Resch Lóránt
Tehetséges eretnekek! Kovács Gábor: Napsütötte eretnekségem
Egy alkotásról nem lehet olyan egységes, mindenki által elfogadható, konszenzuson nyugvó állásfoglalást megfogalmazni, ami ténylegesen magyarázatot nyújt a mű értelmezését illetően. Nagyobb a valószínűsége annak az elképzelésnek, hogy egy-egy mű mindenki számára tartalmazhat olyan személyes értelmet, melyben megtalálja a saját igazságát. A szóban forgó mű Kovács Gábor pécsi tanár, költő, és író tollából származik. A szerző korábbi műveit is figyelembe véve nyugodtan nevezhetjük (viszont nem beskatulyázva ebbe a szerepkörbe) „Orientalista művésznek” (természetesen a kifejezés pozitív értelmében, és nem Edward Said által az orientalizmusnak tulajdonított értelmezés figyelembevételével), hiszen alkotásai egytől-egyig a keleti kultúra kiterjedt, és mélyreható ismereteiről tanúskodnak, mely megállapítás jelen írás tárgyát képező mű olvasását követően az olvasó számára csak mindinkább megerősödni látszik. Olyan tudásról, szemléletmódról, filozófiai és művészeti érzékenységről tanúskodnak ezen írások, melyek a keleti kultúrák iránt történő feltétlen nyitás, és mélyreható tanulmányozása nélkül, magától nem alakulhattak volna ki. A „Napsütötte eretnekségem” nem az első műve a sokműfajú szerzőnek. 1999-ben egy verseskönyvet publikált „Egy sas délutánja” címmel, 2008-ban „Az Özvegyégetés” című orientalista mű jelent meg melyben „az egyik – évszázadok óta legkevésbé értett – indiai hagyomány okait, a borzongató szertartás körülményeit, részleteit tárja elénk.”, 2015-ben jelen írás tárgyát képező mű jelent meg, majd végezetül, és remélem nem utolsó sorban 2016-ban a már kapható „Dervistánc” verseskötete is megjelent. „Napsütötte eretnekségem”. Mindjárt a cím elolvasását követően az olvasó fejében némi zavar támad. Hogyan lehet az eretnekség napsütötte? Miként sütkérezhet, fürdőzhet meg az eretnekség a napból áradó fényben, annak melegében, hiszen az eretnekség valami rosszat jelent ellentétben a napsütéssel, a napsugarakkal. Viszont a címben szereplő két szó ilyen módon történő összekapcsolása mégis valami pozitívat, valami titkos kiegyezést enged sejtetni a szavak érzelmi töltetét sugalló jelentéskülönbözetében. A nap fénye feloldani látszik, és fel is oldja az eretnekség negatív jelentéstartalmát, érzelmi töltetét, és ebben a kontextusban valami bizakodásra okot adó spirituális jelentéstartalommal ruházódik fel. Az eretnekség kifejezés mai szóhasználatban egy negatív tartalmú, negatív üzenetet magában hordozó szó. Sok esetben a másként gondolkodókat bélyegzik meg ezzel a megjelöléssel, köszönhető ez legfőképpen a középkori katolikus egyház, az egyház filozófiai, de nem feltétlenül teológiai nézeteivel szemben álló 196
személyek üldöztetése során, az üldözött személyek „eretneknek” történő besorolásának. Mert az eretnekség valamely vallás, szokás, vagy nézet alapvető hittételeivel, szokásaival, törvényeivel való szándékos és lényeges szembehelyezkedés a mai értelmezésben. Viszont ha az eretnekség szó tényleges, nem pedig a történelem során ráaggatott jelentését vizsgáljuk, akkor olyan jelentéstartalmakra fogunk rátalálni bölcseleti, filozófiai, és vallási értelemben, mint „választani”, „kiválasztani”, „választás”, „döntés”, „venni”, „nyerni”, „megragadni”. Tehát nem elfogadni a sokak által skandált szólamokat, hanem igen is hátrébb lehet lépni kettőt, kicsit kívül helyezni magukat a történteken, vizsgálódni, mérlegelni, majd ennek tükrében a dolgok lényegét megragadva meg lehet hozni saját megállapításainkat. Mint láthatjuk ezek nem negatív tartalmú kijelentések. Sőt egy új dolgot reméltetnek, bizodalomra adnak okot. A dogmatikus befolyáson kívülre helyezet állapot értelmezhető egy amolyan eretneki állapotnak, létnek. Figyelembe véve a kötet hátoldalán található írást, miszerint a szerző „Művei alkotói érzékenységről, elmélkedésre való hajlamról, a keleti kultúrákkal történő elmélyült kapcsolatról, a világgal – sajátosan felfogott – spontán viszonyáról, a konvencionális megközelítésektől való – elvi alapon nyugvó – távolságtartásról tanúskodnak.”, akkor már értelmet nyer a cím első szavával történő összekapcsolását az eretnekségnek. A napsütötte kifejezés ebben az értelemben a Keletre utal, a keleti kultúrára. Hiszen a nap keleten kell fel, onnan árasztja el a világot fényével, melegségével, éltető erejével. Az „eretnekség” ebben a keletről jövő éltető erőben, fényben, melegségben fürdik. Tehát a keleti áldás világosítja meg a nyugati, vagy keresztény „vívmányt” az eretnekséget. A cím azt sugallja, hogy igen is lehet „eretneknek” lenni a szó pozitív értelmében – sőt, annak kell lenni – még a mai keresztény Európában is lehet kelet felé fordulni, megfürdőzni annak fényében és melegségében anélkül, hogy „eretnekek” lennénk a szó negatív értelmében. Tudni, és merni kell választani, dönteni, és megragadni, ha úgy tetszik. Mi ez ha nem ERETNEKSÉG? Továbbá az alcímet is figyelembe véve – „Rendhagyó gondolatok kelet és nyugat között” – szintén az a benyomása az olvasónak, hogy bár kelet és nyugat között van bármilyen szemszögből is nézzük a legnagyobb távolság – és ennek a fenntartásáért sajnos elég sokan elég sok mindent meg is tesznek manapság - de még is lehetnek, és vannak is kapcsolódási pontok, azt filozófiai, és metafizikai értelemben közelebb lehet, és kell hozni egymáshoz. Valahol erre törekszik ez az alkotás is véleményem szerint. Hiszen ha kelet nem volna, a nyugat örök sötétségbe borulna. A bevezetőben a szerző egyfajta alkotói identitást, filozófiai, és metafizikai hitvallást fogalmaz meg, mely a keleti tanításokból fakad, pontosabban Tao-san kínai zen mester tanaiból. Amely röviden és leegyszerűsítve azt mondja (már ha lehetséges ennek rövid meghatározása), hogy az ember ne a gyorsan megszerezhető végső tudást, igazságot hajszolja, hanem inkább elidőzve 197
a kétségek, és bizonytalanságok között, és a gondolat minden szegmensén átrágva magunkat - és megélve minden egyes sikert, és kudarcot - a végső megállapítást, az igazságot e folyamat során ismerje meg. A kötet négy fő részből ál: Kelet. Nyugat. Köztes állapotok. Két interjú. A főrészek tartalmazzák az esszéket, karcolatokat, interjúkat, prózákat amolyan sajátos naplóműfajba rendezve - mely rendezési mód külön értéke eme kötetnek – mivel ez által a szerzőnek a lejegyzett eseményekhez, gondolatokhoz, lelkiállapotokhoz való közvetlen viszonyulását tükrözi, s ez döntő feltétele a hitelességének. A naplóműfajnak szintén előnye, hogy annak megszületése belső szükségletből ered, ezáltal az olvasó számára személyesebb, egyfajta reality érzés párosul. A könyvben megjelenő esszék, interjúk, kritikai jegyzetek eme széles sávú elegye is mind azt tanúsítja, amit a szerző is elvként fogalmaz meg a művészi énjével kapcsolatban, miszerint „nem írok olyan témáról, ami ne érdekelne szorongatóan”. Itt most nem mennék bele mind a huszonöt alfejezet elemzésébe, hiszen a könyv egy-egy gondolatáról is oldalakat lehetne írni, inkább a teljes kötetet egyben kezelve próbálom értelmezni a könyv lényegét, mondanivalóját. Próbálom ezt azért is így tenni, mert úgy gondolom, hogy a műben nem véletlenül kerültek bele ezek az írások, hogy ezen írások tudatosan kerültek összerendezésre egy „nagy terv” részeként. A könyvet olvasva egy dolog az, ami a vezérfonalát adja a kötetnek. Az eretnekség a szó pozitív értelmében, és itt az eretnekség szót én még összekötném a tehetséggel (mely kifejezést a könyv szintén taglalja „A tehetségről” című fejezetben) – tehetséges eretnekek – mégpedig példákat, példaképeket hozva. Olvasva az írást végig fellelhetőek benne a címre utaló eddigi megállapítások. Ha sorba vesszük a kötetben ismertetett személyeket (a teljesség igénye nélkül: Lin Yutang, XIV. Dalai Láma, Budha, Jézus, … Kovács Gábor), kik ők, ha nem „eretnekek”? Eretnekek ők, a szó pozitív értelmében, hiszen mindannyian a saját korukban az aktuális áramlatokkal, hatalommal, vallással, művészeti divatirányzatokkal merőben ellentétes megállapításokat, alkotásokat, életmódot teremtettek. Gondolok itt Lin Yutang első benyomásos, és a természetes emberi reakciók bölcsességén alapuló írásmódjára, a Dalai Láma száműzetésében tanúsított példájára és ellenállására a kínai hatalommal szemben, Budha és Jézus szerepére, Hernádi Gyula provokatív stílusára, vagy éppen Kandinszkij egyedi ábrázolásmódjára. És nem utolsó sorban „eretnek” Kovács Gábor szerző is, melyre a legnagyobb bizonyosságot ő maga adja a „Leginkább csak egyhelyben szeretek ülni” című fejezetbe. Az erre utaló „árulkodó” idézet a következő:
198
„Ezért nem kívánok (bármennyire is nagy a kísértés) kizárólagosan egyetlen kultúrához sem kötődni. Hogy miért? Talán nem is fontos tudnom. Elég, ha csak érzem, vagy sejtem, hogy szellemileg vagy mindegyikhez, vagy egyikhez sem tartozom. Nem kétséges előttem az sem, hogy legfőképpen szociológiai ismereteim juttattak ehhez a látásmódhoz. Ebből adódóan nem tartom magam, divatos kifejezéssel élve, kozmopolitának – aki jóllehet, mindenütt otthon van, de mindenüvé csak a maga kultúráját viszi –, csupán olyasvalakinek, akiben megvan a megértéshez elegendő bizalom más kultúrák iránt, azaz „más öröklött etikai szokások összessége” felé”. Tehát a szerző nem gyarmatosító, imperialista célokkal rendelkezik (utalás Edward Said Orientalizmus című könyvére). A művet olvasva úgy tűnik, hogy a könyv több egymástól teljesen független írást tartalmaz, más – más műfajban négy fő irány köré rendezve, de ha mélyebben, és távolabbról vizsgáljuk egészében az írások összességét, akkor egy mesterien egyberendezet, bár látszólag egymástól független, de mégis összefüggő folyamatot, rendszert, szemléletmódot hivatottak ismertetni. A Kelet című fejezettel kapcsolatosan azonnal szembetűnő a szerző nagyfokú ismeretei a keleti kultúra és irodalom, a keleti filozófia és gondolkodásmód területén. Ebben a részben olvashatunk a keleti színházakról, annak metafizikai elvontabb jellegéről (a zene és a mimika kiemelt fontossága, színész és a nézők közötti határvonal elmosódása), illetve a szerző által szintén művelt és kedvelt japán Haiku költészetről, mely a maga 17 szótagjával (5 – 7 – 5 ), egy – egy többnyire természeti jelenség leírásával képes bizonyos hangulatokat, érzéseket rögzíteni. A haikunak általában a versszak végén nincs vége, az folytatódik tovább az emberben, és szinte elemi erőként hat rá. A Nyugat című fejezetben, a keleti gondolkodás és filozófiai felfogástól eltérő nyugati gondolkodást és építő jellegű „viták” produktív hatását mutatja be a szerző, elmélkedik a tehetség mibenlétéről is - bár megjegyzem, hogy itt kicsit hiányoltam a TALENTUM elkülönítését az „általános” tehetségtől. Valaki lehet úgy tehetséges, hogy a 0. órában még nincs birtokában az az alapvető tudás amiben ő tehetséges lehet, viszont meg van az a képessége, hogy odafigyeléssel, mentorállással, sok-sok munkával elsajátítja azt a bizonyos dolgot, és abban tehetséges lesz, HA felfigyel rá valaki. Viszont egy TALENTUM az akkor is ki fog emelkedni a tömegből, ha őt senki észre nem veszi. Egyszerűen a társadalom kilöki magából. Míg egy tehetségnek sok-sok időbe, és munkába kerül mire tehetséges lesz, addig egy TALENTUM úgymond: fél lábal, és bekötött szemmel is eléri ugyan azt – mely a szerző szerint, ha ez megvan valakiben, akkor bár útjába nem kell állni, de azt erőltetni sem szükséges. Szintén ebben a fejezetben ismerteti a szerző egy Spiró György prózájára íródott kritika saját véleményezését, Hernádi Gyula provokatív verseit annak elemzéseit, továbbá Truffaut Jules és Jim című filmjét és Kandinszij festészetét.
199
A Nyugat című fejezet elolvasása után szintén szembetűnő az a megállapítás, hogy a szerző nem kíván Nyugat és Kelet között választani, éppen ellenkezőleg „mindkettőnek az értékeit, eredetiségét, utánozhatatlan sajátszerűségét emeli ki”, és épen ez az a megállapítás, ami értelmet ad a tárgyi mű életszerűségének, furcsa jelzős szerkezetű, ellentmondásos, már-már oxymoron jellegű címválasztásának, illetve annak rejtet jelentéstartalmának (eretneknek lenni jó dolog!). A Köztes állapotok című fejezet legizgalmasabb része minden kétséget kizáróan a szerző betegségét, gyógyulását, a korházban töltött időszakok megélésének leírását tartalmazó naplórészletek, melyek nem szűkölködnek a tényszerű megállapításokkal, humorérzékkel, környezetleírással, vagy éppen drámai elemekkel. Ebben a szerző, bár nem kimondva de utal a keleti gyógyászatban alkalmazott – a pozitív gondolkodás gyógyító erejére – tradicionális keleti gyógymódokra, de saját bevallása szerint is nem elvitatva a keleti tradicionális gyógymódok esetleges gyógyító hatását, a nyugati gyógymódok és technológia alkalmazása nélkül vélhetően nem gyógyult volna meg. A köztes állapotok alfejezet átvitt értelme valószínűsíthetően ezt az állapotot hivatott prezentálni. Amikor is a test nyugati technológiának van kiszolgáltatva, ám az elme keleti attitűddel van átitatódva. Elképesztő az az intellektuális erő, és erkölcsi tartás, amivel a szerző a betegségét, a kezelési időszakokat, és a kezelésből adódó egyéb megpróbáltatásokat kezeli. A kötet két interjúval zárul. Az első a délvidéki származású költő, előadóművész Ladik Katalin (1942) Tolnai Ottó Bayer aszpirin című monodrámája előadójaként került sor. A Másik pedig Lantos Ferenc (1929-2014) pécsi festőművész és művésztanárral készült, az ő filozófiai, művészi, és tanítói nézeteit boncolgatva, melynek végeredményeképpen körvonalazódni látszik egy szemlélet, miszerint a végső felismerésig, az igazság megismeréséig nem egy előre kreált filozófiai irányzat, vagy vallási dogmák, és törvények útján, hanem egy sajátos folyamat, tanulás és sok-sok kérdezés útján jutott el. Érdekes, hogy ez a megfogalmazás „Nyugaton” fogalmazódott meg, és a lényege felfogható akár Tao-san kínai zen mester korábban említett „Keleti” tanításaiként is. (Pro Pannonia Kiadói Alapítvány, 2015)
200
