SEGÉDANYAG „KÖZPOLITIKA ÉS NEMZETPOLITIKA” TÁRGYHOZ
1
Az 1990 utáni magyar kormányzati rendszer jellemzői A rendszerváltás folyamatában kialakított magyar alkotmányos és kormányzati rendszer alapvető jellemzőinek meghatározásakor számos vita volt, kezdve az államfő választásának kérdésétől (nép válassza-e vagy a parlament) el egészen az országgyűlés felépítéséig (kétkamarás vagy egykamarás). A végül politikai kompromisszumok eredményeként kialakult, és nagyon sok tekintetben az akkori Német Szövetségi Köztársaság alkotmányos berendezkedésének mintájára kialakított rendszer ugyanakkor stabilnak és működőképesnek bizonyult. A szocialista időkben keletkezett (és az 1990-es évek elejére teljesen átalakított) alkotmány stabil alapokat adott a politikai és kormányzati rendszer működéséhez, míg végül 2011-ben új Alaptörvényt fogadott el az Országgyűlés. Az új Alaptörvény sem változtatta meg azonban ennek a politikai rendszernek az alapvető jellemzőit. Magyarország államformája köztársaság, a kormányformája pedig parlamentáris kormányforma (ami a demokratikus kormányformák egyik alaptípusa). A német minta hatását mutatja az igen erős végrehajtó hatalom (amely a miniszterelnök kezében összpontosul), és ami miatt „kancellár-demokráciának” is szokás nevezni a magyar rendszert. A törvényhozó hatalmat a parlament gyakorolja, amelyet több garancia is véd az erős végrehajtással szemben. Az államfő a magyar rendszerben gyenge közjogi hatalommal bír, mert jogköreinek túlnyomó része reprezentatív, szimbolikus jogkör. Ez abból adódik, hogy az államfő semmilyen formában nem részese a végrehajtó hatalomnak, és törvényhozó jogkörei sincsenek, bár a törvényhozás kapcsán vannak olyan jogosítványai (pl. a törvénykezdeményezés joga vagy a vétó), melyekkel képes befolyásolni a parlament munkáját.
Az 1990 utáni magyar alkotmányos és kormányzati rendszer legfontosabb jellemzői:
1. A végrehajtás tagjai a parlamentnek is tagjai, azaz a végrehajtók törvényhozók is egyben. Nem érvényesül a hatalmi ágak közötti személyi összeférhetetlenség. 2. A kormány csak parlamenti többséggel tud kormányozni, a parlamenttől kapja megbízatását és a parlamentnek is felelős. 3. Elfogadott a nyugati demokráciákban, hogy a kormányfő kezdeményezésére - az államfőn keresztül - a parlament feloszlatható. Magyarországon azonban ez a lehetősége nincs meg a kormányfőnek. 4. A parlamentáris kormányzatban elválik az elnök és a miniszterelnök személye. A miniszterelnök kezében van a végrehajtó hatalom, az elnök ezért gyenge, reprezentatív hatalommal rendelkezik. Az elnököt a parlament választja és nem a választópolgárok közvetlenül. 5. A kormányban a KABINET-ELV érvényesül: a kormányfő (jogköreit tekintve) kiemelkedik a miniszterek sorából, de azoknak is van önálló politikai felelőssége. A miniszterek a parlamentnek is felelősek (bizalmatlansági indítvánnyal megbuktathatóak). A miniszterelnök státusza „bebetonozott” a parlamentben: megbuktatni csak konstruktív bizalmatlansági indítvánnyal lehet. 2
6. A kormány kiemelt résztvevője a parlamenti törvényhozásnak (napirendi javaslat, törvénykezdeményezés joga). 7. Többségi elv a döntéshozatalban és a kormány parlament előtti felelősségében. 8. A kormány és a parlament közötti politikai egységet (többség révén) a pártok biztosítják, a fegyelmezett pártfrakciók. A kormány így tudja kontrollálni a törvényhozást. 9. A hatalmi ágak klasszikus megosztását ÚJ DUALIZMUS: a kormány és ellenzéke közötti ellentét váltja fel. Ez az összefonódás Magyarországon is jellemző: a kormány tagjai általában képviselők is. 10. Az alkotmány módosítása az Országgyűlés feladata maradt, nem jött létre alkotmányozó nemzetgyűlés. A parlament alkotmányozó intézmény, mert 2/3-os többséggel módosíthatja az alkotmányt. 11. A törvényhozás erősítése a végrehajtással szemben: a 2/3-os többség a kisebbségi vétót teszi lehetővé. 12. VEGYES VÁLASZTÁSI RENDSZER. Azaz az egyéni mandátumok és a listás mandátumok keverése. Arányos választási rendszer - nehezen tudja egy párt „túlgyőzni” magát.
3
A magyar politikai kultúra és pártrendszer sajátosságai A MAGYAR PÁRTRENDSZER KONCENTRÁCIÓJA A magyar pártrendszer 1990-ben többpártrendszer volt, de azóta folyamatos koncentráció figyelhető meg a pártrendszerben. Mit jelent ez? A koncentráció több folyamatot is jelöl: -
csökken a parlamenti pártok száma, a parlamenti pártok súlya növekszik a parlamenten kívüli pártokkal szemben, a parlamenti pártok közötti erőviszonyok átrendeződnek, az erősek tovább erősödnek, a gyengébbek tovább gyengülnek.
Egészen pontosan azt jelenti a koncentráció, hogy annál koncentráltabb egy pártrendszer minél kevesebb párt birtokolja a szavazatok minél nagyobb hányadát. Már 1994-re a kvázi domináns kétpártrendszer felé mozdult el a magyar pártrendszer, bár annak minden mutatóját nem érte el. (A első párt megszerezte ugyan az első három szavazatainak 51%-kát, de egyedül nem szerzett 35%-kot.) A magyar pártrendszer 2010-re a kvázi kétpártrendszerek minden sajátosságát magán viseli, de azon belül is egy párt jelentős dominanciája mutatható ki. A pártrendszer koncentrációjának folyamata úgy zajlott, hogy: - A két nagy rendszerváltó párt fokozatosan veszített a támogatottságából, végül el is tűnt a politikai palettáról. - A két ezután kialakuló nagy párt (FIDESZ, MSZP) nem párhuzamosan, hanem aszikronikus jelleggel emelkedett nagy párttá, az MSZP fokozatosan lett nagy baloldali párt, a FIDESZ viszont jelentős hullámvölgyekkel (1994 után kis párt lett megint, majd 1998től erősödött jelentősen a támogatottsága). - A középpártok ezzel párhuzamosan lassanként el is tűntek a pártrendszerből, és ma már az egykor domináns baloldali párt, az MSZP is középpárttá zsugorodott, miközben új középpártok jelentek meg a színen (Jobbik).
A magyar politikai kultúra jellege A magyar politikai kultúra egyértelműen a fragmentált politikai kultúrák közé tartozik, már csak azért is, mert olyan törésvonalak vannak jelen a magyar társadalomban, amelyek markáns ideológiai és értékközösségek kialakulását erősítik. A FRAGMENTÁLT politikai kultúrában a társadalomban olyan ideológiai-kulturálisvallási-nyelvi vagy más értékalapú törésvonalak vannak, amelyek miatt az egyes társadalmi csoportok egyben zárt politikai közösségeket, „táborokat” alkotnak. Az ilyen politikai kultúrában a politikai erősen ideologikus és érzelmi jellegű, mert (sokszor egymást kizáró) értékek, meggyőződések ütköznek. Gyakran előfordul az is, hogy egy társadalmi csoport egyféle osztályhelyzettel bír, azaz egy kisebbség például csak az alacsonyan fizetett kétkezi 4
munkásság körében van jelen. Az ilyen társadalmakban a különböző identitásformák egymást erősítik (pl. ha valaki katolikus, akkor a jobboldal mellett kötelezi el magát, vagy, mert ott képviselik a számára fontos értékeket, vagy történelmi okokból).
A három kontinentális SZUBKULTÚRA: 1. PREINDUSZTRIÁLIS KATOLIKUS (JOBBOLDALI POLGÁRI KÖZÉPOSZTÁLY ÉS AGRÁRNÉPESSÉG) 2. SZEKULARIZÁLT RÉGI KÖZÉPOSZTÁLY (ÉRTELMISÉG) 3. IPAROSODÁS NYOMÁN KIALAJLÓ MUNKÁSOSZTÁLYI (BALOLDAL) A magyar politikai kultúra három törésvonala (ezek az európai országok többségére jellemző törésvonalak): 1. VALLÁSOS-SZEKULÁRIS ellentét. Magyarországon fontos törésvonallá vált ez az ellentét, a bal-jobb politikai tengely mögötti szavazóbázisok kialakulásában jelentős szerepe van. (FIDESZ, KDNP, JOBBIK) Minél inkább vallásos valaki és minél gyakrabban jár templomba, a felmérések szerint annál nagyobb a valószínűsége, hogy valamelyik jobbközép pártot támogatja. És fordítva, minél kevésbé vallásos, annál nagyobb a valószínűsége, hogy liberális vagy szocialista pártra fog szavazni. (Ennek ráadásul Magyarországon történelmi gyökerei is vannak, miután a kommunista időszakban a hatalom üldözte az egyházakat, ezért a rendszerváltás után a vallásos tömegeknél elvi kérdéssé vált a baloldali pártokkal való szembehelyezkedés.) 2. Az OSZTÁLYELLENTÉT. Magyarországon a kommunizmus időszaka megszüntette a klasszikus társadalmi osztályokat (vagyonos felsőosztály, kispolgárság, munkásosztály), így az osztályellentét a rendszerváltás után inkább az egykori kommunista rendszer támogatói és annak ellenfelei közötti ellentétté vált. (A baloldali szavazók között jelentősen nagyobb számban voltak/vannak az egykori állampárt, az MSZMP tagjai, illetve a Kádár-rendszerrel szimpatizálók.) Ezt nevezzük politikai osztálytagoltságnak. 3. VIDÉK-VÁROS/AGRÁR-IPARI ELLENTÉT. Ez az ellentét egyre inkább eltűnőben van Magyarországon, aminek részben oka a nagyfokú urbanizáció, a mezőgazdaságból élő népesség jelentős csökkenése, és a tipikus agrárpártok (FKgP) eltűnése.
5
A közpolitikai döntéshozatal Magyarországon A közpolitikai döntések nagy százaléka valamilyen jogszabályban ölt testet (törvényjavaslat, miniszteri rendelet, kormányrendelet). Ezek megalkotásának mechanizmusa aránylag jól leírható.
1. A közigazgatási egyeztetés mechanizmusai Első aktus: döntési javaslat felmerülése. A közigazgatás itt gyakran „kényszerpályán” van, mert a kormányzati előterjesztések korábbi jogszabályokból következő kötelező döntési javaslatok, leginkább törvények végrehajtására. Másfelől a kormányprogram végrehajtása jelenti a javaslatok másik nagy részét. Fontos, hogy a kormány mindig alkot határozatot a kormány ügyrendjéről (lásd az anyagban!).
1.1 A minisztériumi szak A minisztériumokon belüli munkafolyamatok nagyrészt a rendszerváltás előtt már kialakultak, és napjainkig megmaradtak. Az első szakmai javaslat a MINISZTÉRIUMI FŐOSZTÁLYON készül el. A jogszabálytervezet végső kodifikációját a JOGI FŐOSZTÁLY látja el. A minisztériumon belüli egyeztetést az illetékes szakmai főosztály végzi, a végső egyeztetést a miniszteri értekezleten folytatják le. Itt véglegesítik a miniszteri rendeleteket és a minisztériumot elhagyó magasabb szintű jogszabálytervezeteket (törvényjavaslat, kormányrendelet). Az utóbbi évek tendenciája: a szakmai és a jogi főosztály közül az előbbi tölt be hangsúlyosabb szerepet, gyakran ezekez a főosztályokon belül is van jogász, aki a kodifikációs munkát végzi, vagy külső cégekkel, irodákkal kötnek szerződést. Csökken továbbá a miniszteri értekezlet szerepe, sok helyen meg is szűnt.
1.2 A tárcák közötti egyeztetés A minisztériumi javaslatot ez után TÁRCAKÖRÖZÉSRE küldik, azaz megküldik az összes (illetékes) minisztériumnak. Régebben minden minisztériumnak megküldték ezeket, ma már általánosabb, hogy csak a döntés által érintett tárcák kapják meg a javaslatokat. A tárcaegyeztetés során a jogi és szakmai főosztályok vezetői leveleznek (egyeztetnek) egymással. A javaslatot formálisan a közigazgatási államtitkár írja alá.
6
Az előterjesztések véleményezésére szánt idő is jelentősen csökkent az utóbbi években, a kezdeti 15 napról sok esetben 24 órás határidőre tértek át. Kialakult gyakorlat, hogy a javaslattal szemben érkezett ellenvetések megvitatására a donor minisztérium személyes egyeztetést tarthat. (Az értekezletet a közigazgatási államtitkárok tartják, az érintett minisztériumokból pedig államtitkár-helyettesek vagy főosztályvezetők vesznek rajta részt. De kényes kérdésekben maguk a miniszterek egyeztetnek egymással.)
1.3 A Miniszterelnöki Hivatal szerepe az egyeztetésekben 1990-2010 között működött a Miniszterelnöki Hivatal (MEH) a magyar kormányzati struktúrában. Feladata: a kormányon belüli koordináció, tárcák közötti összehangoló szerep, az összkormányzati szempontok érvényesítése az ágazati vagy reszortérdekekkel szemben. (Mit jelent az ágazati vagy reszortérdek?) A MEH-nek arra is lehetősége van, hogy „a kormányprogram megvalósulása szempontjából kiemelt fontosságú törvényjavaslatok esetében” a miniszterelnök külön döntése alapján a MEH maga is végezhet törvény-előkészítést a többi tárca kizárásával. (Ez a gyakorlatban egyébként nem valósult meg.) A Miniszterelnöki Hivatal a mai formájában nem létezik, szerepét a mai kormányzati struktúrában két kormányzati szerv vette át: Kormányiroda – helyettes államtitkár vezeti és a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumhoz tartozik. Miniszterelnökség – államtitkár vezeti, külön kormányzati szerv.
1.4 A Közigazgatási Államtitkári Értekezlet (KÁT) 1990-ben jött létre, addig ugyanis a kormányzati döntéshozatal szervezetlen volt. A szakmai előterjesztések a tárcaegyeztetés után közvetlenül a kormányülésre kerültek, ahol időrabló kodifikációs viták folytak. Feladata: a kormányzati előterjesztése megvitatása, a kormányülésre csak a jóváhagyásával kerülhetnek a javaslatok. Az értekezleten a minisztériumok közigazgatási államtitkárai vesznek részt. A Kormány ülésére benyújtott minden előterjesztést és jelentést, ideértve a kormánybiztosok előterjesztéseit (jelentéseit) is, előzetesen közigazgatási államtitkári értekezleten kell megtárgyalni, amely a Kormány általános hatáskörű döntés-előkészítő testületeként a kormányülések előkészítésének általános szakmai, szervező, egyeztető és ellenőrző fórumaként működik. A közigazgatási államtitkári értekezlet feladata a Kormány üléseinek előkészítése. Ennek keretében állást foglal az előterjesztések és jelentések kormánydöntésre való alkalmasságáról, napirendre vételéről, illetőleg a további egyeztetések, valamint az előterjesztés átdolgozásának, kiegészítésének szükségességéről. Ha a közigazgatási államtitkári értekezlet ülésén az előterjesztéssel (jelentéssel) kapcsolatban – előkészítési 7
vagy egyeztetési hiányosságokból adódóan – jelentősebb új elem merülne fel, a közigazgatási államtitkári értekezlet az előterjesztést (jelentést) leveheti a napirendjéről és újabb egyeztetést írhat elő. A közigazgatási államtitkári értekezletet a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium közigazgatási államtitkára hívja össze, szervezi és vezeti. A közigazgatási államtitkári értekezlet rendszeresen – általában hetenként – tart ülést. A közigazgatási államtitkári értekezlet napirendjét a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium közigazgatási államtitkára legkésőbb az ülést megelőző második munkanapon állapítja meg. A közigazgatási államtitkári értekezlet résztvevői a) a minisztériumok közigazgatási államtitkárai, valamint b) a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Kormányirodát irányító, továbbá c) a közigazgatási stratégiáért felelős helyettes államtitkárai, d) a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium kormányzati kommunikációért felelős államtitkára, e) a Nemzetgazdasági Minisztérium államháztartásért felelős államtitkára, f) a Miniszterelnökség helyettes államtitkára, a Központi Statisztikai Hivatal elnöke, g) a Kormányzati Ellenőrzési Hivatal elnöke és h) a kormányszóvivő állandó meghívottként vesz részt. A közigazgatási államtitkári értekezletre a feladatkörét érintő előterjesztések tárgyalásához a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium más helyettes államtitkárát, a kormánybiztost, a kormányhivatal vezetőjét, valamint a Magyar Nemzeti Bank alelnökét meg kell hívni. A Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium közigazgatási államtitkára a közigazgatási államtitkári értekezletre más személyt is meghívhat. A közigazgatási államtitkári értekezlet a napirendjére tűzött előterjesztéseket és jelentéseket megvitatja, azok tekintetében állást foglal és a Kormánynak javaslatokat tesz. Az előterjesztés tartalmi feltételei A törvényjavaslatokról, országgyűlési határozatokról szóló előterjesztések előkészítését úgy kell ütemezni, hogy azok a jogalkotásról szóló törvényben, illetőleg az Országgyűlés Házszabályában meghatározott időpontban benyújthatók legyenek. Az európai uniós tagságból fakadó jogalkotási kötelezettségekkel kapcsolatos előterjesztések előkészítését úgy kell ütemezni, hogy azok a kötelezettség teljesítésére meghatározott határidőn belül elfogadhatóak legyenek. Az előterjesztésben - a szakmai részletkérdések mellőzésével - röviden be kell mutatni a megalapozott döntéshez szükséges információkat, így különösen a javasolt intézkedésnek a kormányprogramhoz való illeszkedését, indokait, lényegét, főbb tartalmi jellemzőit, költségkihatását, valamint várható gazdasági, költségvetési, társadalmi, igazgatási, államháztartási, nemzetközi és egyéb hatásait - szükség szerint példákkal és számításokkal alátámasztva -, illetve következményeit (hatásvizsgálati lap), jogszabály esetében ezen túlmenően az alkalmazhatóság feltételeit, valamint a természetes személyek és a vállalkozások adminisztratív terhei csökkentését, illetve ezek növekedése esetén az azt elkerülhetetlenül szükségessé tevő szempontokat, továbbá hatósági eljárás esetében az 8
elektronizálás ütemezését. Az előterjesztésnek tartalmaznia kell a döntés kommunikációjára vonatkozó javaslatot is. Ha jogszabály vagy nemzetközi szerződés az Európai Unió jogából eredő tagállami kötelezettségeket érint, az előterjesztésben tájékoztatást kell adni arról is, hogy a javasolt szabályozás összeegyeztethető-e az Európai Unió jogával, az európai uniós jogi aktusok átültetését vagy végrehajtását szolgáló jogszabálytervezetekre vonatkozó előterjesztésekhez pedig részletes táblázatot kell csatolni, amelyben fel kell tüntetni, hogy az uniós jogi aktus egyes rendelkezéseinek a tervezet mely rendelkezései felelnek meg (megfelelési táblázat). Ha a jogszabálytervezetet az európai közösségi jog szerint előzetesen meg kell küldeni véleményezésre az Európai Bizottságnak, az Európai Központi Banknak, illetve az Európai Unió tagállamainak, a megküldési kötelezettség teljesítésére vonatkozó nyilatkozatot csatolni kell. Az előterjesztésnek tartalmaznia kell a tárgyra vonatkozó főbb megállapítások és javaslatok összefoglalását, továbbá a pontosan megfogalmazott döntési javaslatot. Az előterjesztésnek indokolt esetben tartalmaznia kell a végrehajtási jogszabály tervezetét is. Azokat a vitás kérdéseket, amelyekben nem alakult ki egyetértés, az előterjesztésben - az eltérő vélemények ismertetésével - döntéshozatalra alkalmas módon be kell mutatni. Ha a megalapozott állásfoglalás ezt szükségessé teszi, két vagy több azonos részletességgel kidolgozott változatot kell ismertetni. Az előterjesztésnek tartalmaznia kell a társadalmi és érdek-képviseleti szervezetekkel, szakmai testületekkel az előterjesztéssel kapcsolatban folytatott egyeztetések összefoglalóját. Ha a Kormány a jogi szabályozás indokoltságának vizsgálatára szakértői bizottságot hozott létre, annak jelentését az előterjesztéshez csatolni kell. Törvénytervezet vagy országgyűlési határozattervezet esetében az előterjesztésnek tartalmaznia kell az előterjesztőnek az országgyűlési tárgyalási módra (sürgős, kivételes, kivételes és sürgős eljárás) vonatkozó javaslatát, valamint ennek indokait. […] Az előterjesztéshez tömör vezetői összefoglalót kell csatolni, amely az előterjesztés jelentőségéhez és jellegéhez igazodva tartalmazza az ügy és a döntési javaslat lényegét. […] 1.5 A kormányülés A kormányülés a közigazgatási egyeztetés utolsó lépése. Az ülés napirendjének javaslatát a közigazgatási államtitkári értekezlet állásfoglalásainak figyelembevételével - a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium közigazgatási államtitkárának javaslatára a 9
közigazgatási és igazságügyi miniszter hagyja jóvá és a közigazgatási államtitkár küldi ki legkésőbb az ülést megelőző második munkanapon az ülés résztvevőinek. A végleges napirendről a Kormány dönt. A Kormány ülésén részt vesznek a Kormány tagjai, tanácskozási joggal az állandó meghívottak, az előterjesztők és a miniszterelnök által meghívott személyek. A meghívás személyre szólóan történik, az ülésen csak a meghívott vehet részt. A Kormány ülésére állandó meghívottak: a) a Miniszterelnökséget vezető államtitkár b) a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium kommunikációs feladatokért felelős államtitkára c) a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium közigazgatási államtitkára d) a miniszterelnök szóvivője (miniszterelnöki biztos) e) a kormányszóvivő. Kormány tagjai a Kormány ülésén személyesen kötelesek részt venni. E kötelezettség alól a miniszterelnök adhat felmentést. A Kormány ülésén a minisztert – akadályoztatása esetén – az erre kijelölt államtitkár helyettesíti, ha pedig ő is akadályoztatva van, az ülésen a közigazgatási államtitkár tanácskozási joggal vesz részt. Az állandó meghívottat a Kormány ülésén a Miniszterelnökség, illetve a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium szervezeti és működési szabályzata szerint helyettesítésre jogosult vezető helyettesítheti. A Kormány határozatképes, ha tagjainak több mint fele jelen van. A Kormány tagjait a testületi döntések meghozatalában egyenlő szavazati jog illeti meg. A döntéseket szavazattöbbséggel hozzák, szavazategyenlőség esetén a miniszterelnök szavazata dönt. A Kormány döntését a miniszterelnök mondja ki. A Kormány ülése a benyújtott előterjesztések, jelentések megtárgyalásából, döntések meghozatalából, szóbeli eszmecseréből, eligazításból és bejelentésekből áll.
2. A szakmai és érdekszervezetek becsatornázása a döntéshozatal mechanizmusaiba Magyarországon a jogalkotási törvény 1987 óta előírja, hogy „a jogalkalmazó szerveket, a társadalmi szervezeteket és az érdekképviseleti szerveket be kell vonni az olyan jogszabályok tervezeteinek elkészítésébe, amelyek az általuk képviselt és védett érdekeket, illetőleg társadalmi viszonyokat érintik.” A 2010. évi CXXXI. törvény pedig kötelezővé teszi a jogalkotók számára a társadalmi egyeztetés lefolytatását a jogszabály-alkotási folyamatban.
2010. évi CXXXI. törvény
2. Alapelvek 10
2. § (1) A társadalmi egyeztetés során biztosítani kell, hogy a véleményezési folyamatban a véleményeknek - különös tekintettel a hátrányos helyzetű, társadalmigazdasági szempontból marginalizált csoportok véleményére - a lehető legszélesebb köre jelenjen meg. (2) A jogszabályok előkészítése során biztosítani kell az egyeztetések átláthatóságát, azok minél teljesebb körű nyilvánosságát. (3) A társadalmi egyeztetés során az abban részt vevők kölcsönösen együttműködve kötelesek eljárni. 5. § (1) Társadalmi egyeztetésre kell bocsátani a) a törvény, b) a kormányrendelet, c) a miniszteri rendelet tervezetét és indokolását (a továbbiakban együtt: tervezet). (2) A tervezet társadalmi egyeztetésre bocsátását megelőzően a jogszabály előkészítéséért felelős miniszter döntése alapján társadalmi egyeztetésre lehet bocsátani a tervezet koncepcióját is. 7. § (1) A társadalmi egyeztetés formái a következők: a) a honlapon megadott elérhetőségen keresztül biztosított véleményezés (a továbbiakban: általános egyeztetés), és b) a jogszabály előkészítéséért felelős miniszter által bevont személyek, intézmények és szervezetek által történő közvetlen véleményezés (a továbbiakban: közvetlen egyeztetés). (2) A jogszabály előkészítéséért felelős miniszter az (1) bekezdésben meghatározott egyeztetési formákon kívül más formákat is igénybe vehet az egyeztetés lefolytatásához. 8. § (1) Társadalmi egyeztetés keretében általános egyeztetés tartása minden esetben kötelező. (2) Az 5. §-ban meghatározottak alapján közzé kell tenni a honlapon a társadalmi egyeztetésre bocsátott tervezetet, koncepciót. (3) A tervezettel együtt közzé kell tenni a jogalkotásról szóló törvényben meghatározott előzetes hatásvizsgálat összefoglalóját. (4) E törvény 5. § (5) bekezdése alapján a társadalmi egyezetésre nem bocsátott tervezeteket is közzé kell tenni a honlapon. 9. § (1) A honlapon megadott elektronikus levélcímen keresztül bárki véleményt nyilváníthat a társadalmi egyeztetésre bocsátás céljából közzétett tervezetről, koncepcióról. A vélemények beérkezéséről visszaigazolást kell küldeni. (2) A névtelenül beérkezett véleményeket azok figyelembevétele nélkül törölni kell. 13. § (1) A jogszabály előkészítéséért felelős miniszter stratégiai partnerségi megállapodásokat alakít ki. A jogszabály előkészítéséért felelős miniszter e megállapodások révén szoros együttműködést alakíthat ki azon szervezetekkel, amelyek készek a kölcsönös együttműködésre, és amelyek az adott jogterületek szabályozásának előkészítésében széles társadalmi érdeket jelenítenek meg vagy az adott jogterületen tudományos tevékenységet végeznek (a továbbiakban: stratégiai partner). (2) Stratégiai partnerség alakítható ki különösen 11
a) a civil szervezetekkel, b)7 bevett egyházakkal, c) szakmai, tudományos szervezetettel, d)8 országos nemzetiségi önkormányzatokkal, e) érdek-képviseleti szervezetekkel, f) köztestületekkel, valamint g) a felsőoktatási intézmények képviselőivel. A legfontosabb fórum, mely a döntés-előkészítés folyamatába bevonja az érdekelt szakmai szervezeteket a Nemzeti Gazdasági és Társadalmi Tanács, melynek a költségvetés, az adótörvények és a minimálbér, általában a gazdaság- és szociálpolitikai döntések meghozatalánál konzultatív, tanácsadási jogosultsága van. A tanácsot a 2011. évi XCIII. törvény hozta létre, melynek főbb rendelkezései az alábbiak:
A Tanács létrehozásának célja, működésének elvei A Tanács a gazdaság és a társadalom fejlődését érintő átfogó ügyek, a kormányzati ciklusokon átívelő nemzeti stratégiák megvitatására, valamint a harmonikus és kiegyensúlyozott gazdasági fejlődés, illetve az ehhez illeszkedő szociális modellek kidolgozásának és megvalósításának előmozdítására létrejött, az Országgyűléstől és a Kormánytól független, konzultációs, javaslattevő és tanácsadó testület. A Tanács konzultációs, valamint véleményezési és javaslattevő feladatkörében a) nyomon követi és elemzi az ország társadalmi-gazdasági fejlődését, b) javaslatokat dolgoz ki az Országgyűlés és a Kormány részére az átfogó makrogazdasági és társadalmi problémák megoldására, c) megvitatja a foglalkoztatáspolitikai, munkaerő-piaci, a jövedelemelosztást és a társadalom széles körét érintő kormányzati stratégiákat, koncepciókat, illetve a gazdasággal, a foglalkoztatással, a jövedelmek alakulásával, a társadalompolitikával összefüggő alapvető kérdéseket, d) véleményt nyilvánít a vállalkozásokat, a foglalkoztatást, illetve a társadalom széles körét közvetlenül érintő tervezett kormányzati intézkedésekről, e) részt vesz a jogszabályok és egyéb kormányzati döntések hatásainak feltárásában, amelyről tájékoztatja a Kormányt, f) konzultációt folytat az Európai Unióval kapcsolatos stratégiai kérdésekről, g) megtárgyal minden olyan nemzetgazdasági vagy társadalompolitikai kérdést, amelyet a Tanács tagjainak kétharmada javaslata alapján a Tanács napirendjére tűz. Az Országgyűlés elnöke, az országgyűlési bizottságok elnökei, a Kormány vagy a Kormány tagjai a Tanácsot állásfoglalás vagy vélemény kialakítására kérheti(k) fel, 12
amelynek a Tanács köteles 30 napon belül eleget tenni, és erre irányuló felkérés esetén azt az illetékes országgyűlési bizottság előtt szóban is ismertetni. A Tanács által tett javaslatokat, véleményt annak címzettje mérlegelni, mérlegelése eredményéről a Tanácsot tájékoztatni köteles. A Tanács összetétele: a Tanács tagjai oldalakat alkotnak. A Tanács a következő oldalakból tevődik össze: 1. a gazdaság képviselői a) az e törvény szerinti országos munkáltatói érdekképviseletek, illetve érdek-képviseleti szövetségek elnökei, b) az országos gazdasági kamarák elnökei, c) a Magyarországon működő külföldi és vegyes kamarák közös képviselője, valamint d) egyéb olyan társadalmi szervezetek elnökei, amelyeknek létesítő okiratában foglalt célja a gazdasággal összefüggő érdekek képviselete, valamint amelyeknek tagjai tevékenységük területén jelentős piaci részesedéssel vagy gazdasági súllyal bírnak és részvételükhöz az a)–c) pont szerinti tagok hozzájárulnak; 2. az e törvény szerinti országos munkavállalói érdekképviseletek, illetve érdekképviseleti szövetségek elnökei; 3. külön törvény szerint a civil szervezetek képviselői, beleértve a nemzetpolitika területén tevékenykedő civil szervezeteket is; 4. a tudomány képviselői a) a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, b) a Magyar Tudományos Akadémia, a Magyar Rektori Konferencia és a Magyar Közgazdasági Társaság által, szervezetenként delegált gazdaság- és társadalom-kutató, c) a Magyar Tudományos Akadémia által kijelölt, a határon túli magyar tudományos élet képviselője; 5. a külön törvény szerinti egyházak képviselői.
13
A magyar parlament szerepe, funkciói Két alapvető funkció: TÖRVÉNYHOZÁS, VÉGREHAJTÁS ELLENŐRZÉSE
Mára azonban kialakul az „új dualizmus”: a parlament nem annyira a kormány ellensúlya, mint inkább a kormányzáshoz szükséges politikai többség biztosításának a terepe. Így a vitaparlamenti jellegtől a munkaparlamenti jelleg felé tolódik el a hangsúly.
A rendes törvényhozási eljárás a magyar parlamentben:
1. BETERJESZTÉS. Jogosult: kormány, parlamenti bizottságok, képviselők, államfő. 2. TÁRGYSOROZATBA VÉTEL. Kormány, államfő esetén ez automatikus, egyéni képviselői indítvány esetén a házelnök által kijelölt állandó bizottság véleményétől, illetve a parlamenti szavazástól függ. A napirendre tűzés mellett a tárgyalás módjáról is a plenáris ülés határoz (plenáris és házbizottsági ülés különbsége!). 3. HÁZELNÖK: A JAVASLAT KIADÁSA A KIJELÖLT BIZOTTSÁGOKNAK ÉS AZ ELSŐ (ELŐZETES) BIZOTTSÁGI VITA. A javaslatokat a témában érintett házbizottságok tárgyalják, kivéve a költségvetési törvényt, melyet minden bizottság megvitat. Két kiemelt bizottság: ALKOTMÁNYÜGYI és KÖLTSÉGVETÉSI. 4. NAPIRENDRE TŰZÉS. A bizottságok által vitára alkalmasnak talált javaslatok a Ház döntése alapján napirendre tűzhetők. Meghatározzák a heti ülés napirendjét (a Házbizottság), és a plenáris ülés szavaz róla. (Itt kiemelten érvényesül a kormány irányító szerepe, mert a parlament a kormány előterjesztése alapján fogadja el féléves törvényalkotási tervét, mely a kormány féléves munkatervéhez (jogalkotási programjához) igazodik.) 5. ÁLTALÁNOS VITA. Az előterjesztő expozéja indít, majd illetékes, előzetesen véleményező bizottságok előadói, a bizottsági kisebbségi álláspontot előadók, pártfrakciók vezérszónokai, képviselői hozzászólások. A házelnök lezárja a vitát és a plénum szavaz a részletes vitára bocsátásról. 6. RÉSZLETES VITA. Módosító javaslatok megtárgyalása az illetékes házbizottságokban. Ilyenkor a képviselői módosító indítványokat is megtárgyalják és 1/3-os bizottsági 14
támogatás esetén a plenáris ülésen ezeket vitára ill. szavazásra bocsátják. A bizottsági vita végén BIZOTTSÁGI MÓDOSÍTÓ készül. 7. TÖRVÉNYALKOTÁSI BIZOTTSÁG (TB) ELJÁRÁSA. Minden törvényjavaslat és a részletes vitán hozzá csatolt bizottsági módosító a törvényalkotási bizottság elé kerül. A TB a saját módosító javaslatot és a bizottsági módosítókat egy indítványba foglalja, ez az ÖSSZEGZŐ MÓDOSÍTÓ JAVASLAT. A TB ezután ÖSSZEGZŐ JELENTÉST nyújt be a házelnöknek. 8. PLENÁRIS VITA. A plenáris vitán az országgyűlés megtárgyalja a részletes vitáról szóló bizottsági jelentéseket, az összegző módosító javaslatot és az összegző jelentést. 9. Ha az Országgyűlés nem tart fenn további módosító javaslatot akkor a ZÁRÓSZAVAZÁS következik az elfogadott ÖSSZEGZŐ MÓDOSÍTÓ JAVASLAT-ról. 10. Ha az Országgyűlés fenntart további módosító javaslatot akkor ismét a Törvényalkotási Bizottsághoz kerülnek a módosító javaslatok, amely elkészíti a MÁSODIK ÖSSZEGZŐ MÓDOSÍTÓ JAVASLAT-ot és a MÁSODIK EGYSÉGES JAVASLATOT (ez utóbbi a törvényjavaslat eredeti szövege a második összegző módosító javaslattal egybeszerkesztve). Az Országgyűlés ezután ZÁRÓSZAVAZÁSRA bocsátja a MÁSODIK EGYSÉGES JAVASLATOT. Ezután az elfogadott törvényt aláírja a Házelnök, a Köztársasági Elnök, majd kihirdetik Magyarország hivatalos lapjában a Magyar Közlönyben.
15
A magyar államfő jogállása, funkciói A köztársasági elnök Magyarországon nem a végrehajtó hatalom feje. Ennyiben nem őrzi a monarchikus államberendezkedés uralkodói jogköreinek hagyományait és eltér a prezidenciális rendszerek elnöki hatáskörétől is. Az államfő Magyarországon nem vesz részt a kormányzásban. Az államfő jogkörét Magyarországon öt csoportba soroljuk:
1. REPREZENTATÍV és SZIMBOLIKUS FUNKCIÓK. Az elnök a nemzet egységének megtestesítője és képviselője. Képviseli a magyar államot a nemzeti ünnepeken és a nemzetközi kapcsolatokban. 2. MINISZTERI ELLENJEGYZÉSSEL GYAKOROLT ÁLLAMFŐI JOGKÖRÖK. Ilyenek: törvényszentesítés (második körben kötelezően), magas rangú állami tisztségviselők kinevezése (miniszterek, ombudsmanok, államtitkárok, nagykövetek, egyetemi tanárok, tábornokok). A parlament személyzeti hatáskörében hozott döntéseinek szentesítése: TV, rádió elnöke. Más testületek személyi döntéseinek megerősítése (MTA elnöke). 3. TARTALÉK FUNKCIÓK és JOGKÖRÖK. Ezek csak akkor lépnek érvénybe, ha az alkotmányos szervek a döntés- és működésképtelenség határára kerülnek. Állami működést veszélyeztető krízishelyzetek (hadiállapot, rendkívüli állapot, szükségállapot). A RENDKÍVÜLI HATÁSKÖRÖK az államfő mellett a kormányfő és a házelnök között oszlanak meg. 4. A DEMOKRATIKUS INTÉZMÉNYEK MŰKÖDÉSÉHEZ JOGKÖRÖK. Kormányváltáskor életbe lépő jogkörök stb.
SZÜKSÉGES
5. DISZKRECIONÁLIS POLITIKAI HATÁSKÖR. Ez általában kezdeményezési jog: alkotmánybírósági normakontroll kezdeményezése, a parlamenti ülésen való felszólalás, részvétel, törvényjavaslat beterjesztése, népszavazás kezdeményezése, ombudsmanok jelölése, alkotmányozási vétó, politikai vétó.
16
Nemzetpolitika A nemzetpolitika elsődleges célja a magyar nemzeti közösség számbeli, anyagi és szellemi gyarapodásának elősegítése, különös tekintettel a határon túli magyar közösségekre. A nemzetpolitika elsődleges célcsoportja éppen ezért a határon túl – főleg a szomszédos országokban – élő magyarok.
Nemzetpolitika a két világháború között
A nemzetpolitika főleg az első világháborút lezáró trianoni békeszerződés aláírása után vált stratégiai kérdéssé Magyarországon, hiszen a békeszerződésekkel elcsatolt területeken jelentős számú magyar kisebbség élt. A két háború közötti időszak nemzetpolitikai stratégiájának két kiemelt, a magyarországi köztudatban máig jelen lévő eleme volt: a revizionizmus és a „kultúrnacionalizmus”. Előbbi a trianoni békével elcsatolt területek (vagy legalább azok egy részének) visszaszerzését célozta meg, és ezért jelentős szerepet kapott benne a külpolitika és a különböző szövetségi rendszerekbe való magyar betagozódás. Utóbbit pedig a korszak jelentős politikusa, Klebelsberg Kuno hirdette meg, aki 1922-1931 között vallás- és közoktatásügyi miniszter volt. Klebelsberg elmélete szerint a trianoni békével területeinek, népességének és gazdasági potenciáljának jelentős részét elveszített, középhatalomból kis országgá vált Magyarországnak egyetlen esélye van arra, hogy az egzisztenciálisan és öntudatában megtépázott magyar nemzeti közösséget naggyá tegye: az oktatás fejlesztése és a kultúra kiemelt támogatása. Programjának legjelentősebb eredményei a népiskolai oktatás fejlesztéséhez kötődnek, minisztersége alatt több ezer iskolai tanterem épült és törvényben rögzítették a kötelező 8 osztályos elemi iskolai képzést.
Nemzetpolitika az államszocializmus idején
A nemzetpolitikai stratégia céljai igen jelentősen megváltoztak a második világháború utáni időszakban. Magyarország a háború után a szovjet befolyási övezet (a „keleti tömb”) része lett, így egy rövid demokratikus átmeneti időszakot követően (ezt az 1945-1948 közötti szűk három évet nevezi a magyar politikatörténet „koalíciós időszaknak”) hazánkban is szovjet típusú egypártrendszerű kommunista diktatúra épült ki. Ennek jelentős bel- és külpolitikai következményei lettek. A belpolitikában elveszítették létjogosultságukat a revíziós törekvések, hiszen a hivatalosan „testvéri és baráti” viszonyban lévő szocialista országok között a szovjet vezetés nem engedte semmilyen területi (vagy etnikai) konfliktus kiéleződését, hiszen ez a tömb egységét bonthatta volna meg. A Horthy-korszak bel- és külpolitikáját egyébként sem folytathatta az ország, hiszen az államszocializmus éppen a két világháború közötti rendszer tagadására, oppozíciójára épült. A feudális maradványokat őrző társadalomszerkezet teljes átalakítása, a régi (zömmel arisztokratákból álló) politikai elit leváltása és a szovjet politikai és gazdasági minta szolgai másolása teljesen máshová helyezte a nemzetpolitika hangsúlyait. Lényeges következménye ennek a váltásnak, hogy a határon túli magyar közösségek helyzete, sorsa iránti anyaországi felelősségvállalás teljesen 17
kikerült a magyar politika fókuszából, és gyakorlatilag mind a Rákosi- (1948-1956) mind a Kádár-korszakban (1956-1989) tabutémává vált. Ennek legalább két oka van. Egyrészt a keleti tömbön belül uralkodó marxista politikai ideológia nem nagyon tudott mit kezdeni a nemzet és főleg a kisebbség fogalmaival. Marx a történelmet elsősorban osztályharcok sorozataként látta, melyeket a gazdaságilag és politikailag elnyomott, kizsákmányolt rétegek és elnyomóik folytatnak a politikai hatalomért, tehát ő elsősorban társadalmi osztályokban és nem nemzetekben gondolkozott. Ráadásul a marxizmus elsősorban gazdasági oldalról közelítette meg az egyén politikai helyzetét, mondván, hogy a gazdasági pozíciók determinálják a politikai pozíciókat. Másfelől maga a Szovjetunió sem engedte a keleti tömbön belüli etnikai jellegű konfliktusokat felszínre kerülni, hiszen etnikai szempontból maga is heterogén államalakulat volt és az ilyen jellegű ellentétek kiéleződése ezért a szovjet állam egységét is veszélyeztethette volna.
Mindennek ellenére azért a Kádár-korszak végére, az 1980-as éve közepére kiderült, hogy a keleti tömb országainak viszonyát igen jelentős történelmi tehertételek nehezítik. Jelentős konfliktusforrássá vált például Magyarország és Románia között a romániai magyarokkal – és a magyarországi turistákkal – szembeni atrocitások kérdése. A Nicolae Ceausescu vezette Románia ugyanis meghirdette a szisztematizálási programot, amelynek célja a vidéken élő román népesség jelentős részének városokba történő telepítése volt, ami azzal járt volna, hogy a kitelepítendő falvakat lerombolják. A zömmel magyarok lakta falvakat érintő, Magyarországon csak „falurombolási” programként elhíresült intézkedések igen jelentős tiltakozási hullámot váltottak ki és jelentősen megterhelték a hivatalos államközi viszonyt is. Az egymással egyébként sem szimpatizáló Kádár és Ceausescu nem is nagyon volt hajlandó leülni tárgyalni egymással, így sokszor a szovjet vezetésnek kellett közvetítenie a két ország között.
A magyar nemzetpolitika és külpolitika a rendszerváltás után A rendszerváltás utáni magyar nemzetpolitika és külpolitika teljesen új politikai, geopolitikai feltételek között találta magát. Megszűnt a keleti tömb és maga a Szovjetunió (utóbbi 1991 decemberében), és Magyarország, a szomszédos államokkal együtt a demokratikus politikai intézményrendszer és a piacgazdaság kiépítése mellett kötelezte el magát. A megváltozott körülményeknek fontos eleme volt ugyanakkor a szomszédos államalakulatok egy részének felbomlása is. Elsőként a Szovjetunióé, amelynek „helyét” Magyarország észak-keleti szomszédságában Ukrajna vette át, majd Jugoszláviáé, melynek háborúkkal tarkított felbomlása után délen három „új” szomszéd jelent meg: Szlovénia, Horvátország és Szerbia. Majd végezetül északi szomszédunk, Csehszlovákia szűnt meg 1992. december 31-ével, így azóta északról Szlovákia határolja hazánkat. A politikai és területi változások mellett nagyon fontos hozadéka a rendszerváltás folyamatának, hogy közel 40 év után ismét kiemelt prioritása lett a magyar nemzetpolitikának a határon túli magyar közösségek helyzetének kérdése, az anyaországhoz való viszonyuk rendezése.
18
A rendszerváltást követően magyar külpolitikában (és ezzel a nemzetpolitikában is) három új, kiemelt célkitűzés jelent meg: 1. Az euro-atlanti integrációs szervezetekhez való csatlakozás Miután 1991. február 25-én megszűnt a Varsói Szerződés katonai szervezete, Magyarország a NATO-ban való teljes jogú tagságot tűzte ki célul, aminek első lépéseként 1994-ben csatlakozott a NATO Partnerség a Békéért (Partnership for Peace) nevű kezdeményezéséhez, amely az egykori keleti tömb államait próbálta a NATO-val való szorosabb együttműködésbe bevonni. Magyarország 1999-ben lett teljes jogú tagja a NATOnak. A KGST 1991. június 28-i megszűnésével pedig elhárult az akadály, hogy az ország társult tag státuszt szerezzen az Európai Közösségben, ami az Európai Uniós tagság előkészítésének első fontos lépése volt. 2004. május 1-től Magyarország a „keleti bővítés” révén teljes jogú európai uniós tagország lett. Miután a tagság elnyeréséért folytatott munka befejeződött, Magyarország legfontosabb feladata az, hogy a NATO-előírásainak megfelelően modernizálja hadseregét, amely a hidegháborús nagy létszámú, sorozott hadsereg helyett immár egy professzionális, kis létszámú, mozgékony haderő kialakítását igényli. Olyat, amely elsősorban békefenntartó és humanitárius akciókban való részvételre, illetve terror-elhárító hadműveletekre alkalmas, és egy része rövid időn belül bevethető az ország határain kívül is (bár ez utóbbihoz Magyarországon parlamenti jóváhagyás szükséges). Az EU keretei között pedig az ország által lehívható strukturális, kohéziós és regionális fejlesztési támogatások hatékony felhasználása, az euro 2010-re kitűzött bevezetésének előkészítése és a minél hatékonyabb érdekképviselet a magyar külpolitika célja. 2. A szomszédos államokkal való kapcsolatok új alapokra való helyezése, a jószomszédi viszony kialakítása A szomszédos országokkal való kapcsolatot több rendezetlen probléma is terhelte, így a trianoni határkérdés esetleges revíziójának problémája, a magyar kisebbségek státusza, a gazdasági kapcsolatok új alapokra helyezése, a politikai együttműködés formáinak kialakítása. Komoly jogi természetű viták is terhelték az egykori „testvéri” országokkal való viszonyt, így a bősi vízlépcső megépítésére kötelező 1977-es magyar-csehszlovák államközi szerződés kérdése.
19
A problémák megoldására a szomszédos államokkal megkötött alapszerződések jelentették a megoldást, amelyek többek között tisztázták a határkérdést (Magyarország lemond a trianoni határok revíziójának igényéről), a kisebbségekkel kapcsolatos ügyekben vegyes bizottságok létrehozását írták elő. Az alapszerződés megkötése Ukrajnával (1991. december 6.), Szlovéniával (1992. december 1.) és Horvátországgal (1992. december 16.) ment a legkönnyebben, aminek részben az volt az oka, hogy a frissen megalakult Ukrajnát és Horvátországot Magyarország az elsők között ismerte el (Horvátországnak fegyvert is szállított az Antall-kormány, amellyel a Szerbia elleni függetlenségi háborút segítette – „kalasnyikov-ügy”). Másrészt a horvát és a szlovén alkotmány széles körű kulturális és közösségi önkormányzatot biztosít a magyar kisebbség számára. Romániával és Szlovákiával jóval nehezebben ment az alapszerződés tető alá hozatala, ez döntően a magyar kisebbség jogállása körüli vitáknak és a bősi vízlépcső körüli jogi problémáknak volt köszönhető. (1995. március 19. – magyar-szlovák alapszerződés; 1996. szeptember 16. – magyar-román alapszerződés megkötése.) 3. A szomszédos országokban élő magyar kisebbség helyzete A környező államokban kisebbségi létben élő, hozzávetőlegesen 2,2 millió magyar státuszának, jogállásának és az anyaországgal való viszonyának ügye a keleti tömb fennállása alatt semmilyen formában nem lehetett hivatalos kérdés. A munkásosztály internacionalizmusára, illetve az osztálynélküli társadalom víziójára épülő szocialista modell sémáiba ugyanis nem fért bele a nemzeti kisebbség fogalma, de a szovjet vezetés sem tűrt el semmiféle etnikai színezetű konfliktust a szocialista országok között, nyilván azért sem, mert maga is egy rendkívül heterogén államalakulat volt, amelyben egy esetlegesen kirobbanó konfliktus lángba boríthatta volna az egész föderációt. A rendszerváltás után azonban az addig mesterségesen összetartott államalakulatok felbomlottak (Szovjetunió, Jugoszlávia, Csehszlovákia) és ezzel együtt szinte minden újonnan függetlenné vált államban fellángolt a nacionalizmus és – ahol számottevő magyar kisebbség élt – a magyarellenesség. Ezért is volt szükség a kisebbségeket érintő kérdések rendezésére, amire részben az alapszerződések keretei között került sor. A két legnagyobb létszámú magyar kisebbséggel rendelkező állam, Románia (1,5-1,8 millió) és Szlovákia (500 ezer) azonban nem volt hajlandó elismerni a kisebbségek kollektív jogainak létezését. Ebben a kérdésben az Európa Tanács 1201-es ajánlása hozott eredményt 1993-ban, amely kimondja, hogy kollektív kisebbségi jogok léteznek, és ezeket a kisebbségpolitikában alkalmazni kell. Másrészt bevezette a kulturális és a területi autonómia fogalmát. Így Romániával és Szlovákiával is lehetővé vált az alapszerződések megkötése, bár mind a két állam fenntartotta magának azt a jogot, hogy egyénileg értelmezze a kollektív kisebbségi jog kategóriájának tartalmát. Így az RMDSZ (Romániai Magyar Demokrata Szövetség) 15 éves követelése a területi autonómiáról a mai napig nem válhatott valóra. 20
Magyarország a határon túli magyar kisebbség jogállásáról 2001-ben törvényt alkotott, amely 2002. január 1-től lépett hatályba (2001. évi LXII. tv. – A szomszédos államokban élő magyarokról). Az ismertebb nevén „státusztörvény” többek között „Magyar igazolvány” és „Magyar hozzátartozói igazolvány” kiváltására ad lehetőséget, illetve magyarországi egészségügyi ellátási, utazási és munkavállalási kedvezmények igénybevételére jogosítja fel a kedvezményezetteket. Jelentősége azonban elsősorban abban áll, hogy ez az első törvény, amely közjogi kapcsolatot létesít az anyaország és a határon túli kisebbségek között. Magyarország a kisebbségi vezetőkkel való egyezetések és rendszeres találkozók lebonyolítására létrehozta a MÁÉRT-et (Magyar Állandó Értekezlet).
21
A magyar kormány jelenleg hatályos nemzetpolitikai stratégiája
A nemzetpolitika fogalmi és tartalmi keretei
A magyar nemzetpolitika, amelyet 2011-ben fogadott el a kormány, a Magyarország határain túl élő 2,2 millió magyar helyzetének javítását tűzi ki célul. (Romániában 1,4 millió, Szlovákiában 500 ezer, Vajdaságban 200 ezer, Ukrajnában 150 ezer, Ausztriában 30 ezer, Horvátországban 15 ezer, Szlovéniában pedig nagyságrendileg 3-4 ezer magyar él). A nemzetpolitika elvi alapjait az alábbi jogszabályok teremtették meg:
Magyarország Alaptörvénye D) cikk „Magyarország az egységes magyar nemzet összetartozását szem előtt tartva felelősséget visel a határain kívül élő magyarok sorsáért, elősegíti közösségeik fennmaradását és fejlődését, támogatja magyarságuk megőrzésére irányuló törekvéseiket, egyéni és közösségi jogaik érvényesítését, közösségi önkormányzataik létrehozását, a szülőföldön való boldogulásukat, valamint előmozdítja együttműködésüket egymással és Magyarországgal.” 2001. évi LXII. törvény a szomszédos államokban élő magyarokról, mely törvény elsőként létesít közjogi kapcsolatot az anyaország és a határon túli magyarok között. 2010. évi XLV. törvény a Nemzeti Összetartozás melletti tanúságtételről, amelyben Magyarország deklarálja, hogy az ország határain kívül élő magyar közösségeket is a magyar nemzet részének tekinti. 1993. évi LV. törvény az állampolgárságról, mely lehetővé teszi a határon túli magyarok számára a kedvezményes honosítást, azaz az állampolgárság megszerzését. 2011. évi CCIII. törvény az országgyűlési képviselők választásáról, mely szavazati jogot ad a magyarországi lakóhellyel nem rendelkező magyaroknak (igaz, az ő szavazati joguk nem egyenértékű a Magyarországon lakó magyar állampolgárokéval, hiszen utóbbiak két, előbbiek viszont csak egy – pártlistára adható – szavazattal rendelkeznek). A nemzetpolitika intézményi keretei is megváltoztak: 2010 óta a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumban létrejött a Nemzetpolitikáért Felelős Államtitkárság.
A nemzetstratégia elsősorban a szülőföldön való megmaradást és gyarapodást szeretné elősegíteni. Ebből a szempontból a nemzetpolitika az autonómia különböző formáit (elsősorban is a kulturális és a területi/közigazgatási autonómia biztosítását) tekinti kiemelt célnak a külhoni magyarok identitásának megőrzése szempontjából. A másik kulcsfogalom az intézményesítés. Azaz, ahol nagy számban élnek magyarok, ott legyen elérhető számukra egy 22
sűrű, minőségi intézményhálózat, mely segít az identitás megőrzésében, továbbadásában. (Itt lehet kiemelt szerepe az oktatási intézményeknek, ezért támogat és finanszíroz a magyar állam felsőoktatási intézményeket a szomszédos országokban – Partiumi Keresztény Egyetem, Sapientia Tudományegyetem, Selye János Egyetem.)
Kiemelt célja a nemzetstratégiának a hazai és külhoni magyarság számbeli gyarapodásának elősegítése. Ehhez az asszimiláció lassítása, visszaszorítása is szükséges. (Itt problémát jelenthet a vegyes-házasságok növekvő száma.)
A nemzetpolitika intézményi keretei a magyar kormányzati struktúrában
Magyar Állandó Értekezlet
2004 és 2010 között nem ülésezett, helyette a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma (KMKF) alakult meg. A külhoni magyar szervezetek és a magyar kormány intézményes párbeszédének elősegítésére alakult, évente legalább egyszer ülésezik, tagjai a határon túli magyar szervezetek képviselői, a magyar Kormány, a magyarországi parlamenti pártok.
Magyar Diaszpóra Tanács
2011 óta működik, a szórványban élő magyarság képviselőinek fóruma. 58 szervezet tagja jelenleg, és a MÁÉRT-tel szorosan együttműködik.
Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma
A KMKF jelenleg a hosszú távú stratégia-alkotással foglalkozik, tagjai a szomszédos országok országos vagy tartományi szinten megválasztott képviselői és az EP magyar képviselői. Háromszintű szervezetben működik:
Plenáris ülés – évente egyszer az Országgyűlés elnöke hívja össze és elnököl. Napirendjén az összmagyarságot érintő kérdések szerepelnek. Állandó Bizottság – az ülések tartalmi előkészítését végzi. Munkacsoportok – egyezető műhelyek. 23
Országgyűlés nemzetpolitikával foglalkozó szakbizottságai
Nemzeti Összetartozás Bizottsága – 2011 óta működik, elnöke az Országgyűlés elnöke. Kapcsolatot tart a külhoni magyar szervezetekkel, figyelemmel kíséri a nemzetpolitika alakulását, és a nemzetpolitika tevékenységet végző szervezetek munkáját.
Országgyűlés Külügyi Bizottsága – külpolitika aktuális kérdései, ezen belül a külhoni magyarokat kiemelten érintő kérdések.
24
A nemzetpolitika nemzetközi jogi és európai keretei Mivel a magyar nemzetpolitikának kiemelt célja a határon túli magyar kisebbség számára biztosítani a szellemi, anyagi és számbeli gyarapodást, valamint a lehető legjobb lehetőségeket identitásuk megőrzésére, a magyar nemzetstratégia szempontjából igen fontosak a kisebbségi jogokkal kapcsolatos nemzetközi egyezmények. Ezek jelentik ugyanis azt a keretet, amelyen belül a magyar kisebbségek számára biztosítandó jogok meghatározhatók és ezek biztosíthatják azokat a jogi eszközöket, melyekkel identitásuk megőrzése elősegíthető. A népszövetség kisebbségvédelmi rendszere Az első átfogó nemzetközi kisebbségvédelmi jogi és politikai szabályozás a Népszövetség égisze alatt történt meg a kisebbségvédelem rendszerének kidolgozásával. A feladat az volt, hogy biztosítékot nyújtson a békeszerződésekben meghatározott kisebbségi jogok megvalósítására (állampolgári egyenjogúság, vallásgyakorlás szabadsága, anyanyelvi oktatás, nemzeti jövedelemből való részesedés.) A szabályozás általános lett volna, de végül csak 16 államot érintett, amelyek zömükben határmódosításon átesett államok voltak, ahol a kisebbségi kérdés komoly problémaként jelentkezett.
Az érintett államok által aláírt szerződések értelmében: -
-
minden lakosnak biztosítani kell az élet és a szabadság teljes védelmét, a vallás szabad gyakorlásának jogát, minden állampolgár számára teljes magánjogi és közjogi egyenlőséget, bármely nyelv szabad használatának jogát a magán- és üzleti életben, vallási életben, sajtóban, nyilvános gyűlésen, a hivatalos nyelvtől eltérő anyanyelvű állampolgárok nyelvüknek a bíróságok előtt való használata tekintetében méltányos könnyítésekre kaptak jogot, kisebbségekhez tartozó állampolgárok részére a többiekével jogilag ténylegesen azonos bánásmód biztosítása, egyenlő jog saját költségükön jótékonysági, vallási, vagy szociális intézményeket, iskolákat létesíteni, igazgatni, azokra felügyelni, azokban nyelvüket szabadon használni, vallásukat szabadon gyakorolni, ahol jelentékeny arányban laknak, megfelelő könnyítések engedélyezését írták elő, hogy gyermekeiket az állami iskolában is saját nyelvükön taníttathassák, ilyen településeken, kerületekben méltányos rész biztosítását írták elő mindazon összegekből, melyeket a közvagyon terhére állami, községi, vagy más költségvetésben nevelési, vallási, vagy jótékony célra fordítottak.
A Népszövetség kisebbségvédelmi mechanizmusa egyébként teljesen hatástalan volt, a garanciális rendszer a bürokratikus huzavona zsákutcájává vált, mivel ezeket maguk az államok sem vették komolyan. (Panasz esetén petíciót kellett benyújtani a főtitkárhoz, ő kivizsgálta, majd a kisebbségi bizottsághoz előterjesztette megtárgyalásra, ha jogosnak ítélték a panaszt, az Állandó Nemzetközi Bíróság elé terjesztették. 1939-ig 885 panaszt nyújtottak be, de ezekből csak néhány jutott el a bíróság elé.) 25
Kisebbségi kérdés a II. világháború után
A II. VH-t lezáró békeszerződések nem kötelezték az államokat a nemzeti kisebbségek védelmére. 1945 és 1980 között pedig nem keletkezett meghatározó jelentőségű kisebbségvédelmi szerződés, eltűnt a nemzetközi jogalkotásból a kisebbségvédelem.
Okok:
1.) A gyarmati rendszer megszűnése miatt a figyelem a fajok közötti egyenlőség problémája felé fordult. 2.) Emberi jogok (emberi lény egyetemes identitása) – kisebbségi jogok (partikuláris jogok, speciális, diszkriminatív jogok érvényesülése) egyeztetésének nehézségei. 3.) A kisebbség, mint kategória definiálásának nehézségei. 4.) A rendszerváltozásig az Európa Tanács nem találkozott akut kisebbségi problémával. 5.) Az USA ellenezte a nemzetközi szabályozást, mivel az asszimilációs politika híve volt. Ha tiszteletben tartják az egyének jogait, nincs szükség a kisebbségi jogok meghatározására, kinyilatkoztatására. (Ez a francia álláspont lényege is!) Az ENSZ ezt a megközelítést alkalmazza ma már Kelet-Európában is. 6.) Az 1947-es békeszerződések aláírása jogilag felmentette az országokat a népszövetségi rendszer kötelezettségei alól. (Magyarország például 1947. február 10-én arra vállalt kötelezettséget Párizsban, hogy polgárai között nem fog azok faja, neme, nyelve, vagy vallása alapján különbséget tenni, biztosítja nekik az emberi jogok és az alapvető szabadságjogok élvezetét. 7.) Ezekből a szerződésekből a biztosítandó jogok tekintetében viszont pont a nemzetiségi jogok hiányoznak, mint például az anyanyelv használata, vagy az anyanyelvi oktatáshoz való jog. 8.) Kelet-Közép-Európában, ahol a legsúlyosabb volt a nemzetiségi probléma, egyáltalán nem lehetett kisebbségi kérdésről beszélni, mert a munkásosztály internacionalizmusa, az osztályokra épülő szocialista társadalom ideológiája nem tűrte el ezt a típusú különbségtételt egy ország polgárai között.
26
Az ENSZ és az Európa Tanács kisebbségvédelmi tevékenysége Az ENSZ nem vállalta fel a Népszövetség kisebbségi politikáját, annak továbbvitelét, gondozását, azt megszűntnek nyilvánította. A kisebbségi kérdés az ENSZ Alapokmányában sem kapott helyet.
Két helyen utal az Alapokmány a kisebbségi kérdésre:
1. cikkely: „…az emberi jogok és az alapvető szabadságok mindenki részére fajra, nemre, nyelvre, vagy vallásra való tekintet nélkül történő tiszteletben tartásának előmozdítása és támogatása révén nemzetközi együttműködést létesítsen.” 55. cikkely, c) bekezdése ugyanezt fogalmazza meg.
Ezek a cikkelyek természetesen alkalmazhatók a kisebbségvédelem problémakörére, bár konkrétan nem említik a kisebbségek nemzetközi jogi védelmét. Később nyilvánvalóvá vált, hogy a kisebbségek védelme érdekében nem elég az emberi jogokat biztosítani.
Az ENSZ szervei közül a Közgyűlés, valamint a Gazdasági és Szociális Tanács jelent fórumot a kisebbségek védelmére. GSZT 1946-ban létrehozta az Emberi Jogok Bizottságát, ezen belül pedig 1947-ben a Hátrányos megkülönböztetés megakadályozásának és a kisebbségek védelmének albizottságát.
A kisebbségi jogokkal kapcsolatos ENSZ-dokumentumok 1948. december 10. – Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata. Ez a dokumentum nem említi a kisebbségi kérdést. Viszont felsorol elidegeníthetetlen jogokat: -
jog az élethez, szabadsághoz, személyi sérthetetlenséghez, jogalanyisághoz, törvény előtti egyenlőséghez, szabad helyváltoztatáshoz, lakóhely megválasztásához, más országban való menedékjoghoz, gondolati, lelkiismereti, vallási szabadsághoz, saját meggyőződés kinyilvánításának szabadságához, 27
-
békés gyülekezés és társulás szabadságához, országának irányításában való részvételhez, szociális biztosításhoz, munkához, annak megválasztásához, egyenlő munkáért egyenlő bérhez, igazságos bérezéshez, szakszervezet alapításához és tagsághoz, pihenéshez, életszínvonalhoz, képzéshez, a társadalom kulturális életében való részvételhez.
1948 – Egyezmény a genocídium (népirtás) bűntettének megakadályozásáról, és elkövetésének büntetéséről. Biztosítékot nyújt a nemzeti, etnikai, vallási és faji csoportok létezésére, ezért alapot ad a kisebbségvédelem csoportjogként való megközelítéséhez. A kulturális genocídium fogalma nem került bele az egyezménybe, de a szöveg tilosnak nyilvánítja: „megakadályozni a csoport nyelvének használatát a mindennapi gyakorlatban, vagy az iskolában, valamint publikációk kiadását vagy terjesztését a csoport nyelvén, könyvtárak, múzeumok, iskolák, történelmi emlékművek, szent helyek, vagy a csoport más kulturális intézményeinek és objektumainak megsemmisítését, vagy használatának megakadályozását.” (Romániai falurombolás.)
1965 – A faji diszkrimináció minden formájában való felszámolásáról szóló New York-i egyezmény. Olyan intézkedéseket sorol fel, amelyeket az államok szükség esetén kötelesek alkalmazni a faji csoportok és tagjaik védelmére. (Az ENSZ Albizottság jelentést kér az államoktól a megállapodás megvalósításáról.)
A legfontosabb azonban az 1966. december 16. – Polgári és politikai jogok nemzetközi egységokmánya. Ez ugyanis az első ENSZ dokumentum, amely tételesen is említést tesz a kisebbségekről és a kisebbséghez tartozó személyek jogairól, ezért bizonyos értelemben ez a dokumentum minden későbbi kisebbségvédelmi egyezmény megalapozója. 27. cikkely: „Azokban az országokban, amelyekben etnikai, vallási és nyelvi kisebbségek vannak, a kisebbséghez tartozó személyektől nem lehet megtagadni, hogy ugyanazon csoport más tagjaival együtt alkalmazzák kultúrájukat, megvallják vallásukat és gyakorolják szertartásaikat, valamint, hogy használják anyanyelvüket.” (Magyarországon 1976-ban lépett életbe.)
28
Az Európa Tanács kisebbségvédelmi dokumentumai, tevékenysége
Kifejezetten kisebbségvédelmi tevékenységet Európában az Európa Tanács folytat (ennek a szervnek egyébként nincs köze az Európai Unióhoz, ezért nem összekeverendő az unió egyik főszerveként működő Európai Tanáccsal!). Az 1990-es évek végén a kisebbségi jogok helyét az általános nemzetközi jogi védelemben részesülő emberi jogok között jelölték ki. A kisebbségi jogok tehát az egyetemes emberi jogok részei, ezért nem csak az érintett államok belügyébe tartoznak, hanem nemzetközi együttműködés körébe és nemzetközi védelmet kell élvezniük.
Az Európa Tanács 1201. ajánlása megfogalmazza a nemzeti kisebbség definícióját: „nemzeti kisebbség alatt az embereknek egy államon belüli olyan csoportja értendő, amelynek tagjai:
a) ennek az államnak a területén laknak és annak polgárai, b) régi, szilárd és tartós kapcsolatot tartanak fenn ezzel az állammal, c) sajátos etnikai, kulturális, vallási vagy nyelvi jellegzetességekkel rendelkeznek, d) kellően reprezentatívak, bár számszerűleg kisebbségben vannak ezen állam egy körzetének lakossága körében, e) arra törekednek, hogy közösen megőrizzék azt, amiből közös identitásuk fakad, nevezetesen kultúrájukat, hagyományaikat, vallásukat vagy nyelvüket.”
A 11. cikkely pedig kimondja: a nemzeti kisebbségeknek joguk van egyfajta speciális státuszhoz, illetve közigazgatási autonómiához.
Az ET ajánlásainak értelmezését a Velencei Bizottság (Joggal a Demokráciáért Európai Bizottság) végzi, amely a 11. cikkelyt úgy értelmezte, hogy: „bármilyen speciális státusz azon az akaraton alapuljon, hogy lehetővé tegye a kisebbséghez tartozó egyének számára a hatékony részvételt olyan döntéshozatalban, amely az általuk lakott régiókat vagy az őket érintő kérdéseket illeti.”
Az ET az 1990 évek elején két nagy jelentőségű dokumentumot is elfogadott:
1992. évi Keretegyezmény a Nemzeti Kisebbségek Védelméről 1992. évi Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Kartája 29
Az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet Nemzeti Kisebbségügyi Főbiztosa és annak ajánlásai
Az EBESZ 1992-ben hozta létre a nemzeti kisebbségi főbiztos intézményét, amelynek az etnikai konfliktusok megelőzésében szántak fontos szerepet. Az EBESZ politikai szervezet és ajánlásai „soft law” jellegűek (azaz nem kényszeríthetők ki és be nem tartásuk nem szankcionálható), mindazonáltal van hatásuk a nemzetközi együttműködésben.
Az EBESZ főbiztosai fontos ajánlásokat adtak ki a nemzeti kisebbségeket érintő témákban:
Hágai ajánlás a kisebbségek oktatási jogairól (1996) Oslói ajánlások a kisebbségek nyelvi jogairól (1998) Lundi ajánlások a kisebbségek közéleti jogairól (1999) Bolzanói Ajánlások a nemzeti kisebbségekről az államközi kapcsolatokban (2008) Ljubljanai irányelvek a sokszínű társadalmak integrációjáról (2012)
Ezek az ajánlások több hiányossággal is küzdenek. Egyrészt előnyben részesítik a biztonságpolitikai-konfliktusmegelőzési szempontokat a kisebbségvédelmi szempontokkal szemben, illetve az előbbieknek rendelik alá az utóbbit. Az állampolgárság kérdésével foglalkozó Bolzanói Ajánlás például rögzíti ugyan, hogy az anyaállamok adhatnak állampolgárságot a külföldön élő nemzettársaiknak, és ebben a nyelvtudást, a kulturális, nyelvi vagy családi kötődést is figyelembe vehetik. De tartózkodniuk kell az állampolgárság tömeges megadásától, még akkor is, ha a lakóhely szerinti állam ezt engedélyezi.
Nemzetpolitikai érdekérvényesítés az Európai Unióban
Az Európai Unióban jelenleg a kisebbségvédelmi tevékenység egyáltalán nem élvez prioritást, sőt, a tagállamok egy része kifejezetten ellenségesen tekint a kisebbségvédelmi kezdeményezésekre. Ennek oka sokrétű, visszavezethető részben az eltérő nemzetfelfogásokra is (a nemzetállami vagy államnemzeti felfogás az egész nemzetet egységes, osztatlan közösségként tételezi). Eredmény ugyanakkor, hogy az EU legutóbbi alapító szerződése a Lisszaboni Szerződés az integráció alapértékei között sorolja fel a „kisebbséghez tartozó személyek jogainak” védelmét.
30
EUSZ 2. cikk: „Az Unió az emberi méltóság tiszteletben tartása, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, a jogállamiság, valamint az emberi jogok – ideértve a kisebbséghez tartozó személyek jogait – tiszteletben tartásának értékein alapul.”
Szintén lényeges lehet – bár nem jelenti a kisebbségi jogok uniós elismerését – a 43/2000 EK faji, etnikai egyenlőségi irányelv, amely az antidiszkriminációs jogelvek egyike, mely tiltja az uniós polgárok közötti etnikai alapú különbségtételt.
Nyelvi jogok
Európa lakosságának kb. 10%a, 75 millió ember tartozik valamilyen kisebbséghez. Ez a nyelvi jogok kérdését is fontossá teszi. Kérdés persze, hogy a nyelvi jogok önállóan is léteznek vagy csak másjogokkal együttesen?
A nyelvi jogok összefüggésben vannak más alapjogokkal, mert ezen alapjogok érvényesítése csak a nyelvi jogok biztosítása mellett lehetséges (véleménynyilvánítás szabadsága, lelkiismereti és vallásszabadság stb.). A nyelvi jogok tehát az egyetemes emberi jogok szerves részét képezik.
A nyelvi jogok védelmére szóló nemzetközi egyezmények
Polgári és politikai jogok nemzetközi egységokmánya 27. cikke – „nem tagadható meg a jog, hogy … saját nyelvüket használják”. (Lásd fenn!)
Fontosabb azonban a Regionális vagy kisebbségi nyelvek európai kartája, melynek ratifikálása elvileg feltétele a koppenhágai kritériumok értelmében az Unióhoz való csatlakozásnak, de eddig csak 17 uniós tagállam írta alá, és olyan államok nem, mint Franciaország vagy Belgium. Másik gond, hogy kettős mérce alakult ki az Unión belül, mert a kisebbségvédelmi elvárások az újonnan csatlakozó államokkal szemben szigorúbban érvényesülnek, mint a régi tagállamokkal szemben. Harmadrészt az Unió általában csak a csatlakozás pillanatáig felügyeli szigorúan a kritériumok érvényesülését, és végezetül negyedszer, nincs jogilag kötelező kisebbségvédelmi normarendszer és ellenőrző mechanizmus sem.
Az EU nem biztosít jogalkotási hatáskört az uniós intézmények számára a kisebbségvédelem területén.
31
A Keretegyezmény a nemzeti kisebbségek védelméről fontos előrelépés volt a kisebbségi jogok védelmében, mert ezen a területen ez az első jogilag kötelező egyezmény. A részes államok számára előírja az asszimiláció (5. cikk) és a diszkrimináció tilalmát (6. cikk) és a kisebbségi nyelvhasználathoz való jogot ismeri el a kommunikációs alapjogok gyakorlása (9. cikk), a közigazgatási, eljárások (10. cikk), a névviselés (11. cikk) és az oktatás (12-14. cikkek) terén.
Oslói ajánlások a kisebbségek nyelvi jogairól (1998) szerint a nemzeti kisebbséghez tartozóknak lehetőséget kell biztosítani arra, hogy a közigazgatási hatóságokkal való kapcsolatokban saját nyelvüket használják. Valamint az általuk lakott településeken a helyi és regionális önkormányzatokban a kisebbségi nyelvet is használhassák.
Az EUSZ 2. cikkelye mellett a másik fontos jogi rendelkezés az Alapjogi Karta 21. cikke, melynek (1) bekezdése az általános diszkriminációs tilalmakon túl tiltja a megkülönböztetést nyelv vagy nemzeti kisebbséghez való tartozás alapján. Így a kisebbséghez való tartozás és a nyelvi alapú diszkrimináció tilalma az uniós elsődleges joganyagának része.
Ezen túl az EUSZ 3. cikk (3) bekezdése és az Alapjogi Karta 2. cikkelye egyaránt kimondja, hogy az unió tiszteletben tartja saját kulturális és nyelvi sokféleségét.
32