Párhuzamos életrajzok

3

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM

Párhuzamos életrajzok HALASY-NAGY ENDRE Történelmi hírességeknek, a múlt nevezetes személyeinek történetében, a hozzájuk talán már életükben fűzött, vagy később kapcsolódott mondák és legendák között adódnak hasonlóságok, kínálkoznak párhuzamosságok. De a három legnagyobb világhatalommal bíró között kimutatható azonosság több, mint érdekes. E három már-már mitikus személy a szkíta Ateász, a hun Atilla és a mongol Dzsingisz kán. Életükről keveset tudunk. A kevés közül is nehéz lenne szétválogatni, hogy mi az, ami tényleg hozzájuk kapcsolható vagy csak az idők múlása által szépített legenda. De a korban, tájban, népességben adódó eltérés, amelyről a tudomány arrogánsan kizárta a kapcsolódások lehetőségét, azaz, hogy nem csak nekik nem volt közük egymáshoz, de népeiknek és kultúrájuknak sem, kizárja a történetek egymástól való átvételét, pontosabban kizár minden egybekapcsolódást, és bizonyítja ennek lehetetlenségét. Mégis, a három világbíró élettörténetét olyan azonosságok kötik össze, hogy a véletlenszerűséget pedig nekünk kell kizárnunk. Lehetséges a népeknek, a népi emlékezetnek és az azonos kultúrájú – itt a sztyeppei nomád életmódra gondolunk – embereknek ilyen évezreden át fennmaradó és újra felidézhető emlékezete? A választ nem mi fogjuk kimondani. Az összehasonlítás elemei: 1./ születés, származás: 2./ nevelkedés 3./ uralomra kerülés, birodalomszervezés, stratégiai tervek 4./ testvérgyilkosság 5./ életvitel, személyes példamutatás 6./ a hatalom gyakorlása 7./ hadvezéri teljesítmény 8./ a halál bekövetkezte és körülményei 9./ a temetés 10./ a sír helye

A szkíták nagy királya: Ateász Herodotosz szerint a szkíták „mind nyíllal felfegyverzett lovasok”. Gazdagságukról, szépség iránti igényükről azok a fantasztikus aranykincsek nyújtanak némi támpontot, amelyeket királyaik temetkezési kurgánjaiból ástak ki A szkíta gazdagság alapja a nomád állattenyésztés volt, ezen belül is a lótenyésztés. A mérhetetlen nagyságú ménesekről szerény bizonyság a szkíta előkelőségek sírjaiból előkerült gazdag lóáldozatok maradványai. Ezek közül az egyikben – a Kubán menti Ulszki

kurgánban – a halottal együtt eltemettek négyszáz (400!) feláldozott lovat is. Megölt ellenségeik fejéből ivókupát készítettek. A szkíta királyság megalakulását a kutatók többsége Ateasz fejedelem személyéhez köti. A többi mondai uralkodó, vagy görög történetírók feljegyzésében szereplő szkíta királyról nincs hiteles adat. Ateasz viszont pénzt veretett, és érméi régészeti leletben mind a mai napig fennmaradtak. Fővárosának a Dnyeper folyónál lévő Kamenszkoje Gorogyiscsét tartják. A szkíták részt vettek az ókori kelet egyik leghatalmasabb birodalmának – Asszíriának – az elpusztításában. Eljutottak egészen Egyiptomig, (i. e. 663-ban) és lerombolták Urartut. (Jeremiás próféta könyvében (Biblia: Jer: 5:15-17) a szkíta hadjáratról ezt írja:

„És egy távoli nemzetet szabadítok rátok, Izráél háza!- mondja az Úr. Egy legyőzhetetlen, régi nemzetet, olyan nemzetet, amelynek nem ismered a nyelvét, és nem érted a beszédét. Tegze olyan, mint a nyitott sír, s mindannyian hősök.” A perzsák nagy királyának, Dareiosznak kb. i. e. 514-ben indított háborújában a perzsa sereg csúfos és megszégyenítő vereséget szenved. A korabeli hírforrás szerint hétszázezer főt számláló hadseregével támadó Dareiosz azt üzente a szkíták királyának, hogy békefeltételért jöjjön hozzá, mint urához, és földet, vizet hozzon ajándékul. A szkíták küldtek is ajándékul lóhátra pakolva egy madarat, egy egeret, egy békát és öt nyílvesszőt. A perzsák királya ezt,

Dobogó

Mitikus Magyar Történelem (XI. évfolyam 1. szám) Megjelenik minden páros hónap utolsó napján (február, április, június, augusztus, október, december) Fõszerkesztõ: Sárosi Zoltán Kiadja: Két Hollós könyvesbolt

Könyvesbolt címén (Bp. Kenyérmezõ u. 3/a, 1081). Elõfizetési díj egy évre: 4000 Ft. világháló: www.dobogommt.hu villámlevél: [email protected]

Felelõs kiadó: a kiadó vezetõje Elõfizetéssel kapcsolatos információk: 299-0032 A lap elõfizethetõ rózsaszínû postautalványon a Két Hollós

HU ISSN 1589-3677(nyomtatott) HU ISSN 1589-4746 (online) A lapban megjelent cikkekért felelõsséget vállalunk!

4

Dobogó

mint a feltétel nélküli megadás kinyilvánításaként értékelte, mert a szkíták átadták neki a földjüket (hiszen az egér a földben tenyészik), a vizüket (mert a béka a vízben él) és a lovukat (a madár a száguldó-repülő lovat, a szkíta harcosok legértékesebb tulajdonát szimbolizálja) míg nyílvesszőik azt jelzik, hogy a szkíták legyőzőjük lába elé helyezik fegyvereiket. A szkíták persze nem így gondolták, szerintük: lovaitok, ha nem tudnak repülni, nem menekülhettek, földünkbe, vizünkbe vesztek, a földi sírba lőtt nyílvesszők a megelőlegezett temetéshez szolgáltak. Még Jeremiás próféta is tudta, hogy a nyílvesszők tára, a tegez olyan, mint a nyitott sír. A legegyszerűbb katonának kijárt az öt nyílvessző. A sírba lövés szokása a székelyeknél még a legutóbbi időkben is megvolt, bár ekkor már puskával lőttek a sírba. A nyílveszők száma rangjelző volt: a Don folyó deltájában az „öt-testvér” kurgán egyikében eltemetett szkíta király a fényűző öltözéke, a drága ékszerei, parádés fegyverzete és kultikus aranyedényei és a hetvennyolc aranylemezke borította fejdísze mellett és az elhunyt nyakán lévő párducdíszes tömör arany nyakperece és vaskardja mellett a bal combjánál fekvő tegezében talált 108 bronz nyílhegyet találtak. Ők bizonyára nem gondoltak a honfoglaló magyarok 108 nemzetségére, sajnos a későbbi szakemberek sem. II. Fillipposz makedón király is megpróbálkozott i. e. 339-ben a szkíták ellen hadat vezetni. A szkíta hadat a kilencven éves Ateasz vezette, aki halálát lelte az ütközetben. De nem ez az elvesztett ütközet okozta a szkíta birodalom végét: a velük rokonnak mondott szarmata törzsek foglalták el sztyeppei területeiket, változtatták pusztasággá termőföldjeiket, pusztították el településeiket, gázolták le vetéseiket. Szkítia területe már csak a Krím félszigetre és a Dnyeper (Borüszthenész) alsó folyására korlátozódott. Innen még haddal támadják a Fekete tenger partvidékének görög városállamait (Olbia, Kherszonészosz és a boszporuszi királyság). Körülbelül a Krisztus utáni III. évszázadban szűnt meg az élet a szkíták utolsó fővárosában, Neapoliszban (Szalgir mellett, a jelenlegi Szimferopol külterületén állt Neapolis Scythica), és ezzel „véglegesen eltűntek a történelem színpadáról”. Maradékaik beolvadtak az őket követő népekbe. Korábban egyes orosz történészek még saját őseiknek nyilvánították őket, de az általuk elvégzett „antropológiai kutatások bizonysága szerint a szkítáknak nem volt ferdevágású szeme, más mongoloid vonás sem jellemezte őket, tipikus europid nép volt. „Ami pedig a szlávokkal való közvetlen kapcsolatukat illeti, annak semmiféle alapja nincs.” Írja I. B. Brasinszkij a Szkíta kincsek nyomában címmel magyarul is megjelent (Helikon Könyvkiadó Budapest, 1985.) könyvében (a 31. oldalon).

A hunok nagykirálya: Atilla Atilla tette meg az első lépést a globális világ létrehozásához, a közös Európa eszméjéhez Halálakor már csak lépésre volt a római birodalom meghódításától, s amennyiben a rejtélyes halál el nem ragadja, ismét megkísérelte volna. De terve, hogy hun álljon a birodalom élén, halála után megvalósult: a római impérium későbbi uralkodójáról minden kortárs tudta, hogy hun, Odoaker de genere Rua. Az ő példája mutatta meg más feltörekvő személyeknek, hogy ez lehetséges, s aki képes volt megfelelő szervezésre és népek összefogására, az szintén elérhette ezt az álmot, mint a gót Theodorik. (Míg a minden bizonnyal zseniális vezér, a keleti gót Alarik el tudta foglalni az örök várost, és dinasztiát alapító célzattal fiához adta a római császár lányát, Galla Placidát, de hódítást nem tudta megtartani, és császári dinasztiát sem sikerült alapítania.) Atilla a szüleit korán elvesztette, testvérével együtt rokonoknál nevelkedett. A legenda szerint megölte testvérét Budát, de Priszkosz rétor elmondása szerint Buda feleségét segítette, róla gondoskodott. Az udvarában tartózkodó vazallus királyok és kíséretük közül egyszerűségével, minden fényűzés mellőzésével tűnt ki. Míg másoknak aranytállal teríttetett, addig maga fatányérból evett, fakupából ivott. Ruhájának dísztelensége mellett annak tisztaságával tűnt ki. Hadjáratait, amely nyilván nem sokban különböztek a kor kegyetlenségeitől, az ellenséges vidékek pusztításától, a települések felgyújtásától, kivétel nélkül megnyerte. Váratlan halála újabb hadjáratának előkészítése közben, egyik szövetséges király lányával, Ildikóval kötött házasságát követő nász éjszakáján történt: eleredt az orra vére. Temették – ahogyan a régészeti leletekből ismert szkíta vagy hun uralkodókat – hármas koporsóba. Az országos gyászt követően tetemét titkos helyre rejtették. A temetést végzőket a legenda szerint, hogy soha ne mondhassák el senkinek, hol nyugszik a hunok nagy királya, a sír betemetését követően legyilkolták. Sírhelye ma sem ismert.

Minden mongolok legfőbb uralkodója: Dzsingisz Amennyiben halála meg nem akadályozza, elfoglalta volna a további hódítások kulcsát, Kínát is (Kína északi részét), s hogy ez mennyire előkészített stádiumban volt, példa rá, hogy ez utódainak sikerült. De ennél tovább nem jutottak, s később a kezdeti egész is darabjaira hullt szét. Dzsingisz hatalmas birodalma utódai alatt különálló entitásokra darabolódott föl A mongol embernek ugyan hagyományosan csak egy, két szótag-elemet tartalmazó neve van. De pontosan tudják leszármazásukat, s vita esetén az általában

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM az apa nevéből képzett családnevüket is elmondják. A mongolban, akárcsak a magyarban, elöl van a családnév és utána a keresztnév. Így Gojo, teljes nevén Gojoceceg Radna, Bátar: Dzsordzsín Bátarcogt, stb. (belsőMongólia fővárosa Kökekota, ahol a két szó: kök kot azt jelenti, hogy Kék Város. A besenyők településeinek neveit a bizánciak a -káta névvel jegyezték fel. Ez a toldalék számos magyar település nevében mind a mai napig megvan, lásd: Nagykáta, stb.) Dzsingisz dédapja Kabul törzsfőnök volt az első, aki felvette a káni rangot 1140 körül. Tehát nem igaz az, hogy családja jelentéktelen, uralma előzmény nélküli lett volna. A bordzsiginok családja legendák homályába vesző dicső múlttal rendelkeztek, egyfajta királyi családként tartották számon őket. Kabul törzsfőnök ugyanis minden mongolok uralkodója volt. Nem lehetett akárki, mert amikor Ho-lo-ma császárnál járt követségben Csungtu-ban (Középső Főváros, később: Peking), saját kezűleg alaposan megtépázta az érinthetetlen kínai császár szakállát. (Meglehet, erős válasz volt ez arra a kínai véleményre, miszerint a sztyeppei nomádokat „bölcs uralkodó fenevadaknak tekinti őket, nem áll szóba velük, és nem igázza le őket…”, magyarul: sosem lesznek szövetségesek, csak levadászandó állatok. A piszkos munkát is másra kell bízni. Így esett a kínaiak bosszújának áldozatul Kabul utódja, Ambakaj kán. A Csin birodalom vazallusai, a tatárok elfogták, és átadták a kínaiaknak, akik hátborzongató módon végezték ki: fából készült szamár hátára állított keresztre feszítették. A Csin uralkodó seregei a vezető nélkül maradt mongolokra 1160 körül ma még nem ismert körülmények között vereséget mértek. Olyan nagyot és megsemmisítőt, hogy a továbbiakban nem is számoltak ezzel a népességgel. A vezető nélkül maradt mongol törzsek a széthullás állapotába jutottak, és más népekbe való beolvadásukkal a saját nemzeti mivoltuk került végveszélybe. A kaotikus állapotban Jiszügej, Dzsingisz kán apja lett az uralkodó törzsfőnök. Jiszügej szövetséget kötött 1180 körül a kereitek törzsével, illetve visszasegítette a kereitek egyik főnökét, név szerint Togrul-t. (A név, mint tudjuk török, és sólymot jelent, és később Dzsingisz hétfarkas zászlaján is a sólyom volt látható, ahogyan a Képes Krónika szerint Atilla zászlaján is a koronás turulféle madár képe volt, és ezt viselték a magyarok is Taksony fia Géza fejedelem idejéig.) Jiszügej és Togrul esküvel fogadott testvérekké váltak. (A kereitek ekkor már két évszázada keresztények. A kereit törzs vezetője és fia is latin-görög keresztény nevet viselt: Marcus Küriákosz. Ők voltak annak az Európában később elterjedt hírnek a valóságlapja, hogy messze Ázsiában van egy keresztény ország, és él egy keresztény király, aki megsegíti majd a nyugati kereszténységet. A híresztelést 1145-ben elsőként följegyző német püspök adta a János pap országa nevet ennek az államnak.) Jiszügej, egy nap az Onon partjánál vadászott, amikor is összetalálkozott a szomszédos merkit törzs

5

főnökének a fiával, Csiledüvel és annak feleségével, az ongiratokhoz törzsébe tartozó Höelünnel. Az addig még nőtlen Jiszügej két fivére segítségével elkergette Csiledüt és elrabolta annak felségét és saját asszonyává tette. Hat hónappal később, a tatárokkal folytatott csetepaté után Jiszügej visszatért táborába, megtudta, hogy Höelün várandós. A születendő gyermek, akiről a sámánasszonyok állították, hogy ereiben hatalmas vezér vére csörgedez, tatár törzsfőnök nevét kapta: Temüdzsin néven látta meg a napvilágot, valamikor az 1162-es esztendőben. A név egyesek szerint a mai napig beszélt török temür, azaz vas szóból származik (akárcsak Timur Lenké is), a „tömör dzsam” pedig vasutat jelent, meg volt a magyarban is: tömörcsin, tömörkény formában, de nálunk ez patkolókovácsot jelentett. A kán udvarában járt Friar Willem Rubruk szerzetes említi Dzsingisz-t egy patkolókovács fiaként, de hogy honnan jött ez az ötlete, nem tér ki rá. Ugyanis a mongol névben nincs „r” hang! (Utána született lánytestvérének Temülün lett a neve.) Magyarul: nem tudjuk, hogy neve, amellyel az ő idejében, mindenki tisztában volt, mit is jelent. Azt sem tudjuk, hogy az előző férj, Csiledü volt-e az apja, vagy az új férj, Jiszügej. Igaz, ezzel akkor sem, és azóta sem foglalkozott senki. A korábbi asszonyrablás fölött napirendre tértek. Olyannyira, hogy Temüdzsin életének nyolcadik évében az apa, Jiszügej az anya, azaz Höelün ongirat törzséből kívánt fiának feleséget venni. Így esett a választása Höelün törzséből származó DejSzecsen lányára, Börté-re. A fiú ismerkedni, leendő apósa családjánál maradt. Jiszügej csak annyit kötött búcsúzóul apósa lelkére, hogy: „az én fiam fél a kutyáktól. Rokon! Ne engedd, hogy a fiamat a kutyákkal ijesztgessék!” A hazafelé vezető úton azonban Jiszügej megbetegedett és hazaérkezése után röviddel meghalt. Höelün egyedül maradt hat kisgyermekével, három és kilenc év közöttiekkel, akik közül csak négy volt a sajátja, két másik a névtelen „kisebb feleségtől” származott. Nagyobbik fiát hazarendelte Dej-Szecsen táborából. Ő maga vadászott, gyerekei halásztak és gyűjtögettek. A gyerekek kevés szabadidejükben egyedüli játékukkal szórakoztak: a birka bokacsontjából készült göcsörtös kockával – amelynek mind a hat oldalát állatokról nevezték el – játszottak. (Mint tudjuk, a hunok kedvence is a kockajáték volt.) Temüdzsin legjobb barátja egy Dzsamuka nevű és azonos korú fiúcska lett. A két ifjú legény örök barátságot esküdött egymásnak, egymás fogadott testvéreivé, – andává – váltak. Temüdzsin talán hasonló korú féltestvérével, Behterrel gyakran veszekedett. A gyarapodó viták és veszekedések odáig fajultak, hogy Dzsingisz, maga mellé véve öccsét, az akkor tizenegy éves Kaszar-t, lenyilazta Behtert. Nincs vita arról, hogy előre kitervelte és kegyetlenül végrehajtotta féltestvére legyilkolását. Temüdzsin a megbánásnak életében soha semmi jelét nem adta, de családja együtt maradt, és öccse Kaszar később legközvetlenebb segítőtársává vált.

6

Dobogó

Az esetet követő tavaszon a bordzsiginok és a tajcsiutok megtámadták Höelün táborát. Temüdzsin a vadonba menekült, de amikor az éhség kikergette, a tajcsiut Tarkutaj-Kiriltuk elfogta, Temüdzsin nyakára és csuklójára béklyót vertek. Minden nap más táborban őrizték, aminek egyedüli oka lehetett, hogy rokonai ki ne szabadítsák, vagy hogy ő maga a környéket jól megismerve el ne szökhessen. Mégis, mikor Szorkansira táborába szállásolták, a Vörös Telehold napján, amikor a tajcsiutok lakomára gyűltek, éjszaka megszökött. Visszatért családjához, ahol féltestvérével, (az általa meggyilkolt Behter testvérével) Belgütej-jel pásztorkodik. Amikor lovaikat ellopják, az üldözésben Naku-Bajan fia, Boorcsu segít neki, aki később fogadott testvére lesz. Tizenhat éves, amikor visszatér Dej-szecsen táborába, hogy feleségül vegye jegyesét, Börtét. Házasságkötését követően a merkitek megtámadják táborát. Temüdzsin csak nehezen menekül, de elfogják és elrabolják feleségét, Börtét, akinek őrzését Csiledü öccsére, Csilger-bökő-re bízzák. Temüdzsin kénytelen apja fogadott testvéréhez, a kereitek fejedelméhez, Tooril-Ong kánhoz fordulni segítségért. „Fejedelmi Atyjának” nevezett Tooril két lovas hadosztályát adja, csatlakozik hozzájuk Dzsamuka saját törzsével és Temüdzsin kis csapata Állítólag tizenkétezren voltak így. A merkiteket széjjelverik, Börtét visszaszerzik, Temüdzsin vezéri rangra emelkedik. Börte viszont gyermeket vár, aki születése után a Dzsocsi nevet kapja. Sosem derül ki, ki volt az apja, ezért aztán soha nem tekintették őt Temüdzsin igazi örökösének. A továbbiakban Temüdzsin Dzsamuka ellen fordul, majd Tooril Ong – az ong kínaiul herceget jelent – kánt is legyőzi. „Négy ebe”, Dzsebe, Dzselme, Szübötej és Kubiláj (ő nem tévesztendő össze Dzsingisz unokájával, a későbbi kánnal), akiket Temüdzsin emberhússal etet, és láncra verve tartja őket, mindenkit lever és elpusztít. 1206-ban a nemzetgyűlés, a kural (a mongol parlamentet ma is így hívják) Temüdzsint a Kék-tónál az egyesült nép vezérének nyilvánítják, és káni címmel ruházzák fel és, a legfontosabb: új nevet kap, ezentúl Dzsingisznek hívják. A Dzsingisz név mind a mai napig vitatott. Egy biztos, se korábban se későbben ilyen névvel senki sem büszkélkedhetett. Azaz nem egészen. Hiszen Atilla egyik fiát is így hívták, Dengisziknek! De Dzsingisz volt a neve egy korábbi ujgur uralkodónak is, pontosabban Dengisz. Mongolul a nagy tenger=tengis-ik. Ilyen nevű település van a mai Kazahsztánban, a lelőhelyéről a magyarok által is ismert Tengisz. A mongol mitikus világtenger a szumdalaj, innen a tenger nagy láma neve is: dalai. A törzsi seregeket felváltották a parancsnokuknak hűséggel tartozó ezredek, pontosabban tízezredek, a tümenek. Innentől kezdődően került Dzsingisz minden hír elejére, az érdeklődés középpontjába. Bizonyos, hogy en-

nek jelentőségét ő is felismerte. Saját „íródeákot alkalmazott, a híres Je-lü családból származó Csu-caj-t. Hosszú szakáll – ahogy Dzsingisz nevezte – írta uralkodója nevében a leveleket. Így ő a szerzője az 1219ben Csang-Csung kínai bölcsnek írott hosszú levélnek is, de a sugalmazója nyilvánvalóan maga a nagy kán, Dzsingisz volt. A levél így szól: „Az Ég megelégelte a végtelenségig hajszolt dölyfösséget és fényűzést Kínában. Ami engem illet, én az északi vad vidéken élek, ott, ahol a kapzsiságnak nincs helye. Visszatérek az egyszerűséghez, a tisztaság felé fordulok, és a mértékletességhez tartom magam. Öltözködésemben, étkezésemben is: ugyanolyan gúnyát viselek, ugyanolyan ételt fogyasztok, mint a tehénpásztorok vagy a lovászfiúk az istállóban. Ugyanúgy aggódom a köznapi emberekért, mint a kisgyermekekért és a harcosokért is, akiket testvéreimként kezelek. Száz ütközetben vettem részt, s mindannyiszor az élvonalban vágtattam csatába. Hét év leforgása alatt befejeztem egy nagy művet, és a mindenség hat irányában minden egyetlen törvénynek van alárendelve.” Aki minden létező, elképzelhetetlen hatalommal bírt, mi adhatott volna néki még több nagyságot. Nem az arany csillogása, nem az udvar fényűzése, hanem a visszafogottság, az egyszerűség, a tisztaság, a természetes emberi életmód. Aki huszonnyolcmillió négyzetkilométeren, az akkor ismert világ szárazföldi területeinek egyötödén teljhatalommal uralkodott, kiterjedtebb térségen, mint ma bármely ország területe Amíg katonái „feladatukat” végezték, ő a háromszázezer lakosú Buharában (Bokharában, ahonnan nem csak a szőnyeget ismerjük, de zéró-t (a sifr=üres szóból), az algebrát (az al-dzsebr=integráció) a zenit, a nadir, az azimut, az alkémia (az al-himija szóból), az arab számokról nem is beszélve) a mecsetben szónoklatot tartott. A mennyiségeket és a minőségeket, a számarányokat és az eredményeket tekintve nyilvánvaló lehetetett, hogy a nagy győzelmet az Ég támogatása adta. A legkiválóbb 190 helyi lakosnak és a leggazdagabb 90 kereskedőnek tartott beszédében Dzsingisz a felettük aratott meglepő és megdöbbentő győzelmének az alábbi magyarázatát adta: „Ó emberek, nagy bűnöket követtetek el, s a legnagyobb bűnöket éppen a legnagyobbak követték el közületek. Ha azt kérditek tőlem, mi a bizonyítékom erre, azt válaszolom: mert én vagyok Isten büntetése. Ha nem követtetek volna el nagy bűnöket, Isten nem küldött volna rátok büntetésül…” (Atillát is a bűnök megtorlására küldött „Isten pörölyeként” emlegették) A hihetetlen győzelmet a hadtörténelem egyik legmeghökkentőbb kalandja követte, egy 7500 kilométeres vágta, amelynek a végén a mongolok először találkoztak a nyugati keresztény világgal. Szétverték a grúz hadsereget, megütköztek a Kuthen (Kötöny) kán vezette török kipcsak haderővel (akiket az oroszok poloveceknek, az európaiak kumánoknak, a magyarok kunoknak, a mongolok hongornak, azaz fakónak neveznek). (A fakó ló neve az angolban midmáig pale, a

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM német nyelvben fahl, falb.) Eljutottak a Krímbe, ahol a velencei kereskedők szövetséget, vagy inkább üzletet kötöttek velük, és ellenfelük a genovaiak ellen küldték őket. Szübötej a genovaiakat kifüstölte Szudakból, majd visszafordult a Donhoz, hogy a bolgárok ellen vonuljanak. Szembe találkoztak az orosz fejedelmek csapataival, a Kurszkból, Voljanszkból, Kijevből, Csernyigovból, Szuzdalból, Rosztovból összegyűjtött hadakkal. 1223 tavaszán az orosz fejedelmek nyolcvanezres serege, amelyet a kunok több tízezer fős lovassága egészített ki, üldözőbe vette a mongolok 20–25 ezer fős hadát. A tíz napon át menekült mongol had az önbizalmában nap mint nap erősödő, szervezettségét, hadrendjét folyamatosan elveszítő orosz seregek elől. Május 31-én a Kalka folyó mellett megfelelő helyre csalva megsemmisítő vereséget mértek az elbizakodott orosz seregekre. Ezután 700 kilométert tettek meg észak felé, hogy a mai Kazán, a hajdani Magna Hungária környékén Bulgar és Szuvar vidékét is elpusztítsák. Az eseményeket nem ismerjük, csak annyit tudunk, hogy itt a mongolok elszenvedték első és egyetlen vereségüket. Az őket itt ért megaláztatást nem felejtették, és amikor tizenöt évvel később visszatértek, mindenkit megöltek és mindent elpusztítottak. A Disznó évében, 1227 tavaszán, győzelmeket győzelemre halmozva, a tangutokat leverve, és a Hszihszia birodalom tönkretételén igyekezve, Hszihszia beígért kapitulációjára várva a Liupan-hegyektől délre, egészen közel a Csin-Szung határhoz Dzsingisz váratlanul megbetegedett. Csin államát elfoglalta már, Hsziahszia uralkodója audenciára járul Dzsingisz elé. De nem engedik oda, hanem kivégzik. Ezután Dzsingisz elhuny, 65 éves korában. Az egyik legenda szerint elveszi a kivégzett uralkodó gyönyörűséges özvegyét, Gürbelcsin-t. A nászéjszakán az asszony – akit nem motoztak meg kellő alapossággal – megsebesíti Dzsingisz testét, amitől a kán elgyengül, és a szédülés keríti hatalmába. Az asszony vízbe fojtja magát. Dzsingisz felszáll atyjához az Égbe”. Sok más változat is létezik. „Hová lett Dzsingisz kán? Nem halt meg. Ami történt, az a következő. Dzsingisz álmában vörös vért és fehér havat látott; a vörösnél is vörösebbet, a fehérnél is fehérebbet. Hívatta bölcseit, hogy fejtsék meg az álmát. A bölcsek azt mondták, hogy az álom a világ összes hajadonjának legtündöklőbbjéről szól. Dzsingisz ezután összehívatta valamennyi hűbéres népét, és megkérdezte tőlük, hol van a legtündöklőbb hajadon. Azt válaszolták, hogy igen, létezik ilyen elbűvölő teremtés. A Vörös Fal Városában él, Tangut-ország királyának a lánya. Dzsingisz ekkor követet menesztett, és megkérte a királylány kezét. A Vörös Fal Városának királya így szólt a követhez: „Igen, ha Szent Dzsingisz kéri a lányom a kezét, akkor oda kell adnom”. Titokban azonban azt mondta a lányának: „Itt egy kés, nagyon kicsiny és nagyon éles. Rejtsd el a ruhádban, és amikor eljön az ideje, tudd, hogy mit kell tenned!” Ezután a lányt elvitték Dzsingiszhez, és Dzsingisz be-

7

ment hozzá, hogy vele háljon, de amikor melléje feküdt, a lány elővette a kést, és kasztrálta őt. Dzsingisz a fájdalomtól felüvöltött, és az emberek besiettek, de Dzsingisz csak ennyit mondott nekik: „Vigyétek ezt a lányt; aludni akarok!” Dzsingisz elaludt, és soha többé nem ébredt föl…” Az idő múlásával sem akarta elfogadni a nép istenkirálya halálát természetes jelenségként, és a tragédiát egyfajta sámsoni történetté alakította át egy idegen asszony bevonásával. A lélektani szükségletet elégítették ki, hiszen a földöntúli hatalom elvesztése valamiféle magyarázatra szorul, idegen kéz nem győzhette le, más hatalom nem gyűrhette le, emberei ármánya sem árthatott neki, csak női csalfaság vezethette félre, csak női képmutatás és gonoszság, egyfajta ördögi erő kerekedhetett rajta fölül. Az egyéjszakás hitvest a Sárga-folyóba fojtják, mely folyót a mongolok a mai napig is a Kánasszony folyójának nevezik. A nagy kán tetemét ezer kilométereken át tartó, erőltetett menetben vitték titkos, sokak által azóta is keresett, de mindmáig senki által nem ismert temetési helyére. Útközben többek által rögzített eseményként mindenki megöltek, mondván: „eredj, és szolgáld uradat a másvilágon!” Mert szilárdan hiszik, hogy mindazok, akiket ilyen módon leöltek, szolgálni fogják az elköltözöttet a másvilágon. Ugyanezt cselekszik a lovakkal is… (Leírja ezt az arab Rasídaddín éppúgy, mint Marco Polo, de megemlékezik a temetés alkalmával az ágyasok és rabszolgák leöléséről és a kincsek eltemetéséről a holland Rubruk és Dzsuvaini is. (Ugyanezt tartja a legenda Atilla temetéséről és a magyar mondában Lehel vezér is azért öli meg saját halála előtt a német császárt, hogy szolgája legyen a túlvilágon.) Az európai seregek találkozása a mongol hadakkal eleve félreértésen alapult. Számbelileg láthatóan fölényben voltak. Túlzott elbizakodottságban, szemmel láthatóan szebb, díszesebb fegyverzetben, gyönyörű lobogó színes zászlók erdejében, fényes páncélokban, kidolgozott stratégiával, lenéző mosollyal nézték az ázsiai barbár hordát. Fogalmuk se volt azok szervezettségéről, harci szelleméről, fegyelmezettségéről, kíméletlenségükről, fegyvereik minőségéről és hatótávolságáról. 1241 április 9-én Liegnitztől tíz kilométerre Henrik herceg a Német-római Szent Lovagrend lovagjaival megszemlélte a mongol sereget, és úgy döntött, hogy nem osztja meg a könnyűnek tűnő győzelem dicsőségét a hozzá lóhalálában igyekvő Vencel cseh királlyal és ötvenezer katonájával. A maga ötvenezres seregével megrohamozta a mongol hadat. A megfutó mongolok után eredő, civakodó vezérek vezette, súlyos páncélzatukban egyre nehezebben mozgó, nagy terhük alatt hamar kifáradó lovakon egyre lassuló, hadrendjüket felbomlasztó üldözők könnyű préda volt a vasfegyelemmel összetartott, gyerekkoruktól folyamatosan képzett, minden hadjáratában győző, a gyávaságból megfutamodást nem ismerő, a megfutamodást taktikai célból számos gyakorlaton

8

Dobogó

kipróbált mongol hadnak. A csatatéren maradt holtan a herceg és negyvenezer katonája és a lovagrend színe-virága. A mongolok főserege, hogy hírt kapott az északi szárny győzelemről, onnan 450 kilométerre, Muhi pusztánál április 10-én megsemmisítő vereséget mért a magyar királyság seregeire, és bár keresték és üldözték, de a királyt minden igyekezetük ellenére sem sikerült kézre keríteniük. De Közép-Európa erőit a mongol had nem egész négy hónap alatt fölmorzsolta. Egy év után, ahogy jöttek, mintegy varázsszóra eltűntek (akkori szóhasználat szerint: kitakarodtak) az országból. Ma már tudjuk, hogy a hirtelen visszavonulás oka Ögödej nagykán halála, és az ezt követő kánválasztás volt. A hír tíz nap alatt ért a Kárpát-medencébe Karakorumból. (Ami sebességet – onnan – még a mai posta sem tudja!) Az üzenet vételét követően a félelmetesen fegyelmezett mongol hordák egyszerre és sietve visszaindultak ázsiai legelőikre. Összegezve: 1. Mindhárman uralkodói családba születnek, felmenőik időtlen idők óta uralkodók voltak. 2. Ateász fiatalkorát nem ismerjük, de Atilla és Dzsingisz gyermekkorában fél-családban, kitaszítottan nevelkedett, árván nőtt fel. Nevelkedésük során külön nevelésben nem részesültek, de személyes tapasztalataik és rátermettségük alapján válhattak nagy uralkodóvá. 3. Előbb rátermettségük, rámenősségük miatt válnak uralkodóvá, amit később származásuk is igazol. Birodalomszervezésük a teljes egyeduralkodáson, a teljhatalmon alapul, földi hatalmukat az égiek igazolják. Állandó harcban, háborúkban, hódító hadjáratokban élnek, hatalmas hadsereget tartanak állandó készenlétben, birodalomszervezésük egyik alapja (a kereskedelmen illetve a kereskedelem egykézben tartásán kívül) a hadsereg és annak szervezése illetve szervezettsége. 4. Ateász életének ezt a részét nem ismerjük, de mind Atilláról, mind Dzsingiszről állítják, hogy testvéreiket megölték. (Atilla állítólag uralkodótársát, Budát, Dzsingisz pedig féltestvérét, Behtert vagy Beztert öli meg. Családjuk ennek ellenérre is együtt marad, úgy tűnik, hogy a rokonság nem kívánta megtorolni az esetet, sőt még inkább úgy tűnik, hogy egyetértett azzal.) 5. Mindannyian azzal váltak legendává, hogy – bár hatalmuk megkövetelte, vagyoni helyzetük megengedte, hogy tetőtől-talpig aranyban járjanak – egyszerű életvitelükkel, már-már szegénységnek tűnő egyszerűségükkel, de feltétlen és szokatlan tisztaságukkal tűntek ki környezetükből. Egyszerű öltözetben jártak, lovukat saját maguk gondozták – ezt Ateászról is tudjuk – fakupából ittak, mértékletesek voltak. 6. A mai értelemben véve a legnagyobb zsarnokok voltak, totális teljhatalommal bírtak, és azt senkivel

meg nem osztották, de gyengédek voltak gyermekeikkel, különösen az utódjukul választottal, akit gondosan neveltettek. Hatalmuk gyakorlásának egyik fontos elem volt, hogy az általuk utódnak jelölt leszármazottjukat elismertessék. (Ateász utódlását nem ismerjük. Atilla és Dzsingisz esetében az ősi szokás megszakításának, szándékos megváltoztatásának lehetünk tanúi. Az ősi szokás az volt, hogy az uralkodó nemzetség mindenkori legrátermettebb, többnyire legidősebb tagját választották uralkodóul, nem az egyenes ági öröklés, hanem az úgynevezett senioriátus (a latin senior, azaz öregebb uralkodói jogának öröklődési) elve érvényesült. Még akkor is, ha a megszülető utódnak szándékosan olyan nevet adtak, amely neve szerint is jelölte az uralkodói méltóságra. (Lásd Szent István „ellenlábasának” a neve Vazul, azaz Baszileosz volt, ami eleve uralkodói név, míg Vajk „csak” a Sztephanosz, azaz késői névadása szerint „a koronázott” nevet kapta. István fiának születésekor Emreh (korai magyar névalakja szerint Emér, azaz a mai arabból is ismert emír), azaz „úr” nevet adták. Atilla és Dzsingisz is szakítani kívánt ezzel az ősi jogszokással, és saját gyermekeik közül választották ki utódjukat. A választott fiú – a történelem tanúsága szerint – csak akkor foglalhatta el, és tarthatta meg uralkodói méltóságát, ha apja, a korábbi uralkodó jól megalapozott birodalmat hagyott hátra örökségül, és ha utódjának volt annyi erős és elkötelezett híve (nyilván az apa érdemeire és az onnan származó vagyon megtartásának ésszerű szándékával), akik hozzásegítették, hogy uralmát megtarthassa. Előbbiek hiányában az uralkodói tanács, maguk a nemzetség vezetői (és/vagy a vazallusok tanácsa) összegyűlve új uralkodót választottak. Más esetben – és ez volt a történelem folyamán a leggyakoribb – általános küzdelem indult meg a trónért, és a legerősebbnek bizonyuló foglalta el azt. Általános mondás volt az, hogy csak az a kéz, amely meg tudja markolni a kardot, csak az tarthatja meg a jogart. V. István – ma sem tudni, mi módon bekövetkezett –halála után még nyolc élő férfitagja volt az Árpád-háznak. Valamennyien erőszakos halállal múltak ki az árnyékvilágból, s csoda, hogy tudtak találni egy távoli, oldalági leszármazottat: III. Andrást.) 7. Bizonyosan voltak kisebb-nagyobb csetepaték, akár több is, amit elvesztettek, vagy kérdéses lehetett a győzelem. De minden jelentős csatájukat meg nyerték, minden háborújukban győztek, és ellenfeleiket legyűrték. Nagy és teljes diadalmakat arattak. Csak az utókor és a legyőzött ellenfelek történetírása próbál szépíteni, vagy éppen hamisítani ezen. (A legszemléletesebb példája ennek a katalaunumi ütközet, ahol az ellenfél egyik vezére a csatatéren meghal, a másik a sötétség beálltával serege maradékával elmenekül. Atilla seregével a csatatér birtokában marad, ahol az elesettek tetemeiből és az ott maradt hadiszerekből győzelmi máglyát gyújthat. S miután a római birodalom egyedüli lehetséges szövetségeseit megsemmisítette,

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM a következő évben, Katalaunum után hat hónappal Róma kapui előtt áll seregével. Ő lenne a vesztes. Hát hol vannak a katalaunumi győztesek? Feltámadtak a lemészárolt hun harcosok? Hol van Aetius? Történészek!) 8. Ateász hadjáratban, harcolva esik el. Atilla hadjáratból visszatérten és újabb hadjáratra készülve hal meg. Dzsingisz hadjáraton hal meg. Atilla és Dzsingisz is nászi ágyában, új feleségével, egyik vazallus királyuk lányával elhált menyegző éjszakáján hal meg. Mindkettejüknek orra vére folyik, vagy valamilyen más mitikus vérzés következtében halnak meg. 9. Nagy ünnepélyességgel ismeretlen helyre temetik. A temetés után – a legendában erősen tartja magát – hogy a temetésen résztvevőket, hogy „a sír helyét soha meg ne tudja senki”, legyilkolják. A szkíta királysírokban a régészet igazolta az emberáldozat meglétét. 10. Atilla és Dzsingisz sírját temetésük óta folyamatosan keresik, de mindmáig meg nem találták. Ismeretlen helyen nyugszanak. De nem nyugszanak az alakjukat övező legendák, a róluk szóló történetek, a rájuk történő hivatkozások, tetteik felidézése. Számtalan könyv szól és több film készült személyükről, cselekedeteikről. Emlékük nem enyészik, mindmáig léteznek népek legendáiban, mindmáig élnek utódnépeik szívében. (Csak mint további érdekes adalékot idézzük az Új Magyar Nagylexikon címszavát (a IV. kötet 462 oldaláról): „Börte csino<mongol `szürke farkas`>: törzsalapító ős, Dzsingisz kán mondai ősapja a mongol mitológiában. A XIII. századi krónika, A mongolok titkos története (m. 1962) szerint „az Ég rendeléséből született”. Felesége egy rőtes szarvasünő (Ho Maral) volt. Átkeltek a Tenggisz taván, megszálltak az Onon folyó forrásánál, a Bulkan-kaldun hegyénél, ott született meg fiuk, Batacsikan. Börte-csino alakja tote-misztikus (>totemizmus) és az égi származásról szóló mitologikus elemeket egyesít. A farkas és a szarvas (szarvasünő) a mongol törzsek legősibb totemállatai közé tartozik.” Vesd össze a magyar mondával, amelyben az ég küldötte héja formájú madár, az ősi török togrul, magyarul: turul ejti teherbe álmában Emesét, ahogy Anonymus leírja. Az Emese név az urali eredetű magyar „emse”, `nőstény, anya`szó kicsinyítőképzős változatából származik. Jelentése egyben szarvasünő. (288 oldal.) Mert ide kívánkozik, de itt, a csak jegyzetben említem a meg nem fejtett név, a Dzsingisz-Dengizik eredetének és jelentésének egy lehetséges magyarázatát. Számosan ismerik gyermekkorukból a kiszámolós versikét, az Országos Játékmúzeumnak is nevet adó

9

szórakaténusz gyerekmondókát: „Antanténusz, szóraka-ténusz, Szóraka tikitaka ala-bala bambusz.” Ennek a gyerekmondókának az eredeti szövege egy ősi szumír naphimnusz, az eredeti szövege szerint: Anta Dunguz, Szur, raga Dunguz, Szur, raga, digi-daga, Ala-bala Bambúz. Fordítása: Kelj fel (az égre) Dunguz! Szülj reggelt (fényt, szökkenj fel) Dunguz! Szülj reggelt, ébredj, terjedj! Vágjad, üssed (pusztítsd) Bambúzt! Falkenstein és W. v. Soden, akik ezt a himnuszt megtalálták és lefordították – nem tudván, hogy hazánkban, mint kiszámolós gyerekmondókát a mai napig is éneklik a gyerekek – megjegyzik, hogy a himnuszt éneklő Dumuzi (a szumír Dumuzi, azonos az akkád Tammúz-zal) ajkára adja. Dumuzi a mitikus király és pásztor, Inanna odaadó hódolója, a pásztorok oltalmazója. A hun korban – Pass László szerint – Dunguzként, Dunguzik-ként szerepel, amely dun-guz értelemben szállás-védő, hon-védő szereppel ruházza fel a Napot. Gyermekmondókánknak van a jelenben is folytatása: Bambúz, a fény-ölő, a sötétség szellemeként szerepel még ma is Székelyföldön, gyermek-ijeszgetőként. A szumír Dumuzig – az akkád Tammúz – tisztelete is megvolt a legutóbbi időkig a székelyeknél, ahogyan a szumír szarvasistenség eredeti nevét is csak a magyar nyelv őrizte meg napjainkig Doromó, Durumó alakban. Heltai Gáspár krónikája még Damasek istenségként írt róla, akinek tisztelete a székelység körében a legutóbbi időkig megvolt. Ahogy mind a mai napig megvan népdalrefrénként a zoroasztriánus megváltók neve, Husedárnak és Usedomnak a neve a Huzsedáré-huzsedom refrénben, vagy ahogy éneklik a dúli-dúli a réten refrént is mindmáig, anélkül, hogy értett lenne jelentése. Arany János még tudta, amikor azt írta, hogy: Puszta földön, sík fenyéren, zene hallik sötét éjen… Lyányai Belárnak Dúlnak, tündérséget ott tanulnak…

A krónika szerint Atilla király címere egy turulféle madár volt, koronával a fején. Ezt a jelvényt viselték a magyarok a lobogójukon, egészen Toxun fia Geycha fejedelem idejéig. Dzsingisz kán zászlaján is koronás sólyomféle madár volt. Ilyen koronás sólyom csücsül a Tákosi templom padjának karfáján is. A képen a nagyszéksóstói hun fejedelmi temetkezésből származó ékszer töredéke és az ún. Gizella fibula – transzlucid-zománcos – sólyomalakja, illetve annak koronás feje - külön kiemelve szemlélhető. A hun és a magyar ékszer koronás madarai között az egyezés több mint meglepő, egyenesen elgondolkoztató.

10

Dobogó

A lélekhit kérdéséhez M. PAPP GIZELLA 2011. végén a Dobogóban Rőczei György tollából megjelent egy írás, mely első magyar nyelvemlékünk, a Halotti beszéd YSA (isa) szavának új értelmezéséről, mint a kettős lélekhit emlékéről szól. Meggyőzően érvel a mellett, hogy a magyar szöveg (és tanulságul a magyar névhasználat) milyen – eddig fel nem tárt – tartalmakat hordoz. Minden szavával egyetértünk (már a képi illusztrációival így kevésbé – bár tágabb értelemben az energiák szétugrása a fejékeken, stb. csillagászatilag a Kos, keleti zodiákusban Kutya erők griffesholdházaként, a szárnyaló égi lélek, földi életerő jele is lehet). Csak kiegészíteni szeretném itt a hivatkozásokat. Mint „mezei” néprajzos már én is hosszú évtizedek óta gyűjtöm a morzsákat népünk hitvilágáról, és arra a meggyőződésre jutottam, hogy nem csak a XII. századig őrizte (a Halotti beszéd a Pray kódexben) e fogalom magyar emlékét, hanem a palócok majd ezer évvel tovább, máig (XXI. sz.) használják! Kéziratban lévő egyik könyvem részletével bizonyítanám mindezt, ami előzőleg a káromkodás „Ebadta” kérdésével foglalkozik – s utána az Istenfa nevű növény létét vizsgálja. …Feltehetjük tehát, hogy a kereszténység, azaz az ördög fogalmának megjelenése előtt nem jelenthetett rosszat, és istenkáromlást az eb emlegetése.(Utána viszont a legkeményebben büntették!) Mint ahogy nekünk magyaroknak Atilla emlegetése sem jelent rosszat, és a gonoszt megtestesítő „kutyafejű” rémet. Bár a – végül pusztítást hozó – tatárokat már mi is kutyafejűnek tituláltuk, úgy mint később a törököt: „ebhitűnek”, „eblelkűnek”, mégis a türkök-hunok vonalán kell tehát tovább kutakodnunk, bővebb írásos források híján Kelet felé. „Kutyafejjel ábrázolt szentet: Szt. Kristófot is. (…) a keleti egyházban az V. sz. óta tiszteltek. Kristóf nevű vértanú legendája szerint egy emberevő, kutyafejű mesebeli néptől származott… Kristóf nagy erejű óriás volt, aki a leghatalmasabb úrnak akart szolgálni. A császár, király, (…) az ördög szolgálatába áll, (…) majd Krisztust veszi a vállára”1 – mint révész. A történetet innen már ismerjük. A mesebeli, keleti, kutyafejű népet nem?! Mit mond a régészet? „A hun temetkezési szokás egyik különlegessége az volt, hogy a sírba, az ember mellé egész kutyát, vagy kutyafejet és lapockát helyeztek. Ilyen mellékletek az Ilmin-völgy 45, 46, 50, 53, 58. sírjából, a Cseremuhov völgyben, Szonigno Hajrhannál, Hirgiszt Tolgojnál, Tevs-hegynél, a Morin Tolgoj valamint az Eg-folyó Burhan Tolgojnál lévő 60, 1

A keresztény művészet lexikona. szerk.: Jutta Seibert. Budapest, 1986. 184.

69. sírból, valamint a négyszögletes sírokból és az É-kínai területeken lévő régi hun emlékekből kerültek elő. Kutyával való temetkezési szokás legkorábban a Bajkál-tó környéki neolit korból került elő.” 2 Európába is a hunok hozták azt a legendát, hogy Atilla a kutyától származott – tegyük hozzá, hogy Ázsiából. Itt, az ellenséges Vatikánban azonban tipikusan félreértették ennek is a lényegét. „Az itáliai hagyomány szerint – A. N. Veszelovszkij idézi – a magyar király, aki a bizánci trónörököshöz akarta feleségül adni a lányát, egy bizonyos időre toronyba zárta őt, hogy megóvja a szépségét fenyegető veszélyektől. Az történt, amire nem számított: a királylány megfogamzott egy kutyától, amely vele együtt a toronyban volt és megszülte Atillát. Ezzel a tudósítással összhangban az itáliai ikonográfia a hunok vezérét kutyafülekkel ábrázolja. A. N. Veszelovszkij szerint az itáliai papok gyalázatként rótták fel azt, ami kezdetben közömbös volt, avagy tisztességnek tekintetett. A papok Atillában a kutyafejűek, Góg és Magóg előfutárát látták.” 3 A hun Atilla nagyapja ezek szerint magyar király volt? Ez olyan, mint egyes népmeséink, ahol az öreg király toronyba záratja a lányát. Csakhogy a nomád hunok (vagy magyarok?) honnan vettek tornyot – vagy mégis voltak váraik? Az olaszoknak e kérdések nem számítottak. És a kutya miért? Hattyútól teherbe esni náluk is szokás… (Léda), s ez antik példa nem szégyene az olaszoknak?! A magyar népmesében (pl. a Szőlőszem királyfi c. mesében) a toronyba zárt királylány egy szőlőszemtől esik teherbe, amire rácsudálkozott. A szőlőszem nőnövekszik és egy csodálatos (fénylő) kisbaba kerekedik belőle – ezt mi keresztények szűzen fogantatásnak neveznénk, de szőlőről lévén szó, akár manicheista fénymag megtestesülésének is. Hogy a hun történetben kutyától származó a nagy hadúr, Atilla, annak is az a jelentősége számunkra, hogy nem az a kutya teremtette, hanem csak tőle származik! „Sem a sémiek, sem az indoeurópaiak, sem a finnugorok körében nem övezte tisztelet a Kutyát” – írja tanulmányában a fent is idézett kazak szerző, aki valószínűleg türk származású, így hitelesen tovább sorolhatja a türk hiedelem adatait. „A türkök azonban nem sok idővel azelőtt úgy viszonyultak ehhez az állathoz, mint istenséghez, mítoszokban tőle származtatták magukat, s a nép fölött hatalomra jutott nagy főnökök a szülők által adományozott nevüket erre a rangnévre változtatták: Kutya. (…) Az eredetmondák a türkök ősszülőjének rangjára emelik a kutyát (később a farkast). A kirgizek például a Vörös Agár (Kyzyl Taljak) utódainak tartják magukat… Egy másik kirgiz legenda szerint a hercegnő és negyven 2 Zagd Batszajhan: A hunok régészete, néprajza és története. Turán, 2006/2. 120. 3 O. Szülejmanov: Sumer és Ázsia. Garfield, USA. 1977. 101.

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM lányból álló kísérete megkóstolta a fehér habot az Iszik-Kul tó partján, s váratlanul mindannyian anyának érezték magukat… „Fehér hab” kirgizül „ak kobok”. s a tobolszki tatároknál a mondabeli hős-előd: „Ak-kobek” (Fehér eb)…”4 És így tovább. O. Jakinra hivatkozva megtudjuk még ugyaninnen, hogy az ujgur kánok ősatyja is a hun fejedelem toronyba zárt lányától származik, és farkastól. A kínai évkönyvek pedig közlik, hogy az ótörökök zászlaján farkasfej volt – nemzetségi jelképként – azaz ezt követték! Vezéreik is „az ég fiai” voltak. A farkas és a kutya (ereje) a keleti népeknél asztrális szinten, azaz égi mivoltában a mi Kos csillagképünk energiáinak felel meg a Zodiákusban, amelynek ideje eljővén a Nap van erőben (tűz elem) és a Mars otthon. Ezek a harcias népek, mint a hunok is, nagy hőseiket ha a Naptól vagy Kutyától származtatják, ilyen csillagállást sejtetnek bekövetkezni. Tehát ha valamely uralkodó a Kutya jegyében született, az a legsajátosabb tulajdonságokkal, mondhatnánk Mars-i erőkkel bír. Nyilván a Mars, a vörös bolygó, de a Hadisten is nekik nem ilyen néven, hanem valami attribútumon, pl. az Isten kardján keresztül jelenik meg, amit Herodotosz szerint a szkíták is „imádták” – holott egy leszúrt kard utalt csak erre a jelre. A Kos (Kutya) is a harciassága miatt került az évkezdő hely névadójának – de Keleten behelyettesítendő a kutyával-farkassal, mint hős-őssel is! Hogy a hős nemzetség a mítoszokban ennek az égi erőnek a jegyében születik, az az égen a Halakból (halálból) a Kosba való átmenetet, a kezdetet (év kezdete is nálunk) jelenti egyben, amivel a Zodiákus csillagképei közül a Szűz áll szemben, majd a Mérleg. Az Ázsiáig meglévő népmese, mely a Szűz házába (tornyába) hozza be a kutyát (Kost), ezt az együttállást képletezi eldöntött, ítélet (Mérleg) helyzetben. (A Mérlegbe jutott hős, s a nép további sorsa, a „hősének” vagy népmese történése is asztrológiailag eldöntött tény.) Nyelvészeti alapon – idézett művében Szülejmanov kifejti – a kipcsak nyelvben a vadászkutyák változatai: isz-pak (iz-bak) stb. alakok. (A kipcsakokról: „egy anynyira mozgékony nép, mint a kipcsak, az orosz évkönyvírók számára a ’polovec’ gúnynéven volt ismeretes, a bizánciak számára pedig mint ’kuman’. Csupán az Oroszország, Bizánc és Kaukázus területén lezajló eseményekben résztvevő ezen nomádok vezéreinek névegyezése enged arra következtetni, hogy egy népről van szó.”5) Felhívják továbbiakban a figyelmünket az isz-iz előtagra, amit a szerző tovább követ iráni, asszír írásokban és az oguzok 24 nemzetségének nevén, pl. is-oguz (ics-oguz) – valamennyit kapcsolatosan a kutya jelentéssel. Az isz-bak „nyomkereső kutya” nyelvjárási változata az ízbaek (Üzbaek) – így hívták az Aranyhorda kánját. Ma is népnév: pl. az üzbég, mindegyikükben benne rejlik az íz tag. (Az országok neve pedig máig Üzbeg-isz-tán, Türkmen-isz-tán, stb, s a mi4 5

O. Szülejmanov i.m. 99-100. O. Szülejmanov i.m. 97.

11

énket is úgy hívják ők, hogy Magyarisztán.) A türk nyelvekben a „vezérkutya” kan-isz, kan-is (ragadozó) alakja őrződött meg a kán, kagán rang-jelzésekben, ami latinul a canis (kutya, Kos csillagkép) terminológiában is benne van, de Kan-is-ka uralkodó neve is ebből származtatható, mint – talán nem véletlenül – a csillagkép nevek is. Mi pedig az iz-is tő kapcsán az isten-káromlással kapcsolatban figyeltünk fel (a magyarban a kutya dominanciáján túl) az eddig nem említett átok, vagy káromlás-fajtára: „A legtöbb az istenkáromlási per (…) vezet valamennyi között Borsod megye, melynek palócsága között ma is annyira el van terjedve az iz-zel való káromkodás.” 6 „Hogy az íz egye meg!” „Tépjen szét az Iz!” – szitkokban megszemélyesítve van valami rossz. A néprajzi lexikonban betegség-névnek vélik az ízt, bár „a népi gyógyászatban már nem használatos, csak szitokban”7 amellett, hogy a rokonsági fokokat is ezzel a szóval jelölik a magyarok. Az íz a hétköznapi nyelvben mindenféle résznek a megnevezése,8 ha ízzé-porrá törik valami, vagy ha minden ízemben reszketek is, s az izületek kapcsán betegségek megnevezése is. Az ízizlelés is a rész-jelölő alapjelentésből fakadhat, hiszen az étel egy kis részét kóstoljuk meg, ha tudni akarjuk milyen ízű. Az idő részének jelölésére is alkalmas: két ízben… stb. jöttem ide pl. Ugyanez a logika vonatkozik mint emberi részre, a rokonság jelölésére: az ősökről tényleg mindnyájan úgy beszélünk, hogy heted-iz-iglen számon tartjuk Istenhez megtért őseinket, azt, aki íz-ig vérig magyar! Mondhatnánk: a magyarság az Iz-ig vezeti vissza szárma-zását, vérvonalát! (Can-iz–ig férfiágon, a Kutya csillagképig.) Valaha az íz-t ismerhette az egész ország, mert még 1937-ben az Ormánságban is említődik: „Micsoda íz hajtotta ezt?” – a bűnbe, halálba.9 A palócok ma is használják – bár óvatosan, s inkább csak a nők.10 Az iz mindenképp a részünk, mert ami nem ízesül a világban az nem illeszkedik, nem szerves. Szép lenne, ha e rész iz-tent, azaz az Istenből kivett részünket jelölné nekünk is! A népmesékben a sárkány mondja: „ki vagy te ember-izik?”, azaz az emberek közül való, a magyarság, „emberiség” része! De az íz az istenkáromlásban ma már mint rossz, mint átok, mint kór szerepel – mégis megszemélyesítve. A kérdéssel foglalkozók „a finnugor eredetű szót a lélek elképzelésekkel is kapcsolatba hozták” – írja a Néprajzi Lexikon, s valóban: Varga Zsigmond az ural-altaji nyelvekből a vogul–osztják is = árnyéklélek, élet értelmet idézi azzal, hogy „a finn nyelvekben pronomiális, de még helyreállítható jelentésben.”11 Hogy finnugor-e, annak ellenében később pél6

Makoldy i.m. 174. Magyar Néprajzi Lexikon 2. Budapest, 1979. 655. 8 Ballagi Mór: A magyar nyelv teljes szótára. Budapest, 1867. 631. 9 Kiss Géza: Ormányság (A magyar néprajz klasszikusai) Budapest, 1986. 196. 10 Dejtár környékén mindennapos ma is. (2011.) 11 Dr. Varga Zsigmond: Az ősmagyar mitológia szumír és ural-altaji öröksége. San Francisco, 1956, reprint: Budapest, 1999. 7

12

Dobogó

dálózunk. A lélekkel kapcsolatban azonban a magyar átlép egy határt – más minőségben értelmezzük, ha (mint Ballagi) azt idézi: „Elválik az íny a fogtól = Íz eszi az ínyét”– konkrétan, animisztikusan. A káromkodásokban ugyanígy tagozódik be az Isten neve is, mint az íz a palócoknál „Az íz verje meg”- ben, ma átokként. Az ördöggel egy sorban: „Az íz egyen meg, az ördög mennyit teremtett belőled!” – egy szöveggyűjteményben a léggyel kapcsolatos kifakadásban találjuk így.12 S éppen a (törökös13) palócok között maradt meg a fogalma épségben, egyenértékűen az istenkáromlással – de mégis mint a „kutya-teremtette” ősökkel, hetvenhetediziglen, most talán éppen a régi (ezért pogánynak, rossznak minősített) Istenünkkel kapcsolatosan! Varga Zsigmond ugyanis a szóelemzést a szumér zi, si = árnyéklélek, élet szóval veti össze, bár magyarul ő is betegségnek (rák) értelmezi. „A ziz” – ahogy mondják –, miért jelentene ilyen szörnyű betegséget, amikor „a török nyelvjárásokban is a san, son = árnyéklélek, élet; a kínaiban Shen = égi lélek; a japánban Shin-to = az istenek útja.”14 Az újabb adatok arról adnak hírt, hogy Palócföldön máig hallani az íz-es (jóízű?) káromkodást! De főleg öreg asszonyok használták – még a ma élők nagymamája is – mert érdekes módon az Íz említését nem tartották bűnnek. Zöngésedett változatú alakja: „A ziz egye meg!”15 Betegség okozójának vélik e mondást (ezért tartják sokan, mint fenn, az ízt betegségnévnek), pedig a mondás amolyan átok inkább, s átokként okoz megbetegedést: nem régen még egy asszony ezzel a kimondott szóval magyarázta a vasvilla-szúrás okozta kelések makacs el nem múló fekélyeit. Nem a betegség neve, nem a fekély volt az íz, hanem az átok hozta rá a betegséget! „Rontás, betegség okozója hiedelem szerint lehet az átok is. Ha valaki átkozódik, vissza kell szólni: Szádból kebeledbe!”– ad tanácsot erre az esetre a palóc monográfia.16 (Azaz a kimondott szó szálljon vissza arra, aki mondta, a kebelébe, azaz „száradjon a lelkén”!) Az Iz-t azonban hiedelemalakként, vagy betegségek okozójaként sem találtuk meg a palóc hiedelmek szöveggyűjteményeiben, nem hogy káromkodásként. A nyelvészeti szakirodalom17 pedig nem is igen foglalkozik vele, palóc tájszótár(ak?) sem említik, mivelhogy teljességében nem is léteznek. 12 Fejős Zoltán: Hiedelemrendszer, szöveg, közösség. (Néprajzi Közlemények XXVIII.) Budapest, 1985. 243. 13 Nesztor orosz krónikás a magyarok Kijev melletti IX. századi elvonulása kapcsán említi „polovczok” néven a magyar honfoglaláshoz csatlakozó polovec-kunokat (mint türk népességet) in: Palócok I. szerk.:Bakó F., Eger, 1989. 66. 14 Varga Zsigmond: Az ősmagyar mitológia szumír és ural-altaji öröksége. Budapest, 1999. 197. 15 Makoldi Ágnes, Földi Péter szíves közlései, 2003. 16 Barna Gábor: Fejezetek a palóc néphitből in:Palócok IV. szerk: Bakó F. Eger, 1989. 643. 17 Balogh Lajos: A palóc nyelvjárások. in:Palócok, szerk: Bakó F. 1989. 345-377. Imre Samu: A mai magyar nyelvjárások rendszere. Budapest, 1971. Tóth Imre: Ipoly menti palóc tájszótár (MNyTK 176.szám) Budapest, 1987.

Török Gábor idevágó cikke is inkább más nyelvészeti problémákat boncol.18 Ipolyihoz fordulunk tehát, aki az egy, az ős Is-tent nevet is oldalakon keresztül19 az isz-ből vezeti le nyelvünkben – és tényleg a moldvai (etelközi) magyarok megőrizte ősi nyelvben ma is „Isztent” mondanak az északi csángók. Az iz lehet talán a káromkodásban is az Isten jelenléte – de utal a türk uralkodók, a hős ős, a kutya, farkas (keleten a Kutya csillagképben uralkodó Mars-i, isteni erő) isz-, iz tagjára is. Csak a magyar nyelv őrzi teljességében mindkét összefüggést együtt, és szakrálisan (bár káromolva: A „Kutya istenit!”). A nyelvészet eszközeit nem igen bírva, inkább viszszaadjuk a szót ebben a témában Szülejmanovnak, a másik oldalt is megmutatni: „V. V. azt mondta, hogy a legősibb indoeurópai szónak az ist (est, es, is, iz) tekinthető – „lenni”, „létezni”, „élni” jelentéssel: az indoeurópai nyelvek többségében megtalálható. Szófejtése egyenlőre nincs, számos rokonára ráakadtak, szülei ismeretlenek. …Mindazonáltal megkísérlem egybevetni az ist-et (ami lenni, élni) az élet óegyiptomi istennője: Ist nevével (i. e. II. évezred). A görögök „Iszt”nek nevezik (s hangok nincsenek a görögben). A perzsák Izisznek hívják. A melléből kisdedet tápláló Izisz istennő a keresztény Istenanya előképévé vált… Egyiptomba Izisz kultusza – úgy vélem – Elő-Ázsiából érkezik, ahol az i. e. IV–III. századtól fogva imádták az élet, a föld és a termékenység istennőjét, Isthort. Többféle szerepet töltött be, ezek közül az egyik: a Nap anyja. A karján a névtelen kisdedet hordozó kígyófejű Isthor agyagszobrocskái sajátos metaforák voltak, amelyekben három fogalom egyesült: az Anya (asszony a kisdeddel), a Föld (agyag), az istenség (kígyó). Az egyiptomi szobrászok „tökéletesítik” a kölcsönvett istennő képét – gyönyörű arcú nőnek ábrázolják. Az egykori kígyófejűségre csupán a szent alak feje köré csavarodó ureusz-kígyók emlékeztetnek. Az egyiptomi papok a „Nap anyja” változatot fogadják el, s a kisdedet istenítik föl, aki – véleményük szerint – a felkelő égitestet jelképezi. Az érthetetlenül hangzó nevet pedig igazságosan elosztják a két személy között: az első szótagot – Ist – az anyának, a másodikat pedig – Hor – a kisdednek ajándékozzák. (Később a kultusz szolgálattevői az ábrázolt témát értelmezik, s a mítoszokban megjelenik a fiú Horusz, aki az anyját fenyegető kígyókkal küzd. Horusz kultusza az i.e. I. évezredben terjed el a világon.) Az etruszkok az újjászületett Napot imádják. Bálványa a bronztükör. Számos bronztükröt találtak az ókori Ethruria területén a kisded ábrázolásával. A kisded rajza mellett csaknem mindig ott a felirat: „herkle”, azaz „Her-fiú”. A hellének a kígyókkal küzdő Her-, Heraklészt, a latinok Herkulest tisztelik. 18 Török Gábor: A XVII-XVIII. századi palóc szitkok és káromkodások. Magyar Nyelv 1969. 19 Ipolyi Arnold: Magyar mythologia. Pest, 1854. 4-5.

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM A keresztény mitologiában Georgiosz döfi le a kígyót. Önmegtagadó módon szerepel a türk eposzokban egy Georoglu, Gor-ulu nevű hős. Gyakorta válik az isten neve népnévvé. Így az ógermán Her-ul törzsi név gyanúsan hangzik. Nyilván nem véletlenül nevezték a helléneket gerkusznak (grecus). A Hor (Her) személynév az indoeurópai és türk nyelvekben köznév lesz „nap” alapjelentéssel… Az óirániban maradt fönn annak legvilágosabb bizonyítéka, hogy a mitikus nevek a kölcsönző nyelvekben köznevekké válnak. Az Ist és a Hor egyiptomi istennevekből lett: „izd” (isten), „hor” (nap)… Megláthattuk, hogy az előázsiai Szó és Jel – keresztüljutva az egyiptomi művészet kohóján – miként gazdagította az európai kultúrákat. Ám az utóbbiak maguk is közvetlenül merítettek a Két Folyó civilizációjának forrongó üstjéből. Számukra Isthor széttagolatlan neve is ismeretes volt. … A görögök nem egyszer találkoztak ezzel az istennővel. Valamikor megkapják az „isztera” (női öl, gyermekszülő szerv) terminust, más alkalommal a nyolcsugarú ábra nevét a csillagra ruházzák: „asztir”. S végül: az ősi istennő nevével határozzák meg a régmúlt fogalmát: Isztoria.”20 A palócok viszont megőrizték – ha szidják is e létet az isz-es káromkodással – mégis az Ist-enből, Iz-tenből (isteni tan-ból) való részekként élünk. E könyv kígyókultuszokról szóló fejezetében már eddig is láttuk azt a tényt, hogy mi magyarok azokhoz tartozunk, akiknek az anyaistennő-ősanya kígyós képzete nem kellett átmenjen az egyiptomi és görög szűrőn, főleg nem az ezeket majmoló Európáén, hiszen a görögök maguk számolnak be a számukra még idegen szkíta eredetmondáról – a kígyó altestű ősanyáról, Bor-is-ten-es folyóisten lányáról és Her-kulesről, akiktől a szkíták születtek, mint a legrégibb nép e földön. A Her (hor) nap, és az iz (isteni rész) fogalma együtt él tovább bennünk! Az északra szorult „mai rokon” töredéknépek nyelvében, a vogulban (is) és osztjákban (is, ishor) is a pusztai (türk) népek emléke élhet, mint kultúrájukban is!21 Mi magyarok hozzátehetjük, hogy az éltető Istenünk íz töve náluk közvetlenül maradt fenn, önállóan is a palóc kiszólásokban, de egyéb fontos formákban is. Pl. az egész országot éltető vizünk, a Duna, ma is szkíta elnevezésű. („A személy és törzsnevek mellett elemezték Skíthia területének földrajzi neveit is. Olyan folyók, mint a Don, Dnyeper, Dnyeszter napjainkig viselik a szkíták által adományozott nevüket. Ezek az elnevezések a danu ’folyó’ jelentésű szkíta szóra mennek vissza.”22 A „danura” azonban legjobban a Duna hasonlít!) De a Duna ókori neve Ister volt, és róla nevezhették el szakrális szempontból „csillagosan” kiemelt szentélyű városunkat Ister-Gámnak, azaz Eszter20

O. Szülejmanov i.m. 138-141. Niilo Valonen: A finnugor népek népművészete. (Rácz István fotóival) Budapest-Helsinki, 1978. 22 G.M. Bongard.Levin -E.A. Grantovszkij: Szkíthiától Indiáig. Budapest, 1981. 21

13

gomnak.23 Az éltető „folyó-isten” a népmeséinkben megtartatott eredeti jelentésében: a „Dunaisten keresztfia” c. mese (ahol a toronyba zárt királylány fiának a Duna-Isten lesz a keresztapja) sok meglepetést tartogatott, és őrzött meg számunkra, akik nem annyira a (h)isztoria, hanem inkább a népi hagyomány felől közelítjük meg történelmünket. A Duna pedig régen a magyar gyepűket összekötve folydogált, végig, így a nevével jelzett Isten: tulajdonképpen a „Magyarok Istene”.24 Az íz tehát valamilyen rész magyarul – és azért gondolják sokan legalábbis betegségnek, vagy rossznak (káromkodásnak is), mert nekünk az Isten: az Egy (egyedülvaló), Egész. Analógiásan: ha az egész-ség megbomlik betegek leszünk. Az Isten azonban, mint Egy-etemes elv, a középpont, az Egy-ség, s a teremtéskor a sokasodás, az Egy megbomlása, iz-ekre válása nem hozhat rosszat, s az erő kisebbedését, mert Istennek ez a tulajdonsága. Az íz tehát a káromkodásban is csak akkor rontás, ha az Egy, Egész megbontásával, a földön tehát az Egész-ség megrontásával, azaz betegséggel fenyegeti az egészségest. Ha íz-enként maradunk az Istenben egy-ek, akkor nem lehet baj, hiszen őseink során át (Íz-ten = ős tan) a teremtő részeit alkotjuk. A ten-t is megtaláljuk külön szóként a magyarban: „A ten szó a székelyek között a Marsigki-féle rovásírásos szövegben, a XV. században Isten jelentéssel bírt.”25 A mongol-török népeknél is ten-nel kezdődik nyelvükön az isten neve: Ten-gri, stb. A Ten – ha éltető részt (iz-t) ad magából (mint az egyiptomi-kisázsiai „Iziszek”, anyaistennők), megszületik a fiu, az Isten képére, az élő Isten, amit a sumér-akkád szótárban,26 sőt a hettitáknál is „istenu” alakban találjuk meg, s értjük magyarul. Az agyagtáblákon „ilu istanu” szókapcsolat állítólag „egy isten”-t jelent, de mi tudjuk már a fentiek alapján azt is, hogy az Egy egészből, a teljességből, az Isteni egységből az Ég fiaiként eredő őseink révén ízesülünk és így élünk, s országunk is Magyar-iz-tán. (Ha az Egy fogalom az éltető a Naphoz kapcsolt, akkor Hor, Her föld-léptékű – s Izisz is a Napisten anyja. Ha egyetemesebb, mint az Ég-fiai esetében, akkor talán az általunk őrzött Iz-Ten kifejezőbb, mint a türk, s a magyar Kunságban is megőrzött Tengri…27 Kuta-fejű őseink által, nyelvünk révén az Iz-Tennel ízesülünk a kiirthatatlan ebadta, kutya teremtette hitünk ismételgetése révén.) Keleti kapcsolatainkat elemezve tudjuk igazán megérteni, hogy a nyugati kereszténység miért büntette oly szigorúan a csak nálunk honos, istenkáromlásnak ítélt 23 Badinyi Jós Ferenc: Az esztergomi, istergami oroszlánok titka. (2. Kiadás) Budapest, 2000. 24 Makoldi Sándor – Pap Gábor: Dunaisten keresztfia. (Főnix Könyvek 39.) Debrecen, 2002. 25 Balás G: A székely művelődés századai. Budapest, 1987. 23. 26 Deimel, A: Akkadisch-sumerisches Gossar. Rom, 1937. 186. 27 Szülejmanov, O: Sumer és Ázsia. USA.1977. 106-126. (Alma-Ata, 1975.)

14

Dobogó

A „kiskutyás” főkötő (kutya-madár kos szarvakkal) a Sárközből: a magyar asszonyok fejéke

egyszerű kiszólásokat. S hogy miért volt szavajárása a régi magyaroknak, hogy „Eb ura fakó!” – Ballagi szótárában „nálam egy cseppel sem különb” értelemben. Nem azért tiltották, mert szidtuk az ebadtát, azt az embert, akit a régi, az „Öregisten” adott, vagy teremtett, hanem azért mert nem feledtük: sem a kutya-fajzat Atillát, sem az iz-ten tant (a palócok). A „nálam egy cseppel sem különb” szólás is büszkeségünk jele, mert elismerjük: az ebnek az ura a fakó, azaz a sárgásbarna ló – mint a dalaink lova, aki általában: fakó. („Fakó lovam a Búza, Lajta vizét megússza, Bécs várát ha nyargalja, Császár azt megsiratja!”) Ugyanis a ló hitvilágunkban táltos, pláne ha sárgás (Nap színű), de egyben a magyarsághoz rendelt véderő, a Nyilas csillagkép jelképe is. Az eb-ősökkel (Kos) rendelkezőknek tehát csak a „Fakó” az ura (Nyilas), ha egyáltalán elismeri, hogy valaki különb nála – mondja a (most megértett) kacifántos magyar kiszólás. A totemállatainknak

is vélhető jelképeknek pedig mind égi, csillagképi (zodiákusi), azaz isteni összefüggései vannak! A káromkodások tiltásának okául akik behelyettesítették a régi hit elemeit nálunk az Ördöggel (vagy bármi gonosszal), s e miatt tartották üldözendőnek, azok pl. az „Isten fáját” (mint életfát) sem tudták megváltoztatni, mert a nép egy élő növény nevébe is elrejtette a fogalmat. Nem akart Ördög-fáját emlegetni – habár az, hogy (nyugati) latin nevének az Artemisia abrotánumot adták a tudósok (mint láttuk), máris kiirtja a régit s egy „szalonképes” (antik) Isten nevére (Artemiszre) nevezi át a rutafát. A palóc öregasszonyok Dejtártól Somoskőig máig a szájukra veszik (bár óvatosan, rejtve) az ős (is) iz, Ízten nevét – bűntudat nélkül. A Halotti beszéd „ismeretlen” is-a szava így él tovább, -a birtokos raggal, nem csak a lélek, de a lelkünk is-teni eredetét adva ős tanba.

Fizessen elő a Dobogóra!

.

Állandó szerzőink: Molnár V. József, Szelestey László, Tóth Zoltán József, Tóth Ferenc, Born Gergely, Fellegi Béla, dr. Végvári József, Harangozó Imre, Bradák Károly, Grandpierre Attila, Vetráb József, és akiknek tanításait követjük: Pap Gábor, Molnár V. József és Szántai Lajos Megjelenési időpontok: február, április, június, augusztus, október, december, az adott hónap utolsó napja. Terjedelem, formátum: 36 oldal, A/4, színes borítóval Terjesztés: nemzeti könyvesboltok, magánterjesztők Előfizetési díj egy évre: 5000 Ft, ami tartalmazza a postaköltséget is. Európába: 8000 Ft, Tengeren túlra: 12000 Ft. Minden esetben kérjük tüntesse fel pontosan lakcímét! Előfizethető rózsaszín postautalványon, vagy személyesen is, Két Hollós Könyvesbolt, 1081. Budapest, Kenyérmező u. 3/a.

Bármilyen előfizetéssel kapcsolatos kérdéssel hívja a Két Hollós Könyvesboltot (299-0032).

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM

15

Szerelmes néprajz

Egy igazi könyves trouvaille! SZELESTEY LÁSZLÓ

Engedek a belső hangnak, s John Keats egyik hires ódájának soraival indítom írásom:

„Beauty is truth, truth beauty,— that is all Ye know on earth, and all ye need to know.” Vagyis, Tóth Árprád ihletett átköltésében:

„A szépség igazság, az igazság szépség, ez minden amit tudtok e földön és amit kell tudnotok.” Mintha kimondatlanul is ez munkált volna a most Karácsonyra, igazi ünnepi ajándékként kézbe vehető kötet, a Régi magyar mintakincs gondozóinak, kiadójának közös munkájában. Kezdetben a Cser Kiadó igazából a tárgyi világ bemutatására gondolt. A neves nép-

rajzkutató, Selmeczi Kovács Attila viszont – mint említi – a könnyebb utat választotta: a grafikai, rajzi anyagból kívánt válogatni. A Néprajzi Múzeum Rajz-, Festményés Nyomat-gyűjteményéből, ennek mintegy (nem tévedés!) 21 ezer darabos kollekciójára gondolva. Így fogott össze a gyűjtemény gondozójával és feldolgozójával, Tasnádi Zsuzsannával. (Nem hagyhatom szó nélkül, milyen könyvet vehetnénk most kézbe, ha a kutatók nem a könnyebb utat választják?) Reméljük, miha-

marabb erre is megkapjuk a csattanós választ! Az értő válogatás és kötetbe rendezés eredményeként, no meg a grafikus szerkesztő, Németh János ihletett munkájának köszönhetően igazi, amolyan valódi remeklésként, a néprajz szerelmeseinek szóló kötetei születhetett meg. Visszautalva John Keats soraira, a Kárpát-medence népei, lakói az évszázadok (évezredek!) során sohasem voltak híján a gyönyörű viseleteknek, a lakomák szegényebb vagy gazdagabb tárgyi kellékeinek, a házakat, a lakótereket mindig az adott időszaknak vagy éppen az ünnepi, illetve a tragikus eseményeknek megfelelően átalakított szőttesek, hímzések kollekcióinak. (Gondoljunk itt csak a házasság vagy éppen a halálozás mindig más-más szín- és formavilágot kívánó kereteire!) S amibe tényleg bele lehet szerelmesedni, a hajdani pásztortársadalom messze földön híres viseleti darabjainak vagy a különféle mívesen megmunkált kisebb nagyobb tárgyainak, eszközeinek sokaságára. (Domanovszky György már 1944-ben megjelent kis könyvében, a Magyar pásztorművészetben rögzíti, hogy olyan pásztorművészet, mint amit a Kárpát-medence állatőrzői létrehoztak, sehol, közel és távol nem ismert. Pedig hol voltunk akkor még az emlékanyag felgyűjtésétől, feldolgozásától!...) Volt tehát a könyv készítőinek, tervezőinek miből válogatni. Bizonyítván, hogy őseink ihletért sohasem mentek a szomszéd területeken élőkhöz. A bevezetőben idézett angol költővel ellentétben sem nekik, sem az örökségük igazi feldolgozóinak nem kell és nem kellett sohasem „megmerítkezni” az amúgy nagyon is művi és kitalált görög vagy római múltban. Keats-sel ellentétben a romantikus elvágyódást sem gyakorolták, sem Olaszországba, sem Görögországba. Ennél fogva maradhatott olyan egyedi és utolérhetetlen a most grafikákként és rajzokként megismerhető paraszti, pásztori világ tárgyi foglalata. Csak remélni tudjuk, hogy a kitűnő csapatmunka eredményeként, a Cser kiadó nemzetépítő vállalkozása folytatódik, s mielőbb újabb gyönyörű kiadványt, kiadványokat vehetünk kézbe. Köszönet az értékmentőknek! (A könyv kapható a Két Hollós könyvesboltban!)

16

Dobogó

Városaink és falvaink jövőjéért „Te magad légy a változás, amit látni szeretnél a világban!” Ez az írás az első lépés megtételéért született. Egy olyan ideiglenes fórum létrejöttéért, ahol a jövőnkön munkálkodó alkotók a maguk ismereteit összeadhatják, felfedezéseiket kicserélhetik. Ahol egymást ösztönözhetjük a feltétel nélküli, ugyanakkor okosan meghozott áldozathozatalra, hiszen ez a semmiből előteremthető „nullponti energia” a mindenkori legfőbb, ki nem merülő, megújuló energiaforrás. Minden energiaínséges időszakon ez a magatartásmód segít át. Mindehhez tudati változásra is szükség van. Az épüléshez, a felépüléshez a tudatunkban előbb terveket készítünk, s csak ezután visz rá bennünket a megvalósításra a lélek. Ez az írás tehát a tudati változásokért, s az azt követő cselekvésekért született.

GRÁTZ ANTAL Falvaink sorvadnak. Városaink pedig, az állami újraelosztásban egymással versengve, önmaguk növelésében látják fejlődésük zálogát. A települések szintjén ez mindenki harca mindenki ellen, a „minél nagyobbat markolni” gyakorlata egy zártnak tekintett rendszerből, a közös kalapból. A nagyvárosok esetében ez egyfajta előremenekülési stratégia, ami azonban hosszútávon nem vezethet megoldáshoz, hiszen a javak egyre nagyobb koncentrálásával, a problémák, a feszültségek is egyre nőnek: nagy pozitív töltéshez, törvényszerűen és elkerülhetetlenül, nagy negatívum járul. Civilizációnk hivatalos kereteit egy olyan intézményrendszer működteti, ami leginkább egy piramis alakzatban felépülő szivattyúrendszerhez hasonlítható. Vagyis az anyagi javak áramlása és újraelosztása nem az élő szervezet vérkeringéséhez hasonló, nem szerves, hanem döntő jellegét tekintve egyirányú: a szervetlen kristályok elvén épülő piramishoz hasonló. Csúcsán és felsőbb szintjein a birtoklók vékony rétegéhez képest a felhalmozott anyagi értékek mennyisége rendellenesen és aránytalanul nagy, míg a piramis alsó szintjein nem marad más, a nagyvárosi szleng őszinteségével stílszerűen szólva: csak a szívás. Ez a piramisrendszer nem áll meg az országhatárnál, azon túlnő, és mint tudjuk, mára egész bolygónkat, az egész Földet behálózza. Ezért az a bizonyos közös kalap nem tekinthető zártnak, hiszen rajta az államadósságnak nevezett szivattyúzás mára már tekintélyes lyukat ütött, sőt az adósságspirál következtében ez a szívólyuk látszólag megállíthatatlanul, napról napra növekszik. A szivattyú működését, vagyis a nyomáskülönbséget, a mesterségesen fenntartott, aránytalanul nagy óradíj különbség biztosítja, mégpedig gyarmatosítók és gyarmatok között, illetve az „elit”- és a szolgáltató, (kiszolgáltatott) foglalkozások között, a nagykereske-

delem és a pénzgyárak (bankok) egyeduralmán keresztül. A fennálló problémák okát azonban nem lehet csupán a kamatrabszolgaság intézményének eltörlésével megszüntetni. A gond ennél mélyebben gyökerezik. Hogy ezt megértsük, fel kell göngyölítenünk kultúra és civilizáció viszonyát, illetve születésük körülményeit.

Hol kezdődött? Kezdetben volt a kultúra, vagyis a műveltség, ami nem más, mint ember és ember, illetve ember és teremtett világ közötti folyamatos, személyes és szeretetteljes viszony. Itt a hangsúly a folyamatos, személyes és szeretetteljes viszonyon van… Azaz egyik sem nélkülözhető. A műveltség tehát az emberséghez, mint folyamatosan ápolt viszonyrendszerhez kötődik, nem pedig valamely társadalom technikai szintjéhez. Így te-

Civilizációnk egyik emblematikus csúcsterméke: a felhőkarcoló

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM hát egy sivatagi busman lehet műveltebb, mint az őt földjéről elűző és azon gyémántbányát nyitó, magát a sors által kiválasztottnak és felsőbbrendűnek tartó civilizált kereskedő. Mikor torzul el ez a viszony, mikor gazosodik el a műveltség? Úgy véljük akkor, ha megszűnik a személyes ismeretség és a minőségi idővel megáldott kapcsolattartás, rajta keresztül pedig a szeretetgyakorlás. Ezt az emberi gyarlóság, (félelem, sérelem, irigység) is kiiktathatja, azonban a személyes kapcsolattartásnak fizikai, mennyiségi korlátai is vannak. Az ókori görögök úgy tartották, hogy Phília, a barátság istennője, másik nevén „tízezer bőrű gyermek”, – a tízezernél nagyobb lélekszámú városokból eltávozik. Ez ugye érthető, hiszen nemhogy tíz-, de talán hat-hétezernél nagyobb lakosú városban is már képtelenek vagyunk mindenkivel személyes kapcsolatot fenntartani. A városok növekedése és túlnépesedése folytán így a kapcsolattartásnak új, addig nem tapasztalt formája is kialakul: az intézményes, más néven hivatali rendszer, ahol is már nem a szellemi vezető vagy vezetőréteg tart közvetlen kapcsolatot a közösség ügyes-bajos dolgai ügyében hozzáforduló egy-egy tagjával, hanem egy e célra létrehozott, közbeiktatott apparátus. A változás drámai lehetett, talán ahhoz hasonlítható, mintha egy bővülő családban a gyermekek többé már nem fordulhatnának közvetlenül szüleikhez, hanem csak írásos kérvényben, akkor is csak dadusokon keresztül. E változásokkal a kultúra, a műveltség azonban nem tűnik el, csupán visszaszorul. Fölötte pedig kialakul egy új rendszer, amit úgy hívunk, hogy civilizáció. Ez véleményünk szerint tehát első közelítésben a túlnépesedő városok, városállamok megjelenéséhez köthető. A nem termelő, egyre bővülő intézmény- és hivatalnokrendszer egyre több javadalom elvonást igényel a társadalomtól, ezért a civilizáció mindig polarizál: szervetlen típusú társadalmi piramisának tetejét az elit, az új vezetés, alját pedig a hatékonyabb termelés érdekében a közösségükből, kultúrájukból kiszakított rabszolgák és proletárok foglalják el. A civilizáció tehát hármas rétegződésű: közepébe a megmaradt személyes és amennyire „telik”, többé-kevésbé szeretetteljes kapcsolatok rendszere, a kultúra van bezárva. Hangsúlyozzuk: egy piramisszerű szervetlen, kristályforma prizmába. Hogy fentieket könnyebben átérezzük, még egy további képpel szeretnénk élni. Az emberi kapcsolatokat, viszonyokat nyugodtan maghoz is hasonlíthatjuk, hiszen emberségünk magját a másik emberhez való viszonyulás, magatartás határozza meg. Vannak emberi kapcsolatok, amelyek nem igényelnek intézményes védettséget, ilyen például a barátság. Más kapcsolatok viszont, mint a családalapítás, hogy gyümölcsük beérjen, törvényes védettséget igényelnek, éppen a társadalom érdekében. Legalábbis a mi égövünkön. Ez a szükséges törvényes védőburok olyan, mint egyes gyümölcsök magján a csonthéj. A törvények intézménye tehát a szerves felépítésű társadalmakban is

17

Státusszimbólum is: aki ide feljutott, nemcsak ideiglenesen, az könnyen érezheti úgy, hogy magasabb szinten áll és él a többi embernél, pedig ..

jelen van, de nem afölött, hanem abba szokásokként, hagyományként, kultúraként integrálódva. A kultúra tehát nagyon jól megvan civilizáció nélkül, de civilizáció sosincs meg kultúra nélkül. Persze hogy nem, hiszen abból él! Gondoljuk csak meg! Ha megszűnne az emberek közötti szeretetteljes és becsületes kapcsolatrendszer, akárcsak a munkavégzés és a munkaviszonyok terén, azaz ha mindenki mindenkit átverne, civilizációnk az alkalmazott kényszer ellenére azonnal, de azonnal összeomlana! Ezért minden piramis-rendszerű társadalom „elit”-jének elemi érdeke, hogy az állampolgárokról való törődés látszatát, a maga médiáin keresztül fenntartsa és polgárait az anyagi jólét mézesmadzagjával a láthatatlan szivatytyúrendszer működtetésében való részvételre sarkallja. A civilizációs média tehát hazugságra és látszatra épít, és tévhiteket generál. Lássunk ezekből egynéhányat. Tévhitek: Az egyik ilyen tévhit a fejlődés hamis mítosza, miszerint az emberiség fejlődése a primitív, szőrös embertől a csillagok között röpködő Homo intergalakticusig húzódik. Buktatókkal ugyan, de lényegileg emelkedő pályán. Ez a lineáris, vagy vonalmenti fejlődés. Lényegi sajátossága, hogy középponttal nem rendelkezik! E szűklátókörű szemlélet – ma már nyugodtan nevezhetjük annak,– a fejlődést természetesen csak anyagi szinten, vagyis csak a látszatvilágban tudja mérni. Holott bölcsebb volna az emberiség fejlődését az emberi egyedfejlődéssel párhuzamba hozni. Az egyén testileg ugyanis csak egy bizonyos határig növekszik, attól fogva viszont, amint a kifejezés is mutatja, fejlődése szellemi és lelki szinten kell, hogy tovább gyarapodjon. Ellenkező esetben sejtjeinek növekedését úgy hívják: rákos daganat. Mivel a társadalom testiségének a gazdaság felel meg, a folytonos gazdasági növekedést zászlójára tűző társadalom a Föld nevű élő szervezet, élő lény szempontjából rákos szövetnek tekinthető. Helyesebb lenne tehát a fejlődést inkább egy spirálnak tekinteni, mely a ciklikus, vagy kanyarodó idővel a nemzedékek léptékében, azaz hosszabb

18

Dobogó

távon is számol, hiszen a ciklikus idő kisebb egységekben az egyén életében és mindennapjainkban is jelen van. E spirál középpontjába, tengelyébe pedig az oly törékeny élet szentsége, védendő, esendő mivolta kell, hogy álljon. A másik hamis mítosz az előzőhöz kötődik, ez pedig az emberré válásnak a történelem és a régészet ködébe vesző, egyszeri, hamis mozzanata. Mintha egy új számítógépnek a piac evolúcióján történő megjelenésekor, annak rendeltetésszerű működéséhez elég lenne csupán a számítógép, de szoftver, azaz rajta futó program nélkül! Az Ember, így, nagy kezdőbetűvel, korunk technikai nyelvén szólva egy olyan számítógép működéséhez hasonlítható, melyben a test a számítógép, a rajta futó program pedig a neveltetés során elsajátított emberséges viselkedés. Ha ez a program a biológiai testben nem fut, a szó szűkebb értelmében nem nevezhetjük magunkat embernek, csupán a tápláléklánc csúcsragadozó főemlősének. A bensőnkben futó program pedig, ami bennünket az állatvilágtól

... valójában egy halott világban él. A fényképen első látásra egy nekropolisz, sírváros látszik, s csak később vesszük észre, hogy egy nagyváros. Vagy éppen a fordítottja az igazság?"

megkülönböztet, nem a munkavégzés, nem is a gondolkozás, hanem a törődés, a másokért, akár az ellenségeinkért is meghozott feltétel nélküli szeretet, önkéntes áldozathozatal és ingyenkegyelem.(1) És itt nem lehet engedményeket tenni, mert ez az a program, ami a Föld működésével kompatibilis. A rend, a törvény mellett, az élet örökítéséért, folytonosságáért felelős kétkomponensű „ragasztónak” ez a másik öszszetevője. Ennek hiánya az életet veszélyezteti, és ha hagyjuk, hosszú távon el is törli. Civilizációnk éppen efelé tart, igen „kiváló eredményekkel”. A harmadik tévhit, ami „embertől emberig szalad”, a paradicsomi állapot elvesztésének szükségszerűsége. Eszerint a tudás tiltott fájáról való gyümölcs leszakítása törvényszerűen vezetett és vezet ma is a boldog-

ság elvesztéséhez. Ez önmagában igaz is. Viszont féligazság, éppen ezért hazug és félrevezető. A tudás fája ugyanis az összes többitől eltérően mutáns tenyészet, s éppen szeretetnélkülisége folytán tiltott, hiszen ha másképp nem, lelkünk mélyén mindnyájan tudjuk, hogy tudást szeretet nélkül alkalmazni tilos! A valódi szeretet tehát olyan halmaz, olyan „fa”, mely a tudást is tartalmazza, vagyis a kellő ismereteket nem nélkülözheti.(2) Példának okáért, egy gyermek, hiába véli szeretni Húsvétkor kapott nyulacskáját , ha nem ismeri szükségleteit, az előbb vagy utóbb felfordulhat. A jól termő fa tehát gyümölcséről ismerszik meg, s ez pedig a szeretettel alkalmazott tudás fája.

További adalékok civilizációnk látleletéhez – Az a bizonyos csonthéj, mely az emberi kapcsolatokat védő intézményeket jelenti, korunkra rendellenesen megvastagodott. Olyannyira, hogy a természetes emberi kapcsolatok és viszonyok a társadalom látható felszínén nemhogy nem virágoznak, hanem a héjat sem tudják áttörni. Elég, ha csak a politikára, a médiára, vagy a szórakoztató- és reklámiparra gondolunk. – A rendellenesen megvastagodott intézményi rendszer rendellenes függőségi viszonyokat teremtett. „Hála” a zömében városi és nagyvárosi életformának, élelmiszer- és ivóvízellátásunk, csakúgy mint energiaellátásunk, már rég nem önellátó, hanem a magán és az állami szféra összefonódásából létrejött nagykereskedelem érdekeitől függ. A tapasztalatok szerint ez az érdek a profit és extraprofit hajszolása, mindenáron. A társadalom részére tartalékokat nem képez, ezért az rendkívül sebezhetővé válik. – A függőséggel együtt jár a tehetetlenség. Nemcsak a helyzeti, hanem a mozgási is. Nem véletlenül hasonlítják tehát civilizációnk tehetetlenségét a Titanichoz. – Minden civilizáció elvonással működik. Ez azt jelenti, hogy ha ma valahol egy felhőkarcolót vagy bármilyen más csúcstechnikát építenek, mellette egy vérből, könnyből, emberi tragédiákból álló virtuális szakadék is épül. Hasonló árat fizettünk a technikai fejlődésért, a gépesítésért, és ennek kíméletlen tempójáért is. Emberek százmillióinak tönkretételébe került. Az egy helyre sűrített tőkét és javakat valahonnan el kellett vonni. – Civilizációnknak a maga növekedéséhez, a piramisjáték fenntartásához gyarmatokra van szüksége, – mint például az Európai Unió kiterjesztése, vagy legutóbb az adósságoktól mentes Líbia meghódítása, – de mivel Földünk ebből a szempontból zárt rendszernek tekinthető, ez törvényszerűen a rendszer bedőléséhez vezet. – Fenti törvényszerűség talán nem annyira az anyagi erőforrások korlátolt volta és az emberiség lélekszáma növekedésének ellentmondásából következik, hiszen valószínűleg mindkettőre volna megoldás, hanem inkább a közgazdaság ún. Gresham-törvényéből. Ez az

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM 1500-as évek Angliájának pénzemberéhez, Lord Greshamhez, a londoni tőzsde megalapítójához fűződik, aki szerint: „Ha egy országban ugyanabban az időben kétféle pénz van forgalomban, törvényszerű, hogy a rosszabb kiszorítja a jót.” Azaz ha egy adott társadalomban a hamisított pénz is legális és forgalomképes, akkor a kisebb ellenállás miatt nyilván az fog elterjedni. Viszont ha a „pénz” szót az előbbi törvényben az „értékmérő” szóra cseréljük, akkor az már az általános erkölcsi értékekre is vonatkozik. A közteherviselés alóli kibújás, hiába tiltott és törvényileg büntetett a piramisrendszer alsóbb rétegeiben, ha fent megengedett, sőt elvárt magatartás, az felülről haladva elterjed.(1) A közmondás ezt így tömöríti: „Fejétől bűzlik a hal.” E fertőzés okán kapta civilizációnk a találó szifilizáció nevet. Az evangéliumok pedig a kétféle értékmérő, a „nekem szabad, de neked ott lent nem!” kettős mérce következményeiről így tudósítanak: „Minden önmagával meghasonlott ország elpusztul és ház házra omlik.”, – A fertőzés hiánybetegséggel is párosul. A mellérendelés visszaszorul, és rovására az alá-fölé rendelés, vagyis az „is-is” szemlélet rovására a „vagy-vagy” kizárólagossága válik meghatározóvá. Visszaszorul a mi-tudat az én-tudattal szemben, vagyis a többség a maga szekerét tolja csak. A közösségért hozott áldozathozatal nevetségessé válik. A minőség is visszaszorul, és a mennyiségre kerül a hangsúly; sokaság helyett tömegek, emberhez méltó munkaviszonyok helyett puszta munkahelyteremtés szerepelnek; nem minősé-

19

gi, hanem fogyasztói szempontok szerinti tömegtermelés, és így tovább. A birtoklás sokunk számára fontosabbá vált, mint az embertársainkkal való jó viszonyok. Mindezek összesítve a bal agyfélteke szerepének egyeduralkodóvá válását jelentik. Ez hosszútávon végzetes lehet. – Ma a munkavállalók jelentős hányada hivatalokban dolgozik, állása van, ahol is a törvények, rendeletek, szabályok betartatásával és alkalmazásával foglalkozik, még ha azok természet- és társadalomellenesek, akkor is. A valóság ugyanis mindig összetettebb, mint ahogy ezt a szabályozások lekövetni igyekeznek, már amennyire igyekeznek. Nyelvünk kifejezőereje és a valóság itt is összecseng, hiszen akinek állása van, az nem a változással járó folyamatokban, hanem egzisztenciáját féltve, az állás kockázatmentes megtartásában érdekelt. Tehát aminek haladnia, folynia kellene, az áll. Ez a rendszer helyzeti tehetetlensége. Vagyis az emberek ügyes-bajos dolgai már nem a maguk természetes medrében folynak, hanem a problémák felgyülemléséig és gátszakadásáig, – pangó állóvízhez hasonlóan – különféle gátak mögött halmozódnak; az alkotó, teremtő, megújító erők pedig a levegőhiányos közegben fuldokolnak. Ennek eredményét a városépítészetben is tetten érhetjük. Ugyanis a városi turizmus célpontjai paradox módon nem az ezernyi szabályzóval létrehozott modern városnegyedek, – ezek sosem fognak világörökségi listára kerülni, – hanem a természetes építőanyagokból sokszor spontán módon épített óvárosok. – A civilizációs történetírás és történelemtanítás a maga természetéből kifolyólag csak a lineáris időt és csak az anyagi, technikai fejlődést ismeri. Csak a felszínről, a héjról tudósít, a mag kevésbé látványos, de annál értékesebb és nélkülözhetetlen megnyilvánulásait állandóan a héjhoz próbálja felzárkóztatni. A héj szemszögéből ez érthető, hiszen a kultúra minden moccanása a piramis gyarapításától, a termeléstől, a szivattyúrendszer működésétől von el értékes perceket és erőket. Éppen ezért a mellérendelő magyar mentalitás (Szent Korona jogrendje), a gyarmati hódításban részt nem vevő magyarság és a magyar történelem áldozatos megnyilvánulásai mindig is szálka marad a héj szemében, és minden eszközzel igyekszik a piramisrendszerbe kényszeríteni és deformálni. (Lásd a török, az osztrák, német, majd szovjet megszállást, köztük Trianont, legutóbb pedig az EU-s csatlakoztatást.) Ez az „integrálás”, mint látható, részben sikerrel járt. A műveltségnek, vagyis a szeretetteljes viszonyoknak egyik jól ismert Az örömhír viszont az, hogy csak részSZeNTképe, azaz magas SZiNTű leképeződése, Jóna József pásztor faragásán. A ben. A magyar társadalom magja, mind-egy mellérendelő, "is-is" mottójú emberi hozzáállások, azaz a "mi"-tudat közén jelenik meg a tagolt teljesség, a Jézus Krisztushoz rendelt, őt megidéző keresztes mibe kerül, még mindig Emberként próbál dicsfény, ma használatos kifejezéssel az isteni energia. Így van közünk egymáshoz. meg élni és viselkedni.

20

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM Mit tehetünk?

A történelem megannyi leckéje szerint a civilizációt a kultúráról, konkolyt a búzától erőszakkal leválasztani nem lehet. Azt a búzamag sínyli meg. A piramis csúcsát amúgy is csak lecserélni lehet, eltávolítani eddig sosem sikerült. Nem is érdemes. Majd eltűnik magától, mint ahogy a tél kristályvilága, jégpáncélja is eltűnik, mikor annak eljön az ideje. Addig viszont a mag a hó és a csonthéj alatt megerősödik. Az a dolga. Nem időnek előtte kitörni, hanem önmagára találni, önnön értékeire és erejére ébredni. Reformálni sem érdemes azonban ezt a – nem értünk, hanem belőlünk élő – (piramis)rendszert. Ugyanis ha a rosszat javítjuk, vagy a rosszat tesszük jól, abból csak még nagyobb rossz lesz. Ha viszont a jót tesszük, – s itt mi most ez alatt az emberi viszonyok szeretetteljes javítását értjük, – akkor a jóból, még ha kevésbé jól is tesszük, jó keletkezik.(3) Az egyéni hatósugarunkon belüli személyes kapcsolatok javulásának óriási a kisugárzása, annak ellenére, hogy hiányzik mellőle a média, hogy az szinte csak a katasztrófákat és a természetestől eltérő devianciákat harsogja és sugallja. A társadalmi jólétet, köznyelven a boldogságot, az állam bácsitól elvárnunk, nekünk magyaroknak, ma, merő illúzió volna. Hiába változna meg az államforma, a keret, ha benne a tartalom, a személyek sokasága nem javul. Megfelelő formához megfelelő tartalom dukál. A javítást tehát önmagunkon kell kezdeni, a sors majd az illő formát, külső keretet is megadja hozzá. Ha nem a „tél” ellen lázongunk, hanem a télben, az „itt és most” birodalmában a személyes hatósugarunkban élőkkel törődünk, akkor egyszer csak azt vesszük észre, hogy a tavasz és a boldogság – egyelőre belülről, de – beköszönt. Ha ismeretekkel bíró, valódi szeretetre törekszünk, – s ezt tanulni kell, ehhez változni kell, – akkor az idő nekünk dolgozik. Akkor nem maradunk le semmiről. Ugyanis az időnek csak a vetülete lineáris. Maga az idő egésze ciklikus, visszatérő, de legalábbis ilyen természetű is. Ezért történik meg, hogy a tékozló fiú, előbb vagy utóbb, hazatér. Végezetre a közösségi hatósugárban megtehető lépések maradtak. Az első lépések az élhetőbb városokért és falvakért Hosszútávon tarthatatlan az a szűklátókörű szemlélet, amely a (nagy)várost csupán önmagában, a vonzáskörzetébe tartozó települések nélkül igyekszik fejleszteni. A lakosság lélekszáma, tehát a mennyiségi mutató alapján járó újraelosztási rendszer a városokat a lélekszám növelésére késztetik. Azonban a városok mennyiségi gyarapodása a bennük élhető élet minőségének rovására megy. Minden, a nagyvárosi élet kényelmét, minőségét, és vonzóbbá tételét szolgáló lépés egyúttal a városlakók ellen is irányul. Az érmének ugyanis fonákja is van, a pozitívhoz szükségszerűen negatív is társul. Gondoljunk csak például a reggeli és délutáni csúcsforgalmakra és közlekedési

dugókra. A nagyvárosok nemcsak a kényelem és a javak gyorsabb elérhetőségének terepei, hanem szünet nélküli stresszforrások is.(5) A javak koncentrálása tehát a gondokat is sűríti. Ráadásul a pénzforrások nagyobbrészt ma már nem tartós értékrendbe ágyazva, hanem tiszavirág életű divatoknak hódolva válnak javakká, például épületekké. Így ez az épületállomány az aktuális divat múltával értékcsökkent lesz. (Ez a helyzet például Pécsett is fennáll, a Mecsekoldalra az utóbbi években felkúszott lakóépületek zöménél.) Ma a magyar lakosság nagyobb hányada városokban él. Azonban nem szerves fejlődés eredményeképpen, hanem az 50-es, 60-as, 70-es évek faluromboló politikája következtében. Az egykor szinte önellátó falusi lakosság ellehetetlenítve a városokba menekült, és a munkaerő-sorozatvetőnek csúfolt panelházak lakója lett. Ez azt is jelenti, hogy mára Magyarország többségi lakossága olyan függő helyzetben éli mindennapjait, ahol is energia-ellátását, ideértve a fűtést is, továbbá ivóvíz- és élelmiszerellátását központosított szolgáltató rendszerek adják. Tehát tulajdon életéhez a legszükségesebbeket már nem maga termeli, hanem a kereskedelemben veszi. E gépezetként üzemelő, magántulajdonban lévő központosított szolgáltatások, – melyek a piramis szivattyúrendszerének részegységei – bármilyen zavarra, homokszemre fokozottan érzékenyek, s ez a tőlük függő emberek sokaságára nézve nem lehet közömbös. Ez stratégiai kérdés. A stratégiai válasz tehát kettős. Egyrészt szükséges a rákos daganatként túlburjánzó nagyvárosok lakosságának csökkentése, mint láttuk, éppen a városok érdekében. E csökkentés természetesen csak ösztönző módszerekkel történhet, s ezzel már meg is adtuk a válasz másik felét: a vidéki létet, a vidékre történő

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM kitelepülést kell hosszú távú ösztönzésekkel vonzóvá tenni. A piramisrendszer alsó rétegei, gyarmatai kimerülésével nyilvánvalóan a magasabban lévő rétegek, országok fognak még jobban gyarmatosodni, tehát a válaszlépés előbb vagy utóbb elkerülhetetlenné válik. E válaszlépéshez, vagy lépésekhez, jelenleg úgy gondoljuk, az intézményi döntéshozók leleményességére és személyes bátorságára is szükség van. Ez az ő személyes hatókörük. Kérdés, hogy jelenlegi gyarmati létünkben meg tudjuk-e, meg merjük-e fogalmazni gondjainkat, a megfogalmazódó kérdéseket a közös válasz reményében szét merjük-e osztani, (nemcsak a terheket a növekvő adók formájában), merünk-e együttgondolkodni? A küzdelem az életért, annak magyarul beszélő folytonosságáért, az energiaforrások körül zajlik. A központi hatalmat, a központi energiatermelést és elosztást merjük-e szétosztani és csökkenteni az alternatív energiaforrások, pl. a vákuumenergia,vagy nullponti előállításának legalizálásával és támogatásával, vagy a feltalálók részéről azok áldozatkész nyilvánosságra hozatalával? A központi hatalom legutóbbi önkorlátozó csökkentése az igazságos Mátyás királyhoz fűződik. A piramisrendszer akkori európai térhódítását tapasztalva, előrelátó módon a köznemesség részére olyan hatalmat és mozgásteret adott, hogy az századokon keresztül biztosította a részleges ellenállást és önállóságot a Habsburgok önkényével szemben. Ennek is köszönhető, hogy mi ma itt ezen az istenáldotta nyelven, magyarul beszélhetünk, hogy egyáltalán élünk. Energiaforrásaink azonban nemcsak a fizikai síkra korlátozódnak. A nevükön nevezett dolgok és folyama-

21

tok is hatalmas energiákat szabadíthatnak fel. Ez azonban nem azonos a puszta jólértesültséggel, az informáltsággal. Az emberi erőfeszítések legfőbb mozgatórugói a kellő értelemmel és látóképességgel bíró tudat és a lelkesült lélek. Ezt az „is-is” állapotot, ezt a „mi-tudat”-ot nevezi nyelvünk átszellemült léleknek. Válsághelyzeteken mindig „ő” vezet át bennünket. Ma a magyar társadalom többsége számára válsághelyzet van. A piramisnak egyre nagyobb a nyomása, héjrendszerén pedig az áttörés, - a számok törvénye és a formállogika szerint, - ma, lehetetlennek tűnik. Azonban mi itt, a magban, képesek vagyunk-e csöndben, szeretettel, pártatlanul magunkra és egymásra találni, képesek vagyunk-e a valódi, hosszútávú értékeket felismerni, megbecsülni, és továbbadni? Tudunk-e önként, ellentételezés nélkül áldozatot hozni? A télnek burkát, csontdermesztő hidegét ugyanis csak egyvalami: a rajtunk keresztül megszülető Emberség, az áldozathozatal és ingyenkegyelem heve töri át. Hivatkozások: Pap Gábor: Mag hó alatt Hintalan László János: Teljesség, kiesés, hazatalálás Agócs Józsefnek, a Soproni Faipari Egyetem tanárának örökérvényű megállapításai E. T. Hall: Rejtett dimenziók

Fizessen elő a Dobogóra! Hisszük, valljuk, hogy csak a nemzet emlékezetében élő tudás mentheti meg hosszú távon hazánkat a világ számára. Ezért mi csak olyan kutatókat engedünk megszólalni, akiknek tudását megkérdőjelezhetetlennek tartjuk. Nálunk nem fog „sok apró színes hírt“, olvasni, annál inkább tanulmányokat, tényeken alapuló kutatásokat múltunkról, hagyományainkról.

Állandó szerzőink: Molnár V. József, Szelestey László, Tóth Zoltán József, Tóth Ferenc, Born Gergely, Fellegi Béla, dr. Végvári József, Harangozó Imre, Bradák Károly, Grandpierre Attila, Vetráb József, és akiknek tanításait követjük: Pap Gábor, Molnár V. József és Szántai Lajos Megjelenési időpontok: február, április, június, augusztus, október, december, az adott hónap utolsó napja. Terjedelem, formátum: 36 oldal, A/4, színes borítóval Terjesztés: nemzeti könyvesboltok, magánterjesztők Előfizetési díj — 5 éve változatlanul! — egy évre: 5000 Ft, postaköltséggel együtt!. Európába: 8000 Ft, Tengeren túlra: 12000 Ft. Minden esetben kérjük tüntesse fel pontosan lakcímét! Előfizethető rózsaszín postautalványon, vagy személyesen is, Két Hollós Könyvesbolt, 1081. Budapest, Kenyérmező u. 3/a. telefon: 299-0032

22

Dobogó A PELÉ-EFFEKTUS ÉS EGY DÁTUM, AVAGY: ELVAN A GYEREK, HA JÁTSZIK?

MIKLÓSVÖLGYI JÁNOST nem ezekért az írásaiért kezdtem becsülni. Évek óta figyelemmel kísérem mûvészi pályafutását. Dzsungelben kell lépésről lépésre utat vágnia magának, és ő teszi ezt dicséretre méltó kitartással, lankadatlan buzgalommal. Ünnep közeledtén újra meg újra felkeresi a művészet szentélyét, hogy ott méltó körűlmények között találkozhasson Teremtőjével, de helyette csak kufárokra lel. Csodálkozzunk, hogy ő is, mint Mestere, felkapja a korbácsot? BECSÜLÉSEMET mégis inkább művészi teljesítményével vívta ki, mint alább következő – egyébként indokolt, sőt szellemes –- filippikáival. És még valami: áldozatos életviteléveI. Ugyanakkor elméleti munkássága is figyelemre méltó. Neki köszönhetjük, hogy ráismerhettünk: a Keresztút stációi nem csupán az Ember Fiának egyszeri, történetileg szigorúan meghatározott időben zajló eseménysorát tagolták az Ő 33. életévében, hanem mindannyiunk életében megjelennek. Hiszen, ha nem is nagy kezdőbetűkkel, de mi is ember fiai vagyunk. Sőt, az emberiség sorsának alakulásában, kűlönösen pedig a művelődés egyetemes történetében ugyancsak kimutathatók ezek a stációk. De térjünk vissza a felemelt korbácshoz. Tény, hogy a kufárok ma is ott nyüzsögnek a művészet templomában. Csakhogy: érdemes velük hadakozni? Karinthy Frigyes (A kergék képkiállítása), Hans Sedlmayr (A közép elvesztése, A modem művészet bálványai), Tom Wolfe (Kandírozott mandarinzselészínű áramvonal) után lehet-e még újat, megszívlelendőt mondani ebben a témakörben? Nos, ha igen, akkor ezt ma már csak gyakorló művész engedheti meg magának. Aki letett már annyi értékes művet az asztalunkra, hogy hitele van a szavának akkor is, ha megemeli a hangját. Miklósvölgyi János ilyen művész. Ami pedig az „érdemes? nem érdemes?” kérdést illeti: Jézus is pontosan tudta, hogy amint kiteszi a lábát a templomból, a kufárok nyomban visszaszivárognak, mégsem találta hiábavalónak felemelni a korbácsot... NO ÉS MIT KERES a brazil csodacsatár ebben a gondolatmenetben? Elmondom. Talán az utolsó nyilvános szereplése volt, amely emblematikus alakzatként, hosszú távra szóló tanulságot sugározva emelkedett ki a szemem előtt. Ha jól emlékszem, világbajnokság döntőjét játszották akkor. A játékidő nagy részében mintha a pályán sem lett volna. Igaz, minden mozdulatára hárman-négyen vigyáztak az ellenfél játékosai közül. Aztán egyszer csak labdát kapott... – Itt indul a történetünk. Szinte még át se vehette, máris ráestek az őrzői. Ö pedig cselezett-cselezett, de nem a kapu, hanem a partvonal felé. Mire odaért volna, a másik csapatnak már legalább a fele a nyakán lógott. Mi pedig dohogtunk a képernyő előtt: mit villog itt, ahelyett, hogy a kapura törne? És mikor már minden ellenséges hadmozdulat egyes-egyedül az ő személyére irányult, egyetlen elegáns mozdulattal a kapu elé ívelte a labdát. Ahol legalább ketten-hárman várták a saját játékosai közül, és már csak azt kellett eldönteniük, hogy melyikük juttassa a hálóba a labdát. Mert mind fedezetlenek voltak. A szóban forgó dátum pedig 1905. Három jeles esemény is indokolja ideemelését. Hogy már a kortársak is sejtették, nem mindennapi lesz a hozadéka, arra szolgáljon bizonyságul az orosz Valerij Brjuszov „Az új, 1905-ös esztendőhöz” című versének néhány sora.

"Hallgass ma, Gőgös Ész! Ez órán a Legfőbb Bíró mér-latol! A világszínpad dobogóján hazárdjátékba kezd a kor." (Kardos László fordítása)

ÉS LŐN. A három esemény közül az első: az orosz forradalom, minden további, „kommunista" jelzővel megtisztelt rémség nyitánya. A második: Einstein színre lépése, a speciális relativitáselméletnek mint korunk szentírásának, belőle táplálkozó egyéb szentírások forrásának közzététele. A harmadik: Matisse Zöld sugaras nő című festményévei útjára indul a fauvizmus, a vadak mozgalma, későbbi, egyre „vadabb” avantgárd újítások prototípusa és inspirálója. Mi köti össze ezt a három eseményt az évszámon kívül? Az, hogy mind a három, melyik-melyik a maga módján, a pálya szélére csalta a kor értelmiségének legjavát, és ezáltal fedezetlenül maradt a legsötétebb emberellenes erők teljes támadósora. Ezek az igen jól képzett káderek pedig nem szoktak kihagyni helyzeteket. Az első esemény a társadalomtudományok elitjét paralizálta, a második a természettudományokét, a harmadik a művészetekét. Az emberiség természetes immunrendszerét ezáltal sikerűlt egy csapásra és kis híján végzetesen hatástalanítani. Hogyan történhetett meg ez? Úgy, hogy a közeg elő volt készítve. Végjátékban vagyunk. Az igazság bizonyíthatóságra cserélődött le, a tudást a jólértesültség váltotta fel, a tényeket a hírek helyettesítik. Ilyen közegben éppen a művészet mentesülne a devalválódástól? Vagy csodálkozzunk, netán háborodjunk fel azon, hogy művészeti alkotások rangját sem az értékük, mint felismerhető tény határozza meg, hanem a felőlük terjesztett hír? Amely beszélő viszonyban sincs a tényekkel?

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM

23

A korbácsot mégis érdemes volt felemelni. Csakhogy... a tüneteket jó számba venni, ámde ami szükséges, az nem biztos, hogy elégséges is. Ha a jelenségvilág mögé, mélyebbre, a jelenhez képest pedig messzebbre kívánunk látni, mindenesetre nem árt megszívlelni József Attila 1937-ben fogalmazott intelmét. "Más költők – mi gondom ezekkel? Mocskolván magukat szegyig, koholt képekkel és szeszekkel mímeljen mámort mindegyik. Én túllépek e mai kocsmán, az értelemig és tovább! Szabad ésszel nem adom ocsmány módon a szolga ostobát." És bizakodjunk vele együtt: "Én mondom: Még nem nagy az ember. De képzeli, hát szertelen. Kisérje két szülője szemmel: a szellem és a szerelem!" (Ars poetica) Emlékeztetőül: József Attila is 1905-ben született. PAP GÁBOR

A modernizmus degenerációja avagy kanszag és szentségtörés

Egy hamis mítosz alkonya

VALAMIKOR a kilencvenes évek elején bátyámmal és egy festő barátommal ellátogattunk a Műcsamokba, hogy ott megtekintsünk egy kiállítást. A szó klasszikus értelmében vett tárlatról azonban installációk és performance-ok lévén szó sem lehetett, de kuriózumértékkel még akkor is bírt (legalábbis számomra), ha tisztában voltam is vele, hogy napjaink kiállításainak jelentős hányada az efféle mutatványokra alapozva próbálja mondandóját a nagyérdemű felé közvetíteni. Ha azonban ez így van, akkor joggal kérdezheti bárki, miben is rejlik mégis kuriózumértéke? Válaszom egyszerű: túl azon, hogy mérhetetlenül szánalmasnak és erőltetettnek tartom, ha valami foszlányaiban művészre emlékeztető alfaj értelmetlen és üres megnyilvánulásait a művészet bőrébe akarja erőltetni, gyakran derülök jót az ügyefogyott önigazolási kísérleteken (a „mű” lélektanának permanens megmagyarázási kényszerén) is. Nos, e kísérletek – mikor alapvetően és gyökerében értelmetlen dolgok, kiötlőjük „használati utasításaival” az értelemre próbálnak hatást gyakorolni, ez, akárhonnan is vizsgálom a dolgot – kuriózumértékkel bír. Persze hosszú oldalakon át tudnám indokolni véleményem, miszerint az efféle fatális kisiklásai a művészetnek (mint absztrakt, performance és installáció) döntő mértékben miért alkalmatlanok arra, hogy a magas kultúrában akár az epizodista szerepköréig is eljussanak, egy kis adalékkal mégis szolgálhatok e felvetésemet alátámasztandó, méghozzá egy olyan aprócs-

ka életképpel, melynek résztvevői, sőt alakítói is voltunk a kilencvenes évek elején, ott a Műcsarnokban, bátyámmal és egy festő barátommal. Valami „csodálatos” elme (vélhetően olyan, ki művésznek aposztrofálta tenmagát) gondolt egyet, és mikor már azt érezte, hogy a tehetség annyira feszíti elméjét, hogy az tovább nem maradhat érzékeny lelkében, kitalálta, hogy video-installációt készít, és ezzel fogja korszakalkotó meglátásait a Műcsarnokba látogatók intellektuális elvárásai felé szórni, hisz a magasröptű gondolatokra mindig fogékony elit megérdemli, hogy a géniusz kinyilatkoztatásairól első kézből értesüljön. Mit neki Leonardo és Van Eyck, Vermeer és Monet, mit neki vászon és festék, ecset és festőszer, videó kell ide, meg installáció, performance, meg happening, hogy lássa az egész világ, nem úgy mennek ám a dolgok, hogy dohos, elavult és idejétmúlt eszközökkel járat juk le magunkat és „megmodernült” művészetünket. Beléptünk hát a Műcsarnok impozáns kapuján, majd sorra hagytuk el a remekbe szabott műkincseket: egy ketrecbe zárt, döglött, kopasztott csirkét, egy falra felszerelt, sehova nem vezető faajtót, televízió-képernyőket, melyekből kissé tébolyodott hangon, furcsa mozgáskultúrával rendelkező emberek rángásra emlékeztető táncjátéka köszönt vissza, vagyis summázva a dolgot; – olyan érzete támadt a közönséges honpolgárnak, mintha nem is a Műcsarnok, hanem egy elmeszanatórium kórtermeiben bóklászna, ahol az esti terápia és a csicsika előtt a rehabilitálandók egy kis

24

Dobogó

kézműves foglalkozáson vettek részt, és hát istenem – ennyi sikeredett, ennyire futotta a képességeikből. Csakhogy akadt egy kis probléma. A közönség javarésze sokatmondó (de legalább is sokat sejtető) arckifejezéssel szemlélte az „eseményeket”, valahogy úgy, mintha valamiféle megvilágosító erővel ható, szuggesztív kinyilatkoztatást érzékelnének az éter hullámain. Kapaszkodjunk hát fel az éter hullámaira mi magunk is – gondoltuk –, és szinte szempillantás alatt kristályosodott ki bennünk az ötlet, hogy mi módon tudnánk igazolni az itt látható rémképek degenerációját a közönség jelentős részének tudatában. A történet lényege a következő: az egyik teremben video-installációt tártak a nagyérdemű elé, a szokásos zörejek és összefüggéstelen képsorok „speciális effektusaival” megjelenítve. A legalább négy darab tvképernyőt egy korlát választotta el a nézőknek fenntartott tértől, és a vörös bársonypadlózat is arra engedett következtetni, hogy a műalkotás tere legalább anynyira emelkedett közeg a szemlélődők rendelkezésére álló térrel szemben, mint amennyivel emelkedettebb tér volt a május elsejei felvonulásokon a tribün ornamentikája a Dózsa György út közönséges macskakő burkolatával szemben. S bár nekünk nem adatott meg az az irigylésre méltó kiváltság, hogy a nép zseniális vezéreihez hasonlóan Volga limuzinokkal érkezzünk a tett („az installáció”) színhelyére, de mutatványunk szórakoztató hatása némileg kárpótolt az eltékozolt élvezetekért. Kivártuk hát a megfelelő pillanatot, mikor egyetlen teremtett lélek sem tartózkodott a képernyők előtt, s egy gyors mozdulattal átmásztunk a korláton, s szempillantás alatt hanyatt feküdtünk a padlózaton. Elgondolásunknak egyetlen értelme az volt, hogy semminek ne legyen értelme, amit ott csinálni fogunk, ha belépnek a „műértők”. Nem is kellett sokáig várni az első áldozatra, aki meglátván minket, természetesen abban a tudatban volt, hogy az alkotásnak mi is szerves részei vagyunk. Halk vezényszóra – úgy, hogy rajtunk kívül senki ne hallja – előbb megemeltük jobb kezünket. Aztán a balt. Ezt a jobb, majd a bal láb lendítése követte. Ezt így folytattuk teljesen véletlenszerű ritmikával egészen addig, amíg már szép számú nézőközönség figyelte „installációnkat”. Mi ugyan tudtuk jól, hogy az egész vegytiszta marhaság, ám a felbolydult tekintetű „műértők” láthatóan érteni vélték a nem létező üzenetet. Gesztusaik is erre utaltak: a mélyen ráncolt szemöldökök, az ölbe tett kézen fekvő másik kéz, mely sokatmondóan sodorgatta a mérsékelten ápolt szakállkát, a nagy meglátások hírnökeiként tálalták és láttatták tevékenységünket. Ám fájdalom: az intellektuális varázslat csakhamar ébresztőt fújt a ki tudja milyen szellemi síkokra elkalandozott tudós közegnek, amikor talán már a küszöbön álló katarzis előtt néhány másodperccel egyszer csak felálltunk az installációnknak meleg talajt biztosító bíborszínű padlóról, és átugorva a kiállítás profán hétköznapi terét az installáció transzcendens közegétől elválasztó korláton egész

egyszerűen kisétáltunk a „kórterem” ajtaján, és hazafelé vettük az irányt. Hogy áhított publikumunkban tudatosult-e, hogy úgy jártak, mint az a bizonyos valami, melyet egy laza mozdulattal szoktak áthajítani a palánkon, abban már korántsem vagyok biztos, hiszen tőlük, akik vélhetően Hermann Nietsch disznófekáliába mártott feszületén, valamint az ehhez hasonló színvonalú szellemi táplálékon erősítették szürkeállományuk kondícióját, az ilyenfajta felismerés talán nem várható el. Felvetésünk: azonban – miszerint mindenféle agyalágyult dolgot el lehet művészet címén adni egy megfelelő közegben – jól mérhető hatásfokkal igazolódott. Az IGAZI PROBLÉMA mégsem ez. Ami ennél sokkal riasztóbb, az az a hozzáállás (nevezzük: álintellektuális póznak), amelyet az absztrakt propagandistáinak mindahány képviselőinél tapasztalhatunk. Miről is van szó valójában? Egy olyan indokolatlanul kioktató hangnemről, melyet többek a napokban tapasztaltak egy televíziós interjú kapcsán. Az installációk és a videó mint „művészeti ág” egyik prominensét kérdezte a riporter, hogy mégis mi lehet az oka annak az értetlenségnek, mely gyakran megnyilvánul a befogadó közeg részéről az installációkkal, valamint a szoborként funkcionálni hivatott döglött, kopasztott csirkékkel szemben. A neve elhallgatását ugyan nem kérő, de jelentéktelensége miatt mégis megkapó asszony művész (aki egyébként Magyarország egyetlen képzőművészeti egyetemének egyik vezető tanára), hezitálás nélkül kijelentette, hogy természetesen a néző iskolázatlansága. Nos, a helyzet a következő: az „iskolázatlan” nézőnél (akit valamilyen érthetetlen rögeszme által egy Rubens-festmény jobban képes lekötni, mint Warhol műtárgyként istenített rozsdás konzervdobozai) létezik még egy alacsonyabb rendű kategória: a túlképzett dilettáns is. Van egy mondás, miszerint a hülyeségnél csak az a kiábrándítóbb, ha szorgalommal párosul. Ha viszont a szorgalmas hülyének még hivatástudata is van, nos, akkor úgy vélem, az maga az ember tragédiája. Az ember tragédiája, mert banális és olcsó érveit megdönthetetlen etalonként éli meg, aminek egyenes ági következménye lesz a néző iskolázatlanságát firtató magatartásforma. Mert egy dolgot semmiképpen nem lenne szabad figyelmen kívül hagynunk: az esetlegesen fennálló „iskolázatlanságnak” csupán egyetlen következménye lehet, mégpedig az, hogy az adott néző nem tudja megmagyarázni, hogy amit lát, számára miért érthetetlen. De magának az értelmetlenségnek a ténye ettől még aligha vitatható. Az, hogy a látottakat nem tudja művészettörténeti kontextusban megvizsgálni, még nem írja felül a rozsdás konzervdoboznak mint műalkotásnak súlytalanságát, viszont ha tudat alatt is, de felveti a betegség félreérthetetlen szindrómáját. UGYANAKKOR MINDEN száz és minden ezer évben megváltozik világunk, melynek mindig voltak és lesz-

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM nek is beteg korszakai. A kiutat pedig nem az jeleti, hogy beteggé tesszük a művészetet is, hanem az, hogy megpróbáljuk egészségessé alakítani a valóságot. Beteg volt a Mediciek Itáliája, mégis Sziklás Madonnák és La primaverák születtek. Ha azonban ma az installációk egy eminense, tegyük fel, józan pillanatában a fent említett vagy ahhoz hasonló karakterű remekművek elé járulna, és valóban szemtől szembe, mintegy kézzelfogható közelségbe kerülne az emberi szellem diadalával, félő, hogy akut depresszív állapotba sodródna, miután összevetné saját és az előtte kikristályosodó géniusz munkásságát. Szörnyű lehet ugyanis a felismerés, hogy amiben hitt, sőt még markáns képviselője is volt, az az igazán nagy és fajsúlyos művek árnyékában nem egyéb, mint közönséges selejt. Közönséges selejtet próbálnak hát művészet címén ránk sózni, vélhetőleg úgy, hogy jelentéktelenségükről még csak a leghalványabb sejtéseik sincsenek. Tragédiájuk egyik alapvető oka, hogy felültek annak a fatális rögeszmének, miszerint a művészetnek olyanná kell válnia, mint a világ, hisz csak így lehet hiteles. Csakhogy nem a művészetnek kell olyanná lennie, mint a világ, hanem a világot kell hasonlóvá tenni a művészethez, vagyis szükséges alapvetően igazságkeresővé alakítani. Ennek minden ellenkező előjelű felvetése nem egyéb, mint ördögi praktika. Ha ugyanis nemcsak az élet és annak meghatározó elemei, de a művészet is torzzá válik, akkor a művészet ezáltal nem tesz mást, mint egész egyszerűen hitelesíti, mintegy legalizálja a torz értékeket azáltal, hogy magára ölti nemcsak a torzulás eszközeit, de sajátos „személyiségjegyeit” is. Ez pedig azon egyszerű oknál fogva megengedhetetlen, mert a művészetnek alapvetően nem csupán az életet, vagy annak egyes elemeit, hanem mindenekelőtt magát az igazságot kell tükröznie. Ám, ha mindezek ellenére a művészet mégis deformálttá – torzzá – válik, akkor akár bevallottan, akár látensen, de azt az érzetet kelti, azt az üzenetet sugallja, hogy az igazságkeresés, tehát maga az igazság is torz. Ebben az értelemben, mind az absztrakt, mind a videó, mind az installáció képtelen megfelelni a művészet alapvető funkciójának, hisz eszközei és a művészetről alkotott legelemibb elképzelései szervilisen táplálkoznak egy amorf és deformált értékrendből. Ez az alapvető sajátosság pedig olyan feloldhatatlanul ellentmondásos helyzetet szül, amelyet leginkább az egyes alkotások üzeneteinek magyarázatánál érhetünk tetten. Furcsa paradoxon ugyanis, hogy ameddig egy rozsdás vasból készült, ájult öntudatlansággal mozgó kinetikus térplasztikánál is tendenciózusan képesek a makró és mikrokozmosz (tehát a két világ) transzcendens szintézisének evidenciáját hirdetni, addig lenyomataikban a konkrét formák elvesztésévei és az anyag determinisztikus jelenlétével mégis a d’holbachi mechanikus materializmus (a mozgás és az anyag kizárólagosságára épülő) minden felsőbb minőséget tagadó világképe sejlik fel. Művészetük paranoid volta tehát (mint az Michel Journiac: „A vér ideogrammája” című, injekciós

25

tükből, vérből és papírból készült munkáján is tetten érhető) leginkább abban nyilvánul meg, hogy úgy próbálják egy magasabb minőségű anyagtalan világ jelenlétét megragadni, hogy ahhoz eszközként (még ha tudat alatt is) olyan filozófiai gyökerekhez nyúlnak, melyek alapvetően tagadják egy ilyen minőség jelenlétének és sorsformáló „akaratának” lehetőségét. Ez a lappangó paranoid állapot (mely aztán gyakran torkollik frusztrációt kiváltó tehetetlenségbe) természetszerűen idéz elő olyan (azóta szállóigévé vált) kijelentéseket részükről, amelyet Warhol tett, vagy Rodcsenko gondolt néhány évtizeddel ezelőtt. „A művészet halott” – mondták, gondolták ezek a jóemberek, kik abban a rögeszmés tévhitben sínylődtek, hogy ők maguk művészek, miközben talán nem illik kijelenteni, vagy eddig nem merték kimondani, de semmi egyébről nem volt szó velük kapcsolatban, mint arról, hogy egész egyszerűen jó volt a sajtójuk. Én azonban úgy vélem, hogy ideje lenne már végre felébredni, és nem elhinni, hogy csak a média által tálalt hírek és szenzációk léteznek, és ideje lenne már végre a művészeknek is kijózanodniuk, mert nagyon úgy fest a dolog, hogy a valóságtól egyre távolabb kerülnek, s ostoba elmével nem veszik észre már azt sem a fene nagy gondolati szabadságukban, hogy amikor egy zsírral bekent széket állítanak ki egy bemutatóteremben, akkor az nem a befelé nézés utolsó stádiuma, és nem is az egyént egy szűrnaturális szoborral helyettesítő vízió (mint ahogyan azt Joseph Beuys hirdette), hanem – túl azon, hogy komplett elmebaj – a legolcsóbb közönségesség áttranszformált képjele is egyben, amelyen gyermekként, tiszta fejjel még jót derültünk valamennyien. S jót derülnek mindazok, kik felnőtté érvén képesek voltak megőrizni eredendő tisztánlátásukat, így megérezvén, hogy a közönségesség voltaképpen nem egyéb, mint a krematóriumba lökött tisztánlátás elszenesedett üledéke, melynek bélyege az egyszerűség homlokára van felnyálazva, s viszonyítási alapként működő funkciója igazából semmi más, mint menekülés a gondolkodás igénye és az érvek méltósága elől, vagyis az ábrázoló művészet síkjára átültetett „jelenléte” sokkal inkább szól az értelem beszűkítéséről és blokkolásáról, mint fajsúlyos kérdések felvetéséről és megválaszolásáról. Én természetesen nem azt mondom, hogy máglyára mindazokkal, kik a fekáliát a hajukra kenve hőzöngenek „értékképviseletről” (vélhetőleg a középkorban sem ez lett volna a sorsuk, hisz a félkegyelműeket akkor sem bántották), még csak azt sem mondom, hogy fel kell rajtuk háborodni – hisz felháborodásunk létezésük talaja –, csupán annyit kérek, hogy tudomást se vegyünk róluk, hisz a falu bolondját sem illendő megalázni. Ha ugyanis érdektelenségünk mintegy tapinthatóvá válik, hiába próbálnak tíz körömmel kapaszkodni a művészet sziklájába, mert – ha még fogást találnak is rajta – az irdatlan kőtömeg így is, úgy is zuhanni fog.

26

Dobogó

MIELŐTT AZONBAN e kijózanító zuhanás bekövetkezne, talán hasznos lehet, ha felismerjük, hogy abban a korban, amelyben Einstein okos volt, Ady pedig intelligens, a festő képet festett, a szobrász pedig szobrot faragott. Ma viszont szemtanúi vagyunk egy olyan kornak, ahol okos a telefon és intelligens a mosópor, amiből természetszerűen következik, hogy napjainkban a nő művész bugyiban turkál, a szobrász pedig csirkét kopaszt. Ez a túlképzett dilettánsok, vagyis a hobbiművészek kora. A hobbiművészeké, kik amorf eszközökhöz nyúlnak, hisz azzal nem kell megragadniuk az embert. Nem kell szembesülniük az emberrel, önmagukkal, és valódi önmaguk tükrében fájó tehetségtelenségükkel. Ezért művészet létrehozása helyett ideológiát gyártanak. Mindent megmagyaráznak, indokolni, ha úgy tetszik, hitelesíteni akarják önmagukat. Nem hangsúlyozhatom tehát elégszer, hogy ahol a tehetség elfogy, ahol a tettek meghaladják a képességet, ott ideológia születik. Milyen érdekes, hogy Raffaello vagy Rubens a vonások tökéletes azonosságával is ábrázolni tudta a szellemet, de abból ideológiát mégsem gyártott. Milyen érdekes, hogy Csontváry cédrusa tanít és magyaráz, a zsíros szék kiötlője pedig magyarázkodik. Milyen érdekes, hogy évezredeken keresztül az alkotások, napjainkban pedig csak az „alkotók” beszélnek, lenyomataik ugyanakkor elnémultak. A jelenlegi művésztársadalom döntő többségébe – ezekbe a szánalmas, kiégett bohócokba – tehát beszorult a szó, hisz teljesen elvesztették már érzéküket a finomhangolásra, elvesztették bizalmukat önmagukkal szemben, ezért művészetük labilis, hitehagyott, vagyis jellemzően XX. századi. Bizonytalanul tapogatják le a valóságot, felszínes lendületük mögött szorongás és toporgás húzódik, ezért eszköztáruk is mindinkább az anyag prioritását tükrözi. A művészetre oly sokáig jellemző könnyedség, felszabadultság és légiesség immár a múlté, ami természetesen nem is csoda, hisz likvidálták élményvilágukból a teremtés csodáit, kiselejtezték az emberit. Ezek után persze joggal adódik a kérdés: mégis miben bíznak? Miben bíznak akkor, mikor egyre inkább felerősödnek a számonkérő hangok: „hová lett az ember”? És hová lett a felelősségtudat, mely az értéket hivatott tolmácsolni? Hová lett a művészet, mely galaxisokon túl fogant, de az ember lelkében született? Hová lett a művészet, mely valóságos vágyakat megfogalmazva, elhozta a vágyak valóságát? Nos, szomorú ugyan, de amilyenné lett az ember, olyanná vált nemcsak az élete, de a művészete is. Döntse el mindenki maga, hogy amikor a kijózanító tükör szerepét betöltő alkotások elé járul, mennyire biztató az onnan visszaköszönő tükörképe? Milyen tekintetet lát a disznóürűlékbe mártott feszületben tükröződni? És legyen elég bátor ahhoz is, hogy egymás mellé teszi Leonardo „Szent Annáját” és a zsíros széket, vagy Csontváry cédrusát és a habszivacsból készült hamburgerszobrot. Ez kérem vicc! Erre nincs magyarázat!

A MÜVÉSZET BOLYGÓ, mely az ember szíve körül kering, de ha méltatlanná tesszük az embert, akkor a bolygó – tehát a művészet – letér pályájáról és összeomlik, akár egy haldokló csillag. Ennek a krónikus állapotnak vagyunk ma szemtanúi, amikor századunk alkotásai nem világképet, hanem csupán kórképet képesek felmutatni, mert művészeink java része még mindig képtelen felfogni, hogy ami nem Istenből indul és nem Istenhez tér meg, az az esetek döntő többségében nem egyéb, mint közönséges hordalék. Én hiszek benne – igen, hiszem –, hogy ha észhez tér a művészeti közélet, akkor a minimálra és minőségazonos mutációira mint rossz álomra fog emlékezni. Kihevertünk már két világégést és az ostobaság meganynyi torzult rémuralmát, olcsó zsíros székek és bugyiban turkáló nőművészek már csak nem foghatnak ki rajtunk. Hogy ez így legyen, tisztában vagyok vele, hogy el kell engedni a leláncolt festészet béklyóit, és le kell bontani egy hamis mítoszt, a New York-i iskola, az informel, a pop-art, a kinetizmus, vagy akár a minimal mítoszát. Ennek pedig egyetlen járható útja van, – a festészet. Vissza kell térni a festészethez, a teremtett világot kell másolni egy olyan korban, mikor ez tulajdonképpen szentségtörésnek számít, a teremtett világot kell másolni akkor is, mikor a festészet fel nem szentelt papjai egyebet sem böfögnek ki magukból, csak azt, hogy másolni felszínes, banális, közönséges és olcsó. Át kell alakítani a világot – szól „megváltó” fohászuk –, csakhogy az igazság az, hogy a valóság az önmaga a valóság, át nem alakítható, újra nem rendezhető. Minden ez irányú kísérlet deformált valóságot, vagyis amorf torzszüleményeket eredményezett. A teremtett világ tökéletes; egy tökéletes rendszer, egy tökéletes mű! Csak azt másolva juthat bárki is a tökéletesség közelébe, hiszen, ha nem a valóságot használjuk alapul, akkor csakhamar kicsúszik a lábunk alól a teremtett világ talaja, és helyébe egy kreált „valóság” költözik. Az viszont már deformált lesz, az viszont már idióta lesz, hisz az ember alapvető törvényeket felrúgván, a saját képére próbálja formálni azt. Csakhogy nem ártana már végre tudomásul vennünk, hogy nem a természetet kell az ember képére, hanem az embert kell a természet képére formálni, vagyis muszáj végre visszahelyezni abba a közegbe, ahonnan beteg módon, súlyosan megtévesztett emberek kiszakították. Félreértés azonban ne essék, – ez nem egy romantikus rousseau-i analógia, hanem egy elodázhatatlan regenerációs folyamat kezdeti lépése. TISZTÁBAN VAGYOK ugyanakkor azzal is, hogy mindaz, amit a festészetről vallok, tökéletesen érthetetlen a fent említett irányvonalak képviselőinek szellemi hagyatékából táplálkozók számára, hisz a XX. századi művészettörténet vizsgálatának más kontextusba való helyezése egész egyszerűen lehetetlen azok számára, kik világéletükben a szellem elalvásának és elpárolgásának állapotát hirdették. Nem az ébredés, nem a felismerés, nem a feltámadás emberei ők. A

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM

Günter Brus: Transzfúzió, 1965

jövő tekintetét sem birtokolják. Ahol otthon vannak, az az egysíkúság, vagyis az örök ma állapota. Gombás falfelületre, saras tájra, vagy hófödte mezőre emlékeztető alkotásaik is nagyszerű visszfényei szellemi otthonuknak, azt az állapotot, azt a nihilt tükrözik, ahonnan gondolataik érkeztek. S mint ahogyan Malevics fehér alapon fehér négyzete tökéletes képi reflex erre az állapotra, úgy a betonnal festők gombás falfelületre emlékeztető vásznai pedig művészi minőségükbe engednek bepillantást nyerni, vagyis a gombával való minőségazonos lenyomataik egyértelműen jelzik, hogy csakúgy, mint a gombák, ők maguk is egyszerűek, primitívek és szaporák. Erről azonban természetesen aligha tehetnek, hiszen egyetlen fázis szülöttei ők, egyetlen fázisé – az elalvásé, melynek közegében és légterében egész generációk nevelkedtek és szociali-

Szobor...

27

zálódtak. Ezért hát azon se csodálkozhatunk, hogy számukra csupán ez az életszerű mozgástere gondolkodásuknak, aminek következtében az is világosan érthető, hogy miért is szül heves ellenreakciót részükről, ha valaki az „elalvás mítoszán” túllépve az ébredés, a feltámadás misztériumát kezdi ábrázolni. Aki ugyanis egész életét a hófödte mezőkön, vagy saras utakon élte, értetlenül fog állni az ezer színben pompázó virágos rétek látványa előtt, és mintegy reflexszerűen löki ki magából annak minden megnyilatkozási formáját, hisz a virágok ébredésének elengedhetetlen feltétele a hó olvadása és a sár felszáradása. Fél, hogy akár a hó elolvad, fél, hogy akár a sár felszárad. Amikor tehát a valóságból egy bolydult álomképbe költözvén hevesen tiltakozik minden ellen, mely ismét a teremtést, tehát az egyetlen valóságot tükrözné, akkor tulajdonképpen nem tesz mást, mint az utolsó leheletéig küzd saját életéért. S bár ez a valahol mégiscsak tiszteletreméltó küzdelem maradéktalanul kompenzálható, tudomásul kell venni, hogy az örök körforgás bölcs akaratából kifolyólag a tradíciókkal szemben tiszteletet tanúsító festészet lesz az a markáns erő, mely végül is acélozott akarattal és mézédes szívvel fog háborút és békét hirdetni mindazokkal szemben, kik művészként meghatározva magukat, kivetették élményvilágukból a művészet esszenciáját; az emberit. Ezért hát talajként használva „művészetüket'”, belőlük fog kibontakozni az ébredés és a feltámadás festészete, ők pedig nem tehetnek mást, mint engedelmeskedve a festészet akaratának, elolvadnak, mint a hó, felszáradnak, mint tavaszi mezőn a sár. A visszaszámlálás már elkezdődött, csak még nem tudnak róla... Részlet a szerző: „A modernizmus degenrációja – avagy kanszag és szentségtörés” című könyvéből. Kairosz 2009. Következő számunkban folytatjuk!)

...és ez is szobor

28

Dobogó

Miként lett a pártus galvánelemből bagdadi? MARTON VERONIKA Néhány éve egy neves újságírónővel beszélgettem a közel-keleti népek műveltségéről, műszaki ismereteiről, továbbá a Kr. e. II-I. évszázadból való un. bagdadi galvánelemről. Megjegyezte, hírértéke nincs, mindenki hallott-olvasott róla; tele voltak vele az újságok. Ám egyik sem közölte, hogy az elemet a magyarság nemzetalkotói, a pártus lovasnép különféle fémtárgyak aranyozására használta.

1. A Pártus Birodalom (Kr.e. 247-Kr.u. 228)

Kr. e. 247-től Kr.u. 228-ig az Iráni-fennsíkon és a környező területeken a szkítafajú pártus nép Rómával dicsőségben és nagyságban vetekedő birodalmat igazgatott. A pártusok békeidőben hatalmas épített városokban éltek, az ellenség közeledtének hírére öltöttek fegyvert, kaptak lóra, védték a hazájukat és a népüket. A Birodalmuk fennállásának 475 éve alatt egyszer, Kr. e. 37-ben a Ventidius vezette római seregtől szenvedtek vereséget, amit belső vetélkedés miatt a római hadvezetés nem használt ki. Minden más támadást viszszavertek és győztek. A bukásukat belső árulás okozta. Pártus lovas

Elterjedt hiedelem, hogy az ókori népek nem használták, nem ismerték a korunkban már mindennapos elektromos energia áldásait. Aladdin csodalámpáját, az egyiptomi fáraók lámpáit, az ókori galvánelemet és a sok más műszaki berendezést az emberi fantázia szüleményeként az álmok és a mesék birodalmába sorolták. Holott a mintájukra készített modellek mindegyike működött. Wilhelm König, a bagdadi Nemzeti Múzeum igazgatója (1932-1938) visszaemlékezésében1 beszámolt a legérdekesebb ásatásairól. 1936-ban az iraki fővárostól 25 kmre levő Khujut Rabu’a vidék egyik dombjából kiásott pártus település egyik házának leletei közt 18 cm magas, ismeretlen rendelPártus galvánelem (W. König nyomán tetésű sárgásfehér aszfalttal teli vázaformájú edénykerült elő. A beleágyazott 9x2,6 cm-es rézhenger alját ráforrasztott rézlemez zárta le. A rézhengert aszfalttal rögzítették az edény nyakához. A hengerben levő vasrúd erősen korrodeálódott, minden bizonnyal valami maró folyadék lehetett benne.2 Wilhelm König és a munkatársai a helyszínen megállapították, hogy a pártus korból való galvánelemet

Szkíta aranyozott ezüsttál

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM találtak. Megerősítésül kiderült, hogy aszfalt dugó az 1930-as években a bagdadi ezüstmívesek hasonló elelektrolit járással ezüstözték vasrúd és aranyozták a fémtárgyakat. A német régészek két párrézhenger tus nagyváros, Szeaszfalt leukia és Ktesziphon feltárásakor számos réz zárólap agyagedény hasonló, rézhengerrel és vasbetéttel ellátott agyagedényt A pártus galvánelem szerkezeti raja találtak, sőt a későbbi szasszanida-perzsa rétegből is előkerült jónéhány. A Pergmon Múzeumban anélkül, hogy szakember megvizsgálta volna a leleteket „kultikus tárgy” feliratú címkével ellátva a többi megmagyarázhatatlan eredetű és rendeltetésű tárgyak közé kerültek a raktárba. Wilhelm König nem tudott beletörődni a leletek ilyetén mellőzésébe, és a kollégáitól megszerezte a hasonló szeleukiai és a ktésziphoni agyagedényekről készített fényképeket. Megvizsgálván, arra a következtetésre jutott, hogy a pártus nagyvárosokban talált ismeretlen rendeltetésű agyagtárgyak pontosan ugyanolyanok, mint amilyet ő talált Bagdad mellett. Eszerint a felfedezőnek tartott Luigi Galvani (1737-1798), az olasz orvos és természetbúvár előtt kétezer évvel Párthiában már tisztában voltak az elektrolízis vegyi folyamatával. Hosszú évtizedekig a König felfedezte pártus galvánelem sem került szóba. Mígnem 1978-ban egy német vegyész-kutatócsoport muzeológusokkal egyetemben az eredeti „készüléket” modellezte. A titokzatos edény a valóságban is tökéletes galvánelemnek bizonyult. A cella lényege, hogy a szigetelő agyagedényben levő rézhenger katódként, a benne a sav elektrolitként ionokat áramoltat a vasrúd-anódhoz, és elektromos áram keletkezik. Próbaképpen egy pártus városból, Hatrából előkerült szobrocska másolatát próbálták arannyal galvanizálni. Sikerült. Némi problémát jelentett az elektrolit, az áram előállításához szükséges savas oldat megválasztása. A kísérlethez nem ecetet, nem citromsavat, hanem keleten mind a mai napig rendelkezésre álló a frissen kipréselt szőlőlevet használták. Az ókori szerkezet pontos mintájára készített modell működött. A rézhenger, a vasrúd és a savas szőlőlé 0,5 volt feszültséget gerjesztett. Ez értéket korszerű mérőkészülék kimutatta. Miután az eredményről egy rövid híradásban beszámoltak, az ókori galvánelem csodája bejárta a világot. Azóta bizonyítottan a Pártus Birodalom területéről legalább 1000 db hasonló „készülék” került elő. 1978 óta több kutatócsoport3 vizsgálta, modellezte az „agyagedény-készülékeket”, mert többek között még mindig dróthuzal

29

nem világos, miképp tudták a korabeli mesterek a nyersaranyat a galvanizáló eljáráshoz szükséges aranynyá változtatni. Továbbá mely műveltség fedezte fel ez eljárást, és hozta létre az egyszerű, de hatásosan működő szerkezetet. Az első híradások pontosak és tárgyilagosak voltak: A galvánelem ókori elődjét a Pártus Birodalom városaiban használták. A leletek túlnyomó többsége a pártusokhoz, kisebb részük az utódállamhoz, a szasszanida perzsákhoz kötődik. Ennek ellenére beindult a tények megváltoztatását szorgalmazó gépezet. 1985-86-ban megszólaltak az ellenzők. 1. Minden bizonnyal nem a pártusok voltak a mesteri galvanizálás feltalálásának, előállításának úttörői és csak részesei voltak egy néhány évszázaddal korábban élt „kultúrnép”, a babiloniak dicsőségének.4 E kijelentés azt sugallja, hogy egy szkítafajú lovasnépnek, nevezetesen a pártusnak nem lehettek galvanizáló szakemberei. S ha már voltak, és alkalmazták az eljárást, akkor bizonyára csak egy „nagy szemita néptől, a babilonitól” vehették át, tanulták el. Csakhogy a mintegy 1000 ókori galvánelem egyike sem az ókori Babilonia területéről, vagyis a babiloninak tartott ásatási rétegekből került elő. Arról nem is szólva, hogy a pártusok viszonylag későn hódították meg Babilont, (ahol megtanulhatták volna az aranyos Aranyozott ezüst ivókürt (Párthia) ilyetén eljárását,) ám előtte már jóval korábban galvanizáltak. Ettől még természetesen átvehették, de bizonyára nem Babiloniából. Szóba jöhetne Kína, hiszen a Selyemút onnan vezetett a Pártus Birodalmon keresztül Európába, Rómába. Minden bizonnyal Baktria, esetlen a a turáni Chorezm, a Kaspi-tenger és az Aral-tó vidéke. Az ott feltárt kurgánok szinte ontották az aranyozottezüstözött tárgyakat. Ennek a bizonyítása bizonyára elmarad, hiszen akkor aztán végérvényesen egy szkítafajú népnek kellene tulajdonítani a világraszóló felfedezést, amit Európa csak a XVIII. században Galvani „felfedezése” után ismert meg. A tárgyak rendeltetését tagadók közt voltak, kik gyermekjátéknak, mások kultikus tárgynak tartották. 2. A frankfurti Hoechst AG Központi Laboratóriumának vezető vegyésze kijelentette, az ókori galvánelemek nem azok, aminek látszódnak. A legmeghökkentőbb megjegyzése az volt, hogy a „pártusok, bár potenciális ‘elemeket’ hoztak létre, mindenesetre anélkül, hogy ezt akarták vagy tudták volna.” A vegyészek ér-

30

Dobogó

telmezése szerint ez agyagtárgyak sajnos csak a szennyeződés és sérülés elleni védő-tartályul szolgáltak. A bennük levő bronz- és vasbeleket, betéteket egyáltalán nem elektródaként, hanem okkult renAranyozott szkíta ezüst érme (Baktria) deltetésű tisztító varázslásra használták.5 Vajon komolyan gondolta a vegyészdoktor, hogy a korabeli szakember-papok nem is akarták létrehozni az elemeket, és fogalmuk sem volt, mit hoztak létre, mire használják. Ám azok valahogy mégiscsak létrejöttek, s kiválóan működtek. A teljes tagadás nem jött be, hiszen az évek során komoly szakemberek korszerű vizsgálatokkal bizonyították be az elemek működőképességét és aranyozásra stb. való felhasználását. Ám volt még egy utolsó lehetőség, az elnevezés. 1936-ban, a felfedezéskor Wilhelm König, osztrák régész még teljesen egyértelműen pártus eredetűnek tartotta, s „pártus elektromos elemnek” nevezte el. Némely korabeli múzeumi tanulmány is így említi. Ám a zsurnalisztika felkapta a „bagdadi” elnevezést, s be-

Marton Veronika új könyve! VILÁGKATASZTRÓFÁK - HAJH, DE BŰNEINK MIATT A Földünkön időről-időre pusztító kataklizmák következménye egy-egy műveltség, világkorszak vége, pusztulása, ám a túlélők élniakarása egy új világ kibontakozását eredményezi. Feltehetően jelenleg is ily történések részesei vagyunk, hisz a világot sújtó természeti csapások igencsak megszaporodtak. Az ember ezeket elkerülendő keresi, kutatja, vajon, mi okozza a természeti csapásokat. Megdönthetetlen bizonyítékokra nemigen lel, ám a Földben, a régészeti leletekben, a régvolt eseményekről szóló legendákban, mítoszokban, benne rejlik a válasz. Lefejtve róluk a mesebeli burkot, előbukkan a valós történet, s nemegyszer a bármikor megismétlődhető katasztrófát kiváltó ok. Jelen munka a szerző „A káldeai teremtés-mítosz” c. folytatásaként a legutóbbi vízözönig bezárólag mutatja be a teremtett és az anyaszülte ember életének folyását. Néhány ókori szerző (Sanchoniathon, Bérósszosz, Manethón) megmaradt műve és más források (Szent Biblia, ékiratos vízözön-történetek, néphagyományok) alapján a tíz vízözönelőtti ősatyára, illetve korra leosztva összegzi az emberiség történetét. A szakirodalom nemigen foglalkozik vele, csak tudomásul veszi az őskirályok rendkívül magas életkorát. E munka feltárja, mi okozhatta, minek köszönhető a vízözönelőtti nemzedékek több tízezer éves uralkodási ideje. A vízözönelőtti ősatyák, ősnemzedékek beszélő neveinek jelentéséből kitűnik, hogy egy-egy ős felbukkanása korszakváltást jelentett. Az emberiség fejlődése nem volt sem folyamatos, sem egymásra épülő, hanem katasztrófával végződött, s elölről kezdődött. Az emberiség ős-őskorában nem egy, hanem több műveltségváltás történt: „…egy sereg új kultúra érlelődött, lappangott, majd hirtelen sokirányúan kivirágzott, mint egy üvegházban …A biológiai fejlődésben ismerünk ilyen „lappangási állapotokat”, amely után az evolúció „revolúciós” szakasza következik. A nemzedékek hosszú során át változatlanul továbbadódó genotípusok robbanásszerűen nagyszámú új genotípust hoznak létre…” Az emberiség egyetemes és egyetlen határozott történelmi emléke a Föld minden részét érintő, évezredekkel ezelőtt lezajlott vízözön. Ám az ókori szerzők, az ékiratok és a világ népeinek hitregéi, hagyományai négy világkorról és négy katasztrófáról szólnak. A földtörténet bizonytalan ősidejében a négy őselem, a tűz, a víz, a szél és föld együttes részvételével már megtörtént

vitte a köztudatba. Csak az a bökkenő, hogy a Pártus Birodalomban nem volt Bagdad nevű város. Kr. u. 752ben, párszáz évvel a pártusok elűzése után alapította az Abassiden-dinasztia moszlim kalifája. S ha az átlagolvasó a „bagdadi” megnevezést olvassa, eszébe sem jut, hogy az agyagedény-galvánelemek pártus eredetűek, s abból a Párthiából valók, ahonnan Kr. u. 228ban a véres szasszanida-perzsa hatalomátvétel során a pártus nagykirályhoz és a Birodalomhoz hű alattvalók tömegével menekültek a szomszédos szkíta területekre. Csatlakoztak a hunokhoz, a Kuma-vidéki magyarokhoz, s velük együtt hozták létre a Kárpát-medencei Magyarországot.

Lábjegyzetek 1 König, Wilhelm: Im verlorenen Paradies – Neun Jahre im Irak, Rohrer, Brünn-Münster-Wien, 1940. 2 www.iranchamber.com 3 Bericht von Walter Jensen, Praxis der Naturwissenschaften-Chemie, 1985. Nr. 2., Aulis Verl., Köln. 4 Tomas, Andrew: Wir sind nicht die ersten, Neuauflage, BergischGladbach, 1979. 5 Antike Welt, 1986. Nr. 1. Verlag Philipp von Zabern, Darmstadt.

Marton Veronika: A pártusok, a sivatag lovagjai, Matrona, Győr, 2010.

a legelső kozmikus katasztrófa, amely jelentősen befolyásolta a földi életet. Szétszakadt az őskontinens, a Pangea, Naprendszerrel együtt a Föld mozgása, keringése, illetve forgása megváltozott. Megváltoztatta a teremtett emberek életkörülményeit, számlált életkorát. Sok-sok idő elteltével a Teremtő a megsokasodott, gonosz, bűnös emberiséget külön-külön egy-egy őselem pusztító, világrengető hatásával sújtotta, olyannyira, hogy az emberiség majd teljesen kipusztult. A hagyományok szerint az a tűz, a szél és a víz okozta katasztrófát esetenként néhány emberi egyed élte túl, éppen elegendően ahhoz, hogy továbbvigyék az emberi fajt. Volt már tűzözön, volt szélözön és vízözön. A Biblia jóvoltából ez utóbbiról vannak a legkiadósabb ismereteink. A másik kettőről a világ népeinek hagyományai és az ókori írók tudósítanak. Ám nem feledik hozzátenni, hogy egy, a föld okozta katasztrófa még várat magára. Akkor a Föld megrázza önmagát, megszabadul a vérét szívó, élősködő, romlott emberiségtől. S a megmaradtak, a túlélők minden bizonnyal megteremtik majd a gonoszság nélküli, szeretetteljes aranykort. Akkor veszi kezdetét talán immár az utolsó világkor, és a Teremtő akaratából: „a királyság és a Korona újra leszáll az égből”.

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM

31

32

Dobogó

ELÕADÁSOK - PROGRAMOK a KÉT HOLLÓS Könyvesboltban Bp., 1081 Kenyérmezõ u. 3/a., telefon: 299-0032, http://www.dobogommt.hu

március, április, május, június A műsorváltozás jogát fenntartjuk!

MÁRCIUS BORN GERGELY előadása: március 2. péntek, 18 óra: Szent helyek csillagtitkai és az égi vőfény 2. rész GONDOS BÉLA előadása: március 6. kedd, 18 óra: Az árpád-kori építészet a Kárpát-medencében GRÁTZ ANTAL előadása: március 8. csütörtök, 18 óra: Magyarul térítő tér-idő 1. rész DRÁBIK JÁNOS előadása: március 9. péntek, 18 óra: Uzsoracivilizáció - Sötét újkor PAP GÁBOR előadása: (az időpont még egyeztetés alatt, – de biztos hogy március – kérjük hívja a Két Hollós könyvesboltot!) Az egek üzenik - a kazettás mennyezetek máig szóló üzenete MOLNÁR V. JÓZSEF előadása: március 20. kedd, 18 óra: Világ-virág, a szerves műveltség alapjelei és azok rendszerei 3. rész KISS MAO-TUN ISTVÁN előadása: március 22. csütörtök, 18 óra: Árpád küldetése BALLA EDE ZSOLT előadása: március 23. péntek 18 óra: Olt a Királyföldön és Havaselvén ARADI LAJOS előadása: március 27. kedd, 18 óra: Pilis rejtély 7. rész OBRUSÁNSZKY BORBÁLA: március 29. csütörtök, 18 óra: Hungária a korabeli forrásokban SZÁNTAI LAJOS előadása: március 30. péntek, 18 óra: „Lesznek jelek a Napban, a Holdban és a csillagokban...” – Janus Pannonius végső időkre szóló tanításai

ÁPRILIS GONDOS BÉLA előadása: április 3. kedd, 18 óra: Az árpád-kori építészet a Kárpát-medencében 2. rész SZÁNTAI LAJOS előadása: április 11. szerda, 18 óra: "Lesz még egyszer ünnep a világon..." – Vörösmarty Mihály, József Atilla, Balassi Bálint, Ady Endre üzenetei a magyarság számára GRÁTZ ANTAL előadása: április 12. csütörtök, 18 óra: Magyarul térítő tér-idő 2. rész VARGA CSABA előadása: április 13. péntek, 18 óra: A középkor élő nyelve ARADI LAJOS előadása: április 17. kedd, 18 óra: Pilis rejtély 8. rész

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM

33

KISS MAO-TUN ISTVÁN előadása: április 19. csütörtök, 18 óra: Árpád-házi királyaink és a Szentföld BALLA EDE ZSOLT előadása: április 20. péntek 18 óra: A Küküllők vidéke MOLNÁR V. JÓZSEF előadása: április 24. kedd, 18 óra: Világ-virág, a szerves műveltség alapjelei és azok rendszerei 4. rész OBRUSÁNSZKY BORBÁLA: április 26. csütörtök, 18 óra: Középkori magyar szállások a Kárpátoktól keletre BORN GERGELY előadása: április 27. péntek, 18 óra: Szent helyek csillagtitkai és az égi vőfény 3. rész

MÁJUS SZÁNTAI LAJOS előadása: május 4. péntek, 18 óra: (Egyeztetés alatt, kérjük érdeklődjön a Két Hollós elérhetőségein, vagy internetes oldalunkon) GONDOS BÉLA előadása: május 8.. kedd, 18 óra: Magyar emlékek Itáliában VARGA CSABA előadása: május 11. péntek, 18 óra: Jel, jel, jel OBRUSÁNSZKY BORBÁLA: május 15. kedd, 18 óra: Szent István „reformjairól“ GRÁTZ ANTAL előadása: május 17. csütörtök, 18 óra: Magyarul térítő tér-idő 3. rész BALLA EDE ZSOLT előadása: május 18. péntek 18 óra: Aranyosszék és Kalotaszeg szent helyei MOLNÁR V. JÓZSEF előadása: május 22. kedd, 18 óra: Világ-virág, a szerves műveltség alapjelei és azok rendszerei 5. rész KISS MAO-TUN ISTVÁN előadása: május 24. csütörtök, 18 óra: II. Rákóczi György erdélyi fejedelem élete, Magyarország és Erdély egyesítésének elindítója BORN GERGELY előadása: május 25. péntek, 18 óra: Szent helyek csillagtitkai és az égi vőfény 4. rész ARADI LAJOS előadása: május 29. kedd, 18 óra: Pilis rejtély 9. rész

JÚNIUS SZÁNTAI LAJOS előadása: június 1. péntek, 18 óra: (Egyeztetés alatt, kérjük érdeklődjön a Két Hollós elérhetőségein, vagy internetes oldalunkon) MOLNÁR V. JÓZSEF előadása: június 4. hétfő, 18 óra: TRI-A-NON és annak történelmi mitikus előzményei BORN GERGELY előadása: június 8. péntek, 18 óra: Szent helyek csillagtitkai és az égi vőfény 5. rész GRÁTZ ANTAL előadása: június 14. csütörtök, 18 óra: Magyarul térítő tér-idő 4. rész BALLA EDE ZSOLT előadása: június 22. péntek 18 óra: Zarándok utak, lelki utak ARADI LAJOS előadása: június 26. kedd, 18 óra: Pilis rejtély 10. rész SZÁNTAI LAJOS előadása: június 29. péntek, 18 óra: (Egyeztetés alatt, kérjük érdeklődjön a Két Hollós elérhetőségein, vagy internetes oldalunkon)

34

Dobogó

Szakrális túrára hívunk Erdélybe! 2012. augusztus 10-16. A kirándulás útvonala: 1. nap: Utazás Bp-Székelyudvarhely útvonalon, közben megtekintjük a Kőrösfői templomot. 2. nap: Firtos vára. Énlakai unitárius templom kazettás mennyezete, székely falukép, Firtos lova, Firtos vára – Nimród király csillagképének övcsillagaira épülő szent helyünk (a túra hossza gyalogosan 9 km, szintkülönbség 400 m) 3. nap: Bikafalva – épített tető, Székelyudvarhely - Jézus-Szíve kápolna, Éltető kút - gyógyforrások, Budvár – a székelység központi vára, Udvarhelyszék szakrális központja (a túra hossza: gyalogosan 8 km, szintkülönbség 300 m) 4. nap: Tusnádfürdő – Vártető. Csíkszék legnagyobb vára vadregényes erdők között. Városnézés, borvízforrások (a túra hossza: gyalogosan 8 km, szintkülönbség 450 m) 5. nap: Sepsibodok – Kincsás vára, Oltszem – Herec vár, Leánykavár, Mikó-kastély (a túra hossza: gyalogosan 15 km, szintkülönbség 600 m) Nyomok a pattintott kőkortól napjainkig. 6. nap: Kőhalom vára, Alsórákos – Bethlen kastély, Mihály-vár, Tepő vára. Az Olt folyó második kapuja, az állatöv kardinális jegyeinek várai (a túrahossza: gyalogosan 9 km, szintkülönbség 500 m) 7. nap: Utazás Székelyudvarhely - Bp

A túrát vezetik:

Szántai Lajos és Balla Ede Zsolt magyarságkutató,

szakrális földrajz szakértő

ifj. Csoóri Sándor és Karakas Zoltán népzenészek Utazás: légkondícionált, kényelmes autóbusszal Szállás: szállodában 2 ágyas szobákban félpanziós ellátással.

Jelentkezés és további információ: Két Hollós Könyvesbolt (Bp. 1081 Kenyérmező u. 3/a. telefon: 299-0032)