójából és képszórójából, “mert ő, a rossz az igazi”, ahogy Szabó Lőrinc is odavágta: “egyre szaporodnak a sátán műremekei”; mert művészetnek már manapság: még jóval az állítólag elkerülhetetlen világvége előtt, még csak holmi balkáni budi-háborúk és tevehajcsárcsetepaték korában már csakis valami “árnyalatosabb” blöff vagy vérszegénykedés kezd számítani, valami fineszesebb disznóság: már csak az jelent ingert, mely átbukik még az avantgárdon kopott ingerküszöbünkön. Szerkezeti dolgok ezek is, sajnos. Az emberi etika kabaré-tartományaiban megannyi nyaktekerészeti süllyesztő és gőzpöfögészeti köpenyegforgató-színpad les ránk továbbra is. Egyrészt az evidensen kisebbség elit ama joga, hogy sérthetetlen legyen, biztosítandó, hogy a többség, ha nem is érti, tetszik — nem tetszik, túl sose jusson a látszatok lovasrendőr-láncán, gorilla-kordonán, se előadás előtt, se alatt, se után. Másrészt az álelitet is meg kell tűrni, hisz sosem lehet tudni, ugyebár, ki kit takar, fed, ábrázol, álcáz, ment és folytat; bár áljogot tehát az álgerjedelmek dobpergésparádéi alá: tegyünk úgy, cimborák, mintha a guillotine felé tartana a menet. Holott csak a fejünkkel játszunk. Egy kicsit. Itt az ezredfordulón. Az eszünket űzzük. Ahol bőven akadna fontosabb, nagyobb tét, feladat, elodázhatatlanabb házi munka is. Hiszen nem vagyunk már a “normális gyermekkor”, mi a megszenvedett felnőttkor volnánk, kérem szépen. Ám éppen itt és most omlik, megy össze, mint a tótorgona minden, a Ming-dinasztiák s a Periklész-korok, a barbizonosság s a Jugendstil — akárcsak az euthanázia erkölcsi alapja körül. Mert, állítólag nem lehet már soha biztonsággal meghúzni a határvonalat: meddig a valódi s honnan a csalás, a szemfényvesztés. A fásulás. Nem csoda bizony, hogy még a növényvilág immunitása is romlik: a fűzfák egyötöde ment rá, s a bükköt és a fenyőt is veszélyezteti — valami. 'Titkos féreg foga rág.” A füzek s a csángók pusztulnak, morzsolódnak, csendesen visszavonul minden, ami már-már elfogadhatóvá válna időnként: mégsem!... Mert mások viszont feszítik tovább: zsarolnak. Mindenki feszít. Mert így kellett. Feszített Pilátus, feszített Kolumbusz, Descartes, Edison, Freddy Mercury is feszített. A humánum is meg-megfeszül: feszíti a maga odüsszeuszi íját, melyről el-elpattan egy-egy Ámor-nyila, hogy szíven találjon valakit. De ehhez az egyhez most már egyre ritkábban lakottá lesz a Föld. Micsoda elméleti zűrzavar és naivság az a jó öreg fából vaskarika, hogy “úgy kell lenned ***-nak (ennek, annak, amannak), hogy ne bánts vele mást”... — miközben a lét nem ebbe az iskolába járt, és úgy kell farkasnak lenned, hogy mikor éhes vagy, “elköltesz” valamit, barikát, Piroskát, s ha te vagy a barika, téged költenek el — legfennebb, hogy civilizáltabb, csiszoltabb legyen, beülsz egy étterembe, országrészbe, műterembe, s ott rendeled meg, nem személyesen bunkózod már le, s vágod el a torkát a számodra kívánatos rántott karajhoz... mely dolog azért, persze, a karajnak való szempontjából továbbra maga az etnikai tisztogatás, a vallási türelmetlenség vagy prűd cenzúrázás. Bizony, amíg legalább néha, ezért-azért meg kell ennünk egymást — a “jó” s a “rossz” most ebben a közegben (térben/időben) súlytalanná vált. Sznobok legyünk vagy szabadok?... miközben tényleg minden déjá vu már, már, már... Csakhogy a golyvás galamb s a pulykakakas közötti “nagyságrendi” különbség, az elit-klasszis édes titka, hogy az egyik valóban dühös, a másik csak mímeli, eljátssza... Feladjuk hát a reményt? Nem, lesznek még eredeti gondolkodók és eredeti megoldások és művészetek — csak azok előzőleg feltöltődnek megint. A baj szerkezeti, tehát a szerkezet bajos. Abból indulhatunk ki — most már tudhatjuk, már igazán láthatóvá vált: hogy lám, eleve a nagyság se, a nyilvánvalóan befejezett remekművek se “rendítik” meg igazán a világot, nem nyűgözik le, nem vonják járszalagjukra, nem hozzák közelebb, kinnebb,
nyugodtabb, járhatóbb vizekre a sötétség sodrából. Addig is...? Addig is sétálgassunk hát, önnyugtatólag a vízparton, az andalító alkonyatban, mint valami (spártában maradt) emberségnyi háromnővér, s hallgassuk, ami idezeng, mint hol távolodó, hol közeledő rezesbanda a sznobériai garnizon pavilonja felől.
Hektorok hátán, Rómák romjain... “Tudja kegyelmetek”...? — kérdeznék oda, ha éppen részt vennék a tanácsban, s éppenséggel ráérnénk Tudod-e? játékot játszani, bepótolandó azt a sok kiesett, kihagyott dolgot, tanulnivalót, tanulságot, mely kellene, de legalábbis elkelne ahhoz, hogy jól szolgálhassunk a köznek. Azon kívül, hogy jól érezzük magunkat a köz szolgálatában! Az ember csak azt tudja, hogy őkegyelméék, akik a nemzetek, országok sorsát (“kik rút kelepcében” nyögnek) intézik, sehol nem vették észre, hogy ez nem a hídépítés, hanem a hídrombolás esztendeje volt. Amolyan “közepes” év: rosszabb, mint a tavalyi, ellenben jobb, mint az eljövendő. Hát éppen ez a baj — “tudják-e, kegyelmetek...”? —, hogy egyre romlanak a dolgok. A múltkoriban ismeretlen tettesek felégették a luzerni híres és évszázados fahidat, s ezzel leégették a svájci demokrácia-paradicsomról táplált illúziókat: most még ismeretlenebb tettesek a Neretvába bombázták az ugyanolyan szimbólumértékű mosztári hidat (melyet 1566-ban épp abban az évben építettek valakik, mikor Szigetvár elesett!). A legeslegismeretlenebb tettesek folyton kelet—nyugat és észak—dél között emelt és emelendő, még egyáltalán fennálló hidakra fenik a fogukat, a handzsárjukat, az aknavetőjüket, az öngyújtójukat. Igen, még Alexandria óta íratlan illemszabály, hogy egy kifogástalan gentleman mindig tart magánál gyufát, még akkor is, ha nem dohányzik; hogyha jelenlétében egy hölgy (egy főváros, egy kor, egy kultúra) leejti a csipkezsebkendőjét, legyen mivel szolgálatkészen lángralobbantsa. A szíveket, a korokat, a fővárosokat, a múzeumokat, a könyvtárakat; tudja-e, kegyelmetek? Ám ennyi hidat felégetni — lassan-lassan nem is magunk mögött, hanem magunk előtt — talán mégsem kéne. Hisz valakiknek, legalábbis a logika szerint győznie kell, márpedig a sikeresen két partra, két pártra szakított Semmi olyan tét, melyért nem érdemes harcba szállni, pástra állni, elkezdeni a választási meg egyéb hadjáratokat. Folyton-folyvást az a veszedelem fenyeget, hogy nem győzők, de még túlélők se igen maradnak; hogy vissza- és helyrehozhatatlan dolgok esnek meg, történnek, következnek be; hogy nem is lehet véglegesen és teljesen, de nem is érdemes “győzni”, toporzékolni a másik tetemei felett, Hektorok hátán és Rómák romjain, egymás jogos felháborodásból és még jogosabb önvédelemből kiontott belén. “Tudják kegyelmetek”— mondta vala Bethlen Miklós az önálló Erdély utolsó kancellárja jó két évszázaddal ezelőtt —, “tudja kegyelmetek a Roboám tanácsa meghasonlását és kimenetelét. Ebben a példában tette az Isten ki, hogy minden tanácsokat ő igazgat, és mikor jó tanácsok megvettetnek és a veszedelmesek fogadtatnak, mind az Úrtól vagyon. Ki állíthatja azt, hogy ott akár a vén, akár az ifjú tanácsurak el akarták volna szakasztani az országot a Dávid házától és árulója lett volna akármelyik fél is? Senki sem, sőt mindenik arra célzott, hogy megtartsa, de a véneknek úgy tetszett, hogy az engedelmes, ellenben az ifjaknak, hogy a kemény válasz által tartatik meg az ország. Azon Isten vagyon ma is ebben a tanácsban.”
Arányok Most van a kor lemenőben, gyerünk ki a temetőbe. Egy kis memória-fürdőt venni. Századvégállomás következik, ha netalán szalonspiccesen megint elbóbiskolt volna valaki a villamoson... Ady évfordulója kapcsán valakinek emlegetni próbálom a félelmetes történelmet mint analógiát, tanulságot is. Azt mondja: neki nem vigasz. Igaza lehet. És mégis... “Harcunk a magyar pokollal van” — jelenti ki indulatosan Ady egy kényes pillanatban, mikor ugyancsak nem babra ment. Azért az ember ámul: csak itt, csak ma látható
igazán, mennyivel jobb helyzetben vagyunk, mint eddig bármikor, akár a hosszú-békében is a “magyar progresszió”. Iszo-nyúan távol álltak a politikai hatalomtól, a döntésektől. Még arra is nagyon halvány volt a remény, hogy bárki tisztánlátását holmi közvélemény felcsatlakozása jutalmazza. Szinte azt gondolja lehajtott fejjel az ember: kellett a közben átélt iszonyú szenvedés, azok ott még, túl az Óperencián, de innen a rézerdőn-doberdőn, elkényeztetetten érzéketlenek voltak egy csomó dologra, a megint közeledő frontátvonulásoktól felszisszenő Adyk aggodalmaira. Persze, miközben szükségszerűen kétfrontos harcba keveredtek, Gogák és Tiszák felé, akik külön-külön egymás közt is még javában osztozkodtak, birkóztak szélsőséges hatalomvágyak nászágyán, héjanászán — az Igazi Aggódók többnyire épp a halálos ágyon szoktak heverni. Mert a világ tulajdonképpen az egészségeseké, de nem mindenben s mindig az egészségesek viszik előre. “Ne humanitárius segélyt, hanem koporsót küldjenek, ha már halálra tetszett ítélni bennünket” — vágja oda keserűen egy még épkézláb mai balkáni kortársunk. Akkoriban senki nem tülekedett segélyezni, csak felfegyverezni az egymás ellen uszítottakat. Nem mintha kevésbé képmutatók lettek volna a politikusok. Nem volna szabad elfelejteni azt az agyalágyult nemzedéket, mely az első világháborúba belevitt. Mikszáth és Herczeg Ferenc — egyik se az a kimondott hőzöngő nihilista, bolsi agitátor, mégis horrorba illő, amint a Tisztelt Házban, Hazában folyó szembekötősdiről tudósítanak. Pár évtizeden belül hány magyar életbe kerültek ezek az önhitt, marha marakodások! Persze, hallszik máris a nagy-nagy, az örök pisszegés, a mindig mindent a szőnyegaláseprés: nem alkalmas a pillanat! Ne most, mikor... Hát mikor? Mert a pillanat soha, utólag sem alkalmas, ha az elporladt nagy bohócok már ártalmatlanok, nem ronthatnak el, s nem inthetnek le semmit és senkit. Csak az arányok éhe-szomja követelőzik. Mint egy kiéheztetett ostromlott város, egy 1870-es Párizs, egy 1944-es Budapest, egy 1994-es Szarajevó utolsó életben hagyottjai. Hogy nem szabad hederíteni a pillanat alkalmatlanságára, ha egy kis átkozódás megkönnyebbít. Ady az eszelős, ugye, mert folyton cigánynépek vad sihederjének hibáit ostorozza; és Károlyi lett osztályának árulója meg a kommün szálláscsinálója, nem, aki végesvégig agarászott; ahogy később Hruscsov őbunkósága lesz a hibás, mert nyilvánosságra hozta Sztálin elvtárs viselt dolgait, s ezzel előidézte az 56-okat! Aki szól, az kongatja meg a vészt is, a harangot is, Pasteur idézi elő a veszettséget, s a pásztor hozza fejünkre a farkast. Nem az eleve tévedők, rá se hibázók, de erőltető, nagyképű és nagyhangú gazemberek miatt szól mindig a mohácsok, trianonok, auschwitzok, gulágok, dunacsatornák rekviemje! Attól nem lesz kisebb az elmúlt 75 év, 45 év bűne, ha a lajstromhoz odaszámítjuk, hogy a Milleneumot kacagányban megünnepeltető urak is végső soron, a végeredményt tekintve éppolyan nemzetvesztők és hazaárulók voltak: ők vitték vágóhídra népünket, s tőlük vették el az országot. Ady megpróbált szólni. De kicsoda egy költő, ahol trónok vagy demokráciák dúlnak, kis muszájherkulesek döntenek, és a történelmi analógia nem vigasz nekik. Ma mindmind progresszívek és liberálisok. S ugyanúgy leintenek, őket nem érdekli, ha végre koronájuk, kormányuk, mandátumuk, frakkjuk és funkciójuk van. Minek gondolkodnának időben és térben? Az egész nemzet terében és idejében. Az arányokra figyelmezni ingerült s döglődő Adyk dolga lesz mindig?
Kitántorogni Amerikákba Izraelben élő palesztin keresztények. Nem lázálom, nem fából vaskarika. Tény. Az emberi lénnyel tehát összefér ez is, mint minden, mint bármi. Amiből következőleg a türelmetlenség, az elutasítás, a belénevelt intolerancia a művi: ez bontja meg a potenciális harmóniát. Persze, van itt egy másik tény is: Kanadába, Amerikába, Ausztráliába vándorolnak ki a keresztények (jóllehet ők is palesztinek, arabok is egyúttal) — “menekülnek” Izraelből, Jeruzsálemből. És itt felmerül rögtön korunk egyik csodabogara: a vallás mint nacionalé — nemzetiségi hovatartozás is! Lám, lám, egyrészt: “világ keresztényei, egyesüljetek!” (már megvolt régebb ez is; s a világ általában könyörtelen mindennel, melyen, mint a hullám, átcsapott már),
másrészt mi mindenért és honnan-honnan nem tántorog ki Amerikába “másfél millió emberünk”! Végső soron meg kellene kockáztatni, ki tudja, több áldozatba kerülne-e, mint így a végestelen-végig tartó szembefeszülés, egymásnak feszülés: mindenkinek engedni kéne, aki követel, erőltet valamit. Lehet végül is ez az egyetlen megoldás. De hát lehetetlen, mert már programként a pogrommal egyenlő egy-egy efféle “eredeti” elképzelés. Például úgy oldani meg a palesztin (pontosabban palesztinai) kérdést, hogy a zsidókat a tengerbe szorítják. Álmodik a nyomor, avagy a sok lúd disznót győz agyréme kontra modern haditechnika? És egyáltalán azért nem lehet engedni senkinek, aki nem akar összeférni, mert a horvátokat, szerbeket, magyarokat, románokat, oroszokat, katolikusokat vagy protestánsokat, muszlimokat vagy ortodoxokat csak úgy kinézni, kiszorítani, kitelepíteni, deportálni, lágeresíteni nem lehet. Persze, legyen világos: megoldás gyanánt nem lehet. Casus bellit keresvén, persze hogy lehet. Sehol a régi és új bölcsőkből, vátrákból, hazákból, Lebensraumokból —életterekből! És még hol vannak a baszkok, írek, vallonok? A kurdoknak ebben a nagy önrendelkezésben egyáltalán nem juttattak még országot se, mihez képest lenne hát anyaország és irredenta, diaszpóra, szórvány, fityfene az ő fejükben, lelkükben, testükben is? De hát miféle anakronisztikus észjárás, troglodita logika itt, az ezredfordulón, hogy a régióban, amit magamnak kinéztem, másnak ne legyen önrendelkezési joga? Egyelőre két tábor van — igazán csak ez a kettő: egyik, amelyik nem akar békét, másik, amely akar. Minden mellékes ágálástól, árnyalattól, derivárumtól, hibridtől, kombinációtól függetlenül, csak ez a két opciós lehetőség volna. Mert ugyebár a széthúzást is uszítják, érzelmi érdekek és gazdasági haszon, nyelvi kifejezésforrnák és tudat alatt ingerelt “öntudatok” révén. S az összebékítést is erőltetik: néha éppolyan erőszakos módszerekkel, manipulációval. Egyiknek így aztán “megszállt terület” marad, ami a másiknak újraegyesített Nagy-ilyen Nagy olyan, “visszatért” terület lesz; ugyanaz a megkínzott édendarabka. Szerte a világon, hányfelé! Milyen nevetséges volna, ha nem lenne tragikus. Hiszen Dácia dák szempontból még római megszállás alatt van. A kivándorlás vagy a keveredés oldja fel, békíti meg az utódokat? Lehet, csak a nyelvekben van a hiba: a hozzájuk tapadó makacs csörgők, csengettyűk, kolompok riadtan és ellenségesen jelzik, mint egy szatócsbolt ajtaja felett, hogyha idegen lép be? A nyelvek és vallások kizárólagosságának rossz tanácsadását, a helyi többség tombolását kellene mindössze megfékezni, a szélsőségesekét, akik el nem ismerik és el nem viselik egymást? Mert a nem alkalmi, nem múló, nem helyi többség az maga az emberiség, a nagy E-vel írható ember, aki nem bánthatja büntetlenül önmagát. Az emberiség szupremációja teremtett sivatagokból és dzsungelekből civilizációt; az emberiség hatalma kell hogy kordába tartsa a toporzékolókat, hogy a ninivei könyvtárak némi oxfordi, weimari, páduai átmenet után ne jussanak a boszniai könyvtárak sorsára. Egyébként az útlevél is könyv, könyvecske. Több millió menekült útlevele — Marathon, Catalaunum, Marengó óta — egész könyvtárnyit tenne ki. “Országomat egy útlevélért!”... Egy útilapuért?
Rom-szilva, rom-körte... Azt mondja egy úr ott a képernyőn, hogy a tranzíció velejárója, hogy most a különböző gazdasági, kereskedelmi, pénzügyi alakulatok, vállalatok, intézmények csak úgy átejtik, becsapják egymást. Szerencsére nemzeti jellemvonás e tájékon, hogy az emlékezet szelektív. Régebb ilyen valóban nem volt. Mert régebb nem voltak különböző effélék. Állambácsi egyik zsebéből átbűvészkedte a pénzt a másik zsebébe. Most viszont egyáltalán nem mindegy, kinek a zsebéből kinek a zsebébe vándorol a pénz, s főleg: kinek a zsebében akad el. A tranzícióval takarózva azt a látszatot szeretnék kelteni, hogy fele hülye, fele csaló, s aki rajtaveszít, magára vessen: miért lett hülye, miért nem inkább ügyes, eredményes csaló ő is! Az igazság az, hogy fele csaló, s a másik fele is csaló. És fejétől büdösödik minden. “A korrupciót a termelés növelésével lehet legyőzni!” — jelenti ki egy nagyfejű. Helyben
vagyunk. Elvtársak, verjünk sza rá, preckeljünk oda, csak a normadöntögetés érheti utol a mély válságban halódó kapitalizmust. Nem mondogatták ezt eleget, úgy látszik, még mindig vagy megint lehet ezzel biztatni a jó románokat, akik, persze, akkor se hitték, s most se hiszik. De jólesik beszélni effélékről. Többek közt a termelésről. Mert a munka, az nem kell úgysem. Ezért esik jól beszélni róla. Hogy egyáltalán van gazdaság, ország. Big, big ország és big, big pofázás hozzá! Csak a meló — nuku! “Jurop” majd segít, befogad. “Pasteurizálva.” A Nátóba is. Megélünk mi a nyelvünkből is, mikor már nem nyalásra, akkor agyondumálásra, mellébeszélésre használjuk. Minden szinten. Azt mondja a kormányfő (ugyanezen a képernyőcskén, mert nekünk csak ez van, kérem, ez a kicsi független), hogy “gyerekség” az affélék sürgetése, hogy legalább az egy-ké-há-né-ötödik forradalmártavaszon kapják kézhez a földcédulát a földművelők. Gyerekség ez az indokolatlan sürgetés meg zsarolás, és egyáltalán, folyton sztrájkkal fenyegetőzni, követelőzni, kritizálni. Az embernek Hofi jut az eszébe: “Szidjuk a kormányt, mi? Ezt, amelyik nem csinált semmit?”... Az egész gazdasági adásból, ha jól értettem, nem értettem semmit; de valahogy egyetlen vállalat neve, nem tudom, miért, megragadt, bennem ragadt, azóta is ott csilingel, kalimpál: “Romszilva”... Hát igen, valóságos mondókává dagasztható: rom-szilva, rom-körte, romgyár, rom-föld, rom-ánia. Az előző gazemberség lerázásához huszonnégy esztendő kellett. Valószínűleg arra számítanak egyesek, hogy mivel ők szelídebben és rafináltabban hol kollektivizálnak, hol privatizálnak, hát legalább ötven évig elhúzhatják. Közben lesz egy-két sztrájk, egy-két gazdasági adás. Tetszik tudni, az emberiség gazdasági forradalma valahol a középkor elején, az ingaóra feltalálásával kezdődik, amely örvendetes esemény óta más, jobb helyeken kedd kedden van, és tizennégy óra öt perc tizennégy óra öt perckor! Európának ama szögletében, ahol a tévé három óra tízkor beadja, hogy két óra ötvenkor fog kezdődni az a műsora, ami csak ezután jön, s nem hogy elnézést kérjen, de meg se rezdül bele — ott nem sok jó vár a “gazdaságra”. Hajaj!... Egy jő hosszú “tranzíció” velejárója lesz mindez. Most olvassuk, hogy a demokrácia nagyobb dicsőségére valahol, valakik létrehozták már a ProCeauşescu alapítványt is, melynek célja egy félreértett és félreállított diktátor rehabilitálása. Nosza! Pro-szilva, pro-körte, pro-mánia!
Tévé-tevők A Magyar Televízió műsorsugárzása a Székelyföldre: Kábel a rengetegben, Átment a Hargitán. Ez a két találat, a játékosságon túl többszörösen történelmi és metaforaértékkel, a Szabó Gyuláé. Annyi évtized után, melyet — hogy a szójáték engedte szimbolikánál maradjunk — Duna és tévé nélkül töltöttünk, most van Gyergyószentmiklóson is Duna-tévé. És persze kolozsvári háztetőkön is, a kandúr s a holdkaréj között ott sétálnak, néha igazán: kísértenek a bukaresti tévé hullámai is. Megpróbálnak besugározni. Helyesebben besugarazni. Bennünket is, de főleg másokat, akiket még ránk lehet uszítani. Március elején is, egyik este (másnap meg is dicsérte érte CVT a sajtóértekezletén, hozzátéve, hogy ez még semmi, de a közelgő' március 15. alkalmával az ungurok még képesek lesznek kikiáltani valamiféle autonómiákat, legyünk éberek) — nos, egyik este szépen, hosszan elidőz (csak mint a tigris, s nem a szelíd őz a J.A.-versből) ezen a képernyőn megint a lila irigység és a sárga gyűlölet, hogy aszongya: vannak itt, akik hontalanok a saját hazájukban — és megismétli azt a jelenkorra és múltra vonatkoztatott kitaláció- és hazugságáradatot, amit a pár éve oly hírhedt “Har-Kov”-nak becézett “jelentésben” s egyéb hasonló elmeszüleményekben már kiokádtak, ráokádtak a hazugok a közvéleményre, lehetőleg a teljes nemzeti arzenált bevetve ellenünk. Hát igen, szomorúak szerte a világon azok a sokszor sikeres kísérletek, hogy mihelyt közeleg valahol a megegyezés pillanata, valakik rögtön “hebronizálják” a folyamatot. Manapság, mikor ellenméregként a sok régi disputára és új érdekkülönbségre, egyesek egyre inkább fel akarják hívni a figyelmet a régió-gondolatra: annak hangsúlyozására, ami összeköt, s nem ami elválaszt; manapság, mikor már-már
elhisszük, hogy eljött az ideje, hogy a történelem kocsmáiban és szalonjaiban ne a coltokhoz, hanem a komputerekhez kapkodjanak a kezek — egyesek úgy érzik, kicsúszna a talaj a lábuk alól, ha nem lenne folyamatos az egymásra uszítás. És mi sem egyszerűbb: az áldozatot kell agreszszióval vádolni, az elnyomottról feltételezni, hogy támad. Hát igen, ha már nem sikerült kilencven tavaszán Vásárhelyen beindítani egy kis szarajevósodást, itt nálunk legolcsóbb méreg és robbanószer folyton a visszamenőleges trianonokban vájkálni: szégyencédulát ragasztani a Mátyásszoborra, vicsorogni azon, hogy még mára se minden román, amit meg lehetett kaparintani. Milyen jól hangozna az egységes nemzetbölcső terében a teljes egység, tehát szálka minden másság. De bármilyen jogcímen közelítik meg, hetvenöt év alatt se tűnt el eme mássága nemcsak a magyarnak, hanem a szásznak, szerbnek, bulgárnak, lipovánnak, örménynek, zsidónak, ukránnak, tatárnak, töröknek (mint ahogy az előző 750 év alatt) sem. Csak ők kisebb szálkát képeznek. A szomorú az a fafej, az a süketség, amellyel nem veszik észre, hogy hál'istennek más országokba bekebelezetten nem veszett oda a románok románsága sem, bármennyire moldovánosították mindmáig őket. Ez a kicsit objektívebb, külső tekintet, az igazi ébredésé hiányzik azoknál, a legendás lószemüveg helyett, akik folyton ezt a másságunkat feszegetik. Mert mindössze ez a mi megőrizni, minden téren és szinten legitimizálni kívánt romániai magyar autonómiánk. Nem tehetünk róla. A kolozsvári polgármester nyíltan arról beszél, hogy ideje a város híres-szép főterének magyar jellegét megváltoztatni. “Ideje?” és “magyar jelleg?” Mondhatta volna szebben, kislovag: talán az európai jellegét! Mindenáron azt a valamit, ami megvan! Van! A szellem beszédes autonómiáját e tájon sem nekünk, sem senkinek nem kell most elkezdeni kivívni. Égbe-földbe gyökerezetten megvan elég régen. Legalább olyan régi, mint az a másik történelmi esemény, melyről ugyanebből a tévéből értesülhettem nemrég: hogy a szászok, nyolcszáz éve már, Romániába telepedtek be. Hát igen. A német tévé is mutatott egy tetemet, mely ötezer éves, s egy alpesi gleccser jegéből került elő. De a kommentárban egyetlen szó sem állította, hogy már a neandervölgyi jani germán lett volna.
“Anti december huszonkettedikével megszűnt...”, s ami nem Hihetetlenül sok igazság van. És téli hajnal is van, amikor talán legkevésbé mindegy, hogy az ember egészségesen ébred vagy betegen, a saját vackán vagy idegen ágyban. Netalán börtöncellában. Húszévesen húsz évre elpakolva. “Az ítéleteket a bűntettek súlyához mérten szabják ki. A börtönök feladata az, hogy az ítéletek szerint a falaik között tartsák az elítélteket...” Ezt már úgy fújom, mintha könyvből olvasnám. Mivelhogy könyvből is olvasom: az elmúlt év egyik legjobb magyar riportkönyvéből, melyet Kósa Csaba írt Savanyú szél fúj címmel (Püski, Bp., 1993.) az oroszhegyi és zetelaki elítéltek számunkra s a világ valamennyi elnyomottja, kisebbsége számára fájó ügye kapcsán. Azért nem egyszerűen “róluk”, mert többről, tágabb horizontokról, vörös és fekete láthatárokról és kilátásokról beszél ez a (lendületét dicsérően) egy szuszra megírt könyvecske egy magyarországi televíziós-stáb kalandjairól a mai Romániában, melynek témáján kívül minősége is szomorú maradandóságot jósol. Hogyha hiányzott volna töredelmes történelmünkből: íme, még egy esemény, amit meg fogunk emlegetni. A dolog úgy kezdődött — hogy ne kezdjem Léda tojásával, ab urbe condita —, hogy eleink oda se figyeltek az afféle bölcsességekre, hogy “rossz szomszédság — török átok....” Legszívesebben magát a szöveget hagynám beszélni mint az ügyről és önmagáról a leghitelesebb tájékoztatást és páratlanul tömör adatforrást. Innen olyan dolgokat is megtud az ember, amiken talán nem is volt miért elgondolkoznia még akkor sem, amikor egész lakhelyét, a szép szocialista országot érezte egyetlen nagy büntetésvégrehajtó intézménynek. “Az ország ötven megyéje közül harmincban van börtön.” Ha ez az információ összeér az év elején egy tévékerekasztalnál elhangzott másikkal,
miszerint a hivatalosan számon tartott negyvenötezer rab ugyancsak hivatalosan számon tartott harminckétezer ágyban feküdhet, a belső viszonyokról máris világos a kép. De hát feküdtek itt a nőgyógyászaton is kettesével a vérző betegek. Apropo: “A börtönök mellett kórházak is működnek, ide be lehet utalni a rabokat. Ha a betegség itt nem kezelhető, a beteget átszállítják egy polgári kórházba. Súlyos betegség esetén a bírói szervek dönthetnek az időleges vagy teljes szabadlábra helyezésről.” Nem hazugság ez, kérem: Nicuşor esetében meg is történt. Igaz, ő se politikai, se köztörvényes, ő májbajos csupán (:my boy!). A történtek után egyáltalán nem lehetetlen, hogy csupán egyik szegény áldozata '89-nek, aki elvesztette a szüleit, a státusát, a vagyonát,.. Az idézett kimerítő magyarázat egyébként illetékes szájból annak kapcsán hangzik el a riportban, hogy rákérdeznek: a Poarta Albára került két zetelaki fiú kibírja-e a 19 és 20 esztendős ítéletet, vagy...? A könyv kellőképpen elegendő színhelyen vezet végig a teljes körképig, annak meggyőző demonstrálásáig, hogy úgy kerültünk most a román jogállamba, ahogy cseberből vederbe szokás. Bukaresttől Udvarhelyig, a szenátusi irodától, ahol az elítélteket meglátogató Buchwald Péter szenátor nyilatkozik, az Erdélyi Magyar Kezdeményezés sötét irodahelyiségéig, ahol Katona Ádám a támogatásul összeszedett aláírások százezreit tárolja, az elárvult kis oroszhegyi udvartól a zetelaki policiává avanzsált milicia-erődig váltogatja Kósa Csaba a madártávlat vörös és fekete horizontjait, s bejutunk vele oda, ahol az ádáz Erinnisz áldozatai soha magukhoz nem térve várják, hogy kiderüljön a tévedés: a két leghírhedtebb hazai intézetbe, a halál évtizedes, ha nem évszázados kuplerájaiba, ahol most éppen egy új rezsim került sorra, hogy eljátssza az afféle komédiát, amilyent a nácik is szívesen játszottak hiszékeny svájci és svéd vénkisasszonyok előtt, mikor épp kedvük volt egy nemzetközi vöröskereszt-küldöttséget bebocsátani a theresienstadti kirakatlágerbe. “V.T. őrnagy... állva magyaráz. Néhány mondat után kiderül, hogy nemcsak a börtönről, hanem Szamosújvárról is átfogó történelmi ismertetést kapunk.” S ilyenkor jön zavarba az ember, hogy ezt suta udvarisságnak vagy égbekiáltó arcátlanságnak kell venni. De hát mindig a legjobbat kellene feltételezni a béke, a bizalom érdekében, ha a legátlátszóbb cinizmussal itt nem a béke s a bizalom nyílt lábbal tiprásáról volna szó, hogy csakis “Hargita megyei esetekből gyártottak országos ügyet. Azzal a nyilvánvaló célzattal, hogy előkészítsék az 1990-es márciusi marosvásárhelyi támadást. Hogy ne a diktatúra gazembereit vonják felelősségre, hanem a magyarokra úszítsák a románokat” — amint Bálint Lajos érsek gyulafehérvári nyilatkozata tömören felállítja a diagnózist. Ezt erősíti meg Ştefănescu-Drăgănești úr, a LADO, a Román Emberjogi Liga elnöki irodájában, viharvert íróasztalok, rozzant székek között, a színhely is jelezvén, hogy ebben az országban ez nem tartozik a kiemelkedő fontosságú fórumok közé: “Az egyik szekrényhez lép, dossziékat vesz elő. Az egyik doszsziéból fényképet emel ki, felmutatja. — Ugye, ismeri ezt az urat. Sütő András író. Máig sem fogták perbe azt a személyt, aki kiverte Sütő András szemét. Viszont perbe fogták, és tíz esztendőre ítélték Cseresznyés Pált, mert belerúgott egy román emberbe, aki azért ment Marosvásárhelyre, hogy verekedjék. Esetleg öljön. Mindent pontosan tudunk...” “Az elmúlt három esztendő talán legfelháborítóbb mozzanata, ahogyan a Hargita megyei magyarokat s hozzáteszem: a marosvásárhelyi magyarokat és cigányokat elítélték.¨Egyértelműen politikai perek, koncepciós perek ezek...” — mondja Markó Béla, az RMDSZ elnöke. Ezek mind összebeszéltek, mondhatná a Marsból Bukarestbe csöppent szemlélő, hiszen mit lát: “Bukarest központjában a bérházak falára festve, spray-vel 1989-es decemberi feliratok. Éljen a forradalom! Szabad Románia! Halál a diktatúrára! A nagyobb útkereszteződéseknél fából ácsolt keresztfák: Dicsőség a mártíroknak. A keresztfára szögezve nevek, az elesettek, a meggyilkoltak nevei. Külhoni, aki Bukarest utcáin autózik, bízvást hiheti, hogy az 1993-as Románia őrzi a '89-es forradalom eszményeit, a legnagyobb becsben tartja a diktatúra elleni harcban életüket áldozók emlékét. A házak feliratait nézve ez az ország azoké, akik felkeltek a Ceauşescu-hatalom, a Ceauşescu-kiszol¨¨ gálók ellen, a feliratok szerint ebben az országban méltó büntetésben részesítették azokat, akik évtizedekig milliókat aláztak meg és hajszoltak kétségbeesésbe.” Kósa Csaba könyve, amennyire ilyen terjedelemben lehet, lépésről lépésre nyomon követi: hogyan és miért ítélték többszáz évre azt a pár tucatot, akik közül egyesek bizonyíthatóan
jelen sem voltak olyan atrocitásoknál, melyek különben a világ minden táján s a történelem bármely idejében a forradalmak velejárói voltak. Miért is politikai elítéltek azok a magyarok, akiket görcsösen “közjogiaknak”, közönséges gyilkosnak minősítettek a folyamatosságukat megtartó szellemek törvénye és törvények szelleme szerint. Kósa Csaba könyvéből kiderül, hogy Bukarestben is ketrecben ülnek a viaszsárga arcú, egymáshoz bilincselt vádlottak, akik közül mindenkire jut egy farkaskutya, s szó sincs róla, hogy egy kicsi trikolórt lobogtatnának kifele bizakodóan mosolyogva a tévékamerába, a győzelem V-betűjével integetve, ez mégsem felháborító, ez nem bírósági komédia. És ha utána az anyjuk beszélőre jön, és kiszökik a könnye, a fiú két kezét összetéve kiáltja az üvegfal mögül: “Ne sírjon, édesanyám, könyörgöm, mert azonnal elküldik!” Hiszen itt a börtönökben nem szabad sírni: “Ott csak örülni szabad, akkor is, ha azt mondom, hogy, fiam, eltemettük az édesapádat!”... Kósa Csaba könyvéből megtudható, hogy az elítélteknek meg kellett fizetni (bizonyára nemcsak a megfélemlítendő nemzetiségek, hanem az egész fellázadt, tehát magáról megfeledkezett ország nevében) a december 22-én elégetett pártlobogókat is. Meg hogy Iliescu elnök post mortem “a forradalom hőse” címet adományozta azértis a meglincselt s az öngyilkos két rendőrnek. Pedig egyre könnyebb átlátni, hogy két öregedő rigolyás őrült nem terrorizálhatott volna huszonhárommilliónyit azok nélkül, akik fegyvert s gumibotot fogtak tulajdon országuk lakosságára, nemre, fajra, nyelvre és nációra való különbség nélkül. Most pedig a két kézre fogott jogállamisággal képzelik lebunkózhatónak magát az európai szellemet is, ha útjába áll további hatalmi mámoruknak. Hogyha háromszáz embert nem lehet letartóztatni, akkor háromra kell kiszabni háromszáz évet. Hogy példát statuáljunk. Országnak, világnak, akár azon a siralmas áron, hogy egy ország állítja ki magáról a nemzeti jellemrajzot, erkölcsi szegénységi bizonyítványt, hogy, íme, mindegy hogy “elnyomott” vagy “szabad”, azt hiszi, hogy neki bármit szabad, legfennebb majd azzal vágja ki magát megint, hogy parancsra tette. Pedig “én a rendőrnek, aki meghalt, a poharát se törtem el”... A börtönben mit kérdezhet a riporter a rabtartók jelenlétében? De magának a látogatásnak a kicsikarása hozzátartozik a hatalmaskodással való szembeszegüléshez, a kritikához, kontrollhoz. A megengedetthez, ha már emberjogosdit játszunk. Az ügyet és őket persze hogy nem ebből kell csupán megismerni — mégis ennek a könyvnek olyanná kellett kerekedni, hogy akár egyedül fennmaradván is elegendő információt hordozzon a képhez. Az imázshoz. Róluk és rólunk, mindnyájunkról, akik most itt bele vagyunk feledkezve a történelem szokásos Laokoonjátékába. “Nagy Istvánt nem szálfatermettel ajándékozta meg a sors, de amikor a szemébe, az arcába nézek, érzem, hogy megjelölt ember. Hetyke bajusz, mókás fények a szemében, beszédes arc, amely hang nélkül is elmondja a három esztendőt. Hang nélkül a történelmet, de úgy, hogy messziről Tamási Áron-mondatok ütik meg a fülemet. Ábel ülhetett ilyen arccal a havason, amikor Surgyelán saspecsenyével kínálgatta [...] A hegedűjét behozhatnák?— Talán be.—S nem kéri? —Nem. — Ha behoznák, játszana rajta? — Hát nincs kedvem. Idebenn nincs. Tudja, bezárt ajtók mögött nem lehet zenélni. Nem szereti a hegedű...” Igazságérzet? Ugyan. Még a szabadságvágyról is más-más az elképzelésünk. Nem szívesen mondom ki — a valóság s most a róla készült riport hatása alatt: ennek az új “hetu mogyernek” a sorsa most azt jelképezi, hogy nemcsak a már megholtakért, de az élőkért se tudunk pillanatnyilag sokat tenni. Amivel viszont egyáltalán nem leszerelni akarom az akaratokat! Ellenkezőleg.
Gondolatok az esélyről Ősrégi a mi inkább literátori fogantatású tojás-vagya-tyúk álproblémánk is, mely ünnepkor, ünneprontáskor egyaránt elő-előgurul az ágy alól: az irodalmat kell-e gyámolítni, hogy helyre billenjen a nemzet dolga, lelki egyensúlya, avagy a nemzetbe önteni lelket mielőbb, hogy aztán legyen, aki gyámolítsa a saját kultúráját. Akik az effélék eldöntésének gondját magukra vállalták, vállukra vették végig az elmúlt századok során, egy állandónak
tekinthető válsághelyzettel kellett szembenézniük. Századunkban aztán olyan összefüggő lett a válság, hogy Kapisztrán idejében láncinget lehetett volna szőni belőle. Szerencsére korunkban a kényszerhelyzethez inkább a kényszerzubbony járja. Csak abban nem sok a változás, hogy eleink is mindig mindent csak az “időlegesség” jegyében intézhettek: ha majd kimegy a török, ha majd békén hagy a “nímet”, ha majd el nem veri a jég azt az “ott, ahol”-t, ha netalán megnyerjük egyszer a nagy történelmi sorsjátékon nem a főnye-reményt, hanem bár a legkisebb közös többszörös tisztes osztalékát, a nagyszámok történyének kegyes kiútját. Hát nemigen nyertük meg soha. A hadtörténészek szerint ötszáz éve legfennebb csatákat; a még hadtörtenészebbek szerint egész hadjáratot soha. Alig kell egy icipicit fejleszteni-fokozni még, s már nem is vagyunk ugyebár. Pedig mennyivel jobban jártunk, mint a gepidák. Látiatuc feleim, hol vannak a vandálok, vendek, herulok, vizigótok? Egyáltalán úgy is fel lehetne fogni, hogy mi vagyunk a cica, ezer évvel túléltük a népvándorlásnak nevezett kemény kis olimpiát; mindenesetre vannak elegen, akik annyira irigyelnek ezért, hogy menetlevelet, keresztlevelet, telekkönyvet hajlandók hamisítni érte. Miattunk. Pedig lehet, már nem is vagyunk, nem is mi vagyunk mi, kiirtottak bennünket a tatárok, az utolsó szálig. Csak valamitől mégis hiánytalanul és kitörölhetetlenül valakik vállalják nevünkben, hogy ott vagyunk végig és folyton, mindenki útjában, aki terpeszkedni, pöffeszkedni és dicsekedni szeretne ahelyett is, hogy megfogja ennek-annak a végét. “Ez a versenyszellem mindenkiben megvan” — olvasom, hallgatom, ízlelem egy valahol Európában, éppen Magyarországon ma kisebbségként élő német fiatalember vélekedését nemzetről, nemzethalálról, anyanyelvről és esélyről... “Ha nem” — mondja minden pátosz nélkül —, “ha valaki nem akar fölé kerekedni a másiknak, az elveszett, úgy jár, mint Horvátország. Vagy úgy jár, mint Magyarország...” Az őszinte véleményért köszönet jár, a bölcsességet illik megcsodálni: a hat-hét, már ki tudja hány ágú sípot-tárogatót fújva, ezt a fajtánk egy része is így érezheti, joggal. Naponta. Ünnepesti “Aztüzenté”-k nosztalgikus elharsogása végeztével annál inkább. A didergetően szürke hétfő reggeleken. Pedig a történelemben egy örök hétfő esélyeit kifogni nem is olyan megvetendő. Ezért idézem tovább ezt a német fiút. Hogy ne a sötét, hanem a világos Ösztönöket oldja, ébresztgesse abban, akiben még megvan a vágy s a lelkierő el töprengeni ezeken: “Én azt hiszem, hogy a magyar környezetnek speciális tulajdonsága, hogy a nemzetiségek elvesztik a nemzetiségi tudatukat, teljesen észrevétlenül, anélkül, hogy egy csöppnyi sérelem érte volna őket. Ugyanis önmagában a magyar — véleményem szerint — nem létezik, vagyis csak elvontan. Olyan, hogy magyar ember, olyan nagyon ritka, szerintem még kevesebb, mint a német, itt Magyarországon. A magyar az egy fogalom, olyan, mint a latin vagy az eszperántó. Csak beszélik az emberek, mi mindannyian beszéljük a magyar nyelvet. De úgy istenigazából nem vagyunk magyarok. Talán ez volt az, ami a nemzetiségieket magyarrá tette Magyarországon”... “Nincs veszve bármi sors alatt, ki el nem csüggedett” — énekelteti, áriáztatja a múlt század biztató és fenyegető közepén, visszamenőleg egy lelkiállapotról, beleélve magát egy tatárjárás előtti pillanatba és állapotba a költő, akinek fogalma se lehetett még március tizenötödikékről és Világosokról, Trianonokról. Ezért ne is sokadozzunk, uccu, nézzünk utána, ha már versenyfutás az ára, hogy vajon a literatúrát kell gyámolítani, hogy... avagy a nemzet dolga után nézzünk, hogy aztán a kultúra... Mindenesetre időnként nem árt külső tekintettel nézni végig magunkon.
Tudatterrorizmus Egyesek folyton a tisztázásban bíznak, miközben mások mindent megtesznek, hogy soha ne derüljön fény bizonyos dolgokra. Ősi technika: egyiptomi kőtáblákról is vésték ki a felirat egy részét, az információt megvonták az utókortól, ha úgy fordult a kocka. Ám ahogy obskúrus erők megpróbálják eltüntetni a nyomait, bizonyítékait valaminek, amit ki szeretnének törölni a köztudatból, ez mai jog- és igazságérzetünk szerint már legalább
erkölcsi értelemben emberiség ellen elkövetett bűntettnek minősül, ha nem is büntethető, meg sem torolható s főleg helyre nem hozható. Tökéletes összhangban van egyébként azzal is, hogy bizonyos típusú és jellemű hatalmaknak és hatóságoknak az információ megvonása volt uralmi szisztémájuk egyik alapeleme. Nemrég került nyilvánosságra, hogy például Matatias Carp könyvét a romániai zsidók szenvedéseiről, mely 1946-ban jelent meg Bukarestben, gondosan összeszedték magán- és közkönyvtárakból, aztán a nemzetközi könyvtárakból is kilopkodták. Milyen vakon hisznek egyesek abban, hogy amiről nem beszélünk, az nincs is. Sőt, nem is volt. Például miután a könyv vérfagyasztó dokumentumai a süllyesztőbe kerültek, el lehet kezdeni az újabb legendaépítkezést, miszerint itt nem volt zsidóüldözés, a közlegénytől a marsallig grállovagok üdvhadserege ügyködött trikolórjuk alatt a Volga és a Tátra között, bárkinek mikor-kinek a szövetségében, de helyesen, felülbírálhatatlanul. Miközben mások, ajaj! — a köztudatban lassan-lassan kitéphetetlen gyökeret vert, hogy csupán németek és magyarok, aztán oroszok és magyarok követtek el gyalázatosságokat. Ám két ponton keresztül állítólag már egy vézna párhuzamost lehet húzni. Nos, John Flournoy Montgomery ugyancsak 1947-ben jelentette meg New Yorkban a Magyarország, a vonakodó csatlós című könyvét. A szerző 1933 és '41 között, nyolc éven át képviselte hazáját, az Amerikai Egyesült Államokat Budapesten; könyvének utóélete pedig ugyancsak kalandos: az évtizedek során titokzatos módon eltűnt az amerikai könyvtárakból is szinte valamennyi példánya. Igaz, valamivel az 1945-ben leszűrt és egyszer s mindenkorra lezártnak tekintett konklúzióktól eltérő tanúvallomást tartalmaz, mely esetleg másokra (is) terhelő. Mindent összevetve, elég sok, árnyalatnak tekintett érvecskéről derülhet ki, hogy fontos, s elég sok döntő ítéletről, hogy manipuláció, montázs, csúsztatások eredménye. Hogy március 19-én, most, 1994-ben, ötven éve, nagyon kevés ellenállással találkozott a Magyarországot lerohanó német szövetséges, s hogy aztán a szövetségesek szépen kiszolgáltatták szövetségesüknek a kisországokat. Hogy a nácik gondosan megszervezkedve érkeztek a helyszínre, mert szálláscsinálóik jóvoltából, akiket a Gestapo keresett, többnyire meg is tudta találni, sajnos: és utána fél évszázadig a nagy szövetséges “gestapói” végezhették zavartalan hóhérmunkájukat, de ha már olyan sok víz folyt le a Themzén s a Dîmbovițán, meg lehet próbálkozni a szerecsenmosdatással. Jaltától Máltáig 44 esztendő múlt el — a két négyes: két karosszék; egyikben Kelet nevében, másikban Nyugat nevében váltották egymást, akik mindig osztanak és osztozkodnak, mint annyiszor a világtörténelemben, ahol csak elhangzott, suttogva avagy harsogva, hogy “VAE VICTIS!” Klessheimban a farizeus Führer jelenti ki, hogy ő nem akar rosszat, jól tudja, hogy Magyarország a történelem folyamán független királyság volt végig, nem a Német Birodalom része, mint például Csehország, de mindössze bevonul, eléri a célját. Mert a hadsereg tisztikara szellemében német oldalon állott, ahogy Szombathelyi Ferenc 1945-ben, már a börtönben, Titoéknak való csalárd kiadatása és vadállati meggyilkolása előtt feljegyzi: “Csatát vesztettünk politikailag, még mielőtt véres csatába léptünk, és ezt be kell látnunk!” Legalább ötven év múltán. Hogy alkalmat teremtsünk másnak is. Belátni, hogy Romániát, Magyarországot, Lengyelországot, a cseheket s a szlovákokat, ruténokat s annyi népességet, még majdnem az osztrákokat is a Nyugat dobta, utalta egyetlen cézári miccentéssel a szovjet érdekszférába. Ötezer év ádáz bevonulásai feszengenek, tiltakoznak az emlékezetben.
Teneriffe hóban Lábalunk, lassan cammogunk kifelé az, újabb télből, mely nálunk inkább a lelkeket didergette, a melegebbhez szokott délebbi pontokon szolgált igazi meglepetéssel: még a Kanári-szigeteken is vastagon állt a hó egy szép napon, mely a szemnek ugyan szép, a pizsamaszerű helyi viseletben viszont könnyen meg lehet járni, mint Szerjozsa az egyszeri viccben, akit úgy kapott el a fagy. Teneriffe hóban — abszurdum, kanári legenda. Es persze hűvös meteorológiai tény. Különben erről is Majtényi Erikre kell gondolnom, drága
mindentudó barátomra, aki közülünk oda is eljutott egyszer, de ha nem, hát nála, tőle akkor is megtudható volna minden adat a kérdéskört illetően. Meg se rezdülnék, ha valamelyik bűvösen pontos nyilvántartójából a felemelhető lapú íróasztalnak csak úgy előhúzná a Kanárik, a Madeirák, Zöldfokiak és Szentilonák évi középhőmérsékletének és vattafehér csapadékcsodáinak táblázatait. Ha ő is nem tartozna már olyan régen az eltűnt, de el nem felejthető emberi csodák közé. A Kanári-szigetek maradnak. Hogyha éppen hóban, hát akkor mint odafagyott fehér pillanatok az atlanti kékségen, ebben az önmagából úgyis folyton kifordulni készülő világban. Tessék: most, a bárok gombaszerű elszaporodásának korában kell megtudnom, hogy Várad a román barokk városa! Nosza! Nyilatkozzák ezt elsajátított katolikus püspöki palota háttere előtt, melyet csak Körös-völgyi Múzeumnak neveznek, és ami szemmel láthatóan a büszke román barokk illusztrálásaként szerepel. Úgy dörgölőznek romkastélyainkhoz, mint mi egykor Páduához, Genfhez. Amit hetvenöt év alatt nem sikerült “homogenizálni” városaink kinézetéből, urbanisztikai jellegzetességéből, arról megtudjuk, hogy lám-lám, megvan a bizonyíték, ama áhított, hiszen aki átjön ott Borsnál a határon, alig hat kilométerre, vagyis az első román nagyvárosban máris láthatja, hogy Európában van. Óriási! Körülbelül mint Teneriffe vastag hóban: ugyanaz, csak egy kissé elbizonytalanítva, szokatlan körülmények közt. Ha az a bizonyos európaiságot hajszoló vagy csak ellenőrző utas, illetve szellem elimbolyog, mondjuk Kolozsvárig, ott már maholnap nem hóban, hanem Pompejire rakódott hamuban látja az eddigi tereket (az időkről nem is beszélve), mert a polgármesteri klikk — miközben lottó-fővárossá próbálta előléptetni a “kincsest” — állítólag észrevette, hogy nemkívánatos az arculata, jellege, s most neki akar esni. Egyelőre csak a szobrairak. Különben mindennek van valami alapja. Még annak is, ami újfent csak összekötikapcsolja az atlanti szigeteket, mondjuk Madeirát ezekkel az erdélyi provincializmusokkal. Azon a vidéken halt meg az utolsó trónon ülő Habsburg, emez itt pedig olyanná válik lassan, mintha a Habsburgok tanyai ágának tartománya lett volna... CVT-től kell megtudnom, hogy mit is forralok: március tizenötödike tiszteletére (óh, szép régi május elsejei felajánlások!) ki akarom kiáltani az autonómiámat. Nem én kiáltok: az autonómia dübörög! — feleselhetném József Attilával. Nem elszakadni akarok, mert azt úgysem tudnék, mint pálmafa a kanáriföldtől. Csak nem szeretem, hogyha rámhavaznak...
A villamos, amivel integetnek Most már kifejezetten kínos; egyre nehezebben tagadható és rejtegethető, hogy monomániások lettünk. Voltunk is, leszünk is? Előbb Ikszipszilonon figyeltem meg: bármiről kérdezed, valahogy szóba hozza azt is; később már hiába tettem óvintézkedéseket, valósággal kerülvén a témakört is, nemhogy a fogalmat — mégis oda lyukadt ki. Aztán eljön a szép nap, melytől kezdve akár magamon is tanulmányozhatom, ha van hozzá elég erőm és eszem. Mert nekem is villamossal integethetnek, egy idő óta csak az jut eszembe: “Az.” Ne tessék megijedni, nem nevezem meg, túlságosan beszűkítené, bagatellizálná a dolgokat; tessék csak megijedni: mindnyájunkat érintő valamiről van szó, jóformán senki nem képez már kivételt. Sajnos. Különben még volna megoldás, adódna kiút... Na nem, azért én se dobtam be. Se a gyeplőt, se a törülközőt. A témát próbálom most bedobni valahogy újra. Nem mintha nem ütné ki a szemünket; észrevette már mindenki. Csakhogy valószínűleg ki-ki mást dobozolt, lemezelt, vett a verklijére. A jelenség a fontos. Nehogy azt hihessük, hogy mi mentesek vagyunk az agyrémektől, azok mindig csak másokra jellemzőek. Az a bizonyos szálka— gerenda dialektika, avagy mit akarunk beadni magunknak is. Mert hogy mások mivel traktálnának, arra nagyon érzékenyen tudunk reagálni. Nézzük csak például azt, hogy se palesztin, se indián nem vagyok; s nem vagyunk sem 1500-ban, de még 1920-ban sem. Ezért nem szeretném, ha anyanyelvi oktatás helyett egyetemi fokon való kőhajígálásra és visszavicsorgásra képezném ki menekült táborokban és rezervátumokban született újabb és újabb nemzedékeimet. De itt körül (mondható nyugodtan: a világban, az egész
földkerekségen) a vissz wicsorgás jelenti a magasiskolát, nem a felülemelkedés, a türelem. A felülemelkedés, a türelem azon a dzsungelnyelven, abban a bunkószótárban, melyet egyetemesebben használnak minden eszperantónál, egyértelműen a gyengeséget jelenti, tehát mintegy kötelező a visszavicsorgás, amint — úgy látszik — kötelező a gyengébbek meg taposása is. Hol van már “az okos enged—szamárszenved”mennyei igazságszolgáltatás elképzelése ott, ahol a gyakorlat a szemet szemért ősi primitívióít igazolja naponta. De azért még nem kellene folyton felüvölteni vagy elsírni magunkat, hogy ezer éve próbálják kiirtani a magyarságot (románságot, lengyelséget, zsidóságot, németséget, satöbbiséget), mert ez egyszerű retorika. Lefordítva: hazugság, csak így előkelőbben hangozhat, mint annak idején az, hogy a szegényember tolvaj, a gazdag kleptomániás. Ám lassan sikerül kinek-kinek az önbeadagolás. Valakik, mások, ki akarnak irtani bennünket. Azt, hogy az ezredfordulóra mi irtjuk ki saját magunkat — a statisztikai előrejelzés szerint —, arról alig esik szó. Semmilyen Trianon ezt az egyet elő nem írta, ez önként vállalt, önerőből végrehajtott önnépirtás, mely ellen ki-ki a maga portáján kellene hogy tiltakozzék. Kis házi ENSZ-eiben. Mert pontosan így állnak, bármilyen nagy a szájuk, a románok, a szlovákok, a svédek s még nagyon sokan. Fogyunk, mint a fába szorult féreg — lehetne összevonni több szólásmondást. De nem érdemes. A Közmondásvédő Liga azonnal tiltakozásba fogna. Proverbiológiai tisztogatásnak titulálná, mozgalmat, aláírásgyűjtést kezdeményezne, a világközvéleményhez fordulna védelemért. Ezért nem érdemes. Tessék elhagyni, korukban sajnos a józan ész “köz”véleményéhez sem érdemes appellálni, se nagyobb fajta, se apró-cseprő dolgokkal. Már olyan fásult, érzéketlen, kimerült, hülye szegény, hogy attól se csillan meg az értelem a szemében, ha villamossal integetnek neki.
Bunkó sapiens, a hajótörött Dzsihad és öngyilkos diákok. Gavrilo Princip is diák volt szegény. Bizonyára hitte is, vagy csupán rávették, mindenképpen helyi megoldásnak, helyi érdekű gyógykezelésnek szánta — gondolt a fene világháborgásra. Az új közel-keleti kamikaze beül egy robbanószerrel tele járműbe, s ereszd neki! Bumm! Kezek-lábak, ablakok! Status quók, világrendek! Ám legutóbb is egyetlen autója volt az ellenfélnek. Hát azért, hogy egyetlen katonai dzsip a levegőbe repüljön, egy “értelmiséginek” megéri odadobni az életet?! Miféle értelmiségi az ilyen? Ismeretes például a sakkban a tisztáldozat, futóáldozat, neadjisten a királynőt is fel lehet áldozni, csak a játszma ne vesszen el. De itt nyilvánvaló, hogy kamaszkamikazék, diák-kamikazék, bizonyára — ha ez a dolog presztízsét emeli s a publicitást növeli — akár akadémikus-kamikazék futószalagon való gyártása folyik. A terepasztal lovagjai, akiknek oly nagyon nem tetszett már a keresztes háborúk kora sem, mikor ősi (legalább azelőtt pár száz évvel betelepített) iszlám hazájukat megpróbálták lerohanni, a Terep asztal Lovagjai akár Nobel-díjas parasztáldozatra is hajlandóak, csak menjen a bolt, zengjen a botrány világszerte. Semmi bajom velük, a hazafiságukkal, még a módszereikkel sem, azok is “emberi” módszerek — ha nem lenne félelmetes, emberen túli, emberen kívüli precedens a dologból. Lassan azzá lesz pedig. Mert mi is történik ott? Mi is történik — remélhetőleg attól függetlenül — Szarajevóban? Mert ha mégsem függetlenül, akkor nagyon nagy a baj. A nukleáris fegyverek ellen még legalább lehetett tiltakozni (“atombomba nem titok, béketábor győzni fog!”), ám az agyrém ellen csak a gyártó cégnél, a Magasságos Teremtő Atyaúristennél lehetne reklamálni, hogy, íme, szerkezeti a baj. Hogy Pasteur után egy évszázaddal feltalálták a gyógyíthatatlan veszettséget! Csupán el kell érni egy status quót, s a cél eléréséért semmi se legyen túl drága! Az értelmiség értelmessége se. Ez, nyilván le fogja végül fegyverezni a megborzadt ellenfelet, és attól kezdve minden ellenkezőt, amennyiben ő is nem pont ilyen veszett, amennyiben benne még pislákol az önfenntartó ösztönnek a Salamoni Ítéletben kifejeződő utolsó szikrája: hogy el ne pusztuljon minden és mindenki, az igazi anya enged!... Ki győz hát? A vadabb, a kíméletlenebb. Az
önkíméletlenebb, akinek tehát végül is meg sem éri az egész, hiszen ő maga is belepusztul. Moldovában s a Kaukázusban, Boszniában s a közel-keleti végvárakban, de ÉszakÍrországban és Dél-Amerikában is éppen most bizonygatják, amit azelőtt Guernica, Sztalingrád, Przemysl, Rigómező és Termopülé statuált. Szerkezeti a baj. És állítólag csupán azért áll elő, mert egyik fél nem akar a másik kedvére tenni. Esélyt biztosítani, hogy no lássuk, mit is akar ez a toporzékoló gyerkőc. Egy Hitlernek, egy Batu kánnak—esélyt. Behódolni, nem ingerelni. Letenni eleve a fegyvert; “megérteni” az ő érdekeit, ha már felsőbb-rendűek; az ő végcéljait, hisz magasztosak. Utóvégre ő egy értelmes lény. Úr értelmiségi. Minek hitetlenkedni, huzakodni vele! Ilyen rettenetes kockázatok árán. Fussa hát ki magát. Talán kisebb áldozatba kerül úgy, mintha packáznak, ujjat húznak vele. Vele se újat, se régit ne! Mert akkor fúriává válik, s darabokra szaggatja minden egyetemen, az oxfordin, a cambridge-in, a Yale-en, a Sorbonne-on, még a papa törzsfőnöki kisfizetéséből a világegyetemen kigürizett diplomáját is, úgy pattan le róla a civilizáció, mint mások ingéről egy rosszul felvarrt gyöngyházgomb! Hatmillió-ötszázezer kilométeres út után, a jól végzett munka, a teljesített program higgadtságával visszatér az űrrepülőgép— ez az igazi, ez a lényeg, ez az emberiség teljesítménye. Az Emberiségé, mely — kuss, kedves “nép”! — valamivel többségibb a fáról éppen lerázott bármilyen tamásbátyatömkelegnél. És egyelőre ennek jóvoltából: mert ő igazi diák volt Avicenna, Bacon, Galilei, Einstein — s nem Mohamed és Sztálin akadémiáin —, igazi diplomája is van; kvázi a hatalma is valódi. Nem mint—az alkalom kínálkozván akár szabad választásokat is játszó— troglodita orangutánoknak, bombapithecus erectusoknak, bunkó sapienseknek. A többi persze tolerancia; “... apu, hadd nyomjam meg a gombot, lássuk, hogy robban fel Alaszka!...” Csend legyen, Zuluka, Jaszszerke, Vadimka, Radovánka, és ússzál tovább. A veszettség nyálának óceánjában.
Legyek az olajnyomaton A történelemnek mindig is voltak fintorai. Most derül ki éppen — milyen tragikomikus! —, hogy is néz ki a világ egyik legfélelmetesebb hadereje otthon, házipapucsban! Az éppen aktuális Téli Palota ostromához az ősszel szokás szerint a krumpliföldekre kivezényelt katonaságot kellett előbb összetrombitálni, aztán bevetni... Istenem, mitől függ néha az emberiség fényes jövője! Még valahol ott, az igazán agresszív nagy kalandok, világháborúk, forradalmak és Reichstag-égetések előtt, egészen derűsen vághatott neki a kis Karinthy, a koraérett filozofáló és naplóíró kamaszzseni: az iróniáját is bekalkulálva, azért majdnem olyan lelkes lehetett, mint a felvilágosodás naiv hívei valaha, amikor úgy tetszett, csak a műveltséget kell elterjeszteni, s minden ránc kisimul az ember és társadalma körül, ilyen egyszerű lesz. Akkor már volt mozi, és csatornaátrepülés, és Honthy Hanna. Mindenesetre Bolyai és Óz, a nagy varázsló térkezelése a megközelítőbb azóta is az állandóan, gazdagodva korrigált képen: a világ maga a legjobb úton halad, sajnos, emberek is lábatlankodnak benne. Épp ezért ebben a században, s főleg mostanában lett vége — többször is — a múltnak, mellyel, lám, nem nagyon lehet se vesztfáliai, se versailles-i békéket, kötni, mert nem hagyja magát átejteni attól, hogy valaki nagyszájú. Különben mára már a gyerekek is beavatottjai egy olyan technikának, melyhez legfennebb Edison és Alice értett még ott, csodaország idején, a Vilmosok és Viktóriák korában. Ez a tudás most már tényleg hatalom. Főleg a pusztításra. Ugyan bizony, Jenőke, hogy kopaszodtál meg ilyen hamar? Hát, tudod, tavaly ilyenkor kiutaztam Bécsbe, aztán egy fülkébe kerültem két rokonszenves tevehajcsárral KirgÍ2iából, az ő bőröndjük az én fejem felett volt a hálóban vagy hat óra hosszat: persze, maguk sem tudták, mit szállítanak, szegények, jó pénzért vagy hat kiló uránércet csempésztek ki... Nem tudni, mikor fonják be, kezdik ki a viccek is az efféle potenciálisan lehetséges, de teljesen humortalan helyzeteket. A helyzetkomikum is lassan elmarad mögöttünk, mint az egysínű vasút mögött az esti Nagaszaki. A nappali meg ott kísért a Pillangókisasszonyban s a japán feletti végleges győzelemben, mely erkölcsileg semmivel
sem volt alábbvaló a holocaustnál. De tisztességesebb sem. Milyen szánalmas így, utólag, ezredfordulónk (nem is olyan biztonságos) páholyából elnézni, ahogy Nagy Sándor, Timur Lenk és Napóleon ott mászkál a képen, mint légy az olajnyomaton: az öntudatlanság bajával és butaságával, ha nem látnánk azt is, hogy akik a légycsapóval lecsapták őket, azok se voltak soha különbek. Minden pad attól bűzlik, hogy valaha valakik hiába, de megpróbálták ráhúzni a kutya fejét. Minden valaminek a Rómája, Mekkája, centruma, fóruma, agorája. Agorán ugrál folyton az ember, ez a kis dadogó demaszthenészke: mint mesterlövészek célkeresztjében a mit sem sejtő áldozat. Minden olyan hirtelen jött — sopánkodnak egyesek. Nem, soha semmi nem jön “olyan hirtelen”. Legkevésbé az apokaliptikus dolgok nem, azokra mindig akad memento, mert a rossz gyorsabban zárja a lét folyamatait, hiába jobb minden, ha a vége jó! Ez nem pesszimizmus, ez — ennyi “történelem” után — már pusztán józan számítás, logika kérdése. Amalrik, a tragikus sorsú fiatal orosz “másként (hogyan is) gondolkodó” a Megéri-e a Szovjetunió 1984-et? című könyvét jó negyedszázada azzal a metaforával zárta, hogy ha lettek volna a Római Birodalomban futurológusok, az ötödik században, mikor Rómában már ötemeletes palotákat tudtak emelni, a következő évszázadra húszemeleteseket helyeztek volna kilátásba. Pedig, lám, ehelyett egy évszázad múltán a római Forumon már kecskék legelésztek. Így áll ez a Téli Palotákkal és fényes jövőkkel. Na de holmi világvégére se számítson azért senki. Manapság már arra se lehet számítani. Minden olyan megbízhatatlan.
A jerikói trombitás Non omnia possumus omnes LUCILIUS Az emberi nem különbözik a bioszféra többi komponenseitől; szükségszerű volt, hogy vele szemben kivívta mozgásszabadságát. Az emberi fajta időben nem, de térben egymással ütköző entitásokba csoportosítható; szükszégszerű, hogy ezek megpróbáljanak, ha erősebbek — felülkerekedni, ha gyengébbek — szabadulni a függőségből. A függőség nem fejez ki értékrendet, sőt — a természet kiválasztó “logikájának” fittyet hányva — lehet egyenesen értékrendellenes. Minden emberi szerveződésen belül, le az egyedig, a függőség felfogásának és elviselésének formái és fokozatai vannak, a rabszolgaságtól az “egyenlőségig”; ennek a skálának egyik tartománya az önrendelkezésé. A jelenkor ideális Szerveződési elvként megtalált (újrafelfedezett?) jelzők nélküli “demokráciája” — ugyancsak elvben — nem tehet különbséget az egyéni és kollektív jogok szabályozásának szüksége között. Mint ahogy a továbbiakban jelen eszmefuttatás se különbözteti meg az önállóság jogának virtuális birtokosaként, a múlt bármely pontján felbukkant autonóm hordát, törzset, nemzetet vagy személyiséget. “Legyen meg a te akaratod” — ám mindenkinek szent a magáé is. Egy kérdés Darwin bácsihoz: van-e különbség állat és ember közt ama tekintetben, hogy egyik védettebb (illetve védtelenebb), mint a másik megszokott, nemzedékeken át megszeretett miliőjének sorsát illetően? Mert az állatok megszokott környezetét megbontva, megtörve, meglékelve, megszüntetve — kihalnak. Nem biztos, hogy az ember körül is a végtelenségig “csiszolni”, desztillálni, sterilizálni és stilizálni kell és lehet a világot. Vagy csak kicsit is, de 1984-esen megszervezni. Pedig Neanderthal óta már mi minden ment végbe e téren, s mivel nem fenyegetőzik a magát tudományos-fantasztikusnak tartó irodalom! A zen-buddhizmus szent és központi színhelye a kert — az a bizonyos kert — is bizonyos értelemben már meglepően merész, de még (mégis) működő megoldás: analfabéta, harcos kedvű szamurájok kedvence lesz e tér, tér-kép, térképzés, környezet; sőt, még a többnyire áthatolhatatlan, mert a szó szoros értelmében számukra olvashatatlan kalligráfia szépségének élvezete is. Huboku — vagyis... A finom ízlés az erőszakkal, a leheletnyi megközelítések megoldásai az atrocitásokkal jól megférnek máshol is a történelemben. Végül is Nagy Sándor
és Xavéri Szent Ferenc egész más céllal vágott neki Keletnek, s a vér fázisain és epizódjain a lehető legvértelenebb és vérellenesebb tényező: a kultúra ütött át művükből napjainkig. Egy betegesre finomult múlt felett nemcsak Egyiptomban, de Európában s Kínában is holmi hikszosz-királyok kerekedtek felül, s uralkodtak el sikeresen, nem lebontva, hanem felépítve a képet, az imázst, az ideálokat. Mert a fagyöngy számára önmaga fontos, a fa csak “gyöngyforrás”. Az empátiáraképtelenség akkor harapózik el az emberi közegben, mikor semmilyen mementótól nem kell megijednie, tartania. Mikor pöffeszkedhet. Ez ellen idejében próbált gátat emelni a “ne cselekedd másnak, ami...” tanítása; de érvényesítéséhez, ellenőrzéséhez annyi az esély s az erély, amennyi az Európa Tanács tanácsainak betartásához saját tanácsostagjai körében. Önkörében. Nem tanácsos hát tanácsolni semmit, Európa ott lesz, ahol lesz. S amikor. Viszonyuljunk elnézően az emberi múlthoz és jelenhez, és fogjuk fel gyermekek és lusták esetében indokolt ösztökélés gyanánt, a kezdősebesség felvételére való noszogatásként az elemi társadalmasulás óta máig tartó kényszerformákat; úgyis már csak a jövővel lehetünk szigorúak. Különben is: ha előbb nem építik fel, akár hajcsárok vezénylete alatt a piramisokat, mit rombolgatnak le, mikor eljön a Bastille-ok ideje? De mert a falak vannak, a falak állnak—nem szűnhet meg körülöttük a kergetőzés: Trója falai alatt Akhilleusz kergeti Hektort, s egy elképzelhetetlen fordulat pillanatában rendszerint az üldözöttből üldöző lesz, s a bűnből erény. Hogyha mégse — vagyis hogy mégse lehessen örökre így, ilyen viszonylagos: mi jó s mi rossz —, amíg a falak csak állnak, körülöttük ott jár körbe-körbe fáradhatatlanul egy jerikói trombitás is. Előbb gondoljunk a Hét krajcár metaforaértékű mélypontjára, aztán a másik: a mesebeli végletre, Ali baba szerencséjére: “Mit tennél, ha tied lenne a...” Mindenki másképp gondolkodik a prioritások felől. Azt mondják, hogy ha annak idején Bakócz Tamás vonul be a Vatikánba, fuccs a reneszánsznak, ő török áfium ellen vonuló kesely paripákra s “az jó hírértnévért” akár Bizánc visszafoglalására is kapható Balassi-Biberachokra költötte volna a bűnbocsájtó-égi-totó-lottó cédulák árusításából befolyt hatalmas összegeket. És hogy kár lett volna az efféle beruházásokért mert, lám, 1913-ra, 14-re a török még Albániából is kitakarodott magától... Ám ez mind csak feltételezés. Az akkori pápaválasztási kampány vezéralakjáról viszont tényként mesélik, hogy ez az Agostino Chigi sienai bankár egyszer vacsorára hívta a pápát egy ragyogó terembe, melynek falain csodálatos kárpitok függtek. A válogatott fogásokat minden vendégnek a saját címerével vésett tányéron szolgálták fel. Mikor a pápa gratulált Chiginek ebédlője kiválóságához, a házigazda felnevetett: “Szentséges Atyám, ez nem az ebédlőm!” — És jelt adott szolgáinak, hogy szedjék le a kárpitokat, melyek a jászlakat takarták. — “Ez csak az istállóm...” Volt egyszer, hol nem volt az is, ami meg se történt. A történelem képei közül épp azért tanulságosak a képtelenek és meg nem történtek is, a képmutogató kedvencei — mert nincsen “ha”, minden csak egyetlenképpen és módon esett meg. Az értelem önrendelkezési joga viszont, hogy — a dolgok mikéntjének és hogyanjának tanulmányozása közepette— eljátszodhassék az összes adódó variánsokkal. Éppen annak érdekében, hogy a törvény szövevénye, mely mindig felfeslik valahol, idejekorán műstoppolókézre adassék. Nos, mi lett volna, ha egy Dózsa Itáliában lép fel? Lám, Némethonban megpróbálták Münzerék túlszárnyalni és túlharsogni Lutheréket (s örök kérdés, hogy csak mint sas válláról az ökörszem, vagy önerőből szálltak fel oda), de nem ment; mert ugyebár ha... ha netalán győz, és nem csupán egyik, akkor divatos aktuális (= a feudális) szerkezet elemeit helyettesíti másokkal: az addigi pápákat, királyokat, nemeseket az előzőleg elnyomottakból kiválasztott pápákkal, királyokkal, nemesekkel, hanem valami előzőleg kitűzött, primér igazságérzetre visszhangzó nemes cél (a “társadalmi igazság”) nevében egyenlőséget teremt, s elosztja, kiosztja, szétosztja azt, ami így, ilyen fájdalmas, fraudulózus úton-módon, de már összegyűlt, felhalmozódott, s úgy mellékesen nem csupán Medicik dőzsöltek és Lancesterek dúskáltak benne, hanem e nagy emberi tőke, e többlet létrehozta, finanszírozta a halhatatlan mesterműveket, az addigi emberi kultúrát és civilizációt — akkor helyette általános puritán
szegénység köszönt be, már akkor, s nem valahol a Volga, hanem a Pó mentén is, hogy még az igénye is kivesszen, vagy meg se foganjon a továbbiaknak, a lyukkártyás szövőszéknek, s belőle a számítógépes űrkorszaknak, a vízöblítős árnyékszéknek, s belőle az egészségügyi világszervezetnek s a lézeres szemműtéteknek. A tatárjárás rémképei mellé méltó vásári apokalipszis egy bárhol-bármikor be is váltható “aki amennyit kapál, annyit ér” comiessorozata. Azt mondanám tehát, hogy vis maior visz rá, de mondjuk az üknagytatáék “autonómiáját” máris elengedném, meggyőztek e lefejtések, kifejtések, okfejtések: volt itt egy szükséges rossz, egy hadigazdálkodás, rendkívüli állapot, amíg szegények és szorgalmatlanok voltunk — mi, emberek. De hát a Balkánon még ma is kígyócsípésként hat az önrendelkezés felvetése, ha másoké, olyan nációk közegében, akik a népek önrendelkezési elve alapján rakhattak viszontagságos verébtörténelmecskéik végére szép tágas fészkeket... Csak mivel szegények, de okosak, ők most azért tiltakoznak a maguk évszázadosan kivívott állítólagos szabadságuk közepette a másoké ellen, hiszen az általánosan rosszabb rossz, szegényítőbb szegényedés lenne? Avagy az a tétel csak érvényben marad, hogy nem lehet szabad az a nép, mely más népeket elnyom?;.. Az ilyesmire nincs igazolás, se holmi gőgös nordizmus, se élesedő osztályharcok nevében. Mert mi az, hogy miközben téged gyanúsítanak, ők csendben élik a maguk irredentáját tovább; s miközben to hangosan tolvajt kiáltasz, a te kezed van valakinek a zsebében könyökig. Szerencsére, sosem lehetett “már” felélni azt, amennyit éppen termelni képes volt az ember. Így alakultak ki, a hófúvás törvényeit követve, a szélvédett helyeken a halmozások, melyek a lét adott maximumán túli feltételeket biztosítottak, a különben mindig (ma is) luxusnak tűnő többletes ős-Guerlainek affekta illatszereire és paleo-Diorok divatdiktálásához. Így nemcsak a szakácsok, hanem a takácsok, ötvösök, kardkovácsok, építészek, poéták és egyéb csepűrágók fölösleges tenyészete is ott lebzselhetett, olyan glóriával vonva be a mulandó emberi létet, amelyet éppen a rothadásból kivont pazar foszforok tettek lehetővé, megfoghatóvá. Különben igaz — de mit ér —, hogy még a fehér ember világában is iszonyúak az élet-standard különbségek, nemcsak a harmadik világban. Hogy már lehetséges maximumokhoz képest többségünk bantusztánokban és Szomáliákban él továbbra is. Éjféli órán ezért Petőfi óta az Apostol, mikor a letakarított konyhaasztalon Bánk bánjait és IX. szimfóniáit körmöli, kinn a zimankós világvárosi éjszakában nem egy konkrét bakter joviális kurjantgatását, hanem a jerikói trombitás bicskanyitogató ébresztőjét hallja. Amikor egy tan képviselői már túl sok lovon ficánkolódnak, mint a jó merániak, annak exponálása, hogy az Úrjézus csak egy istállóban született, egyre jobban előtérbe kerül. Persze, nem a megoldás, hanem a demagógia újra meg újra megcsillanó szerencséjére. Mert hát mi lett volna ott Neanderthalban, s mi lenne ma, ha minden embernek, embercsoportnak, családnak, kisnépnek csak úgy ukmukfukk valójában kiadnák a neki járó részt: “kitelt az esztendő, íme, ez a járandóságod, élj meg belőle istenhírivei!...” Megfagyna, elseperné az első jól irányzott kugligolyó vagy lavina. Mert azt is megszabja, sajnos, e világ, hogy mikor, hányan s mennyiért építhetnek fel egy-egy “magos Déva várat”. Ezzel szembe kell nézni: farkasszemet. Aztán a szervezkedési prioritás-parancsok között nő ki, mint vasúti töltés hátukat tartó kövei közül a gyom, a Caesarok és Mediciek szemérmes, formailag még tagadott császárkodása meg a Robespierre-ek és Sztálinok, Hitlerek arcátlan “demokrata” monarchiája. A kiválóságot s a szemetet egyaránt a felszínen intézi a társadalmi kavargások örvénye. Borzasztó nehéz a rájuk kövesedő, mindig valami győztesek rágalomszempontjait tükröző patina alól kiszidolozni az olyan egyéniségeket— egyikhez túl későn, másikhoz túl korán van —, mint Marius, Sulla, Cola di Rienzi, Savonarola, Allende, Pinochet és megannyi hasonló jogsértő és jogorvosló, azaz sértve orvosló és orvoslás közben sértő. Egyébként az emberiség jogtörténete “hajnala” óta tele holmi ősi, eredendő méltányosság és igazságérzet nevében egyrészt a csoportos jogok kodifikációjának példáival, kísérleteivel, írott és íratlan alapon; másrészt mindezek vehemens tagadásával holmi (a mindenkori etikai
és politikai értékskálán magasan jegyzett) egység nevében. A középkori “feudális anarchia” is a jobbnál jobban szervezett részek, partiumok, kantonok, tartományok, térségek mozaikja, puzzle-játéka, annak a szimultán kérdésnek a felvetésével, hogy melyik is a teherbíróbb: — (hol, mikor, melyik? vagyis ahonnan nézzük, a spanyol trón vagy a baszkok felől?) — hol ezek, hol a centralizált abszolút állam az ideális! Az okos birodalomgyarapítók, a rómaiak s a törökök is, bizonyos mértékben mindig tiszteletben tartották a meghódított területek helyi jogi életét, önkormányzatát (is). Ellenkező esetekre allegóriaértékű példa Edvard király s a velszi bárdok konfliktusa-Haza és asszimiláció nagy birodalmakon kívül, ahol a kényszer gyenge fércei nagyon feszülnek még vagy már, haza vagy asszimiláció alakban vetődik fel. Az ókornyi múltban, például Róma esetében, ezt már készségesen integrációnak nevezzük, nem a mi bőrünkön esett, sőt, igazában élvezzük gyümölcseit mi magunk is annak, hogy vizi- és osztrogótok, hunok, avarok, gepidák összeolvadékából lettünk és vagyunk; szkíták, kelták, szlávok, dákok, germánok, finnugorok és olvadt ólomként be-becsöppenő török-tatárok ötvözete ma oly rozsdamentesen franciának, lengyelnek, svédnek hiszi magát, csak mert egy-egy mai nyelv kultúrköréhez kapcsolták élete első éveiben. Egyes állítások szerint “Dosztojevszkij áradó részvéte, Tolsztoj univerzális jósága megfelel azon komor nézetünknek, hogy a világ ki van szolgáltatva az emberi értelemnek”. Súlyos feltételezés, de valószínű. Igazi szülőföldünk egy táj, avagy egy kor, egy nyelv, egy kultúra, egy osztály, esetleg egy életforma?... “Siamo veneziani e poi christiani”—vallották hetykén a Serenissima Respublica polgárai —, szemben a vitatott eredetű középkori japán versike koncentrikus körökben bővülő nézőpontjával, miszerint “szomorú nagy szememben örökre könny ragyog, mivel japán vagyok, mivel szegény vagyok, mivel ember vagyok”. S a ticinóiak, akik Garibaldi nemzetegyesítő hadainak kiáltották oda egy korai regionalizmus nevében — mely azóta is fényesen igazolódik — a maguk autonómia-megoldását, hogy “Liberi e svizzeri!...” A világ viszont közben — azelőtt és azóta is — lüktetve integrálódik és porlik, mint a szikla, egyidőben. Ami egyik téren integrál, a másikon szétfeszít. A mai nemzedék szemében egykori vallási, faji és rangkülönbségek elsimultak, legalábbis érthetetlenek, ha nem egyenesen nevetségesek, hogy egyéb nemzeti, faji és osztálykülönbségeknek adják át a helyük, más kritériumok, érdekek, őrületek alapján. Már el lehet venni az egzotikus színes bőrű házastársat de el kell válni-szakadnia a más nyelven beszélő tőszomszédtól, ágytól, asztaltól, államiságtól, mert most az a törhetetlen. Ki döntse el, hogy mikor jó: az autonómia csákmátés, karabachos formáinak megtörése kerül többe egy országnyi entitásnak, vagy egy kis polgárháború római, spanyol, illetve jugoszláv módra, melyben Cicerók és Dubrovnyikok sokaságát veszíti el a rész is, az egész is a még nagyobb, legnagyobb egész — az emberiség? Mindezt utólag is nehéz kikalkulálni, tyúkom-búkom. Voltaképpen nevetséges, aki elvakultan kitart, feszít, s nevetséges, aki enged. Olyan emberien kicsinyesek az emberi nagyszerűség és nagyvonalúság mércéi mellett! Pillanatnyilag még úgy néz ki: az ember egyetlen potenciális ellenfele önmagának, s ha önmaga kibékíthetetlen ellensége marad (mert ezt az atavisztikus majomtempót melldöngető öngerjesztést, katonazubbonyból a kényszerzubbonyba kívánkozó rátartiságot még magunkkal hurcoljuk a csiszolatlan történelemből a csiszolatlan atomkorba), akkor vége Víg Andrásnak! Ugyanis az ember folyton és szüntelenül meg akarja kaparintani önmagát: térdre kényszeríteni, hatalmába keríteni az egy testén kívüli összes példányban, és azon belül nemkülönben. A lélek mélységéig. “Azt álmodtam, hogy két macska voltam és játszottam egymással!”... Ebből támad a szüntelen meghasonlás, folytonos konfliktus, e nagyon is nemtelen végcél mint program sorra rontja el (vagy javítja) a korokat, kiutakat, esélyeket. “Ront vagy javít, de nem henyél...” S akkor, amikor már ily bőségben van törvény, technika, szellemi és testi-lelki stimulánsok — akkor ebben a vakmenházban még mindig a kicsinyesség honol: gőg,
ostobaság, tudatlanság,- hetvenkedés próbálja rabszíjon tartani, fékezni a bármilyen értelemben kisebbek, gyengébbek, gyámoltalanabbak önrendelkezését. Azok pedig visítanak vagy visszamarnak; és mindenki kerülhet bármelyik állapotba; hogy tűrő kisebbség, és akkor őket terelik végtelen vagonszerelvényekben a pusztulás Auschwitzai felé; vagy nem tűrő többség, és akkor elállíthatatlan kő- vagy könnyzápor próbálja ellene hangolni a közvéleményt, a pártfogókat és sóhivatalokat. Egy mentőtanács az emigrációban hányódva elpusztult Keszei István hangján így hangzana, a Tündöklő intelemből: “Ne menetelj a menetelőkkel! Ne állj be semmiféle csoportba. Csak tulajdon vércsoportodhoz tartozzál!...” Egy másik (mely nem a rezignációban, hanem a hiábavaló remény: a megbocsátás propagálásában egyetemesebb) pedig így jön le 1532-ből, a Kriza-kódex pergamenlapjairól: “És akkoron minden fájdalmidról elfeledkezvén... te ellenségidért is kegyesen imádkozz mondván: Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják...” Sajnos, már tudható lehetne minden. Az is, hogy egész országok szenvedhetnek Ödipuszkomplexusban, és egész népeket lehet summásan elítélni és bűntudatra nevelni, ami egyenlő holmi lelki-Mengele-kísérletekkel. Az ókorban és korunkban egyaránt vannak mazochista házasságok és ferde hajlamú rezsimek. Egész vendégmunkás vagy zsaroló zsebmetsző nemzetek, szadista vallások, homoszexuális ideológiák és műveletlen kultúrák. Attól, hogy Madame Tussaud csak alakokat állít ki, mindez még nyilvánvaló, és Freudtól a faunokig és farizeusokig oda s vissza futkos a hidegborzongás az emberiség hátán. S ahogy van pompeji katona, holdbeli pásztor és kidobóember — örökre meglesz köztünk a jerikói trombitás is. Üvegfal, spanyolfal, hangfal, siratófal, szemhatár, látóhatár, gúnyhatár, hanghatár. Áthosztól Atlantiszig fut oda-vissza az emberi elfojtás vihardagálya. A jerikói trombitásnak sohasem szabad abbahagyni: ő a megtestesült kritika, lelkiismeret, míg minden ok meg nem szűnik, minden fal le nem omlik; csak kérdés, hogy utána, egy így nyert tökéletesség Hirosimájában nem válik-e meghibbant guberálóvá a saját maga teremtette romok között. De hát valóban úgy van-e, hogy akire sokáig vicsorognak, az előbb-utóbb maga is visszavicsorog? Csak abban az esetben fogadhatom el ezt a kétségbeesett Pasteur-ellenes tételt a veszettség abszolút terjedéséről, ha senki nem hajlandó észrevenni végre (vagy soha többé), hogy én, román a magyarok közt, magyar a románok közt, zsidó a románok és magyarok közt, én annak ellenére válok agresszívvé, hogy eredetileg tiszta szívű célokat követtem, és végtelen türelmet fogadtam, és tudtam, hogy erre megy rá az életem... Hogy tehát volna megoldás, csak hatalom nincs, mely ezt az ördögi kört megszakítsa: mire a bőrömön megtanultam, nekem már lenne lelkierőm felülemelkedni, alább is adni, jónak lenni másokhoz, de akkor már az elemi önrendelkezésem is megtagadja azt, aki a bőrén tanulta meg, hogy ne pazarolja lelkierejét felülemelkedésekre, alább ne adja, ne legyen jó másokhoz, mert ez a világ, a lét nyelvén a kihasználható gyengeség biztos jele! Akinek tehát ereje volna autonómiát adni, annak nincs hozzá hatalma — és vice versa. Marad a fülsiketültség, a kimerültség. Fejjel megyünk a falnak. Nem :soda. Annyi volt s annyi még a fal. Kínai fal, Atlanti-fal, berlini falak, vasfüggönyök után is marad a falra festett ördög s a falra hányt borsó hiábavalóságérzete. Úgyhogy számomra nincs megállás. Ne is próbáljanak rávenni, hogy leadjam az utolsó ítélet harsonáját a kellékraktárba. Mert már ő visz engem. Körbe, körbe. Mindennek ellenére. Annak ellenére, hogy... Vagy pontosan azért. Fuccs!... Most már vége. Mert mégis úgy vagyok, úgy maradtam, mint valami jerikói trombitás: nem hagyhatom többé abba, amíg csak le nem.
Túl a tolerancián... boldogok leszünk Bánatomban azt hittem: kitaláltam az elháríthatatlan elmúlás ellen az elpusztíthatatlan emberi hozzáállás jelszavát: “a görög világosság fényeskedjék neki!” — holott csak az új naivság táborának adhatnék én is jelszavakat. Jelszó — régi és új — az van elég, az ember
hamar elszégyelli magát, vagy iróniába fojtja az indulatait. Mert azok is támadnak (emberi dolog), bizony pillanatonként támadhatnak ebben az ezredvégi elmebajban, melybe az európaiság most megint torkollni látszik. Először is megállapítást nyerhet, hogy mindenki veszélyeztetett. Ezt valahogy megszoktuk, megszokták még apukáék, nagytatáék, aztán úgyahogy feledtetni tudták a családba szorult meleg (zárójeles) megoldásokkal, amilyenek a mégis karácsonyesték, az azértis húsvétok voltak. Kinn, mint valami császári Róma, az egész rezsim más szokásokat akart meghonosítni, benn — ahol és amekkora volt az épen maradt közösség, közeg — a családban, a házban, a faluban, a baráti körben tovább “dúltak” a régi szokások, vagy: azok is. Mert lassú víz partot mos alapon minden mindent kikezdett, koptatott, fakított, ami nem csoda ennyi évtized alatt ennyi egymást váltó nemzedékben. Mégis szomorú, hogy újra és megint és most is arra kell ébredni, hogy mindenki veszélyeztetett. Nemcsak ott a dinári vagy kaukázusi tájakon, ahol őrjárat igazoltatja és szedi össze az “idegen” (etnikumú, vallású, arckifejezésű, megjelenésű) embert, hanem ott is, ahol már lihegve, mint az épp szünetre lekongatott boxolók, békén hagyják egymást a népek, népességek. Mert mindenki — vigyázat! — egyedi mivoltában veszélyeztetett. S ez megint olyan őskeresztényi, olyan katakombás! Megint kinek-kinek adatik és követeltetik a lelkiismeretével szembenézni, az opciókat jól meggondolni, a pártállását, szavazatát, meggyőződését tisztázni, odaajándékozni vagy megvonni. Mindenki veszélyeztetett, aki hiszi is az eszményeket, melyeket vall. Ok voltak s ők lesznek (tehát valamennyien!), akiket változáskor hibáztatnak, bűnbakként állítnak középre (vagyis mindnyájan ott szoktak állni, csak van akire ujjal, van akire puskacsővel mutogatnak). És mindenki minél veszélyeztetettebb — halmozottan veszélyeztetett (hiszen a többivel szemben “kisebbségi”: nő, férfi, gyermek, öreg, beteg, egészséges, barna, szőke, tanult, tanulatlan, kiszolgáltatott— minek soroljam!) —, annál intoleránsabb lesz. Ez az érdekes! Képtelen elfogadni egy hozzáállást, melyet elfogadván válik csak lehetővé az is, hogy őt a többi tűri. Pedig a tolerancia nem gyengít egyénileg senkit, s nem gyengíti az összességet sem, mint egyesek hiszik és hirdetik, azok a (megint) harsogó kemény fiúk, akik egyedül nem szeretnek, csak másokat csődítve szeretnek itt lenni, ott lenni, jelen lenni a világban: “Fogjuk meg s vigyétek”... Fogjuk, fogjuk, de — vigyázat, mihez nyúlunk! — az egész kor aknásítva van.
Kövön alul nem szabad! Bizony szomorú dolog a bontás, de hát a világ minden arcát, a korokét egyenként elbontották a vásár végén. Mi már nem láthattuk, amit nagypapáék kaptak egykor készen, s unokáink nem láthatják, amit mi... Igen, azt hiszem, ebben van a titka. Hogy a nagy generálbontásokat, a világháborús szőnyegbombázásokat leszámítva az egész olyan átmenetien megy végbe, ahogy az emberek is folyton születnek és halnak. De nem előreláthatóan egy-egy kitűzött időpontban és egyszerre. Az ilyen bontások szokták megkínozni és felbőszítni az embert, aki éppen akkor él, és arra ítélik, hogy átélje, elfogadja... Valami ilyen volt készülőben nálunk a Nagy Falurombolás monstrumterve idején. Ez ellen mozdult meg a világ közvéleménye; talán a franciák lovalták bele magukat leglátványosabban, ők hozták létre a leghangosabban tiltakozó mozgalmat, a “Villages Roumains” (Román Falvak) nevezetűt, melynek cégéres járműveit, jelvényes propagandaanyagait aztán '89 után volt alkalmunk a megmenekült helyszíneken is látni. Mint akik jól végezték a dolguk. Hát ez az! Mintha most saját csapdájukba estek volna a jó franciák, pedig tudható, hogy nem szabad soha imígyen általánosítani, mert nyilván más franciák tiltakoztak helyettünk, mikor a mi kezünk-nyelvünk kötve volt, s nem ugyanazok okozzák most a kravalt otthon. Ugyanis most — úgy néz ki — viszonozhatjuk a rokonszenvtüntetést. Aki közülünk járt Párizsban, azért — aki még sosem járt, hát annál inkább. Mivel az épülő-szépülő híres francia főváros fejesei úgy döntöttek, hogy nagy-nagy bontást visznek véghez, a még megmaradt régi Párizs arculatát egy kicsit megmodernesítik,
megfelhőkarcolósítják. Nem kell ebbe ilyen messziről, pláne vidékről beleszólni, meg tudják védni magukat ott a lokálpatrióták, pláné, hogy már ki is ment az utcára a tiltakozás eleje, márpedig, ami Párizsban az utcára kerül, az máris barrikádos, ez hagyomány ott! Nos mindegy—vagy dehogy mindegy —, ki nyeri meg a meneteket (mert nem megy ez ott se gyorsan!), már mi sem a Villon, még csak nem is a Bastille Párizsát láttuk már. Lám, maga a Bastille is szimbóluma valami nagyság árnyékában az ostoba rombolásnak is: mi lett volna, ha a világon minden épületet, ahol egykor fogva tartott emberek szenvedtek, leromboltak volna... De lebontották Óbudát és Bukarestben pár tucat templomot és palotát. Victor Hugo forogni fog a sírjában, mikor Párizs utolsó régi negyedeire kerül sor a buldózer-korszak vívmánya gyanánt. Más itt a gond. A szomorú az illúziók maradékának eltakarítása az útból. A rossz példa. Még egy rossz példa a “működő” demokráciák részéről a vadaknak s az elmaradott népeknek. Hogy-hogy, száll majd a szemükbe a párizsi bontás téglapora és malterbűze, hát ők, akik “Villages Roumains”-akcióról prédikáltak, ők is...? Igen, a részeges és parázna misszionárius s az ugyancsak bűnökkel-bolhákkal tele, rosszul működő kapitalizmus csak megerősíti megátalkodottságukban és dögségükben azokat, akik takargató magyarázatot keresnek üzelmeikre — és illúzióvesztetté, csalódottá, ha nem cinikussá, fásulttá teszi a fiatalságot. Mert Dzsingisz kán, Ceaușescu s a nem tudomhányadik köztársaság ki tudja, melyik elnöke még árnyalatokban sem dönthet egyformán. Bizony, fiúk!
A liberális majom Sajnos, a “jó” s a “rossz”, a mindenkori üldöző, kizáró, cenzúrázó s a mindenkori üldözött harcában nem hogy tisztázódnának a dolgok, hanem egyre több front nyílik. Egyik a másikkal ijesztgeti a maga (megnyert) táborát. Az alaptévedések egyike, hogy mihelyt az egyik fél rosszul lép, ez a másikat igazolja. Ilyesmi van, igen, a sakkban. S persze minden téren, ahol a felülkerekedés és nem a tisztázás, az igazság kiderítése a tét. Ne tessék legyinteni: igenis az igazság nem épp olyan relatív, mint azt elmejátéknak jő, véres valóságnak nem jó 'liberalizmusunkban” hajtogatjuk, mert egy részt itt van a 2x2 dolga, ugyebár, nehéz elvitatni, hogy csak az egyik “igazság” a kihozható végeredmények között. Másrészt kezd dühítővé válni, hogy egyes hangok, hagvételek, hangerők (megint) kezdik a liberalizmust a bomlasztás, a tévedés, a megengedhetetlen meg ilyesmik szinonimájaként használni. Hát ezért mondja a fába szorult elme, hogy jól nézünk ki; attól, hogy a totalitárius megoldások ideológiája kompromittálódott és gyakorlata megbukott, még nem lesz hivatalból igaza minden hülyének, aki “szabadgondolkodók”, Szabadkőművesek és egyéb kőművesek bűnének tekinti, hogy a fáról való lemászás óta a világ jócskán változott. Hát igen, jócskán és ócskán változik a világ. Most már, ennyi minden után valóban szembeszökőek az ismétlődések, a sztereotípiák. A szélsőségek csomósodása, a fundamentalizmus rákja se először, se utoljára jelentkezik az emberi történetben. Ez ama szép kis történet, melyben elmondható volt bármikor bármire, nemcsak arra, amire a nagy “haladók” érteni szerették volna, hogy “ismét pusztíthat e láng rajtatok”. Valamennyi láng, a pokol, a máglya, a tulajdon égő otthonod lángja is. És még akkor nem is beszéltünk a belsőleg emésztő tüzektől kínzott jobb emberekről (akiknek ugyanis egyáltalán lelkiismerete, lelki élete is van). Egy Salman Rushdie-interjút olvasok. A “jelenet” történelmi: így volt, így van és így is marad ezután is: jog (emberi is!) az, aminek betartásához erő is kerül. Most, a XX. század végén derül ki, hogy az egész emberiségnek nincs — annyi máglya és gázkamra után sincs — elég ereje annak elfogadtatására, amit “liberálisabb” majmok is felfogtak volna már. Ahogy bujkáló írótársunk mondja: “Ha visszahátrálunk egy olyan világba, ahol vallási vezetők szabják meg, mit szabad mondani és gondolni, akkor már ott is vagyunk az újra intézményesített inkvizíciónál, tagadva a szólásszabadság modern eszmerendszerét, amely
éppenséggel az egyházzal vívott csatározásokban kristályosodott ki.” Persze szegény Rushdie-nak az iszlámmal gyűlt meg a baja, könnyű az ő diagnózisát teologizálni. De mi legyen, hova sorolhatók a vicsorgó karabachok többi szomorú árnyalatai?
Válaszok Adonyi Nagy Mária kérdéseire —Verseiben gyakorta idéz letűnt korokat. Mit jelent az Ön számára a történelem? —Az idő életünk nagyon fontos alkateleme. Az idő iránt aztán alkatilag különböző mértékben és különbözőképpen vagyunk fogékonyak még a céziumórák által központilag nyilvántartott és szorgalmazott idő- és frekvenciaetalonok korában is. A múlt dimenziója pedig éppannyira része, mint a jövő, annak a pontos időátélésnek, ami a jelen. Valaha olvasmányélmények ébreszthették fel bennem ennek a felismerésnek a csíráját, s ez kialakuló világképemben találkozott valami rendre, rendezésre való vágyakozás programjának körvonalaival. Ma már tisztán vallom, hogy saját élmény és közvetett, másodlagos, úgynevezett műveltségélmény ellentétezése nem igazi, művi, mert e kettő nagyon is egységben van: személyes szinten és közösségi, emberiség szinten is, annak arányában, amilyen viszonyban vagyunk például a történelemmel. Lelkialkatunk mélyén van valami örökemberi, akitamit pozitívan ingerelnek az adódó összevetések lehetőségei. Ha semmi mást, csak bizonyos hatásokat felerősítni, bizonyos gondolatot eszmét, összefüggést visszaemelni az újabb átgondolás erőterébe — hiszen hol azt érezzük, hogy ugyanolyanok voltak mindig az emberek, mint mi, hol azt, hogy már a közelmúltbeliek is nagyon, egészen másak. Kézenfekvőnek látszik, hogy azért is gyűl össze egyre több idő, hogy ha már így van, ebben az egyre gazdagabb adagban, ebben a “több”-ben éljünk. A felhalmozódó tudat s a pillanatnyi eszmélet ellentmondásait segíti feloldani a maga módján a művészet, a költészet is: “Lemegy a világ s másodszor már poézis...” Így minden jelenbeli dilemmából, szorultságból, elakadásból az egyik legfőbb kiút a szellem számára a múlthoz fordulni — a kisebb-ből a nagyhoz. Ami távolról sem rokon a múltba fordulással! A múlt a maga tényeivel és történéseivel, tapasztalataival és modelljeivel az igazi, a legnagyobb reális távlat, hiszen a jelen annyira betölti az egész testi-lelki láthatárt, hogy óhatatlan optikai csalódásokra vezet az emberi dolgok igazi arányait illetően. 'Tudjátok-e, hogy pár millió év alatt hányszor fordult elő, hogy minden becsületes embernek meg kellett volna őrülnie!” — fordul a XX. század lakóihoz, kortársaihoz Szilágyi Domokos, a történelemből hozva a lelkierő érveit, a lelki nagyság újabb erőforrásait. Persze, divat is lett a történelem. Főleg a történelemben turkálni, mint valami régi ruhásszekrényben, jelmezes kosárban. Sajnos, a “hollywoodi” stílusú “nagyvonalú” megközelítés nem érvényes időtlen információk közlése, hanem idétlen kombinációké. Fő a jó kis klissírozható sztori; nem tudunk ugyanis túllépni azon a minimum telefonon, ha nem rádión irányított információáramlási sebességen és reagálási kultúrán, mely teljesen anakronisztikussá, néha egyenesen paródiává teszi már a múlt századi hősök és helyzetek belső emberi tartalmát s természetesen a külső cselekvést is. Persze, ha csak szórakoztatás vagy olcsóbb parabola a cél, akkor nyilván minden szabad! Csak tömegméretekben megtévesztő működésük ne lenne elvtelen versenyben a tudomány sziszifuszkodásával. Talán ezért is, mert egyik fél pártján áll, idézi az ember verseiben gyakorta a letűnt korokat. —Az írás, a könyv, a könyvtár szintén állandó metaforái, melyeket egyrészt olyan áhítattal kezel, mintha a kultúra valódi nagyhatalom volna, másrészt olyan meghitten, mintha mindennapos volna, mondjuk, az alexandriai könyvtárban. Valóban: mikor járt utoljára az alexandriai könyvtárban? —Lehet, éppen ma reggel, amikor újra meg újra el kellett dönteni, hogy szükséges és érdemes-e még hozzáírni, hozzágondolni ahhoz, amit a világ máig kiválóan teljesített, végzett, eldönteni valahogy, ama szállóigévé vált szimbolikus könyvtárégető szempontok figyelembe vételével, miszerint ami benne van a Koránban, az felesleges, ami meg nincs
benne, az egyenesen káros. Nem tudom, mennyire naiv hit, hogy a kultúra valódi nagyhatalom: csak az egyedet nem védi meg, semekkora érdemek árnyékában se lehet biztonságban test szerint Szókratésztól, Archimédésztől Petőfin át az Auschwitzban elpusztított professzorokig — ez tény; de halála előtt Seneca még látta Nérót félni ettől a nagyhatalomtól, a kultúrától, mely az emberiséget eddig mindig megvédte, kivezette és továbbvezette. Layard megtalálta a ninivei könyvtárat, s benne egyes törött agyagtáblákat, mikor összeillesztenek, egy szó ismétlődik folyton: “olvashatatlan” — mivel már ez a könyvtár is csak már régebbiek másolata volt. Mi ma a megmaradt könyvtárakig látunk el, de addig el kell látnunk! Az írás, a könyv, a könyvtár iránti igazi áhítat — minden emberi tartás alapja, a “munka szerepe” ennek a szellemi munkának a szerepe is volt és marad, s ez a “papírgerinc” versenyre kelhetett eddig bármilyen vastraverzzel bármilyen korban. A tudás — újraolvasás. Egyszerre ugyanis úgysincs minden jelen a legkiválóbb személyes emlékezetben sem, csak abban a kollektív emlékezetben. Másképp van betáplálva az emberi értelem, mint az engedelmes számítógép. Rendre kell megtanulni a világot, “kiolvasásához” idő kell, s ugyanakkor az idő a feledést is hozza, nemcsak a gazdagodást. Kopik, kihull, holott mindennek minden percben ott kellene lennie a helyes döntéshez. Marad a karbantartás, az utánatöltés. Néha nagyon nehéz volt még a “szakembereknek” is. Inkompatibilitások és dilemmák: élni és írni nem lehet egyformán zilált történetet, történelmet. “Tudom, a szó az anyag legtörékenyebb virága!” (Juhász Ferenc) Szokásom, nemcsak pihenéskor, a könyvespolc-olvasás: általában csak úgy a sorakozó könyvéleket, hadd lám, mi is van itt, s ha csak keresek egy könyvet, szöveget, adatot, óhatatlanul belelapozok más megtalált szövegekbe, s az én alapvilágom merül fel, kerül elő az időből és térből, ami már örökre az enyém. Nyugtalan és veszélyes műhely ez: tárgyalóterem és nyomda, azonnali kihirdetésére az ítéletnek, halhatatlan gondok pillanatnyi szerény parlamentje és nagy halottak alkalmi hálószobája. Minden információ, a rémhírtől a fontos, ismeretgazdagító új adatig ugyanazon az úton halad végig szerkezetünkben. “Az agy nemcsak a gondolkozás szerve, de a megmaradásé is” — mondta Szentgyörgyi Albert. Aki egy elkezdett versidézetet folytatni tud, az egy fontos kommunikációs rendszer része máris, annak minden etikai következményével, társadalmi kicsengésével egyetemben. S annak védelme alatt is áll. — Igaz-e az a régi hiedelem, hogy a vers szebbé teszi az életet? —“Ha kedves verseid veled lesznek, nem maradsz üres kézzel üres ég alatt” — írta le Szerb Antal néhány hónappal azelőtt, hogy elpusztították. A vers és az élet szerelméről, “frigyéről” vallanak újabb hiedelmek is, ezért semmi ok a mélabúra. A klasszikusok nem véletlenül egy kort is gyönyörűen kiszolgáltak, és meg is maradtak: Villon, Burns, Eminescu, Ady... A két különös sorsú véglet — az, akit folyton csak egy kor kiszolgálására biztatnak, mint mikor a kiscica orrát beleverik, s a másik, akit csak a Parnasszus egyből megcélzott elefántcsontoltára érdekel, aligha azzal a poézissel teszik szebbé az életet, amelyikre szív és ész szomjazik. Az igazi alkotókban viszont ott van az érzék, mely az arányokat a helyi szükséglet s a maradandóság között helyre képes állítni, mindig is szabályozza, “Csupán gyanúmra hagyatkozva mondom — írta le nemrég Király László —: eljöhet az idő, amikor a költészet határai egyszerűen egybeesnek a nyelv határaival, s akkor költészetnek neveztetik majd minden szöveg, és egyben eltűnnek a formai gondok...” Tény, hogy a vers a kőbaltától a holdrakétáig változatlanul ott volt, ott van a történelem szerszámosládájában, mint ami változatlanul jó valamire.
Fekete február Annyi fekete szeptember után most már lett ez is végre. Nem csoda. Az lett volna csoda, hogyha végre sikerül összejönni a közel-keleti egymásra úszítottaknak. Már olyan veszélyesen közeledett a béke, hogy nyilván valami erősebb színnel kellett megtorpedózni. A
vér színével. Egy tömegmészárlással. S hogy a végrehajtó, akár őrült volt, akár megbízott, végzett magával is, nehogy a szálak messzebb vezessenek? Így aztán lehet szövögetni őket, Ennek ellenére kicsit meredek, hogy a gyász és elkeseredés kórusa máris kikandikál az arcára szorított ujjai közül, és rögtön az izraeli kormányzatot hibáztatja. Mintha ez “kormányintézkedés” lett volna. Azé a kormányé, amelynek számításait éppen keresztülhúzta! Ugyan bizony, hogy lehet az ilyesminek bedőlni, buzgón bólogatva, miközben más kormányok az általuk valóban kiadott tömeggyilkos parancsokat is tisztára moshatják? Ugyanannak a világközvéleménynek az orra előtt. De egyáltalán a kormányzatokért — ha valóban hibáztak, hibáznak — miért válhatnak summásan egyes népek, nemzetek első vagy utolsó csatlóssá, miközben hasonló atrocitásokért mások egyszerűen megdicsőülnek. Most, egy fél évszázad múltán az ember végignézhet olyan dokumentumfilm-képsorokat: hogyan verik fel a vagonokba gumibottal az MP-sisakos (a kéksisak előtt ez volt a sláger Nyugaton) katonák a nagy “szövetségesnek”, a Szovjetuniónak vagy a “kisszövetségesnek”, a jóságos Titónak visszaadott Nyugatra menekült alattvalóit. Legalább olyan biztos tudatban, mint a kakastollasok, hogy a vágóhídra küldik őket. Miért is? Ma divatos kifejezéssel: csupán mert “másképp gondolkodók” voltak. Világos, hogy ami egyik oldalon el nem évülő bűn, a másikon is az marad. Mindig, mindenképpen, mindörökre. Különben csak a hülyék számára nem világos, hogy a francia forradalom délceg martalócai, Napóleon elvtárs Európára kiterjedő egyesítő (homogenizáló) mozgásait-mozgalmait is beleértve, sehol sem estek hasra, és töröltek ki könnyet a szemük sarkából, ha egy-két felvilágosodástól megbuggyant osztrák vagy lengyel, netán orosz úr felszabadítóként üdvözölte őket, hanem félrelökték, s rögtön a fazékba való tyúk s az ágyba való fehérnép hajkurászásába fogtak. Akárcsak '44—45-ben a továrisok, ha valaki azt kezdte bizonygatni, hogy ő kizsákmányolt illegalista, aki alig várta őket. Nos, a kedves liberális Nyugat sem, sohasem holmi nagy emberi eszmények nevében osztott elsősegélyül DDT-t és csokoládét s “tisztelt” és “támogatott” negyvenvalahány éven át, ha másképpgondolkoztál, mint az ő segítségével a nyakunkra berendezkedő zsarnoki Kelet. Nem szabad elfeledkezni a szépen csengő Sonnenfeld-doktrinákról, melyek nélkül a Brezsnyev-elvek az álmodik a nyomor rovatba tartoztak volna. Jaltától Máltáig. Nem szuverén joga-e egy országnak, hogy szeretett marsallja emlékezetére ott és annyi szobrot állítson, amennyit csak akar? — olvasom az interjúban, melyet Radu Ioaniddel, a washingtoni Holocaust Múzeum vezető munkatársával közöl a 22. A válasz egyetlen és világos értelme szerint a román nép nem felelős se Antonescu, se Gheorghiu-Dej, se Ceauşescu bűneiért, s mindenki annyi tömeggyilkost emelhet oltárra, amennyihez hűnek érzi magát. De ezzel megadja másnak is, a másik, a többi félnek a jogot, hogy eszerint tekintsen rá. Keresztül-kasul. Mindenki mindenkire. Mert csak nézünk. Szomorúan, szemrehányón, szigorúan, kacéran — mindegy. A gyilkosok közben továbbra is csupán céloznak, nincsenek tekintettel semmire. Csak a cél keresztre.
Kant, kantin, karantin... A tévében szép hosszú ismeretterjesztő adásban végignézhető volt — román változatban — a németség visszaszorításának története, ezerévnyi terjeszkedés után, végén, mely alatt számos helyen honosítottak, építettek ki olyan kultúrát, mely velük együtt tűnik el, s válnak néhol a majmok bolygójához hasonlatossá a tőlük kiürített tájak. Melyek közül nem egy akkoriban szabályos senkiföldje volt. Valahol ott, a Baltikum keleti felén is. Ezer év után, melybe beletartozik az is, hogy Kant soha életében el se hagyta szülőföldjét, és esti sétái közepette avagy után megajándékozta az emberiséget az emberi nem csúcsteljesítményeinek érzetével; ezer év után két világháború hibái és bűnei felemésztették a lerovandó hálát néhány efféle rekordért, felélték az erkölcsi tőke utolsó morzsáit is. Königsberg mint ennek szimbóluma válik egyszerre romhalmazzá és Kalinyingráddá, ami korábban sohasem volt, ugyebár. Falai maradékát esők függőónjával ostorozza azóta is, tehetetlen dühében, a
kérlelhetetlen idő. Jóvátenni többnyire soha semmit nem lehet. Piszkos pohárba tiszta vizet önteni. A németek — a szokásos summás ítélkezés szerint — “kivették ugyan a becsületüket”, de “nesztek igazság”-alapon aztán jött az elmúlt negyvenöt év orosz imperializmusa, egy kis bosszúszomj, és sok alacsonyabbrendűségi komplexus meglovagolása révén az internacionalizmus fasizmusával mára semlegesítették, egyenesen feledtették a názik egykor velük párhuzamosan dúló bolsevizmusát. Hogy is mondja a régi jó hekussláger: — alszik a város, reggelre megtudjuk, ki lesz a káros... Megtudtuk. És szép tiszta támadási felületek maradtak, ha nem frissen hasadtak, azok számára, akikben a józan ész meg az igazságérzet némi megrészegült virtusa vagy izgágasága szorult. Falak, melyeknek csakis fejjel mehet mindenki. Már alig létező berlinek igazán csak most: lebontva megmaradt dévavár-falai. Mert hogy is motyogta egy félig beszeszelt filmhős valamelyik tucatprodukcióban: “könnyebb az embert kihozni Berlinből, mint az emberből kiszedni Berlint”... Hát persze. Tudják ezt az okosak. A legokosabbak. Akik a nemrég enyhült nehéz időkben is tudták mennyiért lehet kiengedni (:értsd — eladni fejenként) a kivándorolni, menekülni szándékozókat. Besztercéről, Aradról, Szebenből, Küküllővárról. Ahol, mint értékes csigaház úgyis ittmarad utánuk minden. Csakúgy ráadásnak. A Küküllő nevét még a gepidák adták, ki tudja hogyan hangzott; a németek nyelvén Kokel, a szláv és román változat Tirnava. Mint ahogy a Bistritz, Bistriţa, Beszterce mögött is ott van egy szláv gyorsaságfogalom. A história futósa Keleten is felgyorsult néha. A helybeli helybenfutás és földönfutás pedig még ma is alig csillapul, amikor most a tévéből arról értesülünk, hogy közben valamikor Trianont visszamenőleg is megtartották, mert a szászok már 850 éve, valahol a XII. században nem máshova, egyenesen Romániába telepedtek be. A kis jövevények! Meg is járták. Mert például hiába alapítottak Nagyszebenben olyan líceumot, melynek vagy száz esztendeje újdonatúj épületet is emeltek, alapkőletétellel, csimbummal, csengettyűvel, ahogy az elő van írva, az alapításkor kapott jellegét csak 1919-ig őrizhette meg, amikor is román állami középiskolaként a Gheorghe Lazăr nevet kapta, azon az alapon, hogy a névadó is ott kezdte el valaha a tanulmányait. Mostanában megünnepelték az iskola fennállásának 300. évfordulóját, a falra szép román nyelvű emléktábla került, ám az évfordulós ünnepségekre csak az ortodox metropolitát hívták meg. A többi felekezetről, akik az alapításban és a működtetésben valaha valóban az oroszlánrészt vállalták, teljesen — és egy ma uralkodó szellem értelmében “jogosan” — megfeledkeztek. Persze, gondoljunk a Salamoni ítélet néven ismert példabeszéd szereplőire. Az igazi anya mindig enged: fő, hogy az iskola éljen... Hát igen. Nehéz békében lenni az ilyen ordas hazugságokkal és krónikus hazudozókkal. Hiszen a világközvélemény, a NATO, az ENSZ a minap éppen azért csapott az asztalra, hogy nem mindegy: hol is áll egy-egy üteg Szerajevó körül a hegyeken, ahonnan amikor csak akar, belő a piacra, s csak úgy szedi az áldozatokat. Hát az önámítás, a történelemhamisítás kobaltágyúinak sugárhatása milyen mutációkat okozhat? Vajon az ilyesminek mekkora szerepe volt abban, hogy a szorgalmas, precíz, tiszta németségnek egyszer csak — Kant és Goethe után, Röntgen után — Európa-szerte berugatták a lelkét, hogy zsinagógák és melegházak ablakait verje be, tapossa lánctalpak alá, préselje szögesdrótok közé. Kant, kantin, karantin... Elnézem ezt a “tudományosságot”. Hogy a kerék milyen gyorsan fordulhat, azt épp a frissen kisebbségi sorba keveredett pár millió orosz esete mutatja. Moszkva máris Mater Dolorosaként viselkedik, egészen jól beleilleszkedett a szerepbe, a hirtelen váltott álarcon bővedes-bőven omlanak alá a krokodiluskönnyek ama szegényekért, akik nagyorosz hivatásuk teljesítése közben Jermáktól kezdve ötszáz éven át “diszkrimináltak”, s most (eléggé nem helyteleníthetően) diszkriminációk áldozatai lesznek. A hiba csak abban lesz, mikor nem önként javulnak meg hirtelen, válnak báránnyá a farkasok. Különben van, létezik egységes nemzet szétszórva is. Mint a német, a lengyel, a magyar, a román s most már az orosz, akár öt-hat országban is. Vagy van ugyanis, vagy a régió az új szentség, mellyel a javíthatatlan irodakukacok, teoretikusok és álmodozók (ha nem igazlátók), a valódi realisták a soknemzetiségű nemzetállamokban a területszabdalások és osztogatások befuccsoló sorozata után is, akár a végtelenségig indukálódó újabb feszültséget és intoleranciát vélik levezetni: azzal fogj össze, építkezz, kollaborálj, akit éppen
melléd rendelt a sors, oda ültetett a végzet. Mert csak így lehetsz (elvileg) akár a szamárpadban is osztályelső egy idő után. Egyelőre, sajnos, ennek a megoldásnak is vannak olyan fesztiválízű mellékhajtásai, melyek erősen emlékeztetnek a Păunescu nevű udvari nyalnok, jelenleg szemétőr álmaira: miszerint valamennyien, románok, magyarok, szászok, szerbek, ukránok táncoljunk saját nemzeti viseletünkben — román táncot... Nehéz lojálisnak lenni, “ha megversz is imádlak én, te drága jó apacs nagyrománia, nagyszerbia, nagymagyarország, nagyakármi” alapon, miként azt Rosen rabbi ajánlja. Nehéz azokhoz igazodni ugyanis, akik a kvantummechanika korába belopván a kantinmechanizmust, ezt árulják-kínálják kultúr- meg egyéb fölény gyanánt. S még azt képzelik magukról, hogy csábosak. Nyugat pedig, miközben látszólag keblére ölel, utálkozva karantinba is utasít azonnal, útlevelestől, társult tagságostől, mert érthető módon félti a hattyúk tavát. Megkerültek a tékozló tartományok, de éhesen és disznó- (vagy csak idegen-) szagúak! Pedig fertőtlenítni tulajdonképpen az egész világot lehetne és kellene: úgy, ahogy van, rühes és kullancsos. Két-kullancsos! Szalmán a Rushdie, és szalmán a betlehemi, biafrai, bakui s bizonyos értelemben a baszkföldi s az észak-írországi kisdedek is. Még mindig. Kis testük “hangtalan vacog”, s köré gyűlnek a csillagok. Sajnos, nemcsak a majlandi s a luxemburgi tizenkettő, hanem ama kettő Nagyabonyból, s a békében is marsallá előléptetett militaristák vál-lapjairól is. Egy fél évezrede hirdették meg, s lám, azóta kitart, hogy “cuius regio, eius religio”... Kant. Kantin. Karantin. Drága, de halott régiók! Az a Temesvár, Torda, Gömör és Gorlice, Kassa és Caracal, Medgyes és Maribor, amelyben születni, élni és meghalni adatott. Minden sokszorosan megvolt, megvan. A nosztalgia vitte át az amerikai földrész domborzatára a Memphis, Róma, Új-Brunswick, Új-Buda nevezeteket. De ha régi térképeket fürkészünk nagyítóval, megtudhatjuk, hogy Hollywood eredetileg nem filmváros, hanem csendes kis apátság volt valahol Skócia északi részén, és hogy Palesztina déli felében is van több ezer éve egy Arad. Egy környezet, melybe mint gyermekkori díszletbe visszavágyunk, pedig az az ez meg az már csak bennünk él, csak mi követeljük s szerezzük, vásároljuk vissza, mint valami kicsit komorabb, szomorúbb boltosdiban, cserebere-fogadom, bűvös színhelyeiket, mert abban reménykedünk, hogy még összejöhet, megismétlődik az egykori varázslat. Pedig az a magyarság, az a németség, az a zsidóság, szlovénség, rácság, románság nincs már. Azok a mi kedves halottaink és jeles vagy jeltelen temetőink. Ennek ellenére mutathatunk fügét a patetikusan huhogó nemzethalálnak. Mi mind, és valamennyiünkének. Igenis nemzedékenként itt egész magyarságok, németségek, zsidóságok haltak ki egymás után, anélkül, hogy baj lenne, íme, velünk, hogyha mindig meglesz, aki jól emlékezik. “Nos ez az, amit ma sokan nem tudnak, vagy nem is akarnak bevallani” — fejtegeti Cs. Gyímesi Éva. — “Holott ez valójában csak akkor olyan kemény próba, ha úgy fogjuk fel: MI voltunk azok, akik másokat elnyomtunk. Ezzel nem lehet azonosulni, valóban. Mert nem mi voltunk. De azok sem MI voltunk, akik oly hősiesen megmaradtak. A kollektív érdem vagy a kollektív bűn fogalma a történelem távlatában sem érvényesülhet”... Kant, kantin, karantin. Hallgatom a képernyőről ezt a “tudományosságot”: a mai határrendszer, rávetítve valahová az 1200-beli kontinensre, már nem sértő egyesek szerint, csupán csak az, ha a mára vetítik valakik az akkori, ezelőtt, előbb létező államok, országok határcsipkéit? Mert olyankor elkezdi az üvöltőkórus. A demográfiai képet itt is, ott is megváltoztatták, egyből, kettőből, erőszakkal vagy a telő-múló-házasodó-fészkelődő idők jóvoltából, ám ha nem a németet, magyart, horvátot, zsidót, lengyelt érinti, akkor mindig akad, aki felvisít? Ha a hazafias marsall transznyisztriázott, pogromozott egy kicsit, azt ugyanezen a képernyőn szépen meg lehet magyarázni, mentegetni? Pedig egy ország jövőjét jelzi előre, ha onnan még mindig mennek, mendegélnek elfelé az utolsó németek, zsidók, magyarok, románok, még a cigányok is. Kit hová mennyire engednek és hívnak... Kant, kantin, karantin. A múltbeli, a régi, a régió néha teljesen érthető okokból ismétli önmagát. Időnként, a haza újra és újra megtestesül és... Igen, a haza is rátelepedik, egyenesen rátehénkedik önmagára; ápol, de el is takar. Kevesen tudják, hogy például a homéroszi költeményeket — a világ valamennyi kultúrnyelve mellett — ógörögről újgörögre is le kellett fordítani. Az évtizedeket igénylő munkával Kazantzakis, a
Zorba kitűnő szerzője birkózott meg: alig 1942-ben kezdi el, és Athénben csupán 1955-ben jelenik meg az Iliász domesztikált változata. Az Odüsszeián halála évéig, 1957-ig dolgozott... Ó, ezek az egymásra vetített pátriák, régi hazák, új hazák, fantomhazák, melyek—nemcsak itt, a Kárpát-medencében — mint az olimpiai karikák fűzik át és fedik néha nem csupán egymást, de önmaguk elől is egymást. Pedig milyen egyszerű: mindenkinek ott van, ott volna a hazája, ahol a szülőföldjén szőlőkarók és fejfák meredeznek, s alattuk elvermelve tartja örömét és bánatát. Az egykori deportált volgai németek Alma-Atából ma se Németországba, hanem oda, vissza, “haza”, a Volga-partra szeretnének kerülni. És a szászoknak “Siebenbürgen” az édes, a “süsse Heimat”. Egy biztos: nem »«gyedül németek nevében mondtak ki “ausradieren”-t másra: Holocaust volt az is, ahogy az indiánokkal elbántak, az emberi jogok jeffersoni és franklini nyilatkozata után száz évvel; nem mentette meg Tamás bátya kunyhóit, hogy “hazájuk” legaktívabb őshumanistái szabad idejükben feltalálták a villámhárítót. A magyarságnak pedig a meghagyott ezeréves anyaországdarabbal szomszédos államokban él a harmincöt százaléka; ezen civakodni lehet és talán kell is, de ez már nem jelent semmilyen patetikus veszélyt, bárhogyan rezegtessék is áriázás közben a hangjuk mindkét oldalon a bohóckodó vezérszónokok. Mert az, hogy nem fogjuk hagyni magunkat, vagy hogy széthúzunk — minden náció önismeretében és önaggodalmában szerepel mint fő fogás és kapaszkodó, mint aranyló szalmaszál. A mi esetünkben mindössze annyit jelent pillanatnyilag, hogy minden környezetvédő, planétát protezsáló játékszabály értelmében, tehát akár természettanilag is megbecsülésre tarthatunk igényt, mert hiszen mi vagyunk a cica: hol vannak a gótok, hunok, herulok, gepidák, longobárdok...?! Különben a határok, mint a fellegárnyék, mint az időjárási frontok, átvonulnak mindegyre felettünk; amelyik nép reumája érzékenyebb, kényesebb, esetleg a vállához, a szívéhez, ne adj isten, a coltjához kapkod. De legtöbben az öntözőjük, metszőollójuk, kapanyelük, vakolókanaluk után hajolnak le. Jaj annak, aki úton útfélen elejtett, kinőtt, trágyás, tetanuszos hazugságokért hajol le. Egy köpetért, csak mert fénylik. Netalán kőért. Isten házának ablakai betörhetetlenek, szemei kiszúrhatatlanok. Mert legyen az szász templom vagy zsinagóga, hogyha valakik valaha hazául emelték, erős várul, akkor úgyis elvehetetlen, bevehetetlen marad, ha a védők már netán kihaltak, elvonultak is. Még az árnyaknak, emlékeknek is van, megmarad a hazája. Épp Dáciában ne tudnák ezt?
Rendhagyó kritika egy szabályos életműtöredékről Az utólag tudomásul vett, megfejtett irodalom nagy századát (vö. Grande siécle) fejezzük éppen be. A nagy félreértések és félremagyarázások után, amikor szinte mindenki mindenkit ignorált, kiforgatott, beforgatott, cenzúrázott, önként vagy énekelve, végül mindenki mindenkit felfedezett, befejezett, kifejezett és sajtó alá rendezett, aztán ráengedte a prést (mint Hrabal egyik hőse) néha önmagára. Ez már a sajtó sújtotta élet tartozéka, Több az előés utószó, mint az előző hét évszázad literatúrájának egész volumene. Széles Klára könyve mire megjelenik, már annyi az Erdély-szakértő, hogy Mureşt lehetne rekeszteni velük. (Forgattam olyan “munkátskát” is, melyben oldalanként akadt tárgyi tévedés!) A különbség csak az lehet tehát, hogy Széles azóta foglalkozik velünk, amikor egyes későbbi felfedezőink jóvoltából még el se indulhattunk. Ezért nemcsak következetes és okos, hanem hiteles is az ő “rejtvényfejtése”, álommagyarázata, még beteg korából ismeri az egészségünk. Terjedtterjengett hajdan, titán koromban egy anekdota, miszerint valamilyen alkalommal maga köré gyűjtvén a képzőművészeket, Aczél elvtárs valamiről erősen meg akarta győzni őket, de csak sűrűsödő csend volt a válasz. Ejnye — fordul akkor szegény Csohány Kálmán felé —, hát legalább mi, bajuszosok tartsunk össze! Igen, csakhogy az enyém valódi — vágta rá az egyik legszebb kónyabajusz fiatalon elhalt tulajdonosa. Hát ez az. A Szeged-Kolozsvár 1955—1992 végre kiadászatilag is együvé kerülő darabjaival is ez a helyzet. Örülök, hogy megértem a megjelenését, mert ha nem is ért még nemzedékem aggastyáni kort, már alaposan belénk
kaszált a halál, mellyel ennek a tanulmányfüzérnek a (dehogy nyomdai, hanem irodalompolitikai) átfutási ideje mintha kezet fogott volna azt játszani, amit az egyszeri székely a jégesővel: “Hadd lám, uramisten, mire megyünk ketten!” Hol van már Szisz, Hervay, Székely János, akik, amíg éltek, alig bagóztak rájuk (ami különösen az első kettő esetében anyagiasan is fájdalmas volt), hogy azóta “klasszicizálják”, kanonizálják, ha nem egyenesen “irodalompolitikát” rögtönözzenek, új struktúrákat s hierarchiákat kezdjenek építni, főleg hallomásból, rájuk (is). Hát igen. A vallomás nagyon fontos az irodalomtörténésznek. Czwittinger Dávid vagy Bod Péter meg Szerb Antal se ismerte testközelből valamennyi páciensét. De ez is olyan, mint a cigányprímásság: jól filhallás esetén filharmónikus. S főképp, ha a kritikus, esztéta, történész nem képzeli hercegprímásnak magát. Széles Klára ezekben az évtizedekben — kivel, kivel nem keveredett közelebbitávolabbi s minél irodalmibb ismeretségbe — figyelő krónikása, nem trénere, gyámja, ideológusa igyekezett lenni ama Szeged—Kolozsvár barátkozással megáldott (egykor legfiatalabb) nemzedéknek is, hát még az ugyanolyan kíváncsisággal megközelített és határtalan, a szó szoros értelmében határtalan lelkesedéssel felfedezett egész romániai magyar irodalmi jelenségnek. Igen, Széles Klára lelkesedése az, ami az érdeklődésen, szakmai, tudósi kvalitásokon túl visszamenőleg is igazolja ezeket az írásokat: ő valósággal rátukmálni igyekezett mindig, mindenhol bennünket az akkor még egységére nem is oly büszke anyaországi vagy anyaországban rekedt magyar irodalomra, mint szocialista gazdasági érzékkel jól megáldott gebinesre. Mint egyike azoknak, akik mindig az egészben gondolkoztak, nem hittek abban, hogy valamilyen szempontok szerint le kellene írni holmi tételeket, amelyeket persze máshol se vennének úgysem könyvelésbe az ötbe-hatba-hétbe hasított egynyelvű kultúránkból. Miután az elvtársi világ internacionalizmusát (a mások nacionalizmusát) mély tiszteletben tartva, bennünket nem hívogattak meg az anyanyelvi konferenciákra, ellenben Budapestről jelentettek fel Bukarestben, hogy elvtelen kapcsolatokat építettünk ki az emigráció kultúrköreivel—mostanában már szépen töltőtollasodunk, évről évre szaporodnak a Kossuth- és József Attila-díjaink. Be kell vallani: már az is dühítő volt, mikor, a legjobb indulattal egyébként, mégis valami nemlétezően magas lóról veregették meg a vállunk: igazán nem rossz, nem rosszabb, mint a hazai átlagszínvonal. Melyik haza, kezicsókolom, ott, ahol legfennebb szülőföldnek hívhatja hangosan az ősei földjét egy nemzet egyharmada, s jobban fáj a saját fajtád felől süketségből emelt fal, mint az idegenek valóságos vasrácsai. Ezen a hangfalon való áttörési kísérletek dokumentumai ennek a Széles-kötetnek a tanulmányai, melyekből—mert egységes szándék és szemlélet is áll mögöttük — egységes lelet, egyik lehetséges romániai magyar irodalomtörténet bontakozik ki. Időben széthúzott csatárlánc a sajnos még mindig létező enyém-tiédeskedő frontokon. Pedig mi, bosnyákok, tartsunk össze, mondanám fekete humorral, mert a muzulmán is szerb közöttünk, s úgyis a szerb is horvát... Nyelvében él az egység. Meg a mérleg. Hogy az egyáltalán rendelkezésre álló anyag hányadrésze van itt ebben a kötetben, fért bele most is a kiadó számításaiba, s pár mellék-, ám nem mellékes, körülmény a csipkerózsikaálomból egy szomorkás, kiszolgáltatottsággal kevert ébredést hozott ki csupán, erre telik, most, mikor ha nem egyéb: egy nemzedék nevében ujjonganom kellene afölött, hogy ezek a munkák végbementek, s elismertetnek végre, hogy a Széles Klára életművét és tekintélyét öregbítő könyv került az 1993-as könyvhét asztalára, hogy talán, mint minden divatnak, lemenőben a rendezőközpontú színház, a szerkesztőközpontú lap s a kíadóközpontú irodalom korszakának csillaga, nem pedig feljövőben, mert akkor istenirgalmazz következik úgyis, s a Nadányi apokaliptikus víziójának lesz igaza a pirípócsi irodalmi társaság önérzetével, önimádatával és (ön)struktúrájával kapcsolatban.
Ott, ahol zúg az a négy golyó... Ordas-idők után patkány-idők. Ez volna a szomorú mérlege négy évnek; de negyvennek,
négyszáznak, négyezernek is. Csakhogy sosem négyszáz, hanem négy ébreszt rá, hogy éppen ő, az ő eleven, kapával kettévágott, parázson vonagló kígyódarabja az egyszeri élet lobogó pántlikája valakinek. “Este van már, nyolc óra, ég a világ a boltban... Ott mérik a pántlikát...” Piros színű vagy trikolór, összefonódva vagy egymást váltva, egymás meghosszabbításából ragasztják a kokárdát — mint ordas-idők után patkány-idők — az életünkre? Mindenképpen este van már, decemberi este megint, szerencsére nem nálunk, de valahol másnál, mások utcájában ropognak most is a sorozatok. Becsapódás becsapódás után. Kiábrándulás kiábrándulás után. A demokrácia pedig nem működik. Se a hazai szabású, de, sajnos, az angol-francia fazonú sem. Észak-ír iskolába se járathatom nyugodtan az írni tanuló gyermekeket. Nem kell ahhoz a Dinári-Alpokba menni, hogy egy kicsit helyi világégés, leégés érjen. Gyönyörű példákat produkálnak francia és német, nemesen gótikus városok is. Sajnos — mert hiszen akkor könnyen rajtafogható, görénylyukába parancsolható volna — nemcsak a Balkánon tombol a csalás, a türelmetlenség, az önkény, a másként-érzés és gondolkodás visszautasítása: mint valami globális veszettség, úgy tör ki a négy évvel ezelőtti fellélegzés után. Este van már, késő este. Atomtüzek égnek messze. Messze, messze, az ígéretek ellenére egyre atjarhatatlanabb ha-tárokon. Mert ugyebár érthető módon: mindennek van határa. Csak a határtalan prágai, budapesti, varsói, római tavaszok és őszök fuccsoltak be, mintha versengenének: melyik hamarabb s szégyenletesebben. Pedig minden világos, annak ellenére, hogy már megint este nyolc óra van, s újabb négy év múlt el, nem egészen hiába: az a hiba, hogy az ordasok után a patkányok ideje következhetett el a világba. Elképesztő, hogy a terror nagy gondjai, a nukleáris katasztrófa fellegárnyéka múltán hirtelen, mintegy megkönnyebbülésül, ha néhány életművésznek sikerül új bálványok talpát nyalni, ebből mekkora politikai ügyei támadnak megint a fél emberiségnek. A félembereknek. A kentaur, egy új mitológia szabályai szerint, az ember és az ordas, az ember és a patkány szimbiózisa, kombinációja inkább. Az ember és a politika torzszülöttsége. A költők nem nimródfiak, de nem is a gestapók, gépéuk robotnagyüzemeinek örökösei. A fegyver, amit választottak, mindig lesz olyan éles és hatékony, mint a gyilok s a lehallgató, a mérgezett esernyő s a mérgezett lélek, a kihallgatás és az elhallgattatás. Mint a vöröskék és farkasok meséje. Holt egyszer, hol nem holt már meg a reménység, s feltámad újra meg újra. Ég a világ: de a boltban is ég, ott, ahol zúg... Ahol a pántlikát mérik. Azt a végtelent, melyből minden rész egyszeri életünk egy-egy sorozattal átfürészelt, kapával kettévágott, parázson vonagló kígyódarabkája. Ha négy feszült szomorú esztendő mérlege ennyi, ilyen sok, ilyen letörhetetlen, elpusztíthatatlan lehet, akkor a következő negyven vagy négyszáz se fog ki rajtunk.
Kolozsvár, Karolina tér Dél van, omlik a múzeum erkélye, hull a vakolat, egykori őrei, igazgatói a földben, udvarán a római szarkofágok üresek régen. Megszédültem, és különben is kettős látás kínos. Ha nem hármas; csak azt látom tisztán, hogy hull a vakolat s a többszöri festés rétegei, a renoválások nyoma, az elavulásig. Az elárvulásig- Tritonok, trombiták, trianonok szakadnak le a meglazult stukkó egykori pompájáról. Mit fogott fel, gyűjtött be, dobozolt, szűrt-szitált ki ez a föld a kipergő időből, ha még önmagát se tudta megtartani? Ezen a díszerkélyen különben se állt még soha senki talán az épület átadásakor az építtető s a kivitelező kimentek körülnézni a téren, egy akkori délben vagy alkonyatban, kezükben a pezsgőspohárral. Az alkonyulás csak azután jött. Ezt az épületet— ellentétben megannyi azóta avatott és manapság berendezett székházzal, székhellyel, központtal — valóban annak is építették, ami volt s maradt, csak a gazda cserélődött, s csak a szempontok szele fújt, fújdogál t el időnként, folyton a tárlók—mint máshol a tarlók — felett. De hát fújhat is a tudományos igazságtól a politikáig s vissza, a nacionalizmus csak egy kis szimbólumtombolás, a gimbelem-gombolom korok színeváltozása: az övék, a miénk, az övék, a miénk, az övék... a miénk... a másoké, az
erősebb kutyáé, horribilis, labilis, lehet, csak részleges, s lehet totális, mint egy holdfogyatkozás, de csak más-más színek kombinációja, ha nem farkasbőrös vagy lófarkas, akkor kakastollas. Sajnos, saját szomorú szemünkben is a könnyek árján gerendák is úsznak. Egész tutajai a történelmi tévhiteknek, kegyes lódításoknak, lendítéseknek. Úgyhogy sok locsogásnak kéne lefolyni alattunk a Négy Folyón, mely zúg, zúg, ott, ahol! Hogy partjukon Európa minden nyelvén hallgató ágnesasszonyok kimoshassák a város minden szennyesét. Ehelyett holmi szobatudósok pont most ókumulálták ki a nagy megoldást: a verbális megnyilvánulások kizárásával megszűnne a hazugság. Csitt! Néma gyermeknek árvaháza se értse a szavát. Itt ül az ember a nyári napon, és beleszédül a káoszkutatásba: körülötte a téren gyanútlan gyermekek kergetőznek. Ha felnőnek, ugyanezt zöldben (vagy kékben) már etnikai tisztogatásnak nevezik, nevezhetik a hozzáértők, a szakemberek, megbízottak, politológusok, NATO- és ENSZ-komisszárok. A játék réginek tűnik, mint a világ legősibb mestersége, és nagyon ismerős. Felejthetetlen. Vicces fajta a magyar. Mások itt körülöttünk tépik le magukról az inget, hogy, Istenem, milyen mostoha a sorsuk, mivel (ahogy Arany mondaná:) nem az övék koronájuk legszebb gyémántja, Velsz is! Mi pedig apatikusan és a szokásos széthúzás közepette azt latolgatjuk, hogy ha nulladimenzióra húzzuk össze magunkat, vajon nem leszünk túl irredentisztikusak mégis; aztán egy perccel később (vagy egy politikussal odább) már olyasmiket enunciálunk, hogy Karadzsics libabőrösen fogja be a Corneliu Vadim Tudor pici fülét: Jaj, “nicht ver dem Kind!”... Kinn a magyar, benn a magyar — sehol sincs a farkas! Mert vannak olyanok is, akik szerint a nemzeti létről “meghatározatlan tárgyúak” az eszmecseréink. Attól függ persze, milyen eszmék hozatnak fel cserére. Mert, ugye, az se jó, ha folyton “fennen hangoztatják”, az elkoptatásig. De lassan odajutunk a szeméremtől, hogy fennen kimondani is merény, illetve szégyen—persze csak magyarul, egyedül magyarul — annak a bizonyosnak a nevét. A nagyobb fegyelem és korda érdekében persze. Ha nem téves a kalkulus. Mivelhogy eszmények nélkül fegyelem se igen lesz. Csakhogy más eszményeket szeretnének hangoztatni egyesek, s másokat mások. Ezt igen, azt ne! Így hát valakik megint zsarolnak: szeretnék a már jól ismert eredményt kiadó társadalmi, gazdasági vékonyjégre csalogatni az ártatlan fakutyázókat, a gyanútlan újabb nemzedékeket is. Lehet, hogy ugyanazok. Állítólag “éhesek” megint. Még mindig. Az első ezer évben is folyton előbb a has jött, aztán a morál. De fennen legalább mást mondtak, s az is jó volt, elég volt néhány naiv Dugovics Titusznak, hogy magával rántsa a huszonnegyedik órában a végveszélyt okozó pokolgépet, lófarkat, Vyx-jegyzéket, nem-nem-sohát! Hogy kihúzza — halogató, latolgató helyettünk is a fércet. Hát most már fennen se hangoztassák? Miközben ez kerül a legkevesebbe. Sokkal kevesebbe, mint egy Rákosmezőn, Tordán vagy a pesti Duna-parton — duma-partin — diétára fogott átlag-honatya havi éhbére. Amiért cserébe joghézagot produkál. Mégis még ezt is sokallják egyesek. Ezért egyre fakóbb, már nem csak az eb ura, de a lobogó is. Persze, a múzeum erkélye nem ettől omlik, ha omlik, s jól rácsozott ablakai mögött ott van még minden, mint alkimista boszorkánykonyhában az összes vegyelem, varangyzsír, békaháj, mint a nyomdai betűszekrényben a teljes típuskészlet, mint az opera kelléktárában az álbajuszok, dolmányok, sarkantyúk, kösöntyük, kardok, pisztolyok, parókák, ágyúgolyók, körözvények és ultimátumok, ropogós pergamentekercseken és cenzúrázott kefelevonatok, lihegő magánszorgalmú kutyanyelveken — amivel bármikor rekonstruálható, eljátszható s újra elveszthető minden, bármelyik játszma, és amiből kiolvasható mégis az igazság, s persze a tendenciózus értelmezés is, csak a lóugrás logikáját vagy egyéb rejtjelkulcsot kell megadni. Tessék mondani a (tiltott, tőrbe csalt, tökkelütött, tűrhetetlen) tökéletes igazság irányába merre vezet az út? Itt a szekrény mellett kicsit jobbfelé, aztán betérni balra, s egyenesen ki — ki a főbejárat feletti ablakon, neki a szemközti falnak, félelemnek, félmegoldásnak, a Fellegvárnak, fellegeknek, a fel nem oldható átkoknak s fene fátumoknak, de a fel nem adható reménynek is, a felmentések szembefutó hullámverésében. Vissza a jurakori tengerig, melynek iszapjából vétettünk. Isa iszap és múlt vagyunk. Egymáson fekvő s egymással utólag szépen megférő rétegekben. Bizony a harmadkorig tengerfenék volt édes Erdély és kincses Kolozsvár. Az idő kitartóan, szépen tartja azóta is a tenyerét, Öblét, edényét. Nem koldul, csak gyűjt. Felfog. S azóta is hull, hull,
zuhan bele a kő, a hó, a levél, a gén, a vércsepp, a betű. Hullnak, hullnak. Omlik a múzeum erkélye.
Nagy-Verona alapításának esete “Az a nemzet, amely egy másik nemzet iránt megrögzött gyűlölettel vagy megrögzött elfogultsággal viseltetik, bizonyos mértékig rabszolga. Rabszolgája ellenséges érzületének vagy ragaszkodásának, s a kettő bármelyike elegendő ahhoz, hogy eltérítse őt kötelességétől és érdekétől.” Ezeket George Washington mondta, búcsúbeszédében, közel két évszázaddal ezelőtt. Csapdák mindig voltak, a csapdák végig ott voltak az emberiség s külön-külön a törzsek, klánok, nemzetek és nemzetségek útján. Kétségtelen szerepe volt mindig az ellenségképnek, a belevaló harcosok belelovalásába. Szomorú, de tény, hogy erőforrást is jelent minden negatív inger. A gyűlölet is. Akár az alkohol. Más kérdés, hogy menynyire múló hatásút és milyen mértékben károsodtak tőle a népek, nációk s magának a világtörténelemnek a menete is. Mert jól van: “Isten kirendeli”. Csak az titok, hogy miért rendeli, írja fel könnyebben Klió receptpapirosára a mérget, mint az enyhítő, nyugtató orvosságot. Nem őrület, de ott van benne valami rendszertelenség. Abberáció. Hogy például a világtörténelem legláthatobb s legkövethetőbb része, az európai civilizáció izeg-mozgása, fészkelődése, helyzetkeresése a felebaráti szeretet legfőbb tanai közt hirdető kereszténység jegyében zajlott, annak minden bűnhödés és következmény nélkül fittyet hányva. Soha nem deríthető ki, miért erőtlenebbek a békeszerzők, mint a békebontók; hogy miért nem hoznak sikert és babért azok a próbálkozások, hogy azt keressük meg, ami összeköt, nem ami elválaszt. A proletár internacionalizmus falusi iskolabeli álarcosbálja mint most már pontosan látható — még múló eredményeket se hozott ezen a téren. Különben óriási patetikus hazugság áll a szétcibálás hátterében is: soha senkit nem választanak örökre el a “helyrehozhatatlan”, a “felejt-hetetlen”, a “megbocsáthatatlan” sebesülések sem. Az ismétlődő körülmények, a sebek feltépése és gonosz elvakarása sem. A gyűlöletbe nem pusztultak bele, sőt, folyton egymásba olvadtak, oldódtak az egyének, családok, népek, nemzetiségek, a dolog kétségtelenül tragikus részleteivel egyetemben a folyamat, sajnos, “emberi dolog”. Gyermekkorom egyik ma már nehezen azonosítható olvasmányélménye egy bizonyos Karácsonyi könyvhöz fűződik. Azóta se mulasztottam el antikváriumokban, padlásokon, hagyatékokban remélni a vele való találkozást. Ezt a könyvet 1916-ban állították össze a frontkatonáknak, s egy serdülő, de a nemzetiségi vonatkozásokra érzékeny kölyök a következő háború után ízlelgette. Különösen a Karácsony a határszélen című írás foglalkoztatott. Francia tisztekről szólt, akik épp a Szentestén eltévedtek, s mikor végre valahova bekopogtak, ugyan francia szóval fogadták őket, de elborzadva ismételték a háziasszony után, hogy “Elzászban vagyunk!”..., melyet 1870 óta a poroszok tekintettek a magukénak. Elképzelhető, hogy a történet más változatban porosz oldalról mennyire másképp kezelte volna ugyanezt a helyzetet. De azt akkor bárki még elképzelhetetlenebbnek tartotta volna, hogy ma már ez az Elzász nem hozza működésbe a rivalitás és kölcsönös gyűlölködés tölteteit. Képzeljük el az ókor legendás mélységeiben a legyőzött, eltiport dákok engesztelhetetlen gyűlöletét a római hódítók iránt, hogy állítólag kifejezetten e két kibékíthetetlen érdek szintézise hozza létre a mai románok ama harmadik számú érdekét, ugyanahhoz az élettérhez kapcsolódót, mely mindenkire gyanakodhat és vicsoroghat, kivéve az eredeti “betolakodót”, aki saját nagypapánk lett. Minden attól függ, hol mérjük. Hány, de hány nemzet dicsekedhet ilyen inkompatibilisnek látszó ágakba-bogakba oltott családfával! Minthacsak Rómeónak és Júliának sikerült volna mégis egybekelni és utódokat nemzeni, akik aztán se Capuletek, se Montague-k nem akartak volna lenni, hanem mondjuk Capumontok. Szent együgyűség, mely minden őrjöngés ellenére mégis valami ilyesmi felé viszed a világot, vigyázz rá még egy darabig.
“Itt az Írás...” Szinte csupán holmi ismeretterjesztésre és némi gondolatébresztésre vállalkozhat, aki összefoglalni próbálja egy adott pillanatban az Írás szerepének és fontosságának tényeit. Az adott pillanat hangsúlyozása nem indokolatlan; a lelki élet hosszas kényszerszünet után kerül ki a közel katakombalétből, de mindenképpen rezervátumhelyzetből, a térség tömegeinek tudatát, a kizárólagosságra törő materialista tanok évada után megint a vallásos hitnek abba a két(ha nem három)ezer éves medrébe terelni, melynek folytonosságot biztosító alapirata, rögzítése a Bibliában foglaltatik. A mért pillanatban a játszmát (mely egyértelműen erőszakos volt) elvesztett ideológia háttérbe szorulása, az ingamozgás törvénye szerint nyit teret ellentétpárja visszaépüléséhez. Ennek mértéke, súlya, jelentősége további “pillanatokban” jelentősen árnyaltabb, megállapodottabb és megindokoltabb képet fog mutatni bizonyára. Az egész földgolyón hasonló, évtizedek óta bontakozó reneszánsznak örvend az iszlám is, de szám szerinti arányok tekintetében nem vesztett súlyából, tekintélyéből a buddhizmus, a hinduizmus és más nagy világvallások sem. A térítések kora lezárulni látszik, a határhelyzetek, egymásba áttűnések a nagy számok törvényei szerint, nem mutatkoznak nagyobb megrázkódtatással fenyegetni vagy zavarni bár az emberiséget, mely döntő többségében valamely vallás gyakorlásába elmerülten szabadgondolkodó is, az előző korokhoz képest. Sajnos, ebből a szempontból, mint mindig a történelemben, csak a külsőségek foglalhatók statisztikába. Szellemtörténeti tény, hogy egykor az ókori görögök világképében, amely szerint a világegyetemet emberi ésszel is felfogható örök törvények tartják fenn, nem volt helye a személyes istenben való szemita hiedelemnek, mely isten a keleti zsarnok kérlelhetetlenségével intézkedik a világok és az emberek sorsa felett. E hit azzal a következtetéssel jár arra nézve, aki magáévá teszi, hogy kételkednie kell az okozatiság törvényében. (Dawson: Európa születése) Ez a fajta szabadgondol-kodás legalábbis párhuzamos hagyományú a vallással, semmiképpen nem csupán a felvilágosodás mint ellenlökés szülötte, és az emberi nem kulmináló válságpontjain (például már a népvándorlás évszázadaiban feloldódó antik világrend idején) éppen úgy blokál, tehetetlenkedik, képtelen eligazító, lelket erősítő vezérfonalként szolgálni, már csak az iskolák, a művészetek, a tudományok ilyenkor a bajokkal egyidejű szünetelése folytán is, mint a nevében megkérdőjelezhető “vakhitek”. Ilyenkor más, erőteljesebb hatások képesek az alapításra. “Mohamed azzal alapított birodalmat — tűnődik Pascal —, hogy gyilkolt; Krisztus azzal, hogy meggyilkoltatta magát. Mohamed úgy választotta meg módszereit és eszközeit, hogy minden emberi számítás szerint győzzön, Krisztus pedig úgy, hogy emberi számítás szerint legyőzzék.” (Gondolatok. Bp., II.13.) (Még el lehetne tűnődni azon is, hogy szinte pontosan ugyan-abban a közegben és térségben!) Ennek ellenére, s ama legkülönösebben indokolhatatlan “káderpolitikai” engedékenység ellenére, hogy azt az alapítótagot nevezte kőnek, aki kakasszóig háromszor is megtagadta Őt és a mozgalmat — Egyháza legyőzhetetlennek bizonyult. Bár hamarosan hatalomra jutva, éppen a legfőbb tanításának, az erkölcsileg legvonzóbbnak s az ember lelki-szellemi pallérozása szempontjából legértékesebbnek egyre hangsúlyozottabb semmibevevésével: az alázat s a szegénység megtagadásával kétezer éves por és tömjén vihart támasztott maga körül, az Írás értelmezése és érvényesítése körüli érdemekre hivatkozva, és kiváltva azt az elkerülhetetlen bírálatot, mely többszöri megreformáláshoz, szakadáshoz, felekezeti osztódás láncreakciójához, szabadgondolkodó, majd materialista, aztán nyíltan is teljesen ateista reakcióhoz vezetett, ezer egyéb ok és történelmi törvényszerűség révén is persze. Végül, a XVII. század végére, aztán a XIX. és a XX. fordulójára magának a hitnek, de a vallás létének és gyakorlásának konkrétumát is majdnem végveszélybe sodorta. Hogy a helyzet megváltozott, a folyamat
ugyancsak történelmi érvénnyel megfordult, abban a védekezés és kitartás érdemével legalább egyenlő súlyú szerepe volt az ellenfél túlzásainak, mohó ostobaságának és aljasságának, mellyel megértette és kiábrándította, majd felbőszítette az előbb lelkileg is megkaparintott tömegeket. Árnyaltabban: ahogy az “ancien” gazdasági rend bukása, ügyes manipulációval hozzákapcsoltan, a vallását is magával rántotta, az “új” csődje is magával viszi a sírba a maga vallásaként propagált vulger-ateizmusát. Gyilkos belharcok évezredei után végre eljött az ökumenének az a fázisa, amikor a vallási tanokról felekezeti alapon másként gondolkodót nem lehet eretneknek minősíteni, sőt, már interreligionális diszciplínák, közös gondok és összefogási formák is elképzelhetővé és hasznosíthatóvá váltak. Ma már szó sincs arról, hogy az Egyház (melyik is?) és az Írás azonosságát úgy értelmezzék, ahogy azt a Reformáció előtti évszázadokban, évezredekben lehetett, amikor az egyetlen klérus “pártállamot” játszott, sőt “párt-Európát”, kormányok, császárok, nemzeti érdekek feletti teljhatalommal. Mégis mindez még mindig az Írás tekintélye terjedésének kora! Talán a szabad egyházak révén még inkább, mint a kiöregedett, nagy, megállapodott és megszelídült egykori máglyagyújtogatók révén. Éppen ez a szellem, melynek megoldást, megbékélést, egyeztetést találó hősei közt egy Theillard de Chardin neve ragyog, nem engedi feledni, hogy Kopernikusznak igaza volt, mégis csak a hirtelen halála óvta meg a máglyától azokban az időkben, mikor a Torquemadák s a Kálvinok egyaránt alágyújtottak az okoskodásnak, mikor a Zwinglik bolsevik módszerekkel terrorizálták gyülekezetüket, s az Újvilág mit sem sejtő őslakosságát a legkatolikusabb logikával likvidálták az Amazon-vidék Auschwitzaiban. Egy megrázó örmény legenda szerint, egyszer nehéz időkben, mikor másként nem lehetett, mint menteni való legfőbb kincsét a közösségnek, a Szent Könyvet lapjaira szedték szét, és a szertefutók egyenként menekítették magukkal, havasok havába, mocsarak békanyálába, erdőségek fekete árnyai alá menekülve; aztán a veszély múltán, mikor végre összegyűlhettek, újra összerakták a Bibliát is. Egyben ez volt az ő népszámlálásuk is: “Megmaradtunk!” Az 1748-ban Szebenben magyarul kinyomtatott szentírástörténetnek hosszú címe így hangzik: “A Szent Bibliának Históriája, melyben az Istennek ó és új Testámentomi Szent Beszédének Megirattatása, annak mind ez ideig tsudálatos megtartatása, különböző nyelvekre, azok között Magyar Nyelvre való fordíttatása és azokon való kinyomtattatása rövideden előadatik Bod Péter... által”. Elöljáró beszédének első mondatában a szerző megállapítja, hogy a “Biblia a Mindenható Istennek levele mihozzánk”; aztán kicsit bennebb elvégzi épülésünkre a mellőzhetetlen számítást is: “Mert az első Írónak születésétől fogva, aki volt Mózes, az utolsó Írónak haláláig, ki volt János, Krisztusnak kedves tanítványa, folytanak el 1716 Esztendők”, és megállapítja, miszerint “Igaz dolog az hogy a Bölcs Isten, ha úgy tetszett volna, minden kétség kívül az ő Eklésiáját Világ végéig is a maga Beszéde megiratása nélkül igazgathatta volna.” De arról sem feledkezik meg, hogy feltegye a kérdést: “Vagyon-e Mózes Írásához hasonló régi Írás több s Mózes előtt gyakoroltatott-é az Írásnak Mestersége?” — s ekképpen adja meg a választ: “Ma minden írások között a Szent Íráson kívül legrégibb a Homerus Görög Poéta Írása...” De mindent tud, amit addig a tudósok és áltudósok összehordtak, az írás mitológiai eredetétől az alexandriai könyvtár hétszázezer tomusáig s a biblia első latin fordítóitól azokig, akik a magyar biblia kiadatásában munkálkodtak; külön elmeséli, ha csak pár mondatban is, a francia, az olasz, a spanyol, a portugál, a német, a belga, a svéd, az angol, a vend, a lengyel, az orosz, az arab, az abesszin, a török, az örmény s a román biblia lefordításának körülményeit, de felsorol összesen vagy öt tucat nyelvet, melyre az Írás lefordítva lőn. A maga feltette kérdésre — “Mi haszna vagyon e sok féle fordítások előszámlálásának?” — kérdéssel válaszol: “Hát annak mi haszna, hogy az Isten megíratta, hogy Pünkösd napján az apostolok szólottak minden Nemzetek nyelvén, kik az ég alatt lakoznak?...” Az Írás története is külön rejtély, melynek sorsa még napjainkban se zárult le. Szent Jeromos, a tekercsei fölé hajló írástudó Dürer-megörökítette előképe ugyan még ott, a
keletkezés folyékony időiben elvégezte a Vulgata fordítását, szövege fontos forrás, de csak 1930-ban, egy egyiptomi temető urnáiban találták meg azokat a papiruszokat, amelyek a legrégibb ismert bibliakéziratnak számítanak, s egy részük 120—150 között keletkezett. Aztán a perzselő nap elől kecskéi után barlangba sompolygó pásztorfiú a második világháború utáni években belebotlik a leletbe, melyet Holt-tengeri vagy Qumráni tekercsek néven ismer és vitat azóta a tudományos világ, s melyek egyesek szerint hatalmas horderejű kombinációkra adnak lehetőséget, a krisztusi mozgalom időbeli rögzítésére. Mások még mindig kötetszámra “legyintenek” a dologra; mindenesetre más háttér-dimenziók nyíltak meg, melyek értelmezése szerint a szenvedő Messiás tana abban a történelmi pillanatban már a levegőben volt, az Írás világtörténelmi szerepét elindítandó. Georges Ory egyáltalán a keresztény elnevezést olyan “visszavetítésnek” tartja az első századba (szerinte is csak 145—150 táján bukkan fel), mintha az első merovingok harcosait már “francia” hadseregnek neveznék. Történelmi tény viszont, hogy az első római császárok türelmetlensége épp azért vette célba a zsidó szokások teljes megsemmisítését, mert az önálló hagyományokra való hivatkozás, a “másként gondolkodás” veszélyes példáját jelentették a római birodalom különböző etnikumú népei előtt, ezért már csírájában igyekeztek elfojtani a centrifugális mozgás lehetőségét. Sajnos, az is történelmi tény, hogy Róma véres akcióitól megrendülve, a zsidó háború idején a korai kereszténység — noha maga is tragikusnak láthatta az eseményeket — önvédelemből deszolidarizált, a zsidóktól való elszakadást igyekezett hangsúlyozni; hasonlóképpen: a “hivatalos” zsidóság viszont arra törekedett, hogy a keresztényüldözések idején egyetértéséről biztosítsa a hivatalos római politikát (mint bizonyos “akta” Polikarpus vértanúságáról is szomorúan bizonyítja). Egymás esélyeit gyengítő külön utak, az Írás felebaráti szeretetet hirdető szellemének szent szkizofréniája a kor, mely “a vallás kizárólagosságának” kora. Valamivel később Origenész már szélesebb látókörű: szerinte “nem ellentétes az igazsággal, ha mindegyik nép a saját felfogásának megfelelő kultuszt gyakorolja”. Ezzel, sajnos, nem megelőlegez egy gyakorlatot, mely még másfél ezer évig a vallási türelmetlenségre épül, hanem valamit temet az antik realitásérzékből és ösztönös toleranciából. Számunkra, akiket a Habsburgok idején mindig eleve rebellis nemzetnek tartottak, félelmetes analógiaként hangzik, hogy ebben a korban a zsidóságot tekintették — Szeleukosztól Augustusig — a cézárok mindig lázadásra hajlandó népnek; és hogy a hellenizmus hivatalos homogenizáló politika rangjára emelt kozmopolitizmusával szemben, akkor a zsidóságnak kellett keményen megküzdenie saját kebelében. Az Írás, mely kettőből lett eggyé, rengeteg problémát vetett fel és hurcolt magával önmaga egységére vonatkozóan. A keresztény tanítás egységére irányuló törekvések értelemszerűen jártak együtt ezzel. A régi szövetség Jézus fellépésétől kezdve—állítja a keresztény egyház — elavult, míg Isten új szövetsége egyetemes, mert nem egyetlen nép kizárólagos tulajdona. Már Pál apostol nagy súlyt fektet ezért a két szövetség eltérő érvényének hangsúlyozására is, aztán az apostoli atyák az isteni tervek megvalósításában a törvények és egyéb régebbi kötések elégtelenségével a kegyelem erejét állították szembe. A kereszténység is abszolút vallás igényével lép fel. Ebből a szempontból nem érdektelen a világvallásokat a kölcsönös kritika tükrében is megvizsgálni. Általában nem vehetők figyelembe azok a megítélések, amelyek a kritizált vallásokról alkotott téves elképzeléseken alapulnak, és céltalan volna megemlíteni a számos téves ítéletet, melyek elfogult vagy kifejezetten gyűlölködő szellemből eredtek. Kétségtelen, hogy a kereszténység természetfeletti vallásnak számít, mely az összes többi “természeti” vagy “kultúrvallástól abban is különbözik, hogy nem emberi alkotásnak tekinti magát, hanem “az istennek a történeti valóságba való közvetlen beavatkozásán alapul!” (Glasenapp). Kétségtelen az is, hogy felülmúlhatatlan életáldozatok árán vívta meg evilági csataterein a harcot egy nem evilági színteren létező végcélja érdekében, ám az évezredek folyamán
felülmúlhatatlan érdemeket szerzett: az emberi alkotás (irodalom, építészet, művészet) maradandó termésén kívül az erkölcs felül nem múlható eszményeinek magasságával kínálta meg az emberiséget. A bírálók, éppen az Írással kapcsolatban azt vetik fel: hogyan is lehetne az idő kezdet és vég nélküli folyamatában mindenre irányadónak tekinteni egy olyan momentumot, mely kizárólag bizonyos palesztinai események és az ezek kapcsán sugalmazott szent iratok révén volna ilyen páratlan jelentőségű az emberiség léte szempontjából? Több más vallás (hinduizmus, iszlám) elismeri Krisztust isteni megtestesülésnek és a Bibliát a kinyilatkoztatások egyikének, ám korlátolt és kicsinyes dolognak tartják a keresztények részéről, hogy azok semmi másból semmi mást nem ismernek el. “Nem lehet nem gondolni arra — jegyzi meg Schelling —, hogy (a kereszténység számára) a tökéletességnek milyen gátjai voltak azok az. úgynevezett bibliai könyvek, amelyek a valódi vallási tartalom tekintetében távolról sem állották ki az összehasonlítást a korábbi és a későbbi korok tömérdek egyéb iratával.” A “vér és a sebek teológiája”, mely a megváltást az embert helyettesítő Krisztus szenvedéseivel végezteti el, a szenvedés értékelése tekintetében veti fel az áthidalhatatlan különbségeket más vallásokkal, melyek a szenvedést egyszerűen olyan rossznak tartják, ami minden létezéssel együtt jár. Érthetetlennek tekintik, hogy túlzott hangsúlyt nyertek túlvilági, irracionális érvek a reális viszonyok és feladatok terhére, olyan dolgok, melyek csak okoskodó teológusok utólagos koholmányának tűnnek, épp az Íráshoz viszonyítva. És rámutatnak arra is, hogy, sajnos, a kereszténység még soha egyetlen olyan államot sem hozott létre, mely következetesen a keresztény szellemben tevékenykedne. “Megkérdeztem egyszer egy kínait — írja André Gide —, mi nyűgözte le európai utazása során. Azt válaszolta, hogy mi járatosak vagyunk valamennyi művészetben, kivéve a legegyszerűbbet: hogyan kell boldognak lenni... Másképpen lehetséges, hogy a vallás, mely arra tanítja az embereket, hogy ne legyen semmijük a földön, hogy kölcsönösen segítsék és szeressék egymást, tartsák oda a jobb arcukat annak, aki megüti a balt — a népeket a legnyugtalanabbakká, a legalattomosabbakká, a leginkább felkavartakká teszi, olyanokká... amelyek többnyire nem hajlandók megbocsátní és békét kötni...” Az Írás legfontosabb jegye, hogy a szeretet vallásának felülmúlhatatlan koherenciájú kifejtése. Ezt, ennek jelentőségét a keresztény kultúrán kívül is észrevették: érzékelte például Kelet nagy profetikus költőegyénisége, Tagore is, aki szerint “Valóban az Örök Öröm szülte az összes létező dolgokat..”, aki egyesíteni akarta az emberiség eszét az emberiség szívével. De minden ilyen nekibuzdulás és fellendülés, mint legszebb hullám a legostobább sziklákon, azon az egyszerű tényen törik meg, hogy az emberiséget gyakorlatilag semmilyen “tökéletes tan” nem képes eljuttatni a tökéletesség állapotába. Ezért nemhogy nem valósult meg a szeretet a földön Krisztus óta sem, de az ellenkező véglet fagyos évadjainak egyikét járja ez az ezredforduló. Oda kell visszanyúlnunk, amit Szerb Antal vesz észre a Biblia és a kereszténység szövetségének történelmi pillanatáról: “Csak az van, amit vallási átéléssel lehet megközelíteni. Az antik realitásérzék eltompul. Az embereket a világ csak annyiban érdekli, hogy el lehet fordulni tőle. Minden magasabb tevékenység transzcendens célkitűzésű: a világ csak a másvilág kedvéért van. Az élet értelme mindig az életen kívül terül el.” Mivel korunkkal bezárólag egy olyan két évezrednyi történelemszakasz tetőz, mikor az érvényes tudomány kibontakozása jóvoltából az élet alapérzése már távolról sem az, hogy az élet értelme, értéke az életen, a világon kívül terül el, számolni lehet azzal, hogy a világ igazságérzete más megközelítésmódokat keres, más: “földibb” megoldások fele irányul minden bizonnyal. “Minden immanens etika legfőbb problémájával viaskodik a Szentírás irodalmilag legkiemelkedőbb része, Jób könyve. Hol az igazság? — kérdi a szent életű Jób, akit Isten minden csapással próbára tesz — mikor íme a jók szenvednek, és a gonoszok boldogan élnek.” Philon már kétezer éve a morális, individuális “belső” fejlődés elsődlegességét észrevételezi a nép történeti, “külsődleges” fejlődésével szemben. Számolni
lehet az Írásnak az irodalomba való “visszavonulásával”, anélkül, hogy hitbéli súlya egyből, hirtelen szűnhetne meg, hiszen időkezelése az igazán nagy távlatokra épül, erkölcsi tanításai örökérvényűek lesznek a jövendő korok embere számára is. Am a tény, hogy “már az ókeresztény írók is összehasonlították a Szentírás szépségeit az antik irodalom nagy alkotásaival”, olyan értelemben is beérik, hogy a lét nagy kérdéseire adott válasz mindenkori és egyetemes szükséglete emeli vallások feletti szellemi kincsévé a hovatovább egyre inkább értelmiségi szintű képzettséget elnyerő holnapi emberiségnek. Az Írás minden ellenére lesz diadalmas, ha már a vele egyidőben eredt “ideológiák” közül a legtöbbet szellemi koherenciáján túl, esztétikai értékével is túlélte. Azáltal, hogy döntő szerepe volt a Rómára épülő ókori világ felbontásában és az új, kétezer éves történelmi vonulat megszervezésében, megkerülhetetlenül fontos az emberi világképek csiszolásának valamennyi tekintetéből, s ettől is túlnő jóval a szigorúan teológiai szempontból való megméretéseken, valamennyi misztikus szemponton, a bárhogy gondolkodó emberi értelem értékskáláin. A jövőnek egyre fontosabb lesz a múlt. “...És az évszázadok folyamán beléivódott áhitat, a szövegéhez kapcsolódó egyházi zene és gótikus hangulat az emberiség legfőbb irodalmi kincsei közé emeli.”
Rossz napokon jól nézünk ki! Sajnos, nincs kiút. Ugyanaz az út van csupán. Végig. Állandó emberi szerkezetek lépnek működésbe minden esetben. Ezért nincs foganatja a történelmi leckéknek. Mert a homo sapiens azzal a rettenetesen nagy fantáziájával másképp úgysem képes felfogni, véghezvinni, venni a lapot. Ugyanazok a katonák, még ha kéksisakot adnak is rájuk néha. Ahogy leteszik, ők is többé-kevésbé tolldíszes indiánokká vedlenek vissza újra. Ejnye-bejnye. A Nyugat? Ugyan: csak Párizsban naponta több ezren alusznak a szabadég alatt. Ezek az emberegyedek a belőlük álló nyugatlakó embertömeg, tetszik gondolni, hogy testi-lelki szükségek és szükségletek szempontjából mely “balkánok”, mely “ázsiák”, mely “biafrák”cívi-iizációs poklait éli; hiába hever egy csatornaloccsanásnyira a Louvre-tól. Nem ér rá azt figyelni, ahogy hallga-hallga, Párizsba beszökik az ősz, pláné a tél, hanem legfennebb a rácsos ablakú razziakocsit figyeli, amint a Szentmihály útján oson jó hangosan... Hol rendezett a világ, kérem szépen? Egymillió-háromszázezer idegen gyermek él ma Németországban. Egy részük vendégmunkás-olcsójánosok már ott született csemetéje, de a többség menekült, papástólmamástól, ha maradt neki. Persze, él Düsseldorfban egy több ezer tagú japán közösség, amelyik nem menekült,, és nem is óhajt keveredni. Nem azért jött ide, s építette ki a maga ferdeszemű gettóját; esetenként egyenesen lenézi, lesajnálja a szerencsétlenkedő helybelieket, olyan gazdag, hogy külön repülőjáraton a megszokott otthoni konyha kellékeit hurcibálják szolgálatkészen utána. Egyszerűen “máshol lakik”, és mégsem meri lenézni ezért senki. Különben a jó angolok is lenéznek és kinéznek maguk közül mindenkit: ősi demokráciájuk bilijén, egy beomlott világbirodalom ülőbudiján trónolva, gyönyörű s persze nem könnyen rajtafogható példát adnak félvadaknak és egészen elvadulóknak egy kis “so british” idegengyűlöletből. Ám ezen, ilyesmin — a náci kaland óta — csakis a németeket szokás, illetve szabad nagy hangon rajtafogni: ők már summásan büntetett előéletűek, világtörténelmi priuszuk lett, mint másnak tüdőbaja. Az oroszok bumfordi gőggel lelépneklehengerelnek, akit csak lehet; egyszerűen úgy érzik, hogy a környéken (értsd a Baltikumtól a Behring-szorosig) hivatalból nyakára hághatnak a föld altalaji és feltalaji vagyonának, bárkinek-bárminek. Szomáliák és egyebek? Időnként kiéheztetik, időnként feltáplálják őket, hogy jobban tudják irtani egymást, vagy gyorsabban, könnyebben hulljanak. Mikor mi van soron. Jancsi és Juliska vasorrú bábájának is ez volt az alaptechnikája: nyújtsd ki csak szépen az ujjad, fiacskám!... Igen, rossz napom van. Nem én, hanem az emberiség gyűlöli az emberiséget. Megtudtam, hogy jelenleg 44 millió menekült van a világon: fele saját országában lett földönfutóvá. Egyeseket, mint a mezei nyulat, a kőkorszaki lét barázdáiból
riasztottak fel egyből a fotócellás-számítógépes hadviseléssel: leszáll egy repülőgép, s mint a szamárkanca, tankokat ellik. Másoknak már luxusnegyedet gyújtottak a fejére, ahogy azt emberevő és kőtáblakönyv tár alapító Asszurbanipálok után pár ezer évvel illik. Egyszerre és együtt van minden. Attól lesz a soknapi átlagnál is rosszabb évem, mert láttam, ahogy a szarajevói piacon felebaráti tetemek összehordása közben valaki felmutatott egy leszakadt kezet, és “Ez a tiéd, Boutros Galli!” kiáltotta, csak úgy a szürke ég felé. Hát hova másfelé? Az említett úr hivatalosan nem holmi ismert jelenkori kannibálfőnök, akinek most is ki akarták adni az oroszlánrészét, ahogy dukál. Nem. Másról van szó. Az említett úr az éppen felfogadott főkönyvelő, gondnok, állatkerti ápoló, finomabban főserif, legeslegfelső békebíró, de tulajdonképpen egy vámpírijesztő, ami tudvalévő: a madárijesztőnél is lerongyoltabb állapot szimbóluma: Az Emberi Szellem és Szellemellenesség Részvénytársaságé. Szerény szinekúra, de azért jövedelmez. Bizony, ez a csekély tétel valóban az ő járandósága. Még ha szemlesütve tagadja is.
Egy kis tűzrevaló Néha bizony elvesztem a fejem. Tehetetlen dühömben azt szoktam mondani: a felélő kultúra következik! Különben toleráns vagyok. Mint mindenki. Sajnos, “mindenkiben” megvan, ott van ez a kettősség, s bizonyára a kis mutató a negatív irányba rezeg ki tehetetlen dühében a tehetetlen dühükben romboló emberek láttán. Azt mormogja, sziszegi, szűri összeszorított foga közt, hogy “dühöngő állatok!”. Mint most szegény jó francia halászok láttán. Amennyiben valóban még mint halászok érkeztek a tett színhelyére. Nem alakultak közben fenevaddá. Rettentes volt az a lángokkal lobogó és kiégő, beomló műemlékpalota ott Rennes piacán. Mely még csak nem is halpiac, hogy a kofák civakodásának színhelye legyen. Az a francia, következésképp a Nyugati Civilizáció egyik színhelye. Szépen áll a Nyugati Civilizáció is. Akárcsak Gaza vagy Karabach. Igenis, egy ország közéletének közérzete mérhető azon, hogyha így tárgyalnak meg valamit, ha ezt nevezik tárgyalásnak. Holmi jó kis bányászjárásokat. Mert ezek szemmel láthatóan nem tiltakozni, tüntetni, tárgyalni jöttek, hanem felfegyverkezve. Abcúg Szovjetunió, de éljen a Molotov-koktél? Még hogyha egy XVII. századi műemlék megy is rá, oda aztán idegen hal nem fog beúszni, még fagyasztva se. Megmutatták! Úgy is kell. Bizony a világ menete egy szép nagy zsarolási láncreakció. Mert ha volna jogrend, akkor valakik még most is fizethetnék a részleteket a Bastille tönkretételéért. Ehelyett ezeket se lehet most nyakon csípni és jól gatyába rázni, mert akkor “szolidaritás” ürügyén jönnek az újabb tüntetések, összecsapások, égetések. Arra majd maga a Notre-Dame fog rámenni. Mint egy Stan és Bran-filmben. Végül úgysem lehet már kideríteni, hol fajult el, sőt, azt se, hogy ki kezdte és miért. Már régen megint az olcsóbb halat eszi mindenki, maga a bősz halász is. Csak ami elpusztult, odaégett, leomlott, betört, azt nem lehet helyrehozni. Érdekes, hogy az embernek nevezett állatfajta a saját értékes csigaháza megőrzésért sosem képes ilyen felháborodott összefogásra, indulatos szolidaritásra. De hát kinek van joga egyetlen remekművet megsérteni bárki halandó mulandó érdekeiért? Ez tiszta terrorizmus, az emberiség ellen elkövetett bűncselekmény. “Kimeríti!” Hogyha volna hozzá egy szellemi Nürnberg is. Így legfennebb cigánykodni és káromkodni lehet: “dögöljetek meg!”... Lám, azok ott Galileában is “csak” halászok voltak. S mennyivel rosszabb helyzetben, mint ti, affektáló nyomorultak! Sőt: mikor egyszer ingyen halat kezdtek osztogatni az éhes tömegeknek, senki nem kérdezte: vajon nem importból való? Persze, egyre nyilvánvalóbb, hogy azok ott olyan úton indultak el akkor, mely még ma is követhetetlen, sajnos. Előre hát, amíg csak marad egyetlen célpont. Világ molotovkoktélosai, egyesüljetek!
Korok papírformája Válaszok Kántor Lajos kérdéseire Bajor Andor írta az egyik szilveszteri Ültünkben (az Utunk régebben, évvégeken neki fenntartott oldalain), majd a Pokoli különkiadás című kötete (1968) “irodalmi lexikon”-ába, a rá és minden valamirevaló szatirikusra jellemző kedvességgel: “Kántor Lajos: Lászlóffy Aladár kritikusi álneve.” Ha nem bántotta harmincéves önérzetemet ez a bajori minősítés, ma éppenséggel nem bosszant; vállalom összetartozásunkat — noha pontosan kritikusi (alkalmi kritikai) tevékenységedet kifogásoltam jó néhányszor, közismerten nagy szíved túlzó megnyilvánulásait megtévesztőnek véltem, a valós és látszatértékek, a tehetségek és önjelöltek szétválasztásában szerintem (valószínűleg az enyémnél is határozottabb) szigorúságra van szükség. Persze, a vádat bizonyos fokig vissza is fordíthatnád; ma már én is tudom, hogy az egykori fiatalok, az úgynevezett Forrásnemzedékkel indulók könyveit eleve több megértéssel fogadtam, próbáltam népszerűsíteni, mint a nálunk tíz-húsz-harminc évvel idősebbek (a húsz-harminc évvel ezelőtti derékhad) műveit — és most láthatjuk igazán, hogy a “mieinkek”, a hatvanas-hetvenesbeli Forrás-szerzők közül sem mindenki érdemelte meg a bizalmat. Egyre gyakrabban jut eszembe Férfiak című versed, sorait többször idézem — sajnos, a mi korosztályunkhoz tartozók egyikére-másikára is érvényesen: “Hányan rohadtak el húsz és harminc között. / E kor a férfit vagy szemetet érleli bennünk.” Többek nevében szóltál, eltökélten: “Kiszállok menet közben a kortársi liftből, / velük egyazon üvegből ne töltsenek nekem levegőt. / Ezek a fiúk sem bácsinak indultak, aki más fiút / fejet csóválva korhol, se nem izének, aki lapulva / vet ágyat egy kitüntetés összkomfortos / bársonydobozába...”. — Minthogy a “bársonydoboz” nemigen fenyeget minket, kiszállva ama bizonyos liftből, kezdjük beszélgetésünket műfaji kérdésekkel. Mondd, miért nem szereted az interjút? (Emlékeztesselek a kortársi világirodalom hírességeit megszólaltató, nagy közönségsikerű kötetekre? Vagy Hegyi Béla közelmúltbeli, “technikai” kérdéseket taglaló beszélgetőkönyvére, amelyben a szerző meggondolkoztató összefüggést vél fölfedezni a publicisztikai műfajok között, túl a divaton; társadalmi szükséglet érvényesülne eszerint abban, hogy a vezércikk, a vitacikk, az irodalmi riport, a szociográfikus esszé—vagy az interjú kerül a lapokban előtérbe, egy-egy korszakban...) Te, aki egyébként szeretsz beszélgetni, hajlandó vagy-e mégis elfogadni (ezt) a beszélgetést — nem az újságinterjúi tehát — irodalmi műformaként? —Fenntartom, hogy az interjú főleg annak fontos és szükséges, aki olyan területen munkálkodik, hogy tiszteletre méltó, csak másképp, másban beszédes dolgairól más úton nemigen van módja a megfelelő eligazítást, “összekötő szöveget” előadni, eljuttatni a publikumhoz. De szót szóval magyarázni...? Ám ha beszélgetésről van szó, azt bármikor. Íme, kirakatban is; mert nem szabad elhallgatnunk, hogy életem és pályám egyik legközelebbi és legfontosabb beszélgetőtársa Te vagy, s én neked, szinte szó szerint mindennapi, immár közel négy évtizede. —Hál akkor, mielőtt a mai otthonodban-műhelyedben megállapodnánk, idézzünk fel egypár epizódot e közel négy évtizedből. Ha jól emlékszem, Te már az iskolák államosítása után jöttél (szüleiddel és öcséddel, Csabával együtt) Kolozsvárra, és a 2. számú Állami Magyar Fiúlíceumba, addigi nevén a Református Kollégiumba iratkoztál be. Mit érzékeltél még a kollégiumi hagyományokból? Ezt azért is kérdem, hogy saját emlékeimet ellenőrizzem. Én ugyanis, noha elsős gimnazistaként (az 1947/48-as tanévben) még éppen hogy megértem a kollégiumi időket, az utolsó református kollégiumi évjárathoz tartoztam (mint ahogy, már együtt, az utolsó végzős bolyaisták lehettünk 1959-ben); és családi szálak is kötöttek az ősi iskolához, amelynek leghíresebb embere Apáczai volt, XX. századi diákjai közül a nevesebbeket felsorolni is hosszú volna (a hol dicsőség-, hol szégyentáblának minősülő pannókra Szabó Dezső, Kós Károly, Kun Béla fényképe ragasztható a századelőről!) — ezt a
múltat csak jóval később kezdtemfelfogni. Ma sem jön, hogy elhiggyem: amikor én elemistaként rohangásztam a folyosókon, a régi vagy az új épület udvarán, Benkő Samu bizonyára már akkor is méltóságos, akadémikusjelölt nagydiákként (mint néhány évvel korábban Köpeczi Béla) készült a humán tudományok maghódítására. Nos, ebből a távolabbi és közeli örökségből ugyanazon falak között magam alig-alig érzékeltem valamit. Mintha tanáraink sem merték volna, már az államosítás előtti évben sem hangsúlyozni a nagy múltat, mindenki igyekezett meghúzódni, legalábbis a régiek közül... Egyébként mi magunk is az új-közösre (közösnek véltre) hangolódtunk rá, a “fényes szelek” valamiképpen minket is meglegyintettek, jóllehet ezek a szelek másként fújtak már, furcsa hangokat, szagokat kezdtek magukkal hozni. Meglehetősen jól emlékszem arra az időszakra, amikor az iskolai KISZbizottság tagjaiként ott ültünk sorra a tantestületi gyűléseken is, beleszóltunk a nevelési kérdésekbe. Hogy ne beszéljünk a saját (?) gyűléseinkről; a rég történtek alapos átgondolása, az egykori tizennégy-tizenöt éves gyerekek felelősségének, az ifjúsági szervezetből felsőbb parancsra kizárók és az akkor már bezártan bírói ítéletre várók sorsának, gondolkodásmódjának alakulása aligha világítható meg érdemlegesen egy akár több napos beszélgetésben sem. Majd egyszer talán regényben, emlékezésben, esettanulmányban. (Csiki László Ártatlanok című drámája mintha ebből a diákügyből ihletődött volna. Bár voltak, persze másutt is hasonlók.) No de nem folytatom a belső monológot, a hitek és félelmek e furcsa keveredésének felkavarását a tudat mélyéről. — Milyenek a Te kolozsvári iskolai emlékeid? — Azonosak a tieiddel. — Hogyan emlékszel vissza egyetemi éveinkre? Ne tekintsd ezt a kötelezőnek vélt riporteri kérdések egyikének; szeretném, ha visszatérnénk Szilágyi Domokos “nemzedéki” írására (Sorok), amely először az Igaz Szóban jelent meg, s természetesen beszerkesztettem A költő életeid is. Ő a híres Négyesy-féle stilisztikai szemináriumokra emlékeztető tevékenységei, valahol felvillantott irodalomtörténeti párhuzamomat elég élesen utasította vissza a következő szavakkal: “Ez vagy enyhe provincializmus, vagy olyan szertelen túlzás, aminőt Lászlóffy szokott megengedni magának. Mert hiszen Négyesy-szabású professzor akadt volna: Szabédi László — csakhogy nem ő vezette az irodalmi kört; de hol egy Babits, egy Kosztolányi, egy Juhász Gyula? Különben is a Bolyai akkoriban inkább kisdedóvó intézethez, semmint egyetemhez volt hasonlatos. Nem is csoda: a szerencsétlen középiskolai berendezkedés folytán 16—17 esztendős fővel kerültek be a diákok az első évfolyamra.” Nos, nem vitatom Szisz igazságát, bár éppen ez a kijelentés Szabédiről némiképpen ellentmond a provincializmus vádjának... Gondolj az ő stilisztikai (irodalmi nyelvtörténeti) előadásaira, szemináriumaira. Megkérdenélek ugyanakkor: hogyan él benned más tanáraink (Szabó T. Attila, Jancsó Elemér s a többiek) alakja, korabeli magatartása? Csehi Gyulára azért kérdeznék rá külön is, mert az ő irodalomelméleti-kritikai munkássága azoknak az éveknek a romániai magyar irodalmát, irodalmi életének a szellemét meglehetősen jellemezte... akár végtelen recenziósorozatával (az ötvenes évek szovjet szakirodalmáról) az Utunkban, akár kötetlen, oldottabb —és sokkal érdekesebb! — folyosói csevegésével, információival... — Ezzel az emlékanyaggal magam is tervezek valamit, ezért most röviden csak annyit: utólag mind bölcsebbek lettünk, szerencsés, aki él is, az beszélhet ugyanis. S ettől máris alakul a kép. Bizonyára előnyére. Előnyünkre. — Az ötvenes-hatvanas éveknél, költői indulásodnál időzve egy keveset, lehetetlen nem beszélnünk az alkalmi költészetről, bizonyos korok bizonyos irodalompolitikai követelményeiről. Ismét utalnom kell Szilágyi Domokosra, helyesbítésében ezúttal tökéletesen igaza van: az általam emlegetett “borzasság” vádjánál volt akkoriban egy sokkal súlyosabb is, ama sokat hangoztatott “apolitizmus”. Lényegében igaztalan támadás volt, a dogmatizmus talajáról, az újat akarókkal szemben. Mint előző kérdéseim némelyike (s egykét rövid válaszod) már utalt rá, a politika, a demokratikus kibontakozás reménye igenis meglegyintett minket is. Nem tudom elfogadni egykori szerzőtársam, az irodalomtörténész láng Gusztáv Szilágyi Domokosról (az Életünkben,) írt tanulmányának egyik kitételét, miszerint a hűségvallomások csupán a publikációs lehetőségek biztosítása érdekében
íródtak. Az olyan kételymentes verseket, ünnepi fogadalmakat, mint a Szertartás egy nemzedék nevében és társai (akár a Te, akár Szilágyi Domokos vagy mások életművéből), csak a kor ismeretében, egyúttal pedig a régi hitek és illúziók számbavételével lehet valósan megítélni. Persze, a mai fatal olvasó aligha törődik a régi időkkel, régi feltételekkel — neki éppen elegek a maiak. —Húsz-huszonöt éves távlatból megítélve, szerinted hogyan is állunk a “hűségvallomásokkal”? —Az akkori “vallomások” akkori ideáljainknak szóltak; a tudati fénytörés, érdekes jelensége, hogy amit ma másként látunk, azt igyekszünk aztán visszamenőleg is úgy állítani be, hiszen ki nem tetszeleg abban, hogy Ő következetes volt! Nem tartom fontosnak most egy általad kínált nyilvános alkalomból futtában szolidarizálni vagy deszolidarizálni hajdani tudattartalmainkkal; már csak azért is így döntök, mert ezekben a dolgokban az árnyalatok a fontosak, azok esnek kívül a látszat, a “fénytörés”, a manipuláció hatályain és veszélyein, az árnyalatokon eltöprengeni pedig más alkalom a jobb, nem amikor a rákérdező telitalálataira nyomdakész válaszokkal illik, hogy kivágja magát az ember. — Akkor folytassuk most mára Te műfajaiddal, valóban a mai műhelyben, lehetőleg bővebb válaszokkal. Persze, nem arra póbállak rávenni, hogy “beszéljük ki” (újabb) verseidet, hiszen a vers — még ha hosszabb is — a poétikák szerint a pillanatra, a pillanatból épül. De akkor... hogy is állunk a történelemmel, amely lírád egyik fő ihletője? — Valószínűleg azért, mert a poétikákban nemigen található válasz az efféle igazán megindító, “költői” kérdésekre, hogy ugyan mit is pótol az újonnan keletkezett érték mindabból, ami örökre odalett, elveszett, s egyáltalán: vajon voltak-e más Halotti Beszédek és esetleg jobb Mária-siralmak is — alaposabb költői vízgyűjtőmedencémnek fogadtam a történelmet. De félre a tréfával: a történelem izgató hatása nálam az én “történelem előtti” időmbe nyúlik vissza, jóval iskolaérett korom elé. Viszont nemrég olvastam egy szellemesen tömör megfogalmazást, miszerint a múlt az egyetlen dolog, melyet azután is birtokolunk, miután nem rendelkezünk vele. Tény, hogy ami aztán madártávlatból is megmaradt, nem azt emlékezi az énünk saját élete, esetleg közvetlen felmenői emlékezete alapján — hanem a történelemként lassacskán belénk tanított, klisékbe tömött, anekdotákban is felfogható tantárgyat emlékezzük mi mind, átlagemberek (értsd: nem szaktudósok), akik az utolsó iskolai történelemóra után legfennebb néhanap történelmi tárgyú regények és valamivel gyakrabban kosztümös filmek alapján mélyítjük el történelemtudásunk. Pedig ez az egyik főfő tantárgy: valamennyien amennyire porból, anynyira történelemből is állunk, abból lettünk, azzá leszünk. Aki sokat él, avagy a történelem alaposabb “ösmeretével” terheli: hosszabbítja meg eszmélete életét, az előbb-utóbb rájön, hogy mennyi egymással (hangulatilag legalábbis) idegen korban átnyúló már az élete is! Pedig a világ folyásáról s (főleg jelen időben) jobbításáról gondolkozni, gondoskodni — ez lenne az ember legfőbb erkölcsi dolga, kötelme, értelme. Sajnos, a mindennapi sors iramában ez aligha fér bele az órarendünkbe, sőt nevetségesen patetikus már külön alkalom nélkül beszélni is róla. Ennek csak megtörténni, megvalósulni fontos. Szinte szemérmesen, titokban, végeredményben. Mert a világ állandóan tele van “történelmi” kihívással az egyed címére is. Az arányok aztán az idő és a képességek függvényében alakulnak. Montaigne például egyszer csak elkezd önmagával levelezni a történelemről, és másfél ezer évvel később észreveszi egy másik jelentős porszemről, porhüvelyről, a római proto-Montaigne-ről, Atticusról, hogy mennyire klasszikus példa arra, mikor az ember azzal őrzi meg magát, emberi alkotó értelmét, hogy kénytelenségből elvonul az izgága és életveszélyes jelenből a már akkor (időszámításunk előtt) is tekintélyes “történelmi múltba”, s így, önnön elvonulása hozamával igazolja aztán, hogy mennyire “mindig így volt e világi élet”: nyakig krízisbe merülve, válságból bukdácsolva, de gyönyörű műveket teremtve közben. Holt árán halhatatlant. Ezért nem kell lépre menni s elhinni a bizonykodásokat, miszerint az vagy az a kor járhatatlanul borzasztó volt. Milliószor bebizonyosodik, hogy aki nagy kilengésekre képtelen, az az egészséges; bár lehet, hogy az csak nagyon is elvontan ember, a fáról való lemászásból
eljövő, eltávolodó folyamat hangulatában, értelmében. De talán az a lényeg. Ennek az embertípusnak a gondjaira többet bíz a történelem is — a véletlenek és bajok ellen feltétlenül számít, hagyatkozik az ő átmentő képességeire; hisz ez bárhol, bármikor élt légyen, megvolt, kikerült az alkotóhoz illő teremtői tennivalója, s nem engedhette, hogy eredeti programjától eltérítse az, amiben épp élnie adatott, hogy ne kényszerüljön a mindig fontos és változatlanul, hosszú távon, közérdekűen érvényes helyett alkalmi dolgokra, esetleg vargabetűkre vesztegetni az energiákat. Ha váratlan fordulatok, mint kerítés mögül a dühös eb, hirtelen rávicsorogtak, nem vicsorog vissza, így rendkívüli körülmények közé kerülve is, nem csupán azok ingerére válaszolva, nem merülhet ki minden egészen, nem módosulhat az igazi pályaív csupán azért, mert az állandó kihívásokat elfogadja, amíg csak ezek kitöltik szépen a maguk ocsmány ideiglenességével az egész életidőt. Mert aztán az újabb idők madártávlataiból már soha nem mentség, hogy igen, de engem közben végig elvontak, kicsinyes csetepatékba rángattak bele, s végül valahol ott leltem halálom én is, habzó szájjal összeakaszkodva a veszett problémákkal, azon a szinten, a történelem útfelén. A történelem számomra attól is “költői”, mert dialektikája oly végtelen, hogy még a bizonyítékait se lehet fetisizálni. Mindenekelőtt azt is bebizonyítja önmagáról, hogy a korok látszatnyoma, “papírformája” — mint saját magukról hagyott nyom, vágykép — nem azonos önmagukkal. Mint Horváth Mihály a Dózsa-felkelésről írt, nem fakuló értékű munkájában “már” a XIX. században észrevételezi: a legszörnyűbb korok is a legjobb törvények alkotására törekedtek, s ha csak azt ismernénk, ezt néznénk, ezt tudnánk róluk, minden rendben is lehetne, lett volna a nagy elkönyvelésben: ha a történelemben az etikai fejlődés nem lenne más, mint a pozitív közhelyek szajkózása, parafrazeálása mindannak a helyeselhetőnek, ami rendre bárhol bárkinek a programjában és propagandájában a közüdv érdekében eszébe jutott, s ami mindig csak nagyon kis intelligenciahányados mellett lehetett hatásos, akkor máris minden megoldást nyert volna jóval Dózsa, de legalábbis 1789 előtt már. Az emberiség viszont, aki mozog, él, vonul és vonaglik néha a kíntól, néha a világ, a lét gyönyöreitől, aki számít, szerencsére, nem ilyen szinten mérlegeli az arányokat és irányokat; az élet, a szellem történetének egyik legnagyobb csodája, hogy ez a máson, mint önmaga kárán, történetén nem is nagyon iskolázott kollektív ítélőképesség mégis megérdemli a Dr. Emberiség címet és jelleget, mert hála neki, kerül végül aztán minden a maga helyére a történelmi vásárbontás után. — Visszaemlékszem, még egyetemista korunkból, végtelen számú céduládra, amelyekre egy-egy szót, gondolatot rögzítettél (később aztán nemegyszer bosszankodtál, amikor ki akartad olvasni feljegyzéseidet). Mi a “technológiája” (bocsáss meg ezért a nyers szóhasználatért) a feljegyzések irodalommá — verssé, novellává, regénnyé — minősülésének? — Hát igen: a cédulák. Ennek muszáj messzebbről nekifutni. Az emlékezet ugyebár véges, és még azelőtt: passzív is. Az nagyon fiatal, aki ezt még nem tudja tapasztalatból, s aki el se hinné, az csecsemő. Akkora roppant tudás (adathalmaz) férhet el bennünk, s mikor utánanyúlsz hirtelen — nincs meg bennünk mégsem. Aztán: bármire bárkit meg lehet tanítani, de mindenre senkit. Az emberiség kollektív emlékezete a technika ilyen irányú vívmányainak segédletével — az az igazi, az egyetlen, a legteljesebb mindentudás. De hát ebbe az egyéni műhelyek környékén nemigen törődhet bele az ember, és mikrofilmeket, egyetemi könyvtárakat se nagyon halmozhat maga köré bárhol bárki, aki szereti mégis karnyújtásnyira tudni magától legalább saját megkaparintható dokumentációját, önnön szellemi múltjának “archívumát”, múzeumát vagy legalább panoptikumát. Ahhoz meg itt van az egyszerű szürke mezei olvasás, mely úgyis egy életen át tart (már szakmai ártalamból is), mint a tanulás s a szórakozás legállandóbb és legáltalánosabb formája. Lehet ez aztán rendszeresebb vagy rendszertelen, alkalmi, hivatásos — nem attól függ, hogy mi “marad meg”. Számtalan változatot fel lehet sorolni. Előfordulhat, hogy szimultán tíz munkán rágódsz, mint az egérke (s a tizenegyediken csak altatóul), kétoldalanként, ide-oda lapozva, ugrálva, onnan vissza és előre, összevetve, visszavetve, hogy az egészből az egészhez az egészről (amin éppen dolgozol, ami éppen érdekel, aminek
csak utánanézel) megtaláld, amit odatartozónak érzel, egyáltalán, amit lehet. Ki nem ismeri ezeket a gondokat és szokásokat a könyv proletariátusában! Olvastad ezt meg ezt, kérdezi valaki. Olvastam. És mit szólsz benne ehhez meg ehhez? Azt én nem is vettem észre. Akkor akár ne is olvastad volna... A szempontok és magántechnikák végtelensége. Van, aki bármit olvas, mindenből csak ugyanazt látja meg, szívja ki: a magáét, a fő témáját, mint a mesebeli lány, aki a sövénykerítésből is aranyat fon. Csodálatos adottság, amit még szorgalommal se lehet egészen pótolni. (Itt jegyzem meg, hogy kinek mi szolgál forrásul, abba beleszólni nevetséges, sznob fontoskodás lehet csupán.) A szintézis nem kompiláció, és bizonyos szempontból minden és mindenki kásahegy, az egész virtuális információhalmaz együtt egy mesebeli méretűvé dagadt kásahegy immár. De mindenben, minden kásaszemben van, lehet valami, ami mással együtt a lényeg része, kiadhatja a kritikus tömeget; nemtelen és nemes anyagok elképzelhetetlen arányaiból áll elő az új minőség, az alkotás rejtélyes fizikája, kémiája szerint. A cédulázás tehát gyűjtőmunka a javából, a gyűjtögető életmód egyik, bizonyára ősi formája. Nagyon szeretnék bevágni itt, hogy “már az ógörögök...”, de sajnos, erről még nem került cédulám. Mindenesetre van a gyűjtő alkatban valami gépies is — az állatvilágból szemléletes példák igazolják, modellezik, fölösleges felhalmozással, fantasztikus dugihelyekkel, hogy az emberi állatban is meglehet az ilyesmi, még az infra-, ultra-, hiper-, szuper-struktúraként (földi viszonylatban legalábbis) arisztokratikusan külön képződményben: az intellektuális dolgok szférájában is. Sokszor nem (vagy sose) tudtam, mit mire lehet majd felhasználni, de ha már adódott, megfogott, megkapott valami, egy adat, egy téma, egy tény, elandalodtam rajta, tőle — nem árt, ha tudok róla máskor is, később is, esetleg az adott pillanatnál alkalmasabb, nyugodalmasabb “alkotói” pillanatban, máris feljegyeztem. Arról nem beszélve, hogy nekem is voltak, vannak melengetett terveim, témáim, melyekhez gyűl, már maga az idő gyűjti az anyagot. Így vált a penzumolvasás is, a nemegyszer nagyon is unt hivatalból tanulás valami egyébbé vagy csak kellemesebbé. Időnként manapság, mikor már zsugoribb vagyok az elfolyó életidőre: mire adom ki? — ma is érzem, hogy ez most nem is mástól, az “élettől” ellopott idő, ez már “munka”, ami számomra szerencsére egy az élet élvezetével, értelmével, melyhez tartozik az ilyenképp megszerezhető más, idegen, távoli, elérhetetlen terek és idők élvezete is. A cédulák: nos, az elképzelés velük kapcsolatban világosabb, logikusabb, meggondolatlanabb, felhőtlenebb volt annak idején, mint most a rendszerük, galaktikafüzéreik, porfogó-doboz-piramis halmazatuk áttekintése, kezelése. Két cédula alkalmas időben való találkoztatása például alig kerül kisebb bonyodalomba, mint egy gyengébb montenegrói mozgósítási manőver az első világháború előestéjén, annak érdekében, hogy mind a két nyilvántartott balkezes gépfegyverkezelő előkerüljön — lehetőleg az alatt a kéthárom hét alatt, amire le kell adni a cikket. Úgyhogy sokszor a cédulák létének puszta emléke, tudata erősíti, bátorítja (a megbukott keresés után) azt a megszégyenítőnek érzett rögtönzést, mely az abszolút rendszeresség és szakszerűség helyét kénytelen elfoglalni ilyenkor. Nem mintha különben valaha is komolyan gondoltam volna, hogy így fecninként megírom majd az életművem, s a cédulaméhkasokból — melyek ízlésesen szecessziós vagy rondbetűs felirata: “összes naplementék”, “összes kezdőmondatok”, “összes szeretők” és “összes templomromok” — egy lelki gombnyomásra csak úgy röpködni, keringeni kezdenek az ihlet radarjának felügyelete alatt a műalkatrészek, mint a tokiói repülőtér felett a huszonegy másodpercként le- és felszálló légi járatok. Ha számítana, ha ezt még abba tudnám hagyni valaha, bevallanám, hogy sajnos a fejemre nőtt, elborított a dolog, akár az ügyetlen méhészt rajzáskor a be nem fogott szaporulat. De továbbra is vallom, hogy kár bizonyos fontos semmiségekért, akár egy beszélgetés néhány érdemleges mondatáért is, hogy csak úgy el szoktak szállni. Ha rajtam múlott volna, valószínűleg gyorsírásos jegyzőkönyv, ha nem magnófelvétel volna az inkák házas társi csetepatéiról is, hát még a Ramszeszek és Lajosok dialógus-maratonjairól, hogy ennek a gépShakespeare-nek a lektorizálásába fulladhatna az olvasó és újraolvasó világ. Így sem egészen
lehetetlen, hogy elmúlt korokat is átkutassak néha az efféle zsákmány után. Tehát a feledés ellen képzeltem el, és nem mint apparátust, ezt a cédulázást, hanem mert hiszek például egyegy gondolat, kép, fordulat legkülönb állapotában, legszerencsésebb megfogalmazásában, az egyszeri, spontán nyelvi megjelenésben. De már régen nem igazi készenlét ez az én cédularendszerem; ahogy régebb mondani szokták egy-egy szósziporka, felparázsló dialógus utáni derűben, ha papír, ceruza után kotorásztam, hogy nicsak, már megint kapkodok a coltomhoz. Az, hogy mégiscsak jobb, hogy megvannak, hogy rögzítenek valamit akkor is, ha soha többé elő nem kerülnek az ilyen felírogatások, vagy ki se tudom olvasni őket egy kézügyben heverő mozijegy, papírszalvéta vagy gyufásdoboz foszló felületéről — számomra mégis evidencia: mivel az írásom sajnos elképesztően és olvashatatlanul gyors, úgyis velem együtt vész oda, különben is csak személyre szóló emlékeztető lett volna a döntő többségük, nem holmi komolyabb igényű kartotékrendszer alkateleme. Lehet, hogy tévedtem tehát, ám az én felgyülemlett céduláim egyet mindenképpen jeleznek: íme, ennyi minden csak az, ami rajtafoghatóan átfut a fejünkön, és szinte nyomtalanul, haszon nélkül szoktuk elfeledni, még ha figyelemre méltó mazsolák, valódi kincsek is akadtak köztük, netán később, valaha komoly vitákat is dönthetne el egy-egy hitelesen fennakadt részlet a mondtam—nem mondtam— hogy is mondtam—ki mondta erejéig. Valami grimasz-statisztika ez mindarról, amivel “én is foglalkozni szerettem volna!” (lásd Kemény Zsigmond időskori feledékenységéről az anekdotát). Szegény kis cédulák! A sic transit önkéntes pantomimegyüttese! Minden titán jó éveiben különben is, öntudatlanul is valami efféle törvénynek engedelmeskedik: semmit se hagyni veszni, mindent megkaparintani a világból, mely még olyannyira reveláció, feldolgozni! — és büszkén, szinte kellemesen meglepődve tapasztalja az ember, hogy nini: valóban mindent fel akar és fel is tud használni, be lehet építeni, mert nyilván a legteljesebb és legtökéletesebb műnél/életműnél lennebb nem adhatja, melyhez csak piszmogó előzmény volt úgyis az egész művészettörténet! S mi lehet mámorítóbb erőforrás, mint hogy minden, a megkínlódott s a reménytelen is végül “új” művé válik a keze alatt. Ekkor, ehhez viszont még nem kellenek a cédulák. — Beszéljünk a kép dimenzióiról. Van-e kapcsolata — nemcsak úgy általában, hanem a Te gyakorlatodban, immár több évtizedes tapasztalatod szerint — a költői képnek az “igazi” képpel (rajzzal, festménnyel)? Kétféle vonzalmad visszavezethető-e egy közös indítékra? Végleges átpártolásod a költői képhez valamiképpen a régi szenvedélynek is továbbélése? — Ki beszél itt végleges átpártolásról? Mint fogyasztó, még a “zenei képnek” is heves rajongója maradtam. Az alkotás vonatkozásában pedig, amíg ép eszem van, nagyon rövid igennel szavazhatok arra, hogy a költői képnek az “igazi” (hm!) képpel, rajzzal, festménnyel “van-e” kapcsolata. Te jó ég, milyen tenyészete, flórája, faunája, állatkertje van mára ennek a kérdéskörnek; szamártövise vagy orrszarvúja bármikor szívesen, de se Linnéje, se Darwinja nem kívánok lenni! Tudomásom szerint Te sem. Éppen ezért teoretikus részleteken kár volna együtt is fenni az eszünket, mihelyt a korai görög filozófusoktól Lukács Györgyig éktelen eredményességgel megtette a magáét megannyi hivatott és hívatlan tekintély és hivatal, s a tükrözés tükrözésének cirkuszi labirintusában egyszer olyan komoly huzat is keletkezett, hogy majd kivitte, egy kivételével, a még esedékes áramlatokat is a jövő évezreddel bezárólag. Az igazi, eredendő kép azért is maga a szó! — kezdeném, ha én volnék a szakma tetves asszonya. De nem vagyok. Inkább leleplezlek: mire célzol, hogy is volt az a “végleges átpártolás” annak idején az írott képhez? Valóban festegettem, és kamasz fejjel kacérkodtam a gondolattal, hogy “tanulmányaimat” ott folytassam, de — mitikus cselekvések és események egész gyöngysorát egyetlen “képbe” sűrítve — azon a döntő, napfényes nyári reggelen, mikor mi az együtt, egy osztályban letett érettségit követően “kiléptünk az életbe”, azaz elindultunk, biciklin vagy gyalog, beiratkozni a felsőoktatásba, én hű barátként elkísértelek oda, ahova te már céltudattal irányultál, az üton szó eshetett még egy-két dologról, nyilván világrengetőek voltak, ám végül talán egyszerű lustaságból, mert a főiskola más irányba esett, ha már ott
voltam, beiratkoztam én is a bölcsészkarra. A maiak el se hiszik, hogy az akkori tanszabályzat szerint, kitűnő érettségink jutalmául felvételi vizsga nélkül! Felvételivel én ma se tudnék bejutni a magyar szakra; bár azóta teljesen kicserélődött a tanári kar, de ezek is mind olyan igényesek! A szimatuk a szelekciót illetően talán még javult is... Ám még ez sem lehetett a végleges “átpártolás”. Ugyanis főleg a nyelvészeti katedrán egyáltalán nem értékelték, hogy még szűzien közletlen leendő klasszikus koptatja a padot (nyelvésznek pedig igazán nem készültem soha, még délibábosnak sem!), sőt megbocsáthatatlan rövidlátással még az irodalomvizsgán is az érdekelte őket, hogy olvastam-e Tempefőit, s bizony én történetesen nem olvastam. Ezért aztán otthon titokban, lehet, még mindig elvágyódásból, lehet, csak bosszúból, évekig festegettem még. Szisz pedig, aki jó néhány néma, ekképpen alkotó délutánt ült, hevert végig a szobámban, megértő iróniával végül megörökített az “Ákos, a festő, festvén festeget langyos esteket, női testeket” kezdetű korai opusában. Ő sosem nyúlt viccből sem az ecsetért, sem Vásárhelyi Géza, sem mások, bizonyítván, hogy ez a fajta “tehetség” sem ragályos. Szőcs Pista sem tőlem kapta meg! Ama közös indíték pedig, melyre, rákérdeztél, összefügg a történelemmel, sőt a cédulákkal is. Ebben épp annyi a nosztalgia át nem élt korok, helyek, helyzetek, látványok iránt, mint a mohóság: a világról-világból mindent látni. Egyik regényhősömet jellemeztem ezzel az önéletrajzinak tekinthető vonással: “...Én, aki rendkívüli és idegesítő hajlammal bírok minden megőrzésére, eltevésére, amolyan lelki befőttek készítésére egy bizonyára soha be nem következő lelki vasárnap délután számára, mikor majd éppen ezt vagy azt a napunkat bonthatjuk ki, szinte sértetlenül azonkívül, hogy sajgón rég volt...” — Mit jelent neked a “mozgókép”, a film? Hiszen nem szalasztanál el egyetlen részt sem valamelyik tévéfolytatásosból sem. Te mivel magyarázod magadnak ezt a bűvöletet? (Amiben sokakkal osztozol —a kép fogyasztók, sztorifogyasztók millióival...) — Bizony nagyon sokat jelent nekem a “mozgókép”, a film. Emlékeim és információim egy-egy birodalmát; ezért magamnak nem is kell magyaráznom a bűvöletét. Neked viszont megpróbálom: — az affinitás adódott: így hozta az életem, moziba járt a család ott és akkor, ahol gyermekkorom idején élnünk adatott, tehát otthon, helyben a szülővárosomban, háborús határszéli porfészekben, ahol, bár matinéra, igazán jól jött még egy kis tarzáni vadság illúziója is a korszak konkrétumai közepette. Bár a filmtörténet tanúságai szerint eladdig is akadt már egy-két kultúrtörténetileg is vitathatatlan értékű mű a celluloidszalag “hetedik művészetének” hetedik mennyországában, amit természetesen beszerezhettek vidéki mozisok is, utóvégre pénzre ment a dolog. Büszke vagyok, hogy még-már akkor láttam egy-két ilyet, amivel ma nagy filmmúzeumok büszkélkednek. És az sem titok, hogy moziba jártak békeidőben is és világvárosokban Nobel-díjasok is. Megint csak a kép a világról! Nálunk nyert ügye volt. Előnyeit az enyémek zökkenőmentesen és minden elméleti megfontolás, latolgatás nélkül felismerték: gyorsan, sokfelől, sokféle. Így aztán rendre valóban szereztem némi “alapműveltséget” a továbbiakban, s már egy képsorról sokszor felismerek filmeket, melyeket negyven, negyvenöt éve láttam, a közelmúltról nem is beszélve. Ha kell, neveket, címeket dob ki ez a passzív “mozikomputer” ilyenkor. Ám ezt egyáltalán nem tekintem rendkívülinek. Még soha nem maradtam egyedül: olyan filmet még nem “ismertem fel”, melyet rajtam kívül a társaságban valaki ne látott volna még. Általuk nyerhetnek igazolást a diadalmas felismerések. “Igazi szülőföldünk egy kor”, s ha elgondolom, én a hangosfilm első évtizedében már moziba jártam, és elkezdhettem odafigyelni. Lám, idejében vittek el moziba, és azóta is töretlen ez a szenvedély — mely szerinted persze (úgy veszem ki) undorítóbb az orrpiszkálásnál és sekélyesebb, mint a pókerezés. Van a fogalmazásodban valami elutasító vagy legjóindulatúbban: derűsen fölényes, ami a jelek szerint abból a tévhitből táplálkozik, hogy aki például színházba jár, az eleve elkerüli az alpári “képfogyasztást, sztorifogyasztást”. Érre újfent szóba hozom, hogy ki miből meríti, kanalazza, lapátolja az ő kedélyének táplálékait, netán fantáziájának gép- és hajolaját, az privát ügy. Teljesen érdektelen, hogy
Beethoven fokhagymás kolbászt evett “hozzá” vagy “közben”, míg Maestro Senki egyenesen ambróziát. Egyébként a mozi dolgát egészen jól jegyzik azóta a vájtfülű (vájtszemű) normatív esztétika berkeiben is, ergo nincs miért fintorogni. Inkább azon lehetne lamentálni, hogy sajnos valószínűleg mi leszünk az utolsó mohikánok, akik egy-két nagy filmalkotást még láthattak a hőskorból, miközben az Iliász vagy a Milói Vénusz helyzete szerencsére nem veszélyeztetett. Az alig kilencvenéves filmkultúrának félegesebb lesz a tékája, mint a már Alexandriában felperzselni kezdett Gutenberggalaxisnak. Pusztul, kipusztul, a szó szoros, az anyag anyagias értelmében pusztul el a nyilván pont olyan pótolhatatlan filmállomány, amilyen a könyveké, piktúráé is. Érdekes módon főleg az ötvenes évek színes filmjei bomlanak el nyomtalanul; 1951-ig viszont (amióta áttértek a tűzveszélyes szalagról az “éghetetlenre”) nagyon sok mű elveszett, elégett. Főképpen az első fél évszázad dokumentumai. Állítólag az úgynevezett ADS jelölésű angol berendezés az egyik, melynek segítségével mostanában megpróbálják kijátszani a kegyetlen sorsot: úgy tapogatja le a régi filmnek kockáit, hogy a képet digitális jelekre bontja. Ha ezeket az elektromos információkat elraktározzák, a fakulás veszélyeinek kitett colorfilm is eredeti színárnyalatában őrizhető meg... valamikori varázslatosabb technikák számára. Persze a pusztulás technikai oldalán, tényezőin túl ott van az emberek “műve” is a dologban: a tévészerkesztők, cenzorok, feldolgozók érdekeik prioritása szerint bántak mindig is a kezükre került anyaggal, anélkül, hogy ellenőrizték volna azt is, nem az egyetlen, az utolsó ép példányt nyesegetik, faricskálják-e. Megcsonkították az adásidőért meg a prüdéria vagy a politikai szemérem nevében, és ami megmaradt, esetenként már halványan se tükrözi alkotója eredeti szándékát. A tragikomikus, hogy ez nem a középkorban, inkvizíciók lázában, hanem a XX. században történt. Ami megmaradt mégis, azt nyilván a “képfogyasztók, sztorifogyasztók milliói” — köztük jómagam — fogják felfalni bizonyára mint megveszekedett, javíthatatlan bicsérdisták, akik azért sem esznek inkább színházat; a moziban még sincs generálsötét, Hamlet nem frakkban lép fel, s szegény Csehovot sem Kovács Levente dolgozza fel, mint kontár karib csempész a drága marihuánát. — Nemrég megjelent köteted, a Régi rejtély — új talány ismételten felfigyeltet — a Napsugárbeli munkásságod, gyermekverseid nyilvánvalóan nevelő szándéka mellett — arra, hogy az új nemzedékek tudatalakításában, történelemszemléletének befolyásolásában sokféleképpen vállalsz részt. Meg lehel-e tanítani az ifjúságot olvasni, jól olvasni a történelmet? — Mivel engem nem “neveltek” — hagytak csupán, elém rakták, valósággal szórták a lehetőségeket (elméletileg persze), hogy lám, ilyen az eddigi világ, szívd magadba, újságból, képből, lexikonból, rádióból, kalendáriumból, tingli-tangli alkalmi apróságokból, könyvekből s a még birtokolt szóbeli emlékezetből, negyed évezredes családi legendáriumból, no meg az elérhető helyszínekből, megtartott hagyományból, szokásból, erkölcsből, el sem takarhatván a véresebb, obszcénebb részleteket sem (világháborús gyermekkor) — világraszólóan boldog gyermekkorom jóvoltából abban a tévhitben fogok meghalni, hogy a legfontosabb emberformáló tényező s a homo sapiens jelen fázisában egyúttal a szelekció legfőbb eszköze is az információ. Apám — a kor és személyes helyzete, körülményei által lefojtva — mindent nekem “mondott el”, belém próbált oltani; a szokásos szülői elfogultság s a józan önirónia gumicella-falai közt vergődve bizonyára szórakoztatta is a csodagyerek-képzési kísérlet, miközben néhány magántanítványa a körében még csak álmodhatott arról a későbbi lázas és zsúfolt életszakaszról, a kisvárosi kollégiumról, melynek alapító osztályberendezését, a padoktól a táblákig, a kiürített kaszárnya helyén nekigyürkőzött szülőkkel kalákában fűrészeiték-kalapálták össze, szépen le is pácolták diófalével a háborút követő esztendőkben, a gimnáziumról, melyet megnyithattak, s megszűnéséig igazgathatta az tár.; mindent bennem, bennünk, a fiaiban élt ki, és ugyan mennyi lehetett az a minden, az a lecke, amit jobb híján, több híján nekem mondott el, nekem adott fel, rajtam próbált ki, az algebrától a népvándorlásig, a korai írás-olvasáskísérlettől a detektoros rádióbarkácsolásig s a
gyárlátogatásig, a hangszerektől a kirándulásig. A gepidákat körülbelül egyszerre ismertem meg a binomokkal és Orbán Balázzsal; a fényképezéstől a gyógynövényekig szinte túl sok mindenre felkeltették az érdeklődésem, a kedvem. Négyévesen egy különös szabású ruhadarabra egyszer csak rámondom: Richárd-kabát! — a felnőttek elbűvölten sápítozhatnak, nahát, honnan szedi az efféléket a gyermek? Hát ha betáplálják, ha azt táplálják be, tanítják meg neki (mondjuk gyűlölködés és arrogancia helyett), ezt a mércét adják a kezébe legkíváncsibb és tanulékonyabb korában, azzal fog mérni végül vagy végre az ausztrál bennszülött is, hát még a gyermek és cirka egyméternyolcvanig felnövő következményei, nem marad az üveggyöngy, a tüzesvíz, a tűzfegyver, a fagylalt, csúzli, bicikli és pogrom bűvkörében. Hérodotosznál olvasható, hogy a szalamiszi győzelem után a hellének Poszeidón oltárára helyezték a szavazatokat: ki a legnagyobb hős közöttük s a legméltóbb a győzelmi ajándékra? Mindenki önmagára adta az első szavazatát, a második helyet azonban a nagy többség Themisztoklészre szabta. Így vált nyilvánvalóvá az ő igazi elsősége. A történelem szerencsés olvasatai maguktól, belülről, önként sütnek fel és világítanak a tartós példa értékével és tekintélyével. “Itália harmadik költője küldi a másodiknak az elsőnek művét”—e szavakkal küldte meg Boccaccio Petrarcának Dante Divina Commediájának akkoriban felbecsülhetetlenül drágán másolt példányát. Petrarca az ajándékot így nyugtázta: “Miután már az első hely valóban foglalt, vedd te a másodikat, én megelégszem a harmadikkal.” Soha nem nevelni szerettem volna, hanem belopni, odalopni, kézügybe csempészni valamit, ezt-azt, másnak, mindenkinek, főleg a folyton érkező fiatalabb korosztályoknak; ugyanis a jövőt is főleg a kontraszelekciótól féltem. — Akkor hát még egy, a jövőbe (vagy inkább már a múltba?) világítani akaró kérdés. Valamikor nagy utazónak számítottál — az országhatárokon belül és azokon kívül sokfelé megfordultál, sok barátot szereztél. A világban való szélnézésnek, az összetartozás tudatosításának s a nagy barátkozásoknak e szép, lelkesítő szakasza (a hatvanas és hetvenes években) nem maradt következmények nélkül. Csak néhány költő nevét említem: Nagy László, Határ Győző, Tolnai Ottó, Tőzsér Árpád, Nichita Stănescu neked természetesen többet jelent, mint emlékezetes versek, verskötetek szerzőit. Svájcban és Franciaországban, Londonban és Amszterdamban vagy az Ohridi tó partján (úgy tudom, ott is jártál, a nemzetközi költőtalálkozón) bizonyára még sok-sok íróbarátot szereztél. A nyelvek és határok, önös érdekek és korok fölött lehetségesnek tartod-e a költészet, a szellem köztársaságának kiterjesztését — az olvasók ezreire, netán millióira? Vagy naiv a kérdés, amelyben nyilván a kérdező sem hisz... Akkor pedig mivel helyettesítsük e sok évszázados illúziót? Mert remények nélkül élni, emberien élni nem lehet... —Valamivel bizonyára helyettesíteni kellene; ám ennek magánreceptjére féltékenyen vigyázok, saját mézeskalácsiparom érdekében. De ha netalán nem szervezik meg a helyettesítést, az se lesz baj, mert ezek a nagy folyamatok spontánul alakulnak a világ, az emberiség életében, a többség talán nem is észleli a változásokat, egyáltalán azok szükségét! Aki pedig észleli és szervezni kezdené a dalárdát, az rendszerint alkalmi megoldásokig juthat el. Az irodalom “sorsa” nem irányítás és szervezés mentén, hanem a művek megírása, ama bizonyos teremtés révén alakul tovább. 1987—1988
Sír a múlt előttem... Funár, funár, drága magyar funár... mért rezeg a könny a búzaszemeken? Hányszor hallottam, inkább gyermekkorom tájékán, ezt az igazi műmagyar nótát. “Ne se búsulj!” — vigasztalt valaha egy kedves, nótás gyászmagyarkodás hajnalán a magyar nyelvet is törő s lelkesen velünk illogató, danolgató román barátom. Tudja a fene, de az élet folyamán annyian, annyiszor és úgy kerülünk keresztül-kasul egymás közelébe, úgy férkőzünk (nem a szó sunyi, hanem nemes értelmében) egymás szívébe és bizalmába, hogy néha az is
megadatik, megtárgyaltatik, hogy az idegennel is szót értesz, s a fajtáddal se értesz szót, az istennek sem, és volt úgy, hogy kamaszriadalommal a bizalomtúltengés gyönyörű pillanataiban megtárgyaltuk azt is, hogy, ugye, akkor az most mégsem nemzetárulás, hogy ilyen jó barátok vagyunk, ilyen jól szótértünk, nemhogy gyűlölnénk egymást. Ahogy az rendjén volna ugyebár: ahogy azt elvárják. Kik is? Ki mögött mikor ki áll, hogy felemeltesse vele Káin trikolórját? Kalász, kalász, drága magyar kalász, hej, de sokszor rezgett ott az a könny a búzaszemeken! Többször, mint záporeső után a becsületesen odaillő csepp. Hallgatom — ezúttal ezt a kárpátaljai fiatal színészt, aki szinte bölcs rezignációval “hozza fel”, hogy mikor ők Kijevben a főiskolán tanultak, akkor nyilván ők voltak ott az “idegenek!”; aztán mikor mostanában Pesten vannak, akkor ők az “oroszok”. Ahogy sok kákabélű, de nagypofájú kenyérpusztítónak, csak mert megúszta, hogy az ő nagyanyja pendelyébe vágjon a trianoni olló, én is voltam már román, s a pozsonyi is szlovák. Hát igen, csak a saját hínárjaimtól, félművelt, helyzettudattalan és éppen ettől értetlen és kíméletlen honosfeleimtől ments meg, uram, mert az ellenségeimmel, ahogy mondani szokás, elbánok valahogy magam is. A vicsorgó agyalágyultaktól, akik a nagyromániák és nagyszlovákiák alternatívájaként valami halvány gőzzel (s persze úgy, hogy közben még az anya-nyelvét se tudja tisztességesen, nem hogy még más idiómához is konyítson, s épp ezért olyan büszke a maga kizárólagos bunkóságára, mint a többi) egy nagymagyar luftballont hajkurász a réten, réten, sej, az aknamezővé változtatott mai terepen. Nézzünk csak szembe, uraim: meg lehet hajolni, vagy szembe lehet szegülni ezeknek a mecsároknak, funároknak és zsirinovszkijoknak az állításaival, de azt nem lehet megtagadni, hogy “őrület, de van benne rendszer” alapon a maga agyrémét egyenként doktori szinten fújja, mint akit jól betápláltak, kioktattak az alibire, kiképeztek betyárbecsületből, lop, csal, történelemhamisít, de belezavarhatatlanul és kizökkenthetetlenül ismeri a maga leckéjét. Mindenki telepropagandázza a világot a maga (helyes vagy hamis) önismeretével; de a magyar funárt, ha megpróbálod háborgatni, kifaggatni, szegény azt se tudja biztosan és pontosan, hogy a kosicei székely románul beszél vagy szerbül. Ettől méginkább könnyezik a kalász, sír az út és bánkódik az ösvény. Mert lehet, máris csak ő sejti, hová vezet.
“I ♥Aurora” Az utcán, trikókon, farmereken és gépkocsik hátsó ablakába biggyesztve egyaránt megtalálható a szelídség s az agresszió hirdetése. Magánhirdetés gyanánt. Elvégre szólásszabadság van, s ami az izénken, az a szánkon... Ettől féltünk mindig, ugyebár. Hogy egy szép napon a szabadság ürügyével, kapcsolt áruként az agylágyítás, a manipuláció s a gyűlölet is “begyűrűzik”. Nem úgy tisztán, természeti állapotában — úgy megvolt már, mint bacilustelep a szervezetben. Hanem a divat-teremtette kedvező körülményektől felpörgetve, habosra verve, leállíthatatlanná lavinásítva. Hogy azt mondja:”I love Jesus!” Meg hogy “I ♥ love Icuka”, netalán egyenesen és nyíltan: “I ♥ love a lóvét!”... Nyilvánvaló, hogy a kettő külön súlyú és indíttatású. Egyik egy játékosságában annál hatásosabb trouvaille, mely ezt a cinikus(nak tűnő) “mai ifjúságot” hivatott megfogni, talán sikerül, talán nem, de mindenképpen jó ügyet, magasztos célt szolgál kicsit gügyén és kockázatosan: a másik viszont ennek jellegzetesen a közkézen léhává züllesztett változata. Afféle gyakorlati alkalmazás. Merthogy az elsőn nem lehet röhögni. Márpedig az is a kor meg a serdülő állapot igénye, hogy csakis az a menő, amin olyan istenigazában lehet röhögni. Ezúttal a szó szoros értelmében Isten igaza segített megtalálni a formulát: a kissé degradált, de még így is decensnek mondható módozatot. “Áj láv Dzsizusz?” — akkor “Áj láv” Icukát is! Elvégre Icuka felebarátom. Netán egész barátnőm. Ám láttam falon, kerítésen, kőkorláton, postaládán sebtiben, fújószerkentyűvel odafirkálva olyat is, hogy “ I ♥ * ” és “ I ♥ ◊ ”. Igaz, aligha képzelhető el, hogy hétsinges szakállú SS-legények vagy naftalinba került komcsik járják éjjel a várost, mint egy Nagy István-regényben, hogy telefirkálják a falakat politikailag
visszarendezvén a kedélyeket, csupán mivel mindkét mozgalom oly nagyon hitt a vizuális propaganda erejében, amennyire nem szerette Jézust. Nem, ezt valóban léháskodó, pontosabban: mindent játéknak is tekintő fiatalok követik el. Világszerte hol belelovalva, hol majomkodásból, hogy le ne maradjanak a hordától, melyben most az ilyesmi számít sikknek, sokszor csupán azértisből. “...Bocsásd meg nekik, nem tudják, mit cselekszenek...” Nem is ez a veszélyes, hanem azok az ordas profik, politikusok patkányok, akik pontosan tudják, hogy ez mit ér mint tünet és mennyit mint kihasználható tőke. És rázendítenek a farkasordításra, és patetikusan, egymás elcsukló hangjánál mindig rágyújt a következő, s máris készen az üvöltés szépen kialakított kórusa. Az álközvélemény. Amikor már olyan finomságokig lehet elmerészkedni, hogy megint csak általánosítunk, summásan ítélkezünk, első és utolsó csatlósokat emlegetünk, fajokat hibáztatunk. Amikor pontos és begyakorlott mértéktudással veszítjük el a mértéket, kiszámított műfelháborodással keltjük a kiszámíthatatlan igazi felháborodás első viharfellegeit, pancsolással indítjuk útjára a kilencedik hullámot. “I ♥ Aurora” — ami ilyenkor, mikor befagyott már a Néva, a Neretva, s ki tudja, nem követi-e a Tisza, Duna, Dnyeszter is — nem azt jelenti, hogy egy bizonyos cirkálóra célzok, mely egykor a télipalotákra célzott. Hanem csupán azt, hogy “szeretem a hajnalt...”
Közregény Közművek, közvágóhíd, közkönyvtár — de közírógép? Még az a köztisztviselői asztalon álló penna, mellyel Scarpia aláírta Cavaradossi halálos ítéletét, még az se volt személytelen. Kedvenc tollához aztán igazán ragaszkodik az ember. Eljött a gépkorszak, rendben van, de legalább ki-ki a saját írógépén kopoghasson. Van amikor nem! Például a szerkesztőségben, irodában sem szükséges, és itt ez az írógép is az alkotóházi teljes és előzékeny kényelem részeként, valósággal a berendezés tartozéka. Személytelen, vagyis: köz- ... Közírástároló, ahogy a nyomda is, más, nagyobb léptékkel, ám ugyanúgy nem egyetlen alkotó szerszáma. Még egy Tolsztojnak se volt saját nyomdája. Egy-egy mai íróiparosnak hamarabb lehet. Én megmaradnék régi szokásom szerint a ceruzavégeknél, melyek lehetőleg minden szobában s minden zsebben kéznél legyenek, ugyanis csak a rögzítés első fázisát tekintem fontosnak, azt pedig kézzel könnyebb, mint géppel. De hát ez szokás kérdése. Fecni is könnyebben akad a ceruzához ebben a papírmasé világban, ahol maholnap a papír ára egyenlő lesz önsúlyával aranyban, mint egykor Kínában a ginzenggyökéré. Mintsem egy idegesen kitépett, elrontott írópapír, inkább egy-egy cetli: mozijegy, vonatjegy, üzleti számla, szállodacédula, bolti blokk, nyugta a tisztítóból; persze, bármi, aminek a hátára nem nyomtattak még valami közérdekűt: reklámszöveget, felszólítást, figyelmeztetést, idézőt vagy idézetet, parancsot, propagandaszöveget. Mert ez is kezd elharapózni. KÖZpontba kerülni. Puszta Közérdekből. Miközben soha olyan nagy hangon nem küzdöttek a “kommunizmus” szó ellen, minden KÖZÖSSÉGI fórumon, médián és elérhető magán hang-, eszme- és golyószórón, a KÖZ már majdnem úgy előtérbe került, Közhasználatú és KÖZkeletű lett, most a demokrácia révén és ürügyén, mint a “régi szép időkben” a COMUN: közhaszonra, közös hazák, célok, érdekek nevében. Észre sem vesszük, hogy miközben a KOM-mal kezdődő szavakra máris elindul egyesekben a pulykafrászmechanizmus, vagy legalábbis annak jól megjátszott változata, mímelése, a magánájulásig, önösszeesésig, privátextázisig, hogy lassacskán a német se meri kiejteni, hogy Komm her — addig a magyar változat KÖZ gyöke köbre emelkedik újra. Csak a Közteherviselés, már negyvennyolcban felmerülő szüksége nincs sehol. Az új KOM — pardon, KÖZpártok — KÖZponti bizottságainak KÖZjóra irányuló programjait is magánlépcsőháznak tekintik egyesek. De térjünk vissza a közírógéphez, melyen a közírók is kifejtik áldásos tevékenységüket a KÖZlő médiák számára. Az említett kis közírástároló ott áll a köz oltárán: mint hangversenypódiumon a zongora, csak le kell ülni /ereszkedni hozzá, a többit, ha tudod a darabot, ismered a kottát — elvégzi Chopin. Aha! Nos itt az a kicsi-kis
különbség. Ehhez leülhetsz, nem végez el helyetted semmit Dosztojevszkij vagy Móricz Zsigmond. Ülj le, s ha nem tudod —hát senki se fogja tudni, megtudni valaha. Soha senki. A KÖZ édes magántitka marad. Ha csak az írógép mellé kész KÖZműveket is ki nem utalnak. KÖZREGÉNYT a közlegénynek.
A staféta Avagy a tragikus sorsú Teleki Blanka históriája Elsárgult lapok, társasági krónikák, a tudomány annalesei s a nemzeti történelem véres lapjai egymás mondatait folytatva, összefonódva mesélik el a történetet... Amikor József nádor 1815-ben Budára hozta ifjú feleségét, Teleki Lászlóné mutatta be neki a főrangú hölgyeket, akik aztán lelkes segítői lettek valami elindításában. Minden irónia nélkül mondható horribilisnek, hogy ez a “női reformkor” úgyszólván a Habsburgok kebelén melengetve indult el, a férfiak férfias küzdelmeinél korábban. Sándor Vincéné, Beniczky Pálné s különösen Brunswick Terézia már eltökélte, hogy energiáját az elhanyagolt leánynevelés ügyének s a gyermekvédelemnek fogja szentelni. Terézia grófnő szenvedélyesen szerette a zenét, s virtuóz módon zongorázott. Házuk állandó vendége volt egy időben Beethoven. A mester néhány darabját tehetséges tanítványának szentelte, ebből indult az a sosem tisztázott feltevés, hogy ő lett volna a “halhatatlan kedves”. Brunswick Teréz svájci tartózkodása idején megismerkedett Pestalozzival, a pedagógiatörténet egyik “beethovenével”, s ez még a muzsikánál is jobban rányomta bélyegét élete értelmére. Abban az időben szorgalmazza a kisdedóvók létesítését, mikor magas állású férfiaknak az a nyíltan csattogtatott véleménye, hogy a “népnek engedelmességre van szüksége, nem nevelésre”. Pedig a nádorné még azzal kezdte: “Van-e Budán asszonyegyesület? Nincs. Hát árvaház? Az sincs, fenség. Hát gyermekmenhely? Nincs. Vakok intézete, lelencház? Hogy lenne!... Tehát itt semmi sincs...” Miképp ma a történelem kritikájának rostáján végül jobban fennakadt Pestalozzira, a korabeliek Friedrich Fröbel (1782—1852) “német tanférfiú” elveire voltak érzékenyebbek; világhíre a “gyermekkert” (Kindergarten — magyarul: óvoda) intézményének megalapításával lett teljes. A magyarországi kísérleti kisdedóvó Angyalkert név alatt nyílt meg, 1828. június elsején (és híre-hamva nem volt még holmi nemzetközi gyermeknapnak!) özvegy Brunswick Antalné krisztinavárosi házában. A városi polgárság felkapta az ügyet, nemsokára a Várban, a Vízivárosban, aztán a pesti oldalon, majd Selmecbányán s más vidéki fészekben nyíltak óvodák. Ekkor Terézia már magasabb terveket kovácsolt. Unokahúgát, Teleki Blankát s ennek ifjabb barátnőjét, Leövey Klárát vonta be a már több mint álmodozásba. Miután a hű barátnő, Beniczky Pálné meghalt, ennek leánya, Hermin jött helyére ebbe a terveket kovácsoló körbe. Az új hölgy neve ma ugyancsak jól cseng a pedagógiatörténet firmamentumán: ő Veres Pálné, akiről utcát és gimnáziumot kereszteltek el napjainkban. De egyelőre az ifjú Veresné vanyarci kastélyában, ahová a később visszhangos nevű ifjakat a közös eszmények, na meg a társasági élet összehozza (Szontagh Pál, Ballagi Mór, Madách Imre), egy délután a csolnak felborul, s a ruháján a rátapadt békanyállal partra vergődő Madáchra kiáltja a nevetés közben Szontagh: — Íme, az ember tragédiája! Teleki Blanka 1806. július 5-én született Hosszúfalván. Münchenben és Párizsban festészetet tanult, s Ferenczy Istvántól a reformkor legnagyobb magyar szobrászától szobrászatot is, mielőtt nagynénje, Brunswick Teréz hatására életcélként a nevelésnél kötött ki. 1846-ban magyar tannyelvű intézetet állított fel Pesten, s ez lett az első magyar nyelvű leányközépiskola, ahol az oktatás szaktanári rendszerrel indult, jól képzett, haladó módszereket követő pedagógusokkal. A magyar nyelv és történelem tanára Vasvári Pál, később a márciusi ifjak egyik vezéregyénisége, aki 1849-ben fegyverrel a kezében esett el a
szabadságharcban. S természetesen ott áll mellette Leövey Klára. Megannyi képzésmód avult el az elmúlt évszázadokban, miközben keresték a modern iskolatípust. Annak ellenére, hogy az idők hulláma átcsapott fejük felett, halhatatlan érdemek őrzik nevét mindazoknak, akik a szükséglet s a gyakorlat felé nyitottak, feszítették az elmúlt egy-két évszázadban az egyetemes s a magyar tanügy kereteit. Megannyi találmány bevezetésének időpontját számon tartja a köztudat, ám ki tartja észben az olyan árnyalatokat, hogy pl. magyar iskolákban 1851 óta van mai értelemben vett érettségi; meg hogy egyáltalán valaha újításnak vagy egy-egy külhoni példa honosításának számított az olyasmi is, mint például az osztályrendszer bevezetése a tanításban, mely egyben a nevelőerőt is jobban érvényesíthette. Ahogy ma újrafelfedezett és bevált, terjedő képzéstípus a századelő Waldorf-iskolája, valaha ilyen újdonság voltpéldául a Fröbel-intézetek terjedő hálózata. 1874-ben még Kolozsváron is működött ilyen iskola. Nemzetünk erősödő kultúrpolitikai öntudatára vall a reformkorban az is, ahogy sok figyelemre méltó művelődési és nevelési gondolat közepette a nevezetes 1825—27-es országgyűlés egyik legfontosabb témája a magyar nyelv ügye az akadémiaitól az iskolai fokig. Hogy az itt-ott édes-búsra idealizált képhez a mítoszrombolás bűne nélkül odakeverjük a valóság árnyalatait, úgy ahogy azok közepette a kortársak birkóztak, néha egyenesen vergődtek, fel kell eleveníteni, hogy a forradalmat megelőző évtized egyik legfontosabb eseménye a magyar nyelvvel és nemzetiséggel kapcsolatos 1844-es II. törvénycikk megalkotása, melynek révén a felsőbb iskolák mind lerázhatták végre magukról a latin tanítási nyelv már teljesen anakronisztikus igáját, s anyanyelven szolgálhatták a magyar művelődés ügyét. Ám a gyakorlat egészen más maradt: 1848 márciusáig Erdély katolikus gimnáziumaiban még tantárgy sem volt a magyar, nem hogy magyarul tanítsanak bármit. Leövey Klára 1821. március 25-én született Máramarosszigeten, tízéves korában a helybeli jótékonysági egyesület műkedvelő színjátszói között buzgólkodik, az 1842—48-as országgyűlés alatt a máramarosi követ leányával utazik fel Pozsonyba és Budára, és kerül kapcsolatba a kor hölgyek számára legelérhetőbb eszmeáramlatával: a nevelésüggyel s természetesen Teleki Blankával és körével, s lesz nevelőnő abban a nevezetes intézetben. A folyamatok jóformán csak elindultak ama bizonyos jó irányba, mikor bekövetkezik a robbanás. Ezért felmérhetetlen a jelentősége a Teleki Blankához hasonló úttörőknek. Ám Teleki Blanka személye, pályája két — egymástól nem is elválasztható — vonatkozásban jelent példát. A forradalom és szabadságharc előtt azzal, hogy maga is iskolaalapító és fenntartó. A Bach-korszakban pedig az üldözött rebellisek sorsát példázza. A világtörténelemben annyiszor érvényesülő titokzatos törvényszerűség értelmében a rendszer, mely a forradalom emlékét akarta kiirtani, sötét “megoldásai” révén, éppen annak kultuszát öregbítette, emelte a nemzet azértis vallásává. Ám nem illúziókat csillapító higgadtság már a közvetlen környezetben is felbukkan. Minden forradalmi helyzetre jellemző, hogy a hullám elvonulása után már aligha következik folytatás; apátia, visszaesés következik inkább. Másrészt a passzív ellenállás, Deák Ferenc rajtafoghatatlanul elindított valóban hatalmas erkölcsi akciójával a passzív ellenállással kapcsolatban: ma már világos, hogy, sajnos, hatalmas számban akadtak Bach-huszárok is; a győztes toporzékoló rezsimjének magyar kiszolgálói közt — a “másképp gondolkodás” toleranciára intő ürügyével tudomásul kell vennünk, hogy történelmi nevek viselői is akadtak bőven (egy makfalvi Dózsa is). Bármennyire jólesett hinni mindig nehéz időkben Aranynak, hogy mi már ilyenek vagyunk, karakánok, mindig bőven akadtak olyan velszi bárdok is, akik vállalták Edward fakó politikáját. Ami pedig a föld alatti, hamu alatti parazsat illeti, helyesen állapította meg a Makk-féle összeesküvés kapcsán Orbán Balázs: a magyar tud bátran harcolni, s ha kell, meghalni, de titkot tartani, messze- és szerteágazó és hosszan tartó összeesküvésre alkalmatlan. Hát még mikor a mártírok s a túloldaliak között is ott van egy-egy Dessewffy, Mednyánszky. Különben eljött az a pillanat, amikor se a félreállás, se a titokban tovább folytatott aktív küzdelem nem jelent biztonságot egy-egy diktatúra tombolása ellen. Miféle kiút marad, ha az
a makfalvi Dózsa most éppen Aradon szolgál ellenünk; puszta véletlen, hogy nem egyenesen Temesváron! A Világos után bosszúért lihegő szoldateszka—amint Szekfű Gyula plasztikusan megítéli a rémuralomra épülő új ferencjóskai birodalom első éveit — e szoldateszka alacsony érzelmeiből táplálkozva, a bürokratikus szervezés közepette is tovább folytak az elfogatások s a perek. Ennek esik áldozatul Teleki Blanka is. Ők ketten, a gyönge, ám elszánt nők és honleányok, akik természetesen '49-ben sem nyugodtak, sebesülteket ápoltak és üldözötteket rejtegettek, gyámolításra fordították minden idejüket, miután az iskolát elseperték az események. Blanka Pálfalvára vonult vissza, Klárát Pesten hagyta, hogy a rendelkezésére hagyott pénzből segítse a bajba jutottakat. Teleki Blankát 1851 májusában hurcolták el, előbb Váradra, aztán a pesti hírhedt Újépületbe, s a nála talált levelek nyomán nemsokára letartóztatták Leövey Klárát is. Két év vizsgálati fogság után, 1853. június 30-án Blankát tízévi, Klárát ötévi várfogságra ítélték azon a címen, hogy lázító könyveket osztogattak, és harcosokat toboroztak. Következő állomás Kufstein, a Kazinczy óta jól ismert rabsors. Klára 1856. június 11-én szabadult, Blanka csak 1857-ben, betegen. 1862-ben együtt utaznak Párizsba, a rokonokhoz, ahol Blanka október 23-án meghal. Blanka nővére, Teleki Emma még a negyvenes években kerül össze August Degerandóval, akiből a szerelem s a menyasszony hazája iránti rokonszenv Degerando Ágostont csinál, karddal harcolni is visszatér, miután francia nyelvű könyvekben ismertette Magyarországot. A bukás után, menekülés közben hal meg Drezdában '49 decemberében (ahol másfél évtizeddel később a száműzött s mindig hazavágyó Jósika Miklós is). A családja: Emma és két kisgyermeke Párizsba vonul egyelőre. Innen tér majd vissza az ebből a házasságból született új hajtás, a staféta újabb átvevője: Degerando Antonina, hogy Kolozsváron alapítson középfokú tanintézetet, s vezesse mindaddig, mígnem a Házsongárd földjébe ringatja az örök álom. Leövey Klára maga is iskolát alapít még Márama-rosszigeten, mielőtt 75 éves korában Budapesten el nem gázolja a villamos ősének, a lóvasútnak egy vagonja, de haza szülőföldjére temetkezik, a máramarosi bércek alá, s talán ma sem merült még teljesen feledésbe az emlékezete, miképp Antonina sírjához is el lehet még zarándokolni a múltunk drága panteonjának tekinthető kolozsvári temetőbe. Iskolájának épülete is áll: másfél évtizedig ez volt a Bolyai Egyetem “sétatéri épülete”...
Nincs, de van Szólítom az álmot: Maradj! Légy való. És a valót: Álommá távolodj... HUGO VON HOFMANNSTHAL Az ember vagy már az emberiség útjának felén, mikor már csak az óra megy előre, te visszafele élsz, elkezdődött a visszaszámolás, a rádióból véletlenül — nem felzeng! — kicsap a keresés hangrácsai közt, mint a délutáni nap a leengedett függöny hasadékán, mondjuk a Solvejg dalának egy foszlánya. Vagy úgy, mint mikor a vonatablakon, ha éppen vasúti hídon robogunk keresztül, felszabdalva, töredezetten, de követ abból az irányból valami fény, mintha mondani akarna valamit... Néha egy ilyen véletlenül fogott emlékeztető több információval szolgál, mint a legfrissebb hírek. Mert ez már valami késznek a hullámcsapdájára, képernyőjére vetődik, csapódik, és passzív, de pontos tartalmakat hoz mozgásba. Az ember — különben sem a saját életidejére, sem az emberi nem múltjára nem emlékezik ok nélkül, egyenletesen, panoramikusan. Mert hát egyik kor, egy-egy kor, többnyire a jelen ingerületében eleve nehéz is más korokat átvenni, megérezni, megérteni. Mi is lehet az információ valamiről, ami már nincs, de van? Mint a múlt.
Lemegy a műsor, s akkor nem csap még fel a taps! Ez a különös színház a lét. A reneszánsz kapcsán például szívesen beszélnek az “újraéledő antik örömökről”, holott közelről inkább ijesztő lehetett, mint minden izgága kor. Közelről bármelyik kor a pokol egyegy borzalmas bugyra volt — s a mennyországé is. Lemegy a világ, s csak másodszor felfedezve, kicsit távolabbról lesz csupa poézis. Képzeljünk el egy könyvet, melyben egy óra, egy év leírásához, érzékeltetéséhez egyórányi, egyévnyi anyag unalma jönne elő. No ehhez a válogatott, második, valódi és “valóságos” színrevitelhez segédkeznek, szállítják a néha kétes kedvezményeket, mint megannyi rivális nagykereskedés, az emlékezet, a művészet, a tudományok. A hordozókat szállítják ugyanis. Nemegyszer reklámáron. A görög eredetlegenda szerint az özönvízből (ugyanabból, mely Noé és Utnapistim meg kimondhatatlan nevű csendes-óceáni kisistenek végül sikerélménnyel záruló nagy kalandja volt) csupán egy férfi meg egy nő került ki, olyan magányosan, mint évezredekkel későbbi híres filmekben: Deukalion és Pürrha. Themis istennő jósdája (az állami hivatalok a mitikus időkben is túlélték a legkatasztrofálisabb rendszerváltozásokat!), ahogy illik, sejtelmes választ adott arra a kétségbeesett termelési kérdésre: hogyan tudnák újra benépesíteni a Földet? Hát dobálják hátuk mögé szülőanyjuk csontjait! Nem azért volt méltó az ősszülői szerepre e derék emberpár, hogy rövid töprengés után meg ne fejtsék a nagy horderejű tanács értelmét: közös szülőanyánk a föld, csontjai pedig a kövek. Így aztán a Deukalion dobta kövekből lettek a férfiak, a neje hajigálásaiból a nők. Minden bizonnyal ennek a kedvesen megelevenedő szoborsokadalomnak utódai vagyunk valamennyien, bármit hozzon fel kifogásul Darwin bácsi. Hiszen katasztrófa és ember és földgolyó időtlen idők óta NINCS, de VAN. Némi baj csak a legenda záradékában zörög: “...hát ezért olyan kemény szívűek az emberek...”. Mindig lehet választani, hogy az egyszerű kétkedés vagy az igazi pesszimizmus jogosultabb-e, amilyen például Gobineau fatalizmusa: az elmélet, miszerint a fizikailag és szellemileg egyaránt egyenlőtlen fajok keveredése vezet a történelem végzetszerű tragikumához. Avagy egyéb gyermetegségek a megfontolandók: s lehet, hogy végül semmi sem vezet ahhoz. Nem ahhoz vezet. Máshoz se. Egyszerűen nincs célszerűsége a dolognak. Csak “vagy valami, vagy megyen valahová”, mint az egyszeri ember teknősbékája? Volt egyszer, hol nem volt egy pillanat, még nem tudta ugyan (s főleg nem az egész emberi világ), de már jócskán az új időszámítási érában robogott a történelem, mikor az addig kedvenc, fő-fő színtéren, a Közel-Keleten a parthusokat felváltják a Szasszanidák vezette perzsák. Aki mögött már van egy világbirodalmi múlt, nem biztos, hogy sikerül még egyszer felemelkednie. Ennek az iráni népségnek sikerült, egy fél évezrednyi időre, ami a históriában súlyemelési rekordnak, a térség akkori és azóta eltelt életében mindenképpen afféle reneszánsznak számít. De aztán egy arab kereskedő szenvedélytől izzó kinyilatkoztatása rábírja a különben labdába addig még alig rúgott arab csapatot, hogy valósággal elsöpörjék a térség összes ancien régimejét, és tabula rasát teremtsenek annak a világnézetnek agresszív elszántságával, mely máig elképeszti, zsarolja és sakkban tartja a közben egészen csinosan kikupálódott emberi világot. Ám ne vágjunk nagyon elébe a dolgoknak. Ezek a Szasszanidák egyből keményen beleszóltak a történelem menetébe, még annak a Philippus Arabs nevezetű, Rómában császárrá emelkedett “kisebbséginek” seregével is ütközetbe bocsátkozva, akinek otthon maradt rokonsága a hideg sivatagi éjszakákon körülülvén a teveganéj-tüzeket, egyáltalán nem remélte, hogy ha majd valaki Mekkából Medinába vagy visszafelé menekülget, az történelmi horderejű lehet még. Egy bizonyos más táj lakói számára éppígy az idő jótékony fátyla fedte még a Zalán futása, Béla futása és a győri inszurgens-futás fogalmait. Itt egyelőre egy másik császár, Valerianus futott volna, ha nem esik fogságba, hogy az ellenség királya szégyenszemre sámlinak használja a hátát, valahányszor lóra száll. S a rendszerint diadalmas Rómára nézve még csak nem is ez volt a legmegalázóbb. Hanem az, amit akár ma is meg lehet tekinteti a sustári híd romjai gyanánt: a hadjáratok során rengeteg római esett fogságba, olcsó és szakképzett munkaerőként e rabok sok helyen építkeztek, különösen lenyűgözőek a Karun folyón az említett településnél emelt
híd maradványai; hossza elérte az 516 métert, és 41 jellegzetesen római stílusú, jégsarkantyúval ellátott pillére jórészt még látható; egyszersmind duzzasztógátnak is szánták a felemelkedő új birodalom öntözőművei sorában. Ős-híd egy ős-Kwai-folyón... Szóval, pozitív erjedés jellemezte az ábrát, valamint az is, ami ilyenkor menetrendszerű a történelemben: új vallások születése és elterjedése. Ehhez először vallási és politikai tolerancia közege kell, mely kedvez az alakító keveredésnek, aztán jöhet a felülkerekedő türelmetlenség, ez is a képlethez tartozik mindig, mindenhol. De mindig hullámvölgyek mélyében és hullámvölgyek hátán utazva követik egymást a dolgok, a jó s a rossz ritmusa egyenletes viszonylag. Mikor bekövetkezik az elkeseredett küzdelem, felég és romba dől, amit a konszolidáció korszakaiban emelnek. Azért érdemes a jelenkortól egyáltalán nem idegen, csak távoli “modellen” — e mindig renitens térség táj-nagypapáján, ha nem -ükpapáján, mint Valerianus császár hátára szerelt egykori terepasztalon — vizsgálni a már jól ismert csiki-csuki szerkezeteket, mert ez abból a szempontból is érdekes korpillanat, hogy a kereszténység akkor még Irántól keletre is éppúgy terjedt és hódított, mint vetélytársai, közülük is a manicheizmus, majd az iszlám. De ezekre a további teológiai komplikációkra éppen ő tette fogékonnyá a terepet, s ez a nyomok elmosásához legalább annyira segédkezett, mint az idők vasfoga. Egyébként a rég megszerzett bölcsességgel avagy a sokat látottak rezignációjával csak megismételhetjük s egyre ismételgethetjük, hogy nincs új a nap alatt (első írott előfordulása az Ószövetségben, A prédikátor könyvében található) — hiszen a térségben s tőle keletre szép számmal akadnak személyek, kik isten fiának nevezik magukat, vagy annak tartják őket, és időszámításunk kezdő évszázadaiban a buddhizmus már a negyedik zsinatánál tart, mikor a keresztény zsinati vetélkedések még jóformán el se kezdődtek; egyházszakadások is vannak, nyilván más egyházakban. Nagy Sándortól a Szovjetunióig minden egy nagy bűvészmutatvány felmutatottja és eltüntetettje. Nincs, de van. Nagy birodalmak összeomlását mindig az anarchia okozza végül, és a restaurációk mindig valami előző “jobbra” hivatkoznak propagandájukban: valakivalami sikeresnek az utódai, ami biztosítja, hogy vissza fog térni a “régi dicsőség”! Amivel Mani “próféta” előhozakodott, az is új és egyetemes igényű és esélyű vallás volt. Sőt, volt pillanat, mikor a késő antikvitás s a kora középkor legnagyobb mozgalma volt. Egyike az emberiség nagy lelki infarktusainak. Csak szerencsétlenségére — mások szerencséjére — a történelem egyik nagy nyomelseprő korszakára, a parthus—Szasszanida uralom- és dinasztiaváltás idejére esett. S esetében a vezéralak eliminálása, kiiktatása végzetesnek bizonyult. Pedig fénykorában a kínai határtól a Pireneusokig terjedt. Hogy aztán tűzzelvassal úgy kiirtsák, hogy a XX. század elejéig semmi se kerüljön elő “irodalmából”... (Még egy analógia a magyarok őstörténetére vonatkozó nyomok sorsával, ahol térítői vakbuzgóság ugyancsak sikeres munkát végzett.) Pedig a manicheizmus távolról sem volt olyan “másság”, mint a barbárok pogánysága. Páratlanul szép szövegű zsoltárai ugyancsak Jézust dicsőítik, és Pál apostol leveleire történik hivatkozás a manicheista tanokban. Csakhogy nem ugyanannak az egyháznak a keretében, mely megkaparintotta végül a világi hatalom monopóliumát is. Szemérmesen nemigen beszélünk arról sem, hogy fiatal korában kilenc évig maga Szent Ágoston is manicheus volt, és szenvedélyes vitairatokat szerkesztett akkori hitvallása védelmében. Leszek Kolakowszki nagylelkű megfogalmazása a vallásról, miszerint az örök valóság társadalmilag meghatározott tisztelete lenne — túl tág, és figyelmen kívül hagy némely körülményeket. Hit és az ő kultusza — kettő! A jelenkori, az etikai gondolkodás szálát megannyi tudós tapasztalat, leleplezés és kiábrándulás után felvevő ember számára bizonyos kategóriák annyira kiürültek, hogy beszámíthatatlanok vagy bizalmatlanságot keltenek. A Semmiért egészen jól hat egy szerelmi versben, de közösség, lét, társadalom szervező elveként kicsit szegényes már. A hit gyakorlata — Isten tiszteletét jelenti; egy kultusz gyakorlása viszont, ha intoleranciával, sőt, agresszivitással párosul, Isten vélt — vagy valamiért, akár tudatlanságból, akár ármánykodó célkövetésből annak kikiáltott — földi “ellenségeinek” fizikai eltiprása vagy az erre való felbújtás, ha nem nézzük a “cél szentesíti” cinizmusával — csakis halálos bűn lehetett bármikor. Amelyik vallás képviselete mögött
erkölcsi adósságként, ha felhalmozódott efféle éppen hitének és hitelének terhére, azért valahogy vállalni kell a konzekvenciákat. Ha szegény Tertullianus már korábban, minden világi tudást Isten elleni lázadásnak tekintett, ez a credo quia absurdum majd a XVIII., XIX., XX. századi politikai üdv tanokban lángol csak fel igazán; egyik előjellel mint az abszolút engedelmesség, a vak ügybuzgalom, öngyilkos pártfegyelem és náci fanatizmus “kamikaze” változata, másik előjellel abban a rögeszmében, hogy az emberi nem megmentésének egyenes módja: a tudás elterjesztése; a Felvilágosodástól az uralomra jutott marxista diktatúrák analfabetizmus elleni kampányaiig meganynyi elvben és gyakorlatban lett testté eme “ige”. Hol nagyszerűbben, hol kicsinyesebben. Sovány vigasz mindazért, amit a tűz elemésztett. Pedig a rossz/gonosz térnyerését a manicheizmus észrevételezi először. Mani, tételei szerint a “Fény Apostola”, azt hirdette, hogy a világ számára ő hozta el a tökéletes, a végső kinyilatkoztatást. “Kezdettől” — annyi mint “öröktől” fogva két princípium: a jó s a rossz, Isten és anyag, a fény és a sötétség állnak szemben. Minden más (“rendes”) vallás — köztük a kereszténység is — optimista, ha kritériumait betartják, üdvös végkifejletet ígér. Itt azonban már nem így állnak a dolgok: a manicheizmus borúlátó volt. Azt tanította (és tanúsította), hogy ama princípumok eredetileg elkülönülten léteztek, de a démoni hatalmak (?) támadó beavatkozása következtében megtörtént már végérvényesen az összekeveredésük: az ember maga ezt a keveredést, ezt az immár helyrehozhatatlanul veszélyes keveréket testesíti meg. Ne menjünk bele a tétel misztikájába, fogadjuk csupán metaforaértékükön a dolgokat — akkor sincs, nem maradt a manicheizmus szerint már annyi remény se, amennyit ugyan más vallások, a többi nagy parancsolatokkal és mézesmadzaggal kormányozó is mind úgyis a másvilágra tesznek, helyeznek át, hát még a rövid földi létre mi maradna! Nos, ebből az állapotból kínál kiutat, megváltást ama gnózis, a “tudás”, mely az ősegyház felemelő illegalitásának körülményei között különben is picuri szélmalom volt Tertullianus, a nagy Don Quijote előtt... Mert közben beütött ugyan 312—313, s a “Jelben” (melyet Illyés Gyula oly leszerelő poézissel nevez összeadásjelnek Isten és ember közt) megtörtént a győzelem, de, sajnos, beütött 476 is (még ha az ott közelről nem is látszott olyan világosan korszakhatárnak, mint ahogy utólag a történelem trianonjainak nagy mácherei odacövekelték). Mert az ókornak, az olyan istentelenségekkel együtt, mint a görög gnosztikus filozófia, csak vége szakadt valahogy, de a középkor, nem utolsósorban az olyan kemény (értsd: hajthatatlan ésszerűtlenségben kitartó) jellemeknek köszönhetően, mint Tertullianus, eltartott — eddig — már vagy ezerötszáz évet. Változatlan intoleranciában és egyedülüdvözítésben, vérben, vasban, tűzben! Ettől igazán lehetne akár életnek-örvendőbb is az a nagy fene szeretet-propagandára épülő tan. Hacsak eredetileg nem olyasmi volt. Mielőtt végső formába cenzúrázták. Egyébként az egyiptomiak számára —a Ré vallásában — a gömbnek volt ugyanaz a központi szimbólumfunkciója, mint az elmúlt évezredekben a keresztnek meg a félholdnak. Mert jelet és bölcsességet — az elkeseredettebbek szerint: jelet vagy bölcsességet — kívánnak sorra e korok. Így volt ez az elején is. “Mert egyfelől a zsidók jelt kívánnak, másfelől a görögök bölcsességet keresnek...” (S nincs, de van, ugyebár.) “Mi pedig Krisztust prédikáljuk mint megfeszítettet, a zsidóknak ugyan botránkozást, a görögöknek pedig bolondságot” (1 Kor 1,22—23). Félre a konkrét nációkkal, nomina odiosa, úgyis tudható, hogy itt behelyettesíthető (vagy mégse?) mindenki bármely mással: egyik felén az lesz mindig, aki hiszi, másikon, aki nem hiszi. És itt lehetne megállni, mert eddig baj nincs; de van — megint. Sajnos, emberi szerkezeti elmefogyaték, hogy hagyni kellene és lehetne: higgyen bárki bármit, az ő dolga. Ám a kunkorodás, a berzenkedés — ez is a világot előre-vivő-lökő-tologatő vidám kerékkötés tartozéka: hogy nem és nem, nem hagyjuk hangoztatni, amiben magunk is nem hiszünk, nem hagyunk “becsapni” mást, ha mi úgy tudjuk, hogy másképp van; s itt kezdődik minden hitvita, minden erőszakosság, konkurencia, agresszió, intolerancia. Mert ami egyiknek nem az, a másiknak botrány vagy bolondság, et vice versa!
A gonosz térnyerése a jóval szemben azóta sem szünetel, hogy a történelmet időnként egyesek gyökeresen másként akarják megírni és megtanítani, visszaélve azzal az alapigazsággal, hogy a tudat az, amit egy erre a célra kizárólag az emberekben kialakult helyre be lehet táplálni. Az “igazság” pedig egyenlő a minél általánosabbá tett, tehát egymással egyező tudatok működtetésével. Sajnos, az igazi igazság mindezt nem tudja, mert ő vak és süket, mint Iustitia, sőt, néma is. Az igazság legfennebb tűri, hogy barkochbázzanak vele... Voltunk, hol nem voltunk, persze. De lehet, ezt akkor ott helyben sem tudtuk. Nem tudtuk helyesen, pontosan, érvényesen. Csak mint az evangélisták: így vagyon az igazság a parthusok szerint, az igazság a rómaiak szerint, az igazság a hottentották szerint. Az igazság a hirvallók s az aposztaták szerint. Elvileg egyáltalán nem kizárt dolog, hogy valaminek épp egy helyreállított előbbi állapota, ténye, tényállása a helyes, nem a “fejlesztett”. A versenyfutás a benzinkutakért folyik tehát tízezer éve, hogy az ott tankolni megállókat ki-ki mivel töltse fel. Legjobb tudása s persze — legalábbis érdekei szerint! Így tudja meg az emberiség, minden kor lakója, hogy ki is volt ő voltaképpen. Vagy így nem tudja meg, épp ekképpen felejtetik el vele, mossák ki az agyából... Van Jókai Névtelen várának egy hátborzongató jelenete, ahol az Európán át a Fertő kies partjáig bérgyilkosoktól hajszolt utolsó kis hajtása a lefejezett francia királyi háznak, elveszíti kedvenc játszótársát, a verebet, s bensőséges kis temetést rendez neki, nagy magányában felgyászmasnizott cicákkal, s mivel tudja, hogy ilyenkor szokás szerint egy ünnepélyes ének is elhangzik, eldúdolja az egyetlent, amire emlékszik még otthonról: “Allons, enfants de la patrie, le jour de gloire...” A történelmet nem lehet olyan kézenfekvőn megszerezhető tapasztalok útján, a barlang szájából, a ház vagy a karám kapujából, a kert vagy akár a vadon képéből kiindulva megismerni, mint — akárhányszor újrakezdve — a természetet. A természet — ilyen értelemben nem “törékeny”, míg a történelem gyors elpárolgásra hajlandó kényes jószág; forrás, tudás, feltöltekezés nélkül úgyszólván nincs. Nincs, de van. Meseként pereg ki, mint a homok, egész korok s későn utánuk kapó nemzedékek ujjai közül. Persze, nem kerülhetjük meg, hogy tekintélyeket idézgessünk, valamely véglegesen pontosnak vagy szépnek tűnő megfogalmazás kedvéért is. “Minden fogas kérdés — mondja Schopenhauer — a megoldásig három lépcsőfokot tesz meg: az elsőn nevetségesnek tartják, a másodikon küzdenek ellene, végül magától értetődővé válik.” (Néha igazán, mint mozaikkockák, illenek és illeszkednek egymáshoz a tér és az idő egészen más pontján, de ugyanazt átmeg-átgondolók mondatai, mintha csak ugyanannak a nagy, végeérhetetlen szövegnek a részei volnának.) Valljuk hát mi is Lessinggel, hogy: “De mit számít ez? Mindenki mondja el azt, amit igaznak tart, az igazságot, magát pedig bízza Istenre!” Tényleg, mért is olyan fontos mostanában bebizonyítani, hogy ez meg az valóban megtörtént, hogy valaki nemcsak legenda, hanem történelmi személy is volt? Azért, mert akkor ez a csoda megeshetett. De hiszen ilyen jellegű, úgyszólván természetfeletti dolgok nem lehetségesek; nyilván akkor a múltban se. De! Éppen erről van szó: a múlt “varázsa”, hogy benne ellenőrizhetetlen dolgok, vagyis bármi megeshetett tehát. Olyan is, ami manapság fizikai képtelenség. A múlt az a dimenzió, ahol a hihetetlen is elhihető és elhitethető. Csakhogy valamiféle hitet megerősítsen. A misztikus istenek beolvadása a történelmi keretbe Heródes, sőt Hérodotosz vagy akár Homérosz — ha nem Hórusz—óta folyamatos... Ammianus Marcellinus műve az ókor utolsó történeti munkája: szegény még hisz Róma küldetésében és múlhatatlan nagyságában. Ő és köre még a IV. század kilencvenes éveiben is nyíltan a régi “pogány” vallás híve; nem mint valami római Koppány, pedig katona, számos hadjáratban vett részt az előző 30—40 évben; nem is mint holmi aposztata. Apropó: Julianus Apostalának is ő a krónikása, valamint azoknak az előző eseményeknek, melyek — Róma nimbusza ide, Róma nimbusza oda — megestek, és sajnálatos, de hátra kell hagyni hírüket, okadatolva az utókorra is. Például annak, hogy az utólag kitömött Valerianus vállát mekkora felelősség nyomja. Hiszen hogy ágált a hetvenezernyi jó sereg élén, mikor odafele vonult egy kis mezopotám Mohácsra. De Antiochia, virágzó birodalmi város lakói úgy bíztak benne, mint a politeizmus pár ezer éve szolgáló megbízható főisteneiben, hogy megvédi őket, s így épp az utcákon sétálgattak, vagy színielőadást néztek, amikor az ellenség rajtuk ütött. Ammianus beszéli, hogy egy színésznő,
aki éppen a színpadon játszott, hirtelen felsikoltott: “Álom ez, vagy itt vannak a perzsák?...” Különös — ebből is látható —: minden attól függ, honnan nézzük. Ez a Rómát itt legyőző, római berendezkedést, kultúrát, civilizációt feldúló barbárkodás, ez a lovasnomádszint mégis “perzsa reneszánsz” a nagy közös árfolyam szerint. Az el se indult reneszánszoknak se szeri, se száma. Valamint a valódi restaurációknak. A dolgok menetét túlságosan megsürgetni vagy lefékezni, lelassítani vagy kibillenteni úgy sem lehetett. Itt van például egy imperátorocska, aki majdnem a visszaeső bűnös rosszhírét ragasztotta a már megtért rómaiakra. Pedig Julianusban (361 —363) — aki két évi uralkodás fejében érdemelte ki az Apostata megbélyegzést (égre kiáltóan nagy, mégis jelző nélkül hagyott keresztényüldözők után!), annyira meggyűlölte egy rövid s nem is túl erőszakos hátráltatásért az emelkedőben lévő egyház — helytelen volna holmi filozófus császárt látni... Ő maga is az új hitben nevelkedett, talán pontosabban újplatonikusnak mondható, de inkább ájtatos volt, mint bölcselkedő, s reagálása lényegében teljesen arisztokratikus finynyáskodás: ez a késői hellenista, aki szerette magát körülvenni írókkal, s maga is tartott ünnepi szónoklatokat, azt vetette a keresztények szemére, hogy holmi “rusztikus” vallásban lelik kedvüket, s hogy rossz stílusban írt szent szövegeiket, könyveiket többre tartják a jól megírt műveknél. Itt különben érzik, hogy megint nem stimmel valami: valakik szándékosan fújták fel ezt a dolgot — de a léggömb, csodálatos módon, úgy maradt közel kétezer éve... Pedig ilyenkor csak közel kellene hajolni a pórusokhoz, s máris engedni kezd lefele valami a felfuvalkodásból. Ez a csúnya vallás-visszafordítgatási ügy mintha ott közelről nem lett volna olyan nagy gond. Akkor meg miért traktáljuk vele a mai nebulókat és késő mártíromságra libabőröző szentfazekakat? Julianus fő-fő gondja az volt, hogy végre legyőzze a perzsákat, s ott is halt meg sebesülten az ostromlott eufráteszi mezőkön, miután megfutamította az ázsiai ellenséget. Hitproblémáktól függetlenül. Nyilván, az a legenda jellemezhetné tartósabban a fiatalembert, hogy mikor benyomult Mezopotámiába, légiói mögött felégette a hajókat, hogy ne lehessen visszavonulni, megfutamodni, ha netalán megdobálják őket kővel... Valaha, valahol... A múlt mindenütt emlékezetes. A térség réme volt Sisera, hiszen hadai fogalomként csapnak ki máig a bibliai szövegből. A térség rémei voltak az asszírok, akik szíjat hasítottak a hadifoglyok hátából. Térségek rémei voltak a légiók, népességek százai nyögtek véres Caliguláik — katonabakancsuk —alatt, de alakultak is, tartósan, mint a púpos gyermek, vagy mint a könyvkötő prése alatt a bőrkötés. A gyermekeket Attila hunjaival ijesztgették azok, akik azt fogták ki, s nem az előbbieket vagy a következőket. S a kutyafejűnek mondott tatár? Hát a török, melynek dúlásait, jármát egy fél évezredig tűrte a szélrózsa minden nációja, ki tulajdon bőrén, ki csak a kisugárzás következményein mérve a flagellumot. S a “mink volnánk hát a foltozott irhájú német zsoldosok”,... 1542-ben vagy 1942-ben? És a spanyol sáskajárás az Újvilág felhőkbe hanyatló Drégely-várainál, ahol inka, azték és más kimondhatatlan, mert kiégetett-kiirtott nevű törzsek Montezumáinak hányszorkét apródja pengette-pengette sírván?... S a Budapest, Prága, Kabul utcáin feldübörgő “testvéri tankok” és kalasnyikovok. De egy sem maradt veretlen, töretlen, bosszulatlan. Isten malmai őrölték azzá a darává, ami ma, leglátványosabban s legszimbolikusabban talán Batu kánék világbíró ambícióit, mikor a pártfőtitkáruk születésnapján feleségük a nemezsátor mögött kis kartonkötényén szűri át a vendégnek kijáró erjesztett nyomort. Csak már Ő se tereli össze s vezérli helyükre vissza a négy égtáj arkangyal-szeleivel a széthajtott hadifoglyokat, deportáltakat, a széthordott Corvinákat. Látszólag, semmiség, milyen kicsinyes bűvészmutatvány volna: még a karórákat se tudja visszaszólítani a “dávájcsász” gulágjaiból. De szólongatja a lelkiismeretünket. Mindenkor s minden náció mennyországából a maga otthonos istenének nyelvén dörög az istentelenségek ellen; hallszik is nyári viharok idején, hogy robajlik az a sok falra hányt borsó. Mert egyszerre szép és borzalomkeltő, egyszerre nosztalgiára és undorra ingerlő az, ami úgy van, hogy rég nincs sehol.
A nevetséges s a magasztos között, jaj, de szélsőséges formákban tud megnyilvánulni a múlttudat! Ahol nyomorult jeleneket kompenzáló mankó, ott még az idők mélyéből kibányászott százezer éves előember-csontváznak is “nemzetisége” lesz rögtön. Máshol aggályoskodva azt a szálat se engedik összekötni, mely az idők szőnyegében bujkálva, felbukkanásakor világosan mutatja elütő, de egyező színeit. A história egyik “hexensussza” a nevezetes parthus-lövés, melyről antik auktorok annyiszor adnak hírt, hogy a szóhasználat híressé vált a római szakirodalomban; ezek a lovas nomádok veszedelmesen bántak az íjjal: a csata leghevesebb perceiben abbahagyják a küzdelmet, a színlelt menekülés közben válluk fölött kilőtt nyílaik ellenállhatatlan pontossággal csapkodnak a célba. A jelenség konstatálása később is használatos maradt egyes európai nyelvekben, egyes kora középkori krónikákban bukkan fel egy másik “istenostorával” kapcsolatban (akinek serege szakasztott ezzel a harcmodorral száguldozza be Európát, amíg le nem ültetik őket), hogy még a liturgia latin szövegébe is beszüremkedik: “Ad sagitas Hungarorum salve nos Domine!” ...Aztán van egy legenda, mely szerint, mikor szabadságharcuk során a görögök sorra foglalták vissza hazájuk földjét, egy bekerített török seregrész Athén fellegvárának romjai közé szorult, s hogy golyót önthessenek, nyersanyagért felforgattak mindent sorra döntögették a még úgy-ahogy álló évezredes oszlopokat, hogy belsejükből kifeszítsék a fém tartórudakat. Ekkor a görögök golyót és töltést küldtek nekik, hogy legyen mivel visszalövöldözzenek rájuk, csak ne bontsák tovább, ami még az Akropoliszból megmaradt... A múlt megfelelőképpen “daliás” és fertő is mindenki számára mindenütt. De a múlt az a közös Jordánunk, melyre Hérakleitosz is emlékeztet: hogy kétszer nemigen lehet belemászkálni büntetlenül; vagy legalábbis: eredményesen. Ahogy Wolfgang Kraus a kultúra és hatalom viszonyát boncolgatva egészen gorombán kimondja: “...a múlt elfojtása éppoly átkos, mint a visszatérés hozzá”... Mindennek ma mi köze hozzánk? Hogy nincs, de van! Képzeljük el azt, hogy nemzetközi segítségért fordulnak Antiochia ostromakor a nem létező nemzetközi csúcsszervekhez, közleményhez — létezik—nem létezik, íme, mindegy —, sóhivatalhoz. A szerkezetek ugyanazok, végig. Aztán Bizánc, Nándorfehérvár, majd Buda és Verdun ostromakor. De lehet, közben a nagyidai cigányoknak is eszébe jut szorult helyzetben az ENSZ. Így jutunk el oda, ahol ma állunk. És hogy “ceterum censeo Carthaginem esse delendam” ...hogy már Karthágó elpusztításának szóba hozásakor közbe kellene lépni, hogy ekkor ebben a fázisban talán még elfojthatók az efféle gerjedelmek, konfliktusok, holocaustok. Mert egyik vezérkar vérgőzös szemével nézve nyilván Sodorna az, amelyik a másik szemében csak Hirosima!... Ha egyszer megtanulhatnánk végre azt az egyszerű leckét: hogy is voltunk — ahhoz, hogy legyünk, egyáltalán lehessünk még? Egy darabig. Nem úgy, talán mégsem úgy, amilyennek katonásdira vágyó hülyegyerekeknek előrevetíti a közeljövőt a bambítás ipara, az az Amerika- és technika-fensizáló kommersz-scifi-ipar, amelyik gumicukor-erőszakkal és Nindzsa-prezervatívokkal szereli fel mostanában a következő nemzedékek még ártatlan lelkét. Nem, úgy úgysem lehetne élni, ahhoz képest Adolf Visszarionovics Dzsingisz kán az üdvhadsereg leveskavaró tábornoka volt csak! Mosztár és Szarajevó ma önmagát ostromolja, pedig már NINCS is benne Ferenc Ferdinánd... VAN egyéb casus belli! Ötvenmillió év múlva állítólag kihűl a Nap, vége szakad az egésznek. De ez se elég; (ahogy Frantisek Halas, a magába roskadás egyik nagy kortárs költője mondaná:) “az idők végeztén, amikor halak úszkálnak már a katedrálisokban” ...a kútból kidugja fejét még egyszer a Történelmi Tetvesasszony. Neki még akkor is fennebb áll, még akkor is neki áll fennebb. Az emberi szerkezetek, precedensek, analógiák szerint ilyesmire esély NINCS?... De! VAN...
Szabályos séták szülőhelyem körül Mindig készülök valamire nagyon odafigyelni, készülök egy alaposan megfigyelt nyárra,
estére. Aztán sorra múlnak el a nyári esték, a nyarak, az évtizedek, s csak érzem, mint a szomjúságot, hogy most következik a séta, a nagy séta, füvön, falevélen, havon, abroszon, szőnyegen, párnán, fekete földön, kitárt tenyéren és papírlapon, a séta szülőhelyem körül, a séta, melynek lábnyomai betűk. Az összegyűjtött csendes betűkből sokszor százszor több jut eszedbe, mint egy egyszeri világról. A mindig olvasott anyanyelvből több gondolat támad, mint a megnézett világból. A megszokott sarkodról ezerszer több jut eszedbe, mint az egész világról. A szeretteid otthoni sírkövéről sokkal fontosabb dolgok jutnak eszedbe, mint a világtörténelem emlékműveiről. Mennyi sistergő falevél, ha jön a szél. A fák, akik nem sétálnak, csak állnak a szülőföld közepén, a szülőföld szélén, körben a szőlőhegyek tetején, a várhegy tetején, a temetőtetőn, az utak két oldalán. A fáknak nincs is életrajza. A fáknak is van életrajza. Olyan volt az életem, mint egy regény — mondhatja bárki, bármilyen táj szülötte. S ugyanonnan a fák? A helytállás kalandja nem kaland már? Hány nyarat, hány telet átéltek már, mint én az ablak előtt, a papírom előtt. A fák ablaka — az örök látvány körülöttünk: a szülőhely mozdulatlannak tűnő látványa. Az emberek is így látják életük első szent színhelyét, mely ritkán mozduló kép egy embernyi élet alatt. Ez az optikai csalódás köt össze a szülőföld fáival. Ez az optikai csalódás okozza, hogy olyanok a szülőhelyek, mintha egészen más színhely volna, időben más világa egy-egy kornak! Mert leggyakrabban az emberek, aztán a fák, egészen ritkán a falak, legritkábban a hegyek változnak a tájban. A mezőn milliók járnak. Olyan séta ez, mint nyári levegőben a legyek és szúnyogok útjának láthatatlan szövedéke. A mezőmön milliók jártak, még ha csak tízezernyi lakja is ezt a völgyet. Ki hétszáz éve itt paraszt volt, s annyira övé volt a mező — most letagadható róla? Ki négyszáz éve prédikátor s a gondolatszabadság agitátora? Ki száz éve hadnagy és szerelmes? A vártető virágaiban ott a régi délutánok íze. Örökre ültette így őket, mintha a nap, mintha a színek, illatok és költői nevek egyetlen lehetséges kombinációja volna a táj: Csillag, Pardé, Tündér, Jeges, Postarét, Szindi-patak, berkek és vízmosások, nagyon fehér csontok a maguk lassú robbanásai alatt a van—nincs türelmes háborújában; örökre így maradnak és visszavárnak. Szomorú lenne, ha másoknak nem ilyen ez a táj. Együtt éltünk akkor, s ez a kor benn ilyen volt, benn lett ilyen ez a táj. Hogy maradna az ember, ha ő maga nem segít magokból kinyíló másán, szent figyelemmel! Gyógyfüvek, nagyapám gyógyfüvei, s a tapasztalat nagyapjának herbáriuma itt az ég szakálla. Sóvirágok, sórét, beomlott római bányák, az igazság mindig föld alá dugott ökle: az igazság legnagyobb haragjában mindig a földet, a munkát borítja minden háborúra. A földben só, a vérben só, a vér a földbe fut vissza. És só. Sóvirágok. Egyedül hallgatózom, érzem, nekem hegedül a szúnyog is. A táj: amire kellemes emlékezni, s amire fáj, ennyi ez a föld is. A Torda környéki táj. A kutyatej magasabban nő, mint a legmagasabb gyárkémény torkából, ahol kinő a füst. A kutyatej cementporos, most, fenn az érkezés s az elindulás kerékvágásában, a táj legfelső pontjain, a szekerek és a lovasok sétahelyén. Csak a dombok állandóak, még házait is bántja az idő. Hogy mondjam el, mit lát az ember szülőhelyén, a hegy tetejéről? Ezt: “és fáj, hogy a legközelebbiekkel sem tartozunk örökre össze”. Emberek állnak itt velem, köpenyként suhog már láthatatlan testük a szélben, mely hozza, hozza a fehér időt, a papírt elém. Kopnak a kardhegyek, kopnak a ceruzák, az ujjammal írok már régen. Lehet, csak rég megírt betűket kell átfutni: csak olvasok. Emberek állnak egymás mellett a szülőföld lapján, testükből szavak, korok, mondatok, betűsorok. Ki mozgó vonaton, ki mozgó korban, mindenki mozgó földön tette meg legfontosabb utazását. Felirat a vonatajtókra: Ne próbáljunk leszállni, amíg a történelem mozgásban van! Megint az ablakon nézek ki, nézem a tájat, élvezem az utazást. Szép vidék nekünk, utólag, az egész ismeretében a múlt; akik ott közelről csak egy-egy sivár és rövid szakaszt ismertek, azoknak nem ilyen romantikus. A táj például lehet, hogy unja magát. A táj nem utazott még sehová. Mit meg nem tesz az ember a szülőföldjéért, hogy azt láthassa! Mit ki nem áll, meg nem fogad, el nem visel, ha még élni akar addig, hogy viszontláthassa! S amikor ott kell
maradni mindhalálig, lehet a legunalmasabb színhely, a már észre sem vett kerete napoknak, harangoknak, virágszedésnek s harcnak. Én beismerem, amit kell: hogy nagy a világ, hogy szép a világ, hogy annyi felé hív, hogy egyik kárpótol a másikért, az én párizsi metróm az, én házsongárdi temetőmért, az én adriai reggelem az én amerikai szülőházamért. De az életemből se munkába, se örömbe, se bánatha, se mások világába nem menekülhetek sokáig. Amire legfájóbban-sajgóbban emlékszem, az biztosítja, hogy sokáig éljek. Nagyapám biciklin jött haza az első világháborúból, ez volt az első bicikli a városban, képzeli valaki ezerkilencszázkilencvenkilenc utolsó éjszakáján, és csendesen, öregesen legyint: ugyan, mi ez a XXI. század az egészhez képest, mely bennem egyetlenegy kor: a szülőföld teljes képe. A szülőföld földrajzát nem lehet betanulni: országokat százszoros, utakat ezerszerez. A lélek egyetlen egészséges aszimmetriája, hogy anyához simuló gyermekben van az öntőforma. Ez a legnagyobb, ez a legmelegebb. Különben is: tanúkkal lehet bizonyítani, hogy a Nap itt süt egész napon át, elképzelhetetlen, mi megy végbe ezalatt máshol a föld kerekén! Minden egészséges emlékrendszer kezdetben arra épül, hogy az életnek vannak ízei, melyekről azt hiszem, hogy egyetlen hely, egyetlen táj, egyetlen város ízei. Az első zöldhagyma s az első ibolya. Az első lélegzet íze. Télen, tavasszal, ősszel, nyáron. Hajnalban, délben, este. A többit csak elhiszem, megtanulom. Hasonlítom. Martalja, Szentjános, Bogoly. Ezt a házat a főutcán akkor fejezték be, mikor én naponta erre jártam fel iskolába. Nem tudom, ki lakik benne, számomra erről nevezetes. Ez a csendes sarok mindig olyan történelmi. Mint két szent: két galamb ül mindig a toronyablakban, akkor se szállnak el, mikor robban a harangozás. A legrégibb hangszer itt Rákóczi harangja, a különös csak az, hogy majdnem mindenütt van belőle egy, mintha a nagy fejedelem nem a labanccal hancúrozott volna, hanem harangot öntött volna épp nálunk, a Palahegy alatt. Én meg is tudnám mutatni a műhelye egykori helyét, senkitől sem tanultam, senki nem vezetett nyomra, magam sem tudom, hogy is születhettem e táj pontos és csalhatatlan ismeretével. Ez a táj behunyt szemmel is látható, és látható egyaránt embernek, gondolatnak. Ez a táj, immár biztos, későn gyúrt koponyám belső földrajza szerint épült egy még nagyobb tájba. Ez a táj a szemem. A szempontom: innen Babilon, ide Róma... Emlékszel, azon az esős, de visszasütő délutánon egyszer csak se nem gyermek, se nem fiatalember, egyszer csak én voltam ez a táj, a dicsőség emberverő esői után, én maradtam a szülőföld. Ma nem is így igaz, nem kellett bekövetkezzék, s tudom, hogy túlélnek hattyúnyakú névtelen virágai és fái, annál nagylelkűbb törékeny életem ajánlata: bármilyen veszélyben legyek én, bármilyen örömben legyen más, de mindig legyen, aki ő, aki e tájat egyedül is hozza, hordozza már, mint a mag. Séta, séta a hóban, ír, aki jár, jár, aki ír, fekete-fehér betűk a nyomok, betűk az éjszakák a nappalok papírján, olvassa, aki itt jár, behunyt szemmel megpróbálja egy pillanatra a fák méltóságteljes nyugalmát, éli a helytállás nagy kalandját. Térdig földben, övig munkában, égig gondolatban.
Hol “indexált” sírjaink domborulnak A Balkán egy részén legalább egymás számlájára igyekeznek áthárítani a nagyobb vérengzéseket és rombolásokat. Vagyis máshol “ismeretlen tettesek” követik el a gyalázatosságokat. Bezzeg nálunk majdnem minden tettes mindenki számára ismert. Na és akkor mi van? — teheti fel a cinikus vagy elkeseredett kérdést a józan ész, mikor megáll, csak áll, álldogál, mert meg kell neki állni, olyasmik történnek naponta. Most például sobolányok egy csoportja (ahogy régi szép időkben a kezdeményezéseket kezdeni illett) azt kezdeményezte, hogy ha már öröknyughely, hát legyen kövér. Ne tessék fennakadni a tekervényeken: a mondat pontosan olyan “egyenes”, mint kincses Kolozsvár mostani urainak elképzelése mindenről, amihez csak hozzápiszkálhatnak, a demokrácia nagyobb dicsőségére. Am ilyen patkányos ötlet még az ugyancsak mindenből pénzfacsaró elvtársi (ön)kormányzatnak se jutott eszébe! Vagyis járuljon a pénztárablakhoz, s pengesse le szépen
a szabadrablásnak értelmezett “piacgazdaság” úgynevezett törvényei szerint kiönkényeskedett új tarifát, akinek családja itt porlad, ám ő elsodródott a világba valahová, csak legeslegvégül szeretne visszakerülni: hát fizessen 5000 (igen, ötezer) dollárt a sírhelyéért, vagy úgy kilapátolják abból a talpalatnyi földből is a gyökereit, mint a Yorick koponyáját. Illetve be se lapátolják anélkül... Az ötlet alapja a jól ismert vicsori logika: mindenki, aki nem ebben a csodálatos hazai valutában kapja a jövedelmét, az úgyis hivatalból mind milliomos és persze fejőstehén. Egyik magyar városi tanácsos megjegyzése szerint, ennyiért bizonyára Manhattanban is lehetne sírhelyhez jutni. Még tanulságosabb, amivel egy román kolléga kommentálja a kolozsvári Szabadság című lap riportjában, valamivel tágabban: a Kolozsvárt most dúló szép szabadságban a verklidallamos, álhazafias bőszszemétkedés összes vonatkozásának bírálatát sűríti ez az egyetlen mondat: “Ilyen összegért már érdemes eladni az országot?”... Minden világos, mélyen s legmélyebben tisztelt sírásók és sírásónők — kezdeném setét megnyitómat a valóságos vánpírok képzeletbeli bálján, mely máris áll: unokáink ott fognak tehát leborulni, hol indexált sírjaink domborulnak. Kezdem megszeretni a jogállamot, most, hogy látom: a legkörmönfontabb gazemberek ugyanolyan hévvel s persze hatékonyabban hivatkozhatnak rá, mint a jámbor szavazók és adófizetők nyája. Fityisz! — bégetni lehet, de a szabad sírok füvét úgyis más fogja lekaszálni, legitimice. Bizony egyre kevésbé vigasztaló, hogy állítólag itt megdőlt az emberellenes embertelenség, hogy helyet adjon az ember jól felfogott érdekében való embertelenkedésnek. Vivat Draculescu, aki most már nemcsak a szobrok szakértője, hanem a végső nyughelyek védőszentje is lesz, olyan sokáig, hogy közben lejár a sírbérletünk. Sőt, többször is lejár. Annak ütemére, ahogy az újabb országvesztők, városvesztők, faluvesztők, észvesztők bandái milyen mérvű lepusztulást tudnak előidézni hozzáértő kormányzásukkal. Mit sírhelyet, abba különben se lehet belehalni — maholnap már a betevő falatot se lehet megváltani ezzel a buzgó hazafiságból ország-világ előtt, bel- és külpiacon egyaránt devalvált, lejáratort lejjel. Annak idején, mikor az első osztályban az egyszeregynél tartottunk, megtanították, hogy 0 x 0 nullával egyenlő. Vigyázat, nehogy a két szabad és tiszta választás közötti korszak végösszege számokban és önkormányzatokban kifejezve egy szépen indexált semmivel legyen egyenlő, s a “haza” minden hazug szemszögből meglobogtatott maradék sorsa valóban ott helyezkedjék el, ahol a forradalmi lobogók közepén a lyuk.
Latabár malaca Hogy is mondja Krúdy: ülök egy fa alatt, és azt gondolom, amit akarok. Én is ülök a tévé előtt, és azt gondolom, hogy ezek vagy szadisták vagy hülyék. Hogy kik? Arra egy másik anekdotával válaszolok. A fáma szerint Latabár egyszer behajtott a tenyérnyi revűszínpadra három rózsás malacot. Ez a kicsi megyeri — mondta —, ez a középső soroksári, ez a nagy pedig Rákosi... Néhány hét múlva megismételte a mutatványt azzal a különbséggel, hogy mikor a harmadikhoz ért, így sóhajtott: ennek a nagy disznónak nem mondom ki a nevét, mert a múltkor is baj lett belőle! Nos, én sem mondom meg, kit tekintek a kutyák-macskák csauseszkujának, aki akkora hajcihővel szervezte meg a tévében a Whiskas-szerű tudományos táplálkozást a négylábúaknak, miközben a lakosság egy részének a karácsonyi menűhöz még a vízkására is alig telt. De most, hogy hirtelen meg kellett vonni a kedves néző Dallas-adagját — mert mint kiderült: Ewingék kacskaringós története csak amolyan ráadás, kapcsolt áru volt a Kent-reklám mellé —, ellenállhatatlanul arra kell gondolnom, hogy Az avagy Azok, akiket nem kívánok megnevezni, vagy hülyék, vagy szadisták. Hónapok óta tudták ugyanis, hogy január elsejétől nem lesz pixi-mixi reklám jó pénzért és kapcsolt áruért, csak mixi-pixi reklám ugyebár, ugyanolyan jó pénzért és kapcsolt érdekekért... Namármost: akkor vagy képtelenek egy ilyen elemi dolog megszervezésére, vagy szándékosan adták le szerte a lapokban a heti műsort JR-estől és Elly-mamástól, hogy aztán álszent sajnálkozással
az utolsó percben fityiszt mutassanak. Apropó: ez a heppje különben az egész bagázsnak, ezzel fitogtatják, hogy itt aztán demokrácia van, s tologatják jobb válláról a bal vállára, bal válláról a jobb vállára a felelősséget, hogy itt lassan semmi se lesz biztos, még az se, hogy szerdára csütörtök következik, még akkor se, ha ők csütörtököt mondtak. Sőt. De a Dallashuzavona, bárhogyan végződik, csak egy sápadt kis példa! Ez a hangját és helyét látszólag nem találó kedves valaki-valami (amit nem akarok megnevezni) azért folyton elárulja magát. A minap is könnybe lábadt szemmel szólított fel az együttünneplésre, mert 1956—57 telén, épp szilveszterkor indult be a román televízió. Hát igen, akkoriban többségünkben észre se vehettük. Mint most ők (nem akarom megnevezni), akik megfeledkeznek magukról, hogy a folytonosságon közben egy kis folt esett. Még a televízióban, sőt, általa is. Nos, nem lesz Kent-reklám, s oda a Dallasunk (az övék csak most kezdődik); de az a lepcsesen sznob reklám megmarad, mely betű szerint “pasteurizált” gyümölcslét hirdet egy bizonyos “Júrop” cég gyártmányaként. Hát igen: “Jurop” ott ül a fa alatt (mert ő már leszállt róla), s azt gondol, amit akar azokról, akiket most nem akarok megnevezni. Lásd Latabár esetét.
Irredenta halak Holtig tanul az ember. Most tudtam meg a bukaresti tévéből, hogy Szlovákia ősrégi országának déli részén él hatszázezer “magyar eredetű szlovák” is. Ezek szerint azt is tudatták velem, hogy 1918 előtt élt Erdélyben vagy hárommillió magyar, sőt, osztrákmagyar, aki román eredetű volt. Két tanulsága is van az ilyenfajta tendenciózus pontatlanságnak, csúsztatásnak, melynek az elmúlt évtizedekben anynyiszor voltunk némán tűrő áldozatai (voltunk már magyar eredetű, ajkú, származású, még magyar nemzetiségű románok, anélkül, hogy megkérdeztek volna bennünket)! Az első tanulság, hogy ne cselekedd mással, amit nem szeretnél, ha veled cselekednének. A másik, hogy a történelmi földrajz — akárkik beszéltek össze Micsurinnal — végső, pontos, tudományos könyvelése soha sehogy nem volt képes megbirkózni az efféle fataró megoldásokkal, ormányos borjúkkal és zebramadarakkal. Lám, Jugoszlávia lakói ugyancsak nem lettek jugoszláv nemzetiségűvé; csehszlovákokról sem tud (már) a világ, hová lett (észt, litván) a szovjet ember, s legfennebb Móricka kérdez rá angyali iróniájával a vonatkozó viccben, a vallonok és flamandok vitájában, hogy “mi, belgák, hova álljunk?” Különben akár tetszik, akár nem, Mecsareszkuéknak, a baszkok meg a katalánok sem akarnak spanyolosodra, az írek inkább válnak angolnává, mint angollá; manapság egyre több kis és nagy náció fedezi fel a maga identitását, egyáltalán nem azért, hogy a határok hálózatának felforgatásával megint felfordulást rendezzenek Európa háza táján. De azt már senki sem teheti — ennek fejében — magánüggyé, belüggyé, hogy mit művel a határai meghúzása után ottrekedt más nemzetiségűekkel. Ez állítólag a szobatisztaság egyik alapkritériuma lesz az új, kezdődő évezred békésebb, okosabb világában. El kell hogy higgyük, különben elkeserítőek a világ népeinek, nyelveinek, nemzeteinek kilátásai, és elképesztő lehetőségek nyílnak meg az összes nációk, idiómák kombinálhatósága előtt. Képzeljük el, mikor a tibeti Vatikánban megjelennek a mohamedán keresztények, vagy lajstromba vehetik valahol az első Habsburg kossuthokat... Az optimisták szerint a kis apostolok s a nagy diktátorjelöltek egyaránt észreveszik, hogy kizárólag szuronyokkal (vagy mítoszokkal, mákonyokkal) még náluk erősebb, csábosabb és nagyobb kutyák sem voltak képesek huzamosan felülkerekedni; csakis okos eszközökkel, megoldásokkal tudták — addig-ameddig — együtt tartani a maguk zsák bolháját. Az erőszak helyett vagy legalábbis mellé kellett még valaminek, ha nem egyéb, egy kis gazdasági jólétnek vagy kultúrfölénynek a mézesmadzagja vagy borjúkötele. Butábbak és lustábbak kíméljenek! — írta ki barlangja falára az első szuverén ősember, s azóta az ilyen, ha ráadásul csupán nyomorral és elnyomással kínálja a bekebelezetteket (pláne, ha szegények jobb napokat is láttak), az legalábbis elnézte a kalendáriumot, s valahol a mongol hordák vagy Konstantinápoly bevétele korában képzeli magát, rég bukott birodalmak balkézről örökölt génjei ütnek ki
belőle. Esetleg ennél is rémesebb veszettség szálldogált rá; azt álmodja, hogy a népek sorra mind nagy-Bábelbe gyűlnek vissza, s üdvözült mosollyal megtagadják, sutba dobják tévelygő poliglott múltjukat, hogy egynyelvűvé válhassanak. Ő-nyelvűvé... A többi néma csönd legyen! Arra fog ébredni, hogy egyik keze a Tigrisbe, másik az Eufráteszbe lóg. Csakhogy mindkettő a Duna egy-egy ága. Regensburg alatt, Pozsony alatt, Calafat és Ruszcsuk alatt. Tele néma, de szakadár halakkal. Akik víz alatti aknamunkával készítik elő a többnyelvű hallgatást. Azért is!
A lokriszi nyakkendő Régen élt emberek régen volt bölcsességét ízlelem: hogy is volt akkor, hogyan éli át az eleven az ő tehetségét, az ő működő okosságát? Én idézem Turnowskyt, ő idézi Gustav Steffent, aki Anatole Francera hivatkozik, mert nála fordul elő Róma egyik eldöngetőjének neve, s máris helyben vagyunk, kínunkban jöhet a vicc: azt mondják, ezelőtt párezer évvel az antik Hellászban, azon belül is Lokriszban az volt a szokás, hogy a szónok kötéllel a nyakán kellett hogy megjelenjék az emelvényen. Ez eredetileg nem szimbólum volt csupán, az ősök ősei idejében, ha a szónokot hazugságon fogták, saját kötelénél fogva lógott is menten. E bájos népszokásnak napjainkban is számos híve akadna, sajnos, mikrofonra nem lehet akasztani. Steffen viszont arra szolgáltat példát, hogy nincsenek kiúttalan helyzetek. Éppen Berlinben rendezte sajtó alá egyik könyvét, melyben leszögezi, hogy a kultúra és termelési rend mai fokán a népek annyira egymásra vannak utalva, elképzelhetetlen, hogy egymás nélkül élni tudjanak. Sajnos, a kiadás éve 1914, s az elméletet a gyakorlat vaskosan kigúnyolni készült. Az előszóba tehát a szerző a következőket szúrta be: “Megállapítható, hogy a népek értintkezésébe nem állhat be szünet. Íme, most is folyik. Csakhogy ami eddig békés volt, most heves.”... Mesélik azt is, hogy valami egzotikus uralkodó egyszer megunta ezt a heves érintkezést a szomszédsággal, s összehívta a taná-csot, mondván, “mielőtt olyan fontos dologban döntenénk, mint a következő hadüzenet, legjobb lesz, ha az egykori haruspexek módszeréhez folyamodunk, akik az állatok beleinek tanulmányozása révén döntötték el a vitás kérdéseket. Nos, javaslom, hogy galambok helyett a diplomatákat vegyük elő!” Az újszerű megoldás nagyon megnyerte a bölcsek tetszését, és így közölték azt a szomszéd fejedelemségekkel is. Mire gyorsan híre ment a dolognak, nyilván megtudták a diplomaták is—s a háborúk hirtelen abbamaradtak.. . Itt a vége, fuss el véle, só- hajthatna fel megkönnyebbülten az ember, ha egyéb beszédes dolgok is nem bukkannának fel. Korántsem csupán mesebeliek. Se vége, se hossza a jóformán ismeretlenül lappangó tanulságoknak. — Ki ellen megyünk háborúba? — kérdezte főnökét a hadra kelt sereg egyik harcosa. — Az ellen, akit az istenek utálnak — felelte meggyőződéssel a vandálok királya. A háborúk tartama alatt azonban sosem lehet tudni, hogy kit szeret, s kit utál az isten. A mindig kétkedő Anatole France megjegyzése szerint csak a végén szokott kiderülni, hogy isten mindig a győztes batalionok pártján áll. De hát két évszázadon át tartottak annak idején a keresztes hadjáratok: az egész nyugati világ harcolt a hitetlenek ellen a Szent Sír visszaszerzéséért. Százezrek pusztultak bele a küzdelembe. Ha valaki közben nyilatkozhatott volna a nem létező világsajtónak, s megjósolja, hogy mikor a keresztény államoknak majd módjukban áll egyetlen határozattal kimondani, hogy márpedig a Szentföld így meg úgy — és alig húszpercnyi tanakodás után a berlini kongresszus 1878-ban úgy dönt, hogy maradjon minden úgy, ahogy a Szaladin és egyéb szultánok elől megszaladok hagyták—, akkor azt a jóst elmebetegnek tekintették volna. Mindezeken Turnowsky mélabús iróniával egy jó fél évszázaddal ezelőtt töprengett. És fogalma se lehetett holmi öbölháborúk s egyéb szuezek, gazák és hebronok koráról. Amikor a szónokok és diplomaták már régen nem viselnek lokriszi nyakkendőt, sajnos.
Betlehem-választás Sokféleképpen lehet megközelítni. Teveháton, turistabuszon, tankon, attól függ. Hogy csupán kis kedvcsináló gyanánt kell kibírni még kétezer ilyen évet egy ilyen történelemben? Mert akkor akár jöhet uraságtól levetett videokazettákról egy kis nótázás, az is elég. Ahelyett, hogy!... Már a hangsúly is számít. Meg volt a karácsony, s igazán jobb volt, mint Szarajevóban, most jöhet a vízkereszt, vagy amit akartok. Heródes sem első, sem utolsó nem volt abban a sorban. Mint ahogy itt vannak velünk a hivatásos peszszimisták és optimisták is. Megint nyitva az idő zsinórpadlása, jól járjuk körül a terepet, repüljük körbe, és kocogjunk szamárháton Egyiptom felé, vagy Egyiptom felől dzsippel, netalán kelet-közép-európai pegazussal, címersassal, csalogánnyal és/vagy pacsirtával. Nézzünk farkasszemet Isten szemével ökörszemmel, mindenképpen előbb madártávlatból válasszunk kort, házat s hazát, csak azután érkezzünk meg a jászolba, hálózsákba, menynyezetes nyoszolyára, fogdai emeletes ágyikóba. Reggel, ébredés után úgyis kezdődik az új év, új hecc. Az újjászületés. De csak annak, aki máig kibírta.,. Kamasz korunkban kora esti horda-sétáinkon, hangoskodó korzózások közepette néha olyasmik kerültek felszínre, hogy mit is ért volna Mohácsnál egy tank. Vagy legalább egy géppisztoly. Boldog negatív scifi. Hogy a Mikulás harckocsit vezet a török ellen. Angyali vagy baromi naivsága még egy nemzedéknek, akit át lehetett verni, be lehetett fogni, felfüggesztve a tíz, helyettesítve a száz parancsolatot, egyáltalán le lehetett életni vele az életet, pár megrendülés, sok csalódás, fojtott felhördülés közepette. A világ ma méginkább telítve a borzalmak iránt. Ártatlan gyermekeket is ítélnek látatlanban golyóáltalira. Jó napot, Hacsek! Rossz napot, Sajó! Maga nem a maszkabálból hazatántorgó spicces denevér, s ez nem a tévedések vígjátéka. Egyszerűen bezárták ebbe a test határánál kezdődő börtönbe, beleszülték ebbe a betlehembe: az emberbe. Úgyhogy van egy jó hírem, s egy még jobb...
Tartalom bizalmassági indítvány 5 Olvasatok 7 Münchausen Pisában 10 A sznobériai garnizon 32 Hektorok hátán, Rómák romjain... 22 Arányok 24 Kitántorogni Amerikákba 26 Rom-szilva, rom-körte... 28 Tévé-tevők 30 “Ami december 22-ével megszűnt...”, s ami nem 33 Gondolatok az esélyről 38 Tudatterrorizmus 41 Teneriffe hóban 43 A villamos, amivel integetnek 45 Bunkó sapiens, a hajótörött 47 Legyek az olajnyomaton 50 A jerikói trombitás 52 Túl a tolerancián... boldogok leszünk 63 Kövön alul nem szabad! 65 A liberális majom 67 Válaszok Adonyi Nagy Mária kérdéseire 68 Fekete február 73 Kant, kantin, karantin... 75 Rendhagyó kritika egy szabályos életműtöredékről 82 Ott, ahol zúg az a négy golyó... 85 Kolozsvár, Karolina tér 87 Nagy-Verona alapításának esete 90 “Itt az Írás...” 93 Rossz napokon jól nézünk ki! 103 Egy kis tűzrevaló 106 Korok papírformája 307 Sír a múlt előttem... 329 “I ♥ Auróra” 130 Közregény 132 A staféta 134 Nincs, de van 140 Szabályos séták szülőhelyem körül 156 Hol “indexált” sírjaink domborulnak 160 Latabár malaca 162 Irredenta halak 164 A lokriszi nyakkendő 166 Betlehem-választás 168
KOMP-PRESS KIADÓ Kolozsvár, Iaşilor (Nagy-Szamos) utca 14. Felelős kiadó: Cseke Péter Telefon- és faxszám: 00-40-64-136530 Postacím: 3400 Cluj, c.p. 273, Románia A könyv szerkesztője: Cseke Péter Grafikus: Deák Ferenc Műszaki szerkesztő: Géczi János Korrektor: Miess Emma Számítógépes szedés: Gyík Enikő Számítógépes tördelés: Lakó Boglár Alak: 70 X 100/24 Kiadói ívek száma: 6,696 Nyomdai ívek száma: 7,16