Schöpflin Aladár
Egy magyar tudós a régi világból ...Nekünk, első osztályosoknak tíz órakor vége volt az előadásnak. Haza kellett volna mennem, de annyira foglalkoztatott az iskola, olyan misztikusnak, félelmesnek és egyúttal vonzónak tetszett a poros, rideg folyosó, a sok csukott ajtajú tanterem, amely mögül hol döbbentő csönd áramlott ki, hol meg a magyarázó tanár pattogó kiabálásának s a felelő diák félénk, mutáló beszédének foszlányokban előtörő hangja, hogy ott ténferegtem a folyosókon, lábujjhegyen, behallgatózva a tantermekbe, meglapulva a fal mellett, hogy a zsarnoki tekintélyű pedellus meg ne lásson. Egyszerre valami borzalmas dolgot láttam. Az ötödik osztály ajtaja hirtelen kipattant, egy hevesen kiabáló alak hátrált ki rajta káromkodva. A teremből hahota, üvöltés és egypár papiros gombóc a nyomában. Az alak folyton félig az osztály felé fordulva, rikácsolva káromkodott, amíg el nem tűnt toporzékolva a tanári szobában. Rám, faluról jött, gyáva, új kis diákra kimondhatatlanul megdöbbentő hatást tett ez a jelenet. Nem ismertem azt a dühös embert, de tudtam, hogy tanár és egyszerre megértettem, hogy a diákok rendetlenkedése üldözte ki az osztályból. Hát lehet a diáknak óra alatt, a tanár előtt így rendetlenkedni! A tekintély fogalma, melyet egész környezetem belém szuggerált egész kicsi korom óta, elkezdett inogni és vele az az egész kép, melyet buta kis gyerekeszemmel egész világomról: az iskoláról alkottam. A tanár, aki addig sérthetetlen, megközelíthetetlen szentség volt előttem, egyszerre alázuhant szememben s feltámadt vele szemben a kétség, a kritika, a bizalmatlanság. Az a belső folyamat, mely akkor megrendítette a világról való minden fogalmamat, befejeződött, mikor délután megkérdeztem az ötödikes diákot, mi történt az osztályukban. - Semmi különös, csak az, ami Kámory minden óráján. Addig lármáztunk, fütyörésztünk, dobáltuk a papirosgombócokat, amíg végképp dühbe hoztuk az öreget. A többit láttad. Ezt a nagy diák röhögve mondta. Ezóta nem bírtam az utcán látni azt a tanárt, Kámory Sámuelt, anélkül, hogy valami félelemérzést ne érezzek. Ha rám nézett szúrós szemével, elfordítottam a fejemet, ha valahol a hegyi ligetben találkoztam vele, kitértem az útjából. Ez az érzés megmaradt bennem nagykoromban is. Abban 1
a hangulatban, amely most ezekre a visszaemlékezésekre elfog, még ma is van valami az egykori borzongásból. S tisztán látom, hogy az a jelenet, melynek akkor, gimnazista pályám legelején tanúja voltam, egyike kora ifjúságom legfontosabb eseményeinek, azoknak, amelyeken az ember lelki fejlődése megfordul. Akkor támadt fel bennem a minden tekintéllyel szemben való gyanakvás. Ezért újul meg bennem újra meg újra Kámory Sámuelnek, a bibliafordítónak, a furcsa, hóbortos pozsonyi tudósnak emléke. Gondolatban számtalanszor foglalkoztam vele. Másokat talán nem is fog érdekelni, ha most szót szólok róla, de engem magamat nagyon érdekel, mert nemcsak egy különös embert látok benne, hanem a régi magyar kultúrélet egy tipikus alakját. * Apró, szikár kis ember volt, kopogó, feszes léptekkel járta végtelen sétáit Pozsony környékén, mindig ugyanabban a bő, bokán felül érő kurta nadrágban, dohányszínű kopott kabátban, nagykendő a nyaka köré csavarva, kezében ócska, kopott esernyő. Aki elment mellette, azt ellenségesen szögezte át szúrós, merev szemével. A kis diákok azzal mulattak (én mindig szégyelltem megtenni), hogy mélységesen meghajolva köszöntek neki. Ezt, mint illő hódolatot gőgösen fogadta s nem vette észre, hogy a háta mögött kinevetik. Ez mindig így volt, éveken, évtizedeken át, 1903 februárjában bekövetkezett haláláig. Lerítt róla a több mint szegénység, amely már nyomornak is volt nevezhető. Aktív korában sem volt soha több fizetése évi ezer forintnál, pedig a gimnáziumban is tanított görögöt, a teológián is héber nyelvet és szentírásmagyarázatot. Mikor pedig időnap előtt nyugdíjba küldték, mert miatta felbomlott minden rend és fegyelem az iskolában, ötszáz forint volt az egész nyugdíja, csak pár évvel halála előtt emelték fel nyolcszázra. Hát bizony nyomorgott, szegény. A mértéktelen szellemi erőfeszítés hibbantotta meg az eszét, meg a vérig sértett becsvágy. A legegyszerűbb falusi környezetből kikerült tót-német gyerek (Krump volt az eredeti neve), miután a szabadságharcot becsülettel kiszolgálta, mint honvédtizedes, fölment Pozsonyba az evangélikus teológián folytatni tanulmányait. Pozsonyból azoknak az ösztöndíjaknak egyikével, melyek még most is megvannak magyar protestáns teológusok számára a német egyetemeken, elment Halléba, Göttingába tovább tanulni. Nem sok tudományos előképzettséget vihetett ide magával, hanem annál mohóbb tudományos éhséget. Pozsonyban, ami kevés tudományt kapott, az csak 2
csigázhatta a mohóságát: amint feltárult előtte a német tudomány gazdagsága, szinte dühvel eshetett neki; érezte, hogy az alatt az egy-két év alatt egy egész életre való tudást kell beszívni magába, mert ezek a források soha többé nem fognak megnyílni számára. Tudja isten, miféle tradíciók folytán, aki régi protestáns teológus Magyarországból német egyetemre került, ha ért valamit, rendszerint a keleti nyelvekre vetette magát. Így tett Kámory is; összetanulta, ami orientáliát csak Halléban, Göttingében tanulhatott. De csak az emlékezőtehetségével tanult, amely rendkívüli volt, az igazi tudományos ész, amely könnyen percipiálja a tanult adatokat, elrendezi, módszerrel kapcsolja organikus valamivé, nem volt meg benne. Honnan is szerezhette volna? Paraszt, vagy fél-paraszt környezetéből, melyben gyermekkorát töltötte? Az ötvenes évek magyar iskolájából, ahol akkor még ritka madár volt a tudományos gondolkodás? Kámory olyasformán állhatott szemben a német tudománnyal, mint a kultúrába hirtelen belecsöppent vadember: faji és környezetbeli kultúrtradíciók nélkül, éhesen, de emésztő!-szervek nélkül. És két év alatt annyi nyers tudásanyagot halmozott fel magában, hogy a feldolgozás módjait már nem volt ideje megtanulni. Nyelvtehetsége azonban rendkívüli volt: vagy tizennyolc nyelvet tudott többé-kevésbé teljesen, köztük az összes főbb keleti nyelveket. Ha tudományos környezetben tud maradni, folytonos érintkezésben a tudományos élettel, talán eljuthatott volna a tudományig. De idehaza, mint pozsonyi tanár egyszerre elvesztette a kapcsolatot mindennemű tudományos fejlődéssel. Könyv, szakmájába vágó, egykét szótáron kívül nem volt a keze ügyében, folyóiratot nem látott soha, ember, akivel szakmájáról beszélhetett volna, nem akadt. Pénze, amivel mindezt megszerezhette volna, nem volt, úgy élt Pozsonyban, olyan távol a szakmája haladásától és többi művelőjétől, mintha a sivatag közepén élt volna. Még akkor is el kellett volna maradnia a tudománytól, ha nem lettek volna meg benne már eleve a hóbortosság csirái. Az a mértéktelen, szellemi erejét túlhaladó falánkság, amellyel Németországban a tanulásnak nekiesett, megrontotta az elméjét; hóbortossága már első nagy munkáján meglátszik. Ez az első nagy munka a teljes biblia fordítása volt. Kámorynak az volt az ambíciója - és az ő korában nem csak neki; ezen a ponton érdekes dolgokat lehetne megtudni arról, hogy miképp éltek tovább a XVI. század törekvései még a XIX. században is a magyar protestáns szellemi mozgalmakban -, hogy megajándékozza a magyar nemzetet egy új, a Károli Gáspárénál jobb bibliafordítással. Aránylag rövid idő alatt, azzal a mindenre képes munkabírással, amely egyik fő jellemvonása 3
volt, elkészült a nagy munkával. A maga költségén adta ki s akkor érte az első csalódás: nem tudott fordításából annyit eladni, hogy a nyomtatási költség kitelt volna belőle. De nem csüggedt el. Akkor foglalkozott az angol bibliatársaság a magyar biblia kiadásának gondolatával. Felajánlotta munkáját az angoloknak, akik komolyan tárgyaltak is vele. Reményeit azonban egyszerre tönkretette Ballagi Mór, aki kálvinista egyházi lapjában lesújtó kritikát írt Kámory bibliafordításáról. A kritika csak részben volt igazságos, amennyiben Kámory nyelvi furcsaságait illette. Fordítása tele van különösnél különösebb, érthetetlen, sokszor nevetséges maga gyártotta szavakkal, az igaz, de ezeket leszámítva mégis csak különb, az ótestamentumi nyelvtudomány és írásmagyarázat magasabb színvonalán áll, mint s Károlié. Ballaginak mindazáltal igaza volt: a magyar protestáns népbe százados tradíciókkal belenőtt Károli-bibliát kellett az angol bibliatársaságnak kiadnia s ezzel tovább is megtartania a magyar nép bibliájának; ezt be kell látni mindenkinek, akinek van fogalma a tradíció tömeg-psychológiai jelentőségéről minden vallásos dologban. Szóval Kámory elesett a sikertől, amelyre rátette egész életét. Ettől fogva megtörött az elméje s eluralkodott rajta a hóbort. Lapot indított, amelyben a Világ legfurcsább polémiáinak egyikét indította Ballagi ellen. A Ballagi vádjait "döngetések"-nek nevezte, melyekre "kefélések"-kel válaszolt, ilyenformán: első döngetésnek első, második, harmadik stb. kefélése és így tovább. Ezek a kefélések pedig nem voltak egyebek, mint dühös, szinte őrjöngő expectoratiók bírálója ellen. A megbomlott ember átkozódott bennük az ellen, akit élete álma megrontójának tartott. Soha többé nem lett belőle ember. De a munkát nem hagyta abba. Folyton dolgozott, hallatlan energiával, a grafomán megátalkodottságával. Minden segédforrás nélkül, teljesen abból az anyagból, melyet külföldön az emlékezetébe szedett, óriási arányú nyelvtudományi munkákba fogott. Nyilvánosságra csak egy-két kisebb munkája került, a többivel hiába fordult Akadémiához, külföldi kiadókhoz. Lefordította az egész Koránt; fordított sok mindenféle mást. Szótárakat írt, összehasonlító nyelvtudományi munkákat. Hogy mekkora arányokban dolgozott, mutatja az, hogy egyik kézirata mintegy 8000, latin-arab szótára pedig 9216 sűrűen teleírt ívrétű oldalból álit. Élete utolsó húsz esztendejében Kámory egyebet se tett, mint írt és sétált a pozsonyi hegyek közt. Az emberektől elvadult, az üldözési téboly egy neme vett erőt rajta, mindenkiben ellenséget látott, folyton rablóktól féltette kéziratait, amelyek mind jobban felhalmozódtak s lassankint teljesen betöltötték szűkös lakását. 4
Mindennek a sok munkának tudományos értéke jóformán semmi. Ezt kénytelen konstatálni Hornyánszky Aladár pozsonyi evangélikus teológiai tanár is, akit Kámory irodalmi hagyatékának rendezésével megbíztak, munkájáról szóló jelentésében, mely a tulajdonképpeni űrügyet adta, hogy Kámoryról szóljak. Egy elrontott élet emléke ez a roppant kézirathalom. Még szerzője halála után is csalódást okozott. Kámory rokonai, egyszerű, műveletlen emberek, szentül hitték, amit ő életében munkáinak óriási értékéről beszélt s a kéziratokat úgy nézték, mint valami dús örökséget. Persze, hiába kínálták aztán külföldi kiadóknak, végre is, mit tehettek volna, odaajándékozták a pozsonyi teológiai akadémiának. * Talán jobb lett volna, ha békén pihenni hagyom Kámory Sámuelt pozsonyi sírjában. De mégis érdekes annyiban, hogy nem állt egyedül a régi magyar világban. Két-három emberöltő előtt bőven teremtek a magyar protestáns iskolák körül a fajtájából való alakok. Nem mind olyan hóbortosak, mint ő, de sokban hozzá hasonlók. Külföldről hazajött öreg diákok, akik teletömték fejüket mindenféle félig megemésztett tudással, aztán szellemi dispepsiában élték le életüket. Amit alkottak, levegőbe való kapkodása olyan embereknek, akik egy pillanatra megfürödtek egy nagy kultúrában, aztán idehaza elvesztettek vele minden kontaktust s bogaras délibáb-kergetők lettek. Ne feledjük, hogy legalább bizonyos mértékig ebből a fajtából való volt Kőrösi Csoma Sándor is, aki délibáb után ment Tibetbe, s amivel a tudomány történetében helyet biztosított magának, azt csak eszközül tekintette délibábja elérésére. Ezekkel az alakokkal érdekes volna egyszer foglalkozni a magyar kultúrtörténetnek: ők képviselik azokat a hasztalan erőfeszítéseket, melyeket a magyar nép a tudományos kultúra elérésére tett a tudományos kultúra minden eszköze nélkül. Elesettjei egy harcnak, amely még ma sincs teljesen végigharcolva. Ezért nem szabad őket úgy nézni, ahogy pozsonyi diákpajtásaim Kámoryt nézték. Nem szabad csupán csak a nevetségeset látni bennük, hanem meg kell látni a meghatót is: a tehetetlen küzdelmet az eszközök fogyatékosságai ellen, a roppant szellemi erőfeszítéseket, amelyekben életük elégett, a tudomány szertelen szeretetét, amely őket eltöltötte. Tudományos múltunk tele van az ily módon elvérzettek holttesteivel.
Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 22. szám 5
