POKOLBÉLI KÍSÉRTÉS A JÓRA Sánta Ferenc: Az ötödik pecsét Nemzeti Színház Stúdiószínpad Üstökös indulás - folytathatatlan életmû? Tartok tõle, hogy a köztünk élõ, 79 éves Sánta Ferencnek ma többen ismerik, õrzik a legendáját, mint ahányan mûveit olvassák. Hajdani tanúként én sem tudok lemondani arról, hogy üstökös indulását idézzem. 1954-ben, többekkel együtt azt éreztem, hogy belecsöppentem az irodalomtörténetbe. Hiszen jelen voltam az Irodalmi Újság szerkesztőségében, amikor Szabó Pál, a korabeli hierarchia csúcsához közel álló, Kossuth-díjas népi író szokatlanul elfogódott lelkesedéssel, személyesen hozott hírt "egy új Móricz Zsigmond" érkezéséről. Nyomatékul átadta a szerkesztőnek egy üzemi író-olvasó találkozón hozzászólóként megismert, huszonhat éves fiatalember első novelláját. A négygyerekes, bányászból lett katonatiszt, az idő szerint a Vörös Csillag Traktorgyár marósa a tehetségre érzékeny idősebb pályatárs biztatására postán küldte el első írását, a maga addig fiókban őrzött Hét krajcárját, a valóban elementáris erejű, balladai tömörségű Sokan voltunk című elbeszélést. Az ígéretes pályakezdést az ígéret beváltása, gazdag folytatás követte. Sánta Ferenc hihetetlen gyorsan foglalta el - méltó - helyét a magyar irodalomban. Azután egyszer csak - remekműveket is tartalmazó novelláskötetek, szellemi izgalmat kiváltó regények és a nemzetközi mezőnyben is elismert filmek után -, máig megfejthetetlen módon, felhagyott az írás értékteremtő szenvedélyével. Az ötödik pecsét, Az áruló, a Húsz óra ismert és elismert, díjakkal koszorúzott szerzője a hatvanas évek derekától a nyilvánosságot kerülő, tisztes könyvtárosként kereste kenyerét, és megkopott glóriáját a hetvenes évektől már csak az új és még újabb kiadások, színpadra, filmre került adaptációk fényesítették. Hetvenedik születésnapján a kritika "harminc év szótlan jelenlétét" panaszolta, és a kritikus indokolt hiányérzetét a hallgatás jogának elismerésével állította szembe. (Valachi Anna, Népszava, 1997. IX. 4.) A hetvenötödiken Varga Lajos Márton levett kalappal, de kegyetlen szóval a "folytathatatlan életmű" előtt hódol. (Népszabadság, 2002. IX. 4.) Az évezred elején az írót érdeme szerint megillető, mégis megkésett díjak - Magyar Művészetért, Hazám - inkább csak protokolláris gesztusként emlékeztetnek arra, ki volt és ki lehetett volna Sánta Ferenc a magyar prózában. Mi olvasók, nagyritkán, egyegy nyilatkozattal, születő művek bizonytalan ígéretével szembesülve, találgatásba bocsátkoztunk. Kihunyt volna a tehetség parazsa, elfogyott volna az író magával hozott, feszítő erejű élményanyaga, avagy a történelmi fordulatok sodrában folytathatatlannak érezte valódi mondanivalóját?
Mertz Tibor, Újvári Zoltán, Csankó Zoltán, Hollósi Frigyes és Benedek Miklós - theater.hu fotó - Ilovszky Béla Hívei megértő tapintattal és tisztelettel mentegették, többnyire azzal, hogy éppen az írói elkötelezettség, mindenfajta kompromisszum elutasítása, az igazsághoz való hűség csorbíthatatlan igénye, erénye tarthatta vissza a felelős és morális írástudó tollát az alkalmazkodás kényszerével fenyegető irodalmi élettől, és ezzel együtt az írástól is. Olvasók is, kritikusok is megfeledkeztek arról, hogy esztendőkkel korábban Sánta maga válaszolt a kimondott és kimondatlan kérdésekre. A válogatott novellák kötetéhez (Isten a szekéren, Szépirodalmi Kiadó, 1971.) fűzött szokatlan szerzői utószavában arról vall, hogy az irodalmunk nagykorúságát jelző, magasrendű próza iránt elkötelezett, az önismerethez és a világirodalomhoz vezető utat kereső, azt szolgáló író "mert alázatot érzett, sem könynyűséget, sem öncélú játékot soha meg nem engedett". Alighanem ez a szigor kényszeríthette ki szokatlan ars poeticájának azóta is érvényes búcsú-mondatát: "Miként ügyeltem arra is, hogy ne szaporítsak a kevésből érdemtelenül sokat, de sokból szigorú keveset inkább." Keveset, vagy évtizedek óta - legalábbis a nyilvánosság számára - semmit. Pontosabban: semmi újat, semmi jelen idejűt. Talán, ha az 1989-es fordulat után remekművek kerültek volna elő az íróasztalából, másként alakult volna a kortárs irodalom paradigmaváltása is, és másként összegezhetnénk sokak, köztük Sánta életművét. Bár az ő hallgatása, különösen nemzedéktársai számára, azóta is elfogadhatatlan veszteség, mégis úgy tűnik, hogy mára a megválaszolatlan kérdés, a Sánta- rejtély is az irodalomtörténet térfelére szorult. Evidencia, hogy a feledéstől viszszaperelt, újra kiadott, vagy a legjobb szándékkal felújított művek is annyit érnek, amennyit a legendát nem ismerő mai olvasónak, nézőnek mondanak. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy Sánta pályáját az Emberavatás című, íróavató antológia megjelenése (1955) óta figyelemmel kísérő lelkes kritikusaként, felfokozott várakozással, de ugyanakkor némi aggodalommal, csalódástól tartva fogadtam Az ötödik pecsét nemzeti színházi felújításának hírét. A választás kényszerének regénye Sánta első regényét negyvenhárom évvel ezelőtt nemcsak szokatlan hangú, a realista próza világát kitágító, létünk lényegi kérdéseit érintő filozofikus vitairatnak, de félreérthetetlen állásfoglalásnak, a parabola eszközével megvalósított morális tettnek is értékeltük. A kisembernek a történelem válaszútján lehetséges magatartásformái egy a politikai választás lehetőségét kizáró, az egzisztenciális választást is korlátozó rendszerben eleve szellemi izgalmat ébresztettek. Mit tehet az egyszerű ember a hatalomért vagy a hatalommal szemben, megőrizheti-e erkölcsi és intellektuális integritását, félreállhat-e a történelem országútján? Feltartóztathatja, vagy kikerülheti a maga
végzetét? És meddig mehet el önbecsülésének elvesztése nélkül a létfenntartás érdekében elkövetett kompromisszumok útján? Mi erősebb egy emberben, a szenvedéstől való menekülés vágya, vagy a tisztesség? A regény szokatlanul lassan indul. A cselekményt pótló, komótos, nagy műgonddal megírt kocsmai beszélgetés négy résztvevője - az órás, az asztalos, a könyvügynök és a vendéglős - 1944 őszén, a már feldúlt háborús hátországban, egy hétköznapi paláver alkalmával váratlanul, a társaság egy tagjának elvont példázatra alapozott hipotéziséből kiindulva szembesül ezekkel a mindennapi életükben talán soha fel nem tett etikai kérdésekkel. Később azután saját tapasztalataik alapján, mondhatnám azt, hogy a pokolban szerzett gyakorlatban döbbennek rá, hogy a választás nem játék. A példázat, amit Gyurica órásmester fogalmazott meg, látszólag elvont, távoli, de eléggé húsbavágó ahhoz, hogy aki hallja, ne szabadulhasson a benne felvetett dilemmától. A maguk köznapi életét élő kisemberek rákényszerülnek arra, hogy végiggondolják, vajon ők maguk hogyan viselkednének egy elképzelt új életben, amikor is egy távoli szigeten választhatnak a nyomorult szegény, megalázott, ámde bűntelen rabszolga tengődése, vagy a jólétben tobzódó, korának erkölcse szerint viselkedő és vétkező uralkodó hatalma között. A meghökkentő kérdésfeltevés elkíséri, felkavarja az odáig saját kisszerű világukba zárkózó cimborák életét. "Micsoda világ az, ahol az ember azért nem lehet jó, mert élni akar..." Az eseménytelenséget felkavaró esemény, a kisemberek gyakorlati, történelmi próbatétele csak ez után következik. A regény katartikus fejezete, a színpadi változat drámaivá forrósodó teljes második része arról szól, hogy - egy sértettségében ellenük forduló alkalmi kocsmai vendég feljelentése alapján - a farsangját ülő nyilas terror pribékjei elhurcolják, megkínozzák és megalázzák a velük nem szimpatizáló, ártatlan polgárokat. A fegyveresek kegyetlen, civil parancsnoka ördögi tervet agyal ki, amikor maradék emberségük elárulásához, egy már agyonkínzott fogolytársuk arcul ütéséhez köti a foglyok szabadulását. Hárman, a bennük pislákoló szolidaritás utolsó szikráit fellobbantva, elutasítják a megalázó menekülésnek ezt az útját. A negyedik, Gyurica órás, nem saját életéért, hanem az általa bújtatott, gondjaira bízott zsidó gyerekekért szánja rá magát a halálnál is fájdalmasabb pofonra. A történet konkrét mozzanatai eleve, már a hatvanas évek derekán is írói konstrukciónak hatottak. Egykorú Sánta-tanulmányomban (A Sokan voltunktól a Húsz óráig, in: Húsz év - húsz regény, Szépirodalmi Kiadó, 1968) ki is fejtettem, hogy a történelmet alulnézetből szemlélő, iskolázatlan kisemberek valószínűtlenül bonyolult, intellektuális drámája és morális katarzisa, a fasiszta módszerek és az 1944-es atmoszféra hitelességet veszélyeztető leegyszerűsítése, de különösen a nyilasok hatalmi mechanizmusának aberrált pszichológiai tudatossága aligha felel meg a kor általunk megtapasztalt magyar valóságának. Csakhogy Az ötödik pecsét igazságát nem lehet és nem szabad ennyire földhözragadt módon megközelíteni. Sánta, amikor a "tételek színpadára" teremtett művekről szól, maga is szónoki kérdésként teszi fel, hogy vajon "Ki kérné számon a Candide életszerűségét, vagy F. Kafka ťvalósságátŤ?" (Erki Edit interjúja, Élet és Irodalom, 1967. V. 6.) Parabolaként azonban Az ötödik pecsét írói konstrukciója félreérthetetlen és világos. Sőt, a margóján megjelenik egy sántai parainesis igazsága is. Az író, amikor kulcsot kínált saját művéhez, arra figyelmeztetett, hogy "jóságában, tisztességében, becsületességében soha nem lehet legyőzni az embert. A rossz, a gonosz, a becstelenség, tisztességtelenség erői ideig- óráig felülkerekedhetnek, különösen ha szerveződni képesek, de végérvényesen nem nyomoríthatják meg az embert." (uo.) Sánta egy kafkai világ nyomasztó valóságában mércét állított az ember elé, amikor - Brechttel egybehangzóan - ő is arra intett, hogy "iszonyú a kísértés a jóra." Hogy létezik egyetemes, érvényes etikai imperativus, ami nem zárja ki az erkölcsi parancsok differenciálását, a kötelességek rangsorolását sem. Ez a felismerés mit sem vesztett érvényéből a mű születését
követő évtizedekben. Ez lüktetett Fábri Zoltán kiváló, 1978- as filmváltozatában is, ahol a rendezői vízió mindenekelőtt az emberi lélek mélységeit tükröző magatartásdrámában és az ezt tükröző arcokban nyilvánult meg. És mivel a forgatókönyv párbeszédes formája ellenére is közelebb áll az epikus műfajokhoz, ez a koncepció maradéktalanul érvényesülhetett. A regények, különösen a jó és sikeres regények azonban ritkán kerülhetik el a színpadot, ami Piscator ide, Piscator oda - drámát kíván. Az ötödik pecsét színrehozatalára először a debreceni társulat vállalkozott 1976-ban, a szerző bevonásával. Sajátos és szokatlan, hogy a saját regényét adaptáló szerző - mint saját családtagját operáló sebész - a bemutató műsorfüzetében szinte óva inti a nézőket: "Ez a mondanivaló adekvát formáját régen írt regényemben kapta meg. A színpadi átdolgozás, mint minden adaptáció, szorító és nem könnyű feladat elé állít írót és színházat egyaránt. Újrateremteni egy már megteremtett világot nem könnyű dolog, sok veszéllyel és buktatóval jár." A bemutatóról született kritikák szerint a színháznak sem a jelzett veszélyeket, sem a buktatókat nem sikerült elkerülni. A rangos, ambiciózus társulat leverte a magasra helyezett lécet. Az okot a Magyar Nemzet kritikusa - a jelenség általánosításával enyhítve az okozott sebet - tapintatosan így jelöli meg: "nem minden drámai regényből lehet drámai dráma". (kartal, 1976. V. 14.) Nem lehet véletlen, hogy még a helyi lap is inkább csak a "színrevitel buzgalmát" dicséri. (Hajdú- Bihari Napló, 1976. V. 8.) Hasonló véleményt mond a szakma lapjában Szántó Judit, aki már kritikája bevezetőjében "rokonszenves szándékú, de alapvetően elhibázott vállalkozást" emleget. (Színház, 1976/8.) Majdnem egybehangzó következtetése a bírálóknak, hogy a színházban "a regény dialogizált változata" látható. Még az is, aki rangos, súlyos, sodró erejű ünnepi műről szól, elemzőként azt fejtegeti, hogy a darab a "benne feszülő tragikus indulatok ellenére, magában hordja az epikus fogantatás nyomait". Minden jó szándékú, tisztességes kudarcból levonhatók hasznosítható tanulságok. Feltételezem, hogy a Nemzeti Színház direktora, aki egyben a stúdiószínpadi előadás rendezője is, (legalább részben) a korábbi tapasztalatok alapján döntött úgy, hogy a szikrázóan tehetséges és már rutinosnak is mondható fiatal drámaíróra, Hamvai Kornélra bízta a Sánta erejét meghaladó, vagy legalábbis tehetségétől idegen feladatot. Hamvai dramaturgi beavatkozását egészében tiszteletteljes hűség jellemzi. A színpadi dialógusok nagyrészt szöveghűen követik Sánta feszes és veretes párbeszédeit. Ez azonban ezúttal kevés. Különösen a realisztikus, hiteles, olvasmányként élvezetes, ám dramaturgiai szempontból statikus expozíció - a négy főszereplő kocsmai beszélgetése - hoszszabb a szokottnál és a kívánatosnál is. A vendéglős, az órás, a könyvügynök és az asztalos viszonylag keveset árulnak el önmagukról, viszont olyan ráérősen vitatják meg a borjúszegy elkészítésének titkait és lehetséges változatait, mintha ez lenne a legfontosabb dolog a világon. Sok szó esik a megélhetés gondjáról, ennek kapcsán - az aktualizálás nem is nagyon rejtett szándékával - előkerül a mindennapokba beépült, megkerülhetetlen hazai korrupció működése is. A háború közelségét érzékeltető információk jobbára súlytalanok és személytelenek mindaddig, amíg egy a kocsmába betoppanó alkalmi vendég, egy a Don-kanyarban megsérült, titkokat sejtető féllábú fényképész nem példázza saját sorsával a kisemberek számára is kivédhetetlen, mindennapivá lett veszélyt, a történelem fenyegetését. De egy ideig még a háború okairól, borzalmairól elhangzottak sem kavarják fel igazán az indulatokat. A váratlan költői kérdés, hogy vajon korábban főztek-e szappant emberek húsából, hátborzongató, de nem döbbenetesebb, mint az, hogy az adott időpontban és környezetben valószínűtlen informáltságra valló mondat elhangzása után a társalgás ugyanúgy folyik tovább, mint annak előtte. Gyurica órás arcán átfut ugyan egy árnyék, de gondosan őrzött titkára, hogy élete kockáztatásával zsidó gyerekeket rejteget a lakásán, a késleltetett dramaturgia szabálya szerint
ekkor még utalás sem történik. Szövegéből és magatartásából legfeljebb arra következtethetünk, hogy az órás mégis különbözik a többiektől, hogy mélyebben érez, és uram bocsá’, még gondolkodik is. Ha másból nem, ez az általa feltett, meghökkentő kérdésből is sejthető. Attól a pillanattól kezdve, amikor a kocsmai asztaltársaság tagjai a létek és létformák közti választás problémáit latolgatják, hogy képzelt életükben szigetlakóként egy sorsüldözött, kiszolgáltatott, ám bűntelen rabszolga sorsát, nyomorát választanák, vagy a kor erkölcsei szerint élő, elnyomó főnök bűnös jólétét - a színpadon minden megváltozik. A konvencionális társalgás unaloműző rítusa helyébe a résztvevőket tovább kísérő, beszűkült tudatukat és elaltatott lelkiismeretüket megmozgató belső dráma kerül. Habozás nélkül csak a féllábú fényképész választja a bűntelen áldozat szerepét. De a többiek neki sem hiszik el, hogy őszintén beszél, hogy valóban erkölcsösebb, bátrabb lenne náluk.
Rátóti Zoltán és Miklós Marcell (theater.hu fotó - Ilovszky Béla) A pusztán verbális eszközökkel megközelített, teoretikus próbatétel a dráma második részében immáron új helyszínen - véres valósággá éleződik. A színpadon már nemcsak beszélnek életről, halálról, de szembe is kell, hogy nézzenek mindkettővel. A nézők számára az első pillanatban nem is teljesen világos, hogyan és miért kerültek a saját sorsukba zárkózó, a nagypolitikát inkább kerülő kocsmázó kisemberek a nyilasházba, a brutálisan működő terrorgépezet kerekei közé. Holott a regényben súlyt és értelmet kap, hogy az összeszokott barátok bizalmatlansága, hitetlensége által vérig sértett fényképész volt az, aki a törzsvendégek előtte elejtett megjegyzéseibe kapaszkodva feljelentette őket. Az előadásban - és némileg a regényben is - elsikkad, hogy ez a tény nem csak a cselekmény fordulópontja. Itt derül ki, hogy a bűntelenséget választó rokkant bűne súlyosabb annál, mint ahogy az akár Sánta erkölcsi ítélőszéke előtt, akár a színpadon kirajzolódik. Nem illik a szerzőtől számon kérni azt, amit a mű tanúsága szerint, talán el sem akart mondani. Mégsem hallgathatom el, hogy legalább Hamvai Kornél elgondolkodhatott volna ezen a kihagyott lehetőségen. Pokolbéli módszerek A dráma szereplőinek történelmi vizsgáját, a fizikai kínzást morális kényszerrel fokozó mechanizmus működtetését a nyilasház sima szavú, civil ruhás ördögi parancsnoka agyalta ki. Rutingyilkosságra készülő beosztottjával szembeszállva meg is fogalmazza, hogy ő nem az életüktől, hanem mindenekelőtt emberségüktől, önbecsülésüktől kívánja megfosztani áldozatait, amikor egy haldokló emberroncs arculütésében jelöli meg a szabadulás árát. A színpadi jelenet feszültsége ettől kezdve percről percre fokozódik. Hárman képtelenek megtenni a megtehetetlent, csak Gyurica órás az, aki a rábízott emberéletek védelmében legyőzi önmagát.
A jelenet történeti hitelessége nyilvánvalóan megint csak zárójelben értelmezhető. Akik a kort átéltük, tudjuk, hogy a fasiszta gépezet, a nyilas terror nem így működött. Sánta szándéka - és az általa szerkesztett, szuggesztív parabola - itt fordul át a koncepciós perek mechanizmusának leleplezésébe. Az író közvetlen utalás nélkül, és mégis félreérthetetlenül közelít ezáltal a mű születésének jelen idejéhez. De a próbatétel, amit hőseire mér, inkább keserves, mint hatalmas. Kegyetlenül hangzik, mégis megkockáztatható, hogy a tét túlságosan súlytalan. Az emberméltóság feladása akkor is megfizethetetlen ára a létezésnek, ha tudjuk, hogy jobb sorsra méltó ezrek megfizették. De ehhez az itt és most exponált, végsőkig élezett konfliktus, a naturalista eszközök használatától sem idegenkedve megjelenített aktus kockázata, lehetséges következménye sem eléggé megrendítő. A színpad közepén felakasztott, véres élőhalott túlélésére voltaképpen már nincs esély, az ellenálló sorsa előzőleg, a sorstársak kényszerű arculütéseitől függetlenül is eldőlt. Koncepciós perek és ötvenhatosok emlékeiből tudjuk: a kihallgatásoknál erkölcsi és taktikai parancs volt, hogy aki életben akart maradni, az nem vállalhatta ugyan a teljes hallgatást, de voltak bizonyos megsérthetetlen morális gátak. Szabadlábon lévőre soha, legfeljebb a már határon túl jutottakra szabadott vallani, és a kicsikart beismerés csak a fogva tartók által már ismert, irataikban és a jegyzőkönyvekben már szereplő tényekre szorítkozhatott. Mutatis mutandis: a nyilasházba hurcoltaknak állított csapda - az esélytelen áldozattal szemben követelt embertelen magatartás, a látszatpofonnal is kiváltható menekülés választása - nem feltétlenül járt (volna) az erkölcsi megsemmisülés kockázatával. Lehetőség, csapda vagy mindkettő? A feszültség - az elmondottak ellenére - a színpadon és a nézőtéren is óriási. Miért állítjuk, hogy valami nagyon lényegessel mégiscsak adósunk maradt Az ötödik pecsét színrehozatalakor a drámaíró Hamvai Kornél? A kérdésre azért is nehéz válaszolni, mert tartok tőle, hogy az ígéretes vállalkozás bizonyult csapdának. Az eredeti mű több mint négy évtizeddel ezelőtt olyan jelentéstartalmak hordozója volt, ami változatlan formában ma is érvényes. De ez a műforma jellegzetesen elbeszélő jellegű volt, és művészi újdonságát az epikai konvenciók felborítása, a polemikus narráció jelentette. A benne megjelenő parabola egy rejtett szöveg-üzenetekre fogékony korban adekvát eszköze volt bizonyos kimondatlan igazságok kimondásának. Ma már, a kimondható igazságok korában a parabola színpadon csak egészen kivételes üzenettel és kivételes formában él meg. A Hamvai nevével fémjelzett Az ötödik pecsétnek új alakban új üzenetet is kellene közvetítenie. És ez az, ami nem történt meg. A színpadon megjelenített epika narratívája valahol a reális megjelenítés és a polemikus parabola válaszútján - hatásos ugyan, el is gondolkodtat, de nem ébreszt igazi katarzist. Megkockáztatnám, hogy Sánta műve változatlan formában időtlenebb és alighanem modernebb is, mint amit a mai elvárásainkhoz képest lelassított, helyenként ritmustalan dramatizálás egyáltalában lehetővé tesz. Jordán Tamás stílusos rendezésében még a színpad is narratív: a Horesnyi Balázs tervezte, jelképes tárgyakkal és szuggesztív méretekkel komponált kocsmától jobbra, balra berendezett, és az elbeszélés igényei szerint megvilágított terek nem összekötik, hanem időben-térben elválasztják egymástól a jeleneteket. Az elbeszélés követelte hangsúlyok filmplánokra emlékeztető kiemelt világítással érvényesülnek. De amire a rendezés igazán építhetett - és épített is -, az a színészi játék. Kegyetlen és talán igazságtalan is lenne a kritikus, ha arra hivatkozna, hogy a Nemzeti Színház Stúdiójában még a legjobbak sem tudják felvenni a versenyt - ezúttal nem is a színházi elődökkel, hanem Fábri Zoltán filmjének felejthetetlen figuráival - óriásokkal. Hiszen a démoni nyilast játszó Latinovits Zoltán, vagy Őze Lajos órása - legyőzhetetlen vetélytársak. Rátóti Zoltán Latinovits szerepében érdekes, árnyalt, helyenként frappáns alakítást nyújt, de nem rendelkezik a démoniságnak azzal a szuggesztivitásával, ami csak a tegnapok Cippolájának, a Tóték őrnagyának, Ady versei legautentikusabb előadójának sajátja volt. Rátóti érdekes, sokszínű jellemszínész, míg Latinovits korunk poklának nemcsak lakója, de etalonja is volt.
A rendező Jordán Tamás körültekintő szereposztása, következetes színészvezetése ettől eltekintve, hibátlan. Csak elismerés illeti, amiért erőteljes, szép szövegmondásra, jó ízlésre és - nem mellékesen - mértéktartásra ösztönözte színészeit, teljes sikerrel. Előadásának középpontjában végig Gyurica órás, azaz Benedek Miklós áll, aki a tőle megszokott és elvárható fanyar alkati intellektualitásból csak annyit visz a szerepébe, amennyi szükséges. Játéka védencei körében is mentes mindenfajta hatásvadászattól. Érzéseit minden érzelgősség nélkül, férfias fegyelemmel juttatja kifejezésre. Amikor egyik kis védence felteszi a veszélyérzetéből fakadó, abszurditásában logikus kérdést, hogy hány évesnek kell lenni egy kislánynak ahhoz, hogy megöljék, Benedek másodpercnyi csendjétől a nézőtéren is megáll a levegő. A nyilasházban nagyszerű szöveggel megtámasztott vívódását, és a rábízott gyerekek túlélését szolgáló, felelősségteljes döntését - a szituációval kapcsolatban felrajzolt kérdőjeleim ellenére - lélektanilag hitelesnek és megrendítőnek éreztem. Még aki a fogságból szabaduló órásmesternek a rendező által felkínált fényes glóriáját kifogásolta, az is beleborzongott Benedek Miklós kényszerűen egyenes gerincének, rezzenéstelen tekintetének és megtörten is méltóságot kifejező hátának látványába. Aki most először találkozott Sánta művével (és talán életében soha nem látta Őze Lajost), annak számára Benedek Miklós volt, és valószínűleg marad is most már mindörökre Gyurica, az órás. A mai társaság tagjainak megidézésekor a rendező sikeresen törekedett a közös és az egyéni vonások egyidejű megjelenítésére. Ezek a pesti, talán inkább kültelki figurák úgy egyívásúak önző, kisszerű, de a nagy próbatételekkel tisztességgel megbirkózó polgárok -, hogy közben nem vesztik el egyedi és egyszeri vonásaikat sem. A vendéglős Béla (Hollósi Frigyes) kedélyes, bölcs jovialitása, a könyvügynök (Újvári Zoltán) kissé modoros cinizmusa, a titokzatos művészi fényképész (Mertz Tibor) keserves, jellemfordító sértettsége történelmi laboratórium működőképességéhez, az előadás gazdagságához. Ugyanakkor kár, hogy a másodvonalbeli női szerepeket a színészek is másodrendű ambícióval játszották: Pásztor Edina (vendéglősné), Varga Mária és Vass Teréz könnyen felejthető, egymásra kopírozható árnyékfigurák. Ellentétben a nyilasgarnitúra legkirívóbb statisztájával, az agresszív beosztottat játszó Miklós Marcellel, aki különös figurájával, indulattól fűtött játékával élesebbé teszi és szinte kitágítja szerepének kontúrjait. Zavarba ejtő, megannyi esetlegességgel, véletlennel indokolható, magyarázható körülmény, hogy a premier végén a közönség várakozása ellenére, a két szerző közül egyik sem hajolt meg a Nemzeti Színház színpadán. Mégis tartok tőle, hogy az alkotói szerénység mögött valamiféle (közös?) elégedetlenség is meghúzódott. Mintha sejtették volna, hogy a taps nem marad el, de a mű sokak által várt feltámadása késik. Ebből azonban korántsem következik, hogy kár lett volna a nehéz, vagy talán megoldhatatlan feladatnak nekigyürkőzni. Bízom benne, hogy sokakat az előadás megannyi nagy pillanata, másokat a problémafelvetés morális szigora, a tragédia szokatlan igazságtétele fogja rabul ejteni. Azok között, akik napjainkban megrendülve fogadják Az ötödik pecsétet, bizonyára lesznek, akik utána a könyvespolcon vagy a könyvtárban is megkeresik Sánta Ferenc műveit. Csodákban - az évekkel ezelőtt már folytathatatlannak mondott életmű folytatásában - nem nagyon hiszek. De meggyőződésem, hogy Sánta létező, tegnap sikeres, mára maradandó, időtálló műveit vétek lenne feledésre ítélni. FÖLDES ANNA
Criticai Lapok 2007/1, 2. oldal http://www.criticailapok.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=23191
