NNCL939-42Dv1.0
Robert A. Salvatore KARDOK TENGERE Fordította Sziklai István Borító Todd Lockwood Kiadja a Delta Vision Kft. ISBN 963 86207 7 3
Prológus Szablyái sima és határozott köröket írtak le - a mozdulatok finom és ravasz íveket rajzoltak a levegőbe. Amikor ellenfele előrelépett, ő lesújtott a láthatóan védtelenül maradt egyik vállra. Ám az elf, akinek kopasz feje csillogott a napfényben, gyorsabb volt. Egyik lábát hátracsúsztatta, hosszú kardjával pedig parírozott, majd hirtelen előretört és tengerésztőrével szúrt, majd ismét lépett egyet előre és kardjával döfött. Az elf sima mozdulatait tökéletes harmóniában követte, ikerszablyái védekezve pördültek erre-arra mindkettő lentről és fentről csendült neki a testének szegezett kardnak. Az elf ismét szúrt, ezúttal derékmagasságban, majd ismét, de ezúttal lent. A szablyák felfelé, majd lefelé lendültek, a klasszikus, kettős alsó hárításra. Majd a két penge felfelé mozdult, amikor a fürge kopasz elf megpróbált átrúgni a hárítás felett. A rúgás azonban csak csel volt, és ahogy a szablyák felemelkedtek, az elf leguggolt és elhajította tőrét. Az pedig túl gyorsan szállt ahhoz, hogy az ikerpengék ismét lefelé mozdulva védhessék és túl gyorsan ahhoz, hogy megvethesse lábát és félreugorjon. A tökéletes és halálos ívben elhajított ördögi tőr a hasán találta el. - Ez Deudermont, annyi biztos - kiáltotta a tengerész kétségbeesett hangon. - Újra kiszúrt minket! - Ugyan, honnan tudhatná, hogy kik vagyunk - emlékeztette egyik társa. - Csak kerüljük meg a zátonyt és hagyjuk magunk mögött a hullámtörőket - utasította Sheila Kree a révkalauzt. A magas és karcsú, a többévnyi nehéz munkától sziklakemény karú, vörös hajú nő, akinek szemeiben harag gyúlt, ha azokra az évekre gondolt, dühösen meredt az őket üldözőkre. A háromárbocos szkúner miatt arra kényszerült, hogy eltekintsen egy könnyűfegyverzetű kereskedőhajó minden bizonnyal roppant jövedelmező kifosztásától. - Kelts ködöt, hogy elrejtőzzünk előlük - kiáltott rá a veszedelmes kalóz a Véres Gerinc bűbájszövőjére, Bellanyra. - Ködöt - sóhajtott nagyot a varázslónő és megrázta a fejét, amitől hollófekete haja táncba kezdett vállain. A kalóznő, aki gyakrabban használta a kardját, mint a nyelvét, semmit sem értett a mágiához. Bellany vállat vont és belekezdett legerősebb varázslatába, a tűzgolyóba. Amikor végzett, nem a távoli, őket üldöző hajót vette célba - amely jóval kívül esett a varázslat hatósugarán és ha valóban a Tengeri Szellem volt, akkor nem okozott volna gondot neki a támadás hárítása -, hanem a tengert, a Véres Gerinc mögött. A hullámok sisteregve és köpködve tiltakoztak, ahogy a lángok végignyalták, és ettől sűrű gőz emelkedett a magasba a gyorsan haladó vitorlás mögött. Sheila Kree elmosolyodott és helyeslően bólintott. Kalauza, egy keménykötésű nő, nagy, gödröcskés arccal és sárga fogakkal, mindenki másnál jobban ismerte a Világ Háta nyugati csücskét körülölelő vizeket. Még a legsötétebb éjszakában is kiismerte magát, egyedül a zátonyoknak csapódó hullámok loccsanásai lapján. Deudermont hajója nem merészkedik be majd a veszedelmes vizekre. Nemsokára a Véres Gerinc túljut a harmadik hullámtörőn is, bevesz egy sziklás
fordulót és vagy a nyílt tengerre indul, ha kapitánya úgy dönt, vagy még közelebb megy a szárazföldhöz, zátonyokat és sziklákat kerülgetve - oda, ahol Sheila és társai rejtőzni szoktak. - Semmiképp sem tudhatja, hogy kik vónánk - mondta ismét az előbb szóló tengerész. Sheila Kree biccentett és remélte, hogy a férfinak igaza van - hitte, hogy valószínűleg igaza van, mert amíg a Tengeri Szellem egy háromárbocos szkúner volt, egyedi vitorlázattal, addig a Véres Gerinc csupán egy kicsi, jellegtelen karavellának tűnt. A Kardpart többi bölcs kalózához hasonlóan, Sheila Kree sem akart összeakaszkodni Deudermont legendás hajójával, sem képzett és veszedelmes legénységével, bárkinek is hitte őt a kapitány. Egyébként pedig már hallott pletykákat arról, hogy a kapitány őt keresi, bár hogy miért őt szemelte ki a híres kalózvadász, azt csak találgatni tudta. Az erős nő reflexszerűen érintette meg a hátát lapockái felett, ahová újonnan lelt hatalmának és becsvágyának szimbólumát égették belé. Az összes nőhöz hasonlóan, aki Kree tengeri és szárazföldi csapatában dolgozott, Sheila is viselte a hatalmas harci pöröly jelét, a pörölyét, amelyet egy bolondtól vásárolt meg Luskanban - Égisz-agyar jelét. Ez volt hát Deudermont hirtelen feltámadt érdeklődésének oka? A kalóznő tudott valamennyit a kalapács történetéről és tudta azt is, hogy korábbi tulajdonosa, egy Wulfgar nevezetű részeges melák, Deudermont kapitány barátja volt. Volt tehát itt valami kapcsolat, de a kalóz nem vehette biztosra. Hiszen nem Wulfgar volt az, akit perbe fogtak Luskanban, azzal a váddal, hogy megpróbálta meggyilkolni Deudermontot? Sheila Kree hamarosan ejtette az egész kérdést, ahogy a Véres Gerinc megkezdte veszedelmes útját a titkos rejtekhelyhez, az Arany Öblöcskéhez vezető, miriádnyi szikla és zátony között. A kitűnő kalauz ellenére, a Véres Gerinc többször nekikoccant a fűrészes zátonysornak, és mire elérte az öblöt, a karavella már balra dőlt. Azonban ez nem számított, mivel ebben az égre törő csipkés sziklákkal körülvett búvóöbölben Sheila és legénysége rendelkezésére álltak a javításhoz szükséges eszközök. A Véres Gerinc besiklott egy hatalmas barlangba, ahonnan alagutak és üregek ágaztak felfelé a Világ Hátának legnyugatibb pontja irányába - a természetes alagutak falai azonban most kormosak voltak a fáklyák füstjétől, a sziklás üregeket pedig kényelmesebbé tette a Kardpart északi részének legsikeresebb kalózbandájává emelkedő Sheila Kree és társai által szerzett zsákmány. A törékeny alkatú, fekete hajú bűbájszövő felsóhajtott. Valószínűleg tudta, hogy a javítások legnagyobb részét mágiájának kell elvégeznie. - A fenébe ezzel a Deudermonttal! - jegyezte meg Bellany. - A fenébe a gyávaságunkkal, így gondoltad - köpte a szót a közelben elhaladó egyik bűzlő tengeri medve. Sheila Kree a morgolódó férfi elé állt, rávicsorgott és egy jobbhoroggal a földre küldte. - Szerintem még csak meg sem látott minket - tiltakozott a kábult férfi és leplezetlen rémülettel az arcán nézett fel a vörös hajú nőre. Ha a Véres Gerinc legénységének valamelyik női tagja került összetűzésbe Sheilával, akkor valószínűleg megúszta egy veréssel, de ha valamelyik férfi lépte át az erőszakos kalóz türelmének határait, akkor könnyen megtudhatta, hogy honnan kapta a hajó nevét. A kalózvezér egyik kedvenc időtöltése volt a hajó gerince alatt áthúzatni az embereket. Sheila Kree hagyta, hogy a matróz elkotródjon - gondolatait Deudermont mostani feltűnése kötötte le. El kellett ismernie, hogy a Tengeri Szellem valószínűleg meg sem látta őket, de még ha így is történt, és Deudermont legénysége észrevette a távolban a Véres Gerinc vitorláit, akkor sem tudhatták, hogy valójában kit is látnak. Ám Sheila Kree továbbra is óvatos lesz, mert hátha a kalózvadász mégis érintett az ügyben. Ha pedig a kapitány és kiváló legénysége tényleg elhatározta, hogy megtalálják őt, akkor csak találják meg itt, az Arany Öblöcskében, abban a sziklaerődben, amelyet ő és emberei az ogreklánnal osztottak meg. A tőr telibe találta... ...és ártalmatlanul hullott a földre. - Drizzt Do'Urden soha nem vett volna be egy ilyen cselt - morogta magas és dallamos hangján a kopasz elf, Le'Lorinel. Arannyal pöttyözött kék szeme veszedelmes vadsággal villódzott a fekete maszk mögött, amelyet sosem vett le. Egyetlen csuklómozdulattal a tokjába dugta a kardját. - Ha pedig mégis, akkor gyorsan kitért volna a dobás útjából vagy elég gyorsan visszahozta volna az egyik szablyáját, hogy hárítson fejezte be az elf és nagyot fújt.
- Én nem vagyok Drizzt Do'Urden - Tunevec, a félfelf csak ennyit mondott. A tető széléhez lépett és fáradtan nekidőlt a kéménynek, miközben levegő után kapkodott. - Mahskevic mágikus gyorsítást mondott rád, hogy kiegyenlítse a különbséget - felelte a félelf, miközben felszedte tőrét és megigazgatta ujjatlan világosbarna tunikáját. Tunevec felhorkant. - Még azt sem tudod, hogy hogyan harcol Drizzt Do'Urden - emlékeztette a másikat. - De tényleg! Láttad valaha is harc közben? Láttad valaha is azokat a mozdulatokat, azokat a lehetetlen mozdulatokat, amelyeket olyan könnyűszerrel tulajdonítasz neki? Ha Le'lorinelre az okoskodás gyakorolt is valamilyen hatást, nem mutatta. - A harci stílusáról és ügyességéről szóló történetek közismertek északon. - Közismertek és nyilván túlzóak - vetette ellene Tunevec. Le'lorinel már azelőtt a fejét rázta, hogy a félelf befejezte volna a mondatot, mivel már számtalan alkalommal részletesen elmagyarázta vívópartnerének Drizzt hőstetteit. - Jól megfizetlek ezekért a gyakorlásokért - mondta. - Jól tennéd, ha minden szót, amelyet Drizzt Do'Urdennel kapcsolatban kiejtek a számon, igaznak tekintenél és megpróbálnád utánozni harci stílusát szerény képességeiddel. A félmeztelen Tunevec megtörölte vékony és izmos felsőtestét, majd odanyújtotta a törülközőt Le'lorinelnek, aki a szokásos lenéző pillantással meredt rá - mint általában a kudarcok után. Az elf elsétált mellette, egyenesen a torony legfelső szintjére vezető csapóajtóhoz. - A rád mondott kőbőr varázs valószínűleg véget ért - mondta jól látható undorral. A tetőn a magára maradt Tunevec nem tudta visszafojtani kuncogását és megrázta a fejét. Indult, hogy felvegye az ingét, de az orra előtt a levegő csillogni kezdett. A félelf megállt és figyelte, ahogy az öreg Mahskevic, a varázsló alakot ölt. - Ezúttal elégedett volt veled? - kérdezte a szürke szakállú vénember. Olyan volt a hangja, mintha azt csak nagy erőfeszítéssel tudta volna kipréselni a torkából. Mahskevic gunyoros, összes sárgás fogát kivillantó mosolya elárulta, hogy már ismeri a választ. - Le'lorinel megszállott ezzel az alakkal kapcsolatban - felelte Tunevec. - Jobban, mint ahogy azt valaha is lehetségesnek tartottam. Mahskevic csak vállat vont, mintha nem igen érdekelné az egész. - Több, mint öt éve dolgozik nekem cserébe azért, hogy megtanítsam a varázslataimra és téged is jól megfizet - emlékeztette a varázsló. - Hónapokig kutattunk, mire megtaláltunk téged, mint olyasvalakit, aki elég ígéretes, hogy utánozza ennek a furcsa sötételfnek, ennek a Drizzt Do'Urdennek a mozdulatait. - Akkor hát miért vesztegetitek az időtöket? - vágott vissza a dühös félelf. - Miért nem kelsz útra Le'lorinnel és találjátok meg ezt a nyomorult drow-t és végeztek vele egyszer s mindenkorra. Sokkal könnyebbnek tűnik, mint amilyenek ezek a végeláthatatlan vívógyakorlatok. Mahskevic kuncogott, ami világossá tette Tunevec számára, hogy alábecsüli ezt a módfelett különös drow-t, aki - ahogy ezt Le'lorinel és a varázsló kiderítette - valóban figyelemreméltó tetteket hajtott végre. - Tudjuk, hogy Drizztnek van egy törpe barátja akit Harcpöröly Bruenornak hívnak - magyarázta a varázsló. - Ismered ezt nevet? Tunevec, miközben felöltötte ingét, az öregemberre nézett és megrázta a fejét. - Ő Mithrill Csarnok királya - folytatta Mahskevic. - Vagy legalábbis az volt. Nem sok kedvet érzek arra, hogy egy vad törpékből álló klánt magam ellen fordítsak. A törpék amúgy is minden varázsló átkát jelentik. Ha Harcpöröly Bruenor ellensége leszek, az nem segíti elő sem egészségem, sem vagyonom gyarapodását. - Ezenkívül, én nem neheztelek erre a Drizzt Do'Urdenre - tette hozzá Mahskevic. - Miért akarnám hát elpusztítani? - Mert Le'lorinel a barátod. - Le'lorinel - visszhangozta a varázsló kuncogva. - Elismerem, kedvelem őt és a barátságból fakadó kötelességérzetem okán, gyakran próbálom meggyőzni arról, hogy az út, amelyen halad, nem más, mint önpusztító oktalanság. - Biztos vagyok benne, hogy oda se figyel - mondta Tunevec. - Egy picit se - értett egyet Mahskevic. - Le'lorinel Tel'e'brene-quiette makacs alak. - Ha egyáltalán ez a neve - horkantotta Tunevec, aki eléggé cudar kedvében volt, főként vívópartnere miatt. - Amit nekem adsz, azt én viszonzom - fordította le, mivel Le'lorinel neve nem volt más, mint a közismert elf mondás egyik változata. - A tisztelet és a barátság filozófiája, nem igaz? - kérdezte az öreg varázsló.
- És a bosszúé - felelte Tunevec zordan. A torony középső szintjén, saját, apró szobájában, Le'lorinel levette maszkját és lerogyott az ágyára - szinte fortyogott a dühtől és a Drizzt Do'Urden iránt érzett gyűlölettől. - Hány évbe fog telni? - kérdezte az elf magától és a végén elnevette magát, miközben egy ónixgyűrűvel játszadozott. - Talán évszázadokba? Mit se számít! Le'lorinel levette az ékszert és csillogó szeméhez emelte. Két évnyi kemény munkával érdemelte ki ezt a tárgyat Mahskevictől. Ez egy mágikus gyűrű volt, amelyben varázslatokat lehetett tárolni. Ebben négy bűvige lapult, négy olyan varázs, amelyről Le'lorinel úgy vélte, hogy végezni fog Drizzt Do'Urdennel. Az elf persze azt is tudta, hogy ha a varázslatokat az előre eltervezett módon használják fel, akkor az valószínűleg mindkét harcoló fél halált jelenti majd. De nem számított. Mert ha Drizzt Do'Urden meghal, akkor Le'lorinel is elégedetten távozik az árnyékvilágba.
ELSŐ RÉSZ SÖTÉT JELEK Jó itthon lenni. Jó hallani a Jeges Szelek Völgyében a szél zúgását, érezni a vérpezsdítő harapását, ami arra emlékeztet, hogy élek. Magától értetődőnek tűnik, hogy élek, hogy élünk - mi, mindannyian -, ám attól tartok, hogy elég gyakran megfeledkezünk erről az egyszerű tényről. Olyan könnyű elfeledkezni arról, hogy valóban élünk, vagy legalábbis értékelni azt, hogy igazán élünk, hogy megláthatjuk a napfelkeltét és gyönyörködhetünk minden naplementében. És a kettő között eltelő órák és azok is, amelyek az alkonyt követik, szintén a mieink, és azokat kedvünk szerint tölthetjük el. Könnyű szem elől téveszteni annak a lehetőségét, hogy mindenki, aki utunkba akad, élménnyé és emlékké válhat - legyen az jó vagy rossz -, ami eseménnyel tölti meg ezeket az órákat az unalom helyett, és megtöri az elmúló pillanatok monotóniáját. Igen, jó itthon lenni, a Jeges Szelek Völgyének vad vidékén, ahol szörnyek kószálnak és az úton minden kanyarban zsiványok állnak lesben. Élőbb és elégedettebb vagyok, mint évek óta bármikor Túl sokáig küzdöttem sötét múltam örökségével. Túl sokáig küzdöttem hosszú létem valóságával, azzal, hogy valószínűleg még sokáig fogok élni azután is, hogy Bruenor Wulfgar és Regis nem lesz többé. És Cattie-brie sem. Milyen bolond voltam, amikor rövid élete miatt keseregtem, ahelyett, hogy élveztem volna a vele - az együtt -, eltöltött napokat! Milyen bolond voltam, amikor hagytam, hogy a jelen a múltba csússzon át, miközben egy lehetséges - de csupán lehetséges - jövőn merengtem! Mindannyian közelebb kerülünk a halálhoz, minden egyes nap minden egyes eltelt pillanatával. Ez ennek a létnek megkerülhetetlen igazsága. Olyan igazság ez, amelynek félelme megbéníthat minket vagy eltölthet minket türelmetlenséggel, azzal a vággyal, hogy új dolgokra leljünk, és élményekben legyen részünk, azzal a reménnyel - vagy inkább acélos elszántsággal! -, hogy minden egyes cselekedetünk emlékezetes maradjon. Hogy minden lépésünk tánc legyen, egy színes virágokkal teli kertben vagy a mély hóban. A fiatalok ismerik ezt az igazságot, amelyet az öregek, de még a középkorúak is elfelejtettek már Ez a gyökere a dühnek, a féltékenységnek, amellyel oly sokan viseltetnek az ifjúság iránt. Rengetegszer hallottam már az alábbi közhelyet: "Bárcsak megfiatalodnék, jelenlegi tudásommal a birtokomban!" Ezek a szavak őszintén mulattatnak, mivel valódi jelentésük a következő: "Bárcsak ismét felidézhetném azt a vágyat és az örömet, amit akkor ismertem!" Végre felismertem, hogy ez az élet értelme és ez a felismerés vezetett oda, hogy valóban megismertem a vágyat és az örömet. Az ezt az igazságot felismerő húsz év, vágyakkal és örömmel telve, teljesebb lehet, mint egy több évszázados lét, meghajtott fejjel és meggörnyesztett vállal. Emlékszem, amikor először harcoltam Wulfgar oldalán, amikor elképesztő túlerő és hatalmas óriások ellen vezettem őt, széles mosollyal és élettel telve. Milyen furcsa, hogy ahogy egyre több mindent nyertem meg, amit elveszíthettem, úgy tűnt el ez az élet utáni sóvárgás is! Sok időbe telt, és sok keserű veszteségbe, mire felismertem ennek a gondolkodásnak az oktalanságát. Sokáig tartott, mire visszatértem a Jeges Szelek Völgyébe, miután kénytelen-kelletlen átadtam a Kristályszilánkot Jarlaxle-nak, és végre pontot tehettem - imádkozom, hogy örökre! -, az Artemis Entrerihez fűződő történetre és ráeszmélhettem az életre, ami az enyém, az engem körülvevő szépségre, arra, hogy az élményeket fel kell kutatni és nem elmenekülni kell előlük ahhoz, hogy éljünk. Azért maradtak még aggodalmak és a félelmek. Wulfgar itt hagyott bennünket - nem tudom hová ment -, és én féltem az elméjét, a szívét és a testét. De elfogadtam azt, hogy ezt az utat ő választotta és hogy ezért a három dologért - az elméjéért, a szívéért és a testéért -, távozott közülünk. Imádkozom, hogy útjaink ismét keresztezzék egymást, hogy megtalálja a hazavezető utat. Imádkozom, hogy kapjunk hírt felőle, ami vagy eloszlatja félelmeinket vagy arra késztet minket hogy kerekedjünk fel és keressük meg. Lehetnék türelmes és győzködhetném magam, hogy minden a lehető legnagyobb rendben van. Ha az őérte érzett félelmeimen merengenék egész nap, egész létem célját tagadnám meg. És ezt nem fogom megtenni. Ehhez túl sok szépség van a világban. Túl sok szörnyeteg és túl sok zsivány. Túl sok vidámság. - Drizzt Do'Urden
ELSŐ FEJEZET EGYMÁSNAK VETETT HÁTTAL Hosszú fehér haja Cattie-brie vállára omlott és a nő meztelen alkarját csiklandozta, akinek vörösbarna haja Drizzt karjára és mellére hullott. Ők ketten egymásnak vetett háttal ültek a Jeges Szelek Völgye legnagyobb tavának, a Maer Dualdonnak a partján és a párás nyári eget kémlelték. Fejük felett lassan és lustán felhők úsztak tova és bolyhos fehérségük gyakorta élesen kirajzolódott, ahogy a fura kinézetű keselyűk alájuk siklottak. A páros figyelmét ezúttal azonban nem a rengeteg madár, hanem a felhők kötötték le. - Egy horogra akadt bütykösfejű hal - mondta Catti-brie, az egyik különös felhőalakzatra, egy sodródó, vékony fehér vonalhoz kapcsolódó görbülő téglalapra utalva. - Ezt meg honnan veszed? - nevetett fel a sötételf. A nő feje oldalra fordult, tekintete pedig végigmérte fekete bőrű, bíborszemű társát. - Hogyhogy te nem látád? - kérdezte. - Olyan világos pedig, mint a szemöldököd fehér vonala. Drizzt újra felnevetett, de nem annyira azon, amit a nő mondott, hanem inkább azon, ahogy mondta. Catti-brie ismét Bruenor klánjával lakott a Tízváros melletti törpebányákban és szemmel láthatóan a nyughatatlan törpék beszédmódja és akcentusa ismét kezdett ráragadni. A drow kissé felé fordította a fejét, úgy, hogy jobb szeme alig néhány hüvelykre kerüljön a nő tekintetétől. Látta benne a szikrákat - tévedhetetlenül -, az elégedettséget és a boldogságot, ami mostanában tért vissza, hónapokkal azután, hogy Wulfgar elhagyta őket - és ez a tekintet láthatóan még áthatóbb volt, mint korábban bármikor Drizzt felnevetett és ismét az égre nézett. - A halad elúszott - közölte, mivel a szél tényleg elfújta a vékony szálat a nagyobb formától. - De legalább hal - makacskodott ingerülten Catti-brie. Pontosabban úgy, mintha ingerült lenne. Drizzt csak mosolygott és nem vitatkozott az állítással. - Te átkozott kis bolond! - morgolódott és zsörtölődött Harcpöröly Bruenor, akinek nyála egyre sűrűbben röpködött, ahogy egyre jobban méregbe gurult. A törpe megállt és súlyos csizmájával nagyot toppantott, majd fejébe nyomta egyszarvú sisakját. Narancsvörös haja vadul csapdosott a megviselt fejfedő pereme alatt. - Azt gondolám, hogy van egy barátom a tanácsban és erre te hagyod, hogy a targosi Kemp egyszerűen leszorítsa az árat, minden harc nélkül! Regis, a félszerzet, aki soványabb volt, mint évek óta bármikor és kímélte azt a karját, ahol szörnyű sebét szerezte legutolsó közös kalandjukkor, csak vállat vont és ennyit mondott: - Targosi Kemp csak a halászok nevében beszélt az érc áráról. - De a halászok jelentős mennyiségű ércet vásárolnak! - bömbölte Bruenor. - Miért helyeztelek vissza tégedet a tanácsba, ha képtelen vagy énnékem megkönnyíteni eme létet? Regis kissé elmosolyodott a kirohanás hallatán. Arra gondolt, hogy emlékezteti Bruenort, miszerint nem a törpe helyezte vissza őt a tanácsba, hanem Pusztaerdő népe, akinek szüksége volt egy képviselőre, mivel az utolsó egy jeti gyomrában végezte, de azután inkább bölcsen megtartotta magának a gondolatait. - Halászok - mondta a törpe és a félszerzet szőrös, csizmátlan lába elé köpött. Regis ismét elmosolyodott és kikerülte a foltot. Tudta, hogy Bruenor sokkal inkább kiabálós és nem annyira harapós hangulatban van és hogy a törpe hamarosan ejteni fogja ezt a témát - amíg a következő probléma az útjukba nem kerül. Harcpöröly Bruenor mindig is izgága alak volt. A törpe még akkor is morgolódott, amikor az útkanyarulat után szemük elé tárult Drizzt és Cattie-brie, akik még mindig a mohás tóparton üldögéltek, elveszve a felhőkről szőtt képzeteikben és egymás társaságában. Regis fogai közé szívta a levegőt és arra gondolt, hogy Bruenor mindjárt felrobban, amiért szeretett, örökbefogadott lányát ilyen meg hitt helyzetben találja a drow-val - vagy bárki mással -, de a törpe csak megrázta bozontos fejét és eldübörgött a másik irányba. - Átkozott bolond elf - mondta, amikor végre a félszerzet beérte. Megcsókolod majdan azt a lányt és ezzel kész is? Regis szája szinte a füléig szaladt.
- Honnan tudod, hogy mát nem tette meg? - vetette oda, csupán azért, hogy lássa, amint a törpe arca olyan tűzvörösre változik, mint amilyen a haja és a szakálla volt. És persze Regis elég fürge volt ahhoz, hogy félreugorjon Bruenor halálos szorítása elől. A törpe azonban csak lehorgasztotta a fejét, miközben átkokat motyogott és elviharzott. Regis el sem akarta hinni, hogy csizmák ilyen dübörgést kelthetnek a puha, mohával borított földúton. Bryn Shander tanácstermében a lárma nem igazán lepte meg Regist. Megpróbálta - de tényleg -, figyelemmel követni a fejleményeket, miközben Cassius elöljáró, Tízváros legmagasabb rangú vezetője a jobbára formális ügyekkel kapcsolatos tanácskozást vezette. Korábban mind a tíz város független vezetés alatt állt, vagyis a tanácsba minden város küldött egy képviselőt, de Cassius olyan nagy szolgálatot tett a területnek, hogy többé már nem csak egy közösség szószólója volt - még Bryn Shanderé sem, amely a férfi otthona volt és messze a legnagyobb település a környéken. Ez persze nem tetszett targosi Kempnek, aki Tízváros második legnagyobb városát vezette. Ő és Cassius régebben egyenlő ellenfelek voltak, de az elöljáró előlépésével és az új bryn shanderi tanácsos kinevezésével Kemp úgy érezte, hogy hátrányba került. Ám az elöljáró mindezek fölé emelkedett és az elmúlt néhány hónap során még a morgolódó Kemp is elismerte, hogy a férfi általában tisztességesen és részrehajlás nélkül cselekedett. Ám a bryn shanderi tanácsteremben uralkodó békés és szívélyes hangulat a csak fokozta a pusztaerdei tanácsos unalmát. A félszerzet kedvelte a jó vitákat és a remek érveléseket, főleg akkor, ha nem ő állt középpontban - jobban szeretett a sarokban meghúzódni és onnan fokozni az érzelmeket és a vita hevességét. Ó, azok voltak ám a régi szép napok! Regis megpróbált ébren maradni - de tényleg -, amikor a vita a Maer Dualdon mélyebb vizeinek a halászhajók közötti elosztására terelődött - ezzel remélték megakadályozni, hogy a hálók összegabalyodjanak és hogy a tavon megszokott érzelemkitörések kirobbanjanak. Ez a vita már évtizedek óta folyt Tízvárosban és Regis tudta, hogy semmilyen törvény nem tarthatja távol egymástól a hajókat a nagy tó hideg vizén. Ahol a bütykösfejű halak vannak, odamennek a hajók is, bármit is mondjon a törvény. A halak csontjából kiváló faragványokat lehetett készíteni és emellett még a húsuk is ízletes volt - nem véletlen hát, hogy a városok gazdaságának alapját alkották és számos gazfickót vonzottak Tízvárosba, akik mind itt remélték megtalálni a szerencséjüket. A Jeges Szelek Völgye három nagy tavának partjaitól oly messze elterülő tanácsteremben hozott törvények csupán eszközök voltak a tanácstagok számára kirohanásaik alátámasztására, adni elkerülhetetlenül bekövetkezik majd, ha minden rendelet csődöt mond. Mire Pusztaerdő félszerzet tanácsnoka felébredt, a beszélgetés témája - szerencsére -, már megfoghatóbb ügyekre terelődött, köztük egy olyanra is, ami Regist közvetlenül érintette. Pusztaerdő tanácsnoka csak egy pillanattal később ébredt rá, hogy az ok, amiért kinyitotta szemét, nem volt más, minthogy Cassius a nevén szólította. - Bocsáss meg, hogy megzavarom a szunyókálásod - mondta Tízváros elöljárója halkan Regisnek. - É... én, hm, napokon és éjszakákon át készültem erre a, hm, mostani tanácskozásra - hebegte a felrezzenő félszerzet. - És Bryn Shander messze van. A mosolygó Cassius felemelte kezét és csendre intette Regist, még mielőtt az még inkább zavarba jött volna. A félszerzetnek semmi szüksége nem volt rá, hogy kifogásokat keressen itt, ebben a testületben. Mindannyian ismerték fogyatékosságát és értékét - és ez az érték nem kis részben nagyhatalmú barátain nyugodott. - Akkor hát el tudod rendezni ezt az ügyet? - Ezt Targosi Kemp, aki a legkevésbé kedvelte Regist a tanácsnokok közül, kérdezte nyersen a kérdést. - Ügyet? - érdeklődött Regis. Kemp lehajtotta fejét és halkan szitkozódott. - Az útonállók ügyét - magyarázta Cassius. - Tudjuk, hogy a Shaengarne túlpartján, Brémától délre felbukkant új banda hosszú lovaglást jelent a barátaidnak, de nagyra értékelnénk, ha te és a társaid biztonságossá tennék az arra vezető utakat. Regis hátradőlt és keresztbefonta kezét még mindig terjedelmes hasán -- bár az már korántsem volt olyan látványos, mint egykor -, és módfelett magasztos arckifejezést öltött. Hát erről van szó, somolygott magában. Újabb lehetőség neki és barátainak, hogy hősökként szolgálják Tízváros népét. Regis ilyenkor
érezte magát igazán elemében, még akkor is, ha be kellett ismernie, hogy csak kisebb szerepet játszik jóval erősebb társai hőstetteiben. De a tanácsüléseken ezek voltak azok a pillanatok, amikor tündökölhetett, amikor olyan magasnak érezhette magát, mint a hatalmas Kemp. Eltöprengett a Cassius által felvázolt feladaton. Bréma volt a legnyugatibb város, a Shaengarne folyó túlpartján - a folyó most, a nyár végén nyilván alacsony. - Úgy vélem, hogy tíz napon belül ott lehetünk és megtisztíthatjuk az utakat -- mondta Regis a szükségesnek ítélt szünet után. Tudta, hogy barátai úgyis beleegyeznek. Az elmúlt néhány hónapban hányszor indultak útnak szörnyek és útonállók után? Ez főként Drizzt és Catti-brie szerepe volt, akik élvezettel csinálták ezt, de még Bruenor is, aki pedig állandóan panaszkodott emiatt, sem bánta igazán. Amint Regis ott ült és ezen töprengett, rájött arra is, hogy őt sem zaklatja fel az a tudat, hogy ő és barátai hamarosan ismét a kalandok útjára lépnek. Valami történt vele azon az utolsó, hosszú úton, amikor megérezte a vállába döfő goblin lándzsa okozta kínt - amikor kis híján meghalt. Regis akkor még nem ismerte fel a változást. Akkor még nem akart mást a sebesült félszerzet, csak visszatérni kényelmes házikójába Pusztaerdőn, a bütykösfejű halak csontjából gyönyörű faragványokat készíteni és semmivel sem törődve a Maer Dualdon partján horgászni. Miután megérkezett meghitt pusztaerdei otthonába, Regis a vártnál nagyobb borzongást érzett, amikor a sebét mutogatta. Ezért hát, amikor Drizzt és a többiek útnak indulnak majd az új fenyegetés ellen, Regis örömmel játssza el a ráosztott szerepet. A Brémától délre elterülő úton töltött első tíznap közül az utolsó épp olyan lehangolónak indult, mint az előző kilenc. A szúnyogok és moszkitók sűrű rajokban zümmögtek a levegőben. A Jeges Szelek Völgyében kilenc hónapon át uralkodó hideg évszak szorításából kiszabadult sár makacsul rátapadt az apró szekér kerekeire és a társait árnyékként kísérő Drizzt megviselt csizmájára. Catti-brie hajtotta az egylovas kocsit. Hosszú és piszkos gyapjúruhája válltól bokáig borította testét, haját pedig szorosan felkötötte. A fiatal fiúnak álcázott Regis mellette ült - arca már egészen vörösen színt öltött a nyári nap alatt eltöltött hosszú óráktól. A legkényelmetlenebb azonban Bruenornak volt, ráadásul ezt saját magának köszönhette. Készített magának ugyanis egy utazóládát, ahol elrejtőzhetett - a szerkezetet a szekér alá, középtájra erősítette és minden egyes nap ott kuporgott. Drizzt gondosan megválasztva rótta útját a sárral borított tájon, mindig éberen. A Jeges Szelek Völgyének nyílt tundráján az utazókra sokkal komolyabb veszélyek leselkedtek, mint az útonállók, akiknek az elfogása miatt idejöttek. Habár a tundrajetik zöme most valószínűleg délebbre költözött, követve a karibucsordákat a Világ Hátának lábához, azért még maradhatott itt néhány. Ebben az évszakban óriások és goblinok gyakran jöttek le a távoli hegyekből, könnyű zsákmányt és könnyű meggazdagodást keresvén. Drizztnek sok esetben kellett kitérőket tennie a sziklás és lápos területeken, hogy elkerülje a halálos, szürkés szőrrel borított kígyókat, amelyek között akadtak húsz lábnál is hosszabb példányok - mérgező marásuk pedig még egy óriást is leterített volna. A drow-nak mindezt figyelembe kellett vennie és közben még a szekeret is figyelnie kellett a szeme sarkából, mialatt a környező vidéket fürkészte minden irányban. Hamarabb kell meglátnia az útonállókat, mint ahogy azok vennék észre őt, ha könnyen akarja elkapni őket. Pontosabban könnyebben, somolygott magában a drow. Meglehetősen jó leírással rendelkeztek a bandáról, és úgy tűnt, hogy sem létszámukat, sem képességeiket tekintve nem jelenthetnek különösebb problémát. Drizztnek szinte állandóan figyelmeztetnie kellett magát: nem szabad, hogy az előfeltevések nagyképűséghez vezessenek. Elég egyetlen szerencsés nyíllövés és csapata máris három főre olvad. A rovarok a széllel dacolva mindenfelé ott nyüzsögtek körülötte, a Nap fénye szúrta a szemét, minden egyes sáros pocsolyában ott rejtőzhetett egy ebédelni vágyó szürke szőrmés kígyó, vagy egy földre lapuló tundrajeti, emellett pedig ott volt még a területen már hírnévre szert tett, rá és barátaira fenyegetést jelentő veszedelmes banditacsapat. Nem véletlen hát, hogy Drizzt Do'Urden remek hangulatban volt! Gyorsan átlépett egy apró patakon, majd csúszva megállt, amikor észrevette a nagyjából emberláb méretű, furcsa formájú tócsákból álló sort, amelyek körülbelül olyan távolságra sorakoztak egymástól, mint amit egy sietősen haladó ember hagy. A drow közelebb lépett és
letérdelt, hogy alaposabban megvizsgálja a nyomokat. -1'udta, hogy nem sokáig maradnak meg errefelé, így hát ennek frissnek kellett lennie. Drizzt ujja a második percéig mélyedt a vízbe, mielőtt tömör földbe ütközött volna - a mélység is megfelelt egy felnőtt ember hagyta nyoménak. A drow felállt és kezei az álcázó köpeny fodrai alatt szablyáinak markolatára fonódtak. Csillám a jobb csípőjén függött, míg Jéghalál a balon - készen arra, hogy elővillanjanak és végezzenek bármiféle veszéllyel. Drizzt összehúzta bíborszínű szemeit, kezét pedig felemelte, hogy leárnyékolja a napfényt. A nyomok az út felé haladtak, arra, ahol a szekér hamarosan elhalad majd. És ott feküdt a földön a sárral borított ember, várakozva. Drizzt nem felé indult, hanem ehelyett lehajolva igyekezett visszafelé, egy félkört leírva, azzal a szándékkal, hogy átszeli az utat a szekér mögött és vet egy pillantást a másik oldalon található leshelyekre is. Szürke köpenyének csuklyáját mélyebbre húzta, hogy még jobban elrejtse fehér haját, majd futásnak eredt, miközben fekete kezeit izgatottan dörzsölte össze. Regis ásított és nyújtózkodott egyet, majd nekidőlt Cattie-brie-nek, befészkelte magát az oldalán és lehunyta nagy, barna szemét. - Remek alkalom a szendergésre - suttogta a nő. - Remek alkalom, hogy elhitessem azokkal, akik minket figyelnek, hogy szendergek -- javította ki Regis. Láttad őket mögöttünk, az út mellett? - Egen - mondta Catti-brie. - Koszos egy páros. Miközben beszélt, egyik kezével elengedte a kantárt és a szekér bakjának elülső pereme alá csúsztatta. Regis figyelte, amint ujjai összezárulnak az odarejtett tárgyon és tudta, hogy megnyugvást merít Szívkereső Taulmarilból, lenyűgöző íjából, amely a helyén volt és készen várta, hogy használja. Az igazság az volt, hogy ez a tény Regist is megnyugtatta - méghozzá nem is kis mértékben. A félszerzet keze hátrafelé mozdult a bakon és mintha csak véletlenül tenné, keményen nekikoppant a háttámla fadeszkázatának -- ezzel jelezte Bruenornak, hogy legyen éber és készüljön. - Kezdődik - súgta oda Catti-brie egy pillanattal később. Regis továbbra is csukva tartotta szemét, miközben keze most már gyorsabb ütemben ütögette a deszkát. Bal szemét csak résnyire nyitotta ki, hogy megnézze magának az útra kilépő, mosdatlan kinézetű három zsiványt. Catti-brie megállította a szekeret. - Óh, jó uraim! - kiáltotta. - Tudnának nékem és ennek a fiúnak itt segítni, ha szépen kérném? A férjemet megölték a hegyszorosban és én azt hiszem, hogy egy kicsinyég eltévedtünk. Napok óta ide-oda utazunk és nem tudjuk, hogy melyik út vezet Tízvárosba. - Nagyon okos - suttogta Regis, aki szavait cuppantással álcázta, miközben a bakon mocorgott, és úgy tett, mintha mélyen aludna. A félszerzetet valóban lenyűgözte az a mód, ahogy Catti-brie magyarázatot adott arra, hogy az elmúlt néhány napban miért utazgattak fel-alá az úton. Ha a banda figyelte őket, akkor kevésbé fognak gyanakodni. - De nem tudom, hogy mit tegyek! - könyörgött Catti-brie, akinek hangja élessé vált és eltöltötte a félelem. Enmagam és ez a fiú itten, teljesen egyedül vagyunk és eltévedtünk! - Segítünk tinéktek -- mondta a középen álló csontos, vörös hajú férfi, akinek szakálla szinte a derekáig ért. - De ennek biza' ára vagyon - magyarázta a bal oldalon álló, nagy termetű zsivány, akinek a vállán átvetve egy hatalmas csatabárd nyugodott. - Ára? - kérdezte Catti-brie. - Az ár a szekeretek - mondta a harmadik, aki láthatóan mind beszédét, mind megjelenését tekintve a legválasztékosabb volt a banditák közül. Színes mellényt és tunikát hordott (előbbi sárga, utóbbi piros volt) és bal csípőjén, az övébe tűzve egy papírt viselt. Regis és Catti-brie egymásra pillantott, nem igazán meglepve. Mögülük egy puffanás hallatszott, Regis pedig beharapta szája szélét és remélte, hogy Bruenor nem ront elő és dönt romba mindent. Tervüket alaposan kidolgozták, az első lépéstől az utolsóig gondosan megkoreografálták. Újabb puffanás érkezett a hátuk mögül, de a félszerzet már átdugta kezét a bakon és ökle nekikoppant a háttámlának, hogy elfojtsa a zajt.
Catti-brie-re nézett és a nő kék szemének izzásából tudta, hogy az ő színrelépésének az ideje hamar, nagyon hamar eljön. Ő lesz a legfélelmetesebb, mondta Cattie-brie magában és a jobb szélen álló zsiványra, a hármas legválasztékosabb tagjára nézett. Pillantása ezután átvándorolt a másik oldalon álló, hatalmas termetű férfira. Egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy egyetlen suhintással ketté tudná vágni az az irdatlan fejsze. - És egy kis pipihusi - jegyezte meg a bal. oldalon álló zsivány és felvillantotta mohó, foghíjas mosolyát. A középen álló férfi gonoszul elvigyorodott, de a jobb szélső alak undorral pillantott a másik kettőre. -- Ugyan, hiszen ő mondta, hogy elvesztette a férjét! - tiltakozott a nagydarab fickó. - Gyanítom, hogy hasznát látná egy alapos lovagolásnak. Catti-brie agyán végigfutott a kép, amint borotvaéles kardja, Khazid'hea felszántja a pojáca ágyékát, de ügyesen álcázta mosolyát. - Talán a szekeretek is elegendő lesz - magyarázta a csiszolt modorú zsivány és Cattie-brie látta, hogy teljes mértékben nem határolta el magát a vele folytatandó játékoktól. Igen, elég jól megértette mindezt. A férfi megnyerő modorával akarta ugyanazt elérni, amit a nagydarab fickó az izmaival akart kicsikarni. Sokkal szórakoztatóbb lett volna, ha a lány belemegy játékba. - És persze mindaz, ami benne van - folytatta a választékos útonálló. - Sajnálom, hogy el kell fogadnunk az adományodat, de attól tartok, hogy nekünk is a túlélésért kel küzdenünk idekint, miközben az utakon járőrözünk. - Ezt csináljátok tehát? - kérdezte Catti-brie. - Ami jómagamat illeti, én inkább hitvány tolvajok társaságának néztelek volna benneteket. Ettől aztán tágra nyílt a szemük! - Ketten jobbra és hárman balra - súgta Catti-brie Regisnek. - Az előttünk álló kutyák az enyémek. - Termnészetesen - felelte a félszerzet és a nő meglepetten pillantott rá. A meghökkenés azonban csupán egy pillanatig tartott, mivel Cattie-brie emlékeztette magát, hogy Regis nagyon jól ismeri őt és valószínűleg kikövetkeztette a benne lezajló érzelmeket az útonállókkal folytatott beszélgetés során, épp úgy, mint ahogy önmaga is felismerte azokat. Ismét a félszerzet felé fordult, féloldalasan elmosolyodott, tett egy apró mozdulatot, majd tekintete visszakanyarodott a banditák felé. - Sem szükségtek, sem jogotok nincs arra, hogy bármit is elvegyetek - mondta a tolvajoknak és csak épp annyi remegést vitt a hangjába, amivel elhitethette, hogy a vakmerő felszín mögött a tömény rettegés bújik meg. Regis ásított egyet és kinyújtózott, majd felpattantak a szemei és jól látszott bennük a - tettetett -, meglepődés és rémület. Felsikított és leugrott a szekér jobb oldalán, majd rohanni kezdett a sárban. Catti-brie vette a jelet, felállt és egyetlen rántással letépte magáról az álcaként szolgáló gyapjúruhát, amelyet félrelökött és feltárta az öltözék alatt rejlő harcost. Khazid'hea, a halálos Vágó kiröppent tokjából, másik keze pedig a szekér bakja alá nyúlt és előhúzta az íjat. Catti-brie a levegőbe ugrott és már ott is termett az istráng mellett, és váratlan mozdulattal előrerántotta a lovat, amely így elválasztotta egymástól a nagydarab fickót két társától. A szekér baloldalán a három haramia látta, hogy mi történik és felpattantak a sárból, majd kardot rántottak és ordítva előrerontottak. A mellettük levő apró földhányás mögül egy ruganyos és gyorsan mozgó alak tört elő, csendesen, akár egy szellem - úgy tűnt, hogy repül, lábai olyan gyorsan szelték át a lucskos talajt. A szürke köpeny ráncai alól két ragyogó szablya került elő és a rohamozó hármast hófehér mosoly és bíborszínű szemek fogadták. - Aztat ott, kapjátok el! - kiáltotta az egyik gazfickó és mindhárman a drow-ra rontottak. Mozdulataik (két döfés és egy vad suhintás), koordinálatlanok és esetlenek voltak. Drizzt jobb karja egyenesen kivágódott jobbra és Jéghalál tökéletes mozdulattal ütötte fel az oldalirányú vágást, miközben a bal kéz felfelé és előremozdult - Csillám homorú lapja keresztben csapott le a két előredöfő pengére. Ahogy Csillám visszahúzódott, Jéghalál sújtott le a kinyújtott kardokra, majd ismét érkezett a keresztbe és lefelé mozduló Csillám, amely ismét mindkét fegyvert eltalálta. Drizzt egy finom láb-
mozdulattal lebukott a felbőszült haramia visszakezes vágása elől és a sötételf elég gyorsan csapott vissza Jéghalállal ahhoz, hogy a szablya eltalálja a férfi kézfejét, amint annak kardja elsuhant mellette. A gazfickó felüvöltött, fegyvere pedig elrepült. De nem messze, mert a drow bal keze máris mozgásba lendült. Csillám keresztbe mozdult és megakasztotta az elszálló kard röptét. Az ezt követő tánc szinte hipnotizálta a három banditát. A két szablya gyors mozdulatokkal pörgette a kardot a levegőben, alá, fölé és mellé mozdulva, mintha csak a drow egy dalt játszott volna a fegyver lapján. Drizzt végül Jéghalált a kard fölé és mellé lendítette és a mozdulatsor végén a penge pontosan tulajdonosa kezében termett. -- Biztos tudsz ennél jobbat is - közölte a mosolygó drow, amint a kard markolata tökéletesen belesimult a kábult gazember tenyerébe. A férfi felsikoltott és fegyverét a földre ejtette, majd megfordult és elrohant. - Ez a Drizzit! - ordította a másik és követte társát. A harmadik azonban - vagy félelemből vagy haragból vagy ostobaságból -, előrelendült. Kardjával dühödten támadott - előredöfött, majd visszalendült, majd magasabban döfött és egy köríves mozdulattal visszakozott. Vagy legalábbis megpróbálta. A drow szablyái ugyanis felfelé mozdultak és mindkét penge kétszer találta el egymás után a fegyvert. Csillám ezután felfelé lendült és lefelé kényszerítette a kardot, a drow pedig vad támadásba ment át és pengéi keményen, egymás mellett csaptak le a hátrányba került haramia kardjára -- olyan gyorsan és olyan dühvel sújtott le újra meg újra, hogy a csengés egyetlen hosszú dallamnak tűnt. A férfi karja minden bizonnyal elzsibbadt, de mégis megpróbálta kihasználni ellenfele vad mozdulatait és hirtelen előretört, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy közel kerüljön és lekösse a drow villámgyors kezeit. Ám ekkor ráébredt, hogy fegyvertelen, és nem tudta miképpen vesztette el kardját. A gazfickó előrevetette magát, szélesre tárt karjait medveölelésre nyitotta, hogy így fogja le ellenfelét, de csak a levegőt markolta. Fájdalom nyilallt a lábai közé, amikor a drow észrevétlenül a háta mögé kerülve szablyájának lapjával odasózott egyet. A fickó az ütés erejétől lábujjhegyre állt. Drizzt gyorsan visszarántotta fegyverét, a férfinek pedig előre kellett ugrania, de megbotlott és kis híján elesett. A drow talpa ekkor a hátának nyomódott, a lapockái közé és a sötételf arccal lefelé, a sárba nyomta az útonállót. - Jól tennéd, ha odalent maradnál, amíg arra nem kérlek, hogy állj fel - mondta Drizzt. Vetett egy pillantást a szekér felé, hogy meggyőződjön róla, barátai jól vannak, majd kényelmes léptekkel útnak indult és követni kezdte a menekülő páros nyomait. Regis kiválóan utánozta a megrémült gyermeket, miközben a sárban botladozva rohant - karjait vadul lengette és egyfolytában azt kiabálta: "Segítség! Segítség! A két férfi, akire Catti-brie figyelmeztette, most felállt, hogy elzárják az útját. A félszerzet megeresztett egy sikolyt és oldalra botorkált, de megbotlott és térdre esett. - Ó, ne öljenek meg engemet, uraim, kérem! - sipította Regis szánalomkeltően, amint azok ketten odaballagtak hozzá gonosz vigyorral az arcukon és csúf fegyvereikkel a kezükben. - Ó, kérem! - folytatta Regis. - Itt van, odaadom a papám nyakláncát, odaadom! Regis inge alá nyúlt és előhúzott egy rubinfüggőt, majd rövid láncánál fogva feltartotta, de csak annyira, hogy az ide-oda lengjen és forogjon. A gazfickók közelebb léptek és vigyoruk kíváncsi pillantássá változott, ahogy a pörgő ékkövet nézték, az ezer és ezer szikrát, azt a hipnotikus vonzást, ahogy a kő mintha magába szívta és elnyelte volna a fényt. Catti-brie elengedte az ügetésre váltó lovat, íját és a tegezt az út mellé ejtette, majd oldalra csusszant, hogy elkerülje az elhaladó szekeret és egyenesen szembenézett a nagydarab zsivánnyal és annak hatalmas fejszéjével. Az pedig keményen és esetlenül rontott rá - baltáját meglendítette maga előtt, majd vissza, keresztbe, hogy azután felfelé emelje és egy irdatlan, lefelé irányuló csapásba vigye át.
A kecses Catti-brie-nek nem okozott gondot, hogy kikerülje a három suhintást. A harmadik hibázásnál, amikor a fejsze a puha földbe csapódott, tökéletes lehetősége nyílt volna egy gyilkos csapás bevitelére és arra, hogy továbbinduljon. Hallotta, ahogy a csiszoltabb modorú útonálló mozgásra nógatja a lovat és látta, hogy a két útonálló már a szekér bakján ül. A gondjuk most már Bruenor vállain nyugodott. Catti-brie úgy döntött, hogy szórakozik egy kicsit. Nem nyerték el tetszését a fickó sikamlós megjegyzései. - Átkozott retesz! - zsörtölődött Bruenor, mivel a hevenyészett fülkéjét lezáró pöcök a kerekek által felvert sár miatt beragadt. A szekér most már gyorsabban mozgott, amitől minden huppanó nagyobbnak tűnt, a törpe pedig vadul hánykolódott jobbra-balra. Végül Bruenornak sikerült az egyik lábát maga alá kényszerítenie, majd a másikat is és szűkösen, de nagyon szűkösen összekuporodnia. Felbömbölt - erre még egy vörös sárkány is büszke lett volna -, és minden erejével felfelé ugrott, mire a feje áttörte a szekér alját alkotó deszkákat. - Nem gondoljátok, hogy le kellene lassítnotok? - kérdezte a szekeret hajtó, díszes öltözetű útonállót, és mellette ülő, vörös hajú társát. Mindketten hátrafordultak és arcuk egészen mulatságos kifejezést öltött. Amíg a vörös hajú elő nem rántotta tőrét és körbe nem perdült - átugrotta a bakot és vadul rávetette magát Bruenorra, aki csak ekkor ébredt rá, hogy nem különösebben szerencsés úgy védekezni, hogy mindkét kezét az oldalához préseli a széthasadt deszkázat. Az egyik zsivány láthatóan teljesen beérte azzal, hogy csak áll ott és ostobán nézi a pörgő ékkövet. A másik azonban csak néhány pillanatig figyelte azt, majd felemelte tekintetét és vadul megrázta a fejét, majd állkapcsa összecsattant. - Na mos' megvagy, te kis szemfényvesztő! - bömbölte. Regis talpra szökkent és a rubinfüggőt dundi kis kezébe kapta. - Ne engedd, hogy bántson! - kiáltotta a megbűvölt embernek, ahogy a másik rárontott és a félszerzet torka felé nyúlt mindkét kezével. Regis azonban gyorsabb volt, mint amilyennek látszott és hátracsusszant. A magasabb férfi azonban még így is előnyben volt és könnyen elkaphatta volna. Ha nincs a másik zsivány, aki minden kétséget kizáróan tudta, hogy ez a kis fickó a barátja, méghozzá kedves barátja és így társára vetette magát, a földre taszítva azt. Egy pillanattal később már vadul hempergőztek és verekedtek - az ütlegek és a szitkok csak úgy szálldostak. - Te eszement, ő egy szemfényvesztő! - kiáltotta a Regisre támadó fickó és öklével szemen vágta a másikat. - Te egy vadállat vagy, hisz' ő egy barátságos kis fickó! - vágott vissza a társa és mondandóját megtoldotta egy orra mért ütéssel is. Regis felsóhajtott és megfordult, hogy szemügyre vegye a csata alakulását. Tökéletesen játszotta szerepét, mint ahogy a Csarnok Vándorainak utóbbi hőstettei során mindannyiszor. De ennek ellenére arra gondolt, hogy Drizzt miképpen bánna el ezzel a kettővel, a napfényben ragyogva villanó szablyáival és azt kívánta, bárcsak ő is megtehetné. Majd arra gondolt, hogy Catti-brie miként bánna el velük, csodálatos íjából leadott, néhány jól célzott, mindent elsöprő villámló nyíllövéssel, amit - szinte biztosan -, követne Vágó gyors és halálos csapása. A félszerzet pedig ismét csak azt kívánta, bárcsak ő is képes lenne erre. Azután arra gondolt, hogy Bruenor miként intézné el ezeket a gazfickókat: kapna egy taslit a fejére és ő is kiosztana egyet, az oldalát olyan ütés érné, ami még egy óriást is a földre terítene, de addig nyomulna előre, míg végül a páros arccal lefelé végezné a sárban - Regis pedig azt kívánta, bárcsak képes lenne erre. - Ugyan - mondta a félszerzet és Bruenorra gondolva együttérzően megmasszírozta a vállát. Mindannyiuknak megvan a maga módszere, döntötte el magában és figyelme a sárban előtte fetrengő, birkózó alakok felé fordult. Új házikedvence vesztésre állt. Regis kezébe fogta saját fegyverét, az apró buzogányt, amelyet Bruenor neki készített és miközben azok ketten ide-oda gördültek, néhány jól irányzott koppantással a helyes irányba terelte a dolgokat. Hamarosan kedvence fölénybe került és Regis jó úton haladt, hogy diadalmaskodjon. A maga módján.
Egy döféssel tört előre, a haramia pedig kitépte a fejszét a földből és maga elé rántotta, hogy védje magát megpróbálta megállítani vagy legalábbis félreütni a döfésre lendülő kardot. Cattie-brie hatalmasat lépett előre, túlságosan is sokat -- tudta ezt -, legalábbis a gazfickó szerint. Mint ahogy tudta azt is, hogy ez a fickó alábecsüli őt. Azok a megjegyzései, amiket vele kapcsolatban tett, elég sokat elárultak arról, hogy ez az alak miként tekint a nőkre. A haramia bekapta a csalit és kifelé lökte a fejszét, fejjel előre, a nő felé és megpróbálta megütni vele. Catti-brie megvetette a lábát és egy félfordulattal az esetlen fegyvertől jobbra termett - bár átdöfhette volna a férfi mellkasát Khazid-heával, helyette inkább a talpát használta és keményen a zsivány lábai közé rúgott. A nő hátracsusszant, a férfi pedig nyögve egyenesedett fel. Catti-brie kivárt, hagyta, hogy a másik ismét támadásba lendüljön. Ahogy megjósolható volt, hamarosan ismét belefogott azokba a hatalmas - és haszontalan -, vízszintes suhintásokba. Ezúttal Catti-brie csak annyit hátrált, hogy a fegyver néhány hüvelykkel kerülje el. Megpördült és a férfi előrenyújtott karjai alá szökkent - bal lába körül fordult meg, míg jobb lábával hátrafelé rúgott és ismét a lába között találta el a gazembert. Nem tudta, hogy miért, de örömét lelte benne. Majd ismét a veszélyes területen kívülre került, mire a férfi reagálhatott volna, vagy egyáltalán legyűrhette volna az ágyékából kisugárzó borzasztó fájdalmat. Megpróbált valamennyire kiegyenesedni, majd magasra emelte fejszéjét és üvöltve lódult előre - ez már egy kétségbeesett ellenfél támadása volt. Khazid'hea mohó hegye belemart a hasába, ami azonnal megállította. Catti-brie apró csuklómozdulattal lefelé lendítette a halálos pengét és a nő egy gyors lépéssel a férfi előtt termett - szemtől szemben álltak most ott. - Fogadjunk, hogy fáj - suttogta és térde nagy sebességgel emelkedett felfelé. Catti-brie hátraugrott, majd előrevetette magát, miközben körbepördült - kardja pontosan a lefelé lendülő balta útjába került és a csodás penge olyan könnyedén szelte át a nyelet, mintha csak gyertyaviasz lett volna. Catti-brie ismét hátraszökkent, de csak egy újabb, jól helyezett rúgás után. A keresztbeálló szemű gazfickó, akinek arcára végtelen fájdalom vésődött, megpróbálta üldözőbe venni, de Khazid'hea korábbi, lefelé irányuló vágása átvágta az övét és mindazt, ami a nadrágját tartotta, ami erre a bokájáig hullott. Egy megrövidült lépés, majd egy újabb és a férfi megbotlott, hogy azután fejjel előre a sárban landoljon. Iszappal borítva, a testén végigfutó, szemmel látható fájdalomhullámokkal birkózva, térdre küzdötte magát és a felé közeledő nő felé suhintott. Láthatóan csak ekkor vette észre, hogy fejszéje nyelének csak a felét szorongatja a kezében. A suhintás túl rövid volt, a lendület pedig túlságosan elvitte a férfit balra. Catti-brie mögé lépett, talpát a nagydarab alak jobb lapockájára tette és visszanyomta a fickót a sárba. Aki újra térdre emelkedett és az iszaptól vakon vadul csapkodott. A nő ismét mögötte termett. És újra visszarúgta a sárba. - Maradj lent - javasolta. A makacs és kábult gazfickó átkokat, sarat és barnás vizet köpködve ismét feltápászkodott. - Maradj lent - mondta Catti-brie, aki tudta, hogy a férfi a hangja alapján be tudja tájolni őt. Az alak egyik lábát oldalra nyújtotta, hogy megtámaszkodjon, miközben körbefordult és kétségbeesetten megsuhintotta a baltanyelet. Catti-brie átugrotta mind a fadarabot, mind a lábat és a férfi előtt termett, majd ezt a lendületet egy újabb nagy erejű, az ágyékra mért rúgásra fordította át. Ezúttal a fickó magzatpózba kucorodott a sárban, miközben halk nyüszítés tört elő a torkából - az ágyékát markolászta, a nő pedig tudta, hogy nem fog ismét felkelni. Vetett egy pillantást Regisre, majd széles vigyorral az arcán az íjáért indult. A kétségbeesés lökte előre Bruenor karját és lábát - kezét megtámasztotta, miközben térdét felhúzta. Az egyik deszka széthasadt és pajzsként emelkedett fel a megvillanó tőr elé - a törpének sikerült valahogy kiszabadítani az egyik kezét és olyan szögben mozdítani a lécdarabot, hogy az kiüsse a tőrt a vörös hajú férfi kezéből. Vagy - jött rá Bruenor -, a haramia talán szándékosan engedte el azt. A férfi ökle a deszka mögé csapott és telibe kapta a törpe arcát. Majd érkezett egy újabb ütés balról, azután jobbról és mivel a törpe semmivel sem tudott védekezni, nem is tette. Hagyta, hogy a férfi megsorozza, de közben ide-oda ficánkolt és kiszabadította mindkét kezét, majd végül sikerült annyira kivergődnie, hogy valamennyire védekezhetett. Elkapta a férfi lendülő balját a jobbjával és elindította saját bal kezét, amely ha célba ér, valószínűleg levitte volna a haramia fejét.
A gazfickónak azonban sikerült megragadnia a kezet, épp úgy, ahogy Bruenor fogta meg az övét - így most döntetlenre álltak és küszködve próbáltak a másik fölé kerekedni az ugráló és ide-oda vágódó szekéren. - Gyüjj mán ide, Kenda! - kiáltotta a vörös hajú férfi. - Elkaptuk! Visszanézett Bruenorra és csúf arca alig egy hüvelyknyire került a törpéétől. - és most mihez kezd'sz majd, törpicsek? - Mondta néked már bárki is, hogy köpködsz, amikor beszélsz? - kérdezte az undorodó Bruenor. A férfi válaszul idióta vigyort villantott rá, majd megszívta az orrát, és szortyantott egyet; szája megtelt nyállal, amelyet a törpére készült zúdítani. Bruenor egész testében megfeszült és mintha csak egy óriási izom, mintha egy nagy kígyó lett volna, lecsapott. Homloka a csúf zsivány arcába csapódott, amitől a férfi feje hátracsapódott és az ég felé meredt, hogy amikor köpött -- valahogy képes volt erre még így is -, nyála egyenesen felfelé röppent, majd visszahullott rá. A törpe kitépte a kezét a másik szorításából és elengedte a fickót egyik marka összezárult a zsivány torka körül, míg a másik megragadta az alak övét. A férfi felemelkedett, fel a törpe feje fölé, majd átrepült a száguldó szekér oldalán. Bruenor látta a megmaradt gazfickó arcán a higgadtságot, ahogy az elengedte a kantárt, nyugodtan megfordult és előhúzta remek rapírját. Bruenor hasonló nyugalommal tornászta ki magát a ládából, majd belenyúlt és előhúzta rovátkákkal borított fejszéjét. A törpe a fejszét a jobb vállára csapta és közönyös testtartást vet fel - széles terpeszben állt ott, hogy így egyensúlyozza ki a rázkódást. - Okosabban tennéd, ha azt szépen letennéd és megállítnád ezt az ostoba szekeret - mondta ellenfelének, aki a rapírját lengette az orra előtt. - Neked kellene megadnod magad - figyelmeztette az útonálló -, bolond törpe! - Alighogy befejezte, máris előrelendült és Bruenor, aki elég tapasztalattal bírt, hogy felmérje ellenfele távolságát és egyensúlyát, még csak nem is pislogott. A törpe azonban egy kicsit túlbecsülte a távolságot és a rapír hegye átdöfte mithrill mellvértjét - talált egy rést a lemezek között és erősen beleszúrt a törpébe. - Aú - mondta Bruenor, láthatóan nem különösebben lenyűgözve. Az útonálló visszahúzódott, készen, hogy ismét előreszökkenjen. - Esetlen fegyvered nem mérkőzhet a gyorsaságommal és a fürgeségemmel! - kiáltotta és előrelendült. - Ha! Bruenor erős csuklójának egyetlen mozdulatára fejszéje kifelé lendült, egyet perdült és belefúródott a szúrni készülő útonálló mellébe, ami hátrarepítette a fickót, egyenesen neki a bak hátsó támlájának. - Igazán? - kérdezte Bruenor, majd egyik lábával rátiport az útonálló mellkasára és kitépte belőle a fegyverét. Catti-brie leengedte az íját, miután látta, hogy Bruenor átvette a szekér fölött az uralmat. Már célba vette a rapírt lengető zsiványt és készen állt, hogy lelője, amennyiben szükséges. Nem mintha egy pillanatig is arra gondolt volna, hogy Harcpöröly Bruenornak segítségre lenne szüksége két ilyen alakkal szemben. Megfordult és szemügyre vette Regist, aki jobbról közeledett. Mögötte jött engedelmes kedvence, aki a vállán átvette hozta foglyát. - Van tenálad kötszer annak, akit Bruenor leterített? - kérdezte Catti-brie habár nem igazán bízott abban, hogy a férfi még életben lehet. Regis biccenteni akart, de azután riadtan felordított: - Balra! Catti-brie megpördült, Taulmaril felemelkedett és célba vette áldozatát. A férfi, akit Drizzt terített le, megpróbált felállni a sárból. A nő elengedte a nyílvesszőt, amely úgy szikrázott és cikázott, mint egy: villámcsapás és pontosan a felfelé mozduló fej mellett csapódott a földbe. A férfi megdermedt mozdulat közben és jól hallhatóan nyöszörögni kezdett. - Jobban tennéd, ha szépen visszaheverednél - kiáltott rá Catti-brie az útról. A férfi így is tett. Több, mint két órával később, a két menekülő zsivány átcsörtetett a bozótoson, amely a táborukat rejtő sziklakör egyetlen bejáratát fedte el. Meg-meg botolva, még mindig izgatottan törtetettek át a lovak mellett
és megkerülve egy ellopott szekeret, rábukkantak Bors Jule-ra, vezérükre, a rajtaütések kiagyalójára és szakácsukra, aki éppen levest kavargatott egy üstben. - Ma semmi sincs? - kérdezte a magas, fekete hajú nő, miközben barna szeme végigmérte őket. Hangszíne és testtartása elárulta, hogy tudja, mi történt, de egyik zsivány sem volt elég eszes ahhoz, hogy ezt észrevegye. Jule megértette, hogy valami történt, valami, ami nem tűnt túl biztatónak. - A Drizzit - bukott ki az egyik bandita száján, aki minden szónál levegőért kapkodott. - A Drizzit és a baráttyai elkaptak minket. -- Drizzt? - kérdezte Jule. - Drizzit Dudden, az az átkozott drow elf - mondta a másik. - Éppen egy szekeret csíptünk el. Nem vót ott más, csak egy némber és a kölke, amikor ott termett, pont hármunk mögött. Szegény Walken egyenesen belefutott és megharcolt vele. - Szegény Walken - tette hozzá a másik. Jule becsukta a szemét és megrázta a fejét, mivel látta azt, amit a többiek nyilvánvalóan nem vettek észre. - És ez a nő - kérdezte -, csak úgy egyszerűen átadta a szekeret? - Ő éppen harcóni kezdett, amikor elrohantunk - mondta az egyik koszos fickó. - Nem láttunk túl sokat. - Ő? - tette fel az újabb kérdést Jule. - Úgy értitek, hogy Catti-brie, igaz? Harcpöröly Bruenor lánya, igaz? Felültettek benneteket, bolondok! A páros zavartan nézett egymásra. - Abba' biztos lehetsz, hogy néhányan odavesztek közülünk - mondta végül az egyik, miután elég bátorságot gyűjtött, hogy az impozáns nőre nézzen. - Lehetett vón' rosszabb is. - Rosszabb? - kérdezte Jule kétkedve. - Akkor mondjátok el, hogy láttátok-e felbukkanni a sötételf társát, a párducot? Azok ketten ismét egymásra néztek. Mintha csak válaszolni akarna, egy morgó hang gördült végig a táborhelyen és úgy zengett, mintha csak a földből törne előre - a hangtól mindhárom zsivány megborzongott. A tábor mellett kikötött lovak nyerítettek, patáikkal dobogtak és idegesen rángatták a fejüket. - Gyaníthattam volna, hogy ez történt - felelt meg Jule saját kérdésére és nagyot sóhajtott. Oldalról mozgás vonta magára a figyelmüket - mintha valami feketeség villant volna -, és mindhárman az újonnan érkezett felé fordították fejüket. Egy legalább tíz láb hosszú, hatalmas fekete macska érkezett, amelynek izmos vállai egy magas ember melléig értek. -A drow elf macskája? - kérdezte az egyik piszkos zsivány. - Azt mondják, hogy Guenhwyvarnak hívják - erősítette meg Jule. A másik fickó máris kezdett elhátrálni, miközben szemét mindvégig a macskán tartotta. Nekiütközött a szekérnek, majd nekiállt megkerülni és pontosan az ideges és izzadó lovak előtt haladt el. - Ti pedig egyenesen visszarohantatok hozzám - mondta Jule a másiknak jól érzékelhető lenézéssel a hangjában. - Nem fogtátok fel, hogy a drow hagyta, hogy elmeneküljetek? - Nem igaz, mert le volt kötve! - tiltakozott a megmaradt zsivány. Jule csak a fejét rázta. Végül is egyáltalán nem volt meglepve, hogy így ért véget. Feltételezte, hogy megérdemelte, amiért idióták bandájával kezdett. Guenhwyvar felbömbölt és a tábor közepén termett, pontosan a páros között. Jule, aki okosabb volt annál, semhogy arra gondolt volna, hogy megküzd a hatalmas bestiával, egyszerűen a levegőbe lökte kezeit. Éppen utasítani akarta társát, hogy ő is így tegyen, amikor meghallotta, hogy az a földre zuhan. A fickó egyszerűen elájult. A megmaradt koszos zsivány már nem is látta Guenhwyvar ugrását. Még azelőtt megpördült és átszáguldott a sziklagyűrű résén át, majd átcsörtetett a bozótoson - arra gondolt, hogy míg a többiek harcolnak, addig ő elmenekül, így hát az út felé vette az irányt. Tovább törtetett előre, a csapkodó ágak miatt összehúzott szemmel, amikor azt vette észre, hogy egy sötét alak jelenik meg az oldalán és ekkor észrevette a rászegeződő tüzes, bíborszínű szemeket is - egy pillanattal azelőtt, hogy egy szablya markolata meglendült és arcon találta volna, a földre terítve őt.
MÁSODIK FEJEZET KONFLIKTUSOK A szél és a sós permet hűsítette arcát, hosszú, szőke haját pedig hátracsapta - kristálykék szeme hunyorogva meredt előre az erős napsütésben. Wulfgar vonásai erősek, ám mégis kisfiúsak maradtak, annak ellenére, hogy bőrét a tengeren töltött tíznapok cserzették. A figyelmesebb megfigyelők azonban észrevették Wulfgar szemében a fiatalos megjelenést megcáfoló rezonanciát, a keserű tapasztalatokból táplálkozó szomorúságot. Ez a melankólia azonban most és itt, a Tengeri Szellem orrában nem kerítette hatalmába Wulfgart, Beornegar fiát, aki ugyanazt az adrenalináramlást érezte, mint amit a Jeges Szelek Völgyében, miközben felnőtt, miközben megismerte népének útjait és amit akkor érzett, amikor Drizzt oldalán küzdött. Ezt a jókedvet nem lehetett tagadni - ez volt a harcosok útja, az a büszke és bizsergető várakozás, amelyet a csata megkezdése előtt éreznek. És a csata hamarosan kezdetét veszi, efelől a barbárnak nem voltak kétségei. Messze előttük, a szikrázó hullámok hátán, Wulfgar látta már a menekülő kalózhajó vitorláit. Vajon ez Sheila Kree vitorlása volt, a Véres Gerinc? Vajon harci kalapácsa, a hatalmas Égisz-agyar, őt örökbefogadó atyja ajándéka az előtte levő hajón tartózkodó egyik kalóz kezében van? Wulfgar összerezzent, ahogy végiggondolta a kérdést, ahogy arra az ezernyi érzésre gondolt, amely pusztán azáltal ötlött fel benne, hogy ismét a birtokába kerülhet Égisz-agyar. Delly Curtie-t és a saját lányukként nevelt csecsemőt, Colsont hátrahagyta Vízmélyén. Ók Deudermont kapitány gyönyörű otthonában maradtak, míg ő azzal a kifejezett szándékkal kelt útra a Tengeri Szellemen, hogy visszaszerzi harci kalapácsát. Ám a gondolatot, hogy mit tehet majd meg ismét, ha újra a kezébe foghatja a fegyvert, még Wulfgar vadul szárnyaló érzelmei sem tudták felölelni. Valóban, mit is jelentett számára a harci pöröly? A harci kalapács, Bruenor ajándéka, a törpe szeretetének a szimbóluma volt, annak szimbóluma, hogy a törpe felismerte: Wulfgar túllépett sztoikus és brutális neveltetésén és készen áll, hogy jobb harcos és - ami ennél is fontosabb -, jobb ember legyen. De valóban így történt ez? Megérdemelte-e a harci kalapácsot és Bruenor szeretetét? Annyi bizonyos, hogy az Abyssból történő visszatérése óta eltelt hónapok ez ellen szóltak. Az elmúlt néhány hónapban nem sok olyasmit tett, amire büszke lett volna és hosszú listán sorakoztak azok a tettek - kezdve Catti-brie arculcsapásával -, amelyeket legszívesebben elfelejtett volna. Ezért hát Égisz-agyar üldözése gyógyírként hatott rá: elterelte figyelmét, miközben teljesen lekötötte a határozottan jó ügy érdekében történő tevékenység és eközben magában is el tudta rendezni a dolgokat. De ha Égisz-agyar ott van az előttük levő hajón, vagy a soron következőn és Wulfgar visszaszerzi azt, akkor mi lesz utána? Van-e még helye a Jeges Szelek Völgyében, egykori barátai oldalán? Visszatérhetne még a kalandokkal és vad csatákkal teli életbe, ahol mindig a katasztrófa peremén éltek Drizzttel és a többiekkel? Wulfgar gondolatai visszatértek Dellyhez és a gyermekhez. Új életét és őket kettejüket figyelembe véve, hogyan térhetne vissza előző életéhez? Egy ilyen pálfordulás mit jelentene az új családjához fűződő kötelezettségeit illetően? A barbár felnevetett, mert tudta, hogy jóval több minden tartja vissza őt, mint csupán a kötelezettségei még ha ezt nem is gyakran ismerte el, még önmagának sem. Amikor elhozta a gyermeket Auckney-ból, a Világ Háta keleti felén található kisebb királyságból, azt kötelességből tette, mivel az, aki valójában volt vagy aki újra lenni akart! -, követelte, hogy ne engedje a gyermeket szenvedni anyja bűnei és apja gyávasága és ostobasága miatt. A kötelességtudat vezette őt vissza a luskani kocsmába, a Zsiványkardba, az az adósság, amivel egykori barátainak, Arumnak, Dellynek és Pocsolya Josinak tartozott, akiknek csalódást okozott részegeskedésével és vad természetével. Amikor Dellyt arra kérte, hogy tartson vele és a gyermekkel, azt szintén a kötelességtudatból eredő lökés hatására tette - mivel úgy látta, hogy ily módon valamelyest jóváteheti azt a nyomorúságos bánásmódot, ahogy a szerencsétlen nővel bánt és felajánlhat neki egy új, felfedezésre váró kiutat. Valójában Wulfgarnak nem sokat kellett győzködnie Dellyt, hogy tartson vele és miután a nő meglepetésére beleegyezett, a barbár valójában nem fogta fel, hogy ez a döntés milyen mértékben változtatja majd meg az életét. Mostanra azonban... mostanra a Dellyhez és a gyermekhez fűződő kapcsolata valamiféle többletet kapott. A nagylelkűségből elhozott csecsemő - valójában azonban, ahogy ezt Wulfgar ösztönösen is felismerte, erre a nagylelkűségre neki sokkal nagyobb szüksége volt, mint a kislánynak -, a lányává, saját gyermekévé vált.
Minden értelemben. Nagyon hasonlóan ahhoz, ahogy réges-régen ő vált Harcpöröly Bruenor fiává. Korábban Wulfgarnak még csak fogalma sem volt róla, hogy az a szó, apa, milyen mértékű sebezhetőséget jelent. Korábban soha nem gondolta, hogy bárki bármilyen módon is komolyan megsebezheti. Most pedig elég volt csak belenéznie Colson kék szemébe, amely olyan volt, akár az igazi anyjáé, és Wulfgar máris tudta, hogy az egész világ bármikor összeomolhat körülötte. Delly Curtie-vel hasonló volt a helyzet és a barbár rájött, hogy többet kapott, mint amire számított. A nő, akit arra kért, hogy tartson vele - ismét csak kötelességtudatból és annak a durva alaknak a megtagadásaként, aki volt -, mostanra már sokkal fontosabbá vált számára, mintha csak az útitársa lett volna. A Luskan elhagyását követő hónapok során Wulfgar kezdte teljesen más színben látni Dellyt Curtie-t, kezdte látni szellemének és bölcsességének mélységét, amelyet nyomorúságos létezése túlélése érdekében szarkasztikus és nyers külső mögé rejtett. Delly mesélt neki arról a néhány csodálatos pillanatról, amit átélt és egyiket sem. számos szeretőjének karjaiban élte meg. Mesélt neki az órákról, amelyeket Luskan csendes mólóin töltött, még mielőtt kényszeredetten fel kellett kerekednie, hogy megkezdje éjszakai munkáját a Zsiványkardban. Csak ült ott és figyelte, ahogy a Nap elsüllyed a távoli óceánban, amitől a víz szinte lángolni látszott. Delly szerette az alkonyt - a csend óráját, ahogy ő nevezte -, amikor Luskan nappal dolgozó népe hazatért otthonába, a családjához és az éjszaka működők sokasága még nem ébredt fel, hogy kalandos, ám végső soron mégis üres életét élje az utcákon. Azok alatt a hónapok alatt, amikor megismerte Dellyt a Zsiványkardban és azok alatt az éjszakák alatt, amelyeket egymás karjaiban töltöttek, Wulfgar még csak nem is sejtette, hogy mennyivel több van a lányban, hogy vannak álmai és reményei és hogy olyan mélyen képes megérteni az őt körülvevő embereket. Amikor a férfiak lefektették, gyakran könnyű prédának hitték, akinek elég néhány kedves szót odavetni, hogy céljukat elérjék. Amit Wulfgar kezdett megérteni Dellyvel kapcsolatban, az az volt, hogy azok a szavak és azok a kalandok semmit nem jelentettek számára. Az utcákon a nő erejének mércéjét a teste szolgáltatta és ő azt használta arra, hogy előnyökre tegyen szert, hogy ismereteket szerezzen és hogy biztonságot teremtsen önmagának egy olyan helyen, ahol mindhárom ismeretlen volt. Milyen furcsa volt most Wulfgarnak felismernie azt, hogy a férfiak mindannyian azt hitték, ők használják ki Delly tudatlanságát, pedig valójában a nő szert tett előnyre kéjvágyuk révén. Igen, Delly Curtie a "kihasználós" játékot épp olyan ügyesen játszotta, mint bárki más, és Wulfgarnak éppen ezért tűnt olyan csodálatosnak a köztük szárba szökő kapcsolat. Tudta, hogy Delly nem használta ki őt, mint ahogy ő sem tette meg azt a lánnyal. Együtt töltött idejük során először, őszintén és tettetés nélkül osztották meg egymással társaságukat, mindenféle napirend nélkül. És Wulfgar valóban hazudott volna, ha nem ismeri el, hogy élvezi ezt. Wulfgar valóban hazudott volna emellett pedig gyávaság is lett volna tőle -, ha nem ismeri el, hogy beleszeretett Delly Curtie-be. Így hát összeházasodtak. Nem formálisan, hanem szívükben és lelkükben Wulfgar pedig tudta, hogy ez a nő, ez a különös társ olyan módon teszi teljessé életét, ahogy soha nem gondolta volna. - A gyilkosok lobogója van fent! - kiáltott le valaki az árbockosárból, és ez azt jelentette, hogy a Tengeri Szellem előtt valóban egy kalózhajó haladt, amely fölött most arrogánsan csapkodott a szélben a jól ismert zászló. Csak a nyílt víz terült el előtte, így esélye sem volt menekülésre. A Kardparton nem akadt olyan hajó, amely lehagyhatta volna a Tengeri Szellemet, főként akkor nem, ha a parancsnoki hídon ott üldögélt Robillard, a nagyhatalmú varázsló, aki szélrohamokkal duzzasztotta újra meg újra a szkúner favitorláját. Wulfgar mély levegőt vett, majd újabbat, de ez nem igazán segített abban, hogy lehiggadjon. Harcos vagyok! - emlékeztette magát, de a másik igazságot, hogy egyben apa és férj is, nem volt könnyű félretennie. Milyen furcsának tűnt neki a szívében beállt változás. Alig néhány hónappal korábban még ő volt Luskan réme, aki semmire sem figyelve, felelőtlenül vetette magát a harcba, egészen az önpusztításig menve. De ez még akkor volt, amikor semmit sem veszthetett, amikor azt hitte, hogy a halál eloszlathatja fájdalmát. Most már sokkal több minden volt, amit elveszthetett - ott volt a felismerés, hogy ha odavész, akkor Dellyre és Colsonra szenvedés vár. És mindezt miért? - tette fel magában a kérdést. Egy harci kalapácsért, a múlt szimbólumáért, amelyet nem is biztos, hogy vissza akar szerezni. Wulfgar keményen megragadta az előárbochoz futó kötelet és olyan
vadul szorította meg azt, hogy bütykei kifehéredtek, majd újra mélyen és hosszan beszívta a levegőt és állatias mordulást hallatott. Wulfgar lerázta magáról a gondolatokat, mert felismerte, hogy azok az igazi harcosok szívére nézve kártékonyak. Rohamozz bátran - ez volt az ő zsolozsmája, a kódexe és valóban ez volt az a mód, ahogy az igazi harcos túlélte a csatát. Rohand le gyorsan ellenségeidet és valószínűleg élni fogsz. A habozás csak lehetőséget ad az ellenfelednek, hogy leterítsen az íjával vagy a lándzsájával., A habozás és a gyávaság az, ami a pusztulását okozhatják. A Tengeri Szellem gyorsan közeledett az üldözött hajóhoz és hamarosan tisztán látták a kétárbocos karavellát. Milyen gyorsan lekerült a kalózokat jelző lobogó, amikor azok felismerték üldözőjüket! A Tengeri Szellem hátsó katapultja és elülső ballistája tüzet nyitott, de egyik találatnak sem volt komoly hatása, míg a kalózok saját katapultjának lövése szánalmasan gyengére sikeredett és a lövedék jóval a közeledő kalózvadász elé hullott. - Újabb sortűz? - kérdezte Deudermont a hajó varázslóját. A kapitány magas és egyenes tartású férfi volt, tökéletesen nyírt kecskeszakállal, amely még mindig inkább barna volt, mint szürke. - Csaléteknek? - felelte Robillard. - Felesleges, mert ha van varázslójuk, akkor túl ravasz ahhoz, hogy tőrbe csaljuk. Egyébként már elárulta volna magát. Menjünk valódi hatótávolságon belülre és lőjünk. Én is ezt fogom tenni. Deudermont bólintott és távcsövét a szeméhez emelte, hogy jobban lássa a kalózokat - most már ki tudta venni a fedélzeten ide-oda szaladgáló alakokat is. A Tengeri Szellem minden egyes eltelt másodperccel közelebb ért, vitorlái mohón fogták be a szelet, orra pedig magasra tornyozta a vizet. Deudermont hátranézett, a tüzéreire, akik a tatfedélzeti katapultot kezelték. Egyikőjük a kapitányéhoz hasonló távcsövet használt és az előtte fekvő jelzőpálcán rögzítette a másik hajó helyzetét. Leengedte a messzelátót és bólintott Deudermont felé. - Tűz a fővitorlára - mondta a kapitány a mellette álló tengerésznek, aki fennhangon adta tovább a parancsot, míg az egyre hangosabban és gyorsabban terjedve eljutott hátra, és mind a ballista, mind a katapult tüzet nyitott. Ezúttal az égő szurokgolyó megperzselte a kétségbeesett fordulóba kezdő kalózhajó vitorláit és kötélzetét, míg a ballistalövedék - csapkodó láncok -, lyukat ütöttek a vitorlába. Egy pillanattal később ragyogó fényvillanás támadt - Robillard egy villámot indított útjára, amely a vízvonalon vágódott bele a kalózhajó törzsébe, fadarabokat szórva szerteszét. - Védekezésre felkészülni! - érkezett Robillard kiáltása, aki egy félig áttetsző gömböt idézett maga köré és az orrba rohant, el a hajó középfedélzetére tartó Wulfgar mellett. A kalózhajóról válaszul szintén villámcsapás érkezett, bár ez korántsem volt olyan sistergő és ragyogó, mint Robillardé. A Tengeri Szellem varázslója, aki egész Faerűn legkiválóbb, tengeri harcban jártas mágusai közé tartozott, helyezte el azokat a pajzsokat, amelyek a sérülést minimalizálták, így a villám csupán egy fekete heget hagyott maga után a Tengeri Szellem orrának oldalsó részén - egyike volt ez annak a számos kitüntető jelvénynek, amelyet a büszke kalózvadász szerzett sokévnyi szolgálata során. A pirát folytatta kitérő fordulóját, de mivel üldözője sokkal kecsesebb volt nála, már be is vágott elé jobbra, és még közelebb került hozzá. Deudermont elmosolyodott, ahogy végigmérte Robillardot, aki mohón dörzsölte össze tenyerét, készen arra, hogy varázslatok sorával küzdjön le mindenféle védelmet, amit majd egy mindent elsöprő, a kötélzetet és a vitorlákat felfaló tűzgolyó követ és amitől a hajó majd bénán lebeg a vízen. A kalózok pedig nem sokkal ezután megadják magukat. Íjászok sorakoztak fel a Tengeri Szellem korlátja mentén - többen közülük előrébb álltak, szinte felkínálva magukat. Rájuk Robillard olyan varázslatot mondott, amely a megbűvöletlen nyílvesszők ellen védelmet adott nekik - ezeknek a bátor tengerészeknek jutott a feladat, hogy magukra vonják az ellenség tüzét. - Lőjetek, amint elhaladunk mellettük! - adta ki az utasítást a csoport parancsnoka, és összes embere nekilátott, hogy ellenőrizze az íjhúrokat és a nyilakat, az utóbbiak közül kiválogatva a legkiválóbbakat. Mögöttük Wulfgar járt fel s alá idegesen és türelmetlenül. Azt kívánta, bárcsak vége lenne már - tökéletesen logikus és racionális vágy volt ez -, ám magában mégis átkozódott ezekért az érzésekért. - Egy kortyot, hogy ne remegjen a kezed? - szólt oda neki az egyik piszkos tengerész és felé nyújtott egy üveg rumot, amely kézről kézre járt az átszálló egység tagjai között.
Wulfgar sokáig meredten bámulta a palackot. Hónapokon át rejtőzött el ezekben az átlátszónak tűnő dolgokban. Hónapokon át italba fojtotta félelmeit és rettenetes emlékeit, hiábavalóan próbálva elmenekülni léte és múltja valósága elől. Megrázta a fejét és visszatért az ide-oda járkáláshoz. Egy pillanattal később húsz íjhúr pendült, amit a kalózok kiáltásai követtek és azé a néhány tengerészé, akit a válaszsortűz talált el a Tengeri Szellemen. Wulfgar tudta, hogy el kellene foglalnia helyét az átszálló egység tagjai között, de azon kapta magát, hogy nem teszi. Lábai nem moccantak, képtelen volt elszakadni Delly és Colson arcától. Hogyan teheti ezt? Hogyan képes itt lenni és üldözni egy harci kalapácsot, miközben várnak rá Vízmélyén? Ezek a kérdések hangos és rettenetes visszhangot vertek Wulfgar agyában. Mintha mindannyian egyszerre üvöltöttek volna. Hallotta Tempus, a barbár hadisten nevét, amely pörölyként zúdult rá a koponyájára és amely újra és újra azt mondta neki, hogy tagadja meg a félelmeit és emlékezzen, ki is volt egykor. Felüvöltött, amitől a közelében állók rémülten szétspricceltek, majd Wulfgar, Beornegar fia a korláthoz rohant és - annak ellenére, hogy az átszálló egység ideje még nem jött el, és Robillard még csak elő sem készítette a terepet tűzrobbantásával, ráadásul a Tengeri Szellem már gyorsan távoldott a másik hajótól és köztük már több, mint egy tucat yardnyi rés tátongott -, a dühös barbár felugrott az oldalpalánkra és a levegőbe vetette magát. Háta mögött tiltó, előtte pedig meglepett és rémült kiáltások hangzottak fel. De Wulfgar csak saját kiáltását hallotta. - Tempus! - bömbölte, megtagadva félelmeit és tétovaságát. - Tempus! Deudermont kapitány Robillardhoz rohant és megragadta a vézna varázslót, annak karjait a testéhez szorítva és megszakítva a másik varázslatát. - A bolond! - ordította Robillard, amit kinyitotta a szemét és meglátta, hogy mi váltotta ki kapitánya beavatkozását. Nem mintha a varázsló különösebben meglepődött volna: Wulfgar azóta szálka volt Robillard oldalában, hogy az csatlakozott a legénységhez. Eltérően egykori társaitól, Drizzt-től és Catti-brie-től, a barbár láthatóan egyszerűen képtelen volt felfogni a mágikus küzdelem finomságait. A mágiahasználó szemében pedig a mágikus harc mindennél fontosabb volt, de az biztos, hogy messze a jelentéktelen harcosok ostobasága fölött állt. Robillard kitépte magát Deudermont szorításából. - Hamarosan útjára indítom a tűzgolyót - makacskodott. - Amint Wulfgar meghal! Deudermont alig figyelt oda. Utasította tengerészeit, hogy fordítsák meg a Tengeri Szellemet, íjászainak pedig parancsot adott, hogy nyilaikkal segítsék az egy főből álló átszálló egységet. Wulfgar nekicsapódott a korlátnak, ahogy átugrott a kalózhajóra és elzuhant a fedélzeten. Kardot forgató bukkanírok vetették rá magukat, megelevenedett hullámokként, de a bömbölő barbár már talpon is volt és mindkét kezében hosszú láncokat lengetett. A legközelebbi kalóz felé vágott kardjával és sikerült is megsebeznie a vállán, de Wulfgar gyorsan előrelökte alkarját és ellentartott, megakadályozva, hogy a penge mélyebbre vágjon. Miközben hárított, a barbár jobbja keresztbe lendült és nagy erővel mellen találta a férfit, aki elemelkedett a talajtól és átrepült a fedélzeten, ahol azután összetört tagokkal lent maradt. Az istene nevét harsogó, láncaival csapkodó és lesújtó barbár őrjöngeni kezdett, szanaszét szórva maga előtt a kalózokat. Azok még soha nem láttak ehhez foghatót korábban - egy közel hét láb magas vadembert -, így a legtöbben elmenekültek a hurrikánszerű roham láttán. Az egyik lánc kicsapott, rátekeredett két lábra, Wulfgar pedig egy hatalmas rántással a fedélzethez teremtette a szerencsétlen kalózt. Kicsapott a másik lánc is és a barbártól balra álló férfi válla köré fonódott, majd teljesen körbecsavarodva a testén nagy csattanással nekicsapódott a mellének. Wulfgar rántása nyomán jelentős mennyiségű bőr szakadt le a fickóról, aki körbepördülve zuhant a fedélzetre. - Meneküljetek! - hangzottak fel a kiáltások előlről. - Ez egy démoni Mivel mindkét lánca elég hamar összegabalyodott, Wulfgar elengedte őket és két kis husángot rántott elő az övéből. Előrevetette magát és oldalra vágott, amivel az egyik kalózt, aki a legkomolyabb páncélzatot viselte és feltehetően a vezér lehetett, a korlátnak teremtette.
A kalóz felé sújtott remekmívű kardjával, de Wulfgar hátraugrott a csapás elől, majd újabb üvöltés kíséretében visszavágott. Egy nagy és míves pajzs emelkedett fel, ami elég biztonságot kellett volna, hogy adjon, de ez a harcos korábban még soha nem nézett szembe Wulfgar vadállati dühével. A barbár ökölcsapása a pajzsot érte, amitől a kalóz karja elzsibbadt. Wulfgar második csapása meghajlította a pajzs tetejét és lefelé nyomta a védekezésül felemelt kart. Harmadik ütése teljesen elsöpörte a kalóz védelmét, míg a negyedik, amely olyan gyorsan következett, hogy ellenfelének még arra sem maradt ideje, hogy kardját visszarántsa, a pirát sisakjának oldalát találta el és félrelódította a férfit. Wulfgar előrenyomult és megsorozta a kalózt, amitől a remek páncélon horpadások sora keletkezett, míg végül a bukkanó a fedélzetre rogyott. Alighogy lehuppant a deszkákra, Wulfgar máris megragadta a bokájánál fogva és felrántotta a levegőbe. A hatalmas barbár egyetlen lépéssel a korlátnál termett és egy csuklómozdulattal kilógatta a kalózt a hajó oldalán. Wulfgar a férfit egy kézzel és láthatóan szinte mindenféle erőfeszítés nélkül tartotta ott. A barbár vészterhes pillantást vetett a legénység többi tagjára. Egyetlen férfi sem lépett felé, egyetlen íjász sem emelte rá az íját. A parancsnoki hídról azonban valódi veszély fenyegetett és amikor Wulfgar odafordult, meglátta a kalózok varázslóját, aki rámeredt, miközben belemerült varázslata létrehozásába. Wulfgar egyetlen csuklómozdulattal pörögve útjára küldte megmaradt husángját - a mágiahasználónak pedig le kellett buknia, megszakítva saját varázslatát. Így viszont a barbár fegyver nélkül maradt, míg a kalózok láthatóan összeszedték magukat az elsöprő roham okozta sokkból. A kalózkapitány hangja tisztán kivehető volt: egész kincshalmot ígért annak, aki leteríti a barbár óriást. A varázsló újabb varázslatba fogott. A tengeri söpredék megindult, a gyilkolás lángjával a szemükben. Majd megtorpantak és megdermedtek néhányan még a fegyvereiket is elejtették -, amikor a Tengeri Szellem a hajójuk mellé siklott, éppen a barbár mögé, fedélzetén a harcra kész íjászokkal és az átszálló egységgel. Robillard újabb villámcsapást indított útjára, amely a megzavarodott kalózvarázslót találta és átrepítette a hajópalánkon, egyenesen bele a jeges vízbe. Az egyik kalóz rohamra vezényelte a többieket, de a mellébe vágódó két nyílvessző leterítette. A Tengeri Szellem legénysége túl jól képzett, túl fegyelmezett, túl tapasztalt volt - így a harc még azelőtt véget ért, hogy valójában elkezdődött volna. - Remélhetőleg át tudod hozni a palánkon - mondta Deudermont kicsivel később Wulfgarnak, aki még mindig ugyanott állt, fejjel lefelé tartva a páncélos kalózt a két hajót elválasztó vékony vízsáv fölé, de most már legalább mindkét kezét használta. - Igen, tedd azt! - követelőzött a kínos helyzetbe került kalóz és felemelte drága sisakrostélyát. - Én Taskavölgy birtok grófja vagyok! Követelem... - Kalóz vagy - mondta Deudermont kertelés nélkül. - Csak egy kis kaland volt, semmi több - felelte a férfi gőgösen. Most pedig kérd meg ogre barátodat, hogy tegyen le! Mielőtt a kapitány egyetlen szót is szólhatott volna, Wulfgar félkörben meglendítette a grófot és átrepítette a fedélzeten, ahol az nagyot csattant a főárbocon, majd szépen lassan lecsúszott róla, míg végül nagy nyögés kíséretében földet ért. - Ó Taskavölgy grófja, bármit jelentsen is ez - jegyezte meg Deudermont. - Nem izgat - felelte Wulfgar és elindult a palló felé, amely a Tengeri Szellemet kötötte össze a kalózhajóval. A másik oldalon a fortyogó Robillard várta. - Ki adott rá parancsot, hogy átszállj? - kérdezte a dühös varázsló. Egyetlen varázslattal elintézhettük volna őket! - Akkor használd a mágiád, varázsló - mordult rá, majd ellépett mellette, és nem vesztegette idejét arra, hogy megmagyarázza érzelmeit vagy hirtelen felindulását, hiszen még önmaga számára sem tudott magyarázattal szolgálni. - Ne hidd, hogy legközelebb nem fogom megtenni! - kiáltott Robillard utána, de a barbár csak ment tovább. - Majd könyörögni fog Wulfgar, ha égő vitorladarabok zuhognak a fejére és azok meggyújtják a haját és felhólyagosítják a bőrét! Majd könyörög Wulfgar, ha...
- Higgadj le - szólt oda Deudermont, aki feltűnt a varázsló mögött. - A kalózhajót elkaptuk és egyetlen tengerészt sem vesztettünk. - Ugyanez lett volna az eredmény - kötötte az ebet a karóhoz Robillard -, csak kevesebb kockázattal. Mágikus védelmük leomlott, vitorlák nélkül álltak. Nekem kellett... - Elég, barátom - szakította félbe Deudermont. - Ez a Wulfgar bolond - felelte Robillard. - Valódi barbár! Vad a szíve és a lelke és annyit konyít a taktikához és az előnyös helyzetek kialakításához, mint egy ork. Deudermont, aki már hajózott együtt Wulfgarral korábban és aki jól ismerte a sötételfet, aki ezt a harcost kiképezte, ezt jobban tudta. Ám nem mondott semmit, hanem hagyta, hogy a mindig zsémbes Robillard kiadja magából a feszültséget, szitkok és panaszkodások formájában. Valójában azonban Deudermont már elgondolkozott azon a döntésén, aminek eredményeképpen Wulfgar csatlakozhatott a Tengeri Szellem legénységéhez - őszintén úgy gondolta, hogy sokkal tartozik ennek a férfinak, így megtette ezt a lépést, barátságból és tiszteletből. Wulfgar látható megjavulása mélyen szíven ütötte a kapitányt, aki látta őt élete mélypontján, Luskan vérszomjas magisztrátusai előtt, a tárgyaláson, ahol a barbárt a Deudermont elleni gyilkossági kísérlettel vádolták. A kapitány nem adott hitelt a vádnak - ennek volt köszönhető, hogy Wulfgar még élt -, de azt is felismerte, hogy valami rettenetes történt a nemes harcossal, valami olyan elmondhatatlan esemény, ami Wulfgart a csatornák legmélyére taszította. Deudermont így hát őszinte örömmel fogadta Vízmélye kikötőjében a barbárt, aki a csatlakozni akart a legénységéhez és a segítségét kérte a harci kalapács visszaszerzéséhez, amelyet még Harcpöröly Bruenor készített neki. Most már azonban világos volt a kapitány számára, hogy a Wulfgar fájdalmát okozó sebek még nem gyógyultak be teljesen. A mostani akciója meggondolatlan és ostoba volt és veszélybe sodorhatta volna az egész legénységet. Ezt pedig Deudermont kapitány nem engedhette meg. El fog beszélgetni Wulfgarral, méghozzá nagyon komolyan. A kapitány akkor és ott ennél többet is elhatározott: Mindennél fontosabb, hogy megtalálják Sheila Kree-t és megfoghatatlan hajóját, hogy ezáltal Wulfgar visszakaphassa Égisz-agyart - és hogy azután partra tehesse őt Vízmélyén. Mindannyiuk érdekében.
HARMADIK FEJEZET CSENGŐK ÉS SÍPOK Nagy vízköpők bámultak lefelé húsz láb magasról: egy gigantikus, emberszerű gyík kőszobra óvta az ajtót talán valamiféle gólem volt, bár valószínűbb, hogy csak egy faragvány -, amelynek szétterpesztett lábai között lehetett belépni. A sötét nyílás mögött ezernyi mágikus fénypötty táncolt és szálldosott ide-oda egyesekből fenyegető szikrák pattantak elő. Le'lorinelt azonban mindez nem igazán nyűgözte le. Az elf ismerte a mágiának azt az iskoláját, amit vendéglátója művelt, ismerte az illúzióhoz és a jövendölésekhez fűződő tanulmányait és egyiktől sem félt. Nem, Látnok E'kressa őrei és védőrúnái nem hatottak a veterán fegyverforgatóra. Sokkal látványosabbnak tűntek, mint amilyenek a valóságban voltak. Le'lorinel még csak kardot sem rántott és még fényes ezüstsisakját sem vette le, amikor a sötét ajtónyíláson át belépett a kör alakú folyosóra. - E'kressa diknomin tue? - kérdezte az elf, a gnómok nyelvén szólva. Le'lorinel megállt a feljáró aljánál és a válaszra várt. - E'kressa diknomin tue? - kérdezte újfent az elf, ezúttal hangosabban és sürgetőbben. A válasz láthatatlan szellők szárnyán érkezett. - Mily vészes és csúf kaland, vár rád Le'lorinel, ki ott állsz alant? - érkezett egy vékonyka, ám mégis komoly hang, a közös nyelvet használva. - Ha sötét bőrből vér freccsen, olthatatlan szomjad majd elrebben? Le'lorinel, ha halott a hős drow, nevetsz-e majd, s dühöd elmúlik? Le'lorinel elmosolyodott, a jövőbelátást illusztráló bemutatón és a nyilvánvaló tévedéseken. - Lehetséges, hogy... ? - fogott bele a kérdésbe az elf. - Gyere fel. - A félbeszakítás gyors volt, míg a hang hevessége és módja arról árulkodott Le'lorinelnek, hogy E'kressa tudatni akarja vele: a kérdést már előre látta. Az elf kuncogva indult el a lépcsőn. A tetején egy kék gyöngyökből fűzött függönyt talált, amely mögül puha fényű izzás áradt. Le'lorinel átlibbent a gyöngyökön és megérkezett E'kressa fő audienciatermébe erről árulkodott a számos szőnyeg és ülőpárna, a misztikus rúnák és kegytárgyak: emitt egy koponya, amott egy hatalmas denevér, a fal melletti állványon egy kristálygömb és végül a faragott és csavarmintás, aranyszegélyű nagy tükör. Korábban Le'lorinel még soha nem látott egy helyen ennyi, a varázslómesterség kellékeinek tartott tárgyat felhalmozva és miután évek óta dolgozott együtt Mahskeviccsel, az elf tudta, hogy ezek jelentéktelen eszközök, csupán díszletek - talán a kristálygömb kivételével. Le'lorinel azonban nem szentelt ennek sem különösebb figyelmet, mivel E'kressa volt az, aki érdekelte. A gnóm, aki vörösen tekergőző mintákkal agyonzsúfolt, sötétkék köntöst viselt, szinte a varázslókról alkotott jellegzetes kép karikatúrájának tűnt, azzal a különbséggel, hogy nem volt magas és impozáns megjelenésű, hiszen termete éppen csak elérte a három lábat. Kalapja alól nagy, szürke szakáll és bozontos szemöldök meredt elő - E'kressa hátrabillentette fejét és bár arca Le'lorinel irányába fordult, olyan érzése volt az elfnek, mintha nem egyenesen rá nézne. A bozontos szemöldök alatt két, teljesen fehér gömb ragyogott. Le'lorinel hangosan felkacagott. - Egy vak látnok? Milyen tipikus! - Kételkedsz mágikus látásom erejében? -- válaszolta E'kressa és fenyegetően felemelte karjait: úgy tartotta azokat, mint a lecsapni készülő sas a szárnyait. - Komolyabban, mint ahogy azt te valaha is felfoghatnád - felelte Le'lorinel közönyösen. E'kressa egy hosszú pillanatig még megőrizte testtartását, de azután látva Le'lorinel nyugodt mozdulatlanságát és lekicsinylő mosolyát, a gnóm megenyhült. Megvonta a vállát és kivette a hamis fehér lencséket szikrázó szürke szeméből. - A parasztoknál működik - magyarázta az illuzionista látnok. - Valósággal lenyűgözi őket! És mindig sokkal lelkesebbek, ha arról van szó, hogy egy-két érmével többet adjanak egy vak látnoknak. - A parasztokat könnyű elbűvölni - mondta Le'lorinel. - Engem nem. - Én mégis tudtam rólad és a célodról közölte gyorsan E'kressa. - És ismered Mahskevicet is - felelte az elf szárazon. E'kressa toppantott csizmás lábával és harcias testtartást vet fel, ami négy teljes szívdobbanásig tartott. - Elhoztad a fizetséget? - kérdezte a látnok méltatlankodva. Le'lorinel egy ezüstökkel teli zsákocskát lökött a gnóm várakozóan kinyújtott kezébe.
- Miért nem használod hihetetlen jövőbelátó képességed az összeg megszámlálására? - kérdezte Le'lorinel, amikor a gnóm nekiállt átszámolni a pénzt. E'kressa annyira összehúzta szemét, hogy az eltűnt hatalmas szemöldöke alatt. A gnóm meglengette kezét a zsákocska fölött, elmormolt egy varázslatot, majd egy pillanattal később bólintott és félretette az erszényt. - Meg kellene fizettetnem veled, amire rávettél - jegyezte meg. - Az összeg megszámlálására? - kérdezte Le'lorinel szkeptikusan. - Arra, hogy feltártam előtted látnoki hatalmam egy újabb képességét - válaszolta a gnóm. - Amiért nem vártad meg, amíg megszámolom. - Csak kevés mágiára volt szükség ahhoz, hogy megtudd: az összeg hiánytalan - felelte az elf - Miért jöttem volna ide, ha nem értettem volna egyet az árral? - Ez egy újabb próba? - kérdezte a gnóm. Le'lorinel felnyögött. - A türelmetlenség az emberek oktalansága, nem az elfeké - emlékeztette E'kressa. - Előre látom, hogy ha célodat ilyen türelmetlenül akarod elérni, akkor a végzet vár reád. - Ragyogó - érkezett a szarkasztikus válasz. - Tudod, nem könnyíted meg a dolgom - mondta a gnóm pléhpofával. - Biztosíthatlak, hogy rendelkezem az összes türelemmel, ami ahhoz szükséges, hogy megszabaduljak Drizzt Do'Urdentől, ám nem akarok órákat elvesztegetni azzal, hogy itt álldogálok - mondta Le'lorinel. - Túl sok előkészület vár még rám. A gnóm egy pillanatig töprengett, majd egyszerűen csak megvonta a vállát. - Valóban. Nos, lássuk akkor hát, mit mutat meg nekünk a kristálygömb. Reméljük, hogy a követendő utat és azt, hogy vajon Le'lorinel győz vagy veszít. - A szoba közepe felé indult kacsázó léptekkel, majd a kristálygömb felé kanyarodott. - Csak az utat és semmi mást - javította ki Le'lorinel. E'kressa megtorpant és lassan megfordult, hogy szemügyre vegye furcsa beszélgetőtársát. - A legtöbben tudni szeretnék a végkimenetelt - mondta. - Tudom, akárcsak te, hogy az ilyen végkimenetelek nem előre meghatározottak - felelte Le'lorinel. - Vannak valószínűségek... - És semmi több. És mit teszek majd akkor, ó nagy látnok, ha azt mondod nekem, hogy legyőzöm Drizzt Do'Urdent, hogy elnyeri kezemből a megérdemelt halált és vérmocskos kardomat fehér hajába törlöm? - Ujjongsz? - kérdezte E'kressa szarkasztikusan. - És mit teszek majd, ó nagy látnok, ha azt mondod, hogy elveszítem a harcot? - folytatta Le'lorinel. Felhagyok azzal, amivel nem hagyhatok fel? Megtagadom népem és szenvedésre ítélem azzal, hogy életben hagyom a drow-t? - Egyesek úgy vélik, hogy kedves és rendes fickó. - Az illúziók könnyen becsapják az embert, nem igaz? - vetette oda Le'lorinel. E'kressa válaszra nyitotta a száját, de azután csak sóhajtott és vállat vont, majd kacsázó lépteivel odament a kristálygömbhöz. - Mondd el, hogy mit gondolsz az előtted álló útról - szólította fel az elfet. - A plusz fizetség a titoktartást is garantálja? - kérdezte Le'lorinel. E'kressa úgy nézett rá, mintha tényleg azt gondolná, ez ostoba kérdés volt. - Miért szólnék róla ennek a Drizztnek, ha találkoznék vele? - tette fel a kérdést. - És miért találkoznék vele, amikor egy fél világ választ el tőle? - Akkor hát már kémkedtél utána? E'kressa megérezte a mohó kíváncsiságot az elf hangjában és ez a türelmetlenül arra késztette, hogy kihúzza magát és kidüllessze mellét. - Talán megtettem - felelte. - Talán meg. Le'lorinel egyetlen határozott lépéssel a kristálygömb másik oldalán termett, pont szemben a gnómmal. - Találd meg. E'kressa varázsolni kezdett. Apró karjai széles köröket írtak le a feje fölött, miközben furcsa szavak áradtak elő a torkából egy, Le'lorinel által ismeretlen nyelven, a gnómétól erősen eltérő hangon. A szürke szemek felpattantak, E'kressa pedig előrehajolt. - Drizzt Do'Urden - mondta halk, ám határozott hangon. - A drow, akinek sorsa megpecsételődött, mert az ilyen gondos és alapos tervezésnek csak egy kimenetele lehet. - Drizzt Do'Urden - mondta újra a gnóm és a név épp olyan ritmusosan és varázsosan gördült elő, mint korábban a varázslat misztikus szavai. - Látom... látom... látom...
E'kressa szünetet tartott, annyit mondott csak, hogy "hmm", majd kiegyenesedett. - Egy nevetséges maszkot viselő, túlságosan is mohó, kopasz elf eltorzult arcát látom - magyarázta, majd átkukucskált a kristálygömb másik oldalára, ahol Le'lorinel tágra nyitott szemébe bámult. - Gondolod, hogy hátra tudnál lépni egyet? Le'lorinel válla megroggyant, az elf sóhajtott egy nagyot, de azután úgy= tett, ahogy kérték. E'kressa összedörzsölte pufók kis kezeit, majd folytatta a varázslat szavainak mormolását, miközben előrehajolt. - Látom - mondta ismét. - Téli tó és mély, mély hó. Hallom a szelet... igen, igen, hallom a szélzúgást és a morajló hófúvást. - Hófúvást? - szakította félbe Le'lorinel. E'kressa felegyenesedett és az elfre meredt. - Hófúvást? - mondta Le'lorinel ismét. - Rímel a szélzúgásra, igaz? - Kötekedő egy alak vagy te. - Te pedig némileg bosszantó - felelte az elf. - Miért kezdesz el rögtön rímekben beszélni, amint jövendőt mondasz? Ez valami szabály a látnokoknál vagy ilyesmi? - Inkább csak javaslat. - felelte a füstölgő gnóm és ismét toppantott egy nagyot a szőnyeggel borított padlón. - Nem vagyok paraszt, akit le kell nyűgözni - magyarázta Le'lorinel. - Kíméld meg magad a gondtól és az idióta szavaktól, mivel több pénzt úgysem fogsz kapni a hangulatért, legyen az akár látható, akár hallható. E'kressa néhány elfojtott átkot hallatott, majd ismét a gömb fölé hajolt. - Hófúvást - horkantott még egyszer Le'lorinel. - Ha még egyszer kigúnyolsz, az Abyssba küldelek, hogy ott vadássz Drizztre - figyelmeztette a gnóm. - Ahonnan visszatérek, hogy megfizessek a szívességedért - felelte Le'lorinel pillanatnyi habozás nélkül. Emellett biztosíthatlak, hogy meg tudom különböztetni az ellenséget az illúziótól, a manipulált fényárt az anyagitól és számos olyan titkom van, ami elkerüli a figyelmedet. - Aha, csakhogy én mindent látok, ostoba fiú ostoba fia! - vágott vissza E'kressa. Le'lorinel csak kacagott az állítás hallatán és ez hatásosabb volt, mindenféle válasznál, még ha E'kressának fogalma sem lehetett - természetesen --, a hencegésében rejlő mélységes iróniáról. Majd mindketten sóhajtottak, egyformán belefáradva a felesleges szóváltásba, a gnóm pedig vállat vont, előrehajolt és ismét belekukucskált a kristálygömbbe. - A hírek szerint Harcpöröly Gandalug nincs jól - közölte Le'lorinel. E'kressa misztikus szavakat mormogott, majd apró kezeit meglengette a kristálytárgy gömbölyded alakja körül. - Mithril Csarnokban minden szem fordul, a trónra és az ágyra, hol alkonyul - kezdte a gnóm, de azután megállt, hallva a Le'lorinel türelmetlen torokköszörülését. E'kressa felegyenesedett és végigmérte az elfet. - Gandalug betegen fekszik - erősítette meg a gnóm, akinek hangjából mind a misztikus színezet, mind az erőltetett rímek eltűntek. Egen, és haldoklik. - Papok ápolják? - Igen, törpe papok - felelte a látnok. - Bár azt meg kell mondanom, hogy a haldokló királynak kevés gyógyító erőt szentelnek. Egyetlen gondos kéz sincs ott. - Nem mintha számítana - folytatta E'kressa és ismét előrehajolt, hogy a képeket tanulmányozza, hogy annyit szívjon magába a jelenet érzetéből, amennyit csak tud. - Attól tartok, nincs seb, csak amit az idő ejtett, és nincs más betegség, csak az, ami mindenkit leterít, ha semmi más nem végez vele korábban. E'kressa újra kiegyenesedett és egyik szürke szeméből kifújta bozontos szemöldökét. - A vénség - magyarázta a gnóm. - Mithrill Csarnok kilencedik királya az öregség miatt haldoklik. Le'lorinel bólintott, mint aki eleget hallott. - És Harcpöröly Bruenor? - kérdezte az elf. - Kilencedik ágya szomorúság - mondta a gnóm drámaian. - A Tizedik az új nappal a trónra hág. Le'lorinel karba fonta a kezét és bosszús testtartást vett fel. - Ki kellett mondani - magyarázta a gnóm. - Legyen hát neked - felelte az elf. - Ha már ki kellett mondani. - Ki kellett - mondta E'kressa, aki ragaszkodott hozzá, hogy az övé legyen az utolsó szó. - Harcpöröly Bruenor? - kérdezte az elf. A gnóm hosszú ideig tanulmányozta a kristálygömbben zajló jelenetet, időnként magában mormogott valamit, sőt egyszer még a fülét is rányomta a sima felületre, hogy jobban hallja a távoli törpe királyságban zajló eseményeket. - Nincs ott - mondta nem sokkal később meglehetős magabiztossággal E'kressa. - Ami elég jó neked, mivel ha visszatért volna, a sötételffel az oldalán, akkor gondolod, hogy be tudnál jutni a törpék erődítményébe?
- Megteszem azt, amit meg kell tennem - érkezett a halk és nyugodt felelet. E'kressa kuncogott, de abbahagyta, amikor meglátta Le'lorinel zord arckifejezését. - Legyen hát neked - mondta a gnóm és elhessegette a fürkésző gömbben látott képeket, majd egy újabb varázslatba fogott. Lehunyta a szemét és folytatta a kántálást. Nem foglalkozott a gömbbel, mert most egy másvilági lényt hívott, nyomok és útmutatás után kutatva. Egy furcsa kép jelent meg az elméjében: olyan volt, mintha fénylő fém lett volna. Két szimbólum tisztán látszott - mindkét jelet ismerte, bár még soha nem látta őket így, egybefonódva. - Dumathoin és Clangeddin - dörmögte. - Dumathoin és Moraddin. - Három törpe isten? - kérdezte Le'lorinel, de E'kressa, aki teljes csendben állt ott, miközben szempillái hevesen rezegtek, láthatóan nem is hallotta. - De miként? - kérdezte a gnóm. Még mielőtt Le'lorinel érdeklődhetett volna, hogy miről beszél a látnok, E'kressa szürke szeme felpattant. - Ha meg akarod találni Drizztet, akkor valóban rá kell bukkannod Bruenorra - jelentette ki a gnóm. - Akkor irány Mithrill Csarnok - vonta le a következtetést Le'lorinel. - Nem egészen! - visította a gnóm. - Van egy hely, amelyik sokkal fontosabb a törpének, egy hely, amely az apának fontosabb és nem a királynak. - Talányok? E'kressa hevesen megrázta bozontos fejét. - Találd meg a törpe legértékesebb alkotását, amelyet önkezével készített - magyarázta a gnóm -, és megtalálod a törpe legértékesebb, hús és vér alkotását: az utóbbinál valójában a kettőből az egyiket, de így jobban hangzik. Le'lorinel nem vágott többé meglepett arcot. - Harcpöröly Bruenor egykor alkotott valamit, valami mágikusat és nagy erejűt, ami túllépett kézműves tehetségén - folytatta E'kressa. Olyan valakinek készítette, akit nagyra becsült. Ez a fémtárgy szinte biztos, hogy jobban fogja vonzani a törpét, mint Mithrill Csarnok megüresedett kőtrónusa. Ennél is fontosabb, hogy ez az alkotás rohanva vonja magához a sötételfet is. - Mi ez a tárgy? - kérdezte Le'lorinel és mohósága most már jól látható volt. - Merre van? E'kressa apró asztalához szökdécselt és előhúzott egy pergamenlapot. Miközben Le'lorinel sietős léptekkel mellette termett, újabb varázslatba fogott, ami az előbb látott, elméjébe égetett képet megjelenítette a pergamenen. Felemelte a kész művet, ami tökéletesen jelenítette meg a törpe istenségek egymásba gabalyodó szimbólumait. - Találd meg ezt a jelet, Le'lorinel és akkor megtalálod hosszú utad végét is - fűzte hozzá magyarázatul. E'kressa ismét varázsolt és ezáltal a pergamen másik oldalán jelentek meg vonalak. - Vagy ezt - magyarázta és Le'lorinelnek nyújtotta az új képet, amely nagyon hasonlított a régihez. Az elf óvatosan átvette a pergament és tágra nyílt szemmel bámulta. - Az egyik jel Clangeddinné, amelyet Dumathoin, a Hegy Alatti Titkok Őrzőjének szimbóluma fed. A másik jel Moraddiné, hasonlóan álcázva. Le'lorinel. bólintott, majd - mint egy rég letűnt civilizáció írásait tanulmányozó bölcs -, vigyázva és tisztelettudóan megfordította a pergament. - Úgy vélem, messze nyugaton megleled - folytatta a gnóm, még mielőtt Le'lorinel bármit is kérdezhetett volna. - Vízmélyén? Luskanban? Valahol a kettő között? Nem mondhatok biztosat. - De úgy véled, hogy arrafelé van? - kérdezte az elf. - Ezt a jövőbelátásod mondatja veled, vagy ez csak egy logikus gondolat, hiszen a Jeges Szelek Völgye közvetlenül északra fekszik a fent említett helyektől? E'kressa egy ideig töprengett, hogy mit is válaszoljon, majd végül csupán vállat vont. - Számít ez? Le'lorinel zordan meredt rá. - Van ennél jobb út, amit követhetnél? - kérdezte a gnóm. - Jól megfizettelek - emlékeztette az elf. - Amit a kezedben tartasz, mindazt, amit cserébe kaptál, tízszer annyit ér - jelentette ki a gnóm, aki láthatóan elégedett volt a mai teljesítményével. Le'lorinel lepillantott a pergamenre, a barna papírba kitörölhetetlenül beleégett, egymásba csavarodó szimbólumokra.
- Nem tudom, hogy mi a közvetlen kapocs - ismerte be a gnóm. Nem tudom, hogy ez a szimbólum, vagy a tárgy, amelyen található, hogyan juttat el célodhoz. Ám utad végén ott lesz majd, ezt megmutatták a varázslataim. Ennél többet nem tudok. - És az út vége eredményes lesz Le'lorinelnek? - kérdezte az elf, annak ellenére, hogy korábban nem tartotta sokra az ilyesfajta próféciákat. - Ezt nem néztem meg - felelte a somolygó gnóm. - Megosszam veled a sejtésemet? Le'lorinel, aki csak ekkor ismerte fel, hogy pusztán a kérdés feltevésével elárulta érzelmeit, védekezésbe ment át. - Kímélj meg tőle. - El tudom mondani versben is - mondta a gnóm fölényesen mosolyogva. Le'lorinel arra gondolt, hogy meg kellene említenie, miszerint ő is tudna viszonzásul egy verset, egy valódi dalt, amelyet lelkesen énekelne, miközben egy kecses elf tőr kimetszené egy pöffeszkedő gnóm nyelvét. Azonban nem mondott semmit és a gondolat szertefoszlott, ahogy a pergamenre vésett kép minden más gondolatot elhomályosított. Le'lorinel végre a kezében tartotta egy életen át tartó kutatásának a végeredményét. Így hát nem maradt benne semmi harag, mivel túl sok kérdésen kellett eltöprengenie, túl sok előkészületet megtennie, túl sok félelmet leküzdenie és túl sokszor elképzelnie, ahogy a magát hősnek álcázó Drizzt Do'Urdenről kiderül, valójában milyen hitvány gazember is ő. Chogurugga hátradőlt öt hatalmas párnáján és óriási báránydarabokat tömött agyarakkal teli pofájába. A nyolc és fél lábra nőtt ogrenő nem volt igazán magas, de ősöreg tölgyeket idéző vastag combjának és széles csípőjének köszönhetően hétszáz fontot nyomott terjedelmes alakja. Számos hím rohangált ide-oda az Arany Öblöcske legnagyobb barlangjában, hogy étellel lássák el és elszórakoztassák. Choguruggának mindig kitüntetett figyelmet szenteltek, szokatlan és egzotikus külseje miatt. A bőre halványlila volt - klánjának szokásos sárga színe helyett -, ami tökéletesen illett hosszú és zsíros kékesfekete hajához. Szemszíne valahol bőrének és hajának árnyalata között helyezkedett el - a fényviszonyoktól függően mélybíbornak vagy a mélykéknél egy hajszállal világosabbnak tűnt. Chogurugga valóban hozzászokott már ahhoz, hogy a Döngölő klán húsz hímje kénye kedve szerint csúszik-mászik előtte, de az ember kalózokkal kötött szövetségkötés óta - ami a klán nőstényeit még magasabb pozícióba emelte -, a hímek egymást gáncsolták el, hogy az ételt és a frissítőket elsőként szolgálhassák fel. Persze Bloog kivétel volt: az Arany Öblöcske komor munkafelügyelője volt a legnagyobb, legaljasabb és a legrondább ogre, aki valaha is megfordult a Világ Hátának ezen a részén. Sokan azt suttogták, hogy Bloog nem is igazi ogre, és a hegy i óriások véréből is van az ereiben - és mivel felegyenesedve inkább a tizenöt lábhoz volt közelebb, mint a tízhez, karja pedig olyan vastag volt, mint Chogurugga combja, ezt a híresztelést nem lehetett egy könnyed kézlegyintéssel elintézni. Sheila Kree segítségével Chogurugga lett az Arany Öblöcske ogréinak esze, ám Bloog maradt az erő, és amikor a kedve úgy tartotta, a valódi főnök. És csak még alattomosabb lett, mióta Sheila Kree belépett az életébe és ajándékba adott neki egy elképesztő hatalmú, remekmívű harci kalapácsot, amivel Bloog egyetlen, irtózatos ütéssel barlangokat tudott kivájni. - Ismét itt? - mondta az ogrenő, amikor Sheila és Bellany belépett a barlangba. - És ezúttal mi jószágot hoztatok Chogoruggának? - Egy összetört hajót - felelte a kalóznő szarkasztikusan. - Gondolod, hogy meg tudod enni aztat? Bloog - aki valamivel arrébb állt -, nevetni kezdett, ami olyan volt, akár a távoli mennydörgés. Chogurugga dühös pillantást vetett arrafelé. - Nekem már itt lenni Bathunk - emlékeztette a nőstény. - Nem lenni szükségem Bloogra. A hím összehúzta szemöldökét, amely messze előreugrott mélyen ülő szeme fölött - ez a homlokráncolás komikus lehetett volna, ha nem egy egytonnás izomtömeg csinálja. Bathunk - Chogurugga és Bloog erőszakos fia -, mostanában elég gyakori konfliktusforrássá vált. Az ogrék között általában az volt a szokás, hogy amikor egy törzsfő fia olyan erőssé és aljassá válik, mint az apja - és az atya még fiatal -, akkor az idősebb hím többször megveri a gyerekét, hogy így erősítse meg saját helyzetét a törzsön belül. Ha ez nem válik be, akkor a fiút megölik, de legalábbis száműzik. Ám a Döngölő
klán nem volt szokásos ogretörzs - a hagyományosabb patriarchátus helyett a matriarchátus érvényesült -, és Chogurugga az ilyesfajta viselkedést nem tűrte el Bloognak - legalábbis Bathunk esetében nem. - Éppen csak kiértünk a nyílt vízre, amikor egy ismerős tűnt fel a láthatáron - magyarázta a láthatóan undorodó Bellany, akinek nem állt szándékában végignézni Chogurugga és Bloog mára már legendássá vált "Bathunk" csatájának újabb fejezetét. - Chogurugga úgy sejti, három vitorla lenni - mondta az ogrenő, aki bekapta a témaváltásra irányuló csalit és feltartotta négy ujját. Sheila Kree megrovó pillantást vetett Bellanyra - nem volt szüksége arra, hogy az ogrék előtt akár csak a legcsekélyebb mértékben is csökkenjen a tekintélye -, majd ugyanezzel az arckifejezéssel fordult az ogrenő felé. - Kitartó alak - ismerte el. - Egy napon az Arany Öblöcskéig követ majd. Bloog ismét nevetni kezdett, mint ahogy Chogurugga is - mindkettejüket felvidította a friss emberhús gondolata. Habár Sheila Kree nem volt éppen mosolygós kedvében, csatlakozott hozzájuk, de nem sokkal később intett Bellanynak, hogy kövesse és a barlang másik oldalán nyíló kijárat felé indult, ami arra az alagútra nyílt, ahonnan a hegy belsejében magasabban fekvő szállásához juthatott el. Sheila szobája korántsem volt ugyan olyan nagy, mint az ogrevezérek közös terme, de szinte fényűzően volt berendezve - díszes lámpák puha fénye világította be az egyenetlen falak minden zugát és a csodás szőnyegeket olyan magasra tornyozták fel a földön, hogy azok a két nőt szinte a levegőbe lökték, amint átszelték a szobrát. - Kezdem unni eztet a Deudermontot - mondta Sheila a bűbájszövőnek. - Valószínűleg ő is ebben reménykedik - válaszolta Bellany. – Talán eléggé unni fogjuk már ahhoz, hogy ne fussunk előle és megütközzünk a Tengeri Szellemmel a nyílt vízen. Sheila legmegbízhatóbb társára nézett, egyetértően elmosolyodott és bólintott. A kérges kalóz tudta, hogy Bellany a jobbik fele - több értelemben is. A mindig előregondolkodó, a következményeket mindig előre mérlegelő bölcs és éles eszű bűbájszövő volt a Véres Gerinc legnagyobb nyeresége évtizedek óta. Sheila fenntartás nélkül megbízott benne - Bellany volt a legelső, akire rábillogozták az Égisz-agyar mithrill fején található szövevényes szimbólumot. Sheila emellett saját nővéreként szerette a bűbájszövőt és okosabb volt annál, minthogy bármit is elengedjen a füle mellett, amit a mágiahasználó mondott - saját nagyra nőtt büszkesége, valamint annak ellenére, hogy Bellany túlságosan is irgalmas és lágyszívű volt a foglyokhoz a kalózkapitány vérszomjas ízléséhez képest. Az elmúlt néhány hónapban Deudermont hajója háromszor kergette vissza a Véres Gerincet a nyílt tengerről, bár Sheila még abban sem volt biztos, hogy az első alkalommal meglátták-e őket és abban is kételkedett, hogy a másik két alkalommal vajon szándékosan rájuk vadásztak-e. Talán Bellanynak igaza van. Talán Deudermont így szokta elkapni az útjából kitérő kalózokat. Addig üldözi őket, amíg azok bele nem fáradnak a menekülésbe és amikor végül megfordulnak, hogy harcoljanak... Sheila Kree megborzongott, amint arra gondolt, hogy csatába bocsátkozik a Tengeri Szellemmel a nyílt vízen. - Nincs olyan csali, amire a közeljövőben ráharapnánk - mondta a kalózkapitány és Bellany rávetett pillantása megkönnyebbülésről árulkodott: ő sem akart tengelyt akasztani a kalózvadász varázslójával, a legendás és pusztító Robillarddal. - Odakint nem - folytatta Sheila Kree, miközben a szoba egyik oldalához sétált, ahol az Arany Öblöcske barlangjainak sötétjét megtörő, kevés nyílás egyike tátongott: a természetes ablakból a kis öbölre és mögötte húzódó zátonyokra nyílt kilátás. - Nos, egy napon talán elég bolond lesz ahhoz, hogy az Arany Öblöcskéig üldözzön bennünket. Mi pedig hagyjuk majd, hogy Chogurugga klánja sziklaomlásként zúduljon hajója fedélzetére - felelte Bellany. Sheila Kree azonban, aki a jeges tengert bámulta, a hullámokat, amelyeket most a Véres Gerincnek kellene szántania, gazdagságra és hírnévre vadászva, nem volt benne biztos, hogy képes ilyesfajta türelemre. Ám voltak más módok is, hogy megnyerje személyes háborúját.
NEGYEDIK FEJEZET A JEL Ez a mostani tanácsülés olyasfajta volt, amilyet pusztaerdei Regis leginkább kedvelt. A félszerzet hátradőlt párnázott székében, tarkóján összekulcsolt kézzel - pufók arcán az elégedettség maszkját viselte, amint a brémai úttól délre elfogott haramiákat felsorakoztatták a tanácsnokok előtt. Ketten hiányoztak: az egyik felépülőben volt - remélhetőleg -, a mellkasán keletkezett új nyílás okozta sérülésből, míg a másikat - a nőt, akiről úgy vélték, hogy a zsiványcsapat vezére -, társaitól elkülönítve, egy másik szobában őrizték. - Csodálatos lehet, ha az embernek ilyen hatalmas barátai vannak- ezt a pusztaerdei szószóló csodálójának a legnagyobb jóakarattal sem nevezhető easthaveni tanácsos, Tamaroot suttogta rosszindulatúan Regis fülébe. - Látod azt a kettőt? - kérdezte a félszerzet hangosan, úgy, hogy az a három tanácsnok is hallja, aki a teremnek ezen az oldalán ült. A félszerzet csak annyi szünetet tartott, amíg megbizonyosodott róla, hogy mind a négyük figyelmét magára vonta és még néhányét a másik oldalon helyet foglaló öt szószóló közül köztük Cassius elöljáróét is -, majd rámutatott arra a kettőre, akikkel ő harcolt - pontosabban, akiket arra kényszerített, hogy egymással küzdjenek. - Magam terítettem le őket, segítség nélkül. Tamaroot haragos arccal dőlt hátra a székében. Regis lesimította göndör barna fürtjeit és újra a tarkójára fonta a kezét. Nem tudta visszafojtani mosolyát. A felvezetés után - és mivel a többiek sem vitatták -, Cassius kihirdette a várható ítéletet. - Mivel senkit nem öltetek meg az úton - vagy legalábbis senkiről nem tudunk -, így életetek nem forog veszélyben. - Hacsak a seb, amelyet Bruenor baltája ejtett hiányzó társatokon, nem végez vele - sivított fel Caer Konig tanácsnokának, a legfiatalabb és az egyik legnyersebb tanácstagnak a hangja. A nem túl szellemes megjegyzés így is elfojtott kuncogást csalt a díszes teremben ülők egynémelyikének ajkára. Cassius megköszörülte a torkát, némi komolyságra intve a hallgatóságot. - Ám bűneitek nem nyernek megbocsátást - folytatta az elöljáró. Tíz éven át fogtok szolgálni a Kemp tanácsnok által kijelölt hajón, a Maer Dualdon vizein. Minden fogásotok Tízváros közös javára fordíttatik, kivéve természetesen Kempnek a hajóra és az őrökre fordított költségeit és azt, ami ahhoz kell, hogy szerény körülmények között éljétek életetek. Ez a tanács ítélete. Elfogadjátok? - Ugyan milyen választásunk van? - mondta az egyik martalóc, az a nagydarab fickó, akit Catti-brie terített le. - Több, mint amit megérdemeltek - szólalt meg Kemp, még mielőtt Cassius felelhetett volna. - Ha a luskani hatóságok fogtak volna el titeket, akkor most a Foglyok Karneválján vennétek részt, ahol az őrjöngő és visítozó bámészkodók szeme láttára kínoznának halálra benneteket. Persze gondoskodhatunk valami hasonlóról, ha inkább ezt szeretnétek. Amint befejezte, Cassiusra nézett, az elöljáró pedig egyetértése jeléül zordan rábólintott a targosi tanácsnok hatásos beszédére. - Nos, mi legyen hát? - kérdezte Cassius a csoportot. A válasz módfelett kiszámítható volt és a méltatlankodó férfiak kisorjáztak a teremből, ki Bryn Shanderből és útnak indultak Targosba, ahol már várta őket a börtönhajó. Alighogy távoztak, Cassius kifejezte a tanács háláját és köszönetet mondott Regisnek és a többieknek a jól végzett munkáért. A félszerzet magába szívta a dicséretet. - Attól félek azonban, hogy ismét szükségem lesz csapatotokra, a Csarnok Vándoraira, méghozzá hamar folytatta egy pillanattal később és intett az ajtónállóknak. Az egyik távozott és Bors Jule-lal tért vissza, aki annak ellenére, hogy fogoly volt és a börtönből érkezett, úgy, lépett be, mintha királynő lenne. Regis nem csekély tisztelettel mérte végig. A magas nő fekete haja fényesen ragyogott, de ez sem tudta elhomályosítani értelmes szemének csillogását. Egyenesen állt ott, töretlenül, mintha az egész történet nem lenne több futó kellemetlenségnél - mintha azok a szánalmas lények, akik elfogták őt, nem tudták volna sem megfélemlíteni, sem igazán meghatni. A korábban viselt, praktikus tunika és nadrág eltűnt, felváltotta egy egyszerű, ujjatlan szürke ruha, amely mivel túl rövid egy Jule termetű nő számára - szabadon hagyta vállait. Egyszerű darab volt, szinte alaktalan, ám a nőnek valahogy mégis sikerült úgy viselnie, hogy az felfedje vonzó alakját - az öltözék éppen csak
sejtette formás és módfelett nagy melleit. A ruha az egyik oldalon el is szakadt - Regis gyanította, hogy ezt Jule csinálta, szándékosan -, és a résen át jól látszott a nő egyik sima és gömbölyű combja. - Bors Jule - mondta Cassius furcsálkodva és némi szarkazmussal a hangjában. - A Bors famíliából... honnan is? - Talán ragaszkodnom kellene ahhoz a névhez, amelyet a szüleim választottak nekem? - kérdezte a nő mély és zengő hangon, erős, keleties akcentussal, ami tisztán látszott abból, ahogy minden szó vége metsző hangsúlyt kapva lerövidült. - Talán nem választhatok olyan nevet, amilyet viselni akarok? - A szokás ezt diktálná - mondta Cassius szárazon. - Ez a jelentéktelen emberek szokása - felelte Jule magabiztosan. Az ékkő szikrázik, a bors meg pikáns ízt ad. - A mondatot mindent elsöprő vigyorral fejezte be, amitől több tanácsnok izgatottan mocorogni kezdett a székén, ami nem is volt csoda, hiszen a szószólóval együtt tíz férfi és csak egy nő alkotta a tanácsot Regis nem kevésbé pirult fülig, mint mások, de megpróbált a magabiztos nő kézzelfogható fizikai csábítása mögé nézni - sokkal jobban érdekelte Jule manipulatív ravaszsága. Olyan típus volt, akivel nem árt óvatosnak lenni, ám azt a félszerzet sem tagadhatta, hogy nem csekély kíváncsiság munkál benne - szerette volna jobban megismerni ezt a különös nőt. - Megkérdezhetem, hogy miért tartanak itt akaratom és szándékom ellenére? - szólalt meg a nő egy pillanattal később, miután a mozgolódás elült (az egyik tanácsnok még a gallérját is megoldotta, mintha csak így akarná kiengedni lángoló testéből a hőt). Cassius felhorkant és elutasító mozdulatot tett a kezével. - Nyilvánvaló, hogy a Tízváros ellen elkövetett bűnökért - felelte. - Akkor azokat a fickókat vegyék lajstromba - követelte Jule. - Én semmit nem csináltam. - A bandád... - kezdett bele válaszába Cassius. - Nincs bandám - szakította félbe a nő, összehúzott és villogó szemekkel. - Éppen úton voltam Tízvárosba, amikor utam keresztezte ezekét a zsiványokét. Nem tudtam, hogy kik ők, hogy miért vannak azon a helyen, de tüzük felmelegített, ennivalójuk ehető volt, emellett pedig minden társaság jobb volt, mint a szél szakadatlan mormolása. - Nevetséges! - jelentett ki az egyik tanácsnok. - Beszéltél azzal a két fickóval, amikor azok visszatértek és mindenről tudtál. Ezt maga Drizzt Do'Urden mondta és én megtanultam bízni a sötételfben! - Így igaz - helyeselt egy másik tanácsos. - Könyörgöm, mondd el nekem, hogy pontosan mit is mondtam válaszolta a nő, akinek vigyora elárulta, hogy semmilyen választól nem tart. - Arról beszéltem azzal a két bolonddal, amit Drizztről, Catti-brie-ről és Bruenorról tudtam. Annyira vagyok jártas a témában, mint bármely más okos ember, aki a Jeges Szelek Völgyébe merészkedik. Talán nem arról beszéltem azzal a két bolonddal, hogy valami ostobaságot tettek és felültette őket a drow és a csapata? Nincs itt semmiféle különösebb tudás, én azt mondom. A tanácsnokok egymás között kezdtek mormogni, Regis pedig szúrósan meredt Jule-ra - mosolya a nő ravaszságának szólt, és nem másnak. Már most is meg tudta volna mondani, hogy a fogoly - csábos alakjának és idomainak, valamint az odakint, az úton tanúsított okos és óvatos felkészültségének köszönhetően -, valószínűleg sértetlenül fog kikerülni azokból a kötelékekből. Regis azonbanazt is tudta, hogy bármit mondjon is ez a nő, ez a Bors Jule, mégiscsak ő volt az útonállók bandájának vezére. - Ezt az ügyet később majd megtárgyaljuk - mondta nem sok idő elteltével Cassius, amikor a tanácsnokok közötti beszélgetés heves vitába torkollott és nyilvánvalóvá váltak az eltérő vélemények. Jule sokat tudóan mosolygott Cassiusra. - Akkor hát szabadon elmehetek? - Felkérünk, hogy térj vissza a számodra fenntartott szobába - felelte az idősebb és sok mindent értő elöljáró, majd intett az őröknek. Azok elfoglalták helyüket Jule két oldalán - a nő még egy utolsó, fölényes pillantást vetett Cassiusra, majd megfordult, hogy távozzon és közben úgy mozdította a vállát, hogy attól a hímnemű tanácsosok ismét verítékezni kezdtek. Regis mindeközben - teljesen lenyűgözve -, végig vigyorgott, ám mosolya egy pillanattal később tátott szájú álmélkodásba ment át, mert amikor Jule teljesen hátat fordított neki, egy különös jelet vett észre rajta, pontosan a jobb vállán - ezt a jelet pedig a félszerzet halálbiztosan felismerte. - Várj! - kiáltotta és leszökkent székéről, majd mélyen lehajolva átbújt az asztal alatt, nem vesztegetve az időt arra, hogy megkerülje azt. A két őr és Jule megtorpant, majd megfordultak, hogy megnézzék, mi okozta a váratlan felfordulást.
- Fordulj meg - utasította a félszerzet a nőt. - Fordulj meg! - Kezével Jule felé intett, miközben ezt mondta, ám a nő csak hitetlenkedve bámult rá, majd kíváncsi pillantása lesújtóvá vált. - Cassius, fordíttasd meg! - könyörgött a félszerzet. Az elöljáró legalább olyan hitetlenkedve meredt rá, mint Jule. Regis nem várt Cassiusra. Odarohant a nőhöz, megragadta a jobb karját és kezdte körbefordítani. Jule egy pillanatig ellenállt, ám Regis aki erősebb volt annál, mint amilyennek látszott -, nagyot rántott rajta, amitől a haramiavezér egy pillanatra a hátát mutatta nekik. - Ott van! - mondta a félszerzet és ujja vádlón mutatott a jelre. Jule elhúzódott mellőle, de most már látták a tanácsosok mind előrehajoltak, Cassius pedig odajött és intett Jule-nak, hogy forduljon meg és egyben az őröknek is, hogy azok fordítsák meg, ha nem akar önként engedelmeskedni. A hollófekete hajú nő undorodva megrázta a fejét és végre a hátát mutatta nekik. Regis felállt az egyik közeli székre, hogy jobban lássa a jelet, de még miel3tt megvizsgálta volna, már tudta, hogy éles szeme nem csapta be és, hogy a nő vállán a billog Harcpöröly Bruenor egyedi alkotásának pontos mása - de ennél is fontosabb volt, hogy a törpe ezt a jelet csak egyszer használta: Égisz-agyar oldalán. Ezenfelül pedig, a lenyomat pontosan akkora volt, mint a harci kalapácson található szimbólum - mintha csak a felhevített Égisz-agyart nyomták volna bele a nő bőrébe. Regis kis híján elalélt. - Hol került ez rád? - kérdezte. - Zsiványbillog -- jegyezte meg Cassius. - Hogy úgy mondjam, szokványos a céhek körében. - Ez nem szokványos - felelte Regis és a fejét rázta. - Ez a jel nem az. - Ismered? - érdeklődött a szószoló. -- A barátaim beszélni fognak vele - válaszolta Regis. - Azonnal. - Amikor mi itt végeztünk - közölte Tamaroot tanácsnok. - Azonnal - vágott vissza Regis, és a férfi felé fordult. - Különben, jó Tamaroot, te leszel az, aki elmagyarázza Bruenor királynak, hogy mi okozta a késlekedést, amikor fogadott fiának talán az élete forog kockán. Erre a teremben levők suttogni kezdtek egymás közt. Bors Jule csak bámult Regisre, akinek az a homályos megérzése támadt, hogy a nőnek kevés fogalma van arról, miről is beszél, és keveset tud arról, hogy a billog milyen jelentőséggel bír. A félszerzet pedig tudta - Jule saját érdekében -, hogy remélhetőleg ez az igazság. Néhány éjszakával később Drizzt a csendes és sötét Bruenor Kilátóján találta a törpét. A magaslat a Bryn Shandertől északkeletre fekvő, a törpe bányáknak otthont adó apró sziklás völgyben terült el, két tó, a Maer Dualdon és a Lac Dinnershere között. Bruenornak mindig voltak ehhez hasonló személyes területei, bármerre járt is és mindig Bruenor Kilátójának hívta őket, legalább annyira a betolakodók figyelmeztetése céljából, mint önnön büszkeségétől hajtva. Ez volt az a hely, ahol a törpe elgondolkodhatott, az a csendes zug, ahol a mindennapos próbatételeken és az életét érő csapásokon túlmutató dolgokon eltöprenghetett. Ez volt az egyetlen menedék, ahol a gyakorlatias és nagyon is evilági Bruenor sötét éjeken kicsit lazíthatott kötelékein és hagyhatta, hogy szelleme a hagyományos törpe képzeletvilág fölé emelkedjen. Ide bármikor eljöhetett, hogy elmerengjen a dolgok jelentőségén és értelmén. Drizzt akkor látta ugyanilyennek a törpét, amikor az visszafelé tartott Mithrill Csarnokba az ottani személyes kilátóján tett sétájáról, azt követően, hogy a yochlol elragadta Wulfgart és mindannyian azt hitték, hogy a király fogadott fia halott. Csendesen, akár a csillagok alatt szálló felhők, a drow a törpe mögé lépett és némán megállt. - Azt gondolhatnád, hogy másodszor elveszíteni át könnyebb - szólalt meg végül Bruenor. - Főleg miután olyan orkfajzatként viselkedett, mielőtt elhagyott volna minket. - Nem tudhatod, hogy elvesztetted-e át - emlékeztette a drow. - A világon nincs oly jel, mint ama - fejtegette a törpe. - És a tolvaj azt mondotta, hogy egy kalapács fejéről került reá. Jule önként valóban sok mindent elmondott a tisztelet parancsoló kompániának, amikor azok kifaggatták, közvetlenül a tanácstermi incidens után. Elismerte, hogy a billog szándékosan került rá és a jelet egy női hajóskapitány tette rá. Amikor jobban megszorongatták, Jule azt is bevallotta, hogy a nőt Sheila Kree-nek hívják, hogy kalóz és hogy ezt a bizonyos lenyomatot csak kis bandájának legmegbízhatóbb tagjai kapták meg.
Drizzt mélységes sajnálatot érzett barátjáért. Már majdnem megjegyezte, hogy Jule állítása szerint a kalózok csapatának nagytermetű tagjai kizárólag abból az ogre klánból kerültek ki, amelyet Sheila Kree a vitorlák kezelésére és a hajó kormányzására használt. Nyilvánvaló volt, hogy Wulfgar nem került a kutyák karmai közé. A drow azonban mégsem mondta ki, hogy mit gondol, mivel a másik, épp olyan egyértelmű lehetőség - amennyiben a barbár nem a kalózok szövetségese volt -, még szörnyűbb következtetéseket sejtetett. - Arra gondolsz netalántán, hogy az a kutya Shee megölette az én fiamat? - kérdezte Bruenor, aki nyilvánvalóan ugyanazon a logikai szálon indult el. - Vagy azt gondolod netalántán, hogy valaki más tette, egy másik kutya, aki aztán eladta vala a kalapácsot a kalóznak? - Egyáltalán nem gondolom azt, hogy Wulfgar halott - mondta Drizzt habozás nélkül. Bruenor furcsálkodó pillantást vetett rá. - Wulfgar el is adhatta a kalapácsot - jelentette ki a drow, amitől Bruenor tekintete még szkeptikusabbá vált. - Megtagadta múltját, amikor elmenekült tőlünk - emlékeztette őt a drow. - Talán az, hogy megszabadult a kalapácstól, újabb lépés volt számára az előtte húzódó úton. - Egen, de az is lehet, hogy pénzre volt szüksége -- mondta Bruenor maró gúnnyal, mire Drizzt érvei csendesen elhaltak az ajkán. Valójában azonban a drow önmagát sem győzte meg. Tudta, hogy milyen kötelék fűzi Wulfgart Égisz-agyarhoz és tudta azt is, hogy a barbár előbb válna meg egyik karjától, mint a harci kalapácstól. - Akkor ellopták - mondta Drizzt némi szünet után. - Ha jól gondoljuk, hogy Wulfgar Luskanba vagy Vízmélyére ment, akkor valószínűleg tolvajok közé keveredett. - Gyilkosok közé - jegyezte meg Bruenor, és felpillantott a csillagos égre. - Nem tudhatjuk - mondta Drizzt halkan. A törpe csak megvonta a vállát, de amikor leeresztette azokat, úgy tűnt Drizztnek, hogy még soha nem roskadtak meg annyira, mint most. Másnap korán reggel sötét felhők dübörögtek elő délről, a Világ Hátának szelei által űzve, és azzal fenyegettek, hogy záporral öntözik meg a területet, ami mindent ingovánnyá változtat majd. Ennek ellenére Drizzt és Catti-brie útnak indultak Tízvárosból és szélsebesen száguldottak Luskan felé. Szélsebesen száguldottak azokért a válaszokért, amelyeket a négy barát kétségbeesetten hallani remélt.
ÖTÖDIK FEJEZET IGAZ SZERELEM Wulfgar elsőként hagyta el a Tengeri Szellemet, amikor a kalózvadász horgonyt vetett Vízmélye egyik hosszú mólója mellett. Még ki sem kötöttek, a barbár már leugrott a hajóról, és hosszú, céltudatos léptekkel indult a part felé. - Ismét a fedélzetre veszed majd? - kérdezte Robillard Deudermontot. Ők ketten a középfedélzeten álltak, és Wulfgar távozását figyelték. - A hangod elárulja, hogy nem akarod - felelte a kapitány, és bizalmas barátja felé fordult. Robillard vállat vont. - Amiért beleavatkozott a támadási tervedbe? - Amiért veszélyezteti meggondolatlan cselekedeteivel a legénység biztonságát - felelte a varázsló, és hangjában csak egy csöppnyi méreg volt, ám annál több gyakorlatiasság. - Tudom, hogy adósnak érzed magad vele szemben, kapitány, bár, hogy mi okból, azt fel nem foghatom. Ám Wulfgar nem Drizzt vagy Catti-brie. Azok ketten fegyelmezettek voltak, és tudták, hogy miként működjenek együtt a legénységgel. Ez az alak viszont sokkal inkább... én mondom, hogy sokkal inkább olyan, mint Harkle Harpell! Talál egy utat, és azonnal végigfut rajta, anélkül, hogy elgondolkozna azon, ez milyen következményekkel járhat a maga mögött hagyottakra. Igaz, két sikeres csatát vívtunk a mostani utunkon, elsüllyesztettünk egy kalózhajót és bevontattunk egy másikat... - És két legénységet szinte teljes létszámban fogtunk el - tette hozzá Deudermont. - Mégis - vitatkozott vele varázsló -, mindkét harcban a katasztrófa peremén jártunk. - Valójában persze tudta, hogy nem kell győzködnie Deudermontot, hiszen a kapitány éppúgy felismerte, mint ő, hogy Wulfgar tettei nem voltak éppen mintaszerűek. - Mindig is ott járunk - mondta Deudermont. - Ezúttal azonban túl közel a széléhez - erősködött a varázsló. - És nagy mélység vár ránk alant. - Nem akarod, hogy Wulfgart ismét visszahívjam. A varázsló ismét semmitmondóan rándította meg a vállát. - Azt a Wulfgart szívesen látom, aki évekkel ezelőtt segített a Tengeri Szelletnen a Kalóz-szigeteknél történtek során - magyarázta Robillard. - Szívesen harcolok amellett a Wulfgar mellett, aki olyan értékes tagja volt a Csarnok Vándorainak, vagy akárhogy is hívják Drizzt Do'Urden csapatát. Amellett a Wulfgar mellett, aki Mithrill Csarnok visszaszerzéséért küzdött és aki úgy tűnt, hogy az életét adta barátaiért, amikor a sötételfek megtámadták a törpe királyságot. Ezekben a mesékben hallottam én a csodálatos barbár harcosról, ám én azt a Wulgart ismerem, aki a Csavargó Morikhoz hasonló tolvajokkal szűrte össze a levet, azt a Wulfgart, akit azzal vádoltak, hogy megpróbált meggyilkolni téged. - Nem volt hozzá köze - tiltakozott Deudermont, ám ennek ellenére összerezzent, mivel a méreg és a Foglyok Karneváljának emléke fájdalmas volt. Deudermont sokat veszített aznap, amikor kimenekítette Wulfgart a könyörtelen magisztrátusok karmaiból Luskanban. Az, hogy nevét összekapcsolták azokkal, akikről a magisztrátusok valóban úgy vélték, hogy nem érdemlik meg nagylelkűségét, beszennyezte a Tengeri Szellem hírnevét a fontos északi kikötőváros vezetői körében. Deudermont elorozta tőlük a látványosságukat, amikor olyan váratlanul megbocsátott, anélkül, hogy bármiféle valódi bizonyítéka lett volna arra nézve, miszerint Wulfgar nem vett részt a merényletben. - Talán nem - ismerte el Robillard. - Azt is elismerem, hogy az úton látottak alapján Wulfgar jellemének megváltozása alátámasztja megbocsátásod, a barbár összes fogyatékossága dacára. Ám a nyílt vízen tanúsított magatartása nem indokolja azt a döntésed, hogy a Tengeri Szellem fedélzetére hoztad. Deudermont kapitány hagyta, hogy a varázsló őszinte és nyílt szavai egy kicsit leülepedjenek benne. Lehet, hogy Robillard rögeszmés alak és könnyen ítélkezik, emellett a végletekig goromba és könyörtelen mindazokkal, akikről úgy hiszi, hogy saját maguk okozták végzetüket, ám ezúttal szavaiban az őszinte igazság csengett, az egyszerű és cáfolhatatlan megfigyelés igazsága. Ez pedig mélyen belevágott Deudermontba. Amikor Luskanban találkozott Wulfgarral, aki egy lepusztult kocsma kidobóembere volt, felismerte, hogy a nagydarab férfi dicsősége leáldozott és megpróbálta kirángatni abból az életből. Ám Wulfgar felháborodottan utasította el, sőt még azt sem volt hajlandó elismerni, hogy ő ugyanaz a személy lenne, akit a
kapitány ismert. Majd következett a gyilkossági kísérlet és Wulfgart vádolták meg, miközben Deudermont eszméletlenül hevert, a halál küszöbén. A kapitány még mindig nem tudta biztosan, hogy miért tagadta meg a magisztrátusoktól gyilkos szórakozásukat azon a napon, ott a Foglyok Karneválján, miért lázadt fel benne a zsigeri ösztön a közvélekedés és a szépszámú bizonyítékkal alátámasztott vád ellen. Még a kegyelem és a bizalom eme megnyilvánulása után sem mutatott irányába Wulfgar túl sok hálát vagy barátságot. Deudermontnak fájt, amikor elváltak Luskan kapujánál a felmentés napján - amikor a barbár ismét elutasította ajánlatát, hogy hajózzon vele a Tengeri Szellemen. A kapitány egykor kedvelte ezt az embert és úgy tekintett magára, mint Drizzt és Catti-brie jó barátjára, akik éveken át hajóztak vele Wulfgar eltűnése után. Igen, tényleg nagyon szeretett volna segíteni a barbárnak, hogy az visszaküzdje magát oda, hol egykor állt, ezért aztán Deudermont módfelett megörült, amikor a férfi feltűnt Vízmélyén, ugyanezen a hosszú mólón, nyomában egy nővel és egy gyermekkel és közölte, hogy szeretne Deudermonttal hajózni és megkeresni elveszett harci pörölyét. A kapitány pontosan érezte azt is, hogy itt valamivel többről van szó és most már pontosan tudta, hogy Wulfgar nemcsak eltűnt fegyverét keresi, hanem korábbi önmagát is. Ám Robillard megfigyelése is célba talált. Habár a barbár nem okozott semmiféle galibát a rutin őrjáratok hosszú tíznapjai alatt, a két csatában, amit a Tengeri Szellem megvívott, nem szerepelt valami fényesen. Bátor volt-e? Igen. Elsöprő? Igen. Ám a vad és dühös barbár nem vált a legénység részévé, nem adott esélyt sem arra, hogy Robillard varázslatai a távolból, erővel kényszerítsék ki a megadást, ami pedig már jól bevált és kevésbé kockázatos taktikának bizonyult. Deudermont nem volt benne biztos, hogy mi váltotta ki ezt a harci őrjöngést. A veterán kapitány ismerte a csata okozta lázat, a veszett sürgetést, ami ahhoz kellett, hogy az ember leküzdje logikus félelmeit, ám Wulfgar dühkitörései láthatóan valahogy túlnyúltak ezen, sokkal inkább illettek bele valamiféle barbár legendába - ám ez a legenda nem ígért túl fényes jövőt a Tengeri Szellemnek. - Beszélek vele, mielőtt kihajózunk - ajánlotta Deudermont. - Már megtetted - emlékeztette a varázsló. Deudermont rápillantott és kicsit megvonta a vállát. - Akkor ismét megteszem - mondta. Robillard összehúzta a szemét. - És ha nem használ, akkor a kormányrúdhoz fogom rendelni Wulfgart - folytatta a kapitány, még mielőtt Robillard előhozakodhatott volna a szokásos panaszáradatával -, az alsófedélzetre, távol a harctól. - A kormányosaink felülmúlhatatlanok. - Ezt Robillardnak ki kellett mondania. - És értékelni fogják majd Wulfgar páratlan erejét a legszűkebb fordulóknál. Robillard horkantott egyet, láthatóan a legkevésbé sem meggyőzve. - Valószínűleg egyenesen nekivezet minket majd a következő kalózhajónak - zsémbelt halkan a varázsló, miközben elindult lefelé. A helyzet komolysága ellenére Deudermont nem tudta visszafojtani kuncogását, ahogy nézte, amint Robillard távozik, szokásos zsörtölődései közepette. A meglepetés, amely az otthonának ajtaján berobbanó Wulfgart érte, aki ott találta a rá várakozó Dellyt, teljes és mindent elsöprő volt. Kétségtelenül ismerte ezt a kissé ferde mosolyú, világosbarna szemű nőt, de most mégis alig ismert rá. Wulfgar eddig csak a nyomorban élő csaposlányt és a hosszú, sáros úton vele tartó társát látta. Most pedig, itt Deudermont kapitány gyönyörű házában, ahol minden segítséget és anyagi eszközt megkapott Delly, nem is tűnt ugyanannak a személynek. Korábban szinte mindig feltűzve viselte sötétbarna haját - főként a Zsiványkardban nagy számban található tetvek miatt -, amely most fenségesen omlott le vállára és selymes fénnyel csillogott és mintha még sötétebb is lett volna. Ez persze csak még jobban kiemelte világosbarna szemei - csodás szemek, állapította meg Wulfgar -, csillogását. Korábban Delly jellegtelen, szinte alaktalan ruhákat viselt, egyszerű kötényeket és alsóruhákat, amitől vékony végtagjai szinte már véznának hatottak. Ám most egy formás kék öltözéket viselt, mélyen kivágott fehér blúzzal. A barbáron ekkor végigsuhant a gondolat - de csak röviden, mert hirtelen egyéb dolgok söpörtek végig az elméjén! -, hogy milyen előnyben is vannak Faerűnön a gazdag nők a szegényekkel szemben a szépség tekintetében. Amikor ő és Delly megérkeztek, Deudermont fogadást adott, ahol a vízmélyi társaság számos ismert tagja képviseltette magát. Delly nagyon oda nem illőnek érezte magát - mint ahogy Wulfgar is -, de a nőnek ez még rosszabb volt, mivel a rendelkezésére álló szerény ruhatár miatt mindenki figyelmét magára vonta.
Most már nem így lenne, döbbent rá Wulfgar. Ha Deudermont ismét fogadást rendezne mostani pihenőjük során, akkor Delly Curtie minden más nőnél gyönyörűbb csillagként ragyogna! Wulfgar alig tudott levegőt venni. Mindig is bájosnak, sőt csinosnak tartotta Dellyt, és szépsége csak növekedett szemében a Luskanból idáig vezető úton, amikor kezdte felismerni a nő gondolatainak mélységét is. Ez az őszinte tisztelet és szerelem, amit iránta érzett, együtt a lenyűgöző megjelenéssel túl soknak bizonyult a barbárnak, aki az elmúlt három hónapot a tengeren töltötte. Hatalmas, roppantó ölelésbe zárta a nőt, és csókok záporába fojtotta szavait - majd könnyedén felkapta a földről és arcát a barna hajzuhatagba temette, miközben gyengéden harapdálta törékeny nyakát - amely most tényleg törékenynek tűnt és nem véznának. Delly hihetetlenül aprónak tűnt hozzá képest, ahogy karjaiban tartotta - Wulfgar másfél lábbal volt magasabb nála, súlya pedig közel a háromszorosa volt. A barbár szinte minimális erőfeszítéssel kényelmesebb helyzetbe fordította a nőt, oldalra billentve, miközben egyik karját a térdei alá csúsztatta. Majd felnevetett, amikor észrevette, hogy Delly mezítláb van, és még a bokája is csinosabbnak tűnt, mint korábban. - Jáccadozol velem? - kérdezte Delly, és Wulfgar észrevette, hogy vidékies akcentusa nem olyan erős, mint amilyenre korábbról emlékezett, mivel a nő kiejtette az "l" betűt a játszadozol szó végén. - Hogy játszadozom-e veled? - kérdezett vissza a barbár, és ismét felnevetett, ezúttal még hangosabban. Szerelmeskedni fogok veled - javította ki, és újra megcsókolta Dellyt, majd körbeforgatta, újra meg újra, miközben elindult saját szobájuk ajtaja felé. Már majdnem átlépte a küszöböt, amikor felhangzott Colson sírása. Aznap éjjel maradt idejük arra is, hogy együtt legyenek, majd ismét szeretkeztek, még hajnal előtt. Amikor a reggelt hirdető első ferde napsugarak betűztek szobájuk keleti ablakán, ott találták a szerelme mellett heverő Wulfgart - a barbár keze gyengéden simított végig a nő nyakán, arcán és a vállain. - Jó, hogy ismét itthon vagy - mondta Delly halkan, miközben apró kezét végighúzta Wulfgar izmos alkarján. - Magányos vótam, míg te odakinn jártál. - Lehet, hogy a Deudermonttal töltött napjaim a végéhez értek - felelte a barbár. Delly furcsálkodva nézett rá. - Akkor hát, megtaná'tad a kalapácsod? - kérdezte. - És ha így vót, akkor miért nem szóltál nekem róla? Wulfgar már akkor a fejét rázta, még mielőtt a nő befejezhette volna a mondatot. - Nincs hír sem róla, sem Sheila Kree-ről - felelte. - Amit róla tudok, akár a tenger fenekén is lehet és a kalapáccsal együtt. - De eztet te nem tudhatod. Wulfgar a hátára feküdt és mindkét kezével megdörzsölte az arcát. - Akkor hogy mondhatod aztat, hogy a Deudermonttal tö'tött napjaid véget értek? - kérdezte Delly. -- Miért ne mondhatnám? - felelt a kérdésre kérdéssel Wulfgar. - Itt vagy te és itt van Colson. Most már ez az életem és ez egy remek élet! Kockáztassak mindent, egy olyan fegyvert hajszolván, amire többé nincs szükségem? Minek? Ha Deudermont és legénysége hallani fog Sheila Kree-ről, majd levadásszák az én segítségem nélkül is és erősen bízom benne, hogy a harci pöröllyel térnek vissza. Most Dellyn volt a sor, hogy felkönyököljön és ettől a sima takaró lehullott meztelen felsőtestéről. Egy csalódott sóhajtás kíséretében kirázta összegubancolódott haját az arcából, majd a legmélyebb rosszallást sugalló tekintetét vetette Wulfgarra. - Miféle ostoba szavak azok, amelyeket a szájadból hallok? - kérdezte. - Jobban örülnél, ha elmennék? kérdezte Wulfgar és enyhe gyanút sugárzott négyszögletes állkapcsának állása. Éveken át ez az arc kisfiús bájt sugárzott, olyan áratlanságot, amely ott tükröződött a barbár égkék szemében. Ez mostanra eltűnt. Még a borostát is leborotválta, mielőtt visszatért volna Dellyhez, ám valahogy oda nem illőnek tűnt Wulfgar arca a szőke szakáll nélkül. A csíkok és a redők, a mély érzelmi zűrzavar fizikai jelei nem egy fiatalemberre vallottak, habár a barbár még csak a húszas éveiben járt. - Most pedig még nagyobb bolondokat beszé'sz! - fortyant fel Delly. - Tudod, hogy nem akarom aztat, hogy elmenj. Tudod! És aztat is tudod, hogy senki mással nem osztom meg az ágyamat. - De akkor is menned kell - folytatta Delly komoran és visszahanyatlott a hátára. - Milyen kínok gyötörnének, ha Deudermont és emberei nélküled indulnának útnak, megtaná'nák a kalózot, és valaki meghalna, miközben a kalapácsot próbá'nák meg visszaszerezni? Hogyan éreznéd magadat, míg ők odakint
járnának, hírekre és a pörölyre vadászva, te pedig itten üddögé'nél a biztonságban és várnád, hogy majd ők elvégzik a munkát? Wulfgar szúrósan nézett Dellyre, szemügyre vette arcát és rá kellett jönnie, hogy a nőt valóban bántja az, hogy így kell beszélnie vele. - Az az ostoba Pocsolya Josi lopta el azt az átkozott kalapácsot és adta el a kalóznak - fejezte be a nő. - Előfordulhat, hogy meghal valaki - értett egyet Wulfgar. - Sheila Kree-nek veszedelmes a híre és a beszámolók szerint félelmetes legénységgel vette magát körül. A te logikád szerint egyikünknek sem, se Deudermontnak, se Wulfgarnak, nem kellene keresnie őt és Égiszagyart. - Ez egyáltalán nem az én logikám szerint vagyon - vitatkozott vele Delly. - Deudermont és legénysége úgy döntött, hogy kalózokra vadászik. Ez nem a te dolgod. Ez a szakmájuk és akkor is Sheila Kree után mennének, ha az a nő soha nem vitte vóna el a kalapácsodat. - Akkor hát visszajutottunk oda, ahonnan elindultunk - vonta le a következtetést kuncogva Wulfgar Hagyjuk, hogy Deudermont és kiváló emberei útnak induljanak és találják meg a pörölyt, ha már egyszer... - Egyáltalán nem! - szakította félbe Delly mérgesen. - Az a hivatásuk, hogy tengere szájjanak és kalózokra vadásszanak, ez igaz, mint ahogy neked is, amíg meg nem tanátad a kalapácsodat. Neked meg kell keresned a pörölyödet és önmagadat és ha mindkettő megvan, akkor visszatérhecc. Wulfgar elnyújtózott az ágyon és nagy, kérges tenyerével ismét végigsimította arcát. - Talán én már nem is akarok visszatérni oda. - Talán nem aka'sz - mondta Delly. - De eztet nem választhatod meg, amíg vissza nem tértél oda. Amikor rágyüssz, hogy ki is vagy, én szerelmem, csak akkor leszel képes arra, hogy őszintén megmondd, mit is aka'sz tenni. Míg meg nem tanálod, hogy hova vitték, addig csak töprengezni fogsz, meg akaratoskodni. Ekkor elhallgatott és Wulfgar sem válaszolt. A férfi többször felsóhajtott, majd többször belefogott, hogy megcáfolja Delly szavait, de bármilyen úton is indult el, végül mindegyik zsákutcába futott. - Mikor lett Delly Curtie ilyen járatos az élet dolgaiban? - kérdezte a legyőzött barbár nem sokkal később. Delly kuncogott és mellé gördült. - Talán mindig is ilyen vótam - mondta játékosan. - De az is lehet, hogy nem. Én csak azt mondom el, amit én gondúlok, és én aztat gondúlom, hogy vissza kell menned egy bizonyos helyre, mielőtt még magasabbra kapaszkodnál. Vissza kell térned oda, hol egykor vótál és meg kell tanánod aztat az ínat, amelyen a legszívesebben jársz és nem aztat az útat, amelyről azt gondúlod, hogy járnod kell. - Voltam azon a helyen - felelte Wulfgar halálos komolysággal. és árnyék suhant végig az arcán. - Újra velük voltam a Jeges Szelek Völgyében, mint ahogy egykor, és eljöttem onnan, saját akaratomból. - Mert egy jobb út szólított? - kérdezte Delly. - Vagy azér', mer' még nem álltál készen, hogy visszatérj? Van némi különbség a kettő között. Wulfgar kifogyott a válaszokból és ezt tudta is. Nem volt benne biztos, hogy egyetért-e Dellyvel, de amikor másnap a Tengeri Szellem és Deudermont szólította, engedelmeskedett a hívásnak.
HATODIK FEJEZET A VÉGZET ÖSVÉNYÉN Le'lorinel most is védekezett, mint mindig, és hagyta, hogy ellenfele vezesse, akinek ikerszablyái dühödten csillogtak. Az elf hárított, majd elhátrált, könnyedén ellépett és oldalra perdült, hagyva, hogy Tunevecet saját vad rohama magával ragadja. A félelf megbotlott és alig hallhatóan átkozódott - arra gondolt, hogy elveszítette a harcot, arra gondolt, hogy Le'lorinel minden bizonnyal panaszkodni és morogni fog ügyetlensége miatt. Lehunyta a szemét és várta, hogy a kard csattanjon a hátán - vagy a tomporán, ha Le'lorinel ma különösen rossz kedvében van. Nem érkezett csapás. Tunevec megfordult és látta, hogy a kopasz elf nekidől a falnak, fegyverei már a tokjukban pihentek. - Még csak a fáradtságot se veszed, hogy befejezd a harcot? - kérdezte. Le'lorinel üres tekintettel meredt rá, mintha ez mit se számítana. Az elf a toronynak azt az ablakát bámulta, amely erre az oldalra nyílt Mahskevic dolgozószobájából ablakát. Le'lorinel tudta, hogy az ablak mögött a varázsló újabb válaszok megszerzésén ügyködik. - Gyere! - csattant fel Tunevec és összecsapta szabályait maga előtt. - Fizettél ezért az utolsó harcért, akkor hát harcoljunk! Le'lorinel végre felé fordult és szemügyre vette a türelmetlen harcost. - Végeztünk, egyszer s mindenkorra. - Fizettél az utolsó harcért és az utolsó küzdelem még nem ért véget - tiltakozott Tunevec. - De igen. Vedd a pénzedet és tűnj el. Nincs többé szükségem a szolgálataidra. Tunevec elképedve és hitetlenkedve meredt az elfre. Számos hónapon át vívtak egymással és most csak ilyen közönyösen, ilyen szívtelenül elbocsátják! - Tartsd meg a szablyákat - vetette oda Le'lorinel és nem nézett többet a félelfre, helyette ismét az ablakot figyelte. Tunevec még sokáig állt ott és döbbenten bámulta a másikat. Végül, miután mindent megemésztett és az elbocsátás keserű utóízt hagyott a szájában, a szablyákat a földre lökte, Le'lorinel lábához, majd megfordult és átkokat motyogva elviharzott. Le'lorinel nem foglalkozott azzal, hogy felszedje a fegyvereket vagy hogy Tunevec felé pillantson. A harcos elvégezte a munkáját - nem túl jól, de hasznos szerepet töltött be -, és mostanra ez a munka véget ért. Csak pillanatok kellettek hozzá, hogy Le'lorinel Mahskevic dolgozószobája előtt álljon és kopogtatásra emelje kezét, de ekkor tétovázni kezdett. A varázslónak láthatóan nem tetszett ez az egész és nagyon morcosnak tűnt, mióta az elf visszatért E'kressától. Még mielőtt Le'lorinel összeszedhette volna bátorságát, hogy bekopogjon, az ajtó feltárult, mintha csak saját akarata lenne és az elf megláthatta Mahskevicet, aki az íróasztala mögött ült - hosszúkás és hegyes varázslósüvege félúton megtört és balra dőlt. Előtte, a nagy tölgyfaasztalon több, nagyméretű kódex hevert kinyitva, köztük az, amelyet egy ezüstholdi bárd, bizonyos Talasay írt a Mithrill Csarnokban végbement legutóbbi eseményekről, köztük arról, hogy miként szerezték vissza a törpék otthonukat a duergaroktól és Shimmergloomtól, az árnysárkánytól, valamint Bruenor királlyá koronázásáról, a sötételfek eljöveteléről akik magukkal hozták Bruenor nagyapját, Harcpöröly Gandalugot - és végül arról, hogy a Mélysötét erői felett aratott nagy diadalt követően Bruenor miként mondott le trónjáról Gandalug javára és tért vissza hősként a Jeges Szelek Völgyébe. Le'lorinel komoly árat fizetett ezért a könyvért és minden szavát nagyon jól ismerte. A varázsló asztalán heverő könyvek között és félig az egyik fóliáns alatt ott hevert az a pergamen, amelyet Le'lorinel írt Mahskevicnek, pontosan felidézve azokat a szavakat, amelyeket E'kressa mondott. - Megmondtam, hogy hívni foglak, amint végeztem - vetette oda Mahskevic anélkül, hogy felnézett volna. A varázsló ma láthatóan nagyon komor hangulatban volt. - Egy kevés türelmet sem tanultál ezek alatt az évek alatt? - Tunevec elment - felelte Le'lorinel. - Elbocsátottam és eltávozott. Erre már felnézett Mahskevic - arca maga volt a megtestesült aggodalom. - Csak nem ölted meg? - kérdezte. Le'lorinel elmosolyodott. - Azt hiszed, hogy ilyen gonosz vagyok?
- Azt hiszem, hogy a logikát megtagadó rögeszme gyötör - válaszolta a varázsló nyersen. - Talán félsz attól, hogy szemtanúkat hagyj hátra, nehogy esetleg azok figyelmeztethessék Drizzt Do'Urdent. - Akkor E'kressának is halottnak kellene lennie, nem igaz? Mahskevic egy pillanatra eltöprengett ezen, majd egy vállvonással jelezte, hogy ez elfogadható érv. - De Tunevec elment? Le'lorinel bólintott. - Sajnálom. Kezdtem megkedvelni a fiatal és ügyes harcost. Azt gondoltam, hogy te is így vagy vele. - Nem olyan remek fegyverforgató - felelte az elf, mintha csak ez számítana. - Azok szerint a követelmények szerint, amelyeket te állítasz gyakorlópartnered elé, hogy utánozza ezt a különleges sötételfet, valóban nem - felelte Mahskevic azonnal. - De akkor ki lehet az? - Mit tudtál meg? - kérdezte Le'lorinel. - Dumathoin, a Hegy Alatti Titkok Őrzőjének és Clangeddinnek, a törpe hadistennek az egymásba csavarodó szimbólumai - magyarázta a varázsló. - E'kressának igaza volt. - Harcpöröly Bruenor szimbóluma - jelentette ki Le'lorinel. - Nem teljesen - válaszolta Mahskevic. - Ezt a jelet Bruenor csak egyszer használta, amennyire meg tudom állapítani. Mint azt tudod, hírneves kovács volt. Miközben beszélt, intett Le'lorinelnek, hogy lépjen mellé és amikor az elf odaállt, rámutatott Talasay könyvében néhány rajzra: jellegtelen fegyvereket és egy mellvértet ábrázoltak. - Bruenor munkája - jegyezte meg Mahskevic és valóban, a képaláírás ugyanezt állította. - Én mégsem látok olyan jelölést, mint amilyet E'kressa adott neked. Ott van - magyarázta és rámutatott a mellvért alsó peremén látható apró lenyomatra. - Az Bruenor jele, a Harcpöröly klán jele, Bruenor "B"-jével a söröskorsón. Le'lorinel mélyen előrehajolt, hogy szemügyre vegye a rajzot és megnézze a törpeklán és vezérének jelvényét, a habzó söröskupát, amely épp olyan volt, mint ahogy Mahskevic leírta. Persze az elf mindezt már átnézte, bár láthatóan Mahskevic ott is talált összefüggéseket, ahol ő nem. - Amennyire megállapítható, Bruenor ezzel jelölte meg munkáit fejtegette a varázsló. - A látnok nem ezt mondta nekem. - Ah - szólt a varázsló és feltartotta egyik görbe és csontos ujját -, de itt van ez. - Ahogy befejezte mondandóját, egy másik oldalt ütött fel a vaskos kódexben, ahol egy másik, részletes rajz látszott, amely a mesés harci pörölyt, Égisz-agyart ábrázolta, egy emelvényre helyezve. - A művész, aki a képet készítette, kitűnő munkát végzett - fejtegette Mahskevic. - Minden részletre ügyelt! A varázsló egy négy hüvelyk átmérőjű, kör alakú üveget emelt fel, majd ráfektette a képre, felnagyítván a harci kalapácsot. És a rajzon eltéveszthetetlenül látszott a jel, amelyet E'kressa adott Le'lorinelnek. - Égisz-agyar - mondta az elf halkan. - Bruenor készítette két fogadott gyermeke közül az egyiknek - magyarázta Mahskevic, amitől E'kressa talányos megjegyzése rögtön világosabbá vált és láthatólag hitelt adott a pöffeszkedő és hivalkodó bölcs szavainak. "Találd meg a törpe legértékesebb alkotását, amelyet önkezével készített és megtalálod a törpe legértékesebb, hús és vér alkotását" - ezt mondta a gnóm jövendőmondó és azt is mondta, hogy ez két, húsból való lény, vagy ahogy most már nyilvánvalóvá vált, két gyermek, egyikére utal. - Találjam meg Égisz-agyart és megtalálom Wulfgart? - kérdezte Le'lorinel szkeptikusan, mivel amennyire ő és a varázsló tudta (és amennyire a könyv hivatkozott rá), a fiatalember, akinek Bruenor Égisz-agyart készítette, meghalt; megölte Lolth komornája, egy yochlol, amikor a drow elfek megtámadták Mithrill Csarnokot. - E'kressa nem beszélt Wulfgarról - felelte Mahskevic. - Talán Catti-brie-re gondolt. - Találd meg a pörölyt, hogy megtaláld Cattie-brie-t, hogy azután megtaláld Harcpöröly Bruenort és végül Drizzt Do'Urdent - sóhajtott fel ingerülten Le'lorinel. - Nehéz lesz leküzdened ezt a csapatot - mondta Mahskevic és ravaszul elmosolyodott. - Örömmel töltene el, ha még maradnál - magyarázta. - Még sok munkát kell elvégeznem és már nem vagyok fiatal. Hasznát tudnám venni egy tanítványnak, te pedig figyelemreméltó intelligenciáról és éleslátásról tettél tanúbizonyságot. - Akkor várnod kell, amíg be nem végzem az ügyemet - mondta komoran a makacs elf. - Ha egyáltalán visszatérek. - Figyelemreméltó intelligenciáról... a legtöbb esetben - fűzte hozzá a varázsló szárazon.
Le'lorinel kuncogott, de nem válaszolt. - Drizzt barátai, akik körülveszik őt, jelentős hírnévnek örvendenek - jelentette ki Mahskevic. - Nem akarok harcolni sem Harcpöröly Bruenorral, sem Catti-brie-vel, sem senki mással, csak Drizzt Do'Urdennel - mondta az elf. - Bár az is lehet, hogy egyfajta igazságszolgáltatás lenne végezni Drizzt barátaival. Mahskevic nagyot mordult és becsapta Talasay könyvét, majd visszalökte az asztalra és az elf fölé magasodva, szúrósan nézett le rá. - Ez pedig a szó összes értelmében lelkiismeretlenség lenne - fortyant fel. - Keserűséged és a sötételf iránt érzett gyűlöleted olyan nagy, hogy áratlanok életét is feláldoznád, csakhogy csillapítsd? Le'lorinel fagyosan bámult rá, szája vékony csíkká olvadt. - Ha pedig ez igaz, akkor könyörgöm, hogy gondold át még komolyabban a tervedet - tette hozzá a varázsló. - Szerinted az igazság a te oldaladon áll ebben az értelmetlen hajszában, ám semmi sem igazolhatja az ilyen, a te ügyeddel össze nem függő gyilkosságot! Semmi! Hallasz engem, fiú? Áthatolnak-e szavaim azon a gyűlöletből emelt, makacs falon, amelyet valamilyen megmagyarázatlan okból Drizzt Do'Urden és magad közé emeltél? - Nem gondoltam komolyan, amit a törpéről vagy Catti-brie-ről mondtam - ismerte el Le'lorinel, aki láthatóan megnyugodott, vonásai meglágyultak, tekintete pedig a padlót fürkészte. - Nem tudnál találni valami hasznosabb célt? - kérdezte Mahskevic nyíltan. - Sokkal nagyobb mértékben vagy a Drizzt iránt érzett gyűlöleted foglya, mint ahogy a sötételf valaha is az lehet. - Azért vagyok rab, mert ismerem az igazságot - közölte Le'lorinel dallamos, alt hangján. - És ha hősiességéről hallok meséket, akkor az őszintén szíven döf, még ilyen távol Mithrill Csarnoktól és Tízvárostól is. - Nem hiszel a megbánásban? - Sem Drizzt, sem bármely más sötételf esetében. - Megalkuvást nem ismerő hozzáállás - jegyezte meg Mahskevic és sokat tudóan simított végig bolyhos szakállán. - Talán már megbántam, hogy megtudtam az igazságot - felelte az elf. - Jobb lenne tudatlannak lenni és hagyni, hogy a bárdok dalokat zengjenek Drizztről, a hősről. - A gúnyolódás nem áll jól neked. - Az őszinteség gyakran fájdalmas. Mahskevic válaszolni akart, de azután a levegőbe lökte kezét és vereségét elismerve felnevetett, majd hevesen megrázta bozontos fejét. - Elég ebből - mondta. - Elég. Ez egy önmagába forduló út, amelyet már túl sokszor jártunk végig. Tudod, hogy nem helyeslem. - Tudomásul vettem - mondta a hajlíthatatlan Le'lorinel. - És figyelmen kívül hagyom. - Talán én tévedtem - mormogta Mahskevic hangosan. - Talán nem rendelkezel azokkal a képességekkel, amelyekre egy megfelelő tanítványnak szüksége van. Ha azt remélte, hogy szavai rosszul esnek majd Le'lorinelnek, akkor csalódnia kellett, mivel az elf egyszerűen hátat fordított neki és nyugodtan kisétált a szobából. Mahskevic nagyot sóhajtott és tenyerét az íróasztalra fektette, hogy megtámassza magát. Az évek során megkedvelte Le'lorinelt és már tanítványaként, sőt fiaként gondolt az elfre, de ezt az önpusztító céltudatosságot nyugtalanítónak és csüggesztőnek találta - és ez a valóság szétzúzta reményeit és álmait. Mahskevic nem kevés erőfeszítést tett, hogy ismereteket szerezzen a világcsavargó drow-ról, aki ennyire foglalkoztatta az elfet és bár elég gyér információk álltak rendelkezésére Drizztről a világnak ezen a részén, messze keletre Ezüstholdtól, minden, amit a varázsló hallott, arra utalt, hogy ez a különös sötételf tiszteletreméltó és rokonszenves. Eltöprengett, hogy pusztán azzal, hogy engedi Le'lorinelt útnak indulni, már erkölcsileg besározza magát, mivel semmit nem tesz, hogy megakadályozzon olyasvalamit, ami szörnyű igazságtalanságnak tűnt. Másnap reggel még mindig ezen gondolkodott, amikor Le'lorinel rábukkant a szürke kőtorony derekánál található apró erkélyen, a fűszernövényekkel teli kertben. - Jártas vagy a teleportálásban - kezdte az elf. - Felteszem, hogy sokba fog kerülni a varázslat, mivel nem helyesled az úti célomat, de hajlandó vagyok még kétszer tíznapig dolgozni, kora hajnaltól alkonyatig, ha cserébe mágikus úton eljuttatsz Luskanba, a Kardpartra. Mahskevic még csak fel sem nézett a fűszerpalántákról, bár annyi időre abbahagyta a gyomlálást, hogy elgondolkozzon az ajánlaton.
- Valóban nem helyeslem - mondta csendesen. - És ismét könyörögve kérlek, hogy hagyj fel ezzel az ostobasággal. - Én pedig újra azt mondom, hogy ez nem a te dolgod - vágott vissza az elf. - Segíts, ha akarsz. Ha nem, akkor gyanítom, hogy könnyedén fogok olyan varázslót találni Ezüstholdban, aki hajlandó elmondani egy egyszerű teleportálás varázslatot. Mahskevic felállt, kezét csípőre tette, majd kihúzta magát, hogy kicsit megtornásztassa elgémberedett hátát. Majd megfordult és tiszteletet parancsoló pillantást vetett a magabiztos elfre. - Valóban megtennéd? - kérdezte a varázsló és tekintete az elf kezére vándorolt, arra az ónixgyűrűre, amelyet ő adott el Le'lorinelnek és amelybe elhelyezte a kívánt varázslatokat. Le'lorinelnek nem okozott gondot, hogy kövesse a másik tekintetét és rájöjjön, mi az, ami felkeltette a figyelmét. - És gondolom, elég pénzed is lenne hozzá - jegyezte meg a varázsló. - Viszont meggondoltam magam a gyűrűt illetően, amelyet én készítettem és most visszavásárolom. Le'lorinel elmosolyodott. - Nincs annyi pénz a világon. - Add ide - mondta Mahskevic és kinyújtotta a kezét. - Visszakapod az árát. Le'lorinel megfordult és elhagyta az erkélyt, ahonnan egyenesen a lépcső felé indult, majd lefelé vette az irányt. A dühös Mahskevic már csak a tornyon kívül érte utol. - Ez ostobaság! - harsogta, miközben megkerülte a kisebb termetű elfet és az útjába állt. - Olyan hosszúvágy emészt, amely minden értelmet és minden erkölcsöt megtagad! - Erkölcsöt? - visszahangozta Le'lorinel hitetlenkedve. - Csak azért, mert én olyannak látom a drow elfet, amilyen valójában? Mivel én ismerem az igazságot Drizzt Do'Urdenről és nem hajbókolok fényes hírneve előtt? Számos dologban bölcs vagy, vén varázsló, én pedig sokat tanultam az itt töltött évek alatt, de a feladatról, amelyet magamra vettem, nem tudsz semmit. - Azt tudom, hogy valószínűleg megöleted magad. Le'lorinel vállat vont, nem mondván ellent. - Ha pedig felhagyok ezzel, máris halott vagyok. Mahskevic felordított és vadul rázta a fejét. - Őrültség! - kiáltotta. - Ez nem más, mint őrültség. És én nem fogom hagyni! - Nem tudsz megállítani - mondta Le'lorinel és elindult, hogy megkerülje az öregembert, de Mahskevic gyorsan mozdult és ismét elállta az útját. - Ne becsüld alá... - kezdett bele a varázsló mondandójába, de abbahagyta, amint váratlanul egy tőr hegye nyomódott a torkának. - Fogadd meg a saját tanácsod - fenyegette meg Le'lorinel. - Milyen varázslatokkal készültél mára? Harci mágiával? Tudom, hogy ez valószínűtlen, de még ha lenne is néhány most a tarsolyodban, azt hiszed, hogy lenne esélyed elmondani? Gondolkozz erősen, varázsló. Néhány másodperc hosszú idő. - Le'lorinel - mondta Mahskevic olyan nyugodtan, ahogy csak tudta. - Csak a barátságunk miatt teszem el a fegyveremet - közölte az elf csendesen és Mahskevic fellélegzett, amikor a tőr elkerült a torkáról. Reméltem, hogy segítesz az utamon, de azt is tudtam, hogy az idő múlásával a segítőkészséged csökkeni fog. Ezért megbocsátom, hogy cserbenhagytál, de figyelmeztetlek, hogy nem tűröm el senkitől, hogy beleavatkozzon a dolgaimba. Túl sokáig vártam már és készülődtem és most felvirradt az én napom. Kívánj jó utat, ha mást nem is, az együtt töltött évekért. Mahskevic sokáig gondolkodott, majd zordan bólintott. - Minden jót kívánok - mondta aztán. - Imádkozom, hogy nagyobb igazságra bukkanj a szívedben a mostaninál és jobb úton járj, mint a vak gyűlölet ösvénye. Le'lorinel szó nélkül távozott. - Meggyőzhetetlen - érkezett egy ismerős hang Mahskevic mögül néhány pillanattal később, miközben a varázsló még mindig az üres utat figyelte, ahol Le'lorinel már eltűnt a szeme elől. A varázsló megfordult és szemügyre vette a könnyed testtartásban álldogáló Tunevecet. - Reméltem, hogy sikerül lebeszélned - közölte a félelf. - Azt hittem, hogy hármunkra módfelett kellemes élet vár itt. - Akkor hát csak kettőnkre? - kérdezte Mahskevic, Tunevec pedig bólintott, mivel ők ketten már beszélgettek a félelf tanítvánnyá fogadásáról.
- Nem Le'lorinel az első elf, akit morgolódni hallottam Drizzt Do'Urdennel kapcsolatban - fejtegette Tunevec, miközben visszaindultak a toronyba. - Amikor a szökevény drow időnként meglátogatta Alustrielt Ezüstholdban, jó pár polgár panaszkodott nyíltan emiatt, főként a világos bőrű elfek. A világos és sötét bőrű elfek közötti gyűlölséget nem lehet eléggé komolyan venni. Mahskevic reménykedő pillantást vetett a válla fölött az útra, amelyen Le'lorinel elindult. - Így igaz - mondta elszorult szívvel. A varázsló őszinte sóhajjal bocsátotta útjára barátját, aki életének elmúlt néhány évében olyan fontos szerepet játszott. Sok száz mérfölddel távolabb, Sheila Kree egy kavicsos úton állt, előtte pedig négy embere. Egyik legmegbízhatóbb társa, Vándorló Gayselle, a csáklyázó különítmény parancsnoka, egy alacsony, ám erős pej kanca nyergében ült. Habár közel sem volt olyan karcsú és nem is volt olyan klasszikus szépség, mint Bellany, a bűbájszövő és nem is volt olyan magas vagy ruganyos, mint Bors Jule, Gayselle távolról sem volt híján a vonzerőnek. Vastag szálú és fénylő szőke haját rövidre nyíratta, ami remekül illett bársonyos kék szeméhez és világos arcbőréhez, valamint tejfehér bőréhez, amit a számos, hajón töltött év sem tudott megbarnítani. Gayselle alacsony termetű nő volt, a lovával vetekedő izmos testfelépítéssel és talán ő volt a legképzettebb kardforgató a Véres Gerinc tagjai között, Sheila Kree után. Főként a rövid kardot és a tőrt kedvelte. Az utóbbit olyan pontossággal tudta elhajítani, mint senki más, aki valaha is Sheila Kree alatt szolgált. - Bellany nem értene egyet ezzel - mondta Gayselle. - Ha a feladatot elvégzitek, akkor ő is örülni fog - felelte Sheila Kree. A kalózvezér némileg savanyúan mérte végig a három brutális félogrét, akiket Gayselle választott ki. Ok majd futni fognak és nem lovagolni, mivel nem akadt olyan ló, amely a hátára engedte volna őket. Nem tűnt valószínűnek, hogy lelassítják Gayselle-t a luskani kikötőbe vezető úton - ahol már egy kis, evezős csónak vár majd rájuk -, mivel ogre felmenőiktől hosszú, gyors lépteket és emberfeletti állóképességet örököltek. - Megvannak az italok? - kérdezte a kalózkapitány. Gayselle felemelte barna utiköpenyének egyik ráncát és feltárta az alatta lapuló apró fiolákat. - Társaim eléggé emberinek fognak tűnni ahhoz, hogy besétáljanak Luskan kapuin és kisétáljanak Vízmélye kikötőjéből - nyugtatta meg a lovon ülő nő a kapitányát. - Ha a Tengeri Szellem ott van... - A közelébe se megyünk Deudermont házának - fejezte be a mondatot Gayselle. Sheila Kree belefogott egy újabb mondatba, de azután félbehagyta és csak bólintott, emlékeztetve magát arra, hogy az értelmes és megbízható Gayselle volt a második a legénységből, aki - Bellany után -, magára üttette a billogot. Elvégzi a rábízott munkát, és Deudermont kapitány - meg a többi bolond a Tengeri Szellemen -, majd megérti, hogy Sheila Kree üldözése nem bölcs dolog.
MÁSODIK RÉSZ A KERESÉS Gyakran belém mar, hogy mennyire meggondolatlanok is tudnak lenni az emberek. Persze a többi, értelmes és gondolkodó fajhoz képest, mivel az embereket a sötételfekhez, a goblinokhoz és a többi, önző és gonosz szándékú fajhoz nincs értelme hasonlítani. Annyi bizonyos, hogy Menzoberranzan nem biztonságos hely és hogy a legtöbb drow jóval azelőtt meghal, hogy teste a végelgyengülés küszöbére jutna, de én azt hiszem, hogy ez sokkal inkább becsvágyuk és vallásos buzgóságuk, illetve bizonyos mértékig önhittségük következménye. A végsőkig magabiztos sötételfek ritkán gondolnak saját halálukra és ha mégis ezt teszik, akkor általában azzal áltatják magukat, hogy a kaotikus Lolth szolgálatában a halál csak örök dicsőséget és üdvözülést jelent a Pókkirálynő oldalán. Ugyanez elmondható a goblinfélékről is, azokról a lényekről, akik valamely félreértett okból gyakran eszüket vesztve keresik a halált. Számos olyan faj van - köztük az emberek is -, akik gyakran istenük szolgálatára hivatkozva igazolnak veszedelmes tetteket időnként még háborúkat is, és sok igazság van abban, hogy a nagyobb jó érdekében meghalni nemes dolog. Ám eltekintve a fanatikusoktól és a különféle harcias kultúrákról, úgy vélem, hogy az emberek gyakorta a legmeggondolatlanabb lények közé tartoznak. Láttam számos olyan gazdag embert, aki szabadidejében azért jött Tízvárosba, hogy a Maer Dualdon jeges és halálos vizein vitorlázzon vagy hogy megmássza a meredek Kelvin Halmát, ami veszedelmes vállalkozás. Mindent kockára tettek egy nem túl fontos teljesítmény elérése érdekében. Csodálom eltökéltségüket és önmagukba vetett bizalmukat. Gyanítom, hogy ez a kockázatvállaló készség részben az emberek rövid élettartamából fakad. Az életének negyedik évtizedébe lépő ember azt kockáztatja, hogy mintegy tucatnyi, talán húsz, de a legvégső esetben is csak harminc évvel rövidíti meg az életét, míg egy négy évtizedet leélt elf több évszázadnyi létét kockáztatja! Ez az azonnaliság és sietség az, amit az emberek kapcsán sem a világos-, sem a sötétbőrű elfek, sem pedig a törpék nem fognak soha megérteni. És ebből az azonnaliságból fakad az az életöröm, amelyet egy elf vagy törpe sosem ismerhet meg. Ezt látom minden nap Catti-brie arcán - az élet imádatát, azt a sürgetést, hogy minden órát és napot eseményekkel és örömmel töltsön meg. Furcsa ellentmondás volt látni, hogy ez a sietségérzet csak növekedett, amikor azt hittük, hogy Wulfgar halott. Miután erről beszélgettünk Catti-brie-vel, kezdtem megérteni ezt a - komoly kockázatot is magában hordozó -, tapasztalatszerzésre törő mohóságot, amely gyakran megfigyelhető azoknál az embereknél, akik elveszítették szeretteiket - mintha saját elkerülhetetlen múlandóságukkal szembesülve csak növekedett volna bennük az igény, hogy minél több életörömet préseljenek bele hátralevő napjaikba és éveikbe. Milyen csodás világszemlélet ez és egyben szomorú is, hogy valakinek az elvesztése szükséges mindennapi életük átformáláshoz.. Milyen élet vár hát akkor rám, aki talán hét, vagy esetleg nyolc évszázadot is megélhetek? Lépjek talán a töprengés és az üldögélő életmód könnyű ösvényére, ahogy azt oly sokan teszik Toril elfjei közül? Táncoljak a csillagok alatt minden éjjel és töltsem napjaimat álmodozással, befelé fordulva, hogy jobban megértsem a körülöttem lévő világot? Mindezek a dolgok valóban értékesek és az éjszakai ég alatt táncolni olyan öröm, amit sosem fogok feladni. De tudom, hogy ennél több vár rám. Várnak rám a kalandok és az élmények. Catti-brie és más emberek mutatták ezt meg nekem és a teljesebb életre emlékeztet minden egyes gyönyörű napkelte. A kevés elvesztegett óra, a teljesebb élet és a néhány évtizednyi lét bizonyos értelemben tovább tarthat, mint a több évszázados létezés. Mi mással magyarázhatnánk akkor olyan harcosok, mint Artemis Entreri teljesítményét, aki a nála tízszer öregebb dro4v veteránoknál is jobbnak bizonyult? Mi mással magyarázhatnánk azt a tényt, hogy a világ legtöbbet elért varázslói nem elfek, hanem emberek, akik csak évtizedeket és nem évszázadokat töltöttek el a mágikus Szövet tanulmányozásával? Valóban áldhatom a szerencsémet, hogy a felszínen olyan társakat találtam, mint Catti-brie. Azt hiszem ez létem küldetése, és nem csak életem célja, hanem értelme is. Milyen lehetőségek várnak rám, ha egyesíteni tudom fajom élettartamát az emberek lüktető életmódjával? És miféle örömöktől esem el, ha egy jóval türelmesebb és higgadtabb útra lépek, arra a tekervényes útra, ahol mindig jelzőkövek emlékeztetnek majd
arra, hogy milyen sokat is veszthetek, a hegyeket és a völgyeket egyaránt elkerülő és a síkságon haladó útra - amely feláldozza a magaslatokat, félve a mélységektől? Az elfek gyakran lemondanak az emberekkel kialakítandó bensőséges kapcsolatokról, megtagadván a szerelmet, mivel tudják - és ez valóban logikus is -, hogy az - az elfek időszámítása szerint -, nem tarthat soká. Ám ez a filozófia a középszerűség pecsétjét viseli magán. Néha szükség van arra, hogy emlékeztessünk magunkat: a napkelte csak néhány pillanatig tart. De szépsége örökre beleéghet szívünkbe. - Drizzt Do'Urden
HETEDIK FEJEZET KÜLÖNÖS TÁRSASÁG Mosolyogtató volt látni, hogy az őr mennyire elsápadt - majdnem elájult -, ezen az esős reggelen, amikor meglátta a luskani kapu elé érkező látogató finom vonásait és ébenfekete bőrét. Habogni kezdett, majd megbotlott és olyan erővel szorította fegyverének nyelét mindkét kezével, hogy bütykei elfehéredtek olyanok lettek, mint az arca -, míg végül sikerült kinyögnie: - Megállni! - Nem is mozgunk - felelte Catti-brie és furcsálkodva meredt a férfira. - Csak álldogálunk itt és azt szemléljük, hogy miként izzadsz. A férfi nyögéshez vagy talán nyüszítéshez hasonlító hangot adott ki, de azután összeszedte bátorságát, erősítésért kiáltott és utána vakmerően odaállt a páros elé, védekező tartásba rántva fegyverét. - Állj! - mondta újfent, habár senki sem mozdult. - Rájött, hogy te egy drow valál - mondta Catti-brie szárazon. - Még nem tudja, hogy egy felszíni elf bőre is sötétebbre válhat a napfény hatására - felelte Drizzt őszinte sóhajjal. - A remek nyári idő átka. Az őr rábámult, láthatóan összezavarta ez a sületlenség. - Mit akartok? - harsogta. - Miért vagytok itt? - Be akarunk menni Luskanba - közölte Catti-brie. - Erre önnönmagadtól nem tudtál rájönni? - Elég legyen a gúnyolódásból! - kiáltotta az őr és fegyverét fenyegetően Catti-brie felé lökte. Még mielőtt az ár egyáltalán észrevehette volna a mozdulatot, egy fekete kéz lendült és megragadta a nyelet, a fémfej alatt. - Erre semmi szükség - jelentette ki Drizzt és közelebb lépett a megragadott fegyverhez, hogy biztosabb legyen a fogása. - Én és a társam nem először járunk Luskanban és biztosíthatlak, hogy minket szívesen látnak itt. - Nahát, Drizzt Do'Urden, ha jól látom! - érkezett egy hang a rémült őr mögül. A férfi kiáltására előrerohanó két katona egyike szólt. - És Catti-brie, aki még kevésbé tűnik törpének, mint korábban bármikor! - Óh, tedd már el a fegyvered, te bolond, még mielőtt ők ketten teszik el, egy olyan helyre, amire nem számítanál és aminek nem örülnél! - mondta a másik újonnan érkező. - Még soha nem hallottál erről a párosról? Évekig a Tengeri Szellemen hajóztak és több kalózt cipeltek a törvény elé, mint ahányan mi voltunk, hogy őrizzük őket! Az őrszem nagyot nyelt és ahogy Drizzt elengedte fegyverét, gyorsan visszahúzta azt és eliszkolt az útból. - Bocsássatok meg... - mondta és esetlenül fejet hajtott. - Nem tudtam... a kinézete... - Itt elakadt, láthatóan erősen szégyenkezett. - Ugyan, honnan tudhattad volna? - felelte Drizzt nagylelkűen. Több, mint egy éve nem jártunk itt. - Még csak három hónapja szolgálok - válaszolta az őrszem megkönnyebbülve. És kár lenne, ha ilyen hamar el kellene temetnünk! - jegyezte meg az egyik katona szívből jövő nevetés közepette. - Megfenyegetni Drizztet és Catti-brie-t! Elég hamar a földre kerültél volna, feleséged pedig mostanra sírdogáló özvegy lenne! Drizzt és Catti-brie finom mosollyal fogadta a bókot, bólintottak, majd elindultak befelé. A sötételfet a hízelgés épp olyan kényelmetlenül érintette, mint a sértések, de a Deudermonttal együtt töltött idők természetes velejárója volt, hogy neve némileg hírhedtté vált a Kardpart északi kikötővárosaiban. - Minek köszönheti Luskan a szerencsét, hogy meglátogattátok? kérdezte az egyik, őket jobban ismerő katona. Viselkedése világossá tette Drizzt és Catti-brie számára, hogy ismerniük kellene ezt a férfit. - Egy régi barátunkat keressük - válaszolta a drow. - Okunk van azt hinni, hogy itt van Luskanban. - Sokan élnek Lusklanban - válaszolta a másik veterán. - Ő egy barbár - magyarázta Catti-brie. - Több, mint egy lábbal magasabb nálam és szőke hajú. Ha láttátok, akkor nem valószínű, hogy nem felejtettétek el. A közelebb álló katona bólintott, de azután egy árnyék suhant át az arcán és társára nézett. - Mi a neve? - kérdezte az. - Csak nem Wulfgar? Drizzt izgatottságát, amit elképzeléseik megerősítését hallva érzett, beárnyékolta a két katona arckifejezése, azok a komor pillantások, amelyek azonnal azt a gondolatot ébresztették benne, hogy valami rettenetes történt a barátjával.
- Láttátok őt - jelentette ki Drizzt és kinyújtotta karját, hogy megnyugtassa Catti-brie-t, aki szintén észrevette az őrök aggodalmas tekintetét. - Jobb lenne, ha velem jönnél, Drizzt mester - mondta az idősebb katona. - Bajban van? - kérdezte Drizzt. - Meghalt? - mondta ki Catti-brie azt a gondolatot, amely Drizzt fejében is ott motoszkált. - Bajban volt és én egy szemernyit sem lennék meglepve, ha mostanra halott lenne - felelte a katona. Gyertek velem és elvezetlek titeket ahhoz, aki több válasszal tud szolgálni. Követték a férfit végig Luskan tekervényes útjain, a város szíve felé, míg végül el nem érték az egyik leghatalmasabb épületet, amely börtön és egyben a városi hivatalnokok zömének szállása is volt. A láthatóan fontosabb tisztséget betöltő katona mindenféle kérdezősködés nélkül jutott túl a szinte minden sarkon ott posztoló őrökön, míg el nem értek oda, ahol az ajtók már a magisztrátusok szobáiba nyíltak. A férfi megállt az egyik előtt, amely a felirat tanúsága szerint Bardoun magisztrátus hivatalába vezetett, majd miután aggodalmas pillantást vetett a párosra, hangosan bekopogott. - Lépjen be - érkezett a parancsoló válasz. Két, egymással szemben elhelyezett, papírokkal telezsúfolt asztal mögött két, fekete köntöst viselő férfi tartózkodott a szobában. A közelebbi, aki állt, minden ízében úgy nézett ki, mint Luskan hírhedt ígazságosztóinak egyike: sólyomszerű vonások, és hosszú, szürke szemöldök alá rejtőző keskeny szemek. Az asztala mögött ülő férfi volt Bardoun, aki láthatóan jóval fiatalabb volt, mint társa - nem lehetett több harminc évesnél -, sűrű barna hajjal, hasonló színű szemmel, és tisztára borotvált, kisfiús arccal. - Elnézésed kérem, magisztrátus - kezdte a katona és hangjába idegesség lopózott -, de két hőst hoztam ide, Drizzt Do'Urdent és magának Harcpöröly Bruenor törpe királynak a lányát, Catti-brie-t, akik azért tértek vissza Luskanba, hogy megkeressék egy régi barátjukat. - Fáradjanak be - invitálta be őket Bardoun barátságosan. Társa alaposan végigmérte a két érkezőt, főként a sötételfet. - Drizzt és Catti-brie együtt hajóztak Deudermonttal... - kezdett bele mondandójába a katona, de Bardoun felemelt kézzel megállította. - Hőstetteik ismertek előttünk - mondta a magisztrátus. - Távozhatsz. A katona meghajolt, rákacsintott a párosra, majd behúzta az ajtót maga mögött. - A munkatársam, Callanan magisztrátus - mutatta be Bardoun a másik tisztviselőt, majd felállt és intett Drizztéknek, hogy lépjenek beljebb. - Természetesen minden segítséget megadunk, amit tudunk mondta. Habár Deudermont kiesett egyes magisztrátusok kegyéből, sokan vagyunk olyanok, akik nagyra becsüljük azt a munkát, amelyet ő és bátor emberei végeztek, megtisztítván a tengert szép városunk körül néhány rettegett kalóztól. Drizzt Catti-brie-re pillantott és mindkettejüket meglepte az, hogy Deudermont kapitány, a Kardparton valaha is hajózott legigazabb ember, akinek Vízmélye Lordjai egy értékes háromárbocos szkúnert adtak bátor tettei segítésére, kegyvesztetté válhat a törvény bármely tisztviselője előtt. - A katona azt mondta, hogy talán a segítségünkre lehet régi barátunk megtalálásában - magyarázta Drizzt. A neve Wulfgar. Világos bőrű és szőke hajú nagydarab északi. Okunk van rá, hogy azt higgyük... - A drow hangja a mondat közepén elhalt, amikor észrevette a Bardoun arcán végigvonuló árnyékot és Callanan váratlan szemöldökráncolását. - Ha ez az alak a barátjuk, akkor talán nem kellene Luskanban lenniük - jegyezte meg Callanan és megvetően horkantott. Bardoun rendezte vonásait és leült. - Wulfgart valóban jól ismerjük - kezdett bele a magyarázatba. - Talán túl jól is. Intett Drizztnek és Catti-brie-nek, hogy foglaljanak helyet az apró iroda falánál elhelyezett székeken, majd elmesélte nekik, hogy miként is került összeütközésbe Wulfgar Luskan törvényeivel, hogyan vádolták meg és fogták perbe a barbárt a Deudermont elleni gyilkossági kísérletért - Catti-brie ekkor közbekiáltotta: "Ez lehetetlen!" -, miként került sor kínvallatására a Foglyok Karneválján és hogy már csak pillanatok választották el a haláltól, amikor Deudermont megkegyelmezett neki. - A jó kapitány ostoba lépése volt ez - tette hozzá Callanan. - Ez tette kegyvesztetté. Nem lelünk örömet abban, ha egy bűnös szabadon távozhat a Karneválról. - Tudom, hogy miben lelik örömüket - mondta Drizzt, némileg nyersebben, mint ahogy az szándékában állt.
A drow nem kedvelte a brutális és szadista Foglyok Karneválját, mint ahogy nem volt túl jó véleménnyel Luskan magisztrátusairól sem. Amikor még ő és Catti-brie Deudermonttal hajózott együtt és kalózokat fogtak el a nyílt tengeren, ők mindig amellett kardoskodtak, hogy a kapitány inkább Vízmélye és ne Luskan felé forduljon. Deudermont pedig aki szintén nem rajongott a véres Foglyok Karneváljáért - gyakran engedett nekik, még akkor is, ha a nagyobb város hosszabb utat jelent. Drizzt, felismerve hangjának érdességét, most a viszonylag higgadtabb Bardoun felé fordult. - Legalábbis néhányan. - Őszintén szólt - felelte Bardoun. - Ezt tiszteletben tatom, még ha nem is értek egyet. Deudermont megmentette a barátjukat a kivégzéstől, de nem a száműzetéstől. Ő és a cimborája kiűzettetett Luskanból, bár egyes híresztelések szerint Csavargó Morik visszatért. - És láthatóan befolyással bír, mivel nem kaptunk utasítást arra, hogy megkeressük és visszahurcoljuk a börtönbe, amiért megszegte a száműzetést - tette hozzá Callanan látható undorral. - Csavargó Morik? - kérdezte Catti-brie. Bardoun legyintett, jelezve, hogy nem túl fontos alakról van szó. - Egy jelentéktelen utcai vagány. - Együtt utazott Wulfgarral? - Igen, úgy tudni, hogy társak voltak és együtt törtek Deudermont életére, két kalózzal, akik nem úszták meg azt a bizonyos napot. Drizzt figyelmét nem kerülte el Callanan csúf vigyora, amely Bardoun megjegyzésére villant fel és ez csak még inkább arról győzte meg a sötételfet, hogy a luskani Foglyok Karneválja nem más, mint színtiszta barbarizmus. Drizzt és Catti-brie ismét egymásra nézett. - Hol találjuk Morikot? - kérdezte a nő, akinek határozott hangja ellentmondást nem tűrően csendült. - A kanálisban - felelte Callanan -, vagy talán a csatornákban. - Próbálkozzanak a Félhold utcában - fűzte hozzá Bardoun. - Azon a területen gyakorta megfordult, főként a Zsiványkard nevezetű kocsmában. Ez a név ismerős húrokat pendített meg Drizztben és bólintott, jelezve, hogy ismeri a helyet. A Deudermonttal töltött idő alatt nem járt ott, de jóval korábban igen, amikor Wulfgar és ő Luskanon haladt át, Mithrill Csarnok felé tartva. Együtt érkeztek a Zsiványkardba, ahol Wulfgar egy egészen helyre kis verekedést robbantott ki. - Ezen a helyen tett szert hírnévre a barátjuk, Wulfgar is - mondta Callanan. Drizzt és Catti-brie bólintottak. - Köszönet a hírekért - mondta a drow. - Biztos vagyok benne, hogy megtaláljuk a barátunkat. - Meghajolt és felállt, majd megállt az ajtóban, amikor Bardoun utánaszólt. - Ha megtalálja Wulfgart Luskanban, kívánom, hogy a barbár jó szívvel legyen irányába, de vigye őt el messze, messze innen - mondta a magisztrátus. - Messze innen és a barátja érdekében, messze attól a patkánytól, Csavargó Moriktól. Drizzt bólintott és megfordult, majd elhagyta a szobát. Catti-brie és á megszálltak az egyik jobb luskani utcában álló elegáns fogadóban, majd a napot azzal töltötték, hogy a várost járják, felidézve a régi időket és a városban tett korábbi látogatásaikat. Az időjárás az évszakhoz képest csodás volt: fénylő napsugarak borították be a lassan őszi ruhájukat öltő leveleket és a városban akadt számos nagyon szép hely is. Együtt sétálgattak és élvezték a látnivalókat és a szép időt, és sem Drizzt, sem Catti-brie nem figyelt a bámuló tekintetekre és a levegőért kapkodókra, sem pedig azokra a gyerekekre, akik teljes sebességgel rohantak el a közeledő sötételf láttán. Drizztet ilyen dolgok nem tudták kihozni a sodrából. Mint ahogy a mellette lépkedő Catti-brie-t sem. A páros türelmesen megvárta, amíg leszáll az éj, mivel mindketten tudták, hogy ilyenkor jobb esélyük van az olyanok, mint Csavargó Morik megtalálására és - úgy tűnt -, az olyanok, mint Wulfgar megtalálására is. A Zsiványkard nem volt zsúfolt, amikor nem sokkal szürkület után ők ketten beléptek, bár Drizztnek olybá tűnt, mintha száz szempár meredne hirtelen rá - a legérdekesebb azonban az a rémült és egyben fenyegető pillantás volt, amelyet a söntésnél ülő vézna ember lövellt rá. A másik oldalon álló csapos keze, amely a pultot törölgette, megdermedt, amikor ő is észrevette az újonnan jötteket. Amikor Drizzt évekkel ezelőtt itt járt, félreállt és a tömött, gyengén megvilágított kocsma zajába és nyüzsgésébe olvadt bele, a szemébe húzva csuklyáját és lehajtva fejét. Drizzt most bólintott a csaposnak és egyenesen arrafelé vette az irányt.
A vézna emberke felkiáltott, leugrott székéről és a terem távolabbi sarkába menekült. - Köszöntöm, jó uram - mondta Drizzt a csaposnak. - Biztosíthatlak, hogy nem rossz szándékkal a szívemben jöttem ide, annak ellenére, hogy vendégeidet megriasztottam. - Csak Pocsolya Josit - felelte a csapos, bár láthatólag azért át is megrázta egy kicsit a sötételf felbukkanása. - Ne is figyeljen rá. - A férfi kinyújtotta a kezét, majd gyorsan visszahúzta és a kötényébe törölte, mielőtt újra kézfogásra nyújtotta volna. - Arumn Gardpeck, szolgálatára. - Drizzt Do'Urden - felelte a drow és meglepő erőről téve tanúbizonyságot, kezet rázott Arumnnal. - Ő pedig a barátom, Catti-brie. Arumn érdeklődve nézett a párosra - vonásai ellágyultak, mintha tényleg ismerte volna őket. - Keresünk valakit - fogott bele Drizzt. - Wulfgart - vágott közbe Arumn magabiztosan és elvigyorodott, ahogy erre a drow és a nő szeme tágra nyílt. - Egen, ő beszélt nekem rólad. Mindkettőtökről. - Itt van? - kérdezte Catti-brie. - Régen elment már - mondta a vézna fickó, Josi, aki most már előmerészkedett. - Csak egyszer jött vissza, hogy elvigye Dellyt. - Dellyt? - A lány itt dolgozott - magyarázta Arumn. - Mindig is szerelmes volt Wulfgarba. Ő pedig visszajött érte és mindhárman elhagyták Luskant. Gyanítom Vízmélyére tartottak. - Hárman? - kérdezte Drizzt, aki azt gondolta, hogy a harmadik Morik lehetett. - Wulfgar Delly és a kisbaba - fejtette meg a rejtélyt Josi. - A kisbaba? - kérdezte Drizzt és Catti-brie egyszerre. Hitetlenkedve egymásra néztek. Amikor visszafordultak Arumn felé, a csapos csak vállat vont, mint aki nem tud többet. - Ez hónapokkal ezelőtt volt - szólt közbe Pocsolya Josi. - Azóta semmit sem hallottunk róluk. Drizzt hallgatott és igyekezett mindent megemészteni. Nyilvánvaló, hogy Wulfgarnak lesz mit mesélnie, ha végre megtalálják - már ha még él. - Valójában azért jöttünk ide, hogy megkeressünk valakit, aki állítólag hírekkel tud szolgálni Wulfgarról - magyarázta a drow. - Moriknak hívják. A hátuk mögül rohanó léptek surrogása hallatszott és amikor Drizzték megfordultak, azt látták, hogy egy alacsony, fekete köpenyes alak távozik sietősen a kocsmából. - Ez lehetett tán az a Morik - tippelt Arumn. Drizzt és Catti-brie kiszaladtak és mindkét irányban végigpillantottak a Félhold utcán, de Morikot - aki minden kétséget kizáróan az árnyékok mestere volt -, sehol sem látták. Drizzt lehajolt és szemügyre vette a Zsiványkard fatornáca mellett a puha földet, ahol meglátott egy csizmanyomot. Catti-brie-re mosolygott és lemutatott a nyomra, amelyet a kiváló kósza minden nehézség nélkül követni tudott. - Csinos kis fijúka vagy, nem igaz? - mondta a szurtos vén kéjenc. Nekinyomta Le'lorinelt a falnak és bűzlő arca szinte hozzáért az elféhez. A harcos az öreg mögé pillantott, a másik négy vén iszákosra mindannyian harsogva röhögtek, amikor a vén bohóc bogozgatni kezdte az övként használt kötél csomóit. Váratlanul félbehagyta a mozdulatot és lassan a földre csusszant az elf előtt, miközben remegő kezeit lefelé csúsztatta, oda, ahova az előbb egy térd vágódott. Le'lorinel elvált a faltól, kardot rántott, a lapjával rávágott a vén gazember fejére, majd nem túl finoman a padlóra lökte a férfit. - Azért jöttem ide, hogy feltegyek egy egyszerű kérdést - közölte az elf a többiekkel, aki már egyáltalán nem röhögtek. Az öreg fickók, mind egykori kalózok és tengerészek, idegesen pillantottak egymásra. - Légy jó fijúka - mondta egy kopasz, aki kezdett talpra kászálódni a székéről, bár lába nehezen hajlott. Tookie csak tréfá'kozni akart veled. - Egy egyszerű kérdés - ismételte meg Le'lorinel. Az elf azért jött a luskani dokkok mellett álló mocskos kocsmába, hogy megmutassa az illúzióképet, amelyet E'kressa készített és értesüléseket szerezzen a billogról. - Tán nem is olyan egyszerű - felelte a kopasz tengeri medve. - A jelrő kérdezesz minket, de sokan vagynak, kik ilyen jegyeket viselnek. - És a legtöbben, akik ilyesmit hordnak, nem szeretik mutogatni
azokat - mondta egy másik vénember. Le'lorinel mozgást hallott oldalról és látta, ahogy Tookie felpattan a földről és vadul ráront. Egy suhintás, egy fordulás és közben a kard oldalra lendült, de nem vágott bele a fickóba - bár Le'lorinel szerint megérdemelte volna -, hanem arra kényszerítette, hogy esetlenül kitérjen, amivel elvesztette egyensúlyát, az elf pedig az egyszerű "lebukás és lépés" manőverrel támadója hátában termett. Tookie hátát egy erős lökés érte, amitől a vén kéjenc előrebukott és hangos koppanással ért földet. De máris két másik alak termett ott - az egyik halpikkelyező görbe kést, a másik pedig egy vágóhorgot lengetett. Le'lorinel jobbja védekezésre emelte kardját, miközben balja a csípőjéhez mozdult és azután hirtelen kivágódott. A vágóhorgos férfi sikoltozva és hörögve elzuhant, a mélyen a melléhe fúródott tőrrel. Le'lorinel előrevetette magát, mire másik támadója hátraugrott és kezét megadó mozdulattal maga elé nyújtotta, görbe kését a padlóra ejtve. - Egy egyszerű kérdés - citálta az elf újra, összeszorított fogakkal és elég volt a teremben tartózkodóknak csak egyetlen pillantást vetniük a harcos kék és arany szemére, hogy tudják: gondolkodás nélkül végezhet mindannyiukkal. - Még sose láttam - felelte az a férfi, akinél korábban a kés volt. - De te most kimész és utánanézel, igazam van? - közölte Le'lorinel. -- És ti is, mindannyian. - Ó, egen, kölök, meghozzuk a válaszaidat - mondta egy másik. Az a fickó, akit Le'lorinel terített le és eddig a földön hevert, hirtelen felpattant, az ajtó felé rohant és átrobogott rajta ki az alkonyatba. Egy másik is felugrott, hogy kövesse, de Le'lorinel oldalra lépett, ki tépte a tőrt a még hörgő férfi melléből és dobásra készen tartotta. - Egy egyszerű kérdés - mondta az elf még egyszer. - Találjátok meg nekem a választ és megjutalmazlak benneteket. Ám ha kudarcot vallotok... - Le'lorinel ekkor a fal fellé fordult, és végigmérte az ott heverő férfit, aki most már alig lélegzett és láthatóan életéből már csak pillanatok maradtak hátra. Az elf a nyitott ajtóhoz sétált és csak annyi időre állt meg, hogy megtörölje tórét annak a férfinak a tunikájában, aki a görbe késsel támadt rá - a fegyvert ingerkedve a fickó torka irányába mozdította, majd a válla fölött húzta át, miközben elhagyta a kocsmát. A kistermetű alak szélvészgyorsan tört elő a sikátorból, mindkét kezében egy-egy ezüst tőrt pörgetve és forgatva. Támadása szinte tökéletes volt - baljával alacsonyan vágott Drizzt ágyéka felé, majd megállította a cselt és egy nagyívű, balra vágó mozdulatot tett, ami egyenesen a drow nyakát célozta. A támadás szinte tökéletes volt. Drizzt ugyanis felismerte a cselt, és az első támadást figyelmen kívül hagyva, a másodikra összpontosított. Kezével elkapta Morik csuklóját és úgy fordította azt, hogy ujjai rázáródjanak a zsivány kézfejére. Morik ügyesen hárította volna is ezt, ahelyett, hogy erőltette volna az előző döfés befejezését, de Drizzt túl gyors volt, túl jól helyezkedett ehhez és ráadásul káprázatos fürgeséggel mozdult - már így is ragyogó lábmunkáját csak még tovább fokozták a mágikus karperecek. A drow egyenesen Morik felemelt karja alá csusszant, majd onnan rögtön a zsivány mögé, kicsavarta a kart és eltávolodott a másik, döfködő tőr útjából. Morik is fordulni kezdett, de akkor Drizzt marka rázáródott az ujjai végére és préselni kezdték a kezét, összenyomván a felső ujjperceket, ami gyötrő fájdalommal járt. A tőr a földre hullott és a zsivány is féltérdre rogyott. Catti-brie pedig már meg is ragadta a másik kezét és lefogta, mielőtt még Morikban felmerülhetett volna a visszavágás gondolata. - Ó, kérlek, ne öljetek meg - könyörgött a zsivány. - Megszereztem az ékszereket... Megmondtam a bérgyilkosnak is... Követtem Wulfgart... mindent megtettem, amit mondtatok! Drizzt értetlenül meredt Catti-brie-re és enyhített a szorításán, majd talpra rántotta Morikot. - Nem árultam el Jarlaxle-t - kiáltotta a Csavargó. - Soha! - Jarlaxle-t? - kérdezte Catti-brie hitetlenkedve. - Mit gondol ez, hogy kik vagyunk mi? - Jó kérdés - mondta Drizzt és Morikra nézett, feleletet várva.
- Nem Jarlaxle emberei vagytok? - kérdezte a zsivány. Egy pillanattal később arcát elöntötte a jól látható megkönnyebülés és apró, szégyenkező kacajt hallatott. - De akkor, kik... - Félbehagyta a mondatot és szélesen elmosolyodott. - Ti Wulfgar barátai vagytok - mondta és szája szinte a füléig ért. Drizzt elengedte, akárcsak Catti-brie, a férfi pedig felvette elejtett tőrét és másikkal együtt övébe csúsztatta. - Örülök, hogy találkoztunk! - kiáltotta lelkesen és feléjük nyújtotta kezét. - Wulfgar sokat mesélt rólatok! - Úgy tűnik, hogy neked és Wulfgarnak van néhány elmesélnivaló története - állapította meg Drizzt. Morik ismét kuncogott és megrázta a fejét. Amikor világossá vált, hogy sem a drow, sem a nő nem hajlandó vele kezet fogni, Morik visszahúzta kezét és megtörölte azt a nadrágjában. - Túl sok is! - magyarázta. - Csaták és szerelmek története Luskantól Auckney-ig. - Honnan ismered Jarlaxle-t? - kérdezte Catti-brie. - És hol van Wulfgar? - Megnyugtathatlak, hogy ez két, egymástól teljesen különálló történet - felelte Morik. - Legalábbis az volt, amikor utoljára láttam nagydarab barátomat. Elhagyta Luskant Delly Curtie-vel és a gyermekkel, akit Auckney beképzelt urától vett el. - Elrabolta? - kérdezte Drizzt kétkedve. - Megmentette - válaszolta Morik. - Egy megrémült ifjú hölgy balkézről született gyermeke volt, akit biztos, hogy megölt volna vagy a piperkőc vagy annak alattomos nővére. - Nagyot sóhajtott. - Ez egy hosszú és szövevényes történet. Jobb lenne, ha Wulfgartól hallanátok. - Életben van? - Amikor utoljára hallottam róla, akkor még élt - mondta Morik. Élt és útban volt... azt hiszem útban volt Vízmélye felé. Megpróbálta felkutatni Deudermont kapitányt és azt remélte, hogy a kapitány tud neki segíteni az elveszett harci pöröly visszaszerzésében. Cattie-brie mélyen, őszintén és megkönnyebbülten sóhajtott fel. - Hogyan veszítette el a kalapácsot? - kérdezte Drizzt. - Az ostoba Pocsolya Josi lopta el és adta el egy roppant ellenszenes kalóznak, Sheila Kree-nek - felelte Morik. - Alattomos fajta az a kalóznő, de hiszek benne, hogy Wulfgar ismét megtalálja szívét és akkor nem szolgálnék Sheila Kree oldalán! - Drizztre pillantott, aki Catti-brie-t nézte és mindkettőjük arcán ugyanaz az érzelem honolt. - Azt hittétek, hogy meghalt. - Találtunk egy útonállót, pontosabban egy útonállónőt, aki olyan billogot viselt, amely csakis Égisz-agyar lenyomata lehetett - magyarázta Drizzt. - Tudtuk, hogy mennyire kedves a fegyver Wulfgarnak és azt is tudtuk, hogy nem állt szövetségben a bandita korábbi bandájával. - Úgy hittük, hogy soha nem engedi ki a kezéből, csak ha már a halálán van - vallotta be Catti-brie. - Úgy vélem, hogy legalább egy vacsorával és egy itallal tartozunk neked - mondta Drizzt Moriknak, akinek az arca ennek hallatán felragyogott. Ők hárman, együtt sétáltak vissza a Zsiványkardba - a Csavargó módfelett elégedett volt önmagával. - És azt is elmesélheted, hogy honnan ismered Jarlaxle-t - jegyezte meg Drizzt, amint beléptek, mire Morik válla jól láthatóan megrogyott. A zsivány ezt követően mesélt nekik a sötételfek Luskanba érkezéséről, hogy miként látogatták meg őt Jarlaxle csatlósai és maga a furcsa zsoldos személyesen, aki közölte vele, hogy árnyékként kövesse Wulfgart. Beszámolt a sötételfekkel kapcsolatos újabb kalandjairól is, amelyek azt követően estek meg, hogy Wulfgar elhagyta Luskant és kilépett Morik életéből, gondosan kihagyva azt, hogy Jarlaxle miként büntette meg, amiért szem elől veszítette a barbárt. Amikor azonban ehhez a részhez ért, ösztönösen is az arcához kapott, amelyet megperzselt az aljas Rai'gy, a sötételf, akit a Csavargó teljes szívéből gyűlölt. Catti-brie és Drizzt az egész történet alatt aggódó pillantásokat váltottak. Ha Jarlaxle érdeklődik a barátjuk iránt, akkor lehet, hogy Wulfgar egyáltalán nincs biztonságban. Ami még inkább megzavarta őket, az az volt, hogy vajon a veszedelmes zsoldosvezért miért érdekli ilyen komolyan a barbár. Morik megnyugtatta őket, hogy hónapok óta nem volt dolga sem Jarlaxle-lal, sem az alvezéreivel és nem is várja, hogy ismét felbukkanjanak. - Nem, amióta az az ember, a bérgyilkos megjelent és azt mondta, hogy meneküljek el - magyarázta a Csavargó. - Ezt én meg is tettem és csak nemrég tértem vissza. Okosabb vagyok annál, minthogy magamra uszítsam azt a bandát, de azt hiszem, hogy az az ember megfelelően elleplezte a nyomaimat. Azt hiszem nem térhetett volna vissza hozzájuk, ha tudták volna, hogy még életben vagyok. - Ember? És bérgyilkos? - kérdezte Drizzt és elég könnyen kitalálta, hogy kiről is lehet szó, de, hogy Artemis Entreri miért kímélné meg bárkinek is az életét és kockáztatná a hatalmas Bregan D'aerthe
rosszallását, azt a drow még csak nem is gyanította. Ám ez valószínűleg egy másik, hosszú történet volt, és Drizzt remélte, hogy semmi köze nincs Wulfgarhoz. - Hol találjuk Sheila Kree-t? - kérdezte és megállította Morikot, még mielőtt belemerülhetett volna a sötételfekről szóló történetbe. Morik néhány pillanatig csak bámult rá. - Talán valahol kint, a tengeren - válaszolta. - Azt hiszem lehetséges, hogy van valahol egy kedvenc és titkos kikötője. Hallottam efféle híreszteléseket. - Meg tudnád találni? - tette fel a kérdést Catti-brie. - Az ilyen értesülések nem olcsóak - fogott bele Morik a magyarázatba, de szavai elhaltak és nagyot nyelt, amikor Drizzt, aki egy olyan gazdag törpe király barátja volt, aki mindent megtett volna Wulfgar megtalálásáért, egy pénzérméktől dudorodó zsákocskát helyezett az asztalra. - Holnap éjjel - mondta a drow. - Ugyanitt. Morik átvette az erszényt, bólintott és gyorsan elhagyta a Zsiványkardot. - Gondolod, hogy a zsivány visszatér hozzánk az értesüléssel? - kérdezte Catti-brie. - Wulfgar igaz barátja volt - felelte Drizzt -, emellett pedig túlságosan fél tőlünk hogy ne tegye. - Úgy tűnik, hogy öreg barátunk egy kis bajba és kalandba keveredett - jegyezte meg Catti-brie. - Úgy tűnik, hogy régi barátunk megtalálta a sötétségből kivezető utat - riposztozott Drizzt és mosoly ragyogott fel. sötét arcán, bíbor szemei pedig reménnyel telve csillantak fel.
NYOLCADIK FEJEZET MEGTÉPÁZOTT LÉLEK A kereskedőhajó csúnyán megdőlt, vitorláinak zömét elsöpörték a láncos golyók, a legénység pedig halott volt - már akiket még megtaláltak a fedélzeten. Deudermont és emberei biztosak voltak benne, hogy többen lehettek. Az ilyen méretű hajókon legalább tucatnyi ember szolgált, de csak hét holtestet találtak. A kapitány kevés reményt fűzött ahhoz, hogy a hiányzók még életben lehetnek. A sérült karavella körül a tengerben cápák hemzsegtek és valószínűleg közülük jó páran emberi hússal tömték meg a bendőjüket. - Alig néhány órája történt - közölte Robillard a kapitánnyal, aki Deudermontra a sérült hajó rögzített kormánykerekénél bukkant rá. A kalózok megrongálták a karavellát, a legénységet leölték, az értékeket bezsebelték, majd útjára bocsátották a hajót, hadd rója tovább a tengert. Deudermont arra kényszerült, hogy, további károkat okozzon és utasította Robillardot, hogy egy villámcsapással semmisítse meg a kormánylapátot - az egész nap fújó metsző szélben csak így tudta a Tengeti Szellem biztonságosan megközelíteni karavellát. - Jelentős mennyiségű rakományt vihettek el - gondolkodott hangosan a kapitány. A kereskedőhajó rakterében maradt szállítmány arról árulkodott, hogy a Memnonból indult karavella szövetet szállított, és a hajónaplóban sem utalt semmi arra, hogy bármilyen egzotikus vagy különleges értékű árut szállítottak volna. - Olcsó árukat - felelte Robillard. - Nagy mennyiséget kellett magukkal vinniük, hogy megérje az üldözés és a gyilkolás. Amint megtöltötték a rakterüket, nyilván a szárazföld felé vették útjukat. - Szünetet tartott, benedvesítette ujját és feltartotta azt. - A szél is kedvez nekik. - De nem jobban, mint nekünk - mondta a kapitány zordan. Odakiáltott az egyik, közelben álldogáló helyettesének, hogy még egyszer nézzenek körül túlélők után, majd sietve térjenek vissza a Tengeri Szellemre. A hajsza megkezdődött. Wulfgar, aki nem messze állt Deudermonttól és Robillardtól, minden szót hallott. Egyetértett azzal, hogy a szörnyűség csupán néhány órája történt. Az erős szélben az üres rakterű, fürge Tengeri Szellem gyorsan beérheti a túlterhelt kalózhajót, még akkor is, ha azok teljes sebességgel tartanak a biztos kikötő felé. A barbár lehunyta szemét és az elkövetkező csatán töprengett, ami az első lesz azóta, hogy a kalózvadász kifutott Vízmélyéről. Ez az igazság pillanata lesz Wulfgarnak, az a pillanat, amikor elszántsága és akaratereje átveszi az irányítást hanyatló bátorságától. Végignézett a legyilkolt kereskedelmi tengerészeken, azokon a férfiakon, akiket a vérszomjas kalózok mészároltak le. A gyilkosok megérdemlik a minden bizonnyal rájuk váró szörnyű véget, megérdemlik, hogy fagyos és magányos halál várjon rájuk a tenger sötét mélyén vagy, hogy elfogják és Vízmélyére - esetleg Luskanba -, vigyék őket, ahol azután elítélik és kivégzik őket. Wulfgar azt mondogatta magában, hogy kötelessége megbosszulni ezeket az ártatlan tengerészeket, hogy felelős az istenek adta harci erényeit kihasználva igazságot szolgáltatni ebben a vad világban, hogy segítenie kell biztonságot teremtenie a tehetetlen és ártatlan embereknek. A megrongált kereskedőhajó fedélzetén állva Wulfgar megpróbálta felidézni az összes nemes jellemvonást, az összes eszményt, amit csak ismert. A legyilkoltak tetemei között Wuifgar kötelességérzetéhez és felelősségtudatához fohászkodott, egykori barátai önzetlenségéhez Drizzthez, aki soha nem habozna, hogy harcba szálljon másokért. De csak Dellyt és Colsont látta, akik egymaguk állnak szemben a durva világgal, a fájdalomtól és a szegénységtől megtörve. Valami megbökte az oldalát és barbár csak ekkor ébredt rá, hogy már csak ő, és Deudermont egyik helyettese - az ő ujja bökte oldalba -, maradtak a megsérült karavella fedélzetén. Követte a tisztet az átszálló pallóhoz és észrevette, hogy Robillard minden lépését figyeli. A Tengeri Szellemre érve a barbár még egy utolsó pillantást vetett a szörnyű látványra és a halott tengerészek képét beleégette a tudatába, hogy majd előhívja akkor, ha elérkezik a cselekvés ideje. Nagyon keményen küzdött azért, hogy elnyomja magában Delly és Colson arcát, miközben arra próbálta emlékeztetni magát, hogy ki is volt ő egykor és kinek is kell lennie.
Robillard észjárásának és egy kis mágiának köszönhetően a Tengeri Szellem nem sokkal hajnal után érte be a kalózhajót. Félelmetes látványt nyújtott a két fedélzetsoros, katapultokkal felszerelt impozáns háromárbocos. Deudermont még ilyen távoiból is jól látta, hogy milyen sokan rohangásznak odaát, íjakkal a kézben. - Carling Badeen? - kérdezte Robillard a gyorsan száguldó szkúner orrában álló Deudermont mellé lépve. - Lehetséges - felelte a kapitány és végigmérte sovány barátját. A Tengeri Szellem évek óta kergette már a Kardpart egyik leghírhedtebb kalózát, Carling Badeent. Most azonban úgy tűnt, hogy sikerül végre elkapni a markukból mindig kisikló gégemetszőt. Badeen hajója a hírek szerint nagy volt, bár lassú, viszont félelmetes páncélzattal. és fegyverzettel, elsőrendű íjászokkal és két hírhedt varázslóval rendelkezett. Badeent a legvéresebb kezű kalózként tartották számon és a kereskedőllajón látott iszonyatos mészárlás könnyen lehetett akár az ő műve is. - Ha ő az, akkor a legjobbat kell nyújtanunk, mert különben sok emberünk elvesztését kockáztatjuk jegyezte meg Robillard. Deudermont, aki közben ismét szeméhez emelte messzelátóját, nem felelt. - Egy olyan hiba, amilyeneket mostanában rendszeresen elkövetünk, számos tengerészünk életébe kerülhet erőltette a témát a varázsló. Deudermont leengedte a messzelátót és szemügyre vette rejtélyes barátját, majd végiggondolta Robillard érvelését és a középfedélzet jobb oldali korlátjánál álló Wulfgarra vetett oldalpillantását. - Belátta a hibáit - emlékeztette Deudermont. - Az általa elkövetett, logikusan belátott hibáit akkor is felismerte, amikor elkövette azokat - vágott vissza Robillard. - Azonban nagytermetű barátunkat nem az értelem vezérli akkor, amikor ezek a dolgok elkezdődnek, hanem sokkal inkább az érzelmei, a félelme és a dühe. Te a gondolkodó elméjéhez fohászkodsz, amikor elmagyarázod, hogy milyen hibákat követett el és azon a szinten át is jutnak a szavaid. De amint a csata kezdetét veszi, a gondolkodó elmét, a logikus cselekvések szintjét valami ösztönösebb és teljeséggel irányíthatatlan dolog váltja fel. Deudermont figyelmesen hallgatta, még ha némi fenntartással is. Ám hiába reménykedett az ellenkezőjében, el kellett ismernie barátja gondolatmenetének igazát. És nem hagyhatta figyelmen kívül a legénység többi tagjára vonatkozó észrevételét sem, hogy mi történik akkor, ha Wulfgar megint fejetlenül fog cselekedni és összezavarja Robillard felépített csatatervét. Badeen hajóján két varázsló és a kelleténél jóval több veszélyes íjász tartózkodott. - Ezt a harcot úgy nyerjük meg, ha az ormótlan bárka körül körözünk - folytatta Robillard. - Gyors és azonnali kanyarodásokra lesz szükségünk, ehhez pedig erős emberek kellenek. Deudermont bólintott, mivel a Tengeri Szellem a nála jóval nagyobb hajók ellen valóban a manőverezőképességét használta ki és gyakran a kalózok tatja mögé került, hogy onnan zúdítsanak az íjászok mindent elsöprő nyílzáport a fedélzetre. Robillard szavai elég logikusnak tűntek. - Erős emberek kellenek - ismételte a varázsló, Deudermont pedig megértette, hogy mit is akar mondani valójában. - Azt szeretnéd, ha Wulfgart a kormánylapáthoz rendelném. - Azt szeretném, ha a legjobban cselekednél a Tengeri Szellem minden egyes tengerésze érdekében - felelte Robillard. -- Tudjuk, hogyan győzhetünk le egy ilyen hajót, kapitány. Csak arra kérlek, hogy ezt begyakorlott módon tegyük, anélkül, hogy bármiféle veszélyes elegyet hozzákavarnánk. Nem tagadom, hogy Wulfgar kitűnő harcos, de eltérően a barátaitól, akik egykor velünk hajóztak, kiszámíthatatlan. Robillard még folytatta volna, de Deudermont felemelt keze és a beleegyező fejbiccentés, amellyel a kapitány elismerte vereségét a vitában, megállította. Wulfgar valóban veszélyes dolgokat művelt a korábbi összecsapásokban és ez most, ez ellen a félelmetes kalóz ellen, katasztrófához is vezethet. Kockára akarja-e tenni Deudermont ezt, a barátja lelke érdekében? A kapitány alaposabban szemügyre vette Wulfgart: a nagydarab ember a korlátnál állt és a zsákmányukat nézte, ökölbe szorított kézzel kék szemében pedig a belső tűz perzselő lángja égett. Wulfgar habozva mászott le a hajófenékbe - még akkor is, ha ráébredt, hogy szeret ott lenni. Figyelte, ahogy a kapitány felé tart, otthagyva Robillardot, de mégis meglepődött, amikor Deudermont utasította, hogy menjen le a hajófarba, ahol a harci kormánylapátos egység dolgozott. Általában a Tengeri Szellem
kormányosai a fenti keréknél ügyködtek, de amikor csatára került sor, odafent csak a navigátor maradt, aki a parancsokat adta ki az embereinek - így sokkal megbízhatóbban és gyorsabban tudott fordulni a hajó. Wulfgar korábban még soha nem dolgozott a kormánylapátnál és nem igazán volt meggyőzve arról, hogy ez a legjobb hely, ahol adottságainak hasznát veszik. - Savanyúarc - üdvözölte Grimsley, a kormánylapátos egység főnóke. - Örü'nöd kéne, hogy lekerü'té' onnét, távol a varázsolóktól, meg az íjászoktól. Wulfgar valamit morgott, majd odasétált a súlyos kormányrúdhoz és megragadta azt. - Gyanítom, hogy az erőd miatt kerü'té' ide - folytatta Grimsley, Wulfgar pedig felismerte, hogy az őszülő vén tengerész megpróbál kíméletesen viselkedni vele. A barbár azonban ezt jobban tudta. Ha Deudermont valóban hasznát akarta volna látni az erejének a hajó kormányzásában, akkor fentre, a fővitorla köteléhez rendelte volna. Egykor, sok évvel ezelőtt, még a régi Tengeri Szellem fedélzetén, Wulfgar egy briliáns és hihetetlen manőverrel fordította meg a hajót, szinte kitépve az orrát a vízből és ennek a látszólag lehetetlen tettnek köszönhetően diadalmaskodtak aznap. Most azonban úgy tűnt, hogy Deudermont még ezt a feladatot sem meri rábízni, még azt sem engedi, hogy legalább a csatát lássa. Wulfgarnak ez nem tetszett - egy cseppet sem -, de emlékeztette magát, hogy ez Deudermont hajója. Nem az ő dolga volt beleszólni a kapitány dolgába, főként nem a közelgő csata előtt. Néhány pillanattal később felhangzottak az első riadókiáltások. Wulfgar hallotta, amint egy tűzgolyó becsapódik a közelben. - Három rovással balra! - bömbölte Grimsley. Wulfgar és még egy másik fickó keményen megrántották a hosszú farudat, úgy, hogy annak elülső kiszögellése a falba vésett, középtól balra a harmadik rovátka felé mutasson. - Vissza, balra egy rovásig! - dörögte Grimsley. Wulfgar és a tengerész engedelmeskedett, a Tengeri Szellem pedig visszaváltott a meredek fordulóból. Wulfgar hallotta odafentről a kiáltozást, az íjhúrok pendülését, a kicsapódó katapult süvítését és a varázslatok robbanásait. Ezek a hangok pedig mély sebet ejtettek a nemes barbár harcos öntudatán. Harcos? Hogyan nevezhetné magát harcosnak, amikor még annyira sem bíznak benne, hogy csatába küldjék, amikor még azt a feladatot sem bízzák rá, amire egész életében képezték? Azon kellett töprengenie, hogy ki is ő, miközben a társai - nála kevesebb harci rutinnal és erővel bíró férfiak -, közvetlenül a feje felett harcoltak, amíg neki semmi más szerep nem jutott, csak az igavonó öszvéré. Wulfgar egy mordulással reagált a következő "Kettővel jobbra!" parancsra, majd vadul visszarántotta a kormányrudat, amikor Grimsley a fentről érkező kétségbeesett üvöltésnek engedelmeskedve -, parancsot adott, hogy hirtelen vágjanak át balra, a lehető legmeredekebb ívben, amit csak ki tudnak hozni a Tengeri Szellemből. A gerendák és kormánylapát tiltakozva nyögött fel, amikor Wulfgar minden erejét beleadva teljesen balra tolta a rudat és a Tengeri Szellem olyan hirtelen dőlt meg, hogy Wulfgar társa elvesztette az egyensúlyát. - Nyugi! Nyugi! - ordított rá Grimsley Wulfgarra. - Lerepíted az embereket a fedélzetről, te idióta! A barbár egy kicsit lecsillapodott és a felfortyanást jogosnak könyvelte el. Mindamellett alig figyelt Grimsley-re, leszámítva azokat a parancsokat, amelyeket a vén tengeri medve harsogott. Figyelmét sokkal inkább lekötötte a fentről lehallatszó csatazaj, a sikolyok és a kiáltások, a varázslatok és a katapult keltette folyamatos robbanások. Odafent mások forogtak veszélyben, ott, ahol neki is lennie kellett volna. - 8ah, csak ne aggódjál - szólt oda Grimsley, aki láthatóan észrevette Wulfgar savanyú arcát -, Deudermont és a fijai ma is győznek, efelől ne legyenek kételyeid! Wulfgar nem is kételkedett ebben. A kapitány és emberei sikeresen vívtak meg ilyen csatákat már jóval a hajóra érkezése előtt is. De nem ez marcangolta Wulfgar szívét. Tudta, hogy hol a helye és ez itt nem az volt, de gyengesége miatt ez volt az egyetlen hely, ahová Deudermont rendelhette és amit rábízhatott. Odafönt tűzgolyók zúgtak el és villámok cikáztak, íjhúrok pendültek, a katapultok pedig hangos suhogással küldték útjukra tüzes tölteteiket. A csata közel egy órán át tartott és amikor Grimsley megkapta az utasítást, hogy ismét elfoglalhatják helyüket a fenti kormánynál, a Wulfgar mellett dolgozó fickó gyorsan felrobogott a fedélzetre - közvetlenül Grimsley mögött -, hogy megszemlélje a győzelmet. Wulfgar egyedül maradt a tat mélyén és a falnak támasztott háttal üldögélt - túlságosan szégyellte magát, hogy felmenjen és túlságosan félt attól, hogy valaki őhelyette halt meg.
Nem sokkal később hallotta, hogy valaki jön lefelé a létrán és eléggé meglepődött, amikor Robillardot pillantotta meg, aki felcsippentette sötétkék köntösének szegélyét, hogy így könnyebben tudjon lejutni. - Az irányítás visszakerült a kormánykerékhez - mondta a varázsló. - Nem gondolod, hogy hasznossá tehetnéd magad és segíthetnél a kalózhajón maradt hasznos dolgok áthozatalában? Wulfgar szúrósan pillantott rá. A barbár még ülve is a varázsló fölé tornyosult. Háromszor olyan nehéz volt, mint Robillard, karjai vastagabbak, mint a másik vézna lábai. Külsejük alapján Wulfgar minden erőfeszítés nélkül darabokra téphette volna a varázslót. Ha Robillardot meg is rémítette a barbár, ezt nem mutatta ki. - Te tetted ezt velem - jelentette ki Wulfgar. - Mit tettem? - Te intézted úgy, hogy idekerüljek és nem Deudermont kapitány tisztázta a barbár. - Te tetted. - Nem, kedves Wulfgar - mondta Robillard epésen. - Te tetted. Wulfgar felszegte az állát és dacosan előremeredt. - Egy nehéznek ígérkező csatával szembesülve, Deudermont kapitánynak nem maradt más választása, minthogy ide száműzzön. - A varázsló örült, hogy elmagyarázhatja. - Kihívó viselkedésed és függetlenséged nem hagyott neki más lehetőséget. Csak nem gondolod, hogy kockára tesszük az embereink életét, hogy kielégítsük zabolátlan dühöd és önzésed? Wulfgar előrecsúszott, majd talpra állt, de kissé berogyasztotta lábait, mintha arra készülne, hogy rávesse magát a varázslóra és megfojtsa. - Mert ha nem az önzés vezérelte tetteid az elmúlt csatákban, akkor csakis a tömény ostobaság lehetett - folytatta Robillard, aki nem látszott sem idegesnek, sem izgatottnak. Fegyelmezett csapatot alkotunk, ahol mindenkinek megvan a maga szerepe. Ha valaki nem az előre megbeszéltek alapján játszik, akkor a csapat meggyengül és egymás ellen dolgozunk, ahelyett, hogy együttműködnénk. Ezt pedig nem tűrhetjük. Sem tőled, sem senki mástól. És kímélj meg a sértéseidtől, a vádjaidtól és az üres fenyegetőzéseidtől vagy különben hamarosan úszhatsz. Wulfgar szemei kissé kitágultak, meghazudtolva a magára erőltetett, belenyugvó testtartást és tekintetet. - Én pedig biztosítalak, hogy még hosszú út vár ránk, mielőtt kikötünk - fejezte be Robillard és a létra felé indult. Majd megállt és visszapillantott Wulfgarra. - Ha pedig nem tetszett a mai csata, akkor talán bölcsebben tennéd, ha nem tartanál velünk, ha legközelebb kihajózunk Vízmélyéről. - Igen, talán ez lenne a legjobb választás - folytatta Robillard kis szünet után, töprengő pózt felvéve. - Térj vissza a szárazföldre, Wulfgar. Nem tartozol ide. A varázsló elment, de a barbár nem indult utána. Ehelyett visszacsusszant ülő helyzetbe, hátát a falnak vetette és azon gondolkodott, hogy ki is volt egykor és hogy ki is ó most - ez pedig olyan rettenetes igazság volt, amivel nem akart szembenézni. A jövőn pedig még csak elgondolkodni sem tudott - azon, hogy kivé is akar válni.
KILENCEDIK FEJEZET MAJDNEM ÖSSZEFUTÓ UTAK Le'lorinel a luskani Dollemand utcán haladt - lépteiben érződött a sietség és a türelmetlenség. Célja egy szoba volt, ahol találkozni fog Sheila Kree megbízottjával. Úgy tűnt, hogy minden darab a helyére került és a Drizzt Do'Urdenhez, valamint az igazsághoz vezető út nyitva állt. Az elf hirtelen megtorpant és körbepördült, amikor két köpenyes alak lépett ki egy sikátorból. Kezei kardjára és tőrére fonódtak, Le'lorinelnek pedig meg kellett állnia és nagy levegőt vennie, miután felismerte, hogy azok ketten nem jelentenek veszélyt rá. Még csak nem is néztek oda, amikor az elf megfordult, hanem továbbmentek az utcán az ellenkező irányba. - Túl türelmetlen vagy - szidta meg magát az elf és visszacsúsztatta kardját és a tőrét a tokjukba. Még egy utolsó pillantást vetett a távolodó párosra, majd felnevetett és indult tovább a szoba felé, folytatván útját, amely majd elvezeti Drizzt Do'Urdenhez. A Dollemand utcán a másik irányba tartó Drizzt és Catti-brie még csak észre sem vették, hogy az elf feléjük pördül, veszélyt szimatolván. Ha Drizzt nem húzta volna szemébe csuklyáját, hosszú, sűrű fehér haja könnyen elárulhatta volna a bosszúszomjas elfnek. A páros léptei legalább annyira türelmetlenek voltak, mint a másik irányba siető Le'lorinelé, csak ők Morikhoz igyekeztek, Wulfgarról szóló hírekért. A megbeszélt helyen - Arumn Gardpeck Zsiványkardjában, az egyik hátsó asztalnál -, már várta is őket a Csavargó. A férfi elmosolyodott, amikor megérkeztek és köszöntésre emelte habos sörrel teli korsóját. - Megszerezted az értesüléseket? - kérdezte Catti-brie és lecsusszant a Morikkal szemközti székre. - Amit csak lehetett - felelte Morik. Mosolya elhalványult és felemelte a pénzzel teli zsákocskát, amelyet Drizzt tett az asztalra. - Lehet, hogy visszakéritek a pénzetek egy részét - ismerte el és feléjük tolta az erszényt. - Meglátjuk - mondta Drizzt és rögtön visszatolta. Morik vállat vont, de nem nyúlt a zsákocskáért. - Nem sokat lehet tudni Sheila Kree-ről - fogott bele. - Őszinte leszek veletek: még annak se örülök különösebben, hogy kérdezősködnöm kellett felőle. Akik igazán ismerik őt, azok az alárendelt parancsnokai. Mindannyian nők és egyikük sem kedveli a férfiakat. Azok a férfiak, akik Sheila Kree után érdeklődnek, általában holtan végzik vagy elmenekülnek és nekem egyik megoldás sem tetszik. - Azt mondtad, hogy megtudtál néminemű dolgokat - tért a lényegre a türelmetlen Catti-brie. Morik bólintott és nagyot kortyolt a söréből. - Az a hír járja, hogy mindig saját, titkos kikötőjéből indul útjára, a kikötőből, amely valahol Luskantól északra található, valószínűleg a Világ Hátának nyugati nyúlványánál elterülő számtalan öblöcske valamelyikében. Ez logikusnak tűnik, mivel az utóbbi időben ritkán bukkan fel Luskanban és senki nem tud arról, hogy valaha is hajózott volna a déli vizeken. Nem hiszem, hogy hajója akár csak Vízmélyéig is eljutott volna. Drizzt Catti-brie-re nézett és a maguk hangtalan módján mindketten egyetértettek. Egy ideig kalózokat üldöztek Deudermonttal, főleg Vízmélye kikötőjétől délre és sosem hallottak még Sheila Kree-ről. - Mi a hajója neve? - kérdezte Catti-brie. - Véres Gerinc - felelte Morik. - Megérdemli a nevét. Sheila előszeretettel húzza át áldozatait a hajó hasa alatt. - Szemmel láthatóan megborzongott és újabb kortyot ivott. - Ez minden - fejezte be és a zsákocskát ismét Drizzt felé tolta. - Több, mint amit vártam - felelte Drizzt és visszalökte az erszényt. Ezúttal, rövid szünet és a megerősítő pillantás után, Morik felkapta és a zsebébe csúsztatta. - Van még valami - mondta a Csavargó, amikor a páros felállt, hogy távozzanak. - Minden beszámoló azt erősíti meg, hogy Sheilát az utóbbi időben nem nagyon lehet látni. Lehetséges, hogy rejtőzködik, mivel tudja, hogy Deudermont őt keresi. - A hírnevét ismervén és birtokában Wulfgar kalapácsával, nem véled-é úgy, hogy netalántán próbát tesz a Tengeri Szellemmel? - kérdezte Catti-brie. Morik már akkor hangosan nevetett, még mielőtt a lány befejezhette volna a kérdést.
- Kree nem bolond és csak egy bolond támadna a Tengeri Szellemre a nyílt vízen. A kalózvadász egyetlen egy okból van odakint és ezt a feladatot a hajó legénysége tökéletes hatékonysággal végzi el. Lehet, hogy Kree-nél van a harci kalapács, de Deudermontnak ott van Robillard, az pedig kellemetlen egy alak! És ott van még Wulfgar is. Nem. Kree lapul és bölcsen teszi. Bár talán ez még előnyötökre is lehet. Szünetet tartott, majd megbizonyosodott felőle, hogy felkeltette az érdeklődésüket. - Kree mindenki másnál jobban ismeri az északi vizeket - magyarázta Morik. - Biztos, hogy jobban, mint Deudermont, aki ideje javarészét délen tölti. Ha a nő a rejtekhelyén van, akkor a jó kapitány nehezen fogja megtalálni. Azt hiszem, hogy a Tengeri Szellemre még jó pár út vár mielőtt egyáltalán meglátja a Véres Gerinc vitorláit. Drizzt és Catti-brie ismét kíváncsian pillantottak egymásra. - Talán a városban kellene maradnunk, ha meg akarjuk találni Wulfgart - vetette fel a drow. -A Tengeri Szellem nem fut be többé Luskanba - szólt közbe Morik. -A hajó varázslója nem kedveli igazán a Misztika Vendégtornyát. - És Deudermont kapitány jó hírneve is besározódott, nem igaz? kérdezte Catti-brie. A Csavargó arca meglepetést tükrözött. - Deudermont és emberei a legkiválóbb kalózvadászok a Kardparton, még az elfek hosszú emlékezete szerint is - mondta. - Úgy értém amiatt, mert kiszabadított téged és Wulfgart - tisztázta Catti-brie és önkéntelenül is elmosolyodott. - Hallottuk, hogy a Foglyok Karneválján történtek miatt kiesett a magisztrátusok kegyéből. - Mindannyian idióták - motyogta Morik. - De igaz, hogy Deudermont hírneve csorbult aznap. Aznap, amikor az igazság és nem a politika érvényesült. Személyesen talán jobban járt volna, ha hagyja, hogy megöljenek minket, de... - A becsülete nem engedte - fejezte be Drizzt a mondatot. - Deudermont sosem kedvelte a Karnevált - jegyezte meg Catti-brie. - Így hát valószínűleg a kapitány talált egy kedvezőbb kikötőt a hajójának - folytatta Morik. - Gyanítom, hogy Vízmélyét, mivel ott ismerik a legjobban, és köztudott, hogy ott áll a mesés háza is. Drizzt újra Catti-brie-re pillantott. - Egy tíznap alatt ott lehetünk - vetette fel, a nő pedig egyetértése jeléül bólintott. - Ég veled, Morik és köszönet a ránk szánt időért - mondta a drow. Meghajolt, majd megfordult, hogy távozzon. - Olyannak írtak le, aki úgy viselkedik, mint egy paladin - szólt oda Morik, mire Drizzték ismét visszafordultak felé. - Igazságosnak és önteltnek. Nem árt a hírnevednek, hogy olyanokkal üzletelsz, mint Csavargó Morik? Drizzt mosolya egyszerre volt szívélyes, helytelenítő és ugyanakkor elárulta, hogy mennyire nevetséges is a zsivány állítása. - Amit hallottam, annak alapján Wulfgar barátja voltál. Én pedig őt a legmegbízhatóbb barátaim között tartom számon. - Azt a Wulfgart, akit te ismertél vagy azt, akit én ismertem? - kérdezte Morik. - Talán a kettő nem egy és ugyanaz. - De talán igen - felelte Drizzt és ismét meghajolt, akárcsak Catti-brie, majd mindketten távoztak. Le'lorinel óvatosan lépett be a kocsma hátsó részében található kis szobába, kezét kardján és tőrén nyugtatva. Egy nő - az elf úgy vélte hogy Sheila Kree megbízottja -, ült vele szemközt, de nem egy asztal mögött, hanem csak a falnak dőlve. Két oldalán nagydarab őrök álltak, akikről Le'lorinel gyanította, hogy nemcsak emberi vér csörgedezik ereikben - talán egy kis ork, esetleg ogre vér is. - Kerülj beljebb - szólt a nő barátságos és egyben semmitmondó hangon. Feltartotta mindkét kezét, jelezve, hogy nincs nála fegyver. - Kihallgatást kértél és most megkaptad. Le'lorinel egy kicsit megnyugodott és egyik kezét levette fegyvere markolatáról. Egy pillantás jobbra, majd egy másik balra elárulta hogy senki sem rejtőzködik az apró, gyéren bebútorozott szobában, így hát az elf lépett egyet előre. A jobbhorog a semmiből érkezett és a súlyos csapás oldalról találta el a gyanútlan elf állát. Csak a fal miatt nem zuhant a földre a szédelgő Le'lorinel. Küzdött a rátörő kábasággal és szédüléssel, harcolt, hogy találjon valamilyen tájékozódási pontot.
A harmadik őr - a legnagyobb mind közül -, most már láthatóvá vált, mivel a rejtővarázst a támadás szétoszlatta. Gonosz mosolya feltárta csorba és sárga fogait, következő hatalmas ütése pedig kipréselte a levegőt az elf tüdejéből. Le'lorinel a kardjáért és a tőréért nyúlt, de a harmadik találat, ami pontosan állcsúcson találta, a levegőbe emelte. Le'lorinel már csak annyit látott, hogy a másik két fickó is közelebb lép - az egyik. óriási öklét láncok borították. A lefelé irányuló ütés oldalról találta el a fejét, ezernyi ragyogó robbanást idézve el. Le'lorinel előtt elsötétült a világ. - Az információ nem olyan nagy ár - mondta Val-Doussen drámai hanghordozással (mindig így beszélt), miközben karjait lengette, amitől bő ruhaujja hollószárnyként csapkodott. - Olyan sokat kérek tőletek? Drizzt lehajtotta fejét és végigfutatta ujjait sűrű fehér haján, miközben oldalpillantást vetet Catti-brie-re. Abban a reményben jöttek a Misztika Vendégtornyába, a luskani varázslók céhébe, hogy találnak egy mágust, aki Tízvárosba akar utazni és ott át tud adni egy üzenet Bruenornak. Tudták, hogy a törpe rettenetesen aggódik és amit megtudtak Wulfgarról ugyan nem erősítette meg, hogy életben van, de legalább kedvező irányba mutatott. Ide irányították őket, ehhez a fekete köntöst viselő különchöz, ehhez a Val-Doussenhez, aki már tíznapok óta tervezte, hogy utazást tesz Tízvárosba. Nem gondolták, hogy sokat kémek a varázslótól, bár felkészültek, hogy fizetnek neki, ha ez szükséges, ám az ezüstös hajú és szakállú Val-Doussent igen komolyan érdekelte Drizzt, főleg a drow származása. Megígérte, hogy átadja az üzenetet Bruenornak, ahogy kérték, de csak akkor, ha Drizzt értekezést tart neki a menzoberranzani sötételfek társadalmáról. - Erre nincs időm - mondta ismét Drizzt. - Délnek tartok, Vízmélyére. - Talán varázslóbarátunk gyorsabban eljuttathat minket oda mondta Catti-brie hirtelen ötlettől vezérelve, mire Val-Doussen idegesen megrángatta a szakállát. A szoba másik felében a céh egyik vezetője, egy bizonyos Cannabere vadul lengetni kezdte karjait, elvetvén az ötletet, miközben barázdált vén arcára a legtisztább rémület ült ki. - Jól van, jól van - mondta Val-Doussen és fontolóra vette Catti-brie ötletét. - Igen, ehhez szükséges némi erőfeszítés, de megoldható. Persze ára van, méghozzá komoly ára. Igen, hadd gondolkozzam csak... Eljuttatlak mindkettőtöket Vízmélyére ezer aranyért és két napnyi, Menzoberranzanról szóló történetért. Igen, igen, ez így, jó lesz. És persze utána elmegyek Tízvárosba, ahogy terveztem és beszélek Bruenorral, de egy újabb napnyi, sötételfes történetért. Drizztre nézett, a mohóságtól fénylő szemekkel, de a drow megrázta a fejét. - Nincsenek elmesélnivalóim - felelte a drow. - Elhagytam azt a helyet, még mielőtt megismerhettem volna. Biztosra veszem, hogy mások többet tudnak Menzoberranzanról, mint én. Valószínűleg te is közéjük tartozol. Val-Doussen duzzogó arcot vágott. - Egy napnyi történet Menzoberranzanról és átadom leveled Bruenornak. - Nincsenek történeteim Menzoberranzanról - felelte Drizzt határozottan. Köpenye redői közé nyúlt és előhúzta a Bruenornak írt levelet. - Húsz aranypénzt fizetek neked, ami nagy összeg egy ilyen apró szívességért. Mivel Bryn Shanderbe mindenképpen betérsz, ezt a leveled add át az ottani tanácsosnak, azzal a kéréssel, hogy továbbítsa pusztaerdei Regisnek. - Apró szívesség? - kérdezte drámaian Val-Doussen. - Több időt töltöttünk el a kérdés megbeszélésével, mint amennyi időbe beletellett volna annak teljesítése felelte Drizzt. - Történeteket akarok! - nyűgösködött a varázsló. - Majd valaki mástól - válaszolta a drow. Felállt és távozni készült, nyomában Catti-brie-vel. Már majdnem az ajtóhoz értek, amikor Cannabere odaszólt nekik. - Meg fogja tenni. Drizzt visszafordult és végigmérte a céhmestert, majd a puffogó ValDoussent. Cannabere is a mérgelődő mágusra nézett, majd bólintott Drizzt felé. Val-Doussen nagyot fújt, de odalépett a két baráthoz és átvette az üzenetet. Kinyújtotta kezét a fizetségért, de ekkor Cannabere hozzátette: - Szívességből neked, Drizzt Do'Urden és köszönetképpen mindazért, amit a Tengeri Szellem fedélzetén véghezvittél.
Val-Doussen ismét mormogott valamit, de azután a levegőbe csapott a levéllel és elrobogott. - Talán mégis lesz számodra egy-két történetem, ha ismét találkozunk - mondta neki Drizzt, hogy kiengesztelje, miközben a varázsló kiviharzott a szobából. A drow a céhmestere nézett aki csupán udvariasan meghajolt, Drizzt és Catti-brie pedig útnak indultak, Luskan déli kapuja és a Vízmélyére vezető út felé. A szoros kötelek erősen belevágtak Le'lorinel csuklójába, ahogy az elf ott ült a magas és egyenes támlájú, kemény széken. A nyaka köré még egy bőrhurkot is csavartak, ami szilárdan megtartotta, grimaszt csalva az arcára. Az egyik szemét nem tudta kinyitni, az annyira feldagadt a veréstől, emellett mindkét válla sajgott és bíborszínű zúzódások látszottak rajta - az elf ugyanis nem viselte már tunikáját, nem viselt semmilyen ruhát. Ahogy az elf látása kitisztult, észlelete, hogy ugyanaz a négyes - a három nagydarab őr és a közepes termetű barna hajú nő -, van a szobában. Az őrök oldalt álltak, míg a nő pontosan szemben ült vele és szúrósan meredt rá. - Úrnőm nem szereti azokat, aki nyíltan érdeklődnek utána - vetette oda, miközben tekintete végigpásztázta Le'lorinel izmos testét. - Úrnőd nem tud különbséget tenni a barát és az ellenség között felelte dacosan Le'lorinel. - Egyes dolgokat nehéz megkülönböztetni - értett egyet a nő, majd elmosolyodott, ahogy folytatta a szemrevételezést. Le'lorinel lenézően felkuncogott, mire a nő biccentett. Az egyik irdatlan őr egy pillanat alatt a fogoly mellett termett és egy nagy pofont kent le neki. - A modorod fog megölni - közölte a nő nyugodtan. Most Le'lorinel meredt rá szúrósan. - Egész Luskant körbekérdezgetted Sheila Kree-ről - folytatta a nő néhány pillanattal később. - Miről van szó? A hatóságoknak dolgozol? Talán annak a nyomorult Deudermontnak? - Egyedül vagyok és nincsenek barátaim Ezüstholdtól keletre - felelte Le'lorinel ugyanolyan nyugodt hangon. -- Ám az általad keresett személy nevét felelőtlenül kikotyogtad mindenkinek, aki hajlandó volt meghallgatni. - Nem egészen - válaszolta az elf. - Csak egy csoportnak beszéltem Kree-ről és csak azért, mert úgy gondoltam, hogy el tudnak vezetni hozzá. A nő ismét biccentett, a drabális alak pedig ismét pofon vágta Le'lorinelt. - A neve Sheila Kree -- javította ki a nő. Le'lorinel semmit sem mondott, csupán egy kicsit megbiccentette a fejét, beleegyezése jeléül. - Akkor viszont magyarázatot kellene adnod erre az egészre, itt és most. És jól válogasd meg a szavaidat. Miért keresed a főnököm? - Egy jós javaslatára - vallotta be Le'lorinel. - O készítette azt a vázlatot is. Ahogy az elf elhallgatott, a nő felemelte a pergament, amely Égiszagyar szimbólumát ábrázolta, a szimbólumot, amely Sheila Kree kalózainak jelvényévé vált. - Én valaki mást keresek, egy veszedelmes ellenséget, aki szintén keresni fogja Kr... Sheila Kree-t magyarázta Le'lorinel. - Nem tudom, hogy hol és mikor, de a látnok szavai szerint akkor végzem be küldetésem és vívom meg csatámat ezzel a gazfickóval, ha a kalózvezér társaságában tartózkodom, már amennyiben tényleg Sheila Kree birtokában van a fegyver, amelyen ez a rajzolat található. - Veszedelmes ellenség? - kérdezte a nő ravaszkodva. - Csak nem Deudermont kapitány? - Drizzt Do'Urden - mondta Le'lorinel nyíltan, mivel nem látta okát, hogy elhallgassa az igazságot, főleg úgy nem, hogy most minden rosszul megválasztott szó katasztrofális következményekkel járhatott céljára és puszta életére nézve. - Egy sötételf, aki annak a barátja, akié ez a fegyver egykor volt. - Egy drow? - kérdezte a nő kétkedve és nem mutatta, hogy felismerte volna a nevet. - Így igaz - sóhajtott Le'lorinel. - Észak hőse. Sokan kedvelik a Jeges Szelek Völgyében és máshol is. A nő arca kíváncsi kifejezést öltött, mintha már hallott volna erről a drow-ról, de azután csak a vállát rántotta meg. - És ő is Sheila Kree-t keresi? -- kérdezte. Most Le'lorinelen volt a sor, hogy vállat vonjon - már ha szoros kötelei engedtek volna egy ilyen mozdulatot.
- Én csak annyit tudok, amennyit a jós nekem mondott és sok száz mérföldet tettem meg, hogy megbizonyosodjam róla, igazat mondott. Meg akarom ölni a sötételfet. - Akkor hát mi közöd van a főnökömhöz? - tette fel a kérdést a nő. - O csupán egy gyalog a játszmádban? - ... az otthona, az erődje, a hajója vagy bárhol is lakjon, csupán az úticélom, ez igaz - ismerte el Le'lorinel. Jelen pillanatban semmí közöm a kapitányodhoz. Az, hogy ez a helyzet változik-e vagy sem, valószínűleg sokkal inkább rajta fog múlni, mint rajtam, hiszen... - Itt az elf elhallgatott és a kötelékeire pillantott. A nő sokáig tanulmányozta Le'lorinelt, miközben fontolóra vette a különös történetet, majd ismét biccentett a hatalmas őrnek, egy finom, ám mégis egyértelmű jelet adva neki. Az alak gyorsan az elfhez lépett és előhúzta hosszú, recés kését. Le'lorinel azt gondolta, hogy sorsa megpecsételődött, de az őr a széke mögé lépett és átvágta a köteleket a csuklóján. Egy másik irdatlan termetű őr lépett elő a szoba fala mellől, az árnyékból - kezében tartotta az elf ruháit és felszerelését, leszámítva a fegyvereit és varázsos gyűrűjét. Le'lorinel a nőre nézett, bár nem volt könnyű nem észrevennie a három nagydarab fickó rosszalló homlokráncolását, és meglátta az ujján. a gyűrűt - azt a gyűrűt, amelyre Le'lorinelnek oly nagyon szüksége volt, ha meg akarta nyerni a Drizzt Do'Urdennel vívandó csatát. - Adjátok vissza neki a fegyvereit is - utasította a nő az őröket, mire mindhárman megdermedtek és hitetlenkedve meredtek rá (de az is lehet, hogy csak egyszerűen értetlenül). - A Sheila Kree-hez vezető út telve van veszélyekkel - magyarázta a nő. - Valószínűleg szükséged lesz a pengéidre. Ne okozz csalódást nekem az út során és akkor talán elég ideig élsz ahhoz, hogy elmond a történeted a vezéremnek, bár, hogy végighallgatja-e vagy megöl, pusztán a tréfa kedvéért, azt majd csak az idő dönti el. Le'lorinelnek be kellett érnie ennyivel. Az elf összeszedte ruháit és felöltözött, miközben igyekezett nem sietni és megpróbált eközben ügyet sem vetni a faragatlan őrökre. Hamarosan mind az öten úton voltak, maguk mögött hagyva Luskan északi kapuját.
TIZEDIK FEJEZET ÁTOKVERTE TÉL Drizttől - mondta Cassius és átnyújtotta a pergament Regisnek. Egy elég barátságtalan fickó hozta Luskanból, aki roppant fontos varázslónak mondta magát. Regis átvette az összetekert és átkötött iratot, majd kioldotta a csomókat. - Úgy vélem, örülni fogsz - tette hozzá Cassius. A félszerzet kétkedve nézett rá. - Elolvastad? - A luskani varázsló, aki Val-Doussennek és ezenfelül kiváló elmének mondta magát, elfelejtette annak a nevét, akinek át kellett volna adnia - magyarázta Cassius szárazon. - Így hát valóban átfutottam és valószínű, hogy vagy neked, vagy Harcpöröly Bruenornak, esetleg mindkettőtöknek szól. Regis bólintott, mintha beérné ennyivel, de közben azon töprengett, hogy minderre Cassius a levél elolvasása nélkül is rájöhetett. Hiszen ki más küldhetne üzenetet, mint Drizzt vagy Catti-brie? A félszerzet azonban ejtette a témát, sokkal jobban aggasztotta, hogy mit írhatott drow barátja. Széthajtotta a pergament és tekintete gyorsan végigcikázott a szavakon. Mosoly fénylett fel az arcán. - Talán a barbár életben van - jegyezte meg Cassius. - Úgy tűnik - mondta a félszerzet. - De legalábbis a nőn talált bélyeg nem azt jelenti, mint amitől mindannyian féltünk. Cassius bólintott, de Regis figyelmét nem kerülte el, hogy egy apró felhő suhan át vonásain. - Mi az? - kérdezte a félszerzet. - Semmi. - A semminél több - érvelt Regis és amint végiggondolta szavait, enyhén összehúzta szemöldökét. - A nő jött rá. - Mi van a nővel? - Elment - ismerte be Cassius. - Meghalt? - Megszökött - pontosított az elöljáró. - Egy tíznappal ezelőtt. Kemp tanácsos egy targosi halászhajóra rendelte ki, hogy ott töltse le büntetését. Ez egy másik hajó volt, mint amelyiken a többi gazfickót tartották, mivel Kemp tudta, hogy a nő sokkal veszélyesebb. De az a némber nem sokkal azután, hogy kifutottak, leugrott a fedélzetről. - Akkor hát halott. Megfagyott a Maer Dualdonban - vélte Regis, aki jól ismerte a tavat és tudta, hogy senki sem tarthat ki túl sokáig a jeges vízben, még nyárközépkor sem. - Így gondolta a hajó legénysége is - mondta Cassius. - Csakhogy valamiféle mágia védhette, mert nem sokkal később látták, amint kimászik a vízből, nem messze Targos nyugati csücskétől. Akkor hát holtan fekszik valahol a tó déli partján - töprengett hangosan Regis -, vagy félholtan bolyong a víz közelében. Cassius minden egyes szónál csak a fejét rázta. - Bors Jule okos nőnek tűnik - mondta. - Sehol sem találják és ruhák tűntek el a várostól nyugatra az egyik tanyáról. Valószínűleg máris úton van a Jeges Szelek Völgyéből kifelé és én örömmel intek búcsút neki. Regis azonban nem így gondolta. Azon morfondírozott, hogy vajon fenyegetést jelent-e Bors Jule a barátaira nézve. Jule nyilvánvalóan tudott Drizztrről és volt oka, hogy fújjon rá. Iva pedig visszatér régi martalócbandájához, akkor elképzelhető, hogy az ő és a drow útja ismét keresztezik egymást. Regis kényszerítette magát, hogy megőrizze higgadtságát, felidézve magában két féltett barátját, Drizztet és Catti-brie-t. Ha Bors Jule útja keresztezi kettejük ösvényét, akkor jaj neki, gondolta magában a félszerzet és félretette a kérdést. - Beszélnem kell Bruenorral - közölte Cassiusszal és szorosan összetekerte a pergament, majd kirohant az elöljáró házából és átrobogott Bryn Shanderen, abban a reményben, hogy még beérheti azt a kereskedőkaravánt, amelyről tudta, hogy aznap reggel indult útnak a törpebányák felé. A szerencse vele volt és sikerült felkéredzkednie egy gabonával megrakott szekérre. Szinte végigaludta az utat. Bruenor roppant morc kedvében volt, amikor még aznap este végre rábukkant - kedélyállapota szinte végig ilyen volt, amióta Drizzt és Catti-brie elhagyta Tízvárost. - Gyenge követ hoztatok elibém! - ordította a vörös szakállú törpe király annak a két fiatal bányásznak, akiknek arcát és szakállát por és kosz borította. Bruenor a magasba tartotta az egyik ércmintát, amelyet egy
kis kordéról emelt le és szétmorzsolta. - Azt gondoljátok netalántán, hogy az az érc értékes, mellyel ilyet lehet tenni? - kérdezte hitetlenkedve. - Nehéz ásni -- mondta az egyik fiatal törpe, akinek fekete szakálla éppen csak a nyaka közepéig ért. - A legmélyebb üregben voltunk, fejjel lefelé... - Bah, összetévesztetek valakivel, aki törődik a nyavalygástokkal! bömbölte Bruenor. A törpe király fogai megcsikordultak, keze ökölbe szorult, majd haragosan felmordult, miközben teste úgy remegett, mintha minden dühe ki akarna törni belőle. - Felség! - kiáltotta a fekete szakállú bányász. - Visszamegyünk és jobb követ hozánk! - Bah! - horkant fel Bruenor. Megfordult és keményen nekiment a megpakolt kordénak, amitől az felborult. Mintha a robajtól kiszállt volna testéből a feszültség, csak állt ott és a felborult csillére, meg a szanaszét szóródott kövekre meredt, zömtik kezét a csípőjén nyugtatva. Behunyta a szemét. - Szükségtelen, hogy visszatérjetek oda, le - mondta nyugodt hangon a két bányásznak. - Menjetek, tisztálkodjatok meg és vegyetek magatokhoz némi étket. Az érc zömével nincsen semmiféle gond, viszont királytok az, kinek némi erősödésre szüksége vagyon, legalábbis ezt mondja nékem saját szemem és fülem. - Igenis, királyom - mondta a két ifjú törpe egyszerre. Regis bukkant fel a másik irányból és bólintott feléjük, amint azok megfordultak és magukban motyogva sietve távoztak. A félszerzet odalépett Bruenorhoz és a vállára tette kezét. A törpekirály kis híján kiugrott a csizmájából, majd körbepördült és arcát a harag maszkja torzította el. - Ne csináld többet ezt! - bömbölte, bár némileg lenyugodott, amikor látta, hogy Regis áll mögötte. - Nem tanácsülésen kellene jelen lenned? - Nélkülem is megoldják a dolgot - felelte a félszerzet és megeresztett egy mosolyt. - Úgy vélem, hogy neked inkább szükséged van rám. Bruenor kíváncsian nézett rá, mire Regis megfordult és tekintete a távolba meredt - a törpekirály követte pillantását, amellyel a távozó párost figyelte. - Bűnözök? - kérdezte a félszerzet gúnyosan. Bruenor belerúgott egy kőbe, amely nekirepült a szemközti falnak úgy tűnt, mintha a törpe teli lenne dühvel és csalódottsággal, amelyet valahogy ki kell eresztenie. A sötét viharfelhő azonban gyorsan eltávozott és helyét a sokkal gyakoribb komor hangulat vette át. A törpekirály válla megroggyant, lehajtotta és lassan megcsóválta fejét. - Nem engedem enfiam ismét elveszni - vallotta be. Regis egy pillanat alatt mellette termett és egyik kezét barátian a vállára tette. Ahogy Bruenor rápillantott barátjára, az szélesen elmosolyodott és az orra elé tartotta a pergament. - Drizzttól - fűzte még hozzá. A szavak éppen csak elhagyták a félszerzet ajkát, de a törpe máris megragadta a lapot és kigöngyölte. - Ő és Catti-brie megtalálták a fiamat! - harsogta Bruenor, de azután elhallgatott, ahogy elkezdte olvasni a levelet. - Azt nem, de arra rájöttek, hogy miként került el Wulfgartól Égisz-agyart- tette hozzá gyorsan Regis, hiszen végső soron mindannyian amiatt aggódtak a leginkább, hogy a barbár halott. - Indulunk - jelentette ki Bruenor. - Indulunk? - visszhangozta Regis. - Hová indulunk? - Megtaláljuk Drizztet és Catti-brie-t. Megtaláljuk enfiam! - bömbölte a törpe és elviharzott a folyosón. Ma éjjel útra kelünk, Bendőkorgi! Jól teszed vala, ha addigra készen állasz. - Na de... - kezdte Regis. Több érvet is előhozott, elsősorban azt, hogy már túl késő ilyenkor útra kelni Tízvárosból. Az ősz gyorsan közeledett a végéhez - és a Jeges Szelek Völgyében amúgy sem tartott túl sokáig -, míg az örökké éhes tél láthatóan máris arra készült, hogy rávesse magát a vidékre. - Eljutunk Luskanba, te csak ne aggódj, Bendőkorgi! - dörögte Bruenor. - Törpéket kellene magaddal vinned - habogta Regis és szaporán szedte lábait, hogy beérje barátját. - Igen, szívós törpéket, akik dacolnak a tél havával és akik harcolni tudnak... - Nem kell nékem saját fajtám - nyugtatta meg Bruenor. - Ott leszel te mellettem és én tudám, hogy nem hagynád ki azt, hogy segíts megtalálni enfiam! Nem annyira az, amit a törpe mondott, hanem inkább az, ahogy mondta, az az egyszerű kijelentés árulta el a félszerzetnek, hogy barátja ügyet sem fog vetni semmi ellenérvre.
Regis néhány érthetetlen hangot adott ki magából, majd beletörődően fújt egy nagyot. - Minden úti felszerelésem Pusztaerdőn van - próbált panaszkodni. - És mindaz, amire szükséged vagyon, itt van a tárnáimban - fűzte hozzá Bruenor. - Áthaladunk majd Bryn Shanderen, így kimentheted tenmagadat Cassiusnál. Ő majd vigyáz a házadra és minden jószágodra. - H-hát persze - mormolta Regis alig hallhatóan, de egyértelműen gúnyosan. Amikor utoljára hosszabb időre eltávozott a Völgyből és a világban kóborolt, arra tért vissza, hogy semmije sem maradt. A tízvárosiak becsületes szomszédok voltak, de teljesen a keselyűkre emlékeztettek, amikor elhagyatott házak kipucolásáról volt szó: még akkor is, ha a ház tulajdonosa feltehetően csak rövid ideig maradt távol. Bruenor szavai igaznak bizonyultak: a félszerzet és a törpe még ugyanazon az éjszakán útnak indultak és a kristálytiszta ég alatt, a fagyos széllel dacolva haladtak Bryn Shander távoli fényei felé. Nem sokkal hajnal előtt érkeztek meg és bár Regis könyörgött, hogy Bruenor legyen türelemmel, a törpe egyenesen Cassius házához csörtetett, ahol dörömbölni kezdett az ajtón és elég hangosan kiabálta a nevét ahhoz, hogy ne csak az elöljáró ébredjen fel., hanem a közelben lakók közül is jó páran. Amikor az álmosságtól alig látó Cassius végre kinyitotta az ajtót, a törpe csak annyit harsogott, hogy "Öt percet kapsz!", majd belódította Regist. És amikor Bruenor számítása szerint az idő letelt, a törpe ismét bedörömbölt az ajtón, a nyakánál fogva megragadta a félszerzetet, néhány őszintétlen bocsánatkérést dünnyögött Cassiusnak, majd kirángatta barátját az utcára. Ezután a törpekirály végig maga előtt hajtotta Regist, át a városon és ki a nyugati kapun. - Cassius arról tájékoztatott, hogy a halászok viharra számítanak mondta a félszerzet többször is, de ha Bruenor meghallotta is, nem mutatta jelét. - A szél és az eső is éppen elég rossz, de ha hó és jégeső váltja fel... - Csupán egy vihar - mondta a törpe és lekicsinylően felhorkant. Egy vihar nem állít meg engemet, mint ahogy tenmagadat sem, Bendőkorgi. Átvészeljük ezt is! - A jetik ilyenkor már csapatostul járnak - hozakodott elő Regis a témával. - Még szerencse, így legalább éles marad a fejszém - vetette oda Bruenor. - Jó kemény a kobakjuk. A vihar még aznap éjjel kitört - fagyos és metsző, egyenletesen ömlő esővel kezdődőtt, ami az erős szélben inkább vízszintesen zuhogott, mintsem függőlegesen. Regis, aki nyomorúságosan festett és bőrig ázott, folyamatosan panaszkodott, még ha tudta is, hogy Bruenor a szél süvítése miatt egy szavát sem hallja. A szél legalább pontosan a hátuk mögül fújt és felgyorsította haladásukat, ahogy arra a törpe oly gyakran rámutatott, arcán széles molyossal. Ám Regis ennél többet tudott, mint ahogy, a törpe is. A vihar délkeletről érkezett, a hegyekből, ahonnan a legritkábban szokott és ez semmi jót sem jelentett. A Jeges Szelek Völgyében az ilyen viharokat, ha azok a szokásos módon zajlottak le, Északnyugatinak nevezték. Ha a fergeteg a völgyön halad át, a tenger felé, akkor a jeges északkeleti szél ott tarthatja a mozgó jég fölött, sokszor napokon át. A páros megállt estére egy tanyán, ahol örömmel fogadták őket, bár csak a csűrben tudtak nekik szállást adni, a lábasjószágok mellett. Az aprócska tűz mellett meztelenül kucorgó Regis, akinek ruhái a feje fölött, a szarufán száradtak, ismét megpróbált hatni Bruenor józan eszére. Ám rá kellett jönnie, hogy ezt a célpontot elég nehéz megtalálni. -- Az Északnyugati - érvelt Regis. - Egy teljes tíznapig is dühönghet és még hidegebb is lehet. - Ez még nem az Északnyugati - felelte a törpe mogorván. - Kivárhatjuk. Itt maradunk vagy esetleg Brémában. De ha ilyenkor próbálunk átkelni a völgyön, akkor mindkettőnknek befellegzett! - Ugyan, dejszen ez csak egy kis eső - zsörtölődött Bruenor és leharapott egy nagy darabot a báránysültből, melyet házigazdáik készítettek nekik. - Láttunk már komiszabbat is. Rosszabbhoz is hozzászoktam, még amikor gyermek voltam a Mithrill Csarnokban. Látnod kellett volna a havat, ott fent a hegyekben, Bendőkorgi. Egyetlen alkalommal annyi esett, hogy két, egymás vállára állt törpét is betemetett vala! - És annak a negyede is elég lesz, hogy megállítson minket az úton - válaszolta Regis. - Megfagyunk és meghalunk, és majd csak a jetik találnak meg minket. - Ugyan! - horkant fel Bruenor. - Semmilyen hó nem választhat el enfiamtól vagy legyek szakállas gnóm! Ha akarsz, visszafordulhatsz: még viszonylag könnyedén elérheted vala Targost, és a tavon átkelve hazajuthacc. De én továbbmegyek, amint felserkenék álmomból és semmi nem állíthat meg, amíg meg nem látom Luskan kapuját és meg nem találom azt a tavernát, amelyről Drizzt írt-, azt a Zsiványkardot.
Regis próbálta elrejteni rosszallását és bólintott. - Nem fogok tehelyetted dönteni - mondta Bruenor. - Ha nincs hozzá bátorságod, akkor inkább fordulj vissza. - De te továbbmész? - kérdezte Regis. - Egyenesen előre. Amihez Regisnek nem volt bátorsága - annak ellenére, hogy józan esze szinte üvöltve tiltakozott -, az az volt, hogy magára hagyja barátját a veszedelmes úton. És amikor Bruenor másnap felkerekedett, Regís ott lépdelt mellette. Másnap az egyetlen változást az jelentette, hogy a szél immár nem délkeletről, hanem északnyugatról fújt, az esőt az arcukba vágva, amitől sokkal nyomorultabbul érezték magukat és haladásuk is jelentősen lelassult. Bruenor nem panaszkodott, egy szót sem szólt, csak mélyen előredőlt a viharban és törtetett előre. Regis pedig sztoikus nyugalommal tartotta a lépést vele, még ha kissé a törpe mögött és attól balra is, a király széles testét használva arra, hogy valamelyest megóvja magát a széltől és az esőtől. Bruenor aznap hajlandó volt a tervezettnél északabbra fekvő utat választani, amely egy másik tanya mellett vezetett el, ahol már eléggé hozzászoktak a látogatókhoz. Amikor a törpe és a félszerzet megérkeztek, egy csoporttal találkoztak, amely Luskanba akart eljutni. Két nappal korábban indultak, mivel féltek attól, hogy a sárba beleragadnak a szekerek kerekei. - Túl korai az évszakho' képest - fejtegette a főhajtó Regiséknek. A fő'd még nem fagyott meg, így esélyünk sincs, hogy átjussunk. - Úgy néz ki, hogy Brémába' kell áttelelnünk - panaszkodott a csoport egy másik tagja. - Történt már korábban is ilyen és még történni is fog - mondta a főhajtó. - Velünk tarthattok Brémába, ha úgy akarjátok. - Nem Brémába megyünk -- magyarázta Bruenor két harapás között (ismét báránysült volt). - Luskanba. A csoport minden tagja hitetlenkedve pislogott egymásra és mind Bruenor, mind Regis fülét megütötte a suttogva kiejtett "Északnyugati' szó. - Nincsenek szekereink, melyek beleragadhatnának az sárba - érvelt Bruenor. - Lábacskáitok még a térdeteknél is mélyebben fog a sárba ragadni - kuncogott fel egy másik alak, de jókedve csak addig tartott, amíg a törpekirály fenyegető pillantása meg nem pihent rajta. A csoport együttesen kérte Regiséket, hogy legyenek eszüknél, de a végső szót a félszerzet és nem a törpe mondta ki. - Találkozunk majd az úton, jövő tavasszal. Mi már visszatérőben leszünk, míg ti akkor fogtok indulni. Erre Bruenor torkaszakadtából nevetni kezdett és másnap hajnalban, még mielőtt a tanyasiak vagy a másik utazócsapat tagjai közül bárki felébredt volna, a törpe és a félszerzet már úton volt, kétrét görnyedve a szélben. Tudták, hogy hosszú időre búcsút mondhatnak kényelmes szállásnak, tudták, hogy még olyan menedéket sem lesz könnyű találniuk, ahol tüzet csiholhatnak, mint ahogy azt is tudták, hogy már várja őket a mély sár és valószínűleg az azt beborító vastag hótakaró is. De azt is tudták, hogy Drizzt és Catti-brie is vár rájuk és talán még Wulfgar is. Regis egyetlenegyszer sem panaszkodott a harmadik napon, sem a negyediken, sem az ötödiken, habár elfogyott a száraz ruhájuk és a szél is határozottan hidegebb lett, az esőből pedig jégdara és hó lett. De ők csak törtek előre, egymás mögött - Bruenor puszta ereje és elszántsága csapást vágott Regisnek is, bár a lába minden lépésnél beleragadt a sárba és a hó már a derekáig ért. Az ötödik éjszakán hóból kupolás kunyhót épített maguknak menedék gyanánt, Bruenornak pedig sikerült egy kis tüzet raknia, de ekkor már egyikük sem érezte a lábát. A hóesés ütemét figyelembe véve, úgy gondolták, hogy másnap reggelre a fehér massza Bruenor sisakjának szarvát is ellepi már. - Nem kellett volna magammal rángatnom téged - ismerte el Bruenor komoran, ami a legközelebb volt ahhoz a beismeréshez, hogy vesztettek és amit Regis valaha is hallott az elnyűhetetlen törpe szájából. - Drizztre és Catti-brie-re kellett volna bíznom, hogy visszahozzák enfiam tavasszal. - Már majdnem kint vagyunk a völgyből - válaszolta a félszerzet annyi lelkesedéssel a hangjában, amennyit csak össze tudott szedni. Mellesleg igazat szólt. Az időjárás ellenére jól haladtak és már látszott a hegyi hágó, bár még egynapi járóföldre volt. - És a vihar miatt a jetik sem zargatnak minket. - De csak azér', mert az átkozott bestiák okosabbak, mint mi - morogta Bruenor. Lábujjait gyakorlatiasan a tűzbe dugta, hogy felmelegítse azokat.
Aznap éjjel nehezen aludtak el, attól félve, hogy a szél és vihar a fejükre rogyasztja a hókunyhót. És valóban, amikor Regis felébredt, úgy tűnt, hogy minden csendes - túlságosan is csendes! A szíve mélyén tudta, hogy meghaltak. Csak feküdt ott - úgy érezte, hogy napokon át -, amikor a hókupola a feje fölött kezdett kivilágosodni, sőt szinte már fénylett. Regis megkönnyebbülten felsóhajtott, de azután Bruenort kezdte keresni. A félszerzet az oldalára gördült és félkönyékre támaszkodva körbepillantott. A halvány fényben ki tudta venni Bruenor hálózsákját, amely nyitva volt és üresen tátongott. Mielőtt nekiállhatott volna, hogy elgondolkozzon a problémán, hallotta, hogy valami mocorog a jégkunyhó alacsony bejárati alagútjában és visszatartotta a lélegzetét. De csak Bruenor érkezett, aki kevesebb ruhát viselt, mint napok óta bármikor. - A Nap már odafent jár - mondta a törpe széles mosollyal az arcán. - A hó pediglen gyorsan olvad. Az leszen a legjobb, ha összekapkodjuk a cókmókunkat és eltűnünk innen, mielőtt a tető a fejünkre rogyik! Aznap nem sokat haladtak, mivel a felmelegedő időtől a hó gyorsan olvadt, amitől a sár szinte járhatatlanná változott. De legalább nem kellett fagyoskodniuk és a lassabb tempó ellenére is igyekeztek kilépni. Bruenornak sikerült találnia egy száraz helyet táborverésre, ahol jó étvággyal fogyasztották el bőséges estebédjüket és eltölthették az éjt, amelynek során farkasüvöltést és jetik acsargását hozta feléjük a szél. Ennek ellenére is sikerült valamennyit aludniuk, de amikor felébredtek, el kellett töprengeniük azon, hogy vajon jól tették-e. Az éjszaka folyamán ugyanis - a nyomokból ítélve -, egy farkas látogatta meg őket és készleteikből jócskán belakmározott. A kár és a fáradtság ellenére még aznap elérték a hágót, amitől a kedvük is helyrerázódott. Hó nem hullott arrafelé, a föld pedig száraz és köves volt. Aznap éjjel a védelmező kőfalak takarásában vertek tábort és meglepődtek, amikor fények villantak fel a sötétben. A szurdok keleti falánál, valamivel magasabban, mások is letáboroztak. - Nos, menj és nézd meg, kik azok - kérte meg Bruenor Regist. A félszerzet szkeptikusan meredt rá. - Hiszen te vagy a lopódzkodó, nem igaz? - kérdezte a törpe. Regis önkéntelenül is kuncogott egyet, majd feltápászkodott a kőről, amelyen eddig vacsoráját fogyasztotta, böffentett néhányat és megsimogatta kerek pocakját. - Ereszd ki tenmagadból a szeleket, még mielőtt megpróbálkoznál becserkészni a barátainkat - tanácsolta a törpe. Regis újfent büfögött, majd megveregette a hasát és egy beletörődő sóhajjal - szinte mindig így csinált, ha Bruenorról volt szó -, megfordult és elindult a sötétbe, barátjára hagyva a mosogatást. A sülő hús szaga csapta meg az orrát, ahogy közeledett a táborhelyhez, nesztelenül megmászva a meredek sziklafalat, és ettől az a gondolata támadt, hogy talán Bruenornak igaza volt, amikor kiküldte. Lehet, hogy kószák csapatára bukkan, akik önként megosztják velük vadászzsákmányukat vagy talán kereskedőkre, akik még előttük értek ki a völgyből és örömmel fizetnek nekik azért, hogy megvédjék őket a Luskanig tartó út során. Regis, aki elmerült a kényelemről szőtt ábrándjaiban és alig várta már, hogy szájába vegye a mámorító illatú vadhúst, már majdnem teljesen feltornászta magát a párkányra, szélesen mosolyogva. De az óvatosság másra intette a félszerzetet és ez ezúttal valóban hasznosnak is bizonyult. Ahogy lassan felhúzta magát és csak annyira emelkedett a párkány fölé, hogy kikucsucskálhasson mögüle, sem kószákat, sem kereskedőket nem látott, csupán orkokat. Nagy, büdös, ronda és alattomos orkokat. Vad hegyi orkokat, akik jetibőröket viseltek és önfeledten falták az őzhúst, elroppantva a porcogókat és a csontokat, miközben egymást szidták és minden egyes darabért vadul lökdösték egymást, amit a sülő vacsorából szaggattak le. Regisnek beletelt néhány pillanatba, amíg felismerte, hogy karjai elgémberedtek és össze kellett szednie magát, ha nem akart lezuhanni a harminc láb magas szirtfalról. Lassan visszacsusszant a párkány mögé, miközben keményen küzdött, nehogy felkiáltson, de még levegőt sem mert túl hangosan venni. A múltban itt véget is ért volna az ügy: Regis lekecmergett volna a szirtről és rohant volna vissza Bruenorhoz, hogy beszámoljon róla, semmi említésre méltó dologra nem bukkant. De most fűtötte az az önbizalom, amelyet az elmúlt néhány hónapban szedett össze az úton, amikor is keményen igyekezett fontos szerepet betölteni barátai hőstetteiben és még mindig fájt neki az a szinte állandó mellőzöttség, amelyet mások mutattak felé, amikor a Csarnok Vándorairól beszéltek, így úgy döntött, hogy még nem érkezett el a visszavonulás ideje. Távolról sem.
Szerezhetne magának és Bruenornak is egy kis őzhúst. De hogyan? A félszerzet egy kicsit oldalra mozdult. Amint kiért a megvilágított területről, újra átkukucskált a párkányon. Az orkokat még mindig lefoglalta a falatozás. Kis híján összeverekedtek, amikor ketten is ugyanazért a húsdarabért nyúltak - az egyik még meg is próbálta karon harapni a másikat, amikor az érte nyúlt. Az ezt követő hangzavarban Regis felmászott a párkányra és hason csúszva egy szikla mögé kúszott. Néhány pillanattal később újabb vita robbant ki a táborban, mire a félszerzet kiválasztotta a legjobb irányt és közelebb került az orkokhoz, majd még közelebb. - Ó, mit is csinálok itt - mormolta maga elé Regis. - Annyi biztos, hogy megöletem magam. Vagy ami még rosszabb, elfognak és Bruenor öleti meg magát, amikor idejön, hogy megkeressen! A gondolat súlyos teherként nehezedett az apró félszerzetre. Tudta ugyan, hogy a törpe fékezhetetlen ellenfél és ezek az orkok is rettenetesen megszenvednék haragját, de ezek mégiscsak nagydarab és kemény fickók voltak - ráadásul hat volt belőlük. A gondolatra, hogy megöletheti barátját, Regis kis híján visszafordult. Kis híján. Végül azonban elég közel ment hozzájuk, hogy érezze szagukat és ami ennél is lényegesebb volt, észrevegyen egy-két jellegzetességet rajtuk. Ott volt például az, hogy az egyikük egy módfelett értékes aranykarperecet viselt, olyan csattal, amelyről Regis tudta, hogy könnyedén ki tudja kapcsolni. Egy terv kezdett alakot ölteni a fejében. A karpereces ork a kezében - abban, amelyiken az ékszer is volt -, egy őz hátsó lábát szorongatta. A visszataszító alak a húst szájába tömte, ropogtatta egy darabig, majd kezét visszaengedte az oldala mellé, azután ismét felemelte és leeresztette, újra-meg újra, könnyen kiszámítható módon. Regis türelmesen kivárta a következő perpatvart, az orktól balra ülő alakkal - tudta, hogy bekövetkezik, hiszen a többi fickóval is lezajlott ugyanez. Amikor a karkötős bestia a húst védekezve kinyújtotta jobbra, elrántva azt a balról felé kapkodó társa elől, egy apró kéz kinyúlt a sötétből és tömpe ujjainak egyetlen pöccentésével kioldotta a karkötőt. A félszerzet visszahúzta kezét, de nem hátrafelé, hanem jobbra és zsákmányát beledugta az áldozatától jobb kézre ülő ork zsebébe. Mindezt teljes csendben és puha mozdulatokkal tette, és még arra is ügyelt, hogy lánc vége kilógjon a szörnyeteg zsebéből. A félszerzet ezután nesztelenül visszahúzódott a szikla mögé és várt. Hallotta, amint áldozata egy pillanattal később meglepetten felkiált. - Ki vót az, aki elvett? - kérdezte az ork saját fajtája durva nyelvén, melyet Regis valamennyire értett. - Mit vett el? - dörögte a balján ülő. - Te vett magadnak a legjobb darabot, te falánk! - Te elvett láncomat! - mordult fel a kizsebelt ork. Meglendítette az őzlábat és keményen fejbe kólintotta vele a másikat. - Ha, hogyan vett vóna el Tuko bánnit is tűled? - kérdezte a csapat egy harmadik tagja. Ironikus módon pont az kérdezte ezt, akinek a lánc kilógott a zsebéből. - Egész este távol tartottad a kezidet Tukótó! Egy pillanatra lehiggadtak a kedélyek, Regis pedig visszatartotta a lélegzetét. - Nekid igazad van, Ginick. Úgy-e? - kérdezte a kárvallott ork és alattomos hangjából a félszerzet tudta, hogy a tompaagyú teremtmény észrevett valamit. Ezt követően rettenetes adok-kapok bontakozott ki: a dolog azzal kezdődött, hogy Regis áldozata felugrott és az őzlábat mindkét kezével megmarkolva, husángként sújtott le vele Ginick fejére. A célpont húsos karjával hárította a csapást, majd ő is felpattant, és derékon ragadta támadóját és rádöntötte a másik oldalon a szerencsétlen Tukóra. Hamarosan mind a hatan verekedtek - egymás haját cibálták, ütötték, rugdosták és harapdálták egymást. Regis hamarosan távozott - annyi őzhússal, ami elég lesz egy éhes törpének és egy még éhesebb félszerzetnek. Bal csuklóján pedig újonnan szerzett aranykarkötőjét viselte, amely teljesen véletlenül kiesett a hamisan vádolt ork zsebéből.
TIZENEGYEDIK FEJEZET ELKANYARODÓ UTAK Gyorsabb lett volna az utunk, ha egy kis mágiát használunk - jegyezte meg Catti-brie. Már nem először fordult elő, hogy játékosan csipkelődött Drizttel, amiért az elutasította Val-Doussen ajánlatát. - Úgy gondolom, hogy már visszafelé tartanánk, Wulfgarral együtt. -- Minden egyes nappal egyre inkább úgy beszélsz, mint egy törpe vágott vissza Drizzt, aki egy fadarabbal piszkálta a tüzet, amelyen finom ragu rotyogott. - Kezdhetsz aggódni, ha már ellenszenvesnek találod a nyílt tereket, mint amilyen az út, amelyen utazunk. - Ne, várj! - kiáltotta a drow gunyorosan, mintha csak ekkor villant volna bele a felismerés. - Csak nem éppen ennek az ellenszenvnek adtál hangot az imént? - Jól vigyázz a nyelvedre, Drizzt Do'Urden - motyogta Catti-brie halkan. - Lehet, hogy jól forgatod a pengéidet, de hogyan boldogulnál vajha egynémely szúrós nyílvesszővel? - Már átmetszettem az íjad húrját - felelte a drow közönyösen, majd előrehajolt és lenyelt egy kanálnyi gőzölgő ragut. Catti-brie odapillantott, ahol Taulmaril feküdt felhúrozatlanul amellett a fatönk mellett, amelyen ült. Féloldalasan elmosolyodott és visszafordult gunyoros barátjához. - Azon gondolkodtam, hogy talán már le is késtük a Tengeri Szellemet, amely már kifutott idei utolsó útjára - mondta Catti-brie, ezúttal komolyan. Való igaz, a szél az elmúlt néhány napban fagyosabbra fordult, ahogy az ősz gyorsan közeledett a végéhez. Deudermont ilyentájt gyakran a Vízmélye környéki vizeken cirkált tíznapokon át, még mielőtt délnek fordult volna, a melegebb idő és a tevékenyebb kalózok felé. Drizzt is tudta ezt - ez jól látszott a szögletes vonásaira telepedő bosszúságból. Ez a nem túl valószínű eshetőség mindazonáltal azóta nyomasztotta, hogy ő és Catti-brie elhagyta a Vendégtornyot és azon töprengett, hogy nem volt-e túlságosan önző tett elutasítani ValDoussen ajánlatát. - Az ostoba mágus nem kívánt vala mást, csak egy kis beszélgetést - folytatta a nő. - Néhány órányi csevely veled boldoggá tette volna és megkímélt volna minket tíznapnyi gyaloglástól. Én pedig nem félek az úttól, de még nem is izgatom magam miatta és ezt tenmagad is tudod! Nincs a világon olyan hely, ahol szívesebben lennék, mint temelletted az úton, de gondolnunk kell a többiekre is és jobb lenne mind Bruenornak, mind Wulfgarnak, ha még azelőtt találnánk meg őkegyelmét, mielőtt még nagyobb bajba sodorja magát. Drizzt majdnem belefogott a válaszába és emlékeztetni akarta a lányt, hogy Wulfgar, amennyiben valóban Deudermonttal és a Tengeri Szellem legénységével hajózik, akkor a legjobb kezekben van, olyan szövetségesek társaságában, akik legalább annyira erősek, mint a Csarnok Vándorai. Azonban visszafojtotta gondolatait és még alaposabban fontolóra vette Catti-brie szavait, átgondolva azokat, ahelyett, hogy reflexszerűen megfogalmazott volna valamifajta védekezést. Tudta, hogy a nőnek igaza van, és hogy Wulfgarnak - és mindannyiuknak - jobb lenne, ha ismét együtt lennének. Talán el kellett volna töltenie néhány órát Val-Doussen társaságában. - Akkor hát mondd el, miért nem tetted meg - nógatta Catti-brie finoman. - A varázsló egy szempillantás alatt eljuttathatott volna bennünket Vízmélyére és én tudom, hogy ez szerinted is jó lett volna. Te mégsem tetted meg vala és én szeretném, ha elmondanád énnékem, hogy miért nem? - Val-Doussen nem tudós - felelte Drizzt. Catti-brie előrehajolt és átvette tőle a kanalat, majd belemerítette az üstbe és miután kisöpörte hosszú és sűrű vörösbarna haját az arcából, bekapott egy kanál ragut. Közben végig Drizztet figyelte, és érdeklődő arckifejezése elárulta a drow-nak, hogy ennél bővebb magyarázatot vár. - Menzoberranzannal kapcsolatos érdeklődése személyes céljait és érdekeit szolgálja - közölte Drizzt. Nem a világot akarja jobbá tenni ezáltal, csak azt remélte, hogy valami olyasmit mondok el neki, ami olyan előnyhöz jutatja, amelyet ki tud aknázni. Catti-brie még mindig őt figyelte és láthatóan nem értette. Még ha Drizzt igazat mondott is, mit számít ez, tekintettel a drow elfnek gonosz rokonaihoz fűződő viszonyára? - Azt remélte, hogy felfedem a drow-k egynémely titkát - folytatta a sötételf, akit nem bátortalanított el társa arckifejezése.
- De ha még meg is tetted volna... Abból, amit én tudék Menzoberranzanról, Val-Doussen semmi másra nem használhatta volna szavaid, csak önnön végzetére - vetette közbe Catti-brie őszintén, mivel ismerte az egzotikus drow várost és nagyon jól tudta, hogy milyen hatalommal bírnak az ott élők. Drizzt vállat vont és a kanálért nyúlt, ám a szélesen mosolygó Catti-brie elhúzta előle. Drizzt hátradőlt és rámeredt társnőjére, de egyáltalán nem mosolygott. Erősen összpontosított, hogy megértesse magát. - Val-Doussen azt remélte, hogy személyes nyereségre tehet szert a szavaim révén, hogy a történeteimet felhasználhatja saját alávaló céljaira és azok kárára, akikről értesülésekkel szolgálok. Legyenek azok az én rokonaim Menzoberranzanban vagy Bruenoré Mithrill Csarnokban, ha ezt megteszem, a tettem gonoszságát ez a legkevésbé sem enyhítené. - Én azért nem hasonlítanám a Harcpöröly Klánt... - kezdte Catti-brie. - Én sem - nyugtatta meg Drizzt. - Nem másról beszélek, mint az alapelveimről. Ha Val-Doussen egy goblin településről kért volna információt, hogy megelőző csapást mérjen rájuk, akkor én örömmel teljesítettem volna ezt, mivel szinte teljesen biztosra vehettem volna, hogy egy ilyen goblin település hamarosan éppen elég tragédiát fog okozni a környéken élők számára. - Saját rokonaid nem ezt tevék, amikor Mithrill Csarnokba jöttek? - kérdezte Catti-brie, követvén a drow logikáját. - Egyszer - ismerte be Drizzt. - De amennyire én tudom, az én fajtám nincs éppen visszatérőben a felszínre, hogy itt fosztogassanak és bajt keverjenek. - Amennyire tenmagad tudod. - Emellett, bármit is mondtam volna Val-Doussennek, az akkor sem akadályozta volna meg a sötét elfek portyáját - folytatta Drizzt, könnyedén túllépve a kérdésen, így Catti-brie nem tudta saját logikájának csapdájába csalni. - Nem, sokkal valószínűbb, hogy az ostoba alak Menzoberranzanba ment volna, egyedül vagy másokkal, azt remélve, hogy nagy fogást csinálhatott. Ami valószínűleg nem eredményezett volna mást, mint a sötételfek gyilkos bosszúját. Catti-brie újabb kérdést akart megfogalmazni, de azután hátradőlt és a barátjára meredt. Végül bólintott és csak ennyit mondott: - Eléggé a feltételezésidre építsz. Drizzt nem cáfolta ezt, sem szavakkal, sem mozdulatokkal. - Ám azt látám, hogy nem szeretnél olyanok társaságába keveredni, kik nem egészen becsületes úton járnak. - És tiszteletben tartod ezt? - tette fel a kérdést Drizzt. Catti-brie feje megmoccant, ami felfogható volt helyeslő bólintásnak is. - Akkor add ide a kanalat - mondta az elf erőteljesebb hangon. Éhenhalok! Válaszul Catti-brie előrehajolt és belemerítette a kanalat az üstbe, majd Drizzt ajkaihoz emelte. Az utolsó pillanatban a drow behunyta bíborszínű szemeit a gőz miatt, mire a nő visszahúzta az evőeszközt és saját ajkához emelte. Drizzt szeme felpattant, ám meglepett és dühős arckifejezése megadta magát Catti-brie játékos és csipkelődő tekintete előtt. Majd a drow váratlanul felpattant, rávetette magát a nőre és letaszította a fatönkről, utána pedig megindult a birkózás a kanálért. Sem Drizzt, sem Catti-brie nem tagadhatta annak igazságát, hogy akkor az egész világon nem volt olyan hely, ahol szívesebben lettek volna, mint éppen ott. A kis csapat körül sziklafalak magasodtak - sötét, szürkés-barnás szirtek és meredek lejtők, itt-ott zöld fűfoltokkal. A szurdok oldalában néhány apró és roppant vékony fa tengette életét, képtelenül arra, hogy szilárd kapaszkodóra bukkanjanak, vagy hogy gyökereik elég mélyen lefúrjanak a sziklás földbe. Le'lorinel tudta, hogy a terep teli van rajtaütésre alkalmas helyekkel, ám ez a lehetőség - egy cseppet sem aggasztotta sem az elfet, sem a csapat másik négy tagját. Sheila Kree és gazfickói ugyanis ellenérzésük alatt tartották a szurdokot. Le'lorinel észrevette, hogy a csapat vezetője, a barnahajú, Genni névre hallgató nő szinte észrevétlen jeleket ad le a csúcsok felé, nyilvánvalóan az ottani őrszemeknek. Kiáltások azonban nem hangzottak fel, mivel néhány tucatnyi lépésnél tovább úgysem lehetett semmit sem hallani. A távolban Le'lorinel hallotta a szurdokot átszelő folyó állandó moraját, amely itt a föld alatt folytatta útját, a bal kézre eső sziklafal mélyén, dél felé haladva.
Közvetlenül előttük, nem sokkal messzebb, a tarajos hullámok dübörögve csapódtak neki a partnak. A szél mögülük fújt, eltömve fülüket. A Jeges Szelek Völgyének fagyos szele volt ez, amely ezen a hágón át szabadult ki a tundrára. Le'lorinel furcsamód kényelmesen érezte magát ezen a láthatóan barátságtalan és elhagyatott helyen. Az elfet a szabadság érzése járta át, hogy megszabadulhatott a társadalmi kötöttségektől, amelyek sosem izgatták igazán. Talán több rejlik a Sheila Kree-hez fűződő kapcsolatában, mint ahogy azt várta, mosolyodott el magában. Talán miután a Drizzt Do'Urden-ügy befejeződött, itt maradhat a kalózvezér emberei között, hogy őrszemként szolgáljon ugyanebben a szurdokban. Persze mindez attól függött, hogy vajon életbe marad-e a halálos sötételffel történő találkozást követően és valójában - ha nem sikerül vaiamilyen úton-módon visszaszereznie varázsos gyűrűjét Gennitől -, ez igen valószínűtlennek tűnt. Vajon a gyűrű nélkül ki mer-e állni egyáltalán a drowval? Borzongás futott végig a gerincén - de nem a jeges széltől, hanem a gondolattól. A csapat maga mögött hagyott több kisebb nyílást, azokat a természetes kürtőket, amelyek a bal kézre emelkedő, háromszáz láb magas kőhalom üregeibe vezettek - és egyben Kree otthonába is -, azokba a barlangokba, amelyek a jelenlegi folyó vízszintje fölött helyezkedtek el. A szurdok egyik kanyarulata után egy széles és természetes bemélyedéshez értek, ahol egy nagy barlangnyílás tátongott - a folyó egykor itt fúrta át magát a mészkősziklán. Három őr üldögélt a jobb oldali fal sziklatömbjein, az árnyékba húzódva. Szinte teljesen nyers bárányhúst faltak, a csontokat hajigálták, de fegyvereik azért a kezük ügyében voltak. A három alakhoz hasonlóan, akikkel Le'lorinel érkezett, ezek az őrök is nagy termetűek voltak és jól láthatóan kevert származásúak emberek és ogrék frigyéből származtak, egyértelműen inkább az ogrékra hajazva. A csapat közeledtére megmoccantak, de látszott, hogy nem aggódnak túlságosan. Le'lorinel rájött, hogy a szurdok mentén elhelyezkedő őrszemek már valószínűleg figyelmeztették őket a jövevényekre. - Hol a főnök? - kérdezte Genni. - Chogurugga a termében van - morogta az egyik őr válasz gyanánt. - Nem Chogurugga - mondta a nő. Sheila Kree. Az igazi főnök. Le'lorinel figyelmét nem kerülte el a nő kijelentését követő szemöldökráncolás. Az elf világosan kiolvashatta a tekintetekből, hogy valamiféle hatalmi villongásnak a szemtanúja, amely valószínűleg a kalózok és az ogrék között zajlik. Az egyik őr felmorrant és kivillantotta csúf sárgás fogait, majd a barlang hátulja felé intett. A három kísérő katona előszedte fáklyáit és meggyújtotta őket. Ezután az utazók elindultak, át az ezernyi látványos, természetalkotta formák szegélyezte tekergőző úton. Először Le'lorinel azt hitte, hogy száguldó víz veszi őket körül minden irányban és az alagút falairól széles, kecses vízesésekként zúdulnak alá, de amint az elf alaposabban szemügyre vette a dolgokat, feltárult előtte a valóság. Nem víz volt ez, hanem az egykori folyó által hátrahagyott sziklaalakzatok, a zúgók képét magukra öltő megkeményedett mészkövek, amelyeket minden eső után nyálkás réteg fedett be. A fő járatból széles alagutak ágaztak el - közülük több felfelé kacskaringózott, a kődomb teteje felé tekergőzve, míg mások hatalmas, sziklákkal teli termeket alkottak. A rengeteg alakzat és forma szinte lehengerelte az elfnek a nyílt terekhez szokott érzékeit! Állatok és fegyverek, egymásba fonódó szerelmesek és hatalmas erdők és mindaz, amit Le'lorinel képzelete láttatni engedett, bukkantak fel szeme előtt! Le'lorinel az erdő teremtménye volt, a holdé és még sosem járt korábban a föld alatt. Élete során első ízben érzett némi megbecsülést a törpék és a félszerzetek, a gnómok és mindazon fajok iránt, akik a szabad ég helyett a föld mélyét választották. Nem, nem minden faj iránt, javította ki magát szinte azonnal. A drow-k, a fénytelen üregek ébenfekete bőrű ördögei iránt nem. Bizonyos, hogy lakozott itt szépség, de ez csak a fáklyák fényében tűnt elő. A fáklyák sercegését leszámítva a csapat szinte teljes csendben haladt, mivel a talaj agyagos, lágy és puha volt. Egy ideig a központi üregben haladtak, amely a múltban a folyó legfőbb medre volt - maguk mögött hagytak több őrposztot, ahol általában félogrék tartózkodtak, de egyszer két valódi ogrét is láttak, egy másik alkalommal pedig embereket (ruházatukból és az általuk folytatott társalgásból ítélve kalózok lehettek.) Le'lorinel mindezt unottan vette tudomásul, mivel túlságosan is aggasztotta az előtte álló tárgyalás, a legeslegfontosabb kérés, amellyel Sheila Kree elé kell állnia. A kalózvezér segítéségével talán a végére ér-
het egy hosszú és szívfacsaró útnak. Ha Kree nem lesz kegyes hozzá, akkor valószínűleg holtan végzi és behajítják valamelyik mellékjáratba. És ami ennél is rosszabbnak tűnt az elf számára, az az volt, hogy Drizzt Do'Urden nagyon is életben marad. Genni hirtelen bekanyarodott egy szűk oldalfolyosóba. A nőnek és Le'lorinelnek négykézlábra kellett állnia, hogy folytatni tudják útjukat, átmászva a fejük felett húzódó tömör kő alatt. Három nagyobb termetű társuk kénytelen volt a hasán csúszni. A járat másik oldalán egy tágas, meghökkentő szépségű terembe értek - a barlang felfelé és balkéz felé szélesedett, a cseppkövek a mennyezetről sok-sok láb magasságban függtek. Genni azonban oda sem figyelt, helyette a földből nyíló kis üregre összpontosított és megkezdte a leereszkedést, az egyik falba vájt létra segítéségével. Először ő mászott le, majd az egyik őr, át követte Le'lorinel, majd jött a másik két alak. Talán száz lépés megtétele után újabb folyosóra jutottak, amelyen nemsokára egy újabb barlangba értek. Hatalmas, délnyugatra nyíló terem volt ez - egy sziklás öböl és azon túl a tenger látszott. A falban és a mennyezeten található résekből víz szivárgott, ahogy a folyó a tengerbe ömlött. A barlangban horgonyzott a Véres Gerinc, a nyugati falnál - mindenfelé tengerészek nyüzsögtek rajtra, kötélzetét és a hajótestet ért sérüléseket javítván. - Most, hogy mindezt láttad, bölcsen tennéd, ha imádkoznál az általad ismert istenekhez, hogy Sheila Kree kegyes legyen hozzád - suttogta Genni az elfnek. - Innen két úton juthatsz ki: barátként vagy hullaként. Le'lorinel a hajón nyüzsgő gégemetsző gazfickókra nézett, és egy pillanatig sem kételkedett a nő szavainak igazában. Genni egy másik kijárathoz vezette, amely visszafelé kanyarodott a hegybe, maga mögött hagyván a dokkoló barlangot. A folyosókon füstszag érződött és fáklyák világítottak mindenfelé, így az árkíséret eloltotta a sajátjait és eltette azokat. Egyre magasabbra és magasabbra másztak a hegy belsejében, raktárok és hálóhelyek mellett haladva el, olyan területen, amelyekről Le'lorinel úgy gondolta, hogy a kalózok számára van fenntartva és egy olyan, rettentően bűzös részen is, amely az ogreklánnak adott otthont. Jó néhány éhes tekintet méregette az elfet, amint elhaladt az ogrék között, de senki sem lépett még csak kartávolságnyira sem hozzá. Le'lorinel már csak abból az egyszerű tényből is felismerte, hogy Kree iránt óriási tisztelettel viseltetnek, hogy semmilyen bajt nem kevertek. Az elf ismerte annyira az ogrékat, hogy tudja: azok általában megregulázhatatlanok és előszeretettel főznek ebédet a náluk kisebb humanoidokból. Nemsokára elérték a kőhalom legmagasabb szintjét és megálltak egy tágas barlangüregben, ahonnan több ajtó is nyílt. Genni intett a többieknek, hogy várjanak, ő pedig odalépett a terem központi ajtajához, kopogott, majd eltűnt odabenn. Nemsokára visszatért. - Gyere - invitálta be Le'lorinelt. Amint a három nagydarab őr mozdult, hogy bekísérjék az elfet, Genni felemelt keze megtorpanásra késztette őket. - Menjetek és egyetek valamit - utasította a barna hajú nő a félogrékat. Le'lorinel kíváncsian nézett a távozók után és nem volt biztos benne, hogy ez azt jelenti, Sheila Kree megbízik Genni szavában, vagy a kalóz egyszerűen csak túlontúl magabiztos, esetleg túlontúl jól őrzik. Az elf az utóbbira tippelt. Sheila Kree, aki nem viselt mást, csak egy könnyű térdnadrágot és egy vékony, ujjatlan inget, szőrmepárnái között állt és a végtelen tengert nézte az ablakon át. Megfordult, amikor Genni bejelentette Le'lorinelt és ragyogó mosoly villant fel szeplős arcán, zöld szemei pedig megcsillantak feltűzött vörös hajkoronája alatt. - Azt mondották nekem, hogy félted az éltemet - közölte a kalózvezér - Aggodalmad mélyen meghat. Le'lorinel kíváncsian nézett rá. - Genni azt mondotta, hogy azért gyüttél ide, mer' figyelmeztetni akarsz egy sötételfre - magyarázta a kalóz. - Azért jöttem ide, hogy megöljem a sötételfet - javította ki Le'lorinel. - Az, hogy az én tettem előnyödre is válik, pusztán szerencsés egybeesés. Sheila Kree szívből jövően felkacagott és egyenesen az elf elé lépett, fölé magasodva. A kalóz tekintete fel és alá siklott Le'lorinel karcsú és pompás testén. - Ez nekid szerencse vagy nekem? - Gyanítom, hogy mindkettőnknek - felelte Le'lorinel. - Eléggé gyűlölnöd kell ezt a drow-t, hogy ezért ide gyere - jegyezte meg Sheila Kree. - Jobban, mint ahogy azt képzelnéd. - És elmondanád nékem, hogy ugyan m'ér'?
- Ez egy hosszú történet - válaszolta Le'lorinel. - Nos, mivel a tél gyorsan közeleg és a Véres Gerinc még mindig a dokkban van, úgy néz ki, hogy ráérek mondta Sheila Kree és ismét felnevetett. Karjával intett a szőrmehalom felé intett, jelezve, hogy Le'lorinel csatlakozzon hozzá. A délután hátralevő részét beszélgetéssel töltötték és Le'lorinel őszintén, bár kissé sarkítottan beszámolt Drizzt Do'Urden számtalan hibájáról. Sheila Kree figyelmesen hallgatta, akárcsak Genni és a harmadik nő is, Bellany, aki nem sokkal azután érkezett, hogy az elf belekezdett történetébe. Ahogy az idő telt, mindhármukat egye jobban érdekelte és szórakoztatta az elf mondanivalója, így Le'lorinel is egyre jobban megnyugodott. Amikor a történet véget ért, Bellany és Genni tapsolni kezdtek, de egy pillanattal később abbahagyták és jóváhagyólag Sheilára néztek. - Jó mese volt - döntött a kalózvezér. - Úgy találom, hogy hihetek a szavaidnak. Azt persze meg kell értened, hogy ellenőriznünk kell, mielőtt még szabad utat adunk neked. - Hát persze - egyezett bele Le'lorinel és enyhén fejet hajtott. - Átadod a fegyveridet, és kapsz tőlünk egy szobát - magyarázott tovább Sheila. - Most még nincs munkám a számodra, így hát elpihenhecc a hosszú út után. - A mondat végeztével kinyújtotta a kezét. Le'lorinel csak egy pillanatig mérlegelte a dolgot, majd úgy döntött, hogy Kree és társai - főként az, aki a Bellany nevet viselte és akiről az elf gyanította, hogy varázstudó, méghozzá valószínűleg bűbájszövő -, valójában ezt az egész fegyverátadási ügyet pusztán jelképesnek tekintik. Az elf rámosolygott a lobbanékony kalózra, majd átnyújtotta neki kardját és tőrét. - Felteszem, hogy ezt te humorosnak találod - mondta Drizzt szárazon és hangját csak időnként törte meg egy-egy sípolás, amikor megpróbált levegőt venni. A földön feküdt, arccal lefelé a porban és egy hatszáz fontos párduccal a hátán. Azért hívta elő Guenhwyvart, hogy vadásszon valamit nekik, míg ők folytatják játékos küzdelmüket a raguért, de ekkor Catti-brie súgott valamit Guen fülébe és a macska - neméhez kétségtelenül hűen -, egyetlen hatalmas rávetődéssel a földre terítette Drizztet. Néhány lábbal odébb Catti-brie őszinte örömmel kanalazta a ragut. - Egy kicsinyég nevetségesen festesz vallotta be két falat között. Drizzt kapálózott és majdnem sikerült kicsusszannia a párduc alól, de ekkor Guenwhyvar egyik nagy mancsát a vállára tette, kimeresztette karmait és leszorította a drow-t. - Csak erőlködj tovább és Guennek is meglészen az ebédje - vetette oda Catti-brie. Dtizzt bíborszín szemei összeszűkültek. - Lesz egy kis elszámolnivalónk - mondta csendesen. Catti-brie felhorkant, majd térden csúszva odament hozzá. Szájához emelt egy kanálnyi ragut, óvatosan megfújkálta, majd lassan, évődve Drizzt felé közelítette a kanalat. Már majdnem a drow szájához ért a kanál, amikor a nő hirtelen visszarántotta és az evőeszköz eltűnt a saját ajkai között. Mosolya azonban gyorsan lehervadt, amikor meglátta, hogy Guenwhyvar szürke köddé válik. A macska tiltakozott ugyan, de mestere, Drizzt elbocsátását nem utasíthatta el. Catti-brie beszáguldott a fák közé, nyomában a drow-val. Nem sokkal később a sötételf leterítette lányt egy rávetődéssel és a földre nyomta, majd csodálatos ügyessége és meglepő ereje segítségével maga alá gyűrte és leszorította. A tábortűz fénye innen nem látszott a bokrok és a fák miatt, de a csillagok fénye és a félhold izzása önmagában is elég volt, hogy kirajzolja Catti-brie gyönyörű vonásait. - Ezt hívád te elszámolásnak? - évődött a nő, amikor Drizzt fölébe kerekedett és karjait a feje fölé kényszerítette. - Ez még csak a kezdet - ígérte a drow. Catti-brie nevetni kezdett, de azután váratlanul abbahagyta és komoly, sőt aggódó tekintettel nézett a sötételfre. - Mi az? - kérdezte az érzékeny drow. Kicsit enyhített a fogáson és elengedte társa karját. - Ha szerencsénk lesz, megtaláljuk Wulfgart - mondta Catti-brie. - Igen, én is ebben reménykedem - ismerte el a sötételf. - És mit gondolsz efelől? - kérdezte a nő nyíltan. Drizzt kiegyenesedett ültében és szúrósan meredt rá. Hogyan kellene éreznem?
- Féltékeny vagy? - tette fel a kérdést Catti-brie. - Nem félsz attól, hogy Wulfgar visszatérésével olyan dolgok változnának meg éltedben, amelyeket nem akarsz megváltoztatni? Feltéve persze, ha Wulfgar vissza szeretne térni velünk. Drizzt önkéntelenül is kuncogni kezdett, mivel lehengerelte társa szókimondása és őszintesége. A drow tudta, hogy valami kezdett lángra kapni kettejük között, valami, ami már régóta érlelődött, ám mégis váratlan volt és csodálatos. Catti-brie egykor Wulfgart szerette, sőt már az esküvőjüket is eltervezték, de azután a barbár meghalt - legalábbis így hitték -, Mithrill Csarnokban. Ám mi történik most, ha Wulfgar visszatér közéjük - nem az a Wulfgar, aki elmenekült előlük és nem az, aki megütötte Catti-brie-t -, hanem az a férfi, akit egykor ismertek, aki egykor elnyerte a lány szívét? - Reménykedem-e abban, hogy Wulfgar visszatérése nem tereli kapcsolatunkat kedvezőtlen irányba? kérdezte végül. - Hát persze, hogy reménykedem. És ha már erről beszélünk, remélem-e, hogy Wulfgar visszatér velünk? Hát persze, hogy remélem. És azért imádkozom, hogy bárcsak kijutott volna a sötétbál és újra az az ember lenne, akit egykor mindketten ismertünk és szerettünk. Catti-brie kényelmesen elhelyezkedett és nem szólt közbe, de érdeklődő arckifejezése mélyebb magyarázatra ösztönözte Drizztet. A sötételf megvonta a vállát. - Nem akarom féltékenységben leélni az életem - mondta. - Erre pedig végképp nem tudok gondolni igaz barátaim kapcsán. Nekem ugyanolyan fontos, hogy Wulfgar visszatérjen közénk, mint neked. Boldogságom még nagyobb lesz, ha a büszke és nemes barbár, akivel egykor együtt kalandoztam, visszatér az életembe. - Ami pedig a barátságunkat illeti és azt, ami abból fakadhat. . . - folytatta Drizzt halkan, de a tőle megszokott magabízással, azzal a belső útmutatással, ami segített neki kijutnia az alattomos Menzoberranzanból és ami oly sok nehéz kalandon és döntésen segítette át azóta is. Szomorkásan elmosolyodott és vállat vont. - A tőlem telhető legjobb módon élem ezt az életet - mondta. Őszintén cselekszem, igaz hittel és bízom az igaz barátságban, mint ahogy azt is remélem, hogy a dolgok a lehető legjobban alakulnak. Csak az a drow tudok lenni, akit most magad előtt látsz, akár visszatér velünk Wulfgar, akár nem. Ha a szíved és az enyém azt súgja, hogy valami több is legyen köztünk, hát legyen. Ha nem... - Itt megállt, elmosolyodott és ismét vállat vont. - Látád, már megint itt van: csak jártatod a szádat összevissza, té és tova - felelte Catti-brie. - Gondoltál már arra, hogy egyszerűen csak befogd és megcsókolj végre?
TIZENKETTEDIK FEJEZET A BÍBORSZEMŰ SZOBOR Csendesebben húzzátok, fajankók - szidta meg halkan embereit Gayselle, amint a kis szkiff Vízmélye kikötőjének ragyogó fényeihez közelített. - Remélem, hogy mindenféle figyelemfelkeltés nélkül sikerül partot érnünk. A három evezős, a gyengéd mozdulatokra képtelen, méretes izomzatú félogrék egymás között morogtak, de azért megpróbálták - sikertelenül -, hangtalanul húzni a lapátokat. Gayselle kénytelen volt elviselni mindezt, mivel tudta, hogy a tőlük telhető legjobb teljesítményt nyújtják. Örülni fog, ha ez az egész ügy véget ér, és amikor majd jó távol kerülhet jelenlegi társaitól, akiknek a nevét ugyan nem ismerte, de magában elnevezte őket Darabosnak, Harapósnak és Bambulósnak. A nő a szkiff orrában tartózkodott és megpróbált kivenni valamilyen jellegzetességet a part mentén, ami útba igazíthatná. Az elmúlt néhány évben sokszor, de még milyen sokszor kötött ki Vízmélyén, így jól ismerte a helyet. Most leginkább a hosszú mólókat és a nagyobb hajókat akarta elkerülni és inkább egy kisebb, kevésbé szem előtt levő és nem annyira ellenőrzött dokkot keresett, ahol idáleges horgonyzóhelyet lehetett váltani néhány garasért. Megkönnyebbülten látta, hogy ezen a sötét estén csak néhány őr tartózkodik a hullámtörőgáton. A szkiff még a félogrék csapkodása dacára is -, minden gond nélkül siklott be a hosszú rakpartoktól délre található apró dokkok vizére. Gayselle hátracsúszott és a legközelebbi alak - Harapós -, felé nyújtotta kezét, amelyben a három kis fiolát rejtő batyut szorongatta. - Igyátok meg és változzatok át emberi alakba - magyarázta. Amikor Harapós csúfondáros vigyort villantott rá és átvette tőle a batyut, még hozzátette: - Férfi alakba. Sheila Kree nem tűrné el, hogy bármelyikőtök, akárcsak rövid időre is, de felvegye egy nő alakját. Ez újabb morgásra késztette a nagydarab fickókat, de azután mindegyikük magához vett egy üvegcsét és felhajtották a folyékony nedűt. Egymás után változtak át külsejüket tekintve emberré. Gayselle elégedetten bólintott, majd néhányszor hosszan kortyolt a levegőből, hogy megnyugtassa magát és közben végiggondolta, mi is vár rá. Természetesen tudta, hogy hol találhatja meg célpontja házát. Az nem messze állt a dokkoktól, egy dombtetőn és egy sziklás öblöcskére nézett. Tudta, hogy a sötét ügylettel gyorsan kell végezniük, mivel az átváltoztató italok hatása nem tartós, és Gayselle a legkevésbé sem kívánt végigsétálni Vízmélye utcáin három félogre társaságában. A nő ott és akkor elhatározta, hogy amennyiben az italok hatása elmúlik és társairól kiderül, hogy illetéktelen behatolók, magukra hagyja Sket és lelép - bemerészkedik a város szívébe, ahol barátai vannak, akik majd segítenek visszajutnia Sheila Kree-hez. A csónakot az egyik kisebb dokkban kötötték ki, egy tucatnyi hasonló csónak mellé, amelyek csendesen ringatóztak a halk hullámokon és időnként neki-nekiütődtek a mólónak. Mivel senki nem volt a közelben, Gayselle és három "ember" kísérője teljes sebességgel megindult észak felé, elhagyván a dokkot és rátértek arra a széles sugárútra, amelyen majd eljutnak Deudermont kapitány házához. Nem olyan messze, Drizzt és Catti-brie éppen ekkor léptek be Vízmélye északi kapuján - a drow-nak semmilyen erőfeszítésébe nem került, hogy figyelmen kívül hagyja a őrszemek rámeredő szúrós tekintetét. Közülük egy vagy kettő felismerte a drow-t, és beszéltek idegeskedő társaikkal, de néhány megnyugtató szónál többre lett volna szükség ahhoz, hogy enyhítse az átlagos felszínlakóknak a sötételfek iránt érzett félelmét. Ez azonban nem zavarta Drizztet, mivel már legalább százszor volt része ilyenfajta fogadtatásban. - Ismernek téged, hát ne aggódj - suttogta Catti-brie. - Van, aki ismer - értett egyet Drizzt. - Az épp elég - mondta a nő határozottan. - Hiszen nem várhatod, hogy az egész világ ismerje a nevedet. Drizzt erre kuncogni kezdett és egyetértése jeléül megrázta a fejét. - És én elég jól tudom, hogy bármit is érjek el az életben, mindig szenvedni fogok az ilyen pillantásoktól. - Őszintén elmosolyodott és vállat vont. - A szenvedni nem is a legjobb kifejezés - nyugtatta meg a lányt. - Többé már nem. A Jeges Szelek Völgye vonzotta Dellyt. Tudta, hogy milyen kemény ott az élet, mindent tudott az elképesztő hóesésekről és a viharos szelekről, a goblinokról, a jetikről és a többi veszélyről. Ám Dellynek, aki Luskan mocskos utcáin nőtt fel, a Jeges Szelek Völgye valahogy tisztának tűnt, valahogy őszintének és
igaznak és ezenfelül amellett a férfi mellett lett volna, akit szeretett, a férfi mellett, akit minden egyes eltelt nappal jobban szeretett. Tudta, hogy amint Wulfgar megtalálja önmagát, kettejük kapcsolata csak még erősebbé válik. Ekkor énekelni kezdett és kecsesen körbetáncolt a szobában, miközben jobbra-balra himbálta Colsont, ahogy ide-oda forgott és siklott. - A papa hamarosan itthon lesz - ígérte meg lányának és mintha csak értené, Colson felkacagott. Delly pedig táncolt tovább. Az egész világ oly gyönyörűnek tetszett és mintha telve lett volna lehetőségekkel. Deudermont háza valóságos palota volt, még Vízmélye mércéjével mérve is. Emeletes ház volt, több, mint egy tucat szobával. Nagy és lenyűgöző lépcső uralta az előcsarnokot, ahol egy kupolás beugró is nyílt, ahonnan egy fenséges duplaszárnyú faajtón lehetett továbbmenni mindkét szárnyra egy háromárbocos szkúner egyik felét vésték. Amikor az ajtó be volt csukva, akkor a Tengeri Szellem képe tisztán kivehetővé vált. Egy másik, hátsó lépcső vezetett fel a szalonból, amely a sziklás öblöcskére és a tengerre nézett. A ház Vízmélyén állt, a Csodák Városában, a törvények városában. Ám a híres-neves Vízmélyi Strázsák számos árjárata és az általában békés lakosság ellenére, a nagyobb házak zöme - Deudermontét is beleértve -, saját őrszemélyzetet is tartott. Deudermont két korábbi katonát, két egykori tengerészt fizetett meg - mindketten sok-sok évvel ezelőtt szolgáltak a Tengeri Szellemen. Legalább annyira a kapitány barátai voltak, mint fizetett fegyverforgatók, legalább annyira a ház vendégei, mint őrszemek. Habár feladatukat komolyan vették, ennek ellenére figyelmük lanyhult. Minden egyes nap egyformán, eseménytelenül telt el. Így hát a két őr besegített a házimunkában, Dellyvel közösen javították meg a tengeri szél által megrongált zsindelyeket és végezték a ház deszkázatának szinte állandó újrafestését. Főztek és takarítottak. Néha magukkal vitték fegyvereiket, máskor meg nem, mivel tudták - mint ahogy Deudermont is -, hogy csupán az elrettentés érdekében vannak ott. Vízmélye tolvajai elkerülték azokat a házakat, ahol őrség állt. Így hát a két árt teljesen készületlenül érte a Deudermont Házra zúduló csapás azon a sötét éjszakán. Gayselle a kapitány bejárati ajtaja előtt állt, mellette pedig egyik nagydarab embere, aki az átváltoztató ital segítségével elég ügyesen magára öltötte a kalózvadász külsejét. Valójában olyan jól sikerült, hogy Gayselle azon kezdett töprengeni, vajon nem tévedett-e, amikor a fickót Bambulósnak nevezte el. A nő körbepillantott és amikor megbizonyosodott róla, hogy az utca kihalt, biccentett a sétány végén, két sövény között álló Darabosnak, aki lábát hozzádörzsölte a kőhöz, hogy minél biztosabban tapadjon a talpa, miközben csúfondárosan elvigyorodott. A kopogtatásra a kétszárnyú ajtó egyik fele kinyílt, de csak három vagy négy hüvelyknyire és ahogy az várható volt, egy lánc biztosította. Egy simára borotvált arcú, nagytermetű, rövid fekete hajú férfi állt odabenn, akinek olyan sűrű volt a szemöldöke, mintha csak ezzel akarta volna leárnyékolni a szemét a déli Nap sugarától. - Segíthetek...? Hangja azonban elhalt, amint végigmérte a nő mögött álló férfit, aki határozottan emlékeztetett a kapitányra. - Deudermont kapitány testvérét kísértem el idáig - felelte Gayselle. - Azért jött, hogy beszéljen rég elveszettnek hitt fivérével. Az ár szeme egy pillanatra elkerekedett, majd ismét felvette hűvös, hivatásszerű viselkedését. - Legyenek üdvözölve - mondta -, de attól tartok, hogy a kapitány jelen pillanatban nincs Vízmélyén. Mondják meg, hogy hol fognak megszállni és én azonnal értesítem őt, amint visszatér. - Fogytán van a pénzünk - közölte gyorsan Gayselle. - Hosszú ideje úton vagyunk már és azt reméltük, hogy itt bebocsátásra lelünk. Az őr egy pillanatig gondolkozott, de azután megrázta a fejét. Az ilyen ügyekre vonatkozó utasításai egyértelműek voltak - a meglepő fordulat ellenére is -, és főként azok voltak, tekintettel a házban vendégeskedő asszonyra és gyermekre. &lefogott a magyarázatba és közölte velük, hogy sajnálja a dolgot, de bízik benne, hogy a közeli fogadók valamelyikében elfogadható áron sikerül szállást találniuk. Gayselle azonban alig figyelt oda. Közönyös pillantása a sétány végére vándorolt, a türelmetlenül várakozó félogre felé. Enyhén biccentett a fejével, amitől Darabos rohamra indult. - Talán majd megnyitod a kaput csapatom harmadik tagja előtt mondta a nő mézédes hangon,
Az őr ismét megrázta fejét. - Kétlem... - kezdte, de mind a szava, mind a lélegzete elakadt, amikor a félogre átszakította az ajtót, fadarabokat szórva szerteszét és kitépve a láncot a sínéb6l. Az őr hátrarepült, a padlóra, a félogre pedig utána zuhant és rajta ért földet. Ekkor nyomult be Gayselle és az ál-Deudermont, előrántva fegyverüket. A félogre eltüntette illúzióalakját és levetette emberi álcáját. A padlón fekvő őr kiáltozni kezdett, és megpróbált kikecmeregni támadója alól, de Gayselle máris ott termett, tőrrel a kezében. Egyetlen gyors és biztos mozdulattal elmetszette a férfi torkát. A másik őr az előcsarnok oldalából nyíló ajtón át érkezett. Arcán a legtisztább rémület honolt, de azután a lépcsősor felé vetette magát. Gayselle tőre hátulról találta el a lábát, megbénítva őt. A férfi azonban makacsul továbbment, majd a lépcsőre rogyott és kiabálni kezdett. Bambulós beérte és félelmetes erővel felnyalábolta a lépcsőről, hogy azután lehajítsa a földszintre. A még mindig emberi alakot viselő Harapós ekkor lépett be. Nyugodtan behajtotta a kaput, bár az egyik szárny már csak görbén lógott a zsanérjain. Delly tisztán hallotta a lentről felszűrődő vészterhes hangokat, ami azonnal véget vetett énekének. Mivel gazemberek között nőtt fel és mivel számos, de valóban számos verekedést látott - és vett is részt jónéhányban -, azonnal megértette, hogy mi folyhat odalent. - Az istenekre - motyogta és visszafojtotta sírását, ami elárulta volna őt is és Colsont is. Szorosan magához ölelte a gyermeket, és az ajtóhoz rohant. Résnyire nyitotta, kikukucskált rajta, majd szélesre tárta. Csak annyi időre torpant meg, amíg lerúgta lábáról kopogós cipőjét, nehogy elárulja, majd csendben, lábujjhegyen végigosont a fal és a lépcsőkorlát között húzódó folyosón. A falhoz tapadt, mivel nem akarta, hogy a lenti előcsarnokból kiszúrják és a felhallatszó zajokból - a morranásokból és a súlyos ütlegekből -, is meg tudta mondani, hogy a behatolók hol vannak. Ha egyedül lett volna, lerohant volna a lépcsőn és csatlakozott volna a küzdelemhez, de Colsonnal a karjában csak a kisgyermek biztonságára tudott gondolni. A bejárati lépcső mellett elhaladva Delly befordult egy oldalfolyosóba és futásnak eredt, keresztül Deudermont magánlakosztályán, a hátsólépcsősor felé. Visszafojtott lélegzettel ment le rajta, mivel fogalma sem volt róla, hogy vannak-e mások is a házban, mondjuk éppen a lenti szobákban. Zajt hallott a feje fölül és megértette, hogy csak néhány választása maradt, így hát belopódzott az ízlésesen berendezett szalonba. A tágas szoba túloldalán az egyik ablak nyitva állt. Fagyos szellő fújt be rajta, éppen csak meglebegtetve az egyik elhúzott függöny sarkát, az ablakszárnyra terítvén azt. Delly szemügyre vette a kivezető utat. Azok a hatalmas ablakok az öblöcske fölé magasodó sziklás meredélyre nyíltak. Csendben szidta önmagát, amiért lerúgta magáról a cipőit, de a szíve mélyén tudta, hogy ez nem sokat számított. A szirt túl meredek és becsapós volt - kételkedett benne, hogy a betörők abból az irányból érkezek volna - és nem mert arra menni, Colsonnal a karjában. De akkor hova menjen? A szoba bejárata felé fordult, ahonnan az előcsarnokba vezető folyosó indult. A folyosóról ajtók nyíltak köztük volt a konyháé is, ahol a szemétcsúszda is helyet kapott. Azon töprengett, hogy vajon ő és Colson el tudnának-e ott rejtőzni, miközben az ajtóhoz futott és résnyire nyitotta - de azonnal be is csapta és elreteszelte, amint meglátta a felé közeledő termetes alakokat. A másik oldalról rohanó léptek neszét hallotta, amit egy irdatlan döndülés követett, ahogy valaki nekivetette magát a bezárt ajtónak. Delly körbepillantott - a lépcsőre, majd a nyitott ablakra, nem tudván, hogy merre meneküljön. Annyira zaklatott volt, hogy észre sem vette, amint egy alak siklik be a szobába. Az ajtó ismét nagyot döndült és megreccsent. Delly hallotta, amint az egyik erős fickó újra és újra nekiveti magát a faburkolatnak. A nő hátrált néhány lépést. Rohanó léptek zaját hallotta és egy másik alak csapódott az ajtónak. Az kirobbant és egy nagy, ormótlan test zuhant rá a törmelékre. Egy nő lépett be, oldalán az egyik fickóval, majd csatlakozott hozzá az ajtót betörő izomkolosszus is. Ez a kettő volt a legrondább és leghatalmasabb gazfickó, akiket Delly Curtie valaha is látott. Nem tudta, hogy mik lehetnek, mivel Luskanon kívül kevés tapasztalattal rendelkezett, de foltos zöld bőrük és pusztán a méretük alapján rájött, hogy valamiféle óriásfajzatokkal áll szemben. - Nocsak, nocsak, aranyom - mondta az ismeretlen nő csúfondáros mosoly kíséretében. - Csak nem azelőtt akartál távozni, hogy a mulatság véget ér, vagy igen?
Delly a lépcső felé fordult, de egyet sem léphetett arrafelé, mert azonnal meglátta a lefelé tartó, lassan lépdelő idomtalan alakot, aki buja tekintetével méregette. Delly ekkor a mögötte levő ablakra gondolt, ahol Wulfgar és ő oly sok órát töltöttek el, a napnyugtát figyelve vagy a sötét vízen visszatükröződő csillagokban gyönyörködve. Valószínűleg nem tud kijutni rajta és elmenekülni, de ennek ellenére komolyan fontolóra vette ezt az utat is, és arra gondolt, hogy minden erejét beleadva odarohan és kiveti magát rajta, egyenesen rá a sziklákra, karjában Colsonnal, gyorsan és kegyesen véget vetve mindennek. Delly Curtie ismerte az előtte álló gazemberek fajtáját és teljes bizonyossággal tudta, hogy sorsa megpecsételődött. A nő és két társa egy lépést tettek felé. Delly döntött. Legyen hát az ablak. Megfordult és rohanni kezdett, elszántan arra, hogy olyan nagyot ugrik, amekkorát csak tud, a gyors és fájdalommentes halálba. Ám a harmadik óriásfajzat ekkor már leért a lépcső aljára és Delly habozása meghiúsította öngyilkos menekülési kísérletét. Az izomkolosszus ugyanis könnyedén megragadta őt egyik hatalmas karjával és erősen a melléhez szorította. Az alak megfordult és felröhögött, amihez csatlakozott a két másik félogre bömbölő nevetése. Az ismeretlen nőt azonban láthatóan ez kevésbé mulattatta. Dellyhez sétált és minden porcikáját szemügyre vette. - Deudermont asszonya vagy, nem igaz? - kérdezte. - Nem - felelte Delly őszintén, de ez hangjából aligha derült ki, mivel az remegett a félelemtől. Nem annyira magát, mint inkább Colsont féltette, bár tudta, hogy életének következő néhány pillanata valószínűleg életének hátralevő néhány pillanata -, rettenetesebb lesz minden másnál. Az ismeretlen nő mosolyogva lépett még közelebb hozzá. - Deudermont a férjed? - Nem - istnételte Delly, ezúttal kicsit határozottabban. A nő keményen arcul ütötte, amitől hátratántorodott egy lépést. A martalóc azonban rögtön visszarántotta, ütéstávolságon belülre. - Csinoska - mondta a baromi külsejű alak és buján elröhintette magát, majd megszorította Delly karját. Eljáccódunk vele, mielőtt megesszük! Másik két társa röhögni kezdett - egyikük durva mozdulattal meghimbálta a csípőjét. Delly érezte, amint lába megroggyan, de azután összeszorította fogát és összeszedte magát, mivel felismerte, hogy olyan kötelezettsége van, ami túlmutat azon az áldozaton, amelyre hamarosan rákényszerül. - Csinájjatok velem, amit akartok - mondta. - És ígérem, kedves leszek hozzátok, míg nem bántjátok az én kisbabámat. Az idegen nő szemei összeszűkültek ennek hallatán - láthatóan nem igazán nyűgözte le az, hogy Delly ekkorra lelkierőről tett tanúbizonyságot. - Majd később szórakozhattok - mondta három társának, majd körbehordozta tekintetét a szobán és alaposan szétnézett. - Most menjetek és szedjétek össze, amit találtok. Ugye nem akartok a főnök szeme elé kerülni zsákmány nélkül? A Dellyt fogvatartó izomkolosszus teste megfeszült ennek hallatán, de nem engedte el a nőt. Társai azonban vadul szétspricceltek - sietségükben egymásnak ütköztek, csakhogy minél előbb teljesíthessék főnökük parancsát. - Kérem - mondta Delly a nőnek. - Nem jelentek fenyegetést magára és nem csinálok semmi bajt. Csak ne bántsák a kisbabámat. Maga is nő, megértheti. - Fogd be a pofád - szakította félbe a banditanő durván. - Faljuk be mindkettőt! - ordította a Dellyt lefogó óriásfajzat, mire vezére lesújtó pillantást vetett rá. A nő felemelt kézzel lépett egyet előre, mire Delly összerezzent. De a pofon nem az ő arcát érte, hanem a meglepett izomkolosszusét. A csapat vezetője hátralépett és még egyszer szemügyre vette a kisbabáját szorongató nőt. - Majd gondolkodom a csecsemőről - mondta higgadtan. - Kérem - könyörgött Delly. - Ami téged illet, veled végeztünk és ezt te is tudod - folytatta a nő, ügyet sem vetve a könyörgésre. - De ha elmondod, hogy hol találjuk a legértékesebb dolgokat, akkor lehet, hogy megkegyelmezünk a kicsinek. Még azt is fontolóra vehetem, hogy magammal viszem.
Delly azért küzdött, nehogy összerezzenjen a rettenetes ötlet hallatán. Az ismeretlen nő mosolya szélesebbé vált, ahogy közelebb hajolt és szemügyre vette a gyermeket. - Végül is ő nem tud ránk vallani a strázsáknál, nem igaz? Delly tudta, hogy most valami hasznosat kellene mondania, tudta, hogy valami értelmeset kellene szólnia az elméjét beborító rettegés és az egész őrület dacára és a legjobb útra terelnie a másik nő gondolatait, hogy Colson megmenekülhessen. De a helyzet túl soknak bizonyult számára: ott volt a kérlelhetetlen bizonyosság, hogy hamarosan meghal, hogy lánya halálos veszélyben forog és hogy semmit sem tehet. Csak habogott és hebegett és végül nem szólt semmit. A banditanő ökölbe szorította a kezét és keményen megütötte Dellyt az arcán. Ahogy elzuhant, az ismeretlen nő kitépte Colsont a kezéből. Delly még zuhanás közben is érte nyúlt, megpróbálva visszaszerezni a kicsit, de a nagydarab martalóc súlyos alkarját a melléhez lökte, felgyorsítva esését. A hátán ért földet és az izomkolosszus egy pillanatig sem habozva, máris rávetette magát. Dellyt időlegesen az oldalról felhangzó csörömpölés mentette meg, mivel minden tekintet arra fordult, ahol az egyik baromi külsejű alak állt, körülötte szanaszét tört étkezőkészlet - nagyon drága étkezőkészlet. - Talájj valamit, amiben elvihetjük, te ökör! - kiáltott rá a banditanő. Körbenézett a szobában és a tekintete végül megállapodott az egyik hosszú, súlyos függönyön, majd intett az emberének, hogy siessen. Undorodva felsóhajtott, majd előrelépett és keményen bordán rúgta azt a fickót, aki még mindig Dellyt tartotta lefogva. - Csak öld meg a némbert és ezzel végeztünk is - mondta neki. Az izomkolosszus ránézett, a tőle telhető legnagyobb daccal és tagadólag megrázta fejét. Delly kétségbeesetten látta, hogy a nő csak legyint egyet erre és otthagyja a rusnya félogrét. Delly behunyta a szemét és megpróbálta elméjét különválasztani a testétől. A martalóc, aki leejtette az étkészletet, átrobogott a szobán a nyitott ablakhoz és megragadta függönyt, majd egyetlen óriási rántással letépte. Már indult volna vissza a megmaradt étkészletért, amikor megtorpant, mert észrevette azt a különös szobrot, amelyet eddig eltakart a függöny. Egy életnagyságú elfet ábrázolt, aki a kalandozók öltözékét viselte és láthatóan valamiféle ébenfekete anyagból készült - fekete kőből vagy fából. Lehunyt szemmel állt ott és melle előtt keresztezte két szablyáját. - Ha? - nyögte ki a drabális alak. - Hu? - mondta ismét és lassan kinyújtotta a kezét, hogy megérintse a sima bőrt. A szemek ekkor felpattantak és az izzó, bíborszín szemgolyók látványától az óriásfajzat megdermedt, mivel a legcsekélyebb kétely nélkül tudta, hogy ebben a világban töltött ideje rohamosan közeledik a végéhez. A lény szinte alig látta, a "szobor" olyan gyorsan lendült mozgásba és szablyák máris kicsaptak jobbra és balra. A drow elf megpördült, hogy lendületet gyűjtsön a még erősebb csapásokhoz. Az egyik szablya követte a másikat és a kettős vágás vállától a csípőjéig felhasította a döbbent félogre testét. A drow egyetlen gyors lépessel az elzuhanó bestia mellett termett. Fogást váltott a jobb kezében tartott fegyverén és a varázsos pengét mélyen a félogre hátába merítette, átszelvén a gerincet, majd egy félfordulat után, egyetlen precíz és elsöprő vágással átmetszette a szörnyeteg mindkét térdinát. Drizzt oldalra táncolt, amint a haldokló félogre a földre rogyott. - Valószínűleg jobb tenne, ha leszállnál róla - mondta a drow higgadtan a következő izomkolosszusnak, aki Dellyn feküdt és most hitetlenkedve meredt Drizztre. Még mielőtt a kalóznő kipréselhette volna magából, hogy "Öljétek meg! ", a harmadik félogre máris robogott át a szobán Drizzt felé - útja éppen a nyitott ablak mellett vitt el. Félúton járhatott, amikor egy fekete alak vetette be magát az ablakon és megakasztotta a rohamot. Összecsattanó fogak és tépő karmok no meg hatszáz fontnyi izom -, állította meg a félogrét és repítette vissza a szoba közepére. A drabális alak vadul csapkodott, de a párduc túl sok természetes fegyverrel volt felvértezve és túlságosan erős volt. Guenhwyvar a martalóc egyik alkarját a pofájába kapta, majd fejét előre-hátra rángatta, összezúzva a csontokat és letépve a húst. Közben a párduc mellső mancsai újra és újra belemartak a csapkodó izomkolosszus arcába, túl gyorsan ahhoz, hogy az szabad karjával hárítsa a csapásokat. Guen izmos hátsó lábai ránehezedtek a félogre lábára és törzsére, karmait belemélyesztette a húsba, majd tépő mozdulattal hátrarántotta azokat.
A megmaradt félogre legördült Dellyről és talpra pattant. Felemelte fegyverét, egy súlyos pallost és megrohanta a drow-t, abban bízva, hogy egyetlen csapással kettészelheti ellenfelét. A lesújtó kard azonban csak a levegőt kaszálta, mert a fürge sötételf könnyedén ellépett a támadás elől, majd Csillámot a nagydarab alak hasába nyomta és egy lépéssel odébbtáncolt. A félogre a sebéhez kapott, de csak egy pillanatra. Gyorsan kitört egy egyenes szúrással. A Drizzt bal kezében tartott Jéghalál könnyedén félrecsapta a pallost. Drizzt ellépett az előrevetődő bestia mellett és újra keményen megszúrta Csillámmal - ezúttal a szablya hegye az egyik vastag bordát hasította végig. A félogre felbömbölt és megpördült, de azután ostobán csak állt ott, mivel ellenfelét sehol sem látta. - Erős, de lassú - érkezett a drow hangja mögüle. - Rettenetes párosítás. A félogre felüvöltött a félelemtől és oldalra vetette magát, de Jéghalál gyorsabb volt és felhasította a lény nyakát. A nagydarab fickó még három rohanó lépést tudott megtenni, feltépett nyakára szorított kézzel, majd féltérdre rogyott, onnan pedig a földre, kínok között fetrengve. Drizzt felé indult, hogy végezzen vele, ám azután irányt váltott, de azonnal meg is torpant és szúrósan meredt a nőre, aki a szoba betört ajtaja melletti falhoz hátrált. A kislányt a karjában tartotta és egy karcsú, halálos kinézetű tőrt nyomott a gyermek torkának. - Mi dolga van egy sötételfnek Vízmélyén? - kérdezte és megpróbált nyugodtnak és magabiztosnak tűnni, bár láthatóan megdöbbent. - Ha magadnak akarod a házat, akkor máris a tiéd. Megnyugtatlak, hogy nem áll szándékomban értesíteni a hatóságokat. - A nő szünetet tartott és zordan rámeredt Drizztre, míg végül a felismerés mosolya tűnt fel az arcán. - Te nem a fénytelen mélységekből jöttél a felszínre, hogy itt portyázz - közölte a nő. - Te hajóztál együtt Deudermonntal. Drizzt meghajtotta a fejét és még csak arra sem vette a fáradtságot, hogy megpróbálja megállítani a rettenetesen sebesült, utolsó élő félogrét, aki a nő felé kúszott. A szoba másik oldalán Guenhwyvar a fal mentén osont előre, a vezér oldalába kerülvén, maga mögött hagyva a széttépett martalócot, aki immár holtan hevert saját vérében és testnedveiben. - És ki vagy te, aki hívatlanul jöttél Deudermont házába, nemkívánatos társaiddal együtt? - kérdezte Drizzt. - Add vissza Colsont! - könyörgött a másik nő, aki nem lehetett más, csak Delly Curtie. Még mindig a földön feküdt, a könyökére támaszkodva. - Kérlek. Ő nem csinált semmit. - Csend! - üvöltött rá a kalóznő. Pillantsa visszavándorolt Drizztre és a csúf tőrt újra és újra nekinyomta a gyermek torkának. - Élve fogja visszakapni a gyerekét - közölte. - Amint kijutottam innen és már messze járok. - Olyasmivel alkudozol, amiről csak hiszed, hogy a tied - vetette oda Drizzt és előrelépett egyet. A félogre ekkor ért oda főnökéhez. Óriási erőfeszítéssel sikerült térdre küzdenie magát előtte, a falat használva kapaszkodónak. Gayselle egyetlen pillantást vetett rá, majd megvillant a keze és tőrét mélyen a martalóc torkába döfte. Az hörögve, haldokolva zuhant a padlóra. A nő, aki láthatóan nem volt kezdő a harcban, egy pillanat alatt ismét a gyerek torkának szegezte a tőrt - a villámsebes mozdulat láttán Delly felkiáltott, Drizzt és Guenhwyvar pedig a nő felé indult. De egy pillanat alatt megtorpantak, mivel a tőr túl gyorsan lendült vissza és kétség sem férhetett hozzá, hogy a nő használni is fogja. - Nem vihettem volna magammal és nem is hagyhattam volna hátra a nagypofájút - magyarázta a kalóz, ahogy a drow a haldokló félogréra nézett. - Mint ahogy én sem hagyhatom, hogy a gyermekkel távozz - felelte Drizzt. - Dehogyisnem, hiszen nem sok választásod van - közölte vele a nő. - Elmegyek innen és majd üzenek, hogy hol kaphatod vissza a csecsemőt sértetlenül. - Nem - javította ki Drizzt. - Átadod a gyermeket az anyjának, majd távozol és soha nem térsz vissza. A nő felnevetett az ötlet hallatán. - A párducod még azelőtt beérne és leterítene, hogy kiérnék az utcára - mondta. - A szavamat adom - felelte Drizzt. A nő ismét felnevetett. - Higgyek egy drow szavának? - Én pedig higgyek egy tolvaj és gyilkos szavának? - vágott vissza gyorsan a sötételf.
- Csakhogy neked nincs választásod, drow - jelentette ki a nő és közelebb emelte a csecsemát az arcához és végigmérte őt különös, fagyos tekintetével, miközben fel-alá húzgálta Colson torkán tőre életlen oldalát. Delly Curtie ismét nyöszörögni kezdett és kezébe temette arcát. - Hogyan akarsz megállítani, drow? élcelődött a nő Drizzttel. Alig hagyták el a szavak a száját, amikor egy kék villámra emlékeztető csík hasította át a szobát, elrepülve Delly kábult alakja fölött, el Colson puha bőre mellett és pontosan a két szeme között találta el a kalóznőt, nekivágva a falnak és feltűzve oda. Gayselle karjai vadul csaptak kifelé, reflexszerűen megrándulva és a gyermek kihullott a kezéből. De nem jutott el a padlóig, mert Drizzt, amint meghallotta az ismerős íjhúr pendülését, máris előrebukfencbe vetette magát, elkerülve a feltűzött nőt és gyengéden kinyújtott karjába kapta Colsont. Majd felállt és rámeredt a kalózra. A nő már halott volt. Karjai még néhányszor ösztönösen meg-megrándultak, de teste már elernyedt és csak függött ott a falon, koponyájánál odaszegezve. Már semmit sem hallott vagy látott ebből a világból. Drizzt mégis válaszolt neki. - Pontosan így.
TIZENHARMADIK FEJEZET KÖZELÍT A TÉL Soha nem szerettem ezt a helyet - zsémbeskedett Bruenor, amikor ő és Regis Luskan északi kapuja elé ért. Már jó régen álltak ott, a kíváncsi és gyanakvó őrökkel nézve farkasszemet. - Hamarosan beengednek - válaszolta Regis. - Mindig ilyenek, amikor az időjárás megváltozik, hiszen ilyenkor szivárog le a csőcselék a hegyekből. Az útonállók ilyenkor térnek vissza a városba és úgy tesznek, mintha mindig is ott lettek volna. Bruenor a földre köpött. Végül az ár, aki várakozásra szólította fel őket, visszatért, egy másik, idősebb katonával. - A cimborám azt mondja, hogy a Jeges Szelek Völgyéból jöttetek mondta az idősebb férfi. - És miféle árut hoztatok magatokkal, hogy eladjátok a tél folyamán? - Én csak magamagamat hoztam, és ez éppen elég kell, hogy legyen a magadfajtának - morogta Bruenor. A katona vészterhes pillantást vetett rá. - Azért jöttünk ide, hogy találkozzunk a barátainkkal, akik még úton vannak - avatkozott közbe gyorsan Regis, nyugodtabb hangnemben. A törpe és a katona közé lépett, megkísérelve eloszlatni az ellenségessé váló légkört - mivel mostanában minden helyzet ellenségessé fajult, ha Harcpöröly Bruenor a közelben volt! A király türelmetlenül vágyott rá, hogy megtalálja elveszett fiát és jaj volt annak, aki ebben hátráltatta. - Tízváros egyik tanácsnoka vagyok - magyarázta a félszerzet. Pusztaerdei Regis. Talán már hallott rólam? A katona, akit felhergelt Bruenor viselkedése, a lába elé köpött. - Még sosem. - A társam pedig Harcpöröly Bruenor - jelentette ki Regis, némi drámai felhanggal. - A Harcpöröly Klán vezetője Tízvárosban. Egykoron Mithrill Csarnok királya, aki nemsokára ismét az lesz. - Sosem hallottam egyikőtökről sem. - Nem baj, majd fogsz - mormogta Bruenor, és nekiállt megkerülni a félszerzetet, aki gyorsan ismét elé siklott. - Kemény fickó vagy, nem igaz? - kérdezte a katona. - Kérem jó uram, elég legyen ebből az ostobaságból - könyörgött Regis. - Bruenor rettenetes állapotban van, mivel elveszett a fia és úgy hírlik, hogy Deudermont kapitánnyal hajózik. Ennek hallatán meglepett kifejezés jelent meg az öreg katona arcán. - Sosem hallottam még arról, hogy törpék szolgálnának a Tengeri Szellemen - mondta. - A fia nem törpe, hanem egy büszke és erős harcos - magyarázta Regis. - Wulfgarnak hívják. - A félszerzet azt gondolta, hogy sikerült valamelyest javítani helyzetükön, de a barbár nevének említésére a katona eddigi legrémültebb és legfelháborodottabb arckifejezését öltötte. -- Ha azt a fajankót a saját fiadnak hívod, akkor egyáltalán nem látunk szívesen Luskanban! - jelentette ki. Regis sóhajtott, jól tudván, hogy mi következik. A rovátkákkal teli fejsze a földre hullott. Legalább Bruenor nem fogja kettéhasítani a fickót. A félszerzet megpróbálta megelőzni a törpe mozdulatát és kettejük között maradni, de a király egyszerűen csak megragadta őt és körbefordulva, maga mögé ejtette. - Szépen ott maradasz - utasította Bruenor és egyik göcsörtös, inas ujját meglengette a félszerzet arca előtt. Mire a törpe visszafordult, a katona már kivonta a kardját. Bruenor szemügyre vette a fegyvert és felnevetett. - Na, mit is mondottál az én fiamról? - Azt mondtam, hogy az egy fajankó - mondta a férfi és körbepillantott, hogy megbizonyosodjon róla, elegen vannak a közelében. - És milliónyi egyéb sértést is jogosan vághatnék annak a fejéhez, akit Wulfgarnak hívnak, közte a gyilkost és a gazembert is! Majdnem sikerült végigmondania a mondatot. Majdnem időben emelte fel a kardját, hogy hárítsa a lövedéket - a lövedéket, amelyet Bruenornak hívtak. Drizzt megfordult és egy piszkos és tépett ruházatú Catti-brie-t látott az ablaknál állni, a házon kívül, az ablaküvegnek támaszkodva, zord arccal és kezében Taulmarillal. - Elég sokáig tartott - jegyezte meg a drow, de viccelődése nem talált támogatóra a nőnél; még túlságosan friss volt az élmény, hogy kioltotta valakinek az életét. Tekintete elkerülte Drizztet, még csak azt se hallotta, hogy mit mond. Az ilyen cselekedetek mikor fogják majd kevésbé felzaklatni őt?
A Catti-brie legnagyobb részét alkotó nő remélte, hogy soha. Delly Curtie felpattant a padlóról, Drizzthez rohant, síró gyermeke hívásának engedelmeskedve. Ahogy közelebb ért, megnyugodott, mivel a mosolygó sötételf kezében a láthatóan felzaklatott kisbaba sértetlen volt, bár őutána sírt - a drow pedig örömmel át is adta Dellynek. - Könnyebb lett volna, ha rögtön utánam érkezel - mondta Drizzt Catti-brie-nek. - Kevesebb gondunk lett volna. - Úgy látod, hogy ezek a te elf fajtádéhoz hasonlóak valák? - mordult rá a nő és rámutatott saját szemére, amellyel sokkal gyengébben lehetett látni a Vízmélye éjszakájában uralkodó gyenge látási viszonyok között. - És azt vélelmezed, hogy ez egy könnyű mászás volt? Drizzt vállat vont, de közben végig vigyorgott. Hiszen végül is, a sziklás meredély semmi gondot nem jelentett neki. - Akkor hát menj le - ugratta Catti-brie. Egyik lábát átvetette a párkányon és beküzdötte magát a szobába. Mozgása nem volt éppen gyorsnak mondható, mivel nadrágja elszakadt, lába remegett és vérzett. - Majd jer vissza behunyt szemmel és mondd el nékem, hogy milyen könnyű megmászni ezt a nedves sziklát. Betámolygott a szobába és megtett néhány lépést, mire teljesen visszanyerte az egyensúlyát - ekkor már azonban Delly Curtie és a kisbaba előtt állt. - Catti-brie - mondta a nő. Bár hangja barátságos és hálás volt, arról árulkodott, hogy kicsit nyugtalan, amiért itt látja a törpekirály lányát. A Jeges Szelek Völgyéből érkezett látogató kissé meghajolt. - Te pediglen Delly Curtie vagy, ha nem tévedek vala - válaszolta. - Enmagam és barátom egyenesen Luskanból érkezénk, Arumn Gardpeck fogadójából. Delly erre kuncogni kezdett és mintha először mert volna úgy igazán levegőt venni azóta, hogy a harc elkezdődött. Catti-brie-ről Drizztre nézett és Wulfgar történeteiből tudta, hogy kik ők. - Korábban még sosem láttam drow elfet - mondta. - De sokat hallottam rólad a férjemtől. Bár Catti-brie fegyelmezni próbálta magát, szeme mégis kerekre tágult ennek hallatán. Drizztre nézett és látta, hogy ő megértően pillant rá. De azután a nő elvigyorodott, megrázta a fejét és tekintete visszafordult Dellyhez. - Wulfgartól - mondta az egykori csaposlány higgadtan. - Wulfgar a férjed vala? - kérdezte meg Catti-brie kereken. - Igen, az - ismerte el Delly és beharapta az alsó ajkát. Catti-brie tökéletesen olvasott a másik nő gondolataiban. Megértette, hogy Delly nem a fizikai bántalmazástól fél, hanem attól, hogy ha Catti-brie visszatér Wulfgar életébe, az valamiképpen veszélyezteti férje és az ő kapcsolatát. A törpekirály lánya azonban azt is értette, hogy a nő érzelmei között hányódik és valójában nem tud iga2án aggódni az érkezésük miatt, hiszen éppen most mentették meg őt és a kisbabáját a biztos haláltól. - Azért jöttünk, hogy megtaláljuk őt - magyarázta Drizzt -, hogy lássuk, elérkezett-e az idő és hazatérhet-e a Jeges Szelek Völgyébe. - Többé már nincsen egyedül, ugye tudod - mondta Delly a drow-nak. - Van egy... Már majdnem kimondta a saját nevét, de azután inkább Colsonét mondta helyette. - Van egy kisgyermeke, akiről gondoskodnia kell. - Mi is így hallottuk, bár ez egy elég zavaros történetnek tűnik mondta Catti-brie és közelebb lépett. Megfoghatom a kislányt? Delly még jobban magához szorította a zokogó gyermeket. - Meg van rémülve - magyarázta. - Az a legjobb, ha a mamijával marad. Catti-brie rámosolygott, meleg és őszinte mosollyal. A megmenekülés fölött érzett örömüknek vége szakadt, amikor Drizzt otthagyta a két nőt a szalonban és meggyőződhetett róla, hogy a vérszomjas banda mit is művelt valójában. Rábukkant a két meggyilkolt őrre az előcsarnokban - az egyik az ajtónál feküdt, a másik pedig a lépcsőkön. Ezután kilépett a ház elé és addig kiáltozott, amíg végül választ nem kapott. - Menjen és hívja a strázsákat - kérte Drizzt a szomszédot. - Rettenetes gyilkosság történt. A drow ezután visszatért Dellyhez és Catti-brie-hez. Delly már leült és a síró gyermeket próbálta megnyugtatni, míg Catti-brie az ablaknál állt és kifelé bámult rajta - mellette Guenhwyvar hevert összegömbölyödve a padlón. - Van egy története, melyet el akar regéleni nekünk Wulfgarról mondta a törpekirály lánya. A drow Delly Curtie-re nézett.
- Gyakran beszé't rólatok - magyarázkodott Delly. - Ismernetek kellene az utat, melyet bejárt. - Hamarosan - válaszolta Drizzt. - De nem most. Minden pillanatban megérkezhetnek a hatóság emberei. A sötételf körbepillantotta a szobában, és tekintete egymás után megpihent a behatolók hulláján. Van valami elképzelésed, hogy mi váltotta ki a támadást? - kérdezte Dellyt. - Deudermont számos ellenséget szerzett magának - szólt oda Catti-brie az ablak mellől, még mindig hátat fordítva neki. - Semmi különös - értett egyet Delly is. - Csomóan akarják Deudermont kapitány fejét, de semmi rendkívüli nincs, amiről tudnék. Drizzt kis szünetet tartott, mielőtt válaszolt volna és arra gondolt, hogy megkérdezi Dellyt, mit tud arról a kalózról, akinél állítólag Wulfgar harci kalapácsa van. Ismét a behatolókra nézett, míg végül a tekintete megállapodott a nőn. A séma ugyanaz, ismerte fel, figyelembe véve azt, amit a Bors Jule-lal a Jeges Szelek Völgyében megesett találkozóból és Csavargó Moriktól megtudott. Átszelte a szobát és ügyet sem vetve a bejárathoz érkező rendfenntartók ütötte zajongásra, a halott nő mellé lépett, aki még mindig egyenesen állt, háttal a falnak, ahogy felszegezte rá Catti-brie nyílvesszeje. - Mit teszel? - kérdezte a törpekirály lánya, amikor Drizzt megrántotta a halott nő véres tunikájának nyakát. - Húzd ki azt az átkozott nyilat, hadd zuhanjon végre a földre. Catti-brie-t láthatóan felzaklatta a holttest látványa, legutolsó gyilkolásának eredménye, de Drizzt még csak meg sem próbálta a földre fektetni a hullát. Sőt - hiszen így még jobban láthatta azt, amire kíváncsi volt. Előhúzta egyik szablyáját és csodás élével egy kicsit bevágta a nő ruháját - annyira, hogy a halott válla alá húzhassa a kelmét. Majd bólintott, a legcsekélyebb meglepetés nélkül. - Mi az? - kérdezte Delly a székéből, ahol végre sikerült elcsitítania Colsont. Catti-brie arckifejezése elárulta, hogy ő is éppen ezt akarta kérdezni, de azonnal össze is rezzent, amint szemügyre vette a szöget, ahogy Drizzt a nőt nézte és átgondolta, hogy mit is jelenthet a sötét arcon megjelenő, mindent értő kifejezés. - Meg van billogozva - felelte, bár a szoba másik oldalán állt. - Égisz-agyar lenyomata - erősítette meg társa. - Sheila Kree jele. - És ez mit jelent? - kérdezte Delly aggódva és felállt a székből, majd a drow felé indult, gyermekét egyfajta élő, érzelmi pajzsként szorítva magához. - Ez azt jelenti, hogy Wulfgar és Deudermont kapitány elfogták Sheila Kree-t és most a barátai megpróbálnak visszavágni? - kérdezte és tekintete ide-oda járt az ablaknál álló nő és a drow között. Vagy azt jelenti, hogy a kalóz elsüllyesztette a Tengeri Szellemet és most azért jön, hogy végezzen mindenkivel, akinek köze van Deudermont kapitányhoz és legénységéhez? - Hangja egyre hangosabbá vált, ahogy az idegesség fokozatosan előtört belőle. - Jelentheti ez azt is, hogy a kalóz megtudta, a kapitány őt üldöző és ő akarta mérni az első csapást - felelte Drizzt nem túl meggyőzően. - Vagy egyáltalán semmit sem jelent - tette hozzá Catti-brie. - Csupán véletlen egybeesés. A másik kettő ránézett, de egyikük - sőt a törpekirály lánya -, sem hitte, hogy így lenne. Az ajtó egy pillanattal később berobbant és egy csapat katona dübörgött be a szobába - ezek felüvöltöttek, amikor meglátták a drow-t, de akadtak, aki felismerték Drizztet vagy legalábbis Delly Curtie-t és a testtartásából látták, hogy elmúlt a veszély. Ők intették nyugalomra a társaikat. Catti-brie kiterelte Delly Curtie-t, aki magához szorította gyermekét, majd Guenhwyvart is szólította, hogy kövesse, miközben Drizzt részletesen beszámolt a rendfenntartóknak a történtekről. A drow azonban itt nem állt meg és beszámolt a Sheila Kree és Deudermont kapitány között valószínűleg fennálló viszály eldurvulásáról. Miután sikerült elérnie, hogy katonák vegyék körül a házat, felment az emeletre és csatlakozott a nőkhöz. Jó hangulatban találta őket - Catti-brie éppen Colsont ringatta, míg Delly az ágyon feküdt, egy pohár bottal a kezében. Catti-brie bólintott felé, az egykori csaposlány pedig belekezdett a Wulfgarról szóló történetbe - elmondott mindent a barbár luskani elzülléséről, a Foglyok Karneválján történtekről, arról, hogy miként menekült északra Morikkal és hogy milyen körülmények között került hozzá a gyermek. - Meglepődtem, amikor visszatért a Zsiványkardba - fejezte be Delly. - Méghozzá miattam! Ekkor önkéntelenül is Catti-brie-re pillantott - kicsit idegesen, kicsit fölényesen. A vörösbarna hajú nő arcán azonban éppen csak egy apró ideg rándult meg.
- Azért jött, hogy bocsánatot kérjen és megérdemelte, hogy mindannyian megbocsássunk neki - folytatta Delly. - A férjemmel és a gyermekemmel hárman indultunk útnak, hogy megtaláljuk Deudermont kapitányt és hogy Wulfgar megtalálja Égisz-agyart. Most is odakint van - mondta végül és kipillantott a nyugatra néző ablakon. - Legalábbis remélem. - Sheila Kree még nem csapott össze a Tengeri Szellemmel - mondta neki Drizzt. - Vagy ha igen, akkor a hajója a jeges vizek mélyén hever, Wulfgar pedig útban van vissza, Vízmélyére. - Eztet nem tudhatod - mondta Delly. - De meg fogjuk tudni - felelt meg rá elszántan Catti-brie. - Gyorsan közelít a tél - jegyezte meg Deudermont kapitány, aki Wulfgarral a szélsebesen száguldó Tengeri Szellem korlátjánál állt. Az elmúlt néhány tíznapban nem láttak kalózokat, sőt még kereskedőhajókat sem, leszámítva az utolsó rajokat, amelyek Luskanból kifutva délre tartottak. Wulfgar, aki a Jeges Szelek Völgyében nőtt fel és jól ismerte az évszakok váltakozását - ami drámaian és gyorsan következett be itt fent, északon -, ezt nem tagadhatta. Ő is látta a jeleket, a fagyosabbra forduld és irányt váltó szelet, amely most már északnyugatról fújt, a Sodródó Jég Tengerének dermesztő vizei felől. - Nem kötünk ki Luskanban, hanem egyenesen Vízmélyére hajózunk - fejtegette a kapitány. - Ott majd felkészítjük a hajót a téli útra. - Akkor hát nem akarod télre dokkba futtatni - vonta le a következtést Wulfgar - Nem. Viszont utunk Vízmélye kikötőjétől délre vezet majd és nem északra - mondta Deudermont célzatosan. - Talán Baldur Kapuja környékén fogunk járőrözni, talán még délebbre. Robillard világosan a tudomásomra hozta, hogy szeretné elfoglalni magát a télen és számos alkalommal említette a Kalóz-szigeteket. Wulfgar zordan bólintott és sokkal inkább Deudermont sokatmondó hangsúlya, semmint kimondott szavai vezették rá a felismerésre: a kapitány udvariasan éppen arra kérte, hogy szálljon ki Vízmélyén és maradjon ott Dellyvel és Colsonnal. - Szükségetek lesz az erős karomra - mondta Wulfgar, nem igazán meggyőzően. - Nem valószínű, hogy összefutunk Sheila Kree-vel Vízmélyétől délre - mondta ki Deudermont nyíltan. - A Véres Gerincet még sosem látták a Csodák Városától délre hajózni. Azt terjedt el róla, hogy a téli hónapokra dokkban áll, bárhol legyen is az. Nyíltan és egyenesen kimondta hát. Wulfgar ránézett a másik férfira és igyekezett nem megsértődni. Teljesen logikusnak találta a kapitány okfejtését. El kellett ismernie, hogy az utóbbi időben nem sok hasznára volt a Tengeri Szellemnek. Bár ő emiatt csak még inkább részt akart venni a harcban, megértette, hogy Deudermontnak más gondjai is vannak, mint egyik harcosának érzékenysége. Wulfgar nehezen tudta csak kipréselni a szavakat, de végül könnyedén csak ennyit mondott: - A telet a családommal fogom eltölteni. Már ha megengeded, hogy a házadban lakjunk ez idő alatt. - Természetesen - mondta Deudermont. Sikerült elmosolyodnia és gyengéden vállon veregette Wulfgart, amihez jó magasra kellett nyújtóznia. - Élvezd ki ezeket a pillanatokat a családoddal - fűzte hozzá halkan, mélységes szánalommal. - Szavamra mondom, hogy tavasszal felkutatjuk Sheila Kree-t és Égisz-agyar visszakerül a jogos tulajdonosához. Wulfgar testében minden egyes sejt tiltakozni akart a jelenet ellen, rá akart üvölteni Deudermontra, hogy ő nem egy megtört harcos, hogy majd megtalálja a harchoz vezető utat, minden dühével egyetemben és ami még ennél is fontosabb, azzal a fegyelmezettséggel, amelyet az elsőrangú legénység megkövetelt. El akarta magyarázni a kapitánynak, hogy megtalálja a kivezető utat, meg akarta magyarázni neki, hogy a harcos, aki egykor Wulfgar volt, Beornegar fia, arra vár, hogy kiszabaduljon érzelmei börtönéből és visszatérjen régi énjéhez. De a barbár visszafojtotta gondolatait. Az utóbbi időkben elkövetett veszélyes baklövései fényében nem vitatkozhatott a kapitánnyal - inkább igyekezett könnyedén elfogadni a kapitány udvarias felkérését, hogy tűnjön el a hajójáról. Egy tíznap sem telik be és Vízmélyén lesznek - Wulfgar pedig ott marad. Delly Curtie akkor talált rá Drizztre és Catti-brie-re, amikor azok éppen csomagoltak és arra készültek, hogy másnap kora reggel elhagyják Duedermont házát. - A Tengeri Szellem valószínűleg hamarosan visszatér - mondta nekik.
- Valószínűleg - ismételte Drizzt. - De én attól tartok, hogy tőlünk északra már tudnak valamit Kree és Deudermont összecsapásról. Luskanba megyünk, ahol találkozónk van a barátainkkal és követni fogjuk azt a nyomot, amely elvezet minket a kalózhoz vagy Wulfgarhoz. Delly csak egy pillanatig gondolkodott. - Adjatok egy kis időt, hogy összecsomagoljak és felöltöztessem Colsont - mondta. Catti-brie már akkor a fejét csóválta, amikor Delly még be sem fejezte a mondatot. - Lelassítnál minket - közölte. - Ha Wulfgarhoz indultok, akkor mellettetek vón az én helyem is válaszolta a másik nő eltökélten. - Nem tudjuk, hogy találkozunk-e Wulfgarral - válaszolta Catti-brie teljesen őszintén és magára erőltetett higgadtsággal. - Lehetséges, hogy Wulfgar hamarosan visszatér a Tengeri Szellemmel. Ha pedig ez így van, akkor jobb, ha találkozol véle és elmondod néki mindazt, amit tudsz. - Ha velünk jönnél és közben a Tengeri Szellem befutna Vízmélyére, Wulfgar rettenetesen aggódna miattatok - magyarázta Drizzt. - Jobb ha itt maradsz: a strázsák majd gondoskodnak a te és a gyermeked biztonságáról. Delly néhány pillanatig töprengve méregette őket - a rettegés jól láthatóan kiült lágy vonásaira. Catti-brie ezt világosan látta és teljesen megértette. - Ha előbb találkozunk Wulfgarral, akkor vele együtt jövünk ide vissza - mondta, és ettől Delly jól láthatóan megkönnyebbült. Egy pillanattal később pedig beleegyezően bólintott. - Drizzt és Catti-brie nemsokára távozott, miután a rendfenntartók biztosították őket, hogy Deudermont házát - és benne Dellyt és Colsont -, éjjel-nappal őrizni fogják. - Csak ide-oda bolyongunk - szólt oda a törpekirály lánya a drow-nak, amint maguk mögött hagyták a nagyváros északi kapuját. - És közben Wulfgar odakint hajókázik, fel s alá. Csak abban reménykedhetünk, hogy útjaink hamarosan keresztezik egymást, bár én azt hiszem, hogy miközben mi Luskanba tartunk, S éppen akkor köt ki Vízmélyén. Drizzt még csak halvány mosolyra sem húzta száját társnője vicces szavait és hangszínét hallván. Csak nézett rá izzó tekintettel és ez arra késztette Catti-brie-t, hogy felidézze magában a tegnap éjszakai támadást és ennek veszedelmes következményeit, míg végül a drow komoran csak ennyit mondott. - Csak abban reménykedhetünk, hogy a Tengeri Szellem még a víz felett van és Wulfgar él.
HARMADIK RÉSZ VÉRES ÖSVÉNY Catti-brie ismét megmutatta, hogy jobban ismer mint ahogy én ismerem magamat. Amint ráébredtünk, hogy Wulfgar kimászott sötét verméből és hogy ismét felbukkant az a harcos, aki egykor volt, el kell ismernem, hogy egy kis félelmet és féltékenységet éreztem. Vajon úgy tér majd vissza, mint az a férfi, aki egykor meghódította Catti-brie szívét? Vagy igazából az mindig is az övé volt? Tervezett házasságuk vajon több volt-e, mint egyfajta kényelmes megoldás mindkettejük részéről - több volt-e, mint kis csapatunk két, korban és szépségben összeillő ember tagjának logikus eggyéolvadása? Azt hiszem, hogy mind a két állításban van valami igazság és innen ered az én féltékenységem. Megértettem, hogy olyan módon váltam különlegessé Catti-brie számára, amit soha nem gondoltam volna és azt is, hogy egy részem azt kívánja, ez bárcsak senki másnak nem adatott volna meg vele kapcsolatban. Habár biztos vagyok benne, hogy számos olyan érzést osztunk meg egymással, amelyek mindkettőnknek újak és izgalmasak, nem szívesen gondolok arra a lehetőségre, hogy ó valaha ugyanilyen érzéseket osztott meg valaki mással, még akkor is, ha az egy kedves barát. Talán főként amiatt mert egy kedves barátról van szó! Ám miközben mindezt beismerem, azt is tudom, hogy nagy levegőt kell vennem és minden félelmemet és féltékenységemet el kell fújnom. Emlékeztetnem kell magam arra, hogy szeretem ezt a nőt és hogy ez a nő az átélt tapasztalatoknak az összességeként lett azzá, akit szeretek. Szeretném-e, hogy valódi szülei éljenek? Egyfelől, természetesen igen! De ha nem lennének halottak, akkor Catti-brie soha nem nevelkedett volna Bruenor fogadott lányaként és valószínűleg soha nem telepedett volna le a Jeges Szelek Völgyében sem. Ez pedig azt jelenti, hogy mi valószínűleg soha nem találkoztunk volna. Ezenfelül pedig, ha hagyományos neveltetésben részesült volna emberek között, soha nem lett volna azzá a harcossá, akivé vált, azzá, aki leginkább osztja kalandkedvelő lelkületemet, aki az úton a rá váró nehézségeket jó humorérzékkel fogadja, képes kockáztatni és engedi, hogy kockáztassak - bármiről legyen is szó! -, amikor világunk természeti erői és szörnyetegei ellen szállunk harcba. Úgy gondolom, hogy az utólagos bölcselkedés hiábavaló dolog. Mi, mindannyian számtalan körülménynek köszönhetően éljük jelenlegi életünket és mi mindannyian felelősséggel tartozunk azért, hogy továbblépjünk életünk útján - amennyiben nem tetszik jelen helyzetünk -, hogy jobb ösvényre bukkanjunk, ha a jelenlegi nem való a kedvünkre vagy hogy boldogan rójuk azt, ha erre az életre vágytunk. Még a korábban megtörtént rossz dolgok megváltoztatása is alapvetően befolyásolná azt, hogy kik vagyunk most és azt, hogy ez jó lenne-e avagy sem, úgy vélem, lehetetlen megjósolni. Így hát fogom múltam élményeit és hagyom, hogy Catti-brie is fogja az övéit és megpróbálok nem bánkódni egyikünkén sem. Csupán megpróbálom jelen létünket valami fenségesebb és még csodálatosabb közös életbe olvasztani. És mi hát a helyzet Wulfgarral? Van egy új arája és egy gyermekük, aki születését tekintve egyikükhöz sem tartozik. Ám látva Delly Curtie arcát és azt az önfeláldozást, ahogy odaadta volna magát, csakhogy a gyermek sértetlen maradjon, nyilvánvaló számomra, hogy úgy szereti a kisbabát, mintha az övé lenne. Úgy vélem, hogy ugyanez igaz Wulfgarra is, mivel mind pere, mind legutóbbi viselkedése ellenére, tudom, hogy ki ő valójában, ott mélyen bent, kérges és érzelmileg megkeményedett külseje alatt. Felesége szavaiból tudom, hogy szereti ezt a nőt, hogy szereti Delly Curtie-t, bár azt is tudom, hogy egykor épp így szerette Catti-brie-t is. Mi is a szerelem, ez a misztikus dolog? Mi az, ami előcsalja ezt a megfoghatatlan mágiát? Oly sokszor hallottam embereket arról beszélni, hogy társuk az egyetlen szerelmük és csak ő az, aki teljessé teszi lelküket - annyi biztos, hogy én így érzek Catti-brie iránt és remélem, hogy ő is így érez irántam. Ám lehetséges-e ez, ha logikusan nézzük? Létezik valahol olyan lény, aki valaki másnak a lelkét egészíti ki? Valóban mindenkire vár ilyen társ vagy ez csupán a körülmények függvénye? Vagy az értelmes lények képesek sokakat is szeretni és nem a sors, hanem az alkalom hozza össze őket? Ha logikusan nézem a dolgot, akkor az utóbbira voksolok. Tudom, hogy ha Wulfgar és Catti-brie a világ más-más részén telepedtek volna le - vagy akár én -, akkor valószínűleg mindannyian megtaláltuk volna lelkünk különleges kiegészítő darabját és mindannyian valaki másban leltük volna meg ezt. Logikusan nézve, a különböző fajokkal benépesített, nagy népcsoportok által lakott világban ennek így kell lennie,
hiszen hogyan másként találhatnának egymásra az igaz szerelmesek? Gondolkodó lény vagyok, racionális teremtmény, így hát tudom, hogy ennek kell lennie az igazságnak. De miért van akkor az, hogy valahányszor Catti-brie-re nézek, minden logikus érv elolvad? Emlékszem első találkozásunkra, amikor még éppen csak ifjú nővé serdült - de inkább még csak egy kislány volt - Kelvin Halmának oldalában. Emlékszem, ahogy akkor belenéztem kék szemébe, éreztem meleg mosolyát és nyílt szívét - és ez olyasvalami volt, amivel nem sokszor találkoztam addig, amíg a felszínre nem jöttem -, és akkor határozott kötődést éreztem kettőnk között, olyan mágiát, amelyre nem tudtam magyarázatot adni. És ahogy figyeltem, miként növekszik, ez a kötelék egyre csak erősödött. Az alkalomnak köszönhető-e mindez vagy a sorsnak? Tudom, hogy mit diktál a logika. De azt is tudom, hogy mit mond a szívem. A sors keze volt az. Ő az igazi. Lehet, hogy az alkalom révén egyesek - vagy a többség -, megfelelő társra találhat, de sokkal többről van itt szó, mint egy társ megtalálásáról. Talán csak arról, hogy egyesek szerencsésebbek másoknál. Amikor Catti-brie kék szemébe nézek, amikor végigsimít meleg mosolya és érzem szíve nyíltságát, tudom, hogy én is közéjük tartozom. - Drizzc Do'Urden
TIZENNEGYEDIK FEJEZET BIZONYOSSÁG Szemed és füled az elfen tartod? - kérdezte Sheila Kree Bellanyt, amikor az csatlakozott hozzá szobájában ezen a viharos őszi napon. - Le'lorinel a Véres Gerincen dolgozik és viszonylag ritkán panaszkodik vagy vitatkozik a rá rótt feladatok miatt - felelte a bűbájszővő. - Pont úgy, ahogy aztat én elvárom egy kémtől. Bellany vállat vont és hátrasimította sötét haját - arckifejezése arról árulkodott, hogy nem ért egyet Sheila Kree gyanújával. - Meglátogattam Le'lorinelt a szobájában, anélkül, hogy tudott volna róla. Mágikus úton, amikor azt hitte, hogy egyedül van odabent. Semmi olyasmit nem láttam vagy hallottam, ami miatt kételkednék a történetében. - Egy sötételf - szólt Sheila Kree és a tengerre néző nyíláshoz ment; vörös haját kifújta arcából a süvítő sós szél. - Le'lorinel szavai szerint egy sötételf jár a nyomunkban. - Félig megfordult, hogy szemügyre vegye Bellanyt, aki láthatóan mindezt hajlandó volt elhinni. - Ha ez a sötételf, ez a Drizzt Do'Urden a nyomunkban jár, akkor örülni fogunk, hogy nem intéztük el érvelt a bűbájszövő. Sheila Kree visszafordult a tenger felé és úgy csóválta a fejét, mintha ezt lehetetlennek tartaná. - És mennyi ideig kell még vámunk, amíg kiderül, hogy Le'lorinel kém? - kérdezte. - Addig semmiképpen nem húzhatjuk át Le'lorinelt a hajó hasa alatt, amíg a Véres Gerinc a dokkban áll vihogott Bellany és érvelése javított Sheila hangulatán is. - Remélem, hogy a tél nem lesz hosszú. Nem először beszélgettek erről a kérdésről. Amióta Le'lorinel megérkezett a harci kalapácsot visszaszerezni akaró sötételfről és a törpe királyról szóló vad meséjével, a kalózvezér és tanácsadója, a bűbájszövő számtalan órát és napot töltöttek el arról vitázva, hogy mi legyen a különös elf sorsa. Mellesleg, Sheila úgy vélte, hogy a harci pörölyhöz teljesen becsületes úton jutott, amikor azt megvásárolta a bolond Pocsolya Jositól. Számos alkalommal Bellany úgy távozott vezérétől, hogy azt hitte, Le'lorinel már nem éri meg a másnap hajnalt. Ám az elf még mindig élt. - Látogató, főnöknőm - érkezett egy torokhang az ajtóból. A félogre őr belépett és bevezetett egy fekete hajú, magas és ruganyos nőt, akit két oldalról két másik félogre kísért. Mind Sheila, mind Bellany döbbenten bámultak a jövevényre. - Bors Jule - szólt Sheila hitetlenkedve. - Azt gondútam, hogy mostanra már tiéd Tízvárosnak legalább a fele! A fekete hajú nő, akit nyilvánvalóan felbátorított egykori vezérének szívélyes fogadtatása, kirántotta karjait a két melák szorításából és odalépett Sheilához és Bellanyhoz, majd megölelte őket. - Jól is haladtam - búgta az útonálló. - Egy viszonylag erós banda tartozott hozzám és az egész ügy elég biztonságosnak tetszett. Vagy legalábbis így gondoltam, amíg egy nyomorult sötételf és a barátai fel nem tűntek és véget nem vetettek a mulatságnak. Sheila Kree és Bellany meglepetten néztek egymásra, a kalózvezér még döbbenten fel is horkant. - Egy sötételf? - kérdezte Jule-tól. - És véletlenül nem Drizzt Do'Urdennek hívták ezt a drow-t? Még a varázslók és a papok segítsége nélkül, még az ő fürkésző és hírvivő varázslataik nélkül is gyorsan terjednek a hírek a Kardpart északi részén, különösen akkor ha a törvény kötelékein és előírásain kívüli személyekről. van szó és ez még inkább igaz akkor, ha az aktuális hős olyan fajból származik, amely nem ilyen tettekről ismert. Kocsmáról kocsmára, utcáról utcára, hajóról hajóra és kikötőről kikötőre terjedt a Deudermont kapitány házában történtekről szóló beszámoló, arról, hogy egy titokzatos sötételf és két társa - egyikük egy nagymacska -, miként hiúsították meg a jó kalózvadász otthona elleni gyilkos merényt. Kevesen voltak, akik párhuzamot vontak Drizzt és Wulfgar között és még kevesebben, akik Drizzt és Deudermont között, habár akadtak olyanok, akik tudtak arról, hogy egykor egy sötételf hajózott a Tengeri Szellemen. A történet önmagában elég zamatos volt ahhoz, hogy komoly érdeklődést keltsen, de a városok zsigereiben élők, akik tudták, hogy egy ilyen merénylet egy nemes és hős polgár ellen ritkán szokott öncélú lenni, még nagyobb
érdeklődést mutattak. Egyértelmű jelek mutattak arra, hogy a híres kapitány házában történtek valami többre utalnak. A hír szélsebesben száguldott végig a part mentén - egyhelyütt még egy varázsló is segítette terjedését -, és a beszámolók jóval Drizzt és Catti-brie előtt érkeztek meg Luskanba, ahonnan még gyorsabban röpültek észak felé. Sheila Kree már azelőtt értesült Gayselle elvesztéséről, még mielőtt a sötételf belépett volna Luskan déli kapuján. A kalóz ide-oda rohangált szobájában, felborogatta az asztalokat és ocsmányul káromkodott. Behivatta két félogre őrét, akikkel kiabálhatott és ütlegelhette őket, egészen addig, amíg minden csalódottságát le nem vezette - ez pedig sokáig, nagyon sokáig tartott. Végül, túl kimerülten ahhoz, hogy folytassa, a vörös hajú kalóz elbocsátotta az őröket, talpra állította egyik székét, majd beleroskadt, miközben még mindig átkokat mormolt az orra alatt. Ennek semmi értelme sincs - gondolta. Ki lehet ez az idióta sötételf - ugyanaz, aki meghiúsította Bors Jule azon törekvését, hogy egy erős bandát hozzon létre Tízvárosban - és az ég szerelmére, hogyan bukkanhatott fel Deudermont kapitány házában, éppen időben ahhoz, hogy útját állja Gayselle csapatának? Sheila Kree behunyta a szemét és gondolataiba merült. - Átrendezés? - érkezett egy hang az ajtóból és amikor Sheila kinyitotta a szemét, Bellanyt látta ott, arcán tétova mosollyal. - Hallottá' Gayselle-ről? - kérdezte a kalózvezér. A bűbájszövő megrántotta a vállát, mintha ez mit sem számítana. - Nem ő lesz az utolsó, akit elveszítünk. - Azt gondolom, hogy mostanság túl sokat hallunk egy bizonyos sötételfről - jelentette ki Sheila. - Úgy tűnik, szert tettünk egy ellenségre - helyeselt Bellany. - Még szerencse, hogy előre figyelmeztettek minket. - Hol az elf? - A hajón dolgozik, mint minden áldott nap. Le'lorinel minden feladatát zokszó nélkül végzi mostanában. - Csak egyetlen dolog számít neki. - Egy bizonyos sötételf - értett egyet Bellany. - Eljött az idő, hogy Le'lorinel előrébb lépjen a mi kis bandánkban? - Legalábbis itt az ideje, hogy elbeszélgessünk - felelte Sheila és Bellanynak nem kellett kétszer mondani. Biccentett egyet, majd megfordult és elindult lefelé, hogy megkeresse az elfet, akinek a története sokkal érdekfeszítőbbé vált Bors Jule visszatérésével és a vízmélyi katasztrófáról szóló hírekkel. - Amikor először hoztak elibém, azt gondoltam, elég ha megöletlek és ezzel kész is - jelentette ki Sheila kertelés nélkül. A kalóz bólintott a nagydarab őröknek, mire azok Le'lorinelhez rohantak és szorosan megragadták a karjainál fogva. - Nem hazudtam neked és semmit nem tettem, amivel rászolgáltam... - akart volna tiltakozni az elf. - Óh, dehogyisnem: most pedig megkapod, amit megérdemelsz - nyugtatta meg Sheila. Odasétált az elfhez, megragadta az ingét, majd csúfondárosan elvigyorodott és egy hirtelen rántással letépte a ruhadarabot, derékig lemeztelenítve Le'lorinelt. A két félogre vihogott. Sheila Kree szobája hátsó ajtaja felé intett, az izomkolosszusok pedig átvonszolták foglyukat az ajtón, be egy kisebb helyiségbe, amely üres volt, leszámítva a fal melletti forró tűzzel teli gödröt és a középen elhelyezett kőtömböt - Mit teszel velem? - kiáltotta Le'lorinel, akinek annak ellenére, hogy nyilvánvalóan nagy bajban volt, nyugodt maradt a hangja. - Fájni fog - ígérte meg Sheila Kree, miközben a félogrék felrángatták a kőtömbre az elfet, majd leszorították. Le'lorinel hiábavalóan küzdött erős markukban. - Most pedig, mondd el nekem újra, hogy mit tudsz erről a sötételfről - szólt a kalózvezér. - Már mindent elmondtam, az igazsághoz híven - tiltakozott Le'lorinel. - Mondd el újra - ismételte meg parancsát Sheila. - Igen, tedd meg - szólt egy újabb hang, Bellanyé, aki ekkor lépett a szobába. - Mesélj nekünk erről az elbűvölő alakról, aki hirtelen olyan fontos lett számunkra.
- Hallottam a Deudermont kapitány házában történt öldöklésről morogta Le'lorinel, mivel a félogrék túl erősen szorították le a testét. Figyelmeztettelek titeket, hogy Drizzt Do'Urden veszélyes ellenfél. - Ám te azt gondolod, hogy le tudod győzni - vetette oda Sheila. - Csak erre készültem. - És felkészültél a fájdalomra? - kérdezte a kalóz csúfolódva. Az elf izzó hőt érzett. - Nem érdemlem ezt! - kiáltotta Le'lorinel, de a mondat vége fájdalmas sikolyban halt el, ahogy az izzó és forró fém súlyosan nekinyomódott Le'lorinel hátának. Az égett bőr orrfacsaró bűze töltötte be a szobát. - Most pedig, meséjj el mindent újra Drizzt Do'Urdenrő' - követelte Sheila Kree Le'lorineltől, amikor az nem sokkal később visszanyerte eszméletét és öntudatát. - Mindent, beleértve azt is, hogy mér' akarod olyan átkozottul eltökélten holtan látni. Az elf, aki még mindig a kőtömbön feküdt leszorítva, hosszú és szúrós pillantást vetett a kalózra. - Áh, engedjétek el a bolondot - mondta Sheila a félogréknak. - És tünnyetek el, mindketten! Azok ketten engedelmeskedtek és gyorsan távoztak. Le'lorinel komoly erőfeszítések árán felült. Bellany egy inget nyomott az elf remegő kezébe. - Javaslom, hogy várj még egy kicsit, mielőtt felveszed - közölte a bűbájszövő. Le'lorinel bólintott és többször kinyújtózott, hogy ezáltal valamennyire lazítsa a még merev sebhelyet. - Mindent hallani akarok - mondta Sheila. - Mos' már hozzám tartozol. Le'lorinel egy pillanatig rámeredt, majd nyakát nyújtogatva igyekezett szemügyre venni a jelet, Égisz-agyar lenyomatát, amely az engedelmességet és a hierarchiában elfoglalt helyet jelölte a kalózvezér bandájában. Az elf fenyegetően összehúzott szemmel, a billog okozta égető kínt elsöprő dühvel és összeszorított fogakkal nézett Sheilára. - Elmondok mindent és meg fogod érteni, hogy addig nem nyugszom, amíg Drizzt Do'Urden el nem nyeri a halált az én kezemből. Később a kalózvezér, Bellany, és Bors Jule együtt ültek Sheila szobájában és azt emésztették, amit Le'lorinel mondott Drizzt Do'Urdenről és társairól, akik láthatóan mindannyian Sheilára vadásztak, hogy visszaszerezzék a harci kalapácsot. - Szerencsések vagyunk, hogy Le'lorinel eljött hozzánk - vallotta be Bellany. - Gondolod, hogy az elf le tudja győzni a drow-t? - kérdezte Sheila és lekicsinylően horkantott. - Átkozott sötételf. Sose' láttam egyet se. Nem is akartam soha. - Fogalmam sincs, hogy van-e Le'lorinelnek esélye ez ellen a drow ellen vagy sem - ismerte el Bellany őszintén. - Azt viszont tudom, hogy gyűlölete Drizzt ellen őszinte és mélyről fakad és bármilyenek is az esélyei, számíthatunk arra, hogy az elf vezeti majd a rohamot a sötételf ellen, amikor az majd eljön hozzánk. Ez önmagában is nyereség. - Ahogy befejezte, hangsúlyosan Bors Jule-ra nézett, mint az egyetlenre, aki közülük találkozott a drow-val és barátaival. - Haboznék, ha fogadnom kellene ellenük - mondta Jule. - Kifogástalanul működnek együtt, köszönhetően a több évnyi összeszokott, közös harcoknak és mindegyikük félelmetes, még a félszerzet vakarcs is. - És kik ezek a többiek? - kérdezte a jól láthatóan ideges kalózvezér - Mi van ezze' a Bruenorrral, ezze' a törpekirállyal? Gondoljátok, hogy sereget hozhat ellenünk? Sem Jule, sem Bellany nem tudott ehhez hozzászólni. - Le'lorinel sok mindent elmondott nekünk - vélekedett a bűbájszövő -, de még közel sem teljes a kép. - Amikor a Jeges Szelek Völgyében találkoztam velük, a törpe a barátaival dolgozott együtt, de a klánjától nem kapott támogatást - vetette közbe Jule. - Bár ha Bruenor ismeri a bandád erejét, lehet, hogy úgy dönt, felszítja a Harcpöröly Klán dühét. - És? - kérdezte Sheila. - Akkor kihajózunk, akár tél van, akár nincs - válaszolta Bellany gyorsan. - Sheila rá akart ripakodni, de ekkor észrevette, hogy Jule egyetértően bólint és valóban: az északi Kardpart jeges vizei a tél dacára is veszélytelennek tűntek a seregnyi ellenséges törpe jelentette fenyegetéshez képest. - Amikor Wulfgar Luskanban élt, akkor köztudott volt róla, hogy Arumn Gardpecknek dolgozott, a Zsiványkardban - vetette fel Jule, aki akkoriban szintén a városban tartózkodott. - És Arumn bolond cimborája adta el nekem a harci kalapácsot - jegyezte meg Sheila. - A barbárnak pedig egy ideig volt egy társa, aki mellesleg egy régi barátom - folytatta Jule. - Egy, az árnyékokban lapuló kis tolvaj, akit Csavargó Moriknak hívnak. Sheila és Bellany egymásra néztek és bólintottak. A kalózvezér is hallott már Morikról, még ha nem is túl sok mindent. A bűbájszövő azonban jól ismerte a férfit - vagy legalábbis a tolvaj ezt igyekezett elhitetni
vele -, amikor még a Misztika Vendégtornyában tanult, mint tanítvány. Jule-ra nézett és azon töprengett, amit ő személyesen is tudott a kéjsóvár Morikról és megértette, hogy valószínűleg mit értett ez a gyönyörű, érzéki nő a "régi barát" kifejezés alatt. - Óh, az istenekre - sóhajtott fel Sheila Kree néhány pillanattal később, mert a feje szaggatni kezdett, ahogy oly sok minden világossá vált előtte. Mindkét társa kíváncsian nézett rá. - Deudermont minket üldöz - kezdte magyarázni. - Mit gondútok, mit keres? - Tudjuk, hogy keres egyáltalán valamit? - felelte Bellany, de a mondat végét már lassan ejtette ki, mivel kezdett rájönni á is. - Most pedig Drizzt és a barátnője várt ránk Deudermont házában - folytatta Sheila. - Így hát Deudermont is Égisz-agyart kutatja - következtette ki Bors Jule. - Minden összevág. Ám Wulfgar nincs Drizzttel és a Jeges Szelek Völgyéből érkezettekkel. Vagy legalábbis nem volt... - Wulfgar lehet, hogy Deudermonttal van - fejezte be helyette Bellany. - Ezért megfizetek Pocsolya Josinak, efelől ne legyenek kétségeitek - mondta Sheila komoran és hátradőlt székében. - Nem tudjuk, hogy hol lehet Wulfgar - vetette közbe Jule. - Azt tudjuk, hogy Deudermont valószínűleg nem hajózik Vízmélyétől északra, amíg be nem köszönt a tavasz, így hát ha Wulfgar a kapitánnyal van... Itt szünetet tartott, mivel Sheila felmordult, felugrott a székéből és öklével nyitott tenyerébe csapott. - Nem tudunk eleget ahhoz, hogy dönthessünk - zsörtölődött. Többet kell tudnunk. Kényelmetlen csend telepedett rájuk, amit végül Jule tört meg. - Morik - mondta. Bellany és Sheila kíváncsian nézett rá. - Csavargó Moriknak vannak olyan jó kapcsolatai Luskanban, mint bármely más zsiványnak - jött rá Bellany. - És ahogy azt mondtad, neki már korábban is volt dolga Wulfgarral. Talán tud válaszolni néhány kérdésükre. Sheila csak egy pillanatig gondolkodott. - Hozd ide - parancsolta Bellanynak, aki mágikus képességei révén gyorsan eljuthatott Luskanba, a tél dacára is. A bűbájszövő bólintott, majd szó nélkül felállt és elhagyta a szobát. - Sötételfek és harci pörölyök - szólt Sheila Kree, amikor ő és Jule magukra maradtak. - Egy titokzatos és szép elf látogató... - Ha nem is szép, de egzotikus - értett egyet Jule. - El kell ismernem, nekem is tetszik. Főleg a fekete maszkja. Sheila Kree hahotázni kezdett, ahogy erre az egész őrültségre gondolt és vadul megrázta a fejét, amitől kócos vörös haja szerteszét libbent. - Ha Le'lorinel túléli ezt az egészet, akkor a parancsnokaim közé emelem - mondta. - Óh, a roppant titokzatos, szép és egzotikus elf - helyeselt Jule nevetve. - Bár talán egy kicsit őrült. Sheila erre hitetlenkedve mérte végig. - Hát nem azok vagyunk mindannyian?
TIZENÖTÖDIK FEJEZET POHARAZÁS EGY MOGORVA TÖRPÉVEL Okosabb lehettet vala annál, minthogy engedtelek tikteket a saját kobakotok után menni - köszöntötte Drizztet és Catti-brie-t egy baljóslatú hang, amikor azok ketten beléptek a luskani Zsiványkard ajtaján. Bruenor és Regis a söntésnél ült, szemközt Arumn Gardpeckkel és mindketten kicsit nyúzottnak tűntek a keserves utazástól. - Nem is gondoltam volna, hogy útra keltek - vetette oda Drizzt és egy széken húzott a barátaihoz. - Már alaposan benne járunk az időben. - Jobban, mint ahogy azt gondolnád - mormogta Regis, mire mind a drow, mind Catti-brie magyarázatra várva fordult Bruenor felé. - Ugyan, csak egy apró vihar és semmi olyasmi, amin rágódni kellene - bömbölte a törpe. - Egy hegyi óriásnak talán semmi - motyogta Regis, mire Bruenor felhorkant. - Pofozd helyre a barátimat és ezt a leánykát egy kis borocskával szólt oda a törpe Arumnak, aki már éppen ezen ügyködött. Ahogy az italok elkészültek és Arumn biccentett a két újonnan jött felé, majd távozott, a vörös szakállú törpe arcára komolyság telepedett. - Hol vagyon a fiam? - kérdezte. - Deudermonttal hajózik a Tengeri Szellemen, amennyire tudjuk felelte Catti-brie. - Itt nem kötött ki - szólalt meg Regis. - Mint ahogy Vízmélyén sem, bár még befuthat a tél beállta előtt, fejtegette Drizzt. - Deudermont kapitány általában így szokott tenni, hogy megfelelően felkészíthesse hajóját a közelg8 hideg évszakra. - Utána pedig valószínűleg délre hajózik - tette hozzá Catti-brie. És nem tér vissza Vízmélyére tavaszig. Bruenor ismét felhorkant, egy pofa barna sörrel a szájában, aminek a felét ezáltal Regisre köpte. - Akkor ugyan miért vagytok itten? - dörögte. - Ha a fiam hamarosan Vízmélyén lesz és nem tér vissza oda egy fél évig, akkor miért nem várjátok őtet ottan? - Hagytunk üzenetet - magyarázta Drizzt. - Üzenetet? - ismételte Bruenor hitetlenkedve. - Miféle üzenetet? Azt, hogy szerbusz? Öltözz melegen a télen? Te átkozott ostoba elf, számítottam reád, számítottam arra, hogy visszahozod nékem a fiacskámat. - Ez egy kissé bonyolult - felelte Drizzt. Catti-brie csak ekkor vette észre, hogy Arumn és Pocsolya Josi csendben közelebb oldalogtak és mindketten a fülüket hegyezik. Nem förmedt rájuk, mivel tudta, hogy mindez rájuk is tartozik. - Megtaláltuk Dellyt - közölte és feléjük fordult. - És a gyermeket, Colsont is. - Hogy boldogul az én Dellym? - kérdezte Arumn és Catti-brie figyelmét nem kerülte el, hogy Pocsolya Josi várakozóan beharapja az ajkát. Valószínűleg ő is szerelmes volt a lányba, jött rá Bruenor fogadott gyermeke. - Jól van, akárcsak a kislány - szólt közbe Drizzt. - Bár amikor megérkeztünk, éppen veszélyben forogtak. Négy szúrós szempár meredt rá a baljóslatú szavak hallatán. - Sheila Kree, a kalóz. Legalábbis azt hisszük - adott magyarázatot a drow. - Olyan okokból, amelyeket jelenleg nem ismerek, úgy döntött, hogy egy rablóbandát küld Vízmélyére. - Az én fiacskámat keresvén? - kérdezte Bruenor. - Vagy csak vissza akart vágni Deudermontnak, aki ebben az évszakban végig őt üldözte - vetette fel Arumn, aki jól értesült volt az ilyen dolgokban, hiszen számos pletykát hallott a kocsmájába gyakran betérő matrózoktól. - Vagy ebből vagy abból az okból. Azért tértünk vissza, hogy ezt kiderítsük - felelte Drizzt. - Tudjuk egyáltalán, hogy a Tengeri Szellem még a víz színén van? - kérdezte Regis. A félszerzet szeme kerekre tágult és beharapta az ajkát, ahogy meghallotta a szájából előtörő szavakat összerándulása pedig világosan elárulta, hogy a hajó elsüllyedésének lehetősége milyen súlyos terheket róna Bruenor vállaira. Ám ugyanakkor ez egyenes kérdés volt; Drizzt és Catti-brie még jóval Luskanba való érkezésüket megelőzően megegyezett, hogy felteszik ezt a kérdést Arumnak. Most mindketten kérdően pillantottak a kocsmárosra. - Semmi olyasmit nem hallék, ami ez ellen szólna - felelte Arumn. De ha Sheila Kree elkapta a Tengeri Szellemet, akár hónapok is eltelhetnek, mire ez itt kitudódik. Bár nem hiszem, hogy sikerü't vóna neki. Az a hír járja a kikötőkbe', hogy semmi se tud elbánni a kalózvadásszal a nyílt tengeren.
- Kérlek, nézz utána, hogy mit tudsz kideríteni erről - mondta Drizzt. A pocakos kocsmáros bólintott és intett Josinak, hogy a kérés rá is vonatkozik. - Erősen kétlem még azt is, hogy Sheila Kree a Tengeri Szellem közelébe merészkedne - helyeselt Drizzt, részben Bruenor megnyugtatására, részben pedig azért, mert ez volt az ó véleménye is. - Vagy ha meg is tette, akkor valószínűleg szétvert bandájának maradéka tervelte ki a Deudermont kapitány háza elleni rajtaütést, hogy így fizessenek vissza valamelyest Sheila hajójának elpusztításáért és legénységének elpusztításáért. Öt éven át hajóztam a kitűnő kalózvadásszal és mondhatom, hogy nem találkoztam olyan hajóval, amelyik képes lett volna legyűrni a Tengeri Szellemet. - Vagy a varázslóját, Robillardot - tette hozzá Catti-brie. Bruenor eközben csak bámult rájuk szúrós tekintettel - a törpe szemmel láthatóan elérte türelme határait, eltűnt fia utáni aggodalmától gyötörten. - Akkor mire várunk? - tette fel a kérdést néhány pillanattal később. Hangjából egyértelműen kiérződött, hogy nem nyűgözték le az eddigi fejlemények. - A tl véget vet a Sheila Kree utáni hajszának - magyarázta Drizzt és lehalkította hangját, hogy csak a társaságában ülők hallják. - És valószínűleg a kalóz is visszahúzódik a jeges tengerről az évszak beköszöntével. Valahol pedig ki kell kötnie. Ez láthatóan valamelyest jobban tetszett Bruenornak. - Mi pedig megtaláljuk - közölte elszántan. - És visszakobozzuk a harci pörölyömet. - Remélhetőleg Wulfgar is csatlakozik hozzánk - fűzte hozzá Catti-brie. - És ő leszen az, aki ismét kezébe veheti Égisz-agyart. Ő lesz az, aki megtalálja, hová tartozik ő és hová tartozik a pöröly. Bruenor ennek hallatán köszöntésre emelte söröskorsóját és mindannyian csatlakoztak hozzá, hiszem mindannyian tudták, hogy Catti-brie elképzelése a legoptimistább változatot tükrözi és azt is, hogy ennél valószínűleg sokkal sötétebb út vár rájuk. Az ezt következő beszélgetés során a barátok eldöntötték, hogy az elkövetkező napokat Luskan közvetlen környékének felderítésével töltik, a dokkokat is beleértve. Arumn és Josi, no meg Csavargó Morik amennyiben sikerül ismét rábukkani -, a Tengeri Szellem és Sheila Kree holléte után érdeklődnek majd. Ezzel a tervvel Wulfgarnak is volt rá esélye, hogy beérje őket - már ha megkapja az üzenetet Vízmélyén és a szándékában áll csatlakozni hozzájuk. Az is elképzelhető volt, hogy a Tengeri Szellem Luskanon át tér vissza a Csodák Városába. Drizzt tudta, hogy ha ez így lesz, akkor erre hamarosan sor kerül, hiszen az őszből már nem sok volt hátra. Drizzt rendelt egy kört négyőjüknek, majd intett nekik, hogy várjanak, még mielőtt ihattak volna. Feltartotta saját poharát, hogy újabb köszöntőt mondjon, megerősítve Bruenor előbbi tósztját. - Jobb híreink vannak, mint amire számítottunk, amikor elhagytuk Tízvárost - emlékeztette mindannyiukat. - Mindent figyelembe véve, barátunk életben van, jó és megbízható társak között. - Wulfgarra! - kiáltotta Regis, ahogy Drizzt elhallgatott. - És Delly Curtie-re, meg Colsonra - fűzte hozzá Catti-brie, akinek mosolya Bruenornak és még inkább drow barátjának szólt. - Barátunk remek feleségre bukkant és egy olyan gyermekre, aki Wulfgar figyelő tekintete előtt cseperedik majd fel. - Én csak annyit mondanék, hogy fiút nevelni egy igazi mestertál tanult - mondta még Drizzt és Bruenorra vigyorgott. - És elég baj, hogy olyasvalakitől, aki nem tudott valami sokat arról, hogyan neveljen lányokat - zárta le a bókot Catti-brie, aki hajszálpontosan kivárta azt a pillanatot a megjegyzésével, amikor Bruenor inni kezdte sörét. Ahogy az megjósolható volt, a törpe ennek hallatán kiköpte a sörét, Regis pedig megint elázott. Csavargó Morik kíváncsi, de egyáltalán nem elégedetlen arcot vágott, amikor kinyitotta a kicsiny szállására nyíló ajtót és odabent egy apró termetű, sötéthajú nőt talált, aki rá várt. - Talán rossz ajtót választott - mondta Morik gálánsan, miközben sötét tekintete nem csupán múló érdeklődéssel mérte végig a nőt. A bájos fajtából származott; tökéletesen kecses tartásban ült ott és olyan eleven intelligencia csillogott a szemében, amely mindig is lenyűgözte a Csavargót.
- Sokan vannak, akik rossznak találnák Csavargó Morik ajtaját válaszolta a nő. - De én valóban ezt az ajtót kerestem. - Apró és félénk mosoly jelent meg az arcán és éppúgy végigmérte a férfit, ahogy az mustrálta át. - Eléggé megöregedtél - mondta. Az utalás, hogy ez a csábos teremtmény régebbről ismeri őt, felcsigázta a zsivány kíváncsiságát. Szúrósan meredt a nőre és megpróbálta kitalálni, ki is lehet. - Talán segítene, ha olyan varázslatot mondanék, amitől táncra kel az ágyad - vetette oda az ismeretlen. Vagy sokszínű fények táncolnának körül minket, miközben szeretkezünk. - Bellany! - kiáltott fel hirtelen Morik. - Bellany Tundash! Hány év is telt el azóta? Valóban, a Csavargó évek óta nem látta a bűbájszövőt - utoljára akkor látta, amikor a nő a Misztika Vendégtornyának egyik jelentéktelen tanítványa volt. Milyen vad volt ez a nő! Szinte minden éjjel kiosont a varázslócéhből, hogy Luskan durvább utcáit rója és szórakozzon. És akárcsak számos más csinos nő, aki szórakozásra vágyott, végül Bellany is a Csavargó oldalán és ágyában kötött ki néhány alkalommal. Csodás alkalmak voltak, idézte fel magában őket a zsivány. - Nem olyan sok, Morik - válaszolta a bűbájszövő. - És én azt gondoltam, hogy valami különlegeset jelentettem számodra. - Ekkor lebiggyesztette az ajkát, de úgy, hogy Morik térdei megroggyantak. - Azt hittem, hogy azonnal rám ismersz, a karodba ragadsz és csókok özönével árasztasz el. - Ez olyan tévedés, amit azonnal helyre kell hozni! - mondta Morik és odalépett a nőhöz, kitárt karokkal, mohó és ragyogó arckifejezéssel. Mind Catti-brie, mind Regis korán nyugovóra tért aznap éjjel, míg Drizzt a kocsmában maradt Bruenorral, mivel gyanította, hogy a törpe beszélgetésre vágyik. - Amikor ennek az ügynek vége, neked és nekem el kell mennünk Vízmélyére - kezdte a drow. Megmelegszik majd a szívem, ha hallom, ahogy Colson a nagyapjáról mesél. - A kölyök már beszél? - kérdezte Bruenor. - Nem, még nem - felelte Drizzt nevetve. - De hamarosan fog. Bruenor erre csak bólintott, láthatóan eléggé felzaklatta a dolog. - Jó anyja van - mondta a sötételf némi szünet után. - És ismerjük az apja jellemét. Colsonból remek lányka lesz. - Colson - mormolta Bruenor és félig kiitta sörrel teli korsóját. - Ostoba név. - Elfül van - magyarázta Drizzt. - Két tagból áll, ami tökéletesen összeillik. "Col" annyit tesz, mint "nem", míg a "son" fiút jelent, így a szó szerinti fordítás a következő: "nem fiú" vagyis "lány". Ám ha egymás mellé tesszük a kettőt, akkor annyit tesz: "sötét városból való". Úgy vélem, hozzáillő név, figyelembe véve azt, amit Delly Curtie mondott arról, hogy miként került Wulfgarhoz a gyerek. Bruenor fújt egyet és kiitta a korsót. - Azt gondoltam, hogy a hírektől majd lázba jössz - kockáztatta meg a drow. - Te, aki mindenkinél jobban tudja, hogy milyen örömöt jelent szeretni egy elárvult gyermeket. - Ugyan - horkantotta Bruenor. - És gyanítom, hogy Wulfgar saját ágyékából is születni fognak majd hamarosan unokáid - jelentette ki Drizzt és újabb sört csúsztatott a törpe elé. - Unokák? - visszahangozta Bruenor kétkedően és székével szembefordult a drow-val. - Csak nem képzeled azt vala, hogy Wulfgar az én fiam? - Pedig így van. - Így van? - kérdezte a törpe. - Aztat hiszed, hogy az eltelt egynehány év beforrasztotta szívem sebeit, melyeket á ejtett vala, azzal, amit Catti-brie-vel művelt? - A törpe ismét felhorkant és undorodva a levegőbe lökte kezeit, majd visszafordult a söntéspult felé és miközben óvatosan kezébe fogta sörét, csak ennyit motyogott. - Lehet, hogy csak azért keresem 8tet, hogy jól szájba vágjam azért, ahogy a leányommal bánt. - Aggodalmad nyilvánvaló és őszinte - szólt most Drizzt. - Megbocsátottál Wulfgarnak, akár beismered, akár nem. - Akárcsak én - tette hozzá gyorsan, amikor a törpe ismét felé fordult, fenyegetően összeszűkült szemmel. Mint ahogy Catti-brie is. Wulfgar egy sötét veremben élt, de abból, amit megtudtam, úgy tűnik, hogy kezd visszakapaszkodni a fényre. Ennek hallatán Bruenor vonásai valamennyire meglágyultak, és szokásos horkantása sem volt olyan határozott ezúttal. - Kedvelni fogod Colsont - mondta Drizzt nevetve. - És Delly Curtie-t is.
- Colson - visszhangozta a törpe, miközben nagyon odafigyelt a névre, hogy jól ejtse. Barátjára nézett és megrázta a fejét, de bármennyire is próbálta kimutatni helytelenítését, csúfos kudarcot vallott. - Így hát van egy lányunokám egy oly fiútól, ki nem az enyém és az a leány nem az övé - mondta Bruenor valamivel később, miután mindketten visszatértek italukhoz, hogy néhány pillanatig elmerengjenek ezen. Azt hihetnéd, hogy egyikünk majdcsak rájön, hogy így feleolyan mókás porontyokat nemzeni! - És egy napon majd Bruenornak megszületik a saját fia? - kérdezte Drizzt. - Egy törpe gyermek? A törpe megfordult és hitetlenkedve meredt a drow-ra, de azután eltöprengett a mondottakon egy pillanatig, majd vállat vont. - Éppenséggel lehet - mondta. Visszapillantott a sörére, arca pedig elkomolyodott és Drizzt észrevette, hogy kissé szomorkássá vált. - Már nem vagyok ifjonc, tudád ezt, elf? Évszázadokat láttam jönni s elmúlani és olyan korokra is emlékezem, amikor még Catti-brie és Wulfgar szülei szülei szüleinek a szülei még első hajnalukat sem érték meg. Öregnek érezem magam, nyugodt lehetsz efelől! Érzem a csontjaimban. - Ezt a több évszázadnyi kődöngölés okozta - mondta Drizzt szárazon, de ebben a pillanatban még az á könnyedsége sem tudott áthatolni a törpe komor hangulatán. - És látom a leányomat, ahogy teljesen felnő, és a fiamat is, és most ez a kicsi is... - Bruenor hangja elhalt, és nagyot sóhajtott, majd kiitta korsóját és amint végzett vele, szembefordult Drizzttel. - És ez a kicsi is megöregszik majd és meghal, én pedig még mindig itt leszek a sajgó csontjaimmal. Drizzt teljesen megértette, hiszen ő is hosszú éltű faj gyermeke volt és ismerte Bruenor dilemmáját. Amikor elfek - legyenek azok világos- vagy sötétbőrűek - vagy törpék rövidebb éltű lényekkel - emberekkel, félszerzetekkel, gnómokkal - barátkoztak össze, akkor számíthattak rá, hogy látni fogják, amint barátaik megöregszenek és meghalnak. Drizzt tudta, hogy ez az egyik oka annak, amiért az elfek és a törpék klánszerű elzártságban élnek - akár beismerték, akár nem. Mindkét faj így igyekezett megvédeni magát az érzelmeken alapuló kötelékek elszakadásától. - Sejdíted már, hogy mi miért ragaszkodánk saját fajtánkhoz, te elf? - fejezte be Bruenor és titokban rásandított a szeme sarkából. Drizzt arckifejezése együttérzőből kíváncsiba fordult. Csak nem arra figyelmeztette Bruenor, hogy tartsa magát távol Catti-brie-től? Ez tényleg felkészületlenül érte a drow-t! Rögvest előre is rúgta magát a székén és szúrós pillantást vetett a törpére. Hát azért mutatta ki végre a Catti-brie iránti érzéseit, hogy beleütközzön a törpe jelentette útakadályba? Vagy Bruenornak volt igaza és ő egyszerűen csak bolond volt? A drow hosszú, hosszú pillanatokon át csitította magát és szedte össze a gondolatait. -- Talán azok, akik közülünk elrejtőznek a fájdalom elől, sosem ismerik meg azt az örömet, amely ilyen mélyrehatoló fájdalomhoz vezethet - mondta végül. - Akkor már jobb... - Mi jobb? - szakította félbe Bruenor. - Beleszeretni egyikükbe? Feleségül venni egyiküket? Drizzt még mindig nem tudta, hogy a törpe mire akar kilyukadni. Vajon azt mondja neki, hogy hagyja békén a lányát és hogy a drow bolond volt, amiért csak gondolt is arra, hogy beleszeressen Catti-bri-be? Ekkor Bruenor bólintott. - Igen, jobb beleszeretni egyikükbe - mondta lekicsinylő szortyintással, de Drizzt azt is észrevette, hogy ez önmagának is szól. - Vagy fogni egyiküket és felnevelni, mint sajátidat. A fenébe, talántán nem is csak egyet! Bruenor a drow-ra pillantott, és széles mosolya elővillant ragyogó vörös arcszőrzete alól. Köszöntésre emelte korsóját. Drizzt felé nyújtván. - Hát akkor mindkettőnkre, elf! - zúgta. - Két bolondra, de legalább mosolygós bolondra! Drizzt vidáman emelte köszöntésre saját poharát. Megértette, hogy Bruenor nyersessége mögött nem az elijesztés szándéka lapult, hanem csak meg akart bizonyosodni afelől - a maga törpe módján -, hogy Drizzt felfogta-e annak a mélységét, ami most vele történik. Mindketten visszatértek italukhoz. Bruenor egyik korsót a másik után ürítette ki, míg Drizzt még mindig első, finom borral teli poharát dajkálta. Hosszú percek teltek le, mielőtt ismét megszólaltak volna - Bruenor törte meg a csöndet és komolynak tettetett hangja csak még tréfásabbá tette mondandóját: - Hé, elf, a következő unokám ugye nem lesz csíkos? - Amíg nem nő vörös szakálla, addig nem - felelte Drizzt, lélegzetvételnyi késedelem nélkül. - Hallottam róla, hogy együtt utazgatsz egy nagy barbár harcossal, akit Wulfgarnak hívnak - mondta Bellany Moriknak, amikor a zsivány végre felébredt másnap hajnalban.
- Wulfgarral? - ismételte a Csavargó, miközben kidörzsölte az álmot sötét szeméből és végigsimította mattfekete haját. - Hónapok óta nem láttam. Nem vette észre azt az árulkodó pillantást, ahogy Bellany végigmérte. - Azt hiszem délre ment, hogy megtalálja Deudermontot - folytatta Morik és kíváncsian a nőre nézett. - Én nem vagyok eléggé férfi neked? - kérdezte. A sötét hajú bűbájszöv8 semmitmondóan elmosolyodott és szándékosan nem felelt a zsiványnak. - Csak egy barátom miatt kérdezem - mondta. Morik csúfondárosan elmosolyodott. - Ti ketten, he? - kérdezte. - Én nem is vagyok elég jó? Bellany nagyot sóhajtott és az ágy szélére gördült, miközben maga köré csavarta a lepedőt, majd lerántotta az ágyról, amikor felállt. Morik csak ekkor vette észre - meztelen vállát meglátva -, azt a furcsa jelet. - Szóval hónapok óta nem beszéltél Wulfgarral? - kérdezte a nő és már indult a ruháiért. - Miért kérded? A gyanakvó hangsúly ara késztette a bűbájszövőt, hogy megforduljon és végigmérje Morikot, aki még mindig az ágyban heverészett az oldalán, a könyökére támaszkodva. - Egy barátom meg akarja ismerni - mondta Bellany kurtán. - Úgy tűnik, hogy egy csomóan vannak, akik hirtelen tudni akarnak róla - jegyezte meg a Csavargó. Visszahanyatlott a hátára és egyik karjával eltakarta a szemét. - Mint mondjuk egy sötételf? - érdeklődött Bellany. Morik kikukucskált a karja alól és arckifejezése egyértelmű választ adott a kérdésre. A szemei még inkább elkerekedtek, amikor a bűbájszövő felemelte a szék karfájára vetett köntösét és előhúzott belőle egy vékony, fekete vesszőt. Bellany nem mutatott ugyan rá, de a fenyegetés egyértelmű volt. - Gyorsan öltözz fel - mondta a nő. - Úrnőm beszélni akar veled. - Az úrnőd? - Most nincs időm elmagyarázni - felelte Bellany. - Hosszú út áll előttünk és bár vannak varázslataim, amelyekkel meggyorsíthatom utunkat, jobb lenne, ha egy órán belül eltűnnénk Luskanból. - Hová megyünk? - vakkant rá Morik. - Nem tervezem, hogy elmegyek... Hangja elhalt, amikor Bellany visszatért és sokat láttatni engedő mozdulattal egyik térdét ráhelyezte az ágy szélére, miközben fejét előrehajtotta és ujját végighúzta lebiggyesztett ajkán. - Kétféle módon csinálhatjuk ezt, Morik - magyarázta halkan és nyugodtan, de már ez a nyugalom is túlságosan sok volt a szerencsétlen és meghökkent zsivány érzékszerveinek. - Az egyik módfelett kellemes lesz számodra, efelől biztosíthatlak és kezeskedem arról, hogy épségben térsz vissza Luskanba, ahol barátaid minden kétséget kizáróan szóvá teszik majd széles és állandó mosolyodat. Morik csak néhány pillanatig méregette a csábos alakú nőt. - Ne is fáraszd magad azzal, hogy elmondod a másik lehetőséget. - Arumn Gardpeck nem látta őt - számolt be Catti-brie -, sem a Zsiványkard többi törzsvendége, pedig ók szinte minden nap látni szokták Csavargó Morikot. Drizzt alaposan fontolóra vette a hallottakat. Természetesen lehetséges volt, hogy a zsivány távolléte - nem volt sem a szállásán, sem a többi ismert törzshelyén -, pusztán véletlen egybeesés. A Morikhoz hasonló emberek állandóan mozgásban voltak - egyik ügyletből ki, a másikba be, egyik tolvajlást követte a másik. De már több, mint egy napja kereste a négy barát a zsiványt és felhasználtak minden, rendelkezésükre álló erőforrást - még a luskani városi őrséget is -, de nyoma sem volt a fickónak. Tekintettel arra, hogy mi történt Vízmélyén Sheila Kree embereivel és hogy Morikról köztudott volt, hogy Wulfgar cimborája, Drizzt nem örült ennek az eltűnésnek. - Küldtél üzenetet a Vendégtornyon keresztül? - kérdezte a drow Regist. - Nem varázslók ezek, hanem rablók - felelte a félszerzet. - De igen, át fogják adni az üzenetet Robillardnak, a Tengeri Szellem varázslójának, amint rábukkannak. Több, mint egy fél erszénnyi aranyba került, mire meggyőztem őket, hogy csinálják meg. - Egy egész erszényt adtam néked a kifizetésükre - közölte Bruenor szárazon. - És még a rubinfüggőmmel is több, mint egy fél erszénnyibe került, mire meggyőztem őket, hogy csinálják meg - tisztázta Regis. Bruenor erre csak lehajtotta a fejét, majd megcsóválta azt. - Nos, ez azt jelenti vala, hogy közel fél erszényre való aranyamat tetted el, gondolom megőrzésre, Bendőkorgi. - Óvakodott attól, hogy nyíltan fogalmazzon, főóleg tanúk jelenlétében.
- Mondtak valamit a varázslók a Tengeri Szellemről? - kérdezte Catti-brie. - Tudják-e, hogy még a víz színén van? - Azt közölték velem, hogy semmi olyasmiről nincs tudomásuk, ami ennek az ellenkezőjére utalna - felelte Regis. - Vannak kapcsolataik a kikötőkben, köztük számos kalóz. Ha a Tengeri Szellem valahol Luskan közelében elsüllyedt volna, akkor azt azonnal megünnepelték volna, méghozzá jó hangosan. Ez nem volt valódi bizonyosság, de azért a másik hármat reménykedéssel töltötte el. - Ami megint visszavezet minket Morikhoz - mondta Drizzt. - Ha Kree elsőként akar lecsapni, hogy elriassza Deudermontot és Wulfgart, akkor lehet, hogy Morik vált célponttá. - Deudermontnak mi köze van ehhez a zsiványhoz? - tette fel Catti-brie a tökéletesen logikus kérdést, amelyet Drizzt láthatóan átlépett. - Talán Morik Sheila Kree szövetségese - okoskodott Regis. - Egy informátor? Drizzt már akkor a fejét rázta, még mielőtt a félszerzet befejezte volna a mondatot. Morikkal folytatott rövid találkozása alapján nem hitte, hogy a férfi az lenne. Bár azt be kellett látnia, hogy a Csavargó hűségét szemmel láthatóan nem túl nehéz megvásárolni. - Mit tudunk Kree-ről? - kérdezte. Azt tudjuk vala, hogy a közelben sehol sincsen - válaszolta Bruenor türelmetlenül. - És aztat is tudjuk, hogy csak az időnket pazarékoljuk itten! - Ez így van - helyeselt Catti-brie. - De az idő kezd rosszabbra fordulni északon - vetette közbe Regis. - Talán délen kellene kezdenünk a keresést. - Minden jel arra mutat, hogy Sheila Kree északon horgonyoz -- felelte Drizzt gyorsan. - A híresztelések, amelyeket hallottunk Moriktól és Pocsolya Jositól, arra utalnak, hogy valahol északon van. - Jó hosszú a part innentől a Sodródó Jég Tengeréig - szólt közbe Bruenor. - Akkor hát várnunk kell? - tette fel gyorsan a kérdést Regis. - Akkor hát indulnunk kell! - vágott vissza a törpe ugyanolyan gyorsan és mivel Drizzt és Catti-brie is egyetértett barátjukkal, még aznap elhagyták Luskant, órákkal azután, hogy Morik és Bellany távoztak. Az utóbbiak azonban, akiket számos varázslat segített és tudták, hogy hova tartanak, hamarosan messze, nagyon messze jártak már.
TIZENHATODIK VÁRATLAN BARÁTSÁG Mint mindig, most is Wulfgar hagyta el elsőként a Tengeri Szellemet amikor a szkúner besiklott Vízmélye számos dokkjainak egyikébe és az egyik hosszú móló mellé simult. Ezúttal azonban nem voltak olyan fürgék a barbár léptei, mint máskor, annak ellenére, hogy már alig várta, hogy ismét lássa Dellyt és Colsont. Deudermonttal történt utolsó komoly beszélgetése több, tnint egy tíznappal korábban, számos dolgot helyre tett benne és arra késztette, hogy tükörbe nézzen. Es nem tetszett neki, amit ott látott. Tudta, hogy a kapitány a barátja, méghozzá igaz barátja, aki megkímélte az életét, annak ellenére, hogy a bizonyítékok arra vallottak, hogy ő és Morik megpróbálták meggyilkolni. Deudermont akkor is hitt benne, amikor senki más nem. Egyetlen kérdés nélkül mentette meg a kalózvadász a Foglyok Karneváljáról, anélkül, hogy bizonyosságot akart volna arról, hogy Wulfgar nem vett részt az élete kioltására irányuló összeesküvésben. Deudermont örömmel fogadta őt a Tengeri Szellem fedélzetén és számos alkalommal megváltoztatta a hajó útirányát, csakhogy megpróbáljanak az illékony Sheila Kree nyomára bukkanni. És amikor harag fortyogott benne, mert Deudermont szándékosan arca elé tartotta a tükröt, hogy meglássa benne magát a hazafelé tartó úton, nos, Wulfgar még akkor sem tagadhatta a tükörképében látottak igazságát. Deudermont a lehető legtapintatosabban mondta el, hogy kivé is vált valójában. Wulfgar pedig többé nem tagadhatta ennek igazságát. Tudta, hogy a Tengeri Szellemen töltött napjai véget értek, legalábbis erre az évadra. Ha a szkúner délnek fordul, mint ahogy télen általában tenni szokta lényegében ez volt az egyetlen járható út ilyenkor -, akkor úgyis kevés az esély arra, hogy összeakadjanak Sheila Kree-vel. És ha a hajó nem a kalóz nyomát kutatja, akkor mi értelme lenne a fedélzetre venni Wulfgart, főleg akkor, ha a barbár harcos és meggondolatlan harcmodora hátrányos a legénység számára? Wulfgar tudta, hogy ez mindennek a magva. Ez volt az az igazság, amit a tükörben látott. Beornegar fia korábban soha nem gondolt magára másként, mint harcosként. Életében Wulfgar sokszor tett olyasmit, amire nem volt büszke - bár semmi sem mart belé olyan elevenen, mint az, amikor megütötte Catti-brie-t. De még akkor is volt egyvalami, amibe belekapaszkodhatott. Harcos volt, a Jeges Szelek Völgyéből származók közül a legnagyobb és legendája túlszárnyalt mindenkit, aki a Jávorszarvas törzsébe - vagy bármely más törzsbe -, született. Ő volt az a harcos, aki karja erejével és meggyőződésével egyesítette a törzseket, a barbár aki olyan magasra hajította harci pörölyét, hogy az letörte a barlang tetején függő óriási jégcsapot és ez a természetes fegyver lándzsaként zuhant rá a nagy fehér sárkányféreg, Jéghalál fejére. Ő volt az a harcos, aki dacolt Calimport hőségével és orgyilkosaival, aki ízekre szedte egy hírhedt gazember céhházát, csakhogy kiszabadítsa félszerzet barátját. És mindenekelőtt, ő volt Drizzt Do'Urden társa, a Csarnok Vándorainak egyik tagja, annak a csapatnak a tagja, amelyről legendák szóltak, bármerre is jártak. De ez most már nem így volt. Most már nem tarthatott igényt a nagyszerű harcos címére - semmiképpen sem a kalózokkal vívott csatáját követően, amely katasztrófával is végződhetett volna. Azóta nem, hogy a barátja, Deudermont - aki őszinte és együttérző barát volt -, a szemébe nézett és megmutatta az igazságot, még akkor is, ha ez megsemmisítő igazság volt. Megtalálja-e Wulfgar valaha is bátor szívét, amely vezérfonalaként mutatta az utat érzelmi válságai során? Lesz-e még belőle ismét az a büszke harcos, aki egyesítette a törzseket, aki segített visszahódítani Mithrill Csarnokot, aki egész Torilon végigkergetett egy hírhedt bérgyilkost, csakhogy megmentse félszerzet barátját? Vagy Errtu mindörökre ellopta ezt tőle? Vajon a démon tényleg megtörte Beornegar fiának lelkét? Vajon a démon örökre megváltoztatta személyiségét? Miközben Vízmélye utcáit rótta, a Deudermont házának otthont adó dombocska felé haladva, Wulfgar nem tagadhatta annak lehetőségét, hogy az ember, aki egykor volt, hogy a harcos, aki egykor volt, mindörökre elveszett. Azonban nem volt benne biztos, hogy ez mit is jelent. Ki is ő valójában? Mélyen gondolataiba merült, amíg el nem érte Deudermont kapitány kúriájának ajtaját, ahol egy éles és ismeretlen hang rá nem parancsolt, hogy álljon meg és közölje, mit akar. Wulfgar felpillantott, kristálykék szeme körbevillant és szemügyre vette a ház körül álló katonákat és a bejárati ajtó zárja körül a széthasadt fa világosabb színét. A barbár érezte, amint a gyomra felkavarodik és harcos ösztönei egyértelműen elárulták, hogy valami rettenetesen nincs rendjén, míg szíve azt súgta hogy veszély fenyegeti Dellyt és Colsont. Wulfgar félig
dühös, félig rémült mordulással a ház felé kezdett rohanni, ügyet sem vetve arra a három katonára, aki futva igyekezett elvágni útját, alabárdjaikkal a kezükben. - Engedjétek át! - kiáltotta egy hang az utolsó pillanatban, éppen mielőtt a barbár belerohant volna az alabárdosokba. - Wulfgar visszatért! A Tengeri Szellem befutott! A katonák félreálltak - a leghátsó bölcsen visszafutott a házhoz és belökte az ajtót, mert különben a barbár szinte biztosan darabokra zúzta volna azt. Wulfgar berohant Deudermont otthonába. De szinte azonnal csúszva le is fékezett az előcsarnok oldalában, mert meglátta Dellyt, aki szorosan a karjában tartva Colsont, éppen a f8lépcs8n tartott lefelé. A nő rámeredt, kipréselt egy halvány mosolyt, amit sikerült addig fenntartania, amíg el nem érte lépcső alját - ott azután megtört és szabadon ömlöttek elő könnyei, miközben Wulfgar várakozó karjába rogyott, aki gyengéden átölelte. Az idő megállt számukra, ahogy ott álltak, egymáshoz bújva - mindkettejüknek szüksége volt a másik támogatására. Wulfgar órákig képes lett volna így maradni, de ekkor meghallotta maga mögött Deudermont kapitány meglepett kiáltását, amelyet Robillard átkozódása követett. Wulfgar gyengéden eltolta magától Dellyt és megfordult, ahogy a két újonnan érkezett belépett. Ők hárman csak álltak ott, értetlenül pillantgattak szerteszét és tekintetük még nagyobb hitetlenkedést árult el, amikor Delly magyarázatot adva a baljós látványra, megszólalt és ezt mondta: - Sheila Kree. Deudermont később rábukkant az ablaknál álló, magányos Wulfgarra, aki a lent megtörő hullámokat nézte. Ez ugyanaz az ablak volt, amelyen át Drizzt és Catti-brie érkezett, hogy megmentsék Dellyt és Colsont. - Remek barátokat hagytál hátra a Jeges Szelek Völgyében - mondta a kapitány, miközben Wulfgar mellé lépett, de nem nézett rá a nagydarab férfira, inkább a kinti látványt tanulmányozta. Amikor a barbár nem válaszolt, rápillantott és látta, hogy fájdalom torzítja el vonásait. - Arra gondolsz, hogy itt kellett volna lenned és megvédened Dellyt és Colsont? - kérdezte a kapitány nyíltan. Felpillantott Wulfgarra, aki ránézett, de egyáltalán nem rosszallóan, habár nem tűnt valami vidámnak. - Láthatóan te ezt hiszed - vágott vissza a barbár. - Miről beszélsz? - kérdezte a kapitány. - Csak azért, mert én arra utaltam, hogy esetleg nem kellene részt venned a Tengeri Szellem következő útján? Mi értelme lenne? Azért csatlakoztál hozzánk, hogy megtaláljuk Sheila Kree-t és délen nem fogunk rábukkanni, márpedig szinte biztos, hogy arra megyünk. - Még most is? - kérdezte Wulfgar, egy kissé meglepve. - Miután Kree támadást indított a házad ellen? Miután két barátod kihűlten hever a földön, mert meggyilkolták a kalóz orgyilkosai? - Nem vitorlázhatunk északra., ha megjönnek a téli szelek - felelte Deudermont. - Így hát délnek tartunk, ahol bőségesen találunk ugyanolyan gyilkos és bajkeverő kalózokat, mint Sheila Kree. Ám ne hidd, hogy megfeledkezem a házamat ért támadásról - tette hozzá a kapitány elszánt ábrázattal. - Amikor a meleg tavaszi szelek fújni kezdenek, a Tengeri Szellem visszatér és ha kell, akár a Sodródó Jég Tengerére is elhajózom, hogy megtaláljam Kree-t és megfizessek neki. Deudermont ekkor szünetet tartott és Wulfgarra meredt, amíg a barbár nem viszonozta pillantását. - Persze csak akkor, ha sötételf barátunk el nem bánik vele addigra - fűzte még hozzá a kapitány. Wulfgar ismét összerezzent és visszafordult a tenger felé. - A támadás közel egy hónapja történt - foiytatta Deudermont. Drizzt valószínűleg mostanra már messze jár Luskantól északra, a vadat űzve. Wulfgar bólintott, de még csak nem is pislogott a kijelentés hallatán és a kapitány jól látta, hogy a nagy ember tényleg gyötrődik. - Gyanítom, hogy a drow és Catti-brie örömmel üdvözölnék régi barátjukat - kockáztatta meg. - El akarod átkozni Drizztet, hogy ezt kívánod neki? - kérdezte Wulfgar halálosan komolyan. Jeges tekintetét Deudermontra szegezte, amikor kimondta a csúfondáros szavakat és pillantásában gúny, harag és egy adag beletörődés látszott. Deudermont csak néhány pillanatig állta pillantását, és közben felmérte az előtte álló férfit. Majd vállat vont és csak ennyit mondott:
- Legyen ahogy akarod. De meg kell mondanom neked, Wulfgar ki a Jeges Szelek Völgyéból származol, hogy az önsajnálat nem áll jól neked. Ezzel a kapitány megfordult és kisétált a szobából, magára hagyva a barbárt nyugtalanító gondolataival. - A kapitány azt mondta, hogy addig maradhatunk, amíg akarunk - magyarázta Wulfgar aznap este Dellynek. - Egész télen és tavasszal is. Majd találok valami munkát: nem idegen tőlem a kovácsmesterség és jövőre már saját házunk lesz. - Vízmélyén? - kérdezte a szemmel láthatóan aggódó nő. - Talán. Vagy Luskanban vagy bárhol máshol, amirál úgy gondolod, hogy a legjobb Colsonnak. - A Jeges Szelek Völgyében? - kérdezte a nő habozás nélkül, mire Wulfgar válla megroggyant. - Problémás vidék az, telis-tele nehézségekkel - felelte a barbár, aki megpróbált tényszerű maradni. - Teli erős emberekkel - fűzte hozzá Delly. - Teli hősökkel. Wulfgar arca világosan elárulta, hogy tudja, mire megy ki a játék. - Teli gégemetszőkkel és tolvajokkal - mondta zordan. - Olyan népekkel teli, akik becsületes vidékekről menekültek el. Nem olyan hely, ahol egy kislány nővé cseperedhet. - Én ismerek egy lányt, aki módfelett erőssé és becsületessé vált ott -erőltette tovább a témát a tántoríthatatlan Delly. Wulfgar körbenézett, látszólag dühösen és feszülten, de Delly tudta, hogy most megfogta. Figyelembe véve egyre mogorvább arckifejezését, eltöprengett, hogy ez mennyire volt okos dolog és arra gondolt, hogy felveti, maradjanak egyelőre Vízmélyén, így szabadítván ki férjét a kutyaszotítóból. Ám ekkor Wulfgar kerek-perec bevallotta, hogy mi az igazság. -Nem térek vissza a Jeges Szelek Völgyébe. Aki egykor voltam, már nem én vagyok és nem akarom újra látni azt a helyet. Hagyom, hogy népem törzsei nélkülem boldoguljanak. - És hagyod, hogy a barátjaid né'küled boldoguljanak, még akkó is, ha neked akarnak segítni? Wulfgar egy hosszú pillanatra rámeredt, miközben fogát csikorgatta a vádló szavak hallatán. Elfordult és levette az ingét, mintha ezzel befejezettnek tekintené az ügyet, de Delly Curtie-t nem lehetett ilyen könnyen eltántorítani. - És te becsületes munkáról beszé'sz - mondta és bár a férfi nem fordult felé, nem is hagyta ott. - Olyan becsületes munkáró', mint kalózokra vadászni Deudermont kapitánnyal? Nem mondhatod, hogy nem adott tisztes fizetséget és közbe' még a harci kalapácsod is visszaszerezheted. Wulfgar lassan, fenyegetően fordult vissza. - Égisz-agyar nem az enyém - jelentette ki és Delly Curtie-nek be kellett harapni az alsó ajkát, nehogy ráordítson. - Olyan férfié, aki meghalt, azé a harcosé, aki nincs többé. - Eztet nem gondúhatod komolyan! - kiáltotta Delly és azonnal fel is ugrott, hogy átölelje. Ám Wulfgar kartávolságra tolta magától és kérlelhetetlen pillantással meredt rá. - Még azér' sem akarod felkutatni Drizztet és Catti-brie-t, hogy köszönetet mondj nekik, amiér' megmentettek engem és a kisbabánkat? kérdezte a láthatóan sértődött nő. - Vagy ez nem is oly nagy ügy neked? Wulfgar vonásai ellágyultak, magához vonta Dellyt és szorosan átölelte. - Ez minden, ami számít nekem - suttogta felesége fülébe. - Minden. Ha valaha is összefutok Drizzttel és Catti-brie-vel, köszönetet mondok majd nekik. De nem kelek útra, hogy felkutassam őket. Erre nincs szükség. Tudják, hogy mit érzek. Delly Curtie ekkor átadta magát férje ölelésének és hagyta, hogy itt érjen véget a beszélgetés. Azonban azt is tudta, hogy Wulfgar becsapja önmagát. Drizztnek és Catti-brie-nek fogalma sem lehetett arról, hogy mit érez férje igazából. Hiszen honnan is tudhatták volna, amikor még maga Wulfgar sem tudta? Delly nem tudta, hogy mit tegyen: kényszerítse-e a harcost vissza a gyökereihez, vagy hagyja, hogy ez az új személyisége érvényesüljön. Ha ismét azzá lenne, aki egykor volt, az megtörné-e, ha viszont egy hétköznapi kováccsá lenne, akkor kísértené-e hősi és félelmet nem ismerő egykori énje? Ezekre a kérdésekre Delly Curtie nem tudott választ adni. Az elkövetkező néhány napban komor hangulat telepedett Wulfgarra. Örömét lelte Dellyben és Colsonban ők lettek a páncélja az érzelmi zűrzavar ellen, amely most benne háborgott, de világosan látta, hogy még
felesége is egyre kiábrándultabb vele kapcsolatban. A nő többször is megpróbálta azt sugallni férjének, hogy talán meg kellene próbálnia meggyőznie Deudermontot, hogy vegye a Tengeri Szellem fedélzetére, amikor kifutnak dél felé, ami hamarosan várható volt. Wulfgar értette, hogy mi áll igazából ezek mögött a sugallatok mögött: szegény Delly csalódottsága, akinek hallgatnia kellett az ő vég nélküli zsörtölődését, aki nem tehetett semmit, csak ült ott és figyelte, amint férjét szétszaggatják az érzelmei, melyeket nem tudott uralni. A barbár gyakran elhagyta a házat ez alatt a néhány nap alatt és még munkát is sikerült találnia a Vízmélyén működő számos kovácsműhely egyikében. Akkor is dolgozott, amikor a Tengeri Szellem kifutott. Akkor is dolgozott, amikor egy nappal ezután egy teljesen váratlan látogató toppant be a műhelybe.. - Látom, hogy munkára fogtad azokat a hatalmas izmokat - mondta Robillard, a varázsló. Wulfgar hitetlenkedve nézett a férfira, és arcán a meghökkenést a gyanakvás váltotta fel. A kezében tartott nagy pörölyt erősen megmarkolta, miközben szemügyre vette a jövevényt, készen arra, hogy azonnal az alak arcába vágja, ha az bármiféle varázslásba kezdene. Wulfgar tudta, hogy a Tengeri Szellem már messze jár a kikötőtől és azt is tudta, hogy Robillard elég jól ismert a kalózok körében ahhoz, hogy egy másik varázsló mágia segítségével felöltse az alakját. A Deudermont házát ért támadást figyelembe véve, a barbár egy szemernyit sem akart kockáztatni. - Én vagyok az, Wulfgar - kuncogott Robillard, aki láthatóan tökéletesen leolvasta a barbár minden kételyét a vonásaiból. - Néhány nap múlva csatlakozom csak a kapitányhoz és a legénységhez. Egy apróbb varázslattal a hajóra teleportálok, arra a helyre, amit éppen az ilyen alkalmakra készítettem elő. - Amennyire én tudom, korábban még sosem tettél ilyet - jegyezte meg Wulfgar, aki még mindig erősen gyanakodott és szorítása sem gyengült a kalapácson. - Korábban még soha nem dajkáltam egy összezavarodott barbárt vágott vissza Robillard. - Nahát - szólalt meg egy nyers hang. Egy őszes hajú és szakállú, pocakos férfi sétált be, akinek bőrét és haját korom feketítette be. - Vásárolni akar valamit vagy javíttatni? - Csak Wulfgarral akarok beszélni és semmi több -- közölte Robillard kurtán. A kovács a földre köpött, majd egy piszkos ronggyal megtörölte a száját. - Nem azér' fizetem, hogy beszélgessen - mondta. - Azér' fizetek, hogy dolgozzon. - Majd meglátjuk - felelte a varázsló. Visszafordult Wulfgar felé, de a kovács megindult felé, ujjával Robillardra mutatott és megismételte mondandóját. A varázsló unott arckifejezéssel nézte Wulfgart, aki megértette, hogy ha nem csitítja el gyakorta haragos főnökét, hamarosan munkaadó nélkül marad. Finoman vállon veregette a kovácsot és olyan erővel, aminek még az egész életét nehéz munkával töltő férfi sem állhatott ellen, kiterelte onnan. Amikor Wulfgar visszatért, arca maga volt a harag maszkja. - Mit akarsz, varázsló? - kérdezte nyersen. - Azért jöttél ide, hogy gúnyolódj rajtam? Azért, hogy közöld velem, mennyivel jobb a Tengeri Szellemnek, hogy én itt vagyok a szárazföldön? - Hmm - mondta Robillard és megvakargatta az állát. - Felteszem, hogy ez az igazság. Wulfgar kristálykék szemei fenyegetően összeszűkültek. - De nem ezért jöttem, én nagy, ostoba ... bármi is vagy - jelentette ki Robillard és ha idegesítette is a barbár ugrásra kész testtartása, nem mutatta. - Felteszem, azért jöttem, mert lágyszívű vagyok. - Jól álcázod. - Szándékosan - válaszolta a varázsló habozás nélkül. -- Mondd csak, úgy tervezed, hogy az egész telet Deudermont házában töltöd és közben... itt dolgozol? - A mondatot lekicsinylő horkantással fejezte be. - Elégedett lennél, ha elhagynám a kapitány házát? - felelt a kérdésre kérdéssel Wulfgar. - Van valami terved a házzal? Mert ha igen, akkor azonnal távozok, méghozzá most rögtön. - Nyugodj már meg, dühös óriásom - válaszolta Robillard egyértelműen lekezelően. - Nem tervezek semmit a házzal, mivel ahogy azt már az előbb mondtam, hamarosan visszatérek a Tengeri Szellemre és családom sincs, amelyet hátrahagynék a parton. Jobban kellene figyelned. - Akkor hát egyszerűen csak kívül akarsz tudni - következtetett Wulfgar. - Kívül a házon és Deudermont életén. - Ez egy teljesen más kérdés - válaszolta Robillard szárazon. Mondtam, hogy kívül akarlak tudni vagy kérdeztem, hogy akarsz-e maradni?
Belefáradva a szópárbajba és a varázslóba, Wulfgar felnyögött és visszatért a munkájához, jó nagyokat csapva a fémlapra súlyos pörölyével. - A kapitány azt mondta, hogy maradhatok -- mondta. - Úgy terveztem, hogy elég pénzt gyűjtök ahhoz, hogy vehessek egy saját lakást. Már most is elmennék, mivel nem akarok tartozni senkinek, ha nem lenne Delly és Colson, akiről gondoskodnom kell. - Pont fordítva - mormogta Robillard alig hallhatóan, de azért elég hangosan ahhoz, hogy Wulfgar meghallja; a barbár azt is tudta, hogy nem véletlenül. - Csodás terv - mondta a varázsló immár hangosabban. - És ezt fogod csinálni, míg egykori barátaid odakint járnak és talán megöletik magukat, hogy visszaszerezzék a mágikus pörölyt, amelyhez túl ostoba vagy, hogy birtokold! Ragyogó, i 7ú Wulfgar! Wulfgar abbahagyta munkáját, felegyenesedett, kalapácsa kiesett a kezéből, miközben csodálkozástól tátott szájjal állt ott. - Ez az igazság, nem így van? - kérdezte a rendíthetetlen varázsló nyugodt hangon. A barbár válaszolni akart, de egyetlen értelmes szava sem volt, amivel védekezhetett volna ez ellen a brutális és nyílt támadás ellen. Bármennyire is szerette volna megfogalmazni válaszát, bármennyire is szeretett volna olyan szavakat mondani, amelyektől jobban érezné magát, egyetlen tény számított csak: az, hogy Robillard megállapítása pontos volt. - Nem tudom megváltoztatni azt, ami megtörtént - mondta a legyőzött barbár és lehajolt, hogy felvegye a kalapácsát. - Ám munkálkodhatsz azon, hogy helyrehozd a rosszat, amit elkövettél - mutatott rá Robillard. - Ki vagy te Wulfgar, a Jeges Szelek Völgyéből? És ami még fontosabb, ki akarsz lenni? Semmi barátságos nem volt Robillard éles hangvételében, sem abban, ahogy ott állt mereven, akár egy prédára leső sólyom, dacosan karba font kezekkel és végtelen fölényről árulkodó arccal. Ám az a tény, hogy a varázsló egyáltalán érdeklődést mutatott Wulfgar nyomorúsága iránt, meglepte a barbárt. Azt hitte - és nem ok nélkül -, hogy Robillard egyetlen vele kapcsolatos gondja az, hogy miként tudná távoltartani őt a Tengeri Szellemtől. Wulfgarnak a varázslóra vetett haragos pillantása lassan átadta helyét az önmagát gúnyoló kuncogásnak. - Az vagyok, akit magad előtt látsz - mondta és szélesre tárta karjait, hogy megmutassa magát és bár kovácskötényét. - Sem több, sem kevesebb. - Azt az embert, aki hazugságban él, hamarosan elnyeli az - jelentett ki Robillard. A barbár mosolya gyorsan homlokráncolásba ment át. - Wulfgar, a kovács? - kérdezte Robillard szkeptikusan és felhorkant. - Nem vagy munkás, és csak magadat teszed bolonddá, ha azt hiszed, hogy az új elfoglaltságod által elbújhatsz az igazság elől. Harcosnak születtél, harcosként nevelkedtél és annak képeztek ki, és még élvezted is a hivatásod. Hányszor rohant Wulfgar csatába, Tempus dalával az ajkán? - Tempus - mondta a barbár undorral. - Tempus cserbenhagyott engem. - Tempus veled volt és a harcosok kódexébe vetett hited óvott meg a próbatételeid során - vágott vissza Robillard hevesen. - Az összes próbatételed során. - Nem tudod, hogy min mentem keresztül. - Nem törődöm vele, hogy min mentél keresztül - felelte a varázsló. A kijelentés és hangjának puszta ereje elég volt ahhoz, hogy meghátrálása kényszerítse Wulfgart. - Csak azzal törődöm, amit most magam előtt látok: egy hazugságban élő férfit, aki fájdalmat okoz mindenkinek a környezetében és önmagának is, mivel nincs elég bátorsága, hogy szembenézzen saját, valódi énjével. - Egy harcos lennék? - kérdezte kétkedve Wulfgar. - Mégis Robillard az, aki távoltart engem a hivatásomtól. Robillard az, aki arra kéri Deudermont kapitányt, hogy távolítson el a Tengeri Szellemről. - Nem tartozol a hajóhoz, ebben biztos vagyok - felelte a varázsló higgadtan. - Legalábbis most nem. - A Tengeri Szellem nem való olyannak, aki saját démonait űzve rohan előre. Mi azért vagyunk sikeresek a kalózok ellenében, mert mindannyian tudjuk, hogy hol a helyünk. Ám én azt is tudom, hogy nem tartozol ide se, ebbe a vízmélyi kovácsműhelybe. Figyelj a szavamra itt és most, Wulfgar, ki a Jeges Szelek Völgyéből való. Barátaid szörnyű veszély felé tartanak és akár bevallod, akár nem, ezt teérted teszik. Ha nem csatlakozol hozzájuk most, vagy ha legalább nem keresed meg őket és beszéled le őket útjukról, annak következményei lesznek. Ha Drizzt Do'Urden és Catti-brie veszélybe kerül, miközben Égisz-agyart keresik, bármi is lesz a végkimenetel, egész életedben bánni fogod ezt. Nem amiatt az ostobaság miatt, hogy
hagytad elveszni a kalapácsot, hanem sokkal inkább amiatt a gyávaság miatt, ami arra késztet, hogy ne csatlakozz hozzájuk. A varázsló itt hirtelen elhallgatott és csak állt, miközben meredten nézte a barbárt, aki kifejezéstelen arccal meredt maga elé és emésztette az elhangzottak igazságát. - Már közel egy hónapja útra keltek - mondta Wulfgar, nem túl meggyőzően. - Bárhol lehetnek mostanra. - Annyi biztos, hogy Luskanon áthaladtak - felelte Robillard. - Még a mai napon el tudlak juttatni oda, ott pedig vannak kapcsolataim, akik segíthetnek a keresésben. - Csatlakozol hozzám? - Egykori barátaid felkutatására igen - válaszolta Robillard. - Égiszagyart illetően? Majd meglátjuk, bár nem igazán az én ügyem. Wulfgar úgy állt ott, mint akit a legcsekélyebb szellő is el tudna fújni. Előre-hátra himbálózott, egyik lábáról a másikra állt és kifejezéstelen volt az arca. - Ne utasítsd el a lehetőséget - figyelmeztette Robillard. - Ez egy esély, hogy választ találj a téged gyötrő kérdésekre és egy esély, hogy levesd a válladról a bűntudatod, ami különben mindörökre nyomni fogja vállad. Ezt kínálom neked, de az élet útjai túlságosan tekergőzőek ahhoz és telve vannak váratlan kanyarokkal, hogy azt reméld, lesz még egy ilyen lehetőséged. - Miért? - kérdezte Wulfgar csendesen. - Már világosan elmagyaráztam, hogy miért foglalkoztat jelenlegi állapotod, valamint, hogy hiszek abban, hogy itt az ideje eddigi téves lépteidet helyes útra terelned - válaszolta a varázsló, de Wulfgar már azt megelőzően a fejét csóválta, hogy Robillard befejezte volna a mondatot. - Nem - tisztázta a barbár. - Miért te? - Amikor a varázstudó nem válaszolt azonnal, Wulfgar folytatta: Felajánlod, hogy segítesz, bár eddig kevés barátságot tanúsítottál irántam és én sem próbáltam meg a barátságodat keresni. Most mégis itt vagy, tanácsot és segítséget ajánlva. Miért? Drizzthez és Catti-brie-hez fűződő barátságod miatt? Vagy hogy megszabadulj tőlem, hogy távolt tarts az imádott Tengeri Szellemtől? Robillard ravaszkás mosollyal felelt: - Igen, azért.
TIZENHETEDIK FEJEZET MORIK SZEMLÉLET MÓDJA Kicsit készséges ahhoz képest, hogy fogoly, én csak annyit mondok - szólt oda Sheila Kree Bellanynak, miután három kimerítő órán át faggatták Csavargó Morikot, aki önként elmondott mindent, amit csak tudott Wulfgarról, Drizztről és Catti-brie-ről. A kalózvezér minden egyes szavát körültekintően hallgatta, főként a Drizzttel kapcsolatosakat. - Morik hitvallása önmaga megóvása - magyarázta Bellany. - Ennyi és semmi több. Magának Wulfgarnak a szívébe is tőrt döfne, ha saját élete ezt követelné. Morik nem fog örülni, ha Drizzt és Wulfgar ellenünk támad. Megtalálja annak módját, hogy kimaradjon a harcból és nem fog segíteni nekünk elpusztítani egykori társát, de az életét sem fogja kockáztatni azzal, hogy ránk támadjon. És kockáztatni sem fogja azt a jobb jövőt, amelyről tudja, hogy megadhatjuk neki. Ez nem az ő módszere. Sheilának nem okozott nehézséget, hogy megértse a közösséghez fűződő hűségen felülemelkedő személyes haszonszerzést. Szinte biztosra vette, hogy gégemetszőkből álló bandájában ez a hozzá fűződő lojalitás forrása. Az embereit csak a fenyegetések és az ígéretek tartották össze - mivel mindannyian tudták, hogy a legtöbb személyes haszonra Sheila Kree vezérsége alatt tehetnek szert. Hasonlóképpen tudták azt is, hogy ha megpróbálnának elmenni, akkor a halálos kalózvezér és kiváló tisztjeinek haragjával kellene szembenézniük. A fal mellett üldögélő Bors Jule még inkább meg volt győződve arról, hogy Morik az igazat mondja. Minden, amit a Csavargó mondott tökéletesen összevágott azzal, amit á tudott meg Drizztről rövid tízvárosi tartózkodása alatt. - Ha a drow-nak és Catti-brie-nek az a szándéka, hogy felkutassa a harci pörölyt, akkor számíthatunk arra is, hogy a törpe, Bruenor és a félszerzet, Regis is csatlakozik hozzájuk - mondta. - És ne hagyjuk figyelmen kívül a Drizztet kísérő párducot se. - Semmiről nem feledkezünk el - nyugtatta meg Sheila Kree. Mint ahogy örömmel tölt el az is, hogy Le'lorinel eljött hozzánk. - Lehet, hogy az elf felbukkanása a lehető legszerencsésebb dolog helyeselt Bellany. - Morik gyakorol már az elffel? - kérdezte a kalózvezér, utalva arra, hogy Le'lorinel, akinek rögeszméjévé vált Drizzt, arra kérte át, hogy szemtől szembe találkozhasson az új jövevénnyel, aki személyesen is tapasztalatokat szerzett a gyűlölt sötételffel kapcsolatosan. Bors Jule hangosan felnevetett a kérdés hallatán. Nem sokkal azután, hogy megérkezett az Arany Öblöcskébe, az elf órákat töltött el vele, utánozni próbálva azokat a mozdulatokat, amelyeket Drizztnél látott, még ha azoknak nem is volt köze a harchoz. Le'lorinel tudni akarta, hogy milyen hosszúakat lép, hogyan tartja a fejét, amikor beszél egyszerűen mindent tudni akart a gyűlölt drow-ról. Jule tisztában volt vele, hogy Morik valószínűleg semmi értékeset nem tud mutatni az elfnek, de azzal is tisztában volt, hogy az ennek ellenére újra és újra elismételteti majd vele Drizzt mozdulatait és a szavait. Jule még soha nem látott senkit, aki ennyire megszállott lett volna. - Morik valószínűleg máris Le'lorinelnél van és minden kétséget kizáróan azt a mondatot ismétli el, ami megütötte a fülét Drizzt és Catti-brie beszélgetésében - válaszolta Bellany és a somolygó Jule-ra pillantott. - Figyeljed őket a mágijádddal - utasította Sheila a bűbájszövőt. Figyeljé' minden szóra, amit Le'lorinel kiejt, minden mozdulatra, melyet Morik felé tesz. - Még mindig attól félsz, hogy ellenségeink küldték az elfet, hogy így tereljék el a figyelmünket? - kérdezte Bellany. - Le'lorinel érkezése egy kicsit túlságosan is kapóra jött - jegyezte meg Jule. - Én inkább attól félek, hogy a bolond elf elindul, hogy felkutassa Drizztet és a barátjait, még mielőtt ők találnának meg minket - magyarázta Sheila. - A kompánia akár tíznapokat is eltő'thet a hegyek között, anélkül, hogy az Arany Öblöcske vagy a Dóm-szurdok közelébe jutnának és én azokat az ellenségeket szeretem, akik jó messze járnak innet. - Én inkább tüzet gyújtanék, hogy idecsaljam őket - mondta Jule halkan. - Adósuk vagyok és szándékomban áll mindenért megfizetni. - Nem is beszélve a náluk levő rengeteg mágikus tárgyról - helyeselt Bellany. - Úgy vélem, jó hasznát tudnám látni egy olyan társnak, mint Guenhwyvar és nem gondolod Sheila, hogy remekül mutatnál, ha a sötételf állítólag csodás szablyái a te oldaladon függnének? Sheila Kree bólintott és gonoszul elmosolyodott.
- Ezt a csapatot úgy kell elkapnunk, hogy mi diktáljuk a feltételeket és nem ők - fejtegette. - Idehíjjuk őket, ha készen állunk a fogadásukra, ha már a tél alábbhagyott egy kissé. Megaggyuk Le'lorinelnek azt a harcot, amelyre a makacs bolond évek óta áhítozik és remélem Drizzt elbukik vele szemben. Ha nem, akko' legalább kevesebb felé kell osztni a kincset. - Ha már erről van szó - vetette fel Jule -, észrevettem, hogy ogre barátaink közül többen ki-be járnak és a környéken vadásznak. Úgy vélem jól tennénk, ha rövid pórázra fognánk őket, amíg a Drizzt Do'Urden ügy be nem fejeződik. - Egyszerre csak néhányan járnak ki - felelte Sheila Kree. - Már elmondtam annyit Choguruggának, amennyit kellett. Bellany nem sokkal később távozott és önkéntelenül is elmosolyodott, ahogy arra gondolt, miként is alakulnak a dolgok. Általában a tél rettenetesen eseménytelen szokott lenni, de a mostani jó harcot és kincseket ígért, no meg Csavargó Morik behatóbb megismerését azokhoz az időkhöz képest, amikor á még csak egy tanítvány volt Luskanban. Úgy tűnt, remek telük lesz. Ám Bellany azt is tudta, hogy Sheila Kree-nek igaza van, amiért aggódik Le'lorinel miatt. Ha nem vigyáznak, az árült elf Drizzthez fűződő rögeszméje katasztrófához vezethet. Bellany egyenesen a szobájába ment és ott összegyűjtötte a fürkész varázslatokhoz szükséges komponenseket, ráhangolódván arra a tágas és sziklás barlangra, amelyet Sheila Kree jelölt ki Le'lorinelnek és figyelte, ahogy Morik és az elf a kardok táncát járják - az utóbbi újra meg újra elismételtette a Csavargóval mindazt, amit a különös sötételfről tudott. - Hányszor kell még elmondanom, hogy az nem volt harc? - zihálta Morik, aki széttárta és lefelé tartotta kezeit, mindkettőben tőrt tartván. - Nem volt kedvem folytatni, amikor láttam, hogy milyen remek a drow és a barátja. - Nem volt kedved folytatni - ismételte Le'lorinel szándékosan. Ami azt jelenti, hogy te kezdted. És épp az imént vallottad be, hogy láttad, milyen remek a sötételf. Úgyhogy mutasd meg nekem, méghozzá most, különben megmutatom, hogy én milyen remek vagyok! Morik félrebillentette a fejét és féloldalasan elmosolyodott, elengedve füle mellett az elf hencegéssel vegyes fenyegetését. Vagy legalábbis úgy tett. Valójában Le'lorinel nagyon is nyugtalanította. A Csavargó úgy élt túl számos évet a kemény utcákon, hogy ismerte szóbajöhető ellenségeit és barátait. Ösztönösen tudta, hogy mikor kell harcolnia, mikor kell blöffölnie és mikor kell futnia. Ez a találkozás gyorsan a harmadik rovatba került, mivel Morik számára kiszámíthatatlannak bizonyult Le'lorinel. Felismerte, hogy az elf rögeszméje érthetetlen, sőt már az őrület határait súrolja. Ezt tisztán látta azokban az izzó kék és arany szemekben, amelyek rámeredtek az alól a nevetséges maszk alól. Vajon Le'lorinel tényleg megtámadná, ha nem adná meg a kért információt, méghozzá úgy, ahogy azt láthatóan elvárja? Ebben egy pillanatig sem kételkedett, mint ahogy abban sem, hogy ő itt vereséget szenvedne. Egyik legjobb támadórutinját Drizzt Do'Urden szinte játszi könnyedséggel védte ki és másodpercek alatt végezhetett volna Morikkal, ha akarja - és amennyiben Le'lorinel tényleg becsületesen akar megvívni a drow-val... - Holtan akarod látni, de miért? - kérdezte a Csavargó. - Ez az én dolgom és nem a tiéd - felelte Le'lorinel kurtán. - Olyan haragosan szólsz hozzám, mintha én nem tudnék vagy nem akarnék segíteni neked - mondta Morik és nyugalmat erőltetett a hangjába. - Talán van rá mód... - Ez az én harcom és nem a tiéd - érkezett a válasz, amely legalább olyan éles volt, mint a Csavargó tőrei. - Ha, egyedül Drizzt és a barátai ellen? - következtette ki Morik. Megindíthatnád ragyogó és győztes támadásod a drow ellen, hogy azután holtan terülj el, amikor Catti-brie oldalról higgadtan lelő. Az íja... - Mindent tudok Taulmarilról, Guenhwyvarról és a többiekről nyugtatta meg őt az elf. - Saját feltételeim szerint találkozom majd Drizzttel, és legyőzöm őt szemtől szembe, ahogy azt az igazság megköveteli. Morik felnevetett. - Ő azért nem annyira gonosz fickó - fogott bele mondandójába, de a Le'lorinel szemében megjelenő vadállatias kifejezés láttán úgy döntött, tanácsos lesz témát váltania. - Talán jobb lenne, ha inkább egy nőt találnál magadnak - fűzte hozzá a Csavargó. - Elfet vagy embert: oly sok vonzó van közöttük. Szeretkezz inkább, barátom! Ez a valódi igazság!
A szemekben tükröződő vélemény teljesen meglepte őt, mert ugyan nem várt egyetértést, de ugyanakkor ilyen fokú kétkedést és hitetlenkedést sem. - Milyen idős vagy? - erőltette a témát Morik. - Hetven? Ötven? Még kevesebb? Ezt oly nehéz megmondani az elfeknél és igen, én irigykedem is rátok emiatt. Ám tagadhatatlanul jóképű vagy, az a fajta karcsú szépség, akit a nők annyira szeretnek. Találj hát magadnak egy szeretőt, barátom. Vagy inkább kettőt! És ne tedd kockára az életedből hátralevő évszázadokat, csak azért, hogy megvívjon Drizzt Do'Urdennel. Le'lorinel előrelépett egyet. Morik gyorsan visszahúzódott és finoman úgy fordította egyik tőrét, hogy azt ellenfele maszkos arcába hajíthassa, ha az követné. - Nem élhetek! - kiáltotta az elf dühösen. - Látnom kell, hogy az igazság beteljesül! A puszta gondolat, hogy egy sötételf rója a felszínt, barátságosságot és jóságot tettetve, sért mindent, ami vagyok és amiben hiszek. Ez a csaló, ez a Drizzt Do'Urden sértés összes ősömre nézve, akik elűzték a drow-kat a felszínről a fénytelen mélységekbe, ahova tartoznak. - És ha a sötételf visszatérne a fénytelen mélységekbe, oda is követnéd? - kérdezte Morik és arra gondolt, hogy meglelte a rést az elf logikájának falán. - Minden drow-t megölnék, ha meglenne hozzá a hatalmam - acsarogta Le'lorinel. - Az egész fajt eltörölném erről a világról és még büszke is lennék rá. Megölném nagyasszonyaikat és gyilkos martalócaikat. Tőröm belemélyedne minden egyes drow gyerek szívébe! Az elf minden mondatnál lépett egyet előre, Morik pedig bölcsen lépett egyet hátra, a veszélyes zónán kívül maradva, maga elé tartva kezeit, készenlétben tartott és a levegőben suhogtatott tőrökkel, így próbálván meg lecsendesíteni a kitörni készülő vihart. Végül Le'lorinel megállt és rámeredt. - Most pedig megmutatod nekem, hogy pontosan hogy is zajlott le a találkozód Drizzt Do'Urdennel vagy magam tegyem próbára harci képességeidet és így mérjem fel a drow tudását, annak alapján, amit eddig megtudtam az összecsapásotokról? Morik felsóhajtott és megadóan bólintott. Majd úgy állította Le'lorinelt, ahogy Drizzt helyezkedett el azon az éjszakán a luskani sikátorban és megmutatta az elfnek a támadó- és a védőrutint. Újra és újra, majd megint és megint, ahogy az várható volt. Bellany az egész párviadalt meglehetősen nagy élvezettel nézte végig. Örömét lelte Morik könnyed mozdulataiban, de nem tagadhatta, hogy Le'lorinel még nála is szebben mozog a harcban - kecsesen és simán. Bellany hangosan nevetett, amikor felidézte magában a Csavargó baklövéseit. Amikor végül befejezték a kardok táncát, a nő hallotta, amint Morik merészen azt mondja: - Remek harcos vagy, csodálatos fegyverforgató. Nem kérdőjelezem meg a képességeidet, barátom. Ám figyelmeztetlek, hogy Drizzt Do'Urden jó, méghozzá nagyon jó. Talán jobb mindenkinél egész északon. Ezt nem csak rövid találkozónkból tudom, hanem azokból a történetekből, amelyeket Wulfgar mesélt, együtt töltött időnk alatt. Látom rajtad, hogy haragod őszinte, ám mégis könyörögve kérlek, gondold újra tervedet. Drizzt Do'Urden nagyon jó és tényleg hatalmas batátai vannak. Ha ezt az utat követed, meg fog ölni. És mennyi évszázadot pocsékolsz el így! Morik meghajolt, megfordult és gyorsan lelépett - Bellany gyanította, hogy az ő szobája felé tart. Ez a gondolat kedvére való volt, mivel Le'lorinel és a Csavargó bemutatója felizgatta és úgy döntött, hogy nem hívja fel a figyelmet Morik tévedéseire. Legalábbis egyenlőre nem. Így sokkal mókásabb volt. Morik valóban fontolóra vette, hogy benéz Bellanyhoz, miután elhagyta Le'lorinel gyakorlótermét. Az elf inkább szórakoztatta, mint megrémisztette - a Csavargó teljesen bolondnak tartotta, aki egy élet összes lehetséges élvezetét és élményét vesztegette el egy olyan sötételf elleni véres bosszúra, akit a legjobb volt békén hagyni. Morik szemében nem igazán számított, hogy Drizzt jó vagy rossz fiú volt-e. Le'lorinel küldetésének egyetlen értékmérője az volt, hogy vajon a drow keresi-e az elfet vagy sem. Ha keresi, akkor jól teszi, hogy elsőként csap le, ha pedig nem, akkor egy idiótáról van szó. Drizzt pedig nem kutatott az elf után, ezt Morik ösztönösen tudta. A drow azért jött hozzá, hogy információt kérjen Wulfgarról és Égisz-agyarról, de semmit sem mondott egy olyan elfről, akit Le'lorinelnek hívnak. Drizzt nem vadászott az elfre és valószínűleg azt sem tudta, hogy az elf vadászik rá.
Morik befordult egy oldalfolyosóba és egy rosszul záródó faajtóhoz ért. Nagy erőfeszítés árán sikerült keresztülpréselnie magát rajta és kilépett a mögötte elterülő, magasan a szirtfalon elhelyezkedő kiugróra mintegy kétszáz lábbal alatta hullámok törtek meg a sziklákon. Morik a sziklanyúlványon átvezető ösvényre gondolt, amelyen át a kőhalom másik oldalán található szurdokba juthatna és az ottani csapást követve maga mögött hagyhatná Sheila Kree-t. Valószínűleg viszonylag könnyedén átjutna az ottani őrszemeken és kevés erőfeszítéssel messze, nagyon messze érne, mielőtt észrevennék eltűnését. Ám most már viharfelhők gyülekeztek északnyugaton, a Sodródó Jég Tengere fölött és a szél is hidegre fordult. Nem biztos, hogy élve eljutna Luskanba és nem lenne kellemes utazás, még ha sikerülne, akkor sem. Bellany pedig már bebizonyította, hogy meg tudja találni a városban. Morik elvigyorodott, ahogy fontolóra vette a többi lehetséges útvonalat. Bár nem tudta pontosan, hogy hol van - Bellany mágiát használt, hogy egyik helyről a másikig jussanak idejövet -, de gyanította, hogy nem lehet messze a tél ellen esetlegesen menedéket adó helytől. - Ah, Lord Feringal, vársz-e látogatókat? - suttogta maga elé a Csavargó, de minden egyes szónál elnevette magát, mivel aligha gondolta komolyan, hogy Auckneyba meneküljön, még akkor sem, ha ki tudná találni, merre eshet a város az Arany Öblöcskétől. A megfelelő ruházat nélkül még Moriknak, a zsiványnak sem lett volna könnyű eljátszania a vízmélyi Lord Brandeburg szerepét, amellyel egyszer már lóvá tette Auckney urát, Lord Feringalt. Morik felnevetett, amikor elképzelte magát, amint a havas hegyekben barangol, bár ez az ötlet egyáltalán nem volt komoly. Mindössze megnyugtatta az a tudat, hogy valószínűleg le tudna lépni, ha akarna. Mindezi végiggondolva, Morikot nem lepte meg, hogy a kalózok viszonylag hosszú pórázra engedték. Ha felajánlották volna neki, hogy visszaviszik Luskanba és soha többé nem háborgatják, nem volt benne biztos, hogy élt volna a lehetőséggel. Az élet kemény volt a városban, még a Morik-félék ravaszságával és hírnevével rendelkezőknek is, míg az öbölben sokkal könnyebbnek tűnt élni, és Bellany minden bizonnyal gondoskodik majd arról, hogy még kellemesebbé tegye itt tartózkodását. De mi van Wulfgarral? Mi van Drizzt Do'Urdennel és Catti-brie-vel? Morik a jeges tengerre nézett és alaposan fontolóra vette, hogy tartozik-e egykori útitársának. Igen, törődött Wulfgarral, ezért akkor és ott elhatározta, hogy amennyiben a barbár az Arany Öblöcske ellen támadna és megpróbálná visszaszerezni Égisz-agyart, á minden tőle telhetőt megtenne, hogy megpróbálja meggyőzni Sheila Kree-t - de még inkább Bellany-t -, hogy ne öljék meg, hanem csak fogják el egykori cimboráját. De az ég szerelmére, tartozott-e Csavargó Morik Drizzt Do'Urdennek? Vagy Catti-brie-nek? Az alacsony termetű, sötéthajú tolvaj nyújtózkodott egyet és szorosan átfogta magát karjaival, védekezésül a jeges szél ellen. Bellanyra és meleg ágyára gondolt és habozás nélkül elindult arrafelé. Le'lorinel rosszkedvűen álldogált egyhelyben a gyakorlóteremben, miután Morik távozott és annak búcsúszavain merengett. Tudta, hogy a férfi tévedett. Az elf persze nem kételkedett abban, hogy az igazat mondta Drizzt harci képességeiről. Le'lorinel jól ismerte a drow hőstetteiről szóló történeteket. Ám Morik nem tudhatta, hogy ő már évek óta készül erre a harcra, nem tudhatta, hogy milyen messzire merészkedett el annak érdekében, hogy biztosan legyőzze Drizzt Do'Urdent. Ám Le'lorinel nem tudta olyan könnyen elhessegetni a Csavargó figyelmeztetését. Márpedig harca Drizzttel mindenképpen bekövetkezik, ismételte magában újra meg újra, miközben a megfelelő varázslatokat rejtő gyűrűjét babrálta. De még ha pontosan úgy is alakul minden, ahogy azt eltervezte és amire készült, akkor is valószínűleg két halott lesz, nemcsak egy. Ám legyen.
TIZENNYOLCADIK FEJEZET CSAPÁS ÉS FÜST A szőrmékbe bugyolált négy barátot, akiket megedzettek a Jeges Szelek Völgyében leélt évtizedek, nem különösebben zavarta a Luskantól messze északra rájuk váró télies idő. A hó helyenként mély volt, máshol a csapások voltak jegesek, ám a kis csapat rendületlenül tört előre. Bruenor törtetett az élen, Catti-brie és Regis előtt, utat vágva zömök testével, míg Drizzt oldalról irányította őket. Remekül haladtak figyelembe véve az évszakot és a terepakadályokat, bár persze a törpe talált okot a zsörtölődésre. - Átkozott tünékeny elf, még csak át sem töri a kérgét! - mormogta, miközben átcsörtetett egy nyiladékon, ahol derékon felül ért a hó, miközben Drizzt félig korcsolyázva, félig futva suhant előre a hó megkérgesedett felszínén. - Rá kellene venni, hogy egyék többet és szedjen fel némi húst azokra a vézna tagjaira! A törpe mögött haladó Catti-brie erre csak elmosolyodott. Tudta akárcsak Bruenor -, hogy Drizzt kecses mozgása sokkal inkább egyensúly, semmint tömeg kérdése. A drow tudta, hogy miként ossza el tökéletesen testsúlyát és mivel mindig egyensúlyban volt, azonnal át tudta csúsztatni súlyát a másik lábára, ha megérezte, hogy a hó kezd beroppanni alatta. Catti-brie körülbelül olyan magas volt, mint Drizzt és még egy kicsivel könnyebb is nála, de mégsem volt képes úgy haladni, ahogy azt a sötételf tette. Mivel a drow a hó tetején járt, ahelyett, hogy utat fúrt volna bele, kiváló rálátással bírt a környező hegyes-völgyes fehér vidékre. Nem messze oldalt észrevett egy csapást - még friss volt, nem régen taposhatta le valaki vagy valami, azzal a módszerrel, ahogy azt Bruenor is tette. - Megállni! - kiáltotta. Alig mondta ezt ki, még egy furcsaságot vett észre: előttük, nem messze tőlük, füstkígyó emelkedett a magasba, vékonyan, mintha csak egy kéményből jönne. Ezen csak egy pillanatig töprengett el, majd visszapillantott a csapásra, amely nagyjából ugyanabba az irányba haladt. Azt találgatta, hogy vajon találkozik-e a kettő. Talán egy prémvadász él ott, vagy egy remete. Mivel úgy vélte, hogy barátai jó hasznát látnák egy kis pihenésnek, gyorsan megindult az ösvény felé. Közel egy tíznap telt el Luskan elhagyása óta és csak kétszer bukkantak jó menedékre - az első éjszakát egy gazdánál töltötték, míg a rákövetkezőt egy barlangban. Drizzt már nem reménykedett annyira, hogy menedékre találnak, amikor elérte a hóba fúrt utat és megpillantotta a sajátjánál kétszer akkora lábnyomokat. - Mitet találtál, elf? - kiáltott oda neki Bruenor. Drizzt jelzett a többieknek, hogy maradjanak csendben és csatlakozzanak hozzá. Talán nagydarab orkok - közölte, amikor ismét együtt voltak. - Vagy kistermetű ogrék. - Vagy barbárok - vetette fel Bruenor. - Az emberek közt nékik van a legnagyobb lábuk, amit csak láttam. Drizzt alaposabban szemügyre vette az egyik jól látható nyomot és egészen fölé hajolt, alig néhány hüvelyknyire tőle. Megrázta a fejét. - Túl súlyos léptek ezek és nehéz csizmát viselnek, nem azokat az őzbőr lábbeliket, amilyeneket Wulfgar népe szokott hordani - magyarázta. - Akkor ogrék - mondta Catti-brie. - Vagy nagy orkok. - Rengeteg van belőlük ezekben a hegyekben - szólt közbe Regis. - És a füst felé tartanak - jelentette ki Drizzt és előremutatott, az égre bodorodó vékony oszlopocska felé. - Lehet, hogy a rokonjaik csinálták a füstöt - vonta le a következtetést Bruenor. Ferde vigyorral az arcán fordult Regis felé. - Derítsd ki, Bendőkorgi. A félszerzet elsápadt és arra gondolt, hogy talán túl jó munkát végzett a múltkor az ork táborban, amikor ő és a törpe Luskanba tartottak. Nem fog ugyan kibújni a kötelezettsége alól, de ha ezek valóban ogrék, akkor súlyos hátrányban lesz velük szemben. Ráadásul tudta, hogy az ogrék egyik legkedveltebb csemegéje a félszerzet husi. Amikor töprengése végeztével felpillantott, látta, hogy Drizzt őt nézi és mindent értően mosolyog, mintha csak a gondolataiban olvasna. - Ez a munka nem Regisnek való - mondta a sötételf. - Már csinált ilyet a Luskanba tartó úton - ellenkezett Bruenor. Méghozzá jól csinálta. - De nem ilyen hóban - felelte Drizzt. - Egyetlen tolvaj sem találna árnyékot ebben a fehér ragyogásban. Nem, együtt megyünk és megnézzük, hogy barátra vagy ellenségre találunk-e. És ha ogrék? - kérdezte Catti-brie. - Azt gondolád, hogy már esedékes egy harc?
Drizzt arckifejezése világosan elárulta, hogy nem kellemetlen számára a gondolat, de azután megrázta a fejét. - Ha ők nem törődnek velünk, akkor jobb, ha mi is ugyanezt tesszük - mondta. - De jobb lenne tudni, hogy mi vár ott ránk: talán menedék és finom vacsora. Drizzt elindult, a többiekhez képest valamelyest oldalt és kicsit előrébb helyezkedve, míg a Catti-brie-ék Bruenorral az élen -, a kitaposott csapást követték. A törpe előhúzta nagy fejszéjét és keresztbe fektette pajzsos kezén, egyszarvú sisakját pedig jó alaposan a fejébe nyomta - több volt, mint harcrakész. Mögötte Catti-brie nyilat helyezett Taulmaril húrjára, amelyet próbaképpen meghúzogatott Ha ezek orkok vagy ogrék és valóban egy tisztességes menedéket építettek maguknak, akkor Catti-brie teljes joggal számíthatott arra, hogy jóval az éj leszállta előtt birtokba veszik a kunyhójukat. Túlságosan jól ismerte Harcpöröly Bruenort ahhoz, hogy azt gondolja, a törpe kitér az efféle bestiákkal vívott harc elől. - Rajtad a sor, hogy tűzifát hozzál - mordult rá Donbago öccsére, Jeddithre. A fiatalembert a torony ajtaja felé lökte. - Mindannyian megfagyunk reggelre, ha nem hozol! - Egen, tudom - zsörtölődött az ifjú katona, és közben beletúrt zsíros hajába, nyakon csípve egy tetvet. Átkozott idő. Nem kéne még ilyen hidegnek lennie. A toronyban tartózkodó másik két fegyverforgató egyetértően hümmögött. A tél korán és keményen csapott le a Világ Hátára, az egyszerű őrtorony kövein átsüvítő jeges széllel, amely belemart a húsba. A kandallóban tűz égett, de kezdett lelohadni és nem volt elég fájuk, hogy kitartson éjszakára. De mivel odakint bőségesen volt, nem aggódtak. - Ha segítsz, akkor eleget hozhatunk ahho', hogy magasan lobogjon - hívta fel Jeddith Donbago figyelmét erre az egyszerű tényre, de bátyja csak valami olyasmit mormogott; hogy most neki kell átvennie az őrséget a torony tetején és már el is indult a lépcső felé, még mielőtt testvére egyet léphetett volna az ajtó irányába. A szél fütyülve rontott be a Jeddith által kinyitott ajtón és támadt Donbagóra, amikor az elérte az első szintet, ahol a magányos őrhely két másik katonája várta. - Ki van odafent? - fortyant fel. - Senki - felelte a páros egyik tagja, aki a kör alakú padló közepétől a mennyezet közepéhez futó létra tetején állt. - A csapóajtó befagyott. Donbago felnyögött, a létrához lépett és azt nézte, ahogy az őrszolgálatos a fém csapóajtót döngeti. Beletelt némi időbe, mire áttörték a jeget, így Donbago nem ért még fel a tetőre - így aztán nem is kellett tehetetlenül végignéznie, ahogy Jeddith, mintegy harminc lábnyira a toronytól, lehajol, hogy felszedjen egy földre hullott ágat és észre sem veszi azt a hatalmas ogrét, amely egy fa mögül előlépve, súlyos husángjának egyetlen ütésével bezúzza a koponyáját. Jeddith egyetlen hang nélkül rogyott össze, a martalóc pedig elvonszolta onnan. A torony mögött munkálkodó bestia már hangosabb volt, amikor a nehéz kötélhez erősített csáklyát felhajította a torony tetejére, de a fém csapóajtó döngetésével járó robaj elnyomta a zajt. Még mielőtt Donbagónak és társának sikerült kinyitnia a beszorult ajtót, a félogre erős kezébe fogta a megcsomózott kötelet és a fal segítségével megmászta a közel harminc láb magas tornyot és felhúzódzkodott a tetőre. Ott körbefordult és már nyúlt is a hátára erősített fejszéjéért, amikor az ajtó egy utolsót döndülve kitárult és Donbago mászott ki rajta. A félogre üvöltve vetette rá magát, de a támadás ereje csak ellökte a férfit, ugyanis szerencséjére ellenfele fejszéje beleakadt a súlyos hevederbe. Ám ennek ellenére is nagyot repült és keményen landolt a torony mellvédjének csapódva, úgy, hogy még a lélegzete is elakadt. A levegőért kapkodó Donbago még figyelmeztetni sem tudta társát, amikor az kimászott a tetőre. A félogre letépte fejszéjét a hátáról. Donbago összerezzent és az arca eltorzult, amikor a martalóc szinte kettéhasította társát. A férfi előhúzta kardját, talpra kecmergett, és rohamra indult. Hagyta, hogy a dühe vezesse: amikor a félogre közelébe ért, megpillantotta barátját, aki félig kilógva a csapóajtón élete utolsó pillanatait élte. A tapasztalt fegyverforgató azonban nem engedte, hogy a látvány meggondolatlan cselekvésre késztesse. Gyorsan és dühösen, de egyben hidegvérét megőrizve csapott le: támadása vad suhintásnak indult, de azután visszahúzta a kardját annyira, hogy az izomkolosszus erőteljes hárítása elsüvítsen fegyvere mellett, a levegőt kaszálva. Most pedig rajta volt a sor, hogy egy, majd még egy döféssel előretőrjön, hátrakényszerítvén a martalócot, és felnyitván a gyomrát.
A félogre felsikoltott és megpróbált elhátrálni, de lába megcsúszott az iszamos kövön és hatalmasat esett. Donbago máris rárontott, egy mindent elsöprő vágással sújtva le, de ahogy a kardja lecsapott, a félogre egyik izmos lábával felfelé rúgott és telibe találta a férfit, aki átszaltózott felette. A támadása azonban így is talált, emiatt a megtépázott félogre igen nehézkesen tudott csak talpra állni. Donbago előtte termett, kardjával vágva és döfve. Célpontjáról halott barátjára pillantott és hagyta, hogy a dühe magával ragadja. Még mielőtt a félogre támadhatott volna, sikerült mély sebet ejtenie rajta. Ám a támadó testtartás miatt nem tudott id8ben kitérni és az iszonyatos fejsze egy elcsúszó csapása eltalálta. Majd egy erős ütést kapott az arcába - ez összezúzta az orrát és a járomcsontjai is belereccsentek, ő pedig keményen nekirepült a falnak. Ott összerogyott, de közben végig azt mondogatta magának, hogy el kell tüntetnie a szeme előtt táncoló fekete foltokat, hogy védekeznie kell, hogy a félogre máris ráront és akkor összezúzza és feldarabolja. Mélyen a gyomrából előtörő morgással, tántorogva állt talpra a szédül8 és vérző Donbago, kardját reszketegen maga elé tartotta és várta a halálos csapást. Ám a félogre nem volt ott. A nyitott csapóajtónál állt - pontosabban térdelt -, és a hasát markolta, visszatartván beleit, miközben csúf arcára színtiszta hitetlenkedés és rettenet ült ki. Mivel Donbago nem akarta kivárni, amíg a bestia eldönti, hogy a seb halálos-e vagy sem, odarohant hozzá és többször lesújtott kardjával a lény felemelt karjára. Amikor a kar végre elernyedt, újra lesújtott, minden erejét és energiáját bevetve, amelyet halott társának látványa váltott ki és a belenyillaló félelem, hogy a testvére... A testvére! Donbago felkiáltott és kardja lecsapott, széthasítva a bestia koponyáját, amitől a lény a földre zuhant. Újra és újra lecsapott, még jóval azután is, hogy a félogre megszűnt mozogni - rút feje eddigre már csak egy massza volt. Majd a katona felrezzent, odatámolygott a nyitott feljáróhoz és megpróbálta odébbvonszolni széthasított barátját. Amikor ez nem működött, Donbago inkább befelé nyomta a holtat, annyira lelógatva azt, amennyire csak tudta, hogy a zuhanás ne okozzon túl nagy kárt a megtépázott testnek. A rémülettől és könnyeitől szipogó Donbago lekiáltott a többieknek, hogy biztosítsák a tornyot és menjen ki egyikük, megkeresni a testvérét. Ám ekkor meghallotta a harc zaját lentről és tudta, hogy senki nem hallotta őt. Mivel nem maradt elég ereje, hogy lemásszon a létrán és csatlakozzon hozzájuk, számba vette a többi lehetőséget és aggodalommal töltötte el a gondolat, hogy esetleg újabb martalócok másznak fel mögötte. Már majdnem elfordult a csapóajtótól és a lenti szobában heverő barátja holttestének látványától, amikor meglátta, hogy egy másik társa száguld fel az első szintre vezető lépcsőn. - Ogrék! - kiáltotta a férfi és látta felé támolygott. Már majdnem elérte az alját, amikor egy félogre jelent meg a lépcső tetején és elhajította láncra erősített csáklyáját. Az éppen akkor akadt bele a férfi vállába, amikor az megmarkolta a létrát. Donbago felrikoltott és elindult lefelé, de ekkor a félogre egyetlen hatalmas rántással, emberfeletti erőről árulkodó mozdulattal szinte letépte a létrába kapaszkodó férfit, méghozzá olyan hirtelen és durván, hogy Donbagónak pislognia kellett, mert az a képzete támadt, hogy a társa egyszerűen eltűnt. Egy része legalábbis, mivel a létrát még mindig markolta a katona leszakadt karja. Donbago épp időben pillantott le a lépcsőfeljáróra, hogy lássa társa életének utolsó pillanatait, amint a félogre éppen a kőpadlóba döngöli. Majd a martalóc felpillantott és gonoszul elmosolyodott. A meggyötört Donbagó odébbgördült a csapóajtó mellől, majd gyorsan átfordította a fémajtót, becsukta azt és végül ráhempergőzött, hogy saját testével reteszelje el. Elég volt egyetlen pillantást vetnie a torony tetején heverő ogréra ahhoz, hogy ráébredjen, mennyire sebezhető. Lentről nem hallott más neszt, csak a harc tompa moraját, így felugrott és odarohant a torony hátsó pereméhez és leszedte a csáklyát. Maga után húzta azt, miközben már vetődött is vissza a csapóajtóra, felgöngyölve a torony oldalán lelógó kötelet. Néhány pillanattal később megérezte az első csontrázó ütést lentről, azt az egetrengető ütést, amelytől még a fogai is összekoccantak a szájában. Drizzt észrevette, hogy a torony ajtaja nyitva van és látta a közelben, a fák között a havon a karmazsinszínű foltot is. Majd meghallotta a kiáltást a torony tetejéről.
Intett barátainak hogy legyenek éberek és készüljenek, majd kilőtt oldalra, a torony fala mellé kerülve, hogy felmérje, mi is folyik itt és hogy miként viszonyuljon a harchoz. Catti-brie és Bruenor az ogrék csapásán maradt, de most már óvatosabbak voltak. A drow meglepetésére Regis nem maradt velük, hanem balra futott, a másik irányból kerülve meg a tornyot. Szinte szántotta a havat, míg el nem érte a szélsöpörte kőfalat és onnan kezdve árnyékból árnyékba surrant, kétrét görnyedve és gyorsan haladva, a torony háta felé. Drizzt nem tudta visszafojtani vigyorát, mert azt gondolta, hogy Regis a rá jellemző módón megpróbál egy félreeső rejtekhelyet keresni. Mosolya azonban szinte azonnal lehervadt, amikor megértette, hogy közvetlen fenyegetéssel kell számolniuk, mivel a csata máris megkezdődött. Látta, amint egy véres tunikájú és arcú férfi rohan ki a torony nyitott ajtaján és elkanyarodva menekül tovább, segítségért sikoltozva. Egy ormótlan alak, egy hatalmas és rút ogre száguldott a nyomában, vér borította husángját a magasba emelve. A férfinak volt néhány lépésnyi előnye, de Drizzt tudta, hogy a mély hóban ez nem tart ki soká. Az ogre hosszabb és erősebb lábai gyorsan ledolgozzák a távolságot és akkor a husáng... Drizzt elkanyarodott a toronytól és a nyomukba eredt. Még sikerült kézjelekkel közölnie szándékát Bruenorral és Catti-brie-vel és jeleznie, hogy haladjanak tovább a torony felé. A drow rohant és könnyű léptei megtartották a hótakaró felszínén. Drizzt először amiatt aggódott, hogy az ogre utoléri a menekülő férfit, de ekkor a férfi még nagyobb sebességre kapcsolt és fejjel előre levetette magát egy gerinc oldalán, a hóban bucskázva lefelé. Az ogre megállt a gerincen, Drizzt pedig felrikoltott. A martalóc roppant boldognak tűnt, amikor megpördült, hogy megküzdjön legújabb kihívójával. Persze a mohó fény gyorsan kihunyt az ogre szemében és az ostoba vigyort hamar felváltotta a meghökkent arckifejezés, amikor a lény felismerte, hogy az a bizonyos kihívó nem egy másik ember, hanem egy drow elf. Drizzt keményen támadott, suhogó szablyákkal és remélte, hogy gyorsan végezhet a martalóccal. Utána gyorsan megkereshetné a sebesült embert, visszatámogathatná a toronyba és segíthetne a barátainak. Ám ez az alak nem volt átlagos ogre. Tapasztalt harcos volt, kilenc lábnyi izom és csont és olyan fürgeséggel mozgott, ami lehetővé tette, hogy súlyos tüskés bunkóját meglepő ügyességgel forgassa. Drizzt kis híján súlyos árat fizetett sietségéért, mivel ahogy előretört és szablyáit kipörgette két oldalt, a mozgékony ogre csapástávolságon kívülre lépett és husángjával elképesztő erővel keresztbecsapott maga előtt, eltalálva a drow egyik fegyverét. Drizztnek éppen csak sikerült megtartania azt. Ha leejtette volna, valószínűleg soha nem találná meg a mély hóban. Azonban nemcsak, hogy sikerült a jobbjában tartott másik pengét félrerántania a csapás elől, de még egy szúrást is be tudott vinni az ogre előtte elzúgó alkarjára. Az izomkolosszus azonban fel se vette a döfést és cserébe végrehajtotta az igazi támadását. Felemelte egyik súlyos lábát és a meglendülő husáng nyomában hatalmasat rúgott előre, vállon találva Drizztet, aki vagy egy tucat lábnyit repült, mielőtt visszazuhant volna a hóba. A drow ekkor már felismerte, hogy hibázott és csak annak örült, hogy tévedésére idekint került sor, ahol gyorsan összeszedhette magát. Mert ha a toronyban találta volna el a rúgás, akkor most már aligha lenne több, mint egy vörös paca a kőfalon. Látták a drow jelét, de sem Catti-brie-nek, sem Bruenornak nem állt szándékában magára hagyni Drizztet, aki az ogre nyomába eredt amíg meg nem hallották a segélykiáltást, az életükben valaha is hallott egyik legszánandóbb sikolyt a toronyból. - Aztán magasabbra lődözz azzal az átkozott íjaddal, mint ahol a fejem vala! - kiáltott rá a törpe a lányra és előreszegezve vállait, előredőlt és a torony ajtaja felé robogott, sebességét, lendületét és haragját megduplázva. Catti-brie-nek igyekeznie kellett, hogy lépést tartson vele - néhány lábbal a törpe mögötte haladt, higgadtan és készen bármire, Taulmarillal a kezében. A törpe rohama sem finom, sem halk nem volt, így Bruenort az ajtónyílásban egy újabb ormótlan termetű alak várta. A törpe fejszéje keményen sújtott le, míg Catti-brie nyílvesszeje a martalóc mellébe csapódott. A két találat és a zömök törpe lendülete elég volt ahhoz, hogy Bruenor berobbanjon a torony legalsó szintjére, maga előtt sodorva ellenfelét. A kemény félogrével azonban még nem végeztek. Sikerült bevinnie egy ellencsapást a husángjával, bár a nagyerejű ütés leperdült a törpe válláról.
- Ennél te jobbat is tudol! - bömbölte Bruenor, bár igazából fájt neki a találat. A fájdalom ellenére a törpe megsuhintotta fejszéjét maga előtt, keresztbe. A félogre félrependerült az ütés útjából, de túl gyorsan zárkózott vissza az ellencsapásra, így Bruenor fejszéjének lapja egyenesen a bordáit kapta el, megfosztván lendületétől és a támadás lehetőségétől. A félogre megtántorodott, ezzel időt adva Bruenornak, hogy megfelelően megvethesse a lábát és újra meglendítse fegyverét. A következő találatot már nem a fejsze lapjával vitte be, hanem a recés, rovátkolt fejjel - az egyenesen belevágódott a meggyötört martalóc mellébe. Még mielőtt Bruenor ünnepelni kezdte volna közeli győzelmét, egy újabb félogre ugrott le a lépcsőről, nekicsapódott halálosan sebesült társának és mindketten rázuhantak a törpére, közel egy tonnányi hússal és csonttal borítva be. A törpének ekkor már igencsak szüksége lett volna Catti-brie-re, de a felülről lehallatszó kiáltás azt sugallta neki, hogy talán nem ő az egyedüli. A torony hátánál, a fal mellett álló és erősen hallgatózó Regis hallotta Bruenor rohamát. Nem érzett különösebb késztetést arra, hogy körbemenjen és segítsen a törpének, mivel annak taktikája egyszerű volt: izmok az izmok ellen, csapások és válaszcsapások. Az ogrék ellen ezt a stratégiát alkalmazva Regis nem érte volna meg a második csapást. A fentről felhangzó kiáltás felrázta a félszerzetet. Elkezdett mászni a falon, egyik kezét a másik után rakva, kapaszkodókat keresve a fagyos, repedezett kövön. Mire félútig jutott, szegény ujjacskái behasadoztak és véreztek, de csak kapaszkodott tovább, meghökkentő fürgeséggel, kitűnően választva ki a kapaszkodókat és már majdnem elérte a tetőt. Ekkor egy kiáltást, majd egy reccsenést hallott, utána pedig küzdelem zaját. Teljes sebességre kapcsolt megcsúszott és kis híján leesett, de a legutolsó pillanatban siketült megkapaszkodnia, nem kis szerencsével. Végül keze elérte a torony tetejének peremét és átkukucskált rajta. Amit látott, attól majdnem levetette magát a mélybe. Szerencsétlen Donbago folyamatosan kiáltozott - nem akart mást, mint zárva tartani a feljárónyílást, lehunyni a szemét és ezt az egész rémséget elfeledni. Tapasztalt harcos volt, aki számos csatában vett már részt és számos barátot vesztett el. De nem a testvérét. Szíve mélyén tudta, hogy Jeddithet elkapták és valószínűleg meghalt. Szíve mélyén tudta, hogy a torony elveszett és hogy nincs menekvés. Talán ha elég sokáig fekszik itt, testével torlaszolva el a csapóajtót, a martalócok elmennek. Tudta, hogy az ogrék nem az eszükről és nem is a türelmükről ismertek. Legalábbis a legtöbb. Donbago először észre sem vette a melegséget, bár megérezte az égő bőr szagát. Nem értette - amíg éles fájdalom nem hasította a hátába. Ösztönösen is odébb gördült, de azonnal félbehagyta a mozdulatot, amint rájött, hogy az ajtót zárva kell tartania. Megpróbált visszamenni, de a fém forró volt - túl forró! Az ogrék lentről nyilván fáklyáikkal hevítették át. Donbago ráugrott az ajtóra, remélve, hogy csizmája megfelelő védelmet ad majd a forróságtól. Egy sikolyt hallott, amint egyik társa kirohant a toronyból, majd néhány pillanattal később bömbölés hangzott fel a bejárat felől. Ide-oda ugrált, csizmája már füstölgött. Kétségbeesetten nézett körül valami után, amit az ajtóra rakhatna mondjuk a mellvéd egyik meglazult kövét. Azután elrepült, amikor az egyik félogre egy irgalmatlan nagyot csapott az ajtóra alulról. Még mielőtt Donbago visszamászhatott volna, egy második ütéstől felpattant a fedél. Az egyik martalóc megdöbbentő sebességgel rontott ki rajta - nyilván a társa is besegített neki. Donbago, akinek összetört arcán még mindig fájdalomhullámok cikáztak át, azonnal és dühödten előrevetette magát és minden egyes veszett csapásnál a testvérére gondolt. Több találatot is sikerült bevinnie a félogrénak, akit láthatóan meglepett a támadás hevessége, de ekkor már a társa is ott magasodott mellette. Két súlyos husáng csapott le Donbagóra, elölről, hátulról. A férfi lebukott, kitért, meg sem próbálta hárítani a túlságosan erős ütéseket - kétségbeesett támadása eredményre vezetett, mert sikerült egy újabb, komoly szúrást bevinnie az első martalócnak, aki elterült a kövön.
Ám Donbagót is eltalálták, ő pedig a hátára zuhant, miközben kardja elrepült és még mielőtt megérthette volna, hogy mi történik, a bátor katona bokáját egy erős kéz ragadta meg. Egy szempillantás alatt a levegőbe emelkedett és most ott lógott, fejjel lefelé egy hatalmas félogre markában. Drizzt végiggörgött a havon - nem állt ellen a lendületnek, sót még rá is segített, hogy a lehető legnagyobb távolságra kerüljön félelmetes ellenfelétől. Időt akart nyerni, hogy felálljon és szembenézhessen az ogréval, hogy jobban felmérhesse és ismerősebb mederbe terelje a harcot. Úgy hitte, hogy ellenfele alábecsülésének ára ez a találat volt, de rá kellett jönnie, hogy nagyot tévedett. Ugyanis újabb meglepetés várt rá, amikor sikerült maga alá húznia lábát és kezdett felállni - mivel az ogre lépést tartott vele és máris újabb, dühödt támadással rontott rá. A martalóc túl gyorsan mozgott - jóval gyorsabban annál, mint amit Drizzt, aki nem volt kezdő az ogrékkal vívott csatákban, várt volna a nehézkes lénytől. A husáng balról sújtott le, arra kényszerítve a drow-t, hogy jobbra vetődjön. Az ogre gyorsan visszafogta lendületét és a magasba emelte a husángot, a feje fölé, mindkét kezével megragadva azt - olyan volt, mintha csak fát akarna aprítani vele -, és lesújtott Drizzt új pozíciójára, olyan erővel, amit a drow-hoz hasonló termetű lények sem kivédeni, sem félreütni nem tudtak. A sötételf visszagördült balta és az ogrénak háttal emelkedett fel, majd futásnak eredt, hogy így némileg eltávolodjon a martalóctól. Harcrakészen pördült meg, szinte már várta, hogy meglepő ellenfele újra ráveti magát. Ezúttal azonban az ogre nem hagyta el a helyét. Elvigyorodott, amint végigmérte Drizztet, majd előhúzott egy cserépflaskát az övéből - a drow észrevette, hogy azon több üres bőrhurok is található -, és a szájába töltötte annak tartalmát, majd csámcsogó mozdulatokkal lenyelte. Az ogre karjai szinte azonnal kezdtek kidudorodni, ahogy ereje megnőtt - most már egy óriáséval vetekedett. Drizzt most már sokkal jobban érezte magát, hogy sikerült megoldani a talányt. Az ogre nyilvánvalóan a sebesség italát hajtotta fel korábban, mint ahogy most az erőét, és valószínűleg voltak még egyéb, mágikus képességfokozói is. Most, hogy mindezt jobban értette már, azt is tudta, hogy mire számíthat. Drizzt most sajnálta igazán, hogy Guenhwyvart elmúlt éjjel előhívta és hogy a szobrocska mágiáját akkor használta fel. Nem hívhatta el8 a párducot, pedig most láthatólag hasznára lett volna. Az ogre pedig már jött is, husángját lengetve és dühödten üvöltve, alig várva már a gyilkolás édes gyönyörét. Drizztnek térdre kellett vetnie magát, máskülönben az izomkolosszus gyors győzelmet aratott volna. Ám mostanra a drow-nak megvolt a maga terve. Az ogre gyorsabban mozgott, mint amihez szokva volt és hatalmas ereje miatt husángja elképesztően nagy, ám egyben megtörhetetlen lendülettel suhogott. Talán kihasználhatná ezt a bestia ellen, és tévútra vezethetné, amivel kibillenthetné egyensúlyából és így alkalma nyílna a keletkezett réseken át támadni. Felemelkedett és oldalra csusszant - vagy legalábbis így tűnt -, majd visszaváltott és egyenesen előrerontott, erős csapást mérve az ogre lábára, ahogy az elrohant mellette. Nem lassított, hanem előrevetette magát, majd megpördült és szemügyre vette ellenfelét - arra számított, hogy a felhasított lábat vörösre festi a vér. Az ogre azonban éppen csak vérzett, mintha nem is a bőre fogta volna fel az erős szablyacsapás zömét. Drizzt elméjében a különböző lehetőségek vad táncot jártak. Hallott már róla, hogy vannak olyan italok, amelyek képesek ilyesmikre, italok, amelyek különböző mértékben járulnak hozzá a hősiesség fokozásához. - Ah, Guen - sóhajtott fel a drow panaszosan, mivel tudta, hogy ez a harc nem lesz rövid. A törpe azon töprengett, hogy ha egyszerűen megfulladna a két súlyos test tömege alatt, akkor lényegében annak az alaknak a holt súlya végezne vele, akit ő győzött le. Vergődött és maga alá gyömöszölte lábát, majd küszködve próbált valami tömör kapaszkodót találni és végül teljes eröből felfelé lökte magát - kurta, dudorodó izmai elképesztően megfeszültek. Kidugta fejét a levágott martalóc csípője alól, de azután szinte rögtön vissza is kapta, amikor a második izomkolosszus, aki még mindig az elsőn hevert, felé csapott - ujjai nagy erővel kaptak felé.
A félogre ujjai kutatva nyúltak le a törpe után és mivel karjai még mindig be voltak szorulva, Bruenor nem mérkőzhetett volna a fogás erejével. Ezért hát beleharapott a kézbe, amelyen dühödt kutyaként csüngött, összecsattintva fogait és szétzúzva a martalóc bütykeit. A félogre felüvöltött és visszahúzódott, de a törpe elképesztően erős állkapcsának szorítása nem enyhült. Bruenor vadul kapaszkodott a kézbe. Az izomkolosszus lemászott haldokló társáról és ide-oda tekergőzött, hogy valahogy megemelje azt, majd megragadta elesett társa testét a csípőjénél fogva és erősen megrántotta, ezzel kihúzva a kezébe csimpaszkodó törpét is. A martalóc felemelte a másik kezét, hogy lesújtson Bruenorra, de az, amint kiszabadult, nem habozott. A csapdába esett alkart mindkét kezével megragadta és a kezet még mindig erős fogai közt tartva, hátrafelé kezdett rohanni, majd megkerülte a félogrét és ezzel hátracsavarta a kart a bestia mögé. - Nesze, itt van egy! - kiáltotta a törpe és fogaival most már elengedte a kart, mivel eddigre a martalóc már kibillent egyensúlyából és arccal a nyitott ajtó felé került. Bruenor minden erejével és a lendületével futásra késztette a félogrét, az ajtó felé taszítván. A törpe egyetlen hatalmas lökéssel útjára indította az izomkolosszust, aki kirepült a szabadba. Ahol már Catti-brie nyila várta és egyenesen mellbe találta. A félogre visszatántorodott, de csak szeretett volna, mivel Bruenor - aki alighogy elengedte az előbb, gyorsan hátrált néhány lépést, majd hozzádörgölte súlyos csizmáit a padlóhoz, hogy azok jobban tapadjanak -, máris felé rohant és ahogy a bestia hátratántorodott, a levegőbe vetette magát és nagy csattanással nekivágódott háta alsó részének. Az izomkolosszus kitántorodott az ajtón, ahol újabb nyíl fúródott mélyen a mellébe. Térdre hullt és remegő kezekkel markolta a melléből kiálló két vesszőt. Catti-brie újra lőtt és a nyila pontosan arcon kapta. - Még több van a lépcsőkön! - kiáltott ki a nőnek Bruenor - Gyere, te leány, szükség van reád! Catti-brie megindult előre, és már éppen el akart rohanni a martalóc mellett, aki ekkor rogyott össze, amikor újabb kiáltást hallott fentről. Felpillantott és azt látta, hogy egy vergődő, nyöszörgő férfi lóg ki a torony pereméről és egy hatalmas ogre tartja a bokáinál fogva. Taulmaril felemelkedett és célba vette a martalóc arcát, mivel Catti-brie rájött, hogy a férfi talán túlélheti a zuhanást, ha az ezen az oldalon módfelett magasra tornyosult hóba esik, míg különben esélye nincs, hogy élve meneküljön meg fogvatartója markából. Ám a félogre is látta őt és gonosz vigyorral felemelte fegyverét - egy irdatlan husángot -, megcélozván a rúgkapáló embert: ha talál, a férfi csontjai darabokra törnek. Catti-brie ösztönösen is felkiáltott. A torony hátuljánál Regis hallotta ezt a kiáltást. Amikor kipillantott, megértette, hogy a szerencsétlen katona igencsak szorult helyzetben van. Ám azt is tudta, hogy nem érhet időben oda a martalóchoz, de ha még oda is érne, mit érne ő és apró buzogánya egy ilyen termetes szörnyeteggel szemben? A félogre, akit a bátor katona megsebesített, de nem terített le, már talpon volt és indult, hogy csatlakozzon társához. Átrohant a torony tetején és észre sem vette a perem fölött átkukucskáló félszerzetet. Tisztán ösztönei által vezetve - mert ha belegondolt volna, valószínűleg inkább elájul, mintsem hogy ezt tegye -, Regis felhúzta magát a peremre és félig futva, félig vetődve, becsusszant a rohanó félogre felemelkedő sarka és ledobbanó lába közé. A martalóc megbotlott és ahogy előrezuhant, belerúgott a szerencsétlen félszerzetbe, akit ez eléggé megrázott és megviselt, miközben rövid légi útra kelt. Az egyensúlyát vesztett félogre pedig teljes lendülettel, fejjel előre csapódott neki társa széles hátának. Catti-brie nem látott más lehetőséget, minthogy megpróbálkozzon a lövéssel, épp úgy, ahogy azt Deudermont kapitány házában tette a kalózzal. A félogre azonban láthatóan számított erre, mert ahelyett, hogy lesújtott volna a férfira, inkább hátraszökkent és így a nyíl ártalmatlanul süvített el előtte. Catti-brie összerezzent, mivel biztosra vette, hogy az embernek befellegzett. Mielőtt még újabb vesszőért nyúlhatott volna, a félogre hirtelen előrelendült és átbillent a torony peremén. Elengedte a férfit, aki sikoltozva hullott a hóba. A bestia kétségbeesetten csapkodott a kezeivel, miközben lezuhant.
A megviselt félszerzet levegőért kapkodva, erősen sajgó testtel kecmergett talpra és a kigáncsolt félogrét nézte, aki ekkor fordult felé, baljóslatú pillantást vetve rá. A lény maga volt a megtestesült fenyegetés, aki rettentő halált ígért. Felmordult és lépett egyet Regis felé. Aki szemügyre vette apró buzogányát, amely tökéletesen alkalmatlan fegyver volt az ilyen méretű izomkolosszusok nyers tömege és ereje ellen, majd felsóhajtott és a földre lökte. Megbillentette csuklyáját, majd sarkon fordult és rohanni kezdett a torony háta felé, miközben megállás nélkül kiabált. Jól tudta, hogy a peremen túl milyen mélység tátong. Jó harminc láb és a toronynak ezen az oldalán - ellentétben a bejárati résszel -, szinte teljesen sima, szélfútta kő borította a földet. Regis azonban még csak le sem lassított. A levegőbe szökkent és átvetette magát a peremen. A dühödten és egyvégtében üvöltő félogre megtorpanás nélkül ugrott utána. Az alacsonyabb pozíció Bruenornak előnyére vált, amikor megrohanta a csigalépcsőn álló félogrét. A martalóc husángja rögvest lesújtott a törpére, aki azonban feje fölé kapta a Harcpöröly Klán jelképével, a "habzó söröskupával" ékesített, csodás pajzsát és tökéletes mozdulattal hárított. Bruenornak elég erős volt a karja, hogy bevárja az ütést és kivédje azt. A félogre nem járt ilyen szerencsével, mert az ellencsapástól Bruenor remekmívű fejszéjének hatalmas suhintásától -, megreccsent a bokája - csont roppant és mély, nagyon mély seb nyílt rajta. A bestia felüvöltött a fájdalomtól és reflexszerűen lenyúlt, hogy megmarkolja megrongált testrészét. Bruenor a fal mellé szökkent és egyetlen ugrással három lépcsővel feljebb termett, így egy fokkal feljebb került, mint a lábához kapó izomkolosszus. A törpe megfordult és megtámasztotta magát, pajzsát nekivetvén a martalócnak, amikor az kezdett felé fordulni. Bruenor ekkor minden erejével megtaszította a bestiát - kurta izmos lábai nagy erővel lökték előre. A félogre lerepült a lépcsőkről. Nem zuhant sokat, de ez így is épp elég katasztrofálisnak bizonyult, mivel amikor megpróbálta kitámasztani magát, a törött bokáján ért földet. Hatalmas üvöltéssel dőlt el oldalra. Elhomályosodó látása egy pillanattal később kitisztult és amikor felnézett, egy vörös szakállú törpét látott maga felé repülni, akinek szája vadállati üvöltésre nyílt, arca eltorzult a dühtől és két kézzel markolta ördögi fejszéjét. A törpe teste nagy csattanással ért célba és fejszéje is keményen és súlyosan hullt alá, kettészelve a félogre fejét. - Fogadok, hogy ez fájt - morogta Bruenor és talpra kecmergett. A fegyverét borító vérre nézett és összerezzent, majd megvonta a vállát és letörölte a fejsze fejét a halott szörnyeteg mocskos szőrmetunikájában. Drizzt hátracsusszant egy fáig, majd lebukott és mögé perdült, hogy elkerüljön egy újabb földrengető csapást. Az ogre husángja nagyot csattant a fiatal fán és erősebbnek bizonyulva, eltörte az élő rokont. Drizzt hangosan felnyögött, ahogy szemügyre vette a lezuhanó csonkot, miközben elképzelte, hogy miként nézne ki karcsú alakja, ha nem tért volna ki időben. Sokáig azonban nem merenghetett ezen, mivel a megnövelt gyorsasággal mozgó ogre, akinek óriások erejével bíró izmai könnyedén forgatták a nehéz husángot, máris támadott. Átugrotta a kidöntött fát és újra suhintott. Drizzt arccal előre a hóba vetette magát, a bunkó pedig átsüvített fölötte. A drow csodálatos fürgeséggel és kecsességgel rántotta maga alá a lábait és átugrotta az ogre gyors visszakezes lendítését, amely ferdén oldalról érkezett és sújtott le oda, ahol a sötételf az előbb feküdt. A levegőben az elf nem tudott túl sok erőt vinni a csapásaiba, de azért sikerült két gyors szúrást elhelyeznie, fegyvereinek hegyét az szörnyeteg széles mellkasába döfve. A drow könnyedén ért földet és rögtön ismét a levegőbe emelkedett, átpördülve az oldalütésre lendülő husáng fölött. Alighogy földet ért, máris visszafordította szaltójának lendületét és egyik pengéjét erősen az ogre hasába nyomta. A seb ismét nem lett olyan mély, mint amire számított, de nem állt le ezen sajnálkozni. Az ogre teste mellett perdült el, fogást váltva a jobb kezében tartott szablyán, majd keményen beledöfött a bestia fatörzsszerű combjának hátsó részébe.
Drizzt egyenesen száguldott tovább, átugrott egy másik kidőlt fát, majd megkerült két tölgyet és szembefordult ellenfelével, aki, amint az várható volt, már a nyomában járt. Az ogre körbekergette a két tölgy körül, de a drow előnyben volt vele szemben, mivel á át tudott bújni az egymáshoz közel nőtt fák között, míg a nagydarab bestiának meg kellett kerülnie azokat. Néhány kör megtétele után a külső köríven helyezkedett el és megvárta, amíg az ogre a megfelelő helyre ér, majd átsuhant a fák között, azután pedig villámgyorsan megkerülte azokat, még mielőtt a martalóc megfelelően felé fordulhatott és védekezhetett volna. A drow újra bevitt két találatot, egy szúrást és egy vágást. Ahogy jobb keze keresztbe villant, a mozdulat energiáját felhasználva teste egy teljes kört írt le, majd ismét rohanni kezdett, szorosan a nyomában az üvöltő ogréval. És ez így folyt perceken át. Drizzt az üss és fuss taktikát használta, abban a reményben, hogy kifárasztja ellenfelét, hogy az italok - amelyek hatása valószínűleg csak ideiglenes -, végül elveszítik erejüket. A drow újra és újra bevitt apróbb találatokat, de tudta, hogy ez nem a finomkodások versenye, ahol a jobb harcost hirdetik ki győztesnek a semleges döntőbírák. Ez a végsőkig folytatott harc volt és bár csodás látvány nyújtottak precíz mozdulatai és manőverei, az egyetlen találat, ami igazán számítani fog, egyben az utolsó találat is lesz. Az ogre puszta erejét tekintetbe véve és azt, ahogy egy újabb fa hasadt szét és dőlt ki az izomkolosszus csapásának súlya alatt - ez a kép különösen beleégett a drow elméjébe -, Drizzt megértette, hogy ha a lény akárcsak egyetlenegyszer is telibe találja, akkor számára valószínűleg az lesz a harc utolsó találata. Teljes sebességgel suhant át egy havas gerinc fölött és egy bukfenccel a hátára gördült, majd lecsúszott a gerinc aljáig. Ott gyorsan felpattant és megperdült, hogy szembenézzen üldözőjével. A drow arra számított, hogy talán sikerül bevinnie egy újabb találatot, bár ennél valószínűbbnek tűnt az, hogy gyorsan maga mögött hagyja ezt a számára kedvezőtlen helyet. Ám az ogre nem volt ott és Drizzt csak akkor jött rá, hogy a lény megnövelt sebességét és erejét más módon használta fel, amikor meghallotta, hogy a kolosszus földet ér a háta mögött. Az ogre levetette magát a gerinc tetejéről, egyenesen át a lecsusszanó és megpördülő drow fölött. Drizzt felismerte, hogy hibázott. A meglepődött félogre a hátán landolt, néhány lábra a toronytól és a foglyától, akit leejtett, de szinte azonnal mozgolódni kezdett, és láthatóan szinte sértetlenül talpra kecmergett. Catti-brie egy süvítő nyílvesszőt küldött belé, amely a hasán találta, majd félredobta íját és előrántotta Khazid'heát. A kard telepatikus úton mohón sürgette, hogy vágja ízekre a bestiát. A martalóc egyik kezével a hasán ejtett sebet markolta, míg a másikkal kinyúlt a nő felé, mintha ezzel meg tudná állítani a rohamot. Khazid'hea megvillant és ezzel végett is vetett ennek az illúziónak - a félogre zömök ujjai szanaszét repültek. Catti-brie minden dühét beleadva tört előre, kihasználva előnyét és egy pillanatra sem engedve ki azt kezéből - a félelmetesen éles karddal ide-oda vágott, még arra sem véve a fáradtságot, hogy gondosan célozzon. De erre nem is volt szüksége - ezzel a fegyverrel nem. A félogre súlyos öltözéke és irhavértje úgy vált szét, mintha vékony papírból lett volna és pillanatokon belül fényes vörös csíkok borították el a lény testét. A bestiának sikerült egyet ütnie a nő felé, de Khazid'hea már ott is volt és az ütést az élével hárította, félreütve a martalóc kezét és ezzel a mozdulattal át is metszette a vastag csuklót. Milyen hatalmasat üvöltött erre a félogre! Ám a bömbölés egy pillanattal később elcsendesedett, amikor Catti-brie magasan keresztbevágott a kardjával és átszelte a lény torkát. A félogre elzuhant, a nő pedig mellé ugrott és kardja újra meg újra lesújtott. - Te lány! - kiáltotta Bruenor félig megrettenve, félig döbbenten, amikor a toronyból kilépve azt látta, hogy fogadott lányát vér borítja. Odarohant hozzá és majdnem kettévágta a kórbesuhanó, felé villanó Khazid'hea. - Ez az átokverte kard! - kiáltott rá Bruenor a lányára, visszahőkölve és védekezően maga elé lökve kezeit. Catti-brie hirtelen megállt és döbbenten meredt a csodás pengére. Bruenornak igaza volt. Dühében és rémületében, amelyet a toronyból aláhulló ember váltott ki és bűntudatában, amelyet amiatt érzett, hogy a
férfi az á elhibázott lövése miatt hullott alá, Khazid'hea, az értelmes, ám rosszindulatú kard ismét utat talált magának a gondolatai között és őrjöngésre sarkallta. Catti-brie önkéntelenül is felnevetett. Képtelen látványt nyújtott a vérrel borított arcából elővillanó hófehér fogaival. Kardját a hóba hajította. - Lányom? - kérdezte Bruenor óvatosan. - Úgy vélem, mindkettőnkre ráférne egy fürdő - mondta Catti-brie, láthatóan ismét visszanyerve önuralmát. Regis, aki a torony tetejének pereméről csüggött alá, azon morfondírozott, hogy vajon a félogre megértette-e, milyen hibát követett el, amikor ellenfele átrepült fölötte, vadul csapkodva végtagjaival és gyorsan közeledve a köves talaj felé. A bestia elfojtott nyögéssel csapódott be és még pattant egyet-kettőt. A félszerzet visszahúzta magát a torony tetejére és lenézve azt látta, hogy a félogre makacsul megpróbál talpra állni. Megbotlott és ismét elesett, de utána ismét megpróbált felkelni. Regis felkapta apró buzogányát és célzott. Ahogy elengedte, füttyentett és olyan tökéletesen időzített, hogy amikor a bestia felnézett, az alázuhanó fegyver pontosan arcba találta. Éles reccsenés hallatszott, mint amikor fém ütődik kőnek, de a félogre csak állt ott és Regisre meredt. A félszerzet kapkodva szedte a levegőt, szinte alig akarta elhinni, hogy a harminc lábról aláhulló buzogány nem okozott komolyabb sérülést. De tévedett. A bestia nagy döndüléssel zuhant el és nem kelt fel többet. Regis hátán borzongás futott végig és időre volt szüksége, amíg átgondolta, hogy mit is tett a csatában, amíg átgondolta, hogy miért is keveredett bele, amikor pedig valójában nem is lett volna erre szükség. Megpróbálta meggyőzni magát, hogy ez nem így történt, újra és újra megpróbálta emlékeztetni magát arra, hogy barátainak, az ő drága, benne bízó barátainak elveivel összhangban cselekedett, akik mindenféle hátsó gondolat nélkül kockáztatnák életüket, hogy segítsenek a rászorulókon. Regis nem először és nem utoljára gondolkozott el azon, hogy jobb lenne más barátokat találnia. Drizzt csak találgathatott, hogy merről fog érkezni az ogre csapása és nagyon jól tudta, hogy ha téved, akkor egyenesen a felé zúduló ütés útjába ugrik. Egy töredék másodperc állt rendelkezésére, hogy mindezt kitalálja és amint harcos ösztönei visszajátszották benne ellenfele harci stílusát, felismerte, hogy az minden támadását jobbról balra hajtotta végre. Így hát Drizzt balra ugrott - mágikus bokaperecei révén kétségbeesett gyorsasággal mozdultak lábai. Ahogy megfordult és elugrott, a husáng mögötte zúgott el, és súrolta a testét, amitől hosszú és csavarodó légiútra kelt. A hó tompította a becsapódást, de amikor felállt, ráébredt, hogy csak az egyik szablyáját tartja a kezében. Jobb karja teljesen elzsibbadt, válla és oldala pedig lüktetett a fájdalomtól. A drow lenézett és összerezzent. Válla kiugrott a helyéről és szokásos helyzetéhez képest hátrébb helyezkedett el. Drizztnek nem volt sok ideje, mivel az ogre máris felé rohant - bár némi reménykedéssel vette észre, hogy nem olyan gyorsan, mint ahogy eddig tette. Drizzt odébbcsusszant és közben megpördült, majd szó szerint háttal nekivetette magát egy fának - a kemény törzset használta arra, hogy vállát visszalökje eredeti helyére. A rátörő fájdalomtól felfordult a gyomra és fekete foltok táncoltak a szeme előtt. Kis híján elájult, de tudta, hogy ha megadja magát a pillanatnyi gyengeségnek, az ogre darabokra tépi. Megkerülte a fát és odébbtántorodott, némi időt nyerve ezáltal. Tudta, hogy most már könnyedén le tudja hagyni a bestiát, most, hogy az egyik ital hatása lejárt. Minden egyes lépéssel könnyebben mozgott. A vállában a lüktetés most már alábbhagyott és ismét érezte az ujjait. Elindult körbe, vissza oda, ahova a szablyája hullott, miközben a bárgyú ogre, aki láthatóan azt hitte, hogy megnyerte a harcot, szorosan a nyomában lihegett. Drizzt megállt és megfordult, bíbor tekintete a közeledő bestiára meredt. Mielőtt összecsaptak volna, tekintetük találkozott és az ogre magabiztossága egyszeriben odalett. Ezúttal a sötételf nem becsülte alá. Drizzt dühödten tört előre, tekintetével fogva tartva ellenfele pillantását. Szablyái mintha saját maguktól jártak volna, tökéletes harmóniával és vakító sebességgel mozogtak - túl gyorsak voltak az ogrénak, aki elvesztette mágikus gyorsaságát és óriási ereje is apadt, így már nem tudott lépést tartani velük. Ehelyett inkább támadásba próbált lendülni, vadul suhogtatva husángját, de Drizzt már mögötte is termett, még mi-
előtt befejezhette volna a csapását. Az az ital is erejét vesztette, amely ellenállóvá tette az ogrét a szablya döféseire. Ezúttal Csillám és Jéghalál mélyre hatolt - az egyik a vesébe fúródott, a másik átmetszette a bestia rekeszizmát. Drizzt dühödten, ám irányított precizitással vívott, ide-oda száguldva ellenfele körül, döfve és vágva mindvégig a kulcsfontosságú szervekre célozva. A diadalmas drow nem sokkal később tokjaiba csúsztatta fegyvereit és jobb karja ismét kezdett elzsibbadni, most, hogy a csata diktálta adrenalin kiszállt belőle. Minden egyes lépésnél meginogva indult vissza a torony felé, miközben szidta magát, hogy pont egy ilyen ellenfelet kellett kifognia. A nyitott ajtóban Regis és Bruenor ücsörgött, láthatóan eléggé megtépázva, míg a tetőtől talpig vér borította Catti-brie a közelben állt és egy kábult és sebesült férfit ápolt. - Igazán remek lesz, ha mindannyian megöletjük magunkat egy csatában, még mielőtt elkapnánk az a kalózt, azt a Kree-t -morogta Bruenor.
TIZENKILENCEDIK FEJEZET WULFGAR DÖNTÉSE Nem halt meg. Miután magához tért a zuhanástól, Donbago útmutatása alapján Catti-brie és Regis rábukkant a férfi testvérére, egy bokor mögött, nem messze a toronytól. Feje véres volt és lüktetett a fájdalomtól. Szorosan bepólyálták a fejét a seb körül és igyekeztek olyan kényelmesen elhelyezni, ahogy csak tudták, ám az világos volt, hogy a kábult és félrebeszélő férfinak nagyon gyorsan szüksége lesz egy gyógyítóra. - Él - mondta Catti-brie a toronynak dőlve üldögélő Donbagónak, amikor ő és Regis visszakísérték Jeddithet. A férfi arcán könnyek csorogtak végig. - Köszönet - mondta újra és újra. - Bárkik vagytok is, köszönet a testvérem életéér' és az enyiméér'. - Még a toronyban is vala egy élő - közölte Bruenor, amikor kiért. Felébredtél hát végre, he? - kérdezte Donbagótól, aki erre bólintott. - És az egyik idióta félogrét is sikerült élve foglyul ejteni - tette hozzá a törpe. - Rusnya egy lény. - Gyorsan gyógyítóhoz kell vinnünk ezt az embert - mondta Catti-brie, amikor Regis segítségével a félig öntudatánál lévő Jeddithet testvére mellé ültették. - Auckneyba - szólalt meg most Donbago. - Auckneyba kell vinnetek minket. Drizzt lépett ki az ajtón és jól hallotta, mit mondott a férfi. Ő és Catti-brie kíváncsian egymásra pillantottak, mivel ismerték ezt a nevet abból a történetből, amelyet Delly Curtie mesélt nekik Wulfgarról és kisbabáról. - Milyen messze van Auckney? - kérdezte a drow Donbagót. A férfi Drizzt felé fordult és szemei tágra nyíltak. Úgy nézett ki, mintha mindjárt elájulna. - Már egy csomószor történt vele ilyen -jegyezte meg Regis és megveregette Donbago vállát. - Meg fog bocsátani. - Drow? - kérdezte a katona és megpróbált Regis felé fordulni, de képtelen volt levenni a szemét a sötételfről. - Jó drow - magyarázta Regis. - Egy idő után majd megkedveled. - Ugyan, egyik elf olyan, mint a másik! horkant fel Bruenor. - Bocsánatod kérem, jó drow - hebegte Donbago, aki láthatóan teljesen megkavarodott. Érzelmei között hánykolódott, tépelődve azon tény között, hogy ezek négyen éppen most mentették meg a testvére és az ő életét és aközött, amit a gonosz sötételfek fajtájáról tudott. - Nincs szükség bocsánatkérésre - felelte Drizzt -, de egy választ értékelni tudnék. Donbago néhány pillanatig rágódott a mondaton, majd bólogatni kezdett. - Auckney - ismételte. - Nincs messzebb néhány napnál, ha ilyen marad az idő. - Néhány nap, ha nem marad ilyen - mondta Bruenor. - Ez elég jó. Kettőt kell cipelnünk, meg egy félogrécskét, akit a lábközénél fogva kell magunkkal vonszolnunk. - Azt hiszem a bestia tud járni - jegyezte meg Drizzt. - Kicsit nehéz lenne cipelni. Drizzt két hordágyat eszkábált össze takarókból és a közelben összeszedett ágakból és hamarosan útnak indultak. Mint kiderült, a félogre nem sebesült meg komolyabban. Ez jó volt, mivel bár Bruenor tudta vonszolni Jeddithet, a drow sérült válla miatt nem tudta húzni a másik hordágyat. Ez a feladat a fogolyra várt - közvetlenül mögötte Catti-brie lépkedett, felhúzva és készenlétben tartva Taulmarilt, vesszővel a húron. Az idő kitartott és bármennyire is viharvert volt a kis csapat, jó iramban haladt és kevesebb, mint három nap alatt elérték Auckney-t. Wulfgar szaporán pislogott, ahogy a sokszínű buborékok kipukkantak és feloszlottak a levegőben körülötte. A barbárnak, aki soha nem kedvelte a mágiát és soha nem is szokta meg, hosszú időbe telt, mire sikerült betájolnia magát új környezetében - többé már nem Vízmélye csodás városa vette körül. Az egyik építmény - egyedi tervezésű torony, melynek szétágazó szárnyai élő fához tették hasonlatossá -, megerősítette Wulfgart abban, hogy Luskanban van, épp úgy, ahogy azt Robillard ígérte. - Világosan látom az arcodra kövült kételyt - mondta a varázsló savanyúan. - Azt gondoltam, megegyeztünk... - Megegyeztél - szakította félbe Wulfgar -, magaddal.
- Nem hiszed, hogy számodra ez a legjobb út, igaz? - kérdezte Robillard szkeptikusan. - Jobban élveznéd Delly Curtie társaságát a biztonságos Vízmélyén, és a kényelmes kovácsműhelyt? A szavak mélyen beleszúrtak a barbárba, de Robillard leereszkedő hangsúlya volt az, ami miatt Wulfgar el akarta taposni a vézna varázslót. Nem nézett a férfira, mert attól félt, hogy akkor arcul találja köpni. Valójában nem félt megküzdeni a félelmetes varázslóval, így nem, hogy ilyen közel volt hozzá, de ha megtenné és kettétépné Robillardot, nagyon sokat kellene gyalogolnia visszafelé, Vízmélyére. - Nem kezdem ezt már megint elölről, a Jeges Szelek Völgyéből való Wulfgar - mondta Robillard. - Vagy inkább vízmélyi Wulfgar? Esetleg mondjam azt, hogy Wulfgar, aki onnan származik, ahonnan csak akar? Már eddig is többet ajánlottam fel neked, mint amit tőlem megérdemelnél s többet, mint amit én átlagos esetben felajánlanék a hozzád hasonlóknak. Ma igazán remek és adakozó hangulatban vagyok. Wulfgar összevont szemöldökkel meredt rá, de ez csak hangos nevetésre késztette Robillardot. . - Pontosan a város közepén vagy - folytatta a varázsló. - A déli kapun át vezet a Vízmélyére és Dellyhez, meg a kovácskodáshoz vezető út. Az északi kapun át megy az az út, amelyen át barátaidhoz és oda juthatsz, amit én az igazi otthonodnak gondolok. Gyanítom, hogy a déli utat jóval könnyebbnek találod majd, mint az északit, Wulfgar, Beornegar fia. Wulfgar nem felelt, még csak nem is viszonozta Robillard méricskélő tekintetét. Tudta, hogy a varázsló szerint melyik utat kellene választania. - Mindig úgy találtam, hogy gyávák azok, akik a könnyebb utat választják a nehezebb helyett - vetette oda Robillard. - Te nem? - Ez nem olyan egyszerű, mint ahogy azt gondolod - felelte Wulfgar csendesen. - Valószínűleg sokkal bonyolultabb, mint ahogy azt valaha is képzeltem - mondta a varázsló. Wulfgar most először vett észre némi együttérzést a hangjában. - Semmit nem tudok arról, hogy min mentél keresztül, semmit a kínokról, amelyek meggyengítették szívedet. Ám azt tudom, hogy ki voltál és tudom, hogy most ki vagy és teljes magabiztossággal mondhatom, hogy jobb, ha belépsz a sötétségbe és meghalsz, minthogy elrejtőzz egy kovácsműhely kohójának parazsa mögé. - Ezek közül választhatsz - fejezte be a varázsló. - Jó utat, bármerre is menj! - Ezzel Robillard mozgatni kezdte a kezeit, újabb varázslatba fogva. Wulfgar, akinek figyelme elterelődött és észak felé nézett, nem vette észre, csak amikor már túl késő volt. Amikor megfordult, azt látta, hogy az elhalványuló varázsló körül sokszínű buborékok töltik meg levegőt. Egy zsák jelent meg Robillard helyén, meg egy nagy bárdra emlékeztető bardiche. Módfelett esetlen fegyver volt ez, de alakját és forgatását tekintve hasonlított a hatalmas harci kalapácsra és hihetetlen sebeket lehetett okozni vele. Anélkül, hogy belenézett volna, a barbár tudta, hogy a zsák nagy valószínűséggel készleteket tartalmaz az útra. Wulfgar egyedül volt, mint ahogy mindig is - Luskan közepén álldogált és ekkor eszébe ötlött, hogy nem kellene itt ácsorognia. Valamikor törvényenkívülinek számított a városban és lehet, hogy még most is az volt. Csak reménykedhetett benne, hogy a magisztrátusoknak és az öröknek nem olyan jó az emlékezőképessége. A kérdés az, hogy merre menjen, töprengett a barbár. Körbe-körbe járt. Minden túl zavaros, túl rémisztő volt és minden lépésnél Robillard szörnyű szavai kísértették. A Jeges Szelek Völgyéből származó Wulfgar nem sokkal később kilépett Luskan északi kapuján és egymagában útnak indult a fagyos vadonba. Egyik meglepett és szörnyülködő pillantást követte a másik, ahogy a négy barát és a társaik végighaladtak Auckney falucskáján Lord Feringal és Lady Meralda kastélya felé. Donbago, aki eddigre már elég jól tudott járni, mutatta az utat és elhessegette azokat, akik fegyverük után nyúltak, amikor meglátták a félogrét, a sötételfről már nem is szólva. Donbagónak sikerült bebocsáttatást kieszközölnie számukra a kapunál, ahol egy morgolódó gnóm irányította a felsorakozott katonákat. A gnóm azonnal mozgásra serkentette az őröket, akik segítettek Donbagónak a szerencsétlen, félrebeszélő Jeddithet elcipelni a gyógyítóhoz, míg a többiek levonszolták a félogrét a várbörtönbe, minden lépésnél jó nagyokat sózva rá. A heves gnóm, Fakapu Liam azután mind a négyüket bevezette egy belső terembe, ahol bemutatta őket egy idős, sólyomszerű férfinak, aki a Temigast nevet viselte.
- Drizzt Do'Urden - ismételte az ispán, majd bólintott, felismerve a nevet, ahogy kimondta. - Tízváros kószája, már hallottam magáról. És maga, jó törpe, csak nem a Mithrill Csarnok királya? - Egykor az voltam és ismét az leszek, hacsak a barátim nem gondoskodnak arról, hogy addigra halott legyek - felelte Bruenor. - Találkozhatnánk őlordságával és őladységével? - kérdezte Catti-brie. Míg Regis és Bruenor kíváncsian pillantottak rá, addig Drizzt, aki szintén akart egy pillantást vetni a nőre, aki életet adott Wulfgar sajátjaként nevelt gyermekére, elmosolyodott. - Liam megmutatja, hogy hol tudnak megtisztálkodni és megfelelően felöltözni az audenciára - közölte Temigast ispán. - Amikor készen állnak, Auckney ura és úrnője fogadja magukat. Míg Bruenor alig lögybölt magára némi vizet - közben azt morogta, hogy már így is elég jól néz ki -, Drizzt és Regis valóban alaposan lesikálták magukat. Egy másik szobában Catti-brie nem csak roppant kellemes szappanos fürdőt vett, hanem hosszú időn át próbálgatta azokat a pompás ruhákat, amelyeket Lady Meralda küldetett le neki. Nemsokára mind a négyen ott álltak az Auck kastély nagy fogadócsarnokában, a göndör fekete hajú és sűrű, sötét kecskeszakállat viselő, harmincas éveiben járó Lord Feringal és a férjénél fiatalabb, hollófekete hajú, tejfehér bőrű, tagadhatatlanul gyönyörű Lady Meralda előtt, akinek mosolya beragyogta a hatalmas termet. És míg Auckney lordja szinte végig összevont szemöldökkel meredt rájuk, Meralda mosolya egy pillanatra sem halványult el. - Feltételezem, hogy most jutalmat akarnak - mondta a harmadik jelenlévő, egy ravasz pillantású, testes nő, aki Feringal balján, bár kissé hátrébb ült, azon a helyen, amely a vidék hagyományai szerint a lord leánytestvérét illette meg. A négy megviselt vándor mögött álló Temigast ispán megköszörülte a torkát. - Gondolja, hogy talántán van annyi aranya, hogy megfizessen minket? - morogta válasz gyanánt Bruenor. - Nincs szükségünk pénzre - szólt közbe Drizzt, megpróbálva higgadt légkört teremteni. Bruenor épp az imént esett át egy fürdésen és ez az amúgy is mogorva törpét csak még jobban felbőszítette. – Csak azért jöttünk ide, hogy visszahozzuk Donbagót és a két másik sebesültet, valamint hogy átadjuk a foglyot. Annyit kérnénk mindössze, hogy ha sikerül némi információt kiszedni a gazfickóból egy hírhedt kalózról, egy bizonyos Sheila Kree-ről, akkor azt mondják el nekünk is. Kree az, akire vadászunk. - Természetesen megosztunk minden értesülést, melyet megtudunk - válaszolta Lady Meralda, megelőzve férjét, mielőtt az bármit is mondhatott volna. - És még többet is. Bármire van is szükségük, megkapják. Drizzt figyelmét nem kerülte el az oldalt ülő nő szemöldökráncolása és tudta, hogy ez mind Auckney úrnője általános bárdolatlanságának, mind pedig annak a kissé pórias kiejtésnek szól, ahogy Lady Meralda beszélt. - Egész télire itt maradozhatnak, ha úgy döntenek - folytatta Meralda. Feringal ránézett, először meglepetten, majd helyeslően. - Találhatunk egy üres házat a városban... - kezdte a hátrébb ülő nő. - A kastélyba' szállásoljuk el őket, Priscilla - jelentette ki Auckney úrnője. - Nem hinném, hogy... - szállt vele vitába az idősebb nő. - A te saját szobádba', ha még egy szót hallok tőled - mondta Lady Meralda és rákacsintott a négy barátra. - Feri! - visította Priscilla. - Fogd be, drága nővérem - mondta Feringal ingerülten, ami arról árulkodott a négy barátnak, hogy gyakran kell ily módon letorkollnia bajkeverő testvérét. - Ne hozz szégyenbe kitüntető vendégeink előtt, a vendégek előtt, akik megmentették három hű katonámat és megbosszulták azokat, akik elestek a bestiális ogrék kezétől. - Vendégek, akik meséket tudnak messzi földekről és sárkányok kincséről - tette hozzá Meralda és zöld szeme csak úgy csillogott. - Attól tartok, csak egy éjszakára maradunk - mondta Drizzt. Nem kétséges, hogy utunk hosszú és tekervényes lesz. Elszántuk magunkat, hogy megtaláljuk és megbüntetjük Kree-t, a kalózt, még a tavaszi olvadás előtt: Még azelőtt, hogy hajója ismét kifuthatna a nyílt tengerre és újabb károkat okozhatna a luskani vizeken. Meralda jól láthatóan csalódott volt, ám Feringal bólintott - őt láthatóan legkevésbé sem izgatta, hogy mennek vagy maradnak. Auckney ura és úrnője csodás lakomát adott azon az estén a hősök tiszteletére és még Donbago is elég jól volt ahhoz, hogy csatlakozhasson - azzal a jó hírrel érkezett, hogy mind a testvére, mind a másik katona gyógyulófélben van és várhatóan teljesen felépülnek majd.
Vígan falatoztak - Bruenor és Regis jóval többet evett, mint a többiek összesen! A barátok, akiknek csizmáját oly sok mérföld koptatta, messzi földekről szóló történetekkel szórakoztatták Lady Meraldát. Jóval később Catti-brie titokban rákacsintott Drizztre és egy biccentéssel félrehívta őt egy oldalsó kis szobába. Ott lerogytak egy kanapéra, egymás mellé - fejük felett egy szegényes mintázatú, ám gazdag színekben pompázó faliszőnyeg húzódott. - Gondolád, hogy beszélnünk kellene néki a csecsemőről? - kérdezte Catti-brie és keze megpihent Drizzt karcsú, ám erős alkarján. - Attól tartok, hogy az első megkönnyebbülést hamar felváltaná a fájdalom - felelte a drow. - Talán egy nap, de nem most. - Ó, csatlakozniuk kell hozzánk! - szakította félbe őket az ajtóban megjelenő Meralda és hozzájuk sietett. Bruenor király a legjobb történetét meséli, egy sötét sárkányról, mely elorozta királyságát. - Ezt már túlságosan is jól ismerjük - felelte Catti-brie mosolyogva. - Ám udvariatlanság lenne nem meghallgatni újra - mondta Drizzt és felállt. Megfogta Catti-brie kezét és felsegítette, majd mindketten Meralda után eredtek. - Úgy gondóják hát, hogy megtalájják majd azt a férfit? - kérdezte Auckney úrnője séta közben. Drizzték megtorpantak és egymásra néztek. - Csapatjuk hiányzó tagját - fűzte hozzá Meralda. - Azt, aki magukkal együtt szerezte vissza Mithrill Csarnokot, ahogy azt a törpe mondta volt. - Itt szünetet tartótt és szúrósan rájuk meredt. - Aztat, aki a Wulfgar nevet viseli. Drizzt és Catti-brie egy pillanatig csöndben álltak ott. A nő láthatóan az idegösszeomlás szélén állt, ajkát beharapta és kutatóan nézett Drizztre. - Reméljük, hogy megtaláljuk és épségben találjuk meg - felelte Drizzt halkan és igyekezett nem bevonni az egész termet a beszélgetésükbe. - Érdekel, hogy... - Minden tudunk - szakította félbe Catti-brie. Lady Meralda mereven állt ott és láthatóan az ájulás kerülgette. - A gyermek szépen cseperedik. - Milyen nevet kapott? - Colsonnak hívják. Meralda felsóhajtott és összeszedte magát. Zöld szemében szomorúság fénylett, de egy pillanattal később sikerült elmosolyodnia. - Jöjjenek - mondta halkan. - Menjünk és hallgassuk meg a törpe meséjét. - A fogoly lógni fog, amint találunk olyan kötelet, amelyik elég erős ahhoz, hogy megtartsa - nyugtatta meg Lord Feringal a csapatot másnap kora reggel, amikor mindannyian összegyűltek Auckney kastélyának előcsarnokában, indulásra készen. - A bestia kérkedett az erejével - folytatta Feringal vihogva. - De azután hogy nyüszített! Drizzt összerezzent, akárcsak Catti-brie és Regis, de Bruenor csak bólintott. - A martalóc valójában egy nagyobb banda tagja volt - magyarázta Feringal. - Akár kalózok is lehettek, bár az ostoba lény látszólag nem ismerte még a szót sem. - Talán Kree bandája az - mondta a drow. - Van valami elképzelése, hogy honnan jöhettek a fosztogatók? - A hegység nyúlványától délre található partszakaszról - felelte Feringal. - Nem tudtuk rákényszeríteni az ogrét, hogy nyíltan bevallja, de úgy hisszük, hogy a Dóm-szurdok környékén lehet. Nehéz megjárni télen, mivel a hágókat ilyenkor eltömi a hó. - Nehéz, de megéri megpróbálni - kontrázott Drizzt. Ekkor Lady Meralda lépett a terembe, aki ugyanolyan gyönyörű volt most kora reggel, mint az előző éjszaka. Végigmérte Drizztet és Catti-brie-t, hálás mosolyt villantva rájuk. Mind a törpekirály lánya, mind a drow észrevette, hogy Feringal ennek láttán képtelen elrejteni rosszallását. A sebek még túl frissek voltak és a lord láthatóan felismerte Wulfgar nevét Bruenor előző esti meséjéből ez a felismerés pedig komoly kínokat okozhatott neki. Nem kétséges, hogy Auckney ura csalódottságát és dühét a fogoly félogrén töltötte ki. A négy barát még aznap reggel elhagyta a kastélyt, bár keleten felhők gyülekeztek. A távozó hősöket sem harsonák, sem örömujjongás nem búcsúztatta.
Egyedül a súlyos szőrmekabátjába burkolózott Lady Meralda figyelte távozásukat a kaputornyok közti gyilokjáróról. Drizzt és Catti-brie még ilyen messziről is látta zöld szemében a fájdalmat és a reményt.
NEGYEDIK RÉSZ A VÉGSŐ REMÉNY Rettenetes idő volt: a hideg belemart az ujjaimba, a jég lerakódott a szememre, annyira, hogy már a látás is fájdalmat okozott. Minden hágóban ott leskelt a veszély - egy alágördülő lavina vagy egy ugrásra kész szörny formájában. Minden éjjel azzal a tudattal tértünk nyugovóra, hogy reggelre elboríthatja menedékünket a hó - már ha olyan szerencsések voltunk, hogy találtunk menedéket -, és ha képtelenek leszünk kiásni magunkat, a biztos halál vár ránk. Nemcsak én voltam azonban halálos veszélyben, hanem legdrágább barátaim is. Mégis, életemben még soha nem éreztem ennyi örömet, mint akkor. Lépteinket egyetlen szándék vezérelte, át a mély és csúszós havon. Célunk világos, utunk ismert volt. Kree, a kalóz és Égisz-agyar utáni hajszánk során átkeltünk a havas hegyeken - azért mentünk, amiben hittünk, követve szívünk és lelkünk szavát. Bár sokan vannak olyanok, akik mellékutakat keresnek az igazsághoz vezető úton, a legegyszerűbb alapelvek megkerülhetetlenek: a nehézségekből születik az eredmény, az eredmény pedig örömet fial valódi örömet és a megvalósítás érzetét, amely a gondolkodó lények sajátja. Gyakran hallottam embereket, amint arról panaszkodtak, hogy ha egy király gazdagságával bírnának, akkor lennének igazán boldogok és bár nem vettem a fáradtságot, hogy vitatkozzak velük, tudom, hogy nagyot tévednek. Elismerem, van igazság abban, hogy ha a legszegényebbek gazdagabbak lesznek, akkor ehhez öröm is társulhat, de az alapvető szükségletek kielégítésén túl, az örömhöz vezető út nem arannyal van kikövezve és főleg nem olyannal, amelyre nem szolgáltak rá. Hiszen az örömhöz vezető utat a magabiztosság és az önbizalom érzete kíséri, az érzés, hogy a világot sikerült egy kicsit megjobbítani, vagyis az, hogy megharcolunk hitünkért minden nehézséggel szembeszállva. Amikor Deudermont kapitánnyal utaztam, számos alkalommal ebédeltem együtt Vízmélye leggazdagabb családjaival. Egy asztalnál étkeztem a gazdagok gyermekeivel. Maga Deudermont is ebbe a körbe tartozott, mivel atyja jelentős földteriiletet birtokol Vízmélye déli kerületében. A fiatal arisztokrácia új hajtásai közül sokan akadnak olyanok, akik példát vehetnének Deudermontról, mint olyasvalakiről, aki nem kíván az előző generáció babérjain üldögélni. Nagyon fiatalon rájött az érdemek nélküli gazdagság csapdájára. Így azután a jó kapitány még ifjú korában eldöntötte, hogy milyen útra lép, hogy követi szívét és mindent megtesz annak érdekében, hogy a Kardpart vizei biztonságosabb hellyé váljanak a becsületes és tisztességes tengerészek számára. Deudermont kapitány idő előtt meghalhat, amiért így döntött, mint ahogy én is, vagy ahogy Catti-brie is. Ám az egyszerű igazság az, hogy ha évtizedekkel ezelőtt úgy döntök, hogy Menzoberranzanban maradok vagy ha később úgy döntök, hogy nem hagyom el Tízváros és Mithrill Csarnok viszonylagos biztonságát, akkor mára - sokféle értelemben -, tényleg halott lennék. Nem: mutassák csak meg nekem az utat és a veszélyeket, adják meg a reményt, hogy céltudatosan útnak indulhassak a helyes irányba, adják meg a megvalósítás érzetét és mindez örömmel fog eltölteni engem. Olyannyira vallom ezt a meggyőződést, hogy bátran kijelenthetem, amennyiben Catti-brie az oldalamon halna meg az úton, nem húzódnék vissza egy biztonságosabb helyre. Tudom, hogy ebben a kérdésben ő is ugyanígy érez. Tudom, hogy ő is folytatná útját - mert egyszerűen ezt kell tennie -, legyen az bármilyen veszélyes is, arra, amerre a szíve és a lelkiismerete vezérli. Talán azért van ez így, mert törpék nevelték - egész Torilon egyetlen faj sem ismeri jobban a boldogság egyszerű igazságát, mint a morgolódó, zsörtölődő, szakállas törpék. A törpe királyok szinte mindig a legtevékenyebbek klánjukban, elsőként készek harcolni és dolgozni. Az elsők, akik hatalmas földalatti erődítményeket álmodnak meg és az elsők, akik nekilátnak elhordani a barlangokat megtöltő agyagot, ahol az erőd majd állni fog. Az acélos és keményen dolgozó törpék régóta tudják, hogy a teljesítmény többet ér mint a luxus és régóta tudják azt is, hogy a szellem gazdagsága sokkal értékesebb az aranynál - még akkor is ha, imádják az aranyat! Így kerültem hát a jeges, szélfútta hóba, az ellenségektől nyüzsgő hágókra, úton egy tagadhatatlanul félelmetes ellenfél felé. És ragyoghatna-e rám ennél fényesebben a Nap? - Drizzt Do'Urden
HUSZADIK FEJEZET KILAKOLTATÁS Faerűn északi városaiban élő népek azt gondolják, hogy ismerik a hóviharokat és a tél vadságát, de valójában az, aki sosem rótta a Jeges Szelek Völgyének tundráit vagy kelt át a Világ Hátának egyik hágóján egy téli hóförgeteg idején, nem tudja igazán, hogy mire is képes az elszabadult természet nyers ereje. Egy ilyen vihar kapta el a négy barátot, amint éppen átkeltek az Auckney-tól délkeletre fekvő egyik magas hágón. A vad és dermesztő szélben mélyen előredőlve próbálták elkerülni, hogy a förgeteg ledöntse őket a lábukról, miközben többet kaptak az arcukba a jeges és szúrós hóból, mint amennyi rájuk hullott. A korbácsként lecsapó szél hol erről, hol arról fújt a szirtfalak között, kavargott és irányt váltott - semmiféle menedéket nem lehetett ellene építeni és látszólag mindig arról vágta a havat az arcukba, amerre néztek. Mindannyian próbáltak terveket kovácsolni és ezt torkukszakadtából közölni is a többiekkel, szájukat annak a füléhez nyomva, akivel éppen beszélni akartak. Végül azonban minden terv, amely valamiféle könnyebbséget hozhatott volna nekik, egyedül a szerencsére korlátozódott - találniuk kellett egy barlangot, vagy legalább egy mély beszögellést, ahol a falak legalább a szél nagyját felfogják. Drizzt előredőlt a hóborította csapáson és földre helyezte a fekete ónixszobrocskát. Ugyanolyan sürgetéssel hívta elő Guenhwyvart, mintha csak egy óriási csata előtt állna. Drizzt hátralépett - de nem túl messze -, és várta, hogy megjelenjen az örvénylő szürke köd, amely fokozatosan egy párduc alakját vette fel, majd pedig megszilárdult. A drow előrehajolt és elmondta, hogy mit akar, a nagymacska pedig máris ugrott és elnyargalt a viharon át, átkutatva a hegyszoros falait és a főcsapásról leágazó számos oldalhágót. Drizzt is útnak indult, hasonló céllal. Három másik társa szorosan összebújt, védekezően összegörnyedve a szél és egyéb lehetséges veszélyek ellen. Egyedül ez a közelség mentette meg őket a teljes katasztrófától, amikor egy hatalmas szélroham rontott rájuk, féltérdre lökve Catti-brie-t, és hátrataszítva a szerencsétlen félszerzetet. Regis kúszott-mászott és megpróbálta visszanyerni egyensúlyát, vagy legalább valami kapaszkodót keresett. A zömök és megingathatatlan Bruenor megragadta lánya könyökét és felrántotta a földről, majd a bukdácsoló félszerzet felé taszította. Catti-brie azonnal cselekedett és a gerincen futó csapás pereme felé vetődött, miközben lekapta Taulmarilt a válláról, majd a hasára huppant, és az íjat odanyújtotta az egyre távolabb csúszó félszerzetnek. Regis megragadta azt, egy töredék másodperccel azelőtt, hogy átbukott volna a magashegyi csapás peremén, ami után több száz lábnyi zuhanás várt volna rá a sziklákon az alant fekvő sziklaplatóig, ahol szinte biztosan a nyakába zúdult volna az általa elindított lavina. Catti-brie-nek csak néhány percébe tellett visszavonszolnia a félszerzetet a csapásra, de mire kiráncigálta, Regis már tiszta fehér volt a hótól és rettenetesen vacogott. - Nem maradhatánk idekint - kiáltotta a nő Bruenornak, aki dübörögve közeledett. - Különben a vihar lesz a halálunk! - Az elf majd talál valamit! - rikkantotta a törpe. - Ő vagy a macskája! Catti-brie bólintott. Regis is megpróbálta, de úgy remegett, hogy a bólintásnak csak a paródiájára futotta erejéből. Mindhárman tudták, hogy kezdenek kifogyni a lehet8ségekből. Mindhárman tudták, hogy jobb lesz, ha Drizzt és Guenhwyvar menedékre bukkannak. Méghozzá gyorsan. Guenhwyvar ordítása volt a legkellemesebb hang, amelyet Drizzt Do'Urden hosszú, nagyon hosszú idő óta hallott. Szemét meresztve meredt bele a szanaszét szálló fehérség vakító függönyébe és meglátta a hatalmas fekete párducot, amint egy széltépte kőszirten áll, hátracsapott fülekkel és jeges fehér hóval borított pofával. Drizzt félig csúszva, félig esve indult homlokegyenest Guenhwyvar felé, többé-kevésbé oldalazva, hogy a szelet valamelyest a hátába kapja. - Mit találtál? - kérdezte a macskát, amikor egyenesen alá érkezett és felfelé sandított. Guenhwyvar ismét felbömbölt és elugrott. A drow sietve követte és néhány száz láb megtétele után az egyik hóval tömött oldalhágóban egy hosszú sziklabeszögellés alá érkeztek. Drizzt bólintott és arra gondolt, hogy
itt legalább valamiféle menedékre lelhetnek, de ekkor Guenhwyvar megbökdöste és rámordult. Elindult a kiszögellés mélye felé, ahol teljes sötétség uralkodott, a mindent beborító árnyékok miatt. Ahogy a párduc megindult és még áthatóbb tekintettel méregette a menedék hátsó részét, a drow megértette, hogy miért most már ő is látta a kőfal aljában nyíló, tekintélyes méretű hasadékot. A sötételf gyorsan és csendben odasietett és letérdelt a hasadék mellett, majd megkönnyebbült, amikor éles szeme felfedte előtte, hogy odabent egy még védettebb menedék bújik meg - egy barlang vagy egy folyosó. Drizzt pillanatnyi habozás után és emlékeztetve magát arra, hogy társai még mindig odakint vannak a hóförgetegben, bevetette magát a tátongó nyílásba és közben összehúzta magát, hogy lábbal előre érkezzen a lenti talajra. Egy hatalmas, sziklapárkányokkal és kőtömbökkel teli barlangban volt. Miután szeme átváltott a Mélysötétben élők között szokványos hőlátásra, a jobbára agyagos talajon ki tudott venni egy hőforrást, egy gödröt, amelyben a tüzet nemrégiben oltották el. A barlang tehát nem volt üres és tekintetbe véve elhelyezkedését és az odakint tomboló hóförgeteget, Drizzt eléggé meglepődött volna, ha ez így van. Egy pillanattal később észrevette a barlang lakóit is, amint a távolabbi fal árnyékában haladtak - melegebb testük fényesen ragyogott a drow szeme előtt. Azonnal tudta, hogy goblinok és nem volt nehéz rájönnie, hogy még jó páran lehetnek idebent. Drizzt eltöprengett azon, hogy ismét kimegy, vissza a barátaihoz, majd együtt elfoglalják a barlangot. Ha a szokásos hatékonysággal működnek, akkor rövid úton elbánnak ezzel a csekély létszámú goblin csapattal. Ám a drow ekkor habozni kezdett, de nem a barátait féltette. Hol van itt az erkölcsi érzék? Rendjén van az, hogy a társaival együtt besétál mások otthonába, és az ott lakókat kiűzik a halálos viharba? Drizzt visszaemlékezett egy goblinra, akivel utazásai során találkozott régesrégen, egy távoli helyen, egy olyan lényre, aki nem volt gonosz. Ezek a goblinok, ilyen messze mindentől és ilyen magasan fent hegyekben, talán még sohasem találkoztak emberekkel, sem elfekkel, sem törpékkel, sem más, jóindulatú, értelmes lényekkel. Elfogadható-e akkor, hogy Drizzt és barátai ellenük fordulnak csak azért, hogy elorozzák tőlük otthonukat? - Legyetek üdvözölve és köszöntelek benneteket - kiáltott oda a drow goblinul, amelyet még Menzoberranzanban sajátított el. Bár a távoli mélysötéti goblinok dialektusa jelentősen különbözött a felszínlakókétól, elég jól meg tudta értetni magát velük. Amikor a goblin felfedezte, hogy a behatoló nem csak hogy elf, hanem ráadásul sötételf, jól látszott az arcára kiülő meglepetés, amikor közelebb jött - pontosabban csak elindult, de azután hátraszökkent és sápadtsárga szeme tágra nyílt a döbbentettől. - A barátaimnak és nekünk menedékre van szükségünk - magyarázta Drizzt, aki nyugodtan és magabiztosan állt ott, nem mutatva sem ellenségességet, sem félelmet. - Csatlakozhatunk hozzátok? A goblin túlságosan megrettent még ahhoz is, hogy válaszolni tudjon. Egyik társa felé fordult, teljesen pánikba esve. Egy másik goblin, aki nagyobb termetű volt, és ez valószínűleg azt jelentette, hogy ő a törzs főnöke - legalábbis Drizzt a goblinok társadalmáról felcsipegetett ismeretei alapján ezt gondolta -, most előlépett az árnyékok közül. - Mennyi? - reccsent rá a drow-ra. A sötételf néhány pillanatig méregette a goblint és észrevette, hogy az jobb ruhát visel, mint csúf társai csúcsos favágókucsmája volt és arany karikát viselt mindkét fülében. - Öt - mondta Drizzt. - Arannyal fizetsz? - Arannyal. A nagy goblin reszelős röhögésben tört ki, amit Drizzt a megegyezés jelének vett. A drow kimászott a barlangból, odaültette Guenhwyvart, hogy őrködjön, majd elrohant, hogy megtalálja a többieket. Nem jelentett számára túl nagy nehézséget, hogy megjósolja Bruenor miként fog reagálni az új háztulajdonossal kötött megegyezésére. - Bah! - fortyant fel a törpe. - Ha azt gondolád, hogy én akárcsak egyetlen percentnyi aranyat is adok az enyémből ezeknek a bűzölgő goblinoknak, akkor egy masszív szikla agyával gondolkozál, elf! Vagy ami még rosszabb, úgy gondolkozál magad is, akár egy bűzölgős goblin! - Kevés fogalmuk van a gazdagságról - felelte Drizzt tökéletesen magabiztosan. Miközben a vita folytatódott, szándékosan elindult, hogy szemernyi időt se vesztegessenek odakint a dermesztő hidegben.
Különösen Regis viselte egyre nehezebben: egyfolytában vacogott, még a fogai is összekoccantak. - Egy vagy két érme is megteszi. - Rézpénzeket tehetsz a szemikre, ha már levágtam őket! - üvöltötte válaszként Bruenor - Vannak népek, melyek így csinálják. Drizzt megállt és szúrósan meredt a törpére. - Megállapodást kötöttem és akár jót, akár rosszat, elvárom, hogy tiszteletben tartsd - fejtegette. - Nem tudjuk, hogy ezek a goblinok rászolgáltak-e a haragunkra és bárhogy legyen is, jobbak vagyunk-e náluk, ha csak úgy egyszerűen besétálunk és kitesszük őket a saját otthonukból? Erre Bruenor harsányan felnevetett. - Már megint a szentelt vizet kortyolgattad, te elf? - kérdezte. Drizzt bíbor szemei összeszűkültek. - Bah, hagyom, hogy te vezess - csillapodott le a törpe. - De jobb, ha tudod, hogy a fejszém mindvégig itt lészen a kezemben, és ha bármelyik idióta goblin csak egy rossz mozdulatot is készen, vagy kimond egyetlen ostoba szót, akkor átfestem az egész helyet! Méghozzá vörösre! Drizzt Catti-brie-re nézett, támogatást várva, de annak arckifejezése meglepte. Ha a nő támogatott is valakit a vitában, akkor az láthatóan Bruenor volt. A drow-nak el kellett gondolkodnia azon, hogy talán tévedett, el kellett gondolkodnia, hogy talán neki és barátainak inkább be kellett volna sétálnia a barlangba és elzavarnia a goblinokat. A sötételf tért vissza elsőként a lenti üregbe, közvetlenül Guenhwyvarrral a nyomában. Míg a párduc láttán jó néhány goblin hátrahőkölt, addig a következő látogató - egy vörös szakállú törpe -, érkezése láttán a törzs számos tagja tiltakozva üvöltözni kezdett, gacsos ujjaikkal mutogattak, öklüket rázták és fel-alá ugrándoztak. - Drow igen, törpe nem! - ellenkezett a nagydarab goblin. - Duergar - felelte Drizzt. - Mélységi törpe. - Oldalba bökte Bruenort és a szája sarkából csak annyit súgott neki: - Próbálj úgy tenni, mint egy duergar. Bruenor kétkedő pillantást vetett rá. - Törpe! - vitatkozott tovább a megtermett goblin. - Duergar! - förmedt rá Drizzt. - Nem ismered meg a duergarokat? A mélységi törpéket, a drow-k és a Mélysötét goblinjainak szövetségesét? A sötételf szavaiban elég igazság bújt meg ahhoz, hogy a goblin vezért a vita beszüntetésére késztesse. Faerűn mélységi törpéi, a duergarok gyakran kereskedtek és néha még szövetkeztek is a drow-kkal. Mélysötéten a mélységi törpék nagyjából hasonlóan viszonyultak a goblinokhoz, mint a sötételfekhez - nem annyira barátság, mint inkább a másik elfogadása fűzte őket össze. Menzoberranzanban is voltak goblinok, méghozzá szép számmal. Végtére is valakinek csak kellett takarítania és egy fiatal nagyasszonynak is gyakorolnia kellett valakin a korbács használatát. Regis következett, mire a goblin vezér felvisított. - Fiatal duergar - mondta Drizzt, még mielőtt a vita ismét kirobbanhatott volna. - Csalinak használjuk, hogy beszivároghassunk a félszerzetek falvaiba. - Aha - jött a válasz. Legvégül érkezett Catti-brie és ahogy meglátták őt, meglátták az embert, a kurjongatás és a toporzékolás, az ujjal mutogatás és az ökölrázás ismét kezdetét vette. - Á, egy fogoly! - kiáltotta a goblin vezér kéjsóváran. Drizzt szeme tágra nyílt a szó és a hangsúly hallatán - világos volt előtte, hogy mit szándékszik tenni a törzsfő a nővel. A drow felismerte, hogy tévedett. Nem tudta elfogadni azt, hogy Nojheim, a goblin, akivel évekkel ezelőtt találkozott, kegyetlen fajának ritka kivételei közé tartozik. Nojheim tökéletesen különbözött fatársaitól, egyedi példány volt. - Mit mondott? - kérdezte Bruenor, aki nem beszélte túl jól a goblinok nyelvét. - Azt mondta, hogy az üzletnek vége - felelte Drizzt. - Azt mondta, hogy tűnjünk el. Még mielőtt a törpe megkérdezhette volna tőle, hogy most mihez akar kezdeni, máris a drow kezében termettek a szablyái, aki elindult, át a barlang egyenetlen talaján. - Drizzt? - kiáltott oda neki Catti-brie. A nő rápillantott Bruenorra, akit alig látott a halvány fényben. - Nos, ők kezdték! - bömbölte a törpe, de azután felfortyanása hirtelen megtört és némileg bizonytalan hangon a sötételf után kiáltott. Vagy nem? - De igen - érkezett a drow felelete.
- Gyújts egy fáklyát a leányomnak, Bendőkorgi! - ordította Bruenor boldogan, és fejszéje nyelével erősen a markába csapott, miközben előrerontott. - Csak balra lődözz, amíg ellátsz, te lány! Én jobbra leszek, azt meg csak bízzad ide! Egy-egy goblin rontott Drizztre, két irányból. A drow jobbra csusszant, megfordult, majd hirtelen lebukott és mindkét szablyájával kifelé döfött. Az apró lándzsát szorongató goblin ügyesen manőverezve csusszant odébb, és majdnem sikerült kivédenie az egyik pengét. Drizzt visszahúzta fegyverét és a másik irányba penderült, barátaitól jobbra és hagyta, hogy jobbja indítsa el az erőteljes keresztezést. Érezte sérült vállában a lüktetést, de a goblin vezér megjegyzése - "fogoly" -, és az ebből fakadó következtetés, hogy szívesen eljátszogatna Catti-brie-vel, elég erőt adtak neki, hogy ne vegyen tudomást a fájdalomról. A rárontó goblin lebukott az első penge alá és ösztönösen is felemelte lándzsáját, hogy hárítson, és ez arra késztette Drizztet, hogy a támadást indító szablyát lejjebb csúsztassa. A második keresztbevillanó penge azonban átszelte a lény torkát. Egy harmadik teremtmény tört előre a goblin sarkában, majd egy ellépés és egy döfés után hirtelen halott társára rogyott - a bal kézben tartott véres szablya gyorsan utat nyitott magának a szívéig, miközben a jobb kézben tartott fegyver szűken körözött a negyedik goblin döfködő kardja körül. - Átkozott elf, minden mókától megfosztsz engemet! - bömbölte Bruenor. Elszáguldott Drizzt mellett, arra gondolva, hogy a sötételffel vívó goblin koponyájába mélyeszti fejszéjét. Ekkor azonban egy fekete alak repült el a törpe mellett és taszította félre a goblint, hatszáz fontnyi éjfekete bunda és tépő mancsok alá gyűrve. A barlangot hirtelen éles kék fény világította be, majd egy újabb, ahogy Catti-brie halálos íja munkához látott, egyik villámcsíkot húzó vesszőt a másik után indítva útjára. Az első nyilak a barlang bal oldali falába fúródtak és mindegyik elég fényt adott ahhoz, hogy egy-két célpontot ki lehessen szúrni. A harmadik lövéssel a nő leterített egy goblint és minden egyes újabb vessző vagy halálpontosan célba ért vagy elég közel zúgott el a goblinokhoz ahhoz, hogy azok szanaszét szóródva vesék magukat a földre. A három barát előrenyomult, goblinokat vágva le és tucatjával késztetve menekülésre a gyáva teremtményeket. Catti-brie folyamatosan lőtte ki csíkot húzd nyilait oldalra, bár most már csak ritkán ért el találatot, mivel addigra az összes goblin valamiféle fedezék mögött kucorgott. Erőfeszítései azonban nem voltak hiábavalók, mivel távolt tartotta azokat a barlang közepén dúló küzdelemtől. Regis eközben a fal mentén haladt előre, elcsusszanva sziklatömbök, cseppkövek és kuporgó goblinok mellett. Észrevette, hogy időnként egy-egy goblin eltűnik a barlang hátsó részén található hasadékban és már a vezérük is besurrant oda. Regis megvárta, amíg szünet áll be a beáramlók között, majd besiklott a belső alagútban honoló még mélyebb sötétségbe. A harc valójában gyorsan véget ért - és a Drizztre rontó három goblint leszámítva nem is volt valódi harc. A lényeket sokkal jobban izgatta az, hogy minél gyorsabban elrohanjanak a három behatoló elől, mintsem hogy magukat védjék - akadtak olyanok is, aki saját fajtársaikat lökték a rohamozó törpe vagy a szökellő párduc útjába. A küzdelem véget ért, amikor Drizzt és Bruenor egyszerre szúrta és vágta le azt a goblint, aki a barlang hátsó felében lévő nyíláson át próbált egérutat nyerni. Bruenor felrántotta a fejszéjét, de a testbe mélyedt fegyver nem engedett, így hát az ernyedt goblinnal együtt lendítette a vállára. - A nagydarab átjutá - morogta a törpe, aki láthatóan el is feledkezett arról, hogy egy halott goblin ragadt a fejszéje végére. - Utána mentek? - Hol van Regis? - kiáltotta Catti-brie a barlang bejáratától. A törpe és a drow a nő felé fordultak és látták, amint leguggolva meggyújt egy fáklyát. - Bendőkorgi nem a legjobb, ha az utasítások betartásáról vagyon szó - siránkozott Bruenor. - Azt mondottam néki, hogy ő tegye ezt! - Nem volt szükségem fáklyára az íjam miatt - magyarázta Catti-brie. - Ő meg elrohant. - Hangosan felkiáltott: - Regis? - Elbújt - suttogta Bruenor Drizztnek, de ez egyikük fülében sem csengett igazán meggyőzően, tekintetbe véve, hogy a félszerzet milyen bátran tevékenykedett a Tízváros körüli utakon és milyen meglepően
eredményesnek bizonyult az ogrék ellen. - Azt gondulám, hogy az ogrékkal vívott küzdés elrémisztő a harctól. A drow megrázta a fejét és lassan körbefordulva végigpásztázta a barlang peremét - jobban tartott attól, hogy Regist levágták, mintsem hogy elfutott volna. Néhány pillanattal később meghallották apró barátjukat, amint boldogan fütyörészve kilép a goblinok menekülőjáratából. A döbbent csodálkozással rámeredő Drizztre és Bruenorra pillantott, majd valamit odadobott a drow-nak. A sötételf elkapta és szemügyre vette, majd szélesen elmosolyodott. Egy goblin fül volt az, benne egy aranykarikával. A törpe és a drow hitetlenkedve pillantottak a félszerzetre. - Hallottam, hogy mit mondott - felelte Regis válaszul a pillantásukra. - És én jól beszélek goblinul. - A kábult páros szeme előtt csettintett egyet apró ujjaival és elindult a barlangon Catti-brie felé. Néhány lépés után azonban megtorpant, hátrafordult és a másik fület is odafricskázta Drizztnek. - Mi üthetett beléje? - kérdezte Bruenor csendesen a sötételftől, amikor Regis már eltávolodott. - A kalandozó szellem? - Drizzt inkább mondta, semmint kérdezte ezt. - Igazságod lehet - szólt Bruenor. A földre köpött. - Mindannyiunkat megölet majd vagy leszek szakállas gnóm. Mind az öten - mivel Guenhwyvar is velük maradt éjszakára -, a barlangban várták ki, míg a vihar véget ér. A falak mentén találtak tűzifát és némi avas húst, amit nem mertek megsütni, Bruenor pedig hatalmas tüzet rakott a kifelé nyíló bejárat közelében. Guenhwyvar állt őrt, amíg Drizzt, Catti-brie és Regis lejjebb cipelték a goblinok testét a folyosóba. Ettek, majd a tűz köré kuporodtak. Éjszaka felváltva őrködtek kettesével, bár úgy gondolták, hogy a közeljövőben a gyáva goblinok aligha térnek vissza. Sok mérföldre délkeletre a négy jóbaráttól, egy törődött vándornak nem jutott osztályrészül az a kényelem, hogy valaki őrködjön fölötte, míg ő alszik. Ám á ennek ellenére sem aggódott - nem hitte, hogy sok ellenség járna odakint egy ilyen viharos éjszakán -, így hát Wulfgar nekivetette hátát a beugró falának, amelyet menedékül választott és lecsukta a szemét. Maga ásta ki ezt a beugrót, amelyet jobbról, balról és elölről tömör hófalak határoltak, míg hátsó részét a szikla adta. Tudta, hogy ha egyetlen szörnyeteg vagy vadon él8 állat sem bukkan rá, akkor is csak rövid időközökre alhat el, mivel ha nem takarítja el a havat rendszeresen a bejárattól, azt kockáztatja, hogy élve betemeti a hó és ha időnként nem vet fát a tűzre, akkor halálra fagy ezen a zord éjen. Ezek azonban csak apró kellemetlenségeket jelentettek a virgonc barbárnak, aki csecsemőkorától a Jeges Szelek Völgyének nyitott és veszedelmes tundrán nevelkedett, aki hozzászokott a fülében fütyülő zord északi szél dalához. És akit megkeményített Errtu démoni otthonának tüzes levegője. A szél gyászos dala újra és újra beszökött Wulfgar sziklából és hóból épített menedékének apró nyílásán át - hosszú és szomorú éneke megnyitotta a barbár megtört szívéhez vezető ajtót. Ebben az apró hóbarlangban ülve, a vihar és a szél dalát hallgatva, Wulfgar gondolatai az idő szárnyán szálltak tova. Sok mindent felidézett magában a Jávorszarvas törzsében eltöltött gyerekkoráról, amikor a nyílt és vad tundrán futott, követvén vadászatra induló őseinek lépteit és a több száz éven át fennmaradt szertartásokat. Felidézte magában a Tízvárosért vívott csatát, amikor harcos népe vad támadást indított a letelepült falusiak ellen. Egy rosszul elhelyezett ütés - amelyet egy különösen keményfejű törpére mért - az ifjú Wulfgar legyőzetéséhez vezetett és ennek révén került az i ú barbár egyenesen egy bizonyos Harcpöröly Bruenor védőszárnyai alá - a mogorva, morcos és aranyszívű törpe keze alá, akire hamarosan úgy tekintett, mintha az apja lett volna. A harcmezőn elszenvedett vereség révén ismerte meg Wulfgart Drizztet és Catti-brie-t is, és indította el azon az úton, amelyen ifjúkorának utolsó és felnőtt korának első éveiben járt. Azonban ugyanez az út vezette Wulfgart a legiszonyatosabb helyek egyikére, Errtu, a démon birodalmába. Odakint a szél tutult és a lelkéhez szólt, mintha csak arra kérné, hogy most kanyarodjon le emlékei ösvényéről és ne gondoljon Errtu pokoli otthonára. Mintha figyelmeztetné, mintha csak figyelmeztetné... Ám Wulfgart, akit saját önbecsülése legalább annyira meggyötört, mint Errtu kínzásai, nem kanyarodott le az útról. Ezúttal nem. Helyette magához ölelte rettenetes emlékeit. A tudatosság szintjére emelte azokat és
megvizsgálta őket a maguk teljességében, logikusan, bevallván magának, hogy valójában milyenek is azok. Nem azt, hogy milyennek kellene lenniük, hanem múltjának egyszerű igazságait, az emlékeket, amelyeket magával kell majd hordoznia. A hely emlékét, amelyet le kell küzdenie, ahelyett, hogy ösztönösen is visszarettenjen tőle. A szél szörnyű figyelmeztetéseket sikoltott, rákiáltott, hogy vigyázzon, mert elveszhet a rémségek vermében, ha olyan sötét helyekre merészkedik, amelyeket jobb messze elkerülni. Ám Wulfgar nem engedte el a gondolatait és velük utazott, míg el nem ért az Errtu fölött aratott végső diadalhoz, ott a Sodródó Jég Tengerén. Amit barátaival az oldalán vívott ki. A kétségbeesett barbár tudta, hogy ez itt a bökkenő. Amit barátaival az oldalán vívott ki! Megtagadta egykori társait, mert úgy hitte, ezt kell tennie. Elmenekült előlük - főleg Catti-brie elől -, mivel nem engedhette, hogy meglássák, mivé is lett valójában: egy megtört ronccsá, egykori dicsőségének halvány lenyomatává. Wulfgar félbeszakította töprengését és az utolsó fahasábot lökte a tűzre. Megigazgatta a tűzhely alá tett köveket, a szikladarabokat, amelyek elnyelik a hőt és egy ideig megtartják majd. Az egyik követ elhengergette a tűztől és hálózsákja alá görgette, majd addig igazgatta, amíg kényelmesen el nem tudott helyezkedni rajta. Alig végzett ezzel, máris érezte az alulról felszálló hőt, de az újonnan meglelt kényelem sem tudta elpusztítani vagy feltartóztatni a kérdések özönét. - Ki is vagyok most? - tette fel a kérdést a barbár a szélnek, de az csak folytatta szomorú sírását. Nem tudott válaszolni, mint ahogy Wulfgar sem. Másnap ragyogó és tiszta hajnalra ébredtek - csillogó napkorong kúszott fel a felhőtlen keleti égre, a hőmérsékletet elfogadható szintre emelve és nekikezdett felolvasztani az előző napi förgeteg feltornyozta havat. Drizzt a látványt és a meleget vegyes érzelmekkel fogadta, mert bár mind ő, mind a többiek örültek, hogy végre visszatért az élet kéz- és lábujjaikba, mindannyian tudták, hogy milyen veszélyekkel járhat a hegyi hágókban a hóviharok után beköszöntő napsütés. Ma különleges elővigyázatossággal fognak haladni, minden lépésnél a lavinaveszélyt fürkészve. A drow visszanézett a barlangba, ahol három társa aludt, kényelmesen elnyújtózva, abban a reményben, hogy folytathatják útjukat. Ha szerencséjük lesz, még a mai napon elérhetik a partot és megkezdhetik a valódi keresést a Dóm-szurdok és Shelia Kree után. Drizzt körbepillantott és ráébredt, hogy nagy szerencsére lesz szükségük. Máris meghallotta az alázúduló hó távoli morajlását. Wulfgar rúgkapálva küzdötte át magát a beszögellésen, amelyből barlang vagy inkább jeges kripta lett, majd miután kimászott, megtornásztatta izmait a ragyogó reggeli napfényben. A barbár pontosan a hegy szélén állt - a terep innen meredeken tartott délnek, Luskan felé, míg az északi láthatárt teljesen betöltötték az égre nyúló, hósapkás csúcsok. Belenyugvó horkantással vette észre azt is, hogy láthatóan a förgeteg keltette hó/víz csapadékhatáron áll, mert míg a dél felé tartó lejtős domboldalak inkább nedvesek voltak és nem annyira hó borította őket, addig az északra fekvő vidéket a fehér porhó uralta. Mintha csak az istenek is azt mondanák neki, hogy forduljon vissza. Wulfgar bólintott. Talán így is van. Vagy talán a vihar nem volt más, mint az útelágazás egy másik változata, ahol választani kénytelen. A könnyű ösvény, akárcsak Luskan esetében, most is délre vezetett. Ez az út hangosan hívta őt, feltárva előtte magát, ahol elkerülheti a nehézségeket. A nagydarab barbár felnevetett, ahogy erre a szimbolikára gondolt mintha maga a természet is a békésebb és könnyebb lét felé taszigálná. Felragadta csomagját és a kiegyensúlyozatlan bardiche-t, amelyet Égiszagyar helyett hordott, majd útnak indult észak felé.
HUSZONEGYEDIK FEJEZET KÁRBAVESZETT BŰBÁJ Ügyleteim vannak, melyeket felügyelnem kell Luskanban - panaszkodott Morik. - Oly sok mindent elrendeztem már: kapcsolatokat és üzleteket és most mindez miattad és a barátaid miatt kárba vész. - Cserébe azonban élvezni fogod a hosszú téli éjszakákat - mondta Bellany csúfondáros vigyorral. Csábosan összegömbölyödött a szőrmehalmon. - Azonban ez nem.. végül is igaz - ismerte el Morik, a fejét csóválva. - A panaszkodásom nem neked szól és ezt te is tudod. - Túl sokat beszélsz - felelte a nő és az alacsony férfi felé nyúlt. - Én... én úgy értem, hogy ezt nem lehet! Most nem. Dolgom van és... - Később. - Most! Bellany elvigyorodott, a hátára gördült és nyújtózott egy nagyot, mire Morik sirámai egy időre alábbhagytak. Később azonban a luskani zsivány rögtön visszatért a témára és arról panaszkodott Bellanynak, hogy ez a kis kiruccanás neki egy király kincsénél is többe kerül. - Elkerülhetetlen volt - magyarázta a nő. - Ide kellett, hogy hozzalak és a tél korán megérkezett. - És nem mehetnék el? - Kedved szerint távozhatsz - felelte Bellany. - Hosszú, fagyos út lesz: gondolod, hogy túl fogod élni a Luskanig vezető utat? - Te hoztál ide, te is viszel vissza. - Lehetetlen - felelte a bűbájszövő csendesen. - Nem tudlak ilyen távolságra teleportálni. Ez a varázslat meghaladja az erőmet. Képes vagyok megidézni egy mágikus portált rövidebb távolságra, de az semmiképpen sem elég, hogy Luskanig jussunk vele. Én pedig nem szeretem a hideget, Morik. Nagyon nem szeretem. - Akkor majd Sheila Kree talál rá módot, hogy hazajuttasson - jelentette ki a Csavargó és felhúzta a nadrágját. Pontosabban csak megpróbálta, mert alig rántotta fel bokái fölé a ruhadarabot, Bellany intett a kezével és egy egyszerű varázslattal hirtelen szellőt idézett elő. A széllökés elég erős volt ahhoz, hogy a már amúgy is bizonytalan egyensúlyú Morikot hátralökje, aki erre megbotlott és elesett. A Csavargó megpördült és maga alá rántotta a lábait, majd felemelkedett, hogy szinte azonnal térdre essen, majd feltápászkodott és méltatlankodó pillantást vetett a nőre. - Nagyon vicces - mondta komoran, de alighogy kimondta, Morik máris észrevette Bellany arckifejezését, amelyen nyoma sem volt vidámságnak. - Elmész Sheila Kree-hez és követelni fogod tőle, hogy juttasson haza? - kérdezte a bűbájszövő. - És ha igen? - Meg fog ölni - közölte Bellany. - Sheila nem különösebben rajong érted, barátom és valójában épp annyira szeretné, hogy eltűnj innen, mint ahogy te. De nem fog ezért semmilyen áldozatot hozni, hacsak nem akarod, hogy élettelen tested egyik kedvenc ogréja hajítsa rövid úton az óceán fagyos vizébe. - Nem, Morik. Meg kell értened, hogy az lesz a legjobb, ha észrevétlenül és csendben kitérsz Sheila Kree útjából - folytatta Bellany. - A Véres Gerinc tavasszal vitorlát bont és valószínűleg partközelben halad majd. Partra teszünk, nem messze Luskantól, de az is lehet, hogy magában a kikötőben, ha megbizonyosodunk róla, hogy Deudermont nem les ránk a közelben. - Addigra földönfutó leszek. - Nos, ha még gazdag vagy és így is akarsz meghalni, akkor lépj csak Sheila elé a követeléseiddel - nevetett fel a nő. Odébbgördült és beburkolta magát a szőrmékbe, még a fejét is, jelezve Moriknak, hogy a beszélgetés véget ért. A Csavargó sokáig állt még ott és bámulta szeretőjét. Kedvelte Bellanyt - nem is akármennyire -, és arra gondolt, hogy a vele eltöltendő tél nem is lenne olyan rossz. Emellett voltak itt még más nők is, köztük jó pár olyan vonzó teremtés, mint Bors Jule. Talán még számos kihívást is tartogat számára ez az évszak! A zsivány kirázta fejéből ezeket a gondolatokat. Óvatosnak kell lennie az ilyen dolgokkal, amíg ezen a szűk és elhagyhatatlan helyen van, ilyen félelmetes társaságban. Jaj neki, ha Bellany megorrol rá azért, mert próbálkozni mer Jule-nál. Összerezzent, amikor arra gondolt, hogy a gyönyörű bűbájszövő milyen büntetést találna neki. Morik soha nem kedvelte a varázslók egyetlen fajtáját sem, mivel azok átláttak az álcáin és a
sunnyogásán és el tudták intézni, még mielőtt a közelükbe férkőzhetett volna. Morik gondolkodásmódja szerint a varázslók egyszerűen nem harcoltak tisztességesen. Igen, ügyelnie kell, nehogy féltékenységet szítson. Vagy talán pont ezt kell tennie, somolygott Morik magában, miközben eltöprengett Sheila vele kapcsolatos, feltűnő megvetésén. Talán a vérmes kalóznak azért nem nyerte el a tetszését Bellany hálótársa, mert ő éppúgy csapdába esett itt, csak neki senkije nincs, aki a felmelegítené az ágyát. Motik arcán féloldalas vigyor terült szét, amint az alvó Bellany egyenletes légzését figyelte. - Ah, Sheila - suttogta és azon töprengett, hogy tényleg haza akar-e térni, miután eltöltött némi időt a kapitánnyal vagy talán még nagyobb lehetőségek várnak itt rá. Chogurugga haragosan járkált fel s alá a szállásul szolgáló hatalmas teremben, felkapva és elhajítva a bútorokat és azokat a kisebb ogrékat és félogrékat, akik túl lassúak voltak, hogy időben kitérjenek. - Bathunk! - sikoltotta újra meg újra. - Bathunk, hol vagyol? - Az ogrenő egyszem fiacskája egy fosztogató csapat élén indult útnak otthonról; úgy számoltak, hogy az egész vállalkozás három vagy négy napig tart mindössze, de most már közel egy teljes tíznap telt el és semmi hír nem érkezett a fiatal ogréról. - A hó mély - mondta Bloog higgadtan, aki a terem fala mellett hevert Sheila Kree ajándékán, egy hatalmas függőágyon, óriási lábait két oldalt lelógatva. Chogurugga átsüvített a termen, megragadta a függőágy szélét, majd leborította Bloogot a földre. - Ha megtudni, hogy te bántád... - Bathunk kimenni - tiltakozott Bloog továbbra is nyugodtan, bár hogy miért volt ilyen higgadt, azt az ogrenő nem tudta megmondani. Lehet, hogy azért, mert Bloog nem akart összeverekedni gyönyörűséges feleségével, vagy mert nem akarta kinevetni a hisztériája miatt. - Vagy visszajönni vagy nem. Bloog nem menni ki. Ez a logikus okfejtés elég egyszerű volt ahhoz, hogy még Chogurugga is megértse - bár nem hűtötte le, de legalább otthagyta Bloogot. Átrobogott a termen és Bathunk nevét sikoltozta. Sokszor előfordult már, hogy fia későn érkezett vissza egy-egy portyáról, de ez most más volt. Nem csak a hirtelen támadt vad vihar miatt. Ezúttal Chogurugga érezte, hogy valami rettenetesen nincs rendben. Szeretett Bathunkját valamiféle katasztrófa érte. Nem fog már többé hazatérni. Az ogrenő egyszerűen tudta ezt. Morik szélesen elvigyorodott és előhúzott egy újabb gyönyörű, ezüstből és üvegből készült kupát, a jobb csípőjén viselt erszényövéből, majd Sheila Kree elé helyezte, kettőjük közé, az asztalra. A nő szórakozott mosollyal mérte végig és bólintott, jelezve, hogy folytassa. Az erszényből előkerült egy üvegnyi Tündérbor - önmagában elég nagy ahhoz, hogy ne férjen el az apró szütyőben, nem is beszélve a két méretes kupáról. - Mi más rejtőzik még mágikus erszényed mélyén, Csavargó Morik? - kérdezte Sheila gyanakvóan. - Tud Bellany arról, hogy ilyen mágiával jársz-kelsz itten? - Miért zavarnánk őt ezzel, gyönyörű és kedves Sheila? - kérdezte Morik és jó nagy adagot töltött a drága italból Sheila kupájába és valamivel kevesebbet a sajátjába. - Nem jelentek fenyegetést itt senkire. Barát vagyok, nem ellenség. Sheila gúnyosan elmosolyodott, majd gyorsan szájához emelte a kupát és nagyot húzott belőle - olyan sietve, hogy ettől némi bor kifröccsent, rá pirospozsgás arcára. A kalóz szinte ügyet sem vetve erre, lecsapta a kupát az asztalra, majd karjával megtörölgette az arcát. - Mondana egy ellenség bármi mást? - kérdezte a nő nyíltan. - Nem is tudod, milyen sokan vótak azok, akik ellenségnek mondták magukat, miko' elcsíptük őket - mondta gúnyosan. Morik kuncogott. - Nem helyesled, hogy Bellany idehozott engem. - Nem éreztettem ezt veled eléggé? - Mint ahogy az sem tetszik, hogy Bellanynak érdeke fűződik az ittlétemhez - mondta ki Morik. Amikor Sheila kissé összerezzent és megmoccant a székében, a Csavargó tudta, hogy érzékeny pontot talált. Felbátorodva attól a gondolattól, hogy a nyersesség, amit Sheila az á irányában tanúsít, nem más, mint féltékenység - és a magabiztos Morik gondolkodásmódja szerint, miért is lett volna másként? -, a zsivány köszöntésre emelt kupáját a kalózvezér felé nyújtotta. - Arra, hogy jobban megbecsüljük egymást - mondta és kupáját a nőéhez koccintotta.
- És arra, hogy jobban megértsük egymás vágyait - felelte a kalóz és gunyoros mosolya még szélesebb lett. Morik szintén elvigyorodott és azon töprengett, hogy miként fordíthatná ennek a nőnek a hevességét a féktelen örömök irányába. Az alku nem várt eredménnyel zárult. Nem sokkal később Morik kibotorkált Sheila szobájából - feje még mindig sajgott attól a balhorogtól, amelyet a még mindig gúnyosan mosolygó kalóz mért rá. A Csavargót teljesen összezavarta, hogy a nő milyen hevesen reagált közeledési kísérletére - a férfi odasurrant mellé és kézfejével gyengéden végigsimított a n8 pirospozsgás arcán -, és most tucatnyi különféle szitokszó hagyta el a száját, miközben Bellany szobája felé botorkált. Morik nem szokott hozzá, hogy hölgyek így bánjanak vele és méltatlankodása jól látszott az arcán, amikor a bűbájszövő kinyitotta az ajtaját és megállt ott, eltorlaszolva az utat. - Egy csapdába esett borzzal szeretkeztél? - kérdezte a vigyorgó Bellany. - Az is kellemesebb lett volna - felelte Morik és megpróbált beljebb menni. A nő azonban széttárt karral útját állta. Morik értetlenül pillantott rá. - Csak nem vagy féltékeny? - Úgy tűnik, hogy saját magadat elég sokra értékeled ahhoz, hogy ezt ilyen határozottan kijelentsd - felelte a bűbájszövő. Morik felelni akart, de ahogy felfogta a sértést, elhallgatott és egy apró mozdulattal tisztelgett a nőnek. - Féltékeny? - kérdezte Bellany szkeptikusan. - Aligha. Arra gondoltam, hogy mostanra már legalább ágyba viszed Bors Jule-t. Azonban az ízlésed meglep. Nem hittem volna, hogy Sheila Kree a zsánered, mint ahogy szerintem te sem vagy az övé. - Láthatólag a gyanúd beigazolódott - vetette oda a zsivány és megmasszírozta felhorzsolt homlokát. Ismét elindult befelé és ezúttal Bellany hagyta, hogy ellépjen mellette, be a szobába. - Gyanítom, hogy te több szerencsével járnál, ha meg akarnád hódítani. - Elég sokáig tartott, mire rájöttél - felelte Bellany és becsukta az ajtót, ahogy ő is visszalépett a szobába a Csavargó mögött. Morik ráhanyatlott a puha szőrmékkel teli ágyra és a hátára gördülve figyelte a vigyorgó nőt. - Egy egyszerű figyelmeztetés? - kérdezte. - Nem szólhattál volna erről korábban? - És akkor mi lesz a tréfával? - Nem sok mindenről maradtál volna le - mondta Morik és karját kinyújtotta a bűbájszövő felé. - A sérülésednek van szüksége egy kis masszírozásra? - kérdezte Bellany és nem moccant. - Vagy a büszkeségednek? Morik csak egy pillanatig töprengett a válaszon. - Mindkettőnek - vallotta be és mosolya még szélesebb lett, ahogy a nő felé lépett. - Utoljára figyelmeztetlek - mondta Bellany és becsusszant az ágyba a zsivány mellé. - Akaszkodj össze Sheila Kree-vel és ő megöl téged. Úgy értem, hogy ha szerencsés vagy. Ha nem, valószínűleg elmondja Choguruggának, hogy gyengéd érzelmekkel viseltetsz iránta. - Az ogrenőnek? - kérdezte a megrettent Morik. - És ha a légyott nem is ölne meg, akkor Bloog biztosan megteszi. Bellany közelebb húzódott és megpróbálta megcsókolni a férfit, de a Csavargó elfordult tőle - hirtelen minden vágy elhagyta testét. - Chogurugga - mondta és borzongás futott végig a hátán.
HUSZONKETTEDIK FEJEZET EGYSZERRE CSAK EGYET A jobb felől fújó, bömbölő fagyos szélben tört előre Wulfgar, vállát és fejét lesunyva a szüntelen jeges korbácsütések elől. Egy magashegyi hágóban haladt és bár nem szeretett a nyílt terepen menni, ezen a széljárta sávon maradt meg a legkevésbé a hó. Tudta, hogy akár egy mérföldről észre lehet venni őt, mint a fehérségben haladó fekete foltot, de tudta azt is, hogy ha nem repülő lények támadnak rá - már amelyek elég nagyok ahhoz, hogy kibírják a fagyos szélrohamokat -, akkor esélyük sincs arra, hogy a közelébe lopakodjanak. Abban reménykedett, hogy talán egykori társai veszik majd észre. Hogyan máshogy találhatná meg őket ezen a hatalmas, lejtős-emelkedős vidéken, ahol a látóhatár mindig a következő hegycsúcsig terjedt és ahol a távolságok hihetetlenül csalókák voltak? Néha úgy tűnt, hogy a következő hegy lejtője - ahol még az egyes fákat is ki lehetett venni -, egy rövid sétával elérhető, de az valójában sok-sok mérföldre volt és gyakran leküzdhetetlen akadályok - mint egy meredek szakadék vagy egy megmászhatatlan sziklafal -, akadályozták meg Wulfgart, hogy elérje azt és kerülőre kényszerült. Hogy is reménykedtem abban, hogy megtalálom őket? - kérdezte a barbár önmagától és már nem először de legalább századszor Már akkor a fejét csóválta önnön ostobasága miatt, amikor kisétált Luskan északi kapuján azon a végzetes reggelen és ez megismétlődött, amikor a hegyek felé vette útját a rettenetes vihart követően, pedig a délre vezető út sokkal könnyebbnek ígérkezett. - Nem csinálok-e magamból bolondot? Mi van akkor, ha Drizzt és a többiek már menedéket kerestek, egy várost, ahol eltölthetik a telet? - kérdezte a barbár önmagától és hangosan felnevetett. Elképzelhetetlen tűnt, hogy megleli a barátait ebben a hatalmas és lakhatatlan vadonban, olyan időjárásban, ahol akár néhány yardnyival is elmehet mellettük, anélkül, hogy észrevenné őket. Ám amikor mindezt végiggondolta, a barbár felismerte, hogy ez egyáltalán nem ostobaság - minden esélytelensége dacára -, mivel csak azt teszi, amit tennie kell. Wulfgar megállt egy magasabb ponton és végighordozta tekintetét a környező völgyön, az előtte magasodó hegycsúcson és egy fenyőligeten, amely sötétzöld pacaként terült el a fehér hegyoldalban, tőle jobbra. Úgy döntött, hogy arrafelé veszi az irányt és a fák védelmében majd nyugatnak indul, amíg el nem éri azt a nagy hegyi szorost, amelyen át visszajut a Jeges Szelek Völgyébe. Ha útközben rábukkan egykori társaira, annál jobb. Ha nem, akkor folytatja útját Tízvárosig, és ott is marad, amíg Drizzt és a többiek meg nem érkeznek vagy ha nem jönnének, akkor tavaszig, amikor is csatlakozhat egy Vízmélyére tartó karavánhoz. Wulfgar tenyerével leárnyékolta szemét a napsütés és az arcába vágódó hó elől és felkapta csomagját. A nyitott hegyoldalban kell folytatnia útját a nagy hegyig, majd a meredek nyugati lejtőn lefelé kell tartania. Ott legalább álltak fák, amelyekbe belekapaszkodhatott és így lassíthatta ereszkedését. Ha ezen a kopár részen akarna lejutni és megcsúszna, akkor aztán sokáig zuhanna lefelé. Wulfgar ismét lesunyta fejét és nekiindult, megdőlve a szélben. Ez azonban sokba került neki, amikor rálépett egy kőre a lejtőn, amely jobb felé sokkal meredekebb volt, mint amilyennek tűnt. Szőrmecsizmája nem igazán tudott megtapadni a jeges felületen és a megbillenő Wulfgar nem tudta elég gyorsan visszanyerni egyensúlyát, így megcsúszott. A lábai kicsúsztak alóla, ő pedig keményen a tomporára zuhant. Most már lefelé siklott - karjai vadul kalimpáltak, hogy valami fogódzót találjanak. Elengedte a nagy és kiegyensúlyozatlan bardiche-t, kicsit oldalra taszítva azt, nehogy fejbe üsse magát vele. Képtelen volt lassítani és most már inkább pattogott, mintsem csúszott - bukfencet hányt és az egyik hatalmas kő felhorzsolta testét, miközben oldalra lökte. Zsákjának szíjai meglazultak - az egyik kioldódott, a másik pedig elszakadt. A csomag elmaradt mögötte - a zsák szája szétnyílt és készletei kiszóródtak belőle. Wulfgar ide-oda ütődve, bukfencezve zuhant lefelé, messze maga mögött hagyva a bardiche-t, a csomagját és a hágó tetejét. - Megsérül! - mondta Deudermont kapitány és hangja felerősödött idegességében, ahogy a barbár hosszú és fájdalmas zuhanását figyelte. Ő és Robillard a Tengeri Szellem fedélzetén a kapitányi kajütben voltak és a varázsos vízzel teli tálba
meredtek, amelyet a varázsló arra használt, hogy a barbár útját figyelje. Robillard nem rajongott az efféle fürkészvarázslatokért és különösebben nem is értett hozzájuk, de titokban egy mágikus tűt helyezett el Wulfgar ezüstfarkas prémruhájának belsejében. A tálhoz hangolt tű még Robillard számára is lehetővé tette - aki sokkal inkább értett az előszólításon alapuló mágiához, mint a jövendölésekhez -, hogy egy-egy pillantást vessen az úton lévő férfira. - Fajankó - jegyezte meg a varázsló halkan. Csendben figyeltek - Deudermont az ajkát rágcsálta, miközben Wulfgar talpra kecmergett a hosszú lejtő alján. A barbár kissé oldalra dőlt, hogy kímélje sérült vállát. Ahogy elindult, láthatóan azzal a szándékkal, hogy megkeresi a holmijához vezető legjobb utat, észrevették, hogy határozottan sántít. - Nem fog feljutni segítség nélkül - mondta Deudermont. - Fajankó - ismételte meg Robillard. - Nézz rá! - kiáltotta a kapitány. - Fordulhatott volna délnek, ahogy azt jósoltad, de nem tette. Nem, ő északnak indult, a fagyos hegyek közé, oda, ahova kevesen mennek még nyáron is és akkor is csak csoportosan. Nagyon kevesen vannak olyanok, akik egyedül neki mernének vágni. - Ez a természet rendje - vágott vissza Robillard. - Azok, akik egyedül próbálkoztak, valószínűleg mind meghaltak. A bolondok hajlanak arra, hogy megtisztítsák maguktól a világot. - Te akartad, hogy északra menjen - emlékeztette a kapitány célzatosan. - Ilyesmiket mondogattál, méghozzá jó párszor. De azt nem, hogy lezuhan és meghal. Te erősködtél, hogy ha Wulfgar megérdemli az olyan barátokat, mint Drizzt és Catti-brie, akkor menjen és keresse meg őket, ügyet sem vetve az esélyekre. - És most nézz oda, zsémbes barátom - folytatta Deudermont és kezével a vízzel teli tál felé intett, amelyben a makacs Wulfgar látszott. A barbár arca eltorzult a fájdalomtól, de hüvelykről hüvelykre küzdötte magát előre, fel a hegyoldalon. Nem állt meg és nem ordítozott dühödten, nem is csépelte öklével a levegőt. Mindenféle jajszó nélkül araszolt felfelé a kiválasztott úton. Deudermont épp olyan figyelmesen nézte Robillardot, mint ahogy a varázsló bámulta a fürkésző tálat. Végül az utóbbi felpillantott. - Talán több van ebben a Wulfgarban, mint ahogy hittem - ismerte el. - Hagyjuk hát meghalni odakint, egyedül a fagyban? Robillard sóhajtott, morgott valamit, majd erőteljes mozdulatokkal masszírozni kezdte sovány arcát, amíg az ki nem pirosodott. - Csak baj volt vele, amióta Vízmélye hosszú mólójára lépett, hogy beszéljen veled! - vicsorogta a varázsló és megrázta a fejét. - Nem, már korábban is, amikor Luskanban megpróbált megölni... - Nem ő volt! - tiltakozott Deudermont, akit feldühített, hogy Robillard ismét feltépte a régi sebet. - Sem Wulfgarnak, sem annak az alacsony fickónak, annak a Moriknak nem volt köze hozzá. - Ezt mondod te. - Zokszó nélkül tűri a nehézségeket - folytatta a kapitány és a varázsló tekintete ismét a tálban látható kép felé fordult. - Habár aligha hinném, hogy Wulfgar megpróbáltatásnak tekinti ezt a vihart azok után a gyötrelmek után, amelyeket valószínűleg elszenvedni volt kénytelen Errtu kezei között. - Akkor nincs itt semmiféle gond. - De mi lesz most? - erőltette a témát a kapitány. - Wulfgar soha nem fogja megtalálni a barátait, ha céltalanul bolyong a havas hegyek között. Deudermont az ezt követő sóhajból tudta, hogy Robillard tökéletesen megértette, mit akar mondani ezzel. - Éppen tegnap vettünk észre egy kalózhajót - jegyezte meg a varázsló és ez volt a legvédekezőbb kijelentése, amelyet Deudermont valaha is hallott tőle. - Valószínűleg még ma reggel csatára kerül sor. Nem engedheted meg. .. - Ha újra megpillantjuk a kalózt és te nem térsz vissza addigra vagy ha még nem állsz készen a harcra, akkor árnyékként fogjuk követni őt. Mivel bármilyen hajót le tudunk hagyni, ha üldözzük őket, akkor ugyanezt megtehetjük, amikor visszavonulunk. - Nem szeretek ismeretlen helyekre teleportálni - nyafogott Robillard. - Túl magasan is megjelenhetek és akkor lezuhanok. - Akkor mondj magadra egy repülés- vagy egy lebegővarázst, mielőtt elindulsz. - Vagy túl alacsonyan - mondta Robillard komoran, mivel mindig fennállt ennek a lehetősége és jó néhány varázsló végezte így. Ok túl mélyre érkeztek és már csak a földben és a kövek között szétszóródott
darabjaikat találták meg. Deudermont nem tudott mást mondani, csak vállat vont, mert ez valójában nem volt vita. Robillard mindenképpen panaszkodna, ha a sérült barbár megsegítéséről van szó. - Várd meg a visszatértem, még mielőtt harcba bocsátkoznál a kalózhajóval - zsémbelt a varázsló, miközben számtalan zsebében kotorászott a komponensek után, amelyek szükségesek voltak ahhoz, hogy biztonságosan (vagy legalábbis viszonylag biztonságosan), megérkezzen Wulfgarhoz. - Ha egyáltalán visszatérek. - Bízom benned. - Hát persze - mondta Robillard. Deudermont hátralépett, amikor a varázsló az egyik oldalsó szekrényhez lépett és kitárta annak ajtaját, majd kivette belőle a kapitány egyik saját, súlyos gyapjútakaróját. Az egyfolytában morgolódó Robillard varázsolni kezdett - először egy olyan bűbájt szőtt, amely gyengéden a levegőbe emelte, majd egy másikat, amelytől láthatólag felhasadt a légüres tér. A varázslót rengeteg sokszínű buborék fogta körbe, amíg alakja teljesen el nem halványult a színorgiában - majd eltűnt és csak a buborékok maradtak, amelyek kezdtek szétpukkanni és egybeforrni, amitől a légüres tér is kezdett ismét összeállni. Deudermont a vízzel teli edényhez lépett és belenézett, hogy még egy pillantást vethessen Wulfgarra, még mielőtt a varázsló fürkésző mágiája eloszlana. Még látta a havas tájon megjelenő másik alakot. Wulfgar újra megcsúszott, de felmordult és hasra vetette magát karját kinyújtotta és belekapaszkodott a kopár kődarabon talált apró kiszögellésbe. Erős karjaival húzta fel magát, a havon csúszva. - Az egész délutánt itt töltjük, ha ilyen ütemben haladsz - szólt le neki egy ismerős hang fentről. A barbár felpillantott és meglátta a hágó tetején álló Robillardot, aki szokásos varázslóköntöse fölé egy súlyos gyapjútakarót csavart. - Hogyan? - kérdezte a megdöbbent Wulfgar, de a meglepetés miatt nem figyelt eléggé és húsz lábat csúszott lefelé, mielőtt nagy csattanással nekivágódott volna egy sziklás kiszögellésnek. A barbár talpra kecmergett és amikor felpillantott, Robillardot látta, amint kezében a bardiche-sal, a hegy lejtője fölött lebeg lefelé. A varázsló útközben összeszedegette Wulfgar néhány másik felszerelési tárgyát is, majd leejtette azokat mellé, hogy ismét elsuhanjon és ide-oda röpködve gyűjtse össze a szétszóródott felszerelést. Amint végzett, könnyedén lehuppant a nagy darab ember mellé. - Nem igazán számítottam rá, hogy itt látlak viszont - mondta Wulfgar. - Mint ahogy én sem számítottam arra, hogy itt találkozunk - válaszolta Robillard. - Azt jósoltam, hogy a déli utat választod és nem az északit. Meglepő szívósságod miatt még a kormányossal, Donnarkkal kötött fogadásomat is elvesztettem. - Odaadjam az összeget? - kérdezte Wulfgar szárazon. Robillard vállat vont és bólintott. - Talán majd máskor. Nem igazán akarok a szükségesnél több időt eltölteni ebben az istenek háta mögötti vadonban. - Megvan a felszerelésem és nem sebesültem meg komolyan - közölte a barbár. Hátrahúzta hatalmas vállait, állát pedig dacosan előrelökte, jelezve, hogy tőle a varázsló akár azonnal is távozhat. - Még nem találtad meg a barátaidat - magyarázta Robillard - és erre csekély esélyed van a segítségem nélkül. Ezért vagyok itt. - Mert a barátom vagy? - Mert Deudermont kapitány az - javította ki a varázsló és fújt egyet, hogy eltüntesse a barbár pirospozsgás és borostás arcán díszelgő féloldalas vigyort. - Vannak varázslataid, amelyekkel meg tudod találni őket? - tette fel Wulfgar a kérdést. - Vannak varázslataim, amelyek felröpítenek minket a csúcsok fölé - pontosított Robillard - , és mások, amelyekkel egyik helyről a másikra gyorsan el tudunk jutni. Hamarosan a környéken kószáló összes teremtményre rá fogunk bukkanni. Csak reménykedhetünk benne, hogy a barátaid is köztük lesznek. - És ha nem? - Akkor azt javaslom, hogy térj vissza Vízmélyére. - A Tengeri Szellemre? - Vízmélyére. Wulfgar vállat vont, mivel nem akart most ezen vitatkozni - remélte, hogy megbeszélhetik ezt később is. Hitt abban, hogy Drizzt és a többiek Égisz-agyar keresésére indultak, és ha ez volt a helyzet, akkor még
mindig erre lehetnek valahol, épen és egészségesen. Még mindig nem volt biztos benne, hogy helyesen döntött akkor, ott Luskanban, még mindig nem volt biztos benne, hogy készen áll erre, hogy tényleg ezt akarja-e. Hogyan fog majd reagálni, ha újra látja őket? Mit mond majd Bruenornak és mit tegyen akkor, ha a Catti-brie-t a végsőkig védelmező törpe egyszerűen nekiugrik, hogy megfojtsa? És mit mondhatna Catti-brie-nek? Hogyan nézhetne ismét bele azokba a kék szemekbe azok után, amit vele tett? Ezek a kérdések abban a pillanatban vadul megrohanták őt, amint lehetségesnek tűnt, hogy tényleg megtalálja barátait. Ám ezekre a kérdésekre nem voltak válaszai és tudta, hogy nem képes előrelátni, mit hoz a találkozó, még azt sem tudta, hogy ő mit fog tenni. Wulfgar felnézett töprengéséből és látta, hogy a varázsló őt bámulja, arcán olyan kifejezéssel, amely még a legközelebb állt a megértéshez és amelyet a barbár valaha is látott tőle. - Hogyan jutottál el idáig? - kérdezte Robillard. Wulfgar arckifejezése elárulta, hogy nem érti a kérdést. - Egyszerre csak egyet lépve - felelt meg a varázsló saját kérdésére. - És így juthatsz tovább. Egyszerre csak egyet lépve fogja Wulfgar eltiporni a démonait. Robillard ekkor olyat tett, ami a nagydarab barbárt jobban meglepte, mint életében bármi: felemelte kezét és vállon veregette Wulfgart.
HUSZONHARMADIK FEJEZET RÉGI ISMERŐS Arra gondútam, hogy vissza kellene botorkálnunk ahhoz az ostoba Lord Feringalhoz és auckney-i földbirtokára - zsörtölödött Bruenor, amikor visszamászott abba a barlangba, amelyben menedéket találtak a vihar éjszakán. Annyi biztos volt, hogy az idő megjavult, de Bruenor is ismerte a lavinák veszélyeit és az előző éjjel hullott hó mennyisége megdöbbentette. - A hó még egy óriásnak is az ágyékáig érne! - Akkor járj a tetején - javasolta Drizzt féloldalas vigyorral. Valójában azonban egyiküknek sem volt kedve mosolyogni - még a drow-nak sem. A hó az egész hegységben magasra tornyosult és az aznap megtett utat jelentősen lerövidíthette - ahogy attól Drizzt tartott -, a hóomlás fenyegető árnyéka. A közelükben tucatnyi lavina zúdult le és számos eltorlaszolta a hágókat, így a vándoroknak még nagyobb kitérőket kell majd megtenniük. Órákkal, de talán napokkal is tovább tarthat, amíg megkerülik azt a hóval belepett szorost, amelyen egyébként egy óra alatt átértek volna. - Nem fogjuk megtalálni őket, elf - mondta Bruenor kerek-perec. Ne legyenek kétségid, ők ott vannak mélyen a föld alatt és nem hinném, hogy elődugnák azokat a bűzös fejüket, amíg el nem jő a tavasz. Így nem találjuk meg őket. - Mindig is tudtuk, hogy nem lesz könnyű - emlékeztette Catti-brie a törpét. - Rábukkantunk a toronyra törő csapatra és ők megmutatták nekünk a helyes irányt - sípolt közbe Regis. Az biztos, hogy elkel némi szerencse, de nem tudtuk ezt eddig is? - Bah! - horkant fel Bruenor. Belerúgott egy méretes kőbe, mire az pattogva csapódott a barlang oldalfalának. - Engedjük át nekik a kalapácsot? - kérdezte Drizzt Bruenortól teljes komolysággal a hangjában. - Inkább temessük el magunkat élve, még mielőtt a közelébe jutánk? - válaszolta a törpe. - Remek választás, te elf! - Akkor térjünk vissza Auckneyba és várjuk ki ott, míg a tél véget ér - javasolta a félszerzet. - Azután tavasszal újra megpróbáljuk. - Akkorra a Véres Gerinc már valószínűleg kint hajózik a nyílt tengeren - emlékeztette Catti-brie. - Akkorra Sheila Kree és Égisz-agyar már rég eltűnik ezekről a partokról. - Akkor délnek megyünk - érvelt Bruenor. - Megtaláljuk Deudermontot és felfogadjuk, hogy segítsen ebbe a kalózosdiba', amíg el nem fogánk Kree-t. Akkor visszavesszük a pörölyömet és a boszorkát a nyílt tenger mélyére küldjük. Elég jó lészen néki ott! Mély csend telepedett rájuk, amelyet hosszú-hosszú ideig nem tört meg senki. Talán Bruenornak igaza volt. Talán a harci kalapács után folytatott hajsza nem szülne mást, csak katasztrófát. És ha közülük bárkinek is joga volt az Égisz-agyar után indított kutatást lefújni, akkor az leginkább Bruenor joga volt. Végül is ó készítette a kalapácsot és adta át Wulfgarnak. Valójában azonban egyikük sem - még Regis sem, akinek pedig a legkevesebb köze volt az egészhez - akart lemondani a harci pörölyről, amely különleges jelképként szolgált: azt szimbolizálta, hogy egykor ki is volt számukra Wulfgar. Talán van abban valami, hogy várják ki a téli időszak végét, ám Drizzt nem tudta elfogadni azt a logikus következtetést, hogy az időjárás miatt az utazás egyszerűen túl veszélyes ahhoz, hogy folytassák. A drow le akarta zárni ezt az ügyet, méghozzá gyorsan. Végre vissza akarta szerezni Égisz-agyart, amely azt jelképezte, hogy kik is voltak ők valaha és a gondolat, hogy tétlenül ücsörögjön több hónapon át, kényelmetlenül nehezedett karcsú vállaira. A drow körbenézett és látta, hogy a többiek - még Bruenor is, vagy talán főként ő, állandó felfortyanásai dacára -, is hasonlóképpen éreznek. A sötételf kisétált a barlangból és felküzdötte magát a bejárat előtt feltorlódott hóbucka tetejére. A közelben található legmagasabb pontig futott és a fényérzékeny szemét erősen szúró napsütés ellenére körbekémlelt, utat keresve dél felé, a tengerhez vagy bármerre, amerre folytathatnák útjukat. Nem sokkal később hallotta, hogy valaki közeledik a háta mögül és a léptek zajából tudta, hogy Catti-brie az. Mozgása valahol félúton helyezkedett el Drizzt könnyed léptei és Bruenor hótúró technikája között. - Nékem egyformán rossznak tűnik, akár előre megyünk, akár visszafelé tartánk - mondta a nő, miközben Drizzt mellé lépett. - Én mindazonáltal azt gondolám, hogy akkor már jobb, ha előre indulunk. - És Bruenor bele fog egyezni? Na és Regis? - Bendőkorgi ugyanerről társalg most Bruenorral odabent - jegyezte meg Catti-brie és Drizzt odafordult felé, hogy végigmérje. Korábban a félszerzet lett volna a legelső, aki letért volna a kalandok ösvényéről, a
legelső, aki a kényelmes melegbe visszavezető utat kereste volna. - Emlékszel még arra, amikor Artemis Entreri eljátszotta, hogy ő Regis? - kérdezte Drizzt és hangjából kiérződött a figyelmeztetés. Catti-brie kék szeme tágra nyílt a döbbenettől, de csak egy pillanatra, mert a drow arcvonásai elárulták, hogy csak tréfál. Ám az így is elég egyértelmű volt, hogy valami nagyon megváltozott Regisben és ez a változás mélyreható volt. - Azt gondúlhatnánk, hogy a lándzsa, amely eltalálta át ott lenn délen, a folyónál, csak még inkább arra sarkallja, hogy jobban befészkelődjék puha karosszékébe.. - A legváratlanabb helyről érkező mágikus segítség nélkül valószínűleg elvesztette volna a karját, még a legjobb esetben is - emlékeztette őt Drizzt és ez így is volt. Amikor Regist vállon szúrták, barátai képtelenek voltak elállítani a vérzést. Drizzt és Catti-brie már lényegében arra készültek, hogy levágják a félszerzet karját - amelyet az egyetlen lehetséges megoldásnak tartottak barátjuk életben tartására -, amikor Jarlaxle egyik drow alvezére, Cadderly álcájában megjelent és mágikus úton begyógyította a sebet. Regis a kaland hátralevő részében nagyon visszahúzódóvá vált - végig ilyen maradt a Jarlaxle kristálytornyához vezető úton, ahol Drizzt megvívott Entrerivel, majd utána is, a Jeges Szelek Völgyébe vezető hosszú és komor úton. A barátok számos kalandot éltek át együtt és az igazat megvallva, ez a legutolsó volt a legrosszabb mind közül. A Kristályszilánk a Bregan D'aerthe veszedelmes vezérének kezébe került. Könnyen válhatott volna ez egyben Regis számára a legfájdalmasabb és legveszedelmesebb emlékké is, de valamilyen okból amelyet sem Drizzt, sem Catti-brie még csak nem is sejtett -, láthatóan ez az utolsó kaland valamit lángra lobbantott a félszerzetben. Ez szinte azonnal kiviláglott, miután visszatértek Tízvárosba. Regis ugyanis egyszerre már nem akarta kimenteni magát társainak a közelebbi és a távolabbi vidékeken tett veszélyes útjairól, és amikor elvétve találkoztak szörnyekkel vagy útonállókkal, megtagadta, hogy hátradőljön és kizárólag hozzáértő barátaira bízza a feladatot. És most itt volt ez: megpróbálja meggyőzni Bruenort arról, hogy törtessenek tovább a lakhatatlan és halálos hegyek között, amikor pedig Lord Feringal kastélyának meleg kandallója szinte csak rájuk vár. - Akkor hát három egy ellenében - mondta végül Catti-brie nagy sokára. - Úgy tűnik, hogy utunk folytatódik vala. - Miközben Bruenor minden egyes lépésnél morgolódni fog. - O akkor is zsörtölődne minden egyes lépésinél, ha visszafelé vennénk az utat. - Ez igazán bizalomgerjesztő. - Az elmúlt időkre emlékeztet, és hirdeti az eljövendőt - vágta rá Catti-brie azonnal, mire szívből jövő, régen esedékes nevetésben törtek ki. Amikor visszatértek a hatalmas barlangba, szorgos munkába merülve találták Bruenort: a törpe éppen tábort bontott, a hálózsákokat szorosan felcsavarta, miközben Regis a még mindig lobogó tűz fölött a bográcsot kavargatta. - Látátok oly utat, amelyen megéri indulni? - kérdezte a törpe. - Előre vagy hátra... oly mindegy - felelte Drizzt. - Azt leszámítolva, hogy ha előre megyünk, akkor még vissza is kell térnünk - érvelt Bruenor. - Én azt mondám, hogy folytassuk - javasolta Catti-brie. - Nem fogunk válaszokra bukkanni Auckney álmos városkájában, én pedig szeretnék válaszokat kapni, még mielőtt a tavaszi rügyek kibújának. - Mit mondasz tenmagad, elf? - kérdezte Bruenor. - Tudtuk, hogy az út veszélyes és barátságtalan lesz, már akkor, amikor felkerekedtünk Luskanból válaszolta Drizzt. - Tudtuk, hogy beköszönt a tél és ez a nagy hóesés aligha szokatlan vagy váratlan. - De reménylettük, hogy azt az ostoba kalózt még azelőtt megtaláljuk vala - szúrta közbe a törpe. - Reméltük, de aligha számítottunk rá - felelte Drizzt gyorsan. Catti-brie-re nézett. - És nem akarom a telet azzal tölteni, hogy Wulfgar miatt aggódom. - Akkor hát tovább - egyezett bele hirtelen Bruenor. - Hadd hulljon ránk a hó. És hadd töltse Wulfgar azzal a telet, hogy aggódik miattunk! - A törpe szavai szitokáradatba fúltak, amit rá jellemző módon a bajsza alatt morgott el. A többiek cinkosan egymásra kacsintottak és mosolyogtak. Bruenor zsörtölődésének mély dünnyögése hirtelen megváltozott és felváltotta egy mindenhonnan hallatszó zümmögés, amely betöltötte a barlangot és magukra vonta mind a négyük figyelmét. Az üreg közepén egy függőleges, ragyogó kék vonal jelent meg - nagyjából hét láb hosszú lehetett. Még
mielőtt a négy barát kiálthatott vagy bármit tehetett volna, a vonal két, egyforma hosszú részre vált szét, majd kezdtek egymástól eltávolodni és egy vízszintes kék vonal jelent meg, összekötve a tetejüket. - Varázslóajtó! - kiáltotta Regis, aki oldalra gördült, majd beiszkolt az árnyak közé és előrántotta apró buzogányát. Drizzt Guenhwyvar szobrocskáját a földre ejtette, készen arra, hogy előhívja a párducot. Előrántotta szablyáit és Bruenor mellé lépett, arccal fordulva az egyre táguló portál felé, miközben Catti-brie néhány lépést oldalt és hátralépett, egyetlen sima mozdulattal felhúrozva és felajzva íját. Az ajtó elnyerte végső alakját és a három éles vonal határolta térben halványkék pára kezdett gomolyogni. Egy sötétkék köntösbe öltözött alak lépett ki belőle. Bruenor felbömbölt és felemelte rovátkolt markolatú fejszéjét, Catti-brie pedig hátrahúzta az ideget, lövésre készen. - Robillard! - kiáltotta Drizzt és Catti-brie a másodperc egy töredék részével elkésve, követte példáját. - Deudermont barátja, a varázsló? - nyögte ki Bruenor. - Mit csinálsz te itt? - kérdezte a drow, de szavai a semmibe hulltak, ahogy egy másik alak lépett át a mágikus portálon a varázsló mögül. Egy hatalmas, csupa izom alak. Regis szólalt meg először, mert a másik háromnak - de különösen Bruenornak -, egyetlen hang sem jött ki a torkán. - Wulfgar?
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET A DROW JELE A vadállatias és fájdalomtól gyötört, természetfeletti sikolyt a barlangrendszer kőfalai verték vissza és mintha maguknak a hegyeknek a mélyéből tört volna elő. Le'lorinel kardjának és tőrének hegye a föld felé mutatott. Az elf abbahagyta a gyakorlást és a szoba nyitott ajtajára, meg a mögötte levő folyosóra pillantott, ahol az a rémisztő kiáltás még mindig ott visszhangzott. - Mi az? - kérdezte, ahogy egy alak rohant el az ajtaja előtt. Bors Jule lehetett, találgatta az elf és a nyomába eredt, hogy beérje. Le'lorinel a lefelé kanyargozó úton ment, követve Jule-t, a Sheila Kree-nek és megbízható, megbillogozott cimboráinak otthont adó terület alatt közvetlenül elterülő óriási üregrendszerbe, Chogurugga és Bloog tanyájára. Alighogy megérkezett, Le'lorinelnek félre kellett ugrania, mert egy hatalmas szék repült keresztül a termen és csapódott a kőfainak. Újra felhangzott az a rettenetes sikoly - Chogurugga sírása. Amint az elf az ogrenő mögé pillantott, már értette is, hogy mi az oka a gyászos rikolynak. A terem közepén egy másik ogre, egy fiatal és erős példány felfúvódott teste hevert. Sheila Kree és Bellany álltak a test fölött, egy másik ogréval az oldalukon, aki térdelt, ormótlan és rusnya fejét a hullához nyomva. Le'lorinel először azt hitte, hogy Bloog az, de ekkor meglátta a hatalmas termetű vezért, amint a többiek háta mögött magasodó falról néz le. Nem esett nehezére rájönnie az elfnek, hogy az arcán látható fájdalom távolról sem őszinte. Még az is felmerült Le'lorinelben, hogy maga Bloog tette ezt. - Bathunk! Kicsikém! - sikította Chogurugga olyan fájdalommal a hangjában, ami teljesen szokatlan volt az ogre anyák körében. Bathunk! Bathunk! Sheila Kree közelebb lépett, hogy beszéljen az ogrenővel, vagy hogy talán kifejezze együttérzését, de ekkor Choguruggára újabb dühroham tört rá, felkapott egy sziklát a hatalmas tűzgödörből és nekihajította a falnak. Le'lorinel észrevette, nem is olyan messze a lebukó Bloogtól. - Bathunk testére az északra levő egyik őrhely közelében bukkantak rá - magyarázta Bellany Jule-nak és az elfnek, miután odasétált hozzájuk. - Úgy tűnik, van néhány halott. Az a fickó, Pokker, úgy gondolta, akkor jár el a legkörültekintőbben, ha visszahozza Bathunk testét - fejtegette, miközben rámutatott a hulla fölé görnyedő ogréra. - Úgy hangzik, mintha nem kellett volna ezt tennie - jegyezte meg Bors Jule. Bellany vállat vont, mintha mindegy lenne. - Nézzétek a nyomorultat - suttogta és állávai a megvadult Chogurugga felé intett. - Valószínűleg az Arany Öblöcske ogréinak felével végezni fog, hacsak addig meg nem öli Bloog. - Vagy Sheila - vetette fel Jule, mivel jól látta, hogy a kalózvezér gyorsan kezdi elveszíteni a türelmét. - Ez a lehetőség mindig fennáll - mondta faarccal Bellany. - Hogyan történt? - kérdezte Le'lorinel. - Nem olyan szokatlan dolog ez - magyarázta Bellany. - Minden évben veszítünk néhány ogrét, főként télen. Az idiótákba egyszerűen nem szorult annyi józan ész, hogy leküzdjék azt a sürgetést, amely mások összelapítására irányul. A Világ Hátán található közösségek katonái pedig mindannyian veteránok és nem jelentenek könnyű prédát, még az olyan erős és jól felszerelt szörnyeknek sem, mint amilyenek Chogurugga ogréi. Miközben a bűbájszövő beszélt, Le'lorinel nagyon óvatosan Bathunk felfúvódott hullája felé araszolt. Miután úgy látta, hogy Sheilának sikerült pillanatnyilag megfékeznie az ogrenőt, közelebb merészkedett és lehajolt, hogy megvizsgálja a testet. Le'lorinel érezte, hogy elakad a lélegzete. Számos vágást talált a testen - a találatok csodálatos precizitásról árulkodtak és számos helyen ezek a vágások görbe vonalúak voltak. Görbék, akár egy szablya pengéje. Amikor Bathunk csípőjének hátoldalán talált egy horzsolást, finoman lenyúlt és egy kicsit oldalt mozdította a testet. A zúzódás egy enyhén ívbe hajló szablya lenyomatára emlékeztetett - nagyon hasonlított azokra a fegyverekre, amelyeket Le'lorinel készíttetett Tunevecnek, hogy az minél inkább utánozni tudjon egy bizonyos sötételfet. Le'lorinel hirtelen felnézett és próbálta mindezt megemészteni - azt világosan felismerte, hogy nem egy átlagos katona végzett a hatalmas ogréval. Az elf majdnem hangosan felnevetett - ezt a késztetést csak még jobban fokozta az, amikor észrevette, hogy
Blog szipog és úgy tesz, mintha a könnyeit törölgetné. Ám a háta mögül felhangzó újabb ordítás élesen emlékeztette arra, hogy egy bizonyos ogrenő ezt aligha találja olyan szórakoztatónak a friss tragédia fényében. Le'lorinel gyorsan felállt és visszatért Bellanyhoz és Jule-hoz, majd szinte azonnal el is hagyta a termet és visszarohant a felső szint biztonságába vezető folyosóra. Ott azután levegőért kapkodott és szívből jövően nevetni kezdett, egyszerre felvillanyozva és megborzongva. Le'lorinel most már tudta, hogy Drizzt Do'Urden volt a tettes, hogy a drow a közelben jár - nem lehet messze, ha az ogre vissza tudta cipelni Bathunk testét a tél dacára. - Köszönöm, E'kressa - suttogta az elf maga elé. Kezei önkéntelenül is kardjára és tőrére fonódtak, majd maga elé rántotta tenyerét - jobb marka a bal kezén viselt gyűrű köré fonódott. Oly sok év telt el és végső soron minden csak ezért történt. A körültekintő tervezés, Drizzt stílusának és harci technikájának tanulmányozása, a gyakorlások, az Észak-Faerűn legremekebb kardforgatóival folytatott beszélgetések végső soron mind a drow mozdulatainak kiismerését szolgálták. Ezért volt hát minden költség, a gyűrű kifizetéséhez szükséges munkával töltött évek, a társak és az információk. Le'lorinel szinte alig kapott levegőt. Drizzt a közelben járt. Csakis a veszedelmes sötételf lehetett az, aki leterítette Bathunkot. Az elf fel-alá járkált a szobában, majd kiment a folyosóra, elhagyva Bellany, majd Sheila szobáját is, egészen a járat végéig, az apró barlangig, ahol Bors Jule rendezkedett be a télre. A három másik nő néhány pillanattal később érkezett - a fejüket csóválták és sikamlós vicceket gyártottak Chogurugga bohóckodásáról. Sheila Kree még egy gyenge kísérletet is tett, hogy utánozza a felbőszült ogrenőt. - Micsoda befejezés - mondta Bellany. - Lemaradtál a nagyjelenetről. - Szegény Chogurugga - mondta Jule vigyorogva. - Úgy érted, hogy szegény Bloog - pontosított gyorsan Sheila, mire mindhárman nevetésben törtek ki. - Rendben. Aztat hiszem, az a legjobb, ha elmondod nekem, hogy mit tudol errő' az egészrő' - mondta Sheila Le'lorinelnek, amikor az elf nem csatlakozott az általános vidámsághoz. Még csak a mosoly árnyéka sem jelent meg vonásain, csak vad tűz lobogott azokban a kék és arany szemekben. - Itt voltam, amikor Bathunkot megölték. Ez gondolom, egyértelmű - emlékeztette Le'lorinel. Bellany nevette el magát elsőként. - Tudsz valamit - mondta a bűbájszövő. - Ahogy odamentél az ogre hullájához... - Aztat gondúlod, hogy az átkozott drow csiná'ta ki Bathunkot vonta le a következtetést Sheila Kree. Le'lorinel nem felelt, csak tökéletesen merev tartásban állt ott, halálkomoly arcot vágva. - Eztet gondúlod! - A hegyek hatalmasak, tele számos veszedelmes ellenséggel - szólt közbe Bors Jule. - Ezrekre rúg azok száma, akik ezt tehették az ifjú és ostoba ogréval. Mielőtt Le'lorinel visszavághatott volna, Bellany szólalt meg: - Hmm - mondta és kettőjük elé lépett, egyik karcsú kezét összecsücsörített ajkához illesztve. - Te azonban láttad a sebeket - vetette fel a bűbájszövő. - Görbe sebek, amilyeneket egy szablya vágása ejt - erősítette meg az elf. - Egy kard is ilyen sebet ejt, ha az áldozat elesik, amiko' megkapja - szólt közbe Sheila. - A sebek nem árulnak el oly sokat, mint amennyit te gondú'sz róluk. - Annyit elárultak, amennyit tudnom kell. - Gondosan elhelyezett vágások voltak - érvelt Jule. - Nem valami zöldfülű kardforgató vágta le Bathunkot. - És én tudom, hogy Chogurugga számos olyan italt adott neki, amelyeket te bocsátottál a rendelkezésére tette hozzá, Bellany felé fordulva. Erre még Sheila is meglepetten húzta fel a szemöldökét. Bathunk nem volt átlagos ogre. Hatalmas volt, erős, jól képzett és azoknak az italoknak egyike-másika félelmetes dolgokra volt képes. - Drizzt volt - közölte Le'lorinel határozottan. - A közelben van és valószínűleg úton errefelé. - Ahogy a jós mondta, aki ide irányított téged - szólt Bellany, aki jól ismerte az egész történetet. - E'kressa, a gnóm. Ő küldött ide, hogy megtaláljam Égisz-agyar jelét, a jelet, amely elhozza nekem Drizzt Do'Urdent. Jule és Bellany egymásra néztek, majd Sheila Kree felé fordultak, aki lehajtott fejjel állt ott, mélyen a
gondolataiba merülve. - Lehettek a toronybéli katonák is - mondta végül a kalózvezér Lehetett a környező aprófalvak egyikéből érkező erősítés. Lehettek véletlenül arra járó hősök vagy akár szörnyek is, akik az ogréktól akarták megszerezni a zsákmányt. - Lehetett Drizzt Do'Urden is - vetette közbe Jule, aki közvetlenül is megtapasztalta, mire képesek együtt a veszedelmes drow és bátor barátai. Sheila a magas, ruganyos nőre nézett és bólintott, majd visszafordította tekintetét Le'lorinelre. - Készen állsz a fogadására, ha ő az és errefelé gyün? Az elf szálegyenesen állt, hátravetett fejjel és kidüllesztett mellkassal. - Évek óta csak erre készülök. - Ha le tudta terítni Bathunkot, akkor ne legyenek kéccségeid afelől, hogy kemény harc lesz - tette hozzá a kalózvezér. - Mindannyian ott leszünk, hogy segítsük az ügyedet --- mutatott rá Bellany, de Le'lorinelt nem hozta lázba ez a kijelentés. - Olyan jól ismerem őt, mint ahogy önmagát ismeri - magyarázta az elf. - Ha Drizzt Do'Urden idejön, akkor a halál vár rá. - A pengédtől - mondat Bellany vigyorogva. - Vagy a sajátjától - felelte az örökké titokzatos Le'lorinel. - Akkor hát reméljük, hogy télleg ez a Drizzit lesz a' - helyeselt Sheila. - Ám eztet nem tudhatjuk. A hegyekbe' levő tornyokat jól őrzik. Chogurugga számos fajtársa veszett mán oda, miko' megpróbá'ták bevenni azokat vagy lelték halálukat az úton. Túl sok katona van arrafelé és túl sok olyan kalandozó, aki hősnek képzeli magát. Nem tudhatod, hogy a Drizzit vót-e vagy valaki más. Le'lorinel nem vitatkozott. Sheila csak gondolja azt, amit gondolni akar. Le'lorinelnek azonban ismét a fülébe csengtek a gnóm szavai. Le'lorinel tudta, hogy Drizzt volt az és ő készen állt. Semmi más sem Sheila, sem Drizzt barátai, sem az ogrék - nem számított.
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET KIBÉKÜLÉS Wulfgar - ismételte meg Regis, amikor senki sem reagált. A félszerzet a többiekre pillantott és megpróbált olvasni a vonásaikból. Catti-brie-t elég könnyű volt megfejteni. Úgy állt ott, mintha egyetlen szellő fel tudná lökni - úgy nézett ki, mintha megdermesztette volna a döbbenet, hogy Wulfgar ismét ott áll előtte. Drizzt már sokkal összeszedettebbnek tűnt és Regisnek az az érzése támadt, hogy az éber drow alaposan szemügyre veszi a barbár minden mozdulatát, mintha csak azt akarná felmérni, hogy vajon melyik Wulfgar jelent meg. Az egykori Wulfgar vagy az, aki megütötte Catti-brie-t? Ami Bruenort illeti, Regis nem tudta volna megmondani, hogy a törpe oda akar rohanni és meg akarja ölelni vagy oda akar rohanni és meg akarja fojtani a barbárt. Bruenor remegett - hogy a meglepetéstől, a dühtől vagy egyszerűen csak a csodálkozástól, azt a félszerzet képtelen volt megállapítani. És láthatóan a barbár is megpróbált valamit kiolvasni a törpe arckifejezéséből és testtartásából. Wulfgar komor tekintete egy pillanatra sem szakadt el Harcpöröly Bruenor fanyar és barátságtalan pillantásától, de tiszteletteljesen biccentett Regisnek. - Téged kerestünk - szólalt meg Drizzt. -- Egészen Vízmélyéig és vissza. A barbár bólintott, de arckifejezése kifejezéstelen maradt, mintha csak félt volna változtatni rajta. - Az is lehet, hogy Wulfgar is Wulfgar után kutatott - szólt közbe Robillard. A varázsló felhúzta szemöldökét, amikor Drizzt odafordult hozzá. - Nos, akkor megtaláltunk titeket... vagy inkább ti minket - mondta Regis. - De mit gondúsz, te megtalálád magadat? - kérdezte Bruenor, jó adag kétkedéssel a hangában. Wulfgar ajka vékony vonallá préselődött, állkapcsa megfeszült. Kiáltani akart, hogy igen, megtalálta magát - imádkozott, hogy így legyen. Egymás után rápillantott a többiekre - oda akart rohanni hozzájuk és mindannyiukat a karjába ölelni. Ám ekkor falba ütközött, amely épp olyan megfoghatatlan és csuszamlós volt, mint a füst az Abyssban, és amelyen láthatólag az érzelmek nem tudtak átjutni. - Ismét úgy tűnik, hogy az adósotok vagyok - sikerült kipréselnie magából egy mondatot, bár tudta, hogy ez egy eléggé esetlen témaváltás volt. - Delly elmesélte, hogy milyen hősiesen cselekedtetek - tette hozzá gyorsan Robillard. - Szükségtelen mondani, hogy mindannyian hálásak vagyunk érte. Korábban senki nem volt olyan vakmerő, hogy Deudermont házára törjön. Megnyugtathatlak benneteket, hogy a zavarkeltők magukra vonták Vízmélye Lordjainak rosszallását, mint ahogy ez vonatkozik azokra is, akiket képviseltek. A hangzatos kijelentést némileg mérsékelte az a tény, hogy mindannyian tudták, Vízmélye Lordjai valószínűleg nem jönnek északra, hogy felkutassák a betörés értelmi szerzőit. Vízmélye Lordjai, akárcsak szinte minden nagyváros urai, jobbnak bizonyultak a hirdetmények kikürtölésében, mint a valódi cselekvések végrehajtásában. - Talán majd mi bosszút állhatunk Vízmélye Lordjainak és egyben Deudermont kapitánynak a nevében is -közölte Drizzt és hamiskás mosolyt vetett Robillardra. - Sheila Kree-re vadászunk és ő volt az, aki elrendelte a támadást a kapitány háza ellen. - Én pedig elhoztam Wulfgart, hogy csatlakozzon a hajszához. Újra minden szem a nagydarab barbárra irányult, aki ismét késpenge vékony vonallá húzta a száját a belső feszültségtől. Drizzt tisztán látta ezt és megértette, hogy nem most jött el az ideje a Wulfgart és az érzelmeit visszafogó gátak lerombolásának. A drow Catti-brie felé fordult és már csak az a tény, hogy a nő hosszú percek óta nem pislogott, elég volt ahhoz, hogy lássa, milyen sebezhető állapotban van. - De mi van Robillarddal? - kérdezte a sötételf váratlanul, aki arra gondolt, hogy ezzel talán elháríthatja vagy legalábbis késleltetheti a kitörni készülő áradatot. - Tehetsége nem lesz a segítségünkre? Ez készületlenül érte a varázslót és szeme tágra nyílt. - Már megtette! - tiltakozott, de hogy ez milyen gyenge érv, az tisztán kitűnt a hangjából. Drizzt bólintott, elfogadva ezt. - És még sokkal többet is tehet, méghozzá könnyedén. - A helyem Deudermont kapitány mellett és a Tengeri Szellem fedélzetén van, a hajón, amely már most is a tengeren űzi a kalózokat és már akkor egy ilyen marcalócot üldözött, amikor útra keltem, hogy elhozzam
Wulfgart - magyarázkodott Robillard, de ettől a drow mosolya csak még szélesebb lett. - Mágikus adottságaid lehetővé teszik, hogy rövid idő alatt nagy területet kutass át - érvelt Drizzt. - Tudjuk, hogy körülbelül merre rejtőzik a zsákmányunk, de a hóval borította hegyek hepehupái miatt még azt sem tudhatjuk, hogy nem a következő gerinc mögött bújik-e meg. - Képességeim hajókon vívott csatákra korlátozódnak, Do'Urden mester - felelte Robillard. - Mi csak annyit kérünk, hogy győződj meg arról, hogy vajon a kalóztanya a hegység délnyugati szegletében rejtőzik-e, ahogy azt gyanítjuk. Amennyiben hajójukat télire kikötőben pihentetik, akkor biztos, hogy a víz közelében vannak. Sokkal nagyobb területet tudsz átkutatni és sokkal fenségesebb kilátás nyílik meg előtted, ha repülés és egyéb varázslatokat alkalmazol. Robillard néhány pillanatig eltöprengett a hallottakon, majd felemelte kezét és megdörzsölte tarkóját. - A hegység óriási - vágott vissza. - Úgy véljük, ismerjük az általános irányt - felelte Drizzt. Robillard ezúttal kissé tovább hallgatott, majd bólintott. - Átkutatok egy meghatározott területet, most délután - mondta. Utána vissza kell térnem a feladataimhoz a Tengeri Szellemre. Egy kalózhajót üldözünk, amelyet nem hagyok futni. - Ennyi bőségesen elég - mondta Drizzt és újra fejet hajtott. - Egyikőtöket magammal viszem - felelte a varázsló. Körbenézett és tekintete gyorsan megállapodott Regisen, aki messze a legkönnyebb volt a csapatban. - Téged - mondta és rámutatott a félszerzetre. - Velem tartasz a kutatásban, megjegyzed, amit csak tudsz, majd elvezeted a barátaidat a kalózokhoz. Regis a legcsekélyebb habozás nélkül bólintott, mire Drizzt és Catti-brie egymásra néztek, újfent meglepődve. Az előkészületek valóban gyorsan lezajlottak: Robillard felkapta az egyik üres táskát és megkérte a félszerzetet, hogy kövesse, ki a barlangból. Figyelmeztette Regist, hogy több rétegnyi ruhát vegyen fel, a fagyos szél és a nagy hideg elleni védelemül, majd varázslatot szőtt maga köré. - Ismered a vidéket, amelyikről Drizzt beszélt? - kérdezte. A félszerzet bólintott, mire a varázsló elmondott egy újabb varázslatot - ezúttal a félszerzetre, aki ennek következtében jelentősen összement. Robillard felkapta Regist és beletette a nyitvahagyott táskába, majd mindketten elrepültek a ragyogó napsütésbe. - Negyedszerzet? - kérdezte Bruenor kuncogva. - Inkább oly volt, mint egy nyolcadszerzet - felelte Catti-brie és mindketten nevetésben törtek ki. A vidámság azonban nem terjedt ki sem Wulfgarra, sem Drizztre, akik mindketten tudták, hogy mivel a Robillarddal kötendő ügylet elrendeződött, eljött az ideje annak, hogy egy sokkal lényegesebb kérdéssel foglalkozzanak - azzal a kérdéssel, amelyet semmiképpen sem hagyhatnak figyelmen kívül, ha a siker reményében akarnak besétálni a veszély torkába. Úgy látta a világot, ahogy a madarak láthatták, amelyek most már elmaradtak alattuk, ahogy a varázsló egyre feljebb és feljebb emelkedett az égen, olyan légáramlatokat keresve, melyek nagyjából, de gyorsan a kívánt irányba vitték őket - délre, a tenger felé. Regis először azon töprengett, hogy mennyire sebezhetőek is idefent - olyanok, akár egy fekete paca az égen -, de azután egyre inkább belemerült az élménybe. Figyelte a lenti egyenetlen tájat - ahogy az egyik hegygerinc fölé értek, a lélegzete is elakadt, a föld olyan gyorsan távolodott tőlük. Észrevett egy őzcsordát odalent és megnyugodva látta, hogy milyen apróak - mintha csak piciny, éppen csak kivehető fekete pöttyök lennének -, és arra gondolt, hogy ő és Robillard milyen kicsinek tűnhetnek odalentről. Regis ráébredt, hogy milyen könnyű őket összetéveszteni egy madárral, főként a varázsló szálldosó, lebegő pelerinje miatt. Persze ahogy ráébredt, hogy milyen magasan vannak is valójában, az újabb félelmeket lobbantott lángra benne, így erősen megragadta Robillard vállát. - Ne szoríts olyan erősen! - ordította túl a varázsló a szelet, mire Regis engedelmeskedett, de csak egy kicsit lazított a fogásán. Hamarosan a jeges víztükör fölött jártak és Robillard valamelyest lejjebb ereszkedett, a hegyvonulatok csúcsai alá. Odalent fehér tarajú hullámok vágódtak a magasba törő szikláknak és a tenger lankadatlanul ostromolta a köves partot a több ezer éve dühöngő háborúban. Bár már nem jártak olyan magasan az égen, Regis önkéntelenül is fokozta szorítását. Előttük vékony füstcsík hívta fel a figyelmüket egy tábortűzre, mire Robillard azonnal visszasuhant a part felé, bevágva a legközelebbi csúcs mögé, hogy így rejtőzzenek el az esetleges őrszemek tekintete elől. A
félszerzet meglepetésére és megkönnyebbülésre a varázsló leszállt egy kopár köves foltra. - Meg kell újítanom a repülésvarázst - magyarázta Robillard - és még két másikat is el kell elmondanom. Ezután beletúrt erszényébe a különféle komponenseket keresve, majd varázsolni kezdett. Néhány pillanattal később eltűnt. Regis meghökkenve és riadtan felvisított. - Itt vagyok - érkezett Robillard hangja. A félszerzet hallotta, ahogy ismét varázsol - ugyanazt, mint az előbb, ismerte fel -, és egy pillanattal később ő is láthatatlanná vált. - Vissza kell másznod a táskába, amint megújítottam a repülésvarázst - közölte a varázsló és ismét mágiát szőtt. Hamarosan újfent a levegőben voltak és bár Regis tudta, hogy nagyobb biztonságban vannak láthatatlanul, mégis bizonytalanabbul érezte magát így, hogy nem látta a varázslót. Teljes erejével kapaszkodott, miközben Robillard körberepülte a hegyet, olyan, alacsonyabban fekvő hágókat keresve, amelyek nagyjából a korábban látott füst felé vezetnek. Hamarosan ismét kiszúrták a vékony csíkot, csak ezúttal nem délnyugatról, hanem északnyugat felöl érkeztek. Ahogy közelebb értek, már látták, hogy valóban őrszemekkel van dolguk. Ketten voltak: egy marcona kinézetű ember és egy másik, hatalmas, csupa izom kolosszus - talán egy alacsony ogre vagy egy olyan lény, amelyben keveredett az emberek és az ogrék vére. Azok ketten egy aprócska tűz mellett kuporogtak egy magas hegygerincen - a tenyerüket dörzsölgették és szinte teljesen elhanyagolták kötelességüket: csak elvétve pillantgattak a leshelyük mögötti tekergőző vízmosásra. - Akit elfogtunk, az említést tett egy szurdokról - mondta Regis a varázslónak, elég hangosan ahhoz, hogy az meghallja. Válaszul Robillard észak felé suhant és végigkövette a hosszú szurdokot végigkísérő gerincet. Azután kanyart írt le a levegőben, majd ide-oda kanyarogva, kezdett lefelé ereszkedni a vízmosásba. Jól kivehető volt az egykori folyómeder, amely két hosszú és meredek kőfal - jó két- vagy háromszáz láb magasak lehettek -, között tekergőzött a tenger felé. Az alján a szélessége nem haladta meg a száz lábat, majd felfelé haladva egyre jobban kiterebélyesedett, míg végül szirtszerű tetején már több száz lábnyira volt egymástól a két fal. Maguk mögött hagyták a két őrszemet és észrevettek két másikat szemközt velük, de a varázsló nem lassított le annyira, hogy Regis alaposabban szemügyre vehesse ezt a kettőt. A varázsló és kényszerű útitársa lefelé repültek, majd tovább előre és a szurdok fala olyan sebességgel suhant el mellettük, hogy szegény félszerzet gondolatai teljesen összekutyulódtak. Robillard kiszúrt egy újabb őrszemet, de az utazástól teljesen elszédült Regis még csak fel sem pillantott, hogy meggyőződjön a varázsló állításának valódiságáról. A szurdok több mint ezer láb hosszú volt és az utolsó kanyar után feltárult előttük a szél korbácsolta tenger. Jobbra a talajt sziklatömbök és kiszögellések törték meg - fogazott, átszabdalt terep. Balra, a szurdok aljától kezdve egy hatalmas, talán négy- vagy ötszáz láb magas kőhalom emelkedett. Sziklás oldalában lyukak tátongtak, beleértve egy módfelett hatalmas barlangnyílást is a legalján. Robillard elsuhant mellette, ki nyílt tengerre, majd gyorsan balra kanyarodott, hogy szemügyre vegye a halom déli felét is. Számos hatalmas szikla állt ki ott a tengerből - valóságos kőlabirintus, amely veszélyt jelentett minden odamerészkedő hajóra. Az előbb látottaknál még nagyobb halmok is magasodtak fel, végig a part mentén, elfedvén a tengerre nyíló további kilátást. És ott, a déli oldalon, a tenger szintjén, egy óriási barlang tátongott, amelyen át egy vitorlás hajó is befért volna. Robillard elsuhant mellette és ahogy körbefordult, egyre feljebb emelkedett. O is és Regis is látták már az óceánra nyíló barlang oldalán kezdődő ösvényt, amely egyre feljebb emelkedett, ahogy megkerülte a hegyet kelet felé tartván. A keleti sziklafal mentén felfelé húzva, észrevettek egy ajtót, bár könnyen elképzelhető volt, hogy akad ott több is, amely a nem mindig belátható ösvényről nyílt. Robillard felemelkedett a keleti oldal fölé, ahol északnak fordult és ismét bevágott a szurdokba. A félszerzet meglepetésére és félelmére, a varázsló leszállt a halom aljánál, egyenesen a barlangnyílás mellé, amely elég nagy volt ahhoz, hogy egymás mellett két szekér is áthajtson rajta. Robillard megragadta Regist és maga után húzta, be a barlangba. Alighogy beléptek, máris meghallották, ahogy három ogre egymást ugratja durva tréfáikkal.
- Talán nyílik jobb út is a barlangrendszerbe - suttogta a varázsló. A félszerzet kis híján a levegőbe szökkent, ahogy a hang megszólalt mellette. Azonban gyorsan összeszedte magát, így nem sivított fel és riasztotta az őröket. - Maradj itt - súgta oda Robillard és eltűnt. Regis pedig egyedül maradt és bár láthatatlan volt, mégis nagyon kicsinek és nagyon sebezhetőnek érezte magát. - Kis híján megöltél engem, amikor először hajítottad el a harci kalapácsot! - mondta Drizzt, mire ő és Catti-brie is elmosolyodtak, mivel ezekre a szavakra Wulfgar zord vonásai felengedtek és a barbár kuncogni kezdett. A régi időkről beszélgettek - a kedves emlékek felidézését Drizzt kezdte el, hogy így próbálja megtörni a jeget és kiemelni Wulfgart az őt körülvevő, érthető burokból. A találkozás eddig nem volt túl kellemes elég volt csak Bruenor engesztelhetetlenül rosszalló arcára nézni vagy látni a feszengő Wulfgart. Éppen Drizzt és Wulfgar első közös csatáját elevenítették fel, amelyet a Nagyvigyor nevezetű óriás tanyáján vívtak. Ok ketten együtt gyakoroltak és megismerték egymás stílusát, amely számos ponton ragyogóan összeillett. De ahogy azt Drizzt is őszintén elismerte, egyes helyzetekben sokszor inkább a szerencse és nem annyira a csapatmunka vagy az ügyesség volt a meghatározó. Bruenor néma, ám állandó szemöldökráncolása dacára a drow felidézte a Jeges Szelek Völgyében töltött egykori időket, a számos kalandot, Égiszagyar kikovácsolását - erre mind a törpe, mind a barbár hevesen összerezzent -, a Calimportba tett utazást, ahol Regist mentették meg, majd a visszautat északra és onnan keletre, Mithrill Csarnok felszabadítását. Még Drizztet is meglepte a rengeteg történés, az egykori barátság mélysége. Azután beszélni kezdett a sötételfek Mithrill Csarnokba jöveteléről és a tragikus összecsapásról, amely elragadta tőlük Wulfgart, de itt megtorpant és eltöprengett saját szavain. - Hogyan illanhatott el ez a kötelék ilyen könnyen? - kérdezte a drow nyíltan. - Hogyan zúzhatta szét akár egy démon is azt, amit oly sok éven át építettünk? - Nem Errtu volt az a démon - mondta Wulfgar épp amikor Catti-brie is meg akart szólalni. Mindhárman a nagydarab emberre bámultak, aki most szólalt meg először azóta, hogy Drizzt felelevenítette a régi történeteket. - Az a démon volt, amelyet Errtu plántált belém - magyarázta Wulfgar. Szünetet tartott és oldalra lépett, el Drizztől és szembefordult Catti-brie-vel. Gyengéden a markába fogta a nő kezét. - Vagy pedig a démonok már korábban is ott voltak... Hangja elcsuklott és amikor felnézett, nedvesség csillant meg kristálykék szemében. Wulfgar kipislogta a könnyeket, majd határozottan ismét Catti-brie felé fordította tekintetét. - Csak annyit tudok mondani, hogy sajnálom - mondta és általában zengő hangja nem volt több egy suttogásnál. Alig mondta ki a szavakat, Catti-brie keze már el is indult és melegen átölelte, arcát hatalmas vállába fúrva. Wulfgar ezerszeres erővel viszonozta az ölelést, arcát a nő sűrű, vörösbarna hajába temetve. Catti-brie oldalra fordította fejét és Drizztre pillantott, aki mosolyogva állt ott és újra meg újra bólintott és ugyanannyira örült ő is annak, hogy a barátsághoz visszavezető út akadályainak hosszú sorában az elsőt sikerült lerombolni. A törpekirály lánya egy pillanattal később hátralépett, szemét törölgetve és melegen rámosolygott Wulfgarra. - Csodás feleségre leltél vala Dellyben - mondta. - És csodás gyermekre, még ha nem is a sajátod. Wulfgar mindkettőre rábólintott - láthatóan nagyon boldog volt most, mintha csak egy hatalmas lépést tett volna a helyes irányba. Legalább annyira meglepetésében, mint amennyire fájdalmában nyögött fel, amikor valami hirtelen oldalba találta. A súlyos ütéstől félretántorodott. Amikor megfordult, a mérges Bruenort látta ott állni, csípőre tett kézzel. - Ha még egyszer megütéd a leánykámat, akkor remek nyaklánc lészen a fogaidból, fiú! Ha a fiamnak akarád neveztetni magad, akkor ne merészeljed megverni a leánytestvéridet! Persze ahogy ezt az egészet előadta, az módfelett furcsa volt, mert amikor Bruenor végzett a tirádával és eldübörögve mellettük, kirontott a barlangból, hátrahagyva a többieket, hallották, amint halkan szipogni kezd és ebből tudták, hogy a törpe úgy cselekedett, ahogy azt az érzelmei engedték és hogy ő éppúgy örül a
találkozásnak, mint mindannyian. Catti-brie odalépett Drizzthez és csak úgy mellékesen, de mindenesetre árulkodó mozdulattal köré fonta a karját. Wulfgar első reakciója önkéntelenül is a meglepődés volt, épp úgy, mint amikor Bruenor oldalba vágta. Azonban a meghökkenést fokozatosan felváltotta az elfogadás és a helyeslés, míg végül mindentudó mosolyba ment át. - Az előttünk álló út elzáródott - mondta Drizzt. - Most, hogy végre együtt vagyunk és megbékéltünk, szembe kell-e szállnunk ezekkel az akadályokkal, hogy megtaláljuk Égisz-agyart? - Wulfgar úgy nézett rá, mintha nem akarna hinni a fülének. A barbár arckifejezése azonban gyorsan megváltozott, mintha csak egyetértene a javaslattal. - Olyanok vagytok, mint a báregerek - felelte Catti-brie Drizztnek, kétséget sem hagyva afelől, hogy mire gondol. A drow meghökkent és hitetlenkedő pillantást vetett rá, hallva a heves kifakadást. - Ezek nem a saját szavaim valának - mondta a nő. - Kérdezzétek át. - Ahogy befejezte, a drow mögé mutatott, aki megfordult és látta, hogy Bruenor törtet befelé. - Mi az? - kérdezte a törpe. - Drizzt azt gondúlja, hogy jobb lenne, ha most már békén hagynánk a pörölyt - vetette oda Catti-brie. Bruenor szeme tágra nyílt és egy pillanatig úgy tűnt, a törpe mindjárt a drow-ra veti magát. - Hogyan teheted... te átkozott bolond elf... miért... és ho-hogyan? - hebegte. Drizzt csak legyintett és egy kicsit elvigyorodott, miközben titokban intett a törpének, hogy nézzen Wulfgarra. Bruenor még néhány pillanatig puffogott, még mielőtt vette volna a jelet, de azután összeszedte magát, kezét csípőre tette és a barbár felé fordult. - Nos? - dörögte a törpe. - És te mit gondúlasz erről, fiú? Wulfgar nagy levegőt vett, ahogy a barátainak pillantása megállapodott rajta. Egyenesen belerángatták a közepébe és megértette, hogy most dől el, hova tartozik valójában és mivel á vesztette el a kalapácsot és mivel a kalapács az övé volt, az á szava dönti el, hogy melyik utat kövessék. Ám ez a döntés komoly terheket rótt rá. Wulfgar gondolatai számbavettek minden eshetőséget, amelyek között akadt jó néhány nagyon komor is. Mi van akkor, ha társait Sheila Kree ellen vezeti és a kalóz elpusztítja mindannyiukat? Vagy ami még rosszabb - futott át az agyán -, mi lesz akkor, ha egy vagy két barátja odavész, de ő életben marad? Hogyan tudna továbbélni azzal a tudattal, hogy... Wulfgar hangosan felnevetett és megrázta a fejét, mert meglátta a csapdát. - Saját hibámból veszítettem el Égisz-agyart - ismerte el, amit persze már mindenki tudott. - És most már ráébredtem a tévedésre, a tévedésemre. Úgyhogy amilyen gyorsan csak lehet, elindulok a harci pöröly után, át a hóesésen és a viharokon, szembeszállva sárkányokkal és kalózokkal is, ha kell. De nem kérhetlek meg benneteket, hogy tartsatok velem. Egyikőtöket sem. Nem fogok hibáztatni senkit, aki most visszafordul Tízváros vagy a hegyekben megtalálható bármely más kisváros felé. Én menni fogok. Ez a kötelességem és a feladatom. - Csak nem gondúlád, hogy engedünk egyedül menni? - szólalt meg Catti-brie, de Wulfgar félbeszakította. - És köszönettel fogadok minden segítséget tőletek, bár úgy érzem, hogy aligha vagyok rá érdemes. - Bugyuta szavak - fújtatott Bruenor. - Persze, hogy mi is megyünk, te nagy marha. Belenyomtad a képidet a levesbe, mi meg majd kihúzánk onnan. - A veszélyek - kezdte Wulfgar. - Ogricsekek és idióta kalózok - szólt a törpe. - Semmi komoly nincs ottan. Megölünk egynéhányat, a többit meg szétzavarjuk, visszaszerezzük a pörölyt és még tavasz előtt otthon levénk. És ha sárkány is van ottan... - Bruenor szünetet tartott és csúfondárosan elmosolyodott. - Nos, akkor hagyánk, hogy megölesse magát! Tökéletesen volt időzítve ez a kis tréfa és úgy tűnt, hogy a négy társ ismét az, ami volt: négy barát, aki egy közös cél felé tart. - És ha megint elveszítnéd vala Égisz-agyart - bömbölte Bruenor és egyik zömök ujjával Wulfgar felé döfött -, akkor előbb temetlek el, mintsem hogy a keresésére indulnál! Olybá tűnt, hogy Bruenor még folytatná kírohanását, de ekkor kintről léptek zaja hallatszott, ami elcsendesítette a törpét és amire mindannyian felkapták a fejüket. Robillard és Regis léptek be a barlangba. - Megtaláltuk őket - mondta Regis, még mielőtt a varázsló megszólalhatott volna. A félszerzet pufók
nagyujjait vaskos gyapjúmellényébe akasztotta és dölyfös testtartást vet fel. - Egyenesen bementünk, el az ogre őrök mellett és... - Nem tudjuk, hogy Sheila Kree bandája-e - szakította félbe Robillard -, de úgy tűnik megtaláltuk azt a helyet, ahonnan az ogrék portyázni indultak. Egy hatalmas alagút- és üregrendszer a tenger mellett. - Egy, barlanggal a vízen, ami elég nagy ahhoz, hogy egy hajó átvitorlázzon rajta - tette hozzá sietve Regis. - Azt gondolod, hogy Kree-ék azok? - kérdezte Drizzt és Robillardra meredt. - Gyanítom, hogy igen - felelte a varázsló rövid habozás után. - A Tengeri Szellem többször űzőbe vett errefelé egy hajót, amelyről úgy gondoljuk, hogy Kree-é volt, de mindig eltűnt a szemünk elől. Mindig is gyanítottuk, hogy van egy titkos kikötője, talán egy barlangban. A szurdok végében található, délre nyíló üregrendszer csak megerősíti ezt. - Akkor megvan, hogy hová kell mennünk - mondta a drow. - Nem tudlak elvinni mindannyiótokat - magyarázta Robillard. Annyi biztos, hogy van legalább egyvalaki, aki túl nagy ahhoz, hogy a hátamra kapjam, miközben repülök. - Itt rámutatott Wulfgarra. - Tudod az utat? - kérdezte a drow Regist. A félszerzet szálegyenesen állt - olyan érzésük támadt, hogy mindjárt tisztelegni fog a sötételfnek. - Megtalálom - nyugtatta meg Drizztet és Robillardot. A varázsló bólintott. - Nincs messzebb egy napi járóföldnél - mondta. - Arrafelé pedig szabad az út. Ha... - Itt szünetet tartott és egyenként végighordozta rajtuk a tekintetét, míg végül pillantása megállapodott Wulfgaron. - Ha úgy döntötök, hogy nem indultok most útnak, akkor a tavasszal mindannyiótokat szívesen látjuk a Tengeri Szellemen és akkor talán jobbak lesznek az esélyeink, hogy visszaszerezzük az elveszett harci kalapácsot Sheila Kree-tól. - Most megyünk - közölte Wulfgar. - Ha eljő a tavasz, nem lesz már Kree, akit üldözni kell - kuncogott Bruenor és mondandója alátámasztására előhúzta csatabárdját és a nyelét belecsapta nyitott tenyerébe. Robillard felnevetett és helyeslően bólintott. - Jó Robillard - mondta Drizzt és a varázsló mellé lépett - Ha te és a Tengeri Szellem találkoztok a Véres Gerinccel odakint a tengeren, köszöntsétek, mielőtt elsüllyesztitek. Lehet, hogy mi leszünk azok, amit éppen a kalózt szállítjuk a kikötőbe. Robillard erre még hangosabban nevetett. - Nem kétlem - mondta Drizztnek és vállon veregette. - Imádkozz azért, hogy ha tényleg találkozunk odakint, nehogy te és a barátaid süllyesszenek el minket! A tréfás megjegyzés általános vidámságot váltott ki, de nem tartott sokáig. A varázsló ellépett a sötételf mellől és odaállt Wulfgar elé. - Sosem kedveltelek - mondta neki kerek-perec. A barbár felhorkant - pontosabban csak horkant volna, de fegyelmezte magát és hagyta, hogy a varázsló folytassa. Arra számított, hogy megszidják, amit talán meg is érdemelt, azért, amiket csinált. Kihúzta magát, vállait hátrafeszítette, de egyetlen mozdulatot sem tett, hogy félbeszakítsa a másikat. - De talán nem is ismertelek igazán - vallotta be Robillard. - Talán azt, aki valóban vagy, még fel kell kutatnod. Ha ez így van, és megtalálod a valódi Wulfgart, Beornegar fiát, akkor térj vissza hozzánk és bonts vitorlát velünk. Még egy kérges lelkű vén varázsló, akit túl sokáig sütött a Nap és aki túl sok sósvizet szagolt már, talán még az is megváltoztatja véleményét. Robillard megfordult, hogy búcsút intsen a többieknek, de még visszanézett és hamiskásan ráhunyorított Wulfgarra. - Persze csak akkor, ha ez számít neked - mondta és úgy tett, mintha csak tréfálna. - Számít - mondta Wulfgar halálos komolysággal, olyan hangon, amitől a varázsló megdermedt, a többiek pedig döbbenten néztek össze. Robillard arca arról árulkodott, hogy kellemesen meglepődött. - Akkor hát, jó utat mindannyiótoknak - mondta és mélyen meghajolt. Felegyenesedett és azonnal, egyetlen könnyed mozdulattal végrehajtotta a teleportálóvarázst, mire a levegő fodrozódni kezdett körülötte. Sokszínű buborékok fortyogtak vették körbe és alakja kezdett elhalványulni. Majd eltűnt és csak ők öten maradtak. Mint egykor.
HUSZONHATODIK FEJEZET HADICSEL Az ég ismét beborult és újabb téli viharral fenyegetett, de a rettenthetetlen csapat ennek ellenére reménnyel és lelkesedéssel telve indult útnak utolsó pihenőhelyükről, készen arra, hogy leküzdjenek minden akadályt, amellyel csak találkoznak. Ismét együtt voltak és először azóta, hogy Wulfgar váratlanul visszatért az Abyssból, ez mindannyiukat megnyugvással töltötte el. Olyan... helyénvalónak tűnt. Amikor Wulfgar először visszatért hozzájuk - ott a fagyos barlangban a Sodródó Jég Tengerén, Errtuval, a démonnal vívott öldöklő csata kellős közepén -, természetesen ujjongtak az örömtől, de sok tekintetben mégis kényelmetlen érzés volt a jelenléte. Megdöbbentő volt ez és próbára tette őket, ahogy próbáltak hozzászokni ehhez a teljesen váratlan fordulathoz. Wulfgar visszatért a sírból és mindaz a fájdalom, amelyről négy barátja úgy hitte, hogy már elcsitult bennük, hirtelen ismét a felszínre került és félrelökte minden határozottságukat. Az ujjongást számos kényelmetlen, de nagyon is szükséges változás követte, ahogy ismét megpróbálták egymást megismerni. Ez pedig katasztrófához vezetett - Wulfgar mogorvává vált, majd kitört belőle elfojtott dühe és ezt követően elhagyta a Csarnok Vándorait. Most azonban ismét együtt voltak újra. Határozott léptekkel haladtak, kényelmes ritmusban törve előre: Bruenor haladt az élen, utat fúrva a hóba tömzsi testével. Utána következett Regis, aki a hegycsúcsokat figyelte és kalauzolta a többieket. Majd következett a súlyos bardiche-sal a vállán Wulfgar aki magassága révén jól belátta az előttük és tőlük jobbra-balra elterülő vidéket. Catti-brie valamelyest leszakadva alkotta a hátvédet, íjával a kezében és éberen követte tekintetével a drow-t, aki az oldalvédet adta - hol a jobb, hol a bal oldalon tűnt fel. Drizzt nem hívta elő Guenhwyvart az Asztrális Síkról - lényegében a szobrocskát átadta Catti-brie-nek és az ő gondjaira bízta -, mivel minél többet várnak, a macska annál többet tud pihenni. És a drow-nak volt egy olyan érzése, hogy szükségük lesz még Guenhwyvarra, mielőtt ez a csata véget ér. Nem sokkal azután, hogy a Nap delelőre hágott - eddigre a kis csapat már jókora távolságot tett meg, bár a hó még mindig akadályt jelentett -, Catti-brie látta, hogy Drizzt - aki előttük haladt a jobb oldalon -, jelez nekik. - Megállni - suttogta Wulfgarnak, aki továbbította az utasítást a többieknek. Bruenor kihúzta magát - szaggatottan lélegzett a hótaposástól. Levette fejszéjét a hátáról és fejjel előre a hóba ejtette, majd rátámaszkodott a felfelé meredő nyélre. - Drizzt közeledik - mondta Wulfgar, aki könnyűszerrel ellátott az előttük magasodó hóbucka és fehér lepellel borított földhalmok fölött. - Egy másik csapás - magyarázta a drow, amikor megjelent a bucka tetején. - Keresztezi ezt és nyugatra tart. - Egyenesen dél felé kellene haladnunk innen - emlékeztette Regis. Drizzt megrázta a fejét. - Nem természetes csapás - fűzte hozzá. - Nyomok? - kérdezte Bruenor, aki most roppant lelkesnek tűnt. Még több ogricsek? Másféle - mondta Drizzt és intett a többieknek, hogy kövessék. Alig száz yard megtétele után egy másik csapáshoz értek. Az általuk követett ösvényen haladt keresztül, lenyomva a havat, és a keletre húzódó lejtős terepen is folytatódott. Arrafelé, a mély, hóval befújt horpadáson húzódott végig a nyom, latyakot hagyva maga után - egyes helyekró1 pedig még gőz szállt fel. - A Kilenc Pokolra, mi csinálta ezt? - kérdezte Bruenor. - Sarki féreg - adott felvilágosítást Drizzt. A törpe kiköpött, Regis megborzongott, Catti-brie pedig jobban kihúzta magát és hirtelen teljesen éberré vált. Mindannyian találkoztak már a rettegett remorhazzal, a hatalmas sarki féreggel. Elég tapasztalatuk volt ahhoz, hogy tudják: egyikük sem akarja még egyszer átélni a vele való csatát. - Egyetlen ellenséget sem hagyok szívesen magam mögött - mondta Drizzt. - Azt gondúlod netán, hogy oda kellene mennünk és megkellene vívunk az átkozottal? - kérdezte Bruenor kételkedve. Drizzt megrázta a fejét. - Egyelőre azt kellene kitalálnunk, hogy merre van. Az, hogy meg kell-e ölnünk a lényt vagy sem, az sok mindentől függ. - Mint például attól, hogy mennyire vagyunk idióták - mormogta Regis alig hallhatóan. Csak a közelében
álló Catti-brie hallotta meg. Rámosolygott és még kacsintott is, de a félszerzet csak a vállát vonta meg. Drizzt, aki nem igazán várt helyeslésre, elrohant, hogy pontot tegyen a vitára. Messze megelőzte a többieket és azon a könnyű úton osont előre, amelyet a furcsa és hatalmas sarki féreg vájt: ez a szörnyeteg tűzforróra tudta hevíteni a hátát, hogy így olvassza szét a havat és - emlékeztette magát a drow -, a húst is. Alig néhány száz lábnyira az ő csapásuktól rá is bukkant az irdatlan bestiára, egy sekély völgyecskében, amint éppen egy hegyi kecske maradványait falta fel, amelyet valószínűleg a mély hóban kapott el. A gigászi teremtény háta izzott a gyilkolás és a lakoma keltette izgalomtól. - A bestia nem fog háborgatni minket - közölte Wulfgar - Csak ritkán esznek és ha jóllaktak, nem indulnak újabb zsákmány után. - Így igaz - tette hozzá Drizzt és azután mindannyian visszatértek az eredeti csapásra. Ekkor hópelyhek kezdtek szállingózni, de Regis megnyugtatta őket, hogy felesleges aggódniuk, mert a távolban már észrevette azt a különös formájú hegycsúcsot, amely a Dóm-szurdok északi végét jelezte. A hó még mindig csak szemetelt - nem volt több egy kis hófúvásnál -, amikor elérték a csúcs felőli oldalon az ösvényt - előttük tekergőzött dél felé tartva a Dóm-szurdok. Regis vette át a parancsnokságot és elmagyarázta, hogy nagyjából miként is néz ki a tekergőző vízmosás, megmutatta, hogy hol lehetnek őrszemek jobbra és balra, majd felhívta figyelmüket a messze-messze délen található, fehérsüveges nagy kőhalomra, amit csak most láttak meg. A félszerzet körültekintően ismét felvázolta, hogy miként is néz ki a hely, beszélt nekik a tenger felőli oldalon felfutó ösvényről, amely azután továbbhalad a földhalom keleti falán. Elmondta, hogy az az ösvény legalább egy olyan ajtóhoz elvezet, amelyet a hatalmas bucka falába vájtak. Regis Drizztre nézett, bólintott és így szólt: - És van még egy másik, még titkosabb, befelé vezető út is. - Azt gondúlád, hogy szét kellene válnunk? - kérdezte Bruenor kétkedve a félszerzetet. Kérdése egyben Drizztnek is szólt, aki Regis megjegyzése hallatán mélyen gondolataiba merült. A drow tétovázott. Általában a Csarnok Vándorai együtt harcoltak, egymás mellett és döntő többségében elsöprő sikerrel. Ezúttal pedig egy megerősített vár ellen mennek, amely minden kétséget kizáróan jól védett és erős. Ha sikerülne a belső folyosókra eljutnia a vonalak mögé, akkor onnan talán sokat segíthetne. - Egyszerre csak egy problémával foglalkozzunk - mondta végül. Először el kell intéznünk az őröket, ha vannak egyáltalán. - Néhányat láttam, amikor Robillarddal erre repültünk - mondta Regis. - Legalább ketten voltak mindkét oldalon. Nem úgy tűnt, mintha nagyon sietnének valamerre. - Akkor más útvonalat kell keresnünk, hogy kikerüljük őket - szólt közbe Wulfgar. - Ha az egyik oldalon csapunk le, akkor a másik oldalon levők biztosan riasztani fogják az egész környéket, még mielőtt a közelükbe érhetnénk. - Hacsak Catti-brie nem tudja őket az íjával... - szólalt meg Regis, de a nő máris a fejét rázta és kétkedő pillantást vetett a szurdok egymástól távol álló magas falaira. - Nem hagyhatunk lehetséges ellenfeleket a hátunkban - döntött a drow. - Én jobbra megyek, míg ti a másik oldalon. - Bah, ez aztán bolond gondolat - horkant fel Bruenor. - Megölheted netán a két félogricseket, talántán még a teljes ogricsekeket is, ha azok valának ott, de azt te sem tudád megakadályozni, hogy ne kiáltsanak oda a cimboráiknak. - Akkor hát végig álcáznunk kell a támadást - szólalt meg Catti-brie. Amikor a többiek felé fordultak, látták, hogy a legelszántabb kifejezése ül ki az arcára. A nő északnyugat felé nézett. - A féreg nem éhes - magyarázta. - De ez nem jelenti azt, hogy az átokfajzat nem lehet mérges. - Ettin? - szólalt meg a szurdok keleti oldalán őrködő egyik félogre. A teremtény tetves fejét vakargatta és csodálkozva bámult a feléjük közeledő hét láb magas lényre. Két fejet hordozott a vállán, ami az ettinekre volt jellemzá, de míg az egyik fej egy szőke hajú emberé volt, a másik egy törpe ráncos és kérges vonásait viselte, sűrű vörös hajjal és szakállal. - He? - kérdezte a másik őr és odalépett a társához. - Erre nem é'nek ettinek - szólalt meg a harmadik a tűz mellől. - Nos, ez akkor is itt van - vitatkozott vele az
első. És valóban, a kétfejű lény gyorsan közeledett, bár nem volt nála semmilyen fegyver és egyáltalán nem tett fenyegető mozdulatot. A félogrék mindenesetre felemelték fegyvereiket és megállásra szólították fel a furcsa teremtményt. Az engedelmeskedett, alig néhány lábnyira tőlük, miközben mindkét arcán határozottan hamiskás mosoly ült. - Mit akarsz itten? - kérdezte az egyik félogre. - Eltakarítni titeket az útból! - kiáltotta a vöröshajú fej. A félogrék álla szinte a földet verte, amikor egy pillanattal később egy hatalmas termetű ember - mert igazából ember volt! -, ledobta magáról a takarót és a válláról egy vörös szakállú törpe ugrott le, majd gördült bal felé. Az ember is nagyot szökkent és elporzott jobbra. A kétfelé váló páros nyomában pedig egy vadul tekergőző gőzhenger érkezett, lecsapva oda, ahol az előbb álltak és lecsapva a kábult félogrékra. A bestiák felsikoltottak. A sarki féreg áttört a hóbuckán és felmagasodott, föléjük tornyosulva. - Ez nem ettin, bolondok! - rikoltott fel a tűznél ülő félogre. Vad természetére jellemző hűséggel felpattant és rohanni kezdett dél felé, végig a szurdok mentén, a barlangrendszer irányába. Pontosabban csak megpróbálta, mert három lépés után egy villámra emlékeztető, kék csíkot húzó nyílvessző csapódott a csípőjébe, amitől megtántorodott. A lelassult, bénult és sikoltozó bestia nem is látta a következő támadást. Egy vörös szakállú törpe szaladt neki, teljes testével nekicsapódva, majd lecsapott az a veszedelmes, oly sok rovátkát viselő fejsze. A biztonság kedvéért a törpe félfordulatot tett és olyan keményen vágta pajzsát az összerogyó szörnyeteg képébe, hogy a sörtől habzó söröskupa lenyomata rajta maradt a félogre arcán. Regis hallotta maga mögött a felfordulást, ami megnyugvással töltötte le, miközben a vízmosás szemközti falán mászott, a perem alatti kapaszkodókat használva, kívül maradva az itteni őrök látómezején. Ő és Drizzt elváltak a többiektől és a nyugati fal felé igyekeztek. Majd ő és a drow is különváltak - míg a sötételf a szárazföld felől került az őrök hátába, addig Regis - akinek megvolt a saját terve -, a falon kúszott fel. A félszerzet Drizzt féloldalas mosolyából tudta, hogy nem vár tőle túl sokat ebben a harcban és hogy azt hiszi, csak valamiféle búvóhelyet akar magának keresni. Ám Regisnek határozott terve volt és már majdnem elérte azt a helyet, amelyet kiszemelt terve végrehajtására: egy széles, jégből és hóból álló kiugrót. Óvatosan alámászott és a kőfalnak támaszkodva elkezdte meglazítani apró buzogányával a jégtömböt. Amikor átpillantott a szurdok másik oldalára, látra, amint a sarki féreg ismét felágaskodik és pofájában ott vergődik az egyik félogre. Regis együttérzően összerándult, amikor a féreg hátravetette a fejét és elengedte a martalócot, amely a szarvas koponyán átbucskázva, végigcsúszott a hatalmas teremtmény izzó, felhevített hátán. hogy vergődött a kínok kínját elszenvedő félogre! Valamivel távolabb Regis meglátta Bruenort, Wulfgart és Catti-brie-t, amint dél felé rohannak, a lehető legjobban eltávolodva a sarki féregtől és a három sebesült -- és hamarosan halott - félogrétól. A félszerzet szünetet tartott és a fentről lehallatszó kiabálást figyelte. Az ő oldalán levő őrök is észrevették a másik oldalon zajló katasztrófát. - Segítség! - kiáltotta Regis egy pillanattal később, mire odafent minden elcsendesedett. - Segítség! - kiáltotta újra. Mozgást hallott, majd a jégtörmelék megreccsent és tudta, hogy az egyik ostoba melák a kiugróra lépett. - Hé, te kicsinyég patkány! - bömbölt le fentről egy pillanattal később valaki, és egy félogre pillantott le. A lény nyilvánvalón a kiugrón feküdt és hitetlenkedve meredt Regisre, majd érte nyúlt. - Törj már le... törj már le - rimánkodott a félszerzet, miközben buzogányával teljes erőből csépelte a jégtörmeléket. Abba kellett hagynia a püfölést, hogy kitérjen, amikor a bestia keze felé kapott és kis híján megragadta. A félogre még kijjebb csúszott. A jégtörmelék megreccsent és tiltakozva felnyögött. - Megvagy! A szörnyeteg mondandója hirtelen meglepett és rettegő sikolyba ment át, amikor a jégkiugró letört és magával vitte a félogrét a szurdok aljára. - Gondolod? - kérdezte Regis a gyorsan távolodó bestiát. - Hoppá - szólalt meg ekkor valaki váratlanul fentről és amikor a félszerzet lassan felpillantott, meglátta a második őrt, aki lebámult rá; kezében lándzsát tartott és jóval döfőtávolságon belül volt. A félszerzet arra
gondolt, hogy leugrik és megpróbálkozik lecsusszanni a szurdok oldalán, amikor a félogre váratlanul megmerevedett, majd előreugrott. Megpróbált megfordulni, de ekkor egy vágást kapott az arcára. Átbukott a peremen és elsüvített a félszerzet mellett, a helyén pedig ott termett Drizzt, aki hasra feküdt és lenyúlt Regisért. A félszerzet megragadta a kinyújtott kezet, a drow pedig felhúzta. - Ötnek annyi - szólt Regis kibuggyanó izgalommal, most, hogy látta, értesülései milyen döntő szerepet játszottak ebben a diadalban. - Hatnak - javította ki Drizzt és tekintete megpihent egy újabb bestián, amelyik az egyre szélesedő, sötétvörös tócsában hevert valamivel arrébb. Regis egy pillanatig rámeredt a hullára, leesett állal, leforrázva, majd vállat vont. Miután szemügyre vették a környéket, gyorsan megállapították, hogy ez a két csoport a továbbiakban már semmi gondot nem fog jelenteni. Odaát mindhárom őr halott volt, a fehér féreg még mindig a testüket szaggatta szét, míg az a kettő, aki ezen az oldalon zuhant át a peremen, ide-oda bucskázva és a falnak csapódva hullott lefelé hosszúhosszú ideig. Az egyik nagyon csendesen hevert a szurdok fenekén. A másikat pedig - közel a társához -, mély hó és jégréteg borította. - Barátaink a szurdok szélén rohantak tova - magyarázta Regis -, de nem tudom merre tartottak. - El kell távolodniuk a vízmosástól - érvelt Drizzt, aki láthatóan szinte egyáltalán nem aggódott. Ezt a lehetőséget is megbeszélték, még mielőtt elcsalták volna a fehér férget az ebédjétől. A drow lemutatott a szurdokra, ahol tetemes létszámú, hatalmas termetű ogrék és kisebb félogrék alkotta csapat kaptatott felfelé sietve. Reménykedtek benne, hogy az őrszemeket sikerül anélkül elintézni, hogy riasztanák a többieket, de kezdettál fogva tudták, hogy ezzel az eshetőséggel is számolni kell. Ezért is használták fel a fehér férget. - Gyere - kérte Drizzt a félszerzetet. - Időben utolérjük a barátainkat vagy majd ők érnek utol minket. Ezzel dél felé vette az irányt és igyekezett olyan közel maradni a szurdok pereméhez, amennyire azt biztonságosan megtehette. Hamarosan hallották, amint az ogre különítmény elhalad mellettük, mire Drizzt még közelebb ment a peremhez, majd továbbhaladt előre de nem sokat -, és elindult lefelé, a vízmosás egyik kevésbé meredek lejtőjén. Regis lihegett, fújtatott, de keményen igyekezett és így sikerült valahogy tartania a lépést. Hamarosan mindketten ott álltak a szurdok aljában - tőlük északra, jó messze volt az ogre csapat, délen pedig ott állt a kőhalom, amelyben a barlangrendszer kapott helyet, a tátongó barlangnyílással egyetemben. - Készen állsz? - kérdezte Drizzt Regist. A félszerzet nagyot nyelt és nem igazán nyűgözte le a lehetőség, hogy á és a veszedelmes drow egymagukban menjenek be. Jobban örült volna, ha Bruenor és Wulfgar is ott van és jó szorosan közrefognák őt, miközben Catti-brie fedezi halálos íjával, de nyilvánvaló volt, hogy Drizzt nem hagyja ki a lehetőséget és most azonnal bemerészkedik az ellenség tanyájára. - Vezess - hallotta meg saját hangját Regis és alig akarta elhinni, hogy ezek a szavak az ő szájából származnak. Sheila Kree és három vezértársa szinte egyszerre lépett ki a szobájából, meghallva a lentről és a barlangrendszeren kívülről érkező kiáltásokat. - Chogurugga kiküldött egy csapatot felderíteni - informálta a többieket Bellany. A bűbájszövő szobája északra nézett, arra, ahol a legnagyobb volt a felfordulás és még egy ajtó is vezetett onnan kifelé. - Akkor indujj és tedd ugyaneztet - mondta Sheila Kree neki. Kapjad elő a fürkésztáladat és nézz meg, mi tört ránk. - Azt hallottam, hogy egy fehér féregről kiabáltak - felelte a bűbájszövő. Sheila Kree megrázta a fejét, amitől tűzvörös haja vad táncba kezdett. - Túl kézenfekvő - mormogta maga elé és kirohant a szobából, lefelé a Chogurugga és Bloog terme felé vezető kanyargós folyosón, nyomában Bors Jule-lal. Le'lorinel nem mozdult, habár ő is ott állt a folyosón és mindent értően bólintott. - A drow az? - kérdezte a bűbájszövő. Az elf elmosolyodott és visszatért saját szobájába, becsapva maga mögött az ajtót. Bellany, aki egyedül maradt a folyosón, megrázta a fejét és mély levegőt vett, majd azon töprengett, hogy mi lesz akkor, ha kiderül, valóban Drizzt Do'Urden és a Csarnok Vándorai törtek rájuk. A bűbájszövő
remélte, hogy tényleg csak egy fehér féreg okozott felfordulást, bármibe is kerüljön elzavarni a szörnyeteget. Visszatért a szállására és előkészített több fürkészvarázst - részben azért, hogy megnézze, mi okozza északon a bajokat, másrészt, hogy vessen egy pillantást Morikra és ellenőrizze, a férfi valójában kihez is hűséges. Néhány pillanattal később Le'lorinel kisurrant a szobájából és arrafelé vette útját, amerre Sheila és Jule mentek. Chogurugga termében teljes volt a káosz: az ogrenő két hatalmas segédje ide-oda rohangált, miközben vértjüket kapkodták magukra és hatalmas fegyvereiket ragadták magukhoz. Chogutugga némán állt a terem egyik oldalán egy nyitott szekrény előtt, amelynek polcai tele voltak üvegcsékkel. Chogurugga egyesével átböngészte őket - egyeseket zsebre tett, míg a többit két nagy csoportra osztotta. A terem hátsó részében Bloog a függőágyában hevert, hatalmas lábait két oldalt lelógatva. Ha a legcsekélyebb mértékben aggasztotta is a felfordulást, az a legkevésbé sem látszott a lusta bestia testtartásán. Le'lorinel odalépett hozzá. - Meg fog találni - figyelmeztette. - Előre látható volt, hogy a drow eljön a harci kalapácsért. - Drow? - kérdezte a hatalmas ogre. - Nincs átkozott drow. Fehér féreg van. - Talán - felelte Le'lorinel egy vállrándítással és olyan pillantást vetett Bloogra, ami egyértelműen elárulta a bestiának, hogy az elf nem igazán hiszi, hogy a felfordulást a szóban forgó lény okozta volna. - Drow? - kérdezte az ogre és már kevésbé tűnt olyan magabiztosnak. - Meg fog találni. - Bloog lezúzni! - ordította az izomkolosszus és felállt, vagy legalábbis megpróbálta, de a mozdulattól majdnem kiesett az ingatag függőágyból. - Nem venni el Bloog új kalapácsát! Lezúzni őt. - Lezúzni kit? - kérdezte Chogurugga szemből és az ogrenő összehúzott szemöldökkel pillantott oda, látva hogy Le'lorinel áll a párja mellett. - Ez nem olyan könnyű, hatalmas Bloog - magyarázta az elf és szándékosan nem vett tudomást a rusnya Choguruggáról. - Gyere, barátom. Megmutatom, hogy miként tudod a legkönnyebben legyőzni a sötételfet. Bloog Le'lorinelre pillantott, majd haragvó párjára, majd ismét a karcsú elfre. Arca elárulta Le'lorinelnek, hogy legalább annyira bőszíteni akarja Choguruggát, mint amennyire szeretne megtudni egy-két dolgot a drow-ról - így aztán az óriási ogre feltápászkodott a függőágyból és Égisz-agyart a vállára lódította. A hatalmas fegyver eltörpült a lény puszta tömege és izomzata mellett - úgy festett, akár egy ácskalapács. Le'lorinel vetett egy utolsó pillantást Choguruggára, csakhogy meggyőződjön afelől, hogy a harcias ogrenő nem akarja megrohanni őket, majd elindult kifelé a teremből, nyomában Blooggal, vissza a felfelé vezető folyosón, míg végül el nem érkeztek a következő szint északi végébe, ahol bekopogott Bellany ajtaján. - Mit keres ő idefent? - kérdezte a bűvájszövő, amikor néhány perccel később kinézett. - Sheila nem örülne neki. - Mit tudtál meg? - kérdezte Le'lorinel. Felhő suhant át Bellany arcán. - Nem csak egy fehér féregről van szó - közölte. - Láttam egy törpét és egy nagydarab embert, amint erre jönnek. Nagyon gyorsan futottak. - Valószínűleg Harcpöröly Bruenor és Wulfgar - felelte Le'lorinel. Mi van a drow-val? Bellany vállat vont és megrázta a fejét. - Ha ők itt vannak, akkor a Drizzt Do'Urden is - erősködött az elf. A kinti harc valószínűleg csak figyelemelterelés. Nézz körül alaposabban! Bellany összeráncolta szemöldökét, de Le'lorinelt nem lehetett eltántorítani. - Lehet, hogy Drizzt Do'Urden már a barlangrendszerben jár - tette még hozzá. Ettől minden méreg elszállt Bellany arcáról és a bűbájszövő visszalépett szobájába, majd becsapta az ajtót. Egy pillanattal később Le'lorinel hallotta, amint varázsol és mosolyogva figyelte, ahogy az ajtó jól láthatóan megdagad, és immár tökéletesen szorosan illeszkedik keretébe. A elf nagy nehézségek árán megállta, hogy ne nevessen fel hangosan - még sosem volt ilyen ideges -, majd intett Bloognak, hogy kövesse és egy másik ajtóhoz lépett. Regis pufók arcocskáját a kőnek nyomta és még levegőt sem mert venni. Hallotta, ahogy két újabb martalóc
siet el a rejtekhelyük mellett - morgásuk közé egy emberszerűbb hang is vegyült -, a szurdok felé tartva, társaikat keresve. A félszerzetet valamelyest megnyugtatta, hogy Drizzt közvetlenül mögötte rejtőzik - de ez csak addig tartott, amíg meg nem fordult és rá nem jött, hogy a drow eltűnt. Pánik fogta marokra a szívét. Hallotta, ahogy közvetlenül mögötte a három alak szitkozódik. - A fenébe is, túl hideg van, hogy árnyakra vadásszunk! - morogta az ember. - Nagy férgecs - mondta az egyik ogre. - És ettől jobb lesz? - kérdezte az ember gúnyosan. - Hagyjuk békén a rusnya dögöt és majd tovacsúszik! - A nagy féreg megölni Bonkót! - mondta a másik ogre méltatlankodva. Az ember válaszolni akart - Regis felismerte, hogy valószínűleg a halott ogre fontosságára akart megjegyzést tenni -, de azután inkább hagyta az egészet és csak valami szitkot mormolt az orra alatt. Végül elhaladtak a félszerzet rejtekhelye mellett, de ha még egy kicsit közelebb jöttek volna, már súrolták volna a félszerzet hátsófelét. Regis addig nem mert levegőt venni, amíg a hangok szinte teljesen el nem enyésztek és még utána is csak állt ott a sötétben, a falba csimpaszkodva. - Regis - érkezett egy suttogás és amikor felnézett, meglátta Drizztet a feje fölött párkányon. - Gyere ide, és siess. Tiszta a barlangba vezető út. A félszerzet összeszedte minden bátorságát és felkecmergett a falon, Drizzt kinyújtott kezét megragadva. A vékony párkányon suhantak végig, míg el nem jutottak a barlang sarkába, egy sziklahalom mögé. Drizzt körbekémlelt, majd előresuhant, maga után húzva Regist. A barlang hamarosan folyosóvá szűkült, amelyből két vagy három oldalág indult ki. A levegő füstös volt a falakat szabálytalan időközönként szegélyező fáklyáktól, amelyek táncoló lángnyelvei hol elnyújtották, hol összenyomták az árnyakat. - Erre - mondta Regis és elsiklott a drow mellett, be az egyik, bal kézrő1 nyíló elágazásba. Megpróbálta magában felidézni mindazt, amit Robillard mondott neki - a varázsló alaposan átkutatta a területet és még valamennyire a barlangrendszerbe is behatolt. A talaj helyenként lejtett, helyenként emelkedett, bár Drizzték inkább lefelé mentek. Sötét termeken haladtak át, ahol nem világított fáklya, míg máshol sztalagmitok törtek elő a földből, miközben a fejük fölött sztalaktitok meredeztek fenyegetően. Számos párkány szegélyezte a falakat, csodálatos sziklaalakzatokat képezve vagy olyan sziklalapokat alkotva, amelyeket a víz mosott ki. Az összes elképzelhető irányban keskenye járatok futottak tova. Regis hamarosan lelassított, amikor meghallotta elölről a torokhangokat. A félszerzet riadt arckifejezéssel fordult Drizzt felé. Hangsúlyosan előre mutatott, ahol a folyosó balra kanyarodott, majd ismét vissza jobbra, és folyamatosan emelkedett. Drizzt vette a jelet és intett Regisnek, hogy várjon egy pillanatot, majd elsuhant az árnyak közé, olyan kecsességgel, gyorsasággal és csendben mozogva, hogy Regisnek pislognia kellett, mert olyan érzése támadt, mintha barátja egyszerűen eltűnt volna. Ahogy azonban csodálkozása alábbhagyott, ismét eszébe ötlött, hogy hol is van és az is, hogy egyedül maradt. Gyorsan becsusszant az árnyékok közé. Regis őszinte megkönnyebbülésére a drow nemsokára visszatért és mosolya elárulta, hogy megtalálta a keresett utat. Drizzt elindult, nyomában Regissel - egy kanyar majd egy enyhe lejtőt követően egy részben természetes, részben kivájt barlangüregbe jutottak, amely bal kéz felé egy töredezett, sziklás platóba ment át, nagyjából a drow mellmagasságában. A hangok most még kivehetőbbé váltak elöl és a következő kanvar mögül, jöttek. Drizzt felugrott a bal oldali párkányzatra, majd lenyújtotta kezét és felhúzta Regist is. - Tele van kőtörmelékkel - figyelmeztette halkan a drow. - Légy nagyon óvatos. Átlopództak a széles platón, olyan szorosan a falnak simulva, amennyire csak lehetett, amíg el nem érték azt a részt, ahol már nem volt törmelék. Drizzt ott lehajolt és kezét beledugta egy kis bemélyedésbe, majd visszahúzta és összedörzsölte az ujjait. Regis értően bólintott. Hamu. Ez volt az természetes a kémény, amelyről Robillard számolt be neki, miközben visszafelé repültek a barátaihoz és amelyet azután ő megemlített Drizztnek. A drow ment elsőnek - testét tökéletesen uralva csusszant be a szűk résbe. Mielőtt Regis eltöprenghetett volna a rá váró úton, mielőtt rákészülhetett volna, hogy összeszedje bátorságát, fülét megütötték a hangok, amelyek azt jelezték, hogy többen közelednek a háta mögötti folyosóban. Belevetette magát a teljes sötétségbe - kezeit felfelé csúsztatta, kapaszkodókat keresve és vakon hajtotta
magát előre, a drow nyomában. Drizzt számára hirtelen minden olyan lett, mintha ismét Mélysötéten volna, a vadász birodalmában, ahol minden érzékszervének tökéletesen kell működnie, ha élni akar. Rengeteg hangot hallott: távoli vízcsöpögést, kövön csúszó kő hangját, kiáltásokat fentről és a távolból, amelyek a kő repedésein át jutottak el hozzá. Érezte ezeket zajokat ujjai finom hegyével, amint továbbmászott felfelé és csak annyira lassított, hogy Regis tudja tartani vele a lépést. Drizzt, aki Mélysötéten született - ahol az ilyesfajta természetes kürtők gyakoriak voltak és ahol még a félszerzetek csodás éjszakai látása is teljesen csődöt mondott volna -, olyan gyorsan haladt ebben a kéményben, mint ahogy Regis kocogott volna át egy csillagfényes réten. A drow megcsodálta a kő anyagát, megérezve az életet a sziklahalomban, amelyet egykor a rohanó víz fúrt keresztül-kasul. A lekerekített élek kényelmesebbé tették a mászást, viszont a fal elég egyenetlen volt ahhoz, hogy a simaság ne hátráltassa komolyabban a mászást. Csendesen és éberen suhant felfelé. - Drizzt - érkezett egy suttogás lentről és tudta, hogy Regis elakadt. A drow visszamászott és lenyújtotta egyik lábát, hogy a félszerzet belekapaszkodhasson. - A többiekkel kellett volna maradnom - susogta Regis, amikor végre sikerült túljutnia a problémás szakaszon. - Butaság - felelte a drow. - Érezd inkább az életet magad körül, itt a hegyben. Olyan utat találunk, ami hasznára válik majd barátainknak. Talán még döntő fontosságú is lehet. - Még csak azt sem tudjuk, hogy errefelé zajlik-e majd a csata. - Még ha nem is errefelé jönnek, az ellenség nem számít ránk itt, a háta mögött. Gyerünk tovább. Így hát másztak tovább, egyre feljebb és feljebb a hegyben. Hamarosan óriási humanoidok zengő hangját hallották, amely egyre hangosabb és hangosabb lett, ahogy felfelé kapaszkodtak. A kürtből egy, rövid, némileg lefelé tartó járat ágazott el, ahonnan meleg levegő érkezett és ahol a zengő hangok is tisztán és még élesebben kivehetőkké váltak. Drizzt megvárta, amíg Regis beéri ezen a viszonylag szélesebb elágazásban, majd elindult az oldalfolyosóban, míg végül megérkezet egy nyíláshoz, amely egy halványan izzó parazsakkal teli nagy tűzhely fölött tátongott. A nyílás valamivel magasabban volt, mint a hozzátartozó alagút padlózata, így Drizzt ki tudott venni egy hatalmas termet, ahol három ogre - köztük egy egzotikus, lila bőrű nőstény -, rohangált fel-alá, öveket csatolva fel és ellenőrizve fegyvereiket. A terem oldalában Drizzt észrevett még egy, láthatóan gyakran használt folyosót, amely felfelé haladt. A drow visszatolatott odáig, ahol Regis várt rá. - Fel - suttogta. Előhúzta vizestömlőjét, benedvesítette inge felsőrészét, majd felhúzta a szája és az orra elé, hogy így óvja meg a füsttől. Majd Regisnek is segített, utána pedig elindult felfelé. Alig harminc láb megtétele után újabb elágazáshoz értek. A főkürtű folytatódott felfelé, de különböző szögekben és magasságokban öt másik oldalüreg nyílt, ahonnan forróság és füst csapott a két barát arcába. Ezeket az oldalnyílások láthatóan kézzel vájták, méghozzá az ogrék mancsánál kisebb kezek. Drizzt intett Regisnek, hogy kövesse, majd kúszni kezdett abban az alagútban, amelyikről úgy gondolta, hogy leginkább észak felé vezet. A kandallóban a tűz vígan lobogott, de szerencsére a fa nem volt igazán nedves, és nem sok füstöt gerjesztett. Viszont a tűzhelyhez vezető kémény szöge meredek volt, így Drizzt nem tudott bepillantani a mögötte elterülő szobába. A drow egy pillanat alatt hátrakötötte hosszú haját, majd bevizezte azt, utána pedig térdre ereszkedett és nagy levegőt véve, mászni kezdett, fejjel előre - olyan volt, akár egy pók. Végül sikerült kidugnia fejét a kandalló felső pereme alatt, miközben alatta égett a tűz és szikrák pattogtak, megcsipkedve arcát. A szoba láthatóan jelentősen különbözött az ogrék lent látott termétől. Tele volt zsúfolva remek bútorokkal és szőnyegekkel, meg egy pompás ággyal. A szemközti falból egy másik ajtó nyílt, félig kitárva és azon túl egy újabb szoba következett. Drizzt ott nem sok mindent tudott kivenni, csak néhány asztalt, amelyen olyan tárgyak hevertek, amilyeneket az alkimistaműhelyekben lehet látni. A második szoba szemközti falán újabb ajtó állt - ez tömörebbnek tűnt és napfény szivárgott elő mögüle. A szoba fejtörésre adott okot, de mivel kifutott az időből, vissza kellett húzódnia az égető forróság elől.
Visszatért Regishez az elágazásba és leírta, hogy mit látott. - Ki kellene mennünk és megkeresni a többieket - javasolta a félszerzet és Drizzt már egyetértően bólintott, amikor egy dörgő hang gördült végig az egyik oldalkürtőn. - Bloog lezúzni! Nem venní el Bloog új kalapácsát! A drow azonnal arra indult, a nyomában Regisszel. Egy újabb meredek kürtőhöz értek, amely egy másik kandallóhoz vezetett, ahol épp csak égett a tűz. Drizzt előrecsúszott és kidugta a fejét. A szobában egy ogre állt, egy gigantikus, ronda és mérges szörnyeteg és félkézzel, könnyedén lengette Égisz-agyart. Mögötte, őt csitítván állt egy karcsú elf kardforgató. Anélkül, hogy Regist bevárta volna, a drow előrebukfencezett a kandallóba - talpa egy pillanatra érintette csak a parazsakat, majd Drizzt vakmerően kilépett a szobába. A három barát teljes sebességgel rohant végig a szurdok peremén és csak akkor kanyarodtak el, amikor meghallották a lentről felfelé csörtető ogre erősítés zajongását. Még inkább el kellett kanyarodniuk az egyenes útiránytól, amikor egy újabb csapatnyi szörnyeteg törtetett elő a földhalomból a gerinc mentén, a havat taposva. - Valószínűleg még többen vannak odabent - jegyezte meg Catti-brie. - Egy okkal több, hogy induljunk! - csikorgatta a fogát Bruenor. - Drizzt és Regis már valószínűleg megközelítette a helyet, de az is lehet, hogy már odabent vannak - tette hozzá Wulfgar. A törpekirály lánya, íjjal kezében, megindult előre. - Előhívád a macskát? - kérdezte Bruenor. Catti-brie az övére pillantott, ahová Guenhwyvar szobrocskáját csúsztatta. - Amint közelebb értünk - felelte. Bruenor erre csak bólintott, a legvégsőkig megbízva lányában, majd Wulfgar után rohant. Elöl a barbár hirtelen lebukott, ahogy a sziklahalomból, a lejtős gerincre vezető, rövid vízmosás szemközti oldaláról egy ogre ugrott át erre az oldalra, és rontott rá, meglendítve hatalmas husángját. Wulfgar könnyedén kitért, majd kirúgott és megsuhintotta fegyverét, mély sebet szakítva a bestia lapockáján. Az ogre meg akart pördülni, de ebből vad tántorgás lett, amikor megérkezett Bruenor és fejszéje keménye lesújtott a szörnyeteg térdkalácsára. A lény üvöltve zuhant a földre. - Végezz vele, te lány! - kiáltotta Bruenor, miközben elrohant mellette, a sziklahalom felé. A törpe azonban csúszva fékezett le, mivel a lejtőt a hegytől elválasztó vízmosás túl széles volt ahhoz, hogy átugorja. Azután pedig oldalra kellett vetődnie, mert egy szikla süvített felé, a kőhalom irányából, a magasból. Wulfgar száguldott el mellette, miközben azt ordította, hogy "Tempus!", majd átvetette magát a vízmosáson. Nekicsapódott ugyan egy-két sziklának, de gyorsan sikerült elérnie a meredek lejtőn felfelé vezető szűk és tekergőző utat. - Először el kéne, hogy találj - morogta Bruenor és újra oldalra vetette magát, amikor egy újabb szikla csapódott be. Sikerült találnia egy utat, amelyen elérheti a tekergőző ösvényt, de tudta, hogy mire odaér, addigra már alaposan le lesz maradva Wulfgar mögött. - Te lány! Szükségem vagyon rád! - bömbölte. Megfordult és látta, hogy a földre rogyott ogre még egyet rándul, ahogy újabb nyílvessző fúródik bele a koponyájába. Catti-brie rohanva közeledett, majd féltérdre vetette magát és nyílzáport zúdított a rejtőzködő sziklahajigálóra. A bestia ismét felbukkant, magasan a feje fölé emelve egy nagy követ, de azonnal lebukott, amikor egy nyílvessző suhant el mellette. Catti-brie és Bruenor hallották Wulfgar csatakiáltását, amikor a barbár elérte a szörnyeteget. A törpe futásnak eredt, míg Catti-brie a földre dobta az ónix szobrocskát és előhívta a macskát, majd ismét nyilazni kezdett. Jóval Wulfgar fölött, a magasban, egy sziklapárkányon újabb csapat bukkant fel: íjászok, akik nem sziklákat hajigáltak, hanem halálos nyílzáport zúdítottak rájuk. - Ők azok? - kérdezte Csavargó Morik és belökte volna Bellany ajtaját, de az nem mozdult. Végigmérte a
megduzzadt fát és ekkor vette észre, hogy azt mágikus úton zárták le. - Bellany? Válaszul mintha az ajtó kifújta volna a levegőt és eredeti méretére ment össze, így már Morik beléphetett. - Bellany? - Azt hiszem, hogy a barátod és a társai eljöttek, hogy visszaszerezzék a harci pörölyt - felelte egy hang a semmiből, közvetlenül arról, amerre a Csavargó nézett. A zsivány kis híján kiugrott a csizmájából ennek hallatán, mivel nem látta az előtte álló nőt. - Varázslók - morogta, amint megnyugodott. - Hol van Sheila Kree? Nem érkezett felelet. = Vállat vontál netán? - találgatta a Csavargó. Bellany ezt követő kacaja alátámasztotta feltevését. - És mi van veled? - kérdezte Morik. - Itt rejtőzöl majd vagy beszállsz a csetepatéba? - Sheila arra utasított, hogy fürkésszem ki a felfordulás okát és ezt is teszem - felelte a láthatatlan bűbájszövő. Mosoly terült szét Morik arcán. Nagyon is jól értette, hogy mit takar Bellany rejtélyes felelete. Kivárja, hogy ki fog győzni, mielőtt eldöntené, hogy mit tesz. Ebben a pillanatban a zsiványnak a bűbájszövővel szemben érzett tisztelete jelentős mértékben megnőtt. - Van még ilyen bűbájod? - kérdezte. - Nekem? Bellany már akkor varázsolni kezdett, még mielőtt befejezhette volna mondatot. Néhány másodperc múlva Morik is eltűnt. - Ez csak egy gyengébb varázslat - magyarázta Bellany. - Nem fog sokáig tartani. - De ahhoz elég sokáig, hogy találjak egy sötét üreget, ahol elrejtőzhetek - felelte a Csavargó, de gyorsan elhallgatott, mert odakintről, a hegyoldal irányából hangok ütötték meg a fülét. - Az ösvényen folyik a harc - világosította fel a bűbájszövő. Egy pillanattal később Bellany reccsenést hallott a másik szobából, majd fény tört be kívülről, amikor Morik kiment a külső ajtón. A bűbájszövő odalépett a szoba falához, de ekkor egy meglepett kiáltás ütötte meg a fülét a másik oldalról - Le'lorinel szobájából.
HUSZONHETEDIK FEJEZET VAK BOSSZÚVÁGY Zúzni! Zúzni! - bömbölte a hatalmas ogre az elfnek és közben ide-oda lengette Égisz-agyart. - Vágni, nyesni - szólalt meg valaki a bestia mögött, mire az csodálkozva megpördült. - Ha? Az elf megkerülte az ogrét és szinte megdermedt, ahogy szúrós pillantása ráesett a szobába lépő karcsú, sötét alakra. Drizzt keze lassan felemelkedett és lehúzta nedves ingét az arcáról. Az ogre megtántorodott, szemei kidülledtek, de a drow már ügyet sem vetett rá. Komor tekintettel méregette az elfet, a vékony fekete maszk alól elővillanó, arannyal pöttyözött kék szemeket, amelyeket halványan ismerősnek talált és amelyek minden elsöprő gyűlölettel meredtek rá. Az ogre néhány érthetetlen szót hebegett, míg végre sikerült kinyögnie: - Drow! - És nem a barátunk - mondta az elf. - Zúzd szét. Drizzt, aki még mindig nem húzta elő szablyáit, az elfet figyelte és arra próbált rájönni, hogy hol látta már azokat a szemeket korábban, hol látta már ezt az elfet. És honnan tudta azonnal, hogy ő ellenség? Mintha csak számított volna rá... - Azért jött, hogy elvegye a kalapácsod, Bloog - csipkelődött az elf. Az ogre mozgásba lendült - üvöltésétől megremegtek a kőfalak. Két kézre fogta a pörölyt és hatalmas erővel lesújtott a drow-ra. Pontosabban csak megpróbálta, mert amint Égisz-agyart maga fölé lendítette, az nekicsapódott az alacsony mennyezetnek és egy adag törmeléket zúdított Bloog fejére. Drizzt nem mozdult, le sem vette szúrós tekintetét az elfről, aki egyetlen lépést sem tett felé. Bloog újra felüvöltött és kicsit berogyasztotta lábait. Újra a drow kilapításával próbálkozott - ezúttal azonban a pöröly nem csapódott a mennyezetnek, hanem hihetetlen erővel sújtott le. Drizzt, aki kissé oldalt állt a bestiához képest, a levegőbe ugrott és az ogre mellé szaltózott, a csapás szögén belülre. Még mielőtt a szaltót befejezte volna, már elő is rántotta szablyáit és amikor könnyedén földet ért, többször Bloogba döfte azokat, sőt még egy vágást is sikerült bevinnie, mielőtt az elffel ellentétes oldalra szökkent volna. Az ogre félkézzel könnyedén visszahúzta Égisz-agyart, miközben felszabadult kezével megpróbálta megragadni a drow-t. Drizzt azonban túl gyors volt ehhez és amikor Bloog utánanyúlt, a hátraszökkenő és még mindig az ogrét figyelő sötételf mindkét szablyája rávágott a kinyújtott kézre. Bloog felüvöltött és visszahúzta vérző mancsát, de azután egy váratlan és elsöprő támadással tört előre, Égisz-agyart vadul suhogtatva. Drizzt a földre és utána előrevetette magát, majd felpattant és elperdült az ogre mellett, két erőteljes dupla vágással sebet ejtvén Bloog csípőjén, hátul. Ekkor megtorpant és visszakozott, várva az elf rohamát, aki most már kezében tartotta remekmívű kardját és tőrét. Ám az elf ránevetett és csak nézte tovább. - Bloog lezúzni tégedet! - bömbölte a makacs ogre, aki megfordult, ellökte magát a faltól és rárohant Drizztre. Égisz-agyar lesújtott, jobbra és balra, de a drow most harci tudásának legjavát adta és egyáltalán nem becsülte le a szörnyet - főleg nem úgy, hogy az a kezében tartotta Égisz-agyart és hogy kis híján elvesztette a küzdelmet ott a toronynál, azzal a másik ogréval szemben, aki még kisebb is volt ennél. A drow lebukott az első suhintás elől, majd a második elől is és sikerült néhány kisebb karcolást ejtenie az ogre hatalmas alkarján. Bloog újra suhintott és Drizzt ismét a földre vetette magát. Égisz-agyar nekicsapódott a kőkandallónak, amitől a még mindig keményben kuksoló Regis felvisított, Drizzt pedig félve rezzent össze. A drow vadul tört előre, de az ogre nem hátrált meg a két döfködő szablya elől, elfogadva a találatokat, hogy cserébe lesújthasson a drow puhány koponyájára. Égisz-agyar süvítő visszakezes ütése, amely keresztbe és lefelé zúdult, kis híján eltalálta Drizztet és majdnem apró darabokra zúzta a fejét. Újra döfött, nagy erővel, majd oldalt szökkent, de az ogre láthatóan szinte sértetlen volt még, annak ellenére, hogy számos sebből folyt a vére. Drizzt azon gondolkozott, hogy vajon hányszor kell még eltalálnia a szörnyeteget ahhoz, hogy leterítse.
Azon is eltöprengett, hogy mennyi ideje maradt még, mielőtt mások is az ogre segítéségére sietnek. És végül ott volt az kérdés is, hogy a láthatóan roppant magabiztos elf mikor dönt úgy, hogy beszáll a küzdelembe. Tempushoz - aki ragyogó fényként vezette őt, amikor még harcos volt -, a csaták istenéhez szóló üvöltéssel rohant végig Beornegar fia a tekergőző ösvényen. Néha az ösvényt jobb kéz felé semmi sem határolta, máskor alacsony kőfalak emelkedtek ott. Néha a bal kézre eső hegy meredek és tömör volt, míg máskor kissé lejtős és jobb kilátása nyílt a kőhalom többi részére. És a feljebb, a sziklák közt elhelyezkedő íjászok is könnyebben lőhettek rá. Wulfgar azonban csak rohant, míg olyan helyre nem ért, ahol az ösvény egyenletesebbé vált. Előtte, a következő kanyar mögötti nagyobb tisztáson már hallotta a sziklahajigáló ogrét. Csendes imát mormolt Tempushoz, majd rohamra indult - amikor a bestia meglátta, Wulfgar felbömbölt, és lesunyta a fejét, mert a meglepett ogre egy kőtömböt hajított felé. Látva, hogy a szikladarab elkerülte a célt, a szörnyeteg súlyos husángjáért nyúlt, de Wulfgar túl gyorsan mozgott, ahhoz, hogy időben felkapja. És a barbár túlságosan dühös volt, túlságosan elöntötte a harc vágya ahhoz, hogy az ogre megálljon a lesújtó bardiche előtt. A fegyver döbbenetes erővel ért célba, mélyen belevágódott a szörnyeteg mellébe és nekirepítette a falnak, ahol összerogyott - életéből pillanatok voltak már csak hátra. De ahogy Wulfgar hátraugrott, azonnal tudta, hogy bajban van. Érezte, hogy a hatalmas ütés következtében a bardiche nyele megroppan. Nem hasadt szét teljesen, de a barbár tudta, hogy a fegyvere súlyos károsodást szenvedett. Ennél is rosszabb volt, azonban, hogy a kis tisztásnak a hegy felőli oldalán az egyik szikla odébbgördült és feltárult a mögötte tátongó folyosó. Egy üvöltő félogre rontott ki rajta és rohant rá a barbárra. Mellette egy alacsony, csúfarcú férfi érkezett, mögöttük pedig egy vörös hajú, parancsoló tartású nő. A hátráló barbár melletti szikláról egy nyílvessző pattant le, figyelmeztetve őt, hogy jobban teszi, ha inkább a sziklafal mellett marad és nem lép ki a fedetlenebb részre. A félogréra vetette magát, de azonnal megtorpant, amikor az leszegte fejét és vállát és megpróbálta felöklelni. Mennyire örült Wulfgar ebben a pillanatban annak, hogy Drizzt Do'Urden, volt a tanítómestere, aki megtanította a támadások kivédésnek finomságait és előnyeit azzal a harcmodorral szemben, amely az ütések elviselését és lerázását, majd a hasonló visszatámadást részesítette előnyben. Egyetlen lépéssel oldalra siklott, lábát az egyensúlyát vesztett bestia útjában hagyva és ahogy a félogre előretántorodott, ő megpördült, fegyvere végét a szörnyeteg hónaljába nyomta és teljes erővel eltaszította magától. Wulfgar valamelyest megkönnyebbült, amikor ellenfele elrepült, át a kis tisztás pereme fölött, lebucskázva a sziklákon. Nem tudta, hogy a bestia meddig fog zuhanni a hegyoldalon, de afelől nyugodt lehetett, hogy darabig kiesett a további küzdelmekből. És ez jó is volt, mert a kalóz már ott is termett, alattomos döfésekkel támadva és Wulfgar vadul kellett forgatnia fegyverét, hogy távol tartsa magától a hegyes pengét. Ennél is rosszabb volt, hogy a vörös hajú nő is rávetette magát - kardja csodás ívet írt le, ahogy megkerülte a hárító bardiche védelmét és egy ördögien ravasz szúrással hátrafelé kényszerítette Wulfgart. A nő jó volt, ezt a barbár azonnal látta. Tudta, hogy minden erejét be kell vetnie, hogy a győzelem reményével küzdjön tovább. Így hát kockáztatott: hirtelen előrelépett és nem törődött az oldalról rátörő férfi ejtette karcolással. A döfésben azonban nem volt túl sok lendület és amikor a kalóz megindította a támadást, Wulfgar jobb keze elengedte fegyvere nyelét és ütésre lendült - pontosan arcon találta a fickót, akinek szája éppen mosolyra rándult. Mielőtt még a kard mélyebbre csúszhatott volna a barbár oldalába, a kalóz elrepült és rongybabaként terült el. Már csak Wulfgar és Sheila Kree maradt - Wulfgar ekkorra már rájött, hogy a kalózvezérrel áll szemben. Menyire szerette volna, ha a nő most Égisz-agyart tartja a kezében remek kardja helyett! Mennyire szerette volna elhívni a kalapácsot a nő markából, hogy azután ellene fordítsa! Most azonban a barbárnak igencsak igyekeznie kellett, hogy távol tartsa magától azt a pengét, mert Sheila Kree egyáltalán nem volt járatlan a fegyverforgatásban. Döfött és vágott, teljesen körbepördült, majd kardja Wulfgar nyaka felé cikázott. A barbár azon kapta magát, hogy a nő visszaszorítja a fedetlen területre és
újabb találatot kapott, amikor egy nyílvessző hasította végig a vállát. Sheila mosolyra húzta a száját. Egy hatalmas ogre lépett ki a hegyoldalból. Fentről üvöltés harsant, majd egy másik Wulfgar háta mögül, nem is olyan messze, a lenti hegyoldalról - tudta, hogy félogre, akit kigáncsolt, úton van visszafelé. - Szükségem van rátok! - kiáltotta a kétségbeesett barbár a barátainak, de az erős szélben erejét vesztette a kiáltás. Tudta, hogy valószínűleg sem Catti-brie, sem Bruenor nem hallották meg, hiszen bárhol lehettek. Érezte, hogy a bardiche nyele még jobban megroppan a kezében és arra gondolt, hogy a következő támadásnál feltehetőleg darabokra hullik majd. Újra előretört, oldalra csusszanva, próbálva a lehető legtovább megakadályozni, hogy az ogre is csatlakozzon a csetepatéhoz. Ekkor azonban egy újabb, kalózforma alak lépett ki a nyíláson és tudta, hogy neki vége. Drizzt újabb és újabb találatokat ért el, ügyesen kihasználva a szűk teret és az alacsony mennyezetet az ogre ellenében. A drow tudta, hogy a szörnyeteg sokkal keményebb ellenfél lehetett volna kint a szabadban, fó1eg Égisz-agyarral a kezében. Ám itt, ahol csak az ogre gyorsasága számított, a drow túl fürgének és túl tapasztaltnak bizonyult hozzá képest. A bömbölő Bloogon egyik seb a másik után keletkezett, mire a bestia az elfnek kezdett kiabálni, hogy jöjjön és segítsen neki. És az elf előre is tört, Drizzt pedig új taktikát dolgozott ki, amivel az ogrét maga és új ellenfele között tarthatta. Mielőtt azonban alkalmazhatta volna ezt, az ogre hirtelen megrándult. Egy új és mély seb jelent meg Bloog csípőjének hátsó részén, az elf pedig csúfondárosan elvigyorodott. Drizzt csodálkozva pillantott rá, majd az ogréra. Le'lorinel szinte azonnal ismét előredöfött a kardjával. A szörnyeteg felbömbölt és megperdült, de a drow már ott is termett és szablyája mélyen belefúródott a veséjébe. A két remek harcos ide-oda ugrált és felváltva csaptak le, míg szerencsétlen Bloog erre-arra fordult, de már nem tudta legyűrni az elsőként kapott mély sebet és megdöbbenését. Hamarosan az óriási ogre hatalmas robajjal a földre omlott és végleg elcsendesedett. Drizzt csak állt és a szörnyeteg másik oldalán várakozó elfet nézte. Szablyáinak hegye a föld felé mutatott, de készenlétben tartotta őket nem tudta, hogy a másiknak mi a szándéka és a célja. - Talán a barátod vagyok - mondta az elf gúnyos és megvető hangsúllyal. - De az is lehet, hogy én akarlak megölni és belefáradtam Bloog szánalmas kínlódásába. Drizzt ekkor elindult, megkerülve az ogre hulláját - az elf is ugyanígy tett, akadályként használva a testet vele szemben. - Úgy tűnik, hogy csak tőled függ, melyik lehetőséget választod. Az elf lekicsinylően horkant fel. - Évek óta várok erre a pillanatra, Drizzt Do'Urden - érkezett a meghökkentő válasz. Drizzt nagy levegőt vett. Komoly kihívóval állt szemben, aki talán tanulmányozta képességeit és tetteit és felkészült belőle. Nem vehette félvállról - látta, hogy milyen kecsesen küzdött Bloog ellenében -, de azt sem felejtette el, hogy itt és most több forog kockán, mint egyetlen harc és hogy a többiek számítanak rá. - Nem alkalmas az idő a személyes kihívásokra - mondta. - De igen. Pontosan alkalmas - felelte az elf. - Úgy, ahogy én rendeztem! - Regis! - kiáltotta Drizzt. A drow előreugrott, mindkét szablyáját az egyik kezébe fogta, a másikkal pedig megragadta Égisz-agyart és belökte a kandallóba. A félszerzet már ott is termett, hogy felkapja és csak egyetlen pillantást vetett a kibontakozó küzdelemre - az elf máris Drízztre vetette magát, villogó karddal és tőrrel. Ám a drow egy szempillantás alatt odébbperdült, kezében tartva szablyáit és tökéletes védőállásban fogadta a rohamot. Regis tudta, hogy semmi keresnivalója nincs ebben a titáni küzdelemben, így hát megragadta a harci pörölyt és visszamászott a kéménybe, majd elindult az oldalfolyosóban a látszólag üres szoba felé, amelyet már Drizzt átvizsgált. A szél a jó irányból fújt, így Catti-brie hallotta Wulfgar kétségbeesett segélykiáltását. Tudta, hogy a férfi bajban van, mivel hallotta a fentről leszűrődő harc zaját is és látta a felfelé kapaszkodó félogrét, amely már
majdnem elérte az ösvény peremét. Csakhogy hiába ugrott át a vízmosás fölött a tekergőző ösvényre, nem mozdulhatott a fentről rázúduló nyílzápor miatt. Guenhwyvar végre testet öltött előtte, de még mielőtt Catti-brie bármi is parancsolhatott volna a macskának, egy nyílvessző fúródott a párducba, mire az hatalmasat bömbölt és nekirugaszkodott. A törpekirály lánya vadul lődözött íjával - minden lehetőséget megragadott, hogy elő-elő ugorjon fedezékéből és halálos vesszőket röpítsen felfelé. Egyik nyila átütötte a követ is és a meglepett fájdalomkiáltás arra utalt, hogy egy íjászt is sikerült eltalálnia. Ám azok még mindig sokan voltak, ő pedig nem tudott moccanni sem, nemhogy Wulfgarhoz eljutni. Sikerült valamelyest előrecsusszannia és rálőnie a félogréra, amely makacsul kapaszkodott arrafelé, ahol Wulfgar küzdött - a lövedék csípőn találta a lényt és visszalökte a lejtő alja felé. Ám cserébe Catti-brie-t is eltalálta egy nyíl, megsebezve az alkarját. Sikoltva zuhant vissza a kőfalhoz. Óvatosan megragadta a lövedék szárát, majd összeszorította fogait, marka pedig rászorult a lövedékre. A fájdalomtól felmordult, majd keresztülnyomta a vesszőt a karján. Ezután benyúlt a zsákjába, előhúzott egy csomag kötszert és szorosan körbetekerte vele a sebet. - Bruenor, merre vagy? - mondta halkan, a kétségbeeséssel küzdve. Nemcsak futó gondolatként mart bele az az érzés, hogy talán csak azért találkoztak ismét, hogy ezúttal véglegesen darabokra hulljon a csapatuk. - Ó, kapd el őket, Guen - könyörgött halkan Catti-brie, miközben meghúzta a kötést, majd összerándult a fájdalomtól, ahogy újabb vesszőt küldött útjára. Csodálatosan harcolt, csak az ösztöneire hagyatkozva, düh és félelem nélkül. De újra és újra eltalálták és bár egyik sebe sem volt súlyos, Wulfgar tudta, hogy csak idő kérése - méghozzá nem is olyan sok időé -, hogy felülkerekedjenek rajta. Tempus dalát zengte és arra gondolt, hogy igazán illő és remélte, hogy istene számára is elfogadható, ha az ő nevét kiáltja, amikor meghal. Beornegar fia most már biztos volt benne, hogy eljött a vég - a vörös hajú kalóz és az ogre egyre jobban szorongatták, fegyvere kezdett széthullani kezében és harmadik ellenfele gyorsan közeledett. Senki sem érheti el át időben. Annak azonban örült, hogy legalább dicsőségesen, csatában halhat meg. A vörös hajú kalóz beledöfött, majd gyorsan fordulnia kellett, hogy hárítsa az ogre csapását - de már amikor fordult, tudta, hogy vége. Sheila Kree előtt ott tátongott a rés, amelyen át levághatja. Még visszapillantott, hogy lássa a végzetes csapást. Wulfgar, aki évek óta először érzett valódi nyugalmat, elmosolyodott. Catti-brie feje fölött meglepett kiáltások harsantak, így kimerészkedett fedezékéből. Odafent a hatalmas Guenhwyvar rontott az íjászok állásába - egyik nyíl a másik után fúródott bele, de ő meg sem torpant, el sem ugrott. Az íjászok azonban most jól látszottak és Catti-brie nem hagyta ki a lehetőséget, hogy oldalról át ne lője egyikük fejét, majd leterített még egyet. Éppen célba vette a harmadikat, de visszafogta a kezét, mert Guenhwyvar ugrott közéjük, szétszórva őket. Egyikük megpróbált a hegyoldalon felkapaszkodni, de egy nagy fekete mancs megragadta a combját hátulról és lerántotta. Egy másik férfi átugrott az ösvény peremén, és zuhanva, bucskázva hullott alá - inkább választotta a menekülésnek ezt a módját, minthogy a hatalmas fekete macska karmai között végezze. Kétségbeesetten próbálta fékezni zuhanását és végül sikerült egy szikladarabra étkeznie. Pontosan Catti-brie lővonalába. De legalább gyorsan halt meg. Sheila Kree arcán látszott, hogy a halálát akarja és kardja lesújtott Wulfgar védtelen oldalára. ám a kalózvezér teste hátrarándult, még mielőtt pengéje célba ért volna - dereka köré két láb fonódott és két tőr döfött bele vadul a nyakába. A veterán kalóz előrehajolt, átrepítve feje fölött ravasz merénylőjét. - Morik, te kutya! - kiáltotta, amint meglátta a zsiványt, aki egy bukfenccel gurulta ki a repülést és már fel is egyenesedett Wulfgar mellett, véres tőreivel a kezében. Sheila hátratántorodott, de némileg megnyugodott, amikor több embere futott el mellette, Morikék felé. - Öljétek meg mindkettőt! - sikoltotta, miközben visszatántorgott a barlangrendszerbe.
- Mint a régi időkben, he? - kérdezte Morik a döbbent Wulfgart, aki máris visszafordult, hogy hárítsa az ogre támadását. Wulfgar alig találta a hangját. A váratlan haladék láttán csak a fejét csóválta. - Mint a régi időkben? - mondta ismét a Csavargó, miközben vívni kezdett a két mocskos kalózzal. - Nem sok harcot nyertünk meg a régi időkben - emlékeztette őt keserűen Wulfgar, mivel az esélyek még messze nem voltak egyenlőek. Drizzt szablyái pörögve cikáztak és védték a támadásokat - fokozatosan fordított rajtuk egyet-egyet és váltott szöget, így védekező testtartása lassan támadóba ment át és hátrakényszerítette az elfet. - Jól csináltad - gratulált az elf és átszökkent a halott Bloog egyik lába fölött. - Még a nevedet sem tudom, te mégis gyűlölsz engem - mondta a drow. Az elf felnevetett. - Le'lorinel vagyok. Ez az egyetlen név, amelyet tudnod kell. Drizzt megrázta a fejét és belebámult azokba az izzó szemekbe, megpróbálva valahogy felidézni őket, hogy hol is látta, de nem tudta hova tenni őket. És ismét védekezni kényszerült, mert Le'lorinel előreugrott és pengéi dühödten csaptak le. Egy kard tartott a feje irányába, amelyet felemelt szablyával hárított. Le'lorinel ekkor a pengét a drow görbe fegyvere alá fordította, miközben ragyogó mozdulattal tört előre bal keze, benne a döfésre emelt tőrrel. Ám Drizzt még jobb volt. Hagyta, hogy a kard szablyája alá csússzon és ahelyett, hogy második pengéjével megpróbálta volna félreütni a tőrt, maga elé rántva azt, inkább középre húzta fegyverét, keresztbe félreütve a kardot, amivel arra kényszerítette ellenfelét, hogy az megváltoztassa a tőrdöfés szögét is. A drow másik szablyája pedig ívet írt le és nekicsapódott az elf oldalának. És penge egyszerűen lepattant onnan. Mintha csak kőfalra csapott volna vele. A drow kibontakozott, miközben szemét a megpördülő és mosolygó Le'lorinelen tartotta. Azonnal felismerte a varázslatot, mivel látott már olyan varázslókat, aki ezt használták. Lehet, hogy ez az elf egy pengevarázsló, olyan harcos, aki egyaránt járatos a mágia és a harc művészetében? Drizzt rászökkent a halott Bloog véres mellkasára és onnan sietve húzódott vissza a szoba hátsó részébe, a kandalló felé. Le'lorinel csak mosolygott és felemelte egyik kezét, majd suttogott valamit, amit a drow nem hallott. A gyűrűje felvillant és az elf mozgása felgyorsult, ahogy a mágia megnövelte sebességét. Ó, igen: ezúttal valóban felkészült ellenfele akadt. Regis ráejtette Égisz-agyart a lángoló hasábokra, majd amennyire csak tudott, előrecsúszott, fejjel előre és megragadta a kandalló peremét, hogy azután nagy lendülettel, átfordulva érkezzen a tűzbe, a talpára esve: Ahogy áttörtetett a lángok között, örömmel töltötte el a tudat, hogy súlyos téli csizmát visel és nem mezítláb van, ahogy általában lenni szokott. Tekintete végigfutott a szobán, felmérve mindazt, amiről már Drizzt is beszámolt. Hátranyúlt és kihúzta Égisz-agyart a tűzből, majd elindult, a szemközti, félig nyitott ajtó felé. Nesztelenül jutott be a következő, kisebb helyiségbe, amely valamiféle alkimista műhely lehetett. Onnan újabb ajtó nyílt, amely mögül napfény szüremlett elő. A félszerzet odarohant, megragadta az ajtógombot és megrántotta. Csípőjébe és hátába szúró és égető fájdalom robbant. Regis sikoltva tántorodott ki egy természetes teraszra, ahonnan azonban sehova sem menekülhetett. Látta, hogy közvetlenül alatta folyik a harc, így hát amennyire csak tudta, elhajította a harci kalapácsot - nem sikerült túl messzire dobnia -, és lekiáltott Wulfgarnak. Regis ekkor visszabotorkált, még csak azt sem nézte végig, ahogy a kalapács ide-oda pattogva bucskázik alá. Most már látta a bűbájszövőt, akinek láthatatlanságvarázsa már szétoszlott. A szoba egyik fala mellől nézte őt és kezei már egy újabb varázslatot szőttek. Regis nyikkant egyet és kirohant a szobából a nagyobbik helyiségbe - először a kandalló felé tartva, majd irányt váltott és a másik ajtóhoz ugrott. A levegő összesűrűsödött körülötte - valami ragacsos, ide-oda sodródó, fonálszerű anyag töltötte meg. A félszerzet ismét irányt váltott, a kandalló felé, remélve, hogy a lángok majd átégetik ezt a mágikus hálót. Azonban még a közelébe sem ért, léptei lelassultak, lendülete elenyészett. Elkapták, beleragadt a testét szorosan körbefogó mágikus hálóba az olyan szorosan ölelte, hogy még
levegőt sem tudott venni. És a bűbájszövő már ott is állt előtte, alig néhány hüvelyknyire a hálótól. Felemelte az egyik kezét és a benne tartott fénylő tőrt Regis arca felé fordította. Újabb íjász hullt el. A karjában érzett égető kínra és merevségre ügyet sem vetve, Catti-brie újabb vesszőt helyezett a húrra. Újabb íjászok jelentek meg Guenhwyvar fölött. Alighogy célba vette azonban az újonnan jötteket, mozgást vett észre egy másik, még veszélyesebb helyen - egy párkányon, jóval afölött a hely fölött, ahol Wulfgarék harcoltak. Catti-brie arra pördült és kis híján lőtt. Regis volt ott, aki éppen hátratántorodott - és Égisz-agyar, amint éppen aláhullt! A törpekirály lánya visszafojtotta a lélegzetét, mert azt hitte, hogy a harci kalapács egészen a tengerig fog pattogni, de zuhanása ekkor váratlanul véget ért - oldalt és valamivel feljebb, egy apró párkányon állapodott meg. - Szólítsd! - sikoltotta többször egymás után Wulfgarnak. Vetett egy pillantást az alsó íjászállásra, ahol tudta, hogy Guenhwyvar még mindig küzd, majd futásnak eredt a csapáson. Drizzt elérte a kandallót és ott csúszva, féltérdre rogyva állapodott meg - Jéghalált a földe dobta és szabad kezét bedugta a parázsló hasábok közé. Karja elővillant, majd ismét visszalendült, majd ismét elő és valóságos lövedékzáport zúdított Le'lorinelre. Egy találat, majd még egy. Az elf a harmadikat, egy pörgő ágat hárította, de az kettétört a pengén és mindkét fele eltalálta. Egyik találat sem volt komoly, még a kőbőr varázslat nélkül sem lett volna az, de minden egyes ütés gyengítette valamelyest a védelem erejét. - Nagyon okos, drow - gratulált Le'lorinel és máris jött, villogó karddal rontva a térdelő sötételfre. Drizzt megragadta pengéjét és kezdett felegyenesedni, majd ismét lekuporodott és lábával kirúgott, éppenhogy súrolva az elf sípcsontját. Ezután azonban oldalra és hátrafelé gördülve állt talpra, hátát a falnak vetve. Szablyái azonnal felemelkedtek, és csengve hárították egyik támadást a másik után, ahogy Le'lorinel egyik nagyerejű rohamot indította a másik után. A bardiche darabokra hullott a kezében, miközben még mindig az ogréval vívott. Az oldalán Morikot is keményen szorongatta a két kalóz, veszedelmes kinézetű tengerészkardjukat lengetve. - Nem nyerhetünk! - kiáltotta a Csavargó. - Akkor miért segítettél? - vágott vissza Wulfgar. Morik azon kapta magát, hogy a szavak a torkán akadnak. Tényleg, miért is fordult Sheila Kree ellen? Igaz ugyan, hogy ismét láthatóvá vált, amikor a Chogurugga terméből kivezető rámpán haladt lefelé, de akkor sem okozott volna számára nehézséget, hogy találjon egy olyan helyet, ahol kimaradhat a harcból. Magában szitkozódott az elkapkodott döntés miatt, majd előreugrott, felvillanó tőrökkel. Az ugrás közben megpördült és sötét köpenye szétterült, amikor a talpára érkezett. - Futás! - kiáltotta, köpenyét maga mögött hagyva, amint a két tengerészkard felé vágott. Wulfgar mögé szökkent, majd elrohant két hatalmas sziklatömb között és a csapás felé tartott. Hamarosan rohanva érkezett vissza a kis tisztásra, miközben ordított: - Nem erre! - Egy ogre száguldott a nyomában. Wulfgar felnyögött, amikor meglátta az új ellenség felbukkanását majd ismét, amikor azt látta, hogy valami megmoccan Morik közelében. De az nem ogre volt. Harcpöröly Bruenor ugrott rá a sziklatömbre, amely mellett Morik elviharzott. Két kézre kapta fejszéjét, maga mögé lendítette, majd célba vette a Csavargó üldözésébe belefeledkezett ogrét. Reccs! Olyan hang volt az, mint amikor kettéreped a kő és a tisztáson mindenki megdermedt egy pillanatra és odanéztek, ahol egy vad tekintetű törpe állt egy kőtömbön - a törpe fejszéje mélyen beékelődött az ogre koponyájába és annál fogva tartotta talpon, miközben megpróbálta kicibálni a fejéből a fegyvert. - Hát nem csodás eme hang? - kiáltott oda Bruenor Wulfgarnak. A barbár megcsóválta a fejét és tovább védekezett az ogre és a bestia mellé immáron felsorakozott két kalóz ellen.
- Elég sokáig tartott! - felelte. - Elég legyen nyafogásból! - rikkantott vissza Bruenor. - A leánykám látta a pörölyödet, te átkozott bolond! Hívd magadhoz, fiú! A Wulfgar előtt álló ogre hátralépett, hogy, legyen némi tere a rohamhoz, majd kihívóan felordított és magasra emelt husánggal támadott. Wulfgar szétesett fegyverét nekihajította a bestiának, aki azt karjával és mellkasával hárította, majd félrelökte a darabokat. - Hát ez igazán remek! - jajveszékelt Morik, aki feltűnt a barbár mögött és elkezdte megkerülni, hogy felvegye a harcot a két kalózzal. Wulfgar azonban oda sem figyelt a panaszkodásra, sem a felbőszült ogre jelentette fenyegetésre. Ehelyett elordította magát, teljesen megbízva Bruenorban. - Na és most mit csinálsz, te kis nyamvadék? - mondta az ogre, bár arc-kifejezése jelentősen megváltozott, amikor befejezte mondandóját. Wulfgar kinyújtott markában ugyanis ott termett egy remekmívű harci kalapács. - Ezt kapd el - szólt a barbár és elhajította fegyverét. Akárcsak a széttört bardiche esetében, az ogre most is a karjával és a mellével akarta felfogni az ütést, hogy a találat után félrelökhesse a harci pörölyt. De ez nem egy szétesett bardiche volt. Az ogrénak fogalma sem volt róla, hogy miért ül háttal a sziklafalnak és miért nem kap levegőt. Wulfgar pedig magasra emelt karral szólította ismét a kalapácsot. És az ott is termett a markában, hogy eggyéforrjon harcos és fegyvere. Egy tengerészkard csapott le az oldalára, miközben Morik figyelmeztetően rákiáltott. Wulfgar lefelé suhintott a pöröllyel, a felé suhanó fegyvert félreütve. Tökéletes egyensúllyal, mintha a harci kalapács kezének természetes meghosszabbítása lett volna, fordított egyet Égisz-agyaron és keményen kifelé csapott vele. A kalóz elrepült. Társa megfordult és elrohant, de Morik elkapta, még mielőtt elérte volna a nyílást és ledöfte. Újabb ogre lépett ki a barlangrendszerből és fenyegetően meredt a közelben álló Csavargóra, de ekkor egy kék csík cikázott át a zsivány és a barbár között, visszalökve a bestiát a sötétbe. A két barát megfordult és Catti-brie állt mögöttük, íjával a kezében. -- uen elintézi a fentieket -- közölte. - Bendőkorgi is odafent van és valószínűleg szüksége van reánk! - bömbölte a közeledő Bruenor. Rohanvást indultak el a csapáson, amely a hegy körül tekergett. Elérték a következő szintet, egy széles tisztást, ahol a hegy falába ágyazva, egy hatalmas ajtó nyílt. - Nem ezen - magyarázta Morik. - Nagy ogrék... Azonnal elhallgatott, mert Bruenor és Wulfgar már neki is esett az ajtónak - a kalapács és a fejsze újra meg újra lesújtott, szilánkokra zúzva a faalkotmányt. Egymás mellett rohantak be. Chogurugga és segítői már várták őket. Fegyvereik újra és újra összecsattantak, egyetlen összefolyó villanásba, egyetlen szüntelen dalba forrva össze. Le'lorinel gyorsaságát a varázslat megnövelte, így tudta tartani a lépést Drizzt vakító fürgeségével, de eltérően tőle, ő nem szokott hozzá ezekhez a villámgyors mozdulatokhoz. Szablya jobbra, szablya balra, szablya elöl és a drow-nak sikerült bevinnie egy komoly találatot, amely végzett volna az elffel, ha nem védi őt a kőbőr mágiája. - Mennyi találat kell ahhoz, hogy kimerüljön? - kérdezte a sötételf, aki egyre magabiztosabbá vált, ahogy támadórutinjai újra és újra rést találtak Le'lorinel védelmén. - Nincs erre szükség. Az elf azonban nem adta jelét, hogy fel akarná adni. Drizzt a jobbjával vágott, majd megpördült, amint a támadást hárító Le'lorinel is jobb felé szökkent, teljesen körbefordulva és a négy penge összecsapott. Drizzt fegyverét az elf kardja fölé lökte, lefelé szorítva azt. Amikor ellenfele kiszámítható módon előrefelé döfött, a drow egy szaltóval átugrott a penge fölött és amint talpra érkezett, azonnal lekuporodott - az elsuhanó kard szele felborzolta a haját. Drizzt lesújtott, eltalálta Le'lorinel csípőjét, majd ahogy az elf visszahúzódott, lábával kirúgott és telibe találta a térdét. Az elf felsikoltott a fájdalomtól és néhány lépést hátratántorodott. A varázslat ereje kimerült. A szablya következő csapása már vért fog fakasztani. - Nincs erre szükség - mondta Drizzt, minden harag nélkül. Le'lorinel rámeredt és újra elmosolyodott.
Felemelte a kezét, suttogott valamit és a gyűrű ismét felvillant. Drizzt rohamra indult, készen arra, hogy bármilyen trükkel kell is szembenéznie, legyűri azt is. Le'lorinel azonban eltűnt, sehol sem lehetett látni. A drow csúszva lassított, szeme tágra nyílt a meglepetéstb1. Ösztönösen is belső lényéhez nyúlt és megragadta saját mágikus képességét, a drow-k veleszületett adottságát és sötétséggömböt idézett maga köré, amely kitöltötte az egész szobát és kiegyenlítette a láthatatlan ellenféllel vívandó harcot. Pontosan úgy, ahogy azt Le'lorinel várta. Most már a gyűrű negyedik varázslata - és egyben a legármányosabb - is működött, ismét kirajzolva a nem látható elf körvonalait, narancsvörösen izzó tűzzel. Drizzt forogva indult meg, kardjai suhogtak, ahogy támadásba lendült, úgy, ahogy egykor régen tanították neki a vakon vívott harc tudományát. Minden támadása egyben hárítás is volt, ahogy szablyáit testétől távol jobbra-balra pörgette. Közben pedig figyelt és meghallotta egy csosszanó láb neszét. Egy pillanat alatt ott termett és felbátorodott, amikor pengéje nekicsattant egy rosszul hárításra emelt kardnak. Úgy hitte, hogy ellenfele rosszul számított, amikor erre a harcmodorra tért át, amely sokkal inkább a tapasztalt drow-nak volt előnyös. Szélesen kitartott csapásokkal támadott, jobbról és balról, maga előtt tartva az elfet. Tudta, hogy övé a győzelem, tudta abból, ahogy ellenfele kardját és tőrét tartotta, tudta, hogy meglepte az elfet és az védtelen. Szablyája lesújtott Le'lorinel oldalára, feltépve húsát. És pontosan ugyanabban pillanatban Drizzt is kapott egy ütést az oldalára. Mivel képtelen volt visszarántani pengéjét vagy lassítani annak lendületét, nem maradt más választása, minthogy befejezze a mozdulatot - szablyája lepattant egy bordáról, keresztülhatolt a tüdőn, majd kirobbant az elf mellkasából. És ugyanilyen seb tépte fel a drow mellét is. Ahogy a kín felrobbant benne, ahogy hátratántorodott, megbotlott Bloog lábában és a földre zuhant, a fal mellé, Drizzt tudta, hogy mi történt - felismerte a tűzpajzs varázst, az ördögi mágiát, amely ugyanolyan sebet ejtett a támadón, mint amilyet az okozott a varázslat alkalmazójának. Ott hevert a földön, szétroncsolódott tüdővel és ömlött belőle életadó vére. Szemközt a haldokló Drizzttel ott hevert a szintén haldokló Le'lorinel, aki most felnyögött.
HUSZONNYOLCADIK FEJEZET A GYŐZELEM ÁRA Bruenor és Wulfgar egyforma elszántsággal rontott be a hatalmas barlangba. A barbár oldalra kanyarodott, hogy harcba szálljon két hatalmas, páncélos ogréval, míg a törpe a trió legkülönlegesebb tagjával, egy halványlila bőrű ogrenővel csapott össze, aki fényes sisakot viselt és egy hatalmas kaszát lengetett. Morik a féktelen páros mögött érkezett, kissé tétován és láthatóan egyáltalán nem kívánt részt venni a harcban. Az őt követő Catti-brie már lelkesebb volt. Szinte azonnal lőtt, amitó1 a Wulfgar felé közelítő egyik ogre megtántorodott. A robbanás pontosan annyival több helyet biztosított a barbárnak, mint amennyire szüksége volt. Vadul vetette rá magát a másik bestiára, Égisz-agyar újra és újra lesújtott. Az ogre hárított és hárított, de a harmadik csapás a mellvértjét találta, amitől hátratántorodott. Wulfgar nekitámadt, félresöpörve az útból. Az ogre sebesült társa megpróbált visszatérni a küzdelembe, de Catti-brie másodszor sőt harmadszor is eltalálta. A dühtől és a fájdalomtól üvöltő ogre megfordult és az ajtó felé vetette magát. - Ragyogó - nyögte Morik és felkiáltott, amikor egy hatalmas test száguldott el mellette, a földre lökve őt. Guenhwyvar szemből vetette rá magát a rohamozó, nyilakkal megtűzdelt ogrére. Az arcára szökkent, karmolta, harapta és tépte. A bestia megtorpant, lendülete elenyészett és hátratántorodott, miközben arcából szökőkútként spriccelt a vér. - Jó kislány - mondta Catti-brie, majd elfordult és Bruenor feje fölé lőtt, bele az ogrenőbe. Ezután előhúzta Khazid'heát és Morikra pillantott, aki a fal mellett állt és a fejét rázta hitetlenkedve. - Jó munka - motyogta a zsivány, döbbenten. Ez a csapat tényleg elképesztően hatékonyan volt! A mágikus sötétség megszűnt. Drizzt a falnál ült, szemközt vele Le'lorinel, szinte pontosan ugyanabban a testhelyzetben és hajszálra ugyanolyan sebbel. A drow tágra nyílt szemmel meredt halódó ellenfelére. Vékony mágikus lángok nyaldosták az elf bőrét, de a sötételf éppen csak látta azokat. A seb, amely feltépte Le'lorinel bőrmellényét, keresztben elöl, feltárta mellét - amely egy nő melle volt! És Drizzt ekkor már mindent értett és tudta, hogy kihez tartoznak azok a szemek és már tudta, hogy ki az ellenfele, még mielőtt az elf felemelte volna kezét, hogy lehúzza magáról a maszkot. Egy elf volt az, egy holdelf, egy kisgyermek, akit Drizzt mentett meg a drow gyilkosoktól. Egy elf, akit megőrjített a drow-k vérengzése azon a végzetes, gonosz napon, amikor saját legyilkolt anyjának vérében kellett meghemperegnie, hogy a sötételfek elhiggyék, ő is halott. - Az istenekre - zihálta Drizzt a levegőhiánytól elhaló hangon. - Halott vagy, Drizzt Do'Urden - mondta az elf ugyanolyan gyenge és elcsukló hangon. - Bosszút álltam a családomért. Drizzt válaszolni akart, de nem találta a szavakat. Ilyen rövid idő alatt hogyan is magyarázhatná el Le'lorinelnek, hogy ő nem vett részt a mészárlásban, hogy á volt az, aki megmentette őt, óriási kockázatot vállalva és a legfontosabbat, hogy sajnálja, nagyon sajnálja, amit gonosz fajtársai tettek. Rámeredt az elfre és nem tudott gyűlölettel gondolni rá, még úgy sem, hogy félreértésen alapuló tettei és vak bosszúvágya mindkettőjük életébe került. Chogurugga jól tartotta magát a kiváló Harcpöröly Bruenor ellenében - varázsitaltói duzzadó izmai, varázsitaltól támogatott fürgesége és varázsitallal segített harci tudása több, mint elégnek bizonyultak a törpe ellenében. Bruenor csak morgott és átkozódott, hatalmas erővel sújtva le újra meg újra, miközben olyan találatokat kapott, amelyek a legtöbb ellenfelet már rég leterítették volna - de ő csak lerázta magáról azokat a törpék szokásos keménységével és újra támadott, vadul csapkodó fejszével. Azonban vesztésre állt és tudta ezt, de ekkor Catti-brie nyila süvített el a feje fölött és fúródott bele az ogrenő mellébe, amitől az hátratántorodott.
- Ó, jó kislány! - bömbölte a törpe és előnyét kihasználva, előrerontott, támadásba lendülve. De még mielőtt odaérhetett volna az ogrenőhöz, az egy fiolát emelt a szájához és egyetlen hajtással kiitta annak tartalmát. És még mielőtt Bruenor ismét harcra kényszeríthette volna, az ogrenő sebei kezdtek összezárulni a testén. A törpe tiltakozva felnyögött. - Átkozott gyógyital! - üvöltötte és lecsapott Chogurugga csípőjére, felhasítván azt. Chogurugga azonnal újabb - az előzőhöz hasonló -, fioláért nyúlt az övébe, majd az ajkához emelte. Bruenor megújult erővel szitkozódott. Ekkor egy fekete alak repült át a törpe felett és csapódott neki az ogrenőnek, beleakaszkodva. Chogurugga kezei vadul kalimpáltak, amikor Guenhwyvar az arcába mart - a párduc mellső lábai szorosan tartottak, miközben agyarai haraptak és téptek, hátsó mancsai pedig újra és újra kirúgtak. Az ogrenő elejtette a fiolát, amely a földre hullott, de nem tört el és utána hullott a fegyvere is. Két kézzel ragadta meg a macskát és megpróbálta leszedni magáról Guenhwyvart. A párduc begörbített kannai azonban szorosan fogtak, ami azt jelentette, hogy ha az ogrenő félrehajítja támadóját, akkor azzal letépi a saját arcát is. És persze Bruenor is rögtön ott termett, újra és újra lesújtva Chogurugga lábaira és csípőjére, hatalmas, erős csapásokkal. A törpe oldalról egy reccsenést hallott és Catti-brie állt ott mellette, akinek nagyhatalmú kardja könnyűszerrel vágta át Chogurugga húsát és csontját egyaránt. Az ogrenő a földre rogyott. A törpe és fogadott lánya, no meg Guenhwyvar éppen akkor fordultak meg, amikor Wulfgar pörölye beszakította az utolsó ogre koponyáját, mire a bestia halott társa tetemére zuhant. - Erre! - kiáltotta Morik, aki a széles terem másik felében nyíló kijáratnál állt, ahonnan egy folyosó vezetett tovább a barlangrendszerbe. Bruenor bevárta lányát, amíg az felszedte a földről Chogurugga elejtett fioláját. - Ha rájövök, hogy ki adta el ezt a löttyöt az átkozott ogréknak, lecsapom! - fogadkozott a felhergelt törpe. A terem másik felében Morik beharapta a szája szélét. Tudta, hogy ki volt az, hiszen látta Bellany alkimista műhelyét. A kis csapat felfelé indult, arra a szintre, ahol öt ajtóra bukkantak. Egy oldalról érkező nyögés nyomán szinte azonnal az egyik ajtónál teremtek, amelyet Bruenor a törpékre jellemző finomsággal rúgott be. Odabent hevert a halálra sebzett Drizzt és egy szintén haldokló elf. Catti-brie jött a törpe mögött és rögvest Drizzt felé indult, aki azonban feltartott kézzel állította meg. - Őt mentsd meg - mondta nagyon halk hangon. - Meg kell tenned. És ezzel összecsuklott. Wulfgar csak állt az ajtóban, megrettenve, de Morik lassítás nélkül vágott át a folyosón, ahhoz az ajtóhoz, amely Bellany szobájába vezetett. Szinte berobbant rajta, miközben imádkozott és remélte, hogy a bűbájszövő nem helyezett el csapdát a bejáratra. A Csavargó csúszva fékezett le a küszöbön túl, amikor meghallotta a sikolyt. Amint megfordult, látta, hogy egy félszerzet kászálódik ki egy mágikus hálóból. - Ki vagy te? - kérdezte Regis, majd gyorsan hozzátette: - Látod, hogy mi van nekem? - Széthúzta az ingét és felemelte az alatta rejtőző rubinfüggőt, hogy Morik is lássa. Hol van a bűbájszövő? - kérdezte Morik parancsoló hangon és észre sem vette a hipnotikusan himbálózó ékkövet. Regis rámutatott a teraszra vezető, nyitott ajtóra, Morik pedig máris elszáguldott. A félszerzet lepillantott mágikus rubinfüggőjére és megvakarta a fejét, miközben azon töprengett, hogy vajon miért nem működött szokásos csábereje. Regis mindenesetre örült annak, hogy a kis ember eléggé elfoglalt volt ahhoz, hogy ne foglalkozzon vele. Catti-brie hátrahökölt a Drizzt hangjában felcsendülő parancsoló éltől és őszinteségtől. A földön fekvő elf felé fordult, akinek éppen olyan gyenge volt a lélegzete, mint a barátjának és akinek láthatóan minden levegővétel éppúgy az utolsó lehetett, mint Drizztnek. - A Kilenc Pokolra, csináld már! - üvöltötte Bruenor és odarohant hozzá, kitépve kezéből a fiolát. Szitkokat köpködve egymás után, a törpe Drizzthez rohant és a gyógyító folyadékot leöntötte a torkán. A drow felköhögött és szinte azonnal könnyebbé vált a légzése. - A fenébe mindennel! - kiáltotta Catti-brie és átrohant a szobán a földön fekvő elfhez, és gyengéden
megtámasztotta a fejét, belenézve a szemébe. Élettelen szemek meredtek rá. Abban a pillanatban, ahogy Drizzt ismét kinyitotta a szemét, Le'lorinel lelke távozott a testéből. - Gyertek gyorsan! - szólt Regis, aki ekkor érkezett az ajtóhoz. Ott azonban megtorpant, amikor látta, hogy Drizzt súlyosan megsebesült. - Mit akarsz, Bendőkorgi? - mondta Bruenor egy pillanatnyi csendet követően. - Bű... bűbájszövő - habogta a félszerzet és képtelen volt levenni a szemét Drizztről. - Hmm... Morik üldözi. - Anélkül, hogy elfordította volna a tekintetét, a másik irányba mutatott. Wulfgar elindult, Bruenor pedig rákiáltott Catti-brie-re, amikor az térdre hullott a drow mellett. - Vigyed az íjadat innét! Szükségük lesz reád! A nő sokáig habozott és tehetetlenül nézte Drizztet, de ekkor Bruenor odébbtaszította. - Menj már és siess! - dörögte. - Nem való nékem. a varázslóölés. Az íjad jobban megteszi. Catti-brie felállt és kirohant a szobából. - De azért kurjants, ha látsz egy ogrét! - szállt utána a törpe kiáltása. Bellany az orra alatt szitkozódott, miközben a hegyoldalról lepillantott a partra, ahol azt látta, hogy a Véres Gerinc éppen kifut barlangjából, kihasználva a dagályt. A fedélzeten kalózok nyüzsögtek - közöttük állt a sebesült, de rendíthetetlen Sheila Kree is, parancsokat harsogva. Bellany azonnal mágikus tehetségéhez folyamodott és varázslatba fogott, amely majd elrepíti őt a hajóra. Már majdnem végzett - a legutolsó szavakat hadarta és a végső mozdulatok végezte -, amikor hátulról megragadták. Rémülten fordította hátra a fejét és a zord arcú Csavargó Morikot látta, aki erősen szorította. - Engedj elmennem! - kiáltotta. - Ne tedd - mondta a zsivány és a fejét rázta. - Könyörgöm, ne tedd. - Te bolond, meg fognak ölni! sikoltotta Bellany és megpróbálta kitépni magát a szorításból. - Megölhettelek volna, de nem tettem! Megölhettem volna a félszerzetet, de ... Hangja elhalt, ahogy ezek a szavak elhagyták az ajkát, mert egy hatalmas termetű, barbár harcos száguldott feléjük, előbukkanva a kanyarulatból. - Mit akarsz tőlem? - kérdezte a legyőzött nő Moriktól. - Te voltál az, aki életben hagytad a félszerzetet? - következtte ki a Csavargó. - Ennél többet tettem! Kivágtam a hálóból - felelte Bellany dacosan. Itt azonban elhallgatott, mert Wulfgar odaért hozzájuk és fölé tornyosult. - Ki ez itt? - harsogta a felbőszült barbát: - Egy megfigyelő - felelte Morik - és semmi több. Ártatlan. Wulfgar összehúzta a szemét és szúrósan meredt mind a Csavargóra, mind Bellanyra és arca egyértelműen elárulta, hogy nem igazán hisz a zsiványnak. Ám Morik ma megmentette az életét, így nem szólt semmit. Wulfgar szeme tágra nyílt és előrelépett, ahogy észrevette a kibomló vitorlájú hajót, amint átsiklik a sziklák között. Ráugrott egy nagyobb kőtömbre, hogy jobban lásson és felemelte Égisz-agyart, mintha csak a távolodó hajóra akarná hajítani. Ám a Véres Gerinc jóval dobótávolságon túl járt már. Catti-brie érkezett ekkor és időt sem vesztegetve íjával célba vette a Véres Gerincet. - A vöröshajút - szól oda neki Morik. Bellany keményen oldalba öklözte és rosszalló arccal nézett rá. Catti-brie íjával máris megtalálta Sheila Kree-t - a kalózvezért nem volt nehéz észrevenni a hajó fedélzetén. Ám a törpekirály lánya nem lőtt, hanem felemelte fejét és alaposabban szétnézett. Látta, ahogy a hullámok megtörnek a víz alatti sziklákon a menekülő kalózhajó körül és tökéletesen tudta, hogy milyen szakértelem kell ahhoz, hogy átnavigáljon valaki ezeken a veszedelmes vizeken. Catti-brie ismét célra emelte íját, tekintete végigpásztázta a fedélzetet. Amikor megtalálta a kormánykereket és az azt forgató tengerészt, lőtt. A kalóz előrecsapódott, majd oldalra csúszott, le a padlódeszkákra és közben magával rántotta a kormányt. A Véres Gerinc éles kanyart írt le és mindenfelól tengerészek rohantak, hogy megragadják a kereket. Majd reccsenés hallatszott, ahogy hajó ráfutott az egyik recés élű zátonyra, miközben a vitorlákba kapó szél továbblökte azt, teljesen szétzúzva a törzset. Az ütközéskor sokan kizuhantak a hajóból. Mások maguk ugrottak a jeges vízbe, amikor a karavella
széthullott alattuk. Voltak olyanok, akik az életükért kapaszkodtak a vitorlákba vagy az árbocrudakba. A káosz közepén ott magasodott Sheila Kree alakja. A féktelen kalóz dacosan pillantott fel a hegyoldalra és Catti-brie-t nézte. És azután ő is elmerült fagyos tengerben - a Véres Gerincből pedig nem maradt több, mint egy rakás tűzifa, amelyet a robajló tenger szanaszét szórt. Csak kevesen menekültek meg a dermesztő víz öleléséből. Azoknak, akik megmenekültek és azoknak, akik nem szálltak hajóra - ogrék, félogrék, emberek vegyesen -, semmi kedvük nem volt, hogy újra harcba szálljanak a félelmetes csapattal. Az Arany Öblöcskéért vívott csata ezzel véget ért.
EPILÓGUS Az elfet, aki Le'lorinelnek nevezte magát, a barlangrendszer agyagos földjébe temették, amennyire lehetett, közel a kijárathoz és a szabad levegőhöz, a csillagfényes éji égbolthoz. Drizzt nem tudott segíteni az ásásban - csúnya sebe messze nem gyógyult még be -, de annak miden pillanatát végignézte. És amikor az elfet - akit igazából Ellifainnak hívtak -, a fagyos földbe temették és ráhordták a nedves és jeges agyagot, Drizzt csak állt ott és tudta jól, már nem tehet semmit. - Nem kellett volna így történnie - mondta halkan Catti-brie-nek, aki ott állt mellett és őt támogatta. - Kihallám ezt a hangodból - felelte a nő. - Amikor azt mondád nékem, hogy mentsem meg őt. - És azt kívánom, bárcsak így tettél volna. - Te átkozott bolond! - érkezett oldalról egy hang, amely olyan volt, mintha a sziklák beszéltek volna. Gyorsan gyógyulj föl, hogy szét tudjam zúzni az arcodat! Drizzt Bruenor felé fordult és hasonló harag ült az ő arcán is, mint a törpéén. - Azt gondolád, hogy ezt kellett volna nékünk tenni? - dörögte Bruenor. - Tényleg ezt gondolád? Azt gondolád, hogy hagynunk kellett volna meghalni, azért, hogy megmentsük azt a másikat? - Nem érted... - kezdte Drizzt és bíborszínű szemébe könnyek szöktek. - És te megmentetted volna vala ezt az átkozott elfet énhelyettem. - bömbölte a felbőszült törpe. - Vagy a leányom helyett. Mondd, hogy igen, te elf, és majd utána letörlém a véredet a fejszémről! A kijelentés igazsága mélyen megrendítette Drizztet és tehetetlenül fordult vissza Catti-brie felé. - Nem adtam volna néki az italt én sem - mondta a nő védekezve. - Az igaz, hogy megleptél engem, de egy pillanattal később már ott lettem volna náladnál a gyógyfőzettel. Drizzt felsóhajtott és elfogadta a cáfolhatatlan igazságot, de ennek ellenére az egész dolog olyan tisztességtelennek tűnt neki... valahogy olyan rossz ízűnek. Korábban már találkozott Ellifainnal, nem is olyan régen, még a Holderdőben, amikor Mélysötétre tért vissza. Az elf akkor gyilkos dühvel rontott rá, de az őt óvó klán visszafogta és segítettek Drizztnek távozni. És Drizzt, aki tudta, hogy az elf haragja tévedésen alapul vele kapcsolatban, semmit sem tehetett, hogy meggyőzze őt erről vagy, hogy beszéljen vele. És most így ért véget. Utána jött, amiatt, amit gonosz fajtársai tettek az anyjával, családjával és vele. Drizzt sóhajtott a történet iróniáját látva - szíve belesajdult, ahogy a szomorú fordulatra gondolt. Ha Ellifain korábban felfedte volna magát előtte, nem lett volna ereje ahhoz, hogy pengéjét ellene fordítsa, még akkor sem, ha az elf meg is akarja ót ölni. - Nem volt más választásom - mondta Drizzt Catti-brie-nek, de hangja alig volt több, mint egy suttogás. - Az elf önmagát ölte meg - felelte a nő. Bruenor, aki csatlakozott hozzájuk, teljes mértékben egyetértett. - Élnie kellene és felgyógyulnia azokból a sebekből, amelyeket évtizedekkel ezelőtt kapott - mondta a drow. A mellettük álló Bruenor hangosan felhorkant. - Te magad vagy az, akinek élnie kell - bömbölte a törpe. - És élsz is. Drizzt ránézett és vállat vont. - Te is ideadtad volna nékem azt az italt - erősködött a törpe csendesen és erre a drow már bólintott. - De akkor is elszomorít - magyarázta a sötételf. - Ha nem így lenne, kevésbé igaz barátom lennél - nyugtatta meg Bruenor. Catti-brie szorosan megölelte Drizztet és megcsókolta az arcát. A drow nem nézett a nőre, csak állt ott és nézte a friss sírt - vállai megroggyantak, mintha csak az egész világ terhe nehezedett volna rá. Az öt barát, Morikkal és Bellanyval együtt, egy tíznappal később hagyták el az Arany Öblöcskét, amikor az idő jóra fordult. Tudták, hogy versenyt futnak az idővel azért, hogy kijussanak a hegyekből, de Bellany mágikus segítségével elég gyorsan eljutottak a Világ Hátán átvezető fő hegyszorosig, amelyen át észak felé a Jeges Szelek Völgyébe, dél felé pedig Luskanba juthattak. Itt elváltak útjaik: Morik, Bellany és Wulfgar dél felé fordultak, míg a többiek északnak vették útjukat, Tízváros irányába. Mielőtt azonban útra keltek volna, Wulfgar megígérte barátainak, hogy hamarosan ismét otthon lesz. Otthon. A Jeges Szelek Völgyében.
Már jócskán bennejártak a tavaszban, amikor Wulfgar, Delly és Colson ismét áthaladtak Luskanon, észak felé, a Jeges Szelek Völgyébe tartva. A kis család ellátogatott a Zsiványkardba, Arumnhoz és Josihoz, no meg Bellanyhoz és Morikhoz - a Csavargó szállásán gyűltek össze, amely sokkal lakályosabbá vált a búbájszövő kezemunkája nyomán. Wulfgarék nem maradtak túl sokáig Luskanban és szekerük két nap múlva már ki is gördült a főkapun. A harcos - aki tudta, hogy ismét az -, már nagyon türelmetlenül várta, hogy ismét otthon legyen legigazabb barátaival. Delly is alig várta már, hogy megláthassa új otthonukat, ahol felnevelheti Colsont a csodás Jeges Szelek Völgyének tiszta és csípős levegőjében. Amikor az éj leszállt, lángoló tábortüzet pillantottak meg a távolban, az út mellett és mivel köröskörül tanyaházak álltak, civilizált vidékre utalva, félelem nélkül hajtattak közelebb. Szagukról már jóval korábban meg lehetett érezni a tábortűz köré gyűlteket, mint hogy meglátták volna azokat - Delly ugyan azt suttogta, hogy "goblinok", de Wulfgar ezt jobban tudta. - Törpék - javította ki. Mivel a táborozók nem fárasztották magukat azzal, hogy őrszemet állítsanak, Wulfgarék már be is hajtottak közéjük, a tábortűz mellé, mielőtt még bármelyik törpe felkiálthatott volna meglepetésében vagy tiltakozhatott volna. Egy pillanatnyi habozás után számos veszedelmes kinézetű, csupa penge és kampó fegyverek emelkedtek a magasba és az újonnan érkezettek elé odaperdült a legvisszataszítóbb, legbüdösebb és legizgágább törpe, akit a két ember valaha is látott. Még mindig viselte páncélját, pedig a táborverés már jó pár órája megtörténhetett - és milyen páncél volt az! Borotvaéles peremek mindenfelé és közöttük apró tüskék. - Wulfi! - bömbölte Thibbledorf Pwent, Mithrill Csarnok híres Zsigerontó Brigádjának harsány vezére. Azt hallám vala, hogy meghaltál! - Mondandóját nagy, foghíjas mosollyal fejezte be és keményen belebokszolt Wulfgarba. - Keményebb valál a kőnél, nem igaz? - Mit kerestek itt? - kérdezte a meglepett barbár és valahogy nem bizsergett a háta a gyönyörűségtől, hogy ismét találkozhatott régi barátjával. Amikor Wulfgar évekkel ezelőtt Mithrill Csarnokban élt, tanúja lehetett, ahogy Thibbledorf kiképezte a nevezetes Zsigerontókat, a vad és féktelen törpék csapatát, a maga lenyűgöző módján. Thibbledorf egyik leghírhedtebb fogása az volt, hogy rávetette magát az ellenségére, ahol vadul rázta a testét addig,'amíg csúf páncélja darabokra nem szedte ellenfelét. - A Jeges Szelek Völgyébe tartánk - magyarázta Thibbledorf. Azért megyünk, hogy elhozzuk vala Bruenor királyt. Wulfgar éppen meg akart kérni a törpét, hogy ezt részletesebben is fejtse ki, de a cím hallatán, amelyet Thibbledorf épp az imént helyezett Bruenor erős vállaira, meghökkent. - Király? A törpe lesütötte szemét, amire a többi Zsigerontó - vagy egy tucatnyian voltak -, felpattant és féltérdre hullott. A vezérük kivételével mindannyian mély, monoton kántálásba kezdtek - hosszú és elnyújtott zümmögés volt ez. - Dicsőség Moradinnak, aki magához vette Harcpöröly Gandalugot - mondta Thibbledorf ünnepélyesen. Mithrill Csarnok királya nincs többé. A király, ki korábban is az volt, ismét király. Harcpöröly Bruenor a nevét viselő klán királya. Hosszú életet és jó söröket Bruenor királynak! A végén kurjantott egyet és az összes Zsigerontó a levegőbe szökkent. Olyanok voltak, mint megannyi ugrabugráló sziklatömb, akik most öklükkel - a legtöbbjük szögekkel kivert kesztyűt viselt -, a levegőbe csapdostak. - Bruenor király! - bömbölték mindannyian. - Mit jelent ez az egész? - suttogta Delly Wulfgarnak. - Azt jelenti, hogy nem érdemes túlságosan hosszú időre berendezkednünk Tízvárosban - felelte a barbár. Ne legyenek kételyeid afelől, hogy hamarosan újra úton leszünk. Hosszú út vár ránk keletre, Mithrill Csarnok felé. Delly végigpillantott a Zsigerontókon, aki kettesével összekapaszkodva táncoltak, miközben azt kántálták, hogy "Bruenor király!" és minden kiáltás végeztével, egy aprót szökkentek, majd egy rövid nekifutás
végeztével egymásnak rohantak. - Nos, hát akkor legalább az északra vezető utunk biztonságosabb lesz -- jegyezte meg a nő. - Még ha egy kicsit illatos is. Wulfgar már majdnem bólintott, de ekkor meglátta Thibbledorfot, akinek a homloka nekicsattant egy szerencsétlen Zsigerontó homlokának, mire az kiterült. Thibbledorf megrázta a fejét, hogy leküzdje a szédülést - telt ajkai vadul lengtek eközben. Amikor meglátta, hogy mi történt, csak még hangosabban bömbölt és megrohant egy másik törpét - aki elfogadta a kihívást, szintén felbömbölt és rohamra indult. Majd elrepült és csatlakozott a földön békésen szendergő Zsigerontók csapatához. Thibbeldorf ennek láttán még hangosabban üvöltött és ugrott egyet, miközben már harmadik áldozatát kereste. Wulfgar torkán pedig mindössze ennyi fért ki: - Biztonságosabb? Hát, majd meglátjuk.