Noszlopi Botond: Éjszakai sanzon A létezés sovány mezsgyéjén ülök s egy etűd panaszosan ringat. Emléked eleven, érzem parfümöd. Szememmel kikapcsolom a Holdat. A sötétben még tisztábban látom, hogy oly könnyű volt a véred, mint a hab. Nem akartam tőled semmit, s arra eszméltem, hogy elcsábítalak. Két óra volt talán, vagy annyi sem, meztelenül feküdtünk az ágyon. Oly gyorsan múlt el a szerelem, mint az őszi esőben a lábnyom. Most az űr sűrűjébe nézek, mely mint a lelkem: bársonyos és fagyos. Átcsúsznak rajta érzelmek és évek. És meghalsz, és én is meghalok.
A nő a másodikon Mindig éjszaka jár haza, dolgozik valahol. Mindent beleng az illata míg tesz-vesz, zakatol. Sohasem látom az arcát: egy elképzelt ikon, mint járja keresztútját a nő a másodikon. Csak a hangját hallom néha, meglesni nem merem. Bennem kelt talányként él ma úgy, ahogy az Isten.
Nyílik a húspiac... Nyílik a húspiac százötven oldala: csupacomb, csupamell, ideál, lolyta, matúra, tinike, szipegő, nevető, játszótárs, szentike, erényöv viselő. Szememet behunyom, nyelvemet kitolom, ujjaim balzsama csusszan négy idomon. Metszett száj, nyesett orr, tuningolt melltökély, farba szúrt szikétől gyülemlő szenvedély. Ennél már szebb se kell, több se kell, jobb se kell. Az igaz próféta csak te vagy Hugh Hefner. Te, aki villádat nagy kegyen kinyitod, száz árva kéjnyuszi lakhat el nálad ott. Ábránd csak máma még, de egyszer megteszem: betörök villádba egy fényes éjjelen. Engem az álmatlan szemed meg sose lát, megfúrom mind a száz nyuladnak víg farát.
Fémrúd a tükörben Az első jön: aranyhajú, langy kendő bőrén, mint a köd. Híg, zöldes, sistergő epe, amit elém a földre köp. Hozzám tapad: „Inni kérek, lázas testem száraz” – mondja, „szememben alvadt vérpatak enged fel s a kéjt kibontja.” Elhagy. Hullámozva ér el a kettes, s mint kígyó sziszeg: „Ó szép, szabad szív, szomjazom, a szótlan szádból adj vizet.” Elintem, s már a harmadik villámot szórva jön, nevet, „Te Nímand, jaj te Pénztelen, öljek, hogy megkapjam leved?” Hátához, mint egy szűz, szende, kislányos arcú sompolyog, a durva társát ellöki, s vacogva szól, de mosolyog: „Násztáncot járok én uram, s a tánc után két combomat, széttárom, csak adj előtte pezsgődből édes kortyokat.” Elűzöm. Ötödik karján pólyában sír föl egy gyerek. „Beteg szegény, miatta van, hogy pénzért vetkőzöm neked.” Egy szavam sincs, úgy sújt le itt, e bíborban a bú, nyomor. És szétszórom pénzemet, mit már száz mohó marok sodor…
Csendrappszódia Már buta vagyok, korom meghalad, nem írok, nem olvasok jövőben, könyvet semmi, de semmi szín alatt. Éhes hústömb, kéjlény lett belőlem: felfordulhat mindenki felőlem. A költő vinnyog csupán még bennem, de elhallgat ő is majd egykoron. Elhallgatja, hogy emberke lettem, gondolkodtam és hitetlenkedtem, s aztán egy napon mindent megettem, mi körbe vett, s közben nyugtatgattam magam hogy: „jól van, csitt-csitt kicsikém, pusztulj csak szép lassan, csendben, tentetente, minden a legnagyobb rendbe’!” Elhallgatja, hogyan döglöttem, mint a dög éjszaka, nappal mindenütt, onániákból orgiákba át követvén a disznók fároszát, a diszkót, és húgyszagomat a szélben, ha magam alá vizeltem az éjben hernyótól, gyorstól, felkoholtól, vagy épp hogy megpukkadjon a szolganép a szökőkútba szartam csendesen. Elhallgatja, hogy mit tettek velem: kizsigereltek, kiszipolyoztak, tiszta voltam de beszappanoztak, szép voltam mégis kicicomáztak, okos voltam hát isibe zártak, pénzem volt, rögtön elvették tőlem, és csodálkoztak, ha embert öltem. Mindenki csak a vesztemet várta a dalra, hol majom a ketrecét rázza, szemem kidülledt, a nyelvem kiöltött, segglyukam beforradt, mint a köldök, s csak vigyorogni tudtam. És elhallgatja, hogy megszakadtam, és kínoz a kínoz a kínoz a kínoz. Agyam éterbe masíroz, viszont a testem itt alant maradt, billentyűzetet pötyörész, rohad,
tévére bambul s valóság sója hétköznapjait dúsan felsózza. Füstöt szív ezerrel, nyalja, fújja, rúgkapál gége s tüdő rugója, s rákban enyészik el végül, földet kapva válaszul és istenéül. Elhallgatja, hogy kifulladásig küzdöttem azért, hogy hosszabb legyen életem és ebbe haltam bele. Amíg a másik, a pénz istene, félelmet küldött kerubnak elém, ki ha a paradicsomba visszavágytam lenyeste herémet lágyan. S én, a bússág vén eunuchja így bolyongtam kószán a világban, hol megdögleni sem lehet nyugodtan ékágé-, katéter-, kórházágytól, nagy fehér varázslók varázsszere: gyógyszer és kezelés mágiáktól. Elhallgatja, hogy azt kaptam, ami a jussom, mi elől nincs hogy, és nincs aki fusson. Hiszen mindezt tudja, hogy megérdemelte, kialkudta, és megvehette, eladhatta és visszaválthatta, könyöröghette, hogy megvegyék tőle, reklamálta, és reklámozta, reklámáron a nagy örömet hozta, fogyókúrát, kockás hasat, gyümölcsöket és jó vitaminokat, egészséget mit másnál nem lehet kapni, csak nála, vért, hogy visszatöltsék a halálba, sorsjegyet, amit jobb sorsra válthat, a szerencsés nyertes majd magának. A spermám a bankban leadhattam, hogy énem, e szép fajt fenntarthassam. Megkaptam mindent, mit megrendeltem: boldogságot emitt idegenben, és seggnyalásért van érdemrendem. De most hogy visszatekintek e nem is oly hosszú múltra én sem értem, hogy ki kezdte, én vagy az isten, a
tyúk vagy a tojás a hibás ezért. Odaadom lelkem egy ezresért, és vele a hatalmas szerelmem és hálám, mit hordok, szamaram és málhám, ruháim, kincsem, a földi jókat, emlékeim és sejtésem a jövőről s jelenemet, melyben én már nem vagyok, vagy csupán elvben. És elfogadom, hogy meghalad és hogy buta vagyok és így halok meg, és továbbra sem írok és semmi, de semmi szín alatt nem fogok már könyvet venni. Éhes hústömb, kéjlény lett belőlem, és felfordulhatnak, meg satöbbi, satöbbi, satöbbi. Ezt fogom most szépen elhallgatni. –––––– CSEND ––––––
