No title

Kate Morton / The Lake House Allen & Unwin, Sydney, 2015

Copyright © Kate Morton, 2015 Fordította BORBÁ S M Á RIA Hungarian translation © Borbás Mária, 2016 Hungarian edition © Cartaphilus Könyvkiadó, Budapest, 2016

1

CORNWALL, 1933. AUGUSZTUS Már szakadt az eső, ruhája szegélyét befröcskölte a sár. El kell majd tüntetnie; senki meg nem tudhatja, hogy kint járt. Felhők lepték a holdat – milyen szerencse, meg sem érdemli –, és ő a lehető leggyorsabban hatolt át a sűrű, sötét éjszakán. Már előzőleg kint járt, megásta a gödröt, de csak most, a sötétség leple alatt végezhet a munkával. Eső pöttyözte a pisztrángos patak felszínét, és könyörtelenül dobolt mellette a földön. Valami megugrott a páfrányosban, de ő meg se rezzent, meg sem állt. Egész életében járta az erdőt, bekötött szemmel is ismerte az utat. Amikor megtörtént, fontolgatta, hogy bevallja, és kezdetben meg is tehette volna, de elmulasztotta a lehetőséget, és most már úgyis késő. Annyi minden történt, nyomozó csoportok, rendőrök, információért esengő újságcikkek. Nem is mondhatná el senkinek, helyrehozni lehetetlen, és különben sem bocsátanának meg neki soha. Mi mást tehetne: elássa a bizonyítékot. Odaért a kiszemelt helyhez. A táska, benne a dobozzal, meglepően súlyos volt – megkönnyebbült, hogy ledobhatta. Négykézláb húzgálta el a páfrányokból alkotott álcázást. Fojtogató volt az ázott talaj szaga, mezei egerek, gombák rothadó egyvelege. Apja mesélte egyszer, hogy több nemzedék járta ezt az erdőt, és nyugszik mélyen a súlyos föld alatt. Jól tudta, apja örült, hogy így gondolhat erre, vigaszt talált a természet folyamatosságában, hitte, hogy a hosszú múlt kellő erővel enyhítheti a jelen gondjait. És néha talán így is volt, de nem most; nem az ilyen gondokat. Leengedte a táskát a gödörbe, és egy másodperc töredékéig mintha kikukkantott volna egy felhő mögül a Hold. Míg visszalapátolta a földet, könnyek fenyegették, de nem engedett nekik. Hogy itt és most elsírja magát? Nem engedheti meg magának ezt a megkönnyebbülést. Lelapogatta a talajt,

csapkodta a tenyerével, aztán vastag talpú cipőjével addig tiporta, míg ki nem fogyott a lélegzetből. Megvan. Elvégeztetett. Vajon nem kellene-e mondania valamit, mielőtt elhagyná ezt a magányos helyet? Valamit az ártatlanság haláláról, a mélységes önvádról, amely mindörökre vele marad – de nem tette. Még a hajlandóságtól is elszégyellte magát. Gyorsan visszafelé indult az erdőben, óvatosan elkerülte a csónakházat meg az emlékeit. Hajnalodott, mire hazaért. Az eső már csak szemerkélt. A tó vize a partot nyaldosta, búcsúzott az utolsó csalogány. Ébredeztek a barátposzáták meg az énekesmadarak, valahol messze felnyihogott egy ló. Akkor még nem sejtette, hogy soha többé nem szabadulhat ezektől a hangoktól; hogy követik erről a helyről, ebből az időből, hogy megszállják minden álmát, minden lidércnyomását, örök emlékeztetőül arra, amit cselekedett.

2

CORNWALL, 1933. JÚNIUS 23. A tóra az Eper szobából nyílt a legjobb kilátás, de Alice úgy döntött, beéri a fürdőszobaablakkal. Mr. Llewellyn még lent volt a pataknál a festőállványával, de általában korán tért pihenni, és Alice nem óhajtott megkockáztatni egy találkozást. Az öregúr elég ártalmatlan, de bogaras és nagyigényű, kivált mostanában, és Alice attól tartott, félremagyarázná, ha váratlanul ott találná őt a szobájában. Alice elfintorodott. Valamikor, kisebb korában, borzasztóan szerette az öreget, és az is őt. Fura elgondolni most, tizenhat évesen, hogy miket mesélt, és hogy ő mennyire szerette az általa rajzolt képecskéket, hogy a csodálat úgy húzódott a nyomában, mint valami dallam. De mindegy, a fürdőszoba ablaka közelebb van, mint az Eper szoba, alig néhány perc, és Anya észreveszi, hogy az emeleti szobákban nincs virág, ő tehát nem fecsérelheti az időt lépcsőjárással. Míg a hallban szobalányok hada buzgólkodott törlőrongyokkal, Alice kisurrant az ajtón, és az ablakhoz sietett. De hol lehet ő? Alice úgy érezte, összeszorult a gyomra, a borzongást máris felváltotta az elkeseredés. Keze melegen tapadt az üvegre, míg a pillantása végigsuhant az alant látható színen: vajsárga és rózsaszín rózsák, ragyogó szirmaikat mintha kifényesítették volna; kincset érő őszibarackok tapadtak a kert védett falához; a hosszú ezüst tó ragyogott a délelőtti fényben. Az egész birtokot már a végső tökéletességig csinosították, cicomázták, de mégsem csillapodott a sürgés-forgás. A bérelt zenészek aranyozott székeket tologattak az ideiglenes pódiumon, a büfét szállító teherautók egymás után verték fel a behajtó porát, a félig felállított sátrat felduzzasztotta a nyári szellő. Az örvénylő tevékenység közepette egyetlen állandó pont volt: deShiel nagymama, kicsi, görnyedt alakja a könyvtár előtt kuporgott egy öntöttvas kerti széken, régi emlékeibe merült, és észre sem vette, ahogy kerek üveglámpásokat aggatnak körülötte a fákra…

Alice lélegzete elakadt. Ő az. Maga sem vette észre, hogy széles mosoly terül az arcára. Öröm, édes, csillagfényes öröm, ahogy megpillantotta őt a kis szigeten, a tó közepén, egy jókora farönkkel a vállán. Alice intésre emelte a kezét, ösztön, méghozzá ostoba ösztön hatására, hiszen ő nem is nézett a ház felé. De ha visszanéz, akkor sem intett volna. Tudták mind a ketten, hogy ennél többet diktál az óvatosság. Alice ujjai rátaláltak a hajfürtre, amelyik állandóan kilazult a füle mellett, és ide-oda, fel-alá csavargatták. Szerette így figyelni őt, titokban. Erősnek érezte magát, nem úgy, mint amikor együtt vannak, amikor limonádét visz neki a kertbe, vagy sikerül elsurrannia, hogy meglepje, amikor a birtok távolabbi részén dolgozik; ilyenkor a fiú Alice regényéről, a családjáról, az életéről kérdezősködött, ő pedig történeteket mesélt, és megnevettette, és vigyáznia kellett, nehogy belevesszen a fiú arannyal pöttyözött mélyzöld szemének tavába. Miközben nézte, a fiú meghajolt, megállt, hogy megigazgassa a farönköt, mielőtt leengedné a többi tetejébe. Erős, és ez jó. Alice nem tudta, miért, csak azt, hogy ez valami mély és feltáratlan helyen érinti. Égett az arca, elpirult. Alice Edevane nem volt szégyenlős. Ismert már azelőtt is fiúkat. Igaz, nem sokat – hagyományos Szent Iván-éji estélyük kivételével a szülei híresen tartózkodóak voltak, egymás társaságát kedvelték a legjobban, neki azonban sikerült néhanéha titokban szót váltani a falubeli fiúkkal vagy a bérlőjük, a gazda fiaival, akik megbökték a sapkájukat és lesütötték a szemüket, ahogy az apjukat követték a birtokon. Hanem ez – ez már… Hát éppenséggel csak más – és Alice tudta, milyen izgatottan hangzik ez, milyen rémesen hasonló azokhoz a dolgokhoz, amit Deborah nővére mondana, csak történetesen igaz.

Benjamin Munro a neve. Alice magában ismételgette, szótagolta. Benjamin James Munro, huszonhat éves, nemrég még londoni lakos. Nincsenek rokonai, megfogja a munka végét, nem bocsátkozik értelmetlen társalgásba. Sussexben született, a Távol-Keleten nőtt fel, régészcsaládban. Szereti a zöld teát, a jázmin illatát és a zivatarral fenyegető forróságot. Nem ő mondta el mindezt Alice-nek. Nem afféle bőbeszédű ember, aki önmagát meg a teljesítményeit hirdeti fennhangon, mintha egy lány nem volna más, mint csinoska arc egy pár hallgatni kész fül között. Alice viszont hallgatott, figyelt és gyűjtögetett, és amikor alkalom adódott, beosont a raktárba, hogy ellenőrizze a főkertész beosztásokat tartalmazó könyvét. Alice mindig is nyomozónak képzelte magát, és bizony Mr. Harris gondos kertészeti jegyzeteinek egyik lapjánál meg is találta Benjamin Munro alkalmazást kérő levelét. Rövid volt, a kézírást Anya rosszallta volna, és Alice az utolsó betűig elolvasta, a fontosabb részeket kívülről megtanulta; beleborzongott, ahogy a szavak mélységet és színt kölcsönöztek a lelki szemei előtt alkotott képnek, és megőrizte, mint holmi lepréselt virágot. Mint azt a virágot, amit éppen a múlt hónapban kapott tőle. „Nézd csak, Alice – a szár zöld volt és törékeny a fiú széles, erős kezében –, az évad első gardéniája.” Alice elmosolyodott az emlék hatására, és a zsebébe nyúlt, hogy megsimítsa bőrkötésű jegyzetfüzete felszínét. Gyerekkorából hozta magával ezt a szokást, amivel őrületbe kergette az anyját, amióta csak a nyolcadik születésnapjára megkapta az első naplót. Mennyire szerette azt a dióbarna könyvecskét! Milyen okos Apu, hogy ezt választotta neki! Ő maga is naplót ír, mondta, és Alice csodálta és méltányolta a komolyságát. Azután lassan, Anya vizsla tekintete alatt ráírta teljes nevét – Alice Cecilia Edevane – az előlap halványbarna vonalára, és menten megérezte, hogy most már valóságosabb személy, mint eddig.

Anya rosszallta, hogy Alice szokásává vált simogatni a zsebre tett könyvet, mert ezáltal „agyafúrtnak látszik, mintha rosszban sántikálna” Alice azonban egy pillanatig se bánta ezt. Anyja rosszallása nem egyéb, mint ráadás; Alice akkor is pillanatonként a könyve után nyúlna, ha Eleanor Edevane szép arcán a legcsekélyebb ellenkezés sem tűnne fel – hiszen a könyvecske próbakő, arra emlékezteti, hogy ki is ő. És az ő legbensőbb bizalmasa, és ebben a minőségében Ben Munro legjobb ismerője. Kis híján egy éve, hogy először megpillantotta. A fiú 1932 nyárutóján érkezett Loeannethbe, abban a fenséges száraz időszakban, amikor a Szent Iván-éj izgalmának múltával nem maradt egyéb, mint átadni magukat az álmosító hőségnek. Közömbös csend isteni szelleme lepte el a birtokot, még Anya is, az áldott állapot nyolcadik havában, rászokott, hogy kigombolja gyöngyház mandzsettagombjait, és könyékig gyűrje fel a selyem ruhaujjat. Alice aznap a hintán ült, a fűzfa alatt, lustán ingatta magát, és a Nagy Problémáján töprengett. Ha odafigyel, meghallhatta volna mindenfelől a családi élet hangjait – Anya és Mr. Llewellyn távoli kacagását, ahogy lassan csobbantak az evezők; az orra alatt motyogó Clemmie-t, ahogy körbe-körbe járt a mezőn, karját szárny módjára kiterjesztve; Deborah-t, amint Rose dadusnak a londoni szezon legfrissebb pletykáit meséli –, de Alice gondolatai magamagán jártak, és nem hallott egyebet, csak a nyári rovarok halk zümmögését. Közel egy órája nem mozdult, még csak az új töltőtollából szivárgó és fehér ruháján egyre feljebb kúszó fekete tintafoltot sem vette észre, amikor a fiú egyszeriben testet öltött a sötét fás liget előterében, a felhajtó napsütötte szakaszán. Fél vállára vászon hátizsákot vetett, a kezében holmi kabátféle, és egyenletes, ruganyos léptekkel járt, aminek ritmusára Alice hintázása egyszeriben lelassult. Nézte a közeledő fiút, arcát a hinta köteléhez préselve feszülten próbált kilesni a lehajló fűzfaág mögül.

Hála a földrajzi környezetnek, senki sem toppanhatott be Loeanneth területére váratlanul. A birtok egy mélyedésben feküdt, körülötte sűrű, bozótos erdő, akárcsak a mesékben (és mint kiderült, a rémálmokban, bár Alice-nek akkor még ez nem járhatott a fejében). Ez az ő saját külön napos birodalmuk, deShielek számtalan nemzedékének, édesanyja őseinek otthona – és mégis betoppant közéjük ez az idegen, s a délután varázsa egyszeriben megtört. Alice-nek veleszületett hajlama volt a kíváncsiság – egész életében ezt hallotta mindenkitől, és bóknak fogta fel; ennek a vonásának, vélte, még majd jó hasznát veheti –, de az érdeklődését aznap inkább a kudarc érzése befolyásolta, és a szórakozás vágya, nem annyira a kíváncsiság. Egész nyáron lázasan dolgozott egy szenvedélyes, rejtélyes regényen, de három napja hirtelen elapadt az ihlet. Persze mindennek a hősnő, Laura az oka! Miután fejezeteken át ecsetelte gazdag lelki életét, most egyszerre megtagadja az együttműködést. Ahogy betoppant a magas, fekete hajú, megnyerő külsejű és felettébb romantikus névre hallgató Lord Hallington, Laurából egy csapára kiveszett a szellem és a hév, és – mi tagadás – unalmas lett. Hát jó, döntött Alice, ahogy nézte a kocsifelhajtón közeledő fiatalembert, Laura majd vár egy darabig. Most másról lesz szó. Keskeny patak csobogott át a birtokon, élvezte a kurta, napos kitérőt, mielőtt könyörtelenül vissza kell kanyarodnia az erdőbe, és valami régvolt nagybácsi hagyatéka, egy kőhíd ívelt át a patakon mintegy belépésként Loeanneth területére. Ahogy az idegen odaért a hídhoz, megtorpant. Lassan elfordította a fejét, arrafelé nézett, amerről jött, és mintha a kezében lévő valamire pillantana. Mi lehet az? Papírlap? Vagy csak a fény játéka? A feje tartása, a sűrű erdőt fürkésző tekintete elszántságra vallott. Alice szeme összeszűkült. Hiszen ő író; megérti az embereket, és azonnal észreveszi, ha sebzettség kerül a szeme elé. Vajon miért ilyen határozatlan ez a fiú? Ugyan mi lehet az oka? Megint megfordult, most már teljes kört írt le, kezét a homlokához

emelve felnézett a bozót szegte felhajtóra, ahol a ház áll, tiszafák sorfala között. Nem mozdult, mintha nem is lélegezne, majd Alice látta, hogy leteszi a hátizsákját, kabátját, megigazgatja a nadrágtartóját, és sóhajt egy nagyot. Alice ekkor – mint oly gyakran – gyors bizonyosságot érzékelt. Nem tudta, honnan jön ez, a mások lelkiállapotába való bepillantás, csak azt, hogy váratlanul és teljes határozottsággal érkezik. Néha egyszerűen csak tudott dolgokat. Most például azt, hogy ez nem olyan hely, amilyenhez ez a fiú hozzászokott. De ennek az embernek a sorsával van találkozója, és ha egy része vissza akarna is fordulni, és jóformán még az érkezése előtt elhagyná a birtokot, az ember nem tud – képtelen – hátat fordítani a sorsának. Mámorító feltevés – és Alice azon kapta magát, hogy még erősebben szorongatja a hinta kötelét, hogy gondolatok tolonganak a fejében, miközben az idegen következő mozdulatára vár. És valóban, a fiú felemelte a kabátját, zsákját visszalódította a vállára, és tovább közeledett a felhajtón a rejtőző ház felé. Tartásába újfajta határozottság költözött, és mindazoknak, akik nem tudtak róla egyebet, mindenestül határozottnak, egyszerűen céltudatosnak látszott. Alice engedélyezett magának egy mosolyt, csak enyhét, önelégültet, majd belehasított a vakító bizonyosság, ami szinte letaszította a hintáról. Ugyanabban a pillanatban, amikor észrevette szoknyáján a tintafoltot, rádöbbent Nagy Problémájának megoldására. Hiszen annyira világos! Laura, aki a maga rejtélyes idegenjének érkezésével viaskodik, ugyanakkor a többségnél gyorsabb felfogású, és a fiatalemberben minden bizonnyal megpillantja szörnyű titkát, bűnös múltját, és egy nyugodt pillanatban, amikor magára magad, így suttog… – Alice? Ismét Loeanneth fürdőszobájában, Alice felugrott, és beleverte az arcát az ablak fakeretébe. – Alice Edevane! Hol vagy?

Egy pillantást vetett a háta mögé, a csukott ajtóra. Szétszóródtak körülötte az előző nyár kellemes emlékei, a szerelembe esés borzongató izgalma, Bennel való kapcsolatának első napjai, és mindennek rejtélyes módon az írásához volt köze. A bronzkilincs rezgett kissé, válaszul a folyosón közeledő gyors léptekre, és Alice visszafojtotta a lélegzetét. Anya egész héten valóságos idegroncs volt. Jellemző módon. Anya nem született háziasszony, de a Szent Iván-napi estély a deShiel család nagy hagyománya, és Anya nagyon szerette az édesapját, Henrit, tehát az ő emlékére rendezték évente az eseményt. Anya mindig szörnyű izgalomba lovallta magát – alkatilag –, de idén még az előzőeknél is idegesebb. – Tudom, hogy itt vagy, Alice. Deborah néhány perce látott. Deborah: a nővére, élő példaképe, legfőbb fenyegetése. Alice a fogát csikorgatta. Nem elég, hogy a híres és ünnepelt Eleanor Edevane az édesanyja – hát nem jellemző a szerencséjére, hogy olyan nővér után született, aki szinte éppolyan tökéletes? Szép, okos, a szezon legjobb partijának jegyese… Hála legyen Istennek Clementine-ért, aki őutána következett, és olyan fura pöttöm kislány, hogy Alice akaratlanul is szinte normálisnak tetszik hozzá képest. Míg Anya végigviharzott a folyosón, és Edwina mögötte tipegett, Alice kitárta az ablakot, és hagyta, hogy a frissen lekaszált fűtől és tengeri sótól illatos meleg szellő fürössze az arcát. Edwina az egyetlen (és végtére is golden retriever, nem igazi személy), aki elviseli Anyát, amikor ilyen. Még szegény Apu is felmenekült a padlásra órákkal ezelőtt, és kétségtelenül élvezi természetrajzi nagy művének csendes, jó társaságát. Az a gond, hogy Eleanor Edevane a tökéletesség híve, és a Szent Iván-éji estély minden egyes részlete köteles megfelelni kényes ízlésének. Alice ugyan konok közömbösség álcája mögé rejtette a tényt, de már rég zavarja, hogy oly kevéssé felel meg anyja követelményeinek. Tükörbe nézve elkeseredett túlságosan magas termete, engedetlen egérbarna haja láttán, no és mert

előnyben részesíti a képzelt személyek társaságát a valóságosakénál. De ennek már vége. Alice elmosolyodott, amikor Ben még egy rönköt emelt a szaporán emelkedő toronymagas máglyára. Lehet, hogy ő nem olyan bájos, mint Deborah, és az aztán egészen biztos, hogy soha nem lesz halhatatlan, mint Anya, egy közkedvelt gyermekkönyv hőseként, de mindez nem számít. Ő valami egészen más. – Mesemondó vagy, Alice Edevane – mondta egyszer Ben estefelé, míg hűvösen csobogott a folyó, és a galambok már éji nyugovóra készültek. – Soha még senkivel nem találkoztam, akinek ilyen lenne a fantáziája, ilyen jók az ötletei. – Szelíd volt a hangja, de a tekintete átható; Alice akkor Ben szemével látta önmagát, és tetszett neki a látvány. Anya hangja elszállt a fürdőszoba ajtaja előtt, még valamit mondott a virágokról, majd eltűnt a sarkon. – Igen, drága Anya – suttogta élvezetes leereszkedéssel Alice. – Vigyázz, bele ne botolj a bugyogódba. – Diadalmas szentségtörés Eleanor Edevane alsóneműjére utalni, és Alice az ajkába harapott, hogy fel ne kacagjon. Búcsúpillantást vetett a tóra, kiment a fürdőszobából, és sietve végigosont a hallon, a hálószobájáig, hogy kiszabadítsa matraca alól a becses füzetet. Vigyázott, hogy siettében ne botoljon abba a szakadozó foltba a vörös futón, amit annak idején Horace dédapa küldött haza közel-keleti kalandjairól, és kettesével véve a lépcsőt, felkapott egy kosarat a hall asztalának közepéről, és kiszökkent a ragyogó reggelbe.

Az idő tagadhatatlanul tökéletes volt. Alice önkéntelenül is dúdolt magában, ahogy a kövezett ösvényen ballagott. Félig telt már a kosár, holott még közelébe sem ért a vadvirágos mezőnek, pedig ott nőnek a legszebb virágok, a váratlanok, ellentétben a szokásos szelíd, mutatós példányokkal, de Alice kivárta a

megfelelő időt. Egész délelőtt sikerült elkerülnie anyját, és várt, míg Mr. Harris ebédszünetet tart, hogy ő egymagában kaphassa Bent. Amikor legutóbb találkoztak, a fiú azt mondta, van valamije Alice számára, ő pedig felkacagott. Akkor Ben azzal a félmosollyal válaszolt, aminek láttán Alice-nek elgyengült a térde. – Mi olyan mulatságos? – kérdezte a fiú, Alice pedig jól kihúzta magát, és közölte, hogy történetesen most neki is van valami ajándéka. Megtorpant a kövezett ösvény végén, a legnagyobb juharfa mögött. Szépen megnyírták az estély tiszteletére, szorosak voltak a frissen vágott levelek, és Alice körülsandított a fa mögül. Ben még kint volt a szigeten, Mr. Harris pedig lent, egészen a tó túlsó végénél, és Adam fiának segített rendbe rakni az áthajózásra váró rönköket. Szegény Adam! Alice nézte, amint a füle tövét vakarja. Mrs. Stevenson szerint valamikor ő volt a család büszkesége, erős, izmos, értelmes, míg egy repülő srapnelszilánk Passchendaele-nél bele nem fúródott a feje oldalába, és együgyűvé tompította. „Szörnyű dolog a háború – hangoztatta előszeretettel a szakácsné, és jól odacsapott a sodrófával egy ártalmatlan tésztahalomra a konyhaasztalon –, elvisz egy ilyen fiút, annyira tele ígérettel, aztán megrágja, kiköpi, hogy már csak árnyéka a hajdani önmagának.” Az egyetlen áldás, Mrs. Stevenson szerint, hogy maga Adam mintha észre sem venné a változást, sőt mintha egyenesen megkönnyebbült volna tőle. „Nem ez a legrosszabb – tette hozzá ilyenkor Mrs. Stevenson, nehogy elárulja a lelkébe gyökerezett skót pesszimizmust. – Hányan, de hányan jöttek úgy haza, hogy kihalt belőlük a nevetés!” Apu ragaszkodott hozzá, hogy munkát adjon Adamnek a birtokon. – Élete végéig meglesz itt a munkája – hallotta Alice, amint Mr. Harrisnek mondta, és hangját áthatotta az érzelem. –

Mondtam már magának ezelőtt is. Amíg szüksége van rá az Adam legénynek, itt mindig lesz helye. Alice ráébredt, hogy valami zümmög a bal füle közelében, mintha enyhe szellő simogatná az arcát. Oldalt pillantva meglátta a látómezeje peremén zizegő szitakötőt. Ritka példány volt, sárga szárnyú, kígyó nyakú, és Alice-ben felébredt a hajdani izgalom. Látta maga előtt Aput a dolgozószobájában, ahova elrejtőzött a Szent Iván-éji állapotában leledző Anya elől. Ha elég gyors volna, elfoghatná a szitakötőt, és felszaladhatna vele, hogy odaadja Apunak a gyűjteményébe, aztán sütkérezzen a zsákmány keltette örömben, és apja növekvő megbecsülésében – mint kislány korában, amikor kiválasztottként bebocsátást nyert a tudományos könyvek, fehér kesztyűk és üvegajtajú vitrinek poros szobájába, s ez elég volt ahhoz, hogy leküzdje a fénylő ezüsttűk okozta borzadályt. De persze most nincs idő ilyesmire. Hiszen még a puszta gondolat is csak eltereli. Alice összeráncolta a homlokát. Az idő fura módon alakját veszti, amikor a gondolatai valamivel foglalkoznak. Órájára pillantott. Kis híján tíz perccel múlt tizenkettő. Még húsz perc, és a főkertész, mint mindennap, visszavonul a pajtájába, a sajtos-zöldséges szendvicséhez, majd a lóversenyhírek tanulmányozásához. A derék ember a szokások rabja, és Alice ezt történetesen tiszteli. Feledve a szitakötőt, átvágott az ösvényen, és óvatosan körüljárta a tavat. Kerülte az ösvényt meg a bonyolult tűzijátékszerkezetnél sepregető pályagondozókat, és ki sem lépett az árnyékból, míg a Süllyesztett Kerthez nem ért. Leült a régi szökőkút mellé a nap melengette lépcsőre, letette maga mellé a kosarat. Tökéletes megfigyelőhely – a közeli csipkebokorsövény bőséges fedezéket nyújt, a levelek közötti kis réseken pompásan rálát az új kikötőgátra. Míg arra várt, hogy egyedül érje Bent, figyelte két varjú összecsapását fent a tengerkék égen. Aztán a házra vándorolt a pillantása, ahol emberek létrákon óriási levélkoszorúkat aggattak

a téglahomlokzatra, két szolgáló pedig finom papírlampionokat erősített vékony zsinórra az eresz alatt. A nap bevilágította a legfelső ablaksort, és a végsőkig kipucolt-fényesített családi otthon csillogott-villogott, mint valami felékszerezett idős hölgy, aki az Opera díszelőadására készül. Alice-t megrohanta a szeretet mindent elöntő hulláma. Amióta az eszét tudja, egészen bizonyos benne, hogy Loeanneth, a kert is, a ház is, az ő számára egészen másképpen él és lélegzik, mint a testvéreinek. Deborah-t London csalogatja, de Alice sosem volt boldogabb, sohasem volt inkább önmaga, mint itt; ahogy ül a patak partján, és lábát nyaldossa a víz; ahogy ágyában fekszik kora hajnalban, és hallgatja az ablaka fölött fészket rakó fecskék buzgólkodását, ahogy a tó körül kalandozik, hóna alatt az örök jegyzetfüzettel… Hétesztendős volt, amikor rádöbbent, hogy egyszer felnő, és az a világ sora, hogy a felnőttek már nem laknak a szülői házban. Mintha roppant szakadék nyílt volna meg benne, és azóta, amikor és ahova csak lehetett, bevéste a nevét: a nappali szoba kemény tölgy ablakkeretébe, a fegyverszoba illeszkedő téglái közé, a hall epermintás tapétájára – mintha csak az aprócska cselekedet révén valamiképpen kézzelfogható és örökös módon odakötözhetné magát a házhoz. Alice egész nyáron nem kapott pudingot, amikor Anya felfedezte a szeretetnek ezt a sajátos kifejezését, és ő elviselte volna a büntetést, csak az igazságtalanság bántotta: hogy felelőtlen vandalizmussal vádolják. – Azt gondoltam, hogy te, éppen te nagyobb tisztelettel viseltetsz a ház iránt – sziszegte az anyja, szinte elsápadva haragjában. – Hogy az én gyermekem ilyen gondatlanul, ilyen felelőtlenül viselkedjen, ilyen kegyetlen és ostoba tréfát űzzön! – Alice-t mélységes szégyen töltötte el, a szíve is belesajdult ezektől a szavaktól, amikor a birtoklás szenvedélyes igénye holmi gyerekes csínnyé fokozódott le.

De ez már a múlté. Alice kinyújtotta a lábát, megmozgatta a lábujjait, és elégedetten sóhajtott. Mindez már a múlté, kész, vége, gyerekes szamárság. A napfény mindent elöntött, arany csillogott a kert fényes zöld lombozatán. Egy közeli fűzfa levelei közt rejtőző barátposzáta szép harsonaszót dalolt, két vadréce egy kiváltképp ízletes csiga fölött csapott össze. A zenekar valami táncszámot próbált, zene suhant végig a tó felszínén. Micsoda szerencse, hogy ilyen időt fogtak ki! Hosszú, gyötrelmes hetek után, figyelve a hajnalt, kikérve a Mindentudók tanácsát, a nap felkelt, felperzselt minden tétovázó felhőt, ahogy illik Szent Iván éjszakáján. Meleg lesz az este, lágy a szellő, és az estély varázslatos, mint mindig. Alice-nek még javában nem volt szabad fennmaradni az estélyen, de már átélte a Szent Iván-éj varázsát, amikor Bruen dadus vitte le őt és két testvérét, legszebb ruhájukban, és odatolta őket bemutatkozni a vendégek elé. Akkor még csak kezdődött az estély, a kiöltözött felnőttek visszafogottan, illendően viselkedtek, ahogy vártak az éjszakára, de később, amikor neki már aludnia kellett volna, Alice megvárta, amíg Dadus lélegzete egyre mélyebb lesz, és olyankor a gyerekszoba ablakához osont, feltérdelt egy székre, és onnan nézte, hogyan izzanak a lampionok, mint megannyi éjjel érő gyümölcs, a lángoló máglya mintha a holdfényes vízen lebegne, az elvarázsolt világ, amelyben helyek, emberek majdnem olyanok, ahogyan emlékszik rájuk, de nem egészen. És ma este közöttük lesz; egészen különleges lesz ez az este. Alice elmosolyodott; a várakozás megborzongatta. Az órájára nézett, majd elővette a kosár mélyére dugott füzetet, kinyitotta, és feltárult a benne rejtőző értékes tartalom. A kézirat a két példány egyike volt, Alice nagy gonddal kopogtatta a hordozható Remingtonon legutóbbi művét, egyesztendei munka betetőzését. A címben volt egy kis hiba, ahol véletlenül egy „u”-t ütött le egy „i” helyett, de különben tökéletes. Ben nem fogja bánni; ő maga fogja mondani, hogy mennyivel fontosabb elküldeni a szűz

példányt Victor Gollancznak. Majd ha megjelenik, Bené lehet a legelső példány, ő még dedikálni is fogja, közvetlenül az ajánlás alatt. Pápá, Bunting baba, olvasta némán a címet Alice, élvezte a gerincén végigfutó kis borzongást, amit még most is keltett benne. Nagyon büszke volt az elbeszélésre; mindeddig ez a legjobb, és nagy reményeket fűzött a megjelenéséhez. Rejtélyes gyilkossági történet, a javából. Alaposan áttanulmányozta A legjobb detektívtörténetek előszavát, majd leült a jegyzetfüzetével, és listába foglalta a Mr. Ronald Knox által lefektetett szabályokat. Ráébredt, hogy hiba volt összeházasítani két eltérő műfajt, végzett Laurával, majd kezdte elölről az egészet. Ezúttal egy vidéki házat álmodott, egy nyomozót, meg egy háztartást, tele valószínű gyanúsítottakkal. A leghúzósabb probléma az volt, hogyan leplezze az olvasók előtt a tettes személyét. És ekkor döntötte el, hogy hangterelőre lesz szüksége, úgyszólván Watsonra az ő Holmesa mellé. És, nagy boldogságára, rátalált. Még ennél is többre. B. M.-nek, bűntársamnak, cinkosomnak az életben. Hüvelykujjával végigsimította az ajánlást. Mihelyt megjelenik a regény, mindenki tud majd róluk, de Alice-t nem érdekelte. Alig-alig tudott várni. Annyiszor volt a határán, hogy kifecsegje Deborah-nak, sőt akár Clemmie-nek, mindenáron hallani akarta a szavakat, és óvatosan kerülte a beszélgetést Anyával, akiről tudta, hogy gyanakszik. De valahogy úgy érezte helyesnek, ha akkor tudják meg, amikor már elolvasták a megjelent történetet. Pápá, Bunting baba egy Bennel való beszélgetésből született, nélküle meg sem tudta volna írni, és most, miután elkapta a levegőből, és papírra írt szavakba foglalta a gondolataikat, valami megfoghatatlant fogott meg, puszta lehetőséget, és valósággá formálta. Alice akaratlanul is érezte, hogy amikor átadja majd neki a példányt, egyben a kettejük közt kimondatlanul szőtt ígéret is valóságossá válik. Az ígéret fontos dolog az Edevane családban. Olyasmi, amit Anyától tanultak, a velős mondást

beléjük sulykolták, amióta csak beszélni tudnak: soha olyan ígéret ne hagyja el a szánkat, amit nem akarunk megtartani. Hangok hallatszottak a csipkesövény túloldaláról, és Alice ösztönösen felkapta, magához szorította a kéziratot. Feszülten hallgatózott, majd a sövényhez sietett, és a levelek egy szögletes kis közében átkukkantott. Ben már nem volt kint a szigeten, a csónak is visszatért a révbe, de Alice észrevette a csoportba gyűlt három embert a megmaradt fahasábok körül. Nézte, amint Ben iszik a fémkulacsból, ahogy ádámcsutkája mozog nyelés közben, álla körül árnyékot vet a borosta, nézte a gallérjáig érő göndör fekete hajat. A verejték foltot hagyott az ingén, és Alicenek a torkában dobogott a szíve. Szerette az illatát; annyira erős, annyira valóságos, annyira más, mint a ház nőies, virágillatú világa. Mr. Harris felszedte a szerszámostáskáját, és búcsúzóul néhány utasítást adott. Ben válaszul biccentett, az arcán mosoly futott át. Alice vele együtt mosolygott, nézte a gödröcskét a fiú bal orcáján, erős vállát, a napfényben fénylő csupasz felsőkarját. Ahogy figyelte, Ben felegyenesedett – valami távoli zaj keltette fel a figyelmét. Alice követte a pillantását, ahogy Mr. Harrisről a távoli gizgazos kertben valami másra szegeződött. A korbácsliliomok, verbénák ágyásain túl Alice észrevett egy alig láthatóan felfelé csörtető pici alakot, amint döcögve, de rendíthetetlenül baktat a ház felé. Theo. Kisöccse láttán, Alice arcán szélesedett a mosoly, de a mögötte ingó nagy fekete árnyék mindjárt le is törölte. Már értette, miért ráncolja a homlokát Ben – belőle is ilyen érzést váltott ki Bruen dadus. Egy körömfeketényi szeretetet sem táplált iránta – de hát miért is szeretne az ember zsarnoki hajlandóságú teremtményeket? Csak találgatni lehetett, miért bocsátották el az aranyos, csinos Rose dadust. Szemmel láthatóan imádta Theót, valósággal rajongott érte, a házban meg nem akadt senki, aki ne őt kedvelte volna. Még Aput is látták beszélgetni vele a kertben, míg Theo a kacsák után baktatott, márpedig Apu igencsak jó emberismerő.

De Anya valamiért megorrolt rá. Alice látta két hete, amint Rose dadussal vitatkozik, hevesen suttognak a gyerekszoba előtt. A nézeteltérésnek valami köze volt Theóhoz, de Alice, bosszúságára, túlságosan messze volt, nem hallotta pontosan, miről folyik a szó. Jóformán mire bárki is észrevette volna, Rose dadus már ott sem volt, és Bruen dadust visszahelyezték az állásába. Alice azt gondolta, nem látják többé a vén csatalovat a szőrös állával meg a ricinusos üveggel. Sőt, mindig is valami kis büszkeséget érzett, amikor meghallotta deShiel nagymama megjegyzését, miszerint a rakoncátlan Alice késztette meghunyászkodásra a vén dadust. És most mégis itt van megint, rigolyásabban, mint valaha. Alice még mindig Rose dadus elvesztésén búsongott, amikor rádöbbent, hogy már nincs egyedül a sövénynek ezen az oldalán. Ág roppant mögötte, Alice hirtelen felegyenesedett, és megperdült. – Mr. Llewellyn! – kiáltott fel, amikor megpillantotta a görnyedt alakot. Ott állt, fél karja alatt festőállvány, a másik oldalához jókora vázlatfüzetet szorongatott kényelmetlenül. – Megijesztett! – Bocsánat, Alice kedves. Úgy látszik, magam sem tudtam, hogy lopódzkodom. Reméltem, hogy elbeszélgethetünk. – Most, Mr. Llewellyn? – Akármennyire kedvelte az öregembert, most hullámban tört rá a csalódás. Mr. Llewellyn mintha nem is sejtené, hogy elmúltak már a napok, amikor Alice ott ült mellette, míg ő vázlatot készített, vagy kettesben billegtek lefelé az evezős csónakban, és Alice bevallotta valamennyi gyerekes titkát, miközben tündérekre vadásztak. Valamikor tagadhatatlanul fontos volt Alice számára; becses barát, amikor Alice kicsi volt, és mentor, amikor írni kezdett. Számtalanszor futott oda hozzá gyermekes kis történeteivel, amelyeket az ihlet hevében firkantott, és Mr. Llewellyn nagy hűhóval szolgált komoly bírálattal. De most, tizenhat évesen, másfelé fordult Alice

érdeklődése, olyasmire, amit már nem oszthat meg Mr. Llewellynnel. – Ugyanis elég sok a dolgom. Az öreg pillantása a sövény nyílása felé rebbent, és Alice úgy érezte, hogy szinte zsibong az arca a hirtelen melegtől. – Szemmel tartom az estély előkészületeit – mondta gyorsan, és amikor Mr. Llewellyn úgy mosolyodott el, mint aki pontosan tudja, kit nézett Alice, és miért, gyorsan hozzáfűzte: – Virágokat szedek Anyának. Az öregúr a ledobott kosárra pillantott – a virágok kornyadoztak a déli hőségben. – Igyekeznem is kellene. – Természetesen – bólintott az öregúr –, és általában eszembe sem jutna, hogy zavarjalak, miközben buzgón segítesz. De szeretnék valami nagyon fontosról beszélni veled. Alice visszanézett a sövényre. – Sajnos igazán nincs most időm. Mr. Llewellyn szokatlanul csalódottnak látszott, és Alice-nek eszébe jutott, hogy mostanában annyira levert. Nem duzzog éppenséggel, de szórakozott és szomorú. Szaténmellényét félregombolta, vette észre Alice, és a nyakba való sálja foszlott. Hirtelen elöntötte az együttérzés, és a vázlatfüzet felé biccentett, így igyekezett jóvátenni az előzőeket. – Nagyon jó. – És valóban nagyon jó volt. Tudta, hogy az öregúr már máskor is rajzolta Theót, és rendkívüli volt a hasonlóság – a kerek orca, a telt száj, a tágra nyílt, bizalommal teli tekintet körül a kisbabakor utolsó maradványai. A drága Mr. Llewellyn mindig meglátta mindnyájukban a legjobbat. – Találkozhatnánk esetleg tea után? – kérdezte Alice, bátorító mosoly kíséretében. – Valamikor az estély előtt? Mr. Llewellyn szorosabban ölelte vázlatfüzetét, fontolóra vette Alice ajánlatát, majd kissé összevonta a szemöldökét. – Mi lenne az esti tűzijátéknál? – Eljön? – Ez aztán a meglepetés! Mr. Llewellyn nem társaságkedvelő úriember, és általában igyekszik kerülni a

tömeget – kivált, amelyikben olyanok vannak, akik mindenáron találkozni akarnak vele. Imádja Anyát, de még neki sem sikerült soha rávennie az öreget, hogy vegyen részt a Szent Iván-éjen. A figyelem túlságosan is fenyeget. Mint mindig, ott lesz kiállítva az Eleanor varázsajtaja, és az emberek tolakodnak, hogy találkozhassanak az alkotójával. Bele nem fáradnak, hogy letérdeljenek a sövény mellé, és keressék az ódon kőoszlop eltemetett tetejét. „Oda nézz, Simeon! Már látom! A rézkarika a térképről, éppen ahogy a könyvben áll!” Aligha tudják, hogy az alagutat már évekkel ezelőtt lezárták, nehogy a magukfajta kíváncsi vendégek felkutathassák. Alice rendes körülmények között tovább próbálkozott volna, de a sövény túloldaláról felhangzó férfinevetés, majd utána bajtársias kurjantás: – Megvár, Adam. Eredj az apukáddal, egyél, nem kell mindet egyszerre felemelni! – emlékeztette a céljára. – Nos, akkor, ma este – mondta. – Igen. Az estélyen. – Mondjuk, fél tizenkettőkor, a lugasban? – Igen, igen. – Ez fontos, Alice. – Fél tizenkettőkor – ismételte, árnyalatnyit türelmetlenül. – Ott leszek. De az öreg csak maradt, mintha odaragasztották volna, komoly, mélabús arccal egyenesen Alice-re meredt, mintha meg akarná jegyezni a vonásait. – Mr. Llewellyn?… – Emlékszel, amikor Clemmie születésnapján kivittük a csónakot? – Igen – bólintott Alice. – Igen, nagyon szép nap volt. Ritka kellemes alkalom. – Alice tüntetően felvette kosarát a szökőkút lépcsőjéről, Mr. Llewellyn pedig nyilván értette a célzást, mert már ott sem volt, mire Alice végzett. Alice nagyot sóhajtott. Motoszkált benne a bűntudat – talán azért érez ilyesmit, mert szerelmes; amolyan általános szánalmat

mindenki iránt, aki nem Ő. Szegény öreg Mr. Llewellyn. Valamikor varázslónak hitte – most már csak hajlott hátú és meglehetősen szomorú ember, idő előtt megöregedett, a Viktória-kori öltözködés és szokások rabja, amelyektől nem hajlandó megválni. Fiatal korában törés érte – titoknak kellene lennie, de Alice sok mindent tudott, amiről nem illett tudnia. Még akkor történt, amikor Anya fiatal lány volt, Mr. Llewellyn pedig Henri deShiel jó barátja. Feladta a hivatását Londonban, és akkor állt elő az Eleanor varázsajtajával. Hogy mi is okozta az összeomlását, Alice nem tudta. Most olyasmi motoszkált a fejében, hogy talán igyekeznie kellett volna megtudni, de nem ma, ez a feladat nem mára való. Egyszerűen nincs idő a múltra, amikor a jövő itt vár rá, közvetlenül a sövény túloldalán. Még egy pillantás, és megállapította, hogy Ben valóban egyedül van, összeszedi a holmiját, mintha a kerten át készülne visszamenni a szállására, ebédelni. Alice egy csapásra feledte Mr. Llewellynt. Arcát a nap felé emelte, és élvezte az orcáját perzselő hőt. Micsoda öröm, hogy ő az, aki, éppen most, ebben a pillanatban! El sem tudta képzelni, hogy bármi, bárhol elégedettebbé tehetné. A kikötő felé indult, kezében a kézirattal, megmámorosodva lányként az érzéstől, hogy ragyogó jövő küszöbén áll.

3

CORNWALL, 2003 Napfény tűzött a levelek közé, és Sadie úgy futott, hogy csak a tüdeje bírhatta megállásra. De nem állt meg, még sebesebben futott, élvezte léptei biztató csattogását. A ritmikus dobbanásokat, a nedves, mohos föld meg a sűrű aljnövényzet keltette tompa visszhangot. A kutyák már az imént eltűntek a keskeny csapáson, orrukat a földre szegezték, surrantak, mint megannyi melaszcsík, a kétoldalt fénylő tüskebokrok között. Talán ők is megkönnyebbültek, hogy az eső végre elállt, és elszabadulhattak. Sadie-t magát is meglepte, mennyire élvezi, hogy ezek ketten ott vannak mellette. Ellenállt, amikor a nagyapja javasolta, vigye őket, de Bertie – aki máris gyanakvóan fogadva az ő váratlan felbukkanását háza küszöbén (– Mióta veszel te ki szabadságot?) – makacs volt, mint mindig: – Az az erdő néhol nagyon mély, és te nem vagy errefelé ismerős. Egykönnyen eltévedhetsz. – Amikor célozgatni kezdett, hogy megkéri az egyik helybeli legényt, találkozzon Sadie-vel, „hogy legyen társasága”, és olyan szemmel méregette, mint aki éppen olyasmi után óhajt kérdezősködni, amire Sadie nem akar válaszolni, ő sietve beleegyezett, mondván, a kutyáknak nem árt, ha megfuttatja őket. Sadie mindig egyedül futott. Már jóval azelőtt is, hogy a Bailey-ügy kirobbant, és maga alá temette londoni életét. Így a legjobb. Van, aki gyakorlatként fut, van, aki élvezetből, és azután ott van Sadie, aki úgy fut, mintha a tulajdon halála elől menekülne. Ezt egy hajdani barátja mondta. Vádlón, kétrét görbedve, amint épp lélegzetért kapkodott a Hampstead Heath parkban. Sadie vállat vont, törte a fejét, mi az, ami nincs rendben, és akkor jött rá, meglepően csekély sajnálkozással, hogy kettejük közt nem működik a dolog. Szélroham suhant át az ágak között, Sadie arcába szórta az éjszakai esőcseppeket. Sadie megrázta a fejét, de nem lassított.

Harangvirágok bújtak elő az ösvény mentén; a szokás rabjaiként évente helyet követeltek a haraszt és a kidőlt fák között, örök optimisták. Jó, hogy léteznek ilyen dolgok. Bizonyítják, hogy valóban van szépség és jóság a világban, szakasztott, ahogy a versek meg a közhelyek állítják. Munka közben könnyen szem elől veszti az ember ezt a tényt. A hétvégén több is szerepelt a londoni lapokban. Sadie elkapott egy pillantást egy férfi válla fölött a kikötői kávézóban, míg Bertie-vel reggeliztek. Vagyis, míg ő reggelizett, Bertie meg valami fűillatú turmixot fogyasztott. Semmi újat nem tudott meg a cikkből, vagyis semmi sem változhatott. És miért is változott volna? Az ügyet lezárták. A cikket Derek Maitland írta. Nem meglepő, hogy még mindig ragaszkodik a történethez, akár a kutya a szomszédja csontjához; ilyen a természete. Talán Sadie ezért választotta elsőnek őt? Sadie megriadt, amikor Ash kiszökkent egy facsoport mögül és elébe vágott, a füle lobogott, száját széles, nedves vigyorra tátotta. Sadie erőlködött, hogy ne maradjon el nagyon mögötte, úgy összeszorította az öklét, hogy ujjai a tenyerébe vájtak. Még gyorsabban futott. Nem kellene újságokat olvasnia. „Szabadságot kellene kivennie”, amíg össze nem szedi magát, és megvárja, míg Londonban lecsendesedik minden. Donald tanácsa. Sadie tudta, igyekszik megóvni attól, hogy beleverje az orrát a tulajdon ostobaságába, ami kedves tőle, de igazában kissé már késő van ehhez. Akkoriban ezzel volt tele minden újság meg a tévéhíradó, és az eltelt hetek során sem csillapodott, sőt éppenséggel terebélyesedett a Sadie megjegyzéseit hírül adó cikkektől a Kapitányságon belüli megoszlást híresztelő kárörvendő állításokig, és az eltussolásról terjedő szóbeszédig. Nem csoda, hogy Ashford dühöngött. A Főnök el nem mulasztott volna egyetlen alkalmat sem, hogy szétkürtölje a lojalitásról vallott nézeteit, feljebb rántotta ételfoltos nadrágját, és szinte odaköpte az összegyűlt nyomozóknak:

– Nincs rosszabb egy kanárinál, halljátok? Elkapjátok, a házban tartjátok. Mi sem ártalmasabb az ügyosztálynak, mint a zsaruk, akik kívülállóknak csipognak. – Külön említés történt ezenfelül a leggyűlöletesebb kívülállókról, az újságírókról. Ashfordnak gyűlöletében reszketett az álla: – Vérszívók, egytől egyig! Hál’ istennek nem tudta, hogy ebben az esetben Sadie kotyogta ki a dolgot. Donald fedezte, ugyanúgy, mint amikor Sadie az első hibákat követte el munkája során. – Ez a kollégák dolga – mondta akkor, szokásos nyerseségével hessegetve el Sadie suta hálálkodását. Együtt szoktak nevetni Sadie szokásos aggályos és aprólékos munkája közben ejtett kisebb ballépésein; de ez a legutóbbi kihágás egészen más volt. Mint magas rangú nyomozótiszt, Donald felelt beosztottja cselekedeteiért, és ha történetesen elfelejtett jegyzetfüzetet magával vinni egy kihallgatásra, ez csak enyhe dorgálást érdemelt – de kiszivárogtatni olyasféle állítást, hogy az osztály elfuserált egy nyomozást, az már egészen más tészta volt. Alig derült ki a történet, Donald tudta, hogy ő volt, aki kiszivárogtatta. Elvitte magával egy pohár sörre a Róka és Agarakba, és ellentmondást aligha tűrő kifejezésekkel tanácsolta, hogy tűnjön el Londonból. Vegye ki az esedékes szabadságát, és vissza se jöjjön, amíg ki nem dolgozza a szervezetéből, ami bántja. – Nem a levegőbe beszélek, Sparrow – mondta Donald, és letörölte szürke tüskebajszáról a sörhabot. – Nem tudom, mi bújt magába mostanában, de Ashford nem ostoba. Sasszemmel fogja figyelni. A nagypapája most Cornwallban van, igaz? A saját érdekében – mindkettőnk érdekében – takarodjon el odáig, és vissza se jöjjön, amíg össze nem szedte magát. Fatönk akadt elébe, ki tudja, honnan, és Sadie átugrotta, de közben beleakadt futócipőjének az orra. Áramlott a bőre alatt az adrenalin, akár a forró szirup, de megfékezte, és csak annál sebesebben futott. Vissza se jöjjön, amíg össze nem szedte magát. Könnyű ezt mondani. Donald nem tudhatja, mi az oka a

szétszórtságának, a hibázásainak, de Sadie tudja. Látta maga előtt a borítékot meg a tartalmát, Bertie házának vendégszobájában az éjjeliszekrénybe dugva: a takaros papírt, a cirkalmas kézírást, a benne rejlő üzenet jeges zuhany hatású sokkját. A hat héttel ezelőtti estétől keltezte gondjait, amikor belebotlott a londoni lakása lábtörlőjén heverő nyavalyás levélbe. Eleinte csak ki-kihagyott a figyelme, apró hibák, könnyen lehetett őket takargatni, de aztán jött a Bailey-ügy, az az anyátlan kislány, és krach! Az elsöprő vihar. Ereje utolsó megfeszítésével Sadie elsprintelt a fekete tönkhöz, a fordulóponthoz. Addig nem lassított, amíg el nem érte, előretántorodott, hogy fél kézzel ráüssön a nedves, csonka tönkre, majd leroskadt, tenyere a térdén, és pihegve szedte a levegőt. Rekeszizma ide-oda lendült, szeme elhomályosult. Fájt mindene, mégis örült. Ash a közelben szaglászott, megszimatolta egy moha lepte fatörzs végét, ami kikandikált a meredek, sáros magaslatról. Sadie mohón ivott vizesüvegéből, majd a kutya tátott szájába is fröcskölt belőle. Megsimogatta Ash füle között a sima, fényes feketeséget. – Hol a testvéred? – kérdezte, mire Ash félrebillentette a fejét, és csak bámult Sadie-re okos szemével. – Hol van Ramsay? Sadie végigfürkészte körülöttük a vad zöld rengeteget. Páfrányok törekedtek a fény felé, göcsörtös szárak bomlottak virággá. A vad fokhagyma szaga elkeveredett az iménti eső édes földillatával. Sadie mindig szerette ezt az illatot, annál is inkább, amikor Bertie elmondta, hogy egy bizonyos baktérium okozza. Ez is bizonyítja, hogy megfelelő feltételek esetén jó dolgok is származhatnak a rosszból, hogy még a spórákban is rejtőzhet édesség, ha elegyedik az eső erejével. Sadie őszintén hitte, hogy ez így igaz. Sűrű volt az erdő, és amikor Ramsayt kereste, Sadie rádöbbent, hogy Bertie-nek igaza van. Ilyen helyen akár örökre eltévedhet az ember. Nem Sadie, mellette a kutyákkal, ahogy szimatoló orruk a hazafelé vezető utat firtatja, de valaki más, egy

mesebeli ártatlan leány. Az a lány, a feje tele regénnyel, könnyen merészkedhet ilyenféle erdő mélyére, és eltévedhet. Sadie nem ismert sok tündérmesét, a nyilvánvalókon kívül. Ez csak a számos tátongó lyuk egyike volt, amit a vele egykorúakkal összehasonlítva tapasztalt (tündérmesék, kitűnő bizonyítványok, szülői szeretet). Még a Bailey kislány hálószobájában, mégoly egyszerű bútorok között is állt egy könyvespolc, rajta Grimm meséinek sokat forgatott kötete. De Sadie gyermekkorában nem voltak „egyszer volt, hol nem volt” elsuttogott mesék; anyja nem volt suttogó fajta, apja még annyira sem, ketten osztoztak a képzelgés mély és rendíthetetlen utálatában. Sadie azonban a világ polgáraként eleget szívott magába, hogy tudja, tündérmesékben eltűnnek emberek, és általában mély és sötét az erdő. A való életben is gyakran tűnnek el emberek, ha van erdő, ha nincs. Sadie ezt tapasztalatból tudta. Némelyek baleset következtében tűnnek el, mások a maguk akaratából – az eltűntek vagy a hiányzók, akik nem akarják, hogy rájuk találjanak. Mint például Maggie Bailey. – Elszökött – mondta akkor Donald, ugyanaznap, amikor egyedül találták a kicsi Caitlynt a lakásban, hetekkel mielőtt ráleltek volna a levélre, amiből kitűnt, hogy Donaldnak igaza van. – Túl sok volt a felelősség. Gyerekek, szűkös megélhetés, az élet. Ha annyi fontom volna, ahányszor ilyet láttam… De Sadie nem volt hajlandó elhinni. Magányos kutatásra indult, fantasztikus elméleteket szőtt bűntettről, olyasmiről, ami csak detektívregényekben fordul elő; szentül állította, hogy egy anya nem hagyja ott egyszerűen így a gyerekét; rágódott, újra meg újra átfésülte a tanúvallomásokat, kutatta a döntő bizonyítékot, ami elkerülte a figyelmüket. – Olyasmit keres, amit sohasem fog megtalálni – mondta Donald. – Néha, Sparrow… nem valami rohadt gyakran, de néha… a dolgok pont olyan egyszerűek, amilyennek látszanak. – Úgy érti, mint maga. Donald felnevetett.

– Pimasz taknyos. – Aztán ellágyult a hangja, szinte apás lett, ami – már amennyire Sadie megítélhette – jóval rosszabb volt, mintha leordította volna. – A legjobbakkal is megtörténik. Az ember dolgozik vakulásig, aztán egyszerre egy eset úgy befészkeli magát, hogy szinte fáj. Mivelhogy az ember… ember, de ez nem mindig jelenti, hogy igaza is van. Sadie lélegzete lelassult, de Ramsaynek még nyoma sem volt. Hívta, a nyirkos, sötét helyek visszhangozták a kiáltását, Ramsay… Ramsay… Ramsay… az utolsó, halk „Ramsay” már semmivé fakult. A két kutya közül Ramsay volt a tartózkodóbb, nehéz volt megnyerni a bizalmát. Talán igazságtalanul, de mégis, vagy talán éppen ezért ő volt Sadie kedvence. Sosem bánt bőkezűen az érzéseivel. Ugyanezt a vonást fedezte fel Nancy Baileyben, Maggie édesanyjában – nem lehetetlen, hogy éppen ez keltett egymásban rokonszenvet. „Folie à deux” az ilyesmi, közös bolondéria, két amúgy épeszű ember, amint ugyanabban az illúzióban támogatja egymást. Sadie most már látta, hogy ebben hasonlítottak Nancy Baileyvel – kölcsönösen táplálták egymás fantáziáját, győzködtek, hogy Maggie eltűnése több, mint aminek látszik. És valóban őrület volt. Tíz év szolgálat a rendőrségnél, ebből öt nyomozóként – és amit csak tanult, egy csapásra eltűnt, abban a pillanatban, amint meglátta a kislányt egymagában az áporodott lakásban; finom vonású, kecses; kócos szőke haja a hátulról eredő világosságban valóságos glóriát formázott, tágra nyílt szeme figyelmesen nézte a két idegen felnőttet, akik betörték a bejárati ajtót. Sadie lépett oda a kislányhoz, megfogta a két kezét, és könnyed, tiszta hangon, amire maga sem ismert rá, így szólt: – Üdv, szépségem. Ki ez itt a hálóingeden? Hogy hívják? – A gyermek sebezhetősége, kicsinysége, bizonytalansága épp azon a ponton sújtott rá, amit Sadie általában felvértezett az érzelmek ellen. Az elkövetkező napok során érezte a gyermek kicsi kezének nyomát a maga kezén, és éjjel, amikor aludni tért,

hallotta a halk, panaszos hangot: „Mama? Hol van a mamám?” Vad ösztön kelt benne, hogy helyrehozza a dolgokat, hogy visszahozza az édesanyát a gyermekhez, és Nancy Bailey tökéletes társnak bizonyult. De míg Nancy bocsánatos módon kapott minden szalmaszál után, érthető módon mindenáron magyarázatot keresett lánya szívtelen magatartására, jóvá akarta tenni a döbbenetet, hogy kicsi unokáját így magára hagyták, és kisebbíteni a maga bűntudatát („Ha nem mentem volna el a barátnőimmel azon a héten, magam is megtaláltam volna”), Sadie jobban tudhatta volna. Egész pályafutása, egész felnőtt élete arra épült, hogy jobban tudta. – Ramsay! – kiáltott hangosabban. Megint csak a csönd válaszolt, az a fajta csönd, amit még jobban hangsúlyoznak a zizegő levelek, meg a távoli árokba surranó víz. Sadie magasra nyújtotta a karját. Szinte fizikai szüksége volt rá, hogy kapcsolatot találjon Nancyvel, súlyos teher nyomta a szívét, két izzadt marok szorongatta a tüdejét. A maga gyalázatát elviseli, de a szégyen, amikor Nancyre gondolt, letaglózta. Még mindig érezte a sürgető szükséget, hogy mentegetőzzön, hogy megmagyarázza, szörnyű tévesen ítélt, hogy soha sem akart hiú reményeket táplálni. Donald jól ismeri. – És, Sparrow – hangzottak búcsúszavai, mielőtt elküldte Cornwallba –, eszébe ne jusson kapcsolatba lépni a nagyanyával! – Azt nem tette hozzá, hogy tartsa magát a lehető legtávolabb a kislánytól – valószínűleg azt gondolta, nincs szükség figyelmeztetésre azok után, hogy Sadie hivatalos dorgálásban részesült, amikor az apa benyújtotta a panaszát. Ezúttal hangosabban hívta: – Ramsay! Merre vagy? Sadie feszülten figyelt. Egy rémült madár szárnyai súlyosan verdesték fent a lombokat. Sadie pillantását magára vonta az ágak szövevénye között egy repülőgép fehér foltja, amint hámozta maga mögött a halványkék eget. A repülőgép keletnek tartott London felé, és Sadie fura zavarral nézte.

Elképzelhetetlen, hogy az örvénylő élet, az ő élete nélküle folytatódhat! Amióta eljött, nem hallott Donaldról. Nem is számított rá, igazában nem, még nem, hiszen csak egy hete, és Donald ragaszkodott hozzá, hogy teljes havi szabadságot vegyen ki. – Ugye hamarabb is visszajöhetek, ha akarok? – kérdezte Sadie az irodában, és a hivatalnok zavarából feltételezte, hogy első alkalommal kérdeztek tőle ilyesmit. – Meg ne próbálja – morgott utóbb Donald. – Ha idő előtt itt találom, nem viccelek, Sparrow, már megyek is Ashfordhoz. – Meg is teszi, Sadie tudta. Már visszavonulásra készül, és nem fogja hagyni, hogy kiegyensúlyozatlan helyettese tönkretegye. Nem lévén más választása, Sadie becsomagolt, nekilódult, és lehajtott Cornwallba. Meghagyta Donaldnál Bertie telefonszámát, közölte, hogy térerő vagy van, vagy nincs, és remélte, hogy vissza fogják hívni. Halk, bizonytalan mordulás hallatszott mellette, és Sadie lenézett. Ash szobormereven állt, és a távoli erdőre meredt. – Mi baj, kisfiam? Büdös az önsajnálat? – A kutya nyakán felmeredt a szőr, füle megrezzent, de a tekintete most is ugyanarra irányult. És Sadie is hallotta, valahonnan messziről. Ramsay ugat – nem riadtan, talán, de… máshogyan. Szokatlan, enyhén zavaró anyás érzés fogta el Sadie-t, amióta a kutyák örökbe fogadták, és amikor Ash megint felmordult, Sadie becsavarta a vizesüvegét. – Na, gyerünk – csapott a combjára. – Keressük meg a bátyádat. Nagyszüleinek nem volt kutyájuk, amikor Londonban éltek. Ruth allergiás volt, de amikor meghalt, és Bertie visszavonult Cornwallba, nem talált magára. – Semmi bajom – mondta Sadie-nek a recsegő telefonvonalban. – Jó itt nekem. Tele a kezem munkával. Csak az éjszakák csendesek; azon kapom magam, hogy a tévével vitatkozom. Sőt,

az a baj, hogy általában én vagyok a vesztes. Igyekezett könnyedén felfogni a dolgokat, de Sadie meghallotta hangjában a törést. Nagyszülei kamaszkorukban szerettek egymásba. Ruth édesapja szállított Bertie szüleinek hackney-i boltjába, és a gyermekeik azóta elválaszthatatlanok voltak. Nagyapának szinte kézzelfogható volt a fájdalma, és Sadie a megfelelő szót keresgélte, amivel javíthatna a dolgokon. De sosem volt a szavak mestere, hát azt tanácsolta, jobb lenne, ha nagyapja egy labradorral vitatkozna. Bertie nevetett; majd meggondolja, mondta, és másnap lement a kutyamenhelyre. Jellegzetes Bertie-módra nem egy, hanem két kutyával, meg egy nyűgös macskával tért haza. Mint Sadie a Cornwallba érkezése óta tapasztalta, elégedett családot alkottak ők négyen, még ha a macska ideje jó részét a heverő mögött töltötte is, és nagyapa azóta sem volt ilyen boldog, mint valamikor, mielőtt Ruth megbetegedett. Már csak ezért is fontos, hogy Sadie haza ne térjen mindkét kutya nélkül. Ash egyre gyorsabban futott, és Sadie lihegve igyekezett lépést tartani vele. Észrevette, hogy ritkul a növényzet. És mintha világosabb is volna. A ritkuló fák alatt a bozót hasznot húzott az erősebb napfényből, vidáman gyarapodott, sűrűsödött. Ágak kapaszkodtak, markolásztak Sadie sortjának szélébe, ahogy átverekedte magát a bozóton. Ha fantáziadúsabb természet, úgy képzelhette volna, hogy meg akarják állítani. Felvergődött a meredeken, kerülte a szétszórt sziklákat, míg fel nem ért, és az erdő szélén találta magát. Megállt, szemügyre vette az előtte fekvő tájat. Soha nem keveredett még ilyen messzire. Hosszú, füves térség nyúlt előtte, a távolban épp látszott valami kerítés meg egy kidőlt-bedőlt kapuféle. Azokon túl nagyjából ugyanolyan volt a táj, tág, füves térség, imitt-amott dús levelű óriási fák. Sadie-nek elakadt a lélegzete. Egy gyerek állt a mező közepén, egy kislány, hátulról megvilágítva, hogy az arcát nem láthatta. Kiáltásra nyitotta a száját, de mire pislogott

egyet, a gyerek eltűnt, alig maradt belőle más, csak egy sárgafehér fényfolt. Sadie megrázta a fejét. Fáradt az agya, fáradt a szeme, lebegő képeket lát. Szemorvoshoz kellene mennie. Ash előreszökkent, visszanézett, hogy ellenőrizze Sadie haladását, és türelmetlenül ugatott, amikor elégtelennek ítélte. Sadie utánaeredt a mezőn, félrelökte a kellemetlen gondolatot, hogy olyasmit tesz, amit nem kellene. Nem volt ismerős érzés. Sadie általában nemigen aggódott ilyesmi miatt, de kísértette a munkája során nemrég elkövetett hiba. Nem kedvelte, ha kísértetek zaklatják. Az ilyesmi sebezhetőségre vall, ami távol áll tőle, és évekkel ezelőtt eltökélte: jobb, ha az ember egyenesen belegyalogol a bajba, és nem hagyja, hogy a háta mögött ólálkodjon. Amikor odaért, látta, hogy a kapu fából készült, kiszívta a nap, szilánkosan, és mintegy mélységes unalommal lóg az eresztékein, mintha réges-rég így volna már. Trombitakelyhű lila virágokkal teli leveles futónövény tekeredett bonyolult csomókba a kapu oszlopai, lécei köré, és Sadie-nek át kellett vergődnie a vaskos szárak között. Ash, megnyugodva, hogy úrnője követi, éleset vakkantott, és rákapcsolt – el is tűnt mindjárt a látóhatáron. Fű csiklandozta Sadie csupasz térdét, viszketett, ahol megszáradt a verejték. Valami nem stimmelt ezzel a hellyel. Fura érzés öntötte el, amióta átmászott a kapun, megmagyarázhatatlan érzés, hogy nincsenek egészen rendben a dolgok. Sadie nem hitt az előérzetekben – mi szükség hatodik érzékre, amikor a többi öt annak rendje-módja szerint működik? –, és nyilván lesz is észszerű magyarázata ennek a furcsaságnak. Sadie már vagy tíz perce járt a birtokon belül, amikor rádöbbent, mi az. Üres a mező. Nem fák, nem fű, nem is madarak hiányoznak, van belőlük elég mindenfelé. Csak a többi hiányzik. Nem zakatol traktor a földeken, nem javítják gazdák a kerítést, nem legelésznek állatok. Errefelé ez ugyancsak szokatlan.

Sadie körülnézett, keresett valamit, ami arra vall, hogy tévedett. Valahonnan a közelből folyóvíz hangját hallotta, és egy madár – talán holló – figyelte egy közeli fűzfaágról. Hosszú, zizegő főtáblák, itt-ott egy-egy göcsörtös törzsű fa, de ameddig a szem ellát, semmi emberi. Fekete villanás a látómezeje peremén, és Sadie összerezzent. A madár levetette magát őrhelyéről, és egyenesen feléje vágott át a levegőn. Sadie félrehúzódott az útjából, és eközben valamibe beakadt a lába. Térdre esett a tőzeges sárban, a vaskos fűzfa alatt. Mérgesen nézett hátra, és észrevette, hogy bal lábára egy darab vizes kötél tekeredik. Kötél. Talán a tapasztalat – régi nyomozások zavaros keveréke – késztette, hogy felnézzen. És ott, a fa legmagasabb ága köré tekerve, szinte egybeolvadva a kéreggel, megpillantotta a kötél másik, foszló végét. Mellette hasonló; lelógott egészen a talajig, ahol málló, nedves deszkadarabra hurkolódott. Nem hurok tehát, hanem hinta. Sadie felállt, letisztogatta sáros térdét, majd lassan körüljárta a lecsüngő kötelet. Volt valami enyhén nyugtalanító a gyermekjáték koszlott jelképében itt, ezen a magányos, üres helyen, de mire tovább gondolkodhatott volna, Ash megint nekilódult, Sadie iránti rövid érdeklődését felülmúlta a testvére holléte miatti aggodalom. Sadie még egy pillantást vetett a kötélre, aztán a kutya után eredt. De ezúttal egyre-másra olyasmit vett észre, ami az imént elkerülte a figyelmét. Egy sor elvadult tiszafa egyszeriben sövénynek bizonyult, elhanyagoltságában, elvadultságában mégiscsak sövénynek; az északi szemhatáron, vadvirágok két sűrű bokra között kilátszott valami, ami hídnak tűnt; a törött kapu, amelyen az imént átmászott, már nem két természeti terület közötti elválasztásnak, hanem a civilizáció és külvilág romos korlátjának látszott. Ami nem mást jelent, mint hogy ez a

terület, amelyen áthaladt, nem megműveletlen mező, hanem kert. Legalábbis az volt valamikor. Vonítás hallatszott a tiszafa sövény túloldaláról, és Ash harsányan válaszolt, majd eltűnt a zöld fal egy hasadékában. Sadie követte, de megtorpant, amikor átért a túloldalra. Tintaszerű állóvíz terült el előtte, üvegesen a sűrű tisztás csendjében. Fűzfák övezték a víz partját, a tó közepén jókora sáros tömeg emelkedett, amolyan szigetféle. És kacsák, kacsák mindenütt, szárcsák és fajdtyúkok, és a szag erős volt és termékenységet sugallt. Hátborzongató érzés, ahogy fényes, fekete madárszemek figyelték. Ramsay megint felvonított, és Sadie követte a hívó szót a tó nedves partja mentén. Lába alatt csúszós volt a sok évtizedes kacsaürülék. Sadie óvatosan lépkedett a fák alatt. Most már Ash is ugatott, a tó túlsó partján állt valami fa kikötőgát-féleségen, égnek emelte az orrát, és riadót fújt. Sadie félresöpörte egy szomorúfűz lógó ágait, és elhajolt egy rozsdás láncon függő, különös üveggömb elől. Útján még négy gömb előtt haladt el, mindet egyformán kosz borította, a belsejükben többnemzedéknyi pókhálóréteg. Végigsimította az egyiknek az alját, megcsodálta különös vonzerejét – vajon mire szolgálhatott? Ugyancsak fura gyümölcsök lógnak itt a levelek között. Amikor a kikötőgáthoz ért, látta, hogy Ramsay egyik hátsó lába beszorult a rothadó fa egy résébe. A kutya pánikba esett, Sadie odasietett, de óvatosan lépkedett a deszkákon, nehogy őt is hasonló sors érje. Letérdelt, megsimogatta a kutya füle közét, hogy megnyugtassa; észlelte, hogy nem történt súlyos sérülés, és töprengett, hogyan lehetne kiszabadítani. Végül nem tudott okosabbat kitalálni: átölelte, és megemelte. Ramsay nemhogy hálás nem volt, karmaival kaparta a deszkát, és fájdalmas sértődöttséggel ugatott. – Tudom, tudom – motyogta Sadie. – Egyeseken nem könnyű segíteni.

Végre sikerült kimentenie a kutyát, és hanyatt heveredett, míg Ramsay, csapzottan, de láthatólag sértetlenül leugrott a kikötőgátról. Sadie lehunyta a szemét, és felnevetett, amikor Ash elismerően megnyalogatta a nyakát. Fejében egy hangocska figyelmeztette, hogy a deszka összeomolhat alatta, de pillanatnyilag kimerültebb volt, hogysem odafigyeljen. Már magasra emelkedett az égen a nap, isteni érzés volt arcán érezni a melegét. Sadie nem volt amolyan meditáló alkat, de ebben a pillanatban felfogta, miről is áradoznak az emberek. Elégedett sóhaj tört ki az ajkán, bár az utóbbi időben az „elégedett” volt a legalkalmatlanabb jelző önmaga jellemzésére. Hallotta a tulajdon lélegzetét, érverése dobolt halántékának vékony bőre alatt, oly hangosan, mintha kagylót tartana a füléhez, úgy hallgatná az óceán moraját. A látványra most nem figyelt, de az egész világ hirtelen hangokban kelt életre: a víz csobogva nyaldosta alatta a póznákat, a kacsák csobbanva értek le a tó felületére, a deszkák nyújtózkodtak az izzó napon. Ahogy hallgatta, Sadie tudatára ébredt valami sűrű, egybefüggő zümmögésnek maga mögött, mintha száz meg száz parányi motor zúgna együttesen. A nyarat jelentette ez a hang, eleinte nehéz volt meghatározni, de aztán rádöbbent. Rovarok, rengeteg sok rovar. Sadie felült, belepislogott a fénybe. Fehér volt a világ, mielőtt minden helyreállt volna. A szív alakú liliomágyak csillogtak a víz felszínén, virágok nyúltak az ég felé, mint megannyi csinos, markolni kész kéz. Körülöttük a levegőben száz meg száz parányi szárnyas teremtmény rajzott. Sadie talpra vergődött, és a kutyákat akarta hívni, amikor figyelmét a tó túlsó oldalán ragadta meg valami. Napsütötte tisztás közepén egy ház állt. Téglaház, iker ormokkal, a bejárat ernyője alá dugott kapuval. Sokszoros kémények emelkedtek a cseréptetőről, és ólomüveg ablakok három szintje kacsingatott összeesküvő módjára. Zöld levelű, falánk futó tapadt az épület téglahomlokzatához, kismadarak

röpködtek buzgón ki-be az indák szövevénye között, állandó mozgás érzetét keltve. Sadie halkan füttyentett. – Mit keres itt egy magadfajta előkelő dáma? – Halkan szólt, a hangja mégis idegennek, oda nem illőnek hangzott, a humora erőltetett behatolásnak a kert mély, természetes koncentrációjába. Sadie megindult a tó körül a ház felé – mágneses volt a vonzása. A kacsák, a vadmadarak nem vettek tudomást róla, közönyük valahogyan a nap melegével, a tó nedvességével egyesült, és táplálta a fullasztóan párás tisztás légkörét. Ösvényt fedezett fel a túloldalon; jócskán benőtték az erőszakos csipkebokrok, de elvezetett a bejáratig. Sadie futócipője orrával megbökte a felületet. Kő. Bizonyára halvány rózsaszínes barnás kő volt valamikor, mint a falusi házak helybeli kövei, de az idő és az elhanyagoltság feketére kormozta. Ahogy közeledett, látta, hogy a házat éppúgy elhanyagolták, mint a kertet. Hiányos volt a palatető, néhány pala törten hevert ott, ahová esett, a legfelső szint egyik ablaka törött volt, a maradék üveget vastag madárürülék-réteg fedte, és fehér lecsüggő cseppkőként lógott az alanti fényes levelekre. Mintha igényt tartana a hatásos halmazra, egy kismadár szökkent ki a törött üveg mögül, egyenes vonalban leszállt, majd helyesbítette az irányt, közvetlenül Sadie füle mellett. Ott nyüzsögtek mindenütt ezek a kismadarak, amelyeket még a tóról pillantott meg, ki-be surrantak a kúszónövény sötét résein, és sürgető csiripeléssel szólongatták egymást. És nem is csak madarak – a levelek tömegében mindenféle rovar nyüzsgött, lepkék, méhek és mások, Sadie a nevüket sem tudta; megelevenítették a romos épületet. Csábító volt a feltételezés, hogy üres a ház, de Sadie-t hivatása már sokszor szólította idősek otthonába, és tudta, hogy az elhagyatott külső szánalmas történetet, magányos lakót rejthet. Rókafejet mintázó, fénytelen rézkopogtató lógott esetlenül a lepattogzott faajtóról – Sadie felemelte a kezét, de

mindjárt le is eresztette. Mit mond, ha valaki válaszol? Sorra ropogtatta az ujjait, fontolgatott. Semmi oka nincs belépni. Semmiféle mentséggel nem szolgálhat. Illetéktelen behatolás – hát erre aztán igazán nincs szüksége. De már a gondolat közben is rádöbbent, hogy szükségtelen ezen morfondíroznia. Ez a ház elhagyatott. Nehéz volt szavakba foglalni, de olyan a légköre. Egyszerűen tudta. Az ajtó fölött díszes üveglap, négy alak hosszú köntösben, mindegyik mögött a különféle évszakokat ábrázoló háttér. Nem vallásos kép, amennyire megmondhatja, de olyan a hatása. Van valami komolyság bennük – talán tisztelet? –, ami a templomok színes üvegablakaira emlékeztet. Egy nagy, piszkos virágtartót az ajtó közelébe manőverezett, és óvatosan felmászott a peremére. Vigyázott, hogy egyensúlyban tartsa magát, és visszafojtotta a lélegzetét, amíg úgy nem látszott, hogy a tégla kitart. Egy nagyobbacska üvegfolton át megpillantotta a hallt, a közepén ovális asztallal. Az asztalon váza állt, gömbölyded porcelánkancsó, oldalán festett virágokkal, és – ahogy összehúzott szemmel jobban megnézte – halvány arany minta kúszott fel a fogóján. Valami törékeny, talán fűzfa néhány vékony ágát rendezték el találomra a vázában, alatta szétszórt száraz levelek. A mennyezet gipszrózsájáról díszes kristályüveg csillár lógott, a hall túloldalán elnyűtt vörös szőnyeggel borított, széles lépcsősor vezetett fölfelé. Balra, egy csukott ajtó mellett, kerek tükör a falon. Sadie leugrott a virágtartóról. A ház homlokzata előtt, a kapu mellett gyomos kert húzódott. Sadie átvergődött rajta, tüskék akadtak a pólójába, ahogy utat vágott a növényzet között. Erős, de nem kellemetlen illatot érzett – nedves föld, rothadó levelek, a nap melegét hívó friss virágok szagát –, és nagy, kövér szorgoskodó dongók már gyűjtötték a virágport a kis rózsaszín és fehér virágokról. Szeder… Sadie maga is meglepődött, vajon

honnan tudja. Szeder virága, és néhány hónap múlva a bokrok roskadoznak a gyümölcs súlya alatt. Az ablakhoz érve észrevette, hogy valamit belevéstek a fakeretbe, betűket, talán egy A-t meg egy E-t, ügyetlen kézzel. Végighúzta ujját a sötétzöldre penészedett mély rovátkákon – vajon kinek a műve? Görbe vasdarab kukkantott ki a párkány alatti sűrű növényzetből. Sadie félrehúzta az ágakat – és egy kerti szék rozsdás maradványaira bukkant. Vállán át a vadonra pillantott, amelyen az imént hatolt át. Nehéz elképzelni, hogy valamikor itt üldögélt kényelmesen valaki, és nézte a bizonyára ápolt kertet. Megint az a különös, szinte vészjósló érzése támadt, de Sadie lerázta. Ő tényekkel foglalkozik, nem érzésekkel, és a legutóbbi események is erre emlékeztették. Kezét megtámasztotta egy üvegtáblán, és bekukkantott az ablakon. Homályos volt a szoba, de ahogy a szeme hozzászokott, bizonyos tárgyak emelkedtek ki a homályból: az ajtó melletti sarokban egy koncertzongora, középen kanapé, vele szemközt két karosszékkel, a túlsó falnál kandalló. Sadie-t olyan ismerős, kényelmes érzés fogta el, mintha valakinek az életéről emelné fel a fedelet. Az efféle pillanatok hozzátartoznak a munkájához; még ha olykor rút dolgokat látott is, lenyűgözte, hogy hogyan élnek mások. És ez ugyan nem holmi bűntett színhelye, ő meg nem szolgálatban lévő nyomozó, ösztönösen mégis jegyzetelt magában. A falat fakó virágmintás tapéta borította, szürkés, barnás; a polcok ezernyi könyv alatt roskadoztak. A kandalló fölött nagy, festett kép őrködött: egy nő arca, finom orrú, titkos mosolyú. A mellette lévő falban két franciaajtó, vastag damasztfüggöny keretében. Az ajtók valaha nyilván oldalsó kertbe vezettek, napfény ömlött be az efféle délelőttökön, és meleg, fényes négyszögeket vetített a szőnyeggel borított padlóra. De ma már nem. Makacs borostyánszövedék gondoskodott erről, az üveghez tapadt, és csak parányi napfoltokat engedett be. Az ajtó mellett

keskeny faasztal, rajta cifra keretben egy fénykép. Sötét volt, nem látta, ki lehet rajta, de még ha jobb is a világítás, egy régimódi teáscsésze és tányér gátolta Sadie kilátását. Ajkát beharapva gondolkodott. Némely tekintetben – a zongora nyitott fedele, a félredobott párnák a kanapén, a teáscsésze az asztalon – a szoba olyan benyomást keltett, mintha az, aki utoljára volt itt, épp az imént távozott volna, és bármelyik percben visszajöhet. De ugyanakkor mégis volt valami kísérteties, valami állandó némaság az üveg túloldalán létező világban. A szoba szinte megdermedt, tartalma függőben maradt, mintha a levegő, minden elemek legkönyörtelenebbje, ki volna zárva; mintha odabent nehezen lehetne lélegezni. És volt még valami. Valami, ami arra utalt, hogy ez a szoba így áll már nagyon régóta. Sade először azt gondolta, a szemét erőlteti, azért látja így, és csak aztán döbbent rá, hogy a szoba tompa leplét valójában vastag porréteg alkotja. Most már pontosan látta, mi van az íróasztalon, az ablak alatt, ahol egy fénysugár feltárta az összes tárgy titkát – tintatartó, lámpaernyő, közöttük találomra kinyitott könyvek. Sadie pillantását a könyvrakás tetején heverő papírlap ragadta meg: vázlat, egy szépséges gyermekarc, nagy, komoly szemek, lágy ajkak, és a kicsi fülek mögé fésült haj, amitől a kislány – vagy kisfiú? nehéz volt megállapítani – inkább kerti törpének látszott, mint hús-vér gyermeknek. Sadie nem értett eleget a rajzoláshoz, hogy pontosan megállapíthassa, mi ered a művész kezétől, milyen vonásokat túlzott vagy rejtett el, és a kép inkább hasonlított gyermekkönyv illusztrációjához, mint hús-vér gyermek igazi arcképéhez. A rajz itt-ott foltos volt, a fekete tinta elkenődött, az erős vonalak elhalványultak, de a kép alsó sarkába írtak valamit: aláírást és dátumot: 1933. június 23. Harsány lárma, zörgés támadt mögötte, Sadie megriadt, homloka az üveghez koccant. Két lihegő fekete kutya tört át a tüskebokrokon, és Sadie lábát szaglászta.

– Kéritek a reggelit, mi? – mondta, ahogy egy hideg, nedves orr megbökdöste a tenyerét. Sadie gyomra is csatlakozott a figyelmeztetéshez, mély korgást eresztett meg. – Na, gyertek – szólt, és lelépett az ablakról. – Menjünk haza. Még egy pillantást vetett a házra, majd követte a kutyákat az elburjánzott tiszafabozóton át. A nap felhő mögé rejtőzött, az alakok már nem villantak meg a tónál. Az épület duzzogva visszavonult, mint egy elrontott gyerek, aki élvezte, hogy a figyelem központja, és most durcás, mert nem vesznek róla többé tudomást. Még a madarak is merészebbek voltak, mint azelőtt, ide-oda szálldostak a párás tisztáson egyik fától a másikig, a rovarkórus zengett, ahogy forróbbá vált a nap. Valahol egy madár vagy talán az árnyékban rejtőző aprócska állat felsivított – mintha lány nevetett volna. A tó lapos felszíne tompa palafénnyel ragyogott, és Sadie egyszeriben illetéktelen behatolónak érezte magát. Hogy mitől lett egyszerre ennyire biztos, nehéz lenne megmondani, de ahogy sarkon fordult és indulni készült, átbújt a tiszafák résén, és hazafelé kezdte hajszolni a kutyákat: gyomra összerándulásából tudta azt, amit rendőrnyomozóként remélhetőleg kifejlesztett, hogy abban a házban valami szörnyűség történt.

4

CORNWALL, 1932. OKTÓBER A lányok nevettek, és persze sikítoztak jókedvükben, amitől Anya kis híján megbolondult! Alice összecsapta a kezét izgalmában, amikor Clementine a kis repülő után botladozott. – Csak ne dobjátok azt a holmit nagyon közel a babához! – intette őket Anya, és meglapogatta a frizuráját, hogy még helyén van-e minden hajszál. Ha Clemmie hallotta is a figyelmeztetést, nem adta semmi jelét. Futott, mintha az élete függne tőle, két keze a levegőben, a szoknyája repült, készen, hogy elkapja a repülőt, ha úgy látszott is, hogy kényszerleszállásra készül. Kíváncsi kacsák raja totyogott fel a tótól, hogy megfigyelje a mozgalmat, és tollak borzolása, méltatlankodó hápogás közepette szétszóródtak, ahogy a repülő, nyomában Clemmie-vel, csusszanva fékezett a társaság közepén. Apu elmosolyodott a verseskötet fölött, amit éppen olvasott. – Gyönyörű leszállás! – szólt oda a régi virágtartó melletti székéről. – Egyszerűen gyönyörű! A repülő az ő ötlete volt. Látta a hirdetését egy lapban, és külön Amerikából rendelte meg. Meglepetésnek szánta, de Alice már hónapok óta tudott róla – mindig jóval idő előtt tudta, ki kinek mit ajándékoz; látta, amint Apu egy este, még tavasszal, a hirdetésre mutat: – Ezt nézd meg! Tökéletes születésnapi ajándék lenne Clemmie-nek, nem gondolod? Anya nem volt ennyire lelkes, megkérdezte Aput, szerinte egy fából készült repülő a legmegfelelőbb ajándék-e egy tizenkét esztendős kislánynak, de Apu csak mosolygott, és azt mondta, Clemmie nem mindennapi tizenkét esztendős kislány. És igaza is volt: Clemmie határozottan más – „Apa sosemvolt fia” mondogatta előszeretettel Apu, mielőtt Theo megszületett. És a repülővel is igaza volt; Clemmie ebéd után még az asztalnál tépte le a csomagolópapírt, és nagyra nyílt a szeme, amikor napfényre

bukkant az ajándék, majd szabályosan felsikított örömében. Felugrott a helyéről, és izgalmában maga után rántotta az abroszt. – Clemmie, hagyd! – rimánkodott Anya, és a potyogni készülő váza után kapott. – Még nem is fejeztük be az ebédet! – Majd esdeklő pillantást vetett a többiekre. – Jaj, ne menjünk ki. Azt gondoltam, talán kitalálósdi a könyvtárszobában… Csakhogy meglehetősen nehéz lett volna születésnapi ünnepséget tartani, amikor az ünnepelt elrohant a színről, így aztán Anya bánatára, nem volt más hátra: otthagyni a gondosan terített asztalt, és a délutáni ünnepségsorozatot a kertben folytatni. Ott voltak hát mindannyian, az egész család, Mr. Llewellyn, Nagymama és Rose dadus, letelepedve Loeanneth gyepén, ahogy a délután hosszú árnyai már lassan ellepték a mélyzöld füvet. Csodálatos nap volt, őszi, de még nem hideg. Az iszalag még virágzott a ház falán, csicsergő madárkák surrantak át a tisztás fölött, még Theo babát is kihozták a kosarában. Az egyik szomszédos mezőn egy gazda hangát égetett, és csodálatos volt az illat. Alice-t mindig boldoggá tette ez a szag, volt valami köze a változó évszakhoz, és ahogy ott állt, és nézte, amint Clemmie a repülőjével foglalatoskodik, nyakát melegítette a nap, csupasz lába alatt hűvös volt a föld, és tökéletes jó érzés ízletes pillanatát érzékelte. Alice a zsebébe nyúlt, előhúzta a jegyzetfüzetét, sietve feljegyezte az évet és a napot, és benne az embereket, tolla végét rágcsálta, pillantása végigsöpört a napsütötte házon, a fűzfákon, a csillogó tavon és a vaskapura kúszó sárga rózsákon. Mint valami mesebeli kert – valóban mesebeli kert volt –, és Alice imádta. Sohasem hagyja el Loeannetht. Elképzelte magát, amint itt öregszik meg. Boldog öregasszony, hosszú ősz hajjal, macskái közt… Igen, bizonyára lesz társaságul néhány macskája. (És Clemmie meg fogja látogatni, de Deborah valószínűleg nem, aki sokkal boldogabb lesz Londonban, pompás, nagy házban,

dúsgazdag férj oldalán, és egy sereg komornával, akik a ruháit rendezik…) Olyan nap ez is, gondolta Alice, ahogy boldogan írogatott, amikor mindenki mintha ugyanazt érezné. Apu szabadságolta magát a dolgozószobájából, Mr. Llewellyn levetette szabályos zakóját, ingujjban, mellényben járkál, deShiel nagymama szinte vidámnak látszik, ahogy a fűzfa árnyékában bóbiskol. Anya a feltűnő kivétel, de hát sose szerette, ha meghiúsítják gondosan elgondolt terveit, így aztán várható volt némi kis bosszúság. Még Deborah-ra is – aki általában nem kedvelte a játékokat, ahhoz túlságosan felnőttnek, és nagy dámának képzelte magát – ráragadt Clemmie lelkesedése. Ez érthetően bosszantotta, hát mindenáron egymagában akart ülni a könyvtár ablaka alatt a kerti széken, és amikor szólalni méltóztatott, csak kurtánfurcsán tette, mintha igazában ennél sokkal okosabb dolga is volna, és tartsák magukat szerencsésnek, amiért megtiszteli őket a jelenlétével. – Vajon le tud írni egy teljes kört? – kiáltotta, és feltartotta a dobozt, amelyben a repülő megérkezett. – Itt az áll, ha pontosan teszik fel a gumiszalagot, egész hurkot csinál a levegőben. – Kész a tea! – szólt Anya, szigorú hangja egyre élesedett, ahogy a délután egyre távolabb kanyarodott a terveitől. – Még meleg, de hamarosan kihűl. Ebédnél alaposan jóllaktak, nemigen kívánták az uzsonnát, de Mr. Llewellyn, hűséges barát lévén, engedett a felszólításnak, és elfogadta a csészét meg a tányért, amit Anya ráerőltetett. Deborah azonban mintha meg sem hallotta volna a felszólítást. – Rajta, Clemmie – szólt. – Lássunk még egy siklást. Clemmie, buzgón erősítve a repülőt ruhája selyemöve alá, nem válaszolt. Szoknyája szélét begyűrte a bugyogójába, és nyakát meresztve pislogott a szikomorfa csúcsa felé. – Clemmie! – Deborah hangja már parancsoló volt. – Tartasz nekem bakot? – hangzott húgának kérdése.

Anya, bár igyekezett tortát erőltetni Mr. Llewellynre, mindig is megérezte a közeledő vész jeleit, és egyetlen morzsát sem ejtett le, miközben így szólt: – Nem, Clemmie! Szó sem lehet róla! – Apu felé pillantott, egyetértést remélt, de Apu már visszabújt a könyve mögé, és boldogan elmerült Keats világában. – Hagyja csak! – csillapította Anyát Mr. Llewellyn. – Nem lesz semmi baj. Deborah nem tudott tovább ellenállni a délután hívásának, maga mellé lökte a székre a könyvet, és a fa tövéhez sietett. Rose dadust rávették, hogy karjukat egymásba fonva lépcsőt alkossanak, és Clemmie felhúzódzkodott. Egy pillanatnyi vesződés és néhány erőtlen kapaszkodás után eltűnt az alsóbb ágak között. – Óvatosan, Clementine! – intette Anya, és a tett színhelye felé vette az irányt. – Óvatosan! – A fa alatt keringett, erre-arra, és elkeseredve hajlongott, ahogy követni próbálta Clemmie útját a sűrű lomb között. Végre diadalkiáltás harsant, felbukkant egy kar, és a fa tetejéről integetett. Alice belepislogott a délutáni napba, és elmosolyodott, ahogy húga elhelyezkedett a legmagasabb villás ágban, és kiszabadította a repülőt onnan, ahová beszíjazta. Clemmie szorosra tekerte a ruganyos pántokat, felemelte a karját, meggyőződött róla, hogy az egész dolog a legelőnyösebb kilövési helyzetben van, és akkor, akkor, akkor – jött a felszállás! A repülő szállt, akár a madár, átsuhant a halványkék égen, kissé megbillent, aztán megint kiegyenesedett, míg lassúdott a légáramlat, enyhült a nyomás a szerkezet végén, és szögbe állt a hátsó rész. – Figyeljetek! – kiáltotta Clemmie. – Most figyeljétek! És a repülő valóban megfordult és óriási kört írt le közvetlenül a tó fölött, oly csodás látvány volt, hogy még Mr. Harris és az új kertész is félbehagyta a munkát lent a mólónál, és felbámult az égre. Tapsvihar tört ki, ahogy a repülő befejezte a kört, és

folytatta útját a víz fölött, majd szelíd csuszamlással ért földet a füves lapályon, a szökőkút mellett, a tó túlsó oldalán. Mintha megtorpant volna az egész világ a kis repülő körözésétől – hát annál is meglepőbb volt, hogy Alice rádöbbent: sír a baba. Szegény pici jószág! A nagy izgalom közepette egészen megfeledkeztek róla ott a kosarában. Alice, aki megfigyelőnek tartotta magát, körülnézett, várta, hogy valaki beavatkozzon, de rádöbbent, hogy ő az egyetlen, aki segítségre kész. Már indult volna Theo kosara felé, amikor meglátta, hogy Apu megelőzi. Vannak apák, legalábbis Alice-szel ezt hitették el, akik úgy képzelik, nem az ő hatáskörük megnyugtatni egy kisbabát – de Apu nem tartozott ehhez a fajtához. Ő a legjobb apa a világon, nyájas és szelíd, és nagyon, nagyon okos. Szereti a természetet meg a tudományt, még írt is egy könyvet a Földről. Már több mint egy évtizede dolgozott ezen a köteten (Alice ugyan soha el nem ismerte volna ezt a tényt), és ez volt az egyetlen, amit szívesen megváltoztatott volna apján, ha teheti, örül, hogy édesapja okos, persze büszke rá, de Apa túlságosan sok időt tölt azzal a könyvvel. Sokkal jobb lenne, ha csak az övék volna. – Alice! Deborah kiáltott, és akármit akart mondani, fontos lehetett, mert elfelejtette lenézőre fogni a hangját. – Alice, siess! Mr. Llewellyn kivisz minket csónakázni! Csónakázni! Ez igen! Micsoda ritka jótétemény – a csónak Anyáé volt lánykorában, következésképpen régiségnek tartották, ami Nem Használatra Való. Alice sugárzott, táncra kelt a szíve, és a délutáni napfény egyszeriben fényesebb volt, mint az imént. Ettől lesz igazán a legeslegjobb nap a mai! Azon nyomban zsebre tette a naplóját, és a tó felé iramodott, kis híján beleütközve Anyába, aki szokásos kimért módján elszántan tartott a ház felé – alig várta, hogy elhagyja a tavi kalandot egy csésze langyos tea kedvéért.

5

CORNWALL, 2003 – Megjöttünk! – Sadie lerúgta sáros futócipőjét nagyapja parányi előszobájában, és a lábujjaival rendbe rugdosta a szegélylécnél. A kis házat a szírt tetején valami finomság meleg illata töltötte el, és a reggelire éhkoppot nyelt gyomra hangosan követelőzött. – Helló, Bertie, el se hinnéd, mit találtunk! – Kirázott egy adag kutyakekszet az előszobafal alatti edényből. – Nagyapa? – A konyhában! – hangzott a válasz. Sadie búcsúzóul megveregette az éhes kutyák hátát, és bement. Nagyapja a kerek ebédlőasztalnál ült, de nem volt egyedül. Egy apró termetű, erélyesnek látszó, kurta ősz hajú és szemüveges nő ült vele szemközt, kezében bögre, arcán örömteli üdvözlő mosoly. – Ó… – szólt Sadie. – Elnézést. Nem tudtam… Nagyapja félresöpörte a mentegetőzést. – Még forró a teavíz, Sadie, kincsem. Tölts magadnak egy csészével, és leülnél hozzánk? Ő Louise Clarke a kórházból, játékokat gyűjt a Napforduló Fesztiválra. – Sadie üdvözlő mosolya láttán hozzáfűzte: – És olyan kedves, hogy hozott nekünk pörköltet vacsorára. – Ez igazán a legkevesebb. – Louise felállt, hogy kezet foghasson Sadie-vel. Fakó farmernadrág volt rajta, pólóján, ami ugyanolyan szivárványos zöld volt, mint a szemüvege kerete, ez állt: – Valódi Varázslat. Olyasfajta arca volt, amelyiket mintha belülről világítanák meg; akinek jobb az álma, mint az emberek többségének. Sadie porosnak, gyűröttnek és kedvetlennek érezte magát hozzá képest. – Gyönyörűségeket alkot a nagyapád, micsoda szépséges faragványok! Pazar lesz idén a kórház standja. Óriási szerencse, hogy nagyapád itt lehet közöttünk. Sadie szívből egyetértett, de tudta, mennyire irtózik nagyapja, ha szembe dicsérik, hát nem szólt. Inkább csókot nyomott az

öregúr kopasz feje búbjára, majd beférkőzött a széke mögé. – Látom, kénytelen leszek erőszakkal munkára kényszeríteni – mondta, amint odaért a lócájához. – Fantasztikus illata van ennek a pörköltnek. – Saját külön receptem – sugárzott Louise. – Lencse és szeretet! Erre sokféleképpen lehetett volna válaszolni, de mielőtt Sadie választhatott volna, Bertie közbeszólt. – Sadie itt van nálam egy darabig, Londonból. – Vakáció? Remek. Itt leszel még két hét múlva, mikor tetőfokára hág a fesztivál? – Talán – válaszolt Sadie. Kerülte nagyapja pillantását. Amikor az öregúr a tervei iránt érdeklődött, nemigen bocsátkozott részletekbe – azt remélte, amilyen hamar csak lehet, visszajuthat Londonba. – A rögtönzés híve vagyok. – Majd döntenek az égi hatalmak – bólintott helyeslően Louise. – Úgy valahogy. Bertie felvonta a szemöldökét, de jobbnak látta, ha nem erősködik. Sadie sáros öltözéke felé biccentett. – Látom, megjártad a hadak útját. – Láttad volna az ellenséget. Louise szeme elkerekedett. – Az unokám nagy futó – magyarázta Bertie. – Amolyan fura teremtés, aki láthatólag élvezi a kényelmetlenséget. A múlt heti időjárás klausztrofóbiát keltett benne, és most a helyi futópályán igyekszik megbosszulni. – Így járnak gyakran az új jövevények! – nevetett fel Louise. – A köd nyomasztó, ha valaki nem azzal nőtt fel. – Örömmel jelentem, hogy ma nincs köd – mondta Sadie, és vágott egy jókora szeletet Bertie aznapi kovászkenyeréből. – Annál jobb. – Louise kiitta a teáját. – Harminckét veszedelmesen izgatott gyerek vár rám a kórházban a tengerparti piknikre. Ha újra elhalasztjuk, kitör a lázadás.

– Várjon, mindjárt segítek – szólt Bertie. – Nem szeretném, ha a kis foglyok még fellázadnának. Míg Bertie és Louise óvatosan selyempapírba csomagolta és gondosan elhelyezte egy kartondobozba a faragott játékokat, Sadie vajat és narancsdzsemet kent a kenyerére. Türelmetlenül várta, hogy mesélhessen Bertie-nek az erdőben talált házról. A különös, magányos légkör szinte hazáig elkísérte, és csak fél füllel hallgatta, amint azok ketten folytatják a beszélgetést, egy Jack nevű bizottsági tagról. – Megyek, meglátogatom – mondta Bertie –, viszek neki körtepitét, azt nagyon szereti, és talán sikerül meggyőznöm. Sadie kipillantott a konyhaablakon, át nagyapja kertjén és le egészen a kikötőig, ahol tucatnyi halászhajót ringatott a bársonyos tenger. Fantasztikus, milyen gyorsan sikerült Bertienek megtalálnia a helyét az új közösségben. Alig egy éve érkezett, és máris láthatólag olyan kapcsolatokat épített, mintha itt lakott volna világéletében. Maga Sadie még abban sem volt biztos, hogy a nevét tudná valamennyi szomszédjának a bérházban, ahol hét éve lakik. Leült az asztalhoz, és azon töprengett, vajon az emeleti lakásban az a férfi Bob vagy Todd vagy Rod, de aztán válasz nélkül hagyta a rejtélyt, amikor Bertie megszólalt: – Rajta, Sadie szívem, meséld el, mit találtál. Mintha belepottyantál volna valami ősrégi rézbányába. – Megállt a keze csomagolás közben. – Csak nem, igaz? Sadie türelmetlen pillantással válaszolt. Bertie szörnyen aggodalmas, legalábbis ha Sadie-ről van szó. Vagy amióta Ruth meghalt. – Elásott kincs? Meggazdagodtunk? – Sajnos nem. – Sose lehet tudni, mire bukkan errefelé az ember – mondta Louise. – Annyi csempészalagút vezet a part mentén! Körülfutottad a félszigetet?

– Csak az erdőt – válaszolt Sadie. Röviden elmesélte, hogy Ramsay eltűnt, ő meg Ash-sel kénytelen volt letérni az ösvényről, hogy megkeressék. – Sadie… – Tudom, nagyapó, sűrű az erdő, én kényes városi lány vagyok, de Ash velem volt, és még jó is, hogy kutatni indultunk, mert mire utolértük Ramsayt, éppen belepottyant egy lyukba egy régi kikötőhídon. – Kikötőhíd? Az erdő közepén? – Nem éppen az erdő közepén. Egy tisztáson, egy birtokon. A kikötőhíd egy tavon volt, a legeslegfantasztikusabb elburjánzott kert közepén. Imádtad volna. Fűzfák voltak ott, meg sűrű növényzet… valamikor szerintem nagyon látványos lehetett. Volt ott egy ház is. Elhagyott ház. – Ahogy hallgatta a tulajdon szavait, enyhén nevetségesnek hangzott az egész. – Legalábbis annak látszott. – Az Edevane-birtok – mondta halkan Louise. – Loeanneth. Az elhangzó névnek olyan varázsos, suttogó hangulata volt, mint sok cornwalli szónak, és Sadie-ben óhatatlanul felidézte a rovarok keltette sajátos érzést: mintha élőlény volna maga a ház. – Loeanneth… – ismételte. – Tóparti házat jelent. – Igen… – Sadie előtt felrémlett az iszapos tó, és hátborzongató madárlakossága. – Igen, ez az. Mi történt ott? – Szörnyű dolog – ingatta szomorúan a fejét Louise. – A harmincas években, amikor még nem is éltem. Anyám mesélt róla – rendszerint amikor nem akarta, hogy mi, gyerekek, túl messzire kalandozzunk. Eltűnt egy kisgyerek egy nagy estély éjszakáján. Híres történet volt akkoriban, gazdag volt a család, és a dolog felkeltette az országos sajtó figyelmét. Széles körű nyomozás folyt, még Londonból is hoztak főrendőröket. Nem mintha bármi segített volna… Soha nem találták meg a kisfiút. – Elcsomagolta az utolsó játékszert, és becsukta a dobozt. – Szegényke, még jóformán kisbaba volt.

– Sose hallottam az esetről. – Sadie a rendőrségen dolgozik – magyarázta Bertie. – Nyomozó – tette hozzá büszkén, amitől Sadie összerezzent. – Hát, gondolom, igen régen történt – mondta Louise. – Úgy évtizedenként mindig felbukkan az egész ügy. Valaki jelentkezik a rendőrségen valami nyommal, ami nem vezet sehova, beállít egy ember, isten tudja, honnan, és azt állítja, hogy ő az annak idején elveszett kisfiú. De soha nem jut tovább a helybeli lapoknál. Sadie előtt megképzett a poros könyvtárszoba, a nyitott könyv az íróasztalon, a vázlat, az arckép a falon – a személyes tárgyak, amelyek valaha fontosak voltak valakinek. – Hogyhogy elhagyták a házat? – A család egyszerűen távozott. Bezárták a kaput, és visszatértek Londonba. Idővel az is feledésbe merült, hogy egyáltalán ott voltak. Az a ház lett a mi Elvarázsolt Kastélyunk. Az erdő mélyén… Akinek éppen nincs ott dolga, nemigen jár olyan helyekre. Állítólag nagyon szép volt valamikor, gyönyörű kert, szép nagy tó. Valóságos Paradicsom. De mindez elveszett, amikor a kisgyerek eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Bertie elégedetten nagyot sóhajtott, és összeütötte a két tenyerét. – Igen – mondta. – Igen, épp azt ígérték, hogy ilyesmit találok Cornwallban. Sadie összevonta a szemöldökét. Meglepte az általában gyakorlatias nagyapja. Igen, ez valóban romantikus történet, de rendőrösztöne megrezdült. Senki sem tűnik el, mintha a föld nyelte volna el. Bertie reakcióját máskorra hagyta, és Louise-hoz fordult. – A hivatalos nyomozás… Gondolom, voltak gyanúsítottak? – Azt hiszem, igen, de senkit nem ítéltek el. Amennyire emlékszem, valóságos rejtély volt. Semmi használható nyom. Óriási keresés indult a kisfiú után, kezdetben úgy vélték, hogy

egyszerűen csak elkalandozott, de soha semmiféle nyomát nem találták. – És a család sohasem jött vissza? – Soha. – Nem is adták el a házat? – Tudtommal nem. – Furcsa – vélte Bertie. – Csak hagyják ott egymagában, lezárva, magányosan, annyi idő után. – Azt hiszem, túlságosan elkeserítette őket a dolog – mondta Louise. – Az a sok emlék. Nehéz elképzelni, milyen az, elveszíteni egy gyermeket. A fájdalom, a tehetetlenség. Megértem, hogy egyszerűen elmenekültek a színhelyről, máshol akartak új életet kezdeni. Sadie némán bólintott. Nem tette hozzá, hogy az ő tapasztalata szerint, akármilyen messzire fut el valaki, akármennyire igyekszik elölről kezdeni mindent – a múltnak megvan az a tulajdonsága, hogy átnyúlik az éveken, és utoléri az embert.

Aznap este, a szobában, amit Bertie az emeleten rendezett be neki, Sadie elővette a borítékot, éppúgy, ahogy előző este, meg az azelőttin. De nem csúsztatta ki belőle a levelet. Nem volt rá szükség; már hetek óta kívülről tudta a tartalmát. Hüvelykujjával végigsimította a borítékot, a nagybetűkkel írt üzenetet a cím felett: NE HAJTSÁK ÖSSZE, FÉNYKÉPET TARTALMAZ. A képet is maga elé képzelte. Bizonyíték. Kézzelfogható bizonyítéka annak, amit tett. A kutyák mocorogtak az ágya lábánál, és Ramsay vinnyogott álmában. Sadie rátette kezét a kutya meleg oldalára, hogy lecsillapítsa. – Jól van, öreg fiú, nincs semmi baj. – Átfutott az agyán, hogy ezzel legalább annyira önmagát nyugtatja, mint a kutyát. Tizenöt évig tartott, míg a múlt utolérte. Tizenöt éven át arra

összpontosított, hogy előre, mindig előre, hogy soha hátra ne nézzen. Valójában hihetetlen, hogy annyi erőfeszítés után, amikor megépítette a falat az akkor és a most között, egyetlen levél lerombolhatta azt a falat. Ha lehunyja a szemét, oly tisztán látja magát, tizenhat évesen, amint a téglakerítésen vár, odakint, szüleinek takaros ikerháza előtt. Látta az olcsó kartonruhát, amit viselt, látta a duplán felkent ajakrúzst, a szénnel kihúzott szemét. Még arra is emlékezett, amikor felkente, a maszatos szemceruzavégre, a tükörképére, a vágyra, hogy olyan vastag köröket rajzoljon, hogy elbújhasson mögöttük. Egy férfi és egy nő jött el érte, akiket Sadie nem ismert – annyit mondtak csak, hogy nagyszüleinek ismerősei. A férfi az elülső ülésen maradt, komótosan tisztogatta a fekete kormánykereket egy valahonnan előhúzott ronggyal, míg az asszony, merő korallszínű gyöngyházajakrúzs és túlbuzgó tevékenység, kikászálódott az anyósülésről, és a járdáig billegett. – Jó napot! – kiáltotta erőltetett vidámsággal, mint aki tudja, hogy ő most segít, és meglehetősen szereti magát érte. – Bizonyára te vagy Sadie. Sadie egész délelőtt ott ült; eltökélte, nincs értelme bent maradni az üres házban, és gondolni sem tudott olyan helyre, ahová szívesebben menne. Amikor a szőkített hajú szociális gondozó megmondta, mikor és hol várjon, eltökélte, hogy nem fog megjelenni – de csak egy percig. Sadie tudta, hogy ennél nincs jobb lehetősége. Lehet, hogy szeleburdi – a szülei fáradhatatlanul ezt sulykolták –, de nem ostoba. – Sadie Sparrow? – A nő nem engedett; ajka fölött a szőke pilléken leheletnyi verejték csillant. Sadie nem válaszolt; a megalázkodásnak is van határa. Összepréselte a száját, és láthatóan nagy érdeklődéssel kísérte a nő vállán túl, az égen átsurranó seregélynyájat. Ami a nőt illeti, tökéletesen zavartalan maradt. – Én Mrs. Gardiner vagyok, ő pedig ott Mr. Gardiner. Ruth nagymamád kért bennünket, hogy jöjjünk érted, mivel sem ő,

sem nagyapád nem vezet, és mi nagyon szívesen segítünk. Szomszédok vagyunk, történetesen elég gyakran kerülünk errefelé. – Amikor Sadie nem szólt egy szót sem, a nő lakkozott frizurájával a British Airways táska felé biccentett, amelyet Sadie édesapja hozott haza az előző évben, frankfurti üzleti útjáról. – Ez volna minden? Sadie még szorosabban markolta a táska fogóját, és felhúzta, át a betonon, míg a combjáig nem ért. – Nincs sok holmid. Mr. Gardiner örülni fog. – A nő elhajtott egy legyet az orra hegyéről, és Sadie Nyúl Péterre gondolt. Amikor örökre elhagyja az otthonát, hogy éppen egy gyerekversbeli személy jusson az eszébe! Muris lett volna, csakhogy Sadie akkor éppen el sem tudta képzelni, hogy valaha is valami megint muris lesz. – Gyerünk. Jó darab út áll előttünk. Sadie az autó mustársárga műanyag hátsó ülésére ült. Valamilyen szaga volt az autónak, meg nem tudta volna mondani, milyen, de sohasem felejtette el. Azóta is érezte egyszer-kétszer. Búcsúzásszag volt. Nem akart semmi olyan maflaságot elkövetni, mint visszanézni a házra, ahol egész addigi életét eltöltötte, de ahogy Mr. Gardiner elkormányozta a jókora autót a kanyarból, Sadie hűtlen pillantása oldalra szökkent. Senki sem volt otthon, semmi olyat nem láthatott, amit ezerszer ne látott volna. A szomszédban egy ablakon meglibbent a függöny, aztán le is ereszkedett, hivatalos jeleként, hogy Sadie távozásának kurta része véget ért, és hogy a külvárosi élet pontosan ugyanúgy folyhat tovább, mint ezelőtt. Mr. Gardiner autója befordult a sarkon; nyugatnak tartottak, London felé, és Sadie elindult alig ismert nagyszüleihez, akik beleegyeztek, hogy befogadják, ha nincs máshová mennie.

az

Fentről néhány halk dobbanás hallatszott, és Sadie elengedte emléket, visszapislogta magát a homályos, meszelt

hálószobába, a lejtős mennyezet és a tág, sötét óceánra néző tetőablak alá. A falon egyetlen kép lógott, ugyanaz a bekeretezett nyomat, amelyet Ruth tett Sadie ágya fölé Londonban: a vihar korbácsolta tengeren óriási hullám fenyeget elborítással három parányi halászcsónakot. – A nászutunkon vettük – mesélte Ruth egy este Sadie-nek. – Első pillantásra megszerettem… Az a feszültség, ahogy a nagy hullám mindjárt lecsap, elkerülhetetlenül… A bátor, tapasztalt halászok lehajtják a fejüket, és teljes erejükkel kapaszkodnak. – Sadie felismerte a tanács célját; Ruthnak nem kellett kifejtenie. Hála istennek. Sadie akkoriban nem fogadta volna hálásan a tanmesét a viszontagságokkal szemben tanúsított erőről. De megértette, és idővel méltányolta az üzenetet. Újabb dobbanás. Bertie megint fent van a padláson. Sadie felismerte a mintát a Tengeri Kilátás-házban töltött hét alatt. Nagyapjának teli voltak a napjai, új életével, barátokkal, kertjével és a közelgő fesztivál végtelen előkészületeivel – de az éjszaka már más történet. Esténként, vacsora után Bertie néha felkapaszkodott a rozzant létrán azzal az ürüggyel, hogy megkeres egy bizonyos tepsit/fakanalat/szakácskönyvet, amire hirtelen szüksége támadt. Kezdetben egy sor puffanás hallatszott, ahogy elmozdította és felkutatta a ládákat, aztán nyúltak a szünetek, és a pipafüst émelyítően édes illata szivárgott át a padló résein. Sadie tudta, valójában mit csinál a nagyapja. Ruthnak néhány ruháját már odaadta az Oxfamnek, de még jó csomó doboz áll ott, tele olyasmivel, amitől nem tudna megválni. Egy élet gyűjteménye, és Bertie a kurátora. „Holnap is nap lesz” vágta rá, amikor Sadie felajánlotta, hogy segít kiválogatni a holmit. Aztán mintha megbánta volna éles hangját: – Nem ártanak senkinek. Szeretek arra gondolni, hogy olyan sok maradt meg belőle, itt a tető alatt. Annak idején meglepetés volt, amikor nagyapa közölte Sadievel, hogy mindent elad, és Cornwallba költözik. Ruthszal egész

házasságuk során egyetlen házban éltek – abban a házban, amit Sadie szeretett, ami menedék volt a számára. Feltételezte, hogy nagyapja örökre ott marad, nem hagyná el a helyet, ahol a szép emlékek úgy mozognak a poros sarkokban, mint megannyi vetített kép. Meg aztán Sadie soha senkit olyan odaadással nem szeretett, mint amilyennel Bertie és Ruth egymást – hát mit is tudhatna? Kiderült, hogy nagyszülei már évek óta beszélgettek a költözésről. Egy vevő plántálta a gondolatot Bertie fejébe még gyerekkorában, mesélte, milyen jó idő van mindig nyugaton, mesélt a gyönyörű kertekről, a sóról meg a tengerről, a gazdag néphagyományról. – Sose jött el az idő – mondta Bertie szomorúan Sadie-nek néhány héttel a temetés után. – Az ember mindig feltételezi, hogy van még idő, aztán egyszer csak rájön, hogy elfogyott. – Amikor Sadie megkérdezte, nem fog-e hiányozni London, nagyapa vállat vont: persze hogy hiányzik majd, hiszen az volt az otthona, ott született, ott nőtt fel, ott ismerkedett meg a feleségével, ott nevelte fel a családját. – De az a múlt, Sadie, csillagom, azt magammal viszem, akárhová megyek. Valami újat művelni, olyasmit, amiről Ruthszal beszélgettünk, szinte olyan érzés, mintha őt is megajándékoznám a jövővel. Sadie egyszerre lépteket hallott a folyosóról. Kopogtak az ajtón. Gyorsan eldugta a borítékot a párnája mögé. – Gyere! Nyílt az ajtó – Bertie állt ott, kezében egy tepsi. Sadie mosolya kicsit túlságosan széles volt, a szíve úgy zakatolt, mintha valami bűnt követett volna el. – Megtaláltad, amit kerestél? – Meg bizony. Holnap sütni fogok, az én szabadalmazott körtés lepényemet! – Összevonta a homlokát. – Csak éppen most jutott eszembe, hogy nincs hozzá körte. – Én ugyan nem vagyok szakértő, de szerintem ez esetleg probléma lehet.

– Ugyan nem hoznál nekem néhány darabot holnap délelőtt a faluból? – Nos, meg kell néznem az előjegyzési naptáramat… Bertie felnevetett. – Köszönöm, Sadie kedves. De úgy tétovázott, hogy Sadie tudta, lenne még mondanivalója. Volt is: – Még valamit találtam odafent. – A tepsibe nyúlt, előhúzott egy szamárfüles könyvet, és felemelte, hogy Sadie meglátta a borítóját. – Tisztára mint az új, igaz? Sadie elvette a könyvet, és első pillantásra felismerte. Mintha váratlanul rányitna egy régi barátra, olyanra, aki mögött különösen nehéz, fájdalmas életszakasz áll. El sem hitte, hogy Bertie és Ruth megtartotta. Ma már nehéz elképzelni, mennyire fontos volt az a rejtvénykönyv az ő egykori életében, amikor hozzájuk költözött. Bezárkózott nagyszülei házának vendégszobájába, a bolt feletti kis szobába, amit Ruth az ő számára rendezett be, és végigrágta magát az egész könyvön, oldalról oldalra, oda-vissza, már-már vallásos elragadtatással. – Mindet megfejtetted, igaz? – kérdezte Bertie. – Valamennyi rejtvényt. Sadie meghatódott nagyapja büszke hangjától. – Meg én! – Még csak bele se kellett nézned a megfejtésekbe? – Ugyan! – Sadie a könyv végén a tépett lapszélekre lapozott, ahonnan kiszaggatta a megfejtéseket, nehogy véletlenül kísértésbe essen. Nagyon fontos volt ez számára. Valamennyi megfejtés az övé, csakis az övé, csalásnak még csak a gyanúja sem merülhet fel! Valamit természetesen bizonyítani akart. Hogy nem buta, és nem reménytelen, és nem „vásott”, bármit gondoljanak róla a szülei. A problémát, akármilyen nehéz, meg lehet oldani; a nagy hullám lecsaphat, és a halászok életben maradhatnak. – Ruth vette nekem. – Ő bizony.

Tökéletes ajándék volt tökéletes időzítéssel, bár Sadie gyanította, hogy annak idején nem volt megfelelően hálás. Nem emlékezett, mit mondott, amikor nagyanyja átadta a könyvet. Valószínűleg semmit; nem volt nagyon közlékeny akkoriban. Tizenhat esztendős hányavetiség élt benne, és kurta megvetés mindenki és minden iránt, köztük (kiváltképpen) az ismeretlen fő rokonok iránt, akik elragadták. – Vajon honnan tudta? – Nagyon jó volt az ilyesmiben, kedves és okos. Látta az embereket, még ha mindenáron el akartak is bújni előle. – Bertie elmosolyodott, és mindketten úgy tettek, mintha nem vették volna észre, hogy Ruth említése könnyeket csal az öregúr szemébe. Bertie a rejtvénykönyvre mutatott. – Talán szerezhetnél magadnak egy másikat, míg idelent vagy. Vagy talán egy regényt, olvasnivalónak. Ilyesmit művelnek az emberek, ha vakációznak. – Igen? – Úgy hallom. – Talán én is így teszek. Nagyapja felvonta a szemöldökét. Kíváncsi volt, vajon mi lehet a látogatás oka, de ismerte eléggé az unokáját, hogy ne firtassa a dolgot. – Hát jó – szólt inkább ideje lefeküdnöm. Nincs jobb a tengeri levegőnél, igaz? Sadie egyetértett, jó éjszakát, szép álmokat kívánt, de amikor az ajtó becsukódott nagyapja mögött, észrevette, hogy a lépések a padlás irányába tartanak, nem a folyosón át a hálószoba felé. Ahogy a pipafüst szűrődött át a padló deszkáin, és a kutyák meg-megrezzentek álmukban mellette, nagyapja meg a maga múltján tűnődött odafent, Sadie belepillantott a könyvbe. Fejtörők szerény gyűjteménye, semmi különös, és mégis megmentette az életét. Nem tudta magáról, hogy okos, míg azt a könyvet nem kapta a nagyanyjától. Nem tudta, milyen könnyen

birkózik meg a rejtvényekkel, vagy hogy a megoldásuk olyasféle hangulatba emeli, ami más kölyköknek iskolakerüléssel jut. De így volt, tehát kinyílt egy ajtó, és az élete mindaddig elképzelhetetlen útra terelődött. Felnőtt, kinőtt a kamaszgondokból, és olyan munkát talált, ahol valódi rejtvényeket kell megoldania. Nem puskázhat a megoldást tartalmazó lapokból, és ha nem tudja megfejteni a rejtvényt, a következmények jóval meghaladják a maga intellektuális frusztrációját. Véletlen volna, töprengett, hogy Bertie épp ma este adta neki ezt a könyvet, ami oly erősen emlékeztet azokra az időkre? Vagy megsejtette valahogyan, hogy az ő mostani látogatása a tizenöt éve történtekhez kötődik, amelyek első ízben hozták el nagyapához és Ruthhoz? Sadie elővette a borítékot, megint szemügyre vette a szigorú kézírást, a maga nevét-címét, amely úgy festett a levél elején, mint holmi ítélet. A levél az ő saját személyes időzített bombája; ketyeg, amíg ki nem eszeli, hogyan hatástalaníthatná. Mert hatástalanítania kell. Mindent összekavart, és így is marad minden, amíg el nem rendezi. Bárcsak meg se kapta volna ezt a nyavalyás irományt! Bár esett volna ki a postás táskájából, fújta volna el a szél, hogy került volna egy kutya szájába, és rágta volna maszatos péppé! Sadie keserveset sóhajtott, és a borítékot bedugta a rejtvénykönyv lapjai közé. Nem naiv ő: jól tudja, nincs olyasmi, hogy „tisztességes”. De mégis sajnálta magát, ahogy becsukta és eldugta a könyvet. Igazságtalan, hogy az ember életének egyetlen hiba miatt kétszer kell kisiklania.

Már majdnem elaludt, amikor meglepte a megoldás. Éppen elkezdődött visszatérő álma a hátulról megvilágított kislányról az ajtóban, amint kinyújtja a kezét, és az édesanyját hívja – amikor felpattant a szeme, és nyomban felébredt. A válasz (valamennyi problémájára, úgy tűnt Sadie-nek az éj tisztaságában) annyira

egyszerű volt, hogy el sem hitte, hat hetébe került megtalálnia. Ő, aki büszke a rejtvényfejtői képességére, előzőleg azt kívánta, hogy bárcsak el ne érkezett volna hozzá a levél – és ki mondhatja meg, hogy elérkezett?! Sadie lelökte a takarót, kihalászta a borítékot a rejtvénykönyvből, és az éjjeliszekrényen matatott toll után. Ezen a címen már nem található, firkantotta gyorsan a borítékra, izgalmában még szálkásabb betűkkel, mint rendesen. Vissza a feladónak. Megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőle, ahogy szemügyre vette a művét. Kiegyenesedett a válla. Ellenállt a sürgetésnek, hogy még egyszer megnézze a fényképet, majd óvatosan visszaragasztotta a borítékot, senki ne vegye észre, hogy felbontotta. Másnap kora reggel, míg Bertie meg a kutyák még aludtak, Sadie belebújt a futószerelésébe, és végigkocogott a sötét, néma utcákon, kezében a levéllel. Majd bedobta a falusi vörös postaládába, hogy visszarepüljön Londonba. El nem tűnt arcáról a mosoly, ahogy továbbfutott a tó körül. Lába újult energiával dobogott, és ahogy az arany nap emelkedett a rózsaszínű égen, Sadie sütkérezett a tudatban, hogy az egész kellemetlen ügynek egyszer s mindenkorra vége. Minden tekintetben olyan volt, mintha a levél sohasem talált volna rá. Bertie-nek sosem kell megtudnia, mi az igazság a hirtelen cornwalli látogatás mögött, és ő visszamehet dolgozni. Hogy ítéletét nem homályosítja el a levél tartalma, egyszer és mindenkorra eleresztheti a Bailey-ügyet, és kimászhat az egész őrültségből, ami beborította. Nem marad más dolga, mint elmondani Donaldnak.

Amikor később megint elment Bertie körtéiért, a hosszabb úton tartott a faluba, át a szirten, a kilátó felé, majd le a meredek nyugati ösvényen a játszótérre. Tagadhatatlanul gyönyörű vidék – megértette, hogy miért szeretett bele Bertie.

– Azonnal tudtam – mesélte neki, váratlan, újjászületett buzgalommal. – Van valami ebben a helyben, ami hívott. – Annyira erősen akart hinni valami titokzatos külső erő működésében, hogy a költözésnek valamiképpen „meg kellett történnie”, hogy Sadie csak bólintott mosolyogva, és megállta, hogy ne közölje: igen csekély azoknak a száma, akik nem érezték volna, hogy az élet hívja őket. Sadie elővette az aprópénzt a zsebéből, és várakozva megcsörgette. A mobil-összeköttetés megbízhatatlan a faluban, de a parkban van egy nyilvános telefon, ő pedig kihasználja, hogy nincs hallótávolságra Bertie-től. Bedobta az érméket a résbe, várt, ajkát kocogtatva, ahogy ott állt. – Raynes – hallatszott a morgás a vonal túlsó végéről. – Donald, itt Sadie. – Sparrow? Alig hallom. Hogy ízlik a szünidő? – Köszönöm, jól. – Aztán, tétovázva, hozzátette: – Pihentető –, mert a vakációzó emberek általában ilyesmit szoktak mondani. – Remek, remek. A telefonvonal zúgott. Egyikük sem volt mestere az üres csevegésnek, és Sadie elhatározta, hogy egyenesen a tárgyra tér. – Figyeljen csak, gondolkodtam egy sort, és kész vagyok visszatérni. Csend. – A munkába – tette hozzá Sadie. – Még csak egy hete ment el. – Ami igen sokat tisztázott. A tengeri levegő, meg minden. – Azt hiszem, világosan beszéltem, Sparrow. Négy hét, és semmi „de”. – Tudom, Don, de figyeljen… – Sadie átpillantott a válla fölött, és meglátott egy asszonyt, aki éppen hintáztatott egy gyereket. Sadie halkabbra fogta a hangját. – Tudom, hogy kiborultam. Nagy hibát követtem el. Túlreagáltam, és rosszul kezeltem a

dolgot. Magának volt igaza, volt még valami más is, személyes ügy, de most már vége, elintéződött, és… – Várjon egy pillanatig. Sadie hallotta, amint a vonal túlsó végén valaki suttog a háttérben. Donald suttogva válaszolt, majd visszatért a vonalba. – Figyeljen, Sparrow! Valami történik itt. – Tényleg? Új ügy? – Mennem kell. – Igen, értem, persze. Csak azt akartam mondani, hogy kész vagyok… – Pocsék ez a vonal. Hívjon fel pár nap múlva, jó? Valamikor a jövő héten. Majd értelmesen megbeszéljük. – Igen, de én… A vonal elnémult, és Sadie elkáromkodta magát. Matatott a zsebében, hátha akad még aprópénze. Újra tárcsázott, de a vonal túlsó végén Donald üzenetközvetítője válaszolt. Várt néhány másodpercig, majd újra próbálkozott. Ugyanaz. Sadie nem hagyott üzenetet. Egy darabig ült a padon a játszótér közelében. Két sirály marakodott egy rakás, újságpapír zacskóból kiömlött burgonyaszirmon. A hintán sírt a gyerek, a hinta lánca együttérzően nyikorgott. Lehet, hogy Donald szándékosan nem veszi föl a hívásait? Igen, ez az. Volna-e még valaki, akit felhívhatna, míg itt ül a telefonnál, zsebében az aprópénzzel? Nem, nincs. Sadie nyugtalanul rezegtette a térdét. Szinte fájt, annyira szeretett volna visszamenni Londonba, ahol hasznát veszik, és különb teendője akad, mint körtét vásárolni. A frusztráltság, a tehetetlenség mellett hirtelen felszökött benne az izgalom. A hintázó gyerek már teli torokból ordított, kis teste ívbe hajlott, ellökte anyja kezét, aki le akarta törölni a gyerek maszatos arcát. Sadie legszívesebben beavatkozott volna. – Csak játssza az eszét – mondta az asszony a mellette elhaladó Sadie-nek, ugyanazon az álszent hangon, amit minden szülő felvesz, amikor azzal tréfál, hogy elajándékozza a gyerekét.

Sadie halvány mosollyal válaszolt, majd továbbment a faluba, ahol a szükségesnél jóval tovább válogatta a körtét, mindegyiket úgy mérlegelte, mintha gyanúsított volna egy szembesítésen, míg végre választott, fizetett, és hazafelé indult. Már az imént elment a könyvtár előtt – a kőépület a Fő utcán emelkedett, eltéveszthetetlen útjelzőként nagyapa háza és a voltaképpeni falu felé –, de Sadie-nek még sose jutott eszébe, hogy be is mehetne. Nem volt amolyan könyvtárazó ember. Túl sok könyv, túl nagy csend. De most a kirakatba tett könyvek láttán megtorpant. Bűnügyi regények piramisa fekete borítóval, rajta feltűnő ezüst betűkkel a szerző neve: A. C. Edevane. Sadie persze ismerte a szerzőt, A. C. Edevane egyike a néhány detektívregény-írónak, akiket egyáltalán olvasnak a rendőrök, és amellett nemzeti intézmény. Amikor Louise az Edevane családról és tóparti házukról mesélt, Sadie fejében nem ötlött fel a kapcsolat. Most azonban, látva a könyvek fölé tűzött plakátot – HELYBÉLI SZERZŐ ÖTVENEDIK KÖNYVE –, furcsa borzongás támadt benne, ahogy két, látszólag összefüggéstelen elem egyszeriben összeállt. További fontolgatás nélkül belépett az épületbe. Egy segítőkésznek látszó, apró termetű emberke, ingére tűzött névkártyával, megnyugtatta: természetesen van helytörténeti részlegük, kíván-e valami különlegeset, amiben esetleg segíthetne? – Történetesen – válaszolt Sadie, miközben letette a körtét tartalmazó szatyrot – éppenséggel volna. Mindent meg kell találnom egy házról. Meg egy régi rendőrségi ügyről. És ha már benne vagyok, kérem, árulja el, hogy melyik a legkedvesebb A. C. Edevane-regénye.

6

LONDON , 2003 Peter kis híján elejtette a csomagot, amikor a busz után futott. Nagy kétbalkezes gyakorlatának hála, sikerült a könyökével magához szorítania, és közben még csak nem is lassított. Elővette zsebéből a buszbérletét, elsöpörte homlokából a haját, és sikerült megtalálnia az egyetlen üres ülést a busz közepén. – Elnézést – szólt úgy általában mindenkihez, míg végignyomakodott az ülések közén. – Elnézést, bocsánat. Pardon. Igazán sajnálom. Az ablak melletti ülést elfoglaló durcás képű nő összevonta szemöldökét a nyitott Times fölött, amikor a busz befordult egy sarkon, és Peter a mellette lévő ülésre zöttyent. A nő odébb húzódott, és néma, de érzékelhetően ingerült sóhajjal tudatta, hogy Peterrel kellemetlen szélvihar és bosszúság zúdult a buszba. Peter azonban mindig is gyanította ezt, és a legkevésbé sem érezte sértve magát. – Gondoltam, gyalogolok egy darabig – mondta nyájasan, és a zacskót meg a csomagot a lábához csúsztatta, a busz padlójára. – De Hampstead messze van, kivált ebben a kánikulában. A nő viszonozta a mosolyt, de olyan fanyarul, hogy Peternél kevésbé nagylelkű személy inkább grimasznak minősítette volna, majd visszatért az újságjához, és alaposan megrázta, hogy kiegyenesítse az oldalakat. Ez a fajta olvasási stílus eleve kizárja, hogy valaki tudomást vegyen szomszédja jelenlétéről, de Peter nem volt túl testes, és észrevette, hogy ha hátradől az ülésen, az újság lapjai éppen csak súrolják. Mi több, még el is olvashatta a főcímeket, és legalább nem kell megállnia az újságosnál, amikor Hampsteadbe ér. Alice elvárta, hogy naprakész legyen a hírekkel. Ha éppen úgy hozta a hangulata, mohó beszélgetőtárs volt, és nem tűrte az ostobaságot. Ez utóbbit Peter magától Alice-től tudta meg, közös munkájuk első napján. Láthatóan összeszűkült a szeme, mintha

emberfeletti képességgel rendelkezne akár egy szemernyi ostobaság felfedezésére. Peter engedte végigvándorolni a pillantását a második oldalon, amelyet szomszédja lekötelezően valósággal az ő ölébe teregetett; a legutóbbi közvélemény-kutatás szerint a Munkáspárt és a Konzervatívok fej-fej mellett futnak, a Királyi Katonai Rendőrség hat tagját megölték Irakban, és Margaret Hodge-ot jósolják az első gyermek- és ifjúságügyi miniszternek. Legalább a Bailey-ügy lekerült már az első oldalakról. Szörnyű dolog volt, egy gyermeket napokig magára hagy valaki, méghozzá éppen az a személy, akire leginkább számítani lehetne, mint gondozójára. Peter mondott ilyesmit egy délutáni tea mellett, amikor forrpontjára ért az ügy, és Alice ugyancsak meglepte: szemét a csészéjére szegezte, és csak sokára válaszolt – nincs joguk ítélkezni, amikor nem ismerik a teljes történetet. – Maga fiatal – folytatta élénken. – Az élet majd kigyógyítja naiv feltevéseiből. Az ember csak egyvalamire számíthat: hogy senki másra nem számíthat. Alice stílusának fanyarsága eleinte nagy kihívás volt. Alkalmaztatásának első hónapja során Peter szentül hitte, hogy pillanatokon belül kiteszik, de aztán megértette, hogy ilyen Alice természete, ilyen a humora, olykor maró, de valójában sohasem rosszindulatú. Peternek az volt a problémája, hogy túlságosan komoly. Ez bizony jellemhiba, és nagyon igyekszik kijavítani, vagy legalábbis leplezni. Nem mindig könnyű; amióta az eszét tudja, mindig is ilyen volt. Anyja, apja meg a bátyjai mind jókedvűek, könnyen megy náluk a kacagás, és Peter egész gyermekkorában csak a fejüket ingatták, kuncogtak, és felborzolták a haját, valahányszor túl sokat töprengett vicceken, ugratásokon – micsoda madár, mondták, milyen fura kis madár, hogy honnan pottyant pont az ő fészkükbe, áldja meg az ég! A jellemzés zavarta Petert, de csak egy kicsit. Tény, ami tény, mindig más volt, és nem csak őszinteség tekintetében. Két bátyja nagydarab, erős kamasz volt, nagydarab, erős férfivá nőttek,

akinek az egyik kezébe egy korsó sör illik, a másikba egy futballlabda. És aztán ott volt Peter: sovány, sápadt és magas, aki „könnyen sebezhető”. Anyja ezt nem kritikának szánta, inkább csodálkozott, hogy ők a szülei ennek a fura kis váltott gyermeknek, a kényes bőrével meg a különös, kifürkészhetetlen szenvedélyével a könyvtári belépő iránt. – Szeret olvasni – mondogatták szülei a barátaiknak olyan áhítatos hangon, mintha azt jelentenék, hogy fiukat kitüntették a Victoria Érdemkereszttel. Peter valóban szeretett olvasni. Nyolcéves korára végigolvasta a kilburni könyvtár teljes gyermekrészlegét, ami büszkeség és ünneplés tárgya lehetett volna, ha nem jár azzal a problémával, hogy csak évek múlva szerezheti meg az áhított felnőttkölcsönzőjegyet, ami szabad átkelést jelentett volna az ifjúsági és a felnőttrészleget elválasztó szőnyegnégyzetek óceánján. Hála legyen istennek és Miss Talbotnak, aki ajkába harapott, elegyengette sárga kardigáján a könyvtári névjegyet, és tudatta Peterrel – elszánt remegés élénkítette általában halk, egyenletes hangját –, személyesen gondoskodik arról, hogy soha ki ne fogyjon az olvasnivalóból. Miss Talbot valóságos varázsló volt Peter szemében, titkos kódok megfejtője, katalóguscédulák és a Dewey-féle decimális rendszer úrnője, csodálatos helyek ajtajának megnyitója. Varázslatosak voltak azok a délutánok a könyvtárban, belélegezve ezernyi történet napmelengette állott porát. Immár két évtizede, és mégis itt a 168-as buszon, Hampstead Heath felé, Peter szinte a bőrén érezte, hogy visszajött. Végtagjai megrándultak az emléktől, amikor kilencéves volt, cingár és kajla, mint valami csikó. Felderítette az emlék, mennyire nagynak, csupa lehetőségnek, és mégis biztonságosnak és bejárhatónak tetszett a világ, amikor bezárkózott a négy téglafal közé. Peter megkockáztatta a szomszéd utas célzatos sóhaját, és átnyúlt az újságon, hogy belekotorjon táskájába a programért.

Bedugta a Szép remények borítója alá – a könyvet Miss Talbot tiszteletére olvasta újra, és most szemügyre vette az első oldalon mosolygó arcképet. Amikor Peter szabadságot kért kedd délelőttre, mert temetésre kell mennie, Alice jellemzően kíváncsiskodni kezdett. Általában mohón érdekelték Peter életének részletei, és valahányszor elfogta a hangulat, olyasféle kérdéseket tett fel, amelyeket valaki inkább várna el az emberfajt tanulmányozó földön kívüli lénytől, mint a nevezett faj egy nyolcvanhat esztendős tagjától. Peter – ha egyáltalán megjárta volna a fejét a gondolat – az életét mindeddig annyira mindennapinak írta volna le, ami nem is igényel figyelmet, és az idős hölgy érdeklődését kezdetben zavarónak találta. Sokkal kényelmesebb volt mások életéről, gondolatairól olvasni, mint a magáéit leírni. De Alice nem volt az a fajta, aki tűri az ellentmondást, és idővel, valamint némi tapasztalattal Peter inkább egyenesen válaszolt a kérdéseire. Nem mintha nagyobb fontosságot tulajdonított volna magának, inkább ráébredt, hogy Alice iránta való érdeklődése nem kizárólagos. Pontosan annyira érdeklik a kerti szín mögött sínylődő sovány rókák szokásai. – Temetés? – kérdezte, és éles pillantással nézett fel Peterre a spanyol kiadójának szánt könyvek dedikálásából. – Először voltam temetésen. – De nem utoljára – mondta tárgyilagosan Alice, és kanyarított még egyet az előtte fekvő oldal aláírásán. – Jó néhányon részt vesz az ember élete során. Majd az én koromban rájön, hogy többeket tett a földbe, mint ahányat meg tudna hívni délelőtti teára. Persze szükséges; mit ér egy halál temetés nélkül? – Peter elcsodálkozott volna ezen a megjegyzésen, de mielőtt egyáltalán gondolt volna rá, Alice folytatta: – Családtag talán? Jó barát? Mindig rosszabb, amikor fiatal személy hal meg. Peter mesélt Miss Talbotról – maga is meglepődött, mi mindenre emlékszik, a fura kis részletekre, amelyek bevették magukat kilencesztendős agyába. A finom aranyóra, amit Miss

Talbot viselt, a szokása, hogy gondolkodás közben összedörzsölte a hüvelyk- és a mutatóujját, az, hogy a bőrének mindig pézsmaés rózsasziromillata volt. – Vezéregyéniség – vonta fel ezüstös szemöldökét Alice. – Mester. Mennyire szerencsés volt! És egész idő alatt kapcsolatban maradt vele? – Nem igazán. Amikor egyetemre kerültem, elveszítettük a kapcsolatot. – De látogatta. – Megállapítás, nem kérdés. – Nem eleget. Egyáltalán nem, de ezt restellte volna beismerni. Gondolt rá, hogy felkeresi a könyvtárat, akarta is, de annyira zsúfolt volt az élete, hogy erre sohasem került sor. Miss Talbot haláláról is csak véletlenül értesült. Alice egy megbízását teljesítette a British Libraryben, felületesen belelapozott az ISKOLAI HÍREK-be, míg várta, hogy kihozzanak a raktárból egy mérgekről szóló német könyvet, amikor egyszer csak megpillantotta: Miss Talbot – Lucy Talbot, mert persze volt keresztneve – alulmaradt a rákkal vívott küzdelemben, temetése június 7-én, kedden. Petert mintha áramütés érte volna. Még csak azt sem tudta, hogy Miss Talbot beteg. Hiszen honnan is tudta volna? Csak valahogyan helytelennek látszott, hogy egyetlen személy annyira erős és mozdíthatatlan alakot jelentsen egy másik számára egy bizonyos életszakaszban, majd kettejük között ennyire teljesen megszakadjon a kapcsolat. Ez már a dolgok rendje, mondta magának, a gyerekek felnőnek, eltávolodnak – de akárhogyan próbált másképpen gondolni rá, az emlékezet kiszínezte a Miss Talbottal való barátságát. Csak hitte, hogy különleges kapcsolat van kettejük között, holott Miss Talbot valójában a munkáját végezte, ő pedig csak egy volt a sok olvasó közül. – Kétséges – mondta erre Alice. – Sokkal valószínűbb, hogy az a sok gyerek, akivel találkozott, és akivel nem épített ki különleges kapcsolatot, éppen hogy fontosabbá tette azt, akivel igen.

Peter nem áltatta magát azzal, hogy Alice talán erősíteni próbálja az önbecsülését. A kijelentés valós véleményét tükrözte, jellegzetesen őszintén fejezte ki, és ha Peter ettől alávaló senkinek érzi magát – nos, igazában Alice-nek mi köze hozzá? Úgy vélte, ezzel vége a dolognak, míg pár óra múlva, amikor napi feladataként éppen Alice délelőtti jeleneteit írta be az új számítógépbe, amit maga nem volt hajlandó használni, Alice megszólalt: – Kapott tőle valamit az enyéim közül? Peter felpillantott az írógépen írott, alaposan átjavított mondatról, amit éppen a gépbe vitt. Fogalma sem volt, miről beszél Alice. Még csak észre sem vette, hogy ott van a szobában. Merőben szokatlan volt, hogy Alice ott időzzön, míg ő a munkáját végzi; délutánonként óramű pontossággal távozott, hogy rejtélyes ügyeket intézzen, melyeknek a célját sohasem árulta el. – A maga könyvtárosa. Odaadta-e magának valamelyik könyvemet? Hazudni akart, de a következő pillanatban meggondolta. Alice megérzi az őszintétlenséget, és utálja az ámítást. Amikor tagadólag válaszolt, meglepetésére Alice felnevetett. – Nagyon helyes. Nem való gyerekeknek, amiket én írok. És ez igaz is volt. Alice angol rémregényeket ír, nincs bennük semmi barátságos. Olyanfajta bűnügyi regények, amelyeket a kritikusok „pszichológiailag feszesnek” és „erkölcsileg kétértelműnek” szeretnek minősíteni – a tett miértje fontosabb, mint az, hogy ki művelte és hogyan. Ahogy Alice mondta egy rádióinterjúban, maga a gyilkosság nem érdekes; a gyilkolás ösztöne, az emberi tényező, a szörnyű tettet okozó hevesség és gyűlölet az igazán lényeges. Alice mesterien ragadta meg az efféle hevességet és gyűlöletet. Bólintott, amikor a riporter ezt mondta, udvariasan hallgatta, amikor arra célzott, hogy szerinte az írónő egy kissé túlságosan átéli a dolgot, és így válaszolt: – Mi sem természetesebb. Nem kell, hogy az ember gyilkosságot kövessen el ahhoz, hogy írjon róla, mint ahogy nincs

szüksége időgépre, hogy az agincourt-i csatáról írjon. Egyszerűen ismerje fel az emberi lélek sötét mélységeit, és érezzen hajlandóságot a felderítésükre. – Alice elmosolyodott, szinte bájosan. – Különben is, nem tapasztaltuk-e valamennyien, legalább egy pillanatra, hogy ölni szeretnénk? Az interjút követően az egekig szökött könyveinek eladási mutatója, nem mintha erre szüksége lett volna. Évtizedek óta roppant sikeres. Az A. C. Edevane név egyet jelentett a bűnügyi irodalom teljességével, és a regények nyomozója, Diggory Brent, a mogorva leszerelt katona, aki szabadidejében folttakarókat készít, olvasók tömegének szívéhez közelebb állt, mint az édesapja. Ez nem Peter megállapítása, a Guardian nemrégen egy közvélemény-kutatásban tette fel ezt a kérdést, és az olvasók válaszai igazolták. – Figyelemre méltó – mondta Alice, miután a kiadó sajtósa felhívta, és közölte a hírt. Majd aztán, nehogy Peter egy pillanatig is azt higgye, egy körömfeketényit is érdekli a mások tetszése, hozzátette: – És persze egyáltalán nem ez volt a szándékom. Peter sosem mondta Alice-nek, de amikor asszisztensként hozzá került, még egyetlen sorát sem olvasta. Ami azt illeti, egyáltalán nem olvasott kortárs szépirodalmat. Miss Talbot, aki igen szigorúan vette felelősségét, miszerint felnőttkönyveket szolgáltat ki törvénytelenül egy kiskorúnak, eltöprengett, vajon a tényirodalom lenne-e a legmegfelelőbb kezdet. (Miféle kárt tehetnek, gondolkodott hangosan, egy gyerek tudatában a történelmi művek?) Majd eldöntötte, hogy a klasszikusok a legfontosabbak mint alap, és levette a polcról a Szép reményeket. Peter beleszeretett a gázlámpák, zsakettek és lovas hintók világába, és sohasem nézett hátra (vagy éppenséggel előre). Vicces, de éppen a tizenkilencedik századi regények iránti megszállottsága hozta össze Alice-szel. Peter épp válaszúthoz érkezett, miután megkapta diplomáját az egyetemen – nemigen akadt munka olyan embernek, aki „Az allegória konstellációi:

felvilágosodás, az én és az érzékenység a Viktória-kori regényekben, 1875-1893” témában szerzett posztgraduális képesítést – és adott magának egy nyarat, hogy valami szabályos tervvel álljon elő. A lakbérrel még tartozott, hát úgy tett szert egy kis pénzre, hogy segített a kártevőirtás iparát űző David bátyjának. Alice hívása érkezett elsőnek egy hétfő reggel. Baljós kopogást hallott a falból, egész hétvégén nem aludt, és sürgős szüksége van valakire, hogy megoldja a dolgot. – Tüskés vénlány – mondta Peternek David, ahogy kiugrottak a teherautóból a Heath Streeten, és Alice lakása felé indultak. – De elég ártalmatlan. Fura szokása, hogy kihív, aztán ő mondja meg, szerinte mit fogok találni. Még furább, hogy igaza van. – Szúra gyanakszom – mondta Alice, amikor David kipakolta a szerszámait a hálószoba falának tövénél, és a megfigyelőlencsét a gipszhez nyomta. – Xestobium… – …rufovillosum – mormolta egyidejűleg Peter. És David úgy meredt rá, mintha nyelveken kezdett volna szólni. – Mint „Az áruló szív”-ben. Kurta, hűvös csend, majd: – Ki ez? – szólt Alice szakasztott olyan hangon, mintha a királynő csöppent volna be, hogy ellenőrizze a rovarirtás menetét. – Nem emlékszem, hogy segédje is volt, Mr. Obel? David elmagyarázta, hogy nincs segédje; Peter az öccse, és néhány hétig kisegít, míg el nem dönti, mit tegyen ezután. – Kellett egy kis vakáció a könyvektől – fűzte hozzá. – Nehogy már túl okos legyen. Alice alig észrevehető biccentés után visszhangos léptekkel elvonult a tetőtéri szoba felé, amelyről Peter most már tudta, hogy ez az íróodúja. David később öccse vállára csapott, amikor a Kutya és Síp füstös hátsó boxában ültek. – Hát felkeltetted a sárkányt, és túlélted – mondta, míg kiitta a sörét, és felmarkolta a dobónyilakat. – Mit is mondtál neki

tulajdonképpen… Azt a valamit a szívről? Peter magyarázott Poe-ról és a megnevezetlen elbeszélőről, gondosan előkészített és pontos gyilkosságáról, állítólagos ép eszéről, majd a bűnbánat okozta végről, míg David, akinek nem volt érzéke a rémtörténetekhez, továbbra is sikerrel folytatta a célba dobást. Amikor kifogyott a nyilakból, vidáman kijelentette, még szerencse, hogy Alice nem falazta be Petert. – Mert ez a mestersége, ha nem tudnád. A gyilkosság. Nem az igazi… legalábbis tudomásom szerint. Minden bűnét papíron követi el. Alice levele egy hét múlva érkezett meg, egy borítékban a számlát rendező csekkel. A levelet hibás „e” betűvel rendelkező géppel írták, és tengerészkék tintával írták alá. Az üzenet igen egyszerű volt. Ideiglenes segítőt keres állandó segítője távollétében. Pénteken délben fogadja Petert. Miért engedett Peter a parancsnak? Ma már nehéz volna emlékezni rá, hacsak nem azért, mert időközben megfigyelte, hogy az emberek általában követik Alice Edevane utasításait. Peter pontosan délben becsengetett, és bebocsátást nyert a földszinti jáspiszöld nappali szobába. Alice csinosan öltözött, vászonnadrág volt rajta és selyemblúz – ezt Peter idővel Alice egyenruhájának tekintette –, nyakában pedig láncon nagy aranymedalion. Rendezett ősz haját hullámokban fésülte hátra, a hullámok végén, mindkét fül mögött engedelmes bodor. Leült egy mahagóni íróasztal mögé, intett Peternek, hogy foglaljon helyet az íróasztal túloldalán álló kárpitozott széken, majd összekulcsolta két kezét, és fölöttük kérdések sortüzét zúdította Peterre, amelyek láthatólag távoli kapcsolatban sem voltak a betöltendő állással. Peter épp egy mondat közepén tartott, amikor Alice éles pillantást vetett a kandallópárkányon álló hajóórára, hirtelen felállt, és kezet nyújtott Peternek. Peter évek múltán is jól emlékezett, milyen váratlanul hidegnek és madárszerűnek érezte. „Az interjú véget ért” mondta kurtán Alice. Most dolga van; Peter a jövő héten kezdhet.

A 168-as busz lassított, majd behúzott a járda mellé a Fitzjohn Avenue elején, és Peter összeszedte a holmiját. Ennek pedig már három éve. Az állandó személy titokzatos módon sohasem tért vissza, és Peter végleg ott maradt. Felállt, óvatosan, hogy ne ejtse el az Alice kiadójánál kapott levélcsomót, és ahogy a busz egy döccenéssel megállt, a hölgy az ülésen mellette hangosan belesóhajtott az újságjába. Peter pedig leszállt, nyomában a zavar és bosszúság forgószelével.

Alice egy különlegesen kényes jeleneten – egy átmeneten – dolgozott. Az ilyet a legnehezebb megírni. Épp a jelentéktelenségétől lesz problematikus, a látszólag egyszerű feladattól, hogy hogyan kerüljön az egyik szereplő (A) fontos pillanatból (B) fontos pillanatba, de az olvasó érdeklődése se lankadjon közben. Soha senkinek be nem ismerte, legkevésbé a sajtónak, de ez a nyomorult mozzanat még negyvenkilenc regény után is kizökkentette. Olvasószemüvegét feljebb tolta az orrán, az írógépen odébb tolta a papírtovábbítót, és elolvasta a legutóbbi mondatot: Diggory Brent kilépett a ravatalozóból, és visszaindult az irodájába. Közömbös, tiszta, átlátható, és a következő sorok is legyenek ilyenek. Alice ismerte a folyamatot. Adjunk a pasasnak néhány, a regény témájához tartozó gondolatot, olykor-olykor utaljunk a mozgására, emlékeztetendő az olvasót, hogy Diggory Brent nem áll meg egy helyben, végül egy mondattal léptessük be az irodájába, ahol – voilà – vár rá a következő meglepetés, és a mese folytatódhat. Az a baj, hogy már megírt minden egyes cselekményt, ami csak eszébe jutott, és Alice unatkozott. Ismeretlen érzés volt, nem is kívánt belefeledkezni. Az unalom, mondta mindig az édesanyjuk, szánalomra méltó állapot, a szellemtelenek hazája. Ujjait a billentyűzet fölött tartva, Alice fontolgatta, beleszőjön-e

néhány gondolatot a munkában lévő folttakaróba; talán egy allegóriát, ami az eset váratlan fordulatára vonatkozna. Hasznosak ezek a kis textil négyszögek. Nemegyszer bizonyultak a megmentőjének. Fantasztikus gondolat, hogy egy szerencsés véletlennek köszönhetőek. Törte a fejét, miféle hobbit adhatna Diggorynak, ami rávilágítana a részletek iránti ösztönére – pontosan akkor, amikor a nővére, Deborah teherbe esett, és egészen szokatlanul felfedezte a tűt meg a cérnát. – Megnyugtat – mondta Deborah. – Legalább nem gyötrődöm azon, hogy miféle bajok történhetnek. – Pontosan olyan gyógyító tevékenységnek tűnt, amilyenre egy Diggory Brent szabású ember rászokhat, hogy eltöltse az éj hosszú óráit, amelyeket valamikor a gyerekei töltöttek ki. A kritikusok továbbra is ragaszkodtak hozzá, hogy a hobbi Alice kísérlete, így próbálja nyomozójának nyerseségét enyhíteni, de ez nem volt igaz. Alice kedvelte a nyerseséget, és mélységes gyanúval élt azok iránt, akik azt állították, náluk az ilyesmi ismeretlen. Diggory Brent kilépett a ravatalozóból, és visszaindult az irodájába. És…? Alice ujjai a billentyűzet fölött tétováztak. És aztán? Elapadtak a gondolatai. Ingerülten helyrekattintotta a sorvezetőt, letette a szemüvegét, és tekintetét az ablakából nyíló kilátásra szegezte. Meleg június eleji nap volt, az ég ragyogó kék. Kislánykorában képtelen lett volna ellenállni a külvilágnak egy ilyen napon, a napsütötte levelek meg a lonc illatának, a forró beton pattogásának, a bokrok hűvös alján megbúvó tücsköknek. De Alice már rég volt az a kislány, és kevés helyen lett volna már szívesebben, még amikor elhagyták is teremtő erői, mint itt, az írószobájában. A szoba a Holly Hill tetején álló vörös téglás Viktória-kori sorház legfelső emeletén nyílt. Nem volt nagy, a mennyezete ferde, különlegessége pedig, az ingatlanügynök szerint, aki annak idején végigvezette Alice-t a birtokon, hogy egyik előző

tulajdonosa itt tartotta bezárva az édesanyját. Vélhetőleg teherré vált; Alice örült, hogy sose voltak gyerekei. A házat e miatt a szoba miatt vásárolta meg, bár nem a szerencsétlen múlt miatt. Elege volt ebből a maga családjában, köszöni szépen, és nem fogja fel romantikusan a történelmet. A szoba helyzete hódította meg. Mint valami megfigyelőállás, sasfészek, őrtorony. Íróasztalától kilátott Hampsteadre, a hangafüves pusztára, egészen a hölgyek medencéjéig, és még azon is túl Highgate templomtornyaiig. Mögötte egy kis kerek hajóablak kilátást nyújtott a hátsó kertre, egészen a moha lepte téglafalig és a telek hátsó határát jelző kis fakunyhóig. A kertben sűrű a növényzet, hála egy kertbarát régi tulajdonosnak, aki Kew-ban dolgozott, és Földi Gyönyörök Kertje megteremtésének szentelte magát a tulajdon hátsó udvarában. Alice keze alatt ugyan némileg elvadult a kert, de nem véletlenül, nem is hanyagságból. Alice szerette az erdőt, a zabolátlan természetet. Odalent megremegett a bejárati ajtó retesze, nyikorogtak a padló deszkái. Tompa puffanás – valami leeshetett. Peter. Nem annyira ügyetlen, csak éppen a hosszú végtagjai kerülnek időnként az útjába. Alice a karórájára pillantott, és meglepetten állapította meg, hogy elmúlt két óra. Nem csoda, ha megéhezett. Összefonta az ujjait, kinyújtotta a karját. Felállt. Dühítő, ha az egész délelőtt elmegy arra, hogy Diggory Brentet eljuttassa A pontról B pontra, de pillanatnyilag nem segíthet ezen. Hivatásos íróként eltöltött fél évszázad megtanította, hogy vannak olyan napok, amikor a legokosabb, ha az ember egyszerűen odébbáll. Diggory Brent kénytelen lesz az éjszakát a ravatalozó meg az irodája közötti senki földjén tölteni. Alice kezet mosott a hátsó ablak melletti kis mosdónál, megtörölte, aztán lefelé indult a keskeny lépcsőn. Persze tudta jól, mi a baj, méghozzá nem is csak egyszerű unalom. A nyavalyás évforduló, meg a hűhó, amire a kiadója készül, amikor eljön a nagy nap. Megtiszteltetés, kétségtelenül jó szándékú, és Alice általában élvezett volna egy kis névre szóló

ceremóniát, de a könyv rosszul megy. Legalábbis gyanítja, hogy rosszul megy – és részben ez a gond: igazában honnan tudhatná? Szerkesztője, Jane, okos és lelkes, de ugyanakkor fiatal és tiszteletteljes. Kritikát, valódi kritikát aligha remélhet tőle. Legsötétebb pillanataiban Alice attól tartott, senki sem maradt már, aki megmondaná, mikor esett a színvonala. Abban ugyanis nem kételkedett, hogy szükségszerűen esik; Alice figyelemmel kísérte a nemzedékéhez és műfajához tartozó írók műveit, és tudta, hogy mindig van egy könyv, amiben ez megtörténik: az író már nem követi olyan pontosan a modern világ szokásait és gondolkodását. Ez nem mindig feltűnő – egyegy technikai részlet enyhe túlmagyarázása, amikor az minden olvasó számára nyilvánvaló, egy fogalom teljes néven nevezése, amikor a rövidítése a norma, egy előző évre vonatkozó kulturális utalás –, de elegendő, hogy hamissá tegye az egész dolgot. Alice számára, aki büszkén tudatában volt könyvei életszerűségének, akit bókokkal halmoztak el egész pályafutása során, dermesztő volt a gondolat, hogy akkor is megjelennek a könyvei, amikor már túljutott a csúcson. Ezért járt a metrón délutánonként néha olyan helyekre is, ahol semmi dolga nem volt. Alice-t egész életében érdekelték az emberek. Nem kedvelte őket mindig, társadalmi igény miatt ritkán kereste a társaságukat, de mindig hatottak a képzeletére. És mi volna alkalmasabb hely az emberek megfigyelésére, mint a metró föld alatti barlangrendszerében? Egész London áthalad azokon az alagutakon, az emberiség állandó folyama a maga különös és csodálatos alakjában, és Alice szellemként surrant közöttük. Megvetendő dolog az öregedés, egyetlen jó benne a láthatatlanság, amit az évek szőttek köré. Senki sem veszi észre a kis öregasszonyt, aki egyenes derékkal ül a kocsi sarkában, retiküljével a térdén. – Hahó, Alice – szólt fel Peter a konyhából. – Egy perc, és kész az ebéd.

Alice tétovázott az emeleti lépcsőfordulón, de nem tudta rávenni magát, hogy visszakiáltson. Még visszhangzottak a fülében anyjának réges-régi intelmei az illedelmes magatartásról. Ez Eleanor, gondolta Alice, ahogy lefelé indult az utolsó lépcsőfordulón. Közel hetven esztendeje, hogy utoljára egy fedél alatt éltek, és még ma is Eleanor diktálja a szabályokat, még itt is, ebben a házban, amit még csak nem is látott soha. Alice olykor eltűnődött, vajon ha anyja tovább él, mi lett volna a véleménye a lánya életéről – vajon helyeselte volna Alice pályafutását, az öltözködését, a házastárs hiányát? Eleanornak igen szilárd elvei voltak a monogámiáról és a hűség követelményeiről, de hát ő a gyerekkori szerelméhez ment hozzá, így az összehasonlítás nem egészen igazságos. Anyja alakja olyan óriási volt Alice gyermekkoráról megőrzött emlékeiben, mégis a távoli múlt részévé vált, hogy szinte lehetetlen elképzelni, vajon változott volna az idők változásával. Alice számára szép, érinthetetlen dáma marad, szeretett, de távoli, akit a végén megtört a veszteség – az egyetlen személy elvesztése, aki iránt Alice időnként vágyódott, egy sérült gyermek vad, keserves vágyával. Egyébként nemigen volt szüksége semmire. Felnőtt életének java részében egyedül élt; erre nem büszke, de nem is szégyelli. Voltak szeretői, mindegyikük magával hozta a ruháját, a fogkeféjét, némelyikük jó ideig maradt, de ez más volt. Alice soha nem bocsátott ki hivatalos meghívást, nem is járta meg a lelki átmenetet, hogy „az én házam”-at „a mi házunk”-nak tekintse. Másképp is lehetett volna… Egyszer jegyben is járt, de a második világháború véget vetett az ügynek, mint annyi másnak. Ilyen az élet. A lehetőség ajtaja meg-megnyílik és le-lezárul, ahogy az ember vakon tapogatózik az útján. Leérve a konyhába, látta, hogy egy serpenyő gőzölög a tűzhelyen, Peter pedig az asztal túlsó végénél áll, előtte felnyitott levelek kis halmaza. Felnézett, ahogy Alice belépett. – Helló! – Épp amikor az időjelző megszólalt. – Tökéletes időzítés, mint mindig.

Peternek kedves mosolya volt, szép ívű, őszinte. Egyik oka, amiért Alice felfogadta. A másik, hogy Peter volt az egyetlen jelentkező, aki percre pontosan a megjelölt időben érkezett. Azóta igen alkalmasnak bizonyult, ami nem meglepetés; Alice a jellemek tévedhetetlen bírájának tekintette magát. Legalábbis most. A múltban történtek hibák, némelyik sajnálatosabb, mint a többi. – Van közte valami sürgős? – kérdezte, míg letelepedett az újság elé, amelyet aznap délelőtt a keresztrejtvénynél hagyott nyitva. – Angus Wilson, a Guardiantól reméli, hogy időben hozhat valamit az évfordulóra. Alice, Jane szeretné, ha elvállalná. – Azt elhiszem. – Alice kitöltött magának egy csészével a friss Darjeeling teából. – A Természettudományi Múzeum kéri, tartson beszédet a tervezett kiállításukon; meghívó ünnepi estre A Halál mindig utat talál tízéves változatlan sikerének tiszteletére, és Deborah levelezőlapja, amelyben elfogadja a pénteki meghívást édesanyjuk születésnapjára. A többi, amennyire látom, olvasóktól jött – azokkal majd ebéd után foglalkozom. Alice bólintott, miközben asszisztense tányért tett elé, rajta tükörtojás, pirítóson. Az elmúlt két évtized során Alice mindennap ugyanazt az ebédet fogyasztotta – kivéve természetesen azokat az alkalmakat, amikor elment ebédelni. Értékelte a megbízható rendszerességet, de nem volt a rabja, nem úgy, mint Diggory Brent, aki köztudomásúlag pontos utasításokkal látja el a pincérnőket a tojás általa kedvelt elkészítésének módjáról. Alice a már-már kemény sárgáját a pirítósára kanalazta, négybe vágta, és figyelt, ahogy Peter folytatta a beérkezett posta szortírozását. Peter nem volt nagy társalgó, ez részben mellette szólt. Elkeserítő, amikor Alice ki akarja faggatni valamiről, de sokkal kellemesebb, mint a múltbéli bőbeszédű alkalmazottak. Alice úgy vélte, nem bánná, ha Peter valamivel hosszabban viselné a haját.

Nyurga végtagjaival, sötétbarna szemével emlékeztetett valamelyik brit popzenészre, bár talán csak az aznap viselt szokatlanul formális öltözék, a sötét bársonyöltöny keltette Alice-ben ezt a gondolatot. Aztán eszébe jutott: azért van ez, mert Peter régi barátja, a könyvtáros nő temetésén volt, azért is késett el a munkából. Alice valamelyest felderült, kíváncsian várta a beszámolót. Hatással volt rá, amikor Peter arról az asszonyról, a mentoráról mesélt. Alice gondolatai visszaszálltak Mr. Llewellynre. Ritkán gondolt az öregúrra – iránta való érzései annyira kapcsolódtak ahhoz a szörnyű nyárhoz, hogy lehetőleg el is kerülte –, de amikor Peter Miss Talbotról mesélt, arról, hogy milyen tartós hatást gyakorolt rá, mennyire érdeklődött Peter fiatalabb énje iránt, Alice-t szokatlanul bensőséges emlékek rohanták meg: a folyóparti sár szaga, a körülöttük szállongó vízibogarak csobbanása; ahogy lefelé vitették magukat a folyón a vén evezős csónakban, és kedvenc történeteikről beszélgettek. Alice egészen biztos volt benne, hogy azóta sem érzett ennyire tökéletes elégedettséget. Még egyet kortyolt a teából, kitörölte a múlt nem szívesen látott gondolatait. – Tehát elbúcsúztatta a barátját? – Első alkalommal volt temetésen, mondta Peter, és Alice tudatta, hogy sok jön majd még ezután. De ezt nem kellett volna mondania. Igaz ugyan, de rosszkor jött, sőt szinte önző. Tudta, hogy az idősek állandó gondolata a halál és a holtak, kivált a fiatalok fülében. – Olyan volt, amilyenre számított? – Azt hiszem. Szomorú, de a maga módján érdekes. – Milyen módon? Peter elgondolkodott. – Én csak Miss Talbotnak ismertem. De ahogy a többiek beszéltek róla… a férje, a fia… megható volt. – Elsimította a homlokába hulló fürtöt. – Ez bután hangzik, ugye? Klisé… – Megint nekivágott: – Több volt annál, mint amilyennek ismertem, és örültem, hogy meghallhatom. Lenyűgözőek az

emberek, hát nem? Amikor megtudjuk, hogy valójában mi mozgatja őket. Alice elégedett kis mosollyal fejezte ki egyetértését. Szerinte nagyon kevés az igazán érdektelen ember; az a fortély, hogy a megfelelő kérdéseket kell nekik feltenni. Ezt a technikát alkalmazta, amikor jellemeket alkotott. Mindenki tudja, hogy a legjobb bűnös az, akire az olvasó nem gyanakszik, de a kulcs az indítóok. Jó dolog meglepni az olvasókat egy gyilkos hajlamú nagymamával, de az okfejtés legyen tökéletes. Szerelem, gyűlölet, irigység – mindegyik egyformán valószínű, minden a szenvedélyen fordul meg. Fedezzük fel, mi irányítja egy személy szenvedélyeit – a többi már jön magától. – Ez egy kicsit más, mint a többi. – Peter visszatért a munkájához, felnyitotta az olvasói leveleket; sötét szemöldökét összeráncolta, ahogy a kezében tartott levelet átfutotta. Alice szájában egyszeriben megkeseredett a tea. Az ember sohasem szokja meg a kritikát. – Afféle, igaz? – Egy rendőrtiszt írta. Bizonyos Sparrow nyomozó őrmester. – Aha, egy afféle. – Alice tapasztalata szerint a rendőrtiszteknek két fajtája van: az egyik, akinek az alkotói folyamat során eljárási módok tekintetében támaszkodni lehet a segítségére, a másik fajta pedig, aki szívesen elolvassa a könyvet, majd a megjelenés után mutat rá a problémákra. – És az eljárási bölcsesség micsoda gyöngyszemét kívánja megosztani velünk Sparrow nyomozó? – Egyáltalán nem ilyesmi, az illető nem olvasó. Egy megtörtént eseményről ír, valakinek az eltűnéséről. – Mindjárt kitalálom. Nagy Ötlete támadt, és ha én megírom, osztozhatunk a bevételen? – Egy eltűnt gyerek – folytatta Peter – még az 1930-as években. Egy cornwalli birtokon. Az esetet sohasem oldották meg.

És Alice halála napjáig sem tudta volna biztosan megmondani, vajon a szoba hűlt le abban a pillanatban, szellő támadt a mezőről, avagy az ő benső termosztátja működik, a való élet sodra, a múlt, amelynek réges-régen visszahúzódott hulláma most elérte, és várta, hogy megforduljon az ár. Mert Alice természetesen pontosan tudta, miről szól a levél, és egyáltalán semmi köze nincs a könyveiben tálalt takaros, kitalált rejtélyekhez. Peter ránézett, azt várta, hogy tegyen valamit, kiáltson fel, hördüljön fel, sírja el magát. De Alice semmi ilyesmit nem tett, és Peter pillantása visszatért a levélre. Micsoda közönséges papír, észlelte Alice, átlátszó, olcsó, nem amilyet az olvasók általában választanak, amikor neki írnak, és semmiképpen sem az a fajta, amilyet regényeinek valamelyik szereplője kezébe adna, holott ennyire robbanékony anyagot hordoz a múltból. Peter felolvasta, és bár Alice jobban szerette volna, ha nem teszi, a feltoluló szavak a torkán rekedtek. Hallgatta, ahogy Peter előadja a régi esetet körülvevő ismert körülmények pontos summázatát. Vélhetőleg régi újságokból származik, gondolta Alice, vagy annak a Pickering nevű pasasnak a gyalázatos könyvéből. És az embereket semmi sem akadályozhatja meg, hogy a nyilvános feljegyzésekhez forduljanak, hogy leveket küldjenek az ismeretlenségből olyanoknak, akikkel soha nem is találkoztak, hogy az ártalmas múltat olyasvalaki elé tálalják, aki minden tőle telhetőt megtett, nehogy visszatérjen arra a helyre és időbe. – Mintha az illető úgy vélné, hogy maga tudja, miről van szó? Képek tolultak a gondolataiba, egymás után, akárcsak a kiosztott kártyalapok: Keresők térdig a csillogó folyóban; a könyvtárszoba nyomasztó hőségében izzadó kövér rendőr; fiatal, zöld helyettese, amint jegyzetel; apja, anyja, hamuszínű arccal, ahogy szembenéznek a helybeli újság fényképészével. Szinte érezte, amint a franciaajtóhoz tapad, és onnan nézi őket,

fojtogatja a titok, amit képtelen elmondani, a bűntudat, amit azóta is mélyen magában hordoz. Alice észrevette, hogy a keze kissé megremeg, és sürgette magát: emlékezzen erre, amikor legközelebb egy sokk testi hatását kell leírnia; a jéghideg ütésre, ami az egész életében önmagáról kiegyensúlyozott képet mutató embert éri. Áruló kezét az ölébe ejtette, egyiket a másikra szorította, és állát fensőbbségesen megemelve így szólt: – Dobja a szemétbe. – Meglepően egyenletes volt a hangja; igen kevesen élnek már, akik észlelnék a mögötte rejlő feszültség halvány nyomát. – Nem akarja, hogy tegyek valamit? Még csak ne is válaszoljak? – Semmi értelme, nem igaz? – Alice egyenesen Peter szemébe nézett. – Ez a Sadie Sparrow sajnos téved. Összetéveszt valakivel.

7

CORNWALL, 1933. JÚNIUS 25. A férfi beszélt. Mozgott az ajka, szavak rajzottak róla, de Eleanor nem fogta el őket, nem úgy, hogy értelmük lett volna. Egyet itt, egy másikat ott… nincs itt… elkóborolt… eltévedt. Köd borította az agyát, áldott köd – Gibbons doktor gondoskodott róla. Egy cseppnyi verejték csusszant a gallérja alá, utat talált a lapockái között. Hűvösségétől megremegett, és a mellette ülő Anthony egy kicsit erősebben fogta. Keze Eleanor kezén nyugodott, nagy a kicsin, igen ismerős, és ma mégis idegenné lett az események lidérces fordulatától. Bizonyos vonásokat még sohasem vett észre – szőrszálak, vonalak, halványkék erek, akárcsak a térkép útjai, a bőre alatt. A hőség nem enyhült. Az éjszaka fenyegető vihar nem tört ki. Egész éjjel robajlott a mennydörgés, majd kigördült a tengerre. Szerencse, mondta a rendőr, hiszen az eső elmosta volna a nyomokat. Ugyanaz a rendőr, a fiatalabbik, mondta nekik, hogy az majd segít, ha beszélnek az újsággal. – Ezernyi szempár keresi, mind a kisfiukat kutatja. Eleanor belebetegedett az aggodalomba, de mozdulatlanná rögzítette a rettegés. Megkönnyebbülés, hogy Anthony válaszol a riporter kérdéseire. Hogy hallhatja a hangját, mintha messziről jönne. Igen, a fiú kicsi, még tizenegy hónapos sincsen, de korán kezdett járni – valamennyi Edevane gyermek korán kezdett járni. Szép gyermek, erős, egészséges… a haja szőke, a szeme kék… természetesen, szolgálhatnak fényképpel. Eleanor az ablakon át ellátott a napos kerten túl a tóig. Emberek munkálkodtak, egyenruhás rendőrök és mások is, ismeretlen férfiak. Többen a füves parton csoportosultak, de néhányan kint voltak a vízen. A tó aznap tükörsima volt, nagy ezüst tükör, csak enyhén rezzentette meg az ég. A kacsák elmenekültek a vízről, de egy fekete búvárruhás-maszkos férfi egész délelőtt kutatott egy kis evezős csónakról. Még mielőtt elkezdenék használni a kampókat, hallotta valakitől Eleanor.

Kislánykorában volt egy csónakja, az övé volt, csak az övé. Édesapja vette, és az oldalára ráfestette a nevét: Eleanor. Volt hozzá két faevező is, meg egy kézzel varrott fehér vitorla, és Eleanor délelőttönként kivitte. „Eleanor, a kalandornő” – így emlegette Mr. Llewellyn, integetett a túlburjánzott partról a festőállványa mögül, ahogy Eleanor elvitorlázott előtte. Történeteket talált ki Eleanor kalandjairól, és ebéd közben elmesélte valamennyiüknek. Eleanor tapsolt, apja nevetett, és anyja fanyar türelmetlenséggel mosolygott. Anya megvetette Mr. Llewellynt meg a történeteit. Mindenkinek mindenféle gyengeségét utálta, „jellemgyengeségnek” nevezte, és Mr. Llewellyn minden bizonnyal sokkal szelídebb lélek volt, mint anya. Fiatal korában idegösszeomlást szenvedett, és később is rá-rátört a melankólia. Constance ezeket az alkalmakat megvetően kezelte. Azt is utálta, amit férje részéről „egészségtelen figyelemnek” minősített a lányuk iránt. Az efféle kivételes bánásmód, hajtogatta, óhatatlanul elront egy gyermeket, kivált, akiben máris él „a lázadás aggasztó szelleme”. Különben is nyilván jobb dolgokra költhetné a pénzét. Visszatérő motívum volt ez kettejük között, a pénz vagy a hiánya, az egyenlőtlenség az általuk élt élet, meg aközött, amit Eleanor édesanyjának óhaja szerint élniük kellene. Sokszor hallotta őket vitatkozni Eleanor esténként a könyvtárszobában – anyjának éles hangját, és apja halk, megnyugtató válaszait. Néha eltűnődött: hogyhogy apja tűri a folytonos bírálatot. – Drágaságom – mondta Mr. Llewellyn, amikor ő ezt óvatosan megpendítette –, nincs mindig választásunk, hogy hol és hogyan és kicsoda, és a szeretet arra bátorít, hogy azt is elviseljük, amiről nem hinnénk magunkat képesnek. – Mrs. Edevane? Eleanor kinyitotta a szemét, és a könyvtárszobában találta magát. A heverőn feküdt; Anthony mellette ült, és nagy kezét óvón nyugtatta felesége kezén. Egy pillanatra meglepődött, hogy

egy férfi ül szemben velük, kezében kis spirálos jegyzetfüzet, a füle mögött toll. Visszazúdult a valóság. A férfi riporter. Theóról akar beszélni. Eleanor karja hirtelen nehéznek tűnt a kicsi fia hiányától. Emlékezett az első éjszakára, amikor nem volt ott senki más, csak ők ketten. A kicsi végre kikerült az ő testéből, négy gyermeke közül az egyetlen, aki korán érkezett, és miközben ringatta, érezte, ahogy a pici sarka mozog a kezében, ugyanazok a márványsima kis ízületek, amelyeket alig néhány napja még a bőrén át a hasában érzett. Eleanor susogott hozzá a sötétben, megígérte, hogy mindig vigyáz rá… – Mrs. Edevane? Theóval kezdettől fogva minden más volt. Eleanor valamennyi kisbabáját szerette – ha egészen őszinte, talán nem első látásra, de addigra mindenképpen, amikor megtették az első lépéseket –, de Theónál ez több volt, mint szeretet. Csüggött rajta. Ahogy Theo megszületett, magával vitte az ágyába, bebugyolálta, és amikor a szemébe nézett, meglátta benne a csecsemőkkel született bölcsességet, mielőtt elillant volna. Theo viszonozta a pillantását, el akarta mondani a világegyetem titkait, pici szája kinyílt-becsukódott a szavak körül, amelyeket még nem tudott, vagy amelyekre talán már nem emlékezett. Eleanort arra emlékeztette, amikor az édesapja meghalt. Ugyanolyan mély tekintettel nézett rá, amelyben ott volt mindaz, amit sohasem tud már kimondani. – Mrs. Edevane, a fotográfus szeretné önt lefényképezni. Eleanor pislogott. A riporter. A jegyzetfüzete Alice-re emlékeztette. Hol lehet az a leány? És ami azt illeti, hol van Deborah és Clemmie? Valaki feltehetőleg törődik a leányokkal. Nem az édesanyja; de talán Mr. Llewellyn? Ez magyarázná, miért nem látta ma délelőtt – valószínűleg segít a lányok körül, vigyáz, nehogy bajba kerüljenek, éppen, ahogy azelőtt ő kérte rá. – Így jó lesz, Mr. és Mrs. Edevane. – Egy másik férfi, potrohos, hőségben felhevült arcú, intett a háromlábú állványa

mögül. – Erre nézzen, kérem, ha lenne szíves. Eleanor megszokta, hogy fényképezik – ő volt a mesebeli kislány, és egész életében festették, rajzolták és fotografálták –, de most összerezzent. Le akart feküdni a sötétben, lehunyni a szemét, és így maradni, és nem beszélni senkivel, míg helyre nem jönnek a dolgok. Fáradt, kimondhatatlanul fáradt. – Gyere, drágaságom. – Anthony hangja, nyájas és csöndes. – Essünk túl rajta. Fogom a kezedet. – Annyira meleg van – suttogta válaszul. Selyemblúza a hátához tapadt, szoknyája meggyűrődött a derekánál. – Erre nézzen, Mrs. Edevane. – Nem kapok levegőt, Anthony. Nekem… – Itt vagyok, drágám. Itt vagyok melletted. Mindig melletted leszek. – Elkészült, és… – A fényképész lámpája fehér fénnyel villant, Eleanor csillagokat látott, és mintha egy alakot pillantott volna meg a franciaajtó mellett. Alice, igen, Alice állt ott mozdulatlanul, és figyelt. – Alice… – suttogott Eleanor, és pislogott, míg ki nem tisztult káprázó szeme. – Alice? De ekkor kiáltás hallatszott a tó felől, férfihang, harsány, éles, és a riporter felugrott, és az ablakhoz sietett. Anthony felállt, Eleanor szintén, botladozott elgyengült lábán, várt és várt, és megállt az idő, míg a fiatal riporter végre visszafordult, és megrázta a fejét. – Vaklárma. – Az izgalom csalódottságnak adta át a helyét, ahogy elővette zsebkendőjét, és megtörölte a homlokát. – Valami ócska bakancs. Nem holttest. Eleanor úgy érezte, menten összerogy. A franciaablak felé fordult, de Alice már nem volt ott. Ehelyett a tulajdon szemét látta meg a kandalló melletti tükörben. Alig ismert magára. Az „anya” gondos egyensúlya eltűnt, helyette egy lánnyal találta magát szemközt, aki valamikor régen itt élt ebben a házban, vadóc volt és érzékeny; egy lány, akit már majdnem elfelejtett.

– Elég volt! – Anthony hangja, hirtelen, élesen zendült fel. A szerelme, a megmentője. – Legyen már magában egy kis irgalom, ember. A feleségemet sokk érte, eltűnt a gyermeke. Az interjúnak vége.

Eleanor lebegett. – Biztosíthatom, Mr. Edevane, ez igen hatásos csillapítószer. Egy is elegendő ahhoz, hogy őnagysága átaludja a délutánt. – Köszönöm, doktor. Magánkívül van. Eleanor ismerte ezt a hangot. Anthony hangja. És most megint a másik hang, a doktoré: – Nem vagyok meglepve. Szörnyű dolog, igazán szörnyű. – A rendőrség megtesz minden tőle telhetőt. – Bizonyosak benne, hogy megtalálják? – Nem veszíthetjük el az optimizmusunkat. Bízzunk benne, hogy megteszik, amit csak tudnak. Férje keze a homlokán, meleg, erős, a haját simogatja. Eleanor beszélni próbált, de a szája nem engedelmeskedett, nem jöttek a szavak. – Jól van, drágám. Aludj csak – nyugtatgatta Anthony. A hangja ott volt mindenütt, körülvette, mint Isten hangja. Eleanor teste súlyos volt, de lassú, mintha felhők között süllyedne. Esett, esett, visszafelé élete rétegein át. Mielőtt anyává lett, mielőtt hazajött Loeannethbe, egészen a nyárig, amikor megismerkedett Anthonyval, vissza, édesapja elvesztésén túl, vissza hosszú, határtalan gyermekkorába. Halvány érzés támadt benne, mintha valami elveszett volna, meg kellene keresnie, de az agya csigalassú volt, és nem tudta megragadni azt a valamit. Elszökött előle, mint valami tigris, sárga-fekete tigris, elsurrant előle, át a mező hosszú fűszálain. Loeanneth mezeje volt, az erdő sötéten csillogott a háttérben, és Eleanor kinyújtotta a kezét, hogy végigsimítson a fűszálakon.

Eleanornak kislánykorában volt a szobájában egy tigris. Zephyrnek hívták, és az ágya alatt lakott. Velük együtt jött a nagy házból, lecsempészték költözködés közben, kicsit megviselt volt, büszke bundája füstszagú. Eleanor nagyapja, Horace ejtette foglyul Afrikában, a régi szép időkben. Eleanor hallott a régi időkről, édesapja mesélt arról, amikor még nagy volt a birtok, és a deShielek huszonnyolc szobás, óriási házban éltek, és a kocsiszínben nem tökök voltak, hanem igazi hintók, némelyikük arannyal díszes. Mindebből nem sok maradt, csak a szín kiégett váza, olyan messze Loannethtől, hogy odáig el sem lehetett látni. De a tigris meg a gyöngy történetét Mr. Llewellyn mesélte Eleanornak. Eleanor kisebb korában mindenestül elhitte a mesét. Hogy Zephyr hozta magával Afrikából a gyöngyöt, lenyelte, és ott rekedt az állkapcsában, amikor lelőtték, megnyúzták, eladták és hajóra tették, és az évtizedek során a bundáját büszkén kiállították a házban, és később szerényebb körülmények közé került a tóparti házban. És ott történt egy napon, hogy a tigris feje megbillent, és a gyöngy kigurult a szájából, és elveszett a könyvtárszoba szőnyegének magas szálú szövedékében. Ráléptek, elmentek mellette, és szinte el is felejtették, ám egy sötét éjszakán, amikor a háznép már aludt, tolvaj tündérek rátaláltak. Bevitték a gyöngyöt az erdő mélyébe, levélágyra fektették, nézegették, csodálták, míg csak el nem lopta egy madár, amelyik tojásnak vélte. A magasban, fák tetején, növekedni kezdett a gyöngy, és növekedett, növekedett, míg csak a madár meg nem ijedt, hogy még összetöri az igazi tojásait, és az ezüstgolyót legörgette a fa törzsén, ahonnan aztán tompa puffanással megérkezett egy lehullott levélkupacra. Ott, a telihold fényénél, körülötte kíváncsi tündérnépséggel, a tojás héja megrepedt, és a tojásból kibújt egy kisbaba. A tündérek nektárt gyűjtöttek a táplálására, és felváltva ringatták álomba a kicsikét – csakhogy hamarosan már nem volt elegendő a nektár, sem a tündérek varázslata, hogy a baba

jóllakjon. Gyűlésükön elhatározták hát, hogy az erdő nem megfelelő hely egy embergyermeknek, vissza kell vinni a házba, ahol aztán falevelekbe bugyolálva letették a küszöbre. Eleanor számára ez mindent megmagyarázott: miért érez olyan vonzást az erdőben, miért pillant meg tündéreket a mezőn, ahol mások csak füvet látnak, miért gyülekeztek madarak a gyermekszoba párkányán, amikor ő még kicsi volt. Azt is megmagyarázta, hogy néha felébred benne a vad tigrisdüh, köpköd, és sikoltozik meg toporzékol, hogy Bruen dadus sziszegve intette, nem lesz jó vége, ha nem tanulja meg fegyelmezni magát. Mr. Llewellyn szerint azonban rosszabb dolgok is vannak az életben, mint a dühöngés, hiszen az csak igazolja, hogy van az embernek véleménye. Továbbá, tette hozzá, jóra, és nem rosszra való hajlandósága. Nem is baj, ha egy Eleanor-szabású kislány izzásban tartja az arcátlanság parazsát, mert a társadalom igen hamarosan le akarja majd hűteni. Eleanor igen nagyra tartotta Mr. Llewellyn véleményét. Mr. Llewellyn egészen más, mint a többi felnőtt.

Eleanor nem szokta elmesélni születése történetét – nem úgy, mint az Eleanor varázsajtajában, ahol könyvbe foglalta a világ valamennyi gyereke számára. A tigris és a gyöngy az övé, csakis az övé – ám amikor nyolcéves volt, Beatrice unokatestvére meg a szülei Loeannethbe látogattak. Nem volt szokásos az ilyesmi. Eleanor édesanyja, Constance, általában nemigen jött ki Vera nővérével. Tizenegy hónap volt a korkülönbség közöttük, megállás nélkül versengtek egymással, egész életük valóságos testvérháború volt, és a tetőpont minden esetben a következő csata kezdetét jelentette. Constance házassága Henri deShiellel kezdetben diadalnak látszott, de sötét árnyék borult rá, amikor a testvére – a húga! – sokkal előkelőbb házasságot kötött egy újsütetű skót arisztokratával, aki vagyont bányászott Afrika

földjéből. A testvérek ezután öt évig nem álltak szóba egymással, de most, úgy látszik, ingatag fegyverszünetet kötöttek. Egy esős napon a két kislányt a gyerekszobába küldték, ahol Eleanor Edmund Spenser Tündérkirálynőjét próbálta olvasni (Mr. Llewellyn kedvenc könyve volt, és Eleanor imponálni akart neki), Beatrice pedig az utolsó öltéssel végzett legújabb gobelinművén. Eleanort elragadták gondolatai, amikor egy rémült sikoltás jóvoltából kiesett a ritmusból. Beatrice mereven állt, és az ágy alá mutogatott, maszatos arca könnyektől fénylett. – Egy szörnyeteg… a tűmet… leejtettem… és ott van… látom… egy szörnyeteg! – Eleanor azonnal látta, mi történt, és már húzta is elő Zephyrt az ágya alól. Elmagyarázta, hogy Zephyr az ő kincse, és csak azért rejti el, hogy megmentse Anya haragjától. A még mindig szipogó Beatrice szeme annyira piros volt, az orra annyira taknyos, hogy Eleanor megsajnálta. Az eső dobolt az ablakon, odakint hideg és szürke a világ – a legjobb alkalom mesemondásra. Eleanor tehát megnyugtatta unokatestvérét, üljön csak melléje az ágyra, és mindent elmesélt az erdőről, a gyöngyről és szokatlan érkezéséről Loeannethbe. A végén Beatrice nevetett; vicces mese, mondta, és Eleanor érdekesen mesélte, de nyilván jól tudja, hogy ő is az édesanyja hasából jött ki. Most Eleanoron volt a kacagás sora, de ezt nem annyira öröm, mint meglepetés okozta. Beatrice dundi, mindennapi lány, kedveli a csipkét meg a szalagokat, de konokul korlátolt, nincs fantáziája, semmi érzéke a meséhez. Még hogy ilyen vad és csudás mesét találjon ki! Még hogy az édesanyja hasából jött! Eleanor édesanyja magas és vékony, reggelente nagy keservesen gyötri bele magát a ruhájába, amin soha egyetlen ránc sincs, és nem is nyúlik. Elképzelhetetlen, hogy anyja bensejében bármi is növekedjen. Sem egy gyöngy, és a legkevésbé sem Eleanor. A történet miatt Eleanor már jobb szívvel volt Beatrice iránt, és a lányok különböző természetük ellenére összebarátkoztak. Eleanornak nem volt sok barátja, csak az édesapja és Mr.

Llewellyn, és csodálatos újdonságnak számított, hogy egy vele egykorú lány lehet a játszótársa. Valamennyi kedvenc helyét megmutatta az unokatestvérének. A pisztrángos patakot az erdőben, a kanyarulatát, ahol hirtelen mélyül a víz, a legmagasabb fát, amelynek ha a tetejéig felmászik az ember, megpillanthatja a távolban a nagy ház kiégett vázát. Még a régi csónakházban, legjobb és legfontosabb játékainak szeretett színhelyén is körülvezette Beatrice-t. Azt gondolta, hogy nagyszerűen érzik magukat, míg egy este, ahogy a dupla ágyban feküdtek, unokatestvére így nem szólt: – Annyira magányos lehetsz, itt, egyedül, egymagadban, a semmi közepén, ahol egyáltalán nincs mit csinálni. – Eleanort megdöbbentette ez a vélemény. Hogy mondhat ilyesmit Beatrice, amikor annyi mindent lehet csinálni Loeannethben? Láthatólag itt az ideje, hogy beavassa unokatestvérét kedvenc és titkos játékába. Másnap még napkelte előtt felrázta Beatrice-t, csendre intette, és levezette a tóhoz, ahol vadon nőttek a fák, és angolnák surrantak az árnyékos mélyben. Majd ott bevezette unokatestvérét a Horace Nagyapa Kalandjai nevű játékba. A nagy ember naplói fent voltak a dolgozószobában, sárga szalaggal átkötve. Eleanornak nem lett volna szabad tudnia erről, de Eleanor örökösen bajba került, amiért tiltott helyekre járkált, olyasmikre figyelt, amit nem kellett volna meghallania, és mindezt kívülről tudta. Eljátszott mindent, amit nagyapja annak idején leírt, kalandjait Peruban és Afrikában, meg Kanada északi jegén, és más, maga által kitalált kalandokat. Most Beatrice épülésére és szórakoztatására Zephyr segítségével előadta a legfőbb darabot, az öregember szörnyű halálát, ahogy részletesen leíródott egy „Annak, akit illet” címzésű levélben, visszadugva az utolsó, befejezetlen napló hátsó borítójába. Beatrice tágra nyílt szemmel figyelt, majd tapsolt, nevetett, és így szólt lelkes csodálattal: – Nem csoda, ha édesanyád szerint te egy kis vadember vagy!

– Igazán? – Eleanor meglepve és meglehetős tetszéssel pislogott a váratlan minősítés hallatán. – Azt mondta anyámnak, nem reméli, hogy valaha is alkalmas leszel a londoni életre. – Londoni életre? – Eleanor elfintorította az orrát. – De hiszen én nem megyek Londonba. – Már hallotta ezt a szót – London, majdnem rímel arra, hogy undor. Valahányszor a szülei vitatkoztak, mintha kard volna, úgy hadakoztak ezzel a szóval. – Elsorvadok ezen az isten háta mögötti helyen – mondogatta Eleanor anyja. – Londonba akarok menni. Tudom, hogy ez megriaszt, Henri, de én oda tartozom. Megfelelő emberek között kellene forognom. Ne felejtsd el, hogy fiatal koromban egyszer meghívtak a Palotába! Ezt a történetet Eleanor már ezerszer hallotta, és ügyet sem vetett rá. De azért kíváncsi volt: úgy tudta, az édesapja nem fél semmitől, és Londont a törvénytelenség és a súlyos testi sértések honának képzelte. – Óriási város – válaszolt kíváncsi kérdéseire az édesapja –, tele gépkocsikkal és omnibuszokkal és emberekkel. – Eleanor érzékelte a válasz mögött rejlő kimondatlan árnyékot. – És kísértésekkel? Édesapja gyorsan felnézett, tekintetét lánya szemébe fúrta. – Ezt meg honnan hallottad? Eleanor ártatlanul megvonta a vállát. A szó édesapja tulajdon szájából származott, amikor Mr. Llewellynnel beszélgetett a csónakháznál, ő maga meg szamócát csent a folyó menti bokrokról. Édesapja felsóhajtott. – Némelyeknek. Igen. Az a hely csupa kísértés. És annyira szomorúan nézett, hogy Eleanor kis kezét a kezébe tette, és így szólt nagy hevesen: – Én soha nem megyek oda! Sohasem hagyom el Loeannetht. Ugyanezt mondta most Beatrice unokatestvérének, aki majdnem olyan szeretetteljes, szánakozó mosolyt vetett rá, mint

annak idején az édesapja. – Dehogyisnem, te csacsi. Hogyan találnál férjet, ha ilyen helyen élsz?

Eleanor nem akart Londonba menni, és nem akart férjet találni, de 1911-ben, tizenhat évesen megtette mind a kettőt. Akaratlanul. Édesapja meghalt, Loeanneth egy ingatlanügynök kezére került, édesanyja pedig elvitte Eleanort Londonba, hogy hozzáadja a legelőnyösebb ajánlkozóhoz. Eleanor, dühöngve, tehetetlenül, szilárdan megfogadta magának, hogy nem lesz szerelmes. Constance nővérénél laktak, Mayfair peremén egy nagy házban. Határozatba vétetett, hogy Beatrice és Eleanor együtt vegyen részt a szezonban, és – Constance és Vera számára meglehetősen megjósolható módon – a testvérháború a lányok házassági kilátásai körül is fellángolt. Így történt egy június végi szép délután, egy emeleti londoni hálószobában, amikor a nyári nap már párás volt odakint, hogy egy komorna, akinek a homlokán gyöngyözött a veríték, a makacs ingmellet rángatva, így szólt: – Álljon már nyugodtan, Eleanor kisasszony. Sose tudok magának mellet csinálni, ha nem hajlandó nyugodtan állni. – Eleanor élt a gyanúperrel, hogy ehhez nem elegendő, ha nyugodtan áll, de nem szólt egy szót sem. Kitty már így is ingerült volt, mert ő húzta a rövidebbet. Egyik komorna sem élvezte Eleanor öltöztetését, ezt ő maga is jól tudta. A könyvtárszoba egyik beszögellése mögötti szellőző a kamrához kapcsolódott, és ott rejtőzködtek a szolgálók, ha el akarták kerülni a komornyikot. Eleanor meghallotta őket, amikor ő maga is bujkált, történetesen az édesanyja elől. Enyhe cigarettafüstöt érzett, és ilyesmit hallott: – Állandóan izeg-mozog… Csupa folt a ruhája… Ha kicsit megerőltetné magát… De uramisten, az a haj!

Eleanor a tükörképére bámult. A haja valóban bozontos, mindig is az volt, sötétbarna gyűrűk tömege, amit semmiféle próbálkozás nem szelídített meg. A hatás, a felhizlalhatatlanul vézna végtagokkal, és a folyton tágra nyílt szemmel együtt, a legkevésbé sem volt csábító. A természete, ahogyan a tudtára adták, hasonlóképpen selejtes. Bruen dadus sűrűn és rosszallóan cöcögött, és harsányan reklamált, amiért nem használják eleget a nádpálcát, ehelyett korlátlanul táplálnak bizonyos gonosz szenvedélyeket, amitől egy gyermek „csalódást okoz az anyjának”, és ami még rosszabb, „Istennek!”. Isten érzelmei rejtve maradtak, Eleanor édesanyjának azonban arcára volt írva a csalódás. A falra festett ördög – Constance deShiel megjelent a hálószoba ajtajában, pompásan kiöltözve, szép, szőke, egyenes szálú haja bonyolult fürtökbe rendezve, nyakán ékszerek csüggtek. Eleanor a fogát csikorgatta. Ilyen ékszerek ára megmenthette volna Loeannetht. Anyja egy intéssel elküldte Kittyt, és maga kezdte összehúzni Eleanor fűzőjének zsinórjait – olyan erővel, hogy Eleanorban fennakadt a lélegzet –, majd egyenesen belefogott a számításba jöhető fiatalemberek felsorolásába, akik ott lesznek aznap a Rothschild-estélyen. Szinte hihetetlen, hogy ugyanez a személy tagadta meg konokul a választ Apának a költekezésre vonatkozó kérdéseire, és legyintett könnyedén: – Tudja, hogy nincs fejem a részletekhez. – A felsorolás alapos volt, egyetlen számításba jöhető kérő sem ítéltetett alkalmatlannak, hogy felkerüljön a listára. Kétségtelenül néhány anyának, lánynak élvezetes lehetett volna ez a gyakorlat; Eleanor és Constance deShiel azonban nem tartozott közéjük. Anyja idegen volt Eleanor számára, hideg, távoli személy, aki őt sohasem szerette. Eleanor nem volt benne biztos, hogy valójában miért (Loeanneth cselédei olyasmit suttogtak, hogy az úrnő mindig fiút szeretett volna), és különösebben nem érdekelte. Az érzés kölcsönös volt. Constance

aznapi lelkendezése azonban már-már mániákussá fokozódott. Beatrice kuzin (aki az eltelt években telt alakot fejlesztett, és egészségtelen rajongást Elinor Glyn regényei iránt) említést nyert a legutóbbi Udvari Hírekben, és a verseny hirtelen sokkal sürgetőbbé vált. – …egy gróf legidősebb fia – mondta Constance. – A nagyapja a Kelet-Indiai Kereskedelmi Társasággal kötött valamiféle egyezmény révén szerzett vagyont… mesésen gazdag… részvények, kötvények… amerikai érdekek… Eleanor a tükörképe láttán összehúzta a szemöldökét. Utálta, hogy ezek a beszélgetések összeesküvésre utalnak. Ezek a szavak, ezek a ruhák, ezek a remények: megannyi kényszer, amiből alig várja, hogy szabadulhasson. Ő nem tartozik a stukkók és macskaköves utcák Londonjába; a Madame Lucille-féle délelőtti ruhapróbák a Hanover Square-en, és az újabb kör délutáni teát és csevegést jelentő fehér névjegyeket szállító hintók világába. Fikarcnyit sem érdeklik a The Lady magazin lelkes tanácsai a cselédekkel való bánásmódról, az otthon ékítményeiről és a fölösleges arcszőrzettel való leszámolás legjobb módjairól. Keze a nyakláncára siklott, a függőre, amit elrejtett a ruhája alatt – nem medalion, hanem ezüstbe foglalt tigrisfog, apja ajándéka. Eleanor simogatta a függő ismerős sima szélét, és hagyta, hogy a tekintete elfelhősödjön. Már nem is magát látta a tükörben, csupán egy halványan ismerős emberi alakot. Nemcsak a körvonala – a figyelme is megingott. Anyjának hangja halvány háttérmormogássá vált, míg Eleanor hirtelen már nem is volt ebben a londoni szobában, hanem otthon, igazi otthonában, Loeannethben, a folyó partján édesapjával és Mr. Llewellynnel, és megint kerek volt a világ.

Aznap éjszaka Eleanor a táncparkett szélén állt, és nézte, amint édesanyja elpörög előtte. Groteszk, ahogyan Constance

kering a bálteremben, ajka nagy és vörös, keble piheg, ékszerei csillognak tánc közben, ő pedig kacag egyik vörös képű táncpartnerrel a másik után. Miért nem lehet ő is olyan, mint a többi kötelességtudó családanya? Hogy helyet foglalna a fal mellett álló székek egyikén, és csodálná a liliomfüzéreket, míg titokban arra vágyakozik, hogy bárcsak otthon lehetne, meleg fürdőben, és vetett ágya meg a forró vizespalack már várna rá? Mostani táncpartnere a fülébe suttogott, és amikor Constance felkacagott, és keze fedetlen nyakára röppent, Eleanorban feltámadt néhány régi emlék: a cselédek közti sustorgás az ő kislánykorában, léptek az előszobában hajnalban, idegen férfiak, akik cipő nélkül surrannak vissza a szobájukba. Eleanor arcának minden egyes parányi izma összerándult, és egy tigris dühe lángolt fel benne. Az ő szemében nincs nagyobb bűn, mint a hűtlenség. A legrosszabb, amit ember tehet, ha megszeg egy ígéretet. – Eleanor! Oda nézz! – Beatrice sűrűn szedte a levegőt mellette, izgatottsága, mint mindig, enyhe légszomjban nyilvánult meg. Eleanor követte unokatestvére pillantását, és látta, amint egy pattanásos állú, harsány fiatalember közeleg a gyertyák pisla fényében. A bálterem pézsma-édes illata szinte tapadt, és Eleanort elkeserítette egy újabb unalmas társalgás lehetősége egy beszélgetésben kevéssé kifinomult ifjonccal. Őszintén elkeseredett. Ez volna a szerelem?, tette fel a kérdést. Ez a művelet? Felölteni legszebb ruhánkat, maszkot festeni az arcunkra, tanult lépésekkel, előre meghatározott kérdésekkelválaszokkal táncolni? – Hát persze! – kiáltott fel Beatrice. – De nem kell hozzá ennél valamivel több? Nem kellene hozzá a felismerés eleme is? – Ugyan, Eleanor, mennyire butuska vagy! Az élet nem tündérmese, ha nem tudnád. Könyvekben nagyon helyénvaló, de varázslat nem létezik.

A sietős Londonba költözés óta Eleanor nem először vágyott Mr. Llewellyn társaságára. Általában az írott társalgás híve volt, kincsként őrzött minden levelet, ahányat csak kapott, és lemásolta az e célra tartogatott különleges könyvébe, de néhány alkalommal csak a valóságos társalgás lenne az igazi, egy megértő lélekkel. Mit nem adna az alapvető jó érzésért, ha tudná, hogy megértik! Nem beszél ő varázslatról. Egy lényeges igazságról beszél. A szerelem mint befejezett tény, mint valóság, inkább, mint kölcsönös áldásos megállapodás két megfelelő fél között. Fontolgatta, vajon ezt el is mondja, amikor Beatrice legbájosabb mosolyával így sziszegett: – Gyere már, drága, vágj vidám képet, és lássuk, hány pillantás akad meg rajtunk! Eleanor lelankadt. Reménytelen. Nem érdekli, hány pillantást von magára olyan férfiaktól, akik iránt nem érez semmit, elkényeztetett férfiaktól, akik az önző örömök üres életét élik. Édesapja azt mondta egyszer, hogy a szegények elszenvedhetik a szegénységet, de a gazdagoknak be kell érniük a fölöslegességgel, és a tétlenségnél nincs nagyobb erő, ami elemésztheti az ember lelkét. Amikor Beatrice-t táncra kérték, Eleanor átsurrant a tömegen a kijárat felé. Felment a lépcsőn, emeletről emeletre, céltalanul, elégedetten, hogy a zene elhalkul mögötte. Szokásává vált, hogy a legelső kínálkozó pillanatban elhagyja a báltermet, aztán felderítse a házat, a táncest színhelyét. Ügyes volt ebben, gyakorlatot szerzett, amikor láthatatlanná válva átlopózott Loeanneth erdején Horace nagyapja szellemével. Egy lépcsőfordulóra ért, ahol tárva volt egy ajtó, és Eleanor úgy döntött, akár itt is kezdheti. A szobában sötét volt, de az ablakon kígyóként siklott be a holdfény, és Eleanor látta, hogy dolgozószoba-félébe tévedt. A túlsó falat könyvespolcok szegélyezték, középen a szőnyegen egy nagy íróasztal állt. Megkerülte az íróasztalt, hogy leüljön. Talán a bőr illata miatt, talán mert soha nem maradt el a gondolataiból,

Eleanor maga előtt látta édesapját, a loeannethi dolgozószobában, ahol a vége felé gyakran talált rá, amint számok fölé görnyedve vesződött a család adósságaival. Utolsó hónapjaiban elgyengült, és már nem tudott kalandozni vele, mint azelőtt, a mezőn, az erdőben. Eleanor kitűzte magának a feladatot, hogy apja szeretett természeti világát elhozza hozzá, kora reggel tárgyakat gyűjtött, majd hazavitte, megmutatta neki, elmesélte, mit látott, mit hallott, milyen illatot érzékelt. Egyik nap az időváltozásról fecsegett, amikor apja felemelte kezét, hogy csendre intse. Elmondta Eleanornak, hogy beszélt az ügyvédjével. – Már nem vagyok vagyonos, drága kislányom, de ez a ház biztonságban van. Intézkedtem, hogy Loeannathet nem lehet eladni, és sohasem nélkülözöd majd az otthonodat. – Amikor azonban eljött az ideje, az okmányoknak nyoma veszett, és Eleanor édesanyja tagadta, hogy egyáltalán tudott volna róluk. – Sok mindent összebeszélt a végén – mondta. Eleanor egy pillantást vetett a csukott ajtóra, majd felkapcsolta az íróasztal lámpáját, és sárga fény széles négyszöge jelent meg az íróasztal felszínén. Ujjaival dobolt az íróasztalon, úgy vette számba a felszerelést. Faragott fa tolltartó, itatóspárna, vászonkötésű napló. Szórakozottan lapozgatta egy nyitott újság lapjait. Később az események egymásutánja belefoglaltatott a „Hogyan ismerkedtek meg” történetébe, és tiszteletre és elkerülhetetlenségre tett szert. Ám akkor Eleanor egyszerűen menekült a lenti táncestély kiszámítható unalmától. Maga sem tudta, amikor a főcímet olvasta: KÉT TÁVOLKELETI TIGRIS ÉRKEZETT A LONDONI ÁLLATKERTBE, hogy kinyílt egy ajtó. Csak annyit tudott, hogy Zephyr foga hirtelen megmelengette a bőrét, és hogy neki a tulajdon szemével kell látnia azokat a tigriseket.

8

LONDON , 1911. JÚNIUS Két nap múlva adódott alkalom. A Birodalmi Világkiállításra készültek, és ennek megfelelően mindenki izgatott volt Vera háztartásában. – Csak elgondolni! – kiáltott Beatrice a sherry fölött előző este. – Igazi élő bennszülöttek, egyenesen Afrikából! – Repülő masina! – kiáltott Vera. – Szabadtéri előadás! – Diadal Mr. Lascelles számára – bólintott Constance, majd enyhén reménykedve hozzátette: – Vajon ott lesz maga az az ember is? Úgy hallom, nagy barátja a királynak. A Kristálypalota ragyogott a napfényben, amikor a Daimler a bejárat előtt megállt. Eleanor édesanyját, nagynénjét és kuzinját kisegítették a kocsiból, Eleanor meg követte őket. Felnézett, hogy szemügyre vehesse a látványos üvegépületet. Gyönyörű volt, hatásos, épp ahogyan mindenki mondta, és Eleanor arcát elfutotta a várakozás pírja. Nem mintha előre örülne, hogy egy egész napon át bámulhatja a Birodalom kincseit; Eleanor valami egészen más tervet dédelgetett. A társaság bevonult a Brit szekcióba, és jó fél órát töltöttek nagy egyetértésben, hogy odabent minden a lehető legnagyszerűbb, majd továbbvonultak a gyarmatok egzotikus csodáihoz. A virágápolási részlegben megcsodálták a virágokat, a Tengerentúli Domíniumok Kadéttáborában a sportos alakokat, de magának a bemutatónak a színhelyét alaposan megkritizálták. A mögöttük ballagó Eleanor kényszerítette magát, hogy figyelmesen bólogasson, ahol kellett. Amikor végre elérték a Középkori Útvesztőt, úgy érezte, itt az alkalom. Az útvesztő zsúfolt volt, Eleanor könnyen elszakadhatott a többiektől. Egyszerűen balra fordult, amikor amazok jobbra, majd ugyanarra visszaindult, és kimenekült az addig megtett úton. Gyorsan járt, fejét lehajtotta a szörnyű lehetőség miatt, hátha meglátja édesanyjának valaki ismerősét; el a Birodalmi Sportaréna előtt, a Parasztgazdaságok felé, és meg sem állt, míg

el nem érte a Sydenham Avenue-n a vasúti bejáratot. Ott a kedve hirtelenjében vidámra fordult. Elővette a Vernon bácsi dolgozószobájából kölcsönvett térképet, és újra ellenőrizte az előző este a fürdőszobában tervezett útvonalat. Kutatása eredményeként mást nem kell tennie, csak leinteni a 78-as villamost a közeli Norwood Roadon, és az majd elviszi a Victoria pályaudvarig. Onnan gyalog folytatja útját, át a Hyde Parkon, át Marylebone-on és be a Regents Parkba. Ajánlatos parkokhoz ragaszkodni. London utcái mint megannyi zaj folyam zúdult át a belvároson, minden annyira gyors és dühös, hogy Eleanor néha szinte érezte, milyen lenne, ha elgázolnák. Azonban izgalmában már nem is félt. Végigsietett a járdán a villamosmegállóig, a szíve majd kiugrott a helyéből a gondolatra, hogy láthatja a tigriseket, sőt még ennél is jobban a mérhetetlen örömtől, hogy hetek óta először van egyedül. Feléje döcögött a 78-as villamos. Leintette, kifizette a jegyet a Vernon bácsi dolgozószobájából kölcsönzött fillérekből, és hipp-hopp, már úton is volt. Amikor helyet foglalt, alig bírta megállni, hogy el ne mosolyodjon. Felnőttnek, rettenthetetlennek érezte magát, az útjában álló valamennyi akadályt legyőzni készülő kalandornak. Most megerősödtek a már elszakadtnak hitt kötelékek, gyermekkorához, eddigi életéhez, régi önmagához, és úgy megborzongott, mint amikor élvezettel játszotta Horace nagyapa kalandjait. Ahogy a villamos átkelt a Vauxhall hídon és sínjein tovább siklott át Belgravián, Eleanor megsimogatta a blúza alatt láncon lógó tigrisfogat. A Victoria pályaudvar maga volt a káosz, özönlöttek az emberek, cilinderek, sétabotok és hosszú, suhogó szoknyák tengere. Eleanor leszállt a villamosról; amilyen gyorsan csak tudott, átsurrant a tömegen, és kibukkant az utcára, ahol ló vontatta hintók és kocsik robogtak minden irányba, úton a délutáni programokra. Eleanor legszívesebben ugrált volna afölötti örömében, hogy nem ül valamelyik kocsiban.

Beletelt egy pillanatba, amíg tájékozódott, majd megindult a Grosvenor tér felé. Siettében elfúlt a lélegzete. Londonnak sajátos szaga volt, kellemetlen keveréke trágyának és kipufogógázoknak, a réginek meg az újnak, és Eleanor örült, amikor befordulhatott a Hyde Parkba, és orrát megcsapta a rózsaillat. Kikeményített egyenruhát viselő dadusok parádéztak jókora gyerekkocsikkal a Rotten Row vörös salakján, a gyep hatalmas területét hatpennys zöld fekvőszékek lepték. A Serpentine-t evezős csónakok pettyezték, akár a kacsák. – Vegyék-vigyék az emléktárgyakat! – kiáltozott egy utcai árus, bódéja tele koronázási zászlókkal és a Buckingham-palota előtt álló irdatlan új békeszobor képeivel. („Béke? – horkant fel Eleanor nagybátyja, ahányszor a hintójuk elhaladt az óriási szobor mellett; fehér márványa villogott a palota elpiszkolódott fekete kövei előtt. – Jó, ha az évtizedet végigéljük egy újabb háború nélkül!” E kijelentés után elégedett kifejezés jelent meg fanyar képén – mit sem szeretett jobban, mint ha rossz híreket várhatott. „Ugyan, Apa, ne légy már olyan ünneprontó! – perelt vele Beatrice, mielőtt a tekintetét magára nem vonta egy újabb elhaladó hintó. – Jaj, nézzétek! Nem a Mannersék hintója? Hallottátok a legújabbat Lady Dianáról? Fekete hattyúnak öltözött a tiszta fehér jótékonysági bálra! Elképzelhetitek, hogy dühöngött Lady Sheffield!”) Eleanor most már sietett a Bayswater Road felé, át a Marble Arch alatt, végig Mayfair peremén, be Maylebone-ba. A Baker Street táblája láttán ismét eszébe jutott Vernon bácsi, aki holmi detektívfélének gondolja magát, és örül, ha versenyre kelhet Sherlock Holmesszal. Eleanor kölcsönvett néhány bűnügyi regényt nagybátyja dolgozószobájából, de nem vált a műfaj hívévé. Az észszerűség pimaszsága nem fér össze az ő szeretett tündérmeséivel. Holmes magabiztos állítása, hogy nincs, amit emberi levezetéssel meg ne lehetne magyarázni, még most is szinte megizzasztotta Eleanort – annyira, hogy amíg közeledett a Regent’s Parkhoz, tökéletesen elfeledkezett a gépesített folyóról,

amelyen át kell kelnie. Nem nézett körül, egyenesen az úttestre lépett, és csak akkor vette észre az omnibuszt, amikor már szinte ott volt fölötte. Abban a pillanatban, amikor a LIPTON TEA irdatlan hirdetését megpillantotta, tudta, most meg fog halni. Fejében száguldottak a gondolatok – viszontlátja az édesapját, már nem kell azon keseregnie, hogy elveszítette Loeannetht, de jaj, milyen kár, hogy nem látta a tigriseket! Szorosan lehunyta a szemét, és várta, hogy elérje a fájdalom és a feledés. Az ütéstől elállt a lélegzete, valami nagy erővel megragadta a derekát, és félrelökte, továbbra sem kapott levegőt, amikor a földre esett. A halál egészen más volt, mint amire számított. Hangok kavarogtak, csengett a füle, a feje szédült. Amikor kinyitotta a szemét, egy sosem látott szépségű arc tűnt fel előtte. Eleanor soha senkinek nem vallotta be, de még évekig elmosolyodott, amikor eszébe jutott, hogy abban a pillanatban Istennel érezte szemközt magát. De nem Isten volt. Egy fiú volt, egy fiatal férfi, nála nem sokkal idősebb, világosbarna hajú, és a bőrét, Eleanor hirtelen úgy érezte, meg kell érintenie. A földön ült mellette, fél karja Eleanor válla alatt. Az ajka mozgott, mondott is valamit, amit Eleanor nem értett, és behatóan nézett rá, először az egyik szemébe, aztán a másikba. Végül, ahogy a zaj és a mozgás örvénylett körülöttük – valóságos tömeget vonzottak –, mosoly terült az arcára, és Eleanor arra gondolt, milyen szépséges a szája, aztán azonnal elájult.

Anthony Edevane-nek hívták, és Cambridge-ben tanult orvosnak, pontosabban sebésznek. Eleanor mindezt a Baker Street-i állomás frissítőpultjánál tudta meg, a férfi odavitte a buszbaleset után, és limonádét vett neki. Anthony egy barátjával találkozott ott, egy göndör fekete hajú, szemüveges fiúval, olyanfajta fiúval, akinek az öltözéke, Eleanor ezt első pillantásra

megállapította, mindig szedett-vedettnek tűnik, akinek a haja sosem áll úgy, ahogyan kellene. Eleanor rokonszenvezett mindezzel. Első pillantásra megkedvelte a fiút. – Howard Mann – mutatott a kócos fiatalember felé Anthony –, ő pedig Eleanor deShiel. – Örülök, hogy megismerhettem, Eleanor – nyújtott kezet Howard. – Micsoda kellemes meglepetés. Honnan ismeri ezt az öregfiút? Eleanor hallotta a tulajdon hangját: – Épp az imént mentette meg az életemet – és közben arra gondolt, mennyire valószínűtlen ez az egész jelenet. Howardnak azonban a szeme se rebbent. – Igazán? Nem lep meg. Folyton ilyesmit művel. Ha nem volna a legjobb barátom, kénytelen lennék utálni. Kényelmetlen lehetett volna ez a csipkelődő társalgás a földalatti egy állomásának kávézójában két hímnemű idegennel, de Eleanor észrevette, ha az embert megmentik a biztos haláltól, az felszabadítja a „mit mondjunk-hogyan mondjuk” szokásos szigorúságától. Könnyedén, szabadon beszélgettek, és Eleanor minél többet hallott, annál jobban megkedvelte kettejüket. Anthony és Howard jócskán tréfálkoztak egymással, de modoruk könnyed volt, és éppen ezért valamiképpen befogadó. Eleanor azon kapta magát: olyan módon hangoztatja véleményét, ahogyan már igen régen nem tette, kacagott és bólogatott, néhanéha pedig oly hevesen fejezte ki ellenvéleményét, hogy édesanyját megrémítette volna. Lelkesen beszélgettek hármasban tudományról és természetről, politikáról és becsületről, családról és barátságról. Eleanor megtudta, hogy Anthony a világon mindennél jobban szeretne sebész lenni, amióta csak kisfiú korában a kedvenc szobalányuk meghalt vakbélgyulladásban, mert nem volt kéznél képzett orvos. Hogy Howard egyetlen fia egy roppant gazdag grófnak, aki napjait a francia Riviérán tölti negyedik feleségével, és a fia ellátására szánt pénzt a londoni Lloyds bankház

igazgatója által kezelt trösztnek küldi. Hogy a két fiú az iskola első napján találkozott, amikor Anthony kölcsönadta Howardnak a tartalék egyensapkáját, hogy meg ne vesszőzze az internátusi felügyelő tanár, és azóta elválaszthatatlanok. – Mint a testvérek – mondta Anthony, és melegen Howardra mosolygott. Repült az idő, és amikor a beszélgetés egy ritka szünetében Howard homlokát ráncolta, így szólt Eleanorhoz: – Nem szeretném robbantani a társaságot, de felötlött bennem, hogy valaki nyilván hiányolja magát. – Eleanor döbbenten pillantott édesapja órájára (apja halála óta viselte, anyja nagy bosszúságára), és rádöbbent, hogy három óra telt el, amióta elvesztette családját a labirintusban. Hirtelen megképzett előtte édesanyja az érzelmi gutaütés állapotában. – Valóban – bólintott komoran. – Nem lehetetlen. – Nos, akkor – mondta Howard – haza kell vinnünk a kisasszonyt. Nem találod úgy, Anthony? – De igen – mondta Anthony, összevonta szemöldökét, ahogy az órájára nézett, és megkocogtatta az üveget, mintha ellenőrizné a közölt időpontot. – Igen, természetesen. – Eleanor töprengett, vajon csak képzeli-e, hogy Anthony hangja vonakodásra vall. – Szörnyen önző tőlünk, hogy feltartjuk a beszélgetéssel, amikor valójában pihentetnie kellene a fejét. Eleanorban hirtelen elkeseredett vágy ébredt, hogy velük maradjon. Ővele. Ellenkezni kezdett. A nap végül diadalmasra fordult, ő tökéletesen jól érzi magát, a legkevésbé sem kívánkozik haza. Eljött ilyen messzire, az Állatkert közelébe került, és még csak meg sem nézte a tigriseket! Anthony mondott valamit Eleanor fejéről meg az esés hatásáról, ami roppant kedves volt tőle – de ő igazán, erősködött, igazán remekül érzi magát. Most, hogy megpróbált felállni, egy kicsit szédül, de ez igazán várható volt; nagyon meleg van itt benn a kávézóban, és még nem ebédelt, és – ó, ha még egy percig üldögélhet, biztosan rendbe jön a lélegzése, kitisztul a szeme.

Anthony nem engedett, Eleanor makacskodott; Howardra maradt az elhatározás. Enyhe kis mentegetőző mosollyal belekarolt Eleanorba, Anthony pedig elment, hogy rendezze a számlát. Eleanor utána nézett. Anthony okos és kedves, és láthatólag elbűvöli a világ és az élet lehetőségei. Azonkívül roppant jóképű. Sűrű, világosbarna a haja, napbarnított a bőre, a tekintetét valósággal felvillanyozza a kíváncsiság, a tanulás szenvedélye. Eleanor nem volt tökéletesen biztos benne, hogy nem halálközeli tapasztalata játszik-e a szemével, de Anthony valósággal ragyog. Annyira eltölti a lelkesedés, az energia és az önbizalom, hogy valahogyan élőbb, mint bárki más a helyiségben. – Remek fickó, igaz? – kérdezte Howard. Eleanor fülig vörösödött. Nem szándékozott ennyire kiadni magát. – Ő a legokosabb fiú az évfolyamon, ő nyerte el a legtöbb díjat, amikor végeztünk az iskolában. Nem mintha valaha is célozna rá, a végtelenségig szerény. – Valóban? – Eleanor igyekezett enyhe, udvarias érdeklődést tanúsítani. – Amikor végez, az a terve, hogy rendelőt létesít azoknak, akik a legkevésbé tudják megfizetni. Gyalázat, hogy számos gyereken nem végezhetnek létfontosságú műtéteket, mert nem telik sebészre: Howard Silver Ghost, „Ezüst Szellem” Rolls-Royce kocsiján vitték haza Eleanort a Mayfairbe. Vera komornyikja nyitott ajtót, de Beatrice, aki a hálószoba ablakából figyelt, izgatottan rohant le a lépcsőn. – Uramisten, Eleanor – lihegte –, az édesanyád dühöng! – Majd észrevette Anthonyt és Howardot, összeszedte magát, és megrebegtette a szempilláit. – Kihez van szerencsém? – Beatrice – mosolygott Eleanor engedd meg, hogy bemutassam Howard Mannt és Anthony Edevane-t. Mr. Edevane épp az imént mentette meg az életemet.

– Nos, akkor – szólt szemrebbenés nélkül Beatrice –, bizonyára jobb lesz, ha bejönnek egy csésze teára. Tea és citromtorta fölött újra elhangzott a történet. Constance felvonta a szemöldökét, összeszorította az ajkát, miközben fortyogott benne a kimondatlan kérdés, hogy vajon mit keresett Eleanor Marylebone-ban, de nagy erővel megőrizte higgadtságát, és köszönetet mondott Anthonynak. – Edevane? – kérdezte reményteljesen. – Csak nem Lord Edevane fia? – De igen – válaszolt derűsen Anthony, és kivett még egy szelet tortát. – Három közül a legfiatalabb. Constance mosolya elpárolgott. (– Harmadik fiú! – harsogott később Verára. – Harmadik fiú?! Egy harmadik fiú ne mászkáljon az utcán, hogy befolyásolható fiatal lányok életét mentse. Az a dolga, hogy állást vállaljon a minisztériumban, az ég szerelmére!) Eleanornak azonban ez mindent megmagyarázott. Anthony könnyed természetességét, a megmagyarázhatatlan, szinte fenséges tartását, a találkozásuk módját. Apjának harmadik fia. – Ön arra született, hogy egy történet főhőse legyen – mondta. Anthony nevetett. – Erről nem tudok, de mindenképpen szerencsésnek gondolom magamat, hogy a harmadik lehetek. – Valóban? – Constance fagyos hangjától mintha fokokkal esett volna a szoba hőmérséklete. – És ha szabadna tudnom, miért? – Apámnak van már örököse, meg egy tartalékba, tehát én kedvem szerint cselekedhetek. – És vajon mi lenne az, Mr. Edevane? – Orvos leszek. Eleanor magyarázni kezdte, hogy Anthony valójában sebész lesz, hogy az életét a kevésbé szerencsések megsegítésére szenteli, hogy különféle fontos tudományos díjakat nyert, de

Constance-ről leperegtek az efféle részletek, és azonnal félbeszakította a lányát. – Az ön osztályabeli férfinak kétségtelenül nem kell dolgoznia a megélhetésért. Úgy vélem, édesatyja nem helyeselné a terveit. Anthony ránézett, és olyan erőteljes volt a pillantása, hogy a maradék hő is kiszökött a szobából. Elektromos volt a levegő. Eleanor még sohasem látta, hogy valaki is szembeszállt volna édesanyjával, és visszafojtott lélegzettel várta, mit mond erre Anthony. – Az édesapám, Mrs. deShiel, látja, akárcsak én magam, mi lesz unott, előkelő emberekből, akiktől megtagadtatott a pénzkereset megerőltetése. Nem szándékozom azzal űzni napjaimat, hogy az idő eltöltésének módját keresve tétlenül üldögéljek. Segíteni akarok az embereken. Hasznos szeretnék lenni. – Azzal Eleanorhoz fordult, mintha rajtuk kívül nem lenne más a szobában, és megkérdezte: – No, és kegyed, deShiel kisasszony? Mit kíván az élettől? Abban a pillanatban valami megváltozott. Apró mozzanat volt, de döntő. Anthony elragadó volt, és Eleanor számára nyilvánvaló lett, hogy aznap délelőtti találkozásukat a sors rendezte. Oly erős volt kettejük között a kötelék, hogy szinte látta. Annyi mindent kell elmondania neki, és ugyanakkor tudta, furcsa, de látható bizonyossággal, hogy semmit sem kell mondania. Láthatta a szemében, abban, ahogy ránéz. Anthony már tudja, hogy ő mit akar az élettől. Esze ágában sincs, hogy olyan nő legyen, aki bridzsel, pletykálkodik és várja a kocsist, hogy kikocsizhasson; annyira mást és annyival többet akar, sokkal többet, semhogy szavakba foglalhatná. Így aztán csak annyit mondott: – Látni akarom azokat a tigriseket. Anthony felnevetett. Elragadtatott mosoly terült az arcára, miközben kinyújtotta két kezét. – Nos, ezt nem nehéz megszervezni. Pihenjen ma délután, és holnap odaviszem. – Majd Eleanor édesanyjához fordult, és hozzátette: – Ha nincs ellene kifogása, Mrs. deShiel.

Aki csak ismerte, tudhatta, hogy Constance-ben fortyog az ellenkezés, legszívesebben nemet mondana, megtiltaná ennek a túlságosan is magabiztos ifjoncnak – ennek a harmadik fiúnak! –, hogy bárhová is vigye a lányát. Eleanor nem tudta, látta-e valaha, hogy édesanyja ennyire utáljon valakit, de Constancenek nemigen volt mit tennie. Ez a fiatalember jó családból származik, megmentette a lánya életét, felajánlja, hogy éppen oda viszi el, ahova Eleanor kifejezett hő kívánsága ellátogatni. Neveletlenség lenne nemet mondani. Constance szája fanyar mosolyra húzódott, és sikerült – még fanyarabb – hangot adnia beleegyezésének. Puszta formaság volt. A szobában mindenki érezte, hogy megbillent az erőegyensúly, és attól a pillanattól fogva Constance igen csekély részt vehet leánya érzelmi életében. Eleanor tea után kikísérte a két fiatalembert. – Remélem, hamarosan viszontláthatom, deShiel kisasszony – mondta melegen Howard, majd mindentudó mosollyal pillantott Anthonyra: – Mi lenne, ha kimennék bemelegíteni a Szellemet? Anthony és Eleanor, hogy kettesben maradtak, egyszeriben nem találtak szavakat. – Tehát… – szólalt meg Anthony. – Tehát. – Az Állatkertben. Holnap. – Igen. Ott. – Ígérje meg, hogy addig nem lép omnibusz elé. – Ígérem! – kacagott Eleanor. Anthony homloka elfelhősödött. – Mi történt? – kérdezte hirtelen félénken Eleanor. – Semmi. Igazán semmi. Csak tetszik nekem a haja. – Ez? – Eleanor keze kusza üstökére tévedt, ami a nap váratlan izgalmától még jobban felborzolódott. Anthony elmosolyodott, és Eleanorban megrezzent valami. – Ez. Tetszik nekem. Nagyon.

És aztán elköszönt, és Eleanor nézte, amint elmegy, és amikor bement és becsukta maga mögött az ajtót, tudta, egyszerűen és világosan, hogy minden megváltozott.

Tévedés lenne azt állítani, hogy a következő két hétben szerettek egymásba, mivel már az első napon szerelmesek voltak. És a következő két hetet Beatrice kuzin jóindulatúan laza gardírozásával jóformán végig együtt töltötték. Elmentek az Állatkertbe, ahol Eleanor végre megnézhette a tigriseket, egész napokat töltöttek Hampsteadben, felfedezték a mező rejtett zöld foltjait, és megtudták egymás titkait, felderítették a Victoria és Albert Múzeumot, meg a Természettudományi Múzeumot, és nyolcszor látták a vendégszereplő Császári Balett előadását. Eleanor csak akkor ment bálba, ha Anthony is ott volt, inkább a Temze partján sétáltak, beszélgettek, kacagtak, mintha öröktől fogva ismernék egymást. Anthony vakációjának végén, aznap reggel, amikor vissza kellett térnie Cambridge-be, kerülőt tett, hogy láthassa Eleanort. Nem várt, míg bemennek, hanem a küszöbön így szólt hozzá: – Azzal a gondolattal jöttem, hogy megkérem, várjon rám. Eleanor szíve száguldani kezdett a ruhája alatt, de elakadt a lélegzete, amikor Anthony hozzátette: – Aztán rájöttem, hogy ez helytelen. – Rájött, hogy helytelen? – Aligha kérhetem olyasmire, amire magam nem lennék képes. – Én tudok várni… – Én pedig nem. Egy napig sem. Nem élhetek maga nélkül, Eleanor. Meg kell kérdeznem, tudnom kell… Hozzám jönne feleségül? Eleanor szélesen elmosolyodott. Nem kellett gondolkodnia. – Igen – mondta. – Igen, ezerszer is igen! Hát hogyne mennék magához!

Anthony fölkapta a földről, körbeforgatta, majd megcsókolta, és letette a földre. – Soha senki mást nem fogok szeretni, csak magát – mondta, és hátrasimította Eleanor haját. Olyan biztonsággal mondta, hogy hallatára Eleanor megremegett. Az ég kék, északkal szemben van dél, és Anthony Edevane csakis őt fogja szeretni. Eleanor viszonozta az ígéretet, és Anthony boldogan elmosolyodott, de nem volt meglepve, mintha ezt már maga is tudná. – Tudja, én nem vagyok ám vagyonos – mondta. – Sohasem leszek gazdag. – Nem érdekel. – Nem tudok olyan otthont teremteni, mint ez itt – mutatott Vera néni nagystílű házára. Méltatlankodás. – Nagyon jól tudja, hogy engem nem érdekel az ilyesmi. – Vagy olyan otthont, mint amilyenben felnőtt. Loeanneth. – Nincs rá szükségem – mondta Eleanor, és most először el is hitte. – Mostantól maga az én otthonom.

Boldogok voltak Cambridge-ben. Anthony lakása kicsi volt, de tiszta, és Eleanor otthonossá tette. A kollégium kertjében szedett virágot pohárba tette, gyönyörű levelekkel ékes gallyakat helyezett a könyvespolcra, egy Liberty-függönyt pedig nagy takarékoskodással sikerült megvásárolnia, mert kimondhatatlanul szép volt, és éppen az ablakra kívánkozott. Anthony utolsó évét végezte a diplomáig, és esténként, vacsora után rendszerint a tankönyvei fölé görnyedt, Eleanor pedig rajzolt és írt. Anthony intelligenciája, jósága még abban is megnyilvánult, ahogy a könyveket bújta, ahogy a keze megmozdult, amikor arról olvasott, mi a legjobb módja bizonyos műtéteknek. Okos kéz volt, gyengéd és ügyes.

– Mindig is tudott építeni, mindig mindent megjavított – mondta Anthony édesanyja Eleanornak, amikor először találkoztak. – Már kisfiú korában is a legjobban az uram örökölt óráját szerette szétszedni. Szerencsénkre, és az ő szerencséjére, mindig össze is tudta rakni. Közös életük egyszerű volt; nem jártak nagy társasági eseményekre, de meghitt kis alkalmakkor vendégül látták a hozzájuk legközelebb állókat. Howarddal gyakran osztották meg a vacsorájukat, késő éjszakáig ott maradt, beszélgetni, nevetni, vitatkozni egy palack bor fölött; Anthony szülei is megmeglátogatták őket, elképedve, de udvariasan mellőzve a megjegyzéseket legfiatalabb fiuk meg az új felesége önként vállalt szűkös körülményeire; és rendszeres látogatójuk volt Mr. Llewellyn. Bölcsességével és jó humorával, meg Eleanor iránti láthatóan apai szeretetével hamarosan Anthonynak is értékes barátja lett; a köteléket tovább erősítette, amikor Anthony megtudta, hogy még jóval mielőtt mesélőtehetsége alkalmi irodalmi csillaggá tette, az idősebbik férfi is orvostudományt tanult (bár belgyógyásznak készült, nem sebésznek). – Sosem kívánt visszatérni és praxist folytatni? – kérdezte nemegyszer Anthony, mert el sem tudta képzelni, mi tarthat vissza egy férfit a hivatásától. De Mr. Llewellyn ilyenkor csak mosolygott, és megrázta a fejét: – Találtam valamit, amire alkalmasabb vagyok. Jobb, ha az ilyesmit a magadfajta emberekre hagyom, akiknek a vére forr a buzgalomtól, hogy segítsenek és gyógyítsanak. Miután Anthony kitűnő minősítéssel és egyetemi érdeméremmel elvégezte az elméleti képzést, Mr. Llewellynt hívta meg, hogy a diplomaosztásnál üljön szülei és Eleanor mellé. Amikor a dékánhelyettes előadta emelkedett beszédét a férfiúságról és a kötelességről: „Ha egy férfi nem lehet hasznára hazájának, haljon meg inkább”, Mr. Llewellyn Eleanorhoz hajolt, és a fülébe súgta: „Milyen vidám fickó, meglehetősen emlékeztet az édesanyádra”, amire Eleanornak vissza kellett fojtania a

nevetést. De az idősebb férfi szeme büszkén csillogott, ahogy nézte, amint ifjú barátja átveszi a diplomáját. Anthony komolyan gondolta, amikor azt mondta, nem érdekli a pénz, és Eleanor is így volt vele – az élet azonban furcsa kanyarokra képes, és kiderült, hogy hamarosan nagyon gazdagok lesznek. Kilenc hónapja házasodtak, amikor Southampton kikötőjében búcsút intettek Anthony New Yorkba induló szüleinek és bátyjainak. – Szeretnéd, ha mi is mennénk? – kiáltotta túl Anthony a tömeg éljenzését. Szóba került, hogy ők is a családdal tartanak, Anthony költségvetése azonban nem fedezte volna a jegyek árát, és visszautasította szülei meghívását. Eleanor tudta, milyen rossz érzés Anthonynak, mennyire zavarja, hogy nem engedhet meg efféle fényűzést, őt azonban egy cseppet sem bántotta. – Tengeribeteg lennék – vonta meg a vállát. – New York hihetetlen város. Eleanor megszorította Anthony kezét. – Nekem mindegy, hol vagyok, amíg veled lehetek. Anthony szerelmes mosolyt vetett rá, és Eleanornak elakadt a lélegzete. Miközben hátrafordultak és integettek, Eleanor eltűnődött: Lehetséges-e, hogy valaki túlságosan boldog legyen? Sirályok buktak le és röppentek fel, micisapkás kisfiúk futottak a távozó hajó mellett, átugráltak egymáson és minden akadályon. – Elsüllyeszthetetlen – mondta Anthony, fejét ingatva, ahogy az óriási hajó távolodott. – Gondold csak el.

Kétéves házassági évfordulójukon Anthony azt javasolta, menjenek el hétvégére egy általa ismert kis tengerparti helyre. Hónapokat töltöttek gyászban Anthony szüleinek és bátyjainak a jéghideg Atlanti-óceánban lelt halála után, és most végre volt valami fontos ünnepelnivalójuk.

– Egy kisbaba! – Anthony arcán mély csodálat tükröződött a hír hallatára. – Képzeld el! A kettőnk pici keveréke! Korai vonattal indultak Cambridge-ből Londonba, majd a Paddington pályaudvaron átszálltak. Hosszú volt az út, de Eleanor hideg elemózsiát csomagolt, és útközben megebédeltek. Az órákat csevegéssel, olvasással, a legfrissebb szellemes kártyajátékkal ütötték el, és sokáig csak ültek egymás mellett elégedetten, fogták egymás kezét, és nézték az ablakon át az elsuhanó földeket. Amikor végre elérkeztek az állomásra, sofőr várt rájuk, és Anthony besegítette Eleanort az automobilba. Elindultak egy keskeny, kanyargós úton, és a kocsi zárt melege, az egész napos utazás végül kimerítette Eleanort. Ásított, és fejét a kocsi ülésének támasztotta. – Jól vagy? – kérdezte szelíden Anthony. Eleanor igenlően válaszolt, és komolyan is gondolta. Amikor Anthony első ízben említette ezt az utazást, Eleanor nem tudta biztosan, milyen érzés lesz megközelíteni gyermekkorának színhelyét – vajon újra átéli-e édesapjának és otthonának elvesztését? Most azonban ráébredt, hogy így lesz ugyan, de ha nem menekülhet is a múlt emlékeinek szomorúságától, a jövő még az övé – az övék –, és meg kell ragadniuk. – Örülök, hogy idejöttünk – mondta, és kezét enyhén domborodó hasán nyugtatta, ahogy kanyarodott az út az óceán vonalát követve. – Nagyon régen nem láttam a tengert. Anthony mosolygott, és a kezéért nyúlt. Eleanor nézte Anthony kezét a magáé fölött, nagy a kicsin, és eltöprengett, hogyan is lehet ennyire boldog. Ilyen emlékek társaságában lepte meg az álom. Áldott állapotában ez könnyen megesett; soha még ennyire fáradt nem volt. Az automobil motorja duruzsolt, Anthony meleg keze az ő kezén pihent, a levegőt só illata töltötte el. Eleanor nem tudta, mennyi idő telhetett el, mire Anthony szelíden megbökte, és így szólt:

– Ébredj, Csipkerózsika! Felegyenesedett, nyújtózott, belepislogott a meleg nap kék levegőjébe, és hagyta, hogy a világ megint alakot öltsön. És a következő pillanatban benne rekedt a lélegzet. Mert itt van Loeanneth, az ő szeretett, elvesztett otthona. A kertben túlburjánzott a növényzet, a ház rozogább, mint ahogyan emlékeiben élt, és mégis – maga a tökéletesség. – Isten hozott itthon – szólt Anthony, és megemelte Eleanor kezét, hogy megcsókolja. – Boldog születésnapot, boldog évfordulót, mindennek boldog kezdetét!

Előbb jött a hang, azután a látvány. Rovar zümmögött az ablaktábla előtt, a közvetlen aggodalom kurta, vad kitöréseit pillanatnyi csend követte, mögötte másféle zaj, halkabb, de kitartóbb, szüntelen kaparászás – Eleanor ismerte, de nem tudta megnevezni. Kinyitotta a szemét, és olyan helyen találta magát, ahol sötét volt, csak egy vakító fényszelet hatolt be az összehúzott függönyök között. Az illatok ismerősek, egy szoba, amelyet lezártak a nyár melege elől, vastag brokátdrapériák, árnyas, hűvös szegélylécek, állott napfény. Igen, a hálószobája, az, amelyen Anthonyval osztozik. Loeanneth. Eleanor megint lehunyta a szemét. A feje szédült, kába volt, és a szoba iszonyúan meleg. Akkor volt ilyen hőség, azon a nyáron, amikor együtt érkeztek, 1913-ban. Ketten, szinte még gyermekek, csodálatos időt éltek meg a nagyvilág és ritmusai nélkül. A házra bőségesen ráfért volna a felújítás, hát a csónakházban vertek tanyát, gyermekkorának szeretett játszóhelyén. A hely kezdetleges volt – ágy, asztal, a legszükségesebb konyhai felszerelés meg egy kis mosdóhelyiség –, de ők fiatalok voltak, szerelmesek, és megszokták, hogy szinte a semmiből éljenek. Azután még évekig, amikor Anthony a háborúban volt, és neki hiányzott, valahányszor szomorúnak, magányosnak vagy túlfeszítettnek érezte magát, leballagott a

csónakházhoz, magával vitte az Anthonytól kapott szerelmes leveleket, és ott, inkább, mint bárhol máshol, megérinthette a boldogság és igazság, amelyet azon a nyáron érzett, mielőtt eljött a háború és tönkretette az ő édenüket. Minden étkezést kint fogyasztottak el, keménytojást és sajtot a kosárból, és bort ittak a fallal körülvett kert orgonabokra alatt. Azután eltűntek az erdőben, és almát csentek a szomszédos gazdaságból, és libegtek lefelé a folyón Eleanor kis csónakjában, míg egyik selymes óra a következőbe fonódott. Egy tiszta, csendes éjszakán kiásták a vén kerékpárokat a színből, és együtt bicikliztek a poros ösvényen, versenyeztek, kacagtak, belélegezték a sós, meleg levegőt, és a nap melegétől még forró köveket fénylő fehérré formálta át a Hold. Az volt a tökéletes nyár. Ezt valamennyire akkor is érezte. A hosszú, napos idő, az ifjúságuk, az új és mindent felemésztő szerelem, amire rátaláltak; de ugyanakkor nagyobb erők is működtek. Az a nyár volt a kezdet kettejük számára – új családjuknak, új közös életüknek –, de ugyanakkor a vége is valaminek. Akár az emberiség többi része, ők is a szakadék szélén álltak, életük nemzedékeken át változatlan ritmusára földrengésszerű robbanás várt. Volt, aki megpillantotta, mi következik, de Eleanor nem. A jövő elképzelhetetlennek tűnt. Boldog volt a jelen magasztos burkában, ahol nem számított más, csak a ma. De gyülekeztek a háború felhői, a jövő a színfalak mögött várakozott… A bogár még csépelt szárnyaival az ablakok ólomfényében, és Eleanort a fájdalom újabb hulláma öntötte el, ahogy visszaszivárgott a jelen. Theo. A riporter kérdései, a fényképész, Alice az ajtóban. Eleanor felismerte Alice arckifejezését. Ugyanez a kifejezés ült az arcán, amikor Eleanor rajtakapta, hogy nevét belekarcolja a ház párkánygerendáiba; ugyanaz, mint amikor kislánykorában a szakácsné felküldte a szobájába, mert cukrot csent a kamrából, és amikor hatalmas fekete tintafoltokkal tette tönkre az új ruháját.

Alice bűnbánatosnak látszott, de volt ott még valami – mintha éppen ki akarna mondani valamit, a homloka mögötti nyomás azt jelentené, olyasmit akar mondani, amit nem kellene. De mit akarhat Alice mondani? És kinek? Tudna valamit? Őt is kikérdezte a rendőr, akárcsak mindenki mást a házban. Lehetséges, hogy tud Theo hollétéről valamit, amit még nem említett? – Hogyan is tehetné? – szólt egy hang a sötétben. – Hisz maga is még gyermek. Eleanor nem szándékozott fennhangon szólni, és nyugtalanította, amikor rájött, hogy mégis megtette. Átkémlelt a szoba homályán. Kiszáradt a szája – valószínűleg a Gibbons doktortól kapott orvosságtól. Az éjjeliszekrényen álló pohár víz után nyúlt, és mögötte egy alak felrémlett a félhomályban: édesanyja ült az íróasztal előtti barna bársonyszékben. – Van valami hír? – kérdezte gyorsan Eleanor. – Még nincs. – Édesanyja levelet írt, tolla karcolta a levélpapírt. – De az a kedves rendőr, az idősebbik, az a rossz szemű azt mondta, kaptak olyan információt, ami segíthet. – Miféle információt? Krikszkraksz. – Ugyan, ugyan, Eleanor, tudod, hogy nincs érzékem a részletekhez. Eleanor ivott egy korty vizet. Reszketett a keze, égett a torka. Alice lehetett az. Szinte látta kisebbik lányát, amint odaáll az ügyeletes rendőr elé, önbizalom fűti buzgó arcát, előhúzza azt a bizonyos naplóját, és nekikezd előadni élénk jegyzeteit a helyzetről. Megfigyeléseket és elméleteket, amelyek „holtbiztosan” lényegesek. És Alice talán valóban segíthet; talán látott valamit, ami elvezetheti a rendőröket Theóhoz. Az a lány kísérteties szokást fejlesztett ki – mindig ott van, ahol nem kellene. – Beszélnem kell Alice-szel.

– Pihenned kell. Azok a Gibbons doktor-féle altatópasztillák igen hatásosak, úgy tudom. – Anya, kérlek. Sóhaj. – Nem tudom, hol van. Tudod, milyen az a lány. Szakasztott ilyen voltál te is ebben a korban, egyik konokabb, mint a másik. Eleanor nem cáfolta az összehasonlítást. Ha őszinte önmagához, a leírást sem cáfolhatja, bár a „konok” talán enyhe kifejezés. Lenne több, sokkal alkalmasabb. Eleanor szívesen gondolt ifjabb önmagára, mint kitartó, sőt odaadó személyre. – Akkor Mr. Llewellyn… Kérlek, anya. Ő tudja, hol lehet Alice. – Én őt sem láttam. A rendőrség történetesen kereste azt az embert. Úgy hallom, sehol sem találták… olyasmit beszéltek, hogy elment. Igazán furcsa, de hát sohasem volt különösebben megbízható, és az utóbbi időben olyan ideges volt, mint valami agár. Eleanor megpróbált felülni. Ma nem képes elfogadni anyja ősrégi megvetését Mr. Llewellyn iránt. Neki magának kell megkeresnie Alice-t. De jaj, hogy kalapál a feje… Két kezébe fogta, és Edwina, mindig együttérzően, felvinnyogott az ágy végében. Még egy-két perc, hogy összeszedje magát, ennyi kell csak. Hogy megfékezze zavargó gondolatait, hogy ne szédüljön a feje. Constance egyszerűen akadékoskodik. Eleanor tudta, hogy Mr. Llewellyn semmiképpen sem hagyná el őt egy ilyen helyzetben. Az igaz, hogy aggodalmas volt az elmúlt néhány héten, de hát ő a legjobb barátja. Biztosan kint van valahol a kertben, a lányokkal törődik; ez az egyetlen magyarázat, hogy miért nincs itt mellette. Ha megtalálja Mr. Llewellynt, Alice-t is megtalálja. Akármennyire zavaros a feje, akármilyen keservesen szeretne visszahanyatlani az ágyra és elbújni a takaró alatt, tagadni a nap szörnyűségét, Eleanor eltökélte, hogy beszélni fog Alice-szel. A lánya tud valamit Theo eltűnéséről. Eleanor biztos volt ebben.

9

CORNWALL, 2003 Sadie közel egy hete botlott bele Loeannethbe, és azóta naponta visszatért. Akármerre indult el reggeli futása során, végül mindig az elvadult kertben kötött ki. Legszívesebben a tóra néző szökőkút széles karimáján üldögélt, és aznap reggel, alighogy letelepedett, girbegurba faragást vett észre a kút kávájának árnyékos kerületén. A-L-I-C-E. Sadie végighúzta ujját a betűk hűvös mélyedésén. – Helló, Alice – szólt. – Úgy látszik, megint találkozunk. Az egész hely dúskált az ilyen faragványokban. Fák törzse, az ablakkeretek puha fája, a minap felfedezett és feltárt csónakház csúszós, mohazöld előtere. Sadie már-már úgy érezte, bonyolult macska-egér játékot űz Alice Edevane-nel az évtizedeken át, és a kapcsolatot az a tény is erősítette, hogy egész héten hol belekezdett A bosszúba, hol félbehagyta, miközben nyaralósdit játszott (Bertie kedvéért), és megpróbálta rendbe hozni a dolgokat Donalddal. Hétfő óta hat üzenetet küldött, számtalanszor telefonált, és változatlanul nem kapott választ semmire. Kezdeti kételyei ellenére az olvasás meglepően kellemes időtöltésnek bizonyult. Sadie kedvelte Diggory Brentet, a mogorva nyomozót, és roppant büszke volt magára, hogy nála hamarabb lelt a rejtélyek kulcsára. Nehezen tudta elképzelni, hogy a bűnügyi regények hátsó borítóján belül látható zord arcú nő valamikor fiatalkorú bűnöző volt, aki meggyalázta a családi otthont, de Sadie holmi megmagyarázhatatlan módon megkedvelte Alice-t. Az is rejtélyes volt, hogy egy író, aki bonyolult detektívregényeket eszel ki, valamikor a való életben, ha érintőlegesen is, belekeveredett egy bűnügyi nyomozásba, ráadásul olyanba, ami soha nem is járt eredménnyel. Vajon mi jöhetett előbb – a műfaj megválasztása vagy egy kisöcs eltűnése? Egész héten, míg Donald hallgatásával és a maga tehetetlensége mélyen gyökerező érzésével viaskodott, Sadie azon kapta magát, hogy az elhagyott házon és az eltűnt gyereken

töpreng, és szörnyen bosszantja a rejtély. Szívesebben lett volna otthon, Londonban, az igazi munkájánál, de minden jobb, mint nézni, ahogy az óra számlálja az időt. Az érdeklődése nem maradt észrevétlen. – No, megoldottad? – kérdezgette újabban Bertie, valahányszor Sadie meg a kutyák becsattogtak házikója ajtaján. Mosolygós volt a hangja, amikor megkérdezte, mintha titkon örülne, hogy Sadie elfoglalja magát. Láthatólag nem sikerült tökéletesen meggyőzni az állítólagos vakációval. Sadie olykor rajtakapta, hogy őt figyeli, szemöldöke ráncba szalad, és tudta, hogy Bertie csukott szája majd’ felpattan a kérdésektől: mi ez a hirtelen látogatás Cornwallba, mi ez a szokatlan elszakadás a munkájától. Sadie már remekül el tudott menekülni a házból, vállára vetett tarisznyával, sarkában a kutyákkal, valahányszor úgy látszott, átszakad a kérdések gátja. A kutyák egyébként boldogan élvezték az új napirendet. Száguldottak Sadie előtt, időnként helyet cseréltek az erdőben, majd megint együttesen vágtak neki az ösvénynek, kergetőztek a magas szálú fűben, és becsusszantak a tiszafák tövéhez, hogy folytassák az előző napi csatározást a kacsákkal. Sadie loholt mögöttük, de bizony a könyvek nem könnyűek, és ezekben a napokban tele volt velük a hátizsákja, hála új barátjának, Alastair Hawker falubeli könyvtárosnak. Megismerkedésük óta Alastair roppant segítőkész volt, amennyire csak korlátolt gyűjteménye engedte. Ez sajnálatosan nem volt túl sok, és ennek Hitler volt az oka. A második világháborúban egy bomba megsemmisítette az 1941 januárját megelőző évek újságállományát. – Igazán nagyon sajnálom – mondta Alastair, és látszott, hogy őszintén, szívből sajnálja. – Nincsenek fent az interneten, de megrendelhetem a British Libraryből, vagy kereshetek valami mást, amivel elkezdheti. Sadie kezdetben azt mondta, ez nagyon megfelel, és Alastair menten nekilátott mindenféle könyvtári keresésnek, szorgosan

kopogott a számítógép billentyűin, lapozgatott a régi kartonok között számos fiókban, majd elnézést kért, és sietős léptekkel eltűnt egy IRATTÁR feliratú ajtó mögött. – Siker! – jelentette, amikor visszatért, és buzgón törölgette a port egy kisebb rakás könyv tetejéről. – Jeles cornwalli famíliák – olvasta, a tartalomjegyzékre lapozva, majd végigfuttatta ujját a listán, és rákoppintott egy pontra, középtájon: – Nyolcadik fejezet: A havelyni deShielek. Sadie-t nem sikerült meggyőznie. – Engem a Loeanneth nevű ház érdekel. – A ház a tóparton, igen, de az valamikor egy nagyobb birtoknak volt a része. Loeanneth szerintem eredetileg a főkertész lakhelye lehetett. – És a deShielek? – Helybeli nemes família volt, a maga idején roppant nagy hatalmú. Ugyanaz a régi történet: a család tőkéjével egyetemben elpárolgott az erő és a befolyás. Néhány oktalan üzleti döntés, pár eltévelyedett családtag, az arisztokrácia botlásainak szokásos sorozata. – A könyvre mutatott. – Ebben mindent megtalál. Sadie élete első új, fényes olvasójegyével távozott, valamint A havelyni deShielek fénymásolatával, továbbá Arnold Pickering Az Edevane fiú című könyvével, amely zengzetes szavakkal számol be a gyerek eltűnéséről. Sadie-nek jutott az a kétes megtiszteltetés, hogy ő a könyv első kölcsönzője 1972 augusztusa óta. Kikölcsönözte továbbá a Hideg ételek egy sokat forgatott példányát. Aznap délután, míg Bertie buzgón sütötte a körtetortát, Sadie a ház udvarára telepedett, hallgatta a tenger moraját, hullámzását, és a deShiel családról olvasott. Ahogy a könyvtáros mondta, nagyságról és hanyatlásról szólt a történet. Sadie átlapozta az első néhány száz évet – amikor VIII. Henrik lovaggá ütött egy páncélt viselő, tengerjáró deShielt, akinek sikerült nagy tömeg aranyat zsákmányolni a spanyoloktól; földek és címek adományozásáról, különböző halálokról, házasságokról és a

nyomukban járó örökségekről –, majd megint érdekessé vált 1850 körül, amikor a család sorsa hirtelen rosszra fordult. Utalás történt egy Nyugat-Indiai cukorültetvénnyel kapcsolatos fosztogatásra, egy óriási kártyaadósságra, majd az 1878 karácsonyán a cselédfertályon kitört és az udvarház nagy részét felégető tűzvészre. Az ezután következő harminc év során a birtokot feldarabolták és apránként eladták, míg csak a csónakház meg a környező néhány földdarab maradt a deShiel család tulajdona. Az Edevane-ek, mint kiderült, a ház történetében mindössze lábjegyzetet jelentettek. A fejezet végén három bekezdésben említette meg a szerző, hogy Eleanor deShiel, a családfa utolsó sarja, 1911-ben férjhez ment Anthony Edevane-hez, majd Loeannetht restaurálták, és ezután mint a család vidéki székhelyét használták. Theodore Edevane eltűnéséről nem történt említés, ez meg is lepte Sadie-t, míg rá nem jött, hogy a Jeles cornwalli családok 1925-ben jelent meg, majdnem egy évtizeddel a kisfiú eltűnése előtt, sőt jó nyolc évvel megelőzve a gyermek születését. A hiányos történet kárpótlásául a szerző Eleanor deShielre, mint Daffyd Llewellyn Eleanor és a varázsajtó című mesekönyvének ihletőjére koncentrált – ez a gyermekkönyv nagy sikernek örvendett a huszadik század első évtizedében. „Ha nincs a valószínűtlen kapcsolat Llewellyn és barátjának éles eszű kislánya között, a szerző továbbra is orvos maradt volna, soha fel nem fedezi mesemondó tehetségét, és gyermekek nemzedékeit fosztotta volna meg egy dédelgetett mesétől.” Llewellyn továbbra is írt és rajzolt, s az 1934-es kitüntetésekor posztumusz rendjelben részesült az irodalomnak tett szolgálatai elismeréséül. Alastair Hawker szerint a könyv még forgalomban van, de nem állta olyan jól az idők próbáját, mint néhány kortársa. Sadie kénytelen volt elfogadni ezt az állítást. Gyermekkorában nem olvasta a könyvet; lehetett belőle egy példány, nagyszülei ajándékaként, de szülei „ostobaságnak” minősítették,

megjósolhatóan nehezményezték a történet mágikus elemeit, és undorodva száműzték oda, ahol Enid Blyton könyvei is elenyésztek. A jelenleg Sadie ölében heverő példány 1936-ban jelent meg. A puha papír töredezett, sűrűn megspékelve fényes képoldalakkal, amelyek a szélük felé már foltosodtak. Alastair mellékletnek nevezte ezeket, amikor Sadie hétfőn kikölcsönözte a könyvet. A történet egy kislányról szólt, aki egy nagy, magányos házban lakik kedves, de erőtlen édesapjával és jéghideg, a társadalmi ranglétrára kapaszkodó mostohaanyjával. Egy napon, amikor a szülők Londonba mennek, a kislány a huzatos házban kóborol, és egy ajtóra lel, amit eddig nem vett észre. A túloldalon egy összeaszott, ősz hajú férfira bukkan, aki vén, „akárcsak maga Időapó”, az ágya körül padlótól mennyezetig kézzel rajzolt térképek, és gondosan felvázolt tájképek. „Mit csinálsz itt? – kérdi a kislány, ahogy elvárható. – „Téged vártalak” hangzik a válasz, majd kezdődik a mese egy távoli varázslatos országról, ahol valamikor réges-régen egy szörnyű bűneset megtörte a békét, és azóta háború és viszály uralkodik. „Egyetlen ember tudja rendbe hozni a dolgokat, és ez te vagy” mondja az öregember. A kislány a térkép segítségével felfedez egy alagutat az elvadult kertben, és ezen át eljut a varázslatos országba. Ott szövetkezik elnyomott helybeliek megbízható csapatával, számos kalandban és csatában vesz részt, legyőzik a gonosz bitorlót, és helyreáll az országban a béke és boldogság. Amikor végre visszakerül az alagúton át, rájön, hogy egy pillanatnyi idő sem telt el, és az otthona mégis gyökeresen megváltozott. Édesapja boldog, édesanyja még él, és a házból meg a kertből eltűnt a komorság. A kislány rohan az öregemberhez, hogy elmesélje, milyen csodás dolgok történtek, csakhogy a szobát üresen találja. A szülei azt mondják, alighanem álmodta az egészet, és a kislány már-már el is hiszi, amikor a vendégszoba tapétája mögé rejtve megtalálja a varázslatos ország térképét.

A kút peremén üldögélve Sadie beleharapott a hátizsákjában magával vitt sajtos szendvicsbe, és a könyvet maga elé tartva összehasonlította a mesebeli ház képét a mögötte álló valóságos házzal. Megkérte Alastairt, hogy keressen valami további információt a szerzőről, Daffyd Llewellynről. A könyv bevezetője szerint Llewellyn az Edevane család jó barátja volt, és kétségtelenül Loeannethből merítette az ihletet. A Llewellynkönyvben leírt ház képe hajszálpontosan megegyezik a valóságossal, még a bal oldal túlsó részén lévő ablak ferde szögét is pontosan leírta. Sadie-nek napok alapos megfigyelései után sikerült észrevennie, hogy az ablak nem pontosan négyzet alakú. A 2. ábra feliratú kép egy kócos hajú kislányt ábrázol, régimódi ruhában, aki egy kőoszlop mellett áll, amelynek a tövében rézkarika látható. A vakító napfényben Sadie csak hunyorítva tudta elolvasni a kép alatt álló szöveget: ott, a legvadabb, legsötétebb, legbánatosabb fűzfa tövében Eleanor megtalálta, amit az öregember térképe ígért. „Húzd meg a karikát – suttogta szinte körülötte a levegő –, húzd meg a karikát, és figyeld meg mi történik.” Sadie a kenyér héját odadobta a kitartóan csoportosuló hattyúfiókáknak, és kezét beletörölte a nadrágja fenekébe. Amennyire megállapíthatta, ezek a gyerekkönyvek mind egyformák. Magányos gyermek ajtót talál a varázsvilágba, ahol kalandok és hőstettek következnek. A gonosz legyőzetik, a mesemondó öregemberek megszabadulnak az őket gúzsba kötő átoktól, és minden a legjobb ezen a világon. Láthatólag sok kiskölyök álmodik arról, hogy elmenekül a gyerekkorból, hogy ura lehet a tulajdon sorsának. Sadie ezt igazán átérezte. Néhányan átmennek egy hátlap nélküli szekrényen, mások felmásznak egy elvarázsolt fára, Eleanor a kertben lel menekülési útvonalra. Sok ajtótól eltérően, az Eleanoré valódi volt. Sadie elképedt, amikor kedd délelőtt rátalált a rézkarikára meg az oszlopra, szakasztott ahogyan a történet szólt, elrejtve egy rendkívülien viruló fűzfa alatt, a tó túlsó partján. Persze

megpróbálta kinyitni, de ha minden erejét összeszedte, a csapóajtó akkor se mozdult. A gyerekkoruk akármennyire különböző lehetett, Sadie mégis rokonságot érzett Eleanor Edevane-nel. Megszerette azt a mesebeli kislányt, a becsületességét, meg a bátorságát, meg a csintalanságát – pontosan az a kislány, akihez Sadie kicsi korában hasonlítani szeretett volna. De több is volt ennél. Sadie rokonságot érzett Eleanorral amiatt, amit a minap talált a régi csónakházban, lent a folyóparton. Bemászott egy törött ablakon egy szobába, amelyben ágy, asztal és néhány más szükséges tárgy állt. Mindent por, piszok és a múlt nedves takarója lepett, és Sadie alapos kutatással sem talált semmi hasznosat, csupán egyetlen, érdekesnek mondható tárgyat. A boríték becsúszott az ágy meg a támlája közé, és majd’ egy évszázadon át ott rejtőzött. Benne egyetlen lap papír, cirkalmas rajzzal, mélyzöld borostyánlevelekkel a széle körül. Egy levél második oldala, alatta Eleanor nevével. Szerelmes levél volt. Eleanor várandóssága alatt írta, és benne, szerelmének bensőséges megnyilvánulásai között, miszerint szerelme mentette meg az életét, megpróbálta érzékeltetni férjével a csodás változásokat, ahogy a kisbabájuk növekedett – kettőnk parányi keveréke. Sadie először azt hitte, ez a kisbaba Theo Edevane, míg észre nem vette Eleanor szívhez szóló panaszát: szerelme nagyon messze van, bárcsak közelebb volna, és keservesen hiányolja. Akkor döbbent rá, hogy a levél akkor íródhatott, amikor Anthony Franciaországban volt az első világháború alatt. A „havelyni deShielek” szerint Edevane-éknak három lányuk volt: Deborah a háború előtt született, Clementine utána, és pont a közepén Alice. A gyermek tehát, akinek a születését Eleanor ilyen vágyakozva várta, alighanem Alice lehetett. A szenvedélyes és őszinte levél olyan erős betekintést engedett Eleanor jellemébe, hogy Sadie az eltelt kilencven év után is szinte hallotta a hangját, tisztán, őszintén.

Most becsapta a könyvtári könyvet, amivel porszemcsék garmadáját küldte a levegőbe. Magasan járt a nap, pára szállt fel a tó felszínéről. Visszavert fény táncolt az odahajló ágak alján, fénylettek a képtelenül zöld levelek. A nap melege ellenére Sadie megborzongott, ahogy felnézett a ház felé. Még az Eleanor varázsajtajához fűződő kapcsolat ellenére is borzongató érzése támadt, hogy egy tündérmesébe botlott. Mennél többet időzött a loeannethi kertben, annál többet tudott meg a házról és egykori lakóiról; minden újonnan felfedezett A-L-I-C-E felirat láttán egyre kevésbé érezte magát betolakodónak. És mégsem tudott szabadulni az érzéstől, hogy a ház figyeli. Nevetséges, fantasztikus ostobaság. Pontosan ezt gondolná Bertie új barátja, Louise; gondolataiban Donald röhögött. Ő a csendre reagált, az emberi lakók hiányára és hagyatékára. A házaknak nem az a rendeltetése, hogy üresen álljanak. A legfontosabb emberi alkotmány a ház, azért épült, hogy teljesítse a menedék iránti igényt, azért rendezik be, hogy kényelmet, védelmet és meleget nyújtson. Lakók nélküli ház, kivált az ilyen, tele még a család holmijával, a legszomorúbb, legértelmetlenebb dolog a világon. Sadie követett egy csapat visszatükröződő felhőt, ahogy a legfelső emelet ólomüveg ablakai előtt sodródtak, és a pillantása megrekedt a bal oldali legszélső ablaknál. A gyerekszoba, az utolsó hely, ahol Theo Edevane-t az eltűnése előtt látták. Sadie felvett egy kavicsot, elgondolkodva görgette hüvelyk- és mutatóujja között, és lustán méregette a súlyát a tenyerén. Igen, ez itt a dolog lényege. Ezt a házat jócskán elfelejthették volna, ha nem tapad hozzá a történet, a kisfiú eltűnésének gyalázata. Az idők során a gyalázat visszhangossá vált, és idővel folklórrá érett. Egy elveszett kisfiú meséje, és egy örök álomba merevedett, lélegzetét visszatartó ház, a kert pedig továbbra is gyarapodott és burjánzott körülötte. Sadie lusta ívben a tóba dobta a kavicsot, ahol az hangos placcsal érte a vizet. A tündérmeseelem kétségtelenül az ügy

egyik legfogósabb szempontja. A kihűlt ügyek mindig kihívást jelentenek, de ehhez még folklórtényező is járul. A történetet annyiszor mesélték újra meg újra, hogy az emberek elfogadták a rejtélyt. Valósággal mitológiai alakot öltött, úgyhogy a máskülönben értelmes emberek szinte hajlamosak elhinni, hogy egy gyerek valamiféle gonosz varázslatnak lett az áldozata, vagy füstfelleggé alakult és elfújta a szél. Őszintén szólva legtöbben nem is igényelnek feleletet. Mármint kívülállók, akik nem kötődnek az ügyhöz. A rejtély megoldatlansága a vonzerejének egyik tényezője. Csakhogy itt nem volt boszorkányság vagy varázslat; és gyerekek általában nem válnak hirtelenjében anyagtalanná. Eltévednek, ellopják vagy áruba bocsátják őket, némelyiket meg is ölik, de legtöbbjüket elajándékozzák vagy elviszik. Sadie összevonta a szemöldökét. Annyi árnyékgyermek van odakint, elszakítva a szüleitől, anyjuk szoknyáját rángatva. És ez vajon hova lett? Alastair állta a szavát, megrendelte az eredeti újságcikkek másolatát, és Louise, Bertie barátja, aki történetesen mindig „éppen beugrott” valahányszor Sadie belépett a konyhába, megígérte, hogy körbekérdezősködik a kórházban, az öregek részlegében, hátha valaki tud valamit. Sadie megtudta az ingatlanirodánál, hogy a ház jelenlegi tulajdonosa Alice Edevane, de ellenkező értelmű bizonykodások dacára kiderült, hogy a „helybeli” szerző Londonban él, és évtizedek óta színét se látták a faluban. Sadie talált egy lakcímet, e-mailt azonban nem; és ez idáig egyik levelére sem kapott választ. Addig be kell érnie Az Edevane fiúval, Arnold Pickering könyvtári példányával. A könyv 1955-ben jelent meg, részeként egy Cornwalli rejtélyek című sorozatnak, amely magába foglalta összehasonlító tündérjelenések kötetét, valamint az öbölben megjelenő szellemhajó hírhedt történetét. Ezek egyike sem keltett nagyobb bizalmat Sadie-ben, és valóban, Pickering beszámolója lényegesen nagyobb vonzalmat árult el a bonyolult cselekmény, semmint az igazság iránt. A könyv nem szolgált értelmes

elmélettel, szívesebben időzött „ama Szent Iván-éjen történt rejtélyes eltűnés” izgalmánál. Mindamellett tartalmazta az események tisztesnek tűnő összefoglalását, és aki koldul, ne válogasson. Sadie elővette az utóbb Edevane címet kapott dossziéból a jegyzeteit. Napi szokásává vált, hogy mindet átolvassa itt, a régi szökőkút peremén. Sadie mindig így dolgozott, újra meg újra átvette egy eset minden egyes részletét, míg emlékezetből fel nem tudta idézni az egészet. Donald kényszeresnek minősítette (ő maga szívesebben gondolkodott söröskancsó társaságában), de Sadie úgy vélte, ami az egyiknél megszállottság, a másiknál odaadás, és ha van jobb módja hibákat, lyukakat, következetlenségeket felfedezni a tanúvallomásokban, ő majd megtalálja. Pickering szerint Theodore Edevane-t utoljára tizenegykor látták az estély éjszakáján, amikor az édesanyja benyitott a gyermekszobába, hogy ellenőrizze kisfiát. Ugyanebben az időben nézett be minden este, mielőtt elment volna lefeküdni, és a kisfiú rendszerint reggelig aludt. Jó alvó a fia, mondta a rendőrségnek Eleanor Edevane, és általában átalussza az éjszakát. Az estély éjszakáján a gyerekszobába tett látogatását az egyik cselédlány igazolta, aki látta, amint Mrs. Edevane kilép a szobából, és megáll a lépcsőn, hogy néhány szót váltson egy másik cseléddel. A lány kijelentette, hogy ez alig valamivel tizenegy óra után történt; ezt onnan tudja, mert egy tálcán használt pezsgőspoharakat vitt ki a konyhába, hogy ott elmosogassák, és kéznél legyenek, amikor a vendégek az éjféli tűzijátékot nézik. A bejárati ajtónál szolgálatban lévő inas jelentette, hogy látta, amint Mrs. Edevane valamivel tizenegy után elhagyja a házat, ettől fogva pedig egészen az estély végéig sem vendégek, sem családtagok nem léptek be oda, csak a földszinti fürdőszobát látogatták. Mrs. Edevane az est további részét a csónakháznál töltötte, ahonnan gondolák vitték csónakázásra a lámpások világította

folyón a vendégeket, és valamivel napkelte után vonult vissza a hálószobájába, amikor már valamennyi vendég eltávozott, és feltételezte, hogy a gyermekei mind ott vannak, ahol lenniük kell. Gyorsan elaludt, és fel sem ébredt nyolc óráig, amikor egy komorna tudatta, hogy Theo nincs a kiságyában. A család előzetes kutatásba fogott, de nem túl sürgetően, és fel sem ébresztették azokat a vendégeket, akik ott töltötték az éjszakát. Az egyik Edevane leány – a legfiatalabb, Clementine – korán reggel ki szokott surranni a házból, és tudták, hogy néha a kisöccsét is magával viszi, ha már ébren találta a kiságyában, amikor elment a gyerekszoba előtt. Feltételezték, hogy ez alkalommal is így történt. Még a reggelit szolgálták fel az ebédlőben, amikor Clementine Edevane valamivel tíz óra után visszatért a házba, egymagában. Miután kiderült, hogy nincs tudomása öccse hollétéről, és közölte, hogy a gyerekszoba ajtaja csukva volt, amikor ő hat órakor elment előtte, rendőröket hívtak a házba. A kisfiút hivatalosan eltűntnek nyilvánították, és nagyszabású keresés indult. Bár Pickering láthatólag beérte azzal, hogy a kisfiú egyszerűen eltűnt az éjszakában, a rendőri vizsgálat rövid összefoglalását is csatolta, körvonalazva két hivatalos magyarázatot Theodore Edevane eltűnésére: a kisfiú elkóborolt vagy elrabolták. Az elkóborláselméletnek hitelt adtak, amikor felfedezték, hogy a gyerek kedvenc játék kutyája is eltűnt, de ahogy szélesebb körre terjesztették ki a keresést, és a gyermeknek semmiféle nyomát nem találták, valamint a család gazdagságának ismeretében a rendőrség meggyőződött arról, hogy az utóbbi valószínűbb. Szent Iván éjjelén tizenegy óra és másnap reggel nyolc óra között valaki besurrant a gyermekszobába, és elvitte a kisfiút. Észszerű feltevésnek látszott, Sadie is hajlamos volt elhinni. Átnézett a tó fölött a ház felé, és megpróbálta elképzelni az estély éjszakáját, ahogy Pickering (zamatos részletekkel) leírta: mindenütt emberek, lampionok, fáklyák; gondolákon kacagó

utasok lebegnek a lámpások világította folyón, a tó közepén, a szigeten máglya ég. Zene és kacagás és háromszáz ember csevegésének lármája. Ha a fiú elkóborolt – és Pickering idézett egy újságcikket, amelyben Anthony Edevane úgy nyilatkozott, hogy fia újabban kezdett kimászni a bölcsőjéből, és egyszer-kétszer a lépcsőn is lement –, akkor mi az esélye, hogy az estélyen senki sem látta? Pickering utalt néhány bizonytalan beszámolóra a vendégek részéről, akik „észrevehettek volna” egy kisgyermeket, de nyilván nem volt semmi kézzelfogható bizonyíték. És ha a tizenegy hónapos kisfiúnak valahogy sikerült észrevétlenül átmennie a kerten, észszerű elképzelés szerint milyen távolságra juthatott el? Sadie nem sokat tudott a gyerekekről és képességeikről, de vélhetőleg még egy gyakorlott gyalogló is meglehetősen hamar kifulladt volna. A rendőrök többmérföldes körben kutattak, és nem fedeztek fel semmit. Mellesleg, hihetetlenül valószínűtlen, hogy az eltelt hetven évben semmi sem került elő: sem holttest, sem csontok, még egy ruhafoszlány sem. A gyerekrablás-elmélettel is voltak problémák, nevezetesen: hogyan juthatott be valaki, vitte el a gyermeket, majd távozott, és mindeközben nem keltett gyanút? Száz meg száz ember zsúfolódott a házban, a kertben, és amennyire Sadie megállapíthatta, nem volt beszámoló arról, hogy valaki látott vagy hallott volna valamit. Egész szerda délelőtt a ház körül cserkészett, kijáratokat keresett, és nem talált egyebet, ami alkalmas lehetett volna, mint a bejárati ajtót, a könyvtárból vezető franciaablakokat, és még egy ajtót a ház hátsó oldalán. A könyvtár nem jöhet számításba, mert az emberek ott rajzottak körülötte a kertben, de Sadie-nek fejtörést okozott az a hátsó ajtó. Megpróbált belesni a kulcslyukon, és istenesen megrázta az ajtót, remélve, hogy feltárulhat; végtére is más a betörésbehatolás és az egyszerű belépés. Rendes körülmények között

Sadie nem volt szőrszálhasogató, és nem is volt a közelben senki, aki bánná, ha letörné a lécet és bejutna, de kényes viszonya miatt Donalddal, valamint Ashfordtól való félelmében, akinek lenne hatalma és főleg hajlandósága őt kirúgni a rendőrségtől, úgy döntött: okosabb, ha óvatosan viselkedik. Egy dolog egy ablakon bemászni egy lényegében üres csónakházba, de egészen más erőszakkal behatolni egy teljesen berendezett udvarházba. Az ajtón túli helyiség rejtély marad, míg Alastair meg nem találja a megyei gyűjteményben a ház tervrajzát. – Bolondja vagyok a térképeknek meg a tervrajzoknak – mondta Alastair, s alig tudta leplezni örömét, hogy ilyesminek a megszerzésére kérték. Alig telt időbe, és csütörtökön Sadie már megtudta, hogy az az ajtó volt a cselédbejárat a konyhába. Ami nem volt valami nagy segítség. A konyhában nyilván óriási nyüzsgés volt az estély éjszakáján. Bizonyára senki sem surranhatott ki észrevétlenül Theo Edevane-nel a hóna alatt? Sadie megint Alice bevésett nevére nézett a titkos ponton, a szökőkút aljánál. – Rajta, Alice – szólt. – Te ott voltál. Dobj már egy csontot szegény lánynak. Süketítő volt a csend. Vagyis mégsem – nem a csend, hiszen itt soha sincs csend. Ahogy a nap magasabbra emelkedik, a gaz között imbolygó bogarak lázas zümmögésbe burkolóznak –, épp a fogódzók hiánya volt süketítő. Sadie csalódottan félretette a jegyzeteit. Hézagokat keresni a tanúvallomásokban derék dolog, de a módszer, sajátos módon, arra szorítkozik, hogy legyenek tanúvallomások, amiket át lehet szűrni. Valódi bizonyítékok: tanúk kijelentései, rendőrségi elméletek, megbízható információk. Sadie jelenleg a lehető leghalványabb körvonalakkal dolgozik. Összeszedte a holmiját, a könyveket meg a kartotékot a hátizsákjába csúsztatta, és füttyentett a kutyáknak. Kelletlenül engedelmeskedtek, de hamarosan lépést tartottak, ahogy Sadie

átgázolt a hátsó kerten, távolodva a háztól. A héten folytatott korábbi kutatása során patakot fedezett fel a birtok végében, amit egészen a faluig lehetett követni. Ha Isten is úgy akarja, alig néhány nap múlva konkrét anyag lesz a kezében. A leghasznosabb információk egyike, amit kiszedett Pickering könyvéből, a vizsgálatot végző rendőrök neve, akik közül a legfiatalabb, mint kiderült, még él, és a környéken lakik. Pickering szerint Clive Robinsonnak az volt az első esete, miután belépett a helyi rendőrség kötelékébe. Tizenhét éves volt akkor, és segédje Hargreaves helyi rendőrfelügyelőnek. Sadie-nek akadtak még barátai a közlekedésieknél, és nem volt nehéz kinyomoznia Clive Robinson lakcímét. Egy barátja legalábbis akadt. Egy szívélyes fickó, akivel néhány éve csaptak egy görbe éjszakát, egy éjszakába nyúló rendőrségi összejövetel után. Azóta egyikük sem említette, de a férfi mindig szívesen segített, ha ő információt kért. Lefirkantotta a címet, és szerda délután áthajtott a közeli Polperróba. Amikor bekopogott, nem kapott választ, a szomszédasszony azonban igen szívélyes volt. Közölte, hogy Clive Cipruson nyaral a lányával és a vejével, de másnap hazatér. Ő azért tudja ezt, közölte kérdezetlenül, mert komolyan veszi szomszédi kötelezettségeit, összeszedi a postát, és életben tartja Clive cserepes növényeit, amíg a szomszéd haza nem érkezik. Sadie firkantott egy cédulát, amelyen találkozót kért, majd becsúsztatta a levélszekrénybe. Köszönetet mondott az asszonynak, és megjegyezte, milyen szépen virulnak a növényei. Sadie különlegesen kedvelte a Doris-fajta szívélyes szomszédokat. A kutyák előrerohantak, a legkeskenyebb kanyarnál átvágtak a patakon, de Sadie megállt. Volt valami a sekélyesben. Felszedte az iszapból, és megforgatta a kezében. Sima, ovális kő, lapos, mint valami érme, tökéletes kacsáznivaló. Bertie tanította, hogy ilyeneket keressen, még amikor annak idején a nagyszüleihez költözött Londonban, és együtt sétáltak hármasban a Victoria

Park fürdőző tava körül. Sadie eldobta a követ a hóna alatt, és örült, amikor az lekötelezően ugrált a víz felszínén. Keresgélt a nádasban, és talált még egy szép sima követ, amikor a patak túloldalán egy felvillanó fény és valami mozgás tűnt a szemébe. Sadie azonnal tudta, mi az. Összepréselte a száját, és szúrós pillantást vetett arrafelé. Bizony, amikor megint odapillantott, a kezét segélykérően nyújtogató, hátulról megvilágított gyermek eltűnt. Sadie elhajította a követ, és komoran figyelte, ahogy az a társát követi a víz fölött. Amikor végül nyomtalanul elsüllyedt, Sadie a sziklákon átkelt a patak túlpartjára, és nem engedte meg magának, hogy hátranézzen.

10

CORNWALL, 1914 – Egészen laposat kell keresni – mondta Anthony, miközben a patakszéli sekélyesben kotorászott. – Épp olyat, mint ez a gyönyörűség – két ujja hegyével tartotta az ovális kis követ, és csodálattal forgatta erre-arra. Megvillant mögötte a napfény, míg a követ a kis Deborah várakozó kezébe tette. A kislány bámulta a követ, pelyhes haja előrehullott, szinte súrolta tágra nyílt kék szemét. Pislogott, majd nagy sóhaj szakadt ki belőle – annyira boldogította a helyzet, hogy kirobbanó örömében akaratlanul is toporzékolt pici lábával. Némileg előreláthatóan, a kő kicsúszott a kezéből, és nagy csobbanással visszaesett a vízbe. Deborah szája meglepetésében elkerekedett, egy pillanatig szemügyre vette üres kezét, majd egy dundi ujj méltatlankodva az eltűnés helyére mutatott. Anthony felnevetett, és felborzolta a kislány puha haját. – Annyi baj legyen, babám. Van ott még sok, ahonnan ez jött. Eleanor a fűzfa alatt ült egy ledőlt fatörzsön, és elmosolyodott. Ez itt a Mindenség. Ez a késő nyári nap, a távoli tenger illata, és azok, akiket a legjobban szeret a világon. Az ilyen napokon úgy érezte, hogy örökké süt majd az elvarázsolt nap, soha többet nem lesz tél, és szinte meggyőzte magát, hogy az egész borzalmat csak képzelte… De a következő másodpercben már ki is esett a tökéletes pillanatból. Visszatért a pánik, marcangolta a gyomrát, mert minden egyes nap gyorsabban telt, mint az előző, és akármennyire határozottan próbálta lassítani az időt, úgy siklott ki a keze közül, akár a víz, akár Deborah ujjacskái közül a kis lapos kövek. Felsóhajthatott, vagy összevonta a szemöldökét, vagy más jelét adhatta a benső forrongásnak, mert a mellette ülő Howard odahajolt, és megbökte a vállát a magáéval. – Már nem tart soká – mondta. – Észre se veszi, és itthon lesz.

– Azt mondják, karácsonyra. – Már négy hónap sincs addig. – Három is alig. Howard megfogta Eleanor kezét, megszorította, és Eleanoron rossz előérzet hidege futott végig. Micsoda butaság, korholta magát, és inkább a napsütötte nád között lebegő szitakötőt nézte. A szitakötő el sem képzeli, hogy megérezhetné a jövőt; csak szállong, és élvezi szárnyain a nap melegét. – Hallott valamit Catherine-ről? – fogta élénkre a hangját. – Csak annyit, hogy közölte: eljegyezte magát valami vörös hajú északi unokabáttyal. – Nem! – Gondoltam, ha egyenruhába bújok, majd imponálok neki, de sajnos… – Nagy szamárság tőle. Nem is érdemli meg magát. – Nem… csak annyit reméltem, hogy talán én megérdemlem őt. Könnyedén mondta, de Eleanor tudta, hogy a humor mögött fájdalom rejtőzik. Howard fülig szerelmes Catherine-be, és Anthony szerint már azon volt, hogy feleségül kéri. – Van még sok hal a tengerben – mondta Eleanor, de maga is restellte, hogy ilyen közhely szaladt ki a száján. – Van. Csakhogy Catherine nagyon csinos halacska. Talán ha visszajövök a háborúból, valami kicsi, de hatásos sebbel… – Mondjuk, sántítva? – Én inkább szemtakaróra gondoltam. Az kölcsönözne valami kalandor bájt. – Maga sokkal rendesebb, mint holmi kalandor. – Tartottam tőle, hogy ez a véleménye. De a háború majd biztosan megedz, nem gondolja? – Remélem, nem túlságosan. Lenn a pataknál a kis Deborah boldogan kacagott, és Anthony belemártotta a kislány lábujjait a víz hidegebb, mélyebb szakaszába. A nap már alább csúszott egy kicsit az égen, és

fénnyel fürösztötte kettejüket. A kicsi kacagása fertőző volt, és Eleanor meg Howard egymásra mosolyogtak. – Anthony szerencsés ember – mondta szokatlanul komolyan Howard. – Még sohasem irigyeltem, bár Isten látja lelkemet, lett volna rá elegendő okom, de ezt most irigylem tőle. Hogy apa lett. – Legközelebb magán a sor. – Gondolja? – Tudom. – Igen, azt hiszem, igaza van. Ki tudna nekem ellenállni? – kidüllesztette a mellét, de aztán ráncba szaladt a homloka. – Már persze a drága Catherine-en kívül. A kis Deborah odatotyogott kettejükhöz – a rövid utat is nehezen tette meg, hisz nemrégiben tanult meg járni. Kinyújtotta a kezét, és fenségesen, ünnepélyesen mutatta a kis követ. – Gyönyörű, drágám. – Eleanor megfogta a kavicsot. Meleg volt, és sima, Eleanor megdörzsölte a felszínét. – Da – jelentette ki Deborah ünnepélyesen. – Da-da. Eleanor elmosolyodott. – Bizony, drágám. Da-da. – Gyere, pici Da – szólt Howard, és vállára lendítette a kislányt. – Menjünk, nézzük meg, mit művelnek azok a falánk kacsák a tavon. Eleanor utánuk nézett. Kislánya visítva kacagott, élvezte, ahogy Howard bácsi ugrándozva halad a fák között. Annyira jóságos, kedves ember, és mégis, amióta ismeri, van Howardban valami mélységesen magányos. Még a humorérzéke is, az, ahogy megnevettet másokat, valahogy mintha csak növelné az elszigeteltségét. – Azért, mert egyedül van – mondta régebben Anthony, amikor Eleanor ezt szóba hozta. – Minket kivéve. Ilyen volt egész életében. Sose voltak testvérei, az édesanyja rég meghalt, az apja ügyet sem vetett rá. – Eleanor úgy érezte, ezért kedveli annyira, hiszen egyformák ők ketten – csak éppen ő szerencsés

volt, hogy rátalált lelki társára egy forgalmas londoni utcán, Howard azonban még mindig keresgél. – Egykettőre kacsázóbajnokot faragok belőle – mondta Anthony, ahogy közeledett a pataktól. Eleanor elűzte szomorú gondolatait, és elmosolyodott. Anthony könyékig felgyűrte az inge ujját, és Eleanor ezredszer is elgondolta, milyen gyönyörű a karja, milyen pompás a keze. Nem több, nem kevesebb, mint amilyennel ő született, de Anthonyé mégis képes arra, hogy meggyógyítson sérült embereket. Legalábbis majd képes lesz, ha elvégzi a klinikai gyakorlatot, mihelyt vége lesz ennek a szörnyű háborúnak. – Ez nem is kérdés – mondta Eleanor. – Csak azt fájlalom, hogy ilyen sokáig vártál az oktatással. Már majdnem tizenegy hónapos. – Gyorsan tanul. – És nyilván tehetséges. – Ebben a vonatkozásban az édesanyjára hasonlít. – Anthony lehajolt, hogy megcsókolja, két kezébe fogta Eleanor állát, Eleanor pedig beszívta Anthony illatát, jelenlétét, melegét, és megpróbálta emlékezetében rögzíteni ezt a pillanatot. Anthony mellé ült a fatörzsre, és mély elégedettséggel sóhajtott. Bárcsak hasonlíthatna hozzá, gondolta Eleanor: magabiztos, hűséges, békességes. Ő pedig állandóan aggódik. Hogyan birkózik meg mindennel, ha Anthony elmegy? Hogyan tud majd megfelelően bánni Kicsi D-vel? A lányuk máris különösen imádja az apját, reggelente őt keresi, arcára boldog mosoly terül, amikor meglátja, minden örömök legnagyobbika, igen, igen, hogy apja még ott van. Eleanor elképzelni sem merte az első alkalmat, amikor a pici arcon még ott a várt öröm, de hiába keresi az édesapját. És ami még rosszabb – az első nap, amikor egyáltalán elfelejti majd keresni az édesapját. – Hoztam neked valamit. Eleanor szeme megrebbent. Félelmei akár a legyek az uzsonnaasztal fölött: alig kergeti el őket, újabbak, számosabbak

kerülnek a helyükbe. – Csakugyan? Anthony a házból lehozott kosárban kotorászott, majd átnyújtott Eleanornak egy lapos kis csomagot. – Mi ez? – Nyisd ki, majd meglátod. – Könyv – mondta Eleanor. – Nem könyv. És igazán nem kellene találgatnod. – Miért nem? – Mert egyszer igazad lesz, és az elrontja a meglepetést. – Nekem sosincs igazam. – Helyes mondat. – Köszönöm. – Bár minden megtörténik először. – Akkor ezt most kinyitom. – Alig várom. Eleanor letépte a papírt, és elakadt a lélegzete. A csomagból a legszépségesebb levélpapír bukkant elő, amit valaha látott. Ujja hegyét végigfuttatta a puha papírlapokon, utánarajzolta a lap szélén fodrozódó elegáns zöld leveleket. – Hogy írhass nekem – mondta Anthony. – Tudom, mire való. – Semmit nem akarok elmulasztani, míg távol leszek. A világon semmit. A „távol” szó felidézte a közeledő valóságot. Eleanor annyira igyekezett kordában tartani az aggályait! Anthony oly erős és magabiztos, és ő hozzá akar hasonlítani, nem akarja kiábrándítani, de olykor-olykor szinte emésztette az aggodalom. – Nem tetszik? – kérdezte Anthony. – Gyönyörű. – Akkor…? – Ó, Anthony… – szakadtak ki belőle a szavak –, tudom, hogy nem vagyok bátor, pedig ezekben az időkben bátornak kell lennünk, de…

Anthony könnyedén Eleanor ajkára tette az ujját. – Azt hiszem, nem tudom elviselni… – Tudom. De tudod, és el is fogod viselni. Senkit sem ismertem, aki bátrabb volna nálad. Megcsókolta, és Eleanor a karjaiba hanyatlott. Anthony erősnek hiszi. Talán tényleg erős? Talán Deborah kedvéért valahogyan leküzdheti az érzéseit? Félretolta félelmét, és beleveszett ennek a pillanatnak a tökéletes elégedettségébe, teljességébe. A patak csobogva futott a tenger felé, épp mint mindig, Eleanor pedig Anthony meleg mellén nyugtatta a fejét, hallgatta Anthony szívének egyenletes dobogását. – Gyere haza hozzám. – Nem állíthat meg semmi. – Megígéred? – Megígérem.

11

CORNWALL, 2003 Sadie hazafelé menet a könyvtár felé került. A kutyák már ismerték az utat, egy kicsit rakoncátlankodtak, mielőtt megültek volna az épület sarkánál az acél vizestál mellett, amit néhány nap óta Alastair kitett számukra. Homály volt odabent, de Sadie némi cserkészés után felfedezte a könyvtárost: egy rakás könyv mögött kuporgott, a nagybetűs részlegben. Sadie láttán elmosolyodott. – Van itt valami magának. – Egy A4-es méretű borítékot vett elő a pult alól. – Az volna, amire gondolok? – A Polperrói Hírek – mondta a könyvtáros. – Az eltűnés utáni napról. Sadie-ből elégedett kis sóhaj szakadt ki. – De ez még nem minden. – Azzal átadott egy vastag kötetnyi összekötött lapot, az elejéhez gumiszalaggal Sadie neve volt tűzve. Mesebeli menekülések: anyák, szörnyek és metafizika a gyermekirodalomban. Daffyd Llewellynről és az Eleanor varázsajtajáról szóló doktori disszertáció. Sadie-nek magasba szökött a szemöldöke. – És végül, de nem utoljára… – Még valami?! – Jelszavunk: Mindent az olvasóért! A birtok térképe, közte a ház tervrajza. Ez egészen speciális. Roppant szerencsés fogás. Alig néhány éve felfedezett iratkötegből származik. Egy régi ládában tárolták, isten tudja, ki rakta oda, és a millennium előtti tatarozás folyamán találták. Az eredetit alaposan megrongálta a víz, de elküldték restaurálásra. És csak a múlt hónapban került vissza a Megyei Levéltárba. Sadie hevesen bólogatott, remélte, így siettetheti a könyvtárost. Minden morzsányi türelmére szüksége volt, hogy ne tépje fel a levéltári borítékot és falja fel azonmód a tartalmát,

de hát a folyamat része volt meghallgatni Alastair lelkes beszámolóját a kutatásról. Holott volt már tökéletesen megfelelő tervrajza a házról és a birtokról. Alastair csevegett, Sadie bólogatott, míg végre a könyvtáros lélegzetet vett, Sadie pedig beszúrt egy köszönömöt meg valamit arról, hogy a kutyáknak most már ideje hazamenniük. Különösen derűs volt a hangulata, ahogy kibukkant a ragyogó napfényre, kezében a csomagokkal. Soha életében nem gondolta volna, hogy valaki, legkevésbé ő ilyen elégedettséget érezzen egy könyvtári látogatás nyomán. Az utca végén állt egy frissen meszelt kis szálló, függő kosarakban hajladozó virágokkal, kilátással a kikötőre, és egy alkalmas fapaddal előtte. Sadie leült a CSAK SZÁLLÓVENDÉGEKNEK szövegű takaros tábla mellé, feltépte a borítékot, és mohón olvasni kezdte a benne rejlő cikket. Elszorult a szíve, amikor rájött, hogy az információ nem új. Nyilvánvalóan ennek alapján végezte kutatását Pickering. De legalább volt közte két fénykép, amit még nem látott: az egyiken egy elegáns, mosolygó nő ül egy fa alatt, körülötte három fehér ruhás kislány, ölében egy könyv: Eleanor varázsajtaja; a másik pedig ugyanazt a nőt ábrázolta, de az arca itt komoly, elnyűtt, és egy magas, jóképű férfi áll mellette, fél kézzel átkarolja, keze a nő derekán nyugszik, mintegy támogatásul. Sadie felismerte a helyszínt: Loeanneth könyvtárszobája. Változatlan, még a bekeretezett kép is ott áll az asztalon, a franciaablak mellett. KÉTSÉGBEESETT SZÜLŐK hirdette a főcím, majd így folytatódott: Mr. és Mrs. Anthony Edevane kéri, hogy aki információval szolgálhat kisfiúk, Theodore hollétéről, jelentkezzen sürgősen. Mélységes szomorúság ült az asszony arcán. Sadie ismerte az ilyet: egy asszony, aki önmaga egy részét elvesztette. Bár a borostyán keretezte papíron írt levél egy korábbi terhesség idejéből származott, a születendő gyermek iránti vágy és szeretet tanúsága szerint Eleanor olyan asszony volt, aki

számára áldás az anyaság, és öröm a gyermek. A közbülső évtizedek mintegy visszatükrözték a fényképet. Akkor készült, amikor heves és új volt az eltűnés okozta rettenet, amikor Eleanor Edevane még azt hitte, visszakapja a fiát, és a távolléte szaggatta keserves űr még áthidalható. Sadie, ahogy a jövőből szemlélte ezt a megfagyott pillanatot, jobban tudta. Eleanor örökké hordozza ezt a veszteséget, és túl a veszteségen a bizonytalanság gyötrelmét. Nem tudni, vajon a kisfia él-e vagy halott, szeretik-e vagy szenved, vajon sírva hívja-e a hosszú éjszakákon az édesanyját. Félretette a papírt, lenézett a macskaköves ösvényen a csillogó víz felé. Maggie Bailey kislánya sírt az anyja után. Amikor Sadie és Donald egyedül találták Caitlynt a holborni lakásban, a kislány arca többnapos könnyektől volt maszatos. Ők ketten átnyomakodtak az ajtó mögött tornyosuló levélszeméten, és olyan bűz fogadta őket, hogy még az acélgyomrú Donald is kis híján elhányta magát. A konyhai szemétvödör körül százával dongtak a legyek. Sadie sosem felejti el azt a pillanatot, amikor meglátta a Bailey gyermeket – fele úton volt a folyosón, amikor szellemként bukkant fel a tágra nyílt szemű, hálóinges kislány. Nem számítottak gyerekre. A panaszt tevő szomszédasszony bűzt említett; amikor a lakás lakóiról kérdezték, egy nőt írt le, aki nem barátkozik a szomszédokkal; néha hangos zenét hallani; egy anya látogat oda néhanapján. Gyermeket nem említett. Később, amikor Sadie rákérdezett, a nő vállat vont, majd a szokásos válasszal élt: – Nem kérdezték. Elszabadult a pokol, amikor rátaláltak a kicsire. Jézus Mária, egy gyermek, lélek egyedül egy hétig egy lezárt lakásban?! Amikor Donald belépett, Sadie a padlón ült a kislánnyal, Caitlynnel – addigra már tudták, mi a neve –, egy játék buszt tologatott, küszködve igyekezett felidézni egyetlen gyerekverset, és megpróbálta kieszelni, hogyan változtatja meg a dolgokat az

eseményeknek ez a fordulata. Mert jócskán megváltoztatta. Csapatostul jöttek az emberek. Magukra hagyott kislányok különféle szolgálatok megjelenését idézik elő: még több rendőr, egészségügyiek, gyermekvédelmiek jöttek, mind egyszerre, nyüzsögtek a parányi lakásban, méregettek és kutattak és takarítottak. És mire éjszakába fordult a nap, elvitték a kicsi lányt. Sadie sohasem könnyezte meg a munkáját, holott szomorú és szörnyű dolgokat látott, de aznap este nehezen állta meg, ahogy Islington járdáján törtetett Highgate-en át, végig a sötét mezőn. Fejében kavarogtak a rejtvény részletei, míg áporodott mocsokká nem tömörültek. Sadie edzette magát, hogy ne akadjon fenn a nyomozás érzelmi, emberi részén. Az ő dolga megfejteni a rejtvényt, a belebonyolódott emberek csak addig fontosak, ameddig a jellemüket hasznosan lehet alkalmazni erre a célra, megállapítani indítóokokat, és igazolni vagy megdönteni alibiket. De az a kislány, a gyűrött hálóingében, a kusza hajával, és azzal a rémült szemével, ahogy az anyukáját hívta, egyre elébe tolakodott. Az ördögbe, még most is tolakszik. Sadie igyekezett kipislogni agyából a képet, haragudott magára, hogy megint hagyja a gondolatait betévedni abba a nyomorult lakásba. Az ügy le van zárva. Összpontosítson inkább a kikötőre, a hazatérő halászhajókra, a fölöttük kerengő, lebukó, felszálló sirályokra. Természetesen az ügyek párhuzamossága ragadta meg, anyák és gyermekük elszakítása egymástól. Szellemként bukkant fel Eleanor Edevane fényképe, veszteségétől elgyötört arca, a fiától való elszakadás rettenete. A Bailey-ügy Sadie bőre alá ette magát, éjszaka nem hagyta aludni. Szentül hitte, hogy Maggie Bailey nem tehette, hogy egyszerűen csak odébbáll, és magára hagy egy kétesztendős gyereket egy lezárt lakásban, ahol semmi sem garantálja, hogy időben rátalálnak. – Nem akarok csalódást okozni magának, Sparrow – mondta akkor Donald –, de el sem hiszi, hányszor történik meg ilyesmi.

Nem mindenki alkalmas anyának. Sadie nem mondott ellent. Tudja, hogy Donaldnak igaza van, ki tudhatná nála jobban. Csak az a mód, ahogyan Maggie otthagyta a kislányát, az a gondatlanság nem illett a képbe. – Nem stimmel – makacskodott Sadie. – Maggie talán nem bírta szusszal, hogy a gyereke anyja legyen, de nem kockáztatta volna meg, hogy a kislánya szenvedjen. Hívott volna valakit, megszervezte volna, hogy elvigyék, gondoskodott volna valamiről. És Sadie-nek bizonyos módon igaza volt. Kiderült, hogy Maggie csakugyan gondoskodott valamiről. Egy csütörtöki napon tűnt el Caitlyn életéből, ugyanazon a napon, amikor a kislány apja mindig eljött érte és elvitte a hétvégi láthatásra. Csakhogy ezen a héten nem volt a városban, horgásztúrára utazott Lyme Regisbe. – Mondtam neki – hajtogatta, olcsó papírcsészéjét markolászva a rendőrség kihallgatóhelyiségében. – Le is írattam vele egy darab papírra, hogy el ne felejtse. Nagyon ritkán megyek el, de a születésnapomra kaptam az öcsémtől ezt a kirándulást. Leírattam vele! – Magánkívül volt a férfi, beszéd közben kis cafatokra tépkedte a papírcsészét. – Ha tudtam volna, ha szól… Csak elgondolni, hogy mi történhetett volna… A tőle hallottak merőben más képet festettek Maggie-ről, mint amit az anyja, Nancy Bailey mondott. Nem meglepő. Anyai ösztön, vélte Sadie, a lehető legkedvezőbb képet festeni a gyermekünkről. De ebben az esetben egyáltalán nem segített. Kár, hogy Sadie nem találkozott az apával, Steve-vel, mielőtt mindenestül elhitte Nancy sztoriját. – Tudja, mi a gond? – kérdezte felettébb segítőkészen Donald, amikor végre lezárták az ügyet. – Hogy maga meg a nagyanya, kettecskén szépen összebarátkoztak. Kezdők szokásos hibája. – Valamennyi megjegyzése közül ez volt a legfájdalmasabb. A tárgyilagosság hiánya, érzelmek beszivárgása az észszerűség

birodalmába – ennél komiszabb kritikát nem kaphat egy nyomozó. Kivált olyan nyomozó, aki találónak érezte a vádat. Álmában se jusson eszébe kapcsolatot keresni a nagymamával. Donaldnak igaza volt. Sadie annál is jobban kedvelte Nancyt, mert olyasmit hallott tőle, amit hallani akart. Hogy Maggie felelősségteljes, gondoskodó anya, aki inkább meghal, de nem hagyja őrizetlenül a gyermekét; hogy a rendőrség téved; hogy bűnös szándék bizonyítékait kellene keresniük. – Miért hazudna? – kérdezte Donaldtól Sadie. – Mi haszna volna belőle? – Donald csak rázta a fejét, és nyájas jóindulattal mosolygott, mintha valami gyerek tudakolná, igaz-e, hogy a fogtündér viszi el a tejfogacskáit. – Hiszen a lánya, maga liba. Mi mást mondana? Sadie-t figyelmeztették, ne tegyen további kísérleteket Caitlyn meglátogatására, miután Steve panasszal élt, de egyszer mégis látta a kislányt, közvetlenül azután, hogy hivatalosan lezárták az ügyet. Caitlyn apjával és a feleségével, Gemmával sétált, a kezüket fogta, amikor kiléptek a rendőrkapitányságról – nyájasnak látszó, rendezett hajú, csinos öltözetű pár. Valaki kifésülte és befonta Caitlyn haját, és amikor Sadie nézte őket, Gemma éppen lehajolt, hogy meghallgassa, mit mond a kislány, majd felkapta, a csípőjére ültette, és ezzel megnevettette. Egyetlen pillantás volt, az is távolból, de ennyiből is tudta, hogy a dolgok szerencsésen alakultak. A másik nő, selyemkosztümjében, kedves arcával, gyengéd gesztusaival pontosan az, akire Caitlynnek szüksége van. Elég volt egy pillantás Gemmára, és Sadie látta, hogy épp az a fajta személy, aki mindig tudja, mit mondjon, mit tegyen; pontosan tudja, kicsoda Dora, a Felfedező, és a fejében van számos megnyugtató bölcsődal szövege. Nyilvánvalóan Donald is szakasztott így gondolja. – A legjobb, amit az anya tehetett érte – mondta később a Róka és Agarakban. – A vak is láthatja, hogy az a kölök jobban

jár az apukájával meg azzal a feleséggel. – És a gyerekek meg is érdemlik… hát nem?… a lehető legjobb esélyt a jobb sorsra. Isten a tudója, épp elegendő gödör vár még rájuk, amibe belebotolhatnak. Sadie gondolatai a postaládába dobott levélre terelődtek. Most már megkaphatta a kislány. Jó, hogy szépen, nyomtatott betűkkel írta feladói címét a boríték hátára. Nyilván megtanítják ilyesmire abban a csudaiskolában. Charlotte Sutherland. Jó név, döntötte el Sadie, ő ugyan nem adna ilyet, de azért szép. Gazdag hangzású, művelt és sikeres. Olyan személy neve, aki szereti a hokit meg a lovakat, és sose akarja leharapni a nyelvét, mert hátha valami ostobát mondott. Mindaz, amit Sadie kívánt, amire vágyott, amikor átadta a pici lányt az ápolónőnek, és elhomályosult szemmel nézte, amint elviszik egy jobb jövőbe. Hangos zörejt hallott a háta mögül, és Sadie megrezzent. Kemény redőnyt húztak fel, a csipkefüggönyt félrevonták, és a helyén egy nő jelent meg, kezében zöld öntözőkannával, arcán félreérthetetlenül birtokosra valló kifejezéssel, ahogy zordan lenézett a padra (CSAK SZÁLLÓVENDÉGEKNEK), kivált a padot elfoglaló Sadie-re. A kutyák végeztek felderítőmunkájukkal, ültek, a fülüket hegyezték, és várták, hogy Sadie jelt adjon az indulásra. Ahogy a szállodásnő a függő kosár virágait kezdte locsolni, közvetlenül az ő feje fölött, Sadie biccentett a kutyáknak. Ash és Ramsay már száguldott is Bertie háza felé, Sadie a nyomukban, és igyekezett nem tudomásul venni a hátulról megvilágított árnyékgyermeket, aki nem tágított a nyomából.

– No, megoldottad? – kurjantott rá Bertie, ahogy Sadie meg a kutyák becsattogtak az ajtón. Bertie-t a konyha mögötti udvarban találta, kezében metszőollóval, mellette a járdán kisebbfajta rakás gazból, levágott levelekből.

– Majdnem – válaszolt Sadie, és ledobta a hátizsákját a rácsos kerti asztalra. – Kivéve néhány apróságot: hogy kicsoda, hogyan és miért. – Hát igen. Apróságok. Sadie a sziklatámfalnak támaszkodott, amely megakadályozta, hogy a kert a meredek domboldalon a tengerbe csússzon. Mélyet lélegzett, aztán lassan kiengedte a levegőt – ilyesmit kell tenni, ha az ember elé efféle látvány tárul. A szél söpörte fűrengeteg, a két parti sáv közti barlangba benyomult fehér homok, az azúrkékből tintakékbe göndörödő selyemtenger. Tökéletes kép. Épp amilyet a napbarnított nyaralók küldenek haza, hadd irigykedjenek barátaik és rokonaik. Vajon ne küldjön-e képeslapot Donaldnak, mélázott Sadie. – Érzed az emelkedő dagály szagát? – kérdezte Bertie. – És én még a kutyákat gyanúsítottam. Bertie nevetett, és ügyesen összecsattintotta a metszőollót egy virágzó kis fa gyökere mentén. Sadie leült mellé a padra, lábát az öntözőkanna acélperemén nyugtatta. Nagyapjában egy kertész veszett el, ehhez nem fér kétség. Kivéve a kert közepén a kis kikövezett négyszöget, a többi csupa virág, csupa levél, ahogy együttesen zuhognak alá, akár a tenger habja. A rendezett rendetlenség közepette egy csokornyi csillagforma, sárga közepű kis kék virágon akadt meg Sadie szeme. – Chatham-szigeti nefelejcs – mondta, mert hirtelen eszébe jutott a kert, amelyet Bertie és Ruth teremtett a londoni lakásuk mögötti udvaron. – Mindig annyira szerettem. – Akkoriban Bertie a téglafalra akasztott cserepekben tartotta a virágot; elképesztő, mit tudott művelni kilenc négyzetméteren, és napi egyórányi napsütéssel. Sadie ott üldögélt vele és Ruthszal esténként, miután bezárt a bolt; eleinte nem, csak később, amikor már néhány hónapja ott volt, és közeledett a kritikus dátum. Ruth, a gőzölgő csésze Earl Grey teával és a kedves

tekintetével, végtelen jóságával: Akárhogy határozol, Sadie szívem, mi melletted vagyunk. Sadie meglepődött, amikor a bánat új hulláma öntötte el. Döbbenetes, hogyan kúszik belé, még most is, egy év elteltével. Milyen mélyen hiányolja nagyanyját, mit meg nem adna, ha itt lenne vele, melegen, ismerősen, mintegy örökre. Nem, nem itt. Ha visszakapná Rutht, Bertie sem hagyná el a londoni otthont. Mintha valamennyi fontos döntés ott született volna a cserepek meg a függő kosarak között, abban a fallal kerített kicsi kertben, ami annyira más volt, mint ez a nyitott, napsütötte hely. Úgy érezte, hogy hirtelen mély ellenállás fakad fel benne a változás iránt, gyerekes, panaszos düh örvénye, amit úgy nyelt le, mint valami keserű orvosságot. – Biztosan szép lesz, ha több hely jut kertnek – mondta törékeny vidámsággal. Bertie egyetértően elmosolyodott, majd egy rongyos szélű papírkötegre mutatott a két használt teáscsésze előtt, az alján csatakos fűmaradványokkal. – Épp elkerülted Louise-t. Ezeket neked hozta. Nem nagy segítség az esettel, de úgy gondolta, azért mindenképpen látni szeretnéd. Louise. Sadie megdühödött, de mindjárt emlékeztette magát, hogy a nő érző emberi lény, aki éppen szívességet tett neki. Átnézte a rakást. Valami újság, amatőr, mindegyik egyetlen lap, a fejléce Loeanneth lapja, régies betűkkel, és a ház meg a tó tollrajz vázlatával díszítve. A lapok foltosak, fakultak, néhány ezüstmoly szabadult ki belőlük, ahogy Sadie belelapozott. A papír dohos szagot árasztott, elhanyagoltságról tanúskodott, a főcímek azonban még élettel szikráztak, ahogy ilyen eseményeket adtak hírül: ÚJ JÖVEVÉNY: VÉGRE KISFIÚ; INTERJÚ MR. LLEWELLYN-NEL, A KÜLÖNLEGES SZERZŐVEL; RITKA LÁTVÁNY: KURTAFARKÚ KÉK LOEANNETH KERTJÉBEN! Mindegyik cikk mellett Clementine, Deborah vagy Alice

Edevane-nek tulajdonított illusztráció, de a kísérőszöveg kivétel nélkül mindig Alice-től származott. Sadie tekintete a néven időzött, és ugyanazt a szoros kapcsolatot érezte, amit minden alkalommal, valahányszor az AL-I-C-E vésetre bukkant Loeannethben. – Honnan jöttek ezek? – kérdezte. – Louise egyik kórházi betegének a nénikéje szolgáló volt a tóparti házban. Egészen a harmincas évekig, amikor a család elköltözött Cornwallból, de ezek itt nyilván a többi holmija közé keveredtek. A tanulószobában a jelek szerint volt egy nyomdagép, fent a padláson, a szolgálók szobája mellett. A ház gyermekei játszottak vele. – Ezt hallgasd meg… – Sadie kiemelte a lapot a fényből, és felolvasta: – „INTERJÚ EGY RAKONCÁTLANKODÓVAL – A VÁDLOTT MEGSZÓLAL! Ma kizárólagos interjút közlünk Clementine Edevane-nel, akit az anya »rakoncátlankodással« vádol a közelmúlt egy incidense után, amelynek során a vádlott megsértette Rose dadust. »De amikor tényleg kövér!«, hallottuk, amint a vádlott kiabált börtöne, a hálószoba zárt ajtaja mögül »Én csak az igazat mondom!« Valóság vagy vélemény? Légy Te a bíró, kedves Olvasó, írta Alice Edevane, a vizsgálatot végző tudósító.” – Alice Edevane – bólintott Bertie. – Ő a háztulajdonos. – Igen – mondta Sadie. – Ismeretes továbbá A. C. Edevane, országos hírű krimiíró néven. Nem bánnám, ha válaszolna a levelemre. – Még egy hete sincs, hogy elküldted. – És?! – A türelem nem tartozott Sadie erényei közé. – Négy teljes nap kiváló postaszolgálatunk számára! – Megható a Királyi Postába vetett bizalmad. Őszintén szólva, Sadie feltételezte, hogy Alice Edevane boldog és izgatott lesz, hogy hallhat róla. Egy valódi rendőrnyomozó, aki hajlandó, ha nem is hivatalosan, újra felnyitni az ő öccse eltűnésének aktáját?! Arra számított, hogy postafordultával kap

választ. Még ha Bertie-nek igaza van, és a postaszolgálat hagy is kívánnivalót maga után, mostanra már mindenképpen választ kellett volna kapnia. – Furák az emberek, ha a múlt kerül szóba – mondta Bertie, és óvatosan végigsimította egy virág szárát. – Kivált, ha valami fájdalmas dolog. Egyenletes maradt a hangja, szemét nem vette le a fáról, de Sadie fel nem tett kérdés feszültségét érezte a szavaiban. Nagyapja nem tudhatott Charlotte Sutherlandről, sem a levélről, amely az egész szörnyű ügyet visszahozta a jelenbe. Sirály rikoltott, átszelte felettük az eget, és Sadie egy másodperc törtrészéig fontolóra vette, mesélhet-e nagyapjának a lányról – mármint, igazította helyre magát, a fiatalasszonyról –, a tiszta, magabiztos kézírással ügyesen fogalmazott mondatokról. De hát ez ostobaság lenne, kivált hogy épp most szabadult meg a levéltől. Nagyapa meg akarná beszélni a dolgot, és akkor már nem lehetne megfeledkezni az egészről – ehelyett tehát csak ennyit mondott: – Végre megjött az újságcikk – és kutatási anyagát kiszedte a hátizsákból. Ölében halmozódtak a könyvtári könyvek, a levéltári dossziék meg a papírüzletben vásárolt írótömb. – Volt néhány fotó, amit még nem láttam, de semmi különösen hasznos. Mintha sóhajtani hallotta volna nagyapját – érzékelte talán a kimondatlan bizonyosságot? –, és Sadie-be hirtelen belehasított a tudat, hogy nagyapja a világon az egyetlen ember, akit szeret, és ha elveszíti, magára marad. – Vagyis – mondta nagyapja, mert esze ágában sem volt faggatózni –, nagyjából biztosak vagyunk abban, hogy elvitték a gyereket, de most sem tudjuk jobban, hogy ki tette vagy hogyan. – Ahogy mondod. – Volna valamiféle elmélet, hogy ki tette és miért? – Hát szerintem holmi alkalmi rabló esetét kizárhatjuk. Estély volt, a ház jócskán távol a közúttól. Nem olyan hely, amibe úgy véletlenül belebotlik az ember.

– Hacsak nem kergeti éppen a kutyáját. Sadie viszonozta nagyapja mosolyát. – Vagyis két lehetőség marad. Azért vitték el, mert valaki pénzre akart szert tenni, vagy pedig mert gyereket akart szerezni magának. – De váltságdíj-követelés nem érkezett, igaz? – Pickering szerint nem, de a rendőrség nem mindig hozza nyilvánosságra az ilyesmit. Ez is rajta van a Clive Robinsonnak készülő listán. – Hallottál felőle? – Nem, de tegnap kellett hazatérnie. Hát drukkoljunk! Bertie még egy gallyat vágott le a fáról. – Mondjuk, hogy nem a pénzről szól. – Akkor viszont a kisfiúról. Méghozzá személy szerint erről a kisfiúról. Teljesen értelmetlen, hogy valaki, aki egyszerűen gyereket akart, egy vagyonos, felsőbb osztálybeli család fiát választaná, akiknek ott a kezük ügyében minden lehetőség, hogy megtalálják. – Ostoba választásnak látszik – bólintott Bertie. – Biztos akadt volna könnyebb zsákmány. – Nagyon rég történt. A legtöbben azok közül, akik hiányolhatták azt a kisfiút, már rég nem élnek. – Vagyis, aki elvitte Theo Edevane-t, annak azért kellett a gyerek, mert az volt, aki. De miért? – Sadie kezében megremegett a toll az írótömb fölött. Olcsó papír volt, szinte átlátszó, és a napfényben látszott a legutóbb írt sor. Sadie felsóhajtott. – Hiába. Amíg nem kapok több információt… amíg nem kapok választ Alice Edevane-től, amíg nem beszélek Clive Robinsonnal, nem ismerem meg jobban az ügy szereplőit, és nem tudom meg, kinek volt módja, oka és alkalma, addig az egész csak találgatás. Újfajta ingerültség hallatszott a hangjában, Bertie észre is vette. – Te tényleg mindenáron meg akarod fejteni, igaz?

– Nem szeretem a befejezetlen ügyeket. – Nem ez a lényeg. A gyereket elvitték; ez helytelen; a család megérdemli, hogy tudja, mi történt vele. Nézd… – tartotta nagyapja elé az újságot. – Nézz az anyjára, nézd meg az arcát. Kihordta, elnevezte, szerette. Az ő gyereke volt, és hátralévő éveit a gyereke nélkül élte le, sohasem tudta meg, mi történt, mivé nőtt fel a gyereke, hogy boldog volt-e. Sohasem volt benne biztos, hogy él-e vagy meghalt. Bertie jóformán nem is nézett a papírra, inkább Sadie-t nézte nyájas tanácstalansággal. – Sadie, csillagom… – Ez rejtvény – folytatta Sadie gyorsan, tudta, hogy éles a hangja, de képtelen volt fékezni. – Ismersz engem, tudod, hogy nem bírom a megoldatlan dolgokat. Hogy a csudába vihettek el egy gyereket egy házból, ahol nyüzsögtek az emberek?! Van ebben valami, amit nem látok. Ajtók, ablakok, egy létra, mint a Lindbergh bébi elrablásánál? – Sadie, te szabadságon vagy… Ash felugatott, mindkét kutya talpra vergődött, és a sziklafalhoz száguldottak a kertnek az ösvényt szegélyező oldalán. Sadie is meghallotta – kis motorbicikli közeledett a házhoz, és megállt. Csikorgás, halk dobbanás, ahogy nyílt a bejárati ajtó levélszekrénye, és egy halom levél pottyant a szőnyegre. – Posta – mondta Sadie. – Megyek. – Bertie letette a metszőollót, kertészkötényébe törölte a kezét. Enyhe, elgondolkodó homlokráncolással pillantott Sadie-re, majd leszegte a fejét, és az ajtón át eltűnt a konyhában. Sadie megvárta, míg kiment, csak akkor hervadt le arcáról a mosoly. Fájt az arca. Egyre nehezebb elhárítani Bertie kérdezősködését. Utált hazudni neki, mindkettejükből bolondot csinált, de nem bírta volna elviselni, hogy nagyapja tudja, ő milyen fantasztikusan elszúrt mindent. Amit művelt, hogy a sajtóhoz fordult, zavaró, sőt egyenesen szégyenletes. Mi több,

Bertie nyilván megkérdezné, miért viselkedett ennyire nem jellemzően. Ami visszavinné őket Charlotte Sutherlandhez meg a leveléhez. Erről nem szólhat nagyapjának. El sem bírná viselni, ha látná, hogy nagyapja kedves arca eltorzul a részvéttől, miközben hallgatja. Szörnyen félt, ha beszélne róla, valahogy életre keltené az egészet, és ott volna megint rabul ejtve rettegő, tehetetlen fiatalabb önmagában, összekuporodva a közeledő óriási hullám előtt. Ő már nem az a lány. Nem hajlandó rá. De akkor miért viselkedik így? Sadie összevonta a szemöldökét. Pontosan ezt csinálja, hát nem? Átengedi valamennyi lövést Donaldnak, míg ő a végtelenségig sorvadozik a pokol tornácán, várja, hogy visszahívják a munkájába, amelyben kitűnő. És amiben keményen dolgozott a sikerért. Rengeteg buktatóval nézett szembe, hogy rangban emelkedhessen – hát miért van most ennyire megfélemlítve, miért bújik el a békés, nyári tengernél egy hetven esztendeje kihűlt eset mögé? Hirtelen ötlettel kivette zsebéből a mobilját. Néhány másodpercig csak himbálta ide-oda, majd határozottan felsóhajtott, és lement a kert legtávolabbi sarkába. Felkapaszkodott a sziklafalra, és amennyire csak tudott, kihajolt, a legmesszebbre a háztól, míg a térerő jelzésének egyetlen vonala fel nem tűnt a képernyőn. Donald számát hívta, várt, és közben magában motyogta: mi lesz már, mi lesz már… A telefon azonnal hangpostára kapcsolt, és Sadie belekáromkodott a tengeri szellőbe. Ahelyett, hogy letette és újra próbálkozott volna, meghallgatta Donald kurta üzenetét, majd meghagyta a magáét. – Igen, Donald. Figyeljen, itt Sadie. Csak tudatni szeretném, hogy felmegyek Londonba. Itt kibogoztam a dolgaimat, és kész vagyok visszatérni a munkába. Jövő hétfőn. Remek volna, ha előtte még összefuthatnánk. Tudja, megmutatni a szabadságom alatt készült fotókat… – A vacak kis vicc még az ő fülében is laposan hangzott, de folytatta. – Na mindegy, tudassa, mikor és hol alkalmas. Valamikor a jövő héten? – Ennyiben hagyta, a

kijelentést kérdésként – ettől úgy tűnik, mintha választást kínálna Donaldnak. Ezzel befejezte a hívást. Hát így volnánk. Sadie céltudatos sóhajt eresztett meg. Megtette. Most, ha Bertie a tervei felől érdeklődik, tisztességes válasszal szolgálhat: a Cornwallba tett rövid, kellemes utazás után jövő héten visszatér Londonba. Visszadugta a telefont a zsebébe, és visszatért a helyére, Bertie fája mellett, és várta, hogy a lelki nyugalma is visszatérjen. De az agya a legkevésbé sem volt nyugalmas. Most, hogy megtette, a gondolataiban csupa olyasmi sorakozott, amit másképp kellett volna tennie. Sokkal pontosabban kellett volna megjelölnie a helyet és az időt. Szelídebbnek, mentegetőzőbbnek kellett volna mutatkoznia, úgy feltüntetni, mintha Donaldtól származott volna az ötlet. Sadie-nek eszébe jutott Donald fenyegetése: ha nem követi pontról pontra az utasításait, mehet Ashfordhoz. De Donald mégiscsak a társa. Józan eszű ember. Az ő érdekeit viselte a szívén, amikor kényszerszabadságra küldte, és Sadie megtanulta a leckét. A jövőben nem fog fecsegni újságíróknak. De a Baileyügy már lezárult, jóformán eltűnt az újságokból, és nem lett belőle baj. (Amíg nem veszi számításba Nancy Baileyt. Sadie-nek megrándult az arca, maga elé képzelte annak az asszonynak az arcát, amikor közölte vele, hogy a vizsgálat lezárult. „De én azt hittem, hogy maga hisz nekem, hogy az én lányom sohasem ment volna el így! Azt hittem, maga majd megtalálja?!”) Kitaszítva Nancy Baileyt a gondolataiból (Eszébe ne jusson kapcsolatba lépni a nagymamával!), Sadie győzködte magát, hogy helyesen cselekedett, és arra koncentrált, hogy ezt el is higgye. Ott volt még az ölében a loeannethi birtok új térképe, és eltökélt igyekezettel visszakényszerítette rá a figyelmét. Sokkal régebbről származott, mint az, amit előzőleg kapott Alastairtől – 1664-ből, az élén látható cím szerint akkor rajzolták, amikor a tóparti ház még kisebb függeléke volt a birtokon álló nagy

udvarháznak. A régies betűk és a fakó papír bizonyos szavakat olvashatatlanná tettek, de a fekvés azonnal felismerhető volt Sadie számára, aki az elmúlt hetet az emeletek tervrajzának tanulmányozásával töltötte, abban a reményben, hogy valamiképpen megérezheti, merre indult Theo elrablója azon az éjszakán. A szobák, a helyek mind ott voltak, ahol lenniük kellett. Kivéve… Sadie alaposabban megnézte. Elővette a dossziéból az eredeti térképet, és egymás mellé fektette a kettőt, összehasonlításul. Mégiscsak van változás ezen a tervrajzon. Egy kis szoba, vagy üreg, közvetlenül a gyerekszoba mellett, amit nem tüntetett fel az újabb térkép. De mi lehetett az? Egy szekrény? Létezett a tizenhatodik században beépített szekrény? Nem valószínű. És még ha létezett is, miért tüntették fel ezen a tervrajzon, és a többieken nem? Sadie elgondolkodva kocogtatta az ajkát. Bertie fájától a kutyákra pillantott, akik már letelepedtek a sziklafal tövében, végül pedig a tengerre. Pillantása megállt a látóhatáron imbolygó hajó sötét foltján. És aztán, valami fény villant halványan. Sadie végiglapozta a papírjait, míg meg nem találta jegyzeteit a nyolcadik fejezetről: A havelyni deShielek. Ott volt a ház: VIII. Henrik uralma alatt építtette egy tengerjáró deShiel, aki Spanyolországban zsákmányolt aranyat. Más névvel is szokták illetni az ilyenfajta embereket. Az összefüggés úgy villant Sadie agyába, mint az ősi irányfények – mindegyik a következőt lobbantotta fel: egy lehetséges deShiel kalóz… Louise meséje a csempészekről… a cornwalli partvonalba ásott alagutakról… az alagút az Eleanor varázsajtajában, való világbeli párjával… az oszlop és a gyűrű, amit Sadie a tulajdon szemével látott… – Hoztam neked valamit – mondta Bertie. Összeszedte a postát, és Sadie-nek nyújtott egy kis borítékot.

Szótlanul átvette; annyira elvonta gondolatait az agyában formálódó elmélet, hogy szinte nem is tudatosodott benne a boríték bal felső sarkába takarosan írt név. – A rendőrtiszt küldte – sürgette Bertie. – Clive Robinson Polperróból. Nem fogsz…? – Elakadt a hangja. – Mi van, elmulasztottam valamit? Tisztára mintha kísértetet láttál volna. Sadie valószínűleg nem látott kísértetet, de úgy érezte, éppen megpillantott egy árnyat. – Ez a szoba… – mondta, ahogy Bertie odalépett, és átpillantott a válla fölött. – Az a kis benyíló… Azt hiszem, megtaláltam a menekülési útvonalat.

12

LONDON , 2003 Dél-Kensingtonnak ebben a bizonyos sarkában nyüzsögtek a kísértetek, és éppen ezért választották az Edevane nővérek. Eleanor halálának évfordulóján mindig a Victoria és Albert Múzeumban teáztak, de előbb a Természettudományi Múzeumban találkoztak. Édesapjuk végrendeletében a múzeumra hagyta teljes gyűjteményét, és Alice úgy vélte, a szelleméből több időzik ebben az épületben, mint bárhol máshol. Észszerű volt, hogy ugyanazon a napon tartsák a szabályos megemlékezést is a szüleikről. Az ő szerelmük története olyan volt, amiről a regényírók harsognak és a mindennapi emberek irigyelnek, két csodaszép, fiatal idegen, aki a véletlen szeszélyéből találkozik, szerelem első pillantásra, mielőtt elválasztja, próbára teszi és megerősíti őket az első világháború. Alice és nővérei gyermekkorukban sosem kérdőjelezték meg a kapcsolatot, és Eleanor és Anthony odaadásának ölelésében serdültek fel. De ez a fajta szerelem kívülállóvá tett mindenki mást. Barátaik kicsiny és szilárd körén kívül kevéssé és vonakodva éltek társasági életet, és visszatekintve, éppen az elszigeteltségük adta a varázslat csodás fényét az évenkénti Szent Iván-éji estélynek. Amikor Eleanor hirtelen, váratlanul és oly kevéssel a férje halála után elhunyt, az emberek a fejüket ingatták a tragédia hallatán, és biztosították a nővéreket, hogy „természetesen ők ketten összetartoztak”. Ugyanezek a nyájas emberek bizalmasan összesúgtak a nővérek háta mögött: – Úgy látszik, nem bírta elviselni, hogy elválasszák őket egymástól. Mint mindig, Alice ért elsőnek a múzeumhoz. Szokásukhoz tartozott, hallgatólagos megállapodás alapján. Alice pontosnak érezte magát, Deborah kapkodónak. Letelepedett egy padra a központi előcsarnokban, belenyúlt a táskájába, végigsimította elkopott bőrű jegyzetfüzetét, majd kivette és az ölébe tette. Ez nem volt szokatlan; Alice általában semmit sem élvezett jobban,

mint ha megfigyelhette az embereket, és idővel megtanulta, hogy amit rendes körülmények között tolakodó kíváncsiságnak tekintenének, eltűnődőnek, sőt egyenesen bájosnak látszik, ha toll és papír van a kezében. De aznap nem szándékozott jegyzeteket készíteni. Túlságosan elfoglalta a maga szorult helyzete, semhogy idegenekkel bajlódjon. Kinyitotta a jegyzetfüzetet, és egy pillantást vetett a benne foglalt levélre. Nem olvasta el újra, nem volt rá szükség. Ez volt a második, amit kapott, tartalma azonos az elsőével. A nyomozó megint interjút sürgetett, de szándékosan nem körvonalazta Alice pillanatnyi tudását az Edevane-ügyről (ahogy ő nevezte). Okos fogás – pontosan így írta volna Alice Diggory Brentről, ha élénk érdeklődés támad benne egy megoldatlan ügy iránt, míg Cornwallban tölti szabadságát. Bármelyik valamire való nyomozó tudja, hogy ha a leggyengébb állványzattal szolgál, akkor marad a legnagyobb lyuk, amelybe egy gyanútlan tanú beleeshet. Sajnálatosan Sadie Sparrow számára azonban Alice nem gyanútlan, és nem áll szándékában, hogy belecsalogassák olyasminek a felfedésébe, amit nem óhajt felfedni. Viszont ami Deborah-t illeti… Alice becsukta a jegyzetfüzetet, és az arcát legyezgette vele. Előző éjszaka az ágyban fekve azon töprengett, mi lenne a legjobb módja a helyzet kezelésének; mérlegelte a lehetőséget, hogy ez a Sparrow felfedezett-e valami fontosat, és megnyugtatta magát: mindez olyan régen történt, hogy már semmi sem maradt, amire rábukkanhatnának – és csak ekkor döbbent rá, hogy Deborah is kaphatott levelet. A vakrémület láthatatlan hideg pengéje hasított belé erre a lehetőségre. Minden szemszögből fontolóra vette a lehetőséget, majd eldöntötte, hogy Deborah, aki soha senkinek sem ártana, azonnal válaszolt volna, mihelyt kapcsolatba léptek vele. Tom politikai hagyatékának őrizőjeként elrettent volna a gondolattól, hogy holmi buzgó ifjú idegen kotor bele a család szemetébe, és azonnal Alice segítségéért folyamodna. Csak amikor a taxi aznap délelőtt

átkanyargott St. John’s Woodon, jutott Alice eszébe, hogy Deborah talán arra vár, személyesen vitassák meg a dolgot. Eleanor évfordulójának alkalmas közelségében egyszerűen bedughatta a levelet a táskájába, és jelenleg talán éppen arra készül, hogy szóba hozza a dolgot. Alice megkönnyebbülten felsóhajtott, és megint a bejárat felé nézett. Deborah-nak még semmi jele, de egy szerencsétlen pasas, fekete farmerban, valami botrányfélét rendez az ajtó mellett. Alice már érkezésekor észrevette. A férfi kézen fogott egy kislányt, akin élénk rózsaszín blúz volt és farmernadrág. A kislány mutogat és ugrál, a férfi – vélhetőleg az apja, gondolta Alice – igyekszik lehűteni a lelkesedését, miközben kis hátizsákjából próbál valamit előszedni (talán egy üveget? A mai gyerekek mintha állandóan szomjasak volnának). A férfi már alaposan felhergelte magát, a biztonsági őr felé hadonászott, és a kislány már nem volt vele. Egy szülő jeges vakrémülete, aki elveszített egy gyereket; Alice ezt egymérföldnyi távolságból is megállapította. Pillantása az óriási Diplodocus csontváz mögé vándorolt, a mély terem nagy kőlépcsőjére. A kislány arrafelé mutogatott, amikor Alice meglátta, a másik kezében labdát szorongatott, olyat, ami villog, ha megrázzák, mintha elektromosságból készült volna, és a gyerek szemében az elszántság félreismerhetetlen tüze égett. És bizony ott is állt most a lépcső tetején, arca a hűvös kőkorláton nyugodott, és a labdát az arca előtt tartva készült, hogy elgurítsa. Mi sem természetesebb, kedves Watson. Alice igyekezett kiélvezni az ismerős elégtételt, hogy igaza volt. Mindig is jó volt az emlékezőtehetsége – mi több, a képessége, hogy a kéznél lévő bizonyíték alapján következtetésre jusson. Ezt a készséget az apjának tulajdonított tudatosítás javára írta. Apjuk sokat játszott velük kiskorukban, kielégíthetetlen étvágy élt benne az olyasféle játék iránt, amit a többi felnőtt unalmasnak ítélt. Magával vitte őket vidéki csatangolásaira, engedte, hogy vigyék az eszközeit, ha szerencséjük volt, akár az irigyelt lepkehálót, időnként meg-

megállt, hogy az ő szemmagasságukba kuporodjon és rámutasson egy színhelyre. – Fessetek a gondolataitokban egy képet – mondta ilyenkor –, de ne csak a fát lássátok. Figyeljétek meg az iszalagot a törzsén, a harkály fúrta lyukakat, a vékonyabb leveleket, ahová nem ér el a nap. – Később, néha napok múlva, amikor a legkevésbé várta, így szólt: – Alice! Az a fa az erdőben… tíz dolog. – És ilyenkor lehunyta a szemét, és az ujjain számlálta, ahogy Alice elővarázsolta emlékezetéből a jelenetet. Még most is visszhangzott benne a borzongás, hogy ő lehetett, aki édesapját megnevetteti. Fantasztikus volt a mosolya, olyan emberé, akinek az egész arcát foglyul ejtette a hangulata; annyira más, mint Eleanoré, akit előkelő neveltetése merevvé és óvatossá tett. Alice gyermekkorának egyik nagy rejtélye volt, hogy a mesebeli Eleanor, az a kalandos természetű lány, hogyan nőhetett ilyen szigorú, kiszámítható felnőtté. Anya felettük lebegő jelenléte maradandó gyermekkori emlék volt, ahogy figyelt, ahogy várta, hogy egyikük kilépjen a sorból, ő pedig megragadhassa az alkalmat, és elküldhesse őket, hogy Anthony csakis az övé legyen. Évekbe telt, mire Alice megértette, hogy anyja irigykedik rájuk, irigyli az apjukkal kötött szoros kapcsolatot, hogy apjuk mennyire szereti őket. – Igen, de azért ennél jóval bonyolultabb – mondta egyszer Deborah, amikor erről beszéltek. Alice kíváncsiskodott, hogyan, és Deborah, gondosan megválogatva szavait, így válaszolt: – Azt hiszem, hogy Anya bizonyos módon irigykedett Apára. Emlékszel, a háború alatt, mikor kicsik voltunk, mennyire más volt, milyen mókás és játékos? Hogy úgy éreztük, ő is közénk tartozik, nem valami igazi felnőtt, mint nagymama vagy Bruen dadus? – Alice bizonytalanul bólintott, míg Deborah szavai felidézték bújócskák és varázslatos mesék távoli emlékeit. – De aztán Apa hazajött, és mi imádtuk, és Anya úgyszólván elveszített bennünket. Minden megváltozott. Anya is megváltozott ezután, más, szigorúbb ember lett. Nem tudott… –

Deborah hirtelen elhallgatott akkor, mintha meggondolná, amit éppen mondani akar. – Hát szóval… folytatta, és legyintett – … ketten egyszerre nem lehettek kedvencek, nem igaz? Alice szeme megakadt egy ismerős alakon az ajtónál. Deborah, amint támaszért Jamesbe karol. Ahogy beléptek a terembe, Deborah felnevetett valamin, amit fiatal sofőrje mondott. Szeretettel megpaskolta a kezét, és elköszönt tőle. Alice felsóhajtott. Nem olyannak látszik a nővére, mint aki levélbombát kapott. Deborah James távozása után ott maradt egy darabig, körülötte örvénylett a találkozó, egymást üdvözlő emberek tömege. Mint minden politikusfeleségnek, gyakorlata volt abban, hogy megőrizze nyájas arckifejezését, de Alice mindig is az álarc mögé látott – ahogy testvérének a szája kissé összeszorult, a gyermekkorából magával hozott szokást, hogy izgalmában összeszorítja az ujjai hegyét. Alice érezte, hogy enyhül a feszültség, de nem pillantott másfelé. Ritkán szán időt arra az ember, hogy alaposan megnézze azokat, akiket jól ismer. Deborah még mindig magas, és jó a tartása, holott kilencvenhez közeledik; még most is elegáns, ugyanolyan selyemruhákat visel, mint az 1930-as években: derékban szűk, és az övtől a csipkegallérig finom kis gyöngygombok díszítik. Olyan, mint apa egyik lepkéje, szépsége csúcsán foglyul ejtve, és megfagyva az időben, mindörökké nőiesen. Pontosan az ellentéte a nadrágban, férfias cipőben járó Alice-nek. Alice felállt és intett, magára vonva nővére figyelmét. Deborah botra támaszkodott, így Alice tudta, hogy baj van a lábával. De tudta azt is, hogy amikor az egészsége felől érdeklődik, Deborah mosolyog, és közli, hogy soha még ilyen jól nem érezte magát. Elképzelhetetlen, hogy bármelyik Edevane leány bevallaná gyengeségét, fájdalmát vagy megbánását. Az érzelmi szilárdság is Eleanor hagyatéka, akárcsak a levelek azonnali megválaszolása, valamint a hanyag fogalmazás iránti megvetés.

– Sajnálom, hogy késtem – szólalt meg Deborah, ahogy a padhoz ért. – Nagyon feltartottalak? – Egyáltalán nem. Nálam van a jegyzetfüzetem. – Bementél megnézni a gyűjteményt? Nem ment be, mondta Alice, majd kölcsönös csendben lépkedtek a ruhatárhoz, elhelyezni Deborah könnyű kabátját. Külső megfigyelő hűvösnek írta volna le üdvözlésüket, de Deborah érzelmi állapotából semmi sem volt leolvasható. Sohasem csókolták meg egymást, amikor találkoztak, nem is ölelkeztek. Alice megvetette a közös sírás modern szokását, és ő is, Deborah is egyaránt lenéztek minden szédült érzelmi kitárulkozást. – Úgy nézem, önök bizonyára testvérek – mondta a fiatal ruhatáros, széles mosollyal. – Igen – válaszolt Deborah, megelőzve Alice-nek a szokás szerinti túlságosan száraz válaszát: – Valóban? Igaz, idős korukban sokkal jobban hasonlítottak, mint életüknek bármelyik más szakaszában, no de a fiatalok szemében az öregek mind egyformák. A kifakult haj, szem, bőr és ajak, az egyéni részletek elveszítése, ahogy egy személy valódi arca visszahúzódik a ráncok maszkja mögé. Igazában egyáltalán nem hasonlítottak egymáshoz. Deborah még most is szép – vagyis még viseli a szépség maradványait –, mint mindig. Azon a nyáron, amikor eljegyezték egymást Tommal, az utolsó loeannethi nyáron, a Timesban megjelent cikk őt nevezte az évad legszebb ifjú hölgyének. Alice és Clemmie kegyetlenül húzta, de csak szórakozásul. A cikk nem mondott semmit, amit már rég ne tudtak volna. A nővérek között ő volt az, aki túlragyogta a többit – ezt a sort Alice írta egyik könyvében, a hetedikben, melynek Amikor becsenget a Halál volt a címe. A megállapítást Diggory Brent szájába adta, aki kísérteties módon igencsak Alicehez hasonlóan látta a világot. De férfi lévén, bátran gondolhatott ilyesmit, mégsem tűnt sem keserűnek, sem barátságtalannak.

Nem, döntötte el Alice, ahogy Deborah vidáman felkacagott valamin, amit az ajtónálló mondott – a nővére nem kapott levelet Sadie Sparrow-tól. Megkönnyebbülését némileg módosította a tudat, hogy ez nyilván csak idő kérdése. Hacsak ő nem talál módot, hogy kielégítse a nyomozó kíváncsiságát, szinte bizonyos, hogy Deborah-t is belekeveri. Szerencsére Alice ismerte az elterelés egy-két módját. Fő a nyugalom, a módszeresség, minden eddiginél inkább. Alice nem volt benne biztos, mire gondolt, amikor azt mondta Peternek, hogy az első levél rossz címre érkezett, hogy nem tud semmit az eltűnt gyermekről. Nem gondolkodott, elfogta a pánik. Ezentúl jobban vigyáz. – Úgy nézem, jól vagy. – Deborah elismerő pillantást vetett rá, ahogy elfordult a ruhatári pulttól. – Remekül. Hát te? – Soha jobban. – Deborah az előcsarnok irányába biccentett, ajkát alig érzékelhető undorral biggyesztette. Sohasem szerette Apa bogarait meg az ezüsttűket, akármilyen erősen harcolt is kislány korukban a maga soráért, hogy segédkezhessen. – Hát akkor… – támaszkodott óvatosan a botjára –, essünk túl rajta, aztán mehetünk teázni.

Alice és Deborah nem sok szót váltott, miközben körbejártak – mindössze megjegyezték, hogy a lepkék mind a helyükön vannak. A múzeum kurátora kiemelte a példányokat Anthony vitrinjeiből, és úgy osztotta el, hogy a már meglévő gyűjteményt gazdagítsa velük, de Alice könnyen kiszemelte azokat, amelyeknek a gyűjtésében segédkezett. Mindegyiknek megvolt a története; szinte hallotta édesapja szelíd szavait, miközben nézte az ismerős szárnyakat, formákat, színeket. Deborah nem panaszkodott, de láthatóan fájt a lába, úgyhogy Alice hamarosan bejelentette: vége a zarándoklatnak. Átmentek a szomszédos teázóba, zsúfolásig tele volt, de végül találtak egy sarkot a kisebbik teremben a hideg kandalló mellett. Alice

javasolta, hogy nővére őrizze az asztalt, míg ő elhozza a teájukat, és mire tálcával a kezében visszatért, Deborah már orrára biggyesztette olvasószemüvegét, és fölötte a mobilját nézte. – Nyomorult jószág! – böködte élénkvörös körmével a billentyűket. – Mintha sose hallanám, amikor szól, és szerinted ki tudom szedni belőle az üzenetet? Alice együttérzően vállat vont, majd töltötte a tejet. Leült, nézte, hogyan száll fel csészéjéről a gőz. Eszébe jutott, hogy mielőtt a nyomozóval beszélne, okosabb lenne meggyőződni róla, mennyit tud a nővére. Hogyan kellene kezdeni, ez itt a kérdés. Míg Deborah a telefonjával vesződött, ide-oda tologatta, és motyogva igyekezett leolvasni az üzenetet, Alice kortyolt egyet a teából. – Talán ha én… – vonta össze a szemöldökét Deborah, és lenyomott egy billentyűt. Alice letette a csészéjét. – Mostanában gyakran jut eszembe Loeanneth. Deborah arcán a meglepetés legenyhébb rebbenése: – Igen? Óvatosan, figyelmeztette magát Alice, csak óvatosan. – Emlékszel, milyen izgatott volt Anya, amikor Apa hazajött a háborúból? Az emeleti szobát telerakta Apa kedvenc holmijával, ott volt a mikroszkóp, meg a példányok dobozai, a könyvek sora, Apa régi gramofonja a tánclemezekkel. Mi meg felosontunk, és bekukucskáltunk a kulcslyukon arra a magas, jóképű idegenre, aki egyszer csak betoppant közénk. Deborah letette a telefonját, és összeszűkült szemmel pillantott Alice-re. – Jóságos ég – szólalt meg nagy sokára. – Milyen nosztalgikusak vagyunk. Alice eleresztette a füle mellett a leplezett kérdést, hogy ennek tulajdonképpen mi lehet az oka.

– Nem nosztalgikusak – mondta. – Én nem vágyódom romantikusan a múlt után. Egyszerűen mint beszédtémát hoztam szóba. – Te meg a nyelvtudomány… – Deborah mosolyogva ingatta a fejét. – Hát jó, ha te mondod. Isten őrizz, hogy téged bárki is érzelgősséggel vádoljon! És csak hogy leszögezzem: valóban emlékszem. Táncoltak odafent, és mi utánozni próbáltuk őket. Te persze a két ballábaddal… – mosolygott Deborah. – Anya megmentette Apát. – Ez vajon mit jelentsen? – Azt, hogy nyilván szörnyen kimerült… A háború, az a sok távol töltött év… És Anya visszaédesgette a régi énjéhez. – Hát igen, valószínűleg. – Később Apa ugyanezt tette Anyával, igaz? Theo után. – Alice igyekezett könnyed hangot megütni. – Szerencséjükre ők ott voltak egymásnak. Egy gyerek elvesztése… az, hogy nem tudtak semmit. Nem sok házasság élte volna túl. – Bizony. – Deborah óvatosan bólintott; kétségtelenül eltűnődött, Alice miért terelte a beszélgetést ebbe az irányba, amit hallgatólagosan örökre elkerültek. Alice épp a következő kérdésre készült, amikor Deborah megszólalt: – Az esküvőnk előtti este Anya bejött a hálószobámba, és kis prédikációt intézett hozzám. A Korinthusiakhoz írt Első Levélből idézett. – A szeretet hosszútűrő, kegyes? – A szeretet nem rója fel a gonoszt. – Ez elég komoran hangzik. Mit érthetett rajta? – El se tudom képzelni. – Nem kérdezted meg? – Nem én. – Hajdani keserűség kúszott Deborah hangjába, bár daliásan igyekezett leplezni, és Alice-nek eszébe jutott valami, amit már elfelejtett. Anyja és nővére közt nem volt egyetértés Deborah esküvőjének előkészületeiben, minduntalan összeszólalkoztak, és hosszú némaságra kényszerítették a

háztartás többi tagját is. Az Edevane család addigra már visszatért Londonba. Deborah és Tom alig öt hónappal Theo eltűnése után kötött házasságot, és Loeannethben véget ért a családi élet. Soha nem is folytatódott, bár ezt akkor még senki sem tudta; a rendőrségi vizsgálat befejeződött, de ők még mindig kapaszkodtak a reménybe. Szó esett arról, hogy a körülmények miatt elhalasztják az esküvőt, de Deborah is, Eleanor is szigorúan ragaszkodott hozzá, hogy minden az eredeti terv szerint történjen. Ez volt az egyetlen, amiben akkoriban egyetértettek. – Kérsz még? – tartotta fel a teáskannát Alice. Váratlan volt, hogy Deborah megemlíti anyjuk esküvő előtti látogatását. Nem szándékozott feleleveníteni a régi sérelmeket, és aggódott, nehogy a ballépés megelőzze abban, hogy elérje a célját. Deborah csészéjét-tányérját előretolta az asztalon. – Jó volt ott az életünk, ugye? – folytatta Alice, miközben tea gyöngyözött a kanna csőréből. – Még Theo előtt. – Igen, bár én mindig jobban szerettem Londont. Azt a szép házat a Cadogan téren, ahogy Mr. Allan előállt a Daimlerrel, a báltermet meg a ruhákat meg az éjszakai klubokat. A vidék nem tartogatott elegendő izgalmat a számomra. – Pedig milyen szép volt. Az erdő, a tó, az a sok piknik. A kert. – Csak könnyedén. – Persze szép lett volna, ha Anya egész nap dolgoztat egy kertészcsapatot. Deborah felnevetett. – Azok voltak a szép idők. Most alig találok valakit, aki leporolná a kandallópárkányt. Az öreg Mr. Harris, ugye? Ő volt a gondnok, meg ott volt a fia, aki azzal a szörnyű agysérüléssel jött haza a Somme-ról. – Adam. Szegény fiú. – Adam, igen… De volt még egy fickó, egész biztos vagyok benne. Szerződéses volt. – Alice hallotta, amint a tulajdon szívverése dobol a fülében. Mintha távol volna a kávézó zaja, mintha ő valami légüres üvegben beszélne, egy régi rádióban. – Benjamin valami? – kérdezte.

Deborah összevonta a homlokát, igyekezett emlékezni, aztán megrázta a fejét. – Nem rémlik nekem semmi, sajnos… de hát nagyon rég volt, és annyian jöttek-mentek. Nem várható el, hogy az ember valamennyire emlékezzen. – Persze. – Alice egyetértően mosolygott, és elbújt egy korty kihűlt tea mögött. Maga sem vette észre, hogy visszatartja a lélegzetét. Elöntötte a megkönnyebbülés, de valami fura apadás jött a nyomán. Egy másodperc törtrészéig felkészült rá, hogy azt hallja Deborah-tól: – Munro. Benjamin Munro volt a neve –, és a várakozás megremegtette. Leküzdötte a hirtelen kísértést, hogy tovább nyomuljon, emlékezni kényszerítse Deborah-t: mintha valami módon a nővére hajlandósága visszavarázsolhatná a fiút az életbe, engedné, hogy beszéljen vele, és megint úgy érezzen, mint valamikor. De hát szamárság volt ez a késztetés, őrület, és mindjárt el is fojtotta. Megtudta, amire szüksége volt: Deborah nem emlékszik Benre, és ő biztonságban van. Most az a legokosabb, ha a beszélgetést gyorsan biztonságosabb talajra tereli. Megvajazott egy kiflit, és megkérdezte: – Mi újság Lindával? Alice csak fél füllel figyelt, ahogy Deborah felkapta az agyoncsócsált témát. A Tévelygő Unoka unalmas története mindeddig csak annyiban érintette Alice-t, hogy azt tervezte, Loeannetht Lindára hagyja. Nemigen volt választása ebben a dologban. A ház hitbizomány, neki pedig nincsenek leszármazottai; aki lehetett volna, nem más, mint a szellem az ágya végén, olyan éjszakákon, amikor elkerüli az álom, a házat eladni pedig elképzelhetetlen. – Pippa természetesen magánkívül van – mondta éppen Deborah. – Ő üzent az előbb a hangpostán… de az ember aligha hibáztathatja. Az ilyet úgy nevezik, hogy „kihagy egy évet”, de Linda már majdnem öt éve ment el. – Nos, hát fiatal, és a kutatás a vérében van.

– Igen, és mindketten tudjuk, mi történt Horace dédapával. – Nem hiszem, hogy Ausztráliában volnának karibi törzsek. Sokkal valószínűbb, hogy Linda Sydney tengerparti strandjaiba veszi be magát, mint a kannibalizmusba. – Ez aligha vigasztalja Pippát, sajnos. – Linda idővel majd hazatalál. – Mire elfogy a járadéka, gondolta csípősen Alice, de nem mondta ki. Sohasem beszélték meg nyíltan ezt a dolgot, de Alice-nek komoly fenntartásai voltak Linda jellemét illetően. Deborah nyilván ugyanígy érez, de az ember nem kritizálja a nővére egyetlen lányunokáját, legalábbis nem nyíltan. Modortalanság lenne. Különben is Deborah olyan nehezen fogant meg, hogy a trónöröklés státusza egyetlen satnya leszármazottjára szállt. – Majd meglátod, új ember lesz belőle, mire hazaér, jobb ember. – Remélem, igazad van. Ahogy Alice is remélte. A tóparti ház évszázadok óta a deShiel család birtoka, és Alice-nek nem állt szándékában, hogy pont ő engedje ki a kezéből. Megrázkódtatás volt, amikor Eleanor halála után a ház az ő tulajdonába került. Végtére azonban édesanyjuk halála magában is megrázkódtatás volt. 1946-ot írtak, vége lett a háborúnak. Annyi halál és rombolás után szinte botrányosnak tetszett, hogy az ember kilépjen az utcára, és az életét egy Kilburnből Kensingtonba tartó busz oltsa ki. Kivált olyan személyét, mint Eleanor. Nem ilyen halál illett egy ilyen fajta nőhöz. A buszsofőr teljesen összetört. A tárgyaláson magánkívül zokogott. Észrevette, mondta, a járdán álló Eleanort, és azt gondolta, milyen méltóságteljes hölgy a szép kosztümjében, a bőr aktatáskájával. Vajon hová mehet, gondolta. Volt valami a kifejezésében, mondta, mintha elmerült volna a gondolataiban, de aztán egy gyerek a busz végében bőgni kezdett, ő meg elnézett az útról, egész röviden, egy pillanat törtrészéig, ugye, és a következő pillanatban már bumm. Ezt a szót használta. Bumm. Alice még most is hallotta, ha lehunyta a szemét.

Nem akarta ő a házat, Loeannetht, egyikük sem akarta, de anyjuk okfejtése világos volt: Deborah gazdag, Clemmie meghalt, tehát csak Alice marad. Alice azonban ennél jobban ismerte Eleanort; értette, hogy több van a hagyatékban, mint ami első pillantásra látszik. Voltak utána éjszakák, amikor köréje zárult a sötétség, amikor már sajnálta magát, túl sokat ivott a sivár lakás csupasz asztalánál, a gondolatai túl hangosak voltak a békevilág csendjében, amikor a múltat kizáró falak megremegtek. Megint ott volt másik életében, épp mielőtt írni kezdett, mielőtt Diggory Brenttől megkapta, hova irányíthatja félelmeit és megbánásait. Azokon az éjszakákon Alice tisztán látta, hogy anyja megbüntette őt Loeanneth hagyatékával. Hogy Eleanor mindig őt hibáztatta Theo eltűnéséért, még ha szavakkal soha ki nem mondta. És micsoda agyafúrt büntetés volt, mennyire helyes, hogy ő birtokoljon egy helyet, amit jobban szeret, mint bármi mást a világon, de amit a múlt tiltottá tesz!

13

Alice metróval ment haza Hampsteadbe. A hangosbeszélő tudatta, hogy a Goodge Street-i állomásnál egy személy került egy szerelvény alá, így Alice a Piccadilly vonalon ment végig King’s Crossig. Egy szerelmespár utazott ugyanabban a kocsiban, összepréselődve a többiek bőröndjei között. A lány a fiúhoz támaszkodott, és elnevette magát, amikor a fiú valamit súgott a fülébe. Alice szembenézett egy felfuvalkodott külsejű férfival. Az gőgösen emelte meg a szemöldökét a szerelmespár láttán, de Alice nem volt hajlandó szövetkezni vele, inkább elnézett. Emlékezett a szerelemre, a mindet felölelő, fiatal szerelemre, még ha rég volt is, amikor érezte. Szépséges az ilyen szerelem; éppolyan biztos, mint amennyire veszedelmes. Az ilyen szerelem eltüntetheti a világ többi részét, hatalmának hatására még a legjózanabb személy is búcsút mondhat az értelmének. Ha Benjamin Munro azon a nyáron megkéri Alice-t, hogy haljon meg érte, Alice egész biztosan megteszi. Benjamin persze nem kérte; mint kiderült, igen keveset kért tőle. De akkoriban kérnie sem kellett, Alice szívesen megadott neki mindent, amit csak akart. Alice akkoriban roppant titoktartónak vélte magát. Buta gyermek. Annyira okosnak, felnőttnek hitte magát. De vak volt, a szerelem elvakította a hibák iránt, mindkettejük hibái iránt, pontosan ahogy William Blake mondta annak idején. A szerelem törvénytelenné teszi az embereket, szárnyakat, végtelenséget

ad; óvatlanná teszi őket. És látták együtt kettejüket; Bent meg őt. Deborah talán nem tudott róluk, de valaki más igen. Ahogy a földalatti tovazakatolt, két régi hang tért vissza Alicehez, mintha valami rádióközvetítést hallana évtizedekkel azelőttről. Téli éjszaka volt 1940-ben, a légitámadások tetőpontján, és Clemmie váratlan kimenővel rövid időre Londonba jött. Alice parányi lakásában táborozott, és háborús történeteket meséltek egymásnak egy üveg gin mellett. Clemmie a munkájáról beszélt a Légi Szállítási Segélyszolgálatnál, Alice a bombatámadások utáni helyreállításról, és ahogy későre járt, az üveg tartalma fogyatkozott, a testvérek egyre érzelmesebbek lettek, és a beszélgetés édesapjukra és a Nagy Háborúra fordult – hogy milyen borzalmak szemtanúja lehetett, és hogy ezt ők csak most kezdik felfogni. – Jól titkolta, igaz? – kérdezte Clemmie. – Nem akart minket ilyesmivel megterhelni. – De soha egyetlen szót se szólt. Egyetlenegyet sem. El sem tudom képzelni… átélni mindazt, aztán teljesen, tökéletesen félretenni, amikor vége a háborúnak. Látom magamat, mint vénséges vén hölgyet, ahogy halálra untatom az unokáimat a háborús történetekkel meg a magam részével benne. De Apa bezzeg nem. Soha nem is sejtettem, hogy ott volt a lövészárkokban. A sár, meg a patkányok, meg az a pokol, amikor látta meghalni az embereit… Veled beszélt valaha erről? Alice megrázta a fejét. – Emlékszem, azt mondta, örül, hogy lányai vannak, hogy a gyerekeinek nem kell harcolniuk, ha megint háború lenne. – Poharát Clemmie egyenruhájára emelte, és mosolyféle ült az arcára. – Hát nincs mindenkinek mindig igaza. – Még Apunak sem – bólintott Clemmie. – És akármit mondott, szerette volna, ha fia is van. – Mint minden férfi, deShiel nagymama szerint. – Alice nem tette hozzá, hogy a komisz öregasszony 1920 októberében tette

ezt a kijelentést, közvetlenül Clemmie születése után, dorgálva édesanyjukat, hogy egy harmadik leány nem illő módja a háborúból hazatérő férj fogadásának. – Akárhogyan is, végül lett egy – mondta Clemmie. – A végén született egy fia. Némán ültek ezután, majd a beszélgetés a gyermekkorukra terelődött, öccsük súlyosan érinthetetlen témájára, és mindketten elmerültek a múlt ginbe fojtott emlékeibe. Az emeleti lakásban felsírt a kisbaba, London egy távoli részében sziréna szólt. Alice felállt, a szoba megbillent, ahogy fél kézzel összegyűjtötte az üres poharakat, és a ragasztószalaggal összevissza leragasztgatott kormos kis ablak alatti mosogatódézsához vitte. Háttal állt húgának, amikor Clemmie megszólalt: – Láttam azt az embert útban Franciaország felé, azt a kertészt, aki egy darabig Loeannethben dolgozott. A szó úgy roppant, mint meggyújtott gyufaszál a fagyos szobában. Alice ökölbe szorította kezét kötött pulóvere ujjában. Megacélozta magát, húga felé fordult, és hallotta magát, amint megkérdi: – Melyik kertészt? Clemmie az asztal lapjára bámult, kurta körmével a fa mintáját rajzolgatta. Nem válaszolt, hiszen tudta, hogy semmi szükség rá, hiszen mindketten tudják, kire gondolt. – Allie – szólalt meg, és a gyerekkori becenév hallatán Alice megremegett –, van valami, amit muszáj… amit meg akartam… Valami, amit láttam kiskorunkban. Alice szíve úgy vert, mint az óra ütője. Megacélozta magát, egyik énje le akarta zárni a beszélgetést, a másik énje, a részeg, megelégelte, ahogy menekül a múlt elől, és a mindig jelen lévő halál és veszedelem idején, valósággal hetykén elébe ment. Félelmetes, ahogy az alkohol lebontja a vallomás fékjeit. – Azon a nyáron volt, az utolsó nyáron. Néhány hónappal azelőtt a légi bemutatón voltunk, és én megszállottja voltam a

repülőgépeknek. Szaladgáltam a házban, emlékszel? Úgy tettem, mintha repülnék. Alice bólintott. Kiszáradt a torka. – Lent voltam a bázison, ott, Jack Martin gazdaságán túl. Néha odamentem, csak hogy nézzem, amint fel- és leszállnak a gépek, elképzeltem, milyen lesz, ha egyszer én magam irányítanám őket. Későn indultam haza, hát az erdőn vágtam át, a folyó mentén. A régi csónakháznál bukkantam ki. Alice szeme elhomályosult, a falon függő festményre pislogott, amit a lakás előző elfoglalója hagyott ott: hajó a viharos tengeren. A hajó most mozgott. Alice enyhén meglepve nézte, ahogy ideoda billeg. – Nem álltam volna meg, éhes voltam, siettem haza, de hangot hallottam bentről, férfihangot. Alice lehunyta a szemét. Évek óta rettegett ettől a pillanattól, különféle forgatókönyveket képzelt el, gondolatban kísérletezett magyarázatokkal és mentségekkel – de most, hogy ideért, egyszerűen nem talált szavakat. – Tudtam, hogy nem Apa az, és nem is Mr. Llewellyn, és kíváncsi voltam. Az ablakhoz mentem. Nem tehettem róla. Felmásztam a felfordított csónakra, és láttam, Alice, én igazán nem akartam, de láttam. Az a férfi, a kertész… – Vigyázz! – szakította félbe Alice, ugrott, hogy felkapja a ginesüveget az asztalról, és közben leverte. Üveg csörömpölt, Clemmie felugrott a helyéről, a ruháját törülgette, megrémítette a hirtelen csörömpölés, a hideg folyadék. – Annyira sajnálom – mentegetőzött Alice –, a könyököd… épp leesett volna a palack. Megpróbáltam elkapni. – A mosdóhoz sietett, hozott egy rongyot, mindent telecsöpögtetett. – Alice, hagyd abba. – Úristen, te csuromvizes vagy. Hadd hozzak neked másik inget. Clemmie ellenkezett, de Alice nem engedett, és mire átöltöztek és a kiömlött folyadékot feltörölték, elmúlt a bizalmas

vallomás hangulata. Másnap reggel Clemmie is elment. A hely a padlón, ahol előzőleg kigöngyölte a zsákját, üres volt, Clemmienek nyoma sem maradt. Alice-ben oly mértékben duzzadt a megkönnyebbülés, hogy könnyelmű lett tőle. Még az asztalon hagyott cédula sem rontotta el a hangulatát. Mennem kell, korai felszállás lesz. Jelentkezem, ha visszajöttem. Beszélnünk kell. Fontos. C. Alice csomóvá gyűrte a noteszlapot, és hálát adott Istennek a haladékért. Kiderült, hogy Isten kegyetlen is lehet. Két nap múlva Clemmie-t lelőtték az óceán fölött, néhány mérföldre az angol partoktól. A gépét partra sodorta a víz, de a holttestét sohasem találták meg. A pilóta valószínűleg katapultált – ez állt a jelentésben –, közvetlenül mielőtt a gépet találat érte. Épp csak még egy veszteség a világban, amely úgy döntött, hogy olcsó az élet. Alice nem volt annyira önző, hogy azt hitte volna, mások sorsa az ő életének ad leckét; iszonyodott a kifejezéstől, hogy „semmi sem történik ok nélkül” Nyilvánvalóan mindennek, ami történik, következménye van, de ez egészen más. Elhatározta hát, hogy úgy tekinti, mint egyszerű véletlent, hogy egyik testvér halála eltörli a bűnrészességet egy másiknak a halálában. Alice később még akkor is látta a húgát, amikor a legkevésbé várta. Nyáron, amikor a lüktető nap felé pillantott és káprázott a szeme; fekete folt suhant át az égen, kecses ívet írt le, majd némán a tengerbe hullott; az a kislány, aki körbe-körbe szaladgált a réten, karját kiterjesztve. Alice második testvére, aki eltűnt. Bárcsak lenne szárnyam, mint a galambnak! Elrepülnék messze, messze, és meglelném nyugalmamat. A vonat besiklott a King’s Crossra, a szerelmesek leugrottak, és a kijárat felé igyekeztek. Alice késztetést érzett, hogy kövesse őket, hogy ha csak kurta időre is, szenvedélyes rajongásuk peremén maradjon. Persze nem tette. Átszállt az északi vonalra, Hampstead felé, ahol végre beszállt a felszínre tartó liftbe. Nincs ideje merengésre

vagy nosztalgiára, haza kell érnie, hogy ott találja Petert, és mozgásba hozza a javításokat. Szép volt odafent a délután. A hőség elillant, a nap már nem vakított, és Alice hazafelé tartott az ismerős úton.

Peter felvett egy sárga kijelölőt, és ügyesen végighúzta a sorokon. Hosszú nap vége volt, egypercnyi néma ünneplést engedélyezett magának. Alice kiadója egy hónapon belül akarja a weboldalt, és Peter feladata a szöveg előállítása – ami annál is nehezebb, mert az oldal alanya hevesen visszautasítja, hogy részt vegyen az előkészületekben. Nem volt ez olyan egyszerű vagy mindennapi, mint amikor egy nyolcvanas éveiben járó személy nem hajlandó befogadni azt, ami új – mi több, Alice egyenesen azzal büszkélkedett, hogy lépést tart a technológiával. Az internet óriásit változott Diggory élete során, és Alice mindenáron ragaszkodni akart könyveiben a valósághoz. Csak az ellen tiltakozott, hogy a nyilvánosság „alattomosan behatoljon” a magánszférába. Piacra kerülni szép és jó, mondta, de ha a szerző fontosabb, mint a könyvei, a világ nyilvánvalóan kizökkent. Csak az ötvenedik évforduló közeledtével és a kiadó vezetőjének személyes kérésére volt kénytelen engedni, de csak egy feltétellel: – Én nem akarok tudni róla, Peter. Csak hagyja, hogy menjenek a dolgok, legyen szíves. Peter meg is ígérte, és igyekezett, óvatosan, vigyázva, hogy Alice füle hallatára kerülje az „online” és a „platform” szavakat. A szerző életrajza elég könnyű volt – már létezett egy általános dokumentum, amelyet Peter naprakészen tartott sajtóközlemények számára –, és Peter meglehetősen büszke volt a különleges oldalra, amelyet magának Diggory Brentnek a szemszögéből állított össze, de most éppen a Gyakori kérdések részen dolgozott, és a munka elég lassan haladt. Az volt a gond, hogy a munka szükségszerűen Alice válaszaira támaszkodott.

Alice közreműködése nélkül Peter kénytelen volt az irattárban vadászni olyan cikkekre, amelyekből esetleg válaszokat meríthet. Az írás és a megörökítés témájára összpontosított, egyrészt mert tudta, hogy ez majd Alice megelégedésére szolgál, másrészt mert ez megkönnyítette az életet. Alice ez idő tájt nemigen adott interjút, és ha mégis, azzal a szigorú feltétellel, hogy csakis a munkájáról fog beszélni. Olyan hevesen védte magánéletét, hogy Peter olykor aggódott (persze csak magában, és sohasem úgy, hogy Alice esetleg megneszelje): ez már-már a neurotikusat súrolja. Mindamellett belefoglalt néhány személyes kérdést, Alice PRosának kedvéért, aki átküldött egy harminc javaslatból álló „rövid listát”, és hogy válaszokat találjon, kénytelen volt évtizedekkel visszamenni. Alice saját irattára nem volt rendezettnek mondható. Az évek során kialakult néhány érdekes és változatos rendszerezési módszer, ám a feladat a szükségesnél lényegesen bonyolultabb volt. De végre, némi siker. A Yorkshire Post egy 1956 augusztusában megjelent interjúban talált egy idézetet Alice-től, amelyet, némi kis gyömöszöléssel alkalmasabbá lehet tenni, hogy megfeleljen egy problémás személyes kérdésre: Kérdés: Ön milyen gyermek volt? Már akkor is írt? Peter visszapillantott az imént kijelölt sorokra. Mindig is írogattam, olyan fajta gyerek voltam, akit megszidnak, mert a falra firkál, vagy belevési a nevét a bútorokba. Szerencsémre sok biztatást kaptam a család egy barátjától, egy írótól, aki sosem unta el, hogy egy gyermeket biztasson fantáziája szárnyalásában. Minden ajándékok egyik legértékesebbje első naplóm volt. Apámtól kaptam. Micsoda kincs volt az a könyv! Mindenhová magammal vittem, és azóta sem vesztettem el a jegyzetfüzetek iránti vonzódásomat. Apámtól minden évben kaptam egy újat. Első

kalandregényemet a tizenötödik születésnapomra kapott jegyzetfüzetbe írtam. Nagyszerű. Peter magában dudorászva lepörgette a dokumentumot a képernyőn, kereste az üres helyet, amely válaszra várt. Meleg délutáni fény ömlött a billentyűzetre. Kint az úton egy busz bepöfögött a megállóba, egy vidám hangú nő sürgetett valakit: – Gyere már! –, és távolabb a High Streeten egy vándorzenész Led Zeppelin-számot játszott elektromos gitáron. Peter lelkében már csomagolt, lelki szemeivel látta a buszutat hazafelé, Pip és Abel Magwitch társaságában, amikor a dokumentumban egy másik kérdés vonta magára a figyelmét. Illetve, pontosabban, a válasz, amelyet alája gépelt. Kérdés: Az Egy szempillantás alatt volt az első megjelent Diggory Brent-regénye, de az volt-e az első befejezett kézirata? Válasz: Igen, az volt. Egyike vagyok a szerencsés szerzőknek, akiknek sohasem kellett szembenézniük egy „Sajnos, nem adhatjuk ki” tartalmú levéllel. Peter már nem dúdolt. Még egy pillantást vetett a kijelölt sorokra. A két válasz nem mondott pontosan ellent egymásnak. Különbség volt egy kézirat befejezése és egy tizenéves naplóba írt regény között, valami mégsem hagyta nyugodni Peter emlékezetét. Visszalapozott az íróasztalon heverő fotokópia-halmazba, kereste a lapokat, ahonnan a másik Kérdések és válaszokat merítette. A Paris Review egy 1996-os interjújában meg is találta, és olvasni kezdte. KÉRDEZŐ: Az Egy szempillantás alatt volt az első befejezett kézirata, de bizonyára nem az első, amibe belekezdett? EDEVANE: Történetesen az volt az első, amit befejeztem. KÉRDEZŐ: Soha nem fogott tollat azzal a szándékkal, hogy regényt írjon, mielőtt elkezdte az Egy szempillantást?

EDEVANE: Soha. Eszembe sem jutott történetet írni, főleg nem bűnügyi regényt, csak a háború után. Diggory Brent alakja egyszer álmomban tűnt fel, és másnap reggel elkezdtem írni. Diggory Brent természetesen prototípus, bár minden sorozatíró, aki azt mondja, hogy a hőse nem osztozik az ő elfogultságaiban és érdeklődésében, hazudik. Peter hallotta a kandallópárkányon álló óra ketyegését. Felállt, nyújtózott, kiitta a pohár vizet, majd az ablakhoz lépett. Akárhogy csavargatja, a két interjú sarkosan ellentmond egymásnak. Visszament az íróasztal mögé. A kurzor a „hazudik” szón villogott. Alice nem hazudós. Sőt, kényszeresen őszinte; számtalan esetben okozott sértődést az őszintesége. Az eltérés tehát hiba. Negyven év telt el az első és a második válaszok között, és közben Alice felejtett. Nyolcvanhat éves. Peternek vannak olyan gyerekkori emlékei, amelyekre nem emlékszik teljes bizonyossággal, pedig csak harmincéves. De mégse tesz fel olyasmit az internetre, amivel azt kockáztatná, hogy Alice-t kérdőre vonják. Ma már nem könnyű megúszni a féligazságokat vagy az eltéréseket. Minden azonnal ellenőrizhető. Az eltérések csapdába esnek, mint rovarok a hálóban. Már nem lehet semmit elfelejteni. Peter lenyúlt, és egy ujjal céltalanul kopogtatta a billentyűzetet. Nem nagy ügy, csak éppen bosszantó. Nem teheti fel egyenesen a kérdést Alice-nek, hogy melyik interjú pontos. Megígérte, hogy elkészíti a weboldalt anélkül, hogy őt zaklatná, és többre becsüli a tulajdon életét, semhogy megkockáztatná: Alice mellébeszélt. Pillantása megint a képernyőre tévedt. Ízlelgette a mondatokat. Eszembe sem jutott elbeszélést írni, főleg nem bűnügyi történetet, csak a háború után…

Micsoda kincs volt az a könyv! Mindenhová magammal vittem, és kialakult a jegyzetfüzetekhez fűződő szenvedélyem, amit azóta sem tudtam levetni… Az első teljes bűnügyi regényt a tizenötödik születésnapomra kapott jegyzetfüzetbe írtam. Léptek hallatszottak kintről, és Peter az órára pillantott. Nyílt az ajtó, és meghallotta Alice hangját az előszobából. – Peter? – A könyvtárban! – szólt ki, és lezárta a gépet, hogy egyetlen elektronikus pötty világított csak. – Épp most végeztem. Egy csésze teát, mielőtt indulnék? – Igen, legyen szíves. – Alice jelent meg az ajtóban. – Szeretnék néhány dolgot megbeszélni magával. – Fáradtnak látszott, törékenyebbnek, mint amilyennek Peter általában látta. Mintha a nap melegét viselné a ruhája ráncaiban, a bőrében, a modorában. – Jött valami? – kérdezte, és leült, hogy levegye a cipőjét. – Jane telefonált az új regénnyel kapcsolatban, Cynthia a reklámról szeretne beszélni, és egy telefon Deborah-tól. – Deborah-tól? – kapta fel a fejét Alice. – Alig fél órája. – De hiszen most találkoztunk. Nincs valami baja? Hagyott üzenetet? – Igen. – Peter félretolta az interjúdokumentumokat, hogy megkeresse a feljegyzését. – Itt lesz valahol. Leírtam, hogy el ne felejtsem. – Megtalálta a papírt, és összevonta a szemöldökét a tulajdon firkái láttán. Deborah mindig igen formálisan beszélt telefonon, de aznap különlegesen körültekintő volt, ragaszkodott hozzá, hogy az üzenetét szó szerint adják át Alice-nek, mert fontos. – Azt mondta, mondjam meg, hogy mégis emlékszik az illetőre, és hogy a neve Benjamin Munro.

14

CORNWALL, 1933. JÚNIUS 23. Utolsó loeannethi reggelén Theo Edevane a madarakkal ébredt. Csak tizenegy hónapos volt, kicsi még ahhoz, hogy fogalma legyen az időről, hát még hogy megmondja, hány óra, de ha volna fogalma róla, tudná, hogy a gyerekszoba nagy óráján a mutató éppen hat percet mutat öt óra után. Theo csak azt tudja, hogy tetszik neki, ahogy a reggeli fény elkapja és felragyogtatja a mutatók ezüst nyílhegyét. Szájába dugott hüvelykujjával, hóna alatt a meleg plüsskutyával elégedetten fordul az oldalára, és odanéz a félhomályban, ahol a dadusa alszik a benyílóban, a pamlagon. A szemüvege nincs az orrán, és mert nincs a két fémkar, ami összetartsa, dadus arcának redői, ráncai és lágy arcbőrtasakja a párnára omlottak. Vajon hol lehet a másik dadus, Rose, tűnődik Theo. Hiányzik neki (bár már halványul az emlékezetében, hogy valójában mi is hiányzik). Ez a dadus öregebb és merevebb, a szaga csiklandozza Theo orrát. Nedves zsebkendőt tart a köpenye ujjába dugva, és egy üveg ricinusolajat az ablakdeszkán. – Olyan szó nincs, hogy lehetetlen – szokta mondogatni, meg azt, hogy „az öndicséret rossz ajánlólevél”, és beleülteti őt a nagy fekete gyerekkocsiba, és fel-alá tologatja a döcögős kerti úton. Theo nem szívesen ül a babakocsiban, hiszen már tud járni; megpróbálta ezt közölni a dadussal, de még nincs sok szava, és Bruen dadus csak ennyit mond: – Csend legyen, Theodore úrfi. Nem hívtuk Locsi-Fecsi nénét. Theo hallgatja a madarakat kintről, figyeli, ahogy a hajnal végigkúszik a mennyezeten, amikor nyílik a gyerekszoba ajtaja, mire ő a hasára fordul, és kíváncsian kukucskál a kiságy rácsai közül. És az ajtó meg a kilincs között visszakukucskál a nővére, az, akinek hosszú, barna copfja van, és csupa szeplő az arca, és Theo érzi, hogy majd szétveti az izgalom meg a szeretet. Talpra

vergődik, széles mosollyal csapkodja a kiságy peremét, hogy csak úgy zengnek a szélén a rézgombok. Theónak három nővére van, mindegyiket szereti, de ez a kedvence. A többi mosolyog rá és gügyög, és azt mondogatja, hogy ő milyen aranyos kisbaba, de nem lehet rájuk ugyanígy számítani. Ha nagyon izgatott lesz, Deborah leteszi, és a hajához meg a ruhájához kap, Alice pedig egyik pillanatban nevet, és nagyszerűen játszik kukucskálóst, aztán egyszer csak olyan fura tekintet költözik a szemébe, mintha őt már nem is látná, egyetlen szó magyarázat nélkül talpra ugrik, és eltűnik ott messze, ahol a felnőttek laknak, és csak a jegyzetfüzetét böködi egy tollal. De ez a nővére, Clemmie, sose fárad bele, hogy csiklandozza, és mókás arcokat vágjon, és nagy, nedves puszikat nyomjon a hasára. El is viszi néha, vékony, meleg karját erősen az ő dereka köré kulcsolja, és amikor végül leteszi, nem akadályozza, mint a többiek, amikor éppen talált valami érdekes felfedeznivalót. Sose mond olyat, hogy maszatos és veszedelmes, és nem szabad, és amikor reggel érte jön, úgy, mint ma, mindig átviszi a konyhán, ahol friss meleg kenyércipók hűlnek a rácson, és sok üveg finom eperlekvár van a kamrában. Theo várakozóan felkapja Kutyust, magasba emeli a karját, és ide-oda tekeredik, mintha szabadulhatna a bölcsőből, ha nagyon igyekezne. Hadonászik, ujjait szélesre tárja örömében, és a nővére úgy mosolyog, hogy szinte világít a szeme, és a szeplői táncot járnak, és pontosan, ahogy Theo tudta, benyúl a kiságyba, és kiemeli a kisöccsét. Ahogy az ajtó felé igyekszik vele, és Bruen dadus horkant egyet a párnáján, Theo teste valósággal csillog vidámságában. – Gyere, Öcsibaba – mondja a nővére, és puszit nyom Theo feje búbjára –, menjünk, nézzük meg a repülőket. Lefelé indulnak a lépcsőn, és Theo ragyogó mosolyt vet a vörös futószőnyegre, és meleg vajas és dzsemes kenyérre gondol, és a kacsákra a pataknál, és hogy milyen kincseket talál majd a

sárban, és hogy a nővére kiterjeszti a két karját, mintha repülnének, és amikor átmennek a hallon, Theo, szájában a meleg, nedves hüvelykujjával, gurgulázva kacag a puszta örömtől, hogy boldog és szeretik, itt és most.

Eleanor hallotta a visongást a lépcsőről, de alvó agya csak további tápláléknak vette, pikáns álommá formálta, amelyben ő volt a porondmester egy nagy, zűrzavaros cirkuszban. A tigriseket nem lehetett idomítani, az artisták lába megcsúszott a trapézon, a majmot sehol sem találták. Amikor végre hálószobájának valóságára ébredt, már csak távoli emlék volt a zaj, elveszett a sötét, mély üregben a többi éjszakai hulladékkal, ami lemaradt az ébredéshez vezető úton. Világosság, szilárdság, végre valahára reggel. Sokhavi tervezés után elérkezett Szent Iván napja, de Eleanor nem ugrott ki fürgén az ágyból. Végtelen volt az éjszaka, szinte vizes szivacsnak érezte a fejét. Éjjel felébredt, órákig kerülte az álom, tele volt a feje, a szoba pedig forró. Ahány bárányt számolt, mindegyik egy újabb teendő volt a mai napon elvégzendő dolgok listáján, és csak hajnalban sikerült visszasüllyednie a zűrzavaros álomba. Megdörzsölte a szemét, nyújtózkodott, majd felvette édesapja régi óráját az éjjeliszekrényről, rásandított hűséges, kerek számlapjára. Még hét óra sincs, és máris utálatos a hőség. Eleanor visszahanyatlott a párnákra. Bármilyen más nap volna, belebújna a fürdődresszébe, és lemenne a patakhoz, hogy megmártózzon reggeli előtt, mielőtt felébrednének a többiek, és ő megint csak Anya volna. Mindig szeretett úszni, szerette a selymes víz érintését a bőrén, a tiszta fényt a fodrozódó felszínen, a mélyülő hangot, amikor a füle a felszín alá került. Gyermekkorában volt egy kedvenc helye, különlegesen mély, lent a csónakház mellett, ahol vad verbéna nőtt a meredek part mentén, és rothadástól édes volt a levegő. A víz csodálatosan

hideg volt itt, ahogy lemerült a felszín alá, lejjebb, egyre lejjebb kanyarodva, míg meg nem rekedt a csúszós nád között. Sokkal hosszabbak voltak akkor a napok. Eleanor kinyúlt, karja végigsimította mellette a lepedőt. Anthony nincs ott. Bizonyára korán kelt, és odafent lehet, kerülve a kavarodást, amit – tapasztalatból tudta – magával hoz majd a nap. Nemrégiben Eleanor még aggódott volna, ha felfedezi, hogy Anthony már felkelt, addig gyötörte volna magát, míg rá nem talál, egymagában – de ma már nem. Elrendezte a dolgokat, és ez a bizonyos félelem már elnyugodhatott. Fűnyíró indult el odakint, és Eleanor kifújta az öntudatlanul visszafojtott lélegzetet. A fűnyíró azt jelenti, hogy szép az idő, hála istennek – legalább emiatt nem kell aggódnia. Katasztrófa lenne, ha esne az eső. Éjszaka mennydörgött, először az ébresztette fel, az ablakhoz rohant, félrehúzta a függönyt, és már előre rettegett a mindjárt megpillantott vizes világtól. De távol volt a vihar, a villám nyílegyenes, nem az a karmos fajta, mint felhőszakadáskor, a kert száraz volt a holdfényben, és kísérteties a csend. Eleanor megkönnyebbülten állt egy darabig az elsötétített szobában, nézte a tavon a halvány hullámzást, az ónszínű égen átvonuló ezüst szélű felhőket, azt a sajátos érzést dédelgetve, hogy ő az egyetlen, aki ébren van a földön. Ismerős volt az érzés, azokra az éjszakákra emlékeztette, amikor még kisbabák voltak a gyerekei, és anyjának heves rosszallása ellenére maga táplálta őket, összegömbölyödve a gyerekszoba ablaka mellett álló karosszékben. Elégedett kis vinnyogások, apró, bársonyos kis kezek duzzadt mellének holdján, szorgos állkapcsokat rejtő puha, gömbölyű orcák. És a kinti világ irdatlan nyugodt némasága. Eleanort kisbaba korában ugyanebben a szobában táplálták, bár nagyon is különböző körülmények között. Anyja nem volt híve a csecsemő „vámpír” hajlamainak, és utasította Bruen dadust – aki akkor még fiatalabb volt, de ugyanolyan ősi szokások rabja hogy készítsen sterilizált tehéntejet „a kis

idegennek” a Harrodstól különlegesen rendelt gumiszopókás cuclisüvegekben. Eleanort azóta is elfogja a hányinger és az elszigeteltség érzése, ha gumiszagot érez. Bruen dadus természetesen teljes szívvel helyeselte a szokást, és a palackokat a rideg számlapú gyerekszobai óra diktálta időközökben katonás pontossággal állították elő, tekintet nélkül Eleanor kicsi gyomrának korgására. Nagyon is helyes, értett egyet a két asszony, hogy a gyermek kezdje meg neveltetését „rend és pontosság” terén. Hogyan lehetne belőle másképp megfelelő alárendelt, s fogadná örömmel helyét a család rakásának legalján? Azok voltak a sivár tejbedara-napok, mielőtt megérkezett Eleanor édesapja és kimentette őt a viktoriánus gyermekkorból. Beavatkozott, amikor a beszélgetés nevelőnő felfogadására fordult, kijelentette, hogy erre semmi szükség, a leányát maga fogja oktatni. Egyike volt a legokosabb embereknek, akikkel Eleanor valaha találkozott – nem részesült szabályos oktatásban, mint Anthony vagy Mr. Llewellyn, de nagyúri tudós volt, mindenre emlékezett, amit valaha olvasott vagy hallott, szüntelenül gondolkodott, összeillesztette a tudomány darabkáit, és még többet igényelt. Eleanor feltámaszkodott a párnákon, csuklójára szíjazta szeretett óráját, és emlékezetében feltűnt, amikor apja ölében ült a kandalló előtt a könyvtárban, ő pedig a Beowulf William Morris és A. J. Wyatt-féle fordításából olvasott fel. Kicsi volt még, hogy pontosan értse az óangol szavak jelentését, és el is álmosodott. Fejét apja mellén nyugtatta, és belülről hallotta hangjának meleg, visszhangos mormogását, ami egyszeriben mindenhol ott volt. Az apja órájának üvegén tükröződő narancsszín lángok rebbenése lenyűgözte, és a tárgy abban a pillanatban az őt körülölelő tökéletes biztonság és elégedettség jelképe lett. Ott, édesapjával, a vihar közepén, a forgó világmindenség kerengő középpontjában. Vajon apák és leányaik között mindig ilyen erős a kötelék? Anthony mindenképpen hős volt a lányai szemében. Mindazóta,

hogy hazatért a háborúból. Eleinte félősek voltak, két kicsi arc kandikált kíváncsian a dolgozószoba ajtaja mögül, tágra nyílt szemmel, suttogva, de hamarosan mindegyiküket elérte a varázslat. Nem csoda. Édesapjuk velük táborozott a mezőn, megtanította őket, hogyan szőjenek fűszálakból csónakot, türelmesen hallgatta édesbús kis meséiket. Házuk egyik vendége egyszer Eleanorhoz fordult, kint a gyepen, hideg puncs fölött, míg Anthony bakugrást játszott Deborah-val és Alice-szel, és egyszeriben lóvá vált, amikor a pici, totyogós Clementine került sorra. Körbenyargalt vele a kertben, és mindhárom lány fulladozott a kacagástól, a vendég pedig azt kérdezte Eleanortól, részvétbe bújtatva kajánságát, vajon nem bosszantja-e, hogy nyilvánvalóan férje a kedvenc. Eleanor pedig azt felelte, hogy természetesen nem. És ez majdnem igaz is volt. A háború alatti távollét öt hosszú évén át felnőni és új kötelezettségeket vállalni, majd visszakapni őt oda, ahová tartozik, és látni a színtiszta szeretetet és csodálatot az arcán, ahogy nézi közös gyermekeiket, valóságos gyógyszer volt. Mintha saját külön időgépe lenne, és visszautazhatna az ártatlanság korába. Eleanor felvette az ágya mellett tartott fényképet: ők ketten a konyhakertben 1913-ban, Anthony az akkor vadonatúj szalmakalapban. Egyenesen a fényképész szemébe néz, a mosolya kissé ferde, mintha épp valami tréfa hagyta volna el az ajkát, ő pedig odaadóan néz fel rá, a haját sállal kötötte le, és mindkettejük kezében ásó. Aznap ásták ki az ágyást az epernek, nem valami ügyesen. A fényképezőgép mögött Howard Mann állt. Egyik nap befutott a Silver Ghosttal, aggodalmasan, „hátha ti ketten kiestetek a világból” és végül egész héten ott maradt. Nevettek, csipkelődtek, hevesen vitatkoztak politikáról, emberekről, versekről, szakasztott mint a cambridge-i években, és amikor Howard kelletlenül visszatért Londonba, megígérve, hogy hamarosan megint eljön, a csomagtartó tele volt első aratásuk maradványaival. Most, a fénykép láttán, és emlékezve,

milyenek is voltak akkor ők ketten, Eleanor keservesen érezte az idő múlását. Mintha megalázták volna azok a boldog fiatalok. Oly magabiztosak, oly teljesek, oly érintetlenek az élettől… Csettintett, dühösen saját magára. Nem aludt eleget, azért ez a nosztalgia, nyomasztja az elmúlt néhány zűrzavaros hónap, meg az előtte álló nap. Óvatosan visszatette a képet az éjjeliszekrényre. A nap már erősebben tűzött, tűszúrások vakító konstellációja jelent meg a brokátfüggönyön. Eleanor tudta, hogy ideje felkelni, egyik énje mégis ellenállt, abba az észszerűtlen gondolatba kapaszkodva, hogy ha ágyban marad, talán el sem kezdődik a visszaszámlálás. Hogy nem önti el a hullám. De az áradatot nem lehet visszatartani. Édesapjának hangja. Kettesben nézik a tengert, a hegyfok alján, ahogy a hullámok megtörnek a szírt lábánál, majd meghunyászkodva visszahúzódnak újra. Elkerülhetetlen; ahogy a nappal követi az éjszakát. Azon a reggelen mondta el Eleanornak, hogy beteg, és megígértette vele, ha ő elmegy is, Eleanor sosem felejti el, kicsoda ő, és mindig jó és bátor és igaz marad. A régi-régi szeretett sor az Eleanor varázsajtajából. Eleanor elfojtotta az emléket, és összeszedte a gondolatait. Az első vendégek este nyolckor érkeznek, fél nyolcra tehát készen kell lennie, tetőtől talpig, lehetőleg már egy jó erős itallal megacélozva. De jaj, mennyi még a tennivaló! A lányokat is csatasorba kell állítania. Alice kapja az egyszerű (némelyek szerint kellemes, bár Alice szemében nyilván kevésbé vonzó) feladatot, hogy tegyen virágot valamennyi vendégszoba vázáiba. Deborah pompásan működne, de mostanában rémes a hangulata, panaszos, konok, abban a gyermeteg és naiv hitben, hogy mindent jobban csinál, mint a szülei, és Eleanor nincs vitatkozó hangulatban. Ami Clemmie-t illeti, szegény gyermek, elegendő, hogy ne legyen láb alatt. Szegény Clemmie, máris a legfurcsább Eleanor gyermekei közül, és most éppen a félszeg csikófázisban van, csupa fog, csupa láb, és nem hajlandó maga mögött hagyni a gyermekkort.

Felpattant az ajtó – Daisy emelte büszkén magasba az ezüst reggelitálcát. – Jó reggelt, asszonyom – szólt csikorgó vidámsággal. – Végre itt a nagy nap! Letette a tálcát, és egyfolytában fecsegett a vacsoráról, a vendégekről, meg arról, hogyan állnak a dolgok a konyhában. – A szakácsné az imént éppen az asztal körül kergette Hettiet, egyik kezében egy gyöngytyúkkal, a másikban sodrófával! – Majd félrehúzta a függönyt, beengedve a fényt, a teljes fényt – beáradt az üvegen, és elsöpörte az éjszaka lappangó nyomait. És míg Daisy kéretlenül belefogott a kertben folyó előkészületek felsorolásába, Eleanor kitöltötte a teát a kis ezüstkannából, és azon töprengett, hogyan sikerül megoldania mindent, amit megkíván a nap.

A hálószoba függönyét félrerántották, és onnan, ahol ült, a kerti székről Constance látta azt a taknyos cselédlányt, Daisyt, ahogy a szárnyait lebegtetve kukorékol, károg az üvegnél, és Eleanort kétségtelenül fülhasogató kétségbeesésbe hajszolja. De meg is érdemli. Még hogy ilyen sokáig aludni, amikor egy estély háziasszonya lesz! No, de Eleanor mindig is makrancos gyermek volt. Constance már egy órája elfogyasztotta a reggelijét. Mindig hajnalhasadáskor ébredt – egy élet szokása. Constance sem volt bűntelen – mi több, női kötelességnek tartotta, hogy mindig is érdekes legyen –, de a pontosság erényét gyermekkorában belenevelték, hiszen enélkül az ember feldúlná mások életét. És az efféle otrombaság tűrhetetlen. A kert máris maga volt a nyüzsgő hangyaboly. Constance-nél ott volt a levelezőkészlete és a megírandó levelek listája, de szinte lehetetlen volt nem engedni az elterelő mozzanatoknak. Néhány tagbaszakadt férfi bonyolult tűzijáték-kilövőket emelt az ovális gyepen, teherautók érkeztek a konyhának szánt

szállítmányokkal. A közelben két lompos helybeli kamasz, díszes koszorúkkal, buzgón taposta a virágágyakat, miközben azt nézték, hol állíthatnák fel a létrájukat. Egyikük, egy májbeteg képű fickó, állán friss pattanásokkal, érkezéskor elkövette a hibát, hogy Constance-t szólította meg, mert „a főnököt keresi”, de Constance röviden szabadult tőle, mert rámeredt, és az időjárásról motyogott valamit. A szenilitás hasznos jelmez. Igaz, hogy manapság el-elszállnak a gondolatai, de nem annyira, mint ahogy elhitette mindnyájukkal. Kellő ösztönzéssel még most is óriási teljesítményekre késztethette az agyát. Igen, jónak ígérkezik a nap. Constance soha be nem ismerte volna, legkevésbé Eleanornak, de élvezte a Szent Iván-éjt. Edevane-ék ritkán fogadtak látogatókat, de a Szent Iván-éj hagyományát még Eleanor sem hagyhatta el, hála legyen érte Istennek. Constance esztendejének a loeannethi ünnepség volt a fénypontja, az egyetlen, ami kárpótolta a tényért, hogy ezen az isten háta mögötti helyen kell élnie, ahol a tenger szaga, a szörnyű robajló zaj, amikor bizonyos irányból fúj a szél, elegendő, hogy megdermedjen benne a vér. Constance megvetette ezt a zajt. Arra a sok évvel azelőtti szörnyű éjszakára emlékeztette; azt hitte, megszabadul tőle, amikor több mint húsz éve otthagyták a házat, de hát az élettől kitelik effajta kegyetlenség. No mindegy. Az estély előkészületeinek célja és izgalma boldogabb időkre emlékeztette – a várakozásra fiatal korában, amikor felöltötte selyemruháját, ékszereit, bespriccelte magát kölnivízzel, és feltűzte a haját; az érkezés pillanatára, a nagyszabású belépésre, ahogy átnézett a tömeg feje fölött és elkapta egy hódításra méltó személy pillantását; majd később a vadászat izgalma, a fényes táncparkett melege, a néma suhanás sötét folyosókon, hogy elérje a prédát… Néha, mostanában, annyira élénk a múlt, annyira valóságos, hogy szinte megint annak a fiatal nőnek érzi magát. Utasításokat ad a személyzetnek, mintha még mindig ő volna a ház úrnője, parancsoló modorban vonul végig a folyosókon.

Mozgás törte meg az álmodozást, és Constance érezte, hogy lehervad a mosolya. Nyílt az elülső ajtó, és most Daffiyd Llewellyn bukkant fel, megbotlott a küszöbön, ahogy megigazította a kalapját, és festőállványát a derekára emelte. Constance mozdulatlanul ült, elrejtve az árnyékban. A legkevésbé sem kívánt beszélgetésbe elegyedni. Llewellyn lassabban mozgott, mint máskor, szinte mintha rosszul érezné magát. Constance a múltkor egy délután is észrevette, amikor valamennyien kint voltak a pázsiton, és Eleanor bejelentette a díjat, amelyet Llewellyn hamarosan elnyer. Nyilván gyomorégés – nem mintha őt érdekelné vagy nyugtalanítaná, nem állhatja azt az ostoba, gyenge embert. Ahogy a ház és a kert körül lappangott, amikor ő volt itt az úrnő, a férfi, azzal a különc öltözködésével és szomorú szemével, a nevetséges tündérmeséivel – ahányszor csak odanézett, mindig őt pillantotta meg. No és az az összeomlás! Constance megvetően szippantott. Nincs abban az emberben se büszkeség, se szégyen. Mitől érezte magát annyira csüggedtnek? Holott neki magának lett volna oka elkeseredésre! Az az ember elvette tőle a gyermekét, hetet-havat összehordott varázslatos országokról és megváltásról, aztán visszaélt az ő vendégszeretetével. Megparancsolta Henrinek, hogy küldje el, de Henri, bármennyire hajlékony és jámbor volt minden egyéb vonatkozásban, ezt megtagadta. És most Eleanoron a sor, hogy eltűrje, hogy kényeztesse ezt az embert. Lány korában imádta, az is őt, és még most is különös barátságban osztoznak. Alig néhány hete látta őket bizalmas kettesben, a kerti padon ültek, a rózsák mellett. Eleanor mesélt valamit, az arcán aggodalom, az az ember meg bólogatott, aztán az ujja hegyével megérintette Eleanor arcát, és Constance rájött, hogy Eleanor sír. Akkor már tudta, hogy miről beszélgethetnek. Meleg szellő rebbent, konfetti módra hullottak a virágszirmok. Sok mindent látott ezekben a napokban Constance. Szívesen megőrizte volna ifjúságát, szépségét, de hiába berzenkedik az

ember az elkerülhetetlen ellen, és kiderül, hogy az öregedésnek is megvan a haszna. Amikor már nem csavarhatott el fejeket, elsajátította azt a képességet, hogy némán, mozdulatlanul üljön, halkan lélegezzen, hogy észre se vegyék. És így aztán látott dolgokat. Látta, ahogy Deborah eljegyzése elkeserítette az édesanyját; ahogy Alice titokban találkozgat azzal a fekete hajú, cigányszemű kertésszel; látta az ügyet Anthony meg a csinos fiatal dadus között. Kár, hogy Eleanor nem annyira jó megfigyelő, mint Constance. Hamarabb rájöhetett volna a dolgokra. Vajon mikor esik le neki a tantusz, tűnődött Constance. Persze elmondhatta volna a lányának, amit látott, de az emberek hajlamosak lelőni a hírvivőt, és Eleanor nyilván végül maga is rájött, mert a fiatal dadus eltűnt. Egyik napról a másikra bocsátották el, minden cécó nélkül. Nem kár érte. A rejtett mosolyok, az elkapott beszélgetések, amikor azt hitték, nem látja őket senki. Constance azonban látta. Még azt is észrevette, amikor a fiatal nő egyik délután ajándékot adott át, egy könyvet. Constance szeme már nem volt a régi, a címet nem tudta elolvasni, akkor nem, de később nem átallt beosonni Anthony dolgozószobájába, és ott meglátta, a lepkék meg a nagyítók között, ugyanazt a zöld borítót. Verseskötet, John Keats versei. Nem a hűtlenséget kifogásolta – Constance nem látta okát, férfiak-nők miért ne élvezhetnék az életet, ha módjuk van rá –, de a legfőbb a diszkréció. A maguk fajtájához úgy illik, hogy helyesen válasszanak, tehát a hír ne szivárogjon ki köreikből, mert még pletykává dagad a dolog. És ez a lényeg. Az alkalmazott határozottan nem tagja a körnek, és ilyen kötelezettséget magunkra venni nemcsak ostobaság, de kegyetlenség is. A cselédeknek még a fejükbe száll az ilyesmi, és nem származhat belőle semmi jó. A kényelem hajlamos kihágásba torkolni, és Rose Waters dadus túlságosan elkényelmesedett, kivált a kis Theo nevelésében. Nem tartotta meg az elvárható hivatalos

távolságot, csókolgatta a gyermeket, a fülébe duruzsolt, magához ölelve hurcolta a kertben, sohasem ültette be a babakocsiba, ahogyan illett volna. Ezt a nyálas bánásmódot az ember eltűrte volna egy odaadó családtagtól, de nem a fizetett személyzettől. És a szabadosságnak ezzel még nem volt vége. Rose Waters többször is átlépte a határt, és ez nemrégiben abban az őrült pillanatban tetőzött, amikor szemére merte vetni Constancenek, hogy bemerészkedik a gyermekszobába „pihenőidőben”. Az ég szerelmére, hát Constance a gyermek nagyanyja, és csak ülni akart a kiságy mellett, és figyelni a kis legényt, ahogy izmos melle emelkedik-süllyed egészségesen, mint a makk! Hála istennek, Bruen dadus visszatért. Constance már a puszta gondolattól is felvidult. Jó mostanában látni az ő régi csatlósát, aki visszatért a nyájba, és a gondjaira bízták Theót. Constance különleges érdeklődéssel viseltetett kis fiúunokája iránt, és szerinte már rég időszerű lett volna a helyes színvonal visszaállítása. Meg is jegyezte magában, hogy később beszél majd Bruen dadussal. Alig fél órája látott valami merőben elfogadhatatlant. Clementine bukkant fel a ház mellett, az a szerencsétlen szeplős gyermek, a lófogaival, és a hátán lovagoltatta a kisbabát! Constance érezte, hogy felgerjed benne a düh. Felkiáltott, tiltakozni akart, de az a lány észre se vette. Constance most visszapillantott a kertre, ahol legutóbb látta a lányt, amint eltűnik a tó körül. Mögötte kattogott a gyepen a fűnyíró. Constance felkapta az írómappáját, és legyezőnek használta. A gépies zajok mindig csak fokozták a hőséget, márpedig ma szörnyű lesz a hőség. Különös dolgokat művelnek az emberek a kánikulában, váratlan dolgokat. Olyasmit is hallani, hogy egyesek kissé megbolondulnak az őrjítő melegben. Constance sohasem kedvelte Shakespeare-t – többnyire szörnyen unalmas –, de egyetlen dologban igaza van: Szent Iván-éj különös, megjósolhatatlan idő, amikor bármi megtörténhet.

Clementine-nak és a kisbabának semmi jele. Theo kacagása még a fülében csengett, és Constance érezte, hogy ellágyul a szíve. Igazán bájos gyermek, aranyos természet, a gödröcskékbe forduló mosolygás, azok a dundi, tömör lábak. Néha eltűnődött, milyen lett volna a másik kisfiú, az első, ha megadatik neki a lehetőség. Délután majd Theo mellett ül, határozta el Constance, és nézi, ahogy alszik. Mostanában ez az egyik legkedvesebb elfoglaltsága, és mivel Rose Waters távozott, Eleanornak ezer a dolga, Bruen dadus pedig tudja, hol a helye, ezúttal nem akadályozhatja meg senki.

Clemmie a patak menti letaposott füves ösvényen indult el. Más, gyorsabb út is akadt volna, de Theo szeret a sekély vízben pancsolni a kereszteződésnél, és Clemmie örült, ha boldoggá teheti. Különben is, Szent Iván-éj tiszteletére felbolydul az egész ház. Mennél tovább maradnak el, és mennél távolabb, annál jobb. És az is eszébe jutott – tárgyilagosan, és nem önsajnálattal –, hogy észre sem veszi senki a hiányukat. – Még jó, hogy itt vagyunk egymásnak, kis Bu-bu-bu – mondta Clemmie. – Göö! – hangzott Theo gurgulázott válasza. Clemmie-t hirtelen érzelemhullám öntötte el, felerészben aggodalom, felerészben szeretet, és szorosabban markolta Theo dundi, párnás lábszárát. Most már Theo a kisbaba a családban, nem ő, de Clemmie el sem tudta volna képzelni nélküle a világot. Mögöttük volt az emelkedő nap, és hosszú, kusza árnyékuk előttük nyújtózott, Clemmie megnyúlt teste, középen a kiálló kis lábakkal. Theo feje Clemmie válla fölött kukucskált, kapaszkodott, és néha izgatott kis öklét nyújtva, dundi ujjával mutogatott valamire, amit megpillantott útközben. Némi gyakorlatot igényelt, de most már megtanulta, hogy erősen kapaszkodjon Clemmie nyakába. Clemmie most már éppenséggel

ki is terjeszthette a karját, ha kedve volt hozzá, rebegtette errearra, bonyolult légi művelet módjára. A sziklás átkelőhöz érve megállt, ledobta a magával hozott piknikzacskót (benne a konyháról csent ünnepi süteményekkel), és hagyta, hogy Theo lecsússzon a lába szárán a part menti lekaszált fűhalomra. A kicsi boldog kacagással ért földet, és talpra vergődött. – Ví! – jelentette ki fontoskodva, és a patakra mutatott. — Ví! Míg Theo a lóherén át az iszapos partra totyogott, majd letottyant a nád között, Clemmie a tökéletes kacsázókövet kereste. Kicsi legyen, lapos és sima, ráadásul az se mindegy, hogyan helyezkedik el az ujjai hegye között. Felvett egy követ, méricskélte a súlyát, a széle simaságát, de nem találta megfelelőnek, és el is dobta. Egyszer, kétszer, háromszor ismétlődött ez a folyamat, mire talált egyet – ha nem volt is tökéletes, de úgy nézte, talán beválhat. Zsebre tette, és kereste a következőt. Alice a legügyesebb ebben a műveletben. Ő az, aki mindig minden játékban győz, mert figyel a részletekre, és konok természete nem hajlandó feladni. Órákat töltöttek idelent, köveket válogattak, aztán elhajították a megfelelőnek ítélt darabokat. Bukfenceztek, hintáztak a csónakok hosszú, ruganyos kötelén, és bonyolult búvóhelyeket építettek a rekettyésben. Verekedtek, csiklandozták egymást, kacagtak, matricát ragasztottak egymás térdére, aztán fáradtan, izzadtan elaludtak az orgonabokrok tövében, ahogy a délutáni nap fakóra égette a kert színeit. De Alice megváltozott ezen a nyáron, és Clemmie magára maradt. Felkapott egy világos követ – muris szeplők voltak rajta –, és nedves hüvelykujjával tisztára dörzsölte. Azóta történt ez, amióta lejöttek Londonból. Mindannyian hozzászoktak, hogy Alice elbújik a jegyzetfüzeteiben, történeteinek kitalált világában, de ez most más. Minduntalan változik a hangulata, a legvidámabb kacagást néha komor kiábrándultság követi.

Gyenge kifogásokkal él, miért szeret egyedül lenni a hálószobájában – Le kell feküdnöm… Éppen írok valamit… Megfájdult a fejem… –, aztán úgy eloson, hogy amikor Clemmie meg akarja keresni, egyszerűen nincs sehol. Clemmie hátranézett oda, ahol Theo egy bottal ásott a sárban a patak mellett. Boldogan kukorékolt, amikor egy tücsök szökkent egyik nádszálról a másikra, és Clemmie szomorkásan elmosolyodott. Theo remek kis legény, de neki hiányzik Alice, mindent megtenne, hogy visszakapja, és minden olyan legyen, mint azelőtt. Mind a két nővére hiányzik neki. Ketten továbbmentek nélküle, felnőtt lett belőlük, és még csak hátra se néztek. Alice azzal a méla arckifejezéssel, Deborah meg eljegyezte magát. Clemmie ezt árulásnak érezte. Ő sohasem lesz olyan, mint a nővérei, sohasem fog felnőni. A felnőttek kiszámíthatatlanok. Clementine belefáradt a szüntelen, unalmas utasításaikba („most ne”, „ne kapkodj” „hagyd abba”), az unalmas társalgásukba, a rejtélyes fejfájásaikba, a kifogásaikba, hogy miért húzzák ki magukat mindenféle tevékenységből, ami mulatságot jelenthetne; méltatlannak tartotta a végtelen sok apró árulást, a célzások és árnyalatok birodalmát, amelyben mozogtak; hogy egyfélét mondanak, de mást értenek rajta. Clemmie inkább fehér-fekete világban élt. Egy pilóta számára csak két választás van: igen vagy nem, fel vagy le, helyes vagy helytelen. – Nem! – suttogta haragosan, mintegy szemrehányást tett önmagának. A hangulata máris árnyékba borítja a napfényes reggelt, és most épp az tér vissza az agyába, amire megpróbált nem gondolni. Az a dolog, amit látott. Meztelen, egymásba fonódott, mozgó testek… Nem. Clemmie erősen lehunyta a szemét, és elkergette a képet. Persze tudja, miért térnek vissza a szörnyű képek. Éppen ilyen nap volt, amikor látta őket. Lent volt a bázison, nézte a gépeket, és hazafelé tartott.

Clemmie a csupasz lábával döfködte a földet. Ha korábban ment volna haza, ha semmi nem akadályozza meg, hogy átvágjon az erdőn, aztán el a csónakház előtt. Az a rémes látvány, a félelem, a zavar, ahogy megpróbálta kiókumlálni, mit is művelhetnek… – Szegénykém – mondta Deborah, amikor Clemmie bizalmasan beszámolt a szörnyű jelenetről, mert már nem tudta magában tartani. – Szörnyű megrázkódtatás lehetett. – Megfogta Clemmie kezét, és azt mondta, ne töprengjen rajta többet. Nagyon jól tette, hogy elmondta, de most már vesse ki az agyából. – Majd én gondoskodom a dologról, ígérem. – Ez egy kicsit úgy hangzott, gondolta Clemmie, mintha azt ígérné, hogy összerak egy törött tojáshéjat, de Deborah mosollyal ütötte el a kételyeit, és az arca oly fenségesen szép volt, a hangja annyira szilárd, hogy Clemmie gondjai abban a pillanatban elillantak. – Én magam beszélek vele – ígérte Deborah. – Majd meglátod… minden rendben lesz. Clemmie megzörgette a zsebében a köveket, és szórakozottan rágcsálta a körmét. Még most is azon töprengett, vajon nem kellett volna Anyához mennie, vagy elmondani Apának, amit látott. Ám amikor megkérdezte Deborah-t, a nővére azt mondta, ne tegye. Clemmie felejtse el az egészet, és nem szabad senkinek se szólnia, egy léleknek se. – Csak haragudnának miatta, Clem, és ezt igazán nem akarhatjuk, ugye? Megfogott egy ovális, rózsaszínes követ, beállította hüvelykés mutatóujja közé. Amikor látta őket, azt fontolgatta, menjen-e egyenesen Alice-hez, és ha szorosabb a kapcsolatuk, talán meg is tette volna, de a dolgok jelenlegi állása szerint, az a hirtelen kettejük közé emelkedett új távolság… Nem, ő helyesen cselekedett. Deborah az, aki tudja, mit kell tenni bármilyen helyzetben. Majd ő megoldja a dolgot. – Mi-mi?

Theo ünnepélyes pillantást vetett rá, kisbabaképe elkomolyodott, és Clemmie rájött, hogy összeráncolta a homlokát. Gyorsan összehozott egy mosolyt, majd egy másodpercnyi fontolgatás után Theo arca visszatükrözte a vidám arckifejezést, kis pofija felvidult, az egyensúly helyreállt. Clemmie-t elöntötte a mélabú, az öröm és a félelem együttes hulláma. Mennyire bízik benne a kistestvére! Milyen hit él benne, hogy elég egy kis mosoly, és máris megváltozik a hangulata! Clemmie megint komoly arcot vágott, és Theo szeméből eltűnt a mosoly. Tökéletes a hatalma az öccse fölött, és Clemmie-nek, aki oly sok minden másban annyira erőtlen volt, fejébe szállt a felismerés. Érezte, mennyire sebezhető a kisöccse. Milyen könnyen visszaélhetne valami rossz ember ezzel a bizalommal! Clemmie figyelmét ekkor elvonta a fűnyíró zaja. Vagyis inkább a zaj megszűnése. Annyira része volt a nyári reggeleknek a fűnyíró morgása, hogy észre sem vette, míg abba nem maradt, és más hangok – a patak, a korai madarak, kisöccse gügyögése – egyszeriben felerősödtek. Elfelhősödött az arca. Tudta, ki van a fűnyíró mögött, és a legkevésbé őt akarta látni, azt az embert. Most sem, és soha többé. Bárcsak, bárcsak, bárcsak elmenne, távol Loeannethtől. Akkor talán elfelejthetné, amit a csónakházban látott, és minden úgy lenne megint, mint azelőtt. Clemmie a csípőjére lendítette Theót. – Gyerünk, buba-baba – mondta, és letörölte maszatos kezét. – Felszállás, indulás! Theo simulékony gyermek; hallotta, amint Anya ezt mondja Bruen dadusnak, amikor két hete Rose dadus helyébe került: simulékony és nagyon jóindulatú. Az örömteli, meglepett hang mögött az rejlett, hogy az előző gyermek, Clemmie, nem volt sem ez, sem az. Theo nem ellenkezett, otthagyta a kutatást, és visszaférkőzött előző helyzetébe Clemmie hátán, a kiskutyát biztonságosan a hóna alá dugta. Clemmie, óvatosan

egyensúlyozva, átlépkedett a köveken a patak túlsó partjára, és indult a légikikötő felé, Jack Martin farmján. Élénken kilépett, karját Theo térde alá hurkolva, és nem nézett hátra.

Ben leugrott a fűnyíróról, és leguggolt a motor mellett. A lánc a helyén volt, a pengék közé nem ragadt semmi, a talaj, ahol a füvet éppen nyírni készült, lapos. Ezzel vége is volt a szerkezetekkel kapcsolatos tudományának. Nyilván nincs más hátra, mint néhány percet adni a gépnek, hogy meggondolja magát. Ben hátradőlt, és az inge zsebében kotorászva gyufát keresett. A reggeli nap melengette a tarkóját, és hőséget jósolt aznapra. Hallotta, amint a verebek trillára tisztítják a torkukat, egy korai vonat hagyja el az állomást, és érezte az édes tearózsák és a frissen nyírt gyep illatát. Biplán repült odafent, Ben utána nézett, amíg csak egy kis pötty maradt belőle, aztán az is eltűnt. Lejjebb nézve látta, hogy a napfény a ház oldalát éri, végignyúlik a fenti ólomüveg ablaksoron – azok a hálószobák, tudta –, és ugyanaz a vágy ébredt benne, mint mindig. Elmondta magát sült bolondnak, és elnézett. Szívott egyet a cigarettáján. Hogy mit érez, teljesen lényegtelen; csak az a baj, hogy kötelezettséggel jár. Máris túl sok határt lépett át. Szégyellte magát. Hiányzik majd ez a kert, ha elmegy. A szerződése ideiglenes – ezt tudta akkor is, amikor elkezdett itt dolgozni, csak azt nem tudta, milyen hamar ér véget, és hogy ő mennyire szeretne itt maradni. Mr. Harris felajánlotta, hogy továbbra is alkalmazza, Ben azonban azt válaszolta, hogy mással kell pillanatnyilag törődnie. – Családi ügyek – mondta, az idősebb férfi bólintott, és megveregette Ben vállát, míg Adam ott motozott mögöttük a színben, harminchárom évesen, de egy kölyökkutya tágra nyílt pillantásával. Ben nem ment részletekbe, a legkevésbé sem

óhajtotta Flót meg a problémáit említeni, de nem is kellett. Mr. Harris legtöbbeknél jobban érti a családi kötelezettségeket. Mint mindenki, aki egy szerettének hazatérését ünnepli a Nagy Háborúból, ő aztán tudja, hogy azok a fiúk talán visszajöttek, de valójában sosem tértek haza. Ben bebújt a lugasba, és megállt a halastónál, amikor egy emlék lepte meg, akár valami árnyék. Itt olvasott neki először Alice a kéziratából. Még most is hallja a hangját, mintha valahogy megőrizték volna a levelek körülöttük, és most visszajátsszák, éppen neki, mint valami gramofonlemezt. – Remek ötletem volt – hallotta Alice fiatal, ártatlan, csupa öröm hangját. – Egész délelőtt azon dolgoztam, és igazán nem akarok dicsekedni, de egész biztos, hogy ez lesz a legjobb, amit csak írtam. – Csak nem? – kérdezte akkor Ben, és elmosolyodott. Ugratta Alice-t, de a lány izgatottságában észre sem vette. Továbbra is buzgón mesélte az ötletet, a cselekményt, a szereplőket, a fordulatot, és eleven pillantása – szenvedélye – tökéletesen megváltoztatta az arcát, átlelkesült szépséget kölcsönzött a vonásainak. Ben észre sem vette, milyen szép, amíg Alice nem mesélt neki a történeteiről. Arca piroslott, a szemében csillogott az értelem. És igazán nagyon okos. Különösfajta észjárás kell ahhoz, hogy az ember megfejtsen egy rejtvényt – hogy előre nézzen, és átlássa valamennyi lehetséges fordulatot, hogy annyira jó stratéga legyen. Bennek nem ilyen észjárása volt. Kezdetben csak élvezte Alice lelkesedését, eltűrte, hogy mesét mondjanak, míg ő dolgozik, a lehetőséget, hogy egymásnak dobálják a gondolataikat, ami olyan volt, mint valami játék. Alice hatására fiatalnak érezte magát, nyilván mert a lány annyira fiatalosan élte át a munkáját, az adott pillanatban annyira mámorító volt, hogy általa eltűntek az ő felnőttgondjai. Tudta, hogy a lány szülei nem helyeselnék a találkozásaikat, de úgy vélte, nem származhat ebből semmi baj. És eleinte így is volt. Kezdetben el sem tudta volna képzelni – egyikük sem

sejtette volna –, hová fog ez vezetni. De ő idősebb, mint Alice; ő igazán tudhatta volna. Óvatosabb lehetett volna. Az emberi szív, az élet, a körülmények – csupa nehezen irányítható, ravasz dolog. És mire rájött, mi történik, már késő volt. Elszívta a cigarettát, és tudta, vége a pihenésnek. Mr. Harristől hosszú listát kapott, mi mindent kell elvégeznie az estély előkészületeiben – még meg kell rakni a máglyát az örömtűznek, és valakit szereznie kell, aki jobb belátásra bírja a fűnyírót. Ben körülnézett, nem lappang-e valaki a közelben, azután elővette a lány levelét, sokadszorra – a hajtások elvékonyodtak, néhány szó el is tűnt. Ben emlékezett rájuk, akárcsak a suttogásokra. Ez a lány aztán tudja, hogyan kell írni; gyönyörűen formálja a mondatokat. Lassan, vigyázva, soronként olvasta, és a soroktól, amelyek kezdetben megörvendeztették, most elnehezült a szíve. Hiányzik majd ez a hely. És hiányzik majd ő is. Alacsonyan szállt felette egy madár, mintha szemrehányást kívánna tenni. Ben összehajtogatta a levelet, és visszatette a zsebébe. Sok a tennivaló, és nincs értelme a múlton rágódni. – Nagy lesz ma este a tűz – bökött Mr. Harris a hét folyamán felgyűlt farakásra, és félmosoly formálódott az arcán. – Még a Cardon dombról is látni majd. Tudod-e, azt szokták mondani, mennél nagyobb a Szent Iván-éji tűz, annál szerencsésebb lesz az ember a jövő esztendőben. Ben már ismerte ezt a mondást. Alice-től hallotta.

15

CORNWALL, 2003 Clive Robinson sovány, virgonc, közel kilencvenéves férfi volt. A homloka magas, ráncos, a haja sűrű, ősz, nagy az orra, széles a mosolya. Valamennyi foga a sajátja. A tekintete tiszta, élénk, az a fajta, ami gyors észjárásra vall. Sadie-t irdatlan szemüvegén át szemlélte, és ő a barna bakelitkeret láttán azonnal gyanította, és a falon lógó fényképre vetett pillantással mindjárt meg is állapította, hogy Clive az 1970-es évek óta viseli. – Azon a nyáron a hőség – ingatta a fejét az öregúr – az a fajta volt, ami az embernek a bőre alá mászik, és aludni szinte lehetetlen. És micsoda szárazság, hosszú hetek egyetlen csepp eső nélkül, hogy a fű már fakult. A tóparti háznál persze nem. Voltak ott bőven emberek, kertészek, gondoskodtak róla, hogy a park ki ne száradjon. Minden tökéletes volt, amikor odaértünk, lampionok, szerpentin, virágkoszorúk. Soha még ilyet nem látott a magamfajta mindennapi kölyök, ilyen helyet. Annyira szép volt. Uzsonnára süteményt küldtek ki nekünk. El tudja képzelni? Előző nap tűnt el a kisfiúk, és ők cifra süteményeket küldenek nekünk. Soha még olyan szépet nem láttam, mind különleges cukormázzal, az előző napi estélyről. Mihelyt megkapta a levelét, Sadie azonnal kapcsolatba lépett a nyugalmazott rendőrrel. Az öreg a levél aljára odaírta a telefonszámát, és Sadie azonnal be is ment, hogy felhívja. Az 1664-es tervrajzon tett felfedezés hatása még mindig ott lüktetett a bőre alatt. – Vártam már magát – mondta az öreg, amikor Sadie bemutatkozott, és Sadie figyelmét nem kerülte el, hogy szóról szóra ezt mondja az öregember az Eleanor varázsajtajában, amikor Eleanor megérkezik, hogy jóvátegye a rajta esett igazságtalanságot. És ahogyan mondta… Sadie eleinte nem volt benne biztos, vajon a huszonnégy órára érti-e, amióta megírta a levelet, vagy a hetven évre, amióta az esetet megoldatlannak

minősítik. – Tudtam, hogy egyszer majd eljön valaki; hogy nem én vagyok az egyetlen, aki még gondol rájuk. Röviden beszéltek telefonon. Mindegyikük igyekezett kipuhatolni a másikat, kölcsönösen bemondták rendőrségi azonosítójukat (Sadie elmulasztotta említeni, hogy kényszerszabadságon van Cornwallban), majd megpendítették az ügyet. Sürgető vágya ellenére Sadie kibírta, hogy ne kotyogja ki az alagútelméletet. Annyit mondott csak, hogy nehéz információhoz jutnia, és hogy mindeddig Pickering beszámolójára hagyatkozott, amire Clive gunyorosan felkacagott. – Kissé szűkmarkúan bánik a komoly információkkal – értett egyet Sadie. – Nem csak ezzel bánik szűkmarkúan szegény ember – nevetett Clive. – A holtakról vagy jót vagy semmit, de sajnos Arnold Pickering nem állt sorba, amikor a Mindenható a csillogó észt osztogatta. Megkérdezte, elmenne-e hozzá Sadie, és Sadie mindjárt a másnapot javasolta. – Jöjjön délelőtt – mondta az öreg. – Bess lányom délben eljön értem, hogy elvigyen egy megbeszélésre. – Hallgatott egy sort, majd halkan hozzáfűzte: – Nem helyesli, hogy folyamatosan érdeklődöm az ügy iránt. Megszállottságnak minősíti. Sadie belemosolygott a telefonba. Ismerte ezt az érzést. – Szerinte jobb lenne, ha inkább bridzselnék vagy bélyeggyűjtéssel foglalkoznék. – Nálam jó helyen van a titka. Kilenckor felkeresem. És ott is volt, egy napsütéses szombat reggel, Clive Robinson polperrói konyhájában, egy kanna tea, egy tányér diétás kétszersült és pár szelet gyümölcstorta társaságában. A beépített asztalra hímzett térítőt teregettek, a friss vasalás arra vallott, hogy nemrég tehették ki. Sadie váratlanul meghatódott, amikor észrevett egy kis címkét a terítő szegélyén, és rájött, hogy a visszájával terítették fel.

Ha Clive őszintén örült, hogy látja, lakótársa, az óriási fekete macska láthatóan mérges volt a behatolóra. – Ne vegye személyeskedésnek – mondta Clive, amikor Sadie megérkezett, és megcirógatta a dühösen fújó állatot az álla alatt. – Haragszik, ha kiteszem a lábamat. Azt hiszi ez az én Mollie-m, hogy az ő tulajdona vagyok. – Az állat most a napos ablakpárkányon álló két cserép fűszernövény közül figyelte a történteket, mogorván dorombolt, és a farka figyelmeztetően meg-megrándult. Sadie kivett egy szelet süteményt, és szemügyre vette a Clive számára készített listán fennmaradt kérdéseket. Eltökélte, hogy először csak kísérletezik, mielőtt eldöntené, vajon alapozhatja-e elméletét az öreg rendőrre; azonkívül ott volt az a csekélység, hogy vajon megbízható-e az öreg, mint forrás. Bár nagyon izgatta, hogy elkészítse az interjút, kétségei voltak, vajon egy kilencvenhez közeledő ember emlékszik-e egy hetven éve kezelt ügyre. De Clive hamar eloszlatta az aggályait, és Sadie írótömbjének több oldala megtelt lefirkantott jegyzetekkel. – Sosem tudtam elfelejteni – mondta az öreg, miközben szűrőn át kitöltötte a teájukat. – Ha rám néz, talán nem hiszi, de jó az emlékezetem. Az Edevane-ügy különösen megragadt bennem. Ha akarnám, sem tudnék szabadulni tőle. – Megvonta csapott, keskeny vállát a szépen vasalt, galléros ing alatt. Ahhoz a generációhoz tartozott, amelyik még ad az ápolt öltözködésre. – Az első esetem volt ugyanis. – Vastag szemüvegén át szemlélte Sadie-t. – Maga a rendőrségnél van, hát tudja, mire gondolok. Valóban tudom, gondolta Sadie. Az embert semmiféle kiképzés nem készíti fel első valódi esetének nyomasztó viharára. Nála ez egy családon belüli erőszak esete volt. Az asszony mintha tíz bokszmeccset vívott volna, csupa kék és fekete folt volt az arca, az ajka felhasadt, de mégsem volt hajlandó feljelentést tenni. – Nekimentem az ajtónak – közölte velük; még csak valami eredeti hazugságot sem ókumlált ki. Sadie, éppen túl a

kiképzésen, és a tulajdon démonjait dédelgetve, mindenképpen le akarta tartóztatni az asszony barátját. Tüzelte az igazságtalanság. Sehogy sem hitte, hogy nincs választásuk, hogy az áldozat együttműködése nélkül nem tehetnek mást: figyelmeztetésben részesítik, és odébbállnak. Szokjon hozzá, mondta Donald, nincs határa, mire nem képes egy megfélemlített feleség, hogy védje a bántalmazóját; hogy a szabályzat értelmében nincs mit tenniük. Annak a lakásnak a szaga még most is ott volt Sadie orrában, mintha tegnap érezte volna. – Akkor kóstoltam bele, mi is a fájdalom – folytatta Clive Robinson. – Védett életet éltem kölyökkoromban, boldog család, elég csinos lakóház, testvérek, egy utcával arrébb nagyanyám. Még csak temetésen se voltam soha, amikor beálltam rendőrnek. De később aztán volt benne részem bőségesen, mondhatom. – Összevonta homlokát, emlékezett. – Az a ház, azok az emberek… a tehetetlenségük, a kétségbeesett arcuk… mintha még a szoba levegőjében is érződött volna a veszteség. – Tologatta teáscsészéjét a tányérján, miközben a szavait válogatta. – Az volt az első esetem. Sadie megértően elmosolyodott. Az élet borzalmainak felidézésére semmi sem alkalmasabb a rendőrségnél. Náluk csak a hullaszállítók rosszabbak. – Szóval az volt a kiindulás, hogy Theo Edevane elkóborolt? Kurta biccentés. – Feltételeztük, hogy ez történt. Akkoriban senki sem gondolt gyermekrablásra. Persze ott volt előző évben a Lindbergh bébi ügye Amerikában, de éppen a ritkasága miatt kapott akkora hírverést. Szentül hittük, hogy órákon belül megtaláljuk a gyereket, hiszen annyira kicsi, nem juthatott messzire. Alkonyatig kutattunk, feltúrtuk a birtokot szegélyező erdőtmezőt, de egy árva nyomot se találtunk. Semmit. Másnap búvárokat hoztunk, hogy kutassák fel a tavat, és amikor nem

találtak semmit, akkor kezdtük vizsgálni, hogy ki vihette magával. Ami Sadie-ben felvetette a következő kérdéssorozatot. Előző este lefirkantotta az ablakban ülve. Rendes körülmények között harcolt a „miért” kérdése ellen, különösen amikor nekifogott egy vizsgálatnak. „Az indítóok a regényírók dolga, morogta előszeretettel Donald, a regényíróké meg a televíziós nyomozóké.” Jellemzően tömör, de van benne igazság. A rendőröknek bizonyíték kell, és válaszok a kérdésekre, hogy hogyan követték el a bűntettet, és kinek volt alkalma az elkövetésére. A miért már mellékutca, sőt nemegyszer zsákutca. Ám ebben az esetben, és különösen mert annyira sovány volt a bizonyítékanyag, és mert hetven éve történt, Sadie úgy vélte, kivételt tehet. Ráadásul az új térkép megváltoztatja a dolgokat. Az a rejtélyes benyíló a falban, a lehetőség, hogy egy másik alagút köti össze a házat a külvilággal – egy alagút, amely rég eltűnt a legtöbb térképről és az emlékezetből. Ha így van, akkor az eset egyik legrejtélyesebb részlete, a hogyan oldódhat meg. Vele pedig remélhetőleg a kicsoda, hiszen azok csoportja, akik tudtak az alagút létéről, alighanem kicsiny és zártkörű. A kihűlt vacsora egy sora járt Sadie fejében, amióta csak megbeszélte a találkozót Clive-val: Diggory mindig a családdal kezdte. Hiba volna feltételezni, hogy a bánat és a bűntudat kölcsönösen kizárja egymást. Ez a sor előzi meg Diggory Brent látogatását a halott férfi volt feleségéhez és leányához. – Kihallgatta a szülőket? – tudakolta Sadie. – Ez volt az első dolgunk. Nem volt semmiféle bizonyíték, aminek az alapján bűnösnek tarthattuk volna őket, és mindketten rendelkeztek alibivel. A fiú anyja állandóan szem előtt volt, mint az estély háziasszonya. Az est nagy részét a csónakházban töltötte, ahol gondolautakat szerveztek a vendégek részére. Minden, amit mondtak nekünk, igazolódott. Semmiféle meglepetés; ugyan miért rabolná el egy szülő a tulajdon gyermekét?

Jó kérdés. De Sadie nem volt hajlandó ilyen könnyen kiengedni őket a hurokból, még ha bizonyos rokonszenv támadt is benne Eleanor Edevane iránt. – A Pickering-könyv körülbelül háromórányi időre utal az estély vége és a fiú eltűnésének felfedezése között. Hol voltak akkor a szülők? – Mind a ketten ugyanakkor feküdtek le. Reggel nyolcig egyikük sem lépett ki a hálószobából, amikor a szobalány jelentette nekik, hogy a kisfiú nincs a kiságyában. – Utalt arra valami, hogy valamelyikük hazudik? – Semmi. – Akkor hát lehet, hogy együttesen cselekedtek? Mármint hogy eltüntessék a kisfiút? Miután elbúcsúztak háromszáz vendégüktől? Ez így képtelenségnek hangzott, de Sadie alaposnál is alaposabb volt. Az öreg bólintott. – Senkit sem találtunk, aki ne hangsúlyozta volna, mennyire szerették a kisfiút. Mi több, mennyire vágytak rá. Edevane-ék sokáig vártak fiúgyermekre. Három lányuk volt már, a legfiatalabb tizenkét éves 1933 júniusában, és a fiú volt a szemük fénye. Akkoriban minden gazdag család fiúgyermekre vágyott, aki a nevet és a vagyont örökölheti. Ma már nem. Az unokám szerint minden barátnője lánygyereket akar… jobban viselkedik, szebben lehet öltöztetni, általában könnyebb vele. – Hitetlenül vonta fel ősz szemöldökét. – Nekem is leányaim voltak, biztosíthatom, hogy ez nem így van. Sadie halványan elmosolyodott, míg Clive kivett egy süteményt. – El kell hinnem – mondta, de közben még gondosan tanulmányozta a családtagok listáját, amit érkezésekor kapott az öregúrtól. – Azt mondta, hogy a kisfiú nagyanyja is a családdal élt? A másképp nyájas arcon enyhe ború suhant át.

– Constance deShiel. Elviselhetetlen nőszemély. Az a gőgös, túltenyésztett típus, aki előbb falja fel az embert, mint ahogy a kérdéseire válaszolna. Kivéve, amikor a lányáról meg a vejéről kérdeztük – akkor valamivel bőbeszédűbb lett. – Mit mondott? – Olyasféle szólamokat, hogy „nem mind arany, ami fénylik”. Nemegyszer utalt hűtlenségre, érzékeltette, hogy valamilyen szerelmi ügy zajlott, de nem volt hajlandó részletekbe bocsátkozni. – Erőltették? – Akkoriban, aki az arisztokráciához tartozott, kivált a nők… Nos, más viselkedési szabályok éltek, nem erőltethettük úgy a választ, ahogy szerettük volna. – De azért kivizsgálták a dolgot? – Természetesen. Mint tudja, a családi viszály egy rendőrnek valóságos csemege; némelyek semmitől sem riadnak vissza, hogy bosszút álljanak életük párján. Az elvált apuka, aki láthatásra jön, elviszi, és soha vissza nem hozza a gyereket; az anyuka, aki hazugságokkal tömi tele a gyerekek fejét az apukáról. A gyermekjogok gyakran a szülők közti csata áldozatává lesznek. – Ebben az esetben is ilyesmi történt? – Mindenki lelkesen bizonygatta, mennyire odaadóak Edevane-ék, milyen elválaszthatatlan házaspár. Sadie fontolóra vette a hallottakat. A házasság rejtélyes dolog. Neki ugyan nem volt része benne, de úgy látta, hogy mindegyik valóságos rémtörténet, a felszín alatt fortyogó titkokkal, hazugságokkal, ígéretekkel. – Akkor mire utalhatott Constance deShiel? Látott volna valamit? Talán a lánya beszélt vele bizalmasan? – Anya és lánya között nem volt szoros a kapcsolat, ezt többektől is tudjuk. – És mégis egy fedél alatt laktak? – Nem jószántukból, tudomásom szerint. Az öregasszony a férje halála után mindenét elvesztette egy rossz befektetésben,

és a lánya meg a veje jótékonyságára kellett hagyatkoznia, ami egyáltalán nem volt ínyére. – Vállat vont. – A célozgatása talán egyszerűen csak kellemetlenkedés volt. – Amikor eltűnt egy gyerek?! Az öreg legyintett; az arckifejezése arra vallott, hogy őt már semmi sem lepheti meg; hogy a maga idejében sok kicsinyes cselekedetet látott. – Lehetséges, bár más magyarázat is létezett. Az öregasszony 1933-ban az aggkori elmezavar kezdeti stádiumában szenvedett. Az orvosa figyelmeztetett, hogy kétkedéssel fogadjuk, amit mond. Sőt mi több – kettesben voltak, az öregember mégis kissé előrehajolt, mintha csak kettejükre tartozó bizalmas értesülést kívánna megosztani –, Gibbons doktor arra utalt, hogy Constance a maga házasságában meglehetősen állhatatlan volt, és nem lehetetlen, hogy a megjegyzései valójában inkább zavaros emlékfoszlányok voltak, nem megbízható beszámolók. Azt szokták mondani, hogy a múltat egyre nehezebb elválasztani a jelentől. – És mi a véleménye? Clive széttárta a karját. – Szerintem elkeseredett volt, de ártalmatlan. Öregen, magányosan örült, ha van, aki meghallgatja. – Gondolja, hogy egyszerűen csak fontoskodott? – Mintha egyenesen azt akarta volna, hogy kikérdezzük, hogy benne lássuk valami nagy bűnös terv kieszelőjét. Merem állítani, egyenesen örült volna, ha letartóztatjuk. Ráirányította volna az annyira áhított figyelmet, még annál is többet. – Clive felszedett egy morzsát a térítőről, és gondosan a tányérja szélére helyezte. – Nem könnyű dolog megöregedni, és érezni, hogy az ember már senkinek sem fontos. Valamikor szép volt, fontos volt, a ház úrnője volt. A képe ott lógott a kandalló fölött a könyvtárszobában; impozáns jelenség volt, mondhatom. Még ma is megborzongok, ha eszembe jut, hogyan követték azok a festett szemek minden mozdulatomat. – Sadie-re nézett, szemét

összehúzta, és Sadie megpillantotta benne az egykori, alkalmasint viharedzett rendőrt. – Akárhogyan is, a nyom, az nyom. Isten a tudója, hány volt belőle, és ezután igen alaposan szemmel tartottam a házaspárt, Anthonyt és Eleanort. – És? – Egy gyermek elvesztése a legtöbb családban olyan, mint valami gránát, erre utal a statisztika. Hány házaspár szakít egy tragédia következtében…? De őket kettejüket igazán jó volt látni. A férj annyira gondoskodott a feleségéről, gyengéd volt, védelmező, mindig törődött azzal, hogy pihenjen, nem engedte, hogy kirontson és részt vegyen a kutatásban. Szinte nem is engedte el a szeme elől. – Clive szája elkeskenyedett, ahogy felidézte az emléket. – Szörnyű időszak volt. Szegény asszony, egy anya legrémesebb lidércnyomása, és mégis annyira tartotta magát. Tudja-e, hogy évekkel azután, hogy a család eltávozott, még vissza-visszatért ide? – A faluba? – A házba. Lélekegyedül. Ez újdonság volt. Louise, Bertie barátnéja arra utalt, hogy Theo eltűnése óta a családnak egyetlen tagja sem jött a háznak még a közelébe sem. – Maga látta? – A rendőrség hall dolgokat, a városba eljut a hír, hogy valaki visszatért a tóparti házba. Néhányszor benéztem hozzá, csak hogy jól van-e, hogy segíthetnék-e valamiben. Mindig roppant udvarias volt, azt mondta, igazán kedves tőlem, de ő csak szabadulni igyekezett egy kicsit Londonból. – Szomorkásan elmosolyodott. – De én tudtam: azt reméli, hogy a fiú visszatér. Hogy valamiképpen előbukkan a semmiből, visszaballag a házba, és minden olyan lesz, mintha meg se történt volna az a szörnyűség. – Az ő számára nem is ért véget.

– Persze hogy nem. Az ő kisfia kint van valahol. Egyszerkétszer köszönetet mondott, azt mondta, méltányolja a nagy munkánkat, hogy milyen alaposan kerestük a kisfiát. Még kivételesen nagylelkű adományt is tett a helyi rendőrség javára. Igen méltóságteljes volt az az asszony. Nagyon szomorú. – Összevonta a szemöldökét, emlékeibe merült. Amikor újra megszólalt, keserű, sóvár volt a hangja. – Azt reméltem, hogy én majd megtalálom a fiát. Nem volt ínyemre az a nyitva maradt nyomozás. Gyerekek nem szoktak csak úgy eltűnni, nyomtalanul, nem igaz? Mennek valahová. Mindig van egy ösvény, csak tudni kell, hol keresse az ember. – Sadie-re pillantott. – Volt valaha ilyen esete? Amin csak rágódik az ember? – Egyszer-kétszer – válaszolt Sadie. Lelki szemei előtt megjelent Caitlyn Bailey a lakás előszobájában. Emlékezett, milyen érzés volt az a meleg, bizakodó kicsi kéz az ő kezében, a gyerek kócos hajának érintése, amikor hozta a mesekönyvét, és a fejét Sadie vállára hajtotta. – Ilyen volt ez az esetem – mondta az öreg. – Annál is rosszabb, hiszen olyan kevés anyag állt a rendelkezésünkre. – De bizonyára voltak elméleteik, nem? – Volt néhány nyom, egyik silányabb, mint a másik. Újabb keletű változás a személyzetben, egy eltűnt doboz altató, amit véleményünk szerint talán alkalmazhattak a gyermekrablásban, és a család egy barátja, aki szokatlan körülmények között halt meg, egy bizonyos Daffyd Llewellyn… – Az író. – Pontosan. A maga idejében eléggé ismert volt. Sadie átkozta magát, amiért a Llewellynre vonatkozó fejezetet tartalmazó disszertációt nem nyitotta ki a könyvtárban. Emlékezett az Eleanor varázsajtaja bevezetőjére, és egy 1934ben adományozott posztumusz rendjelre. Akkor nem tűnt fel neki, hogy Llewellyn halála oly hamarosan követte Theo eltűnését.

– Mi történt? – Néhány napja folytattuk a kutatást, lent voltunk a pataknál, a csónakház közelében, és valaki felkiáltott: – Egy holttest! –, de nem a kisfiúé volt, hanem egy öregemberé. Mint kiderült, öngyilkosság. Azt gondoltuk, talán a bűntudat okozta, talán valami köze volt a kisfiú eltűnéséhez. – És biztos, hogy nem volt? – Megvizsgáltuk, de nem volt indítóok. Imádta a kisfiút, és akit csak kikérdeztünk, mind megerősítette, hogy Eleanor legjobb barátja volt. Könyvet írt róla Eleanor kislánykorában, tudta? Sadie bólintott. – Az asszony teljesen kikészült… elájult a hír hallatán. Szörnyű volt – ingatta a fejét Clive. – Kevés olyan rémes dolgot láttam életemben. Sadie fontolóra vette a hallottakat. Egy gyermek eltűnik, és néhány óra vagy néhány nap múlva a család egy jó barátja öngyilkosságot követ el. – Felettébb sajátos időzítés. – Így van, de beszéltünk a helybeli orvossal, és megtudtuk tőle, hogy Llewellynnek a megelőző hetekben szorongásos rohamai voltak. A zsebében egy üveg altatót találtunk. – Azt vette be? – A vizsgálat túladagolást állapított meg. Llewellyn pezsgővel keverte a pirulákat, lefeküdt a patak mentén, és többé nem ébredt fel. Különös időzítés, ahogy mondja, lévén, hogy a fiú aznap éjjel tűnt el, de nincs benne semmi gyanús. Semmi sem köti az illetőt Theo Edevane sorsához. Merő véletlen. Sadie fanyarul elmosolyodott. Nem szerette a véletleneket. Tapasztalata szerint a véletlen általában nem más, mint kapcsolat, csak be kell bizonyítani. És most meg-megrezdültek az antennái. Úgy érezte, több is van ennek a Llewellyn fickónak a halálában, mint ami első pillantásra feltűnik. Clive nyilván már régen elvetette a lehetőséget, de Sadie megjegyezte magában,

hogy később utánanéz. Llewellyn-öngyilkosság – időzített véletlen, vagy része az ügynek? Bűntudat? És közben… Elgondolkodva kopogtatta tollával a jegyzetfüzetét, majd bekarikázta a véletlen szót. Mert természetesen harmadik lehetőség is van Theo Edevane esetében, talán a legdermesztőbb mind közül: hogy a gyermek sosem hagyta el a házat – legalábbis, nem élve. Sadie látott eseteket, ahol gyermekeket megsebeztek vagy megöltek – véletlenül vagy másképp –, és a bűntettet később elleplezték. A felelősek kivétel nélkül mindig igyekeztek gyermekrablásnak vagy szökésnek feltüntetni, mert ez elvonta a figyelmet a bűntett színhelyéről. Egy sor kattanás törte meg Sadie gondolatmenetét, és csak most vett észre egy nagy digitális órát a padon, Clive mögött. Az a fajta volt, amelyen műanyag számlapok vannak, és most három fordult egyszerre, jelezve, hogy tizenegy óra van. Sadie rádöbbent, hogy mindjárt dél, amikor beállít Clive lánya, és ezzel vége lesz a találkozónak. – És mi a helyzet a nővérekkel? – kérdezte sürgetően. – Beszélt velük? – Nem is egyszer. – Volt valami használható? – Nagyjából ugyanaz. A kisfiút szerették, nem láttak semmi szokatlant, megígérték, szólnak, ha eszükbe jut valami használható. Mindegyiküknek volt alibije arra az estére. – Látom, ráncolja a homlokát. – Igen? – Clive rápillantott, világoskék szeme óriásinak látszott szemüvege mögött. Végigsimította ősz haját, majd megvonta a vállát. – Nyilván mert mindig úgy éreztem, van valami, amit a legfiatalabb nem mond el nekünk. Csak valami megérzésféle, mert az a lány olyan félszegen viselkedett. Elpirult, amikor kikérdeztük, összefonta a karját, és nem nézett a szemünkbe. De ragaszkodott hozzá, hogy fogalma sincs, mi történhetett a gyerekkel, semmi szokatlan nem történt a házban

az előző hetekben, na, és egyetlen árva bizonyíték sem utalt arra, hogy része volna a dologban. Sadie végiggondolta az indítóokokat. A legnyilvánvalóbb a féltékenység. Egy lány, aki a család legkisebbje volt közel tizenkét évig, míg egy öcsike, egy várva várt fiúgyermek el nem foglalta a helyét. Az estély tökéletes idő lehetett volna megszabadulni egy akadálytól, a lárma, a sürgés-forgás megkönnyítette, hogy átsurranjon a radar alatt. Vagy pedig… (és nyilván valószínűbb, mint hogy Clementine Edevane gyilkos szándékokat melengető szociopata kislány volt?)… Sadie emlékezett Pickering beszámolójára, hogy a kislány szerette kivinni magával reggelenként Theót; ám ragaszkodott ahhoz, hogy aznap reggel a gyermekszoba ajtaja csukva volt, amikor elment előtte; hogy nem ment be a kisöccséért, mint máskor. De mi van, ha mégis bement, és valami szörnyűség történt a kisfiúval, baleset, és a lány túlságosan megijedt, túlságosan szégyellte, hogy bárkinek is elmondja? – Takarítócsapat dolgozott a színhelyen – mondta Clive, megelőzve Sadie gondolatmenetét. – Az utolsó vendég távozásának pillanatától fogva, egészen napkeltéig, a szerződtetett szervezők rendbe tették az egész helyet. Senki nem látott semmit. De mi van, ahogy Sadie gyanította, hogy másféleképpen is el lehetett hagyni a házat? Jegyzetfüzetébe beírta a Clementine szót, és be is karikázta. – Milyen volt az a lány? Clementine Edevane? – Ma fiús természetűnek mondanák, de ugyanakkor elvarázsolt. Az Edevane-ek mindegyike más és más volt, elbűvölő, vonzó – én bizony odáig voltam értük. Lenyűgöztek. Ne felejtse el, csak tizenhét éves voltam, éretlen tacskó. Sose találkoztam még olyan emberekkel. Azt hiszem, romantikus volt az a nagy ház, a kert, a beszédmódjuk, a beszédtémáik, a finom modoruk, meg az, hogy kimondatlan szabályokat követtek. Varázslatosak voltak. – Sadie-re nézett. – Akar látni egy fotót?

– Van róluk fényképe? Az ajánlat őszinte volt, szinte tolakodó, de Clive mindjárt takarodót fújt. – Nem is tudom… Nos, egy kicsit kényes dolog, hiszen maga pillanatnyilag a rendőrállomány tagja… – Alig – bökte ki Sadie, mielőtt megfékezhette volna magát. – Alig?! Sadie leverten sóhajtott. – Volt az az eset… – kezdte, majd talán a konyha nyugodt légköre tette, a távolság Londontól és valódi világától, a Clive iránt érzett szakmai rokonszenv, vagy egyszerűen a megkönnyebbülés, hogy végre elmondhatja valakinek a dolgot, amit olyan szorgosan titkol Bertie elől – és Sadie azon kapta magát, hogy röviden összefoglalja a Bailey-ügyet, hogy nem eresztette ki a kezéből, hogy meggyőzte önmagát és igyekezett mindenki mást is meggyőzni: több is van a dologban, mint ami elsőre látszik; hogy nem vakációzik Cornwallban, hanem kényszerszabadságát tölti. Clive szótlanul végighallgatta, és amikor Sadie befejezte, a homlokán nem jelent meg helytelenítő ránc, nem is kezdett példabeszédbe, és nem kérte fel vendégét távozásra. Annyit mondott csak: – Láttam az újságban. Szörnyű ügy. – Nem lett volna szabad szóba állnom azzal az újságíróval. – Azt gondolta, igaza van. – Nem gondoltam át a dolgot, az a baj. – Önutálat fertőzte a hangját. – Megérzésem volt. – Azon nincs semmi szégyellnivaló. Néha a „megérzés” nem olyan légből kapott valami, mint aminek látszik. Néha egyszerűen olyan megfigyelésből fakad, amiről magunk se tudtunk. Kedvesen beszélt. Sadie-ben ösztönös ellenérzés élt a kedvesség iránt. A rendőri gyakorlat megváltozhatott a hosszú évek alatt, amióta Clive visszavonult, de Sadie biztos volt benne,

hogy sohasem volt elfogadható kilépni a sorból a nyilvánosság elé egy megérzés alapján. Mosolyt erőltetett az arcára. – Azt mondta, van valami fénykép? Clive elértette a célzást; nem kérdezősködött többet a Baileyügyről. Egy pillanatnyi fontolgatás után bólintott: – Azonnal jövök. Végigcsoszogott az előszobán, és Sadie hallotta, amint bent a házban kotorászik és káromkodik. A macska nem vette le tág zöld szemét Sadie-ről, a farka lassan, ellenségesen mozgott. Ejnye, ejnye, ejnye – mintha ezt mondaná. – Mit akarsz? – mordult rá Sadie. – Már mondtam, hogy az én hibám volt. – Szórakozottan morzsolgatta az abrosz céduláját, és igyekezett nem gondolni Nancy Baileyre. Eszébe ne jusson kapcsolatba lépni a nagymamával! Igyekezett felejteni, milyen érzés volt fogni azt a meleg kis kezet. Az órára pillantott: vajon lehetséges, hogy Clive most éppen a főkapitányságra telefonál? Még két számjegy rezzent és kattant az órán, és végre, egy örökkévalóság után Clive visszatért, Sadie úgy képzelte, éppolyan idegesen, mint ahogy ő érezte magát. Megmagyarázhatatlan élénkség költözött az arcára, és Sadie úgy vélte, talán mégsem jelentette fel Ashfordnak az öreg, hacsak nem szadista, márpedig ennek mindeddig nem adta tanújelét. Észrevette, hogy fényképet sem hoz: vastag dossziét szorongat a hóna alatt. Ismerősnek látszott. – Megvártam, mit gondolok magáról – szólalt meg Clive, ahogy az asztalhoz ért. – Amikor nyugalomba vonultam, nem gondoltam, hogy bárki észreveszi, legkevésbé bánja, hát elhoztam. – A dossziét! – Sadie szeme kerekre nyílt. Kurta biccentés. – Elhozta az Edevane-ügy dossziéját?! – Kölcsönvettem. Mihelyt lezárul az eset, visszaviszem. – Hogy maga…!

Csodálatában kipirult, ahogy a kettejük között az asztalon heverő dossziéra nézett. Az valósággal kidagadt a kihallgatási jegyzőkönyvek, illusztrációk, nevek, számok, elméletek tömegétől. – Maga valóságos ördög! Fantasztikus ördög! Clive előreszegte az állát. – Mit keresett volna ez az irattárban? Nem hiányzott senkinek. Legtöbbjüknek még a szülei sem születtek meg, amikor ez történt. – Alsó ajka megremegett. – Ez az én esetem. Az én befejezetlen ügyem. Az iratcsomó tetejéről levett egy nagy fekete-fehér fényképet, és átnyújtotta Sadie-nek: csinos, módos családot ábrázolt; hajviseletük, ruhájuk, öltözékük, kalapjuk alapján az 1930-as években készülhetett a felvétel. A szabadban vették fel, egy kiránduláson, kiteregetett pokrócon heverésztek, előttük tányérok, teáscsészék, mögöttük kőfal, amiben Sadie a patak menti alsó kert kerítését ismerte fel. Eleanor és férje, Anthony volt a csoport közepén. Sadie az újságban látott fénykép alapján ismert rájuk, bár itt boldognak, következésképpen fiatalabbnak látszottak. Egy idősebb nő, aki Constance deShiel lehetett, fonott széken ült lánya balján; a másik oldalon három, tizenévesforma lány alkotott csoportot, lábukat kinyújtották, bokájukat keresztbe vetették. Deborah, a legidősebb és a legszabályosabb szépség, legközelebb ült édesapjához, haja kendővel bekötve, mellette Alice – szúrós pillantása ismerős szerzői arcképéről –, a csoport szélén meg egy magas, karcsú lány, láthatóan fiatalabb a másik kettőnél, alkalmasint Clementine. Éppen válláig érő világosbarna hullámos haját oldalt elválasztotta, de az arcát alig lehetett látni. Nem nézett a fényképészre, az anyja lábánál ülő kisfiúra mosolygott. A pici Theo nővére felé nyújtotta a karját, kezében valami puha játék. Sadie akarata ellenére is meghatódott a fényképtől. A dús gyep, a réges-régi nyári nap árnyai, a százszorszépek pici fehér pöttyei a fénykép előterében… Egyetlen pillanat egy boldog

család életében, mielőtt minden megváltozott. Edevane-ék senkihez sem hasonlítottak, akivel valaha is találkozott, mondta Clive, de Sadie-t még jobban megütötte ezeknek az embereknek, ennek a pillanatnak a mindennapisága. Anthony könnyedén maga mögé lökött kabátja, a fél sütemény Deborah kezében, lábánál a falatra váró izgatott labrador. Sadie összevonta szemöldökét, és közelebbről nézte a képet. – Ez kicsoda? – Még egy nő volt a fényképen. Első pillantásra észre sem vette, rejtette a foltos fény a kőfal tövében. Clive a képre nézett. – A kisfiú dajkája. Rose Watersnek hívták. – Dajka… – gondolkodott el Sadie. Tudott valamit dajkákról, látta a Mary Poppinst. – Nem a gyerekszobában szoktak aludni, a gyerekekkel? – De igen – bólintott Clive. – Sajnálatos módon néhány héttel az estély előtt elhagyta a tóparti házat. Jó darabig tartott, míg rátaláltunk. Végül egy Yorkshire-ben lakó nővére segítségével leltünk rá. Épp idejében: egy londoni szállodában dolgozott, és néhány nap múlva elhajózott volna egy újabb munkahelyre. – Clive megvakarta a fejét. – Úgy emlékszem, Kanadába. Beszéltünk vele, de nem volt nagy segítség. – A nyár folyamán tehát nem volt dajka Loeannethben? – De igen, volt utánpótlás. Hilda Bruen. Egy vén csataló, amolyan régi fajta dadus, akinél az a sikerélmény, ha belediktálhatja a gyerekekbe a csukamájolajat, hogy jót bőgjenek, és megnyugtatja őket, hogy csak a javukat szolgálja. Fiatalabb volt, mint most én, de a magamfajta kölyök akkor valóságos matuzsálemnek látta. Hilda Bruen még Eleanor lánykorában dolgozott a tóparti házban, és Rose Waters távozása után visszahívták. – Tehát ott volt azon az éjszakán, amikor a kisfiú eltűnt? – Vele egy szobában. Ez volt aztán az újság. – Hát csak látott vagy hallott valamit?!

– Édesdeden aludt – rázta meg a fejét Clive. – Nyilván egy jókora adag whiskyvel próbálta kirekeszteni az estély zaját. Nem volt szokatlan nála, ahogy megtudtam. – Ez marhaság! – Ahogy mondja. – Pickering könyve egy szóval sem említi. – Nem csoda. Pickering ostoba fickó volt, nemigen álltak vele szóba, hát kénytelen volt arra szorítkozni, amit az újságokban talált. – Nem egészen értem, hogyan maradhatott ki ilyesmi az újságokból… hogy valaki egy szobában aludt a kisfiúval?! – A család ragaszkodott hozzá. Eleanor Edevane eljött a főnökömhöz, biztosítékot kért, hogy egy szó se essen Hilda Bruenről. A dajka régi családi bútordarab volt, és nem akarták, hogy folt essen a jó hírén. A detektívfelügyelőnek nem tetszett – vont vállat Clive –, de, ahogy mondom, más idők jártak akkoriban. Egy olyan család, mint Edevane-ék, úri népek, kaptak bizonyos engedményeket, amiről manapság szó sem lehet. Vajon hány egyéb nyom veszhetett el ilyen mulasztás révén? Sadie nagyot sóhajtott, és hátradőlt a székén. Ide-oda sodorgatta a tollát, aztán ledobta az írótömbre. – Annyira kevés, amire támaszkodhatunk. Clive bocsánatkérően mosolygott. – Képzelje – mutatott a duzzadt iratrendezőre –, ebben az egész tömegben, száz meg száz kihallgatás között egyetlenegy szemtanú akad, aki úgy gondolta, hogy látott valami használhatót. Sadie izgatottan vonta fel a szemöldökét. – Az estély egyik vendége jelentette, hogy látta egy alaknak a körvonalát, női alakét, a gyermekszoba ablakában, az estély éjszakáján. Valamivel éjfél után, mondta. Épp zajlott a tűzijáték. Azt állítja, kis híja volt, hogy el sem mondta volna. Egy fickóval andalgott ugyanis, aki nem volt a férje. Sadie szemöldöke még magasabbra szökött.

– Azt mondta, sohasem bocsátott volna meg magának, ha azért nem találják meg a kisfiút, mert ő nem állt elő a történettel. – Hitelesnek hallatszott? – Megesküdött a látottakra, de még másnap is érezhető volt a leheletén az alkohol. Az sem lepett volna meg, ha azt mondja, látta, amint tündérek ragadják el a kisfiút. – Láthatta esetleg az öreg dadust? Clive megrázta a fejét. – Kétséges. Ragaszkodott hozzá, hogy az árnyalak karcsú volt, márpedig Hilda Bruenről ezt nem lehetett elmondani. Sadie megint kézbe vette a piknikről készült fényképet. Sok nő volt az Edevane családban, és mindegyik karcsú. És ahogy nézte a képet, ráébredt, hogy Anthony Edevane rajta az egyetlen férfi – már persze eltekintve Theo babától. Anthony jóképű férfi volt, a kép idején negyvenes évei elején járt, a haja sötétszőke volt, homloka magas, értelmes, és a mosolya az a fajta, Sadie gyanúja szerint, amit sűrűn vetett szeretteire. Pillantása a kőfal tövében ülő nőre vándorolt: alakját árnyék takarta, egyik karcsú bokája szökött csak ki a napfénybe. – Miért távozott? Mármint Rose Waters. – Elbocsátották. – Kirúgták? – nézett fel élesen Sadie. – Eleanor Edevane szerint véleménykülönbség támadt. – Mivel kapcsolatban? – Azzal, hogy Rose Waters mit engedett meg magának. Elég bizonytalan volt az egész. Sadie fontolóra vette a dolgot. Kifogásnak hangzott, akkor mondanak ilyesmit, ha kellemetlen igazságot akarnak leplezni. Eleanorra nézett. Első pillantásra feltételezte, hogy a fénykép boldog, gondtalan családról készült, akik élveznek egy meleg nyári napot. Most eszébe jutott, hogy éppen a Clive által leírt varázslat lepte meg. Hagyta, hogy az Edevane család bája, gazdagsága, vonzereje elkápráztassa. Alaposabban szemügyre vette a fényképet. Képzelné talán, hogy feszültség lappang

Eleanor arcának csinos vonásai mögött? Lassan, elgondolkodva felsóhajtott. – No és mi volt a helyzet Rose Watersszal? Ő is ugyanígy számolt be a történtekről? – Igen. Nagyon letört volt. Váratlannak és igazságtalannak érezte az elbocsátást. Különösen mert első alkalommal dolgozott dajkai minőségben. Tíz éve volt a család szolgálatában, tizennyolc esztendős kora óta. De nemigen volt mit tennie; akkoriban még nem volt eszköz panaszt emelni. Szerencsés lehetett, hogy jó referenciát kapott. Az időzítés. Rose Waters úgy érzi, hogy igazságtalanság történt vele. Jól ismerte a családot és a családi időbeosztást. Sadie-nek különös érzése támadt. – Gyanúsított lehetett. – Mindenki gyanúsított volt. Mindenki és senki. Ez volt az egyik probléma: a kör nem szűkült. Rose Waters roppant izgatott lett, amikor kikérdezték, valósággal kétségbeesett a történtek hallatán. Szörnyen izgatta magát a kisfiú miatt. A többi cseléd szerint igen szoros volt a kapcsolatuk. Többen meg is jegyezték, hogy Rose úgy szerette a kisfiút, mintha az ő gyermeke lenne. Sadie szívverése felgyorsult. Clive mintha észrevette volna. – Tudom, hogyan hangzik – bólintott –, de az ilyesmi nem volt ritkaság akkor, az első háború után. Egy teljes nemzedék lelte halálát a franciaországi lövészárkokban, és velük együtt semmivé foszlott milliónyi fiatal nő reménye a házasságra. Alkalmaztatás egy ilyen családnál, mint Edevane-ék, majdnem olyan volt, mintha saját gyermeke lenne, amire sohasem lesz alkalma. – Nehéz lehetett, hogy elküldték egy kisfiútól, akit szeretett. Clive mintha olvasott volna Sadie gondolataiban. – Kétségtelen, bár valakinek a gyermekét szeretni nagyon más, mint elrabolni. Azt a leányt semmi sem kötötte a

bűntetthez. – Kivéve egy szemtanút, aki látott egy nőt a kisfiú szobájában. Clive bólintása azt is jelenthette, hogy bármi lehetséges ugyan, de valószínűtlennek tartja az elméletet. – Rose Waterst senki sem látta a birtokon, nem volt jelen az estélyen, és egy londoni szálló alkalmazottja jelentette, hogy június huszonkettedikén reggelit szolgált fel Rose Watersnek. Az alibi törékeny dolog. Számtalan oka lehet, hogy egy személyt rávesznek, szavatoljon valakiért. Ha Sadie alagútelmélete igazolódik, nem számít, hogy Rose Waterst nem látták Loeannethben. Sadie egy hihető nyom isteni izgalmát érezte. Úgy érezte, sohasem gyógyul ki az ilyesmiből. A dajka szerette a kisfiút, egyik percről a másikra elbocsátották, mint mondta, igazságtalanul. Egy szemtanú jelentette, hogy egy nő árnyékát látta a gyermekszobában. Mi több, Rose Waters jó ideje a házban élt. Nem lehetetlen, hogy ottléte alatt tudomást szerzett az alagútról. Talán az egyik leánytól? Clementine-tól? Ez volna a titok, amit Clive gyanúja szerint a legfiatalabb Edevane leány rejtegetett? Elrabolni a kisfiút szélsőséges lépés, ez igaz – de vajon nem minden bűntett valamely szélsőséges reakció kivitelezése? Sadie ujjai hegyével megkopogtatta az asztal szélét. Rose Waters elbocsátása fontos, igenis tudja. – Mondok valamit magának. Nagy baj, hogy Rose Waters nem volt jelen Loeannethben azon az éjszakán – mondta Clive. – Az általunk kikérdezettek közül többen is megjegyezték, mennyire éberen vigyázott Rose Waters a kisfiúra. Még Eleanor Edevane is azt mondta, sosem történhetett volna meg, ha Rose dadus még ott van. Mardosta az önvád. – Amiért elbocsátotta a dadust? Clive bólintott. – A szülők persze mindig megtalálják a módját, hogy önmagukat hibáztassák, nem igaz? – Felemelte a fényképet,

szemügyre vette, ujja hegyével óvatosan letörölt róla egy porszemet. – Tudja, a második világháború alatt már nem járt vissza a házba. Én azt hittem, a háború miatt, hiszen olyan szörnyű kavarodást keltett mindenben, de még amikor vége lett, Eleanor Edevane akkor sem tért vissza. Néha törtem is a fejemet, vajon nem halt-e meg valami légitámadásban. Szörnyű, de a háború ilyen volt: megszoktuk, hogy emberek meghalnak. Szomorú, hogy a házat így magára hagyták, de érthető, hogy az az asszony elmaradt. Annyi halál, annyi rombolás, az idő csak vonszolódott, hat hosszú, nehéz, háborús év. Más lett a világ, mire befejeződött. Több mint tizenegy év telt el a kiskölyök eltűnése óta. Akármennyit virrasztott is itt, azt hiszem, túljutott rajta, végül eleresztette szegénykét. Vajon igaza van-e, tűnődött Sadie. Vajon idővel még a legeltökéltebb gyászolók is túljutnak a veszteségükön? Vajon fél évtizednyi háború és szűkösség, tömeges pusztulás és romlás kitörölheti-e egy viszonylag kicsiny, személyes fájdalom emlékét, bármennyire kínzó volt is? Az ember talán megtanulhat egy árnyékgyermek nélkül élni. Bármi lehetséges – nézzük csak Maggie Baileyt. Otthagyta a gyermekét. („Nem tette, soha nem tett volna ilyesmit” erősködött Nancy Bailey. Sadie elűzte magától a hangot.) – Nos tehát – mondta szomorkás mosollyal Clive –, itt van az egész. Az Edevane-ügy dióhéjban. Ezernyi munkaóra, a legjobb szándék, több évtized megszállottság… és mi az eredmény? Szinte semmi. Semmivel több tisztességes nyom, mint a nyomozás első hetében. Sadie érezte, hogy kimondatlan elmélete ott lóg közöttük súlyosan. Itt az ideje, hogy elmondja. Clive rábízta az anyagát, a legkevesebb, hogy viszonozza a szívességet. – Lehet, hogy találtam valami újat – szólalt meg. Clive félrebillentette a fejét, mintha idegen nyelven szóltak volna hozzá, és megpróbálná kielemezni, mire is gondolnak. – Mármint egy elméletet.

– Hallottam, mit mond. – Felcsillant az öreg szeme, de el is keskenyedett, mintha őrizkedne a tulajdon buzgóságától. Göcsörtös hangon szólalt meg. – Hát rajta. Sadie a térképpel kezdte, amit Alastair talált neki, a korával, a homályosságával, a szokatlan lelőhelyével, majd leírta az emelet tervrajzát, azzal a névtelen kis üreggel a falban, meg az elméletével, hogy az egy alagúthoz vezethet. Tudta, hogy szándéka ellenére mondandója jobban hasonlít egy gyerekeknek írt kalandregény ajánlójához – „titok” és „folyosó” és „csempészek”: megannyi idegen szó a szájából –, de Clive nem nevetett, és nem is szólt közbe, hát Sadie folytatta. Sőt, nemhogy gúnyolódott volna, az öreg rendőrtiszt szálegyenesen és némán hallgatta Sadie magyarázatát, csak a szeme villogott szemüvegének vastag lencséi mögött. Amikor Sadie befejezte, az öreg sietve bólintott. – Tudtam, hogy legalább egy alagútnak kell lennie, ellenőriztük a következő napokban, bár a kertben lepecsételték a csapóajtót, de arról nem tudtam, hogy alagút vezetne a háznak abba a részébe… nem tudta senki. Azt mondja, régi az a térkép? – Nagyon. Mindenféle egyéb holmival együtt egy vizes pincébe dugták el valahol, és csak a legújabb renoválásnál bukkant elő. Az egész holmit elküldték restaurálásra, és a Megyei Levéltárba került, így jutottam hozzá. Clive a szemüvege alá nyúlt, és megdörzsölte az orrnyergét. Szemét lehunyta, gondolkodott. – Vajon lehetséges-e… – motyogta. – De miért nem említette valaki? Talán nem tudtak róla? – Még mi sem tudjuk – emlékeztette Sadie. – Nem biztosan. Be kell jutnom a házba, hogy ellenőrizzem. Írtam Alice Edevanenek. – Ugyan – szólt élesen az öreg, és Sadie szemébe nézett. – Előbb fakaszt vizet egy sziklából, mint ahogy tőle segítséget kaphat.

– Észrevettem. De vajon miért? Talán nem akarná éppúgy tudni, mint mi, hogy mi is történt? – Fogalmam sincs. Különcködés? Makacsság? Bűnügyi regényeket ír. Nem tudta? Nagyon híres. Sadie elgondolkodva bólintott. Ezért nem kapott választ? Talán a levelei elvesztek száz meg száz másik között, amit egy A. C. Edevane-féle író kap? Rajongók levelei, pénzkérés, ilyesmi… – Egy Brent nevű rendőrtiszt a hőse – folytatta Clive. – Olvastam néhányat. Nem is rossz. Megpróbáltam a sorok között olvasni, van-e ott olyasmi, ami segíthet az esetben. Nemrégiben láttam a tévében. Éppen olyan, ahogy emlékeztem rá. – Mármint? – Fensőbbséges, gőgös, rejtélyes, magabiztos. Tizenhat éves volt, amikor az öccse eltűnt, alig egy évvel fiatalabb nálam, de egészen más fajta. Hideg volt, akár a jégcsap, amikor kikérdeztük. – Túlságosan hideg? Az öreg bólintott. – Vajon csak tetteti-e, azt gondoltam akkor. Nem tudtam elhinni, hogy egy ilyen fiatal lány ennyire öntudatos. Aztán később láttam a másik oldalát is. Akkoriban rendőri jó tulajdonságom a szelídségem volt. Szerény voltam, mint egy kisegér, jóformán észre sem vettek soha. Nagyon hasznos tulajdonság. A főnököm elküldött, hozzak neki új tollat – a régiből kifogyott a tinta –, és ahogy visszamentem, az előcsarnokban ott láttam azt a lányt, a lépcsőn lopakodott a könyvtár felé, ahol az interjúkat készítettük, de aztán meggondolta magát, és visszaosont az árnyékba. – Gondolja, hogy össze akarta szedni a bátorságát, és bekopogni, hogy elmondjon valamit? – Vagy ez, vagy pedig szörnyen szerette volna hallani, mi hangzik el odabent. – Megkérdezte?

– Rám nézett azzal a hideg kék szemével, és azt mondta, ne prédikáljak neki, inkább keressem az öccsét. Fensőbbséges volt a hangja, de az arca… Szinte fehérre sápadt. – Közelebb hajolt. – Tapasztalatom szerint, aki a kelleténél többet tud egy bűntényről, kétféleképpen viselkedik, vagy láthatatlanná teszi magát, vagy úgy vonzódik a nyomozáshoz, akár a lepke a lánghoz. Sadie fontolóra vette a hallottakat. – Be kell jutnom abba a házba. – Igen. Nekem is. – Állta Sadie pillantását. – Ne is álmodjon arról, hogy nem tartok magával. – Még ma délután megint írok neki. – Igen. – Úgy látszott, mintha többet akarna mondani. – Mire gondol? Clive kötött mellénye oldalát húzkodta; gondosan igyekezett kerülni Sadie pillantását. – Persze a legjobb megszerezni a tulajdonos engedélyét… – Igen – bólintott Sadie. – …de van más megoldás. Helybeli ember, megbízták, hogy időnként nézzen be, nehogy a vandálok vagy a vadállatok úgy érezzék, szabad a vásár. – Nem végzett valami alapos munkát. – Akárhogyan is, van kulcsa. – Aha. – Ha akarja, összehozhatom vele. Sadie mélyen elgondolkodva lélegzett. Hogyne akarná. De néhány nap múlva felmegy Londonba, és nem engedhet meg magának egy rossz lépést, ha azt akarja, hogy Donald mellette legyen… – Még egyszer próbálkozom – mondta végül. – Hátha megkapom Alice Edevane engedélyét. – És ha nem…? – Akkor tudom, hogy hol találom magát.

16

Bertie helye üres volt, mire Sadie hazaért. Az asztalon egy cédula tudatta, hogy nagyapja fesztiválügyben van távol, mellette pedig becsomagolatlan ajándék, egy bekeretezett textildarabon gyakorlatlan kézzel hímzett narancssárga szöveg: Legyen a múltad emléknek kellemes, Legyen a jövőd öröm és rejtelem, Legyen a mostan fenséges pillanat, Mely boldogságosnak megmarad. A melléje tűzött kártya tudatta Sadie-vel, hogy ezt a kelta áldást Louise készítette „szeretettel Bertie-nek”. Sadie elfintorodott, majd két szelet kenyér közé csapott egy szelet sajtot. Szép gondolat, nyilván, de el tudta képzelni, mit mondott volna Ruth az üzenetről. Nagyanyja mindig is utálta az effajta sekélyes érzelmeket. És Sadie tudomása szerint Bertie nem kevésbé. Felvitte magával a szendvicset, leült szobájában az ablakdeszkára, jegyzetfüzetét a térdén egyensúlyozta. Clive ellenezte, hogy hazavigye magával az Edevane-dossziét, de azt mondta, bármikor eljöhet hozzá, és jegyzetelhet. Sadie természetesen kapott az ajánlaton, és még akkor is vadul jegyzetelt, amikor kopogtattak, és egy dupla tokájú kövér asszony lépett be. – Sadie… – Clive hangját pánik árnyalta, miközben végigterelte a behatolót a hallon. – Ő a lányom, Bess. Bess, ő Sadie, a… – Bridzspartner. – Sadie sietve átrendezte és elrejtette a dossziét, mielőtt kezet nyújtott volna a konyhába lépő asszonynak. Udvarias üdvözlést váltottak, miközben Bess

kifejezte megelégedését, hogy apja végre talált valami elfogadható hobbit, majd Sadie mentegetőzés közepette távozott, és megígérte, a hétvégén megint eljön, hogy „folytassák a játékot”. Pontosan ez volt a terve. Éppen csak belenézett a dossziéba. Százával volt ott mindenféle dokumentum, és Sadie arra koncentrált, hogy a szűkre szabott időben határidőt tűzzön ki magának a vizsgálatra. Két nappal azután, hogy Theo Edevane-t eltűntnek nyilvánították, a rendőrség Cornwall történelmében a legnagyobb szabású kutatást indította. Százával bukkantak fel napkeltekor a helybeliek, mind buzgón segíteni akartak, köztük Anthony Edevane első világháborús zászlóaljának egykori tagjai. Végigkutatták a partot, a földeket, az erdőt. A rendőrök minden ház minden kapuján kopogtattak, amerre csak a kisfiú és elrablója járhatott. Theo fényképét bemutató plakátokat osztottak szét és tettek ki megyeszerte, és a Szent Iván-éjt követő napokban a kisfiú szüleinek felhívása megjelent az újságokban. Országos hír lett a gyermek eltűnése, megragadta az emberek képzeletét, és a rendőrséget elárasztották – sok esetben névtelen – tippekkel. Mindegyiknek utánajártak, akármilyen őrültnek vagy valószínűtlennek látszott is. Június 26-án a rendőrség felfedezte Daffyd Llewellyn holttestét, ám, ahogy Clive mondta, a kezdeti gyanú ellenére semmiféle kapcsolatot nem találtak az író öngyilkossága és a gyermek eltűnése között. A nyomozás egész júliusban folytatódott, és a hónap nyolcadik napján az állami rendőrséget is mozgósították, hogy a helybeliek segítségére legyen. Sadie el tudta képzelni, hogyan fogadhatták ezt. A rendőrökkel együtt érkezett a legendás egykori rendőr, Keith Tyrell detektív-főfelügyelő, akit magánnyomozóként alkalmazott egy londoni újság. Tyrell egy hét elteltével távozott, cornwalli tartózkodása alatt semmi újat nem tudott felmutatni. Hamarosan a londoni rendőrök is hazatértek. Ahogy télbe fordult

az ősz, a kutatás mérséklődött, a rendőrség nem folytathatta bármiféle eredmény nélkül. Háromhavi alapos vizsgálat után nem találtak további nyomot, és nem fedeztek fel újabb tanúkat. Az évek folyamán a rendőrség kapott alkalmi tippeket, mindegyiket kivizsgálták, de egyik sem vezetett semmi konkrétumhoz. 1936-ban az egyik helybeli újság levelet kapott Theo állítólagos elrablójától, de ez csalásnak bizonyult. 1938-ban egy nottinghami halottlátó kijelentette, hogy a kisfiú holtteste egy helybeli gazdaság csűrje alatt van eltemetve, a kutatás azonban semmit nem fedett fel; 1939-ben pedig a rendőrséget egy brightoni ápolóotthonba hívták ki, hogy ismét kikérdezzék Constance deShielt, akinek az új ápolónőjét nyugtalanította az öreg hölgy szüntelen siránkozása, miszerint egy szívének kedves kisfiút megölt a család egyik barátja. A Cornwallban cseperedett ápolónő ismerte az esetet, megtalálni vélte az összefüggést, és telefonált a rendőrségnek. – Kétségbe van esve – számolt be az ápolónő a nyomozóknak. – Siratja a kisfiú elvesztését, állandóan emlegeti, hogy altatóval hallgattatták el a gyermeket. – Bár kezdetben ígéretes volt a tanúság, különösen annak ismeretében, hogy az Edevane-ügy során eltűnt egy üveg altató, a nyom végül valótlannak bizonyult. Constance deShiel nem szolgálhatott semmiféle új, igazolható információval, és amikor kikérdezték, kusza történetet adott elő Eleanor lányáról és egy halva született csecsemőről. Az öregasszony régi orvosa, amikor szabadságáról hazatérve kikérdezték, igazolta, hogy betege az aggkori elmegyengeség előrehaladott állapotában szenved, és a gyilkosság állítása egyike a számtalan témának, amelyekhez zavaros elméje visszatér. Éppoly valószínű, mondta, mint az idős hölgy másik kedvelt története: részletes beszámoló egy királylátogatásról, amely valójában sohasem történt meg. És ezzel visszaérkeztek pontosan oda, ahol 1933 júniusának végén voltak. Sadie az ablakülés túlsó végébe lökte a jegyzetfüzetét. Sehova.

Sadie aznap este futni indult. Meleg és száraz volt az idő, de a levegőben az eső ígérete zümmögött. Az egyik erdei csapást követte, a futás ritmusa segített kiűzni tolakodó gondolatait. Mint valami őrült (inkább megszállott, mondta Donald), úgy tanulmányozta az eset jegyzeteit, és belefájdult a feje az erőfeszítésbe. Mire Loeanneth határára ért, már alacsonyan járt a nap, és a mező hosszú szálú füve zöldből mályvaszínre váltott. A kutyák megszokták, hogy elfutnak a házig, és Ash bizonytalanul nyüszített, amikor Sadie megállt. Ramsay fensőbbségesen elbaktatott néhány méternyire. – Sajnos ma nem, fiúk – mondta Sadie. – Késő van. Nem szeretnék sötétedés után az erdőben rekedni. Talált egy nagy, sima ágat, és vigaszdíjként elhajította. A csaholó kutyák száguldottak, mint a villám. Sádie mosolyogva nézte, hogyan birkóznak az ágért, majd a figyelme a mezőn túl, a jávorfák sűrűje felé irányult. Sötétedett, az erdő szélén bujkáló tücskök rázendítettek esti dalukra, a göröngyös, sötétedő sarjerdő fölött száz meg száz parányi seregély lebegett. Alattuk, a zöldellő kerítés mögé bújt ház ismét éjjeli nyugodalomra készült. Sadie jól megnézte az ablakok ólomkeretén a nap utolsó csillogó sugarait, elöl a tó hűvös, tengerkék tükrét, a magányos tetőt. Fű csiklandozta a lába szárát, szórakozottan tépkedte, és egyesével hántotta a szálakat. A meglepően jóleső cselekedet felidézte egy cikk emlékét az Edevane lányok kis újságjában: használati utasítás fűcsónak készítéséhez. Sadie most megpróbálta, letépett két lapos szálat, egyiket a másik fölé hajtogatva fonatfélét készített. Csakhogy ügyetlenek voltak az ujjai, és az iskolás feladat idegen. Régóta nem pepecselt ilyen gyerekes dologgal. Eldobta a fűszálakat. Eszébe jutott az előző éjjel elolvasott A. C. Edevane-regény. (Pontosabban hajnalban. Ki gondolta volna, hogy a könyveknek ilyen hatalmuk van, kényszerítik az embert, hogy órák hosszat

forgassa a lapokat?) A könyv egyik szereplője egy gyermekkori nyarat említ, amikor csónakokat készített hosszú fűszálakból. Nem valami nagy véletlen, persze. Egy szerző a maga életéből merít, hogy gondolatokkal, emlékekkel ruházza fel a szereplőit. Erre gondolt Clive, amikor arról beszélt, hogy Alice regényeinek sorai között kell olvasni, kulcsokat keresni, amelyek megvilágíthatnák Theo Edevane eltűnését. Nem említette, hogy talált volna valamit – sőt, fanyar, lekicsinylő mosollyal emlegette a szokást, mintha csak felszólítaná Sadie-t, nevesse ki, mennyire elkeseredetten keres hihető információt. Most azonban Sadie elgondolkodott. Nem az A. C. Edevane-könyvek jártak az eszében, inkább azon töprengett, lehetséges-e, hogy Alice tud valami fontosat, valamit, amit titkolt hosszú éveken át. Sadie észrevett még egy nagyobbacska botot, felvette, és nyugtalanul böködte vele a földet. Vajon ez magyarázza, hogy Alice nem válaszolt a leveleire? Vajon bűnös-e? Clive-nak igaza van; a bűnösök általában két csoportra oszthatóak: azok, akik folyton ott sertepertélnek, igyekeznek „segíteni” a nyomozóknak, és azok, akik kerülik a rendőrséget, akár a pestist. Vajon Alice az utóbbiakhoz tartozik? Látott valamit azon az éjszakán, és igaza van Clive-nak, amikor feltételezi, azért tért vissza a loeannethi könyvtárba, hogy jelentse a rendőrségnek? Talán Alice szólt Rose Watersnek az alagútról; talán még látta is a dadust azon a Szent Iván-éjen? Sadie keményen belebökött a sárba a bottal. Alig jutott erre a gondolatra, már tudta, hogy ez nem elég. Tegyük fel, Alice szólt Rose-nak az alagútról – nem elegendő bűn, nyilván, hogy hazudjon; nem elegendő, amikor egy kisbaba tűnt el; nem, hacsak nem volt valami más oka, amiért Alice tartozott Rose Watersnek a hallgatásával. Sadie türelmetlenül megrázta a fejét. Túlreagálja a dolgot, túl erősen próbálkozik, és ezt maga is tudta. Pontosan ezért kell tovább futnia – hogy kizárja az ösztönzést, ami nem hajlandó abbahagyni az elméletek gyűjtését.

A birkózásban Ash győzött, visszatért Sadie lábához, és büszkén ledobta elé a zsákmányt. Rimánkodva lihegett, orrával böködte a botot. – Na jó, nem bánom – mondta Sadie, és megvakarta a kutya füle tövét. – Még egyetlenegyszer, aztán megyünk. – Elhajította a botot, a kutyák boldogan felugattak, és elszáguldottak a füvön. Mi tagadás, Sadie-ben lehűlt egy kicsit a Rose Waterselmélet, amióta elköszönt Clive-tól. Akárhogyan forgatja, ellopni egy gyereket túl szélsőséges reakció egy másképp józan nőtől. És minden jelentés szerint – a dossziéban többet is talált – Rose Waters józan teremtés volt, további jelzők szerint „szorgalmas”, „vonzó” és „élénk”; szolgálatát kitűnő bizonyítványok jutalmazták. Az Edevane családnál töltött tíz év alatt mindössze egy alkalommal volt egy hónapig szabadságon, akkor is csak azért, mert „családi ügyek” szólították el. És még ha igazságtalanul bocsátották is el, és még ha bosszút akart is állni alkalmazóin, az elszenvedett sérelem mértéke nem állt arányban a bűntettel. Mi több, óriási gyakorlati nehézségek is állhatták egy ilyen bűntett kivitelezésének útjában. Vajon lehetett egy nő egymagában a tettes? És ha nem, ki volt a bűntársa – Daffyd Llewellyn, vagy más, ismeretlen személy? És hogyan lehetett az illetőt rávenni, hogy segédkezzen egy ilyen személyes bosszúban? Nem, ő most szalmaszálak után kapkod, ott keres kapcsolatot, ahol egyáltalán nincs. Még az indítóok is roppant gyenge. Senki nem kért váltságdíjat – ami valószínűtlenné teszi a feltevést, hogy Rose anyagi ellenszolgáltatást remélt. Távoli mennydörgés remegtette meg a levegőt, Sadie a látóhatárt fürkészte. Alászállóban volt a nap, csak a tenger fölött komorló sötétszürke felhőkre vetett némi fényt. Eső fenyegetett. Sadie hívta a kutyákat, mehetnéke volt. Kioldódott a cipőfűzője, és egy közeli kőre támasztotta a lábát, hogy megkötözze. Akárki vitte is el, és akármiért, megmaradt a kérdés, vajon mi történt Theo Edevane-nel. Feltéve, hogy túlélte 1933 nyarát, valahova

mégiscsak elkerült. Gyerekeket nem lehet ellopni, és új körülmények közé helyezni úgy, hogy senki fel ne figyeljen rá. Valakinek muszáj volt észrevennie. Nyilván gyanú támadt, különösen egy ekkora sajtónyilvánosságot kapott esetben. Theót nagyon jól elrejtették, és az elrejtés legjobb módja, ha tökéletesen szem előtt van. Csak hihető forgatókönyvet kell hozzá kitalálni. Sadie már a másik cipőjén kötötte meg a fűzőt, amikor valami felkeltette figyelmét a kövön. Az idő elkoptatta, zuzmó is benőtte a betűket, de Sadie szemében tökéletesen olvasható volt a szó, hiszen két hete folyton ennek a változatait fedezte fel. ALICE. Csak éppen ez más volt, mint a többi – valamit még véstek alája. Sadie letérdelt, elhúzgálta a füvet, miközben már lehullottak az eső első kövér cseppjei. Név volt ez is. Sadie elmosolyodott. Felismerte az üzenet fajtáját, valamikor maga is irkált ilyenféléket. A kőbe vésve ez állt: ALICE + BEN. ÖRÖKKÉ.

A kis ház még sötét volt és néptelen, amikor Sadie átfázva, átázva és éhesen visszatért a kutyákkal. Keresett egy száraz törülközőt Ash és Ramsay részére, majd megmelegített valami maradék ételt (lencse, borsó, kása, mind isten áldása!). Evés közben is a jegyzeteit bújta, míg az eső állhatatosan dobolt a háztetőn, és a kutyák elégedetten horkoltak a lábánál. Miután már a második tányért is szinte tisztára nyalta, Sadie megírta harmadik levelét Alice Edevane-nek, engedélyét kérve, hogy beléphessen a házba. Fontolgatta, ne kérdezze-e meg vajon egyenesen, van-e rejtett alagút az előtérben, az emeleti gyerekszoba mellett, de aztán meggondolta. Rose Waterst sem említette, sem azt, mennyire élénken érdeklődik Clementine Edevane iránt, és azt sem, van-e bármi közölnivalója az esetről. Csupán annyit írt, hogy van egy elmélete, szeretne a végére járni, és nagyon lekötelezné, ha Alice hajlandó lenne kapcsolatba lépni vele. A szombati postáról már lekésett, de fogott egy

esernyőt, és kiment a sötétbe, hogy mindenképpen feladja a levelet. Kis szerencsével Alice már kedden megkapja, ő pedig örülhet, hogy ilyen hamar feladta. Amikor beért a faluba, élt az alkalommal, pislogó mobiltelefonjával letelepedett a vegyesbolt ernyője alá, és megnézte az üzeneteket. Donald még most sem jelentkezett, és Sadie fontolóra vette ezt a tényt, míg azon töprengett, vajon szemrehányásnak tekinthető-e a hallgatása vagy hallgatólagos beleegyezésnek, hogy felveheti a munkát, ahogy kérte, és a jövő héten jelentkezhet Londonban. Mielőtt elindult volna, még eszébe jutott, hogy felhívja Cliveot, és kikérdezi az 1939-ben Constance deShiellel az ápolóotthonban készített interjúról. Az elolvasott beszámolóból tompán meg-megvillant valami elméje kapcsolótábláján, de képtelen volt rájönni, mi az vagy miért. Clive örült, hogy hallja, de csalódottan fogadta Sadie kérdését. – Ja, az… – mondta. – Nem volt benne semmi. Szegény addigra már szörnyen leépült. Rémes így végezni… egész nap csak a múlton rágódott, tépelődött, összekeverte a dolgokat, kétségbeesésbe hajszolta magát. Nem, ennek az ügynek a kulcsa Alice Edevane kezében van. Ővele kell beszélnünk. A Tengeri Kilátás-házban égett a villany, amikor Sadie a keskeny szirti úton megkerülte a kanyart. Bertie a konyhában teát készített, és épp levette a második csészét a szárítóról, amikor Sadie letelepedett az asztalhoz. – Helló, kincsem – szólt Bertie. – Hosszú napod volt. – Ugyanezt mondhatnám én is rólad. – Tizenkét láda játék becsomagolva, eladásra készen! – Farkaséhes lehetsz. Kihagytad a vacsorát. – Semmi bajom. Ettem egy falatot, míg ott voltam. Nyilván Louise-zal. Nagyapja nem szolgált további részletekkel, és Sadie nem akart kicsinyesnek vagy szemrehányónak látszani, hát nem faggatta. Elmosolyodott –

kissé halványan –, ahogy nagyapja odanyújtott egy gőzölgő csészét, és letelepedett vele szemben. Sadie észrevette, hogy Louise hímzett ajándéka az ajtó mellett lóg egy szögön. – Elmulasztottam volna a születésnapodat? Nagyapja követte a pillantását és elmosolyodott. – Ez csak amolyan csak-úgy ajándék. – Igazán kedves. – Louise kedves. – Elég kedves üzenet. Habár kissé szimpla. – Sadie… – Tudom, Ruth hova tette volna. Emlékszel a bekeretezett „kívánság”-listára, amit a vécéajtó hátuljára akasztott? – Nevetett. Üresen csengett a nevetése. – Sadie… – Azt mondta, ha valaki nem lehet meg békésen lárma és rohanás közben a vécében, akkor miféle remény maradhat? Bertie átnyúlt az asztalon, és megfogta unokája kezét. – Sadie. Aranyom. Sadie az ajkába harapott. Nagyapja szavaitól váratlan és dühítő zokogás tört fel a torkából. – Olyan, mintha a lányom volnál. Közelebb vagyok hozzád, mint valaha is a lányomhoz. Fura egy dolog. A tulajdon gyermekem, de egyáltalán semmi közös nincs bennünk az anyáddal. Már kislány korában annyira aggasztotta, mit gondolhatnak mások, hogy mi nem műveljük „rendesen” a dolgokat, hogy Ruth vagy én zavarba hoztuk, ha nem öltöztünk ugyanúgy, vagy nem gondolkodtunk pontosan úgy, mint a többi szülő. – Lágyan elmosolyodott, és végigsimította ősz szakállát, amit azóta hordott, amióta Cornwallba költözött. – Te meg én sokkal jobban hasonlítunk egymáshoz. Úgy gondolok rád, mintha a lányom volnál, és tudom, hogy te is szülőnek tekintesz engem. De Sadie, aranyom, én is csak ember vagyok.

– Egészen más vagy itt, Nagyapa. – Maga sem tudta, hogy ezt fogja mondani. Még csak azt sem, hogy ezt érzi. Mintha gyerek szólna a szájából. – Remélem is. Ez a szándékom. Igyekszem haladni. – Még a jogosítványt is megszerezted. – Vidéken élek! Aligha számíthatok arra, hogy metróval járjak ide-oda. – De az, amiket Louise mond, hogy varázslat történik, és majd a világegyetem elhatározza… Meg az a falvédő. Ez nem te vagy. – De az voltam, kisfiú koromban. Már el is felejtettem… – De semmi esetre sem Ruth. – Ruth elment. – És nekünk kell emlékeznünk rá. Nagyapja hangja szokatlanul reszelős volt. – Tizenkét éves voltam, amikor nagyanyáddal találkoztunk. Amikorra csak emlékszem, mindig együtt voltunk. A bánatom, az elvesztése… elnyelhetett volna, ha engedem. – Kiitta a teáját. – Az a falvédő ajándék. – Elmosolyodott, de szomorkás volt a mosolya, és Sadie-t bántotta a tudat, hogy ennek ő az oka. Szeretett volna bocsánatot kérni, de valójában nem is veszekedtek, és olyasfélét érzett, hogy megszidták, mert szúrós a modora, és így nehezére esett mentegetőzni. Még akkor is azon töprengett, mit mondjon, amikor nagyapja megelőzte. – Nem találom a kedvenc tésztaszűrőmet. Felmegyek, megnézem, nem keveredett-e a ládák közé.

Az est további részében Sadie törökülésben ült a szobája padlóján. Átrágta magát a Rejtélyes menekülések első három oldalán, mire rájött, hogy a Daffyd Llewellynről szóló fejezet valójában inkább könyvének magyarázata, nem magának az embernek az életrajza, ráadásul áthatolhatatlan, mintha valamilyen nyelvjárásban íródott volna, számos zárójellel furcsa helyeken, és tucatnyi fura kifejezéssel, mint „anyátlanodás” és

„foglyul ejtett testek” és „szövegszintű menekülés”. Inkább a Clive-nál készített jegyzeteit vette elő, felváltva lapozgatott bennük és az Edevane nővérek kis újságaiban. Elgondolkodott azon, hogy Clive szerint biztosan Alice kezében van a kulcs, és ez a délután látott, kőbe vésett feliratot juttatta az eszébe. Motoszkált benne valami halvány érzés, mintha az előző nap látta volna valahol a „Ben” nevet, de ha belepusztul, sem emlékszik rá, hogy hol. Eső csordult az ablakon, a pipafüst édes aromája beszivárgott a mennyezeten, és Sadie pillantása a padlón kiteregetett oldalakat, lefirkantott jegyzeteket, könyveket pásztázta. Valahol, az összevisszaság között igenis vannak összetartozásra váró részletek. Egyszerűen érzi. Még ha papíron merő anarchiának látszik is. Nagyot sóhajtott, kibontakozott a kutatásból, és bemászott az ágyba. Kinyitotta A kihűlt vacsorát, és egy darabig olvasott, hogy kitisztuljon az agya. Kiderült, hogy a vendéglőst valóban meggyilkolták, és egyre valószínűbbnek látszott, hogy a férfi volt felesége a tettes. Húsz éve váltak el, az évtizedek során a férfi felépítette karrierjét, vagyont szerzett, miközben a volt felesége nyomorék leányuk ápolásának szentelte magát, karrierálmait feláldozta együtt a szabadságával, de szereti a leányukat, és a kapcsolat eléggé barátságosnak látszott. A döntő ok – Sadie már gyorsabban lapozott – a férfi félvállról tett kijelentése, hogy kétheti szabadságra utazik Dél-Amerikába. A volt feleség dédelgetett vágya volt egész életében, hogy ellátogasson Machu Picchura, de a lánya nem kísérhetné el, és magára maradna. Hogy a volt férj – egy férfi, aki mindig túlságosan elfoglaltnak és fontosnak érezte magát, hogysem segítsen gyermekük ellátásában – most arra készült, hogy valóra váltsa az asszony nagy álmát, ezt a volt feleség már nem tudta elviselni. Anyai fájdalmának évtizedei, elszigeteltsége, egyéni álmainak szublimálása egy életen át, a máskülönben szelíd

természetű asszonyt elkerülhetetlen következtetésre juttatták: volt férjét meg kell akadályoznia, hogy elutazhasson. Sadie meglepve, megelégedve és különösen felélénkülve eloltotta a villanyt és lehunyta a szemét. Hallgatta a vihart, a háborgó tengert, ahogy a kutyák álmukban fel-felhorkantak az ágya végében. A. C. Edevane-nek különleges felfogása volt az erkölcsiségről. Nyomozója felfedezte a valóságot a férfi látszólag természetes halála mögött, de úgy döntött, nem tárja fel a rendőrségnek. Magánnyomozói kötelessége, okoskodott Diggory Brent, arra indítja, hogy fedezze fel, hova vezet a pénz útja. Meg is tette. Senki sem kérte fel, hogy tekintsen bele a vendéglős halálának módjába, még csak gyanúsnak sem tekintették. A férfi volt felesége szörnyű terhet hordozott igen sokáig, igen csekély ellenszolgáltatásért – ha börtönbe vetik, a leányának még keservesebb lesz a sorsa. Diggory úgy dönt, nem szól, dolgozzon csak nélküle az igazságszolgáltatás. Sadie emlékezett, mit mesélt Clive a fiatal Alice Edevane-ről, aki a könyvtár körül settenkedett a rendőri vizsgálat alatt. Az volt az érzése, hogy Alice többet tud, mint amit elárult, és mostanában új (némileg elkeseredett) megérzése támadt: talán Alice egyik könyvében található a kulcs. A kihűlt vacsora talán nem tükrözi Theo Edevane eltűnésének eseményeit, de mindenképpen arra vall, hogy Alice-nek pontos érzéke van az igazság és az igazságszolgáltatás módja iránt. A regénynek jócskán volt mondanivalója a szülők és gyermekek közötti bonyolult viszonyról is, a kötelék egyben teher és előjog, és mindörökre kibogozhatatlan. Alice nyilván nem nézi jó szemmel azokat, akik kibújnak a felelősség alól. Sadie aludni próbált, de nyugodt körülmények között sem volt jó alvó, és Rose Waters körül kavargó gondolatai betolakodtak az agyába. A szülői lét, és odaadás meg a gondozók felelőssége… A szeretet, amit a dadus tanúsított Theo iránt, „mintha a saját gyereke lett volna”; kiváló alkalmazotti bizonyítványa, majd a hirtelen, „igazságtalan” elbocsátás, ami kétségbe ejtette; a

szemtanú, aki megesküdött rá, hogy éjfél után látott egy karcsú női alakot mozogni a gyermekszobában… Sadie felmordult, a másik oldalára fordult, és megpróbálta rendezni a gondolatait. Egy kép támadt benne kéretlenül Edevane-ék családi piknikjéről. Férj és feleség középen, a szeretett kicsi fiú az előtérben, a karcsú boka és lábszár az árnyékban. Clive hangja jutott az eszébe, amint elmeséli, mennyire akarták Edevane-ék azt a kisfiút, milyen sokáig vártak rá. Az 1939-ben Constance deShiellel folytatott interjúra gondolt, amelyben az öregasszony állítólag „Eleanorról és egy halva született gyermekről” zagyvált. Talán mégsem zavart képzeletének terméke volt. Talán Eleanor terhes volt Clementine és Theo között. „Nem titok, hogy fiút akartak” olvasta Clive dossziéjának egyik interjújában. „Oly nagy áldás volt, amikor megkapták. Annyira váratlan.” Sadie kinyitotta szemét a sötétben. Valami más ragadta meg a figyelmét. Villanyt gyújtott, kihajolt az ágy oldalán, belelapozott a padlón heverő papírokba, és megkeresett egy oldalt. Egyike volt a kis újságoknak, amelyeket az Edevane nővérek írtak, és állítottak elő a régi nyomdagépen. Egész biztos, hogy olvasott valamit Rose dadusról. Megvan! Felvette és magával vitte az ágyba a régi lapokat. Egy cikk Alice-től, részletezve Clementine Edevane büntetését, amiért kövérnek minősítette Rose dadust. Sadie ellenőrizte a dátumot, gyorsan számolt magában, majd kiugrott az ágyból, és megkereste a jegyzetfüzetét. Addig forgatta, míg meg nem találta a Rose Waters foglalkoztatásáról készül feljegyzéseit – különösen egyhavi távollétéről 1932 júliusában, amikor „családi ügyben” hívták el. A dátum egyezett. Sadie kinézett az ablakon – holdfényes szirtek, háborgó tintakék tenger, a látóhatáron villám –, és igyekezett rendezni a gondolatait. Miért lopná el egy szülő a tulajdon gyermekét?,

kérdezte Clive. Anthony és Eleanor Edevane-ről beszélt, a kérdés szónoki volt, tréfa, hiszen szülőknek nincs szükségük rá, hogy elrabolják a tulajdon gyermeküket. Hiszen már megkapták. De mi van olyan esetben, ahol nem kapták meg? Sadie arcát elfutotta a pír. Új forgatókönyv alakult. Létezhet bizony egy ok, amiért egy szülő elrabolhatja a tulajdon gyermekét. Helyükre igazodtak a részletek, mintha összetartoznának, mintha várnának valakire. Egy bajba került szolgáló… Egy úrnő, akinek nem lehet saját gyermeke… Egy megoldás, amelybe mindenki belefért. Csak hirtelen mégsem.

17

LONDON , 2003 Az üzenet, még Alice mértékével mérve is rövid volt. Elment, később majd hazajön. Peter épp csak kivehette egy tollal írt reszketeg nagy A nyomát a lap alján. Eltűnődött a cédula láttán – levélnek még magában sem nevezte –, és töprengett, mit is jelenthet. Alice mostanában furcsán viselkedik. Szúrós, még az eddiginél is jobban, és igen szórakozott. Peter gyanította, hogy rosszul mehet az új könyv, de ez most nem a jellegzetes szerzői szorongás, amelyet már jól ismert, és hogy Alice alkotói problémái inkább tünetnek tekinthetők, nem a gondjai okának. Úgy érezte, tudja az okot. Ahogy pénteken átadta Deborah telefonüzenetét, Alice arcából kifutott a vér, és a reakciója, remegő hangja arra emlékeztetett, amikor a hét elején megérkezett a detektívnek a régi, megoldatlan rendőrségi ügyről kérdezősködő levele. Peter biztos volt benne, hogy a két dolog kapcsolatban van egymással. Mi több, meggyőződése, hogy az Alice családjának múltjában történt bűntényre vonatkoznak. Tudott a kisfiúról, Theóról. Alice igyekezett elrejteni döbbenetét, amikor a levél megérkezett, de Peter észrevette, mennyire remeg a keze, és hogyan rejti el az asztal alatt, hogy ő meg ne lássa. A reakció, és ráadásul az a hév, amivel Alice a levél tartalmát tagadta, kellően birizgálta Peter érdeklődését. Otthon a számítógépénél azon kapta magát, hogy bepötyögi az Edevane nevet, és az elveszett gyermek fogalmat az internet keresőjébe. Így tudta meg, hogy Alice kisöccse 1933-ban eltűnt, és sohasem találták meg. Csak éppen azt nem tudta, vajon mi a csodáért hazudik erről Alice, és az egész ügy miért zökkentette ki ennyire. Peter egyik reggel munkába érkezett, és Alice-t a könyvtárszobában találta, egy karosszékben, eszméletlenül. Peter szíve zakatolt, egy másodperc törtrészéig a legrosszabbtól tartott. Már éppen azon volt, hogy mesterséges lélegeztetéssel próbálkozik, amikor Alice horkantott egyet, és Peter rájött, hogy alszik. Alice Edevane nem

szokott szundikálni. Peter akkor sem lepődött volna meg jobban, ha Alice csörgős selyemszoknyában hastáncot lejt az asztalon. Alice felriadt, Peter pedig visszaosont a hallba, hogy mindketten úgy tehessenek, mintha nem látott volna semmit. Nagy zajjal levette a cipőjét, és a biztonság kedvéért jó hosszan zajongott a ruhafogassal, mielőtt visszatért volna, Alice pedig éppen egy fejezet vázlatát olvasta, kezében tollal. No és most ez. Váratlanul megtört napirend. Csakhogy a három év során, amióta nála dolgozik, Alice Edevane soha nem törte meg a napirendet. Az események váratlan fordulata zavaró volt, de legalább alkalma lehetett befejezni a weblap megfelelő oldalát. Alice kiadója megint jelentkezett, fogytán volt a türelme, ahogy közeledett a megjelenés dátuma, és Peter megígérte, a hét végén átküldi a végleges szöveget. Meg is fogja tenni. Nem marad más, csak meggyőződni róla, vajon Alice írt-e valamit az Egy szempillantás alatt című könyve előtt. Az 1956-os Yorkshire Post-cikk, amiből puskázni szándékozott, idézte Alice kijelentését, miszerint első teljes bűnügyi regényét a tizenötödik születésnapjára kapott jegyzetfüzetbe írta, és Peter úgy vélte, nem lesz nehéz ezt megerősíteni. Alice mániákus volt a jegyzetfüzeteivel, soha el nem ment volna sehová, hogy az éppen aktuálisat magával ne vigye, és valamennyit, kivétel nélkül, egy polcsoron tartotta az írószobájában. Nem kell egyebet tennie, csak ellenőrizni. Felfelé indult a lépcsőn, és azon kapta magát, hogy öntudatlanul fütyörészik. Megállt. Nincs szükség fitogtatni az ártatlanságot. Ilyet csak az művel, aki bűnös, márpedig ebben igazán nincs semmi tilos. Szabad belépnie Alice írószobájába; legalábbis soha nem tiltotta meg senki. Peter rendszerint nem ment be, de ennek nem volt semmi oka. Egyszerűen csak ritkán támadt erre alkalom. Mindig a könyvtárszobában tanácskoztak, Peter pedig a nagy konyhaasztalnál dolgozott, vagy néha a vendégszobában, amelyet már régóta az iratrendezők foglalnak el.

Meleg volt, a napsugár beömlött a lépcső tetején a keskeny ablakon. Meleg levegő emelkedett a lépcsőn, a fordulón megrekedt, hiszen nem volt hová mennie, és Peter örült, hogy benyithat és besurranhat Alice homályos, hűvös írószobájába. Ahogy várta, a külföldi első kiadások alatti polcon megtalálta a jegyzetkönyveket. Az első kicsi volt és vékony, barna bőrkötését megpuhította, megfakította az idő. Peter kinyitotta, és a sárguló első oldalon meglátta egy lelkiismeretes gyermek gondos, lekerekített írását: Alice Cecilia Edevane, 8 éves. Elmosolyodott. A kézzel írt sor révén megpillanthatta az ismerős, magabiztos, rendíthetetlen, a szokásaiban megrögzött Alice-t – mint kislányt, aki előtt még ott az egész élet. Visszatette a füzetet, és sietve végigszámlálta a sort. Számítása szerint azt a könyvet keresi, amit Alice 1932-ben kapott, és a következő évben használt. Megállt, és leemelt a polcról egy nagyobbacska kötetet. Peter első pillantásra tudta, hogy valami nincs rendjén. A jegyzetfüzet méretéhez képest túlságosan könnyű volt, és vékonynak tűnt, ahogy kiemelte. És valóban, amikor kinyitotta, észrevette, hogy a lapok fele eltűnt, csak rendetlen csonkok vastag szegélye maradt a kitépett lapok helyén. Megállapította, hogy a füzet valóban 1932/33-ból származik. Elgondolkodva futtatta végig ujját a tépett széleken. Ez önmagában még nem jelent semmit. Tudomása szerint sok kamasz lány tép ki lapokat a naplójából. Csakhogy ez nem napló, hanem jegyzetfüzet. És nem is csak néhány lap hiányzik, hanem a könyvnek több mint a fele. Elegendő egy regény vázlatához? Attól függ, milyen hosszú a regény. Peter végigpergette a megmaradt, korai lapokat. A lelet különlegessége egyszeriben kényelmetlenné tette a feladatot, és Peter hirtelen tolvajnak érezte magát. De hiszen csak a munkáját végzi! Ezért kap fizetést Alice-től. Nem akarok tudni róla – mondta Alice csak folytassa a weboldalt. Hagyja csak, hadd menjenek a dolgok. Egyszerűen csak meg kell találni a választ,

mondta magának Peter, aztán visszatette a könyvet, és ezzel annyi. A korai oldalak ígéretesnek látszottak. Láthatólag életből merített megfigyeléseket tartalmaztak. Peter elmosolyodott, amikor felismerte Alice leírását a nagyanyjáról – „csontváz egy díszes ruha hamvaiban” – mint idézetet a Szép reményekből; és regényötletét bizonyos Lauráról és Lord Hallingtonról, akik szörnyen bonyolult szerelmi ügybe keveredtek. Sűrű utalások is voltak egy bizonyos „Mr. Llewellyn”-re – a jeles író lehet, vélte Peter, akit Alice az interjúban említett, az ő gyermekkori tanácsadója. Ám a történet hirtelen megszakadt. Egy számozott lista kedvéért hagyhatták el, amelynek a címe: Szabályok Mr. Ronald Knox szerint, átvéve A legjobb detektívtörténetek bevezetőjéből. A szabályok mai szemmel nézve régimódiak és szájbarágósak voltak, és láthatólag Alice alkotói életének új korszakát jelezték, mert ezután már nem történt említés Lauráról és Mr. Hallingtonról (sőt, ami azt illeti, Mr. Llewellynről sem), gyermekes kölcsönhatásaik helyét általánosabb elmélkedések foglalták el, életről és szerelemről – komolyak és meghatóan idealisztikusak a maguk naiv optimizmusában. Peter gyorsan átfutotta Alice tizenéves eszmefuttatását az irodalom céljáról; igyekezetét, hogy ismételje a lelkes természetleírásokat a kedvenceiként idézett romantikus versekből; buzgó fejtegetését a jövőre vonatkozó igyekezetéről: kevesebb tulajdonra vágyni, és nagyobb szerelmet birtokolni. Peter kezdte magát kényelmetlenül, illetéktelen leselkedőnek érezni, és már-már feladta a kutatást, amikor valami meghökkentőre bukkant. A BM monogram kezdett felbukkanni Alice feljegyzéseiben. BM szerint… ahogy BM mondja… megkérdezem BM-et… Senki más nem emlékezett volna a névre, amelyet Deborah kérésére át kellett adnia Alice-nek, de Peternek volt egy Benjamin nevű osztálytársa, és közösen

indítottak reklámhadjáratot egy Mr. Munro nevű boltos megbízásából, amikor tehát Deborah kiejtette a nevet, a véletlen egybeesés beültette Peter agyába. Benjamin Munro, a férfi, akinek az említésére Alice elsápadt. Nagyjából akkor kezdett egyre sűrűbben előfordulni a naplóban „BM” említése. Alice láthatólag új regényt tervezett. Ezúttal rejtélyes történetet, valódi detektívregényt, olyan zseniális módszerrel, amire soha senki nem jön rá! A tervezés a következő öt oldalon is folytatódott, nyilak és lefirkantott kérdések, sebtében felvázolt térképek és vázlatok – az egykorú jegyzetfüzetekből ismerős technikák – formájában, majd egy 1933. áprilisi bejegyzés következett: Holnap reggel elkezdem PBB-t. Az első és az utolsó mondat már megvan a fejemben, és világos elgondolás mindenről, aminek közben történnie kell (hála, részben, BM-nek). Tudom, hogy ezt be is fogom fejezni. Máris egészen másnak tűnik, mint bármi, amit eddig írtam. Peter nem tudta megállapítani, hogy Alice elkezdte-e PBB-t, és hogy vajon befejezte-e. A küldetéses kijelentés alatt valamit olyan erővel írt le, hogy lyukat szakított a papírba, és utána – semmi. A többi lapot kitépték. Miért semmisítette meg Alice egy regény vázlatát? Ő, aki annyira alapos, szinte babonásan ragaszkodik mindenhez, aminek része volt egy könyv megalkotásában. „Egy író soha nem semmisíti meg a munkáját! – mondta a BBC-interjúban. – Még ha megutálta is. Olyan lenne, mintha egy sikerületlen gyermek létezését tagadná.” Peter felállt, nyújtózott, kinézett a mezőre nyíló ablakon. Lehet, hogy semmit sem jelent. Csak néhány oldal hiányzik egy kamaszkori naplóból. Hetven évvel ezelőtt írt oldalak. De Peter nem tudott szabadulni a kényelmetlen érzéstől. Alice viselkedése ezekben a napokban, az, ahogyan tagadta a hajdani rendőrségi ügyet, a rémület, amikor ő átadta Deborah üzenetét, amikor kiejtette a Benjamin Munro nevet. Még az a megmagyarázhatatlan kis rejtély is, hogy vajon miért mondja

újabban az újságíróknak, hogy első megjelent regénye előtt semmit sem írt? Valami folyik itt, és Alice fél. Peter helyére csúsztatta a jegyzetkönyvet. Nagyon vigyázott, hogy minél csendesebben tegye, mintha ez valamiképpen eltörölné a tényt, hogy egyáltalán levette a polcról és belepillantott. Elhatározta, hogy egyszerűen elhagyja a Gyakori kérdések oldalról a kérdést Alice első befejezett regényéről. Bárcsak mindjárt ezt tette volna, ahelyett hogy feljön ide, és kinyitja Pandora szelencéjét. Sietve távozott a padlásról, hogy maga mögött hagyja az egész ügyet, és ezért borította fel a lámpát. Vagy talán a szokásos balkezessége miatt. Akár így, akár úgy, a lámpa magas, szabadon áll, és Peter az egész mindenséget lelökte Alice íróasztalára. Egy pohár – szerencsére üres volt – felborult, és Peter éppen helyére tette, amikor megpillantotta az Alice-nek címzett borítékot. Ez magában még nem lett volna szokatlan, hiszen végtére is Alice otthonában vannak. A posta azonban Peter dolga, márpedig ezt a levelet nem látta. Vagyis az ő tudomása nélkül emelték ki a reggel érkezettek közül. Peter tétovázott, de nem sokáig. Kedveli Alice-t; nincsenek éppen nagyanya-unoka viszonyban, de kedveli, és minden tekintetben felelősnek érzi magát érte. Felbontotta a levelet, épp csak hogy lássa, ki küldte. Sadie Sparrow. Nem olyan név, amit valaki, aki a szavak embere, egyhamar elfelejtene, és Peter nyomban rájött, hogy a levél pontosan egy hete érkezett. A rendőrnyomozótól, aki egy eltűnt gyermek régi ügyét vizsgálja. Az 1933-as ügyet. Ez ugyanabban az évben történt, amikor BM megjelent Alice naplójában, és a vitatott kéziratot (vélhetőleg) kitépték. Peterben komor érzés támadt, mint amikor egy rejtvény egyes darabjai összeállnak, de kétségbeejtő módon nem derül ki, hogy az egész valójában mit ábrázol. Ujjaival megkopogtatta az ajkát, töprengett, majd megint az íróasztalon heverő összehajtogatott vékony papírra pillantott. Ez már kémkedés. Nyilvánvalóan nem szerepel a feladatai között. Peter

úgy érezte, mintha egy sziklaszirten egyensúlyozna, töprengve, hogy ugorjon vagy meghátráljon. Megrázta a fejét, leült, és olvasni kezdett.

Alice elhatározta, hogy átvág a parkon. A friss levegő, mondta magában nem csekély gúnnyal, bizonyára használ. A Hyde Park Cornernél szállt ki a földalattiból, és felment a lépcsőn. Sokkal melegebb volt, mint a hét előző napjain. Mozdulatlan volt a levegő, sűrű a hőség, az a jellegzetes városi hőség, ami az aszfalt és a házak között szinte fokozódik. A földalatti vasút forró kígyói végigsziszegtek az alagutakon, minden állomáson kiokádták az izzadó utasokat – valóságos dantei jelenet. Alice elindult a Rotten Row-n, kötelességszerűen tudomásul vette a rózsakerteket meg a halvány orgonaillatot, mintha valóban sétálni indult volna, hogy egyedül legyen a természettel, nem pedig hogy egy kicsit halogassa a rá váró szörnyű feladatot. A találkozót Deborah erőltette. Alice, miután Peter átadta pénteken a telefonüzenetet (a hideg borzongás, amikor meghallotta titkára szájából Benjamin Munro nevét!), úgy határozott, hogy a legokosabb cselekedet a tagadás. Semmi oka, miért kellene Deborah-val találkoznia az eljövendő hónapokban. Eleanor évfordulója elérkezett és elmúlt, a legközelebbi családi összejövetel karácsony, addig még rengeteg idő van, hogy kifújjon az egész dolog. Hogy Alice gondoskodjon róla, hogy kifújjon. De Deborah erősködött, a szelíd erőszaknak azt a bizonyos fajtáját alkalmazta, amit mindig használt, mint legidősebb nővér, és tovább finomított az eltelt évtizedekben, mint politikusfeleség. – Van néhány dolog, amit feltétlenül meg kell beszélnünk. Akármennyit tud is Deborah Theóról, nyilván jókora utat megtett az emlékezet ösvényén, és olyan helyre ért, ami Alice-t módfelett idegesíti. Vajon, töprengett, mennyit tud Deborah? Emlékszik Benre, de azt tudja-e, hogy mit csinált Alice?

Bizonyára. Egyébként miért ragaszkodna hozzá, hogy találkozzanak, és a múltról beszélgessenek? – Emlékszel Rose dadusra? – kérdezte Deborah, mielőtt letette volna a kagylót. – Ugye, milyen fura volt, hogy olyan hirtelen távozott? – Alice úgy érezte, összepréselik az oly sokáig féken tartott falak. Különös, hogy minden egyszerre történik. (Bár igaz, ami igaz: ő, Alice keltette fel Deborah érdeklődését a múzeumban a kérdéseivel. Bárcsak ki se nyitotta volna a száját! Éppen aznap reggel kapta meg a nyomozó harmadik levelét: nyersebb volt, mint az előzőek, egyetlen aggasztó fejleménnyel. Ez a Sparrow most engedélyt kér, hogy belépjen a házba, és „ellenőrizzen egy elméletet”.) Alice megállt, és a közelében lebegő szitakötőt nézte. Útszéli szitakötő. Ki tudja, mitől jutott eszébe a neve. Nézte, ahogy a bogár tovaröppen egy közeli virágágy felé – nyári virágok látványos kavalkádja, piros, mályvaszín, ragyogó narancssárga. A kert igazi gyógyír. Méh rebbent a virágok között, és Alice-ben hirtelen felvillant egy emlék. Mint mostanában oly gyakran. Érezte, milyen lenne besurranni abba a kertbe, karcsú, ruganyos testtel, átkúszni a hűvös levelek alatt, hanyatt feküdni, hogy az ég kék gyémántokra töredezzen az ágak között, és a fülét eltöltse a rovarélet kórusa. Persze nem tette meg. Továbbment az ösvényen, elmaradt mögötte a kert, és az emlékezet különös villanása. Csak az alagút lehet, gondolta, Sadie Sparrow-nak ez az elmélete. Valahogyan hallott a második alagútról. Alice várta, hogy elfogja a pánik, de ehelyett csak a tompa lemondás telepedett rá. Elkerülhetetlenül, hiszen mindig is tudta. Az egészben a legnagyobb szerencse, hogy (máig) senki sem említette a rendőröknek az alagutat. Mert nem Alice volt az egyetlen, aki tudott róla 1933-ban. Mások is voltak. Szülei, nővérei, deShiel nagymama és Rose dadus, akinek meg kellett mondania akkor télen, amikor Clemmie-nek sikerült bennrekednie a bonyolult retesz mögött.

Alice lassabbra fogta lépteit, amikor elérte a Rotten Row-nak azt a részét, ahol az ösvény elágazik és hidat alkot a Serpentineon. Túl a vízen messzire nyúlt a park tágas zöldje. Alice szemében, ahányszor látta, a második világháborút idézte fel. Homokzsákok voltak itt akkor, zöldségágyások sorai – az egész terület termelési célt szolgált. Különös gondolatnak tetszett most visszaidézni a középkori múltat, mintha egy éhező, bombák sújtotta nemzetet valahogyan lehetne őfelsége zöldségeskertjéből táplálni. Akkoriban roppant észszerűnek tetszett, mi több, létfontosságúnak. A fiaik idegen földön haltak, Londonra éjjelente bombák záporoztak, az ellátást szállító hajókat német tengeralattjárók semmisítették meg, mielőtt partot értek volna; de Britannia népe nem fog éhen halni. Megnyerik a háborút, zöldséges parcellánként. Néhány éve, a Birodalmi Hadimúzeumban Alice meghallotta, amint két iskolás fiú vihog egy plakát láttán, amelyen Krumpli Karcsi azzal dicsekszik, hogy milyen finom levest készít. A fiúk elmaradtak az osztálytársaik mögött, és amikor a tanár megszidta őket, a nagyobbik, úgy látszott, mindjárt elsírja magát. Alice némi kis kárörömet érzett. Miért van az, hogy a háború itt maradt emlékei láttán sok minden körülményesnek vagy furcsának vagy modorosnak tűnik, amikor valójában szörnyű volt és halálos? Mások voltak akkor az emberek, sztoikusak. Kevesebb szó esett az érzelmekről. Gyerekkorától arra nevelték az embert, hogy ne sírjon, ha sérülés éri, hogy emelt fővel tűrje a veszteséget, hogy ne vallja be, ha fél valamitől. Még Rose dadus is, a gyengédség maga, összevonta volna a szemöldökét, ha könnyeket lát, amikor bejódozza a sebeket, sérüléseket. A gyerekeket arra tanították, hogy nézzenek szembe a sorssal, akármit tartogat. Mint kiderült, igen hasznos tulajdonság háborús időkben; csakúgy, mint az egész életben. Az Edevane család nő tagjai mind kivették a részüket a háborúból. Clemmie csatlakozott a légi szállítás segédszolgálatához, a légierő gépeit mozgatta a bázisok között;

Alice hullaszállításra váltott mentőautót vezetett a bomba sújtotta utcákon, Deborah önkénteseket toborzott a Női Önkéntes Szolgálatnál. De valamennyiüket Eleanor lepte meg legjobban. Deborah és Alice sürgette szüleiket, keressenek menedéket vidéken, de édesanyjuk nem volt rá hajlandó. – Itt maradunk, és tesszük a dolgunk – mondta. – Eszünkbe sem jut lelépni, ne is javasoljátok. Ami jó a királynak és a királynénak, az jó lesz nekünk is. Igaz, drágám? – mosolygott édesapjukra, aki már abban a mellhártyagyulladásban szenvedett, ami idővel végzett vele. Most egyetértése jeléül megszorította felesége kezét. Azután Eleanor csatlakozott a Vöröskereszthez, biciklin kerekezett az East Enden, és orvosi segítséget nyújtott kibombázott anyáknak és gyermekeiknek. Alice gondolatban néha térképnek látta a várost, gombostűkkel azokon a helyeken, amelyekkel valami kapcsolata volt. Sűrűsödtek, szinte egymás nyakára hágtak a gombostűk. Nem rossz dolog, ha az ember élete nagy részét ugyanazon a helyen töltheti. A számtalan összegyűjtött emlék úgy egymásra épül az ember agyában, hogy némelyik földrajzi pont önálló azonosságot nyer. A hely annyira fontos volt Alice-nek a világról kialakított képén, hogy néha eltűnődött, vajon a nomád népek hogyan mérték az idő múlását? Hogyan jelezték, hogyan mérték haladásukat, ha nem egy állandó révén, amely annyival nagyobb, annyival tartósabb náluk? Talán eszükbe sem jutott. Talán egész jól megvoltak nélküle. A Ben körüli érthetetlen dolgok egyike a vándor természete volt. Rengeteg volt a hajléktalan az első világháború után, szomorú emberek, a jelenlétük árnyékot vetett az egész évtizedre Nagy-Britanniában, ahogy kezükben táblával munkát, ételt vagy pénzt koldultak. Alice-nek és a nővéreinek megmondták, adjanak, amikor csak tudnak, de soha ne bámuljanak; megtanították őket a szánalomra. Ben azonban más volt, mint azok a hajléktalan katonák. Alice tapasztalatában ő volt az első ember, aki szabad akaratából élte ezt az életet. Egyik

munkáról a másikra, tulajdona csak annyi, ami belefért a hátizsákjába. – Vándor vagyok – vont vállat mosolyogva. – Apám szerint anyai ágon cigány vért örököltem. – Alice nagyanyjának megvolt a véleménye a Loeanneth-közeli erdőt járó cigányokról, csavargókról, de a fogalom tiltott téma volt. Alice a család történetének biztonsága és szilárdsága tudatában nőtt fel. Édesapja őseinek öröksége a kemény munka és a vállalkozás, az Edevane-birodalom felépítése volt; édesanyjának családja pedig a máig otthonnak nevezett földben gyökerezett. Még Eleanor és Anthony szerelmének ünnepelt története is Loeanneth megmentése és újjáépítése köré fonódott. Alice mindig roppant nagyszabású történetnek gondolta, boldogan örökölte édesanyja szenvedélyét a tóparti ház iránt. El sem tudta volna képzelni, hogy az ember másféleképpen is élhet. Ben azonban más volt, és általa Alice másképp látta a dolgokat. Ben nem kívánt birtokolni dolgokat, sem vagyont gyűjteni. Elegendő, mondta, hogy el tud jutni egyik helyről a másikra. Kisfiú korában a szülei régészeti ásatáson dolgoztak a Távol-Keleten, és Ben akkor ébredt rá, hogy a tulajdon, amit az emberek mohón birtokolnak a múló jelenben, sorsszerűen eltűnik vagy éppen elporlad, betemeti a föld, és eljövendő nemzedékek kíváncsiságára vár. Édesapja sok ilyen tárgyat hozott felszínre, mesélte Ben, szépséges tárgyakat, amelyekért küzdöttek valaha, fegyvereket, ékszereket, sőt éppenséggel pénzérméket. – És mindnek az volt a sorsa, hogy elkallódjon, hogy eldobják, egykori tulajdonosaik meghaltak, elmentek. Nekem csak az emberek számítanak, és a tapasztalat. A kapcsolat… az az igazi. Az elektromos szikra az emberek között, a láthatatlan kötelék. – Alice elpirult ennek hallatán. Pontosan tudta, mire gondol Ben; érezte ezt ő is. Egyetlen alkalommal hallotta Alice, amint boldogtalanul, keserűen beszél Ben arról, hogy nincs pénze. Azért maradt meg

az emlékezetében, mert kellemetlen érzést keltett benne. Egy lánnyal nőtt fel, mesélte Ben, egy nála néhány évvel idősebb angol lánnyal, akinek a szülei ugyanazon az ásatáson dolgoztak, mint az övéi. A lány a szárnyai alá vette őt, tizenhárom éves volt, míg Ben csak nyolc, és mert hasonló volt a sorsuk, ketten együtt egy idegen országban, szoros lett a kapcsolatuk. – Egy kicsit persze beleszerettem – mesélte nevetve Ben. – Annyira szépnek láttam a hosszú copfjával meg a barna szemével. – A lány – Florence volt a neve („Flo”-nak nevezte Ben, és a becenév meghittsége akár a tüske szúrt Alice szívébe) – idővel Angliába ment a szüleivel, de ők ketten leveleztek, egyre hosszabbak lettek a levelek, egyre személyesebbek, ahogy Ben is felnőtt. Egymás vándoréletében állandóak maradtak, és amikor Ben tizenhét éves korában visszatért Angliába, felújították a kapcsolatukat. Addigra Flo már férjnél volt, de ragaszkodott hozzá, hogy Ben nála szálljon meg, valahányszor átutazik Londonon. Szoros maradt a kettejük barátsága. – Ő a legjobb szívű ember, akit csak ismerek – mondta Ben. – Rendíthetetlenül hűséges, nagyon kedves, és mindig készen áll nála a nevetés. – Ám újabban Flo nehéz helyzetben van a férjével együtt. Üzletet nyitottak, minden megtakarított pénzüket befektették, halálra dolgozzák magukat, és most a háziúr azzal fenyegetőzik, hogy kilakoltatja őket. – Más nehézségeik is támadtak – mondta Ben. – Személyes gondok. Annyira jó emberek, Alice, oly szerények a vágyaik. Ez volt számukra az utolsó csepp. – Ben éppen a metszőollót élesítette, amikor így szólt: – Bármit megtennék, hogy segíthessek nekik. – Újfajta keserűség lopózott a hangjába. – De az egyetlen, ami segíthet, a pénz. Amiből csak annyit mondhatok a magaménak, amennyi a zsebemben van. Barátainak nehéz helyzete elkeserítette Bent, és Alice, aki akkor már fülig szerelmes volt, mindenáron szerette volna rendbe hozni a dolgokat. Ugyanakkor a legsötétebb irigység élt benne a másik nő iránt (Flo – hogy utálta ezt a könnyedén

említett becenevet!), aki olyan fontos szerepet játszik Ben életében, akinek a boldogtalansága, száz-meg százmérföldnyire Londonban, képes komorrá tenni Ben hangulatát, még itt és most is. De az idő fura módon még a leghevesebb szenvedélyeket is képes lecsendesíteni. Ben többet nem emlegette barátnőjét, és Alice, aki végtére is fiatal volt, következésképpen önző, hagyta, hogy Flo és szorult helyzete kisurranjon az emlékezetéből. Mire három-négy hónap múltán, elmesélte Bennek a Pápá, Bunting baba ötletét, kiment a fejéből, hogy annak idején Ben azt mondta, mindent megtenne – bármit a világon –, hogy megszerezze a szükséges pénzt, amivel segíthet gyermekkori jó barátján.

A Serpentine túlsó partján egy gyermek futott a víz felé. Alice megbotlott, majd megállt, nézte, ahogy a kislány – vagy kisfiú, nehéz volt megállapítani – a tóhoz érve kis kenyérdarabkákat tördel, és a vízre szórja, ahol már gyülekeznek a kacsák. Egy káráló hattyú suhant oda, és egyetlen lendülettel felragadta a maradék zsákmányt. Éles volt a csőre, és nagyon közel jött, a gyerek meg erre sírva fakadt. Megjelent egy szülő, szülők módjára, és a gyerek hamarosan megvigasztalódott, de az eset hatására Alice felidézte Loeanneth falánk és merész vadkacsáit. Vajon ott vannak-e még? Töprengés közben elszorult a torka. Néha előfordult ilyesmi. Az eltökélt tagadás esztendei után elöntötte a nyers kíváncsiság a ház, a tó, a kert után – szinte a lélegzete is elakadt. Gyerekkorukban, Loeannethben nyáron folyton ki-be ugráltak a vízbe, bőrüket barnára sütötte a nap, a hajuk szinte fehérre fakult. Érzékeny tüdeje ellenére Clemmie élvezte valamennyiük közül legjobban a kertet, hosszú, sovány csikólábával, szélfútta természetével. Később kellett volna születnie. Most kellett volna megszületnie. Manapság annyi

lehetősége adódik a Clemmie-fajta lányoknak. Alice mindenhol látta őket, az élénk, független, őszinte, céltudatos és erős lányokat, akiket nem béklyóznak a társadalom elvárásai. Megörült ezeknek a lányoknak az orrkarikájukkal, a kurta hajukkal és a világgal szembeni türelmetlenségükkel. Alice néha úgy érezte, szinte megpillantja bennük a húga szellemét. A Theo eltűnése utáni hónapokban Clemmie nem volt hajlandó senkivel szóba állni. Mihelyt a rendőrség végzett a kihallgatással, Clemmie szorosra zárta a száját, és úgy viselkedett, mintha leszerelték volna a fülét. Mindig különc volt, de visszatekintve Alice úgy érezte, hogy 1933 késő nyarán, a Theo eltűnése utáni hetekben Clemmie egyenesen megvadult. Szinte haza se járt, a repülőtér körül bóklászott, a patak menti nádat kihegyezett bottal csépelte, csak aludni kúszott vissza a házba, legtöbb este még akkor sem. Kint táborozott az erdőben vagy a patak mentén. Isten tudja, mit evett. Talán madártojásokat. Mindig ügyesen fosztotta ki a madárfészkeket. Anya magánkívül volt. Mintha nem volna elég a Theo miatti aggodalom, most Clementine miatt is aggódnia kellett, aki odakint lófrál az elemek között. Clemmie idővel hazatért, büdösen, kócosan, de mindez nem ártott meg neki. A nyár megérett és elrohadt, a rákövetkező ősz sűrű volt és komor. És vele végtelen fájdalom szállta meg Loeannetht, mintha a remény, hogy Theót megtalálják, meghalt volna, együtt a melegebb évszakkal. Amikor a rendőrség hivatalosan megszüntette a nyomozást, és a rendőrök nem győztek mentegetőzni, határozatba vétetett, hogy az Edevane család visszatér Londonba. Deborah esküvője ott lesz novemberben, és értelmesnek látszott, hogy a család előtte néhány héttel rendezkedjen el. Még Anya is, aki vonakodott otthagyni a vidéket, láthatólag örült, hogy elmenekülhet a tóparti ház rideg, kábító levegőjétől. Az ablakokat lezárták, az ajtókat lelakatolták, az autót megrakták.

Londonba visszatérve Clemmie kénytelen volt megint cipőt hordani. Új ruhákat vásároltak a szakadt, kinőtt régiek helyett, és helyet találtak neki egy matematikára és természettudományra szakosodott leányiskolában. Clemmie megkedvelte. Egy sor ódivatú nevelőnő után, akiknek egyike sem tartott ki sokáig Loeannethben, az igazi iskola jutalomfalat volt, behódolásának jutalma. Bizonyos tekintetben megkönnyebbülés volt látni, hogy Clemmie visszatért a meredély széléről, de Alice magában gyászolta vadóc húgának elvesztését. Clemmie reagálása a fájdalomra annyira ősi volt, annyira nyers, hogy még a puszta látványa is bizonyos megkönnyebbülést jelentett. Visszatérése a civilizációba teljessé, véglegessé tette Theo elvesztését, mert ha Clemmie feladta a reményt, akkor valóban nem maradt belőle semmi.

Alice gyorsabban lépkedett, mint ahogyan szándékozott, és mellkasát összeszorította a fájdalom. Csak egy kis szúrás, mondta magában, egyáltalán nem szívroham. Elért egy padhoz, és leroskadt. Elhatározta, ott marad egy percig, míg vissza nem tér belé a szusz. A meleg szellő legyezgette a bőrét. Szemközt vele lovaglóösvény húzódott, azon túl volt a játszótér, ahol a gyerekek tarka műanyag holmikkal játszottak, kergetőztek, míg a dadusaik – lófarkat, farmernadrágot, színes pólót viselő lányok – a fák alatt csevegtek. A játszótér melletti, homokkal felszórt, zárt térségen a knightsbridge-i laktanya lovastisztjei gyakorlatoztak. Alice rájött, milyen közel van az a hely, ahol Clemmie-vel ültek aznap, 1938-ban. Igaz, amit általában mondanak: ha az ember megöregszik (és mennyire lopva történt, mennyire ravaszul!), a régmúlt idők évtizedeken át elnyomott emlékei hirtelen tisztán, fényesen jelennek meg. Egy csinos kislány lovaglóleckét kapott, körbe-körbe ügetett a homokon. Alice és Clemmie egy pokrócon hevert, és Clemmie szándékáról beszélgettek, aki repülőleckéket akart venni. A

háború előtt jártak, a jómódú családok lányai számára nagyjából olyan volt akkor is az élet, mint mindig, de szóbeszéd támadt mindenütt, ha az ember tudta, hol füleljen. Alice mindig tudta, hol kell fülelnie. És láthatólag Clemmie szintén. Immár tizenhét évesen, kereken megtagadta, hogy részt vegyen a báli szezonban, és az utolsó percben sikerült visszatartani a rakparton, miután eladott néhány értékes családi darabot, hogy Spanyolországba utazhasson, és a polgárháborúban harcolhasson, a köztársaságiak oldalán. Alice-re nagy hatást tett húga merészsége, de mégis örült, amikor Clemmie-t hazarángatták. Ezúttal azonban, látva Clemmie eltökéltségét, a heves lelkesedést, amellyel a repülőiskola újsághirdetését lobogtatta, Alice megígérte, megtesz minden tőle telhetőt, hogy beleegyezésre bírja a szüleiket. Meleg nap volt, elköltötték ebédjüket, és kellemesen elernyedtek, hála részben az imént elért megállapodásnak. Alice hátradőlt, felkönyökölt, és szemét lehunyta a napszemüveg mögött, amikor Clemmie hirtelen megszólalt: – Ugye tudod, hogy életben van? Kiderült, hogy végül mégsem adta fel a reményt.

Alice most azt a helyet kereste, ahol akkor ültek. Emlékezett, hogy közel volt egy virágágyhoz, két gesztenyefa óriási gyökerei között. Akkor nem volt itt játszótér, és a dadusok hosszú szoknyában, főkötőben a Serpentine-nél csoportosultak, fogták a rájuk bízott gyermekek kezét, a legkisebbeket fekete gyermekkocsiban tolták. Abban az évben karácsonyra eltűnt a gyep, helyét elfoglalták a leendő légiriadók előkészületeként ásott árkok. De azon a napon, Clemmie-vel, még előttük volt a háború, minden rettenetével, halálával. Egészben volt a világ, és sütött még a nap. – Ugye tudod, hogy életben van?

Öt év telt el, de Alice azonnal tudta, kire gondol Clemmie. Első alkalommal hallotta a húgát Theóról beszélni, amióta a kicsi eltűnt, és nehéz súllyal nyomta a bizalmas hallgató szerepe. Felelősségéhez nyomósan hozzájárult a bizonyosság, hogy Clemmie téved. De köntörfalazásként csak annyi kérdezett: – Honnan tudod? – Egyszerűen tudom. Megérzés. A lovagló kislány már ügetett, a ló megrázta sörényét, valósággal büszkén ragyogott. – Nem kértek váltságdíjat – mondta Clemmie. – És? – Hát nem érted? Ha nem kértek váltságdíjat, azt jelenti, hogy aki elvitte, azért vitte el, mert Theo kellett neki. Alice nem válaszolt. Hogyan ábrándítsa ki a húgát gyengéden, hogy ne maradjon kétsége? Hogyan tehetné meg anélkül, hogy túlságosan sokat vallana be? Clemmie arca közben felélénkült. Gyorsan beszélt, mintha öt évig várt volna azzal, hogy megszólaljon, és most, hogy nekivágott, nem tétovázhat. – Azt hiszem, egy férfi volt – mondta –, gyermektelen apa, aki Cornwallba látogatott, és történetesen meglátta a mi Theónkat, és őrülten megszerette. Annak a férfinak ugyanis volt felesége, egy kedves hölgy, aki hiába akart gyereket, akármennyire kívánta is. Magam előtt látom őket, Alice, a férjet és fiatal feleségét. Jómódúak, de nem merevek, fennhéjázók; szeretik egymást, és az elképzelt gyerekeket, akik után vágynak. Látom, amint egyre szomorúbbak, ahogy telnek az évek, és az asszony nem esik teherbe, és lassan ráébrednek, hogy soha nem fognak kis lépteket hallani az előszobában vagy kacagást a gyerekszobából. Felhő borul a házra, minden zene és boldogság és fény távozik az életükből, míg egy napon, Allie, egy napon, amikor a férfi Londonban van hivatalos ügyben, vagy találkozik egy társával – Clemmie legyintett –, nem számít miért,

Loeanneth közelébe ér, és megpillantja Theót, és tudja, hogy ez az a gyermek, aki visszahozhatja felesége lelkébe az örömöt. Az ügető ló ebben a pillanatban felnyihogott, és Alice lelki szemeivel látta Loeannetht, a környező szántóföldeket, a szomszédos lovakat, amelyeknek almát loptak a szakács nénitől. Clemmie története persze tele van hibákkal, nem utolsósorban azért, mert senki nem téved véletlenül Loeannethbe, és legalábbis részben Deborah gondjai ihlették. („Öt év, és gyerek még sehol”, verte vissza a fal a társasági suttogásokat.) Emlékezetében meghallotta a csalogányokat a tó partján hajnalhasadáskor, és hevesen megrázkódott, akármennyire melengette is a nap. Clemmie nem vette észre. – Hát nem érted, Alice? Nem volt helyes cselekedet, és keserűséget okozott a családunknak, de érthető volt. Theo ellenállhatatlannak bizonyult. Emlékszel, hogyan hadonászott, amikor boldog volt, mintha el akarna repülni? – Elmosolyodott. – És annyira vágytak rá. Szerető környezetben nő fel, Alice. Boldogan. Fiatal volt, amikor elment, elfelejtett bennünket, elfelejtette, hogy valaha közénk tartozott, még ha mi soha nem tudjuk is őt elfelejteni. Megbirkózom a magam fájdalmával, ha arra gondolok, ő mennyire boldog. Alice nem tudott mit mondani. Ő az író a családban, de Clemmie látja másfajta lencsén keresztül a világot. És ha egészen őszinte, Alice mindig tisztelte, sőt egy kicsit féltékeny is volt a húga képzeletére, mintha a maga alkotókészsége, a történetei, oly sok erőfeszítés és tévedés megannyi terméke, eltörpülnének Clemmie született eredetisége mellett. Clemmie naivitása szükségszerűen a realista szörnyeteg szerepébe kényszeríti az embert. Alice-nek nem volt ínyére ez a szerep, de mi haszna lenne vitatkozni? Miért rombolja le a húga teremtette elbűvölő fantáziát: Theo „új életét, szerető családját”? Nem elég, hogy ő, Alice, tudja az igazságot? De mohón még többet akart hallani Clemmie történetéből.

– Hol laknak? – kérdezte? – És milyen most Theo? – És ahogy Clemmie szőtte-fonta a mesét, Alice lehunyta a szemét, hallgatta és irigyelte húga ártatlanságát és biztonságát. Annyira csábító gondolat, még ha téves is. Mert Theo nem él új életet egy szerető család szép otthonában. Clemmie-nek igaza van: nem érkezett váltságdíjat követelő levél, de ezt tévesen értelmezi. Alice azonban tudta. A váltságdíjat kérő levél hiánya azt jelenti, hogy minden szörnyen félresikerült, és Theo meghalt. Tudta, hiszen ő pontosan így tervezte.

18

A nap, amikor az eszébe jutott, éppúgy kezdődött, mint bármelyik nap. 1933 volt, kora tavasz, de még hideg, és ő egész délelőtt a loeannethi szárítókamrában ült, lábát a meleg vizes tartályra tette, és végigolvasta az újságkivágások gyűjteményét – lakat alatt tartották a finom mívű ezüstdobozban, amit Horace nagyapa hozott haza Indiából, ő pedig a padlásról tulajdonította el. Talált egy cikket az amerikai Lindbergh bébi elrablásáról, és a gondolatai ettől a váltságdíjakra terelődtek, meg arra, hogyan vezetheti félre egy bűnöző a rendőrséget. Nemrégiben döbbent rá (ez a tudat egybeesett az Agatha Christie iránt nemrégiben felébredt szenvedélyével), hogy az eddigi elbeszéléskísérleteiből nem más hiányzik, mint a rejtvény, az eseményeknek az olvasó félrevezetése és megdöbbentése céljából kicsavart sora. No és egy bűntény. A tökéletes regény kulcsa, Alice értelmezése szerint, hogy a történet egy bűntett megoldása körül forogjon, de ugyanakkor az olvasó megtévesztése, miszerint egyvalamit csinál, amikor valójában éppen egészen másvalamit művel. Alice a tartály meleg oldalához támasztotta gyapjúzoknis lábát, irkált, jegyzetelt, és forgatta magában a gondolatokat, hogy kicsoda és miért, és ami a legfontosabb, hogyan. Még ebéd után is ezeken törte a fejét, amikor belebújt anyja régi bundájába, és megkereste Bent a kertben. Erős szél fújt, de Ben ott volt a halastó mellett, ahol a titkos kertet építette egy magas sövény védelmében. Alice leült a tó hideg márványperemére, csizmája sarkát belevágta a mohos latyakba, és megdobbant a szíve örömében, amikor észrevette A

titokzatos styles-i eset példányát kikukkantani Ben tarisznyájából. Ő adta kölcsön Bennek a könyvet. És Ben már várja. Ben a kert túlsó végén irtotta a gazt, és nem hallotta a lányt közeledni, hát Alice csak ült egy percig. Ben alsókarja fedetlen volt, verejtékcseppek és sármorzsák tapadtak nedves bőréhez. Fekete hajának hosszabb szálait kipöckölte a szeméből, és Alice végül nem bírta tovább. – Ragyogó ötletem támadt – szólalt meg. Ben sietve hátrafordult. A lány meglepte. – Alice! – A meglepetés gyorsan az örömnek adta át a helyét. – Ötlet? – Egész délelőtt dolgoztam rajta, és nem szeretek dicsekedni, de halálbiztos, hogy ez lesz az eddigi legjobb. – Igazán? – Igazán. – És aztán kimondta a szavakat, amelyeket később mindenáron szeretett volna visszaszívni. – Gyerekrablás, Ben. Írok egy könyvet egy gyerekrablásról. – Gyerekrablás – ismételte Ben, és megvakarta a fejét. – Miért akarna valaki elvinni egy gyereket, aki nem az övé? – Miért? Hát mert a szülők gazdagok! Ben zavartan nézett Alice-re, mintha az egyik dolog nem következne a másikból. – Pénzért! – Alice játékosan forgatta a szemét. – Váltságdíjért! – A hangja fensőbbségesen élesedett, a tulajdon fülében úgy hangzott, mintha valami nagyvilági nő beszélne. Ahogy körvonalazta Bennek a tervet, akaratlanul is csodálta a történetből kölcsönzött kellemes veszélyérzetet, a hatást, hogy szörnyen sokat tud a bűnös elme működéséről. – Az elbeszélésemben a gyerekrablónak nyomorúságos sorsa van. Még nem tudom pontosan, miért, a részleteket még nem dolgoztam ki. Talán kihagyták egy végrendeletből, és elvesztette az örökségét, vagy pedig tudós, és óriási felfedezésre jutott, de az üzlettársa, a gyerek apja, ellopta az ötletét, és egy rakás pénzt

keresett vele, ő pedig elkeseredett és dühös. Igazában nem is számít, miért, csak az, hogy – a pasas szegény ember. Igen, és semmitől sem riad vissza. Pénzre van szüksége valamilyen okból, talán adósságba keveredett, vagy egy másféle családból származó lányt akar feleségül venni. – Alice érezte, hogy arcába szalad a vér, tudta, hogy nagyon is úgy hangzik, mintha a kettőjük problémáját írná le. Sietve felvette a cselekmény szálát. – Akármi is az oka, rengeteg pénzre van szüksége, méghozzá gyorsan, és kieszeli, hogy ez lehet a pénzszerzés módja. – Nem valami szeretette méltó fickó – mondta Ben, és lerázta a földet egy nagy gaz gyökeréről. – A rosszfiúnak nem kell szeretette méltónak lennie. Nem is szabad. Hiszen ő a gonosz. – Csakhogy az élő személyek nem ilyenek, igaz? Csak jók, vagy csak rosszak? – Ő nem személy, hanem szereplő. A kettő nem ugyanaz. – Hát jó – vont vállat Ben. – Maga az író. Alice ráncolta az orrát. Egész jól belejött, és most ez a közbeszólás megszakította a gondolatmenetét. Visszafordult a jegyzeteihez, remélte, hogy megtalálja a megfelelő helyet. – Csakhogy… – Ben beledöfte a vasvillát a földbe, és hátranézett Alice-re –, most jut eszembe, ez az egyik, amiért nem nagyon szeretem ezeket a detektívregényeket. – Ugyan mi volna az? – A vaskos ecsetvonások. A finom részletek hiánya, a feltételezés, hogy az erkölcs megkérdőjelezhetetlen. Ez nem a való világ, igaz? Egyszerűsítés. Mint valami gyerekkönyvben a tündérmesék! Alice úgy érezte, mintha Ben szavai kést döfnének belé. Még most is, nyolcvanhat évesen, ahogy elment a Rotten Row futballpályája mellett, megremegett, ahogy felidézte. Bennek természetesen igaza volt, és jócskán megelőzte a korát. Mostanában a miért győz a hogyan fölött, de akkoriban Alice nem látta jogosnak Ben javaslatát: azzal a lenyűgöző témával

érdemes foglalkozni, mi vezet mindennapi embereket arra, hogy bűnt kövessenek el. Őt magát csak a trükkök, a rejtvények érdekelték. Ben véleménye elkeserítette – mintha őt minősítené egyszerűnek, nem magát a műfajt. Hideg volt, de a zavar és a sérelem hevében Alice valósággal izzott. Nem vette tudomásul Ben bírálatát, keményen haladt tovább a történet ismertetésével. – Az elrabolt gyermeknek természetesen meg kell halnia. – És meg is hal a kislány? – A kisfiú. Jobb, ha fiú. – Igazán? Ben már vigyorgott, dühítően. Alice nem volt hajlandó viszonozni a mosolyt; fenségesen türelmes hangon folytatta, mintha olyasmit magyarázna, amit Bennek igazán tudnia kellene. És ami még gyötrelmesebb, Alice úgy viselkedett, mintha olyan tárgyról oktatná, amit egy Ben-fajta férfi meg sem érthet. Szörnyű volt. Hallotta a tulajdon hangját, amint a Gazdag Kislányt játssza, egy szerepet, amit megvetett, de képtelen volt elhagyni. – A fiúk ugyanis értékesebbek családi értelemben. Ők öröklik a földet, a címet, meg minden. – Hát jó, legyen. – Ben hangja éppoly könnyed volt, mint mindig. Még dühítőbb! – De miért kell szegény kiskölyöknek meghalnia? – Mert a gyilkosság műfajban gyilkosságra van szükség! – Újabb szabály? – Ben ugratja. Tudja, hogy megsértette, és most igyekszik megbékíteni. Hát pedig őt nem olyan könnyű megnyerni! Ridegen folytatta: – Nem az én szabályaim. Mr. Knox szabályai, megjelentek A legjobb detektívtörténetekben. – Aha, értem. Hát ez már egészen más. – Levette a kesztyűjét, a zsírpapírba burkolt szendvicse után nyúlt. – És miféle szabályai vannak még Mr. Knoxnak?

– A nyomozót nem segítheti baleset vagy indokolatlan megérzés. – Észszerűen hangzik. – Sem ikrek, sem hasonmások, hacsak előre fel nem készíti rá az olvasót. – Ami már-már csalás. – És nem lehet több titkos szoba vagy folyosó, csak egy. Ez roppant fontos a történetemben. – Igazán? Miért? – Majd idejében erre is rátérek. – Tovább számlálta az ujjain. – A bűnöst már a történet elején meg kell említeni; az olvasó legyen tisztában az illető gondolataival; és végül, de nem utoljára, a nyomozónak legyen egy ostoba barátja, egy Watson, aki kissé, de éppen csak kicsivel kevésbé intelligens, mint az átlagolvasó. Ben kezében megállt a falat. Könnyedén kettejük közé mutatott. – Az a határozott benyomásom, hogy ebben a csapatban én vagyok Watson. Alice érezte, hogy megrebben a szája, és nem bírt tovább ellenállni. Ben annyira jóképű, ahogy rámosolyog, és az idő egyre jobban kiderül, a nap már kikukkant a felhők közül. Egyszerűen lehetetlen haragudni Benre. Alice felkacagott, és eközben megváltozott Ben arckifejezése. Alice a vállán át követte a pillantását, a sövény egy nyílásán át. Egy szörnyű pillanatig azt hitte, Rose dadust fogja megpillantani maga mögött. Néhány napja az ablakból figyelte kettejüket, Bent és a dadust, amint beszélgetnek. Kicsit meghittebbnek tűnt a beszélgetés, mint ahogy a kedvére lett volna. De végül is most nem Rose dadus volt az, hanem Anya, aki kilépett a hátsó ajtón. Leült a vaspadra, karját összefonta, és az ujjai között tartott cigarettából kis füstszalag emelkedett. – Semmi baj – mondta Alice, és behúzta a fejét, hogy meg ne lássák. – Nem fog zavarni bennünket… ma semmiképpen. Nem volna szabad tudnunk, hogy cigarettázik.

Könnyednek szánta a hangját, de az elmúlt fél óra gondtalan hangulata elpárolgott. Alice is, Ben is tudta, mennyire fontos, hogy titokban tartsák a kapcsolatukat, kivált Anya előtt. Eleanor nem helyeselte, hogy Alice barátkozik Bennel. Az utóbbi hónapok során elhangzott néhány általános megjegyzés arról, hogy az embernek gondosan meg kell válogatnia a társaságát, a minap pedig egy este különösen kellemetlen jelenet zajlott le, amikor is vacsora után Anya felhívta a könyvtárba. Eleanor arcán, akármilyen könnyednek igyekezett is látszani, sajátos feszültség ült, és Alice megsejtette, mi következik. És úgy is lett: – Nem való, Alice, hogy egy magadfajta leány annyit beszélgessen a személyzettel. Tudom, hogy nincs ezzel semmiféle szándékod, de az emberek tévesen ítélkezhetnek. Különösen édesapád nem helyeselné. Képzeld csak el, kinéz a dolgozószobája ablakán, és meglátja, hogy a leánya egy alkalmatlan személlyel társalog, egy kertésszel, az ég szerelmére! Alice egy pillanatig sem hitte, hogy Apa olyan kicsinyes lenne és helytelenítené – Apa egy szemernyit sem törődött az önkényes osztálykülönbségekkel –, de nem mondta. Nem merte. Anya egy pillanat alatt felmondana Bennek, ha úgy dönt, hogy túlságosan sokat jelent. – Induljon – kacsintott Ben. – Na, menjen. Dolgoznom kell, magának pedig meg kell írnia egy remekművet. Alice-t meghatotta a gondoskodása, a kimondatlan törődés. – Nem tartok attól, hogy bajba kerülnék, tudja? – Nem is gondoltam – mondta Ben. – Egy pillanatig sem. – Odaadta az Agatha Christie-regényt. Alice megremegett, amikor a kettejük ujja hegye összeért. – Majd tudassa, amikor már kidolgozta azt az elbeszélést. – Tettetett elszörnyedéssel ingatta a fejét. – Kisfiúkat meggyilkolni! Micsoda szörnyű gondolat.

Miközben Alice várt, hogy átmehessen a Kensington úton, elment mellette a 9-es busz. Régimódi Routemaster volt, az oldalán a Kirov balett-társulat Hattyúk tava előadásának hirdetése. Alice szívesen megnézte volna az előadást, de attól tartott, már nem kapna jegyet. Csak akkor nézett meg balettelőadást, ha annyira közel ülhetett, hogy hallotta, amint a táncosok cipőjének hegye a színpadot érinti. A kiválóság ára kemény munka, ezt Alice-nél jobban nem tudta senki. Tudta, hogy az előadás része az illúzió, hogy a táncosok a könnyed látszatra törekednek, és tudta azt is, hogy a közönség nagy részének a romantikusan könnyed kecsesség a lényeg. Alice-nek azonban nem. Nagy bámulója volt a szellemi és testi erőfeszítésnek, és szerinte javára válik a produkciónak, ha a főszereplő férfi vállán látszik a verejték, ha a balerina a szólója végén felsóhajt, a táncosok a balettcipők tompa koppanása és a pörgés közben mosolyognak. Pontosan ugyanolyan volt ez, mint észrevenni a szerkezetet a többi író könyveiben. A szerkezet tudatosítása nem csökkenti, sőt, éppenséggel növeli az élvezetet. Alice-ben nem élt romantikus hajlandóság. Többek között ez is arra szolgált, hogy megkülönböztesse magát Eleanortól – gyermeki elhatározás, amely szokássá szilárdult. Édesanyjának kedvenc balett-története például arról a nyárról származott, amikor megismerkedett édesapjukkal. – 1911-et írtunk, még a háború előtt, és a világ csupa varázslat volt. – Eleanor sokszor elmesélte az évek folyamán. – A nagynénémnél időztem Mayfairben, és annak a hétnek az elején ismerkedtem meg édesapátokkal. Meghívott, nézzem meg az orosz balett előadását, és én gondolkodás nélkül rávágtam, hogy igen, történetesen anyámmal sem egyeztettem. Elképzelheted, deShiel nagymama kis híján kitagadott. De mennyire megérte! Az az este! Milyen tökéletes volt, és mi milyen fiatalok. Milyen lehetetlenül fiatalok. – Ilyenkor kissé elmosolyodott, mint aki tudja: a gyermekei sohasem fogják igazán elfogadni, hogy a szüleik másmilyenek is lehettek, mint

most. – Soha még olyat nem láttam, mint Nyizsinszkij A rózsa lelkében. A szólója tizenöt percig tartott, de úgy múlt el, mint egy álom. Selyemtrikó volt rajta, a leghalványabb testszín, ráerősítve több tucat selyem Bakst tervezte szirom, rózsaszín és piros és lila. A legegzotikusabb teremtmény volt, annyira gyönyörű, mint egy fényes, kecses bogár, amint épp készül szárnyra kelni. Úgy szökellt, mintha semmi erőfeszítésbe nem kerülne, a lehetségesnél is tovább maradt a levegőben, és közben mintha nem is érintette volna a színpadot. Azon az estén elhittem, hogy az ember repülhet, hogy minden lehetséges. De nem – Alice a homlokát ráncolta. Nem igazságos. Eleanor megőrizhette gyermekkora túláradó szavait, a sors és a babonák tündérmesenyelvét, de romantikus természete nem csupa szerelem és „boldogan-éltek-míg-meg-nem haltak”-ból állt, hanem a világszemlélet egy módja volt, a saját külön erkölcsi rendszerével. Mély igazságérzet lakozott benne, fékek és ellensúlyok bonyolult rendszere, amely meghatározta annak mértékét, amit ő „helyesnek” tartott. Az erkölcsi egyensúlynak ez az ösztöne nyilvánvaló volt a kettejük utolsó beszélgetésében. Eleanor épp hazaért, miután látta az Új Színházban a Különös éjszakát, és azonnal felhívta Alice-t, hogy közölje: „emelkedett” volt az est hangulata. (Anya elengedte magát valamelyest a háború alatt. Az a rengeteg halál és rombolás alighanem háttérbe szorította a társadalom önkéntes kis szabályait, amelyeknek oly sokáig foglya volt.) Alice, aki már látta a darabot, egy pillanatnyi hallgatás után válaszolt: – Arról a részről beszélsz, ahol az ártatlan fiatal lánnyal kegyetlenül bánnak és öngyilkosságba hajszolják, vagy az utálatos Birling család ábrázolásáról, akik egy szemernyit sem törődnek a szenvedésével, csak a maguk bőrét akarják menteni? Eleanor nem vette tudomásul az iróniát, csak mondta, mondta a véleményét.

– A vége annyira nyomós volt, annyira igaz. A család valamennyi tagja bűnös volt így vagy úgy, és az ember azzal a tökéletesen megnyugtató érzéssel távozott, hogy kiderült az igazság. – Továbbá, meglehetősen kiszámíthatóan, csodálta a darabbeli Goole felügyelő bizonytalanságát. – Ó, Alice – mondta csalódottan, amikor Alice arra utalt, hogy a felügyelő megjelenését talán valószerűbben lehetett volna magyarázni –, ez mellékes. A felügyelő őstípus, jelkép, a megszemélyesített igazságszolgáltatás. Nem számít, honnan tudott arról a szegény lányról, vagy hogy valójában ki vagy mi volt; csak a szabályos rend helyreállítása számít. Alice motyogott valamit a jellemzésről meg a valószínűségről, de Eleanor, fáradtan, egyelőre befejezte a beszélgetést. – Még meggyőzlek. Holnap személyesen beszéljük ezt meg. – Amire természetesen nem került sor. Eleanor éppen Alice-hez készült shoreditch-i lakására, amikor a Marylebone Roadon egy autóbusz elé lépett. A vezető egy pillanatra levette a tekintetét az útról („Egy pillanat törtrészére, értsék meg”). Alice eközben homályos konyhájában ült, a hűtőszekrényben fél liter friss tej, az asztalon egy kimentett terítő, és fogalma sem volt arról, hogy miközben várt, a világ megfordult a tengelyén. Ez az, amiben Ben tévedett. Alice kipislogta szeméből a veszteség váratlan forróságát. Szép, szép, hogy Ben többre becsüli az embereket a helyeknél, de az emberekben megvan a változás komisz szokása. Vagy a távozásé. Vagy a halálé. A helyek sokkal megbízhatóbbak. Megmaradnak. És még ha kár esik is bennük, újjá lehet őket építeni, sőt megjavítani. Az emberek megbízhatatlanok, nem maradnak meg. „Kivéve a családot – hallotta magában Alice Eleanor hangját. – Ezért született ennyi lányom. Hogy mindig legyen körülöttünk valaki. Én tudtam, milyen az, magányosan felnőni.” Az Exhibition Roadon a múzeumok felé ballagva, kamaszos mozgás, suta nyújtózás, hadonászás került a szeme elé. Szánalom támadt benne irántuk, ahogy megrekedtek az ifjúság fehér

izzásában, amikor minden annyira eleminek, annyira lényegesnek, annyira fontosnak látszik. Vajon hová igyekeznek? A Tudomány Múzeumába, vagy a Victoria és Albert Múzeumba, vagy talán éppen a Természettudományi Múzeumba, ahol majd szép sorban elmennek a rovarok mellett, amelyek utoljára Loeanneth napfényében rebegtették meg a szárnyukat? – Bárcsak ne ölnéd meg őket – mondta egyszer Eleanor, akitől Alice ennél szigorúbb bírálatot Apuról sosem hallott. – Ez olyan kegyetlenség. Ezek a szépséges teremtmények. – Alice, az asszisztens fehér kesztyűjében, édesapja védelmére kelt, bár valójában ő is gyűlölte azokat a gombostűket. – Márpedig a természet kegyetlen. Igaz, Apu? Minden élőlény sorsa a halál. És még most is szépek. Most már ilyenek maradnak. Egy csapat lány rohant el mellette, a vállukon át kiabáltak tréfálkozva egy jóképű, fekete hajú fiúnak, aki valami kibogozhatatlant kiáltott válaszul. Alice szinte látta, ahogy ifjúságuk, túláradó vidámságuk hullámokban sugárzik róluk. Emlékezett, milyen volt, amikor még hozzájuk hasonlított. Először érezni a szenvedélyt, aminek fényében a valóságosnál is valóságosabbnak látszik minden. Ben vonzása, akkor régen, könyörtelen volt; Alice vonzódása pedig olyan, hogy inkább odaadta volna a szeme világát, mintsem Bent feladja. Elengedte a füle mellett anyja kérlelését, és továbbra is találkozgatott Bennel, csak éppen óvatosabban, mint előzőleg, és csalárdabb módon. Az elkövetkező néhány hét során, amikor Ben hallgatta, és néha-néha közbeszólt, Alice finomított elgondolásán, hogy hogyan vigye színre a tökéletes gyermekrablást. Egy szép tavaszi délelőtt, amikor a levegőt kitisztította az éjszakai eső, és pisztrángok szöktek fel a patakból, Alice egy fűzfa alatt terítette le pokrócát. Ben árkokat ásott az új kerítés léceinek, Alice hason feküdt, bokáját keresztbe tette, lábát lóbálta, miközben összehúzott szemmel nézte a jegyzetfüzetét. És egyszerre megszólalt:

– Eszembe jutott, hogy bűntársra lesz szükség. Senki sem fogja elhinni, hogy a bűnös egymagában cselekedett. – Nem? Alice megrázta a fejét. – Nagyon nehéz. Túl sok szálat kell elvarrni. A gyermekrablás ugyanis nem könnyű. És nem egyszemélyes munka. – Tehát kell egy bűntárs. – Valaki, aki ismeri a gyerekeket. Lehetőleg olyan, aki ezt a gyereket ismeri. Legjobb egy felnőtt, akiben megbíznak, aki rá tudja venni a drága kicsikét, hogy maradjon csendben, mint valami kisegér. Már persze ha nem használnak valamiféle altatót? Ben a vállán át pillantott Alice-re. – Nem is tudtam, mennyire fondorlatos. Alice könnyedén megvonta a vállát, hogy nyugtázza a bókot, és elgondolkodva rágta egy hajfürtjét. Nézte, amint felhőgomoly úszik át a kék égen. Ben félbehagyta az ültetést, és sodort magának egy cigarettát. – Elég valószínűtlen, nem gondolja? Alice felnézett; úgy tartotta a fejét, hogy Ben válla eltakarja a napot. – De miért? – Hát egy dolog, hogy bűnösünk gyermekrablást tervez. Végtére is bűnös, és pénz kell neki. De milyen esélye van, hogy talál még valakit, akiben kellően megbízik, felfedi neki a gonosz tervet, és az illető hajlandó is részt venni benne? – Egyszerű. Van egy bűnöző cimborája, akivel a börtönben ismerkedett meg. Ben megnyomogatta a cigarettapapírt. – Gyenge. – Egy barát, akivel megegyezik, hogy osztoznak a pénzen? – Ahhoz rengeteg pénz kellene. Nagy a kockázat. Alice töprengés közben könnyedén ütögette tolla végével az ajkát. Hangosan gondolkodott:

– Miért egyezne bele valaki ilyesmibe? Miért segítene elkövetni egy ilyen súlyos bűnt? Annak a nőnek is kell hogy legyen belőle valami haszna. – Nőnek? Alice ravaszkásan elmosolyodott. – Az emberek nem szoktak nőket holmi bűnnel gyanúsítani, különösen ha gyerek van a dologban. Egy nő tökéletes bűntárs lenne. – Hát akkor… – Ben letérdelt a pokróc szélére –, akkor szerelmesek. Az ember sok mindenre hajlandó, amit csak akkor tesz, ha szerelmes. Alice szíve úgy kalapált a kemény földön, hogy majd kiszakadt a bordái közül. Ben szavai titkolt jelentést hordoztak. Ajánlatot, ígéretet. Az utóbbi időben sok ilyesmit mondott, a beszélgetést szerelemre, életre, áldozatra terelte. Alice vigyázott, hogy meg ne remegjen a hangja. – Ha szerelmes. Igen. – Mi mindent meg ne tenne ő maga szerelemből! Érezte, hogy nyakán elvörösödik a bőr – nyilván Ben is észreveszi; meg kell éreznie a reszketést, az ő szívének kalapálását. Kényszerítette magát, hogy a történetre gondoljon, hogy csak a cselekményre összpontosítson. – Legalábbis azt gondolja, hogy szerelmesek. – És nem? – A férfi sajnos nem. A nőnek megvan rá az oka, miért keveredik a dologba. – Utcára kényszerítették? – Bosszúra vágyik. – Bosszúra? – A fiú családja ellen. – Miért? Alice ezt még nem fundálta ki. Türelmetlenül legyintett. – Az a lényeg, hogy ki akarja játszani a szerelmesét. Beleegyezik, hogy segít neki, tervet eszelnek ki, ellopják a

gyereket a gyerekszobából, aztán elviszik valahova. Megírják a váltságdíjat kérő levelet, de nem küldik el. – Ugyan miért? – Azért, mert… mert… – Alice érezte magában a megoldás melegét. Gyorsan kivágta a választ: – Mert igaza van! A nőnek nem kell a fele pénz! Neki a gyerek kell. – Igazán? – Nem akarja visszaadni; meg akarja tartani. Mert megszerette. – Elég gyorsan. – Aranyos kisgyerek, vagy lehet, hogy már szereti, hogy valamilyen módon kapcsolatban volt vele. Nem számít, miért, csak maga a tény. Talán az egészet ő tervelte ki, csakis azért, hogy a gyereket megtartsa magának. – A mi bűnösünknek ez nemigen nyeri meg a tetszését. – Nem, az biztos. Neki kell az a pénz, az egész terv az ő agyában született, és nem csekély fáradságába került, hogy kivitelezze a gyermekrablást. – Tehát? – Tehát vitatkoznak. A nő el akarja vinni a gyereket, a férfi megfenyegeti, hajba kapnak. – Üdvözült mosoly terült Alice arcára, boldog elégtétellel sóhajtott. – A gyerek meghal! – Mert ők ketten hajba kapnak? – Miért ne? – Ez így túl komornak hangzik. – Hát akkor álmában… Nem lényeges, miért. Talán máris beteg, és nagyon mélyen alszik. Vagy pedig… – Alice felegyenesedett – …elkábítják. Azt akarták, hogy simán menjen a gyerekrablás, de elszámították magukat. Az altató felnőtteknek való, és túl erős adagot adtak. Meghiúsították a tulajdon tervüket. A váltságdíjat követelő levelet el se küldik, és egyikük sem kap egy pennyt sem, és a gyereket sem. Ó, Ben… – Alice ösztönösen Ben keze után nyúlt – …ez így tökéletes.

Alice a South Kensington metróállomásnál ment át a túloldalra, és észrevette a közeli járdaszigeten a zöldre festett virágárus-pavilont. A kínálat élénk rózsacsokrokat tartalmazott, és különösen az egyiken akadt meg a szeme – az összeválogatott színek arra emlékeztették, ahogyan édesanyja írta le A rózsa lelke jelmezét. Hirtelen ötlettel úgy döntött, visz egy csokrot Deborah-nak, aki most már várja, az órára néz nappali szobájában, a kandallópárkányon álló elegáns fekete órára, és azon töpreng, mikor érkezik már Alice. Persze nem várakozik tétlenül, Deborah-nak az ilyesmi nem szokása. Bölcsen él az idővel, levelezésével foglalkozik, vagy a családi ezüsttárgyakat fényesíti – egyikét űzi a számos feladatnak, amellyel bizonyos korban lévő és bizonyos társadalmi osztályhoz tartozó finom hölgyek töltik az idejüket. Egy kis termetű, fekete hajú férfi bukkant elő, virágáruskötényben, és Alice a rózsákra mutatott. – Illatosak? – De még milyen illatosak! – Természetes az illatuk? – Odahajolt, megszimatolta. – Mint az eső az égből. Alice kételkedett. Nem állhatta, amikor illatos olajjal fecskendezik be a virágokat, de azért nem mondott le a vásárról. Közeledett az ítélkezés napja, és sajátos könnyelműség fogta el. Megvárta, amíg az árus zsírpapírba burkolja a virágok szárát és madzaggal köti meg a csokrot, majd továbbment Chelsea felé, és közben nézte a virágot. Deborah-nak tetszik majd, és Alice örült. Elégedettségét éppen csak szemernyit savanyította a lappangó nyugtalanság – hátha Deborah feltételezi, hogy az ajándék a megpuhítására szolgál? Különös dolog azzal kelni útra, hogy az ember meggyónjon egy szörnyű titkot valakinek, aki majdnem olyan jól ismeri, akárcsak ő saját magát. Közvetlenül Theo elrablása után már-már azon volt, hogy mindent, amit tud, elmondjon a rendőrségnek.

– Ben volt az – gyakorolta újra meg újra magában, még le is lopózott a lépcsőn és ott settenkedett a könyvtár ajtaja körül. – Ben Munro vitte el Theót. Én említettem neki az alagutat, az én ötletem volt, de sohasem akartam, hogy meg is valósuljon. – Elképzelte a gyanakvó pillantásokat, és hallotta magát, amint azt mondja: – Láttam akkor este, az erdő szélén. Otthagytam az estélyt, sétálni mentem. Sötét volt, de már elkezdődött a tűzijáték, és láttam őt az alagút csapóajtajának közelében. Tudom, hogy ő volt az. De minden egyes alkalommal megfékezte magát – az önvédelem ösztöne erősebbnek bizonyult. Gyenge volt, rémült volt, hát a hitre hagyatkozott. Érkezik majd váltságdíjat kérő levél, érvelt magában, a szülei gazdagok, megfizetik a kért összeget, és Theót visszakapják. Bennek lesz annyi pénze, amennyi kell, hogy segíthessen a barátain, és soha senki meg nem tudja, milyen szerepet játszott ebben Alice. Vonszolódtak a napok. Alice fél szemmel a nyomozást figyelte, a másikkal a postát. Hallotta, amint az egyik szolgáló közli a rendőrökkel, hogy hiányzik egy doboz altató, de akkor éppoly keveset tulajdonított ennek, mint ők. Csak a harmadik napon, amikor meghallották Mr. Llewellyn öngyilkosságának hírét, és édesanyját már-már elöntötte a bánat, akkor döbbent rá Alice: a dolgok sokkal rosszabbul állnak, mint gondolta. Hallotta, amint Gibbons doktor figyelmezteti Anyát, hogy az általa felírt altató igen erős. „Ha túl sokat szed be, fel sem ébred”, és Alice gondolatai visszatértek arra a délutánra Bennel, amikor ő maga hangsúlyozta, milyen fontos, hogy belülről jöjjön a segítség; ő gondolta ki, hogy altatóval kábítsák el a gyereket, ő festette falra az ördögöt, mi történik, ha túl sokat adnak belőle a kisfiúnak. Hirtelen rádöbbent, mit jelent, hogy nem érkezett váltságdíjat követelő levél. De akkor már elkésett a riasztással – eleinte a vallomása elvezethette volna Theóhoz a rendőröket, de most már semmi értelme. És meg kellett volna magyaráznia, miért várt három napig, mire kinyitotta a száját. Megtudnák, hogy

nemcsak Theo eltűnéséért felelős, hanem a haláláért is. Sohasem fognak neki megbocsátani. Hogyan is tehetnék? Így tehát nem szólt egy szót sem. Hetven évig őrizte a titkot, és nem mondta el senkinek. Egészen mostanáig. Ha el kell mondania valakinek, Alice örült, hogy Deborah az a valaki. Nagyon közel álltak egymáshoz ők ketten. Ez a közelség nem abban nyilvánult meg, hogy rengeteg időt töltenek egymás társaságában – egészen más volt, valami bensőséges. Ugyanabból az agyagból gyúrták kettejüket. És itt vannak még mind a ketten. És ahogy Deborah szüntelenül emlékezteti, ott volt azon a napon, amikor Alice megszületett. – Egyáltalán nem olyan voltál, amilyennek vártalak. Vörös és mérges… és pucér! Micsoda meglepetés ért! Néztem, ahogy csavargatod a kis vörös nyakadat, és ráncolod az arcodat, a kisbabák szokása szerint. Anya nem tudta, hogy besurrantam a szobába, és nagyon meglepődött, amikor odaléptem az ágyhoz, kitártam a karomat, és követeltem, hogy adják nekem a kisbabámat. Néhány feszült pillanatba telt, mire tisztáztuk a félreértést. Anya a terhessége alatt annyiszor mondta nekem, hogy új kisbaba jön, hogy én leszek a nővére, és nekem kell vigyáznom rád, amíg csak élünk. Sajnos szaván fogtam. Megdöbbentem, és szörnyen csalódtam, amikor nevetett, és azt mondta, végül mégsem az enyém vagy! Kedves, jóságos, felelősségteljes Deborah. Mit szól majd, ha megtudja, mit művelt a húga? Alice az elmúlt héten sokat töprengett ezen. A maga bűnösségével már régen elszámolt. Nem hajtotta rosszindulat, nem is volt szándékos. Azért bűnös, mert az egész dolog az ő ötlete volt – de nem kell nagyszabású vallomást tennie a rendőrségnek, ma már nem; késő bármit is tenni, és az ő bűne nem olyan, amit üldöznének. Gyilkosság? Mellesleg a büntetését már elnyerte. Folyamatosan. Eleanornak igaza volt. A világnak megvannak az eszközei, hogy egyensúlyban tartsa a mérleget. A bűnös megmenekülhet a bíróságtól, de az igazságszolgáltatástól soha.

Akármennyire igyekezett magát megkülönböztetni Eleanortól, csak akkor lett különb az írása, amikor rádöbbent, hogy édesanyjának igaza van az igazsággal kapcsolatban. Levetkőzte az Aranykor detektívtörténeteinek észszerűségéhez való szolgai ragaszkodást. Ekkor lépett az életébe Diggory Brent, az öntelt, önelégült nyomozók helyébe, akikkel mindaddig dolgozott. Elmondta az embereknek – újságíróknak, olvasóknak –, hogy álmában jött el hozzá Diggory Brent, ami majdnem igaz is volt. Egy whiskysüveg alján talált rá, a háború utolsó hónapjaiban. Clemmie-re gondolt, a beszélgetésre, amire sohasem került sor, arról, mit pillantott meg Clemmie a csónakház ablakán át. Alice-nek még most is megrándult az arca, ha arra gondolt, hogy a húga ott volt azon a délutánon, amikor ő végre felajánlkozott Bennek. Annyira elégedett volt magával, amikor könnyedén bekopogtatott Ben ajtaján, kezében a kézirattal. Rajta kívül Agatha Christie az egyetlen detektívregényíró, aki meg merészelt ölni egy gyereket, és Alice alig várta, hogy Ben elolvassa a könyvét, és meglássa, milyen ügyesen sikerült beleszőnie az ő történetüket az elbeszélésbe. Tizenhat esztendős hangja most visszacsengett a fülébe az évtizedek távolából, aznap, amikor előállt a gondolattal: – Egy alagút, Ben, van ott egy titkos alagút. – Úgy érti, a föld alatt? – Tudom, mit akar mondani, de hát ne mondja. Azt fogja mondani, hogy valószerűtlen, túl egyszerűsítő, olyan, mint valami pantomim, pedig egyáltalán nem! – És akkor elmosolyodott, mint a macska, amelyik megdézsmálta a tejszínt, és mindent elmondott Bennek a maguk titkos alagútjáról. Az elrejtett bejáratról a gyermekszoba mellett, a ház emeletén; a reteszről, a régimódi kombinációval, amelyet egy bizonyos módon kell mozgatni, hogy kinyíljon; a kőfalba vésett létráról, amely az erdőbe és a szabadságba vezet. Mindent, amit tudnia kellett arról, hogyan lopjon ki egy gyermeket Loeannethből.

Alice odaért Chelsea-be. Bevásárlók siettek el mellette, zacskókkal a King’s Road butikjaiból, és az út végén megpillantotta a Deborah házához vezető lépcsőt. Fényes fekete festékkel festették az 56-os számot a fehér oszlopra a ház elején, és két cserép piros muskátli állt a legalsó lépcső két oldalán. Alice megacélozta lelkét, és arrafelé vette az irányt. Zöldellő közkert terült el a tér közepén, fekete vaskapuja zárva a kívülállók elől, és Alice tétovázva megállt egy ág sűrű borostyán alatt. Itt csendesebb volt, a főút nyüzsgését enyhítették a tér négy oldalát szegélyező magas, Viktória-kori épületek. Fecskék csiviteltek egymásnak a magas ágakon; a hang még elbűvölőbb, még túlvilágibb volt, mert ellentétben állt az általános nagyvárosi zajjal. Deborah nappali szobája ablakának mintás üvegén át Alice éppen csak egy magas, karcsú alak körvonalait látta. Alice Edevane nem szokott lemondani találkozókat, kivált amikor a másik fél vár rá, de ó, egyik énje mennyire szeretne most továbbmenni! A szíve megdobbant a menekülés lehetőségétől. Egyszerűen úgy tehet, mintha megfeledkezett volna róla, nevetni, amikor Deborah felhívja, és ő a korára fogja. Végül is nagyon idős. Nem idősebb, vagy korosodó, vagy bármilyen más szó, amit azért használnak, mert kellemesebben hangzik, jobb ízű. Alice öreg, és az öregeknek vannak bizonyos előjogai. De nem, nem, hiszen ez merő képzelgés. A haladék rövid. Elérkezett az idő. Bekopogott, és készületlenül érte, hogy szinte azonnal ajtót nyitottak. Még meglepőbb, hogy maga Deborah nyitotta. Szépen öltözött, mint mindig; bő selyemruháját öv fogta össze vékony derekán. Haját elegáns ezüst kontyba fésülte. A két testvér biccentett egymásnak, de egyikük sem szólt. Deborah kis mosollyal odébb lépett, és kézmozdulatával beljebb invitálta Alice-t. A ház makulátlan volt, ragyogott; szépséges, dús virágköltemények minden felületen. Alice már emlékezett. Háromnaponként érkezik friss virág egy boltból a Sloane

Square-en, régi-régi rendelés alapján. Lenézett a kezében tartott rózsacsokorra. Egyszeriben közönségesnek látszott, vásárinak, de azért átnyújtotta. – Tessék. Neked hoztam. – Ó, Alice, köszönöm. Milyen szép! – Semmiség. Ostobaság. Csak éppen Anyára emlékeztetett, Nyizsinszkijre… – A Bakst-jelmez. – Deborah elmosolyodott, orrához emelte a csokrot, inkább, hogy nyerjen egy pillanatot, vélte Alice, semmint hogy az illatot érzékelje. Persze nővére is ugyanúgy fél a találkozástól, mint ő. A gyengéd szívű Deborah nem sok örömét leli a rájuk váró beszélgetésben. Alice követte nővérét a nappali szobába, ahol Maria, inkább titkárnő, mint házvezetőnő, éppen teához terítette a kisasztalt. Felegyenesedett, hóna alatt az üres tálcával, és megkérdezte, szükségük van-e még valamire. – Egy vázát, legyen szíves, Maria. Ezt Alice hozta. Ugye milyen szép? – Szép a színük – bólintott Maria. – Idetegyem, a szalonba? – A hálószobámba, azt hiszem. Maria kiragadta a virágot Deborah kezéből, és ruganyos léptekkel távozott. Alice legszívesebben visszahívta volna, hogy az édesanyja vagy számos leszármazottja után érdeklődjön, csak még egy kicsit ott tarthassa. De nem tette, és a szoba levegője betöltötte a Maria után maradt űrt. A két testvér szembenézett egymással, és egyetlen szó nélkül letelepedett, két szemközti alacsony székre. Alice ekkor vett észre a közöttük álló asztalon egy könyvet, benne, a vége felé, bőr könyvjelzőt. Azonnal felismerte, és belesajdult a tudat. Édesapjuk mindig magával hordozta Keats verseinek ezt a kiadását, kedvencét, amelyből az évek során vigaszt merített. Még halálos ágyán is magához szorította. Láttára Alice arcát elfutotta a vér, mintha szüleik itt lennének velük a szobában, és várnák, hogy meghallják, mit cselekedett.

– Teát? – Kérek. Gyötrelmes volt a kitöltött tea tiszta, éles bugyborékolása. Alice úgy érezte, minden érzéke kiélesedett. Tudatában volt, hogy egy légy időzik a tálca szélén, hallotta, hogy Maria járkál odafent; érezte a bútorfényesítő árnyalatnyi citromillatát. Nagyon meleg volt a szobában, Alice az ujja hegyét a gallérja alá csúsztatta, hogy elemelje a nyakáról. Nyomasztotta a közeledő vallomás súlya. – Deborah, nekem feltétlenül… – Nem. – Tessék?! – Kérlek. Deborah letette a teáskannát, és összeszorította az ujjai hegyét. Összefonta a kezét, és az ölébe ejtette. Szorongásról árulkodott a mozdulat. Halvány, elnyűtt volt az arca, és Alice rádöbbent, hogy nagyot tévedett. Nem azért van itt, hogy Benről beszéljen. A nővére beteg, talán haldoklik, ő pedig annyira el van foglalva önmagával, hogy észre sem vette. – Deborah?… Nővére összeszorította a száját. A hangja alig volt több suttogásnál. – Ó, Alice, micsoda teher. – Miről beszélsz?! – Már évekkel ezelőtt el kellett volna mondanom valamit. Akartam is, igazán. Annyi alkalom volt az évek során, amikor majdnem… És aztán, múltkor a képtárban, amikor Loeannetht említetted, a kertészt… Megleptél. Nem készültem fel rá. Tehát nem betegség. Hát persze. Alice kis híján felnevetett a maga határtalan önvédelmi ösztönén. Itt ül a gyóntatószékben, és még most is menekülési útvonalat keres. Odakint taxi gördült végig az úton. Alice látta a fekete villanást az áttetsző függönyön át. Bárcsak ülhetne abban a taxiban, el, el bárhová, csak innen el.

– Theo – szólalt meg Deborah, és Alice lehunyta a szemét. Várt arra, amiről tudta, hogy bekövetkezik. – Én tudom, mi történt vele. A gyötrelmes évek, amikor magában tartotta a titkot, amikor a bűntudattal élt, véget érnek. Alice meglepően könnyűnek érezte magát. Még csak nem is kellett kimondania, hiszen Deborah tudja. – Deborah – kezdte –, én… – Mindent tudok, Alice. Tudom, mi történt Theóval, és megőrjít a dolog. Az én hibám volt, tudod? Minden, ami történt, az én hibám volt.

19

OXFORD, 2003 Kiderült, hogy Rose Watersnek él egy dédunokahúga Oxfordban. Margot Sinclair egy drága középiskola igazgatója, és „roppant elfoglalt ember” titkárnőjének mégis sikerült egy félórányi előjegyzést találnia Sadie számára kedden, pontban egy órakor. A „pontban” szót nem mondta ki, de kimondatlanul is érzékelhető volt. Sadie vaktában kérte az interjút – legtöbben nem tartanak szoros kapcsolatot a dédnagynénjükkel –, de vadászkutyamódra éberen, és igen kevés nyom birtokában, ott volt délre, és a feljegyzett kérdésekre összpontosított. Legfontosabb az előkészület. Igen kényes dolog Margot Sinclairt kifaggatni arról, hogy dédnagynénje belebonyolódott-e a tulajdon törvénytelen gyermeke, egy titokban született kisfiú elrablásába, akit a munkaadói fiának adtak ki. – Biztos, hogy nem valami regényt készülsz írni? – kérdezte Bertie, amikor kipróbálta rajta az elméletet. Sadie a szemét forgatta. Reggeliztek; előző nap szinte összevitatkoztak, és most mindketten igyekeztek mennél könnyebb, lazább hangot megütni. – Jó, jó, jó. Majd meséld el még egyszer, vajon Edevane-ék miért vették volna magukhoz a gyereket? – Mert a harmadik lányuk után az asszonynak nem sikerült újra teherbe esnie, és mindenáron fiúgyereket akartak. Eltelt egy évtized, és bár Eleanor végül 1931-ben újra másállapotba került, a gyermek a következő évben halva született – ezt igyekezett Constance közölni, de senki sem hallgatott rá. Elképzelhető, mennyire rémes lehetett, mennyire igazságtalannak érezhették, különösen mikor tudták, hogy Rose Waters, a hajadon dadusuk, titokban szintén másállapotban van, és nyilván nem tarthatja meg a gyereket. Nem nehéz kitalálni, mi történhetett. Kezüket-lábukat törték, hogy megszerezhessék tőle a gyereket, nem gondolod?

Bertie megvakarta szakállas állát, majd bólintással jelezte, hogy lehetséges. – Hát igen, gyerek után vágyódni nagyon erős érzés. Anyám mondogatta tréfásan, hogy ha én akkor nem lépek színre, kinézhette volna valamelyik kisbabát a kocsijából a parkban. – Csakhogy Eleanor Edevane-nek nem kellett babakocsiból lopnia gyereket. Úgyszólván az ölébe pottyant egy kisfiú, akinek jó otthonra lenne szüksége. És minden remekül működött, míg csak Eleanor fel nem mondott Rose-nak, mire Rose úgy döntött, hogy vissza akarja kapni a kisbabáját. – Elég kockázatos felmondani a gyerek természetes anyjának. – Talán ott tartani volt kockázatos. Éppen ezt akarom megtudni. Bertie elgondolkodva sóhajtott. – Remélem, nem a legőrültebb elmélet, ami valaha az eszedbe jutott. – Kösz, nagyapó. – Egyszerűen ki kell próbálnod valakin, aki ismerte Rose Waterst. Margot Sinclairt Alastair találta meg. Elmélete előadásának másnapján Sadie egyenesen a könyvtárba ment, és fel-alá járkált előtte, míg Alastair meg nem érkezett, hogy kinyisson. – Kávét? – nyújtott feléje Sadie egy papírpoharat. Alastair nem szólt egy szót sem, csak felvonta hófehér szemöldökét, majd beterelte Sadie-t, aki elhadarta, mire gondol. Alastair nyilván felfogta a lényeget, mert amikor Sadie befejezte és lélegzetet vett, így szólt: – Olyasvalakit kell találnia, aki tudja, mi történt Rose-zal, miután elhagyta Loeannetht. – Pontosan. Alastair akcióba lendült (az az ember tényleg varázsló!), poros iratgyűjtőket szedett le a polcokról, keresőszavakat írt a számítógépbe, átpergette a kartotéklapokat, majd végül:

– Megvan! – Régi munkaszerződések, létszám, legközelebbi rokon – majd kijelentette, hogy Rose Waters nővére, Bess, a Tóvidéken élt, és volt egy lányunokája, aki most Oxfordban lakik. Sadie kollégája a közlekedésieknél megoldotta a többit – feltétlenül tartozik neki egy üveg valami finommal, majd ha visszatér Londonba –, és az iskola címét meghagyta üzenetben Sadie telefonján. – Remélem, ebben nincs semmi bizalmas – végezte az üzenetet. – Hogy is volna, Dave… – motyogta Sadie, összeszedte a jegyzeteit, és bedugta a hátizsákjába. – Semmi a világon. Egy óra előtt tíz perccel lezárta az autót, és a két griffmadártetejű oszlop között bement a fehér ösvényen egy épület felé, ami a Buckingham-palota mellett is megállta volna a helyét. Ebédidő volt, szalmakalapos, blézeres gyerekek kis csoportjai mászkáltak az ápolt gyepszőnyegen. Ebben a világban, ebben a napsütötte körben, jócskán távol attól, amelyben Sadie általában mozgott, hirtelen tomposnak érezte magát farmerban és pólóban. Ezek a gyerekek szinte ragyognak a fogszabályozós fogsorukkal, a sűrű, ápolt lófarokfrizurájukkal, a könnyű kacagásukkal és a fényes jövőjükkel. Megkereste az irodát, és megadta nevét a sötét fa íróasztal mögött ülő komoly fiatal nőnek. – Kérem, foglaljon helyet – szólt udvariasan lehalkított hangon a nő. – Sinclair doktor azonnal itt lesz. A gombos bőrkanapén ülve Sadie lopva felmérte a szobát, és rátalált a szokásos szereplőkre. A mindenen uralkodó hatalmas festett arcképről tudós köpenyt-sapkát viselő szemüveges öregember meredt le a magasból, mellette falióra, római számokkal, a számlapon nyílásokkal a felhúzáshoz; a szomszédos falon légi felvétel, vélhetőleg az iskoláról és területéről. Két cserepes pálma őrködött a kanapé két oldalán, egy antik kávézóasztalon két büszke, takaros rakásban A kollégista című karcsú magazin. Sadie felemelt egyet, és átlapozta a legutóbbi

iskolai tevékenységek híreit: rögbi, akadályverseny, nyilvános vita, krokett. Az irodában emberi hangok nem hallatszottak, de szorgos tevékenység zajai annál inkább. A recepciós ujjai vadul verték a billentyűket, az óra ketyegett, a légkondicionáló fontoskodva zümmögött. Sadie ráébredt, hogy megint rágja a körmét, hát sürgősen abbahagyta. Emlékeztette magát, hogy senki sem fog elővenni egy papírlapot meg egy stopperórát, hogy felszólítsa, írjon esszét a csatornarendszerek szerepéről a mezopotámiai civilizáció fejlődésében. Nyilván. Idióta. Visszadobta a magazint az asztalra, majd lepöckölt valamit a farmerjáról. Nyugalom, intette magát. A külvilágban, a való világban Sadie büszkén viselte a szabályos iskoláztatás hiányát. – Magát meg engem, Sparrow – mondta nemegyszer Donald, és vállán át megsemmisítő pillantást vetett a „szakértőre”, akit éppen kikérdeztek –, minket az utca nevelt. Ha száz papírdarab közli is a világgal, milyen okosak vagyunk, nem ér fel azzal. – Roppant kellemes világnézet volt; a neveltetést gazdagsággal, a gazdagságot flanccal, a flancot erkölcsi csőddel tartotta egyenlőnek. Sadie ezáltal jobban végezte a munkáját. Látta, hogy a Nancy Bailey-féle emberek megrezzennek és visszahúzódnak, amikor Parr-Hopkins szól hozzájuk a metszett üveg kiejtésével. Csak amikor ilyen helyekre jött, akkor érezte Sadie a „mi lehetett volna” csipkedését. Megigazgatta a gallérját, ahogy az óra kismutatója elérte a függőlegest. Pontosan egy óra, és nyílt az iroda ajtaja. Egy vajszínű kosztümöt viselő, büszke tartású nő jelent meg, sima barna haja a vállát érintette, ahogy bólintott. – Sadie Sparrow? – nézett tág tengerkék szemével Sadie-re. – Én Margot Sinclair vagyok. Kérem, jöjjön be.

Sadie engedelmeskedett, és közben szidta magát az esetlen járása miatt. – Köszönöm, hogy fogad, Mrs. Sinclair. – Sinclair doktor. Nem vagyok férjnél – mondta az igazgatónő, és elmosolyodott. Leült az íróasztala mögé, és kézmozdulattal jelezte, hogy Sadie kövesse példáját az íróasztal túloldalán. – Sinclair doktor – helyesbített Sadie. Nem volt éppen a legszerencsésebb kezdés. – Nem tudom, mennyit közölt önnel a titkárnője? – Jenny azt mondta, hogy ön anyai dédnagynéném, Rose Martin, illetve leánykori nevén Rose Waters felől tudakozódik. – Gyanakvástól mentes érdeklődésre vallott, ahogy a szemüvege fölött nézett le a szemben ülőre. – Ön rendőrtiszt. Valamilyen ügyben nyomoz? – Igen – válaszolt Sadie, mert látta, hogy Margot Sinclair az egyenes beszéd embere. – Bár nem hivatalosan – tette hozzá. – Régi, kihűlt ügy. – Valóban? – Margot Sinclair hátradőlt a székén. – Milyen különös. – Egy eltűnt gyermek ügyében. Még az 1930-as években történt. Az eltűnését sohasem tisztázták. – Feltételezem, hogy dédnagynéném nem gyanúsított? – Margot Sinclairt láthatólag szórakoztatta a lehetőség. Sadie viszonozta a mosolyt, remélve, hogy a gesztus egyetértést jelent. – Nagyon régen történt, én valójában szalmaszálak után kapkodok, de reméltem, hogy megtudhatok valamit Rose Waters leánykori életéről. Nem tudom, hogy ön tudja-e, de fiatal korában dajkaként dolgozott. – Épp ellenkezőleg – válaszolt Margot Sinclair. – Igen sokat tudok Rose hivatásos életéről. Egyike volt a nőnevelésről szóló doktori disszertációm alanyainak. Nevelőnő volt. Arisztokraták gyermekeit tanította. – Nevelőnő? Nem dajka?

– Úgy kezdte, igen fiatalon, de utóbb nevelőnő lett, később pedig jelentős tanár. Rose hihetetlenül okos volt, és roppant motivált. Nem volt könnyű akkoriban megszerezni a szükséges képzést, hogy az ember emelkedjék a társadalmi ranglétrán. Most sem könnyű, gondolta Sadie. – Itt van a disszertációm egy példánya. – Margot a könyvespolchoz lépett, levett egy bőrkötésű könyvet, és letörölte a makulátlan fedelet. – Manapság nem sok szó esik erről, de egyetemista koromban szenvedélyesen érdekelt a téma. Talán oktalanságnak hangzik, de Rose a példaképem volt, és ma is az. Pályafutásom során mindig fényes példájának tartottam, mit lehet elérni szorgalom révén. Margot visszatért a székéhez, és lelkesen kezdte ismertetni disszertációja alapelveit, míg Sadie egy pillantással felmérte az íróasztal mögötti falon sorakozó bekeretezett okleveleket. Oxfordi doktorátus biológiából, egy másik pedagógiából, különféle egyéb érdemek és teljesítmények. Vajon milyen érzés lehet, tűnődött Sadie, úgy élni az életet, hogy aranymetszésű, ébenfa keretű bizonyíték tanúsítja: ér valamit az ember. Takaros. Sadie tizenöt éves volt, amikor igazgatója biztatására hajlandó volt részt venni a szomszédos város előkelő lányiskolájába szóló ösztöndíj vizsgáján. Még most is emlékezett a levélre, amely közölte, hogy elnyert egy helyet a hatodik osztályba, de az emlék már az álmok szürreális világába tartozott. Az egyenruha beszerzéséért tett kirándulás azonban beleégett a lelkébe. Sadie édesanyjával együtt indult el; anyja gondosan úgy öltözött, ahogyan szerinte az előkelő világban szokás, és csupa ideg volt, míg Sadie mellett lépkedett, eltökélten, mint mindig, hogy tökéletesen szerepeljen. Minden jól ment, amíg el nem tévedtek az egyetem előterében. A megjelölt időpont szigorúan egy óra volt; a kőtorony órája könyörtelenül szeletelte az időt, és Sadie anyja egyikét szenvedte el szorongásos rohamainak, amelyeket hallgatólagos megegyezéssel „asztmának” minősítettek. A

tökéletesség hívének és a nagy sznob hírében álló édesanyjának túlságosan sok volt a nagyvonalú hely, a bizonyítás kényszere, a rádöbbenés, hogy késésük „mindent lerombol”. Sadie talált egy padot kettejüknek, míg anyja magához nem tér, majd megkérdezte egy altiszttől, merre találják az egyenruhaboltot. Az órából már eltelt húsz perc, amit Sadie édesanyja néma szemrehányással töltött, míg egy nő centiméterrel mérte Sadie lába szárát, és tiszteletteljes meghittséggel beszélt „a tweedkabátról” meg „a mi kis bársony fejfedőnkről”, miegyébről, aminek a viseletét Sadie el sem tudta képzelni. Végül nem is volt rá szükség. Nyáron megismerkedett egy autótulajdonos, megnyerő modorú és jóképű fiúval, és mire megkezdődött a tanév, Sadie terhes volt. Elhalasztotta a beiratkozást, úgy tervezte, a következő évben visszatér, de addigra minden elmúlt, és belőle más ember lett. Még ha késznek is tartotta volna magát, hogy nekivágjon, hiába: amikor elérkezett a következő tanév, a szülei nem akarták visszafogadni – a barátaiknak azt mondták, Sadie Amerikában végzi a középiskola utolsó évét; milyen is lett volna, ha egy év múltán még mint iskolás tér vissza? –, és az ösztöndíj nem tartalmazta az ellátás költségeit. Ruth és Bertie biztosította, hogy ők majd megtalálják a módját, de Sadie tudta, csak akkor állhatják a költségeket, ha súlyos adósságba verik magukat. Nem kérhetett tőlük ennyit – megköszönte, de nemet mondott. Nem örültek az elhatározásának, hiszen a legjobbat kívánták az unokájuknak, de Sadie magának is, nekik is megígérte, hogy sikeres lesz a maga feltételei szerint, és ehhez nincs szüksége valami cicomás iskolára. Éjszaka tanult a végzős vizsgára, és belépett a rendőrséghez. Addigra éppen megkönnyebbültek, hogy nem fog a törvény rossz oldalán kikötni. Egy darabig zűrös volt a helyzet, a kisbaba után, amikor Sadie szabadesésben volt. – Itt van – szólt Margot Sinclair, és átnyújtotta a dolgozatot Sadie-nek. – Nem tudom, felel-e minden kérdésére, de bizonyára jobb képet ad arról, hogy ki is volt Rose. Nos,

foglalkozzunk vele? Sajnos negyedóra múlva másik megbeszélésem van. Margot modora sallangmentes volt, de készséges, ami tökéletesen megfelelt Sadie-nek. Vajon hogyan reagálna a másik nő a Rose magánéletét illető kérdésekre, mennyire óvatosan kell kerülgetnie a témát? De az óra ketyegett, Margot Sinclair bólintott a maga határozott modorában, és Sadie eltökélte, hogy fejest ugrik. – Azt hiszem, az ön dédnagynénjének volt egy kisbabája fiatal korában, dr. Sinclair. Mielőtt férjhez ment volna. Még amikor mint dada dolgozott egy cornwalli családnál, Edevane-éknél. Egy pillanatnyi döbbent csend volt, míg Margot Sinclair megemésztette a kijelentést. Sadie arra számított, hogy felkiált, vagy visszautasítja, esetleg tagadja az állítást, de úgy látszott, mintha sokk érte volna. Mozdulatlanul ült, csak állkapcsában rezzent meg egy parányi izom. A tárgyilagos kijelentés súlyosan függött kettejük között a levegőben, és Sadie úgy érezte, helyesebb lett volna szelídebb megközelítéssel próbálkoznia. Vajon hogyan simíthatná el a dolgokat, gondolta, amikor a másik nő mély lélegzetet vett, majd kimérten kifújta a levegőt. Valami az arckifejezésében felkeltette Sadie figyelmét. Meglepődött, annyi biztos, erre számítani lehetett, de volt még valami más is. Sadie hirtelen ráébredt: – Ön már tudott a gyermekről – szólt csodálkozva. Margot Sinclair késlekedett a válasszal. Felkelt az íróasztaltól, és svájci iskolára valló magatartással ellenőrizte, rendesen be van-e csukva az irodaajtó. Elégedetten hátrafordult, és halkan szólalt meg: – Ez mindig is családi titok volt. Sadie igyekezett leplezni izgatottságát. Nem tévedett! – Ön tudja, mikor esett teherbe Rose Waters? – 1931 végén. – Margot visszaült a helyére, ujjait takarosan összefonta. – A gyermek 1932 júniusában született.

Szinte egy időben Theo Edevane-nel. Sadie hangja megremegett, amikor megszólalt: – És úgy egy hónap múlva felvette a munkáját Loeannethben? – Igen. – Mit csinált a kisbabával? – Sadie várta, de már előre tudta a választ. Margot Sinclair levette a szemüvegét, a kezében tartotta, és lenézett Sadie-re. – Sparrow őrmester, bizonyára mondanom sem kell, hogy más idők járták akkoriban. Fiatal nők, akik házasságon kívül estek teherbe, nehéz időket éltek át. Amellett dédnagynénémnek nem volt módja ellátni egy csecsemőt; akkor nem. – És lemondott róla? – Kénytelen volt. Sadie alig tudta fékezni izgatottságát. Ennyi idő után végre rátalál Theo Edevane-re! – És ön tudja, kinek adta a kisfiút? – Természetesen tudom. Volt egy nővére fent északon, aki hajlandó volt elfogadni a gyermeket és felnevelni, mintha az övé volna. És nem kisfiú volt, hanem kislány. Történetesen az édesanyám. – Hogy…? Micsoda…? Margot folytatta. – Ezért esett annyira kétségbe Rose, amikor Edevane-ék elbocsátották. Úgy érezte, lemondott a saját gyermekéről, és minden szeretetét az ő kisbabájukra zúdította – csak azért, hogy valami semmiség miatt elbocsássák. – Igen, de… – Sadie a torkát köszörülte, még mindig nem tudta utolérni a gondolatait. – De ha Rose kisbabája északra került, akkor ki volt Theo Edevane édesanyja? – Nos, ön a nyomozó, Sparrow őrmester, de én úgy vélem, a fiú édesanyja Mrs. Edevane volt.

Sadie a homlokát ráncolta. Ennek így semmi értelme. Annyira bizonyos volt a dologban. Eleanor nem tudott még egy gyermeket szülni – fiút – nagyon sokáig, majd halva született egy gyermeke; ekkor jött Rose titkolt terhessége; a tökéletesen összeillő időzítés; Eleanor felmond Rose-nak; Rose visszaveszi a fiát. Csak éppen nem fia volt, hanem leánya, Margot Sinclair édesanyja, aki születésétől fogva a Tóvidéken nevelkedett, Rose Waters nővérénél. És különben sincs bizonyítéka, hogy Eleanor elveszítette a gyermeket, akivel terhes volt, csak Constance deShiel zagyválása. Az egész elmélet összeomlott, akár a kártyavár. – Jól van, Sparrow nyomozó? Igen sápadt. – Margot megnyomott egy gombot az asztali telefonon. – Jenny? Kérem, hozzon egy kis vizet. A titkárnő behozott egy kerek tálcát, rajta kancsóval és két pohárral. Sadie iszogatta a magáét – hálás volt, hogy tehet valamit, míg összeszedi a gondolatait. Érezte, hogy fokozatosan visszatér belé a szusz, és egy sereg új kérdés került felszínre. Lehet, hogy Rose nem volt Theo anyja, de hirtelen és váratlanul felmondtak neki, gyanúsan közel a kisfiú eltűnéséhez. Miért? Ha nem azért, mert Eleanor Edevane fenyegetve érezte magát Rose anyai jelenlététől, mi egyébbel haragíthatta magára munkaadóját? Kellett, hogy legyen valami oka. Jó munkaerőt, akit kedvel a munkaadója, rendszerint nem rúgnak ki. Megkérdezte Margot-t. – Nem hiszem, hogy valaha is megértette volna. Tudom, hogy nagyon fájt neki. Tőle magától tudom, hogy nagyon szívesen dolgozott Loeannethben. Gyerekkoromban, ha eljött látogatóba, mindig mesélt a tóparti házról, és mindig közösséget éreztem a kislányokkal, akik ott nőttek fel, de irigykedtem is rájuk. Rose meséiből félig-meddig elhittem, hogy tündérek lakoznak abban a kertben. És kedvelte a munkaadóit, mindig szépen beszélt róluk, kivált Anthony Edevane-ről.

– Valóban? – Ez érdekes. Sadie emlékezett a Clive-val történt találkozására, amikor beszámolt a Constance deShiellel folytatott interjújáról: Constance érzékeltette, hogy valamiféle hűtlenségnek lehetett köze a gyermek eltűnéséhez. – Vajon lehetséges, hogy túlságosan közel került a munkaadójához? Anthony Edevane-hez? – Viszonyra gondol? Margot Sinclair szókimondása hallatán Sadie elrestellte a maga köntörfalazását. Bólintott. – Rose említi a leveleiben, hogy csodálta. Anthony Edevane igen okos ember volt, Rose természetesen rokonszenvesnek találta, de sohasem volt az a benyomásom, hogy ennél több lehetett kettejük között. Anthony Edevane egy alkalommal arra utalt, Rose kiváló tanár lehetne, és buzdította, hogy folytassa tanulmányait. – De semmi románc? Még utalás sem? – Semmi ilyesmi. Sőt véleményem szerint a terhessége után Rose igen óvatos volt, nehogy holmi romantikus kapcsolatba keveredjen. Majdnem negyvenévesen ment férjhez, és semmi utalás nincs arra, hogy előtte udvaroltak volna neki. Újabb zsákutca. Sadie felsóhajtott. Hiába igyekezett hangjából eltüntetni a csalódottságot. – Nem jut eszébe még valami? Olyasmi, hogy miért hagyta ott Rose az állását Edevane-éknél? – Van valami. Nem tudom, ezzel kapcsolatos-e, de mindenesetre furcsa. Sadie buzdítóan bólogatott. – Rose sohasem tudta meg, miért bocsátották el, ami annál is meglepőbb volt, mivel Edevane-éktől kitűnő minősítést kapott, és igen nagylelkű búcsúajándékot. – Milyen ajándékot? – Pénzt. Eleget, hogy fedezze az utazását és a tanulmányait, amelyeknek a karrierjét köszönhette, Sadie emésztette a hallottakat. Miért bocsátanak el valakit, ha ugyanakkor

bőkezűen megjutalmazzák? Nem gondolhatott másra, csak arra, hogy a pénz valójában vesztegetés volt – de mi értelme megvesztegetni valakit, akinek fogalma sincs arról, mit nem lenne szabad elárulnia? Kopogtattak. A recepciós benézett és figyelmeztette Margot Sinclairt, öt perc múlva kezdődik értekezlete az iskolavezetőséggel. – Nos, tehát… – szólt az igazgatónő, mentegetőző mosollyal –, sajnos el kell köszönnöm. Nem tudom, szolgálhattam-e segítséggel. Ebben maga Sadie sem volt biztos, de kezet fogott Margot Sinclairrel, és megköszönte, hogy fogadta. Már az ajtónál volt, amikor eszébe jutott valami. Megfordult. – Még valami, dr. Sinclair, ha nem haragszik. – Tessék csak. – Az imént említette, hogy Rose rokonszenvezett Anthony Edevane-nel. Miért rokonszenvezett? Mit értett ezen? – Csupán azt, hogy az ő édesapja is hasonló bajban szenvedett, tehát Rose pontosan tudta, mit szenved el Anthony Edevane. – Hogy mit szenved el…? – Dédapámnak szörnyű háborús élményei voltak. Gáztámadás érte Ypres-nél, majd visszaküldték a lövészárokba. Sohasem lett többé ugyanaz az ember, mesélte nagyanyám. Rémképeket és szörnyű fekete foltokat látott; valamennyiüket felébresztette a jajgatásával. Poszttraumás stressz szindrómának nevezzük manapság az ilyet, de akkor csupán légnyomásnak ismerték, nemde? – Légnyomás – ismételte Sadie. – Anthony Edevane-nél? – Igen. Rose számos alkalommal említi a naplójában. Megpróbált segíteni, és valójában kettejük beszélgetései ösztönözték Rose későbbi elméleteit a költészet, kivált a romantikusok felnőtt korú menekülteknek szánt tanításáról. Légnyomás. Ez különös. Sadie magában lejátszotta a beszélgetést, míg visszament az autójához. Nem meglepő, hogy

Anthony Edevane ebben az állapotban szenvedett, végtére is négy évig harcolt Franciaországban. Meglepőbb viszont a tény, hogy mindeddig nem találkozott ennek említésével. Talán titok? Ha igen, honnan tudta Rose Waters az igazságot? Talán, ahogy Margot mondta, a fiatal dadus ismerte a jeleket, felismerte a tüneteket, amelyek másnak elkerülték a figyelmét. Vajon ez számít-e, vagy csak szalmaszálakba kapaszkodik? Talán felhívhatna valakit – Clive-ot, Alastairt, Bertie-t –, hogy náluk ellenőrizze. Ők talán megvilágíthatnák az állapotot. De amikor elővette a telefonját, azt látta, hogy lemerült. Bertie-nél leszokott arról, hogy feltöltse. Becsengettek, a diákok visszasorjáztak az osztályukba. Sadie a kocsi ablakán át nézte őket. Charlotte Sutherland ilyen iskolába jár. A levelével küldött fényképen parádés egyenruhát visel, a blézeren címer, alatta kihímezve teljesítményeinek listája. Hosszú lista. Kétségtelenül van tweedkabátja és hetyke kis sapkája a hidegebb hónapokra. Sadie korholta magát: ne legyen bárdolatlan. Örül, hogy ilyen helyre képzelheti Charlotte-ot. Mire volt jó az egész, ha nem kínálhat a lányának olyan lehetőséget, ami a maga számára sohasem termett? Sadie rábírta az autót, hogy beinduljon, és szigorúan intette magát: egyszer és mindenkorra felejtse el Charlotte-ot. A levél elment, majd visszatért a feladóhoz, a címzett ismeretlen. Úgy kell éreznie, úgy kell cselekednie, mintha soha meg sem érkezett volna. Gondolatait inkább arra irányította, hogy kikeveredjen Oxfordból, és mire az M40-esre ért, és keletnek indult London felé, magában lejátszotta a Margot Sinclairrel történt találkozást, leltárazva valamennyi új információt – a Rose Watersnek adott kitűnő bizonyítvány! –, és csavargatta erre-arra. Futólag az is eszébe jutott, vajon Anthony Edevane légnyomása megváltoztatta-e a dolgokat, és hogyan.

20

LONDON , 1931 Eleanor később meghívta saját magát egy teára a Libertynél. A megbeszélés a vártnál korábban végződött, két órája maradt, mielőtt a vonat kifut a Paddingtonról. Megállt a Harley Street és a Marylebone Road sarkán, szürke felhők mállottak szürke épületekké, mire úgy határozott, megérdemel egy kis vigaszt, és leintett egy taxit. És most itt van. Körbe-körbe forgatta a csinos kis kanalat, kavarta a tejet, aztán megkoccintotta a csésze finom porcelánszélét. Elcsípte egy szomszéd asztalnál ülő, jól öltözött férfi pillantását, de nem viszonozta az udvarias, érdeklődő mosolyt. Ostobaság, hogy ennyi reményt táplált, de hát most már mit tehet. A jó pap holtig tanul, mégis ostobán hal meg. Anthonynak igaza volt: az orvos semmi újjal nem szolgálhatott, csak ismételte a már elmondottakat. Eleanor néha eltűnődött, vajon a remény, ez a félelmetes, szörnyű szokás meghal-e valaha; sőt, ami még jobb, meg lehet-e ölni. Annyival könnyebb lehetne minden, ha csak olyan egyszerű volna, mint lekattintani egy kapcsolót. De sajnos, a remény mindig ott pislákol a távolban, akármeddig utazik is feléje az ember sikertelenül. Eleanor letette a kanalat. Alig merült fel benne a gondolat, már tudta, hogy téved. Anthony minden reményt elvesztett. Talán nem a francia fronton, de a következő évtizedben valamikor. És ez a baj, ezért kell őneki szüntelenül próbálkoznia. Az ő őrködése alatt történt. Nem figyelt eléggé, különben észrevette volna a bajt, és megteszi, akármit kell is, hogy megfékezze. Hiszen ígéretet tett neki is, magának is. Kint már zuhogott, London palaszínű volt és sáros. Sötét pocsolyák fénylettek az utcán, fekete esernyők áradata lebegett az emberi forgalom fölött. Esőben jobban sietnek az emberek, az arcuk eltökélt, a tekintetük céltudatos, mindenki igyekszik az úti célja felé. Oly nagy volt odakint a nyüzsgés, hogy Eleanort elfogta a kimerültség. Idebent, a teázó melegében, tehetetlenül ült, akár

egyetlen sodródó tárgy az eltökéltség tengerén, amely elnyeléssel fenyegette. Sose tudta kitölteni az időt. Könyvet kellett volna magával hoznia Cornwallból. A férjét kellett volna elhoznia. Előre látható volt, hogy Anthony nem lesz hajlandó elkísérni, csak a hevessége volt meglepő. – Elég – jelentette ki, amikor Eleanor megpendítette a témát. – Kérlek, hagyd abba. De Eleanor nem hagyta abba. Amióta csak olvasta a cikket a Lancetben, eltökélte, hogy találkozniuk kell dr. Heimerrel. Úgy tűnt, nem ő az egyetlen. Hetekkel későbbre kaptak csak időpontot, és kénytelen volt féken tartani az izgatottságát, a reménységét, amíg várta az idő múlását, tudatában, hogy legjobb nem túlságosan hamar terhelni Anthonyt. – Elég… – Nem emelte meg a hangját; szinte suttogott. – De hát ez lehet az igazi, Anthony – erősködött Eleanor. – Ez az ember, ez a Heimer doktor ezen a problémán dolgozik, embereket tanulmányozott, akik ugyanilyen bántalomban szenvednek, és sikeres! Itt azt mondja, hogy tudja, hogyan fékezheti meg… – Kérlek! – A szó éles volt, akár a kés, és a mondat folytatása a semmibe veszett. Anthony nem nézett rá, fejét továbbra is a mikroszkóp fölé hajtotta, hogy Eleanor először észre sem vette: csukva a szeme. – Hagyd abba. Közelebb lépett. Érezte a helyiség különös laboratóriumi levegőjével elegyedő enyhe izzadságszagot. Hangja halk volt, de határozott. – Én nem adom fel, Anthony, akármennyire el akarsz is taszítani magadtól. Legkevésbé most, amikor úgy látszik, találtunk valakit, aki segíthet. Anthony erre megnevezhetetlen kifejezéssel nézett rá. Látta már máskor is gondterheltnek, megszámlálhatatlan esetben látta a naponta rászakadó lidércnyomást, az éjszakai verejtékezést, még amikor a maga testének teljes erejével fonta is körül, de ez

más volt. A némaság. A csend. Az arckifejezése, amitől ő megrándult, mintha megütötték volna. – Elég az orvosokból – mondta már-már suttogásnak beillő halk, egyenletes hangon Anthony. – Elég. Otthagyta Anthonyt a dolgozószobájában, lesietett, arca forró volt, a gondolatai zsibongtak. Később, amikor egyedül volt, felidézte Anthony arcát. Akárhogy igyekezett, ez az arckifejezés egész délután elkísérte, ahogy magában végigvette a napi teendőket. Csak az éjszaka mélyén, ahogy Anthony zaklatottan aludt mellette, és ő ébren hallgatta a tóról az éji madarakat, emlékezett a régi, régi estére, amikor együtt bicikliztek a holdfényben fehérlő köveken – csak akkor döbbent rá a szóra. Viszolygás, ezt látta Anthony arcán. Azok az oly régóta szeretett arcvonások, az undornak és utálatnak olyan kifejezését hordozták, amelyet az ember a legádázabb ellenségei számára tartogat. Eleanor el tudta volna viselni, ha az a viszolygás ellene irányul – a tudattól fogta el a sírás, jajgatás, átkozódás, hogy Anthony a gyűlöletét önmaga ellen fordítja. De reggelre Anthony megint a régi volt. Még azt is ajánlotta, rendezzenek pikniket lent, a folyóparton. Feltámadt a remény, és ha még most sem hajlandó elkísérni őt Londonba, ezúttal legalább mosolyogva utasította vissza, és azt állította, hogy be kell fejeznie ezt vagy azt a dolgozószobájában. Így aztán Eleanor magával vitte a reményt. Egész úton a looe-i vasútállomástól ott ült mellette az üres ülésen, ahol a férjének kellett volna lennie. Most megbillentette a teáscsészéjét, és nézte, ahogy a langyos maradék ide-oda csordul. Azt mondta a lányoknak, Londonba utazik, hogy felkeressen egy szabót a Mayfairben, és ők hittek neki, mert így gondolkodtak róla. Anya. Nem emlékeztek életük korai éveire, amikor Anthony háborúban volt, és Eleanor egyedül velük Loeannethben. Amikor együtt járták a birtokot; a mesékre, amelyeket mesélt, a titkos helyeket, amelyeket megmutatott. Annyiféle Eleanor volt, akit a lányai nem ismertek. Néha elővette a rejtett vonásokat, nézte őket, tanulmányozta,

csodálta minden oldalról, mintha értékes gyöngyszemek volnának. Aztán megint biztonságosan becsomagolta és elrejtette valamennyit, hogy soha többé ne fedje fel, mert akkor meg kellene magyaráznia, miért változott meg. Eleanor nem beszélte meg Anthonyt másokkal. Akkor meg kellett volna szegnie annak a fiatalembernek adott szavát, akibe azon a nyáron szeretett bele Londonban, immár húsz esztendeje, és, talán még nyomasztóbban, feladnia azt a nagyon erősen hitt meggyőződését, hogy egyszer majd elmúlik ez is. És ha így lesz, ha megtalálja a módját, hogy visszaadja neki szelleme könnyedségét, és mindent, amit elveszített, ha végre meggyógyul, örülni fog, hogy senki nem tudja, milyen mélyre süllyedt, senki más, csak ő, Eleanor. Ezt érdemli Anthony méltósága. A lányokkal természetesen sohasem tudatta. Anthony szereti a lányaikat. Mindennek ellenére jó apa, és a lányok imádják. Sohasem ismerték azt a fiatalembert és kivételes becsvágyát; ő egyszerűen „Apa”, és a különös szokásaival is az övék. A hosszú erdei séták, az, hogy néha napokra eltűnik, majd hazatér páfránylevelekkel vagy pillangók példányaival tele hátizsákkal, kincsekkel, amelyeket a lányok tanulmányoznak, és segítenek édesapjuknak rendszerezni. Nem látták, ahogyan Eleanor látta – a férfit, ölében a régi orvosi könyvével, lehunyt szemmel, ahogy igyekszik emlékezni az emberi kéz csontjaira, a tulajdon egykor oly elegáns és ügyes és biztos kezére, amely most reszketve hever a nyitott lapon. Érezte maga mögött Eleanor jelenlétét, kinyitotta a szemét, szomorú kis mosoly jelent meg az arcán, amikor látta, hogy Eleanor az. – Én is azok közé tartozom… – mondta –, azok közé a fickók közé, akik csak ülnek, és haszontalan cselekvéssel próbálják kitölteni az üres órákat. – Nem igaz – mondta Eleanor. – A természettudományi könyveden dolgozol. Egy darabig távol voltál az

orvostudománytól, de vissza fogsz térni hozzá. Befejezed a klinikai képzést, és különb leszel, mint valaha. – Mikor látod be, hogy már késő? Hogy én már nem vagyok az az ember? Hogy ő meghalt Franciaországban? A történtek, Eleanor, a szörnyű választások, a rettenetes döntések… – Mesélj róluk, kérlek. Mondd el, és én meg fogom érteni. De nem mondta el, csak ránézett, megrázta a fejét, és visszatért a könyveihez. Eleanor felfigyelt a bejáratnál egy nőre. Csinos nő volt, és egy kisfiú – háromévesnek becsülte Eleanor – kezét fogta, akit nagyon elegánsan öltöztettek az alkalomra, fehér matrózruhába. Angyalarca volt, nagy, kék szeme, kipirult kerek arca, eltátotta formás kis száját, ahogy anyja keze mögül csodálta a népes, fényesen világított helyiséget. Eleanort ismerős vágy remegtette meg. Még most is reménykedett, hogy lesz még egy kisbabája. Nem is reménykedett: áhítozott. Fájdalmasan vágyódott arra, hogy újra egy kisbabát dajkálhasson, csiklandozhassa, csókolgathassa és ölelgethesse a puha kis testet. Néha felidézte Mr. Llewellyn könyvéből a királynő történetét, aki elveszítette a gyermekét, és annyira vágyott egy másikra, hogy akár az ördöggel is cimborált volna. Eleanor vágyát nem teljességgel az önzés diktálta. Egyik énje eltűnődött: talán még egy gyerek, egy kisfiú lenne épp az, amire Anthonynak szüksége van? Szereti a lányokat, de vajon nem minden férfi vágya egy fiúgyermek, aki az ő képére és hasonlatosságára nő fel? Eleanor keze önkéntelenül lapos, kemény hasára tévedt. Még voltak ritka gyengéd pillanatok kettejük között, amikor Anthony a régi volt; még lehetséges, hogy ő újra teherbe essen – de akarata, buzgalma ellenére tíz éve nem történt meg. Eleanor sóváran kényszerítette magát, hogy ne nézzen az asszonyra és a gyermekre. Most egy asztalnál ültek, a kisgyerek gondosan ügyelt a megtanult illemszabályokra, míg nagy, kerek szeme elárulta, hogy buzgón igyekszik befogadni az ismeretlen

helyet. Eleanor visszafordult a kirakat felé, amelynek túloldalán ott sötétlett a világ. A nagy, szürke felhők lejjebb ereszkedtek, és London belvárosa komor volt. A teázóban égtek a lámpák, és ahogy Eleanor látta a sötét ablakban tükröződő meleg helyiséget, túl az üvegen járókelők szellemárnyai siettek, és ő véletlenül a tulajdon tükörképére bukkant. Mindig megdöbbentő, ha az ember váratlanul önmaga pihenő tükörképét pillantja meg. A rá visszanéző nő maga volt a diszkrét tiszteletreméltóság. A háta egyenes, a ruhája divatos, de nem feltűnő, a haja rendezett a kalapja alatt. Az az arc, ami fölött elsiklik a többiek pillantása. Az üvegben tükröződő nő az volt, ami önmagának tett esküje szerint Eleanor sohasem akart lenni. Legkevésbé az a személy, akivé a kalandor Eleanor felnőni vágyott. Néha gondolt rá, gyermekkori mására, arra a vad, tág szemű kislányra, akinek a haját nem sikerült idomítani, és akiben vad kalandvágy égett. Eleanor azzal a gondolattal hízelgett magának, hogy az a kislány ott van még valahol. Hogy nem hervadt el, inkább gyönggyé változott és elgurult. És valahol arra vár, hogy a tündérek megtalálják, s az erdő új életre keltse. Elkeserítő volt a gondolat, és Eleanor azt tette, amit mindig, ha sötét gondolatok a vesztével fenyegették. Megmozdult. Egy gyors intés a pincérnek, Eleanor kifizette a számláját, fogta a kézitáskáját meg a csalétek ruhát, amire jóformán rá se nézett, amikor megvásárolta, kinyitotta az esernyőjét, és kilépett az esőbe.

Amikor a pályaudvarra ért, a jegypénztárnál összezsúfolódtak az emberek, és mindent áthatott a vizes holmi szaga. Eleanor beállt a morc utasok sorába, és lassan haladt előre. – Edevane névre van foglalásom – mondta a tisztviselőnek a korlát túloldalán. A férfi keresgélt a kartonjai között, neveket motyogott, Eleanor pedig maga mögé pillantott a lökdösődő tömegre.

– Bizonyára zsúfolt a vonat – mondta. A férfi nem nézett fel. – Az előző szerelvény elromlott. Egész délután tolong a nép, hogy felkerüljön a következőre. Edevane, azt mondta? – Igen. – Tessék. – A hivatalnok két jegyet tolt át a korláton. – Hármas peron. Eleanor megfordult, hogy kimenjen, és közben a kesztyűs kezében tartott két jegyre nézett. Visszanyomakodott a korláthoz. – A férjem nem utazik velem – mondta, amikor magára vonta a tisztviselő figyelmét. – Váratlanul közbejött valami. – Újabb kifogás. Manapság már gondolkodnia sem kell rajta. – Nem térítjük vissza – mondta a hivatalnok, de már az Eleanor mögött álló férfit szolgálta ki. – Nem kérek visszatérítést, csak a jegyet szeretném visszaadni. – Átnyújtotta a korláton. – Nincs rá szükségem. Talán valaki hasznát veheti. A kupéban ült, és várta, hogy elinduljon a vonat. A peronon öltönyös férfiak siettek erre-arra, a hordárok toronymagasra halmozott bőröndöket toltak át a tömegen. Kis csoportok vettek részt a búcsúzkodás szertartásában. Eleanor nézte őket, és úgy érezte, életének legfontosabb pillanatai ilyen állomásokon zajlottak. Az a nap, amikor megismerkedett Anthonyval; a limonádé a Baker Street-i metróállomáson; majd az 1914-es reggel, amikor búcsút intett a háborúba indulónak. Annyira jóvágású volt az egyenruhában, mellette Howarddal – mindkettejükről sugárzott az ifjúság. Amikor Anthony elmondta, hogy katonának jelentkezett, egymás mellett feküdtek egy pokrócon a loeannethi patak partján, és Eleanor elméjében ezer gondolat zsibongott, amivel meggyőzhetné, miért nem kell bevonulnia. – Mikor olyan boldogok vagyunk! – bökte ki. – Újra boldogok leszünk, amikor hazajövök.

– Ha hazajössz. Rimánkodás volt, kimondta, amit gondolt, és ennél rosszabbat nem is tehetett volna. Önző volt, gyerekes és őszinte. Utána legszívesebben belerúgott volna önmagába. A következő négy év türelemre tanította, de akkor megvadította a félelem, a pánik és önmaga tehetetlensége. – Háború, ha nem tudnád, nem valami társas összejövetel! Anthony odanyúlt, hogy félretolja az Eleanor szemére hulló makacs fürtöt. Ujjainak érintése megremegtette. – Orvosi képzésben részesültem, Eleanor. Hasznomat vehetik. Azoknak az embereknek, a bajtársaimnak, szükségük lesz magamfajta emberekre. – Nekem is szükségem van rád. Sok más orvosnak van klinikai gyakorlata. Anthony gyengéden elmosolyodott. – Tudnod kell, hogy sehol máshol nem volnék szívesebben, mint itt, veled, de ki lennék, ha nem mennék el? Hogyan nézhetnék szembe önmagammal, ha nem segítenék? Hogyan néznél rám, ha nem tenném a kötelességemet? Ha egy férfi nem lehet a hazája hasznára, jobb, ha meghal. Eleanor akkor már tudta, hogy semmivel nem bírhatja más elhatározásra Anthonyt, és beleégett a tudat. Mintha hamu lett volna a szájában. – Ígérd meg, hogy visszajössz! – Átölelte Anthonyt, arcát a mellkasába temette, és úgy kapaszkodott belé, mintha szikla volna a háborgó tengeren. – Persze hogy visszajövök! – Kételynek még árnyéka sem mutatkozott rajta. – Semmi sem akadályozhat meg. Nem engedem. Távozása napján együtt mentek a pályaudvarra, és Eleanor mellette ült a kupéban, míg más fiatal katonák felszálltak, vadonatúj egyenruhában. Anthony megcsókolta, és Eleanor azt gondolta egy pillanatig, képtelen elengedni, de akkor szólt a sípszó, és Eleanor megint a peronon volt, Anthony nélkül, és a

vonat indult, el, el, el. Amikor hazaért, meleg volt és néma a ház. A könyvtárszoba kandallójában égett a tűz, ugyanúgy, mint amikor elindultak. Nagy volt a csend. Kettejük fényképe ott állt az ablak alatti íróasztalon, és ahogy Anthony nevető arcát nézte, Eleanor igyekezett meggyőzni magát, hogy Anthony odafent van vagy kint a tó partján, és bármelyik pillanatban visszajöhet, és már kintről hívja őt is. De mindenhonnan a távolléte szólt, mintha a levegő is tudná, hogy elment, és Eleanor gyorsan megfordította a fényképet. Rádöbbent, milyen hosszúak, milyen elviselhetetlenül hosszúak lesznek a következő napok, hetek, hónapok. Hála legyen istennek a kisbabáért, Deborah-ért, akire összpontosíthatta a figyelmét. Nem volt könnyű a rettegés elektromos hevében égni, amikor tágra nyílt, bízó szemek néznek rá, egy kis emberé, aki mosolyogni akar, és aki édesanyja arcát figyelve jelét keresi annak, hogy így a helyes. De a magára erőltetett vidám kifejezés mögött, az elénekelt gyermekdalok, a felolvasott mesék mögött Eleanor szinte alig mert lélegezni. Ahányszor kopogtattak az ajtón, mintha lángcsóva futott volna végig a testén. Ahányszor híre érkezett a faluból, hogy megint elesett valaki, facsart egyet a szívén, majd később titkon fellélegzett, hogy nem Anthonyról szólt a hír. Rövid életű volt a remény, ha fekete szegélyes távirat helyett levelet kapott, mert amikor elolvasta a levél dátumát, rádöbbent, hogy három napja adták fel, és azóta bármi történhetett. Maguk a levelek nem árultak el semmit. Eleinte nem. Történt természetesen említés aknatűzről, megsemmisített zeppelinekről, de Anthony beszámolója nyomán ez megannyi apró kellemetlenségnek hangzott. Amikor első ízben találkozott német gáztámadással, „a lehető legkedvezőbb feltételek” között történt, mivel egyik bajtársuk megmutatta, mennyire „hatékonyak a megelőző intézkedések” Eleanor tudta, hogy Anthony ködösít, és ez egyformán békítette és bőszítette.

Amikor Anthony egyhetes eltávozásra érkezett Londonba, Eleanor elébe ment. Magánkívül volt ideges izgatottságában, képtelen volt a vonaton bármivel foglalkozni, csukott könyv hevert egész úton az ölében. Igen gondosan öltözött, de amikor meglátta Anthonyt, elszégyellte magát az igyekezetéért, hiszen Anthony volt az, szívének szerelme – és az ő aggodalma, a lényegtelenségek iránti figyelme, hogy melyik ruha állna a legjobban, mintha elfedné a legfontosabbat. Inkább az unokanővérére, Beatrice-re vall az ilyesmi. Amikor találkoztak, egyszerre szólaltak meg mind a ketten. – Most akkor… – Szerintem… –, majd a gyötrelmes habozás után, amikor egy pillanatra mintha mindenük egyszeriben porrá vált volna, egyszerre nevettek fel mind a ketten, abba sem tudták hagyni, és továbbra is folytatták, a legkisebb inger hatására, míg a teázóban ültek. És azután ők maguk voltak újra, Anthony és Eleanor, és Eleanor ragaszkodott hozzá, hogy Anthony mindent, de mindent meséljen el. – Mindent – mondta –, és ne kicsinyíts semmit – mert mindenáron Anthony leveleinek udvarias, semmitmondó felszíne alá akart hatolni. És Anthony mindent elmesélt. Az iszapról, a roppanó csontokról, amikor az emberek át akarták vonszolni magukat rajta, és az emberekről, akiket egészben elnyelt a sár. Darálógépnek nevezte a Somme-ot, és tűrhetetlennek magát a háborút. Leírta a gyötrelmet, amikor nem tudta megmenteni „az embereit”. Meghaltak sorban, mondta, az egyik a másik után. Látogatása után megváltoztak a hazaírt levelei, és Eleanor nem tudta biztosan, örül-e ennek. Átfutott fején a gondolat, hogy jobban meg kellene fontolnia, mit is kíván. A cenzor eltörölte a kirívó részeket, de Eleanor a maradékból is tudta, hogy ugyanolyan keserűen folytatódik minden, hogy a háború szörnyűségeket követel az emberektől, és viszonzásul szörnyűségeket művel velük is.

Howard halála után megint változott Anthony leveleinek hangja. Nem esett több utalás „az embereire”, és soha többet nem említett név szerint barátot. És ami a legdermesztőbb, míg minden levele tele volt kérdésekkel az otthonról, mohón a legapróbb részletekért Deborah-ról és az új kisbabáról, Alice-ről – Bárcsak ott lehetnék! Fáj, hogy olyan messze vagyok mindnyájatoktól. Légy erős, szerelmem, és ugyan nem küldenél-e egy fürtöt a kisbabám hajából? –, most alig volt több, mint hűvös statisztikai beszámoló arról, hogy mi történik a fronton. Írhatta volna a leveleket bárki bárkinek. Eleanornak tehát kettős fájdalommal kellett megküzdenie – Howard halálával, a hír döbbenetével, a lehetetlen véglegességgel, és azt követően férje elvesztésével, aki máris annyira messze volt az áthatolhatatlan udvariasság fala mögött. Aznap, amikor végleg hazatért, 1918. december tizenkettedikén, Eleanor magával vitte a két kicsit Londonba, hogy nézzék, amint befut a vonat. Zenekart állítottak fel a pályaudvaron, a hegedűk karácsonyi énekeket játszottak. – Honnan fogjuk tudni, hogy Apu az? – kérdezte Deborah. Roppant kíváncsi volt arra a személyre, akit csak a Mama ágya mellett álló bekeretezett fényképről ismert. – Tudni fogjuk – válaszolta Eleanor. Füstfelleg közepette futott be a vonat, és mire elszállt a füst, katonák léptek le a peronra. Amikor Eleanor végre megpillantotta, a másodperc törtrészében, amíg Anthony pillantása az övét kereste, Eleanorra ránehezedett az a négy és fél év. Félelmek zsongtak benne, akár a legyek a láng körül. Vajon ismerik-e még egymást? Olyan lesz-e minden, amilyen volt? Túl sok vajon az, ami elmúlt? – Szorítod a kezem, Mami – mondta Alice. Még kétéves sem volt, de máris csodálatosan szókimondó. – Sajnálom, picim. Sajnálom. És akkor Anthony egyenesen ránézett, és ő megpillantott valamit a szemében, talán Howard és a többiek árnyékát, de

aztán eltűnt, és Anthony elmosolyodott, és Anthony volt, az ő Anthonyja, végre megint itthon.

Kintről sípszó hallatszott. Indulni készült a vonat, másodpercre pontosan. Eleanor az ablakon át nézte a korom feketítette vágányokat. Annyira csodálatos volt, hogy Anthony hazatért. A lányok le sem szálltak a nyakáról. Loeannath ragyogóbb volt, mert Anthony itthon van, minden tisztább, mintha valaki fókuszba állította volna a felvevőgépet. Folytatódott az élet, éppen ahogy Anthony ígérte. Négy és fél év telt el, de megnyerték a háborút, és pótolják az elveszített időt. És ha néha megremeg Anthony keze, ha mondat közben elhallgat, és össze kell szednie a gondolatait, hogy folytathassa, ha olykor felriad is egy rossz álom miatt, és soha többé nem hajlandó Howardot említeni – nos, mindez érthető, és idővel nyilván minden rendeződik. Vagyis így gondolta Eleanor. Amikor első ízben történt, kint voltak a kertben. Kacsákat kergettek a lányok, a dadus beterelte őket vacsorázni. Csodálatos idő volt, a nap mintha halogatta volna, hogy leáldozzon, mintha nem tudná elviselni, hogy közeleg az este. Tétovázott a látóhatáron, rózsaszín és mályvaszín sávokat vetett az égre, mint megannyi életmentő kötelet, és jázminillattól volt édes a levegő. Levitték a házból a fehér fonott székeket, és Anthony, miután egész délután szórakoztatta a lányokat, végül kinyitotta a magával hozott újságot, de mindjárt el is szunnyadt mögötte. Edwina, az új kiskutya, Eleanor lába körül ugrált, lecsapott a lányoktól kapott labdára, Eleanor szelíden görgette a hűvösödő gyepen, és szeretettel nevetett, mert a kiskutya majd’ felborult, amikor vissza akarta hozni. Eleanor ingerkedett a kiskutyával, olyan magasra emelte a labdát, hogy éppen ne érhesse el. Vidáman nézték, ahogy a kutya a hátsó lábain egyensúlyoz, kis

mancsai a levegőben köröznek, majd fogaival lecsap a labdára. Éles fogak voltak. Már sikerült Eleanor számos harisnyájába lyukat tépni. Drága kis rosszcsont, különleges érzékkel ás ki olyasmit, amit nem kellene, de lehetetlen haragudni rá. Elég, hogy felnéz azzal a nagy barna szemével, félrebillenti a fejét, és Eleanor elolvad. Kislánykorában szeretett volna kutyát, de anyja „mocskos jószágnak” nevezte a kutyákat, és ezután már nem volt vita. Eleanor elhúzta a labdát, Edwina pedig mit sem szeretett jobban, mint a játékos birkózást, és fogát még jobban belemélyesztette a gumiba. Minden tökéletes volt, Eleanor kacagott, Edwina izgatottan morgott a labdára, heves csetepatéba bonyolódott egy kacsával, és a nap narancsszínben fénylett az égen – majd egyszer csak ordítva rájuk vetette magát Anthony, egyetlen gyors mozdulattal megragadta a kiskutyát, lenyomta, a nyakát szorongatta. – Nyughass – sziszegte –, nyughass. Edwina nyüszített, ugatott, a kacsa menekült, és Eleanor rémülten felugrott. – Anthony! Hagyd abba! Rémületében fogalma sem volt, mi történik. – Anthony, kérlek… Mintha meg sem hallotta volna, mintha Eleanor ott sem volna. Csak akkor pillantott rá, amikor odarohant hozzá, leroskadt mellé és megragadta a csuklóját. Lesöpörte magáról Eleanor kezét, ő pedig egy másodperc törtrészéig azt hitte, mindjárt őt is megtámadja. Anthony szeme kitágult, és Eleanor újra megpillantotta az árnyékot, amit egy pillanatra látott a pályaudvaron, amikor Anthony hazaért. – Anthony… – ismételte. – Kérlek. Ereszd el. Anthony hevesen zihált, mellkasa emelkedett, süllyedt, tekintetében a düh félelemnek, a félelem zavarnak adta át a helyét. Lazíthatta a fogást Edwinán, mert a kiskutya

kiszabadította magát, önsajnálatában felnyüszített, és Eleanor székének biztonságába menekült, hogy a sebeit nyalogassa. Egyikük sem mozdult. Később Eleanornak úgy tűnt, ösztönösen dermedtek meg, hallgatólagos megegyezéssel, mintha némaságukkal megakadályozhatnák, hogy tovább repedjen, ami az imént még ép volt. Ám Eleanor rádöbbent, hogy Anthony reszket, gondolkodás nélkül szorosan magához ölelte. – Semmi baj – hallotta Eleanor a tulajdon hangját –, semmi baj… – újra meg újra, mintha egyik kislánya horzsolta volna fel a térdét, vagy rossz álomból riadna fel. Később egymás mellett ültek a holdfényes éjszakában, némán és döbbenten a történtektől. – Sajnálom – mondta Anthony. – Egy pillanatig azt hittem… Megesküdtem volna, hogy azt látom… De soha nem mondta el, mit látott képzeletében. Az azóta eltelt évek során Eleanor beszámolókat olvasott, orvosokkal beszélt, és eleget megtudott, hogy ráébredjen: amikor Anthony Edwinára vetette magát, újra átélt egy háborús traumát, de soha többé nem beszélt arról, miféle árnyak mozognak a szeme előtt. És újra eljöttek azok a kísértetek. Eleanor beszélt Anthonyhoz, majd rajtakapta, amint a távolba mered, összeszorítja a fogát, előbb félelmében, majd eltökéltségében. Eleanor idővel felfogta, hogy mindennek Howardhoz van köze, a halálának körülményeihez, de Anthony nem volt hajlandó beszélni róla, és Eleanor sohasem tudta meg a részleteket. Nem számít, mondta magában, túl fog jutni rajta. Mindenki elveszített valakit a háborúban, majd segít az idő. Mire Anthony kezének remegése megnyugszik, visszatérhet a tanulmányaihoz. Óriási lesz a különbség. Orvos lesz, ahogy mindig is tervezte – sebész. Az a hivatása. De a keze nem nyugodott meg, és az idő nem hozott javulást, sőt egyre rosszabb lett minden. Eleanor és Anthony csak a valóságot tudta jobban elrejteni. Anthony szörnyű lidérces álmaiból üvöltve, reszketve ébredt – siessenek, távozzanak,

hallgattassák el a kutyát! Nem gyakran erőszakoskodott, de Eleanor tudta jól, hogy erről sohasem tehet. Anthony életének legfőbb célja mindig is az volt, hogy segítsen, hogy gyógyítson – tudatosan sohasem ártott senkinek. De reszketett attól, hogy megteheti. – Ha a lányok… – kezdte –, ha egyikük lett volna… – Csitt! – Eleanor nem engedte, hogy kimondja a szörnyű gondolatot. – Nem fog megtörténni. – Megtörténhet. – Nem történik meg. Én nem engedem. Ígérem. – Ezt nem ígérheted. – De igen. Bízhatsz bennem. Anthony arcán rettegés tükröződött, és Eleanort markoló keze reszketett. – Ígérd meg, ha valaha is választanod kell, megmented őket tőlem. Ments meg magamtól, nem tudnék úgy élni, ha… Eleanor Anthony ajkára tapasztotta ujjait, hogy ki ne mondja a szörnyű szavakat. Megcsókolta, magához ölelte, és Anthony reszketett a karjaiban. Eleanor tudta, mit kér tőle Anthony, és tudta, mit kell tennie, hogy betartsa az ígéretét.

21

LONDON , 2003 Sadie lakása szemre, szagra éppen olyan volt, mint amilyenekbe munkája során kihívják. – Sokat megállapíthatunk valakiről az otthona alapján – mondta neki egyszer Donald kimérten, ami igencsak távol állt laza és rendetlen egyéniségétől, és ugyancsak meglepő olyan férfi szájából, akinél kizárólag a felesége takarít. Sadie felszedte a lábtörlőről a hirdetések, számlák szétszórt tömkelegét, és lábával lökte be maga mögött az ajtót. Odakint szürkült, de amikor felkapcsolta a villanyt, a három égőből csak egy engedelmeskedett. Kicsivel több mint két hetet töltött távol, és máris porréteg ült mindenre. Savanyú, elhanyagolt szaga volt a szobának; sohasem szép bútorai komor és szemrehányó képet öltöttek a távollétében, és ócskábbak is voltak, mint ahogyan emlékezett rájuk. Az ápolatlan, szeretetlen, ki-a-fenét-érdekel légkörhöz járult a cserepes növény a konyhai mosogatón. – Jesszusom! – szólt Sadie, ledobta a csomagját, a postát a díványra, ahogy közeledett a szegény, bánatos hullához. – Mi lett belőled? – A növényt vagy két hónapja szedte fel egy környékbeli óvoda húsvéti ünnepségén, egy házias rohamában, mintegy szemrehányásként a férfinak, akivel járt egy darabig, és akinek a búcsúüzenete távozásakor visszhangzott a lépcsőházban: – Annyira megszoktad az egyedüllétet, hogy még egy cserepes növényt se tudsz ellátni. – Sadie belemorzsolta a száraz, összeaszott leveleket a rozsdamentes acélmosogatóba. Jól megmutatta a pasasnak. A kinti zaj, forgalom és hangok természetellenessé fokozták a szoba csendjét. Sadie megkereste a távkapcsolót, és beindította a televíziót. Stephen Fry volt műsoron, okosan és mulatságosan adott elő valamit, Sadie suttogássá halkította a hangot, és ellenőrizte a hűtőt. További katasztrófaövezet. Majdnem üres,

kivéve két fonnyadt, szakállas répát meg egy doboz narancslét. Megnézte a lejárat dátumát a kartonon – hat napja elmúlt, tehát még jó. Mindig túl óvatosak az ilyesmivel. Kitöltött egy pohárral, és az íróasztalához lépett. Míg a komputer beindult, Sadie bekapcsolta a mobilját, aztán kiásta a csomagjából az Edevane-dossziét. Kortyolt egyet a savanykás léből, és idegesen hunyorgott, míg a betárcsázós modem aggodalmas csiripeléssel és sistergéssel kapcsolódott az internethez. Hazafelé végig a Margot Sinclairrel folytatott beszélgetés járt a fejében. Annyira meg volt róla győződve, hogy Rose Waters és Anthony Edevane szerelembe bonyolódtak, és Theo Rose fia, nem Eleanoré, hogy nehezen tudta megemészteni az új információt. A rejtvény darabjai annyira összeillettek, hogy csak óriási akaraterővel tudta őket szétszedni. Talán ezért ragaszkodott ahhoz a megérzéshez, hogy Anthony Edevane fontos személy. Amikor a keresőoldal megjelent, beírta a légnyomás szót. Hosszú lista jelent meg a képernyőn, Sadie végigzongorázta a lehetőségeket, míg talált egy firstworldwar.com, első világháborúról szóló helyet, ami alkalmasnak látszott. Kattintott, és elolvasta a definíciót. A fogalom pszichológiai traumát jelent… heves tüzérségi csaták… neurotikus törés szellemileg egyébként stabil katonáknál. Egy fekete-fehér fénykép egyenruhás férfit ábrázolt, aki aggodalmas félmosollyal néz a kamerába, a teste olyan szögben, hogy arcának jobb oldalát árnyék rejti. A cikk folytatódott: A katonák felismerték a tüneteket, de a katonai hatóságnál lassabb volt a felismerés… pánikrohamok, szellemi és fizikai bénulás, félelmetes fejfájások, lidérces álmok… sokan még évekig érezték a hatást… a kezelés legjobb esetben is kezdetleges, veszedelmes, vagy még rosszabb… A lap alján utalás egy előadásra, amelyben bizonyos dr. W. H. R. Rivers kifejti egy Craiglockhart nevű kórházban 1915 és 1917 között sebesült katonáknál végzett megfigyelésén alapuló

elméletét. A cikk nagy része az elfojtás folyamatát magyarázza, dr. Rivers felveti, hogy a hazatért katonák, akik a nap nagy részében igyekeznek elfelejteni félelmeiket és emlékeiket, sokkal inkább áldozatul esnek az éjszaka csendjének és elszigeteltségének, amikor az álom gyengíti az önkontrollt és érzékenyebbé tesz a szörnyű gondolatokra. Ez értelmesnek látszott. Sadie úgy tapasztalta, a legtöbb dolog éjszaka intenzívebb. Annyi biztos, hogy az ő sötét gondolatai is elszabadultak, és kísérteties álommá váltak. Tovább keresgélt. Dr. Rivers szerint az elfojtás révén a negatív gondolatokban összegyűlt energia erőszakos, sőt fájdalmas képeket és rémálmokat idéz fel, amelyek vadul száguldanak az elmében. Sadie felírta jegyzetfüzetébe ezt a sort, gondolkodott rajta, majd aláhúzta az erőszakos szót. A doktor a gondolatok haladására utalt a katona agyában, de a szó, kivált Theo Edevane titokzatos sorsával összefüggésben, kényelmetlen érzéssel töltötte el Sadiet. Egész idő alatt tudta, hogy van egy harmadik, borzasztó lehetőség – hogy a kisfiú nem kószált el, nem is vitték el, hanem szörnyű halált halt. Amikor Clive-val beszélt, eltűnődött, vajon Clementine Edevane nem lehet-e részes öccse halálában, véletlenül vagy másképp. De mi van, ha Anthony volt az? Mi van, ha egész idő alatt ő volt az? Sadie visszapergette jegyzeteit a Clive-féle kihallgatás során írottakhoz. Anthony és Eleanor egymásnak szolgáltak alibivel. Eleanor a kihallgatás során magánkívül volt a fájdalomtól, a hét folyamán nyugtatókat kellett szednie. Clive feljegyezte, hogy Anthony különlegesen gondos és figyelmes volt, és hevesen védte a feleségét. Annyira gondosan törődött vele – mondta annak idején Clive –, gyengéd volt, védelmezte, biztosította, hogy pihenjen, nem engedte, hogy kirohanjon és csatlakozzon a kutatáshoz. Sadie felállt, nyújtózkodott. Amikor ezeket a sorokat írta, elfogadta Clive megfigyeléseit mint Edevane-ék erős kötelékének, egymás iránti szerelmüknek bizonyítékát, egy házaspár természetes cselekedeteit, akik az elképzelhetetlent

élik át. Akkor persze semmi gyanúsat nem sejtett. De most, bontakozó elméletének lencséjén át (márpedig, figyelmeztette magát, ez nem egyéb, mint két, egymásra épített sejtés) a viselkedésük sötétebb árnyalatot kapott. Lehetséges, hogy Eleanor tudta, mit tett a férje, és őt igyekszik fedezni? Vajon megtenné ezt egy anya? Egy feleség? Anthony azért nyugtatta, azért őrködött, hogy Eleanor ne fedje föl a rendőrök előtt, amit tudott? Nem, ez nevetséges. Sadie a képernyő sarkában látható digitális órára pillantott. Hazafelé Oxfordból az autóban úgy döntött, ez az este éppen olyan alkalmas, mint bármelyik, hogy felvegye a kapcsolatot Donalddal. Rendet kell csinálnia a fejében, hogy meggyőzhesse Donaldot, kész visszatérni a munkájához, ahelyett, hogy kísérteteket kergetne az interneten. Jobb, ha most kikapcsol, és majd később tér vissza a weboldalra. El kell tennie a jegyzetfüzetét, és lezuhanyozni. „Munkára készen” – nincs ehhez különb út, mint megfelelni az ápoltság alapfeltételeinek. De szemébe ötlött egy odafirkantott jegyzet a lap alján – Clive beszámolója Eleanor évenkénti loeannethi látogatásáról –, és tovább olvasott. Clive azt mondta, Eleanor abban a reményben tér vissza évenként, hogy a fia valamiképpen hazatalál. De hát ez csak feltevés. Eleanor nem mondta Clive-nak, hogy erre számít; Clive olvasta ezt ki Eleanor cselekedeteiből. Mi van, ha nem számított Theo visszatérésére, mert már tudta, hogy a kisfiú meghalt? Mi van, ha az évenkénti látogatás nem várakozás volt, hanem emlékezés, ahogy némelyek évente elzarándokolnak elhunyt szeretteik sírjához? Sadie a tollával kocogtatta a jegyzetfüzetét. Jó sokat feltételez. Az interjúk során soha senki nem használta az „erőszakos” szót Anthony Edevane-nel kapcsolatban, és dr. Rivers elkülönítésről, depresszióról, zavarról írt, egy katona érzéséről, hogy „fénye” kialudt – de ő sem említett erőszakos hajlamot. Sadie leült, végigszörfölt még néhány weboldalon, olvasott, klikkelt, míg egy

idézetre nem bukkant egy Philip Gibbs nevű haditudósítótól, aki a háború után a civil életbe visszatért katonákról írt: Valami nem volt rendjén. Ismét civil ruhát öltöttek, és anyjuk, feleségük szemében nagyon hasonlítottak az egykori fiatalemberekhez, akik 1914 augusztusa előtt, a béke napjaiban élték életüket. De nem ugyanazok a férfiak tértek vissza. Valami megváltozott bennük. Hirtelen szeszélyek, különös dührohamok vettek rajtuk erőt, mélységes depresszió váltakozott bennük csillapíthatatlan élvhajhászattal. Sokan könnyen váltak szenvedélyek rabjává, elveszítették az önkontrolljukat, sokan keserű szavakra, ijesztően erőszakos cselekedetekre ragadtatták magukat. Sadie az ajkát rágta, és újra olvasta a bekezdést. Hirtelen szeszélyek… különös dührohamok… erőszakos cselekedetek. Az efféle állapot szörnyű lépésre ragadhat valakit, iszonyatos cselekedetet követhet el, amire sohasem volna képes, ha józan eszénél van. Következett egy cikk a lövészárkok állapotáról a nyugati fronton – iszonyatos higiéniai állapotok, patkányok, sár, gombafertőzés, a rothadó húson élősködő tetvek. Sadie teljesen elmerült az olvasottakban, és amikor megszólalt a telefon, oly hirtelen zökkent vissza a jelenbe, hogy még szinte látta, amint elhalványulnak körülötte a sár, a gyilkolás képei. Felemelte a kagylót. – Halló? Bertie volt az; meleg, ismerős hangja valóságos balzsam. – Csak azért hívlak, hogy épségben hazaértél-e Londonba. A mobilod nem válaszol. Azt ígérted, felhívsz, ha hazaérsz. – Jaj, nagyapa, annyira sajnálom! – Reménytelen unoka vagyok, meg sem érdemellek. – Lemerült a telefonom. Néhányszor megálltam útközben, rémálom volt a forgalom az M40-en. Épp most értem haza. – Lelki szemei előtt megjelent

nagyapja a cornwalli konyhában; az asztal alatt alusznak a kutyák, és majd beleszakadt a szíve, annyira vágyott valamennyiük után. – Hogy vagy? Mi van a dögökkel? – Hiányolunk. Cipőt húztam, ők meg reménykedve gyűltek körém, várták, hogy jót futhassanak. – Hát akkor tudod, mi a teendőd. Majd ők megmutatják az utat. Nagyapja felnevetett. – Képzelem, mennyire élveznék becses társaságomat. Még hogy futás! Inkább sántikálás. Sadie-t elöntötte a bűntudat. – Figyelj, nagyapa, a múltkori este… – Spongyát rá. – Érzéketlen voltam. – Hiányzik neked Ruth. – Morgós voltam. – Akkor morogsz, ha valami a szívügyed. – Kedvelem Louise-t, igazán helyesnek látszik. – Louise jó barát. Szükségem van barátokra. Nem próbálom nagyanyádat pótolni. No, mesélj, hogy sikerült a találkozó Rose dédnagynénikéjével? – Zsákutca. Olyasmi. – A kisbabának nem a dada volt az anyja? – Úgy tűnik, nem. Sadie gyorsan összefoglalta a Margot Sinclairrel folytatott beszélgetést, csalódását, amiért az elmélet kifújt, és a váratlan hírrel fejezte be, Anthony Edevane légnyomásáról. – Nem tudom, ennek van-e valamihez köze, de egy kicsit utánaolvastam, és nehéz elképzelni, hogy valaki mindezen keresztülmegy, és nem érinti utána az életét. – Beszéd közben az ablakhoz ballagott, és lenézett az utcára, ahol egy nő éppen egy gyerek lelkére beszélt, aki nem volt hajlandó visszamászni a kocsijába. – Volt valakid, aki az első világháborúban harcolt, nagyapa?

– Anyám unokabátyja harcolt a Somme-nál, de északon élt, én nem is ismertem. Az én kedvenc nagybátyám a második világháborúban harcolt. – És megváltozott, mire hazatért? – Nem tért haza, elesett Franciaországban. Szörnyű veszteség volt, anyám sohasem tette túl magát rajta. De a szomszédunk, Mr. Rogers, szörnyű állapotban tért vissza az első világháborúból. – Mi volt olyan szörnyű? – Egy robbanás után tizennyolc óra hosszat feküdt a föld alatt. Tizennyolc óra! El tudod képzelni? Kint volt a senki földjén, és a bajtársai nem tudták megközelíteni az ágyútűzben. Amikor végre kiásták, katatón sokk állapotában volt. Hazaszállították, és az egyik vidéki szükségkórházban kezelték, de a szüleim szerint sohasem lett már a régi. – Milyen volt? – Az arcán állandó rémület tükröződött. Rémálmai voltak, nem jutott lélegzethez, felriadt, levegőért kapkodott. Máskor meg szörnyű jajgatással ébredt, még hozzánk is áthallatszott a falon át. Szegény ember. A szomszéd gyerekek rettegtek tőle. Fogadtak, ki mer odamenni az ajtajához, és bekopogtatni, aztán elrohanni és elbújni. – De te nem csináltad. – Hát, az anyám el is fenekelt volna, ha csak sejti is, hogy képes vagyok ilyen gyerekes kegyetlenségre. De különben kapcsolatban voltunk Mr. Rogersszel. Anya a szárnyai alá vette. Esténként külön főzött neki vacsorát, mosta a szennyesét, gondoskodott róla, hogy tiszta legyen a háza. Ilyen volt az anyám, a legjobb szívű, akkor a legboldogabb, ha segíthetett valami szerencsétlennek. – Bárcsak ismertem volna. – Bizony, én is szeretném. – Kicsit olyannak hangzik, mint Ruth. – Sadie emlékezett, milyen szívesen fogadta be Ruth, amikor nem volt hová mennie.

– Fura, hogy ezt mondod. Amikor anyám meghalt, és mi vettük át a boltot, Ruth Mr. Rogerset is befogadta. Kijelentette, hogy egyszerűen nem hagyhatjuk sorsára. – Szinte hallom, amint ezt mondja. Bertie nevetett, aztán felsóhajtott, és Sadie tudta, miután befejezik a beszélgetést, felmegy majd a padlásra, és a ládáiban kotorászik valami után, ami Ruthra emlékezteti. De aztán már nem említette, közvetlenebb, kézzelfoghatóbb, megoldhatóbb tárgyra fordította a szót. – Van valami vacsorád? Sadie-t megrohanták az érzelmek. Ez az igazi szeretet, hát nem? Valaki, aki azzal is törődik, eszik-e az ember és mikor. Kinyitotta a hűtőt, és elfintorította az orrát. – Méghozzá milyen finom – és becsapta a hűtő ajtaját. – Elmegyek, találkozom egy barátommal.

Kedd esténként nagy volt a tömeg a Róka és Agarakban, részben egy turistaszálló közelsége, részben a négyórányi „Happy Hour” bevezetése miatt. Volt sok más kocsma közelebb a rendőrkapitánysághoz, ahol nyüzsögtek a rendőrök, de Donald úgy vélte, eleget lát a kollégáiból munka közben, és megéri a kis sétát, hogy elszabaduljon a szakmai szövegektől. Sadie sokáig hitt neki, míg rá nem jött, hogy ha vele tart is, mindig szakmáról folyik a szó, főleg Donald ösztönzésére. Mellesleg a Róka és Agarakban a legolcsóbb a sör a Temzétől innen, és Donald nagy skót. Szeretetre méltó skót, de azért skót. Kedd esténként náluk vacsorázik mind a négy lányuk, és Donald egyszer közölte Sadievel, minden szíverősítőre szüksége van, ha nem akarja, hogy szétmenjen a feje abban a percben, ahogy belép az ajtón. – Azok a viták, Sparrow, az a civakodás, az a sok ki kivel van hadviselés. Egyszerűen nem megy a fejembe. Nők! – Megcsóválta a fejét. – Mindegyik kész rejtély, hát nem?

Mindez arra vallott, hogy Donald a szokások rabja, és amikor Sadie korgó gyomorral elindult a Róka és Agarak felé, tudta, hogy ott ül majd a padon, a házasodni készülő béka bekeretezett képe alatt. És valóban, amikor megérkezett, sokatmondó füst borította a fülkét. Sadie rendelt két pohár sört, majd óvatosan átvitte a helyiségen, készen rá, hogy becsusszanjon a Donalddal szemközti üres padra. Csakhogy nem volt üres. Harry Sullivan ült görnyedten a sarokban, és harsogva hahotázott valamin, amit Donald éppen mondott. Sadie lezöttyentette a két sört az asztalra. – Bocs, Harry – mondta. – Nem tudtam, hogy itt van. Akárcsak minden öreg zsaru, Donald annyi furcsaságotrondaságot látott, hogy kiveszett belőle a meglepődés képessége. Legfeljebb a szemöldökét emelte meg egy szemernyit. – Sparrow – biccentett, mintha Sadie nem épp most töltött volna az ő utasítására két hetet a vadonban. – Don. – Azt hittem, nyaral, Sparrow – vigyorodott rá Harry. – Elege van a napból meg a strandból? – Valahogy úgy, Sully. – Donaldra mosolygott, aki kiitta esedékes söre utolsó kortyát, keze fejével megtörölte a bajuszát, majd az asztal szélére tolta az üres poharat. – Cornwall, igaz? – folytatta Sully. – Volt nekem egy néném, Truróban élt valamikor, nyaranta a bátyámmal meg a húgommal. – Mi lenne, ha hoznál még egy sört, Cull? Hm? – nézett rá Donald. A fiatalabb nyomozó szeme megakadt a két teli pohár sörön, amit Sadie hozott, kinyitotta a száját, hogy közölje Donnal, köszöni szépen, beéri ennyivel, de aztán szépen becsukta. Nem volt éppen a legélesebb ész a bandában, de széles homlokára kiült a megértés fénye. Üres poharát a pult felé lendítette. – Gondolom, hoznék magamnak is egy pohárral. – Ez a beszéd – bólintott nyájasan Donald.

Sadie oldalt lépett, hogy Harry kiférjen a boxból, majd elfoglalta a helyét. A bőrülés meleg volt, fizikai tanúságaként egyre növekvő rossz érzésének, hogy betöltötték a helyét. – Hát összeállt Sull-lal? – Össze. – Valami érdekes meló? – Betöréses rablás, ilyesmik. Csak a szokásos. Sadie-t furdalta a kíváncsiság, de megtanulta, hogyan leplezze. Tanulmányozni kezdte az étlapot. – Meghalok éhen. Nem baj, ha eszem valamit? – Csak rajta. A Róka és Agarak nem hódolt az előkelősködés divatjának, az étlapon négy alapvető húsétel szerepelt, mindegyik burgonyaforgáccsal, mint 1964 óta folyamatosan. Az igazgatóság oly büszkén hirdette a változással szemben tanúsított ellenállását, hogy a tény nagybetűkkel ékeskedett az étlap élén. Mondani sem kell, hogy Donald teljes szívéből helyeselt. – Ronda tapas – mondogatta Sadie-nek nemegyszer, valahányszor egy ügy távolabbra szólította őket. – Mi baj lehet egy jó, ódivatú húspástétommal? Mióta élnek az emberek ilyen fránya új divatokkal? Felbukkant a pincérnő, Sadie halat rendelt burgonyaforgáccsal. – És magának? Donald megrázta a fejét. – Családi vacsora – jelentette komoran. A pincérnő távozott, Sadie belekortyolt a sörébe. – Család? Jól van? – Remekül. – És maga? Sok a dolga? – Rengeteg. Figyeljen, Sparrow… – Nekem is sok dolgom akadt egy kihűlt esettel. – Már ahogy kimondta, legszívesebben megrúgta volna magát. Nem szándékozott említeni az Edevane családot. Kutatás egy hetven

éve eltűnt gyerek után, kiásni régi térképeket, rendőrségi aktákat, kihallgatni az egykori érdekeltek leszármazottait – nem a legjellegzetesebb szabadság és lábadozás, de ahogy meglátta Sullyt ott ülni az ő helyén, egész lénye riadót fújt. A francba! Most már nem lehetett visszakozni. Sadie úgy vélte, a legjobb, ha folytatja valami új témával, hogy leplezze a hibáját. De alig gondolta, már tudta, hogy késő. Donald úgy hegyezte a fülét, mint a vadászkutya, ha szimatot kap. – Kihűlt eset? Kié? – Ó, igazában semmi. Egy ősöreg rendőrtiszt Cornwallban, aki hallgatóságra vágyott. – Belekortyolt a sörbe, hogy időt nyerjen, míg kitalál valami hazugságot. – Nagyapám barátja. Nem mondhattam neki nemet. – És kezdte körvonalazni az Edevaneügyet, mielőtt Donald kérdezősködne, hogyan is került a dolog az útjába. Inkább gondolja őt áldásosan jó szándékúnak, mint sajátosan megszállottnak. Donald hallgatta, néha bólintott, és közben összesepergette az asztalon a kiszóródott dohányt. – Valami azt súgja, hogy ez a légnyomás fontos – mondta Sadie, miközben a pincérnő elébe tett egy tányér túlsütött halat. – Maga meg a megérzései, mi? Sadie-nek nem volt ínyére a szóválasztás, de nem harapott rá. – Tud valamit róla? – A poszttraumás stressz szindrómáról? Valami keveset. Sadie ráébredt: Donald unokaöccse szolgált az öbölháborúban. Munkatársa nem tartozott a bőbeszédű emberek sorába, de Sadie néhány burkolt utalásból is megsejthette, hogy Jeremynek nem volt része abban, amit szépítő kifejezéssel „jó háborúnak” lehetne nevezni. – Szarság. Épp amikor azt hisszük, kikerültünk a slamasztikából, rátör újra. Szörnyű depresszió. – Megrázta a fejét, mintha nem találna szavakat, hogy érzékeltesse unokaöccse depressziójának súlyosságát. – Nem a szokásos levertség, valami egészen más. Reménytelen, kétségbeejtő, szörnyű.

– Szorongás? – Az is. Szívritmuszavar, rettegés, valóságnak látszó lázálmok. – Kényszercselekvések? – Hajaj. A sógornőm azon kapta, hogy a férje az apja vadászfegyverét az öccse ajtajára szegezi. Azt hitte, partizánok vannak odabent. Hogy látta őket. – Úristen, Donald, sajnálom. Donald összeszorította a száját. – Szörnyű história – biccentett. – Olyan szelíd kölyök volt, őszintén jószívű, és nem csak azért mondom, mert a bátyám fia. Mindig tudtam, ha a lányaim Jeremyvel vannak, nyugodt lehetek. – Haragos mozdulattal leseperte az asztalról a dohánymaradékot. – Hogy miket kellett művelniük azoknak a fiúknak. Hogy mi mindent láttak, amit soha el nem tudnak felejteni. Hogyan térhet valaki vissza ezek után a mindennapokba? Hogyan mondhatják egy férfinak, hogy öljön, aztán elvárják, hogy visszatérjen a normális életbe? – Nem tudom – rázta meg a fejét Sadie. Donald felkapta a söröspoharát, és vadul megrázta. Amikor kiitta, keze fejével végigtörölte a bajuszát. Véreres volt a szeme. – Don… – Mit keres itt, Sparrow? – Telefonáltam, üzenetet hagytam. Nem kapta meg az üzenetemet? – Reméltem, hogy tréfál. Péntek és tizenharmadika, meg minden. – Ugyan, dehogy. Kész vagyok visszatérni. Ha megbízik bennem… – Késő, Sparrow. – Halkabbra fogta a hangját, szinte suttogott. Közelebb hajolt, a vállán át pillantást vetett Sully felé, aki még akkor is a pultra támaszkodva kacarászott egy szőke lánnyal. – Ashford nyomozást indított a Bailey-ügyben történt kiszivárogtatás miatt. Parr-Wilsontól hallottam, aki mindig

mindenkinél hamarabb tudja meg a dolgokat. Nyomás van odafentről, példát akarnak statuálni. Szakmai politika. Érti. – A francba! – Ahogy mondja. Hallgattak egy pillanatig, mindegyik magában mérlegelte, mennyire súlyos a helyzet. Don ide-oda forgatta a poharát az asztalon, nedves félköröket hagyva. – Jézusom, Sparrow. Tudja, hogy milyen jó véleménnyel vagyok magáról, de ha nyugdíjba készülök az év végén, jobb, ha nem ütöm az orromat semmibe. Sadie bólintott. Ránehezedett a friss értesülés. – A legokosabb az volna, ha elhúzna vissza Cornwallba. Ha kiderül az igazság – és nem miattam fog kiderülni –, legalább szellemi kimerültségre hivatkozhat, bizonyíthatja nekik, hogy elismeri, helytelenül cselekedett, és kivonta magát a forgalomból. Sadie megdörzsölte a homlokát. Keserű íze volt a csalódásnak, és a kocsma zajosabbnak hangzott, mint az előbb. – Ért engem, Sparrow? Sadie kelletlenül bólintott. – Derék lány. Ma este itt se volt. Egész idő alatt Cornwallban piheni ki fáradalmait. – És Sully? – Sully miatt ne aggódjon. Ahogy ott az a szőke kacarászik a viccein, magának még a nevére se fog emlékezni. – Klassz. Köszönöm. – Inkább örüljön. – Persze, persze. – És most húzzon el. Sadie felvette a hátizsákját. – És, Sparrow…? Sadie visszafordult hozzá. – Majd tudassa, hogy boldogul azzal a kihűlt üggyel, helyes?

22

Esett, mire Sadie az otthona környékére ért, karcsú, ferde ezüst nyilak zuhogtak az utcalámpák fényében. Pocsolyák növekedtek az út mentén, ahány kocsi elhaladt, mind zuhanyt zúdított a járdára. Sadie azt hitte, jót tesz, ha fut hazafelé, de most sem volt tisztább az agya, mint amikor kilépett a Róka és Agarakból, csak még jobban átázott. Ennél rosszabb már nem lehet, vigasztalta magát, nincs, amin egy forró zuhany ne javíthatna, de ahogy a sorházhoz közeledett, észrevette, hogy valaki áll a bejárati ernyő árnyékában. Az ember nemigen szokott csak úgy mulatságból ácsorogni az esőben, és az illető, nagyon is úgy látszott, vár valakire: behúzott váll, keresztbe tett kar, készenléti állapot. Ebből a távolságból nem látszott, férfi-e vagy nő, de a falat támasztotta. Sadie sétára lassított, és felfelé nézett. Valamennyi szomszédnál ég a villany, csak az ő ablakai feketéllnek – ami vélhetőleg azt jelenti, hogy aki ott áll a sötétben, őrá vár. Eltökélt sóhajjal belemarkolt a táskájába a kulcsaiért, és a legélesebbet az ujjai közé fogta. Már megtörtént, hogy valaki – egy kábítószerügy mogorva gyanúsítottja – meglepte, és Sadie megfogadta, hogy ez többször nem fordulhat elő. Nyugi, intette magát, menj csak szép lassan, akármennyire pezseg az adrenalin a bőröd alatt. Magában végigpergette a valamikori ügyeket, a munkája során megismert kétes alakok listáját – bármelyikük úgy dönthetett, ez éppen a megfelelő este, hogy törlesszen egy régi adósságot. Óvatosan végignézte az utcán parkoló autókat, vajon melyikben – ha ugyan valamelyikben – ül egy cinkos, és akkor jutott eszébe (és ettől

úgy érezte, hirtelen összeszorul a gyomra), hogy a mobilját fenn felejtette, a töltőn. Ahogy közelebb húzódott, az ösztönösen feltörő félelmet legyőzte az ingerültség. Nem volt abban a hangulatban, hogy a mások játékszabályait tartsa be, a múlt éjszaka után semmiképpen. Összeszorította a fogát, és eldöntötte, ő lesz a kihívó. – Rám vár? Az illető sietve megfordult. – Azt hittem, elment. Női hang volt. Az utcai lámpa fénye rávetült Sadie arcára, narancsszínnel világította meg, és mert nem volt sem olyan idős, sem olyan gyakorlott, mint Donald, tudta, hogy az arcáról szinte ordít a meglepetés. – Igen… – dadogta. – De már visszajöttem. Ma jöttem meg. Nancy Bailey halványan elmosolyodott. – Remek időzítés, mi? Nem baj, ha bejövök? Sadie hallgatott egy pillanatig. Az ég szerelmére, hát dehogyisnem baj. Maggie Bailey anyjának látogatása a legutolsó, amire szüksége van, miközben igyekszik meghúzódni, szemben a főnök vizsgálatával. El sem tudta képzelni, hogyan menekülhetne a Bailey-ügytől. – Azt mondta, maradjunk kapcsolatban – szólt Nancy –, hogy tudassam, ha eszembe jut valami. Te hülye, korholta magát Sadie. Emlékezett, hogy Donalddal Nancy lakásán tett utolsó látogatásuk után ezt mondta, érzékeltetve, hogy az ügy le van zárva, és a rendőrség tovább nem avatkozik a lánya ügyébe. – Ön bizonyára megérti, Mrs. Bailey, nem kereshetünk mindenkit, aki úgy dönt, vakációzik egy darabig, de nem szól róla senkinek. – Donald volt az, aki közölte a hírt, Sadie meg ott állt mellette, és egyetértően bólogatott. Csak már lent az utcán közölte, hogy fent felejtette a jegyzetfüzetét, visszarohant, és bekopogott Nancy ajtaján. Idióta.

Sadie haragudott magára, de mi mást tehetne most? – Jöjjön be – mondta, kinyitotta a kaput, és beterelte Maggie anyját az épületbe. A vállán át hátrapillantott, szinte arra számított, Ashford valamelyik kémje készít jegyzeteket. Bent a lakásban még zümmögött a televízió, és a halott növény nem éledt fel. A világítás vészterhes volt vagy romantikus, aszerint, milyen szemmel nézi az ember. Sadie gyorsan felkapta a holmit a kanapéról – válltáska, belőle kiomló ruhák, a korábban ledobott levelek, prospektusok –, és az egészet a kisasztal szélére rakta. – Helyezze magát kényelembe – mondta. – Csak megszárítkozom. Egy perc és jövök. A hálószobában némán káromkodott, míg lehámozta magáról a vizes ingét, és tisztáért kotorászott a fiókban. A rohadt, büdös francba! Törülközővel megdörzsölte a haját, megtörölte az arcát, és vett egy mély lélegzetet. Nem éppen a legjobb ötlet, hogy Nancy itt van a lakásában, semmi kétség, de legalább erényt kovácsol a szükségből, megragadja az alkalmat, hogy egyszer és mindenkorra véget vessen a kapcsolatnak. Mély, eltökélt sóhajjal visszament a nappaliba. Nancy a kanapén ült, ujjaival dobolt szűk, fakó farmerján, és Sadie-t megdöbbentette, mennyire sebezhetőnek látszik, mennyire fiatalnak. Csak negyvenöt éves, világosszőke haja egyenesen lógott a vállára, frufruja hosszú volt és sima. – Hozhatok egy csésze teát, Nancy? – Finom lenne. Gyors vizsga a konyhában kiderítette, hogy egy szál teazacskó sincs. – Mit szólna egy whiskyhez? – Még finomabb lenne. Sadie-nek eszébe jutott, mennyire kedvelte Nancyt. Egy másik életben akár barátok is lehetnének. Épp ez a gond. Sadie levett két poharat, letette a whiskysüveggel együtt a dohányzóasztalra. Tudta, mit kellene tennie: semmiképpen sem

beszélgetésbe bonyolódni Maggie „eltűnéséről”, mindenképpen úgy viselkedni, mintha Nancy lánya éppen csak elment volna, és minden valószínűség szerint hazatért a közbülső két hétben; csevegni valahogy így: – Hallott már Maggie-ről? – De alig nyitotta ki a száját, be is csukta rögtön. Annyira hevesen védelmezte az elméletet, hogy Maggie bűntény áldozata lett – lehetetlenül hamisnak hangzanék a szájából. Eltökélte: hagyja, hogy Nancyé legyen az első szó. Kitöltötte a whiskyt, átnyújtotta Nancynek a poharát. – Szóval – kezdte Nancy –, elmentem azokhoz, akik beköltöztek Maggie lakásába. Most már az övék – a férfi, a tulajdonos, úgy határozott, hogy gyorsan és csendben eladja, mintha az én Maggie-m soha nem is létezett volna. – Felkereste az új tulajdonost? – Meg akartam győződni róla, tudják-e, mi történt ott. Mindenesetre. Többet nem magyarázott, de nem is kellett. Sadie tudta, mire gondol. Mindenesetre, ha Maggie visszajön. Szinte hallotta a beszélgetést. Sadie tapasztalata szerint legtöbben nem lelkesednek a tudatért, hogy olyan lakást vettek meg, olyan helyen élnek, ami része volt egy bűnügyi nyomozásnak, bár a „gyermek elhagyása” nyilván még mindig jobb, mintha gyilkossági helyszín volna. – És? – tudakolta. – Milyen volt? – Helyesek voltak. Fiatal pár, friss házasok – ez az első otthonuk. Éppen kicsomagoltak, de behívtak egy csésze teára. – És maga elfogadta. – Hát persze. Hát persze hogy elfogadta. Nancy megszállottan hisz Maggieben, ugyanolyan megszállottan, ahogyan azt igyekszik bizonygatni, hogy a lánya nem hagyta el a tulajdon gyermekét. – Látni akartam azt a lakást, még egyszer utoljára. De persze az én Maggie-m nem volt ott. Mint valami idegen hely, olyan volt az ő holmija nélkül. – Maggie holmija még mindig ládákban van,

Sadie tudta, egymásra halmozva Nancy vendégszobájában, abban, amit Caitlyn számára rendezett be. Úgy látszott, Nancy mindjárt sírva fakad, és Sadie nem tudta, mit mondhatna. Még csak egy doboz papír zsebkendője sincs, amit célzásként odatehetne kettejük közé a dohányzóasztalra. – Tudom, hogy nem volt semmi értelme – folytatta Nancy. – Tudom, hogy ostobaság volt. Igazán helyesek voltak, kérdezgettek róla, de az arcukon láttam, hogy szánakoznak, hogy őrültnek gondolnak. Szomorú, bolond vénasszonynak. Tudom, hogy ostobaság volt. Valóban. Ha kevésbé megbocsátó a pár, Nancy azzal végezhette volna, hogy beállít a rendőrség, zaklatás vagy éppenséggel illetéktelen behatolás vádjával. Pedig érthető volt. Sadie Loeannethre gondolt, ami hetven évvel Theo eltűnése után is ott áll még berendezve, és Clive beszámolójára Eleanor Edevane-ről, aki évente megjelenik, csak hogy elfoglalja azt a helyet, ahol utoljára látták a fiát. Ugyanaz a dolog, csak éppen Nancynek nincs módja fenntartani egy oltárt eltűnt leánya tiszteletére. Nincs mása, csak egy vendégszoba, tele ládákkal és olcsó bútorokkal. – Hogy van Caitlyn? – kérdezte Sadie, hogy témát váltson. Ez mosolyt csalt Nancy arcára. – Jól van az én kis gyönyörűségem. Hiányzik neki az édesanyja. Nem látom annyit, amennyit szeretném. – Ezt igazán szomorúan hallom. – Így is volt. Sadie meglepődött, amikor első ízben hallgatta ki Nancyt, és meglátta, a lakásán hány bekeretezett fényképe van a kislánynak. A tévé tetején, a falon, más fényképek között a könyvespolcon. Nancy viselte Caitlyn gondját, míg Maggie dolgozott. Láthatólag sok időt töltöttek együtt, mielőtt Maggie fogta magát és távozott. – Úgy érzem, mindkettejüket elvesztettem. – Nancy egy díványpárna szélét morzsolgatta. – Dehogyis veszítette el. Szerintem Caitlynnek nagyobb szüksége lesz magára, mint valaha.

– Nem tudom, hova passzolnék én már. Catynek egészen új élete van. Steve lakásán külön neki rendeztek be egy szobát, tele játékokkal, új ágya van, hóferhérkés ágyhuzattal. Hófehérke a kedvence. – Emlékszem – bólintott Sadie. Látta maga előtt a kislányt az előszobában, hófehérkés rózsaszín hálóingben. Belehasított az emlék, és látta, mennyire fáj Nancynek a gondolat, hogy a lányát olyan könnyen pótolták a kislány szeretetében. – Kisgyerek. A gyerekek szeretik a játékokat meg a mesefigurákat, de tudják, mi az, ami igazán számít. Nancy felsóhajtott, és hátrasimította a frufruját. – Derék teremtés maga, Sadie. Nem is tudom, miért vagyok itt. Nem kellett volna eljönnöm. Csak bajba sodrom magát. Sadie nem hozta szóba, hogy az a vonat már elment. Inkább teletöltötte a poharakat. – Most már valami máson dolgozik, ugye? – Nincs nyugtuk a gazembereknek. Sadie fontolóra vette, ne körvonalazza-e az Edevane-ügyet, csak hogy megint témát váltson, de úgy döntött, hogy a párhuzam – soha meg nem talált eltűnt személy – nem segítene. És Nancy egyébként sem figyel, még most is Maggie-n jár az esze. – Tudja, amit végképp nem értek… – Letette a poharát, és összefonta az ujjait. – Miért hagyta volna el Maggie Caitlynt, miután annyi nehézségen ment át, hogy egyáltalán meglegyen? – Mármint hogy megfoganjon vele? Sadie kissé meglepődött. Ez új téma volt. – Úristen, dehogy, azoknak elég volt egymásra nézni. Előbbre kellett hozniuk az esküvőt, ha tudja, mire gondolok. Nem, én arról beszélek, ami a válás után volt, a felügyeleti jog. Maggienek nagy erőfeszítésébe került, hogy bizonyítsa, milyen jó anya, tanúvallomásokat kellett szereznie, és eltűrni, hogy a védőnő látogassa, és jegyzeteket készítsen. Annyira fiatal lévén, a törvényszéket nem volt könnyű meggyőzni, de ő eltökélte, hogy nem engedi el Caitlynt. Azt mondta nekem: Anya, Caty az én

lányom, és hozzám tartozik. – Nancy esedező, de valahogyan mégis diadalmas kifejezéssel nézett Sadie-re. Mintha ezt mondaná: Hát nem látod? – Miért ment volna végig annyi mindenen, csak azért, hogy lelépjen? Sadie-t nem vitte rá a lelke, hogy megmondja Nancynek, egy törvényszéki csata semmit sem bizonyít. Hogy igen kevés a válás, ahol a szülők ne harcolnának foggal-körömmel a felügyeleti jogért, és az eltökéltségük oka gyakran nem a szülői gondoskodás vágya, hanem az, hogy megnyerjenek egy menetet az exükkel szemben. Látta, amint a válóperes tárgyalásokon máskor szelíd, józan emberek vadul összekapnak tengeri malacokon és étkészleteken, meg a képen, amit Mildred dédnagynéni festett Bilbo nevű kiskutyájáról. – És nem is volt könnyű. Az az ember sokkal jobb anyagi helyzetben van, mint az én Maggie-m, és újranősült. Maggie aggódott, hogy a bíróság úgy ítél, hogy két felnőtt, egy mama meg egy papa, többet ér a háztartásban, mint egy. De a bírónő a végén helyre tette a dolgot. Látta, milyen jó anyuka az én Maggie-m. És az is volt, jó anyuka. Tudom, mit mondott magának Steve arról a dologról, amikor elfelejtette Caitlynt hazavinni a bölcsődéből, de az félreértés volt. Csak azért késett, mert új munkahelyen dolgozott, és mihelyt rájött, hogy mennyire nehéz lesz, akkor szálltam én be, hogy segítsek. Maggie fantasztikus anyuka volt. Amikor Caty kétéves lett, egyetlen vágya egy tengerparti kirándulás volt, és ezt terveztük a születésnapjára. Ígértük és ígértük, másról se beszéltünk heteken át, de az előző napon megbetegedett. Magas láza volt, mozdulni is alig bírt. És tudja, mit csinált Maggie? Elhozta Catynek a tengerpartot. Felkutatta a munkahelyén a raktárt maradékokért, és egész éjjel hullámokat csinált celofánból és kartonból, meg halakat és sirályokat és kagylókat, hogy legyen Catynek mit gyűjtenie. És bábszínházat rendezett, egyedül Catynek.

Nancy kék szemébe csillogást csalt az emlék. Sadie viszonozta a másik nő mosolyát, de a magáét szánalom színezte. Megértette, miért jött el hozzá Nancy, és elszomorodott. Semmiféle áttörés nem történt az esetben; egyszerűen csak Maggie-ről akar beszélni, és ahelyett, hogy baráthoz vagy rokonhoz fordulna, Sadie-t választotta bizalmasának. Nem ritka az efféle eseteknél, hogy abnormálisan szoros kapcsolat jön létre az áldozat családtagjai és az üggyel megbízott rendőrtiszt között. Sadie úgy vélte, van benne valami, ahogy az, akinek az életét fenekestül felfordította egy váratlan bűntett megrázkódtatása és traumája, ragaszkodik ahhoz, aki a megoldást és a biztonságot képviseli, aki látszólag a főnök, és képes rendbe hozni a dolgokat. De Sadie-nek már nincs megbízása, hogy megkeresse Maggiet, és legkevésbé sem alkalmas a dolgok rendbe hozására. Sem Nancy Bailey, de a saját dolgaiéra sem. Sadie a kályhán álló digitális órára pillantott. Hirtelen szörnyű fáradtság tört rá. Hosszú, nehéz napja volt. Cornwallban ébredt, s úgy tűnt, mintha valamikor réges-régen történt volna. Sajnálja Nancyt, de egyikük érdekét sem szolgálja, ha régi dolgokon rágódnak. Összeszedte az üres poharakat és a whiskysüveget. – Nancy, figyeljen, igazán sajnálom, nem akarok udvariatlan lenni, de nagyon fáradt vagyok. A másik nő gyorsan bólintott. – Persze, tudom, elnézést… csak úgy leragadtam. – Tudom. – És megvan az oka, miért jöttem el ma este. – Elővett valamit a zsebéből: egy bőrkötéses kis noteszt. – Megint átnéztem Maggie holmiját, hátha találok valami új útmutatót, és a noteszában láttam, hogy vacsoraprogramja volt egy bizonyos MT nevű férfival. Ott volt egész idő alatt, de nem jöttem rá, mi is az. És most emlékszem, hogy az illető egy új kollégája volt. – Tövig lerágott körmű ujjával a monogramra mutatott. – Azt gondolja, hogy ez a pasas, ez az MT talán belebonyolódott? Hogy volt valami köze Maggie eltűnéséhez?

Nancy úgy nézett rá, mint valami eszementre. – Dehogyis, mit képzel! Szerintem ő a bizonyíték, hogy Maggie nem ment sehová, a maga jószántából nem. Maggie nem randizott, amióta szakítottak Steve-vel. Szerinte helytelen lett volna összezavarni Catyt azzal, hogy egyik férfi a másik után lépi át a küszöböt. De ez más, ez a bizonyos MT. Mert mesélt róla, nem is egyszer. Azt monda: Anya, ő annyira jóképű, és igazán kedves és humoros. Azt gondolta, hogy talán még ő lehet a nagy Ő. – Nancy… – Hát nem látja? Miért lépne le, amikor láthatólag éppen minden összejön neki? Sadie jó néhány okra gondolhatott volna, de az ok itt aligha számít. Mint ahogy Donald mindig mondja: indítóokon spekulálni arra való, hogy elvonja az ember figyelmét. Megakadályozza, hogy az ember meglássa, ami ott van az orra előtt, ha nem tudja azonmód megmagyarázni. Csak az számít, hogy Maggie lelépett. Erre támadhatatlan bizonyítékot találtak. – Volt egy levél, Nancy. – Levél… – legyintett lemondóan Nancy. – Tudja, mi a véleményem arról a levélről. Sadie tudta, mi Nancy véleménye a levélről. Nagyon lesújtó vélemény volt. Némileg megjósolhatóan, Nancy szentül hiszi, hogy a levél hamisítvány. Annak ellenére, hogy számtalanszor elmondták neki, többek között nem is egy írásszakértő, a legnagyobb meggyőződéssel, hogy a levelet Maggie írta. – Ennek semmi értelme – rázta meg a fejét Nancy. – Ha ismerné, magának is ez volna a véleménye. Sadie valóban nem ismerte Maggie-t, de tudott egyet-mást. Tudta például, hogy volt levél; tudta, hogy Caitlyn éhes volt, és rémült volt, amikor rátaláltak; tudta, hogy a kislány most boldog, és biztonságban van. Nancyre nézett, amint ott ül a kanapé másik végén, és kétségbeesetten igyekszik lehetőségeket találni arra, hogy mi történhetett Maggie-vel. Úgy látszik, az emberi

agy a végtelenségig kreatív, amikor kellőképpen vágyik valamire. Sadie megint Eleanor Edevane-re gondolt, akinek szintén eltűnt a gyermeke. Clive jegyzeteiben semmi sem bizonyította, hogy Eleanor más feltevéssel élt volna, hol lehet a fia. Clive egyenesen azt mondta, Eleanor elegánsan tartotta magát; szótlanul tűrte, hogy a rendőrök végezzék a munkájukat; hogy csak a férje akadályozta meg, hogy kirontson, és részt vegyen a kutatásban; hogy elhatározta, nem tűz ki jutalmat, később azonban pénzt adományozott a rendőrségnek, hálául az igyekezetükért. Hirtelen nagyon is természetellenes viselkedésnek tűnt ez Sadie szemében. Merőben különbözőnek, mint Nancy Bailey konok hite, hogy a rendőrség téved, fáradhatatlan kísérletei, hogy a vizsgálatnak új utakat találjon. Mi több, Eleanor Edevane passzivitása szinte bizonyosságként értelmezhető: ő már tudta, hol van a gyermeke. Clive semmi esetre sem gondolta ezt, meg volt róla győződve, hogy Eleanor fantasztikus akaraterővel uralkodik magán, és csak a bekövetkező tragédia borította ki, amikor Llewellyn barátja öngyilkosságot követett el. Igen ám, de a nyomozó nem mindig képes függetleníteni magát a családdal kötött személyes viszonytól, kivált egy fiatal, pályakezdő rendőrtiszt. Sadie mozdulatlanul ült, de a gondolatai száguldottak, végigzongorázták a lehetőségeket. A rendőrségnek juttatott adomány valójában mentegetőzés, amiért az idejüket és a forrásaikat egy nyomozásra pazarolták, amiről tudta, hogy eredménytelen lesz? Kutatás egy kisfiú után, aki már halott? Akit talán éppenséggel Loeanneth területén temettek el? Netán a ház tökéletes elzártságát biztosító erdőben? – Sajnálom. Látom, fáradt. Mennem kell. Sadie pislogott. Gondolataiba merülve szinte megfeledkezett Nancy Baileyről. A másik nő felemelte, vállára vetette a táskáját. Felállt. – Kedves magától, hogy fogadott.

– Nancy… – Sadie elhallgatott. Nem tudta biztosan, mit is akar mondani. Sajnálom, hogy nem alakult másképp. Sajnálom, hogy nem tudok segíteni. Nem volt érzelgős természet, de ebben a pillanatban mégis erős késztetést érzett, hogy megölelje a másik nőt. Meg is tette. – Vigyázzon magára, jó? Nancy kifelé menet szomorúan elmosolyodott. – Maga is, Sadie. Vigyázzon.

Nancy távozása után Sadie csak ült egy darabig a kereveten. Fáradt volt még, de az agya szinte forrt, nem hagyta volna aludni. Átkozta magát, hogy miért adta vissza a Regényes meneküléseket, mielőtt elhagyta Cornwallt, most hasznát venné egy jó nyugtatónak. A másik nő szomorúsága, magánya, és a nyilvánvaló árulás, amit a lánya szökésénél érzett, valósággal visszhangzott a lakásban. Nagy kár, hogy úgy érezte, elvágták Caitlyntől, de Sadie örült, hogy a kislánynak van szerető apja, új feleséggel, aki kész elfogadni a más gyerekét. Vannak még jó emberek a világon, olyanok, mint Bertie és Ruth. Amikor Sadie azon a nyáron megtudta, hogy terhes, szörnyű veszekedések törtek ki a szüleivel. Sziklaszilárdan hitték, hogy „senkinek sem szabad megtudnia” és követelték, hogy Sadie „gondoskodjon a dologról”, amilyen gyorsan és amilyen titokban csak tud. Sadie zavarodott volt és rémült, de ellenállt, a helyzet egyre romlott, apja ordítozott, fenyegetőzött, majd végül – nem emlékezett, apja vagy ő maga élt ultimátummal –, Sadie elment otthonról. Itt lépett közbe az ifjúságvédelmi szolgálat, hogy vajon van-e valaki, akinél meghúzhatja magát, míg rendeződnek a dolgok, rokon vagy barát, aki befogadná. Sadie először azt mondta, nincs. Csak amikor nem tágítottak, akkor jutottak eszébe a nagyszülei, akiket kisebb korában látogatott. Halvány emlékei támadtak a londoni utazásokról, a vasárnapi ebédekről, a fallal kerített parányi kertről. Támadt valami veszekedés,

emlékezett – a szülei, mint sok szemellenzős és makacs személy, gyakran kerültek összeütközésbe másokkal –, és amikor Sadie négyéves volt, anyja megszakította a kapcsolatot a saját szüleivel. Ideges volt, amikor annyi év után találkozott Bertie-vel és Ruthszal. A viszontlátás körülményei miatt szégyenkezett, következésképpen goromba volt. Hátát a falnak vetette a boltban, szégyenlősségét komorsággal leplezte, míg Mr. és Mrs. Gardiner szomszédhoz illően nyájaskodtak a nagyszülőkkel, akikre jóformán rá sem mert nézni. Ruth csevegett, míg Bertie némán állt, okos homlokát ráncolta, Sadie pedig a cipőjét, a körmeit, a pénztár melletti bekeretezett képeslapot bámulta – bármit inkább, mint a jó szándékú felnőtteket, akik most éppen átvették az ő kis világának irányítását. Amíg ott állt, és a képeslapot, egy valahol létező kertkapu feketefehér fényképét bámulta, akkor érezte első ízben a baba rúgását. Mintha a legcsodálatosabb titkon osztoznánk, az a parányi, rejtőzködő személy meg én, írta valamikor Eleanor Anthonynak a borostyánkeretes levélpapíron, és Sadie pontosan ugyanezt érezte. Csak ők ketten, szemben az egész világgal. Akkor hallotta meg a suttogó gondolatot, hogy talán megtarthatná a kisbabát, talán minden rendbe jönne, ha ők ketten együtt lehetnének. Nem volt ennek semmi értelme: Sadie tizenhat éves volt, se jövedelme, se jövője, fogalma sem volt a gyermeknevelésről – hisz gyermek volt maga is; de annyira erős volt a vágy, hogy egy darabig kitörölt minden értelmes gondolatot. Hormonok, mondták neki az ápolónők. Sóhajtva felemelte az asztal végéről a beérkezett postatömeget, és kezdte szétválogatni a számlákat a reklámoktól. Majdnem végzett, amikor olyan borítékhoz érkezett, amelyik egyik kategóriához sem tartozott. A címet kézzel írták, az írást nyomban felismerte, és Sadie egy pillanat törtrészéig azt hitte, ugyanaz a levél lehet, amit ő az elmúlt héten visszaküldött; hogy a postás tévedett, és neki kézbesítette, nem

a levél feladójának. Aztán rájött, hogy persze egészen új levél, és hogy megint Charlotte Sutherland írt. Kitöltött magának erősítésül egy korty whiskyt. Sadie nem akarta kinyitni a borítékot, de valami benne mégis alig várta, hogy meglássa, mit rejt a levél. A kíváncsi része győzött. Mint általában. A szöveg első fele igen hasonló volt az előzőhöz – formális, udvarias; megmagyarázta, kicsoda ő, közölt egy keveset magáról, teljesítményeiről, hobbijairól, hogy mit szeret, és mit nem szeret, de amikor Sadie az utolsó bekezdéshez ért, észrevette, hogy a kézírás megváltozott: már nem egyenletes, hanem szaggatott. Különösen két sor ugrott ki: Kérem, válaszoljon – nem akarok magától semmit, csak tudni szeretném, ki vagyok. Nem ismerem fel magamat, a tükörbe nézek, és már nem tudom, ki vagyok. Kérem. Sadie úgy dobta le a levelet, mintha égetné a kezét. Igazság csengett a szavakból. Lehettek volna akár a tulajdon szavai, tizenöt esztendeje. Élénken emlékezett a fájdalmas érzésre, hogy már nem ismeri önmagát. Hogy tükörbe nézett Bertie és Ruth házában, a duzzanatra rendszerint lapos hasán; az érzésre, hogy egy másik élet mozog odabent. Még rosszabb volt azonban utána – bőre az átélt tapasztalat jeleit viselte. Arra várni, hogy minden olyan legyen, mint azelőtt, és későn ébredni rá, hogy lehetetlen. A kórházban azt ajánlották, ne adjanak nevet a csecsemőjüknek. Így nyilván könnyebb, és mindenkinek az volt a szándéka, hogy minden könnyen menjen. Senki sem akart jelenetet. Gyakran előfordul, súgta a nővér, akármilyen óvatosak. Elkerülhetetlen, folytatta csendes bölcsességgel; tekintet nélkül arra, mennyire jó a rendszerük, mindig van valami fennakadás. Egy fekete hajú, olaszos külsejű lány sikoltozását Sadie még sokáig hallotta. Én a kisbabámat akarom, adják ide a kisbabámat! És csak rohant végig a fehérre festett folyosón, a köntöse szállt, a tekintete vad volt.

Sadie nem kiabált. Egyáltalán alig szólt. És amikor Bertie és Ruth érte jött, amikor minden véget ért, a régi ruhájában ment végig a folyosón, a szeme az ajtón, mintha nem történt volna semmi, és az egész epizód ott maradt volna abban a halványzöld teremben, aminek a falán olyan forma volt a repedés, mint a Nílus folyó. Munkája során Sadie foglalkozott fiatal anyákkal, és tudta, hogy az ügynökségek manapság az anyákkal közösen intézik az örökbefogadást. Megengedik, hogy szülés után lássák a kisbabájukat, nevet adjanak neki, időt töltsenek vele. Némelyik esetben még értesítést is kapnak, hogyan fejlődik a gyermekük, néha még meg is látogathatják. De akkoriban más volt a helyzet. Több volt a szabály, és egészen más. Ahogy az ágyban feküdt, még a mellette lévő asztalon álló monitorhoz szíjazva, és az ápolónők sürögtekforogtak a kisbabák születését követő összevisszaságban, ő egy idegen, vézna kezű-lábú, kerek hasú, bársonyos arcú meleg batyut tartott a karjában. Kilencven percig. Sadie kilencven percig tartotta kézben a kisbabáját, mielőtt elvitték volna; egy pici, remegő kéz bukkant ki a sárga-fehér csíkos takaróból, amibe bebugyolálták. Ugyanaz a csodálatos, pici kéz, amit Sadie az előző másfél órában simogatott, becézett, ami szorosan összezárult az ujja körül, mintha követelné magának, és egy pillanatra űr támadt köztük, amibe belefolyt mindaz, amit Sadie el akart mondani annak a pici lánynak, mindaz, amit tudtára akart adni, életről és szeretetről, múltról és jövőről, de a nővéreknek megvolt a rendszerük, és mire Sadie gondolkozhatott, sőt egyáltalán megszólalhatott volna, a pici csomag eltűnt. Sírásának visszhangjától Sadie még mindig megborzongott néha. A parányi új kéz melege után hideg verítékben ébredt. Még most, itt a nappali szobájában is fázott, nagyon fázott. Sadie a kórháznak egyetlen szabályát szegte meg. Nevet adott a lányának.

A sör Donalddal, a whisky Nancyvel, a lerakódott általános komisz gondolatok kimerítették, és ugyan még csak fél tíz volt, nyilván elbóbiskolt, mert arra eszmélt, hogy szól a mobilja. Pislogott a lakás homályában, igyekezett emlékezni, hova tette a nyavalyás vacakot. A töltőre. Sadie odabotladozott, és igyekezett egyenesre igazgatni a gondolatait. A fejében csupa csecsemő, elvesztett csecsemők, örökbe fogadott csecsemők, elhagyott csecsemők. Esetleg egy meggyilkolt csecsemő. A telefonért nyúlt, meglátta a képernyőn a nem fogadott hívások jegyzékét – mind egy ismeretlen számról. – Halló? – Sadie Sparrow nyomozó? – Én vagyok. – Peter Obel a nevem. A. C. Edevane regényíró asszisztense vagyok. Alice. Sadie-ben felbuzgott az adrenalin. Egyszeriben felébredt. – Oké. – Sajnálom, hogy ilyen későn hívom, de meglehetősen kényes ügy, és nem akartam üzenetet hagyni. Ez az alak mindjárt jogi lépésekkel fenyegeti, ha nem hagyja békén a munkaadóját. – Ms. Edevane megkapta a Theo öccse eltűnésével kapcsolatos leveleit, és megkért, hogy hívjam fel önt. – Oké. – Szeretne megbeszélni egy találkozót önnel, hogy az esetről beszélgessenek. Péntek délben megfelel?

23

Alice első valódi emléke apjáról a cirkuszban töltött nap volt. Néhány héttel négyéves születésnapja után történt, a vörössárga sátrak mint megannyi varázslatos gomba bukkantak fel a falu menti mezőn. – Honnan tudták, hogy születésnapom van? – kérdezte anyját, örömében tágra nyílt szemmel, ahogy elmentek a színhely mellett. Az izgalom nőttön-nőtt a következő napokban, plakátok jelentek meg a falakon, a boltok kirakatában, rajtuk bohócok, oroszlánok, és Alice kedvence, egy lány, aki magasan szállt a föld fölött egy csillogó hintán, mögötte vörös szalagok úsztak a levegőben. A kis Clementine influenzával küszködött, amikor végre felvirradt a nagy nap, Anya otthon maradt, ők pedig kézen fogva vágtak át a mezőkön. Alice apja mellett ugrándozott, új ruhájának szoknyája kellemesen libbent, Alice törte a fejét, mi mindent mondjon apjának, szégyenlősen, de tele tulajdon fontosságának érzésével. Most jutott eszébe, hogy akkor Deborah is bizonyára ott volt, de Alice agya kényelmesen kitörölte emlékezetéből a nővérét. Érkezésükkor megcsapta az orrukat a fűrészpor meg a trágya szaga, fülüket a cirkuszi zene hangja, gyerekek visítoztak, lovak nyihogtak. Óriási sátor emelkedett előttük, sötét szája kitátva, hegyes teteje az égre bökött, és Alice megtorpant, elkerekedett szemmel bámulta a tetején lobogó, tépett szélű sárga zászlót, meg a szél áramlatán vitorlázó parányi seregélyeket.

– Elképesztő – mondta Alice, ízlelgetve az új szót, amit Mrs. Stevensontól hallott a konyhában, és azóta is arra várt, hogy mikor használhatja. Emberek sora lökdösődött a bejáratnál, gyerekek, felnőttek csevegtek izgatottan, ahogy besorjáztak a nagy sátortető alatt, és elfoglalták helyüket az ütött-kopott padokon. Feszült izgalommal várták, mikor kezdődik a mutatvány. Forró volt a nap, a perzselődő vászon szaga elegyedett az izgatott várakozás aromájával, míg végre dobpergés harsant a porond körül, a zsivaj elhalkult, és mindenki előrehajolt a helyén. A cirkuszigazgató peckesen előlépett, az oroszlánok ordítottak, elefántok táncoló hölgyeket hordoztak körül a porondon. Alice lenyűgözve bámult, a figyelme csak másodpercekre terelődött el a mutatványokról, hogy oldalpillantást vessen az édesapjára, hogy magába igya érdeklődő pillantását, beesett arcát, simára fésült haját, borotvált állát. Apja még újdonság volt, a kirakós rejtvény utolsó darabja, amit tudtukon kívül hiányoltak a háború éveiben. A borotvaszappan illata, az irdatlan nagy cipők az előszobában, férfias, szakállas nevetésének mély melege. Apa később vett egy zacskó mogyorót, és ketrecről ketrecre jártak, benyúltak a rácsok között, kitárták a tenyerüket, hogy érdes nyelvek végignyalják. Egy tarka cirkuszos kocsiról cukorkát árult egy ember, és Alice addig húzogatta apja karját, míg hajlandó nem volt vásárolni valamit. Kezükben cukrozott almával, tele az átélt élvezet meleg és fáradt érzésével indultak a kijárat felé, ahol megpillantottak egy férfit, lába helyén facsonkokkal, fél arcán fémborítással. Alice bámult, azt hitte, a cirkusz valamelyik attrakcióját látja, mint a szakállas hölgy vagy a cilinderes, vörösre mázolt képű, bánatos arcú törpe bohóc, ám ekkor, meglepetésére, apja odatérdelt a férfi mellé, és halkan beszélgetett vele. Telt-múlt az idő, Alice elunta magát, rugdalta a port, és egészen a pálcikáig lerágta a cukrozott almát. A szirtek mentén ballagtak haza, a tenger zúgott odalent, a százszorszépek bókoltak a réten, és édesapjuk elmagyarázta,

hogy a fém álarcot viselő férfi katona volt, akárcsak ő; hogy nem mindenki olyan szerencsés, hogy hazatérhet egy csodálatos otthonba, amilyen az övék, szépséges feleségéhez és gyermekeihez; hogy sokan kezüket-lábukat hagyták a franciaországi sárban. – De te nem – mondta merészen Alice, büszke volt apjára, hogy épségben tért haza, hogy szép arcának megmaradt mind a két fele. Akármit válaszolhatott Anthony, Alice-ről lepergett, egyensúlyozott az egyenetlen sziklákon, megcsúszott és elesett, jó nagy sebet ejtve a térdén. Rátört a fémes fájdalom, és forró, gyűlölködő könnyeket sírt, mert a szikla elgáncsolta. Apja megtörölgette a térdét a zsebkendőjével, szelíd szavai elűzték a fájdalmat, majd hátára vette Alice-t, és úgy vitte haza. – Édesapád tudja, hogyan kell helyrehozni a dolgokat – mondta később az anyja, amikor napsütötte arccal és jókedvűen tértek haza, megfürdették, megfésülték, és főtt tojással megetették őket a gyerekszobában. – Mielőtt megszülettél, egy nagy egyetemre járt, ahova csak azok mehetnek, akik a legokosabbak egész Angliában. Ott tanulta meg, hogyan lehet az emberek javára. Ott tanulta meg, hogyan legyen orvos. Alice a homlokát ráncolta, emésztette ezt az új információt, majd megrázta a fejét, hiszen édesanyja téved. – Az én apukám nem orvos – mondta. – Egyáltalán nem olyan, mint Gibbons doktor. (Gibbons doktornak hideg volt a keze, és a lehelete savanyú.) Az én apukám varázsló. Eleanor mosolygott, majd ölébe vette Alice-t, és a fülébe súgta: – Elmeséltem már, hogy apukád megmentette az életemet? – és Alice elhelyezkedett, és meghallgatta a történetet, ami idővel egyik kedvence lett; édesanyja olyan élénken mesélte, hogy Alice érezte a kipufogógáz és a trágya szagát, látta a Marylebone utcát, ahol rohannak a buszok meg az autók meg a villamosok, érezte anyja félelmét, ahogy felpillantott, és látta a fölé magasló LIPTON TEA hirdetést.

– Alice? Pislogott. Peter volt az, az asszisztense. Ott magaslott előtte. – Már nemsokára jön – mondta. Alice az órájára pillantott. – Talán. Bár igen kevesen pontosak, Peter. Kivéve magát meg engem. – Igyekezett leplezni hangja izgatottságát, de Peter kedves mosolya tudtára adta, hogy nem sikerült. – Van valami kívánsága? – kérdezte Peter. – Amikor itt lesz? Jegyzeteljek, vagy készítsek teát? Csak legyen itt, szerette volna mondani, hogy mi ketten legyünk, ő meg egyedül. Hogy ne érezzem magam annyira bizonytalannak. – Nem; nem jut eszembe semmi – mondta könnyedén. – Ha tizenöt perc után még itt van a detektív, esetleg kínálhat teát. Ennyi idő bőven elég lesz, hogy megállapítsam, a detektív pusztán az időmet fecsérli-e. Közben maga esetleg végezheti a többit. Peter szaván fogta Alice-t, és kiment a konyhába, ahol egész délelőtt azon a nyomorult weboldalon dolgozott. Távollétében a szobába hirtelen megint makacsul visszatértek az emlékek. Alice felsóhajtott. Minden család történetek egyvelege, ám az övé, úgy látszik, elmeséléseknek és újrameséléseknek több rétegét tartalmazza, mint a másoké. Egyrészt annyian vannak, és mindenki szívesen beszél és ír és töpreng. Az életük Loeannethben, a történetekben bővelkedő házban, óhatatlanul a történetek sorozatának része lett. De mintha valamikor lett volna egy lényeges fejezet, amelyet nem mondtak el soha. Az igazság annyira fontos, annyira központi, hogy a szülei életművükké tették a titkot. Alice tévedett aznap a cirkuszban, amikor sajnálta azt a lábatlan, fémarcú férfit, miközben ő az édesapja mellett ugrándozott, és diadalmasan élvezte apja épségét. Az ő apja is elvesztette az épségét Franciaországban. – Anya közvetlenül a győzelem napja után mesélte el – mondta kedden Deborah, amikor kettesben teáztak a nappali

szobájában, és az ő megmagyarázhatatlan mea culpája még ott függött közöttük a levegőben. – Épp az ünnepi estély előkészületeinek kellős közepén voltunk, és Apa odafent pihent. Utolsó napjait élte, és Anyát, azt hiszem, elgondolkodó hangulatában értem. Mondtam valami banálisát arról, milyen csodálatos, hogy végre véget ért a háború, a fiatal férfiak mind hazajöhetnek, és élhetik tovább az életüket – és Anya nem válaszolt. Létrán állt, zászlót tűzött az ablakra, háttal nekem – azt hittem, talán nem hallotta meg, amit mondtam. Csak amikor megismételtem, akkor láttam, hogy rázkódik a válla, és rájöttem, hogy sír. Akkor mondta el, hogy Apa hogyan szenvedett. Hogy mindketten hogyan szenvedtek az első háború után. Alice a kanapén ült kezében finom porcelán teáscsészével, teljesen elképedt. A ténytől, hogy apja légnyomást szenvedett, de attól még jobban, hogy Deborah éppen most mondja el, azon a napon, amikor azért találkoztak, hogy Theóról beszéljenek. – Soha semmi jele nem volt, hogy sokktól szenvedett volna. Londonban éltek a blitz alatt, az isten szerelmére. Sokszor láttam őket, és egyetlenegyszer nem rázkódott össze a zaj miatt. – Anya azt mondta, hogy nem így jelentkezett. A memóriája romlott meg, és a keze remegett, az ideggáz hatására. Nem tudta befejezni a tanulmányait, és nem lehetett belőle sebész, ami nagyon nyomasztotta. De az igazi probléma valami különlegesebb volt, valami, ami odaát történt, és amit nem tudott magának megbocsátani. – Mi volt az? – Anya nem mondta el. Nem is tudom biztosan, hogy tudta-e, és Apa nem volt hajlandó orvosokkal beszélni, de akármit tett vagy látott, attól egész életében rémálmai voltak, és amikor eluralkodott rajta a vakrémület, akkor kivetkőzött magából. – Nem hiszem el. Soha semmi jelét nem láttam. – Megállapodás volt közöttük. Anya mondta el nekem… nagyon vigyáztak, hogy elrejtsék előlünk, mindenki elől. Apa elhatározta, hogy mi nem tudhatunk róla. Túlságosan nagy

áldozat lett volna, azt mondta, ha csődöt mond apai szerepében. Nagyon sajnáltam Anyát, amikor elmondta, megláttam, mennyire magányos volt. Mindig úgy gondoltam rájuk, mint akik teljes életet élnek, a maguk akaratából visszavonultan, de hirtelen eszembe jutott, hogy Anya Apa állapota következtében húzódott vissza. Elég nehéz egy beteg emberről gondoskodni, de titokban tartani az állapotát, azzal jár, hogy meg kell szakítania a kapcsolatot a barátokkal és a családdal, mindig távol tartani mindenkit. És Anyának senkije sem volt egész idő alatt, akit a bizalmába avathatott volna. Én voltam az első, akinek 1919 óta elmondta. Majdnem harminc év után! Alice a párkányra pillantott Deborah kandallója fölött – ott állt szüleinek bekeretezett esküvői fényképe. Lehetetlenül fiatalok és boldogok voltak. Amióta Alice az eszét tudta, Eleanor és Anthony házasságának sérthetetlensége volt az Edevane családi mitológia alapja. Megtudni, hogy mindketten egész idő alatt titkot őriztek, olyan volt, mint amikor egy drágakő hirtelen hamisítványnak bizonyul. Ráadásul, Alice további méltatlankodására Deborah közel hatvan éve tudja, míg őt, Alice-t tudatlanságban tartották. Nem helyes ez így, hiszen ő a család nyomozója, aki olyasmit is tud, amit nem volna szabad tudnia. Alice előreszegte az állát. – Miért ez a titkolózás? Apa háborús hős volt, abban nincs semmi szégyellnivaló. Mi megértettük volna. Segíthettünk volna. – Tökéletesen egyetértek, de Anya nyilván ígéretet tett hamarosan miután Apa hazatért, és tudod, hogyan volt Anya az ilyenekkel. Úgy tudom, volt valamilyen incidens, és utána Anya megígérte, hogy soha senki nem fogja megtudni. Apának sohasem kellett azon tépelődnie, hogy megijeszt bennünket, Anya egyszerűen nem engedte. Felismerték a közeledő roham előjeleit, és Anya gondoskodott róla, hogy amíg el nem múlik, minket távol tartson Apától. – Ígéret ide vagy oda, azért tudhattuk volna.

– Nekem is voltak kétségeim, és aztán eszembe jutottak dolgok. Száz meg száz apróság, ijedelem, félelem és megfigyelés tért vissza, és rájöttem, hogy valahogy én már tudtam. Mindig is tudtam. – Hát én meg biztosan nem tudtam, márpedig nekem szokásom nyitott szemmel járni. – Tudom. Te vagy, aki igazán előre felkészül. De fiatalabb voltál. – Alig pár évvel. – Létfontosságú pár évvel. És többnyire a magad világában éltél, én viszont figyeltem a felnőtteket, alig vártam, hogy csatlakozhassam hozzájuk abban a ritka levegőben odafent. – Deborah mosolygott, de a mosolyában nem volt vidámság. – Én láttam mindenféle dolgokat, Alice. – Miféle dolgokat? – Ajtók sietve becsukódtak a közeledtemre, a felemelt hangok hirtelen elnémultak, Anya pillantása sajátos elegye volt aggodalomnak és szeretetnek, amikor Apa kiment az erdőbe, és Anya várta, hogy visszatérjen. Azok az órák, amelyeket magányosan töltött a dolgozószobájában, és Anya határozottsága, hogy nem szabad zavarnunk; azok a végeérhetetlen utak a városba, csomagokért. Egy alkalommal fellopóztam, és felfedeztem, hogy az ajtó be van zárva. Alice legyintett. – Apa magányra vágyott. Ha nekem volnának gyerekeim, én is bezárnám a dolgozószobám ajtaját. – Kívülről volt zárva, Alice, és amikor megemlítettem ezt a tényt Anyának, oly sok év elteltével, amikor végre beszélt nekem Apa légnyomásáról, azt mondta, ahhoz Apa ragaszkodott, hogy valahányszor érezte a roham közeledtét, különösen, amikor úgy érezte, hogy dühroham lesz, a világon mindent megtett volna, hogy megkíméljen bennünket minden bántalomtól. – Bántalom! – horkant fel Alice. – A mi apánk sohasem ártott volna nekünk. – Nem csak nevetséges volt a feltételezés, Alice-

nek fogalma sem volt, miért hozza szóba ezt a nővére egyáltalán. Úgy volt, hogy Theóról beszélnek, arról, hogy mi történt vele. Amennyire Alice látta, édesapjuk légnyomásának semmi köze nem volt Benjamin Munróhoz, meg a forgatókönyvhöz, amit ő írt meg neki. – Soha nem ártott volna nekünk – ismételte. – Szándékosan nem is – mondta Deborah. – És Anya tökéletesen tisztában volt vele, hogy Apa haragja mindig önmaga ellen irányult. De nem tudott mindig uralkodni rajta. Mintha huzat áradna be az ablakon, úgy érte Alice-t a rideg felismerés. Igenis Theóról beszélnek. – Gondolod, hogy Apa ártott Theónak? – Nem ártott. Annál többet tett. Alice-nek kinyílt a szája, de szó nem jött ki rajta. Régebben feltételezett dolgok kitisztultak. Deborah azt hiszi, hogy Apa ölte meg Theót. Apa. Hogy valamiféle légnyomás okozta traumás dührohamot szenvedett. Hogy véletlenül megölte a kisöccsüket. De nem, Alice tudta, hogy nem ez történt. Theót Ben vitte el. Követte a tervet, amit ő körvonalazott a kéziratában, váltságdíjat szándékozott kérni, zsarolni az ő szüleit a pénzért, amire szüksége volt, hogy segítsen Flónak, londoni barátjának, akire nehéz idők jártak. És akármennyire fantasztikusnak látszott is, Alice nem puszta megérzésre hagyatkozott. Ő látta Bent azon az éjszakán Loeanneth erdejében. A Deborah által feltételezett változat felháborító. Apánál szelídebb, kedvesebb embert nem ismert. Soha ilyet nem tett volna, akkor sem, ha szörnyű dühroham fogta is el. Gyötrelmes volt a feltevés. Lehetetlen. – Nem hiszem el – mondta Alice. – Egy percig sem. Ha, csak elméletben, Apa úgy cselekedett volna, ahogy mondod, akkor mi történt Theóval? Mármint a holttestével? – Azt hiszem, Loeannethben temették el. Talán elrejtették, míg a rendőrök el nem távoztak, és azután temették el. – Az általa leírt szörnyű forgatókönyv ellenére Deborah hangja

természetellenesen nyugodtnak hangzott, mintha Alice felháborodását kívánná lecsitítani. – Nem – mondta Alice. – Erőszakról nem beszélve, Apa képtelen lett volna ilyen csalásra. Szerették egymást Anyával. Ez valóság volt. Mindenki megállapította, mennyire közel vannak egymáshoz. Nem. Szerintem lehetetlen elképzelni, hogy Apa képes lett volna egy ilyen gyűlöletes cselekedetre… Ráadásul nem tudom elfogadni, hogy eltitkolhatta volna Anya elől. Eltemetni Theót, az ég szerelmére, amíg Anya majd beleőrült az aggodalomba, hogy Theo hol lehet! – Én nem ezt mondtam. – Hanem? – Gondolkodtam rajta, Alice. Gondolkodtam, míg kis híján beleőrültem. Emlékszel, milyenek voltak később? Eleinte annyira össze voltak nőve, hogy egyiküket szinte sohasem láttad a másik nélkül, de mire elhagytuk Loeannetht és visszajöttünk Londonba, különös távolság telepedett kettejük közé. Aki nem ismerte őket, észre sem vette volna: csak éppen egy kissé eltávolodtak. Mintha színészkedtek, mintha roppant óvatosak lettek volna egymással. Kifelé még szeretetteljesen viselkedtek, szavaikban, viselkedésükben, de újfajta merevséggel, mintha nagyon keményen dolgoznának azon, hogy megjátsszanak valamit, ami egykor természetes volt. És ahogy néha láttam, Anya hogyan néz rá: aggodalom volt a pillantásában, és szeretet, de még valami – valami sötétebb. Azt hiszem, Anya tudta, Apa mit követett el, és segített leplezni. – De miért tette volna? – Mert szerette Apát. És mert tartozott neki ezzel. Alice gyötörte az agyát, viaskodott, hogy megragadja a kapcsolatot. Ismeretlen tapasztalat volt. Nem szerette. Úgy érezte, évtizedek óta először visszakényszerítették a kishúg szerepébe. – Amiatt, ahogyan megismerkedtek? Anya szerint Apa megmentette az életét a tigrisek napján, és aztán megmentette

számára Loeannetht? – Az is, igen, de volt valami más is. Ezt próbálom elmondani neked, Alice. Mindennek ahhoz van köze, amit Clemmie látott a csónakház ablakából. Alice-t elöntötte a forróság. Felállt, legyezte magát. – Alice? Végül mégis Benjamin Munróról fognak beszélni. Alice-t elöntötte az emlék, ahogy felajánlkozott Bennek akkor délután a csónakházban, csak hogy elutasítsák – oly kedvesen, oly gyengéden, hogy legszívesebben bemászott volna valami odúba, hogy ott feküdjön, míg maga is eggyé válik a földdel, és nem érzi többé a gyötrelmet és a szégyent, hogy olyan ostoba volt, olyan szerethetetlen, olyan gyerek. Nagyszerű kölyök maga, Alice – mondta Ben. – Sosem találkoztam senkivel, akinek olyan esze lett volna, mint magának. Felnő majd, eljut mindenhova, találkozik emberekkel, rám még csak nem is fog emlékezni. – Jól vagy? – Deborah arca csupa aggodalom volt. – Igen. Igen, elnézést, csak éppen… „Van valakije, igaz? – Szinte köpte a szavakat, ahogy a komisz bánásmódban részesült romantikus hősnők. Egy pillanatig sem hitte, csak egyszerűen kellett valamit mondania, de aztán Ben nem válaszolt, és az arca csupa részvét volt, és Alice rádöbbent, hogy nem tévedett.” – Csak hirtelen… – Nehéz megemészteni. – Igen. – Alice visszaült Deborah kanapéjára, és felmerült benne egy kifejezés – a metrón hallotta, egy nő mondta egy másiknak, ő pedig megjegyezte, hogy majd egy regényben felhasználja: Azt mondtam magamnak, felveszem a nagylánybugyimat, és teszem, amit tennem kell. Legfőbb ideje, hogy felvegye a nagylánybugyiját, és szembenézzen a múlttal. – Clemmie-t említetted – mondta. – Bizonyára elmondta neked, mit látott a csónakház ablakán át.

– Igen, és ezért nem fogok soha megbocsátani magamnak – bólintott Deborah. – Ugyanis elmondtam Apának. Én voltam az oka, hogy aznap dührohamot kapott. Alice a homlokát ráncolta. – Egyszerűen nem értem, hogy függ össze a két dolog. – Tudod, mit látott Clemmie? – Persze hogy tudom. – Akkor azt is tudod, mennyire összezavarhatta. Egyenesen hozzám jött, és én azt mondtam, majd én elintézem. Akkor eszem ágában sem volt elmondani Apának, de végül annyira sajnáltam, őrá pedig annyira dühös voltam. Naiv voltam és ostoba. Tartanom kellett volna a számat. Alice teljesen összezavarodott. Ő, őt, őrá – kire volt dühös? Clemmie-re? Hogy a csudában dühíthette volna apjukat kellő mértékben, hogy Deborah elhiggye, képes lehetett bántani Theót, éppen Theót? Alice elkeseredetten sóhajtott, és felemelte a két kezét. – Deborah, hagyd abba, kérlek. Hosszú nap volt, és kóvályog a fejem. – Persze, persze, szegénykém. Innál még egy csésze teát? – Nem, nem innék még egy csésze teát. Azt szeretném, ha visszamennél egy kicsit, és pontosan elmondanád, hogy mit is látott Clemmie.

Deborah tehát elmondta, és mire végzett, Alice legszívesebben felkelt volna, hogy elhagyja a szép nappali szobát a profi virágkölteményeivel és a bútorfényező leheletnyi citromillatával, hogy egyedül legyen, hogy szótlanul üljön valahol, ahol zavartalanul koncentrálhat. Felidézhet minden találkozást vele, minden beszélgetést, minden valaha váltott mosolyt. Meg kell értenie, hogyan lehetett ennyire vak. Mivelhogy kiderült: egész idő alatt tévedésben élt. Clemmie nem Alice-t látta az ablakon át, és Deborah nem is sejtette, hogy Alice belebolondult

Ben Munróba. Azt pedig a legkevésbé sem sejtette, hogy Alice segített neki elrabolni Theót. Megvolt a saját külön személyes oka, hogy ennyi idő múltán is emlékezzen a kertész nevére. Alice nem maradt már sokáig. Fáradtságra hivatkozott, megígérte Deborah-nak, hogy nemsokára találkoznak, majd távozott. A metrón mozdulatlanul ült, érzelmek áradata harcolt benne az elsőbbségért, ahogy emésztette, amit újonnan megtudott. Maga sem hitte, milyen önző, fontoskodó kis szamár volt. Milyen nekikeseredett, sóvár gyermek, annyira belebonyolódva a maga világába, hogy nem látta, mi folyik a valóságban. De Clemmie tudta, és megpróbálta elmondani neki azon a sötét éjszakán a légitámadás alatt, de még akkor is, majdnem tíz év elteltével, amikor már felnőtt nők voltak, és a háború leleplezte előttük a világ romlottságát, Alice még akkor is ostoba volt, hogy meghallgassa. Túlságosan belebonyolódott a maga téveszméibe. Aggódott, hogy Clemmie annak idején meglátta őt Bennel, és következésképpen összeköttetésbe hozhatta egy gyermekrablóval. De Clemmie nem látta Alice-t és Bent együtt. Alice ebben tévedett. Abban is tévedett volna, hogy mi történt Theóval? Alice egész délután ki sem szállt a metróból, szinte nem is volt tudatában a többi utasnak. Nagyon sokáig hitt az eseményekről alkotott verziójában, de amit Deborah leleplezett, apró, bántó kérdéseket hozott felszínre. Nem érkezett váltságdíjat követelő levél? Ezt annak tulajdonította, hogy valami félresikerült a gyermekrablás során. De most, félretéve nyomasztó bűntudatát, merész következtetésnek tetszett, amit igen csekély bizonyíték támaszt alá. Mintha regényfordulat volna, méghozzá pocsék regényé. A biztos tudat, hogy Bent pillantotta meg az erdőben akkor éjjel – egy pillantás, amelyre egész meggyőződése épült –, most egy izgékony fiatal lány vágyálmának látszott, aki mit sem kíván jobban, mint újra látni őt. Sötét volt, ő kissé távolabb, és

Loeannethbe háromszáz idegen gyűlt a nyári partira. Akárki lehetett. Vagy épp senki. Csalfa az erdő, árnyakat vet, trükközik az emberrel. Bárcsak soha oda ne ment volna. Sok minden történik másként, ha megvárja Mr. Llewellynt, ahogyan ígérte. Nem utolsósorban, öreg barátja életben maradhatott volna. (Ezt a gondolatot általában igyekezett kirekeszteni az agyából. Mert nem találkozott vele, holott megbeszélték; a „fontos” dolog, amit Mr. Llewellyn meg akart vele vitatni, a szegény öreg, aki lefeküdt a patak partján meghalni. Vajon megmenthette volna, ha megkeresi, ahelyett, hogy beront az erdőbe?) A kételyek beismerése olyan volt, mintha gyufát gyújtott volna. Most különleges ostobaságnak tűnt az egész gondolat; egy kertész, akinek a barátja pénzszűkében van, egy óriási estély éjszakáján elrabolja munkaadója gyermekét, hogy váltságdíjat követelhessen. Titkos alagutat használ, meg egy doboz altatót, végrehajtva pontosan azt a tervet, amelyet egy regényes hajlamú tizenhat esztendős lány körvonalazott előtte… Nevetséges. Ben nem gyermekrabló. Alice hagyta, hogy a bűntudata elvakítsa. Tizenéves meggyőződése megkötött, akár a beton, semmiféle felnőtt okfejtés el nem mozdíthatta. De hát ő nem is próbálta elmozdítani. Minden erejével azon volt, hogy még csak ne is gondoljon rá. Viszont Deborah változata az eseményekről, kínos ugyan, de világos, ami az övéről nem mondható el. Az események sora mögött logika és egyszerűség, sőt elkerülhetetlenség rejlik. Theo sohasem hagyta el Loeannetht, ezért nem találta nyomát a rendőrség kint a világban. Otthon érte a vég, olyasvalaki kezétől, akit szeretett, akiben bízott. A Nagy Háborúnak és rémségeinek újabb áldozata lett. A gondolat újjáélesztett egy régi halált, és ott, a metrón, sötét napszemüvege mögött rejtőzve, Alice érezte, hogy könnyek csípik a szemét. Könnyek a kisöccséért, de az édesapjáért is, egy iszonyatos tettben vétkes jó emberért. Abban a pillanatban igen kegyetlennek és hidegnek tűnt az élet, és Alice-t elfogta a

fáradtság. Nem hitt Istenben, de most mégis megköszönte, hogy Clemmie úgy halt meg, hogy nem tudott erről. Hogy hitte a maga mesebeli történetét a gyermektelen házaspárról és Theo boldog új életéről. Zavar és önvád, borzadás és fájdalom, és még egy másik fajta érzés is felbukkant tapasztalata peremén, amikor végre hazaindult aznap – egy könnyebb érzés, amit nagy igyekezettel próbált megragadni. Csak alkonyatkor, a hampsteadi állomásról kifelé jött rá Alice, hogy megkönnyebbülés. Egész idő alatt vádolta magát, mert mesélt Bennek az alagútról, de hetven év elteltével Deborah kijelentése – a lehetőség, hogy azon az éjszakán az eseményeknek más változata történt – bizonyos mértékig felszabadította. De nem a megkönnyebbülés volt, ami miatt eldöntötte, hogy Peter segítségével kapcsolatba lép Sadie Sparrow-val, hanem a kíváncsiság. Alice régen kinevette volna, ha valaki azt sugallja, hogy egy idegenre bízza családja történetének legtitkosabb részleteit. Régen megakadályozta volna a büszkeség és a rejtőzködés vágya. De Alice megöregedett. Fogytán az ideje. Mert amióta meghallotta Deborah történetét, míg álmatlanul, éjjel végigvette valamennyi lehetőséget, ahogy egyik felismerés a másikat követte, és életének elfogadott tényei úgy alakultak, ahogy a kaleidoszkóp gyöngyszemei alkotnak új képet, Alice tudni akarta az igazságot. A regények tervezésének hosszú évei megtanították az agyát, hogy megszűrje az információkat, és elbeszélést alkosson belőlük, és nem tartott sokáig, hogy a tényeket egyenes vonalba rendezze. De voltak hézagok, köztük a bizonyíték csekély ügye, és Alice ki akarta tölteni ezeket. Neki a teljes kép kellett. Maga is elvégezte volna a szükséges kutatást, de itt és most nem tagadhatja az akadályokat. Nyolcvanhat esztendősen Alice kénytelen volt elismerni bizonyos testi korlátokat. Szerencsés véletlennek tűnt a hivatásos nyomozó érkezése pontosan akkor, amikor Alice-nek a végső igazság kiderítésére volt szüksége. Bár

ezzel szinte elismerte az édesanyjával való hasonlóságot. Mellesleg kedd óta szorgosan kutatta Sadie Sparrow jellemét, igénybe véve valamennyi ismeretségét a Bűnügyi Osztálynál. Sparrow tehát már nem idegen. Alice elővette a dossziéját, és átvizsgálta jegyzeteit. Pillantása megpihent a Sparrow nyomozó legutóbbi ügyéről írott minősítésen. Ez a nő minden szempontból kiváló nyomozó, váltakozva nevezik szenvedélyesnek, makacsnak és egyszerűen keményfejűnek; nem könnyű csak megközelítőleg is homályosat találni az anyagában. Még Derek Maitland is csak vonakodva szólt a feddhetetlensége ellen, és ez aztán csakugyan valami. De Alice igen meggyőző tudott lenni. Követte a sajtóban a Baileyügyet; mindig érdekelték az eltűnt személyekről szóló történetek. Látta, hogy az ügyet lezártnak nyilvánították, hogy a rendőrség meggyőződött, a kislányt elhagyta az anyja, és látta az ezt követő cikket, amely eltussolást emlegetett. Tudta, hogy valaki a Bűnügyi Osztályról szivárogtatott ki információt, és most már tudta, ki volt az. Mindig kifizetődő, ha az embernek van garanciája, és bár Alice irtózott magától a gondolattól (a zsarolás mocskosságától, mert igazában kár is szépíteni), Derek Maitlandnek mint ütőkártyának birtokában tudta: bízhat abban, hogy Sparrow nyomozó diszkrét lesz az Edevane-hagyaték esetében. Becsukta a dossziét, és az órára nézett. A percmutató már majdnem elérte a tizenkettőt, vagyis Sadie Sparrow másodpercek múlva már késik, és Alice kicsinyes, de nem kevésbé élvezetes előnyt érezhet. Az ő kezében lesz az ütőkártya, és rendeződhet a világ. Észrevette, hogy visszatartja a lélegzetét – mire ingatta a fejét, érzékelve, hogy babonaságba esett. Micsoda liba. Mintha a találkozó sikere, családja rejtélyének kedvező megoldása a vendég késlekedésétől függne. Alice összeszedte magát, felvette az újságbeli keresztrejtvényt, amit reggeli óta igyekezett befejezni, és közömbösen figyelte, amint a nagymutató takarosan billeg a tizenkettő felé. A

kismutató már ugrásra készült, és amikor dörömböltek az ajtón, Alice szíve legjobb szándéka ellenére, ugyanezt művelte.

24

Sadie a bejárat lépcsőjén állt, és igyekezett összeszedni magát. Egész úton rohant a buszállomástól – nem volt könnyű a magas sarkú cipőben, amit az utolsó percben halászott elő a szekrény mélyéről. Poros volt, dohos volt, és mint kiderült, egyiknek a sarkát egy csík ragasztó tartotta. Lehajolt, és letörölt egy kis foltot, amit előzőleg nem vett észre. A lába mintha valaki másé volna, valakié, akit nem biztos, hogy szeret, csakhogy A. C. Edevane makulátlanul öltözködik, és Sadie nem szándékozott megsérteni az idős hölgy érzékenységét azzal, hogy szokásos szánalmas önmagát vonszolja át a küszöbén. Késni sem szándékozott, akármilyen kellemetlen is félig lógó cipősarokkal rohanni. A. C. Edevane a pontosság elszánt híve. Egy alkalommal nem volt hajlandó interjút adni egy késlekedő újságírónak, és hírhedetten a rádióban vonta felelősségre a BBC riporterét, mert megvárakoztatta. Sadie mindezt tudta, mert az elmúlt két és fél nap javát vad kutatással töltötte, régi interjúkat nézett, és amit csak tudott, elolvasott A. C. Edevane-ről. (Meglepően kellemes feladatnak bizonyult – volt valami különösen parancsoló Alice Edevane-ben –, annál is kellemesebbnek, mert Sadie gondolataiból kiűzte Charlotte Sutherland második levelének érkezését.) Tudta azt is, hogy a szerző jobban kedveli a bokrokat, mint a virágokat, és elégedetten észlelte a cserjék dézsáit a ház ablakpárkányain. Eddig rendben. Sadie örömmel érezte az önbizalom új hullámát, ahogy megigazgatta a mandzsettáit. Szabályszerűen fogja lefolytatni ezt a beszélgetést, és addig nem távozik, amíg meg nem szerzi a szükséges információt.

Felemelte a kezét, hogy újra bekopogjon, de mielőtt hozzáért volna, az ajtó kitárult. Nem Alice Edevane állt a másik oldalán, hanem egy harmincasforma, hosszú lábú, rendetlen szakállú férfi. Mintha statiszta volna egy Rolling Stones-filmből. Sadie-n a vonzódás meglepő és nem is egészen kellemetlen remegése futott át. – Peter? – kockáztatta meg. – Sparrow nyomozó. – Elmosolyodott. – Jöjjön be, Alice már várja. A padló nyikorgott a lépteik alatt, valahol ketyegett egy óra. Peter a hallból bevezette egy bőségesen bútorozott, elegáns, hangsúlyozottan férfias légkörű fogadószobába. Egy nő, akiben Sadie az újságfotók alapján azonnal felismerte Alice Edevane-t, az üres kandalló előtt ült egy széken. Mint gyakran, amikor az ember a való életben találkozik egy híres személlyel, Sadie úgy érezte, mintha régi ismerőst pillantana meg. Nem a déjà vu lebegő érzése volt ez, hanem szinte kézzelfogható benyomás, hogy már ismeri ezt a nőt. Ahogy nadrágba bújtatott lábát keresztbe téve oldalra vetette, ahogy könnyedén fogta az újságot, még kiugró álla is valamiképpen ismerős volt. Bár természetesen nem ismerte, csupán a bőséges interjúk révén, amelyekben Sadie elmélyedt. Eszébe jutott egy sor – „Nincs idegesítőbb annál, aki barátságnak értelmezi az ismeretséget” –, és elpirult, mert rájött, hogy az idézet abból a Diggory Brentből származik, amit az előző héten olvasott. – Alice – szólt Peter –, Sparrow nyomozó jött látogatóba. – Sadie-hez fordult, és kedvesen egy nagy, zöld bőrfotelra mutatott. – Foglaljon helyet. Ha szükségük lenne rám, a konyhában vagyok. Peter távollétében mindjárt hangosabbnak tűnt a kandallópárkányon álló óra, és Sadie heves késztetést érzett, hogy mondjon valamit. Nyelvébe harapott, mert eszébe jutott Alice-nek egy interjúban tett megjegyzése: manapság az emberek képtelenek elviselni a csendet. Sadie eltökélte, nem

hagyja, hogy izgatottságának akár a leghalványabb árnyalatát is érzékelje a másik nő; ha engedné, gyanította, végzetes lehetne. Alice figyelte. Kicsi, élénk szeme szokatlanul ragyogónak tűnt a máskülönben hervadt arcban. Olyanfajta szem, érezte hirtelen Sadie, ami az ember lelkébe lát. Néhány – hosszúnak tűnő – másodperc után az öreg hölgy megszólalt. Színésznőhangja volt, beszédmodora régi időket idézett. – Nos hát – szólt –, végre találkozunk, Sparrow nyomozó. – Kérem, szólítson Sadie-nek. Nem hivatalos minőségben vagyok itt. – Nem, azt magam sem hinném. Sadie meghökkent. Nem maguktól a szavaktól – egyszerű egyetértő válasz volt –, hanem ahogyan Alice kiejtette. Az a szempár tud dolgokat. – Érdeklődtem maga után, Sparrow nyomozó. Biztosan belátja, hogy ezt diktálta a józan ész. Maga engedélyt kért írásban, hogy beléphessen családi otthonomba, hogy kutasson a dokumentumaink között, és különleges óhaját fejezte ki, hogy megvitassa öcsém eltűnését. Ahogy nyilván tudja, én, foglalkozásom ellenére, igen visszavonult életet élek. Nem lennék hajlandó akárkivel beszélni a családomról. Tudnom kellett, hogy megbízhatom-e magában, és részemről némi kutatást igényelt, hogy jobb képet nyerjek arról, kicsoda is ön. Sadie keservesen igyekezett nyugodt mosoly mögé rejteni rettegését. Vajon mi az ördögöt mutathat az a kép? – Tudok a Bailey-ügyről – folytatta Alice. – Különösen az ön magánjellegű beszélgetéséről Derek Maitland újságíróval. Sadie érezte, hogy a fejéből kiszalad a vér, egyenesen az ujjai hegyébe, ahol úgy lüktet, mintha nem juthatna elég messzire. Alice tudja, hogy neki járt el a szája. A szavak neonfénnyel világítottak, pánikszerű izzásuk egy pillanatig megakadályozta bármilyen egyéb gondolat formálódását. Lassan visszatért a józan ész. Alice tudja, hogy ő volt a kiszivárogtató, és mégis

meghívta a lakására. Vélhetőleg nem csak az a célja, hogy kínozza. A mosoly apró rezdülése Alice ajkának sarkában arra utalt, hogy kisebbfajta kínzás nem lenne nemkívánatos mellékhatás. – Elgondolkodtam, Sparrow nyomozó, vajon mitől annyira biztos benne, hogy az az eltűnt nő, Maggie Bailey, bűntény áldozata lett, holott, amennyire tudom, semmi nem utalt ilyesmire. Sadie nem számított rá, hogy aznap a Bailey-ügyről kell beszélgetnie, de bizonyára megvan az oka, hogy a másik nő miért hozta szóba. Alice jelenthette volna Sadie-t a fölötteseinek, és visszautasíthatta volna, hogy a továbbiakban köze legyen hozzá. Ehelyett azonban meghívta az otthonába. Sadie csak azt feltételezhette, hogy a másik nő igyekszik a veséjébe látni. Ismeri ő ezt a játékot. Az interjújáték Sadie egyik kedvence volt. Szaktársi tisztelet buzgott fel benne az öregasszony iránt. – Nem könnyű ezt megmagyarázni. Alice arcára kiült a csalódás. Gyenge és lapos volt a válasz, és Sadie tudta, hogy ennél különbet várnak tőle. Sietve folytatta: – Először is, amilyen képet nyújtott az a lakás. Az apró részletek arra vallottak, hogy ha nem is pénz, de gondolat ihlette a belső dekorációt: a zongorát napsárgára festették, a falon a kislány rajzai sorakoztak, neve büszkén a képek sarkába írva. Nehezen hittem, hogy a szeretet ilyen megnyilvánulásaira képes nő elhagyná a gyermekét. Nem éreztem indokoltnak, és amikor kikérdeztük néhány ismerősüket, ők is egyetértettek. – Kik voltak azok az emberek? – Hát például az édesanyja. Alice szemöldöke megemelkedett. – De Sparrow nyomozó, egy anya mindig támogatja a gyermekét ilyen helyzetben. Kikérdeztek másokat is, akik ismerték? Például a volt férjét? Ő is ilyen benyomást keltett? – A tőle kapott jellemrajz nem volt éppen ragyogó. – Nem?

– Nem; de hiszen egy volt férj egy ilyen helyzetben nyilván a legkevésbé sem lelkes. Alice engedélyezett magának egy futó, bizonyos mértékig derűs mosolyt. Hátradőlt a székén, és két kezének összeérintett ujjai fölött szemlélte Sadie-t. – Az emberek olykor megbízhatatlanok, nem? Még a leglelkiismeretesebb tanú is, aki elismerésre vágyik és nincs vesztenivalója, ejt olykor hibákat, vallomását aprócska hamis emlékekkel, feltételezésekkel és véleményekkel szórja meg, nem pedig tényekkel. Sadie visszagondolt arra, hogy Clive mint vonakodó tanút emlegette Alice-t 1933-ból. Ahogy a folyosón ólálkodott a könyvtárszoba előtt, Clive úgy érezte, vagy leplez valamit, vagy ki akarja hallgatni, mit mond a többi kihallgatott. – Mind emberi tapasztalásunk áldozatai vagyunk – folytatta Alice –, hajlamosak vagyunk a jelent a múlt szemüvegén át nézni. Sadie-nek az volt a határozott benyomása, hogy már nem általánosságokról beszélnek. Alice megint rászegezte élénk madárpillantását. – Ez igaz – bólintott Sadie. – Kíváncsi vagyok, Sparrow nyomozó; egy pillanatra félretéve a tanúvallomásokat, volt-e tényleges bizonyíték, ami alátámasztotta a maga érzését, hogy valami kedvezőtlen fordulat történt a fiatal anyával? – Nem – ismerte el Sadie. – Ami azt illeti, volt egy Maggie által aláírt levél, ami azt támasztja alá, hogy lelépett. – Emlékszem az újságcikkekből. Egy héttel később találtak a levélre, mint a gyermekre. – Igen, és addigra már jócskán haladtunk az egyéb lehetőségek vizsgálatával. A levél valahogy leesett, és beszorult a hűtőszekrény oldalához. – De még azután is, hogy megtalálták, ön nem fogadta el, hogy Maggie Bailey egyszerűen meglépett.

– Nehezen tudtam megválni az elméletemtől. – Olyannyira, hogy kiment a rendőrkapitányságról, és beszélt a sajtóval. Sadie állta Alice pillantását. Tagadásnak nincs helye; Alice nem ostoba. És különben sem akar tagadni – az idős hölgy kezében van a szükséges információ, amivel tönkretehetné az ő karrierjét, és ez a tény váratlanul felszabadító érzést keltett. Amióta szabadságot vett ki, igen kevesen vannak, akikkel őszintén beszélhetne a Bailey-ügyről. Donald egyetlen szót sem hajlandó hallani, Clive-val szemben meg kell maradnia bizonyos szakmai állásponton, Bertie-nek pedig nem kíván csalódást okozni az igazsággal. De most, hirtelen, szabadon beszélhet. Nincs vesztenivalója: Alice már tudja a legrosszabbat. – Nem láttam más módját, hogy Maggie sorsát a nyilvánosság szeme előtt tartsam. A rendőrkapitányság már más ügyekkel foglalkozott; nemigen rokonszenveznek olyan rendőrtisztekkel, akik az adófizetők pénzét olyan ügyekre költik, ahol nincs egy szál kézzelfogható bizonyíték. De nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy valami történt vele, és senki sem hajlandó tovább nyomozni. – Ha rájönnek, hogy maga szivárogtatta ki, elveszítheti az állását. – Tudom. – Szereti a munkáját? – Teljes szívemből. – És mégis megtette. – Meg kellett tennem. – Ön vakmerő ember, Sparrow nyomozó? Sadie fontolóra vette a kérdést. – Remélem, nem. Derek Maitlandet semmiképpen sem sietve közelítettem meg. És szeretném azt gondolni, hogy felelős voltam Maggie-vel, inkább, mint felelőtlen a munkámmal szemben. – Eltökélten sóhajtott. – Nem. Nem. Nem vagyok vakmerő. Lelkiismeretes vagyok. Talán egy árnyalatnyit konok.

Ahogy ismertette pszichológiai profilját, Peter visszatért a szobába. Az időzítés alapján Sadie várakozó pillantást vetett rá – azon töprengett, vajon véletlenül megnyomott-e egy „Távozás”gombot, és Peter azért jött, hogy kikísérje. Peter nem szólt, csak kérdő pillantást vetett Alice-re. Alice határozottan bólintott: – Azt hiszem, szívesen innánk egy teát, köszönöm, Peter. Peter mértéktelenül boldognak látszott. – Ó, micsoda remek hír. Annyira örülök. – Kifelé menet barátságosan Sadie-re vigyorgott, ami Sadie-t meghatotta, bár maga sem tudta, mivel érdemelte ki. Igen, határozottan vonzódik Peterhez. Furcsa, hiszen egyáltalán nem az esete. Különösnek találta hosszú, rendetlen hajával, régimódi modorával. Nemigen lehet idősebb nála, és elragadó a maga tudományos módján. Hogyan kerülhetett ide, egy modern világbeli házőrző munkakörébe? – Peternek nem medicinából van doktorátusa, hanem irodalomból – mondta Alice Edevane, mintha Sadie gondolataiban olvasna. – És minden eddigi asszisztensemnél különb. Sadie rájött, hogy tátva maradt a szája. Elkapta a pillantását, buzgón lepöckölt a térdéről egy láthatatlan pihét. – Olvasta valamelyik könyvemet, Sparrow nyomozó? Sadie még egyszer leporolta a nadrágja szárát. – Egyet. – Akkor találkozott Diggory Brenttel. – Igen. – Talán nincs tudatában, hogy Diggory azután lett magánnyomozó, miután kirúgták a rendőrségtől, valami miatt, ami igen hasonlít a maga mostani vétségéhez. – Ezt nem tudtam. – Nos, valamikor régen elvárták az embertől, hogy amikor sorozatot ír, minden egyes új könyvének elején közöljön egy kis összefoglalást az előzőekről, de a kiadó ennyi könyv után már nem ragaszkodott ehhez, én pedig örömmel lemondtam a

szokásról. Bizonyos korlátok között lehet csak többször elmondani ugyanazt, és sajnos meglehetősen unalmas feladattá válik. – Képzelem. – Diggory igen jól beleillik a központi nyomozóhatóságba. Igen lelkes ember, de a magánéletében szörnyű veszteségeket kellett elszenvednie. Elveszítette feleségét és kisgyermekét, és a veszteség olyan makacssággal ruházta fel, amelyet nem mindig méltányoltak a kollégái, hogy a feletteseit ne is említsük. Egy gyermek elvesztése örökösen mardosó hiányt kelt az emberben, mint megfigyeltem. Sadie-nek nem először támadt az a kísérteties érzése, hogy a másik nő többet tud az ő múltjáról, mint amennyit értelemszerűen tudhat. Semlegesen mosolygott, Alice Edevane pedig folytatta. – Diggory sokkal alkalmasabb volt a nyomozói életre a törvényi szabályokon kívül. Nem mintha törvényen kívüli volna, épp ellenkezőleg, tisztességes és roppant lelkiismeretes. Lelkiismeretes… Hogyan is mondta?… talán egy árnyalatnyit konok. Peter megjelent a teával, a tálcát letette Sadie mögé az íróasztalra. – Hogyan szeretné? – kérdezte, majd kitöltötte a teát, Sadie kérése szerint kis tejjel, egy cukorral. – Köszönöm, Peter – vette át a magáét Alice, feketén, cukor nélkül. Kis habozás után belekortyolt, majd letette a csészét, és kicsit megigazgatta a fogóját. – Nos – kezdte; a hangja alapján nagyobb sebességbe kapcsolt. – Rátérhetnénk a tárgyra? A levelében egy elméletet említ. Be akar jutni a helyszínre, hogy megvizsgálja. Feltételezem, hogy megtalálta a második alagutat Loeannethben? Így aztán otthagyták Maggie Baileyt és Diggory Brentet, és a továbbiakban Alice vezette a kihallgatást az öccse eltűnéséről.

Sadie örült, hogy visszatértek a tárgyra, maga sem tudta, hogyan, de alig várta a folytatást. – Igen – húzta ki magát –, de a véleményem megváltozott, amióta írtam önnek. Azon gondolkodtam, kérdezhetném-e inkább az édesapjáról. Alice szeme meg sem rebbent, szinte mintha tudta volna, mi következik. – Kérdezhet, Sparrow nyomozó, de én öreg vagyok, és az időm drága. Sokkal kellemesebb lenne nekem, és bizonyára hasznosabb önnek, ha egyszerűen belevágna, és elmondaná az elméletét. Maga szerint mi történt Theóval? A tíz év során, amióta Sadie a Fővárosi Rendőrkapitányságnál dolgozott, egész Londonra kiterjedő eseteken, soha még Alice Edevane-hez hasonló alannyal nem volt dolga. Igyekezett elrejteni elképedését. – Azt hiszem, az ön öccse aznap éjjel meghalt Loeannethben. – Szerintem is. – Alice szinte örült; mintha valóban ő vezetné a kihallgatást, és Sadie-től megfelelő választ kapott volna. – Sokáig nem hittem, azt gondoltam, elrabolták, de nemrégiben beláttam, hogy tévedtem. Sadie megacélozta magát, hogy megfelelőképpen reagáljon. – Az ön édesapja légnyomást szenvedett a háborúban. Alice most is rendíthetetlen maradt. – Valóban, ezt azonban ugyancsak nemrégiben tudtam meg. Szüleim igen gondosan őrizték ezt a titkot. Deborah nővérem mondta el, és ő maga is csak 1945-ben értesült erről. – Alice hosszú ujjai a karosszék karfájának bársonyborítását simogatták. – Tehát, Sparrow nyomozó – mondta –, megállapítottuk, hogy apám légnyomást szenvedett; megegyeztünk továbbá abban, hogy öcsém igen valószínűen Loeannethben halt meg. Elképzelése szerint hogyan viszonyul egymáshoz ez a két dolog? Itt volnánk. Sadie állta Alice pillantását. – Azt hiszem, Ms. Edevane, hogy az ön édesapja véletlenül megölte az ön öccsét.

– Igen – mondta Alice. – Nemrégiben magam is erre a következtetésre jutottam. – Azt hiszem, Loeannethben temették el. – Ez a forgatókönyv látszik a legvalószínűbbnek. Sadie megkönnyebbülten felsóhajtott. Tapasztalata szerint az emberek általában nem értékelik a feltevést, hogy a szeretteik főbenjáró bűn elkövetésére képesek. Elképzelte, hogy meg kell majd győznie Alice-t, gyengéden köntörfalazni és magyarázni és nagyon vigyázni, nehogy beletaposson az érzelmeibe. Ez az őszinte egyetértés sokkal kellemesebb. – Az egyetlen probléma – mondta –, hogy nem tudom, hogyan lehet bizonyítani. – Abban talán segíthetek magának, Sparrow nyomozó. Sadie-ben megrebbent a várakozás izgalma. – Hogyan? – Ennyi idő múltán aligha maradhatott fenn fizikai értelemben vett „nyom” de más forrásokhoz fordulhatunk. Családomban divat a dolgok lejegyzése. Nem tudom, maga ír-e? Sadie megrázta a fejét. – Nem? Nos, nem baj, nem a maga titkait szándékozunk felfedni. Apám rendszeresen vezette naplóját, anyám pedig, noha nem vezetett naplót, nagy levélíró volt. Gyermekkorában az volt a szokása, hogy levélkéket hagyott a tündéreknek, roppant elbűvölő levélkéket, amikor pedig édesapánk röviddel a házasságkötésük után elment a háborúba, a levélírás szokása megmaradt. Sadie emlékezett a csónakházban talált, borostyánkoszorúzta szerelmes levélre, Eleanornak férjéhez írt levelére, amikor Anthony a harctéren volt, Eleanor pedig Alice-szel terhes. Fontolgatta, hogy említse-e, de érdeklődése, a leányuk szemével nézve, valahogy illetlen leskelődésnek tetszett. Különben is, Alice már folytatta. – Loeanneth padlásán van egy dolgozószoba, ahol a család sok nemzedékre visszamenő iratait tartják, és ahol az édesapám

szokott dolgozni, édesanyám szobájában pedig van egy felhúzható tetejű íróasztal. Ott kezdeném. Anyám aprólékosan gondos levelező volt. Minden levelét három példányban írta, a megtelt könyveket az íróasztalában lévő polcon tartotta, az általa kapott leveleket pedig az íróasztal két oldalán nyíló fiókokban. Le vannak zárva, de a kulcsot megtalálja az íróasztal előtt álló szék alján, egy kis kampón. Gyermekkoromban feladatomnak éreztem, hogy tudjak az ilyesmiről. Sohasem hittem, hogy édesanyám irataiban van bármi, amit tudni érdemes, édesapám dolgozószobájába pedig soha nem mertem volna behatolni. Mindannyiunknak rengeteg bosszúságot takaríthattam volna meg, ha még akkor bekandikálok. De sebaj. Jobb későn, mint soha. Nem biztosíthatom, hogy megtalálja az általunk keresett válaszokat, de optimista vagyok. Mindeddig csupa dicséretet hallottam a maga nyomozói képességeiről. Sadie-nek sikerült kipréselnie egy – reményei szerint – magabiztos, megnyugtató mosolyt. – Mindenféle dolgot fog találni keresés közben. Számítok a diszkréciójára. Mindannyiunknak vannak titkai, amelyeket nem óhajtunk megosztani, igaz? Sadie rájött, hogy finoman zsarolják. – Bízhat bennem. – Igen jól meg tudom ítélni a jellemeket, Sparrow nyomozó. Magában megvan a meggyőződés bátorsága. Mindig csodáltam az emberekben ezt a vonást. Szeretném pontosan tudni, mi történt aznap éjjel. Nem kedvelem a „berekesztés” szót; egy regényben helyeselhető a határozott végződés, de ebben a mi óriási világunkban felettébb gyermeteg elvárás volna. Ám bizonyára nem kell magyaráznom, mennyit jelent nekem, ha válaszokat kaphatok. – Alice a mellette álló kisasztalra nyúlt, és felvett egy kulcsot. Megforgatta ujjai között, majd átadta Sadienek. – Ez Loeanneth kulcsa. Engedélyt kap tőlem, hogy ott végezzen kutatást, ahol alkalmasnak tartja. Sadie ünnepélyesen átvette a régi kulcsot.

– Ha van egyáltalán bármi megtalálható… – …akkor meg fogja találni. Helyes. Nos, ha nincs másra szüksége, úgy vélem, befejeztük. Sadie élénken tudatában volt, hogy elbocsátották, de valami az eszébe jutott, míg Alice édesapja naplóírásáról és édesanyja leveleiről beszélt. Alice láthatólag meg van róla győződve, hogy azokban megtalálható a szükséges bizonyíték, hogy édesapja részes volt Theo halálában, de Eleanor Edevane, aki mindvégig tudott férje állapotáról, bizonyára szintén látta. – Gondolja… lehetséges, hogy az édesanyja tudott róla? Alice-nek szeme se rebbent. – Szerintem tudnia kellett. – Igen, de… – A feltételezés megdöbbentő volt. – Miért nem szólt a rendőrségnek? Továbbra is házasságban élt vele. Hogyan tehette azután, amit cselekedett? – Apám nem volt egészséges; szándékosan sohasem tett volna ilyesmit. – De az ő gyermeke… – Édesanyám egészen egyedi lény volt. Határozott elképzeléssel bírt erkölcsről, igazságról. Hitt benne, hogy egy valaha tett ígéretet be kell tartani. Valamiképpen bizonyára érezte, hogy megérdemelte, ami történt, sőt, hogy önmagának köszönheti. Sadie nem értett valamit. – Hogy a csudában gondolhatott ilyet? Alice kihúzta magát. Mozdulatlan volt, mint holmi szobor. – Volt egy férfi, aki egy darabig dolgozott Loeannethben, egy Munro nevű ember. – Benjamin Munro, igen, tudom. Ön szerelmes volt belé. A másik nő nyugalma mintha megbillent volna. – Ejnye, ejnye. Maga aztán alaposan elvégezte a házi feladatot. – Ez a dolgom. – Sadie összerezzent a tulajdon elcsépelt szavai hallatán.

– Nos, igen, ám ebben az esetben pontatlan volt. – Alice megvonta a vállát, krémszínű selyemblúza alól kiütközött a hegyes csont. – Talán kislányos vonzalmat tápláltam Ben iránt, de ennél nem volt több. Tudja, milyenek a fiatalok, hogyan pazarolják az érzelmeiket. Szavai hallatán Sadie eltűnődött: vajon Alice sejthet-e valamit az ő olcsó, tizenéves kori vonzalmairól. A fiú a sima dumájával meg a fényes autójával, a mosoly, amitől neki elgyengült a térde… – Benjamin Munro épp akkortájt hagyta el Loeannetht – mondta –, amikor Theo eltűnt. – Valóban. Lejárt a szerződése. – Semmi köze nem volt ahhoz, ami Theóval történt. – Gyakorlati értelemben nem. Sadie belefáradt a rejtvényekbe. – Akkor sajnos nem értem, miért beszélünk róla. Alice megemelte az állát. – Ön azt kérdezte, édesanyám miért érezte magát felelősnek a Theóval történtekért. Egy héttel Szent Iván-éj előtt Deborah nővérem elmondott valamit édesapámnak, amitől ő iszonyú haragra gerjedt. Jómagam csak nemrégiben tudtam ezt meg. Úgy tűnik, hogy a Szent Iván-éj előtti időben édesanyám szerelmi ügybe bonyolódott Benjamin Munróval.

25

CORNWALL, 1931 Eleanor harminchat évesen lett másodszor szerelmes. Nem volt ez szerelem első látásra, nem úgy, mint Anthonyval; Eleanor 1931-ben másvalaki volt, mint az a húsz évvel azelőtti lány. De a szerelem sokszínű, és ezúttal így történt: szürke, esős London, az orvos a Harley Streeten, tea a Libertyben, fekete esernyők tengere, zsúfolt pályaudvar, tompasárga ülés a ragadós vagonban. Odakint sípszó, a vonat indulásra kész, pontosan időben. Eleanor kinézett az ablakon, a korom feketítette sínekre, és jóformán észre sem vette, hogy egy férfi ugrott be az utolsó pillanatban, és foglalta el szemközt az ablak melletti ülést. Tükörképét az üvegben pillantotta meg – fiatal, legalább tíz évvel fiatalabb nála. Tompán érzékelt egy kellemes hangot, amikor meghallotta, ahogy a férfi a mellette ülővel közli: szerencsére az utolsó pillanatban kapott egy visszaadott jegyet. Azután már szinte ügyet sem vetett rá. A vonat füstfelhő közepette húzott ki a pályaudvarról, az eső alázúdult az ablaküvegen, odakint minden feloldódott. Ahogy London a nyílt vidéknek adta át a helyét, Eleanor gondolatban megismételte látogatását dr. Heimernél, és töprengett, nem mondott-e túl sokat. A csinos kis gépírónő a sarokban Eleanor minden szavát rögzítette a gépén – ez már akkor is kellemetlen volt, de most emlékezni rá szinte gyomorkavaró. Eleanor tudta, fontos, hogy az ember őszinte legyen az orvosokkal, el kell mondani pontosan, mit mond, mit művel Anthony, és mégis, miután magában megfogalmazta a mondandóját, ahogy meghallotta a tulajdon szavait, úgy érezte, ránehezedik a tudat, hogy elárulta a férjét, akit pedig védelmezni esküdött. Anthony sokkal, de sokkal több, mint a gyötrelmes tünetei. Eleanor közvetíteni igyekezett az orvosnak, mennyire kedves Anthony a lányokkal, mennyire jó volt a humora, milyen jóképű és életvidám volt, amikor megismerte; mennyire méltatlan, hogy

a háború kivájhassa egy férfi lényegét, hogy szétszaggassa életének szövedékét, és csak korábbi álmainak foszlányaival foldozható be. De akármilyen szavakat választott, nem láttathatta az orvossal, mennyire szereti a férjét, nem éreztethette, hogy egyetlen vágya megmenteni Anthonyt, ahogyan Anthony mentette meg őt. Azt akarta, hogy az orvos mentse fel kudarcáért, ám az csak ült mozdulatlanul a szürke öltönyében, a drótkeretes szemüvegével, tollát ajkához nyomta, és bólogatott, és sóhajtott, és le-lejegyzett valamit vonalas blokkjának szélére. Eleanor szavai leperegtek róla, lecsúsztak olajozott hajáról, mint kacsáról a víz, és a szoba állott, klinikai csendjében az az írógépkopogás mintha folytonos szemrehányást közvetített volna. Eleanor észre sem vette, hogy sír, míg a szemközt ülő férfi oda nem hajolt, és átnyújtott egy zsebkendőt. Eleanor meglepetten felnézett, és észrevette, hogy most már majdnem egyedül vannak a fülkében, csak a pad szélén, az ajtóhoz legközelebb ül egy idősebb nő. Eleanor túlságosan elmerült a gondolataiban, észre sem vette, hogy a vonat időnként megáll. Elfogadta a zsebkendőt, és megnyomkodta a szeme alját. Zavarban volt – sőt, egyenesen dühös –, hogy ilyen lett: síró nő, aki szívességet csikar ki egy idegentől. Meghittségnek tetszett, hogy elfogadja egy fiatalember zsebkendőjét, és kínosan tudatában volt, ahogy az ajtónál ülő idős hölgy láthatólag a kötésének szenteli a figyelmét, miközben lopva oda-odapillant a tűk fölött. – Nem – mondta a fiatalember, amikor Eleanor vissza akarta adni a zsebkendőt –, tartsa meg. – Nem kérdezte, mi a baj, Eleanor pedig nem óhajtotta közölni. A fiatalember egyszerűen csak udvariasan mosolygott, és folytatta tevékenységét. Ami, mint Eleanor megállapította, abból állt, hogy kis papírdarabokat hajtogatott, az ujjai sebesen, de ügyesen mozogtak, hajtogattak, tekergettek, háromszögeket és négyszögeket alkottak, majd megfordították a papírt, és megint

ugyanazt művelték. Eleanor rádöbbent, hogy odanéz, elkapta a pillantását, de továbbra is figyelt, bár most a vonat ablakában látható tükörképet. A fiatalember végsőt csavarintott a papíron, majd fél kézzel feltartotta, és mindenfelől megszemlélte. Eleanornak akaratlanul is tetszett: madár volt, hattyúforma, csúcsos szárnyakkal, hosszú nyakkal. A vonat döcögött, nyugat felé vonszolta magát, odakint lehullott a sötétség, oly teljes, mint a műsor után elsötétedő színházé. Eleanor alighanem elaludt, mert arra riadt fel, hogy a vonat a végállomáshoz ért. Az állomásfőnök a sípjába fújt, „Leszállás!”– kiáltotta, és az utasok elsiettek a fülke ablaka előtt. Eleanor megpróbálta levenni a csomagját a hálóból, és amikor nem érte el, útitársa segített. Ilyen egyszerűen. A bevásárlótáska beakadt egy kiálló fémdarabba, kényelmetlen volt, Eleanor pedig még küzdött az álmossággal, a hajnal előtt kezdődött nap fáradtságával. – Köszönöm – szólalt meg. – És az előzőt is. Sajnos alighanem tönkretettem a zsebkendőjét. – Szóra sem érdemes – mondta a férfi, és a mosolya kis gödröcskét mélyített az arcában. – Az öné. Akárcsak ez. Kezük összeért, ahogy Eleanor elvette a táskát a férfitól, és a szemébe pillantott. Érezte a férfi is; látható volt abból, ahogy felegyenesedett, arcán kurta, tétova kifejezéssel. Kozmikus felismerés szikrája lobbant kettejük között, mintha abban a pillanatban felfeslett volna az idő szövedéke, és mindketten egy másik létbe pillantanának, amelyben többek ők ketten, mint idegen útitársak a vonaton. Eleanor rendre utasította gondolatait. Az ablakból megpillantotta a jól megvilágított peronon Martint, a sofőrjét. Martin az utasokat figyelte, kereste Eleanort, hogy hazavigye. – Nos – szólalt meg Eleanor azon a tárgyilagos hangon, ahogyan egy új szobalányt küldött volna ki –, még egyszer köszönöm a segítségét. – És kurta bólintással otthagyta a fiatalembert a kupéban, állát előreszegte, és leszállt a vonatról.

Ha nem látta volna újra, bizonyára feledésbe merül az egész – véletlen találkozás egy vonaton, jóképű idegen, aki holmi csekély szívességben részesítette. Mindennapi pillanat, száműzve a mással már csurig tele emlékezet mélyére. De Eleanor viszontlátta, három hónap múltán, egy borús júniusi napon. A délelőtt szokatlanul meleg volt, a levegő sűrű, és Anthony a komisz fejfájásai egyikével ébredt. Eleanor hallotta, amint kora hajnalban hánykolódik, forgolódik, küszködik az éjszaka folyamán rátört szörnyű rémálmokkal, és Eleanor tudta, hogy a legrosszabbra számíthat. Tapasztalatból tudta azt is, hogy a legjobb védekezés a támadás. Reggeli után azonnal felküldte Anthonyt az emeletre, rábeszélte, hogy vegyen be kettőt dr. Gibbons altatótablettáiból, majd szigorúan utasította a személyzetet: férje fontos tervezeten dolgozik, nem szabad zavarni. Végül pedig, mivel Rose dadusnak éppen kimenője volt, Eleanor összeterelte a lányokat, utasította őket, hogy keressék meg a cipőjüket: a városban töltik a délelőttöt. – Jaj, ne! Miért?! – Ez Alice volt, aki mindig elsőnek és leghangosabban protestált. Akkor sem borzadhatott volna el jobban, ha Eleanor azt javasolja, töltsenek egy hetet a bányában. – Mert súlyos csomagokat kell átvennem a postahivatalban, és méltányolnék néhány segítő kezet. – Igazán, Anya, már megint csomagok? Már mindenből vásároltál egyet Londonban! – Morgás, morgás. – Elég volt, Alice! Ha Isten is úgy akarja, egy szép napon magad is úrnője leszel egy háztartásnak, és magad határozhatod el, hogy megvásárolod-e vagy sem a működéséhez szükséges tárgyakat. Soha! – sikoltotta némán Alice arca, és Eleanor döbbenten fedezte fel fiatalabb önmagát tizennégy esztendős lányának konok vonásaiban. A tudat bosszantotta. Teljes magasságában kihúzta magát, és hangja a kívántnál csikorgóbbra sikerült. – Nem mondom még egyszer, Alice. Bemegyünk a városba. Martint már elküldtem a kocsiért, úgyhogy menj azonnal, és

keresd meg a cipődet. Alice gőgös ábrázatot öltött, a szeme megvetően villogott. – Igenis, Anya – mondta, és a megszólításból kihallatszott, hogy minél hamarabb szabadulni szeretne tőle. Anya. Senki sem szerette igazán. Még maga Eleanor is összerázkódott néha szüntelen pedantériáján. Egyáltalán nem volt szórakoztató, és mindig lehetett rá számítani, hogy egy vidám alkalmat elront a felelősségről vagy a biztonságról szóló prédikációjával. És mégis fontos volt. Eleanor összeomlott volna Anthony állapotának kétségbeejtő feszültsége alatt, de Anya mindig megfelelt a feladatnak. Gondoskodott róla, hogy a lányok nyugton hagyják édesapjukat, amikor szüksége van rá, és mindig résen volt, hogy elkapja, mielőtt összeesik. Anya nem bánkódott azon, hogy a gyerekei afféle sárkánynak tekintik. Miért is tenné? Mindez annak érdekében történik, hogy segítsen elérniük legjobb önmagukat. Eleanor, épp ellenkezőleg, nagyon is bánta; siratta a háború távoli éveit, amikor a lányok az ölébe kuporodva hallgatták a meséit, amikor együtt szaladgált velük a birtokon, felkutatva és megmutatva saját gyermekkorának varázsos helyeit. De már rég nem sajnálta önmagát. Tanúja volt, ahogyan más családok élete egy rokkant igényei körül forog, és arra a meggyőződésre jutott, hogy ekkora árat egyszerűen nem fizethetnek. Nem akarta, hogy Anthony csalódása és elkeseredése árnyékot vessen serdülő lányaik életére. Ha egyedül ő veszi a vállára Anthony gondjait, akkor a lányokra nem lesznek hatással, és addig is, míg megtalálja a megfelelő orvost, és felfedez egy gyógyító kúrát, senki nem fog tudni semmiről. Eleanor elkötelezte magát, hogy hű marad Anthonynak tett ígéretéhez, és titokban tartja férje állapotát. Ennek a célnak érdekében intézett számtalan megrendelést londoni üzletekhez. A megvásárolt holmi felére sem volt szüksége, de ez nem számított. Ez volt az egyik legegyszerűbb, leghihetőbb és legkipróbáltabb módszer, hogy eltávolítsa a lányokat apjuk

közeléből. A partra tett látogatások vagy a mezei barangolások között elkísértette magát velük a városba, hogy összeszedjék a csomagokat. Ami a lányokat illeti, tökéletesen hihetőnek (bár nem is titkoltan zavarónak) tartották, hogy édesanyjuk kényszeres vásárló, aki élni sem tud a legújabb londoni cicoma nélkül. És ezen a délelőttön is így történt. – Deborah, Clementine, Alice! Gyertek! Martin már vár. A szokásos zűrzavar – a lányok fel-alá rohangáltak a házban, keresték a cipőjüket. Később majd következik a leckéztetés: fiatal hölgyek, felelősség, kötelességük önmaguk iránt, meg a hasonlók. Anya kiválóan értett a leckéztetéshez. Nem csoda, hiszen tökéletes példaképpel rendelkezett Constance személyében. Eleanor maga is meglepődött, mennyire utálatosnak, ridegnek, humortalannak hangzik. A leckéztetését hallgatók arcáról lerítt az unalom, az ellenszenv. Sőt, kivéve a Deborah arcán olykor-olykor átrebbenő sértődöttséget és zavart – szinte mintha emlékezne arra az időre, amikor még másképp voltak a dolgok –, a legcsekélyebb meglepődést sem tanúsították. Eleanor számára ez volt a legkeservesebb. A lányoknak fogalmuk sincs arról, mennyire irigyli a szabadságukat, mennyire örül, hogy nyoma sincs bennük a társasági modornak, hogy mennyire hasonlított hozzájuk valamikor régen, és mennyire jó barátok lehetnének, ha másképp alakultak volna a dolgok. A lányok végre megérkeztek a lépcső aljához, kócosabban, mint Eleanor remélte volna, de mindkét lábukon cipővel, ami azért mégis valami. Eleanor kiterelte őket, Martin és az autó már indulásra készen várt, és mind bezsúfolódtak. Míg a lányok civakodtak, hogy ki hova üljön, és ki kinek a ruhájára ült rá, Eleanor kinézett az ablakon, fel a padlásra, ahol Anthony most aludt. Ha egész délelőtt távol tarthatná a lányokat, délutánra Anthony, ha Isten is úgy akarja, rendbe jön, és megmenthető lenne a napnak legalább egy része. Néha éppen az efféle délelőttöket követte a legkellemesebb családias délután. Sajátos

mintája volt ez a húzd-megereszd-megnek, ahol Anthony legmélyebb kétségbeesése magához térésének sugárzó megkönnyebbülésével volt arányos. Ékkő volt minden egyes ilyen pillanat, ritka, de értékes emlékeztető az egykori férfira. És mélyen minden alatt ma is az a férfi, helyesbített magában Eleanor. Mire a városba értek, kitisztult az ég. A kikötőbe visszatértek a halászhajók, sirályok szálltak és rikácsoltak a néma, palaszínű tenger felett. Martin lassított, amikor a Főutcára értek. – Hol tehetem ki önöket, asszonyom? – Itt éppen jó lesz, köszönöm, Martin. A sofőr a járda mellé húzott, és kinyitotta előttük a kocsi ajtaját. – Várjak, amíg asszonyomék vásárolnak? – Nem, köszönöm. – Eleanor lesimította szoknyáját; a nyakát bizsergette az óceán sós szellője. – Nyilván megbízta néhány elintéznivalóval Mrs. Stevenson, mi pedig legalább két óra hosszat távol leszünk. Fél egykor visszatér értük, mondta a sofőr, a kijelentést pedig, mint előrelátható volt, a lányok zajos méltatlankodása kísérte. – Két teljes óra, Anya! Néhány vacak csomagot összeszedni? Meghalok az unalomtól! – Unalom az ostobák birodalma – hallotta a tulajdon hangját Eleanor. – Szánalomra méltó állapot. – Majd, ügyet sem vetve a további méltatlankodásra: – Úgy gondoltam, míg itt vagyunk, elfogyaszthatjuk a délelőtti teánkat, és elmondhatjátok, mit tanultatok a tanóráitokon. – Nem valami sokat, gyanította Eleanor. A kézről kézre járó kis újságok nagy száma, a szobalányok csivitelése alapján a lányok figyelme sokkal inkább az ódon nyomtatógépre, mint az iskolai feladataikra összpontosult. Természetesen maga Eleanor is ilyen volt valamikor, de semmi szükség rá, hogy ez a lányok tudomására jusson.

Nem a leckékről való beszámoló, hanem a sütemény reményében követték a lányok Eleanort a sétatéren álló kávézóba, ahol négyesben viszonylag kellemesen töltötték az időt, kivéve azt az incidenst, amikor Clementine feldöntött egy tejeskancsót, és vödröt, felmosórongyot kellett hozatni. A jó érzés sajnos nem volt hosszú életű. Az udvarias társalgás és a teáskanna is kimerült, mire Eleanor pillantást vetett édesapja karórájára, és megállapította, hogy még több mint egy órát kell eltölteniük. Kiegyenlítette a számlát, és folytatta az elterelő hadműveletet. Felkészült a kitalált okokkal: fel kell keresni a rövidáru-kereskedést, a kalapost és az ékszerészt. Végigvezényelte a lányokat a Fő utcán, mire azonban végzett az érdeklődéssel arany karkötője csatjának javítása iránt, a lányok már magukon kívül voltak unalmukban. – Kérlek, Anya – szólt Alice –, nem mehetnénk le a tengerhez, amíg itt végzel? – Igen, igen, Anya, nagyon kérlek! – csatlakozott Clementine, aki kis híján összetört három órát ugyanannyi perc alatt. – Hadd vigyem le őket, Anya – szólt Deborah, aki tizenhat esztendősen, épp ízlelgette a legidősebb leány és a majdnem felnőtt szerepét. – Mindent szemmel tartok, vigyázok, hogy rendesen viselkedjenek, és hogy mire Martin megjön, visszatérjünk, segíteni a csomagokkal. Eleanor beleegyezett, de szigorúan utasította a lányokat, nehogy csuromvizesek legyenek. Legutóbb Clementine elesett, és mire felkelt, tetőtől talpig vizes volt – kényes állapot, tekintve érzékeny szervezetét. Utánuk nézett, ahogy elmentek, és sokáig visszatartott hosszú sóhaj szakadt ki belőle. Valójában éppúgy örült, mint a lányai. Sokkal könnyebb eltölteni az időt, ha nem kell őket szórakoztatni és a magatartásukra ügyelni. Köszönetet mondott az ékszerésznek, beleegyezett az általa javasolt javítás módjába, és kilépett a boltból. A téren, Eleanor örömére, üresen állt a fapad. Leült, és egy nyugodt félórán át figyelte a falusiak jövés-menését.

Gyermekkorában sohasem érzékelte, micsoda élvezetet jelenthet, ha az ember egyszerűen csak ül. Igazi, egyszerű öröm, a követelések és elvárások, a kérdezősködés és a társalgás hiánya. Bánta egy kicsit, hogy már csak negyedóra, mire Martin visszatér értük, és hogy ideje megbirkózni a postahivatallal. Vagyis – acélozta meg magát Eleanor – itt az idő, megbirkózni a postamesternővel. A pletykafészek Marjorie Kempling kiapadhatatlan forrása volt minden szóbeszédnek, amelyet majd’ szétpukkadt, annyira meg akart osztani. Bosszantó módon – talán mert Eleanor oly gyakran jelent meg a csomagjaiért – Kempling kisasszony valóságos összeesküvőtársaknak tekintette kettejüket. Téves feltevés volt, és Eleanor semmivel sem bátorította. A legkevésbé sem érdekelték szomszédjai életének kisebb-nagyobb eseményei, de láthatólag a legmakacsabb hallgatás sem szabhatott határt a másik hölgy lelkesedésének. Sőt, minél nagyobb űrt hagyott Eleanor, annál buzgóbb igyekezettel próbálta Kempling kisasszony betölteni. Eleanor néhány pillanatig tétovázott a postahivatal kőépületének legfelső lépcsőjén. Az ajtó túloldalán kis csengő lógott a párkánygerendán, és élénk csilingelésétől Eleanor idővel megtanult rettegni. Kempling kisasszony fülében harsonaszó volt; Eleanor számára a támadás kezdetét jelezte. Megacélozta magát, eltökélte, hogy egyszerűen bemegy, és udvariasan, de határozottan távozik, csomagostul, a lehető legcsekélyebb körülményeskedéssel. Majd, talán a szükségesnél nagyobb erővel megragadta a kilincset, és készült, hogy belökje az ajtót. Ám az ajtó kinyílt előtte, és Eleanor, legnagyobb zavarában, szinte ráesett egy férfira, aki épp kilépőben volt a postahivatalból. – Nagyon sajnálom, bocsásson meg – szólt Eleanor, és visszalépett a lépcsőpihenőre. – Semmiség, az én hibám. Siettem. Sürgős szükségét éreztem a friss levegőnek és egy pillanatnyi csendnek.

Eleanor önkéntelenül felnevetett. Szembenézett a férfival, és beletelt egy pillanatba, míg eszébe jutott, honnan is ismeri. A férfi megváltozott. A haja hosszabb, sötét és göndör, a bőre sokkal barnább, mint annak idején. Szinte nem is hasonlított ahhoz a jól öltözött fiatalemberhez, akivel annak idején, hazafelé utaztában a vonaton találkozott. A férfi arcáról nem tűnt el a mosoly. – Találkoztunk már valahol? – Nem – vágta rá Eleanor. Emlékezett az utazásra, a zsebkendőre, a borzongásra, amikor a férfi ujjai súrolták a kezét. – Nem hiszem, hogy találkoztunk volna. – Talán Londonban? – Nem. Soha. A férfi homloka ráncba szaladt, de aztán elmosolyodott, mint akinek semmi gondja az égvilágon. – Bizonyára tévedtem. Kérem, bocsásson meg. Jó napot. – Jó napot. Eleanor fellélegzett. Az eset váratlanul felkavarta. Néhány másodpercig várt, csak azután lépett be. Vígan csilingelt a csengő, és Eleanor hirtelen úgy érezte, le kell tépnie, hogy elhallgattassa. A postamesternő szeme felcsillant, amikor megpillantotta Eleanort. – Mrs. Edevane, mennyire örülök, hogy meglátogat! Jó néhány csomag van itt a kegyed számára. De úristen, mennyire sápadt! – Jó napot, Kempling kisasszony. Sajnos az imént a lépcsőn összeütköztem egy úrral. Szörnyen ügyetlen voltam. Kissé megviselt. – Ejnye, ejnye! Az illető bizonyára Mr. Munro volt. No de üljön le, kedves, hadd hozzak magácskának egy pohár finom hideg vizet! Mr. Munro. Sejthette, hogy Marjorie Kempling tudja, ki az. Eleanor gyűlölte magát a tulajdon érdeklődéséért. De még jobban

a fellobbanó irigységért, amiért a postamesternő olyan könnyedén használja a férfi nevét. – De micsoda remek figura! – Kempling kisasszony előrerohant a pult mögül, kacsójában egy pohár víz. – Akár filmen játszhatna! Egészen más, mint amilyen ifjoncokat manapság lát az ember. Mindenhez ért, amennyire tudom, folyton utazik, és ott vállal munkát, ahol csak ajánlják. Egész nyáron a Mr. Nicolson almáskertjében dolgozott. – Olyan közel hajolt, hogy Eleanor érezte a nő arckrémjének olajos szagát. – Egy ócska lakókocsiban tanyázik a folyóparton, mint valami cigány. Ha csak ránéz az ember, ugye látni, hogy nyilván van benne valamennyi cigányvér? Az a bőr! Azok a szemek! Eleanor halványan elmosolyodott. Megvetette a másik nő izgatott modorát, a pletykaéhségét, és mégis, öntudatlanul alig várta, hogy még többet halljon. Ejnye, micsoda képmutató is ő! – Nem éppen úriember – folytatta a postamesternő –, de finom a modora, és igazán kedves. Hiányzik majd, hogy többet nem látogat ide. Hiányzik? – Igen? – Épp ezért járt itt az imént, tudatta, hogy már nem kell gyűjteni a leveleit. Lejárt a szerződése Mr. Nicolsonnal, és jövő héten odébbáll. Nem hagyott továbbítási címet, sajnos. Roppant titokzatos ember. Mondtam is neki, „Mi lesz, ha levele jön, és nem tudom, hova küldjem?”, amire tudja, mit válaszolt? – El sem tudom képzelni. – Azt mondta, hogy akiről hallani akar, tudja, hová írjon neki, a többi meg nem érdekli. Ebben a pillanatban az ajtó fölött bolond kolompolásba kezdett a csengő, és Edevane lányok csapata zúdult át a küszöbön. Magukkal hozták a tenger friss levegőjét és gondtalanságát. Alice szoknyájának elszakadt a szegélye, Clementine ruhaujja csuromvíz volt. Kacagtak mind a hárman, mintha egy szál gondjuk se volna a világon.

Ezek után már nem tudta elfelejteni. Kempling kisasszonytól kellő mennyiségű információt kapott, hogy ébren tartsa érdeklődését, és Eleanor azon kapta magát, hogy a következő hetekben sűrűn gondol a férfira. Mr. Munro. A név befurakodott az elméjébe, és a legkülönösebb alkalmakkor jött elő. Amikor Anthonyt látogatta a dolgozószobájában, amikor a lányokat nézte a gyepen, amikor lefeküdt aludni, és az éji madarak megkezdték koncertjüket a tavon. A férfi olyan volt, mint egy dallam, ami beleragad az ember fejébe, menekülni sem lehet előle. Emlékezett meleg hangjára, ahogy ránézett, mintha osztoznának valami tréfán, hogy milyen érzés volt, amikor a keze a vonaton súrolta az ő kezét – mintha mindez a sors műve volna, és elrendeltetett, hogy ők ketten mindig találkozzanak. Eleanor tudta, hogy nem biztonságosak az efféle gondolatok, sőt tudta azt is, hogy helytelenek. A nyomukban járó tilos borzongás tudatta. Megdöbbent, megrémült önmagától; el sem tudta volna képzelni, hogy vonzódhatna bárkihez Anthonyn kívül, és mintha valamiképpen bemocskolta volna, hogy ilyen helyzetben találta magát. Átmeneti állapot, nyugtatta magát, eltévelyedés; hamarosan elfelejti azt a férfit; a gondolatai pedig csakis rá tartoznak, és soha senkinek nem kell tudnia róluk. Maga a férfi már hetekkel ezelőtt távozott, és nem hagyott címet, ahol utolérhetnék. Nincs valóságos kockázat. Miért ne vehetne elő néhanapján egy kellemes emléket, mi ebben a hiba? Így aztán továbbra is emlékezett, néha még képzelődött is. Mr. Munro. Az a könnyed mosolya, a vonzás, amikor a férfi ránézett… Mi történt volna, ha inkább így válaszol: „Nahát, valóban, már találkoztunk”?

Persze mindig adódik kockázat, amikor a szíven rés nyílik, ha mégoly keskeny, ártalmatlan is. A következő alkalommal, amikor Eleanornak el kellett távolítania a lányokat Loeannethből, ragyogó reggel virradt rájuk, a szemerkélő eső hetei után az első,

és Eleanornak nem akarózott befűznie magát valamelyik szabályos ruhájába, hogy beránduljanak a városba. Úgy vélte, el sem bírná viselni, hogy elrontsa a napot Marjorie Kempling nyájaskodásának alávetve, elhatározta hát, hogy inkább kirándulnak. A lányok persze majd panaszkodnak. Tudni szeretnék, Apa miért nem megy velük, és csúnyán néznek Eleanorra, mintha holmi bűnös októl vezérelve tartaná távol tőlük – de egyszerűen kénytelen volt kitartani. – Édesapátokat felkérték, hogy készítsen tanulmányt a Természettudományi Múzeum részére. Csendre és nyugalomra van szüksége, nem arra, hogy egy csapat szeleburdi leányzó kergetőzzön a folyosón. Mrs. Stevenson hideg ebédet csomagolt, és nekivágtak az ösvénynek a babérsövény között, megkerülték a tavat, míg el nem értek a kert végében suhanó folyóhoz. Edwina sosem állhatta, ha otthon hagyják, buzgón lihegett mellettük. Aranyos kutya volt, hűséges mindnyájukhoz, de Eleanor volt a kedvence. Az Anthonyval történt eset alkalmával fonódott szorosra kettejük közt a kötelék, amikor Edwina még kölyök volt. A drága vénségnek már elmeszesedtek az ízületei, de senki-semmi meg nem állíthatta, hogy úrnője nyomában maradjon, akárhova tart is. Különleges idő volt, és talán mert napokig odabent rostokoltak, messzebbre értek, mint máskor. Eleanor később megesküdött magának, hogy nem szándékosan vitte őket Mr. Nicolson gyümölcsösének peremére. Sőt, Clementine volt a vezér, előrefutott, karját kitárta, és Deborah mutatott a lapos füves pontra a fűzfa alatt a víz partján. – Nézzétek, üljünk oda, tökéletes a hely! – Eleanor természetesen tudta, hol vannak, és zavar rebbent benne, ahogy megrohanták az elmúlt hónap során dédelgetett ábrándok. De mielőtt tiltakozhatott volna, javasolva, hogy menjenek tovább a patak mentén, ott rendezzenek pikniket, vagy át egy másik mezőn, a pokrócot már leterítették, és a két nagyobb lány le is

heveredett. Alice homlokát ráncolva nézett a jegyzetfüzetébe, és ajkát rágva kényszerítette tollát, hogy tartson lépést zúduló gondolataival, Eleanor pedig sóhajtva elfogadta, hogy innen ugyan nem mozdulnak. És valójában miért is mennének máshová? Az az ember, Mr. Munro – Eleanor a névnek még a gondolatára is elpirult – már hónapokkal ezelőtt továbbállt. Csak az ő bűnös lelkiismerete riad vissza a gondolattól, hogy épp ennek a gazdaságnak épp ezen a mezején telepedjenek le. Eleanor kipakolta az elemózsiás kosarat, és kiteregette Mrs. Stevenson finomságait. Ahogy magasabbra hágott az égen a nap, négyesben elfogyasztották a sonkás szendvicseket, az almát és a rengeteg süteményt, majd leöblítették az egészet friss gyömbérsörrel. Edwina rimánkodva nézte az eseményeket, és buzgón felkapta a neki hajított falatokat. No de hogy októberben ilyen hőség legyen! Eleanor kinyitotta csuklóján a kis gyöngygombokat, és takarosan felhajtotta a ruhája ujját. Elálmosodott ebéd után, lehevert a pokrócra. Lehunyta a szemét, hallotta, amint a lányok lustán huzakodnak az utolsó darab süteményen, de a figyelme elkószált, elszállt felettük, csak a víz apró csobbanását hallotta, ahogy a fényes pisztráng felszökkent a patakban, a távoli tücskök ciripelését az erdő szélén, a levelek meleg zizegését a közeli gyümölcsösben. Minden hang túlzás volt, mintha boszorkányos varázslat hullott volna erre a földdarabra egy olyan tündérmeséből, mint Mr. Llewellyn meséi a gyerekkorukban. Eleanor felsóhajtott. Már egy hónapja, hogy az öregúr elment. Mint mindig, amikor véget ért a nyár, Itália melegebb éghajlatát kereste, hogy kedvezzen nyughatatlan lábának és szellemének. Eleanornak rettenetesen hiányzott. Távollétében mindig hosszabbak és hidegebbek voltak a téli hónapok Loeannethben, és ő maga merevebb, tartózkodóbb. Az öregúr volt az egyetlen, aki még kislánynak látta, kusza hajjal, és láthatóan zabolátlan szellemmel. Eleanor átbillent az öntudat küszöbén, elnyomta az álom, és gyermek volt álmában. Hajókázott, a fehér vitorlát dagasztotta a

szél, édesapja és Mr. Llewellyn a partról integetett. Szíve csordultig telt boldogsággal, nem zavarta sem bizonytalanság, sem félelem. Fény játszott a víz felszínén, ragyogtak a levelek, ám amikor hátrafordult, hogy megint integessen, rádöbbent, hogy távolabbra sodródott a szándékoltnál, és a tó már nem olyan, mint amilyennek ismeri, sebesen távolodik a háztól és a családtól, és az áramlat erős, egyre távolabbra sodorja tőlük, és a víz már nem sima, vadul rángatja a csónakot, és erősen kell kapaszkodnia, hogy bele ne zuhanjon… Felriadt, és rádöbbent, hogy rázzák. – Anya! Ébredj, Anya! – Mi baj? – Már nem ragyogott a nap, nagy, sötét felhők gyülekeztek nyugaton, feltámadt a szél. Eleanor gyorsan felállt, körülnézett, hogy megszámolja a gyerekeit. – Clementine? – Semmi baja. De Edwina miatt aggódunk. Fél órája űzőbe vett egy nyulat, és nem jött vissza. És mindjárt esik. – Fél órája… de mennyi ideig aludtam? – Eleanor az órájára nézett. Mindjárt három. – Merre szaladt? Deborah egy távoli cserjés felé mutatott, és Eleanor bámult, mintha kellő erővel nézve a fák sűrűjét, szeme elé idézhetné Edwinát. Az ég már eperszínűre váltott. Eleanor megérezte a közelgő vihar szagát, hőség elegyedett nedvességgel. Hamarosan szakadni fog az eső. Clementine-nak nem szabad kint lennie ilyen időben. De Edwinát nem hagyhatják magára, ilyen messzire otthontól. Öreg, alig lát, és a merev ízületeivel nem tud kikeveredni a bajból. – Megkeresem – jelentette ki Eleanor, miközben buzgón pakolta a piknik maradékát a kosárba. – Nem mehetett messzire. – Várjunk? Eleanor csak egy pillanatig gondolkodott, aztán megrázta a fejét.

– Nincs értelme, hogy valamennyien bőrig ázzunk. Vidd haza a többieket. Vigyázz, hogy Clemmie meg ne fázzon – szólt Deborah-hoz. Szigorú utasításokkal látta el a lányokat, hogy ne andalogjanak, majd ő maga a cserjés felé indult. Szólongatta Edwinát, de az erős szél elsodorta a szavait. Sebesen lépkedett, közben meg-megállt, nézte a látóhatárt, kiáltozott, hallgatózott, de nem válaszolt ugatás, sem feléje rohanó kutyalábak zaja. Nagyon sötét lett, nagyon gyorsan, és Eleanor aggodalma percről percre fokozódott. Otthon, esőben, a vén kutya egyenesen az ágya felé ront, a könyvtárszoba függönye mögé, behúzza a farkát, szemére szorítja a mancsát, úgy várja, hogy leszakadjon az ég. Irtózatos mennydörgés robajlott a völgyben, és Eleanor rádöbbent, hogy egyenesen fölötte tornyosulnak a viharfelhők. Az ég utolsó világos foltját elnyelte a torlódó homály, Eleanor tétovázás nélkül átmászott a korláton, és nekiindult a következő szántóföldnek. Orkánszerű szél kavargott körülötte, villám hasította az eget. Ahogy eleredt az eső, Eleanor tölcsért formált a markából, és újra elkiáltotta: – Edwina! – de a hangját elsöpörte a vihar, és válasz nem érkezett. Mennydörgés robajlott a mező fölött, Eleanor percek alatt bőrig ázott. Ruhája a lába szárát csapkodta, és csak hunyorítva látott keresztül az eső sűrű függönyén. Óriási dörej, éles villám csapott le a közelben, és Eleanorban a körülmények ellenére, az Edwina miatt érzett aggodalom dacára, sajátos izgalom támadt. A vihar, a veszedelem, a zuhogó eső együttesen letörölte róla Anya mázát. Megint Eleanor volt idekint, Eleanor, a kalandornő. Szabadon. A domb tetejére ért, és ott, a domb alján, a patakzó víz mentén borvörösre festett kis lakókocsi állt, sárga kerekei megfakultak. Eleanor tudta, kié, és megborzongatta a felismerés, ahogy közeledett felé. A lakókocsi üres volt, fakó függönyt húztak

az ablakai elé. Elég rozogának látszott, de a hámló festék alól kibukkant a hajdani virágdísz. Vajon hol járhat, tűnődött Eleanor. Milyen lehet így élni az életet? Szabadon utazni, felfedezni, menekülni. Irigyelte ezért a szabadságért, és irigysége ebben a pillanatban a férfi iránti sajátos haraggal elegyedett. Őrültség, hiszen a férfi nem tartozik neki semmivel. Csak a túlfűtött képzelete érezteti, hogy elárulták. Már majdnem elérte a folyót, és töprengett, vajon kövesse-e Loeanneth felé, vagy keljen át a túlsó partra, amikor a lakókocsi láttán megtorpant. Kezdetleges falépcső vezetett egy pihenőre, és ott, teljesen szárazon kuporgott Edwina. Eleanor felkacagott. – Nahát, te furfangos vénlány! Ott ülsz, talpig szárazon, én meg csuromvíz vagyok! Azonnali és óriási volt a megkönnyebbülés. Eleanor felrohant a lépcsőn, letérdelt, és két kezébe fogta a vén kutya fejét. – Úgy megijesztettél! – mondta. – Azt hittem, belegabalyodtál valamibe. Nem történt bajod? – megvizsgálta a kutya lábát, nem érte-e sérülés, majd bámulva észlelte, milyen keskeny a párkány. – De hogy a csudába keveredtél fel ide? Észre sem vette, hogy nyílik a lakókocsi ajtaja. Legelőször a hangot hallotta meg. – Én segítettem neki – szólt egy férfihang. – Hallottam, hogy a kocsi alatt nyüszít, amikor kitört a vihar, és gondoltam, idefent mégis kényelmesebb lesz. – Kusza sötét haja vizes volt, és nem volt rajta más, csak nadrág meg alsóing. – Beinvitáltam, de kint akart maradni. Biztosan magát várta. Eleanornak döbbenetében nem jött szó a szájára. Hiszen már nem kellene itt lennie! Azt mondták, továbbállt, máshol dolgozik. A postája, azoknak a levelei, akik kellően érdeklődnek iránta, új helyen találhatják. És mégis, valami több ennél. Déjà vu érzés, de annál is erősebb. Kifejezhetetlen benyomás, talán a zord idő bátorítja, a különös nap, hogy itt van, azért, mert ő idevarázsolta. Hogy van valami elkerülhetetlen ebben a pillanatban, ebben a találkozásban itt és most, hogy minden mindig ide vezetett. Nem

tudta, mitévő legyen, mit mondjon. Hátrapillantott a vállán át. Az idő még nem enyhült. Vihar tépázta a mezőt. Eleanor a senki földjén érezte magát, nem itt és nem is ott, keskeny hídon két világ között. És aztán újra megszólalt a férfi, és Eleanor alatt összetört a híd. – Éppen be akartam gyújtani – mondta. – Bejönne, hogy megvárja, míg elül a vihar?

26

LONDON , 2003 Nem sokkal azután, hogy Sadie Sparrow távozott, Loeanneth kulcsát gondosan a táskájába dugva, Alice kiment a hátsó kertbe. Alkonyodott, méla csend hullott alá az árnyékkal. Alice elindult az elgazosodott téglaösvényen, megállapította, hogy a következő hetekben milyen munkákat kell majd elvégezni. Volt belőlük jócskán. Alice az olyan kertet kedvelte, amelyiknek van személyisége, de azért mégsem kaotikus. Az a gond, hogy csak ritkán jár ki a kertbe. Valamikor régen nagyon szívesen volt odakint. Jázminzuhatag omlott az ösvényre, Alice letérdelt, letépett egy ágat, az orra elé tartotta, és belélegezte a foglyul ejtett napsugár illatát. Hirtelen szeszéllyel kioldotta a cipőzsinórját. Finom mívű vasszék állt egy zugban a kaméliák mellett, Alice leült, kiszabadította a lábát, lehámozta a zokniját, mozgatta lábujjait a meglepően balzsamos levegőben. Kései pillangó időzött egy közeli rózsabokron, és Alice, mint mindig, az édesapjára gondolt. Amióta ő az eszét tudta, apja elkötelezett amatőr tudós volt, és Alice fejében meg sem fordult a gondolat, hogy apja másra vágyott volna, mint amije volt. Tudta, hogy egyszer, a réges-régi múltban apja orvosnak tanult, arra vágyott, de az ember szüleinek álmai és vágyainak birodalma sokkal kevésbé valóságos, mint saját fényes, merész jelene. Most azonban megpillantotta, mitől fosztotta meg apját a háború. Beszélgetésfoszlányok ötlöttek eszébe, morgás és szitkozódás bizonytalan keze miatt; nehézsége az összpontosításra, a valaha oly buzgón űzött memóriajátékokra; ahogy igyekezett rendben tartani a gondolatait. Alice talpával megsimogatta a meleg téglákat, tudatában minden egyes kavicsnak, minden lehullott virágnak alattuk. Már érzékeny volt a bőre, nem úgy, mint a játékok során megedződött gyermekkorában. Loeanneth hosszú nyarain hetekig mászkáltak mezítláb, csak akkor kellett sürgősen

megkeresni a cipőjüket, amikor Anya bejelentette a városi kirándulások egyikét. Vad rohanás támadt a házban, keresgélés ágyak alatt, ajtók mögött, lépcsők tövében, majd a végső, diadalmas felfedezés. Annyira élénk volt az emlék, Alice szinte meg tudta volna érinteni. Nagyot sóhajtott. Hogy odaadta Sadie Sparrow-nak Loeanneth kulcsát, rég elnyomott szomorúság ébredt benne. Amikor édesanyja meghalt, és a házat ő örökölte, eldugta azt a kulcsot, és megígérte magának, hogy sohasem megy vissza. Ám a lelke mélyén tudta, hogy az ígéret átmeneti, tudta, hogy természetesen meg kell gondolnia magát; Loeanneth az otthona, szeretett otthona. De nem gondolta meg magát, és most úgy látszott, nem is fogja soha. Valaki másnak adta a kulcsot és a feladatot, hogy kutakodjon családja titkaiban, egy fiatal nyomozónak, aki lelkes, mégis személytelen – a bűntény megoldása iránti kíváncsisága merőben elméleti. Valahogy véglegesnek tűnt, beismerésnek, hogy ő maga, Alice sohasem fog visszatérni. – Inna egy gint tonikkal? Peter volt az, fél kezében kristálykorsó, a másikban két pohár. Jégkockák csilingeltek, akárcsak egy Noël Coward-darab kellékei. Alice önkéntelen és váratlan megkönnyebbüléssel mosolygott. – El sem tudom képzelni, mit kívánnék jobban. Ültek kettesben a kovácsoltvas asztalnál, és Peter gint töltött kettejüknek. A citromos, csípős és jéghideg ital pontosan az volt, amire Alice-nek szüksége volt. Beszélgettek a kertről, kellemes, nyájas szavakat váltottak, ami üdvös távolodásnak tetszett Alice iménti töprengésétől. Ha Peter észrevette is, hogy mezítláb van, és döbbenetes szakításnak tartotta az illemszabályokkal, udvariasabb volt, semhogy szóba hozza. Amikor kiitta a poharat, felállt, és helyretolta a székét. – Azt hiszem, ideje hazaindulnom – mondta. – Hacsak nincs még valami tennivaló a számomra?

– Nem jut eszembe semmi. Peter bólintott, de nem indult el, és Alice-nek eszébe jutott, hogy illendő volna valamiképpen kifejezni a háláját. Hogy talán épp erre vár Peter. Nem jellemző rá az ilyesfajta igény, de hát mindenkinek megvannak a korlátai. – Köszönöm a mai napot, Peter. Hogy megszervezte a találkozást Sparrow nyomozóval, hogy mozgásban tartotta a gépezetet, amíg itt volt. – Ugyan, szóra sem érdemes. – Peter megragadott egy elhajló borostyánindát, és ide-oda tekergette. – Remélem, eredményes volt a találkozó. – Szerintem igen. – Nagyszerű – mondta Peter. – Ez jó hír. – De még akkor sem indult. – Peter? – Tessék. – Még itt van. Peter eltökélten felsóhajtott. – Épp most akarom megmondani. – Tessék. – Most, hogy befejeztem a weboldalt, kaphatnék-e egy kis szabadságot? Fel tudna menteni egy darabig a szokásos feladataim alól? Alice megdöbbent. Peter még sosem kért szabadságot, és ösztönszerűen el akarta utasítani a kérést. Nem akarja felmenteni. Annyira hozzászokott. Szereti, ha ott van körülötte. – Értem. – Van valami fontos… valami, amit nagyon szeretnék elvégezni. Alice Peter arcára nézett, és szinte fejbe vágta a tudat: ez a szegény fiú még sohasem kért semmit, szó nélkül elvégzi, ő akármit kér, pontosan annyira főzi meg a tojást, amennyire ő szereti – és most ő nehézségeket támaszt! Micsoda zsémbes egy vénasszony lett belőle! Hogyan is történhetett ilyesmi? Ő, az

egykori csupa öröm teremtés! Akinek a szemében korlátlan lehetőségek helye volt a világ? Vajon ez történt annak idején Eleanorral? Alice nagyot nyelt. – Mit gondol, mennyi időre van szüksége? Peter elmosolyodott, megkönnyebbülése vádbeszéddel volt egyenlő. – Úgy képzelem, három-négy nap elegendő lesz, beleszámítva a hétvégét. Alice-nek szinte a nyelve hegyén volt, hogy ráförmedjen: „Mire elegendő?” – de még idejében lenyelte a szavakat. A tőle telhető legnyájasabb mosolyra kényszerítette az arcát. – Tehát négy nap. Szerdán viszontláthatom. – Történetesen… – Igen? – Azt reméltem, hogy velem jön. Alice nagyot nézett. – A szabadságára? – Nem egészen – nevetett Peter. – Azt gondoltam, lemehetnénk Cornwallba, Loeannethbe. Nem azért, hogy láb alatt legyünk, amíg Sparrow nyomozó elvégzi a vizsgálatot, csak hogy éppen ott legyünk. Maga felügyelhetne, én meg segíthetnék a naplókkal meg a levelekkel. Hogy a sorok között olvassak, hogy elemezzem a szöveget – ilyesmi. Alice fellélegzett. Tehát nem vakáció. Le akarja vinni Loeannethbe, hogy az ő – kettejük – jelenlétében gázoljon végig Sparrow nyomozó a családi iratokon. Hogy Peter esetleg még segítsen is. Alice úgy érezte, érzelemhullám tölti el. Családi ügy, és Alice ugyan távolról sem volt kellően érzelmes, hogy úgy vélje, az asszisztense „a családhoz tartozik” hirtelen rádöbbent, hogy kedveli Petert, hogy megszokta. Mi több: Peter gondossága, eltökéltsége, hogy előírt kötelességén felül teljesítsen, talán azt jelenti, hogy Peter is megszokta őt.

Peter izgatottan nézte – várta a választ. Egy órája Alice még nemet mondott volna, határozott nemet, de most nem jöttek elő a szavak. Amíg kettesben itták a gint és beszélgettek, a délutáni szellő széttaposott sár és gombák ismerős kertszagát hozta, és Alice-ben váratlanul megrezzent az emlék meg a vágy. Rájött, hogy van valami Loeannethben, amire vágyik, annak a lánynak a képe, aki valamikor volt, a bűntudat és a szégyen, amit oly sok éven át érzett, és hirtelen úgy tetszett, nagyobb szüksége van rá, mindennél jobban a világon. Úgy érezte, ahhoz hogy végre maga mögött hagyja a dolgokat, előbb vissza kell szereznie. És mégis… Visszatérni Loeannethbe. Valamikor megígérte magának, hogy soha többé… Egyszerűen képtelen volt határozni. A tény önmagában is zavaró: Alice Edevane nem tűrheti a határozatlanságot. Óhatatlanul úgy érezte, a dolgok bomladozni kezdenek, már nem tartja oly szorosan kézben a szövedéket, mi több, ez nem is olyan nagy baj… Peter még most is ott állt. – Nem tudom – szólalt meg végre Alice. – Egyszerűen nem tudom.

Peter elment, de Alice még egy óra hosszat a kertben maradt. Ivott még egy gint, aztán egy harmadikat, és hallgatta, amint a szomszédai megnyugtató módon végzik szokásos esti munkájukat, ahogy egyre fokozódik lent az utcán a forgalom, majd le is lassul, míg végül a nap barátságos madarai is menedéket keresnek. Az a fajta tökéletes nyárias este volt, amikor minden a tetőfokára hág. A természet egyik végpontja, a levegő súlyos volt a virágillattól, az ég rózsaszínről mályvaszínre, majd sötétkékre váltott, és annak ellenére, amit az utóbbi napokon megtudott, Alice-re nagy-nagy békesség érzése szállt. Amikor végre rászánta magát, hogy bemenjen, látta, hogy Peter a tűzhelyen hagyta a vacsorát. Az asztalt kedvenc módján

terítette meg, és a tűzhely mellett, az evőeszköztartóhoz támasztott cédula a leves megmelegítésére szolgáló instrukciókat közölt. Alice nyilván igen meggyőzően keltette a tehetetlenség benyomását. Még nem volt éhes; elhatározta, hogy olvas inkább egy darabig. Ám a nappaliban azon kapta magát, hogy fényképet tart a kezében, amelyen a család azt a réges-régi pikniket élvezi Loeannethben. Épp mielőtt minden tönkrement. Bár persze, emlékeztette magát, addig sem volt ép semmi. Behatóan tanulmányozta anyja arcát. Eleanor 1933-ban harmincnyolc éves volt, öreg egy tizenhat esztendős szemében, de Alice mostani szemével nézve szinte gyermek. Nagyon szép volt, az arcvonásai lenyűgözőek, de Alice azon tűnődött, hogyhogy akkor nem vette észre anyja arckifejezésében a szomorúságot. Visszanézve, a több évtizedes megpróbáltatás tudatában, amit Eleanor szenvedett el Apa mellett, miközben gondoskodott róla, eltitkolta az állapotát, magára vette a csalódásait, Alice mindezt tisztán látta. Sajátos módon ez még vonzóbbá tette édesanyját. Óvatosság volt a tartásában, titokzatosság átható pillantásában, és gondterheltség a homlokán – a tűrésé vagy éppen a dacé? Törékeny volt, és erős, és varázslatos. Nem csoda, hogy Ben beleszeretett. Alice letette a fényképet. Clemmie elkeseredett, amikor elmondta Deborah-nak, amit látott. – Tizenkét és fél éves volt – mondta Deborah –, de fiatalabb a koránál. Nem akarta maga mögött hagyni a gyermekkort. És persze, Anya volt az. – Alice elképzelte, amint a húga felmászik a csónakház fatornácára, karját az üveghez nyomja, homlokát a keze fejére támasztja, és benéz az ablakon. Mennyire felkavarhatta, hogy így látta együtt Anyát és Bent. És mennyire feldúlt lehetett Apa, amikor megtudta. Deborah úgyszintén. – Azt hittem, örökké gyűlölni fogom Anyát, miután Clemmie elmondta – bólintott Deborah, és Alice egyetértett. – De nem gyűlölted?

– Hogyan is tehettem volna azután, ami Theóval történt? Az eltűnéséhez képest semmiségnek látszott Anya hűtlensége, nem gondolod? Alighanem úgy éreztem, már megfelelő büntetésben részesült, és az együttérzésem túltett a haragomon. Egyébként is a történtek után visszatért Apához. Ha Apa megbocsátott neki, én is megtehettem. – No és Clemmie? Deborah megrázta a fejét. – Sosem volt könnyű kiismerni Clemmie gondolatait. Többet nem beszéltünk róla. Egyszer-kétszer próbálkoztam, de úgy nézett rám, mintha valami idegen nyelven hablatyolnék. Annyira imádott örülni. Néha szinte lebegett a mindennapi emberi bonyodalmak fölött, amelyeknek mi a rabjai voltunk. Valóban? Egyszeriben új fényben látszott az örök távolság Clemmie és édesanyjuk között. Alice mindig egyszerűen Clemmie lázadó, magányos természetének tulajdonította, Anya iránti kamaszkori tartózkodásuk felfokozott voltának, sosem tételezte fel egy pillanatig sem, hogy valami ennyire sajátos, ennyire gyötrelmes rejlik mögötte. És velem mi van? Alice-nek sikerült elhallgatnia a kérdést. Helyette, könnyedebb hangon szólalt meg, mint ahogy érzett: – El kell tűnődnöm, miért nem mondtad el eddig? Nem a szerelmi ügyet, nem arra gondolok, hanem az egészet. Apát, a légnyomást, Theót. Deborah szorosra zárt ajka megremegett. – Mindannyian szerettük Apát, de te, Alice… te bálványoztad. Nem akartam, hogy én legyek az, aki ezt elveszi tőled. – Nevetni próbált, de a hang fémesre sikerült. – Uramisten, ez úgy hangzik, mintha ez lett volna az elhatározásom, holott nem volt az. Egyáltalán nem. – Felsóhajtott. – Nem mondtam el neked, Alice, mert tudtam, hogy engem hibáztatsz, mert én idéztem elő Apa dühkitörését. Tudtam, hogy engem hibáztatnál, tudtam, hogy igazad lenne, és egyszerűen nem bírtam volna elviselni.

És akkor sírva fakadt, bűntudat és fájdalom elegyedett benne, elismerte, hogy néha eltűnődött: vajon a maga terméketlensége büntetés lehet-e azért, amit tett, de Alice megnyugtatta. Először is, a világmindenség nem így működik, egyébként pedig a reakciója tökéletesen érthető. Forró hűséget érzett Apa iránt, és heves dühöt Anya iránt. Nem tudhatta, milyen szörnyű eseményeket indított útnak. Annyi darabja az összerakós rejtvénynek, és mindenkinek a kezében van néhány darabka. Az egyetlen, aki mindet ismerte, Eleanor volt, és ő hallgatott. Sadie Sparrow sehogy sem értette, hogyan bocsáthatott meg Eleanor a férjének azért, amit cselekedett. A kimondatlan kérdés ott lüktetett a beszélgetésük mögött: Hát nem szerette a kisbabáját? Senki, aki ismerte, nem gondolhatta másképp. Gyászolta hátralévő életében, évente visszatért Loeannathbe, és mégsem éreztette Apával. – A szeretet nem vezet jegyzőkönyvet – mondta Eleanor Deborah-nak az esküvője előestéjén, és az ő esetében ez több volt közhelynél. És volt még egy oka, hogy a férje mellett álljon. Sparrow nyomozó nehezen érthette meg, de Alice tudta: az édesanyja azt hitte, ő maga a hibás. Hogy ami történt, büntetés, amiért megszegte Apának tett ígéretét. Alice megint a fényképre nézett. Meddig tarthatott anyja viszonya Bennel? Rövid közjáték volt, vagy kölcsönös szerelem? Amikor Deborah elmondta, Alice zavarban volt. Gondolatai azonnal a csónakházhoz tértek, ahhoz a délutánhoz, amikor Ben elutasította. Ő megkérdezte, van-e valaki más, és Ben arcának gyengédsége elárulta, hogy van. Azt azonban nem mondta meg, hogy ki az. Elképzelte, amint ketten kinevetik a háta mögött, és végtelenül ostobának érezte magát. De Alice már nem érezte magát ostobának. A néhány nappal korábbi erőteljes érzések önmaguk árnyékává fakultak. Tizenöt éves volt, gyerek még, amikor megismerkedtek; koraérett, de naiv, és beleszeretett az első nála idősebb férfiba, aki érdeklődést mutatott iránta, akinek

a kedvességét viszonzott érzésnek tulajdonította. Egyszerű történet volt, és Alice megbocsátotta a tulajdon fiatalságát. Tudta azt is, hogy anyja sohasem nevette volna ki. Sőt, most már látta, Eleanor miért volt olyan ingerült, miért intette folyton, ne ragaszkodjon olyasvalakihez, aki annyira „nem megfelelő”. Alice azért sem volt féltékeny, hogy Ben őhelyette Eleanort választotta. Hogyan is irigyelhetné édesanyját, aki annyit szenvedett, és oly sokat veszített? Aki annyival fiatalabb volt, mint Alice most; és aki már közel hat évtizede halott. Mintha az ember a tulajdon gyermekét irigyelné, vagy egy szereplőt egy könyvben, amit réges-régen olvasott. Nem, Alice nem volt féltékeny – Alice szomorú volt. Nem volt ez nosztalgia, nem volt semmi általános vagy megmagyarázhatatlan érzés. Szomorú volt, amiért anyja ezt egyedül viselte. Alice-nek, most, ahogy édesanyja egykori képét nézte, eszébe jutott, hogy talán ez volt a vonzerő. Ben kedves ember volt, szelíd, megnyerő, és szabad a felelősség kötelékétől, ami Eleanor számára időnként elviselhetetlen tehernek látszott. Alice tekintete édesapjára siklott, aki a csoport hátterében, a piknik pokrócán ült. Mögötte kőfal, és ahogy Alice nézte a fényképet, ráébredt, hogy édesapja mindig annyira biztosnak és szilárdnak tetszett a szemében, mint a Loeanneth földjeit átszelő ősi kőfalak. Deborah szerint ő bálványozta édesapjukat. Az biztos, hogy különlegesen szerette, és viszonzott szeretetére sóvárgott. De végül is így voltak ezzel mindannyian – valamennyien versengtek a szeretetéért. Most, szemügyre véve ismerős arcának minden vonását, megpróbálta a szeretett arc mögött rejlő titkokat felfedezni. Alice tudott valamit a légnyomásról, ugyanazt, amit mindenki tudott – a sérült férfiak reszketéséről és rossz álmairól, arról, hogy nagy zajok hallatán összekuporodtak. De Deborah szerint Apánál nem így jelentkezett. Koncentrációs képessége szenvedett kárt, és a keze olykor remegett, olyannyira, hogy nem tudta folytatni a sebészi tanulmányokat – de őt valami más is bántotta, valami

sajátságos élmény, nem a kis szörnyűségek általános súlya. Harctéri trauma, amelynek hatása pusztító következményekkel járt a békében is a családjukra. Alice pillantása ekkor, szükségszerűen, Theóra vándorolt. Anya lábánál ült, elragadó mosoly világította meg az arcát, ahogy a karját Clemmie felé nyújtotta. Játék kutyája a kezében himbálózott, és avatatlan szem úgy láthatta, hogy a nővérének akarja ajándékozni. De Theo soha oda nem adta volna Kutyust – önként soha. Mi történt a kis játékkal? Kutyus holléte nem igazán fontos a dolgok nagy rendjében, de Alice mégis eltűnődött. Alighanem a regényíró gondolkodott benne, aki a legapróbb részletet is elsimítja. De maradtak nagyobb kérdések is. Mikor döbbent rá Apa, mit cselekedett? Hogyan jött rá Anya? És a legsürgetőbb kérdés, már ami Alice-t illeti: mi történhetett édesapjával, hogy így reagált? Alice mindent megadott volna érte, ha visszatérhet, beszélgethet anyjával, apjával, és nyíltan megkérdezheti – de nem maradt más, mint a remény, hogy a loeannethi iratokban megtalálhatja a választ. Megbízta Sadie Sparrow-t a kutatással, de hirtelen megvilágosodott előtte, hogy nem ülhet itt tétlenül. Megfogadta ugyan magának, hogy sohasem tér vissza Loeannethbe, de most, hirtelen, az égvilágon semmit nem kívánt jobban. Vajon valóban ragaszkodik-e az ifjúság teljes hevében, bizonytalanságában és félelmében vállalt elkötelezettséghez? Alice hirtelen felállt, átment a könyvtáron, felhevült arcát legyezte. Visszamenni Loeannethbe… A telefonra pillantott, és megremegett a keze. Peter azt mondta, egyetlen szó elegendő… Lassan nagyot sóhajtott. Aztán hirtelen, céltudatosan, még remegő ujjakkal, felemelte a telefonkagylót.

27

CORNWALL, 1932 Áldott volt az élete. És ettől volt minden sokkal rosszabb. Van felesége, akit szeret, három leánya, akiknek ártatlansága, jósága fényt hoz az életébe, és most megint gyermeket várnak. Szépséges házban él, zegzugos kerttel egy nagy, dús erdő peremén. Madarak dalolnak a fákon, mókusok gyűjtenek tartalékot, és hízott pisztrángok úszkálnak a patakban. Annyival több, mint amit megérdemel. Milliónyi férfi veszítette el egy rendezett élet lehetőségét, halt szörnyet sárban és őrületben; férfiak, akik mindent megadtak volna, ha tizedannyijuk van, mint őneki. De míg ők meghaltak, míg őket elfeledték, Anthony fejére valósággal zúdult az áldás. Megkerülte a tavat, és megtorpant, amikor megpillantotta a csónakházat. Mindig is különleges hely lesz. Azokban az egyszerű, háború előtti napokban, amikor a házat felújították, Eleanorral a patak mentén táboroztak. Nem hiszi, hogy azóta is volt valaha olyan boldog. Annyira biztosak voltak a dolgok. Volt célja, volt képessége és önbizalma, hiszen fiatal volt, egészséges volt, és nem állt még ki próbatételt. Úgy vélte, azt is elmondhatja, hogy akkor jó ember volt. Egyenes útként húzódott előtte az élet, csak arra várt, hogy elinduljon rajta. Amikor vége lett a háborúnak, és ő hazajött, ideje nagy részét a csónakháznál töltötte. Néha csak ült és nézte a folyót, máskor régi leveleket olvasgatott, olykor napokon át csak aludt. Annyira fáradt volt. Néha azt gondolta, sohasem fog felébredni; hány meg hány napon lett volna boldog, ha nem kell felébrednie; de felébredt, néhanapján felébredt, és Eleanor segítségével berendezte dolgozószobáját a ház padlásán, és a csónakház a lányok kezébe került. Játék és kaland helye lett a gyermekeknek, most pedig a személyzet elhelyezésére szolgál. Tetszett ez a gondolat; Anthony maga előtt látta az idő és a használat rétegeit, ahogy a tegnap kísértetei utat engednek a ma játékosainak. Az épületek annyival nagyobbak az ember életénél,

és ugye milyen boldogság ez? Ezt szerette legjobban Loeanneth erdeiben-mezein. Emberi lények nemzedékei jártak itt, dolgoztak itt, és leltek itt végső nyughelyet. Oly sok vigasz meríthető a természet örökkévalóságából. Még Menin erdei is újra sarjadtak. Nehéz elképzelni, holott így van. Vajon nő-e virág Howard sírján? Néha azokra gondolt, akikkel Franciaországban találkozott. Megpróbált nem gondolni rájuk, de lelki szemei előtt a maguk akaratából jelentek meg – falusiak, gazdák, akiknek az otthonába telepedett a háború közepén. Ott vannak-e még vajon, Monsieur Durand és Madame Fournier, és a számtalan többi, aki elszállásolta őket az út során, jó szívvel, vagy épp ellenkezőleg. Amikor aláírták a fegyverszünetet, és a fegyverek raktárba kerültek, vajon azok az emberek, akiknek az életét szétdúlták, akiknek otthonát és gazdaságát lerombolták, nekiláttak-e az újjáépítés hosszú, lassú folyamatának? Alighanem. Hova is mentek volna máskülönben? Anthony megkerülte a bozótot, és az erdő felé indult. Alice ma vele akart jönni, de Eleanor nem engedte, és kitalált helyette valami más elfoglaltságot. Felesége az évek folyamán szakértője lett az ő hangulatai olvasásának, néha mintha jobban ismerné, mint ő saját magát. Az utóbbi időben azonban mintha megbicsaklottak volna a dolgok. Amióta Eleanor szólt neki az új kisbabáról, aggasztó módon minden rosszabbra fordult. Eleanor azt hitte, a hír majd boldoggá teszi, és bizonyos módon így is történt, de az ő gondolatait mintha mind gyakrabban a Madame Fournier tanyájára terelnék. Fantomsírást hallott éjszaka, gyermek kiáltozását, és ahányszor a kutya ugatott, meg kellett torpannia, és szavak nélkül elmondania magának, hogy nincs semmi baj, csak az ő fejében. Mintha ez javítana a dolgokon. Madárraj suhant át az égen, és Anthony megrázkódott. Egy másodperc törtrészéig ott volt a telken, a fejőkamra mögött, Franciaországban, a válla fájt, ahol Howard belebokszolt. Szorosan lehunyta a szemét, és ötig számolt, majd résnyire

kinyitotta, és hagyta visszaáramlani a fényt. Csak arra koncentrált, hogy ne lásson mást, mint Loeanneth tág, nyílt földjét, Alice hintáját, a mezőről az erdőbe vezető utolsó kaput. Lassan, eltökélten arrafelé indult. Jól tette, hogy aznap egyedül jött ki. Eleanornak igaza van. Ő már egyre kiszámíthatatlanabb. Aggasztotta, vajon mit tehet úgy, hogy maga sem ébred rá, mit láthatnak-hallhatnak a lányok. Márpedig nem szabad megtudniuk, mit művelt, hogy mivé lett. Nem bírná elviselni, ha megtudnák. És ami még rosszabb, ha valaha is megpillanthatnák azt, amit majdnem megtett, a szörnyű vonalat, amelyen kis híján átlépett. Múltkor éjjel zajra ébredt az Eleanorral közös hálószoba sötétjében. Felült az ágyban, és rádöbbent, hogy valaki áll az árnyas sarokban, a függöny mellett. Egy férfi volt az. Anthony szíve száguldott. – Ki az? – suttogta. – Mit akar? A férfi lassan közeledett feléje, és amikor áthaladt a padlóra vetülő holdsugáron, Anthony meglátta, hogy Howard az. – Apa leszek – mondta. – Apa leszek, Anthony, éppúgy, mint te. Anthony összeszorította a szemét és befogta a fülét. Érezte, hogy keze reszket a halántékán. Aztán már csak azt tudta, hogy Eleanor ébren van, átöleli, és ég az éjjeliszekrényen a lámpa, és Howard eltűnt. De visszajön majd; mindig visszajön. És most, hogy úton az új kisbaba, esélye sincs, hogy Anthony féken tartsa.

Két és fél éve tartott már a háborújuk. A harc a fronton folyt, és a frontvonal látszólag végtelen csatározását a vonaltól távoli táborozás váltogatta. Jól ismerték Warloy-Baillon városát meg a népét, és amennyire lehetséges, kényelmesen helyezkedtek el a lövészárok-csatározás pokoltornácán. De a vonalon végigfutott a hír, hogy nagy előretörésre készülnek, és Anthony örült –

mennél hamarabb győznek ebben a véres valamiben, annál hamarabb jutnak haza. A lövészárokból való távolléte utolsó napján a gazdaság tölgyfa asztalánál ült kelletlen szállásadójuk, Monsieur Durand konyhájában. Élvezte a bádog helyett porceláncsészéből iható utolsó teát, miközben újra meg újra elolvasta Eleanor legutóbbi levelét. Fényképet is küldött Deborah-ról meg az új kisbabáról, Alice-ről: drága, dundi kis jószág, meglepően szilajnak és eltökéltnek látszik. Még egy pillantást vetett a fényképre, majd óvatosan bedugta a zubbonya zsebébe. Az Eleanortól kapott, borostyánszegélyes papíron írt levél pontosan az volt, amit kért: történetek sora egy életről, ami, már-már úgy érezte, csak regényekben létezik. Volt valaha egy Loeanneth nevű ház, egy tó, kacsákkal, a közepén szigettel, meg egy patak, amelyik az alsó kerteken át csörgedezett, kerengett? Két kis angol lány, Deborah és Alice, akik a szüleik által ültetett konyhakertben töltik a délelőttjeiket, és betegre eszik magukat szamócával? Utána elég rosszul voltak mind a ketten – írta Eleanor –, de mit tehet az ember? Ügyes kis tolvajok, ahogy megrohamozzák a kertet. Deborah a zsebében tartja a szamócát és Alice-t eteti vele, ha éppen nem nézek oda. Büszke legyek-e rájuk? Vagy haragudjak? És még ha gyanakszom is, nem visz rá a lélek, hogy megakadályozzam őket. Van-e jobb, mint frissen szedni a szamócát? Felfalni, és úgy érezni, elolvad az ember az édes íztől? De Uramisten, Anthony, az a gyerekszoba, azok a ragacsos kis ujjak – napokig olyan volt az illata, mint a friss lekvárnak! Anthony felnézett és meglátta a konyhaajtóban Howardot. Rajtakapva egy meghitt, gyenge pillanatban, gyorsan összehajtotta a levelet, és zsebébe csúsztatta a fénykép mellé. – Én felkészültem, ha te is – szólt, felvette és megigazgatta a sapkáját. Howard leült az asztal másik oldalán álló parasztszékre. – Nem készültél fel – állapította meg Anthony.

– Nem megyek. – Hova nem mégy? – Vissza a frontra. Anthony értetlenül összevonta a szemöldökét. – Ez valami tréfa? Beteg vagy? – Sem ez, sem az. Elmegyek, dezertálok, nevezd, ahogyan akarod. Elmegyünk Sophie-val. Anthony ritkán volt szűkszavú, de most nem talált szavakat. Tudta, hogy Howardnak tetszik Monsieur Durand szolgálója. A szegény teremtés a háború első heteiben veszítette el a férjét. Alig tizennyolc évesen volt egy csecsemő kisfia, Louis, és neki kellett gondoskodnia róla, mert a faluban már nem maradt rokona-barátja. Anthony nem sejtette, hogy idáig fajult a dolog. – Szeretjük egymást – mondta Howard. – Tudom, ilyen időkben nevetségesen hangzik, de hát ez van. Az ágyúk itt sohasem hallgattak, mindig dübörögtek a háttérben. Már megszokták, hogy remeg a föld, és tányérokcsészék zörögnek az asztalon. Most már szemet tudtak hunyni a tény fölött, hogy minden dörgés még több férfi halálát jelenti. Anthony megállította a teáscsészéjét, és nézte, ahogy a maradék folyadék megremeg. – Szerelem… – mondta. Milyen különös ezt hallani, amikor mostanában patkányokról, sárról, vérző testrészekről esik szó. – Én nem vagyok katona, Anthony. – Most valamennyien azok vagyunk. – Én nem. Szerencsés voltam, de a szerencsém hamarosan elfogy. – Be kell fejeznünk, amit elkezdtünk. Ha az ember nem lehet hasznos a hazája számára, jobb, ha meghal. – Mesebeszéd. Nem tudom, hogy valaha is elhittem-e. Mi haszna belőlem Angliának? Sophie és Louis sokkal több hasznomat veszi, mint Anglia. Howard az ablak felé mutatott, és Anthony észrevette, hogy Sophie a kisbabával egy kerti széken ül, az udvar túloldalán.

Sophie dúdolt a gyermeknek – szép kisgyerek, nagy, barna szeme van, az orcája gödröcskés –, aki kacagott, dundi kis kezével felnyúlt, és megsimogatta anyja arcát. Anthony halkabbra fogta a hangját. – Ide figyelj. El tudom intézni, hogy kapj valamennyi eltávozást. Néhány hétre visszamehetsz Angliába. Míg összeszeded magad. Howard megrázta a fejét. – Nem megyek vissza. Ma este elmegyek. Elmegyünk. – Azonnal visszajössz velem. Ez parancs. – Vele akarok lenni. Visszatérni a normális életbe. Apa akarok lenni. És férj. – Lehetsz mind a kettő, leszel is, de annak rendje-módja szerint. Nem szökhetsz el csak úgy egyszerűen. – Nem mondtam volna el neked, de te több vagy barátnál. A fivérem vagy. – Nem engedhetem, hogy megtedd. – Kénytelen leszel. – Mindketten tudjuk, mi történik a dezertőrökkel. – Ahhoz előbb el kell hogy kapjanak. – El fognak kapni. Howard szomorúan mosolygott. – Anthony, öreg barátom, én máris halott vagyok odakint. Halott a lelkem, és a testem hamarosan utoléri. – Felállt, lassan, óvatosan visszatolta a székét. Kiment a tanya konyhájából, és egy dalt fütyörészett, amit Anthony évek óta nem hallott – táncdalt az egyetemi éveikből. A fütyörészés, a dallam, a könnyed mód, ahogy barátja aláírja a tulajdon halálos ítéletét… Mindaz a szörnyűség, amit láttak, és műveltek, az egész vállalkozás könyörtelensége… minden, amit Anthony eddig elnyomott – a nyomorult vágy, ahogyan hiányolja Eleanort és a lányait, az újszülött Alice, akit még nem is látott most azzal fenyegetett, hogy elárasztja.

Gondolatai elhomályosultak. Anthony hirtelen felállt. Kisietett a konyhából, át a füves udvaron, végig a nagy épületek közt húzódó ösvényen. A szomszéd istállója mögötti ösvényen érte utol Howardot. Barátja már az ösvény végén járt, és Anthony rákiáltott. – Hé! Állj meg! Howard nem állt meg, ehelyett átkiáltott a válla fölött. – Már nem vagy a parancsnokom. Anthony érezte, hogy feltolul benne a félelem, a tehetetlenség és a harag, mint holmi fekete hullám, amit nem tud megfékezni. Ezt nem hagyhatja, ez nem történhet meg. Valamiképpen meg kell fékeznie. Nekilódult. Sohasem volt erőszakos – orvosnak, gyógyítónak készült –, de most dübörgött a szíve, a vér zubogott az ereiben, és az elmúlt néhány év során érzett minden szemernyi harag és gond ott lüktetett a bőre alatt. Utolérte Howardot, rávetette magát, és lerántotta magával a földre. A két férfi együtt hempergett, birkózott, verekedett, mindketten döntő csapást akartak mérni a másikra, de egyikük sem tudott felülkerekedni. Howardnak sikerült visszalöknie magát, hogy kellő távolságban legyen egy balkezesre. Anthony úgy érezte, mintha folyékony fájdalom zuhogna végig a mellén, a vállán. Howardnak igaza volt, valóban nem verekedő ember, de Anthony sem az, és a csata meglepően kimerítette őket. A két férfi, mintegy kimondatlan megegyezéssel, elengedte egymást, hanyatt estek, mellük zihált, ahogy igyekeztek levegőhöz jutni. A pillanatnyi őrület elszállt. – Uramisten – szólalt meg végre Howard. – Sajnálom. Megsérültél? Anthony megrázta a fejét. Az égre bámult – most, hogy kifogyott a lélegzetből, káprázott a szeme. – A fenébe is, Howard. – Megmondtam. Sajnálom. – Nincs élelmetek, nincs tartalékotok… hogy képzeled?

– Sophie meg én… ennyi elég. Megvagyunk egymásnak. Anthony lehunyta szemét, és mellére tette a kezét. A napfény kellemesen égette az arcát, szemhéjának belsejét narancsszínűre festette. – Tudod, hogy nem engedhetem. – Ahhoz először le kell lőjél. Anthony belepislogott a ragyogó fénybe. Nyílhegy alakzatban szálltak a fekete madarak a ragyogó kék ég hátterében. Nézte őket, és eközben minden bizonyosság szinte összeomlott. Ez a nap, ez a napfény, ezek a madarak – mindez kívül esik a háború szféráján. Mintha más fajta valóság létezne odafent, és ha kellően magasra jutnának, elmenekülhetnének erről a világnak nevezett helyről. Howard már felült, hátát a téglafalnak vetette, megszemlélte sérült kezét. Anthony odaült mellé. Sajgott a mellkasa. – Szóval eldöntötted? – Eldöntöttük. – Akkor mondd el, mit terveztek. Bizonyára van tervetek. Nem hiszlek kellően ostobának, hogy egy asszonyt meg egy kisgyereket áthurcolj az országon. Anthony hallgatta, amint Howard körvonalazta a Sophie-val kifőzött tervet. Igyekezett nem gondolni a hadseregre, a szabályokra, arra, hogy mi történik, ha elfogják a barátját. Csak hallgatta, és bólogatott, és kényszerítette magát, hogy higgyen a sikerükben. – Sophie-nak az a nagynénje – délen lakik? – Majdnem a spanyol határnál. – És befogad benneteket? – Mintha az édesanyja volna Sophie-nak. – No és az utazás? Az élelem? – Spóroltam a fejadagokból, Eleanor is küldött csomagot, és Sophie-nak sikerült kenyeret és vizet szereznie. – Monsieur Durand konyhájából? Howard bólintott.

– Hagyok cserében pénzt. Nem vagyok tolvaj. – És hol tárolod ezt a tartalékot? – Madame Fournier tanyájának a szélén van egy fészer. Már nem használják. Az aknatűz nagy lyukakat vágott a tetőbe, olyan, akár a szita. – Néhány napi fejadag, valami sütemény, egy cipó – nem lesz elég. Napokig kell rejtőznötök, és ki tudja, mit találtok, míg délre tartotok. – Megleszünk. Anthony maga előtt látta a hadsereg konyhai készletét. Húskonzervek, sűrített tej, liszt és sajt és lekvár. – Többre lesz szükségetek – mondta. – Várjatok, míg besötétedik. Mindenki a holnapi támadásra készül. A fészerben találkozunk. – Szó sem lehet róla. Nem akarom, hogy belekeveredj. – A testvérem vagy. Máris belekeveredtem.

Anthony aznap éjjel magával vitt egy hátizsákot, tele mindennel, amit csak össze tudott szedni. Meggyőződött róla, hogy nem követik. Tiszt lévén, legtöbbekénél több előjoggal rendelkezett, de azt mégsem kockáztathatja meg, hogy rossz helyen kapják el, egy lopott készletekkel teli zsákkal. Amikor odaérkezett, megzörgette a fészer ajtaját, majd megegyezésük szerint egyet koppintott. Howard azonnal kinyitotta, bizonyára a túloldalon várakozott. Megölelték egymást. Anthony nem emlékezett, hogy valaha is ezt tették volna. Később eltűnődött, vajon mindegyiküknek előérzete támadt-e az eljövendőkből. Átadta a csomagot. Ezüst holdfény szűrődött be a tetőn támadt lyukon, és Anthony látta, hogy Sophie a sarokban ül egy szénabálán, mellére csatolva vászonkendőben a kisgyerek. A baba aludt, rózsaszirom ajkát csücsörítve. Pici arca csupa figyelem – az alvás komoly dolog. Anthony irigyelte a gyerek békességét; már akkor

is tudta, hogy ő soha többé nem fog így aludni. Biccentett üdvözlésképp, Sophie pedig restelkedve elmosolyodott. Itt már nem Monsieur Durand gazdasszonya, hanem Anthony legjobb barátjának a hitvese. Ez megváltoztatja a dolgokat. Howard odalépett, halkan beszélt hozzá, Sophie komolyan hallgatta, és olykor gyorsan bólintott. Egyik alkalommal szép kis kezét Howard mellére tette, és Howard rátette a magáét. Anthony betolakodónak érezte magát, de nem tudott másfelé nézni. Megdöbbentette barátjának arckifejezése. Idősebbnek látszott, de nem csak a fáradtság miatt. A hamis humor álarca, amelyet Anthony a barátságuk kezdete óta ismert, a védelmező mosoly, amellyel kinevette a világot, mielőtt a világ nevethetne rajta – eltűnt. A szerelmesek befejezték gyengéd beszélgetésüket, és Howard gyorsan odajött, hogy elköszönjön. Anthony rádöbbent, hogy elérkezett a perc. Egész délután azon töprengett, mit is mondjon, amikor eljön az idő, végiggörgette magában egy egész élet jókívánságait és szánakozását, és látszólag céltalan dolgokat, amelyeket soha többé nem mondhatna el – de egyszeriben elpárolgott minden. Túl sokat kellene kifejezni, és kevés rá az idő. – Vigyázz magatokra – mondta. – Te is. – És majd ha vége lesz… – Igen. Majd ha vége lesz. Zaj támadt odakint, és mindketten megdermedtek. A távolban kutya ugatott. – Howard – suttogta Sophie rémülten. – Dépêche-toi! Allonsy. – Igen. – Howard bólintott, a szemét nem vette le Anthonyról. – Mennünk kell. Sophie-hoz sietett, a katonai hátizsákot átvetette a vállán, és felvette Sophie lába mellől a másik zsákot. A kutya még akkor is ugatott.

– Hallgass – suttogta Anthony. – Kérlek, hallgass. De a kutya nem hallgatott. Morgott, ugatott, és egyre közeledett. Fel fogja ébreszteni a kisbabát! És most már hangok is hallatszottak odakintről. Anthony körülnézett. Az ablaküreg olyan magasan van, hogy nem tudnák rajta kijuttatni a kisbabát. A túlsó falon nyitott ajtó vezetett egy kis előtérbe. Anthony arrafelé intett. Összehúzódtak. Sötét volt a holdtalan éjszaka. Valamennyien visszatartották a lélegzetüket, hallgatóztak. Szemük fokozatosan alkalmazkodott. Anthony félelmet olvasott le Sophie arcáról. Howard átkarolta Sophie-t, az ő arca nehezebben volt olvasható. A fészer ajtaja megnyikordult, és nagy zajjal kitárult. A kisbaba felébredt, és halkan gügyögni kezdett. Nem volt a helyzetben semmi nevetséges, de honnan is tudhatta volna a gyermek? Túlcsordult benne a lét egyszerű öröme, és megnevettette. Anthony ajka elé tette az ujját, sürgetően jelezve, hogy tartsák csendben a kicsit. Sophie suttogott a kisbaba fülébe, de ez csak csiklandozta, és még vidámabb nevetésre ingerelte. Játék – csillant fel fekete szeme –, de jó! Anthony hátán végigfutott a hideg. A léptek közeledtek, a hangok hangosabbak, tisztábbak. Ujját erősen ajkára nyomta, Sophie ringatta a kisbabát, suttogása már pánikot sugallt. De a kis Louis-nak elege volt a játékból, talán meg is éhezett, le akart mászni anyja öléből, és nem értette, miért nem engedi. Gügyögése sírásba fordult, egyre hangosabb sírásba, mire Anthony Sophie mellett termett, keze a gyermeken, húzta a kis batyut, megpróbálta kibogozni Sophie kendőjéből, igyekezett kezét a gyermek szájára tenni, hogy hagyja abba a sírást, hogy elhallgattassa, hogy biztonságban legyenek. De a kutya már a második ajtónál volt, kaparta a fát, és Howard Anthony mögé lépett, elhúzta, irtózatos erővel lökte

hátra, a kisbaba sírt, a kutya ugatott, Howard átkarolta Sophie-t, aki maga is nyöszörgött, és az ajtó kilincsét megzörgették… Anthony előhúzta fegyverét, és visszafojtotta a lélegzetét. Amikor nyílt az ajtó, vakító volt a zseblámpa fénye. Anthony pislogott, és ösztönösen felemelte a kezét. Agya ködös volt, de még látta, hogy két nagydarab férfi áll a túloldal sötétjében. Az egyik, jött rá, amikor a férfi pörgő franciára váltott, Monsieur Durand, a másik brit katonai egyenruhát visel. – Mit jelentsen ez? – kérdezte a tiszt. Zseblámpája először Anthony arcába világított, majd átsurrant Howard és Sophie arcára, végül a fény befogta a Howard vállára vetett katonai hátizsákot. Anthony valósággal hallotta, hogyan jár a férfi agya, és nem lepődött meg, amikor az megszólalt: – Tegye le a zsákot, és lépjen odébb! Howard engedelmeskedett. Louis baba most hallgatott, és felnyúlt, hogy megérintse Sophie halvány arcát. Anthony továbbra is figyelte a gyermeket – lenyűgözte az ártatlansága, a döbbenetes ellentét az ő borzalmas helyzetükkel. És a csendbe belesiklott annak felismerése, amit kis híján megtett, az előző szörnyű pillanat elvetemült ösztöne. Anthony megrázta a fejét. De hiszen ez iszonyatos! Lehetetlen. Hogy ő, Anthony, aki mindig bízott magában, önfegyelmében, pontosságában, gondosságában, segítőkészségében… Zavartan elűzte a gondolatot, és megint a kis Louis-ra koncentrált. Hirtelen úgy érezte, hogy egy világban, amelyből kiürült minden jóság, valamennyiüknek ezt a drága gyermeket kellene figyelniük. Elcsodálkozniuk a tisztaságán. Hallgass, akarta mondani magának. Csak nézz a kicsikére. De hiszen elveszíti az eszét! Ez történik a pillanatokban, mielőtt az ember szembenéz a halállal. Mert biztos, hogy mindannyian meg fognak halni. Dezertőrt segíteni olyan, mintha

maga dezertálna. Sajátos módon nem volt annyira rossz érzés, mint ahogy régebben képzelte. Legalább hamar vége lesz. Fáradt, döbbent rá, nagyon fáradt, és most már felhagyhat a vággyal, hogy hazajusson. Eleanor majd meggyászolja, de idővel hozzászokik a gondolathoz, és örülni fog, ha megtudja: ő azért halt meg, mert segíteni akart Howardnak, hogy új életet kezdjen. Anthony kis híján felnevetett. Új életet kezdeni! Ilyen időkben, amikor a világ romba dől? Howard úgy érezte, erejének végére ért, holott ő az egyetlen, akiben elegendő remény és lelkesedés él, hogy megpróbálkozzon vele. Zuhanás hallatszott, és Anthony pislogva nézett föl. Meglepetten érzékelte, hogy még mindig a francia fészerben van. A tiszt kinyitotta a hátizsákot, és kirázta belőle a lopott katonai tartalékot. Húskonzervek, szárított zöldség, kondenzált tej hevertek szanaszét – Anthony annyit akart elhozni, hogy Howard és Sophie szükség esetén akár hetekig rejtőzhessen. A tiszt füttyentett. – Úgy látom, valaki kirándulásra készült. – És sikerült volna – szólalt meg hirtelen Howard –, ha Edevane el nem kap. Anthony zavart pillantást vetett a barátjára. Howard nem nézett a szemébe. – A rohadék a nyomomban volt. Le akart beszélni. Hagyd abba, gondolta Anthony. Hallgass. Már késő. A másik tiszt a revolverre nézett Anthony kezében. – Így van? – nézett kettejükre. – Megpróbálta visszahozni? De Anthony nem tudott kellő gyorsasággal mondatokat formálni, minden szó mintha megannyi konfetti volna egy szeles napon, és nem sikerült őket összehozni. – Azt mondtam neki, hogy csak akkor tarthat vissza, ha lelő – szólalt meg gyorsan Howard. – Edevane? Anthony hallotta a másik tisztet, de mintha nagyon messziről szólna. Már nem volt abban az istenverte fészerben,

Franciaországban, otthon volt, Loeannethben, a konyhakertben, és nézte, hogyan játszanak a gyermekei. Ápolta a kertet, amelyet Eleanorral ültettek be egy élettel azelőtt, érezte a napmeleg szamóca illatát, érezte arcán a nap melegét, hallotta a gyermekek énekét. – Gyere haza hozzám – mondta Eleanor azon a napon a patak partján, és ő megígérte, hogy hazatér. Haza is akar térni hozzájuk, ha ez lesz is az utolsó cselekedete. Megígérte, de több is ennél. Anthony hazamegy, mert haza akar menni. – Meg akartam állítani – hallotta a tulajdon szavát. – Mondtam neki, hogy ne szökjön el. Ahogy kettejük közé vették Howardot, és visszameneteltek a táborba, ahogy Sophie franciául dadogott, Anthony azt mondta magának, hogy időt vásárolt a barátjának. Hogy nem végződik így. Hogy amíg élünk, remélünk. Megtalálja a módját, hogy mindent megmagyarázzon, hogy megmentse Howardot, és minden visszatérjen a régi mederbe. A front mérföldekre van, bőven lesz idejük kigondolni, hogyan keveredhetnek ki ebből a zűrzavarból. De már félmérföldnyire voltak a tábortól, és nem jutott az eszébe semmi. Rádöbbent, hogy többé nem érezheti a szamóca illatát, csak a háborús rothadásét, a sárét, a pusztulásét, és ajkán a puskapor keserű ízét. Hallotta valahol egy kutya ugatását, és – ebben bizonyos volt –, egy csecsemő sírását a távoli éjszakában, és megtámadta a gondolat, mielőtt megfékezhette volna, hűvösen és tompán és érzelmektől kiüresedve, hogy ha befejezte volna, amit elkezdett amott – hogy elhallgattassa a kisbabát, azt a drága kisgyermeket, aki még alig kezdett élni, aki nem tudta volna, mi történik, akivel irgalmas gyorsasággal végzett volna –, akkor Howard megmenekülhetett volna. Hogy ez volt az egyetlen lehetőség, hogy megmentse a testvérét, de ő kudarcot vallott.

28

CORNWALL, 2003 Sadie úgy vélte, nincs sok értelme Londonban időzni azután, hogy beszélt Alice Edevane-nel. Loeanneth kulcsa lyukat égetett a zsebébe, és mire hazaért a lakására, eldöntötte, hogy azonnal indul. Egy pohár vizet öntött a kiszáradt növényre, összeszedte az Edevane-ügyre vonatkozó jegyzeteit, és a legutóbbi cornwalli kiruccanás óta még bepakolva maradt hátizsákját a vállára lendítette. Bezárta az ajtót, vissza se nézett, és kettesével vette lefelé a lépcsőt. Meglepően gyorsnak tűnt az ötórás út. Megye megye után suhant tova zöldes foltként, miközben Sadie azon a bizonyítékon töprengett, amit Alice ígérete szerint Loeanneth raktárában talál. Fél kilencre járt, és sötétedett, amikor letért az A38-asról, és a part felé tartott. Lassított, közeledve a ferde jelzőtáblához, amely utat mutatott az erdő és Loeanneth rejtett bejárata felé – nagy volt a kísértés, hogy az elágazást kövesse. Türelmetlenül várta, hogy elkezdhesse, de ezen csak a buzgóság tett túl, hogy elkerülje a rá váró kényelmetlen feladatot: megmagyarázni Bertie-nek, miért tér vissza ilyen hamar. Szinte maga előtt látta nagyapja firtató arckifejezését, miközben megkérdi: – Újabb szabadság? – De a tóparti házban nincs áram, ő pedig nem hozott zseblámpát, és hacsak nem tervezi, hogy mindenestül elkerüli a falut és a nagyapját, bizonyos ponton majd szembe kell néznie a felhajtással. Nem, döntött, jobb túlesni a kérdezősködésen. Kelletlen eltökéltséggel felsóhajtott, és továbbhajtott a parti úton, be a faluba, ahol már folytak a hétvégi Napforduló-fesztivál előkészületei. Színes lámpafüzéreket aggattak az utcákra, szabályos távolságokban négyszögletes fa- és vászonrakásokat helyeztek el, előkészületül a bódék felállítására. Sadie lassan hajtott a keskeny utcákon, mielőtt nekivágott az emelkedőnek, Bertie-hez. Megkerülte az utolsó kanyart, és ott is volt a házikó – a szirttetőn biggyeszkedett, meleg fény áradt a konyhából, a

csúcsos tető mögött csillagfényben ragyogott az ég. A szín olyan volt, mint egy jelenet egy karácsonyi filmből, a hó kivételével. Ami által Sadie, úgy vélte, ő a váratlanul betoppanó kellemetlen rokon, aki a semmiből jön, hogy megzavarja a békét. A keskeny utca szélén parkolta le a kocsit, a hátsó ülésről kivette a csomagját, és felfelé indult a lépcsőn. Bent ugattak a kutyák, és még be sem kopogtatott, már kitárult az ajtó. Bertie kötényben volt, a kezében merőkanál. – Sadie! – kiáltott széles mosollyal. – Eljöttél a hétvégi fesztiválra! Milyen pompás meglepetés! Na persze. Pompás menekülés. Ramsay és Ash előugrott Bertie mögül, és leplezetlen örömmel szaglászták Sadie-t. Akaratlanul is felnevetett, és letérdelt, hogy kicsit megszeretgesse őket. – Éhes vagy? – Bertie behessegette a kutyákat. – Épp vacsorázni készültem. Gyere be, kenj magadnak vajas kenyeret, míg tálalok.

A konyhában minden üres hely telis-tele volt lekvárosüvegekkel és hűlő süteményes tepsikkel, úgyhogy az udvaron ettek, a nagy faasztalnál. Bertie gyertyát gyújtott a magas viharlámpásokban, és miközben a lángocskák pislogtak és a viasz leégett, Sadie értesült a falubeli hírekről. Ahogy várható volt, a fesztivál előtti néhány nap csupa intrika és dráma. – De minden jó, ha jó a vége – mondta Bertie, és egy falat kenyérrel kitörölte üres tányérját –, és holnap ilyenkor már vége is lesz. – Egészen jövő ilyenkorig – mondta Sadie. Bertie szemét forgatva felnézett az égre. – Nem fogsz becsapni, egyszerűen imádod. Hát a konyhád? A süteményeid a legnagyobb viharban is kitartanak. – Uramisten, lekopogom – sóhajtott Bertie. – Ne kísértsd a sorsot. Még csak ki se mondd azt a szót. Amire holnap a

legkevésbé lesz szükségünk, az az eső! – Látom, babonás vagy, mint mindig – nevetett Sadie. Végigpillantott a kerten, majd ki, a holdfényes tengerre, fel a csillagos égre. – Azt hiszem, biztonságban vagytok. – Akárhogyan is, holnap korán kell kezdenünk, hogy idejében elkészüljünk mindennel. Örülök, hogy kaptunk még két segítő kezet. – Ami azt illeti – szólt Sadie –, sajnos nem voltam egészen őszinte afelől, hogy miért vagyok itt. Bertie megemelte a fél szemöldökét. – Áttörést értem el az Edevane-ügyben. – Nahát, nahát, valóban? – Bertie félretolta a tálkáját. – Mesélj. Sadie mesélt az Alice-szel történt találkozóról, meg az Anthony Edevane-nel kapcsolatos elméletükről. – Szóval láthatod, hogy a légnyomásnak mégis volt szerepe. – Uramisten – csóválta a fejét Bertie. – Milyen szörnyű tragédia. Az a szegény család. – Amint megtudhattam, Theo halála a vég kezdete volt. A család sohasem tért vissza Loeannethbe, kitört a háború, és mire véget ért, vagy valamivel előbb, Eleanor, Anthony és a legfiatalabb lányuk, Clemmie, már nem élt. Bagoly suhant el láthatatlanul felettük, szárnya felkavarta a meleg levegőt. – Különös dolog, igaz? – sóhajtott fel Bertie. – Felfedni olyanok titkait, akik már nincsenek velünk. Nem olyan, mint a te szokásos bűneseteid, ahol a hajtóerő letartóztatni és megbüntetni a bűnöst. Ebben az esetben senki sem maradt, akit meg lehetne büntetni. – Nem – bólintott Sadie –, de a igazság akkor is számít. Gondolj csak a hátramaradottakra. Ők is szenvedtek; megérdemlik, hogy tudják, mi is történt valójában. Ha találkoznál Alice-szel, magad is látnád, micsoda teher volt a nem-tudás. Szerintem egész életét annak az éjszakának, a szörnyű

eseményeknek az árnyékában töltötte. De most ideadta a ház kulcsát, és engedélyt, hogy kutassak, ahol csak alkalmasnak látom. Addig el nem megyek, míg meg nem találom a szükséges bizonyítékot, hogy Anthony részes volt Theo halálában. – Hát szerintem óriási, amit csinálsz, segítesz neki, hogy végre nyugvópontra jusson az egész ügy. És milyen óriási feladat: meg oldani egy bűnügyet, ami hetven évig rejtély maradt! Fantasztikus érzés lehet. Sadie mosolygott. Valóban óriási feladat. Valóban fantasztikus érzés. – És csuda rendes a rendőrség. Adnak időt, hogy elvarrd a lógó szálakat. Sadie vérvörösre pirult; Bertie láthatólag maga az ártatlanság, ahogy lenyúl és megsimogatja Ramsay nyakát. Komolyan beszélt volna? Vagy látszólagos könnyedsége kimondatlan kérdést leplez? Sadie nem volt benne biztos. Akárhogyan is, ő egyszerűen hazudhatott volna, kitalálhatott volna egy mesét az Ashfordtól kapott különleges engedélyről, a nagyhatalmak döntéséről, hogy egy rég jegelt eset megoldása bokréta lenne a rendőrkapitányság kalapján, egy jó hír sztori, amit most éppen használhatnának – de ebben a pillanatban Sadie-nek nem volt hozzá lelkiereje. Igaz, ami igaz, belefáradt a tettetésbe, kivált Bertie-vel szemben, aki az ő egész családja, az egyetlen ember a világon, akivel tökéletesen önmaga lehet. – Történetesen, nagyapa, volt a munkában egy kis zűröm. Bertie-nek szeme se rebbent. – Igazán, galambom? Akarsz mesélni róla? És Sadie azon kapta magát, hogy a Bailey-ügyet magyarázza. Megérzését, hogy Maggie rossz véget ért, hogy ő nem volt hajlandó a felettesei tanácsát követni, és legfőbb elhatározását, hogy a hatóság megkerülésével beszélt Derek Maitlenddel. – Első számú szabály: ne állj szóba újságírókkal. – De hiszen te kitűnő nyomozó vagy. Érezned kellett, hogy jó okkal szeged meg a szabályokat.

Megható nagyapa hite az ő ítéletében. – Azt hittem. Meg voltam róla győződve, hogy az ösztönöm nem téved. Ez látszott az egyetlen módnak, hogy a figyelmet az eseten tartsam. – Tehát jóhiszeműen cselekedtél, még ha rossz úton jártál is. Ez nyilván számít valamennyit? – Nem így működik a dolog. Még akkor is nyakig bajban lettem volna, ha igazam van, de nem volt. Tévesen léptem, az ügy állandóan piszkált, és most vizsgálat folyik. – Ó, drágaságom. – Bertie mosolya maga volt az együttérzés. – Sokra nem mégy vele, de én bármikor az ösztöneidre szavazok. – Köszönöm, nagyapa. – És mi van Donalddal? Tudja? És mit mond? – Ő ajánlotta, hogy menjek szabadságra. Megelőző hadmozdulat, úgyszólván. Így aztán ha rájönnek, hogy én voltam, azt mondhatom, hogy máris visszavonultam a cselekvéstől. – Ez segítene? – Tudomásom szerint Ashford még sohasem esett az engedékenység bűnébe. Legkevesebb, hogy felfüggesztenek. Ha pedig rossz napja van, leléptet. Bertie ingatta a fejét. – Helytelennek látszik. Tehetsz valamit? – A legjobb terv, amit kifőztem, függetlenül attól, hogy húzzam meg magam és kerüljem Nancy Baileyt, az az, hogy drukkoljak. Bertie lekopogta. – Akkor én is társulok. De addig is, meg kell oldanod a tóparti ház rejtélyét. – Ahogy mondod. – Sadie-ben a másnap gondolatára felbuzgott az izgalom. Titkon gratulált magának, hogy végre bevallotta Bertie-nek az igazat, ekkor azonban nagyapja megvakarta a fejét, és így szólt: – Vajon mi lehetett az, a Bailey-üggyel?

– Mármint? – Miért volt tüske a körmöd alatt éppen az az eset? – Anyák és gyermekek – vont vállat Sadie. – Az ilyesmit mindig nehezen viselem. – De hiszen voltak már ilyen eseteid. Miért éppen ez? És miért pont most? Sadie már-már azt mondta, nem tudja; elhessegeti a dolgot, mint megmagyarázhatatlant, amikor eszébe villant Charlotte Sutherland levele. Abban a pillanatban valami, a fájdalomhoz szörnyen hasonló érzés tolult fel benne, egy hullám, amit tizennégy évig féken tartott, és most elöntéssel fenyegeti. – Kaptam egy levelet – mondta gyorsan. – Néhány hónapja. A kisbaba, illetve már tizennégy éves, írt nekem. Bertie szeme kerekre tágult a szemüveg mögött. De csak ennyit kérdezett: – Esther? A név, így hirtelen… mintha nyilat lőttek volna ki. Sadie annak idején egyetlen szabályt tört meg: elnevezte a kisbabáját, amikor az a csillag alakú pici kéz kibukkant a sárga-fehér takaró fölött. – Esther írt neked? Kétszer is, gondolta Sadie, de nem mondta. – Két héttel azután, hogy a Bailey-ügyön kezdtem dolgozni. Nem tudom, honnan szerezte meg a címemet. Biztosan nyilvántartják a neveket, és ha kérdik, kiadják. Egy privát lakcímet se nehéz megtalálni, ha valaki tudja, hol keresse. – És mit írt? – Mesélt egy kicsit önmagáról. A helyes családjáról, a helyes iskoláról, a szép érdeklődési köréről. És azt írja, találkozni akar velem. – Esther találkozni akar veled? – Nem Esther a neve. Charlotte. Charlotte Sutherland. Bertie hátradőlt, halvány, tétova mosoly jelent meg az arcán. – Charlotte a neve, és találkozni fogtok. – Nem – rázta meg a fejét Sadie. – Nem fogok találkozni vele.

– De Sadie, kincsem… – Nem tehetem, nagyapa. Eldöntöttem. – No de… – Én túladtam rajta. Mit gondolhat rólam? – Hiszen magad is jóformán még gyerek voltál. Sadie még akkor is a fejét rázta, akaratlanul. Megrázkódott, holott enyhe volt az este. – Azt fogja gondolni, hogy elhagytam. – Vívódtál, mi lenne a legjobb a számára. – Ezt nem így látja. Gyűlöl. – És ha mégsem? – Hát nézz rám. – Nincs házastársa, barátja is kevés, még a cserepes növénye is belepusztul az elhanyagoltságba. Egész életében mindent a munkájának áldozott, és most még ez is megingott. Ő csak csalódást jelenthet. – Nem vagyok szülőfajta. – Nem hiszem, hogy olyasvalakit keres, aki majd segít befűzni a cipőjét. Úgy tűnik, nagyon is önálló. Egyszerűen csak tudni szeretné, ki a biológiai anyja. – Te is, én is tudjuk, hogy a biológia nem biztosíték a rokonszenvre. Néha a legjobb, ami valakivel történhet, ha új szülőket kap. Nézd csak, hogy te meg Ruth hogy léptetek be az életembe. Most Bertie ingatta a fejét, de nem szomorúan. Sadie látta, hogy csalódást okoz nagyapjának, de mit tehetne ellene? Nem Bertie-nek kell határoznia, hanem neki, és ő már határozott. Ha jól, ha rosszul. Ha jól. Elhatározottan kifújta a levegőt. – Ruth mindig azt mondta, ha az ember helyesen cselekszik, és újra megtenné, nincs más hátra, mint előre! Bertie szeme benedvesedett a szemüvege mögött. – Mindig is bölcs volt. – És általában igaza volt. Én meg ezt csináltam, nagyapa, követtem Ruth tanácsát. Tizennégy évig mindig csak előre néztem, sose hátra, és minden ment, mint a karikacsapás. Az

egész baj ezzel a levéllel kezdődött. Visszahozta az életembe a múltat. – Ruth nem így gondolta, kincsem. Azt akarta, hogy mindig csak előre nézz, ne bánd meg a dolgokat, de ne tagadd le mindenestül a múltat. – Én nem tagadom le, csak nem gondolok rá. Választottam, ahogy választottam, és nem lenne semmi haszna, ha megint mindent kiásnék. – De hát nem éppen ezt teszed az Edevane családdal? – Az más. – Valóban? – Igen. – És az is volt. Nem talált megfelelő magyarázatot, hogyan; akkor és ott nem – egyszerűen tudta. Zavarta Bertie ellenkezése, de nem akart vitatkozni. Szelídebb hangon tette hozzá: – Figyelj, be kell mennem, elintézni néhány telefont, amíg nincs nagyon késő. Mi lenne, ha feltennék vizet, és megosztoznánk még egy kanna teán?

A tenger elzsongató moraja ellenére Sadie-t aznap éjjel elkerülte az álom. Végre sikerült Charlotte Sutherlandet, Esthert, kiűznie a gondolataiból, de figyelme az Edevane-ekre és Loeannethre terelődött. Hánykolódott, forgolódott, ahogy 1933 Szent Iván-éjének látomása töltötte be gondolatait. Eleanor, amint még egyszer megnézi Theo babát, mielőtt visszatér a vendégeihez; a folyón a csónakház felé sikló evezős csónakok, gondolák; a tó közepén, a szigeten lángoló nagy máglya. Sötét volt még, amikor végképp lemondott az alvásról, és futóöltözékébe bújt. A kutyák izgatottan ébredtek, amikor átment a konyhán, és sietve igyekeztek lépést tartani vele induláskor. Ahhoz sötét volt, hogy az erdőn át vezető ösvénnyel kísérletezzen, hát beérte a környékkel, és végiggondolta, milyen tennivalója lesz, amikor Loeannethbe érkezik. Mire a hajnal lábujjhegyen megközelítette a partot, már Bertie házánál volt, és

a harmadik kör kenyeret pirította. Sadie üzenetet hagyott Bertie-nek az üst alatt, kocsiját telerakta az irattartókkal, egy zseblámpával meg egy termosz teával, és elköszönt a kutyáktól. Aranylott a látóhatár, amikor keletnek fordult. A tenger villózott, mintha vasreszelékkel hintették volna meg, és Sadie letekerte az ablakot, hogy arcát érje az éles, sós levegő. Meleg, tiszta napja lesz a fesztiválnak, örült Bertie nevében. És annak is, hogy elmenekült, mielőtt nagyapja felébred, és ezáltal megúszta az előző este folytatott beszélgetés folytatását. Nem mintha megbánta volna, hogy szólt a levélről, de nem akart továbbra is arról beszélgetni. Sadie tudta, Bertie csalódott, hogy ő nem hajlandó Charlotte Sutherlanddel találkozni – meggyőződése szerint Sadie szándékosan tévesen értelmezi Ruth tanácsát, de ezt a helyzetet a nagyapja nem értheti. Majd megtalálja a szavakat, hogy megmagyarázza, mit jelent lemondani egy gyermekről; hogy mennyire keményen igyekezett túllépni a tényen: van a világban valaki, az ő vére, akit sohasem ismerhet – de ebben a pillanatban, amikor annyi minden más van folyamatban, ez már túlságosan bonyolult. Sadie elért a ferde jelzőtáblához – amelyről, sokévi kemény szélnek köszönhetően, hámlott a fehér festék –, és balra kanyarodott. Hosszú, füves csíkok tolakodtak a parttól elvezető keskeny, fakó aszfaltútra, és még jobban elkeskenyedett, amikor bekanyargott az erdőbe. A hajnal még nem tört az égboltra, és Sadie kénytelen volt felgyújtani a kocsi lámpáit, hogy átkerenghessen a fák között. Lassan hajtott, az út elgyomosodott szélét fürkészte, hogy hol a bejárat Loeannethbe. Alice Edevane útbaigazítása értelmében nem könnyű megpillantani a kovácsoltvas kaput. Hátrább rejtették az úttól, mondta Alice, és bonyolult rajza olyan, hogy még a család fénykorában is elnyeléssel fenyegették a fákról kinyúló, mászó, tapadó borostyánindák. Valóban kis híja volt, hogy Sadie elkerülje a bejáratot. Csak amikor a fényszóró lesiklott a fakó oszlopról, akkor ébredt rá,

hogy ez az. Sietve farolt, lehúzódott az útról, kiugrott a kocsiból, és az Alice-től kapott kulcscsomón a Kapu feliratút keresgélte. Izgalmában ügyetlenül babrált, és csak néhány kísérlet után sikerült a kulcsot végre a kulcslyukba illesztenie. A kapu rozsdás volt, nehezen mozdult, de Sadie-nek mindig sikerült magában – váratlanul – kellő erőt találnia, ha megvolt hozzá az indítóok. Nagy nehezen kitárta a kapu két szárnyát, épp annyira, hogy sikerüljön behajtania. Ebből az irányból még sohasem közelítette meg, és amikor végre sikerült kikecmeregnie a fák sűrűjéből, meglepődött, mennyire elrejtőzött a világ elől a ház és a belső kert, a maga völgyébe fészkelve, egy sor szilfa védőfala mögé rejtve. Követte a behajtót, át egy kőhídon, és leparkolta a kocsit egy óriási fa ágai alá egy kavicsos térségen, amelyet csalafinta fűcsomók foglaltak el. Még csak emelkedőben volt a nap, amikor belakatolta a vén kaput és belépett a kertbe. – Megelőzött – szólt, amikor észrevette, hogy az öregember ott ül a nagy kőurna peremén. Clive intett. – Hetven éve várok erre. Egy perccel sem akartam tovább várakozni a kelleténél. Sadie még előző este felhívta, és tájékoztatta az Alice-szel történt találkozóról. Clive meghallgatta; megdöbbentette az új elmélet, miszerint Theo Edevane-t az apja ölte meg. – Biztos voltam benne, hogy a fiút elrabolták – mondta, amikor Sadie befejezte a történetet. – Egész idő alatt abban reménykedtem, hogy meg fogom találni. – Reszketett a hangja, és Sadie rájött, mennyire személyes ügyének érzi Clive az esetet. Ismerte ezt az érzést. – Még van mit tennünk – mondta. – Tartozunk azzal a kisfiúnak, hogy pontosan megtudjuk, mi történt azon az éjszakán. – És beszélt a kulcsról, meg Alice felkéréséről, hogy kutassa fel a házat. – Épp akkor hívtam fel, amikor előző este magával

beszéltem, és megemlítettem, hogy a maga érdeklődése nem halt el. És hogy mindeddig mennyire értékes volt a segítsége. Most ott álltak az épület bejáratánál, és Sadie az ajtóval vesződött. Egy dermedt pillanatig úgy látszott, hogy a zár elakadt, a kulcs nem fordul, de aztán megnyugtató kattanás hallatszott, és a szerkezet megadta magát. Néhány pillanat múlva Sadie és Clive átlépett a küszöbön, be a tóparti ház előcsarnokába. A helyiség dohos volt, és hűvösebb, mint amire Sadie számított. A bejárati ajtó még tárva-nyitva állt, és amikor Sadie a vállán át hátrapillantott a kinti, ébredező világra, az fényesebbnek látszott, mint az imént. Pillantása végigsiklott az elgazosodott ösvényen a tóig – a felszínén megcsillantak a reggeli nap első sugarai. Sadie nem volt romantikus álmodozó fajta, de most rádöbbent, hogy itt élt valaha az Edevane család. Hogy valamikor régen ezek a falak a piknikkiránduláson készült fénykép fiatal családjának zajától visszhangzottak. – Mintha megállt volna az idő – szólt halkan Clive. – A ház semmit sem változott az évek hosszú során, amióta akkor régen itt voltunk. – Ide-oda forgatta a fejét, hogy minden zugot lásson, majd hozzátette: – A pókok kivételével. Azok újak. Nos – nézett Sadie szemébe –, hol szeretné kezdeni? Sadie is átvette az enyhén tiszteletteljes hangot. Valami erre késztette az oly sokáig lezárt házban. – Alice szerint legvalószínűbb, hogy Anthony dolgozószobájában vagy Eleanor íróasztalában találjuk meg, amit keresünk. – És pontosan mit is keresünk? – Bármit, ami Anthony állapotát részletezi, különösen az 1933-as Szent Iván-nap előtti hetekben. Leveleket, naplókat… Egy aláírt vallomás ideális lenne. Clive elmosolyodott, Sadie pedig folytatta. – Többre megyünk, ha szétválunk. Mi lenne, ha maga vállalná a dolgozószobát, én az íróasztalt, aztán úgy két óra múlva

egyeztetnénk, mit találtunk? Sadie érzékelte Clive hallgatását, ahogy egymás mellett felmentek a lépcsőn: ahogy körülpillantott; mély sóhaját, amikor megálltak az első emeleti lépcsőfordulón. Elképzelte, milyen érzés lehet Clive-nak annyi évtized után visszatérnie a házba. Hetven év alatt élő maradt számára az Edevane-ügy, és nem adta fel a reményt, hogy leleplezheti a bűntényt. Vajon Clive éjszakánként gondol-e az eredeti vizsgálatra, és vajon összeállnak-e a régen ártalmatlannak tűnő rejtvény darabkái? – Másra sem gondoltam – felelt Sadie kérdésére Clive. – Éppen lefeküdni készültem, amikor felhívott, de utána már nem jött álom a szememre. Folyton azt láttam magam előtt, ahogy az az ember a kihallgatás során nem tágított a felesége mellől. Akkor feltételeztem, hogy védelmezni akarja, hogy ne essen szét a gyerek eltűnése utáni időben. De most azt gondolom, valami szinte természetellenes volt a közelségükben. Mintha a férfi őrködne, biztosítaná, hogy a felesége nem fogja, ne tudja leleplezni, amit ő tett. Sadie éppen válaszolni készült, amikor nadrágja zsebében megszólalt a telefon. Clive jelezte, hogy indul tovább Anthony dolgozószobájába, Sadie pedig bólintott, és elővette a mobilját. Összeszorult a szíve, amikor a képernyőn Nancy Bailey telefonszámát pillantotta meg. Sadie szakembernek érezte magát a beszélgetések megszakításában, és azt gondolta, a „Viszontlátásra, vigyázzon magára” kellően érthető: diszkrét, sőt egyenesen szelíd módja tudatni, hogy cserbenhagyja a másikat. Nyilván világosabb befejezést igényel a dolog. De nem most. Elnémította a telefont, és visszadugta a zsebébe. Nancy Bailey várhat. Eleanor hálószobája a folyosóról nyílt, alig két ajtóval odébb, de Sadie nem mozdult. Tekintetét a magasabb emeletre vezető lépcsőn az imitt-amott már foszladozó, fakó vörös futószőnyeg vonta magára. Előbb más teendője van. Felment egy emeletet, majd végigment a folyosón. Itt magasabban melegebb volt, a

levegő fojtóbb. A falon lógó bekeretezett képek a deShiel család tagjainak egykori nemzedékeire emlékeztettek, és mindegyik, félig nyitott ajtó mögött teljesen berendezett szobák voltak, még az apró használati tárgyak is ott maradtak az éjjeliszekrényeken, lámpák, könyvek, fésű-tükör garnitúrák. Kísérteties volt, és Sadie-t az az erős, bár merőben irracionális érzés fogta el, hogy halkan kell lépkednie. A másik énje viszont ellenkezett, zajongott, köhögött, csak hogy megtörje a mindent uraló csendet. A folyosó végén csukva volt a gyerekszoba ajtaja. Sadie megállt előtte. Az elmúlt két hét során számtalanszor elképzelte ezt a pillanatot, de most, hogy valóban ott állt Theo szobájának küszöbén, az egész dolog valóságosabbnak tűnt, mint a képzeletében. Általában nem sokra tartotta a szertartásokat, babonákat, de most maga előtt látta Theo Edevane-t, az újságbeli fotókról a nagy szemű, kerek képű kisbabát, és emlékeztette magát, hogy a szoba, ahová belépni készül, szent. Halkan kinyitotta az ajtót és belépett. A szoba fülledt volt, a valaha fehér függönyt ugyan összehúzták, de már szürke volt, moly ette, és akadálytalanul ömlött át rajta a fény. Kisebb volt a szoba, mint ahogy elképzelte. A szoba közepén álló különleges, kovácsoltvas kiságy arra emlékeztette, milyen fiatal és sérülékeny volt Theo Edevane 1933-ban. Távolabb, az ablaknál, kézzel szőtt kerek szőnyegen állt egy karosszék, selyemmel letakarva, ami valamikor élénk és vidám sárga lehetett, de azóta bánatos, jellegtelen nyersszínűre fakult. Nem csoda – por és rovarok és nyári napfény lopóztak évtizedek során a szobába. A régimódi fa játékszerek, a hintaló az ablak alatt, az ősrégi babafürdőkád a sarokban: megannyi ismerős az újságok fotóiról, és Sadie-nek olyan érzése támadt, mintha felismerné a szobát, mintha álmában látta volna, vagy halványan emlékezne rá a maga gyerekkorából. Odalépett a kiságyhoz, és szemügyre vette. A matracon még ott volt a lepedő, az egyik végébe fehér kötött takarót simítottak. Most poros volt, szomorú. Sadie végigsimította az ágy

vasperemét, és halvány csilingelést hallott. A négy rézgomb egyike ingott az oszlop tetején. Itt fektették le Theo Edevane-t az estély éjszakáján. Bruen dadus a túlsó fal mellett álló pamlagon aludt, a ferde tető alatt, és odakint, a tóparti pázsiton, emberek százai köszöntötték Szent Iván éjszakáját. Sadie a kisebb oldalablakra pillantott: az ügy egyetlen tanúja állítólag itt látott egy karcsú nőt. A vendég azt állította, éjfél körül lehetett, de bizonyára tévedett. Vagy csak képzelte az egészet – Clive szerint az illető még másnap reggel is ittas volt –, vagy másik ablak lehetett, másik szobában. Lehetséges, hogy Eleanort látta meg a gyermekszobában, aki szokása szerint még egy pillantást vetett Theóra, de ha így volt is, tévedett az időpontban, mert Eleanor tizenegykor hagyta el a szobát, és állt meg a lépcsőn, hogy utasításokat adjon az egyik szobalánynak. És a tanúk közvetlenül éjfél előtt látták Eleanort a csónakháznál, ahol a gondolák pihentek. A magasban fehér számlapú kerek óra derengett, mutatói réges-régi negyed négyet mutattak, és öt Micimackó lépkedett a falon. Azok a falak mindent láttak, de a szoba néma maradt. Sadie az ajtóra pillantott, és az éjszakai események szellemárnya pergett le előtte. Valamivel éjfél után Anthony Edevane jött ide a hallból, átment a szobán, és megállt a bölcsőnél, épp úgy, ahogy most Sadie. És azután vajon mi történt? Kivitte a kisfiút a gyerekszobából, vagy éppenséggel itt történt? Theo vajon felébredt? Felismerte édesapját, és mosolygott vagy gügyögött, vagy valamiképpen felfogta, hogy ez a látogatás valami mást jelent, valami szörnyűségeset? Küszködött vajon vagy sírt? És mi történt azután? Mikor tudta meg Eleanor, mit művelt a férje? Valami a padlón, a bölcső alatt, magára vonta Sadie figyelmét: parányi fényes tárgy hevert a szőnyegen, a reggeli nap fényfoltján. Lehajolt, hogy felvegye; kerek ezüstgomb volt, rajta duci Ámor. Ide-oda forgatta, amikor valami megmozdult a lába mellett. Megriadt, a szíve száguldott, de mindjárt rájött, hogy csak a telefonja vibrál a zsebében. A megkönnyebbülés azonnal

elkeseredésnek adta át a helyét, amikor megint Nancy Bailey számát pillantotta meg. Sadie összevonta a szemöldökét, beütötte a „töröl”-t, lezárta a vibráló funkciót, és zsebre tette a telefont is, a gombot is. Körülnézett a szobában, de már megtört a varázs. Már nem látta Anthonyt, amint a padlón a bölcső felé oson, nem hallotta kintről az estély zaját. Már csak magányos, régi szoba ez, ő meg elvesztett gombokkal és morbid képzelgéssel fecsérli az időt.

Eleanor Edevane hálószobája homályos volt, állott levegője bánatot, elhanyagoltságot sugallt. Mind a négy ablak előtt összehúzták a vastag bársonyfüggönyt, és Sadie első dolga volt, hogy széthúzza – köhögött, ahogy a pormacskák leváltak, szétszóródtak. A merev tolóablakokat, amilyen magasra felért, felnyitotta, és egy pillanatra megállt, hogy megcsodálja a tóig nyúló lenti látványt. A nap már ragyogott, a kacsák szorgoskodtak. Halk csicsergő hang vonta magára Sadie figyelmét – felnézett a magasba. Az eresz védelmében egy fészek árnyát pillantotta meg. Ahogy a hűvös, tiszta levegő beáramlott a nyitott ablakon, Sadie-t eltöltötte a tettvágy, és eltökélte, hogy meglovagolja a hullámot. Telefonját a bélelt ágytakaróra lökte, ahol már nem zaklathatja, és észrevette a gördülő tetejű íróasztalt a túlsó falnál, pontosan ott, ahol Alice mondta. Eleanor indította Sadie-t ezen az úton; Eleanor, akivel eredetileg a borostyánkeretű levél keltette kapcsolatot érezte; és Eleanor segítségével fogja bizonyítani, mi történt Theo babával. Emlékezve Alice útbaigazítására, az íróasztal előtti szék alá nyúlt, kitapogatta a rongyos kárpitozást a párnázott ülés alján, ujja hegyét végigfuttatta valamennyi szélen. Végre, ahol a hátsó jobb oldali láb csatlakozott az üléshez, ujjai két, kampón lógó parányi kulcsba ütköztek. Mihelyt kinyitotta, az íróasztal fedele hátragördült, és felfedett egy takaros írófelületet, rajta bőr tapperrel és

tolltartóval. A hátsó polcon egy sor napló állt, és egy gyors pillantás azonosította bennük a háromszoros lapú köteteket, amelyeket, mint Alice mondta, Eleanor levelezésre használt. Sadie pillantása mohón futott végig a naplók gerincén. Semmi sem vallott időrendi sorrendre, de egy pillantás a rendezett, tiszta íróasztalra mégis ezt valószínűsítette. A család 1933 végén hagyta el Loeannetht, vagyis vélhetőleg az utolsó kötet tartalmazza az az évi Szent Iván-éj előtti hónapokat. Sadie levette a polcról, és valóban, az első oldal 1933. januári keltezésű levél volt, szép kézírással, egy bizonyos dr. Steinbachhoz intézve. Sadie leült a padlóra, nekitámaszkodott az ágy oldalának, és olvasni kezdett. Ez volt az első darab a sok-sok orvoshoz írott levélsorozatban. Mindegyik körvonalazta Anthony tüneteit, és segítséget kért udvarias mondatokban, amelyeknek azonban nem egészen sikerült elrejteniük Eleanor elkeseredését. Leírásai Anthony állapotáról szívet tépőek voltak, az életerős fiatal férfiról, akinek élete ígéretét kettétörte hazájának szolgálata, aki hazatérésének évei alatt megpróbált meggyógyulni és visszanyerni egykori képességeit. Sadie meghatódott, de nem volt ideje a háború borzalmain tépelődni. Aznap egyetlen borzalmat akart bizonyítani, és ennek érdekében figyelmét csak arra összpontosíthatta, hogy mi utal Anthony erőszakos hajlamára, a június 23-ig vezető állapotára. Ha érződött is valami óvatosság Eleanornak a londoni orvosokhoz intézett leveleiben, a Daffyd Llewellynhez írottaknak – és volt belőlük jó sok – sokkal személyesebb volt a hangja. Ezek is Anthony egészségi állapotával foglalkoztak – Sadie elfelejtette, hogy Llewellyn orvosnak tanult, mielőtt mindent otthagyott, hogy író legyen –, de leírásait már nem foglalta olyan kifejezésekbe, amelyek megőrizték férje méltóságát és magánéletét egy távoli gyakorló orvos szemében. Eleanor őszintén írta le Anthony állapotát és a maga kétségbeesését: Néha attól tartok, sohasem szabadul meg; hogy ez az én

kutatásom teljesen hiábavaló… Mindent odaadnék, ha ettől meggyógyulhatna, de hogyan is segíthetnék, amikor nem él benne akarat, hogy segítsen magán? Néhány sor kiváltképp meggyőzte Sadie-t, hogy jó helyen tapogatózik: Múltkor éjjel megint megtörtént. Üvöltve ébredt, megint a kutyáról meg a kisbabáról ordítozott, ragaszkodott hozzá, hogy azonnal takarodjanak, és minden erőmmel vissza kellett tartanom, nehogy kirontson a szobából. Szegény drágám, amikor így csapkod és reszket, még csak észre sem veszi, hogy én vagyok mellette… Másnap reggel csupa önvád. Azon kapom magam, hogy hazudok valamit, úgy teszek, mintha rohangálás közben sérültem volna meg. Ismerem a Maga érzéseit az efféle dolgokban, és elvben egyetértek, hogy az őszinteség és az érzékenység a legjobb megközelítés, de szörnyű kárt tenne benne, ha ismerné a valóságot. Hiszen tudatosan a légynek sem ártana. Nem bírnám elviselni, hogy megszégyenítve lássam… De ne aggódjon! Sohasem mondtam volna el Magának, ha tudom, hogy ilyen szenvedést okoz. Biztosíthatom, jól vagyok. A sérülések begyógyulnak – az ember lelkében okozott kár sokkal rosszabb… Én ígéretet tettem Anthonynak, és az ígéreteket be kell tartani. Ezt Magától tanultam… Sadie olvasás közben rájött, hogy Llewellyn tud Eleanornak Benjamin Munróval folytatott viszonyáról is. Barátom, ahogy Maga ragaszkodik hozzá, hogy furán (vagy ravaszul!) emlegesse, jól van… Természetesen gyötör az önvád. Nagyon kedves Magától, hogy rámutat az édesanyám és köztem lévő nézeteltérésre, de a Maga nagyvonalú szavai mögött érzem, hogy a tetteink nem annyira különbözőek… A magam védelmében, ha szabad azzal élnem, szeretem őt, persze másképp, mint Anthonyt, de már tudom, hogy az emberi szív képes két helyen szeretni… Majd, az utolsó levélben: Teljesen igaza van, Anthonynak sohasem szabad megtudnia. Nem csak visszaesne: tönkretenné…

Az utolsó levél 1933 áprilisában kelt, a könyvben sem volt több. Sadie emlékezett rá, hogy Daffyd Llewellyn csak a nyári hónapokban élt Loeannethben, és ez magyarázta, hogy kettejük között megszűnt a levelezés. Megint erre a sorra pillantott: Teljesen igaza van, Anthonynak sohasem szabad megtudnia… tönkretenné. Éppenséggel nem bizonyíték, de érdekes. Eleanor válaszleveléből ítélve, Llewellyn nagyon aggódott amiatt, hogyan reagálna Anthony, ha megtudná a szerelmi ügyet. Sadie eltűnődött: vajon Llewellyn aggodalma nem járulhatott-e a depresszióhoz, amely végül öngyilkosságra vezette. Ő ugyan nem szakértő, de nem látszik lehetetlennek. Mindenesetre segít magyarázni az időzítést, ami még mindig ott birizgálta agyának egy távoli sarkát. Sadie felderült. Alice azt mondta, édesanyja a kapott leveleket az íróasztal két oldalán lévő fiókokban tárolta. Kis szerencsével, ott lehetnek Daffyd Llewellyn levelei. Sadie a leveleiből, a tulajdon leveleiből pontosan látta, mitől tartott Llewellyn – és mennyire. Sadie kinyitotta mindkét fiókot. Száz meg száz boríték – rongyos a szélük, ahol kinyitották –, csoportosítva, és színes szalaggal átkötve. Mindegyik Mrs. A. Edevane-nek szólt, némelyik hivatalos gépírással, mások kézzel írottak. Sadie kötegről kötegre átlapozta, vadászott Daffyd Llewellyn leveleire. Még üres volt a keze, amikor egy kötegre bukkant, amelyben a legfelső borítékon, szokatlanul, nem volt sem cím, sem bélyeg. Sadie meglepetten végiglapozta a többit. Egy-kettő hivatalosan, postán érkezett, de a többi boríték üres volt, akárcsak az első. És ekkor megvilágosodott előtte: a puha piros szalag, az illatszer halvány púderszaga. Ezek szerelmes levelek. Nem éppen erre számított, de elfogta a kíváncsiság. Különben is, megvan az esélye, hogy Eleanor megosztotta szeretőjével az Anthony állapota miatt érzett félelmét. Meghúzta a piros szalagot; annyira hevesen akarta kinyitni a csomót, hogy a levelek végül szétszóródtak körülötte a padlón. Szidta magát,

amiért összekeverte a leveleket, ám ekkor valamin megakadt a szeme. Valamin, ami egyáltalán nem tartozott ebbe a kötegbe. Azonnal felismerte a levélpapírt, a lap széle körül kanyargó mélyzöld borostyánindákat, a kézírást, a tollat: minden egyezett. Ez az első fele annak a levélnek, amelyet a csónakházban kutatva talált, a levél, amit Eleanor akkor írt, amikor Anthony háborúban volt. Sadie szíve már akkor kalapált, amikor kisimította a papírt. Később úgy érezte, mintha előérzete támadt volna arról, amit felfedez, mert alig kezdett olvasni, a kirakós rejtvény egy darabja, egy megoldás, amit tudatosan még csak nem is keresett, egyenesen az ölébe hullott. – Sadie? Riadtan felnézett. Clive állt az ajtóban, kezében bőrkötésű jegyzetfüzet, arcán megélénkült kifejezés. – Ó, tehát itt van – mondta. – Itt vagyok – válaszolt gépiesen Sadie. A gondolatai még száguldottak az éppen felfedezett összefüggés hatására. – Azt hiszem, megtaláltam – mondta izgatottan Clive, és amilyen gyorsan csak bírták vén lábai, letelepedett a Sadie melletti ágy szélére. – Anthony naplója 1933-ból. Ahogy Alice mondta, Anthony szorgalmas naplóíró volt. Minden évről van egy, többnyire megfigyelésekkel a természet világáról, és emlékezetgyakorlatok. A rendőrségnél töltött kezdeti éveim hatására ismertem fel, amikor még arra igyekeztem megtanítani magamat, hogy egy bűntett színhelyének minden egyes részletére emlékezzem. De vannak itt naplóbejegyzések levélformában is egy bizonyos Howard nevű emberhez. Bizonyára barátja lehetett, aki odaveszett az első háborúban. Itt találtam. 1933 júniusában Anthony láthatólag újabb fekete folthoz érkezett. Közli bajtársával: az elmúlt év során érezte, hogy hanyatlik, hogy valami megváltozott, csak éppen nem tudja, mi volt az, és hogy fia születése sem javított a dolgokon. Mi több, amikor átnéztem a régi bejegyzéseket, megemlít néhány alkalmat, amikor a síró kislegény hangja emlékeket idéz egy

tapasztalatról, amelyet „incidensnek” nevez, valamire, ami a háború alatt történt. A Szent Iván előtti utolsó bejegyzésben megírja, hogy legidősebb leánya, Deborah, meglátogatta, és olyasmit mondott el neki, ami mindent megváltoztatott – elmagyarázza, hogy úgy érzi, valami elromlott, és hogy tökéletes életének „illúziója összetört” – A viszony – mondta Sadie, miközben Daffyd Llewellyn aggályaira gondolt. – Alighanem. Anthony közvetlenül Szent Iván napja előtt értesült a kapcsolatról. Ez nyilván elegendő volt, hogy összeomoljon. Daffyd Llewellyn bizonyára emiatt aggódott. Most, annak fényében, amit az imént olvasott, Sadie tűnődött: vajon ez volt-e minden, amit felfedezett. – Hát maga? – biccentett Clive a szőnyegen még szétszóródott borítékokra. – Valami érdekes? – Azt bizony elmondhatjuk. – Nos? Sadie gyorsan beszámolt a csónakházban talált levélrészletről, Eleanornak akkor íródott levelére, amikor Anthony háborúban volt, Eleanor pedig egyedül otthon, terhesen Alice-szel, és azon töprengve, hogyan élhet meg Anthony nélkül. – És? – sürgette Clive. – Épp most találtam meg a másik felét, az elsőt. Itt, Eleanor egyéb levelei között. – Az az? – biccentett Clive a Sadie kezében lévő lap felé. – Szabad? Sadie átadta a levelet, Clive átfutotta a tartalmát, és felvonta a szemöldökét. – Jóságos ég! – Az ám. – Szenvedélyes. – Az.

– De egyáltalán nem Anthonynak szól. A megszólítás: Legdrágább Ben. – Bizony – bólintott Sadie. – És a keltezés 1932. május. Ami azt jelenti, hogy a meg nem született gyermek, akiről ír, nem Alice. Hanem Theo… – De az azt jelenti… – Pontosan. Theo Edevane-nek nem Anthony volt az édesapja. Hanem Ben.

29

CORNWALL, 1932 Eleanor nem szándékozott teherbe esni, legkevésbé Bentől, de egy másodpercig sem bánta. Szinte azonnal tudott róla, mihelyt megtörtént. Tíz év telt el, amióta Clementine-nal terhes volt, de nem felejtette el. Azonnali és végtelen szeretetet érzett a benne növekvő kis ember iránt. Anthony néha megengedte, hogy belenézzen a mikroszkópjába, így hát Eleanor tudott a sejtekről, az építőelemekről, az élet szövetéről. Elemi szeretetet érzett a baba iránt. Egyek voltak, azonosak voltak, és el sem tudta képzelni az életet a parányi lény nélkül. Annyira heves, annyira személyes volt a szeretete. Könnyen elfelejtette, hogy a babának apja is van, hogy nem őneki egyedül sikerült életre keltenie az akaraterejével – kivált, amikor az ígért gyermek még olyan kicsi, olyan biztonságos helyen rejtőzik. A kisfiú titok maradt (mert Eleanor biztos volt benne, hogy a kisbaba fiú), és Eleanor jól tudott titkot tartani. Nagy volt benne a gyakorlata. Évekig megőrizte Anthony titkát, a magáét pedig, amióta Bennel találkozott. Ben. Eleanor kezdetben azzal áltatta magát, hogy Ben csupán rossz szokás. Egyszer, kislánykorában kapott az édesapjától egy sárkányt, különleges sárkány volt, a Távol-Keletről érkezett hajón, és apja megtanította, hogyan eregesse. Eleanor szenvedélyesen szerette a sárkányt, az óriási színes csúcsait, a kezében reszkető madzag erejét, a sárkány oldalán a csodálatos idegen írást, ami inkább illusztráció volt, nem nyelv. Együtt járták édesapjával Loeanneth mezeit, keresték a legjobb helyet a sárkányeregetéshez, a legjobb szellőt a röpítéshez. Eleanort valósággal rabul ejtette a sárkány. Jegyzeteket vezetett a sárkányröptetésről, rengeteg ábrát és tervet rajzolt a helyesebb módszerekről, és éjszaka néha azon kapta magát, hogy felül az ágyban, és a lehorgonyozás legjobb módszerein töri a fejét, a keze meg mintegy magától tekeri le a

szellemsárkány szellemkötelét, mintha most is kint volna a mezőn. – Igazi rossz szokás – mondta annak idején Bruen dadus, undorodó arccal, majd kivitte a sárkányt a gyerekszobából, és elrejtette. – A rossz szokás maga az ördög, és az ördög csak akkor távozik, ha erős kézzel kizárják az ajtón. Eleanornak rossz szokásává vált Ben, legalábbis ezt mondogatta magának, de most már felnőtt, kezében tartja a sorsát. Nincs Bruen dadus, aki elégetné a sárkányt és becsukná az ajtót, hát szabadon, kedvére jöhet-mehet.

– Épp most akartam begyújtani – mondta a férfi, amikor Eleanor rábukkant a lakókocsira. – Bejönne, hogy megvárja, míg elül a vihar? Szakadt még az eső, és mert nem kellett Edwinára vadásznia, Eleanor rádöbbent, mennyire fázik, mennyire átázott. A férfi mögött egy parányi lakószobát pillantott meg, ami hirtelen a kényelem és a meleg tetőfokának látszott. Mögötte dobolt az eső, Edwina épen-egészségesen ott volt mellette, és láthatólag eltökélte: marad. Eleanor belátta, hogy nemigen van választása. Köszönetet mondott a férfinak, vett egy nagy lélegzetet, és belépett. A férfi követte, becsukta az ajtót, és a zuhogó eső zaja azonnal mérséklődött. A férfi átnyújtott egy törülközőt, majd buzgón nekilátott, hogy tüzet rakjon a lakókocsi közepén álló kis vaskályhában. Eleanor a haját dörgölte szárazra, és megragadta az alkalmat, hogy körülnézhessen. A lakókocsi kényelmes volt, de nem elegáns. Csak éppen annyit műveltek vele, hogy otthonos legyen. Eleanor észrevette, hogy az ablakpárkányon is áll néhány csinos papírdaru, amilyeneket a férfi a vonaton hajtogatott. – Kérem, üljön le – mondta a férfi. – Egy perc, és begyújtok. Kissé szeszélyes a kályhám, de az utóbbi időben jó viszonyban

vagyunk. Eleanor fülében duruzsolt a kételkedés, de elhallgattatta. Tudatában volt, hogy a férfi ágya, a hely, ahol alszik, látható az összehúzott függöny mögött a lakókocsi túlsó végében. Másfelé nézett, a törülközőt egy nádszékre terítette, és leült. Most már halkabban dobolt az eső, és eszébe jutott, nem először, hogy ez az egyik legkellemesebb hang, amit ismer. Pompás, egyszerű öröm volt fedél alatt lenni, abban a reményben, hogy hamarosan megmelegszik, megszárad, míg odakint esik az eső. Felszöktek a lángok, a tűz duruzsolni kezdett, és a férfi felállt. Egy elhasznált gyufaszálat bedobott a tűzbe, és lecsukta a kályha rostélyát. – Én ismerem magát – szólalt meg. – A vonatról, a Londonból Cornwallba tartó zsúfolt vonatról, néhány hónapja. Az én kupémban ült. – Emlékezetem szerint maga ült az enyémben. A férfi mosolygott, és Eleanor szíve veszedelmesen, váratlanul megdobbant. – Ezt nem vitathatom. Szerencsém volt, hogy egyáltalán kaptam jegyet. – Nadrágjába törölte kormos kezét. – Azonnal megismertem, amikor kiléptünk a postahivatalból. Visszamentem, de maga már elment. Visszament. Nyugtalanító volt a tény, és Eleanor azzal rejtette nyugtalanságát, hogy tüzetesen szemügyre vette a lakókocsit. – Itt lakik? – kérdezte. – Egyelőre. Egy gazdáé, aki alkalmaz. – Azt hittem, már nem dolgozik Mr. Nicolsonnál. – Eleanor összeszidta magát. Most aztán tudja a férfi, hogy kérdezősködött felőle. De az nem reagált, és Eleanor sürgősen másra terelte a szót. – Nincs folyóvíz, sem áram. – Nekem egyikre sincs szükségem. – Hol főz? A férfi a kályha felé biccentett.

– És hol mosdik? Fejével a patak felé biccentett. Eleanor felvonta a szemöldökét. A férfi felnevetett. – Szerintem itt nagyon békességes. – Békességes? – Nem kívánt még soha kilépni a világból? Eleanor a szigorúságára gondolt anya mivoltában, a gyűlöletre, amelyet akkor érzett, amikor az ő anyja bólintott helyeslően, a szüntelen őrködésre, amitől megmerevedtek a csontjai, és megszorultak gondolatainak fogaskerekei, mintha rugalmas pántok tartanák őket mereven. – Nem – felelte az évek során tökéletesített, megközelítően könnyed hangon. – Nem mondhatnám. – Gondolom, nincs ezzel így mindenki – vont vállat a férfi. – Inna egy csésze teát, míg megszárad a holmija? Eleanor tekintete követte a férfi karját, ahogy a kályha tetején álló serpenyő felé intett. – Nos… – szólalt meg. Végtére is hideg van, és a cipője még nem száradt meg. – Talán csak amíg várok, hogy elálljon az eső. A férfi leforrázta a teát, Eleanor a serpenyő felől érdeklődött, és a férfi nevetve közölte, hogy teás üstje ugyan nincs, de láthatólag ez is megteszi. – Nem kedveli a teás üstöt? – Kedvelni kedvelem, csak éppen nincs a birtokomban. – Otthon sem? – Nekem ez az otthonom, legalábbis jelenleg. – De hova megy, amikor innen távozik? – A következő helyre. Nyugtalan a lábam – magyarázta. – Sehol sem maradok meg szívesen. – Azt hiszem, én el sem tudnám viselni, hogy nincs otthonom. – Én az emberekkel vagyok otthon. Azokkal, akiket szeretek. Eleanor kesernyésen elmosolyodott. Mintha ő is valami hasonlót mondott volna, sok-sok éve, egy örökkévalósággal

ezelőtt. – Nem ért ezzel egyet? – Az emberek változnak, nem? – Nem akarta ennyire csípősre fogni a hangját. – De azért egy ház… ahol vannak falak, van padló, felül tető, szobák, tele mindenfélével, az árnyékban emlékek… nos, biztonságos, és valóságos, és… – Tisztességes? – Átnyújtott egy csésze gőzölgő teát, és leült egy székre Eleanor mellé. – Igen – bólintott Eleanor. – Igen, pontosan. Tisztességes és jó és igaz. – Elmosolyodott; hirtelen zavar fogta el, amiért ilyen heves véleményt fejtett ki. Védtelenül és különösen érezte magát – miféle ember érez ilyesmit egy házzal kapcsolatban? De a férfi is mosolygott, és Eleanor úgy érezte, ha nem ért is egyet vele, de megérti. Rég volt Eleanornak új ismerőse, rég engedhette el magát kellően, hogy érdeklődjön, hogy odafigyeljen, hogy reagáljon. Most leengedte a védőpajzsot, beszélgetett a férfival, kérdezgette az életéről. A férfi a Távol-Keleten nőtt fel, apja régész volt, édesanyja megszállott utazó; buzdították, hogy megalkossa a maga életét, ne kössék meg a társadalom elvárásai. Eleanor szinte emlékezett, hogy egykor maga is ilyesmit érzett. Különös, szokatlan módon telt az idő, mintha a lakókocsi belsejének légköre kívül létezne a nagyvilág árapályán. A valóság szövedéke felbomlott, és nem volt más, csak ők ketten. Eleanor az évek során megfigyelte, hogy még óra nélkül is szinte percnyi pontossággal meg tudja állapítani, mennyi az idő – de itt és most tökéletesen nyomát vesztette. Csak amikor véletlenül rápillantott az ablakdeszkán álló kis órára, akkor döbbent rá, hogy két óra telt el. – Mennem kell – pihegett. Felállt, és átadta az üres teáscsészét a férfinak. Az ilyen gondatlanság példátlan, elképzelhetetlen. A lányok, Anthony, Anya… mit fognak szólni? A férfi is felállt, de egyikük sem mozdult. Ugyanaz a sajátos szikra villódzott kettejük között, amit Eleanor a vonaton

tapasztalt. Kényszeresen maradni szeretett volna, elrejtőzni, soha többé ki nem lépni innen. El kellett volna köszönnie, de ehelyett ennyit mondott: – Még most is megvan a zsebkendője. – A vonatról? – nevetett a férfi. – De hát megmondtam: a magáé. – Nem tarthatom meg, eddig nem volt mód, hogy visszaadjam, de most… – Most? – Nos, most tudom; maga hol van. – Igen – bólintott a férfi. – Tudja. Eleanor érezte, hogy hideg fut végig a gerincén. A férfi meg sem érintette, de ő érezte, hogy szívesen venné. Úgy érezte, szakadék szélén imbolyog, és abban a pillanatban szívesen lezuhant volna. Később jött rá, hogy már le is zuhant. Hívta Edwinát, és lesietett a lakókocsi lépcsőjén. Nem állt meg, hátra sem pillantott, és valahogy mégis tudta, hogy a férfi ott áll a lakókocsi lépcsőjén, amíg csak ő el nem tűnik a domb mögött.

– Nicsak, milyen ruganyosan jársz – jegyezte meg anyja, még aznap délután. – Kész csoda, mennyire felélénkítheti az embert, ha kint éri az eső. És aznap este, amikor Eleanor bebújt az ágyba Anthony mellé, amikor férje felé nyúlt, és Anthony megpaskolta a kezét, mielőtt a másik oldalára fordult volna, ő némán, mozdulatlanul feküdt a sötétben, a mennyezet mintáját nézte, és hallgatta, ahogy férje lélegzete egyenletessé válik, elmélyül, ő meg arra próbált emlékezni, mikor vált ennyire elszigeteltté, és magában látta a fiatalembert a vonatról, a férfit, akinek a nevét, csak most döbbent rá, még most sem tudja, aki megnevettette és meggondolkodtatta és meglágyította, és aki ott van egy ugrásnyira tőle.

Kezdetben csak annyi volt, hogy hosszú évek után megint elevennek érezte magát. Eddig maga sem vette észre, hogy lassan kővé vált. Tudta, hogy megváltozott a mintegy tíz év során, amióta Anthony hazatért a háborúból, de maga sem volt tudatában, micsoda teher az eltökéltsége, hogy törődik vele, hogy védelmezi, hogy gyógyítja, és vigyáz, nehogy a lányok megsérüljenek. És ott volt Ben, oly szabadon és könnyedén és jókedvűen. A viszony menekülést és közelséget és önző örömet kínált – nem volt nehéz meggyőznie magát, hogy Ben csupán kábítószer, ideiglenes balzsam. Csakhogy a kábítószer hatása – a mindent elhomályosító gondolatok, a zavaros álom, a finom élvezet, ha valaki másnak a nevét firkantja egy tiszta lapra, ha leírva látja, ha megvalósulónak érez egy gondolatot – nagyon is hasonlít ahhoz, mint amikor az ember szerelmes lesz, és Eleanor kezdetben nem vette észre, mi történik. Valamint azt sem tudta volna elképzelni, hogy lehetséges két férfit szeretni egyszerre. Megdöbbent, amikor azon kapta magát, hogy egy hajdani balett dallamát dúdolja, amire egy örökkévalóság óta nem gondolt, és ráébredt, hogy ha Bennel van, pontosan olyan érzése támad, mint amikor megismerkedett Anthonyval – mintha a világ hirtelen, meglepő módon, fényesebb volna, mint azelőtt. Eleanor beleszeretett Benbe. Meglepő szavak tolongtak a fejében, és mégis igaznak hangzottak. Elfelejtette, hogy ilyen lehet a szerelem – egyszerű és könnyű és örömteli. Anthony iránti szerelme az évtizedek során elmélyült és megváltozott; az élet kihívásokat vetett kettejük elé, és a szerelem alkalmazkodott, hogy szembenézzen ezekkel a kihívásokkal. A szerelem idővel azt kívánta, hogy valaki mást helyezzen előtérbe, hogy áldozatot hozzon, hogy kormányozza az ütött-kopott hajót, el ne merüljön a viharban. Ám Bennel a szerelem olyan volt, mint egy kis evezős csónak, amelyben nyugodtan lebeghet mindenek felett.

Amikor teherbe esett, Eleanor azonnal tudta, kié a gyermek. Még így is visszaszámolta a heteket, csak hogy megbizonyosodjon. Annyival könnyebb lett volna, ha a gyermek Anthonyé. Eleanor sohasem akart hazudni Bennek, de mégsem mondta meg neki azonnal. Az emberi agy hajlamos a bonyolult problémákat tagadni, és Eleanor egyszerűen az örömére összpontosított: kisbabája születik! Mindig arról álmodott, hogy legyen még egy gyermeke, és egy kisbaba boldoggá fogja tenni Anthonyt. Mi több, egy új gyermek meggyógyíthatja. Ez a gondolat oly sokáig volt része a többinek, hogy Eleanornak eszébe sem jutott megkérdőjelezni. Kezdetben először nem is volt hajlandó tudomásul venni a kisbaba apaságának bonyolult kérdését. Növekedett a hasa, és érezte az apró mozdulatokat, de Eleanor még akkor is megőrizte titkát. Ám négy hónaposan közölte Anthonyval és a lányokkal a csodálatos hírt, és tudta, hogy ideje beszélni Bennel. Állapota már mutatkozott. Korábban a vártnál. Ahogy fontolóra vette, hogyan közölje vele, Eleanor rádöbbent: fél ettől – nem mintha attól tartana, hogy Ben nehézségeket támaszt. A lakókocsiban töltött első nap óta arra várt, hogy Ben eltűnik, várta a sivár napot, amikor odamegy, és nem találja. Ahányszor a patak mellett járt, hogy találkozzék vele, visszatartotta a lélegzetét, és felkészült a legrosszabbra. Annyi biztos, hogy soha ki nem mondta a „szerelem” szót. Gyötrelmes volt a gondolat, hogy elveszíti, de Eleanor folytonosan emlékeztette magát: Ben vándor lélek, ezt kezdettől fogva tudja. Ez is része volt a vonzódásnak, és az ok, hogy engedte magát belebonyolódni. Ben ideiglenes volta mintha éles ellentéte lenne az ő általa hordozott tehernek. Egyszer majd távozik, mondta magának Eleanor, és akkor vége. Nincs kötelék, nincs mit megbánni; igazában nincs semmi baj. Csakhogy ámította magát, és most már látta, mennyire hamis és hetvenkedő volt az ő látszólagos könnyedsége. Szembenézve

azzal, hogy a hír hallatán Ben észvesztve menekülhet – az ő bohém szerelmese, akinek még csak egy teaüstje sincs –, Eleanor rádöbbent, mennyire függ tőle: a vigasztalásától és humorától, a kedvességétől, a szelídségétől. Szerelmes belé, és a gyakorlati megoldás ellenére, amelyet a távozása szolgáltat, nem akarja, hogy elmenjen. Azt akarja, hogy a dolgok maradjanak éppen úgy, ahogyan vannak. Nem maradhatnának úgy, ahogyan vannak? De már a puszta gondolatra is átkozta magát, hogy naiv reményt dédelget. Hát persze hogy a dolgok nem maradhatnak úgy, ahogyan vannak. Kisbabája lesz. Ő Anthony felesége. Anthony a férje, akit szeret és mindig is szeretni fog. Nincs más hátra, meg kell mondania Bennek, hogy apa lesz, és nézni, ahogy vállára veti a tarisznyáját.

Csakhogy nem számolt a biológiával. Nem számolt a szerelemmel. – Kisbaba! – ámult el Ben, amikor elmondta. Kisbaba. Szokatlan volt az arckifejezése: örömteli és boldog mosoly, de ami ennél is több – áhítat. Theo még meg sem született, de Ben szerelmes lett belé. Szerelmes lett Theo ideájába. Egy kis embert alkottunk, mondta, ő, aki egész életében húzódozott a felelősségtől és az elkötelezettségtől. Soha el sem tudtam képzelni, hogy ilyen lesz. Úgy érzem, közöm van ehhez a kisbabához és hozzád; ez a kapcsolat megtörhetetlen. Te is így érzed? Mit mondhatott erre? Ő is így érezte. A kisbaba olyan módon kötötte Benhez, ami merőben más volt, mint az Anthony iránt érzett szerelem, más, mint a családja számára Loeannethben elképzelt jövő. Az elkövetkező néhány hónapban fertőző volt Ben izgalma, az optimizmusa; nem volt hajlandó elfogadni a leghalványabb célzást sem arra, hogy a gyermekük fogantatása nem tökéletes és nem helyes.

Ben meg volt róla győződve, hogy minden elrendeződik. – Mint mindig – mondta. – Egész életemben hagytam, hogy a dolgok úgy történjenek, ahogyan kell. – És Eleanor lassan hinni kezdett neki. Miért nem folytatódhatnak a dolgok ugyanúgy – ő és a kisbaba Loeannethben, Ben pedig itt? Hiszen ez eddig is működött. De Bennek más elgondolásai voltak, és nyáron, amikor Eleanor órája közeledett, kijelentette, hogy otthagyja a lakókocsit. Eleanor először azt gondolta, úgy érti, hogy elköltözik Cornwallból, és fájó volt a hirtelen elhatározás, de amikor Ben Eleanor füle mögé simította egy hajfürtjét, és azt mondta: – Közel kell lennem. Új állást foglaltam el, a helyi újságban hirdették. Mr. Harris azt mondta, már jövő héten kezdhetek. Van ott egy csónakház, ahol néha megszállnak a kertészek? Eleanor arcán mutatkozhatott a gond, mert Ben sietve folytatta. – Ígérem, nem fogom megnehezíteni a dolgokat. – Két kezét szelíden Eleanor kemény, kerek hasa köré simította. – De közelebb kell lennem, Eleanor. Kettőtökkel kell maradnom. Te és a kisbaba vagytok az én otthonom.

Ben 1932 nyárutóján kezdett Loeannethben dolgozni. Egy forró délutánon felment a kocsibehajtón, mintha az ég világán semmit sem tudna a birtokról, kivéve hogy a kertészetben meghirdettek egy állást. Eleanor még akkor is győzködte magát, hogy a dolgok kedvezően fognak alakulni. Bennek biztos állása van, ahonnan figyelheti, hogyan növekszik a kicsi; ő akkor láthatja, amikor csak kedve van hozzá; és Anthony, drága Anthony sohasem fogja megtudni az igazat. Eleanor természetesen áltatta magát. Szerelme, a kisbaba közeledő érkezése miatti izgalma, a hosszú nyár – mind elvakította, elfedte a valóságot, de a paradicsom fénye hamarosan megkopott. Ben közelsége valóságossá tette az egész

ügyet. Előzőleg más birodalomban létezett Eleanor számára, de most, itt, beágyazódott az életébe, amelyen családjával osztozott – és Eleanor sokáig elnyomott bűntudata mocorogni kezdett. Helytelen volt, hogy elárulta Anthonyt. Most már annyira tisztán látta; el sem tudta képzelni, hogyan is gondolhatta. Mi ütött belé? Anthony az ő drága szerelme. Üde, fiatal arcát látta lelki szemeivel – azt a régi, régi délelőttöt, amikor Anthony megmentette az omnibusz útjából; az esküvőjük napját, amikor Anthony mosolyogva szorította meg a kezét, ő pedig megpillantotta a kettejük előtt nyúló időt; a délutánt a pályaudvaron, amikor Anthony háborúba indult, oly buzgón, hogy hasznos legyen – és Eleanor legszívesebben összegömbölyödött volna, hogy meghaljon szégyenében. Ettől fogva, mondta magának, Ben alkalmazott, ő pedig Anthony felesége, Loeanneth úrnője, és három szép gyermek anyja, akik nemsokára négyen lesznek. Eleanor kerülni kezdte a kertet. Méltó büntetés volt; a kert volt mindig a kedvenc helye Loeannethben, kényelem és vigasztalás, és megérdemli, hogy elveszítse. De volt még egy oka, hogy távol maradjon. Bűntudata neurotikus félelmet táplált – hogy véletlenül leleplezi magát, hogy találkozik Bennel, és valamiképpen elárulja a titkát. Ezt nem kockáztathatja meg; a következményekbe Anthony belepusztulna. Valahányszor megpillantotta Bent, amint nagy léptekkel áthalad a kerten, ő gyorsan elfordult az ablaktól, és éjszakánként mind gyakrabban kerülte az álom, mert azon töprengett, mi lenne, ha Anthony úgy határozna, hogy többet akar a kisbabájukból, mint amennyit Eleanor hajlandó adni. De akárhogyan korholta magát, akármennyire mardosta a bűntudat, igazában soha nem bánta meg az ügyet. Hogyan is tehetné, amikor a cselekedetei ajándékozták neki Theót? Különlegesen szerette a kisfiút attól a pillanattól fogva, amikor megtudta, hogy magában hordozza – de miután megszületett,

valósággal imádta. Nem mintha jobban szerette volna, mint a kislányait – inkább ő maga volt most más, mint az egykori énje. Az élet megváltoztatta. Idősebb, szomorúbb, jobban rászorul a vigasztalásra. Felszabadító önzetlenséggel szerethette ezt a kisbabát. És ami a legjobb, amikor kettesben van Theóval, megint Eleanor lehet, és nem Anya.

Az elképzelt és aggasztó forgatókönyvek között soha, egyetlenegyszer sem vette fontolóra Eleanor azt a lehetőséget, hogy Theo születése után Anthony állapota inkább romlani, mintsem javulni fog. Az évek folyamán oly szilárdan hitte, hogy egy új kisbaba – fiúgyermek! – pontosan az, amitől Anthony jobban lesz, hogy a gondolataiban nem is volt helye más változatnak. De tévedett. A baj szinte azonnal elkezdődött, amikor Theo még csak néhány hetes volt. Anthony imádta, szelíden ringatta, csodálattal bámulta pici, tökéletes arcát, de öröme gyakran mélabúval színeződött. Keserű szégyen, hogy az ő élete ennyire tökéletes, amikor a többiek annyi mindentől fosztattak meg. És ami még rosszabb, néha, amikor a kisbaba sírt, egy bizonyos kifejezés telepedett Anthony arcára, üres kifejezés, mintha valami elterelné a gondolatait, titkos dolgok játszódnának le a fejében. Az ilyen éjszakákon jöttek a rossz álmok – a félelmes reszketés, az utasítás, hogy „Hallgattasd el a síró gyereket” vagy „Csöndesítsd le”. Eleanornak ilyenkor minden erejére szüksége volt, hogy megfékezze Anthonyt, nehogy végigrohanjon a folyosón és tényleg megtegye. Eleanor azon tépelődött, vajon mit is követett el. És aztán Clementine a tizenkettedik születésnapjára megkapta a repülőt. Anthony gondolata volt, és jó gondolat, de Eleanor reményét, hogy elkerülheti a kertet, meghiúsította. Már megebédeltek, amikor Clemmie kicsomagolta az ajándékot és kiszaladt, tehát már csak a délutáni tea és sütemény maradt,

mire véget ér a nap formális része. Ilyen rövid idő alatt nem történhet baj, mondta magának Eleanor, és fáradtan utasította a szobalányt, hogy vigye ki a tálcát a kertbe. Gyönyörű idő volt, amolyan friss, napos őszi délután, amikor a merészebbje még akár úszhatott is. Mindenki részt vett a nap ünnepi hangulatában, bóklásztak a gyepen, repítették a repülőt, kacagtak, amikor kis híján leborotvált valakit, de Eleanor feszült volt. Tudta, hogy Ben lent dolgozik a tónál, és aggódott, nehogy családja lássa együtt kettejüket; aggódott, hogy Ben észreveszi Theo kosarát, és valami okkal-móddal felmegy a gyepen, hogy csatlakozzék a társasághoz. Nem tenné meg, ígérte, hogy nem teszi. De a félelem őrült gondolatokra sarkallhatja az embert, és Eleanor arra vágyott, bárcsak vége lenne már a napnak, hogy elfogyasszák a süteményt meg a teát, és térjenek vissza a ház biztonságába. Clementine azonban máshogy képzelte. Mi több, mintha az egész család részt vett volna az összeesküvésben. Senki sem kért teát, a süteménynek a gondolatát is elutasították, és Eleanor ott ragadt Anyát játszani, amikor az volt az egyetlen vágya, hogy egyedül legyen. És akkor Clemmie, aki láthatólag hajlamos volt pontosan a legrosszabb pillanatot választani, hogy természet adta meggondolatlanságát gyakorolja, elkezdett felmászni a nagy szikomorfára. Eleanornak torkában dobogott a szíve, az idegei máris rongyosak voltak, és úgy érezte, ezt már nem bírja elviselni. A fa alatt állt, szemét le nem vette legkisebb lányáról, ahogy mászott felfelé, mezítláb, a szoknyáját begyűrve, a térdét lehorzsolva, és Eleanor eltökélte: ha Clemmie leesne, ő majd elkapja. Ezért kerülte el a figyelmét, amikor megtörtént a baj. Rose dadus vette észre elsőnek, elállt a lélegzete, és megfogta Eleanor kezét. – Gyorsan – suttogta. – A kisbaba.

Dermesztő volt a szó. A világ mintha megfordult volna, amikor Eleanor átpillantott a válla fölött, és meglátta, hogy Anthony Theo kosara felé tart. A kisbaba sírt, és Eleanor látta Anthony merev és kényszeredett tartásából, hogy nincs magánál. Rose már átfutott a pázsiton. Azok közé a kevesek közé tartozott, akik tudtak Anthony állapotáról; nem Eleanor mondta el – magától jött rá. Édesapja hasonló módon szenvedett, mondta Rose aznap este, amikor odament Eleanorhoz, és megígérte, hogy szükség esetén segít. – Daffyd – szólt Eleanor –, vigye a lányokat a csónakhoz. Daffyd alighanem hallotta Eleanor hangjában a pánikot, mert egy másodperc törtrésze alatt felfogta a helyzetet, majd legderűsebb mesemondó hangján, maga köré gyűjtötte Deboraht és Clemmie-t, és elindult velük a folyón horgonyzó csónak felé. Eleanor nekiiramodott, kis híja volt, hogy bele nem szaladt a testvérei után siető Alice-be. Zakatolt a szíve, és nem volt más gondolata, csak az, hogy idejében érjen Anthonyhoz. Amikor odaért, elég volt egyetlen pillantás a szemébe, hogy lássa: Anthony nincs is ott. Odament, ahová mindig, amikor ellepte a sötétség. – A kisgyerek! – kiáltott szinte őrjöngve. – Hallgattasd el, maradjon csendben! Eleanor magához ölelte a férjét, nagy nehézséggel visszaterelte a házba, suttogott, hogy minden rendben van. Amikor volt rá lehetőség, hátranézett Rose dadusra, és látta, hogy lefekteti Theót. Rose elkapta a pillantását, és megnyugtatóan bólintott: biztonságban tartja a kicsikét.

Aznap este, amikor Anthony súlyos, altatómámoros álomba zuhant, Eleanor kisurrant a hálószobából, és mezítláb sietett végig a folyosón. Óvatosan lement a lépcsőn, nem hagyta, hogy Horace nagyapa szőnyege akadályozza, árnyéka mögötte surrant a padlón.

A kerti ösvény kövei még őrizték mélyükön a nap melegét, és Eleanor élvezte meztelen talpa alatt a tömörségüket. Az a talp kemény volt valamikor. A tó partjához érkezve megállt, rágyújtott egy cigarettára, és mélyre szívta a füstöt. Senki sem tudta, hogy dohányzik. Hiányzott neki a kert. Gyermekkorának barátja. A tó szelíden hullámzott a sötétben, az éjszakai madarak rendezgették szárnyukat, egy kicsiny teremtés – talán egy róka – száguldott el riadtan. Eleanor elszívta a cigarettát, és lesietett a patakhoz. Kigombolta, levetette ruháját, egy szál kombinéban maradt. Nem volt hideg az éjszaka, az úszáshoz viszont igen. De Eleanor úgy érezte, lángol a melle. Újjászületésre vágyott. Elevennek és szabadnak és gáttalannak akarta érezni magát, el akarta magát veszíteni, elfeledni mindent és mindenkit, akitamit csak ismert. Nem akartál valaha kiesni a világból? – kérdezte egyszer Ben a lakókocsiban. Igen, akart, meg is tette, ma éjjel jobban, mint valaha. Alámerült, egészen a tó aljáig, hűvös és csúszós volt lábánál a nád, üledéktől sűrű a víz. Úgy képzelte, olyan, mint egy áramlat által sodort fadarab, ide-oda hányta-vetette a víz, megszűnt a felelősség, az aggodalom. Felbukott a holdfényes felszínre, hátán lebegett, és hallgatta az éjszaka hangjait: egy ló a közeli legelőn, az erdei madarak, a patak csobogása. Egy ponton rádöbbent, hogy már nincs egyedül, és valamiképpen tudta, hogy Ben az. A parthoz úszott, kilépett a vízből, majd odament és leült Ben mellé a kidőlt fatörzsre. Ben levette a kabátját, beburkolta Eleanort, és ha nem tudta is, mi a baj, magához szorította, simogatta a haját, és a fülébe suttogott: nincs semmi baj, minden rendbe jön. És Eleanor nem szakította félbe, mert hiányzott neki Ben, és megkönnyebbült az öleléstől, éppen itt, és éppen most, és elszorult a torka, mert Ben kedves, és amit mond, úgy is gondolja, és bizonyára el is hiszi.

De Eleanor tudta, mi az igazság. Éppen olyan ő, mint az Eleanor varázsajtajában a királyné, aki annyira vágyik gyermek után, hogy még az ördöggel is hajlandó alkut kötni. Kinyitja az ajtót, átmegy rajta, és szeret, amikor nem volna szabad, és most viselnie kell a következményeket. A világ az egyensúly és a természetes igazság helye; az árat mindig meg kell fizetni, és most már késő becsukni az ajtót.

30

CORNWALL, 2003 – Azt a mindenit! – Clive Sadie-re bámult, kék szeme nagyra tágult a szemüveg mögött, amikor felfogta, mit jelent az iménti felfedezésük. – Csak azt nem tudom, eddig miért nem jutott eszembe – mondta Sadie. – Miért is jutott volna? Én itt voltam 1933-ban, és találkoztam az egész családdal. Senki még csak nem is utalt ilyesmire. – Gondolja, hogy Anthony tudta? Clive halkan füttyentett, miközben fontolóra vette a lehetőséget. – Nos, valamivel sötétebbnek látszanak az események, ha tudta. Ezzel Sadie kénytelen volt egyetérteni. – Volt valami a naplóban? – kérdezte. – Akkoriban, amikor Deborah apja dolgozószobájába látogatott? – Ha volt is, túl rejtélyes, hogy felfoghattam volna. – És mi van az 1933-as kihallgatási jegyzőkönyvekkel? Tudom, azt mondta, nincs semmi utalás rá, hogy Anthony nem volt Theo vér szerinti apja, de volt-e valami más – egyáltalán bármi? Holmi apró részlet, ami akkoriban nem látszott fontosnak, de most esetleg számít? Clive fontolóra vette a kérdést. Végül kétkedő hangon szólalt meg: – Éppenséggel volt valami. Nem tudom, sokat jelent-e. Még megemlítenem is butaságnak tűnik, de annak idején, amikor a kihallgatást folytattuk, a főnököm ajánlotta, hogy Edevane-ék forduljanak a médiához. Szerinte a közvélemény részvéte révén sokkal több figyelő szem keresné az eltűnt gyereket. Fülledt nap volt, valamennyien a lenti könyvtárszobában voltunk, a fényképész, az újságíró, meg Anthony és Eleanor Edevane egymás mellett a kanapén, míg odakint a rendőrök a tavat

kutatták át. – Clive a fejét ingatta. – Szörnyű volt, egyszerűen szörnyű. Eleanor valójában összeomlott, és Anthony ekkor kategorikusan véget vetett az interjúnak. Egyáltalán nem hibáztattam, de amit mondott, megmaradt az eszemben. Legyen magukban egy kis szánalom – mondta –, a feleségem sokkos állapotban van, a gyermeke eltűnt. – Clive Sadie-re nézett, újfajta eltökéltség volt a tekintetében. – Nem a gyermekünk, hanem a gyermeke. – Lehetséges, hogy csak az együttérzés mondatta vele? Hogy különösen a felesége reakcióját akarta érzékeltetni? – Nem, ezt nem hiszem. – Clive egyre izgatottabb lett. – Valójában, mennél többet töröm rajta a fejemet, annál gyanúsabbnak látszik. Sadie-ben feltámadt az ellenállás. Clive egyre bizonyosabb lett, hogy Anthony tudta, nem ő Theo édesapja, ő viszont egyre buzgóbban igyekezett bizonyítani, hogy Anthony nem tudta. Makacsságát semmiféle logika nem támogatta – egyszerűen nem akarta hinni. És ennek jegyében ő és Alice annak a feltevésnek voltak a hívei, hogy Anthony, egy légnyomás okozta dühroham szörnyű következményeként, véletlenül megölte Theót. De ha Theo, a rég várt, imádott fiúgyermek, nem Anthony biológiai gyermeke volt, és ha Anthony valamiképpen felfedezte az igazságot, amikor tudomására jutott feleségének hűtlensége – ezzel sokkal rémesebb lehetőség nyílt számára. Sadie tudta, ha Donald itt volna, azzal vádolná, hogy az agyára ment a család. Így hát, ahogy Clive tovább sorolta az 1933-ban Anthonyval kapcsolatban tett számos kis megfigyelését – mindezt most úgy csavarva, hogy passzoljanak kialakuló elméletébe –, Sadie igyekezett megőrizni tárgyilagosságát. Tartozik annyival Alice-nek: ne hagyja, hogy személyes érzései elhomályosítsák az ítélőképességét. De Clive bizony csúf képet festett. Eszerint Anthony éppen a tökéletes estét választotta a bűn elkövetésére, az évenként megrendezett estélyt, amelynek során, jól tudta, a felesége kezét-lábát töri igyekezetében, hogy

teljesítse a tökéletes háziasszony kötelességeit, és ahol a személyzet túlságosan elfoglalt, hogysem valami szokatlant észrevegyen. Jól jött ehhez Rose Waters eltávolítása, akinek éberségéről Eleanor nyilatkozott kétségbeesetten a rendőrségi kihallgatás során, mert ő soha nem hagyta volna, hogy a rábízott gyermeket bármilyen bántalom érje. És jól jött a fiatal dadus helyére az öreg Hilda Bruen, aki bízvást egy jó adag whiskyvel szereli fel magát, ha az estély zaja fenyegeti az álmát. Minden annyira megfontolt volt. És mi van Eleanorral? Hol az ő helye ebben az elméletben? – Még most is azt gondolja, hogy ő tudta? – kérdezte Sadie. – Szerintem tudnia kellett. Ez az egyetlen magyarázat, miért nem volt hajlandó jutalmat kitűzni. Tudta, hogy értelmetlen gesztus, hogy a fiát nem fogják megtalálni. – De miért segített volna leplezni a bűntényt? Miért nem mondott semmit? Továbbra is megmaradt házasságában Anthony Edevane-nel, méghozzá állítólag boldogan. – A családi helyzetek bonyolultak. A férfi talán megfélemlítette; talán Benjamint fenyegette. Ez bizonyára megmagyarázná, miért tűnt el Munro nyomtalanul a színről. Eleanor talán érezte, hogy valamiképpen hibáztatható; hogy az ő hűtlensége volt Anthony első számú indítéka. Sadie emlékezett az Alice-szel folytatott beszélgetésére – ahogy leírta Eleanort, mint aki erős és különleges erkölcsi értékek birtokosa. Egy ilyen erkölcsi beállítottságú asszonyt szörnyű bűntudat gyötörhetett, amiért megszegte házassági esküjét. De vajon elfogadhatta-e gyermeke halálát, mint méltó büntetést? Nem. Egy dolog megbocsátani Anthonynak egy balesetet – bár még ez is nehezen elképzelhető –, de egészen más az ő, Eleanor gyermeke meggyilkolásával vádolni. És akármennyire igyekezett Sadie megőrizni tárgyilagosságát, egyszerűen nem tudta összeegyeztetni az Anthony Edevane-ről nyert képet – gyengéd apa, szeretett férj, bátor, hadviselt katona – a bosszúálló szörnyeteg képével.

– Tehát – szólalt meg Clive –, mi a véleménye? Kíváncsian várta Sadie egyetértését, de Sadie nem értett vele egyet. Hiányzik valami. Majdnem értelmet nyer a kép, de a rejtvény hiányzó darabja létfontosságú. – Szerintem menjünk le, nyissuk ki a termoszt, és igyunk egy csésze teát. Hadd érlelődjön egy darabig a dolog. Clive lelkesedése leapadt, de azért bólintott. Napfény zúdult a szobába, és ahogy Sadie összeszedte a szétszórt borítékokat, ő a nyitott ablakhoz lépett. – Nahát! – ámult. – Hihetek a szememnek? Sadie melléje lépett, végigfuttatta tekintetét az ismerős látványon, az elgazosodott kerten, és rajta túl, a tavon. Két személy közeledett lassan az ösvényen. Sadie akkor sem lepődhetett volna meg jobban, ha maga Theo baba totyog a ház felé. – Alice az – mondta. – Alice Edevane, és a titkára, Peter. – Alice Edevane… – ismételte Clive, és hitetlenül füttyentett egyet. – Nagy sokára hazaért.

– Meggondoltam magam. – Amikor Sadie és Clive elébe ment a hallba, Alice mindössze ennyi magyarázatot adott, és felújította ismeretségét Clive-val. Petert, miután leszállította munkaadóját az ajtóhoz, visszairányították az autóhoz, hogy hozzon el valamit, amire Alice rejtélyesen, mint „ellátmányra” utalt, Alice maga pedig láthatóan némileg méltatlankodva állt a poros köveken, és határozottan olyan volt, mint egy karakán vidéki úrasszony, aki reggeli sétája után hazaérve elégedetlen fontoskodó személyzetének igyekezetével. Pattogó hangon folytatta: – Az öreg házra nyilván ráfér egy kis tisztogatás. Üljünk le a könyvtárszobában? – Üljünk – bólintott Sadie. Clive-ra pillantva, kissé értetlenül megvonta a vállát, míg követték Alice-t egy ajtón át az előcsarnok túlsó oldalára. Ezt a szobát pillantotta meg Sadie az

ablakon át aznap, amikor Loeannethre bukkant; ez az a szoba, ahol a rendőrség a kihallgatásokat folytatta 1933-ban, és ahol Clive szerint Anthony és Eleanor az újságírót és a fényképészt fogadta a Theo eltűnését követő bejelentés másnapján. Clive most a kanapé egyik végén, Sadie a másik végén ült. Minden nagyon poros volt, de egy hirtelenében véghezvitt tavaszi szükségtakarításon kívül mást nemigen lehetett tenni. Alice feltehetőleg a nyomozásukat készül felülvizsgálni, és nem az a fajta, aki tűrné az ellenállást, vagy akinek egy kis kosz az útját állná. Sadie megvárta, hogy Alice letelepedjen a karosszékbe és kérdéseivel kezdje bombázni őket, ám az öregasszony tovább járkált, ajtótól kandallóig, kandallótól az ablak alatt álló íróasztalig. Egy-egy pillanatra mindenhol megállt, majd újra elindult. Állát felszegte, de Sadie, egy nyomozó tapasztalt szemével, átlátott a kíváncsiságnak álcázott színjátékon. Alice ugyan kétségbeesetten igyekezett leplezni a tényt, de ideges volt, zaklatott. Nem csoda. Kevés különösebb élmény lehet, mint ha az ember megérkezik gyermekkori otthonába, hetven évvel azután, hogy elhagyta, és pontosan úgy találja, ahogy volt annak idején. És még csak figyelembe sem veszi a megrázó eseményt, amelynek hatására az Edevane család sürgősen távozott. Alice megállt az íróasztal mellett, és felemelte a gyermekarcról készült vázlatot. – Ez Theo? – kérdezte szelíden Sadie. Emlékezett a túlvilági szépségű illusztrációra, amit az ablakon át pillantott meg, aznap délelőtt, amikor Loeannetht felfedezte. Alice nem nézett fel, és Sadie egy pillanatig azt hitte, nem hallotta a kérdést. Épp meg akarta ismételni, amikor Alice megszólalt: – A család egy barátja rajzolta, egy Daffyd Llewellyn nevű férfi. Aznap vázolta fel, amikor Theo meghalt. – Kipillantott az ablakon, merev volt az arca. Az elfajult tövisrengeteg a kilátás jó részét eltakarta, de Alice láthatólag észre sem vette. – Láttam,

amint a patakról hozza. Nyaranta mindig nálunk időzött, az emeleten, az Eper szobában. Többnyire kora reggel elindult, vállán a festőállvánnyal, hóna alatt vázlatfüzettel. Nem tudtam, hogy Theót rajzolja, míg meg nem láttam ez a képet. – Különös véletlen – tapogatózott óvatosan Sadie. – Azon a napon rajzolta először az ön öccsét, amikor Theo eltűnt. Alice szigorú pillantást vetett rá. – Lehet, hogy véletlen, de különösnek nem nevezném. Mr. Llewellynnek nem volt része Theo sorsában. De annak örülök, hogy ezt az arcképet rajzolta; anyámnak nagy vigaszt jelentett az azután következő hetekben. – Daffyd Llewellyn meghalt igen kevéssel Theo után, igaz? – Sadie emlékezett a Clive-val folytatott interjúra, a két esemény egybeesésével kapcsolatos gyanújára. Clive bólintott. – A rendőrök – szólalt meg Alice – a kutatás során leltek rá a holttestére. Roppant szerencsétlen… – …véletlen volt? – próbálkozott Sadie. – Fordulat – mondta hangsúlyosan Alice. Figyelme visszatért a vázlatra, arckifejezése ellágyult. – Micsoda tragédia, micsoda szörnyű veszteség. Az ember persze mindig azon töpreng… – De akármin töprengett, nem árulta el. – Mindnyájan nagyon kedveltük Mr. Llewellynt, de Anyával különösen jó kapcsolatban volt. Nemigen kedvelte a többi felnőtt társaságát, Anya különös kivétel volt. Kettős csapás volt Anya számára, amikor alig valamivel Theo eltűnése után rátaláltak. Máskülönben a vele való barátságban keresett volna vigasztalást. Olyan volt számára, mint egy apa. – Az a fajta személy, akivel megosztotta volna a titkait? – Úgy képzelem. Nemigen volt más barátja, olyan fajta, akiben megbízott volna. – Az édesanyja sem? Alice még a vázlatot tanulmányozta, de most felnézett. Ajka fanyar mosolyra húzódott.

– Constance?! – Önökkel lakott, nem? – Kényszerűségből. – Az ön édesanyja bizalmas viszonyban volt vele? – Egyáltalán nem. Anyám és nagyanyám sohasem jöttek ki egymással. Az ellenségesség okát nem ismerem, de régi volt, és mélyen gyökerezett. Valójában, miután Theo meghalt és mi elhagytuk Loeannetht, kettejük között még az ingatag kötés is megszakadt. Nagymama nem jött velünk Londonba. Nem volt egészséges; a Szent Iván-éj előtti napokban is zavarodott volt, utána pedig gyorsan hanyatlott. Egy brightoni otthonba küldték, ott élt élete végéig. Egyike volt a kevés alkalomnak, amikor Anya részéről igazi szeretetet láttam iránta; ragaszkodott hozzá, hogy Nagymama számára csak a legjobb gondozóotthon jöjjön számításba, hogy minden tökéletes legyen. Bonyolultak a családok, igaz, nyomozó? Még annál is bonyolultabbak, gondolta Sadie, és összenézett Clive-val. Clive bólintott. – Mi az? – Alice, éberen, mint mindig, kettejükre nézett. – Találtak valamit? Sadie hátsó zsebében még ott volt Eleanornak Benhez írt levele, és most átadta Alice-nek. Alice átfutotta a levelet, és megemelte egyik szemöldökét. – Nos, már megállapítottuk, hogy anyám és Benjamin Munro szerelmi ügybe keveredett. Sadie ekkor beszámolt a csónakházban talált másik lapról, amelyben Eleanor a terhességéről írt. – Feltételeztem, hogy a levél az ön édesapjának szólt, amikor a fronton volt. Megemlíti, mennyire hiányolja; milyen nehéz lesz, hogy az ő távollétében kell világra hoznia a kisbabát – de amikor megtaláltam odafent ezt az oldalt, rájöttem, hogy valójában Bennek írt… – Sadie egy pillanatig tétovázott – Theóról. Alice lassan leült a karosszékbe, és Sadie élőben láthatta, milyen az, amikor „valakinek elakad a lélegzete”

– Ön úgy véli, Theo Ben fia volt – mondta. – Igen. – Kurta és éles volt a válasz, de Sadie szerint sok mondanivaló nem lehet a dologról. A döbbenet kiszívta a színt Alice arcából. A távolba bámult, ajka kissé mozgott, mintha magában összeadást végezne. Alice Londonban félelmetesnek tűnt, de Sadie most sebzettnek látta. Nem mintha törékenynek látszana; inkább mintha kilépett volna a tulajdon legendája mögül, mintha esendő emberi lényként fedné fel magát. – Igen – szólalt meg idővel; hangja tűnődésről tanúskodott. – Igen, ez észszerű. Felettébb észszerű. Clive a torkát köszörülte. – Ön szerint ez nyilván meglehetősen megváltoztatja a dolgokat, nemde? Alice rápillantott. – Az öcsém sorsát nem változtatja meg. – Nem, persze hogy nem. Én úgy értettem… – Az apám indítékát vélte érteni. Tudom, mire utal, és közölhetem önnel, hogy apám semmiféle körülmények között nem bántotta volna szándékosan Theót. Sadie is ezt gondolta, amikor Clive odafent megszellőztette ezt az elméletet; de most, látva, hogy Alice még a lehetőséget sem hajlandó figyelembe venni, elgondolkodott: vajon ő is engedi, hogy egyéni érzés, és a gondolat mélységes megvetése zavarja meg az ítéletét? Léptek hallatszottak a szomszéd szobából. Peter jelent meg az ajtóban, visszatérőben titokzatos küldetéséről. – Alice? – kérdezte habozva. – Jól van? – Sadie-hez fordult, szeme nyugtalanságot tükrözött. – Minden rendben? – Jól vagyok – mondta Alice. – Minden rendben. – Nem mosolygott éppen, de a hangjában valami megváltozott, és Sadie érzékelte, hogy a zord külsejű idős asszony valójában szívből kedveli a titkárát.

Peter megkérdezte, kér-e vizet, kívánna-e friss levegőt, valami ebédet, de Alice mindegyikre csak legyintett. – Tökéletesen jól vagyok. Csak a meglepetés, hogy visszajöttem ide, az emlékek. – Átadta Peternek a vázlatot. – Nézze – mondta –, az öcsém. Ez Theo. – Ó, milyen csodás rajz. Talán maga…? – Ugyan dehogy. – Alice kis híján felnevetett. – Családunk egy barátja, Daffyd Llewellyn rajzolta. – Az író! – örvendezett Peter, mintha egy régi kérdésre kapott volna választ. – Hát persze. Mr. Llewellyn. Ez így tökéletesen érthető. Az író említése emlékeztette Sadie-t, hogy a beszélgetés más mederbe terelődött, mielőtt kielégítő választ kaphatott volna Llewellyn öngyilkosságának időzítésére. Llewellyn bizonyára bűnösnek érezte magát – nem mintha ártott volna Theónak, hanem mert nem tudta megfékezni Anthonyt. – Az édesapja jó kapcsolatban volt Daffyd Llewellynnel? – kérdezte. – Jól kijöttek egymással – mondta Alice. – Apám családtagnak tekintette, de ezen felül is nagy szakmai elismerést éreztek egymás iránt, mindketten orvosi képzésben részesültek. Ennél több is volt a közös kettejükben, emlékezett Sadie. Daffyd Llewellyn, akárcsak Anthony, nem praktizálhatott tovább, mint orvos egy idegösszeomlás után. – Van valami elgondolása, hogy mi okozhatta Mr. Llewellyn idegösszeomlását? – Sohasem volt alkalmam megkérdezni. Mindig bántam. Meg akartam tudakolni, hiszen rá nem jellemző módon viselkedett a Szent Iván-éji estély előtt, de más volt a gondolataim központjában, és elkéstem vele. – És valaki más nem tudhatta? – Talán Anya, de sohasem említette, és a másik, aki ismerte fiatal korában, Nagymama volt. Tőle megtudni a valóságot nagy tett lett volna; nem állhatták egymást. Constance sohasem tudta

elviselni a gyengeséget, és az ő szemében Mr. Llewellyn még megvetésre sem volt méltó. Fantasztikusan feldühödött, amikor megtudta, hogy Mr. Llewllynt a Brit Birodalom Rendjével tüntették ki. Mi többiek mérhetetlenül büszkék voltunk rá. Csak azt kívánom, bárcsak ő maga vehette volna át a kitüntetést. – Mr. Llewellyn az ön mentora volt – mondta szelíden Peter. – Akárcsak Miss Talbot az enyém. Alice felszegte az állát, mintha könnyeket akarna elhárítani, ha egyáltalán fenyegetni mernék. Bólintott. – Igen, egy darabig, míg el nem határoztam, hogy kinövök belőle. Micsoda önhittség! De hát a fiatalok mindig le akarják rázni az öregeket, nem? Peter elmosolyodott, Sadie úgy vélte, szomorúan. Az emlék valamit felidézhetett Alice-ben, mert eltökélten sóhajtott, és összefonta a kezét. – No de elég ebből – mondta, és újult energiával fordult Peter felé. – A mai nap nem a megbánásé, hacsak le nem akarjuk küzdeni. Elhozta a felszerelést? Peter bólintott. – Kint hagytam a bejáratnál. – Nagyszerű. Nos, gondolja, hogy megtalálja a… – …szarvasfej-rajzolatú padlódeszkát? Azon igyekszem. – Nagyszerű. Sadie tudomást sem vett holmi szarvasfejekről, és visszakérte Eleanor levelét. El sem tudta képzelni, milyen lehet olyan levelet olvasni, ami az embernek az édesanyjától származik. Hang a régmúltból, egészen a jelenig, hogy tovább bonyolítson egy mindig dédelgetett igazságot. Igen bátor dolog, gondolta, az érzéseinket papírra bízni, és másnak a kezébe adni. Gondolataiban megjelent Charlotte Sutherland képe. A Charlotte levelei keltette pánik közepette eszébe sem jutott, hogy részéről micsoda bátorság lehetett megírni és elküldeni a leveleket. Volt valami hihetetlenül bensőséges az érzelmek átlényegítésében. Charlotte nem egyszer, hanem kétszer is írt, és

másodszor is ott volt a kockázat, hogy nem vesznek róla tudomást. Sadie első alkalommal hanyatt-homlok igyekezett, hogy tudomást se vegyen róla – vajon Charlotte kellően bátor vagy vakmerő volt, hogy újra megkockáztassa? – Csak azt nem értem – mondta Sadie inkább magának, mint a többieknek –, miért tart meg valaki egy ilyen levelet. Egy dolog, megírni a pillanat hevében, de örökre megtartani, miután… – Megrázta a fejét. – Annyira személyes, annyira terhelő. Alice arcán mosoly derengett fel, és Alice ismét önmagának látszott. – Ezt csak azért kérdi, Sparrow nyomozó, mert maga nem levélíró típus. Ha az volna, tudná, hogy az író sohasem semmisíti meg a művét. Még ha attól tart is, hogy a tartalma belekeverheti valamibe. Sadie éppen ezen morfondírozott, amikor kintről kiáltás hallatszott. – Halló! Van valaki odabent? Bertie hangja volt. – A nagyapám – mondta meglepetten Sadie. – Bocsásson meg egy pillanatra. – Ebédet hoztam – jelentette Bertie, amikor Sadie a kijárathoz ért. Felemelt egy jókora kosarat – egy nagy termosz volt benne, meg egy illatozó, kemencéből frissen kikerült kenyér. – Próbáltalak hívni, de nem vetted föl a telefonod. – Ó, a fenébe is! Elnézést. Lenémítottam. Bertie megértően bólintott. – Hogy ne zavarjon a kutatásban. – Úgy valahogy. – Sadie elővette és megszemlélte a telefonját. Hat „nem fogadott” hívás. Kettő Bertie-től, a többi négy Nancytől. – Mi baj? Miért nézel olyan csúnyán? – Semmi. Nem számít. – Nagyapjára mosolygott, igyekezett elnyomni nyugtalanságát. Nancy másra sem tud gondolni, ha

lányának eltűnéséről van szó, de ennyi hívás azért szokatlan. – Gyere be, ismerkedj meg a többiekkel. – Többiekkel…? Sadie beszámolt a meglepetésvendégekről, és magában örült, hogy ott vannak. Az volt az érzése, Bertie másképp sietősen Charlotte Sutherland témájára, vagy a Bailey-ügy elejtésére terelné az ebéd fölötti beszélgetést – márpedig Sadie mindenáron el akarta kerülni ezt a két témát. – Nahát, jó hogy mindig többet főzök – mondta Bertie vidáman, míg Sadie a könyvtárszoba felé terelte. Alice állt, a karját keresztbe fonta, az órájára pillantott, és dobolt az ujjai hegyével, Clive pedig láthatólag megkönnyebbült, hogy Sadie visszatért. – Ő a nagyapám, Bertie – mondta Sadie. – Ebédet hozott. – Igazán nagyon kedves – bólintott Alice, előlépett, és kezet fogott Bertie-vel. – Alice Edevane vagyok. – Idegessége nyomtalanul eltűnt, egyszeriben ő volt a ház úrnője, természetesen áradt belőle az a fensőbbség, amelyet, Sadie gyanúja szerint, annak idején tanítottak a gazdag családokban. – És mi a menü? – Levest főztem – mondta Bertie. – És keménytojást. – A kedvencem. – Alice kellemes meglepetésében kurtán bólintott. – Honnan tudta? – A legjobb emberek kedvence a keménytojás. Alice különösképpen elmosolyodott, az őszinte öröm szinte megváltoztatta az arcát. – Nagyapa egész héten sütött a kórházi pavilon számára a Napforduló Fesztiválján – vetette közbe Sadie, valójában minden apropó nélkül. Alice helyeslően bólintott, amikor Peter tért vissza, kezében egy kis fekete batyuval. – Ha elkészült, én kész vagyok – jelentette Peter, majd észrevette Bertie-t. – Ó… jó napot.

A kölcsönös bemutatkozás után egy zavart pillanatban Alice és Peter azon vitatkozott, vajon azonnal folytassák-e tervezett feladatukat, vagy egyenek előbb egy falatot, majd úgy döntöttek, udvariatlanság lenne hagyni, hogy Bertie levese kihűljön. – Remek – mondta Bertie. – Talán megmutathatnák, mi a legjobb hely, ahol ehetnénk. Nem tudtam biztosan, mennyire lakható a ház, hát hoztam pokrócot. – Roppant okosan – bólintott Alice. – Ezt a kertet piknikekre tervezték. Pillanatnyilag sajnos nagyon elgazosodott, de lent a folyónál van néhány szép hely, és nincs is messze. Alice, Peter és Bertie kifelé menet élénken beszélgettek a kertben álló óriási szikomorfáról, egy fa repülőmodellről, meg a lenti csónakházról. – A nővéreimmel többnyire itt lent időztünk – mondta Alice. A hangja elhalványult, ahogy távolodtak a kikövezett ösvényen. – Van a házban egy alagút, az egészen az erdő széléig vezet, közvetlenül a csónakház mellett. Fantasztikusakat bújócskáztunk ott. Különös fordulatot vett a délelőtt, és amikor csend támadt, Sadie tehetetlenül vállat vont. – Szóval tartsunk ebédszünetet? Clive bólintott. – Jó ötlet. Én magával tartok, de nem maradhatok sokáig. A lányom és családja délután antikvitásnézőbe visznek. – Nem látszott, hogy különösebben lelkesítené a kiruccanás gondolata, és Sadie megértően bólintott. Odaballagtak a várakozó többiekhez, és már megkerülték a tavat, amikor Sadie rádöbbent, hogy épp ellenkező irányba tartanak, mint ahol az autó parkol. Mi több, jött rá, nem is látta Clive kocsiját, amikor délelőtt megérkezett. És egyébként a bejárati kapu le volt lakatolva. – Clive – szólalt meg –, ma hogyan jutott be ide? – Csónakkal – hangzott a válasz. – Egy kis dingim horgonyoz egy barátom halászhajójánál a faluban. Így a legkönnyebb onnan

idejutni… Gyorsabb, mint kocsival. – És biztosan gyönyörű út, azon a békés vidéken. Clive elmosolyodott. – Néha az egész úton egyetlen árva lélekkel sem találkozik az ember. Sadie telefonja megcsörrent, megtörve a békés csendet. Elővette, és elfintorodott, amikor a kijelzőre pillantott. – Rossz hír? – Nancy Bailey hív. Az az eset, amiről meséltem. – A kislány nagymamája – bólintott Clive. – Emlékszem. Ugyan mit akarhat? – Nem tudom, de egész nap hívogat. – Fontos lehet a számára, ha állandóan hívja, pedig vasárnap van. – Talán. Szörnyen kitartó. – Visszahívja? – Igazában nem kellene. Nyomozás folyik, és ha a főnök megtudja, hogy még mindig kapcsolatban vagyok ezzel a nővel, pillanatok alatt rájön az összefüggésre. Különben is el vagyunk itt foglalva. Clive bólintott, de Sadie láthatta, hogy nem sikerült meggyőznie. – Gondolja, hogy vissza kellene hívnom? – Nem tudhatom. Csak néha azért idegesíti az embert egy ügy, mert van benne valami, ami a figyelmét igényli. Nézzen csak rám, itt vagyok, hetven év elteltével. Ismét megszólalt a telefon, és Nancy Bailey száma tűnt fel a kijelzőn. Sadie Clive-ra nézett, az öreg bátorítóan mosolygott, Sadie mélyet sóhajtott, és fölvette a telefont.

31

Sadie később a patak mentén találta a többieket. Egy fűzfa alatt terítették le a pokrócot a magas fűre, a csónakház mólója végénél pedig egy Jenny nevű kis csónak ringatózott a szelíd áramlatban. Peter és Clive komoly beszélgetésbe mélyedt, Alice pedig, aki egy valahonnan előásott vén széken ült kecsesen, kacagva hallgatta Bertie mondókáját. Sadie a pokróc szélén ült, és szórakozottan átvett egy bögre levest. Száguldottak a gondolatai, buzgón szedett elő minden egyes bizonyítékdarabkát, amelyet az elmúlt néhány hét során oly nagy igyekezettel próbált polcra tenni. Minden ügy működésében van egy pillanat, egy döntő pillanat, amikor egy bizonyos kulcs új távlatot nyit, amelyen át nézve minden hirtelen más lesz – tisztább, különbözőbb, összefüggőbb. Amit Nancy az imént mondott, mindent megváltoztatott. – Nos? – szólalt meg Clive. – Addig nem megyek sehova, míg meg nem tudom, mit mondott. A beszélgetés elült, minden szem kíváncsian Sadie felé fordult. Rádöbbent, hogy akivel csak bizalmasan beszélt a Bailey-ügyről, és az ügyhöz való dicstelen kapcsolatáról, most itt gyűlt össze, ezen a leterített pokrócon. – Sadie, szívem? – biztatta szelíden Bertie. – Clive azt mondja, Nancy Bailey egész nap próbált utolérni. Az ügy hivatalosan lezárult. Ő már eddig is a lehető legnagyobb bajba keveredett. Úgy érezte, felrobban, ha nem teszi közzé az új információt. Sadie mélyet lélegzett, és megszólalt:

– Nancy azt mondta, felhívták lánya régi lakásának új tulajdonosai. Bertie megvakarta a fejét. – Az új tulajdonosnak megvan az ő telefonszáma? – Hosszú történet. – Mit mondtak? – Azért hívták, mert észrevették, hogy valamit tollal írtak a beépített konyhaasztal műanyag szélére. Ő volt az. Ezt írta valaki. Nem sokat töprengtek volna rajta, csak éppen Nancy nem sokkal azelőtt kereste fel őket, és Maggie eltűnése még frissen élt a gondolataikban. Egy percnyi csend támadt – mindenki fontolóra vette a dolgot. – Ki volt az illető, és mit csinált? – kérdezte Peter zavartan. Sadie rájött, hogy Alice titkára az egyetlen közöttük, aki nem tudja, ő milyen szerepet játszott a Bailey-ügyben, hogy gyanítja: bűntény történt. Gyorsan tájékoztatta Petert. Amikor befejezte, Peter így szólt: – Akkor ez az ő, akárki volt is, az a személy, akit keres. Sadie értékelte, hogy Peter szerint helyes a feltevése: Maggie eltűnése mögött több van, mint ami látszik. – Csak éppen ki kell találnunk, ki az. Alice eddig nem szólt, de most megköszörülte a torkát. – Ha egy bajba került nő azt mondja „Ő volt az”, az emberek rendszerint tudják, kire gondol. Maggie Bailey életében sok férfi volt? Sadie megrázta a fejét. – Nem volt sok ember az életében. Csak a lánya, Caitlyn, meg Nancy, a mamája. – No és Caitlyn apja? – Hát, igen… – Aki most a kislány gondviselője? – Igen. – Miután elvált a gyermek anyjától, újraházasodott, igaz?

– Két éve. – De saját gyermekük nincs? – Nincs. – Sadie előtt felrémlett a kép, amikor Caitlynt látta a rendőrőrszobán: ahogy Steve felesége, Gemma, szalagot fűzött a kislány hajába, ahogy a kezét fogta, és olyan melegen mosolygott le rá, hogy még maga Sadie is érezte a melegét. – De az új felesége láthatólag nagyon szereti Caitlynt. Alice-t ez nem hatotta meg. – Milyen a férj? – Steve? Komoly, energikus. Nem ismerem jól. Segítségünkre volt a vizsgálatban. Clive összevonta a szemöldökét. – Mennyire? Sadie elgondolkodott, hogyan is vezette Steve a kutatást Maggie után – önként jelentkezett a rendőrségen és szolgált tájékoztatással Maggie jelleméről és múltjáról; erős képet festett egy könnyelmű, felelőtlen nőről, aki szerette jól érezni magát, és terhére volt, hogy egy gyermekről kell gondoskodnia. – Nagyon – mondta Sadie. – Valójában különlegesen segítőkésznek mutatkozott. Clive halkan köhintett, mintha a válasz egy régi elméletét igazolná, és Sadie hirtelen emlékezett Clive megjegyzésére az Edevane-üggyel kapcsolatban – a bűnös viselkedésének általában kétféle módja van. Sadie bőre bizsergett. Az első típus, mondta Clive, aki kerüli a rendőrséget, akár a leprát, aztán ott a második típus, a segítőkész, aki minden alkalommal rendőrt keres, magát helyezi a nyomozás középpontjába, és ezzel leplezi bűnösségét. – De hiszen volt levél – szólt gyorsan Sadie, és keserves igyekezettel próbálta elfogni a szörnyű új kép körül kavargó gondolatait. – Egy levél Maggie-től, a tulajdon keze írásával… – A hangja elhalt: felmerült benne az emlék, hogyan panaszolta Steve Maggie gondatlanságát – szemére vetette, hogy elfejtette, ő elutazik azon a héten.

– Leírattam vele – mondta a megváltoztatott időpontokról, majd a következő mondatban másképp fogalmazott: – Ő leírta. – Aprócska kiigazítás, de Sadie annak idején mégis észrevette. Egyszerű nyelvbotlásnak vélte, Steve kétségbeesett, és összekeverte a szavakat. Nem nagy ügy. Most azonban eltűnődött, vajon a nyelvbotlás nem volt-e inkább freudi természetű elszólás: egy másik alkalomra utalt, amikor valóban kényszerítette Maggie-t, hogy írja le, amit ő diktál. – De gyilkosság? – gondolkodott hangosan Sadie. – Steve? – Sosem volt gyanúsított, még akkor sem, mielőtt megtalálták a levelet. Volt alibije, emlékezett Sadie, a horgásztúra Lyme Regisben. Megvizsgálták az általa adott információt, de csak mert ez volt a szokásos eljárás. Minden egyezett: a szálloda, a munkán kívül töltött idő, a csónakot bérbe adó társaság – és azzal ennyi. Most azonban, hirtelen úgy tűnt Sadie-nek, hogy Steve távolléte Londonból – kirándulás az ország egy távoli részébe, pontosan akkor, amikor a volt felesége eltűnt – tökéletes alkalmat kínált. – De miért? – A tulajdon gyakorlati kódja ellenére Sadie akaratlanul is töprengett az indítóokon. Steve és Maggie valaha házasok voltak. Szerették egymást. A válásuk óta kevés közük volt egymáshoz. Mi az ördög lehetett volna az oka, hogy hirtelen megölje Maggie-t? Alice Edevane éles hangja Sadie gondolatainak szövevényébe vágott. – Egyik korai Diggory Brent-kötetem alapja egy történet, amit Clemmie húgom mesélt nekem. Együtt ültünk a Hyde Parkban a második világháború előtt, és Clemmie mesélt egy férfiról, akinek a felesége annyira vágyott gyermekre, hogy a férje lopott neki egyet. Sosem felejtettem el azt a történetet. Tökéletesen lehetségesnek látszott, hogy egy házaspárnak a gyermek iránti vágya, és a férjnek a feleség iránti szerelme a legdrasztikusabb cselekedetre vezethet. Az én regényem persze gyilkossági történet volt, hát kellett hozzá gyilkosság, és a gyermek vér szerinti anyjától meg kellett szabadulni. Gyalázat.

Olyan kedves teremtés volt. Annál jobb egy regényben. Szánni valóbb. Sadie maga előtt látta Gemma kedves, boldog arcát; ahogy Caitlyn kezét fogta, míg kimentek az őrszobáról, ahogy természetes mozdulattal lendítette csípőjére a kislányt. Uramisten, emlékezett Sadie, mennyire örült Caitlyn miatt, amikor látta őket – megkönnyebbülve, az anya eltűnése ellenére, hogy a kislány szerető otthonba került, olyan emberekhez, akik törődnek vele. Bertie hangja szelíd volt. – Mit szándékozol tenni, Sadie, galambom? Igen, egy sor gyakorlati teendő vár rá. Ez majd segít. Sokkal hasznosabb, mint az önvád. – Újra ellenőriznem kell Steve alibijét – mondta –, rájönnöm, vajon járhatott-e Maggie lakásában abban az időszakban, amikor állítólag távol volt Londontól. Újra beszélnem kell vele, de nem lesz könnyű a vizsgálat alatt. – Felhívhatnád Donaldot? Hogy tegyen fel neki néhány kérdést helyetted? Sadie megrázta a fejét. – Tökéletesen bizonyosnak kell lennem, mielőtt belekeverem. – Összevonta a szemöldökét, amikor újabb gondolata támadt. – Még egy pillantást kell vetnem Maggie levelére is, a törvényszéki orvostannak is meg kell vizsgálnia, hogy bizonyítékot találhassanak. – DNS-t? – Azt, és kényszerítés jeleit. Már elemeztettük kézírásszakértőkkel, akik összehasonlították Maggie írásának egyéb példáival, és azt mondták, némelyik elem mesterkéltnek látszik: arra vall, hogy siettették. Számomra elég rendezettnek látszott, de ők olyasmit is észrevesznek, ami számunkra láthatatlan. Feltételeztük, hogy a sietség az előtte álló szörnyűségnek volt köszönhető. Ez indokoltnak tűnt.

A levél elegáns kartonlapra íródott. Maggie régen a WHSmith cégnél dolgozott, és Nancy szerint kedvelte a szép papírárut. A kézírás, amennyire Sadie megítélte, egyenletes volt, de a lap tetején látható firka elgondolkodtatta. „Kipróbálta a tollat – mondta annak idején Donald, és vállat vont. – Százszor műveltem ilyet magam is.” Sadie úgyszintén, és valahogy mégsem illett a képbe. Vajon, tűnődött Sadie, valaki, akinek a holmija és az élete kényes természetre vall, próbálgatná a tollat egy drága papíron, amelyre fontos üzenetet készül írni? – Nem volt magánál – mondta annak idején Donald, amikor Sadie ezt szóba hozta. – Épp elhagyni készült a lányát, kényszer alatt volt, és aligha gondolt arra, milyen csinos az a papír. – Sadie annak idején beleharapott a nyelvébe. A levél sokkot okozott, megfúrta az elméleteit, és fantáziáló őrült színében tüntette fel. A legkevésbé sem érezte szükségét, hogy egy kis firkán tökölődjön. De Nancy mégis elfogadta. – Maggie sosem tett volna ilyet – mondta. – Mindig örült, ha minden tiszta és rendes, egészen kicsi kora óta szerette, ha minden rendben van. Az a firka hirtelen elég fontosnak látszott. Mi van, ha azt bizonyítja, hogy valaki más volt ott Maggie-vel? Valaki, aki ott állt mögötte, talán még a tollat is kipróbálta, mielőtt lediktálta volna, hogy milyen üzenetet írjon? Sadie-nek sikerült megfogalmaznia ezeket a gondolatokat a többiek számára, míg térdelve kutatott a zsebében a telefonja után. Szerencsére, a legkevésbé sem törvényesen, sikerült kattintania egy képet az írásról, mielőtt hivatalos címkével látták el és kartotékolták. Most addig böngészett a fotókönyvtárában, míg meg nem találta, és átadta a telefont, hogy a többiek is sorra kerüljenek. Felállt, és járkálni kezdett. Vajon Steve tervezhetett-e ilyen szörnyűséget, kivitelezhetett egy ilyen rettenetes tervet? És az lehetséges, hogy ő megőrült, belekapaszkodik minden szalmaszálba? De amikor a többiekre nézett, megnyugodott. Egy

volt rendőr, bűnügyi regények írója, és egy bölcsészkutató. Együttes képzettségükkel pompás nyomozócsapat, és láthatólag mind azt gondolja, hogy van valami az új elméletben. Bertie mosolygott, kedves, jól ismert arcát valami büszkeségféle töltötte el. – És mit szándékozol csinálni, Sadie, galambom? – kérdezte újra. – Mi lesz most? Hogy igaza van-e vagy sem, hogy akármi lesz számára a következmény – ha csak a legcsekélyebb esélye van, hogy Steve ott állt Maggie fölött, míg azt a levelet írta; ha Maggie feltételezte, hogy a dolgok nem fognak kedvezően végződni, és mégis kellő erőt gyűjtött, hogy kulcsot küldjön a nyomozóknak, akkor Sadie tartozik neki azzal, hogy kövesse. Vagy meggyőződjön arról, hogy más teszi meg. – Azt hiszem, ezt jelentenem kell – mondta. – Szerintem is – bólintott Bertie. De nem Donaldnak. Nem lehetetlen, hogy ez az új vezérfonal a semmibe vész. Nem kockáztathatja meg, hogy megint ő legyen az oka, ha Donald bajba keveredik. Egyenesen a főnökséghez fordul, még ha ezáltal leleplezi is, hogy ő maga volt, aki szivárogtatott az újságnak. És ahogy Bertie és a többiek összecsomagolták a piknik maradékát, Sadie tárcsázta a központot, és közölte, hogy Ashford főfelügyelővel szeretne beszélni.

Amikor a többiek aznap délután visszamentek a faluba, Sadie nem tartott velük. Clive közvetlenül ebéd után távozott a Jennyben, miután szavát vette Sadie-nek, hogy amint kap valami választ a központtól, azonnal tudatja; Bertie-nek pedig, aki az első műszakot vállalta a kórházi standnál, háromkor kellett szolgálatba lépnie, amikor a fesztivált hivatalosan megnyitják. Friss süteménye és sűrű tejszín ígéretével próbálta csábítani Sadie-t, de őt szinte hányingerrel töltötte el a gondolat, hogy

merő vidámság veszi körül, amikor testének minden idegszála megfeszül. Alice azonban megajándékozta igen ritka mosolyával Bertie-t: – Egy örökkévalóság óta nem kóstoltam cornwalli tejszínt. – Amikor Peter tapintatosan emlékeztette a rejtélyes feladatra, ami annyira fontos volt, mikor megérkeztek, Alice összevonta szemöldökét, majd csak legyintett, jelezve, hogy ha eddig várt, bátran várhat még egy napig. Különben is ajánlatosabb bejelentkezni a szállodában, mielőtt elkezdődik a fesztivál, és túlzsúfolt lesz a falu főtere. Alice a szállodás kérésére megígérte, hogy dedikálni fogja a könyveit – létfontosságú lépés annak érdekében, hogy azonnal kapjanak két szobát egy fesztiváli hétvégén. Így tehát Sadie egymagában állt, nézte, ahogy a két autó távolodik a behajtón, és elnyeli őket az erdő. Amint eltűntek, elővette a mobilját. Ez szokásává vált. Nem volt nem fogadott hívás – nem meglepő, hiszen a lehető legerősebbre állította a hangot –, és Sadie elégedetlenül sóhajtott, majd zsebre tette a telefont. Nem volt teljesen őszinte, amikor azt mondta a többieknek, hogy a központ hálás az új nyomért. Valójában Ashford a legkevésbé sem örült, amikor meghallotta Sadie közlendőjét, sőt majd megpukkadt mérgében. Sadie-nek még most is égett a füle a kapott letolástól. Válaszul érezte, hogy benne is gerjed a harag, de erőszakkal visszatartotta. Hagyta, hogy a főnök elmondja a magáét, majd a tőle telhető legnagyobb nyugalommal elnézést kért a téves lépésért, és közölte, hogy új információ van a birtokában. A főnök nem óhajtotta hallani, tehát, azzal a gyomorszorító érzéssel, amikor az ember kockára teszi szeretett munkáját, Sadie emlékeztette, hogy birtokában van Derek Maitland telefonszáma, és nem festene jól, ha kiderülne, hogy neki volt igaza: egy nőt meggyilkoltak, de a központ nem akart tudni róla.

Ashford akkor már figyelt, fújtatva, akár egy sárkány, és amikor Sadie befejezte, csak ennyit morgott: – Ráállítok valakit –, majd letette a kagylót. Ezek után már nem volt mit tenni, mint várni, és remélni, hogy a főnök lesz szíves telefonon tudatni vele, mit sikerült kideríteniük. Hát itt van. El kellett ismernie, hogy ennél rosszabb helyen is üthetné agyon az időt. A ház egészen más volt délután. Más szögből érte a nap, és mintha az egész hely fáradtan felsóhajtana. A madarak és rovarok lázas délelőtti tevékenysége alábbhagyott, a háztető a szokásos könnyedséggel nyújtózkodott, ropogott, és az ablakon beáramló fény lassú volt és elégedett. Sadie egy darabig bóklászott Anthony dolgozószobájában. Anthony anatómiakönyve még ott volt az íróasztala fölötti polcon, előlapján takaros, lendületes betűkkel a neve, a legalsó fiókban pedig megtalálta az iskolai díjakat: első díj klasszikusokból, latin hexameterekből, és számtalan más. A sötét hátsó sarokban egy fénykép rejtőzött, fiatal emberek csoportja, iskolai palástban és sapkában. Egyikükben felismerte a nagyon fiatal Anthonyt. A mellette álló, nevető fiú egy bekeretezett arcképen is látható volt, Anthony íróasztalának tetején: katona, borzas fekete hajjal, intelligens arccal. Az üveg alá rozmaringgallyat illesztettek, a keret tartotta a helyén, de a törékeny barnaság arra utalt, hogy ha szabadon engednék, porrá morzsolódna. Eleanor bekeretezett fényképe is ott volt az íróasztalon – Eleanor egy kőépület előtt állt. Sadie felemelte a képet, hogy közelebbről megnézze. A fénykép Cambridge-ben készült, vélte, ott éltek, mielőtt Anthony meglepte volna feleségét Loeanneth feltámasztásával és a hazatéréssel. Anthony naplói a túlsó falnál, a mennyezetig érő könyvszekrénynek egy egész polcát töltötték meg, és Sadie találomra kivett néhányat. Menten bele is merült, olvasott, amíg csak a szeme bírta a tűnő fényben. A bejegyzésekben az égvilágon semmi sem vallott arra, hogy Anthony gyilkos szándékokat táplálna. Épp ellenkezőleg, rengeteg komoly

bejegyzés vallott arra, hogy „rendbe akarja tenni magát”; önvád, amiért cserben hagyta a feleségét, fivérét és nemzetét; minden oldalt matematikai játékok, fejtörők tarkítottak, éppen ahogy Clive mondta: Anthony igyekezett meggyógyítani sérült elméjét. Mindent elöntött a bűntudat, amiért túlélte azt, amit mások nem; szívfacsaró levelek Howardhoz, elveszített barátjához. Egyszerű, elegáns leírások arról, mit jelent, ahogy írta, túlélnie az embernek hasznos voltát, érezni, hogy az élete meg nem érdemelt jutalom, mások költségére. Rossz volt olvasni hálájának kifejezését Eleanor iránt, és mélységes szégyenérzetet önmagáért, de még rosszabb a titkos vallomást attól való rettegéséről, hogy véletlenül kárt tehet azokban, akiket a világon a legjobban szeret. Te, drága barátom, mindenki másnál jobban tudod, hogy képes vagyok ilyesmire. (Vajon miért? törte a fejét Sadie. Jelent ez valamit, vagy Anthony egyszerűen annyit mond csak, hogy barátja jól ismeri?) Nyilvánvalóan az is kétségbe ejtette Anthonyt, hogy soha nem kaphat sebészi diplomát. Ez volt az egyetlen gondolatom – írta – azok után, ami Franciaországban történt. Az egyetlen mód, ahogy helyrehozhatom, ha meggyőződhetem arról, hogy számít az életben maradásom, mert hazatérhetek Angliába, orvosként dolgozhatok, és több embernek segíthetek, mint ahánynak ártottam. De nem tehette meg, és Sadie keservesen szánta ezért. Kellő gyötrelem volt az a rövid kóstoló, amit abból kapott, hogy nem élhet szeretett munkája nélkül. Megfordult a nyikorgó forgószéken, hogy szemügyre vegye a homályos szoba többi részét. Magányos hely volt, a levegője áporodott. Megpróbálta elképzelni, milyen lehetett Anthonynak ilyen helyre száműzve csak démonjai és csalódásai társaságában, állandó félelemben, hogy legyőzik. És igaza is volt, mert végül pontosan ez történt. Mivel természetesen Theo halála csak baleset lehetett. Még ha Ben Munro volt is Theo apja, és még ha Anthony értesült is Eleanor hűtlenségéről, és magával ragadta a féltékenység dühe –

feleségének gyermekét megölni, ennél nem lehet gyűlöletesebb bűn! Az emberek változnak, az élet megy tovább, de Sadie egyszerűen nem hihette ezt róla. Anthony tudatossága, aggálya, hogy képes lehet erőszakra, nagy óvatossága, hogy megelőzze, nyilvánvalóan ellentmond Clive elméletének, hogy Anthony szándékosan követett el ilyen förtelmes bűnt. Érdektelen, ki Theo vér szerinti apja. Az időzítés, Theo halála, és Anthony felfedezése felesége hűtlenségéről, mindez merő véletlen. Sadie összevonta a szemöldökét. Véletlen. Már megint ez az utálatos szó. Felsóhajtott, nyújtózkodott. Leereszkedőben volt a hosszú, nyárias alkony. A tücskök rákezdték esti dalukat a napégette kert eldugott sarkaiban, a házban hosszabbodtak az árnyak. A nap melege összesűrűsödve, némán várta, hogy az éj hűvöse eltakarítsa. Sadie becsukta a naplót, és visszatette a polcra. Halkan behúzta maga mögött Anthony dolgozószobájának ajtaját, és lement a zseblámpájáért. Gyors pillantás a telefonja kijelzőjére – még mindig semmi majd vissza Eleanor íróasztalához. Valójában maga sem tudta, mit keres; annyit tudott csak, hogy hiányol valamit, és annak a valaminek vélhetőleg Eleanor levelezése a legjobb lelőhelye. Theo születése előtt kezdi, és mindent elolvas, abban a reményben, hogy közben rálel a létfontosságú információra, a lencsére, amelyen át minden egyébnek a kapcsolata lelepleződik. Nem a levélírók személye szerint kutatott, hanem időrendben, kezdve Eleanor harmadik példányain, majd megkereste és elolvasta a megfelelő választ. Lassan haladt, de ráért: nem volt egyéb dolga, és a szíve mélyén arra vágyott, hogy elterelje a gondolatait. Kikényszerítette agyából a Bailey-ügyet és Ashfordot, és hagyta, hogy helyettük Eleanor világa keljen életre. Nyilvánvaló volt, hogy Eleanor életének meghatározó érzése Anthony iránti szerelme volt, egy nagy szerelem, amelyre Anthony szörnyű állapotának reménytelen borzalma és zavara vetett árnyékot. Levél levél után, orvos orvos után – Eleanor folytonosan

segítségért rimánkodott, hangja mindig udvarias volt, eltökéltsége, hogy gyógymódot talál, megingathatatlan. Eleanor azonban gyötrődött az udvarias kérések mögött – ez kiderült Daffyd Llewellynhez írt leveleiből. Hosszú időn át egyedül Llewellyn volt tudatában Anthony megpróbáltatásának és elkeseredésének. A lányok nem tudták, sem pedig, láthatólag – néhány jeles bizalmas kivétel esetében – a cselédek. Sem pedig Constance, aki iránt Eleanor, és láthatólag Daffyd Llewellyn is régóta ellenérzéssel viseltetett. Eleanor megígérte Anthonynak, írta nemegyszer, hogy megőrzi a titkát, és szóba sem jöhetett, hogy megszegje az ígéretét. Mindenki más számára felépített egy fantáziát, amely szerint neki és férjének nincs gondja egy szál se: őt elfoglalja a háztartás vezetése, férjét elfoglalják a természet világában végzett tanulmányai, és egy Nagy Mű alkotása. Eleanor csevegős leveleket intézett kevés ismerősükhöz loeannethi életükről, tele a lányokról tett mulatságos, néha csípős megfigyelésekkel – mindegyikük különcebb, mint az előző. Sadie csodálta Eleanor konok ragaszkodását, még ha értetlenül állt is az asszony maga elé tűzött feladatának tébolyító képtelensége előtt. Daffyd Llewellyn is arra biztatta Eleanort, legyen őszinte a körülötte lévőkkel, kivált 1933 elején, amikor az asszony aggodalma szinte az őrületig fokozódott. Mindig is aggódott Anthony miatt, de most csecsemő fiát is féltette, akinek a születése, mondta Eleanor, valami borzasztót indított el férje elméjében. Mélységes trauma került felszínre, egy irtózatos élmény emléke a háborúból, amikor elveszítette legjobb barátját, Howardot. Az egész folyamatosan dagad, mint a hólabda. Átkozza a szerencséjét, és szíve mélyéből sajnálja, hogy nem képes orvosként dolgozni, és valahogyan az egész összekavarodik háborús emlékeivel, különösen egy „esettel”. Álmában kiabál, hogy indulniuk kell, és el kell hallgattatniuk a kutyát és a kisbabát.

Majd, néhány hét elteltével: Mint tudja, Daffyd, én magam is kérdezősködtem titokban. Nem értettem, miért nem említik Howard nevét a kitüntetések listáján, tehát kissé mélyebbre ástam, és ó, Daffyd, szörnyűség! Hajnalban agyonlőtték azt a szegény embert, a mi tulajdon katonáink! Találtam valakit, aki ugyanabban a században szolgált, mint Howard és Anthony, és ő mondta el: Howard dezertálni próbált, és Anthony megakadályozta. Szegény szerelmem bizonyára azt gondolta, elhallgathatja az ügyet, de nyilván egy másik tiszt is belekeveredett, és azért alakultak így a dolgok. Az ember, akivel beszéltem, elmondta, hogy Anthony nagyon a szívére vette a dolgot, és ahogy én ismerem Anthonyt, biztos vagyok benne, hogy épp annyira hibáztatta magát, mintha ő saját kezűleg húzta volna meg a ravaszt. Anthony éjszakai rémálmainak oka sem magyarázta azonban, miért fokozódtak pont akkoriban. Eleanor hiába tudta, mindez nem segített neki abban a nehéz feladatban, hogyan csillapítsa és térítse vissza Anthonyt a valóságba. Anthony rajong Theo babáért, írta Eleanor, és elkeseredésbe sodorta a félelem, hogy akaratlanul kárt tehet benne, sőt legsötétebb pillanataiban arról beszélt, hogy „véget vet mindennek”. Nem hagyhatom – írta Eleanor. – Nem engedhetem, hogy ennek a csodálatos embernek a reménysége és az ígéretes élete ilyen véget érjen. Rá kell jönnöm, hogyan rendezhetem a dolgokat. Mennél többet töprengek rajta, annál jobban erősödik a meggyőződésem: csak az szabadíthatja meg a rémképektől, ha beszélhet arról, mi történt Howarddal. Én magam akarom faggatni az „esetről”, feltétlenül, de csak amíg itt nem rendeződik minden. Amíg nincs mindenki biztonságban. Az egyetlen fény Eleanor életében, az egyetlen nyugvó pont mindezek közben Bennel való viszonya volt. Nyilvánvalóan beszélt Daffyd Llewellynnek Benről, Bennek pedig bizalmasan beszélt Anthony elmeállapotáról. Van valami Ben csavargó természetében, írta Eleanor, a gyökértelensége, amitől

tökéletesen alkalmas arra, hogy megossza vele a titkát. Nem mintha gyakran beszélnénk róla, ne higgye. Annyi egyéb beszélnivalónk van. Oly messzire, oly sokat utazott, gyermekkora valóságos kincstára anekdotáknak, embereknek és helyeknek, és én mohón hallgatom. Másodlagos menekülés, legalábbis egy időre. De néha, amikor egyszerűen meg kell szabadulnom a tehertől, magát kivéve, drága Daffyd, ő az egyetlen, akiben megbízhatom. Vele beszélni olyan, mintha homokra írnék, vagy a szélbe kiáltanék. Természete annyira elemi, hogy tudom, bármit elmondhatok neki, és nem kerül tovább. Vajon hogyan vélekedett Anthony állapotáról Ben, töprengett Sadie, kivált a lehetséges fenyegetésről Eleanor és a kicsi Theo iránt. Végtére is az ő gyermeke volt. A levél, amelyet Sadie a csónakházban talált, világossá tette, hogy Ben tudta, a kisfiú az ő gyermeke. Sadie belelapozott Bennek Eleanorhoz írt levelei csomójába. Eddig elkerülte az olvasásukat. Másnak a szerelmes levelein töprengeni, úgy érezte, olyan, mintha határsértést követne el. De most úgy látszott, beléjük kell pillantania. Többet is tett pillantásnál. Elolvasta valamennyit. És mire az utolsóhoz ért, a szoba koromfekete volt, és a ház meg a kert annyira csendes, hogy még a távoli tenger hullámzását is hallotta. Sadie lehunyta a szemét. Az agya fáradt és zaklatott volt egyszerre – ellentmondásos állapotok különös egyvelege; amit csak látott, olvasott, hallott és gondolt aznap, minden összekeveredett. Alice, ahogy Bertie-nek mesélt a csónakház melletti alagútbejáratról; Clive meg a csónakja: „A legkönnyebb módja innen odajutni… Néha az egész úton egyetlen árva lélekkel sem találkozik az ember” Eleanor ígérete Anthonynak és Theo miatti aggodalma; Ben történetei a gyermekkoráról. És gondolt Maggie Baileyre, meg arra is, mire képes egy ember, hogy megvédje gyermekét a fenyegetéstől; és Caitlynre, meg arra, ahogy Gemma lemosolygott rá; Rose Watersre, és a nagy szeretetre, amit valaki egy gyermek iránt érezhet, aki nem

az övé. Sajnálta Eleanort, aki egyetlen héten belül elveszítette Theót, Bent és Daffyd Llewellynt. És mindegyre visszatért oda, ahogyan Alice leírta az édesanyját: Hitt abban, hogy a megtett ígéretet be kell tartani… Nem egyetlen kulcsot fedett fel – sok apró részlet adódott össze. Mint amikor a nap egy fokkal eltolódik, és az addig rejtett pókháló felfénylik, akár holmi finom ezüstszövedék. Mert Sadie hirtelen meglátta, hogyan függ össze minden, és tudta, mi történt azon az éjszakán. Anthony nem ölte meg Theót. Sem szándékosan, sem véletlenül – egyáltalán sehogy.

32

CORNWALL, 1933. JÚNIUS 23. Kint a tó közepén máglya égett. Narancsszín lángok cikcakkja kapdosott a csillagos ég felé, fekete madarak suhantak át felettük. Constance szerette a Szent Iván-napot – egyike volt a kevésnek férje családi hagyományai közül, amit megtartott. Mindig értékelte, ha estélyre adódott alkalom, és ezt különösen izgalmassá tették a máglyák és a lampionok, a zene és a tánc, a gátlások elvetése. Constance ügyet sem vetett deShielék babonás szövegeire megújulásról és átmenetről, a gonosz szellemek féken tartásáról, de ebben az évben azon tűnődött, talán mégis lehet mindebben valami. Constance azon az éjszakán a maga nagyszabású újítását kívánta megvalósítani. Közel negyven év után végre elhatározta, hogy véget vet egy ősi viszálynak. Keze a szívére vándorolt. Még ott volt a régi fájdalom, bordái közé ágyazódott, mint holmi barackmag. Évtizedeket töltött az emlékek elfojtásával, de mostanában gyakran felbukkannak. Különös, hogy elfelejti, mit vacsorázott aznap este, csak hogy ott találja magát annak a szobának az őrült forgatagában, azon a kora reggelen, amikor kint felbukkant a hajnal, bent pedig szinte darabokra szakadt a teste. A nyavalyás kis szolgáló ott szerencsétlenkedett a langyos borogatással, a szakácsnő könyékig felgyűrte a ruhája ujját, szén sercegett a kandallóban. A folyosón a férfiak azon vitatkoztak, mi a teendő, de Constance nem figyelt rájuk, szavaikat elnyomta a tenger hangja. Erős szél fújt aznap reggel, és ahogy emberek mozogtak a környező sötétben, durva kezek és éles hangok zűrzavarában, Constance eltűnt a gyűlöletes hullámok könyörtelen emelkedésébensüllyedésében. (Mennyire gyűlölte azt a hangot! Még most is kis híja volt, hogy meg nem őrjítette.) A következő hetek sivatagában Henri számos orvost hívott, London legjobbjait, akik mind egyetértettek abban, hogy elkerülhetetlen volt – a köldökzsinór szorosan tekeredett a pici

nyak köré, akár a hurok –, és az lenne a legjobb mindenkinek, ha az egész szerencsétlen esetet elfelejtenék. De Constance nem felejtette el, és tudta, hogy tévednek. Az „eset” nem volt elkerülhetetlen; az ő kisbabáját a tudatlanság ölte meg. Annak az embernek a tudatlansága. Az orvosok persze összezárták soraikat – hiszen közéjük tartozik. A természet nem mindig jóindulatú, állították, mindegyikük megnyerőbben, mint az előző, de ő mindig jobban tudta. Semmi sem akadályozhatja meg, hogy újra próbálkozzanak. Faarc. Ne szólj szám, nem fáj fejem. Legközelebb majd minden más lesz. És ebben igazuk volt. Amikor tizenkét hónap múlva megszületett Eleanor, és a bába felemelte, hogy megnézhessék, és közölte: – Kislány! –, Constance tetőtől talpig végigmérte, csak annyira, hogy lássa, nedves és rózsaszín és visít, majd kurtán biccentett, oldalára fordult, és kért egy csésze forró teát. Várta, hogy megjöjjenek az érzelmek, hogy megrohanja az anyai szeretet és sóvárság, mint első alkalommal (ó, az a telt, viaszfehér arc, a hosszú, finom ujjak, a bájosan csücsörített száj, amelyen soha nem jött ki hang), ám ahogy teltek-múltak a napok, az egyik a másikba fonódott, Constance melle megduzzadt és sajgott, majd lelohadt, és mire észbe kapott, Gibbons doktor már egészségesnek nyilvánította, és kizavarta a betegágyból. Addigra azonban valami némán, kölcsönösen eldőlt közöttük. A kicsi lány sírt és visított, és nem volt hajlandó megnyugodni, amikor Constance tartotta. Constance az üvöltő gyermek arcába nézett, és sehogy sem talált megfelelő nevet neki. Henrire maradt, hogy elnevezze, és karjába vegye, és járkáljon vele, míg hirdetést nem adtak fel, és Bruen dadus megérkezett a házba a makulátlan bizonyítványaival és gyermekszobai tudományával. Mire Daffyd Llewellyn színre lépett a meséivel, verseivel, Constance és Eleanor szinte idegenek voltak egymás számára.

Constance végtelen sokáig táplált haragot a férfi iránt, aki nem egy, hanem két gyermekét vette el. Csakhogy, sóhajtott Constance, belefáradt a haragba. Olyan sokáig ragaszkodott égő gyűlöletéhez, hogy acéllá szilárdult, és ő vele együtt merevedett meg. Ahogy a zenekar újabb vidám dalra gyújtott, és emberek kerengtek a lámpások világította táncparketten a fűzfák karéjában, Constance átvágott a tömegen az asztalokhoz, ahol a szerződtetett pincérek a poharakat töltögették. – Egy pohár pezsgőt, asszonyom? – Köszönöm, és egyet, legyen szíves, a barátomnak. Elfogadta a két színültig tele pezsgőspoharat, és átnyomakodott a lugasban álló padhoz. Nem lesz könnyű – régi ellenszenve éppoly ismerős, mint a tulajdon tükörképe –, de ideje szélnek ereszteni, és végre megszabadulni a dühtől meg a fájdalomtól, ami rabságban tartja. Mintegy végszóra, Constance megpillantotta Daffyd Llewellynt a tömeg szélén. Egyenesen a lugas felé tartott, kerülgette a mulatozókat, szinte mintha tudná, hogy ő vár rá. Constance-ban még jobban megszilárdult a bizonyosság, hogy helyesen cselekszik. Udvarias lesz, sőt egyenesen kedves; érdeklődik a férfi egészsége felől – tudta, hogy gyomorégés kínozza –, és gratulál legutóbbi teljesítményéhez meg a rá váró kitüntetéshez. Mosoly remegtette meg idegesen az ajkát. – Mr. Llewellyn – intett. A hangja magasabb volt, mint rendesen. A férfi körülnézett, és meglepetésében megmerevedett, amikor meglátta, ki az. Emlék villant, és Constance mint fiatalembert látta, az okos és elragadó orvost, akivel a férje összebarátkozott. Constance megacélozta magát. – Volna egy perce számomra? – Leküzdötte hangja remegését. Eltökélten, határozottan, töretlenül. – Reméltem,

hogy beszélgethetünk.

Constance hívogatóan emelt feléje egy pohár pezsgőt a lugasban, pontosan ott, ahol Alice-szel kell majd találkoznia negyedóra múlva. A lányban hatodik érzék fejlődött ki Ben Munro holléte iránt, és Eleanor kérlelte a férfit, foglalja el aznap este a lányt. – Nagyon kérem, Daffyd – mondta. – Mindent tönkretenne, ha Alice rossz helyen bukkanna fel, rossz időben. Beleegyezett, de csak mert Eleanor majdnem olyan volt, mintha a gyermeke volna. Pici kora óta szerette. Pici gyerek batyuban, örök tartozéka Henrinek, mindig a karjában, majd később, amikor a kislány növekedett, a vállán lovagoltatta vagy kézen fogva ment vele. Vajon annyira hasonlítana az apjához, ha kicsi korában nem töltött volna annyi időt vele? Nem lehetett tudni, de így volt, és Daffyd szerette érte. – Kérem – szólt Eleanor, és megfogta a két kezét. – Könyörgök. Maga nélkül nem tudnám megtenni. Mire ő persze beleegyezett. Valójában súlyos aggályai voltak az egész tervvel kapcsolatban. Az Eleanor iránti aggodalom nyomasztotta és elkeserítette. Gyomorégése állandósult, amióta megtudta, és visszatért hajdani depressziója, a betegség, amely valamikor azzal fenyegette, hogy úrrá lesz rajta. Tapasztalatból tudta, mi történhet azokkal az asszonyokkal, akik elveszítették a gyermeküket. Csak a kétségbeesés szülhet ilyen tervet, amely az éjszaka hosszú, keserves óráiban működni látszik, de a napvilágnál nagy lyukak és zavaros szálak mutatkoznak benne. Sok-sok beszélgetésük folyamán, amikor az asszony kiöntötte szívét, ő rimánkodott: gondolja meg – de hiába. Megértette az Anthony iránti lojalitását – hiszen mindkettejüket igen fiatal koruk óta ismerte, az asszonnyal együtt gyászolta a férje által elszenvedett veszteséget –, és osztozott a pici Theo iránti

aggodalmában. De ilyen áldozatot hozni! Kell, hogy legyen más mód. – Mutassa meg, ha van – mondta az asszony –, és én elfogadom. – De akárhogy forgatta, rakosgatta a kirakós rejtvény darabjait, nem talált olyan elrendezést, ami az asszony kedvére lett volna. Csak ha felfedi Anthony problémáját, és erre nem volt hajlandó. – Ígéretet tettem neki – mondta –, és maga tudja legjobban, az ígéretet nem lehet megszegni. Éppen maga tanított erre. – Daffyd ekkor vitatkozni próbált, előbb csak szelíden, majd egyre szigorúbban, meg akarta mutatni, hogy a mesterséges tündérvilág logikája, a fényes szálakból szőtt mese nem elég erős, hogy elbírja egy emberi lény bonyodalmainak terhét. De az asszonyt nem lehetett lebeszélni. – Néha az az egyetlen reményünk, hogy távolból szerethetünk – mondta, és ő végül azzal vigasztalta magát, hogy semmi sem tart örökké. Hogy az asszony még meggondolhatja magát. Talán így lesz a legjobb; ideiglenes menedék a kislegénynek. Megtette hát, amire az asszony kérte. Elrendezte, hogy aznap este itt találkozzék Alice-szel, nehogy odatévedjen, ahová nem kellene, és tönkretegye a terveiket. Eleanor biztos volt benne, hogy a leány természetes kíváncsisága miatt engedelmeskedik, a férfi pedig egész nap készülődött, végigvette a lehetőségeket, a lehetséges buktatókat, csak azt nem látta előre, hogy Constance fogja megakadályozni. Daffyd lehetőleg minél kevesebbet gondolt Constance-ra. Sohasem értettek egyet semmiben, még az aznap éjszakai szörnyű ügy előtt sem. Amíg Henri udvarolt Constancenak, Daffyd a pálya széléről figyelte, hogyan vezeti barátját orránál fogva a lány. Annyira kegyetlen, annyira érzéketlen, és Henri mégis a rabja lett. Azt gondolta, megszelídítheti; ha beleegyezik, hogy hozzámegy, már nem a lány lesz az úr a házban. De tévedett.

Constance fájdalma azonban a kisbaba halála után valóságos volt, Daffyd ebben nem kételkedett. Megtört a szíve, valakit hibáztatnia kellett, és indulata őellene fordult. Akárhány orvos magyarázott a köldökzsinórról, akárhányan bizonygatták, hogy akárki volt is szolgálatban, minden ugyanúgy történt volna – az asszony nem hitt nekik. Soha nem bocsátotta meg Daffydnek az általa játszott szerepet. Csakhogy ő maga sem bocsátott meg magának. Soha többé nem praktizált. Az orvoslás iránti szenvedélye kimúlt azon a borús reggelen. Képzeletét kísértette a kisbaba arca; a szoba állott hősége; Constance szörnyű jajgatása, amikor magához szorította a halva született gyermeket. És most itt áll, kezében pezsgőspohárral, és beszélgetni akar. – Köszönöm – mondta Daffyd, elvette a poharat, és a kelleténél nagyobbat kortyolt belőle. Hideg volt, pezsgett, és ő maga sem vette észre, milyen szomjas, mennyire megviseli idegeit az előttük álló feladat. Amikor kiitta a poharat, Constance különös arckifejezéssel figyelte – kétségtelenül meglepte a férfi leplezetlen szomjúsága. Azután már nem látott semmit az arcán. Constance elmosolyodott. – Mindig kedveltem a Szent Iván-éjt. Annyi lehetőség van a levegőben, nem gondolja? – Nekem sajnos egy kicsit túl nagy a tömeg. – Az estélyen talán, de én általánosságban beszéltem. A megújulás gondolata. Mindent elölről kezdeni. Volt valami nyugtalanító a modorában. Éppen olyan ideges, mint ő, jött rá Daffyd. Még egyet kortyolt a pezsgőből. – De hiszen ki más tudná, mint maga, hogy mire jó mindent elölről kezdeni, nem, Daffyd? Micsoda átmenetet valósított meg. Milyen meglepő új esélyt. – Szerencsés voltam. – Henri annyira büszke volt a maga irodalmi teljesítményeire, és Eleanor – nos, ő még a maga lába nyomát is imádja.

– Nekem is mindig különleges kedvencem volt Eleanor. – Ó, igen, tudom. Szörnyen el is kényeztette. Az a sok mese, amivel traktálta, az, hogy beleírta a könyvébe. – Könnyedén felnevetett, majd hirtelen mintha józanabbra fordult volna a hangulata. – Megöregedtem, Daffyd. Mind gyakrabban azon kapom magam, hogy a múltra gondolok. Elmulasztott lehetőségekre, elveszített emberekre. – Mindannyian így vagyunk vele. – Gratulálni szeretnék magának legutóbbi elismeréséhez, a királyi kitüntetéshez. Bizonyára fogadás is lesz, a palotában? – Azt hiszem. – Találkozni fog a királlyal. Meséltem már, hogy kis híján én is részesültem ebben a kitüntetésben fiatalasszony koromban? Sajnos megbetegedtem, és Vera nővérem ment el helyettem. Persze az ilyesmin nem lehet segíteni. Az élet tele van fordulatokkal. A maga sikere például… a hamuból szárba szökkent rózsa fantasztikus esete. – Constance… – Daffyd. – Mélyet lélegzett, kihúzta magát. – Azt reméltem, maga szerint is ideje magunk mögött hagyni a múltat. – Én… – Nem dédelgethetjük örökké a sérelmeinket. Eljön az idő, amikor határoznunk kell: cselekszünk-e vagy tétovázunk. – Constance, én… – Nem, Daffyd, engedje meg, hogy befejezzem. Magamban százszor elképzeltem ezt a beszélgetést. El kell mondanom. – A férfi bólintott, Constance elismerően elmosolyodott, majd felemelte poharát. Remegett egy kissé a keze, hogy érzelmeitől-e vagy előrehaladott korától, Daffyd nem tudta. – Igyunk valamire. A cselekvésre. Az orvoslásra. És a megújulásra. Koccintottak, ittak, Daffyd kis híján mellényelte az utolsó korty pezsgőt. Habozott; úgy érezte, lehengerelték. Minden annyira váratlan volt, és nem tudta biztosan, mit is mondjon: egy élet bűntudata és bánata torlódott fel benne, és elfátyolozta a

szemét. Sok ez egy éjszakára, ami máris túlsúlyos a nehéz feladatoktól. Zavara nyilvánvaló lehetett, mert Constance gondosan tanulmányozta, oly alaposan, mintha először látná. Talán azért érezte magát bizonytalanul, mert figyelik. Hirtelen elfogta a hőség. Fülledt a levegő, túlságosan meleg van. Akkora a tömeg, olyan hangos a zene. Kiitta a pezsgőt az utolsó cseppig. – Daffyd? – vonta össze a szemöldökét Constance. – Rosszul van? Daffyd keze a homlokára siklott, mintha meg akarná acélozni magát. Pislogott, igyekezett fókuszba igazítani a látását, hogy ne lásson zavaros dicsfényt minden és mindenki körül. – Hozzak magának egy pohár vizet? Nem akar kimenni a friss levegőre? – Levegő… – A torka kiszáradt, a hangja reszelős volt. – Kérem… Emberek voltak mindenütt, arcok, hangok; minden elmosódott, és Daffyd örült, hogy Constance karja támogatja. Soha nem tudta volna elképzelni, hogy Constance nyújtson neki segítséget. És mégis, nélküle, attól tartott, elesne. Átvergődtek kacagó emberek egy csoportján, és Daffyd úgy vélte, mintha Alice-t pillantaná meg távolról. Mondani akart valamit, elmagyarázni Constance-nak, hogy nem mehet messzire, hogy fontos dolga van, de a nyelve nem engedelmeskedett, nem volt hajlandó megformálni a szavakat. De még van idő. Eleanor azt mondta, csak éjfél után találkoznak. Megteszi, amit ígért, csak még egy kis friss levegőre van szüksége. Az ösvényen haladtak, a sövényen túl, a tömeg zaja már igen messziről hallatszott. A szíve zakatolt. Nem a szokásos gyomorégés vagy szorongás volt, hallotta, amint a szívverése száguld a füle mögött. Persze a bűntudat bántja, annak a régesrégi szörnyű hajnalnak az emléke, a kudarc, hogy nem sikerült

megmentenie a kisfiút. Hogy éppen Constance legyen, aki jóváteszi… Daffyd alig állta meg, hogy sírva ne fakadjon. Szédült. Hangok, annyi hang, zagyva, távoli… de egy a többi fölé emelkedett, közel a füléhez, a fülében. – Várjon itt egy pillanatig. Pihenjen. Hozok vizet. Hirtelen úgy érezte, megfagy. Körülpillantott. A hang tulajdonosa eltűnt. Egyedül maradt. Hova lett? Hova lett – kicsoda? Valaki az imént vele volt. Vagy csak képzelte? Fáradt, olyan nagyon fáradt. Feje szédült a körülötte örvénylő hangoktól. Halak villantak fel a sötét tavakban, rejtélyes csöpögő zaj az erdő mélyéről. Megpillantotta a csónakházat. Túl sokan vannak ott, kacagnak, visonganak, a lámpa világította csónakokban bolondoznak. Egyedül kell lennie, hogy lélegezzen, hogy visszanyerje a higgadtságát. Elbotorkált egy kissé messzebb, az ellenkező irányban. A patak mentén. Mindig kedvelte ezt a helyet. Milyen jó napjai voltak, milyen jó, hosszú, napfényes napok, neki meg Henrinek… később meg ahogy a kicsi Eleanor mellettük ugrándozott, felderítette őket az eszességével. Sosem felejti Henri arcát, ahogy a tökéletes csodálat kifejezésével nézte a kislányát. Daffyd sokszor próbálta vázolni azt a kifejezést, de sohasem sikerült papírra rögzítenie. Megbotlott, és felegyenesedett. Igen gyengének érezte a lábát. Lazának, mintha az ínszalagjai gumivá váltak volna. Leül egy kis időre. Csak egészen rövid időre. Keresgélte a zsebében a gyomorégés elleni pirulákat, egyet a szájába pottyantott, és nagyot nyelt. Hideg és nedves volt alatta a föld; fejét egy fa erős, merev törzsének támasztotta. Lehunyta a szemét. Érverése gyors volt, akár a folyó sodra eső után, sebes, ütemes. Úgy érezte magát, mintha csónak volna, amit elkapott az ár, és kereng, fordul, lüktet.

Daffyd most Henri arcát látta. Igazi úriemberarc, olyan nemes. Eleanornak igaza van. Messziről szeretni néha a legtöbb, amit az ember remélhet. És jobb, bizonyára jobb, mintha sohasem szeretett volna. De ó, milyen nehéz! A folyó nyaldosta a partot, és Daffyd Llewellyn lélegzete hozzálassult. Látnia kell Alice-t, megígérte Eleanornak. Hamarosan megy majd. Még néhány perc itt, alatta tömör és hűvös a föld, hálás a fa, könnyű az arcát simogató szellő. És Henri arca az emlékezetében… Régi barátja hívja, int Daffydnek, hogy kövesse…

Alice az órájára pillantott, amikor kis híján beleszaladt a nagyanyjába. A öregasszony igen sebesen járt, és szokatlanul izgatottnak látszott. – Vizet – mondta, amikor megpillantotta Alice-t; arca kipirult, a szeme fénylett. – Vízre van szükségem. – Ittál, Nagymama? – Alice rögtön tudta, hogy nem téved. Az öregasszony lélegzete pezsgőszagú volt. De nagyanyja nem állt meg, továbbsietett, és elnyelte az ünneplő tömeg. Rendes körülmények között nagyanyja szokatlan energiája elegendő lett volna ahhoz, hogy fellobbantsa a kíváncsiságát, de aznap este nem így történt. Az ő világa összeomlott, és túlságosan elfoglalta saját szégyene és elkeseredése, semhogy a mások furcsaságain csodálkozzon. Csak a mély kötelességérzet diktálta, hogy aznap este találkozzon Mr. Llewellynnel. Alice alig bírt az aznap reggeli beszélgetésükre gondolni, annyira igyekezett szabadulni tőle. Milyen izgatott volt, hogy menjen és megmutassa a kéziratát Bennek, mennyire büszke! És micsoda tévedésnek bizonyult. Úristen, bárcsak belehalna a zavarba! Alice leült a lugasban egy székre, felhúzta a térdét, és elmerült a boldogtalanságban. Egyáltalán nem akart eljönni az estélyre, szívesebben nyaldosná magányban a sebeit, de Anya ragaszkodott hozzá.

– Nem fogsz odabent ülni és duzzogni egész este – mondta. – Felveszed a legszebb ruhádat, és csatlakozol a családodhoz. Nem tudom, mi bújt beléd, és miért választod pontosan ezt az estét, de nem tűrhetem, Alice. Túlságosan sok tervezést igényelt ez az este, nem hagyhatom, hogy tönkretedd a hangulatoddal. Hát itt van. Nagy nehezen elviselte. Az egész estét a hálószobájában szerette volna tölteni, elbújni a takaró alá, feledni, hogy milyen őrült volt, milyen ostoba kis hülye. Mindenről Mr. Llewellyn tehet. Mire délelőtt megszabadult az öregembertől, úgy vélte, még éppen belefér az időbe, hogy megmutassa Bennek a kéziratot; Mr. Harris meg a fia bármelyik pillanatban visszajöhet. Így aztán elhatározta, hogy a lapokat később délután egyenesen a csónakházba viszi. Végre kettesben lehetnek! Lángolt a bőre az emléktől. Amikor felszaladt a lépcsőn, és bekopogtatott, majd szétvetette az izgalom, az önbizalom. Különleges figyelemmel öltözködött, fésülködött. Anya kölnijét a blúza gombjai alá, a csuklója belsejére spriccelte, ahogyan Deborah-tól látta. – Alice – szólt Ben, amikor megpillantotta, mosolyogva (zavartan, most már látta – akkor csak azt gondolta, éppolyan ideges, mint ő. Szinte égette a megaláztatás!) – Nem vártam senkit. – Azt látom – mondta, és csipkelődő mosolyt vetett rá. Ben hosszú nadrágban volt, napbarnított karján rövid ujjú fehér alsóinggel. Kinyitotta a csónakház ajtaját; Alice átlépett a küszöbön, és élvezte a nyomában húzódó parfümillatot. Barátságos volt odabent, éppen hogy jutott hely ágynak meg a kezdetleges konyhának. Alice még sohasem volt férfi hálószobájában, és alig állta meg, hogy ne bámuljon, mint valami buta gyerek, a matrac végébe dobott tarka dunyhára. A tetején négyszögletes kis ajándék volt, egyszerűen, de takarosan csomagolva, körülötte zsinórral, és a Ben egyik papírmadarából készült kártyával.

– Ez az enyém lesz? – kérdezte Alice, mert eszébe jutott, Ben azt ígérte, kap tőle valamit. Ben követte a pillantását. – Igen. Nem valami nagy, csak éppen egy kis bátorítás az írásához. Alice-t majd szétvetette az öröm. – Szóval… – kezdte, majd izgatottan beszámolt arról, hogy befejezte a kéziratot. – Egyenesen a sajtóból! – A Ben számára készült különleges példányt a kezébe nyomta. – Azt akartam, hogy maga legyen az első olvasója. Ben megörült, széles mosolya gödröcskét mélyített a bal orcáján. – Alice! Ez fantasztikus. Micsoda teljesítmény! Első a leendő sok közül, ne feledje a szavamat. Annyira felnőttnek érezte magát! Sütkérezett a dicséretben. Mint egy igazi író a megjelenés pillanatában, egy nő, aki hajlandó a pályafutását és a kapcsolatát a következő szintre emelni. Ben megígérte, hogy elolvassa, és Alice egy pillanatig visszatartotta a lélegzetét, várta, hogy Ben lapozzon, és megpillantsa az ajánlást. Ő azonban letette a kéziratot az asztalra. Ott állt egy nyitott üveg limonádé, és Alice egy pillanatra úgy érezte, majd eleped egy kortyért. – Ölni tudnék egy korty italért – mondta kacéran. – Arra semmi szükség. – Ben töltött egy pohárral. – Boldogan koccintok. Míg egy pillanatig máshova nézett, Alice kibontotta blúzán a legfelső gombot. Ben átnyújtotta a poharat, kettejük ujjai összeértek. Alice gerincén borzongás futott végig. Továbbra is Ben szemébe nézett, és kortyolt egyet. A limonádé hideg volt és édes. Alice finoman megnyalogatta az ajkát. Ez az. Most vagy soha. Egyetlen gyors mozdulattal letette a poharát, Ben felé lépett, két kezébe fogta a férfi arcát, és előrehajolt, hogy megcsókolja – éppúgy, mint álmaiban annyiszor.

Tökéletes pillanat volt. Alice beszívta a férfi illatát, bőr és pézsma és épp egy leheletnyi izzadság, és az ajka meleg és lágy, és Alice kis híján elalélt, mert tudta, hogy ilyen lesz, mindig is tudta… És ekkor a felszökő láng hirtelen kialudt. Ben elhúzódott, szeme Alice tekintetét kutatta. – Mi baj? – kérdezte Alice. – Rosszul csináltam? – Ó, Alice. – Döbbenet viaskodott arcán az együttérzéssel. – Alice, annyira sajnálom. Ostoba voltam. Fogalmam sem volt… – Miről beszélsz? – Azt hittem… Nem gondolkodtam. – Elmosolyodott, kedvesen, szomorúan, és Alice látta, hogy Ben szánja őt, és akkor már tudta. Egy pillanat alatt döbbent rá. Ben nem azt érzi, amit ő. Sohasem is érezte. Egész idő alatt – a kölcsönös pillantások, a kapcsolat kettejük között, az érzés, hogy minden az elkerülhetetlen felé halad – minden csak illúzió volt. Saját képzelgése. Mérhetetlen, gyötrelmes félreértés. Ben még beszélt. Arca komoly volt, homloka ráncba szaladt, a szeme kedves, de a megaláztatás élesen, könyörtelenül visszhangzott Alice fülében. Néha akadozott az adás, és ő elkapta néhány frázis töredékét: „Maga fantasztikus lány… olyan okos… csodálatos író… nagy jövő áll maga előtt… talál majd valaki mást…” Kiszáradt a szája, szédült. Semmi keresnivalója itt a megaláztatása helyszínén, ahol a férfi, akit szeret, az egyetlen, akit valaha is szeretni fog, szánalommal vegyes bocsánatkéréssel néz rá, és olyan hangon beszél hozzá, ahogy a felnőtt nyugtatgatja zaklatott gyermekét. A tőle telhető legnagyobb méltósággal vette fel poharát, és itta ki az undok limonádét. Felemelte kéziratát a gyomorkavaró ajánlással, és az ajtó felé indult. És akkor pillantotta meg a bőröndöt. Később végiggondolta a dolgot, és azon tűnődött, mi a baj vele – hiszen amikor darabokra tört a szíve, egyik énje kívül állt a pillanat érzelmi valóságán, és

jegyzeteket készített. (Még később, amikor megismerte Graham Greene-t, rájött, hogy csak az a jégszilánk volt, ami ott lakozik minden író szívében.) A nyitott bőrönd a fal mellett állt, és tele volt szépen összehajtogatott ruhákkal. Ben holmijával. Ben csomagolt. Alice feléje sem fordult, úgy szólalt meg: – Elmegy. – Elmegyek. – Miért? – Ó, gyűlöletes hiúság! De egy pillanatra feléledt benne a remény, hogy Ben mégis szereti, és éppen a szerelme készteti távozásra. Tisztelete az ő fiatalsága iránt, munkaadói, a család iránti kötelessége. De nem. Mert Ben így szólt: – Itt az ideje. Sőt, már el is múlt. Két hete lejárt a szerződésem. Csak azért maradtam, hogy segítsek a Szent Ivánéji előkészületekben. – Hova megy? – Még nem tudom. Hiszen végtére is cigány. Vándor. Soha nem is beszélt másképp magáról. És most elmegy. Olyan könnyedén lép ki az ő életéből, ahogy belelépett. Alice-nek hirtelen gondolata támadt. – Ben felé fordult. – Van valaki más, igaz? Ben nem válaszolt, de nem is kellett válaszolnia. Szánakozó arckifejezése láttán Alice azonnal tudta, hogy van valaki más. Kábán biccentett, és egyetlen további pillantás nélkül kilépett a csónakházból. Fejét magasra emelte, a tekintete szilárd volt, nyugodt lépés nyugodt lépés után. – Alice, az ajándéka! – kiáltott utána Ben, de ő nem fordult hátra, és nem ment vissza. Csak amikor kanyarodott az ösvény, akkor ölelte magához a kéziratot, és rohant olyan sebesen, ahogy csak könnyektől elhomályosult szeme engedte, vissza a ház felé. Hogyan is tévedhetett ekkorát? Ült a kerti padon a lugasban, míg körülötte örvénylett a Szent Iván-éji ünnep, de Alice még

akkor sem értette. Magában visszapergette az előző év eseményeit. Ben mindig annyira örült, ha látta, oly odaadóan figyelt, amikor ő az írásáról, a családjáról mesélt, még ötleteket is adott, amikor Anya miatt, a köztük lévő félreértésekről panaszkodott; igyekezett segíteni a hézag áthidalásában. Alice még soha senkivel nem találkozott, aki ennyire törődött volna vele, aki így megértette, mint Ben. Az igaz, hogy soha, egyetlenegyszer sem ért hozzá, nem igazán, nem úgy, ahogy ő szerette volna, és ő el is tűnődött azon, amit Deborah mesélt fiatalemberekről meg kéjvágyó, vigyori igyekezetükről, de egyszerűen feltételezte, hogy Ben igazi úriember. És ez volt a probléma. Ő túl sokat feltételezett. Egész idő alatt csak azt látta, amit látni akart; a tulajdon vágyai visszatükröződését. Szívszaggató sóhajjal nézett körül, hol lehet Mr. Llewellyn. Már több mint negyedórája várt rá, és még mindig semmi jele. Indulnia kellene. Kényszerítette magát, hogy találkozzék az öregúrral, és az még csak be sem tartja a megállapodásukat. Bizonyára el is feledkezett róla, vagy élvezetesebb társaságra talált, azért késik. Megérdemelné, hogy őt már ne találja itt, ha mégis felbukkan. No és most hová menjen? A gondolákhoz? Nem, azok túl közel vannak a csónakházhoz. Soha többé be nem teszi oda a lábát. A házhoz? Nem, minden tele van szolganéppel, mind Anya kémei, boldogan jelentenék, hogy Alice nem engedelmeskedett az utasításoknak. A táncparkettre? Azt már nem! Semmitől nem irtózott annyira, mint hogy dobálja a lábát, és sikongasson, mint az a sok bolond – és ugyan kivel is táncolna? És éppen ez az. A szörnyű igazság. Nincs jobb dolga, és nincs kivel művelni. Nem csoda, hogy Ben nem szereti. Őt egyáltalán nem szereti senki. Ő egyáltalán nem szeretetre méltó. Tíz perc múlva éjfél, kezdődik a tűzijáték, és ő egyes-egyedül van. Se reménysége, se barátai, és mi értelme egyáltalán, hogy az egész

folytatódjon? Mi egyebet tartogathat számára a jövő, mint további csalódásokat? Mintha felülről látná magát: magányos, tragikus alak, legszebb ruhájában, amint a térdét öleli; egy lány, akit az egész családja félreért. És valóban: mintha bevándorló volna, aki hosszú tengeri utazás után ott ül a rakparton. A meggörnyedt válla, lehajtott feje, szép, egyenes nyaka. A családját egy szálig megölték (hogyan? Szörnyen, tragikusan – a részletek nem számítanak, most nem), de szilárd az eltökéltsége, hogy megbosszulja a halálukat. Alice kihúzta magát, ahogy kicsírázott benne egy gondolat. Lassan a zsebébe nyúlt, megsimította a jegyzetfüzetét. Gondolkodjunk, gondolkodjunk… A lány egyedül van a világon, mindenkitől elszakítva, mindazok, akikbe bizalmát vetette volna, elhagyták vagy elfeledték, de ő akkor is túlél mindent. Alice majd gondoskodik róla. Hirtelen felállt, ahogy megvillant benne a lelkesedés szikrája. Gyorsult a lélegzete, fejében gomolyogtak a gondolatok – ezeket majd ki kell bogoznia, össze kell fonnia. Gondolkodnia kell, terveznie. Az erdő! Odamegy. Távol az estélytől, távol a rengeteg ostoba, mulatozó embertől. A következő történetét kell megterveznie, arra összpontosítania. Nincs szüksége se Benre, se Mr. Llewellynre, nem kell neki senki. Ő Alice Edevane, a regényíró.

A terv szerint az erdőben kell találkozniuk, öt perccel éjfél után. Amikor meglátta, hogy ott vár rá, pontosan, ahol mondta, Eleanor csak akkor döbbent rá, hogy egész este visszatartotta a lélegzetét a kudarctól való félelmében. – Hahó – szólalt meg. – Hahó. Sajátosan formális üdvözlés. Csak így járhatnak az előttük álló iszonyatos feladat végére. Nem ölelkeztek, csak megsimították

egymás karját, válltól csuklóig, kényszeredett-hasonlatosan mindkettejük érzelméhez, könnyedségéhez. De ezen az éjszakán minden egészen más. – Nem volt semmi gond? – kérdezte a férfi. – Korábban találkoztam egy szobalánnyal a lépcsőn, de sietett, az üres pezsgőspoharakat szedte össze, éjfélre. Nem gondolt semmi szokatlanra. – Ez talán jó is. Ha jóval az idő előtt látnak a színen. Kevésbé gyanús. Eleanor megrebbent a szókimondó kifejezéstől. A színen. Kevésbé gyanús. Hogyan fajulhatott idáig az egész? Pánik és zavar kavargott benne, azzal fenyegetett, hogy ledönti a lábáról. A külső világ, körülöttük az erdő, a távoli estély – minden elmosódott. Mintha semmi sem fűzné mindehhez. Nincs lampion világította csónakház, nem kacagnak, kacérkodnak selyembebársonyba bújt vendégek, nincs tó, se ház, se zenekar – csak ez van most, ez a dolog, amit kiterveltek, és ami akkor annyira észszerűnek, annyira logikusnak látszott. Tűzcsóva suhant az égen mögöttük, magasabbra kerengett, majd felrobbant, vörös szikrák egyvelege hullott vissza a tóra. Mintha ez lett volna a kezdő lövés. A tűzijáték a terv szerint harminc percig tart. Eleanor utasította a tűzszerészeket: ellenállhatatlan látványosságot akart. A személyzetnek megengedte, hogy élvezzék a bemutatót, Daffyd lefoglalja Alice-t. – Indulni kell – szólt Eleanor. – Kevés az időnk. Engem keresni fognak. Szeme alkalmazkodott az erdő sötétjéhez, és most már egészen tisztán látta a férfit. Arcán vonakodás és megbánás, sötét szeme az ő tekintetét kutatja, Eleanor tudta, repedést keres az elhatározásán. Nagyon könnyű lenne megmutatni neki. Azt mondani, „Szerintem hibát követtünk el” – vagy – „Gondolkodjunk rajta még egy darabig” – aztán más-más irányban távozni. De megkeményítette a szívét, és az alagúthoz vezető csapóajtó felé indult.

Talán nem követ, gondolta, remélte. És akkor visszamehetne egyedül, alvó kisbabáját hagyhatná nyugton az ágyában, visszatérhetne az estélyre, mint akinek semmi gondja. Holnap felébredhetne, és amikor legközelebb látja Bent, mindketten mosolygó hitetlenséggel ráznák meg a fejüket, bámulva, hogy micsoda őrültség kerítette őket hatalmába, micsoda varázslat lepte meg őket. „Folie à deux – mondanák –, „páros őrültség”. De ugyanebben a pillanatban, már a pillanatnyi megkönnyebbüléstől tudta, hogy ez semmit sem oldana meg. Anthony állapota rosszabb, mint valaha. Theo veszélyben van. Ráadásul egy elképzelhetetlen – pusztító – fejlemény: Deborah és Clemmie rájött viszonyára Bennel. Már a gondolattól, hogy a lányai tudják: hűtlen az édesapjukhoz, Eleanor legszívesebben porszemmé zsugorodott volna, hogy elszálljon. Ami gyengeség és restség, és csak növeli az önutálatát. Nem, ez a terv, ez az ocsmány és elképesztő terv az egyetlen, ami gátat vethet a szerencsétlenség áradatának. Mi több, pontosan az, amit megérdemel. Anthony egyszer azt mondta neki, hogy ő erős – hát itt az idő, hogy próbára tegye az erejét. Eleanor megrezzent. Valami mozdult az erdőben, az biztos. Valamit megpillantott – vagy hallott –, valamit, a sötétben. Van ott valaki? Meglátták őket? Végigvizsgálta a túloldali fákat, lélegezni is alig mert. Nincs ott semmi. Csak képzelődött. Nem egyéb, mint a bűnös lelkiismeret. És mégis, jobb nem halogatni. – Gyorsan! – suttogta. – Kövess lefelé a létrán! Gyorsan! Leért, és oldalt lépett, hogy a férfi számára helyet csináljon a keskeny, téglafalú alagútban. A férfi becsukta maga mögött a csapóajtót, és még az éjszakánál is sötétebb lett minden. Eleanor meggyújtotta az előzőleg elrejtett zseblámpát, és vezette a férfit a folyosón. Dohtól, penésztől és ezernyi gyermekkori kalandtól szaglott. Bárcsak gyerek lehetne megint, támadt fel benne a

vágy, akinek nincs más gondja, csak az, hogyan töltse ki a hosszú, napfényes napot. Zokogás fojtogatta; fenyegette, hogy kitör. Eleanor haragosan megrázta a fejét, átkozta magát a gyengesége miatt. Erősebbnek kell lennie. Az előtte álló napok sokkal több rosszat hoznak. Holnap reggel felé megtörténik a felfedezés, nyomozást indítanak, a rendőrséget is bevonják. Faggatózás, vizsgálat, és neki játszania kell kísérteties szerepét. Az emberek árgus szemmel figyelik, és nincs kihez fordulnia. Anthony nem tudja, mit művelt – Anthony soha nem engedte volna, hogy végigcsinálja –, és Ben már nem lesz itt. Ben. Hallotta maga mögött a lépteit, és meglepte a fájó tudat, hogy őt is el fogja veszíteni. Hogy alig néhány percen belül megfordul, elindul, és nem látja soha többé… Nem. Eleanor összeszorította a száját, és erőszakkal csak a lépteire gondolt. Egyik láb a másik elé, csak akkor áll meg, amikor eléri a ház falában lévő üreghez vezető kőlépcsőt. Zseblámpája fényét a fenti ajtóra irányította, és mélyet lélegzett. Fülledt volt a levegő a folyosón, néma, földszagú; porszemek kerengtek a fénysugárban. Mihelyt átlépnek azon az ajtón, nincs többé visszaút. Megacélozta magát, hogy elkezdjen felfelé indulni, amikor Ben megragadta a csuklóját. Eleanor meglepetten fordult felé. – Eleanor, én… – Nem – szólt ő; a hangja váratlanul fakó a keskeny, kikövezett térben. – Ben, hagyd. – Megöl, hogy búcsúznunk kell. – Akkor ne búcsúzz. A zseblámpafényben felderülő arc láttán azonnal rájött, hogy Ben félreértette. Hogy ő arra céloz, nem kell elmennie. Sietve hozzáfűzte: – Ne mondd ki. Csak tedd, amit tenni kell. – Kell, hogy legyen más lehetőség. – Nincs. – Nem is volt. Ha volna, ő megtalálná. Eleanor gondolkodott és gondolkodott, amíg úgy érezte, vérzik az agya az

erőfeszítéstől. Beavatta Mr. Llewellynt, de még ő is képtelen volt elfogadható alternatívát ajánlani. Nem lehet mindenkinek eleget tenni, mindenkit boldogítani. Ez a terv a legmegfelelőbb, ez, amelynek a terhét ő viseli. Theo eleinte össze lesz zavarodva – Isten bűnéül ne vegye, gondolta Eleanor, még kétségbe is esik –, de még fiatal, és mindent elfelejt. Eleanor hitt benne, amikor Ben azt mondta, szereti, hogy nem akar nélküle élni – de Ben cigány, a vándorlás a vérében van, és idővel amúgy is elmenne. Nem – itt ő maga fog legtöbbet szenvedni, itt marad, elviseli, hogy elveszíti őket, nélkülözi mindkettőt, ahogy a hold a napot, és mindig tűnődik, hogy… Nem! Ne gondolj rá! Eleanor a tőle telhető legnagyobb akaraterővel kihúzta a kezét Ben kezéből, és felfelé indult a lépcsőn. Arra kell koncentrálnia, megtett-e mindent, amit kellett – csak úgy működhet a terv. Vajon egy extra adag whisky biztosítja-e, hogy Bruen dadus tovább aludjon? Vajon Mr. Llewellyn lefoglalja-e Alice-t, aki aznap este különösen nyűgös volt? Felérve kinézett a titkos ajtó kémlelőnyílásán. A szeme homályos volt; vadul pislogott, hogy kitisztuljon. A folyosó néptelen volt. A távolból hallotta a tűzijáték durrogását. Órájára pillantott. Még tíz perc. Elegendő. Szűken. A kilincs kemény volt a kezében, nagyon valóságos. Hát itt vannak. Eljött a pillanat, amiről tudta, hogy bekövetkezik, de nem volt hajlandó elképzelni – inkább a teendőkre gondolt. Soha nem merte elképzelni, milyen érzés lesz, amikor elér idáig. – Mondd el még egyszer, milyen emberek – suttogta. Meleg volt mögötte a férfi hangja, és szomorú, és, ami a legrosszabb, csüggedt. – A lehető legjobbak – mondta. – Keményen dolgoznak, hűségesek és jó humorúak; a házukban mindig jó ételek illatát érezni, és akármiben látnak hiányt, a szeretetnek bőviben vannak.

És hol vannak? – szerette volna kérdezni. Hová viszed? De megígértette Bennel, hogy sohasem fogja elárulni. Nem bízott önmagában. Az egész dolog csak akkor működik, ha nem tudja, hogy hol találhatja. Ben a vállára tette a kezét. – Szeretlek, Eleanor. Lehunyta a szemét, homlokát az ajtó kemény, hideg fájának támasztotta. Tudta, Ben azt akarja, hogy viszonozza a mondatot, de tudta azt is, hogy az végzetes lenne. Kurta igenlő mozdulattal elfordította a bonyolult reteszt, és kikúszott az üres folyosóra. A tó fölött még hallatszott a tűzijáték, vörös, kék, zöld fény ömlött be az ablakokon, át a szőnyegen, és Eleanor megacélozta magát, hogy belépjen a gyerekszobába.

Theo hirtelen felébredt. Sötét volt, és a dadus hangosan hortyogott a sarokban, a pamlagon. Tompa hang hallatszott, zöld fény ömlött be a függönyön. És másféle hangok is, boldog hangok, sok emberé, valahol messze odakint. De őt valami más ébresztette fel. Szopta az ujját, fülelt, figyelt, aztán elmosolyodott. Még oda sem ért a bölcsőjéhez, már tudta, hogy Mama az. Mama felkapta, és Theo a fejét Mama álla alá fészkelte. Volt egy pont, ahová éppen beleillett. Mama a fülébe duruzsolt, és Theo felnyújtotta a bal kezét, és megsimogatta Mama arcát. Theo elégedetten sóhajtott. Mindenki másnál jobban szerette a mamáját. A nővéreivel jó játszani, apja magasabbra tudja emelni, de van valami abban, amilyen szaga van Mamának, meg a hangja, meg ahogy az ujjai szelíden simogatják az ő arcát. Aztán másfajta zaj hallatszott, és Theo felemelte a fejét. Még valaki volt ott a szobában. A szeme már alkalmazkodott a sötétséghez, és egy férfit pillantott meg Mama mögött. A férfi közelebb lépett, és mosolygott, és Theo látta, hogy az az ember a kertből, Ben. Theo nagyon szerette Bent. Mindenfélét csinált

papírból, állatokat meg repülőket, és a meséi mindig csiklandozással végződtek. Mama a fülébe suttogott, de Theo nem figyelt. Buzgón kukucsot játszott a válla fölött, igyekezett magára vonni Ben figyelmét. Mama szorosabban ölelte a szokásosnál, és Theo igyekezett kiszabadulni. Mama puszikkal borította az arcát, de Theo elhúzódott. Igyekezett megnevettetni Bent. Nem akarta, hogy ölelgessék, ő játszani akart. Amikor a másik odanyúlt és megcirógatta az arcát, kuncogás tört ki Theóból. Csitt, suttogta Mama, csitt. Valahogy más volt a hangja, és Theo nem tudta biztosan, hogy ezt szereti-e. Mama arcára bámult, de Mama már nem nézett rá. Valamit mutatott a kiságy alatt. Ben letérdelt, aztán megint felállt, a vállán zsák. Theo nem ismerte ezt a zsákot, hát nem is gondolt rá többet. Ben közelebb jött, felemelte a kezét, és megérintette Mama arcát. Mama lehunyta a szemét, és a fejét Ben tenyerébe hajtotta. Én is szeretlek, mondta Mama. Theo a kettejük arca közé nézett. Mind a ketten mozdulatlanul álltak, egyikük sem szólt egy szót sem, és Theo találgatta, hogy most mi történik. Amikor Mama átadta Bennek, Theo meglepődött, de nem szomorodott el. – Itt az idő – suttogta Mama, és Theo a nagy faliórára pillantott. Nem tudta biztosan, mi az az idő, de azt igen, hogy onnan jön. Kiléptek a gyerekszobából, és Theo töprengett, vajon hová mennek. Nem szokás éjszaka kimenni a gyerekszobából. Szopta az ujját, figyelt, és várta, mi történik. Volt egy ajtó a folyosón, még sohasem vette észre, de Mama most kitárta. Ben megállt, és közel hajolt Mamához és valamit súgott a fülébe, de Theo nem hallotta, mit. Maga is susogásfélét hallatott, visa, visa, visa, és elégedetten elmosolyodott. És aztán Ben vitte tovább, és az ajtó halkan becsukódott mögöttük. Sötét volt. Ben meggyújtott egy zseblámpát, és lefelé indultak a lépcsőn. Theo körülnézett: hol van Mama? Talán elbújt?

Játszanak? Reménykedve nézett át Ben válla fölött, várta, hogy Mama előugorjon és mosolyogjon, és azt mondja: Kukucs! De nem jött. Nem, és nem, és nem. Theo ajka megremegett, sírva fakadt volna, de Ben beszélt hozzá, és a hangjától Theo biztonságban, melegben érezte magát. Ez így helyes, éppen úgy, ahogy Theo feje pontosan beleillik abba a kis gödörbe Mama álla alatt, vagy ahogy Clemmie nővére bőrének éppolyan a szaga, mint az övé. Theo ismerte Ben hangját, ugyanúgy, ahogy a családjáét ismerte, azon a különleges módon, azzal a tudással, amely olyan régi, akár maga a világ. Theo ásított. Elfáradt. Felemelte Kutyust, Ben vállához dugta, és nekinyomta a fejét. Hüvelykujját a szájába vette. Még érezte Mama illatát. És látta őt, a patak menti nagy fa alatt, ahogy rámosolyog, feléje nyújtja két karját, és hívja, hogy menjen oda hozzá. „Gyere, édesem” – mondta. S a világ feloldódott, ahogy a kis Theo Edevane mély álmában édesanyja karjába dőlt.

33

CORNWALL, 2003 A szuroksötétben csak zseblámpájuk fehér fénysugara söpörte a földet néhány méterrel előttük. Peter nem volt benne egészen biztos, hogy miért is vannak itt most, a Loeanneth környéki erdőben, ahelyett, hogy a faluban élveznék a Napforduló Fesztivált. Szívesebben venne egy tányér halászlét, majd egy pohár helybeli mézsört, de Alice makacsságával csak a rejtélyessége versenghetett. – Elismerem, nem a legideálisabb sötétben menni – mondta –, de meg kell tenni, méghozzá nekem kell megtennem. – Ami maga után vonta a kérdést, vajon – mint ahogy tervezték – miért nem tették meg korábban. – Nem óhajtottam a nyomozó meg a nagypapája társaságában megtenni. Magánügy. A válasz részben őszintének hangzott, hiszen Peter kevés magának valóbb személyt ismert Alice-nél. Azon is töprengett volna, hogy őt éppenséggel miért hívta, csak persze a kirándulás érdekében vele beszereztetett holmi – amit Alice makacsul „ellátmánynak” nevezett – elég világosan vallott arra, hogy őt az izomerő kedvéért hozta magával. Sikerült mindent beszereznie, amit Alice csak kért. A rendelkezésre álló idő rövidsége miatt nem volt könnyű, de Peter jól végezte a munkáját, és nem akarta cserbenhagyni Alice-t. Hogy a feladat nyilvánvalóan igen fontos Alice számára, tanúsította késő esti telefonja Peter lakására pénteken, amikor bejelentette, hogy gondolkodott a dolgon, és végül is vele tart Cornwallba. Szokatlanul izgatottnak hangzott, egyenesen bőbeszédűnek, és Peter agyán végigfutott a gondolat, hogy távozása után Alice talán bőkezűen adagolta magának a gint tonikkal. – Nem szándékozom átvenni a vezetést – mondta Alice, majd utasította, hogy legyen készenlétben, és várjon rá másnap reggel ötkor. – Legjobb megelőzni a nagy forgalmat, nem gondolja? –

Peter egyetértett, és épp letette volna a telefont, amikor Alice hozzátette: – És, Peter…? – Igen, Alice? – Gondolja, hogy be tudna szerezni egy ásót meg egy pár jó minőségű kertészkesztyűt? Nagyon szeretnék elvégezni valamit, míg ott vagyunk. Londontól egész úton mellette ült, arcán eltökélt kifejezés, hangulata szórakozott, és a válasz minden esetben: „nem szükséges”, valahányszor ő azt ajánlotta, álljanak meg levegőzni, enni, inni, vagy egyszerűen csak kinyújtóztatni a lábukat. Alice nem volt csevegő hangulatban, ami Peternek nagyon is megfelelt. Feljebb csavarta a hangoskönyv hangerejét, és rákattintott a Szép remények következő fejezetére. Annyi dolga volt az elmúlt két hétben, hogy nem ért rá végigolvasni a regényt, de úgy vélte, a hosszú autóút tökéletes alkalmat kínál. A faluhoz közeledve javasolta, hogy egyenesen menjenek a szállodába bejelentkezni, de Alice élesen rávágta: – Nem. Szó sem lehet róla. Egyenesen Loeannethbe tartunk. És ekkor beszélt Peternek a kulcsról, amit meg akar szereztetni vele. – Van az emeleten egy szárítóhelyiség – mondta –, és a szárítóállvány alatt egy laza padlódeszka. Rá fog ismerni, mert egy rajzolat van rajta, ami kísértetiesen emlékeztet egy jávorszarvasfejre. Az üregben talál egy kis bőrzacskót, abban pedig egy kulcsot. Az az enyém, és már igen régóta hiányolom. – Értem – bólintott Peter. – Laza padlódeszka, járvorszarvasfejminta, kis bőrzacskó. Alice eltökéltsége még akkor is nyilvánvaló volt, amikor ebédidőben csatlakoztak a többiekhez a piknikre. Alice elhozatta Peterrel a felszerelést, és alig várta, hogy egyenesen az erdőbe menjenek, mihelyt befejezték, ám ekkor Sadie Sparrow nagyapja, Bertie, felajánlotta, hogy körülvezeti Alice-t a fesztiválon, és ő egy pillanatnyi tétovázás nélkül elfogadta az ajánlatot. Peter teljesen elképedt volna, ha a délelőtt folyamán

nem lát meg valamit, ami talán magyarázza Alice hangulatváltozását. Nem volt benne bizonyos, de úgy érezte, Alice megkedvelte Bertie-t. Csüggött a szavain, kacagott a tréfáin, és hevesen bólogatott, míg a történeteit hallgatta. Határozottan szokatlan viselkedés tőle, márpedig Alice általában nem létesített gyors, meghitt kapcsolatokat, sőt valójában semmiféle kapcsolatot. Akárhogyan is, visszamentek a faluba, bejelentkeztek a szállodában, és Alice élvezettel járt körül a fesztiválon. Peter közben elnézést kért, és elosont egymagában. Egész délután motoszkált valami a fejében, egy apróság, és be akart menni a könyvtárba, hogy ellenőrizze. Most viszont itt vannak, éjnek éjszakáján, ugyanazon az ösvényen haladnak, mint már korábban is, a tó körül, és le a csónakház felé. Amikor a patakhoz értek, Alice nem állt meg, inkább továbbterelte Petert az erdő felé. Peter óvatos volt – vajon értelmes dolog egy nyolcvan fölötti idős asszonyt elhozni éjjel az erdőbe –, de Alice leintette: ne aggódjon. – Úgy ismerem ezt az erdőt, akár a tenyeremet – mondta. – Az ember nem felejti el a gyerekkora tájait. Peter felidézte magában a Miss Talbot könyvtárában töltött óráit, és úgy vélte, még most is vakon eligazodna a polcok között. Mellesleg a feltételezés, hogy ő „hozta” Alice-t az erdőbe, egyszerűen nem volt igaz. Megadó sóhajjal követte a zseblámpa fénysugarát egy keskeny ösvényen, két sűrű cserjés között, Alice pedig óvatosan, figyelmesen lépkedett mellette.

Alice nem először adott magában hálát Istennek, hogy Peter nem bőbeszédű. Nem kívánt sem beszélni, sem magyarázkodni, sem szórakoztatni. Csak menni akart, és emlékezni, hogy mikor járt legutóbb ezen az ösvényen, az erdőn keresztül. Egy éjszakai madár lebegett felettük a sötétségben, és Alice fülébe visszatértek annak az éjnek a hangjai, kis híján hetven éve,

amikor azért osont ki ide, hogy temessen: egy ló nyihogása, a tó csobbanása, a magasban szálló madarak hangja. Megbotlott; Peter elkapta a karját. – Semmi baj? – kérdezte. Peter derék fiú. Nem kérdezősködik. Mindent megtesz, amire csak kéri. – Már nem megyünk messzire – mondta. Kölcsönös csendben mentek tovább a csalán között, át a tisztáson, ahol az alagút csapóajtaja rejtőzött, és el a pisztrángos tó mellett. Alice-t megindította a visszatérés Loeannethbe, hogy itt lehet ma este az erdőben. Éppen olyan, ahogy elképzelte előző este, Londonban, a könyvtárában ülve, hallgatta a kandallópárkányon álló óra ketyegését, és ahogy a hely iránti vágya fellángolt, felhívta Petert. Nem mintha ismét fiatalnak érezné magát, azt persze nem; inkább, hogy hét évtized során első ízben engedte meg magának, hogy emlékezzen arra a fiatal lányra. Arra a rémült, vakon szerelmes, ostoba fiatal lányra. Végre elérték a helyet, amelyet Alice annak idején választott, a helyet, ahol azóta horgonyzott a bűntudata. – Itt vagyunk – szólalt meg. Illat támadt fel benne, mezei egerek és gombák szaga, és oly hevesen öntötte el az emlék, hogy Peter karjába kellett fogódznia támaszért. Peter töprengve körülnézett – nem tudta, hogy vajon mit keresnek az erdőben szombat este. Fogalma sem volt, nem is lehetett, milyen jelentőségteljes Alice számára ez a hely. Hányszor, de hányszor hozták vissza gondolatai az évek során, akár ébren, akár álmában! – Vajon ha megkérem, hajlandó lenne egy kicsit ásni? – kérdezte Alice. – Igazából ásni, nem ahogy szoktunk. Drága Peter, nem kérdezett semmit, egyszerűen elővette a magával hozott zsákból az ásót, felhúzta a kertészkesztyűt, és ásni kezdett ott, ahol Alice mutatta.

Alice úgy tartotta a zseblámpát, hogy megvilágítsa a kört, amelyen belül Peter dolgozott. Visszafojtotta lélegzetét, emlékezett arra az éjszakára, az esőre, ahogy hálóingének sáros szegélye a cipőjéhez tapadt. Soha többet nem viselte. Mihelyt hazaért, összetekerte, és amint alkalma nyílt, elégette. Annak idején kényszerítette magát, hogy a mezőn vágjon át, akárhogy zuhogott az eső. Használhatta volna az alagutat. Nem lett volna könnyű egyedül elbánni a furcsa retesszel, de megoldotta volna – csak éppenséggel sehova sem akart menni, ahol valaha Bennel járt. Annyira biztos volt benne, hogy Ben vitte el Theót, annyira megrögzült benne az elmélet. Rettegett, nehogy valaki más is erre a következtetésre jusson, és rájöjjön, mi volt a dologban az ő szerepe. – Alice – szólalt meg Peter –, odébb fordítaná egy kissé a lámpát? – Elnézést. – Hagyta, hogy a lámpa a gondolatait kövesse, és sietve igazított a fogásán. Koccanás hallatszott, az ásó valami szilárdba ütközött. Peter négykézlábra ereszkedett, és kivette a csomagot a gödörből. Kibontotta és leszedte róla a foszlott zsákot, amibe annak idején Alice csomagolta. – Doboz – állapította meg Peter, és meglepetésében tágra nyílt szemmel bámult fel Alice-re. – Egy fémdoboz. – Az. Peter felállt, kesztyűs kezével lesöpörte a földet a dobozról. – Nyissam ki? – Nem. Visszavisszük a kocsihoz. – De… Alice szíve meglódult a doboz láttán, de sikerült nyugalomra kényszerítenie a hangját. – Nem kell most kinyitni. Pontosan tudom, mit találunk benne.

Sadie átfurakodott a Napforduló Fesztivál zsibongó tömegén. A négy utca találkozásánál kialakult falusi főteret kukoricát, ruhafélét, házi süteményt árusító standok szegélyezték. Lángok törtek fel a felfordított hordókról, kint a kikötőben egy lebegő pontont tűzijátékkal raktak meg, várva, hogy éjfélkor meggyújtsák. Alice és Peter a Fő utca sarkán álló hotelban szállt meg, amelynek fehérre mázolt házszáma, a falon függő virágkosarai beképzelt tulajdonosra vallottak. Tovább tartott átvergődni a tömegen, mint ahogy Sadie képzelte. Azt remélte, ott találja őket, nem a mulatozók között. Alig várta, hogy elmondhassa, mit tudott meg Theo haláláról, hogy Alice szemében tisztázhassa Anthonyt. Megszólalt a telefonja, érezte a vibrálást a lábszára mentén. Kihalászta a zsebéből, épp amikor egy óriási vattacukrot tartó gyerek furakodott át mellette. Sadie a képernyőre nézve látta, hogy a központból hívják. – Sparrow? – Donald? – Nos, ezúttal sikerült darázsfészekbe nyúlnia. Sadie megdermedt. A szíve veszettül kalapált. – Mi történt? Beszéltek a férjjel, Steve-vel? – Őrizetbe vettük. Mindent bevallott. – Micsoda? Várjon, hadd menjek valami csendesebb helyre. – Könnyebb volt mondani, mint megtenni, de Sadie-nek sikerült egy zugot találnia a kikötő kőfala mentén, ahova behúzódhatott a tömeg elől. – Mondja el pontosan, mi történt. – Ashford először az új feleséget hozatta be. Heather felügyelőt odarendelte, hogy kérdezősködjön, hogy van Caitlyn, meg ilyesmik, igen nyájasan, barátságosan, aztán arra terelődött a szó, van-e az asszonynak több gyereke is, vajon szeretne-e többet. Kiderült, hogy nem lehet gyereke. Sadie a füléhez szorította a másik kezét. – Micsoda?

– A férjével több mint egy évig próbáltak gyereket összehozni, csak aztán fordultak orvoshoz. Pontosan, ahogy feltételezték ebédnél, Loeannethben. Ugyanaz a forgatókönyv, amit Alice írt le egy korábbi Diggory Brent-regény alapján, a történet, amit a nővérétől hallott évekkel azelőtt. – Tehát a férfi ment és szerzett neki egyet? – Körülbelül ez a lényeg. Azt mondta, a feleségét teljesen tönkretette a meddősége. Mindig akart gyereket, egy kislányt, a világon mindennél jobban. Kétségbe ejtette, hogy nem sikerült teherbe esnie, és azok a termékenységi gyógyszerek még jobban tönkretették. Azt mondja a férfi, a felesége már öngyilkosságot fontolgatott, és ő csak boldoggá akarta tenni. – Hogy keresett neki egy lánygyereket – mondta Sadie. – Tökéletes megoldás, azt a csekélységet kivéve, hogy Caitlynnek már van anyja. – A kihallgatás során megtört. Elmondta, mit tett, és hogy hol találjuk meg az asszony holttestét. Még hogy horgászvakáció! Most búvárokat küldtünk ki. Tipikus új bűnelkövető volt. Sírt, azt hajtogatta, nem rossz ember, nem akarta, hogy ez történjen, nem akarta, hogy így elfajuljon a dolog. Sadie komoran összeszorította a száját. – Előbb kellett volna erre gondolnia, mielőtt leültette Maggiet és megíratta vele azt a levelet, mielőtt megölte. – Sadie tajtékzott. Ahogy az az ember tépdeste a polisztirolcsészét a kihallgatás során, ahogy előadta a szerető édesapa jelenetet, aggódva a rászedett volt hitvesért, zavartan, aki minden szükségeset hajlandó megtenni, hogy elérjék a felelőtlen szökevényt, mikor pedig egész idő alatt pontosan tudta, hol van, hogy ő mit tett vele! Maggie bizonyára tudta, mi vár rá. Utolsó találkozásuk alkalmával nyilván kitalálta. Ő volt az, firkantotta kétségbeesetten. Ő volt az. Soha még ilyen dermesztő nem volt a

múlt idő használata. Sem ilyen bátor. Az egyetlen szerencse, hogy Caitlyn nyilvánvalóan nem látta, mi történt a mamájával. – Megmondta, mit csinált a kislánnyal, miközben elbánt Maggie-vel? – Betette a Dóra, a felfedezőt. A kislány meg se moccant. És a tudat, hogy Caitlyn még ott van a lakásban, biztosította, hogy Maggie nem csinál jelenetet. Meg akarta óvni a lányát attól, amiről tudta, hogy bekövetkezik. Aznap este másodszor volt Sadie-nek oka eltűnődni azon, mire képes egy szülő, hogy megóvja szeretett gyermekét. Donald hangja zavarodottságról árulkodott. – Figyeljen, Sparrow… – Egy hétig egyedül hagyta a lányát a lakásban. – Azt mondja, azt hitte, a nagymama megy majd látogatóba… hogy a kislányt sokkal hamarabb megtalálják; azt mondja, ő maga is benézett volna… – Nancy Baileynek meg kell mondani. – Már kiküldtek egy összekötőt. – Egész idő alatt neki volt igaza. – Igen. – A lánya nem lépett meg. Maggie sosem tette volna. Pontosan, ahogy Nancy mondta. Meggyilkolták. És kis híján hagyták, hogy a volt férje megússza. Sadie megkönnyebbült, örült, hogy igazolták, de ugyanakkor hányingere támadt és elszomorodott, mert ez azt jelenti, hogy Nancy lánya nem megy haza. – Mi történik Caitlynnel? – Most a gyermekvédelem gondoskodik róla. – És azután? – Nem tudom. – Nancy imádja azt a kislányt – mondta Sadie. – Ő gondoskodott róla, míg Maggie dolgozott. Már be is rendezett egy szobát Caitlynnek. A gyereknek családban kell élnie. – Feljegyzem.

– Feljegyezni nem elég, annál többet kell tennünk, Donald. Tartozunk vele a gyereknek. Egyszer már cserbenhagytuk. Biztosítanunk kell, hogy még egyszer ne történjen meg. Sadie nem akarta engedni, hogy Caitlynt beszippantsa a rendszer. Működött, mint a csikorgó kerék, és boldogan csikorogna, ameddig csak kell, segíteni akart, hogy a dolgok megfelelő módon alakuljanak. Éppen elhatározta, hogy minden neki járó pontot bevasal, hogy addig meg nem áll, míg Caitlyn és Nancy össze nem kerülnek, amikor a tömegben megpillantott két ismerős arcot. – Figyeljen, Don. Most mennem kell. – Helyes, Sparrow, megértem, hallgatnom kellett volna a… – Ne aggódjon emiatt. Majd később beszélünk. Csak egy szívességet tegyen meg. – Rendben. – Biztosítsa, hogy a kislány és a nagyanyja együtt maradjanak. Véget vetett a beszélgetésnek. Donald hangja még halkan hallatszott, amikor Sadie zsebre tette a telefont, és amennyire telt tőle, olyan gyorsan furakodott át a tömegen oda, ahol Alice-t és Petert látta. Amikor odaért, egy pillanatra megállt, erre-arra nézett, míg meg nem látta az áruló ősz hajat. – Alice! – intett a tömeg fölött. – Peter! Megálltak, értetlenül körülnéztek, míg Peter, jó fejjel magasabb lévén legtöbbeknél, meg nem pillantotta Sadie-t, és elmosolyodott. Megint az a szikra. Semmi kétség. – Sparrow nyomozó – szólt meglepetten Alice, amikor Sadie odaért hozzájuk. – Örülök, hogy megtaláltam magukat – lihegett Sadie. – Ben volt az. Csakis ő, senki más. Akkor vette észre, hogy egy ásó van a Peter vállára vetett zsákban, és Alice valamit szorongat két karjával, valami nagyobb dobozfélét. Az idős asszony most még szorosabban tartotta. – Mi a csodáról beszél? – kérdezte.

– Ben vitte el Theót. Az ön édesapja, Anthony, ártatlan volt… Nem ő tette. – Félrebeszél – mondta Peternek Alice. – Segítsen neki, Peter, csupa képtelenséget hord össze. Sadie megrázta a fejét; még most is szédült, lelkesen a Donalddal folytatott beszélgetés után. Le kell higgadnia, az elején kell kezdeni, és megértetni velük. – Beszélgethetnénk valahol? Van valami csendes hely? – Ott a szálloda – mondta Alice –, de komoly kétségeim vannak afelől, hogy mennyire csendes. Sadie felnézett a szállodára. Alice-nek igaza van; az ottani zajtól nem lehet menekülni. Bertie udvarára gondolt, magasan a falu felett, a tenger látványára. – Jöjjenek velem – mondta. – Tudok egy tökéletes helyet.

Bertie ugyan még lent volt a fesztiválon, de a tornácon égve hagyta a lámpát, és az ajtót sem lakatolta le. A kutyák kerülgették az új jövevényeket, kíváncsian szaglásztak, majd megállapították, hogy mind barát, nem ellenség, és követték őket a konyhába. – Innának valamit? – tudakolta Sadie, mert motoszkált a fejében, hogy a vendéglátónak vannak bizonyos kötelességei. – Gyanítom, szükségem lesz egy pohár valamire – bólintott Alice. – Valami erősre. Sadie talált Bertie kamrájának mélyén egy palack sherryt, összeszedett néhány poharat, és kivezette a többieket az udvarra. A kert kőfala körül már pislákoltak a fények, és míg Alice és Peter székeket húzott az asztal köré, Sadie meggyújtotta a gyertyákat a viharlámpásokban. Mindenkinek töltött egy pohárral. – Na hát akkor – szólt Alice, akinek láthatólag nem volt ínyére a finomkodás. – Mi ez az egész Benjamin Munróról, hogy elvitte az öcsémet? Azt hittem, már döntöttünk: apám, a légnyomás…

– Igen – bólintott Sadie –, döntöttünk, és mindennek meg is volt a szerepe, de Theo nem halt meg akkor éjjel. Ben vitte el, és nem cselekedett egyedül. Az ön édesanyjával együtt szőtte a tervet. – Mi az ördögről beszél? – Alice keze megpihent a magával hozott fémdoboz tetején. A doboz csupa sár volt, és Sadie egy pillanat alatt összefüggésbe hozta a sarat Peter ásójával, majd a soron lévő feladat érdekében elhessegette ezt a furcsaságot. – Igazunk volt azzal kapcsolatban, hogy az ön édesapjának légnyomása fenyegetést jelentett, de abban tévedtünk, hogy ártott Theónak. Ben és az ön édesanyja úgy döntött, a kisbabát meg kell védeni, és az alagút, az estély, a tűzijáték, mindez tökéletes alkalmat kínált, hogy eltüntessék. Ott áll a leveleikben. Legalábbis ha az ember tudja, mit keressen. Az ön édesanyja gyötrődött, de nem talált más módot Theo biztonságba helyezésére. Nem hagyhatta el a férjét, szerette, és megígérte, hogy nem hozza nyilvánosságra a betegségét. Úgy látta, nincs más lehetőség. – És Theónak Ben volt a vér szerinti apja – mondta Peter, aki egész idő alatt bólogatott. – A lehető legjobb személy, akire rábízhatta. – Az egyetlen – bólintott Sadie. – Ezért nem volt hajlandó jutalmat kitűzni – bökte ki hirtelen Alice. Gyorsan és szakszerűen illesztette össze a pontokat, amit el is lehet várni valakitől, aki fél évszázadon keresztül írt detektívregényeket. – Ez mindig is zavart. Nem értettem, miért olyan hajlíthatatlan ebben. Akkor azt mondta, hogy elkeseredett emberek igyekeznének megragadni az alkalmat, előmásznának mindenhonnan, és a zavarosban halásznának. Most érthető… egyszerűen nem akarta kerestetni Bent és Theót. Nem akarta, hogy megtalálják őket. – Azt is magyarázza, miért ragaszkodott ahhoz, hogy a sajtó ne említse Bruen dadus hanyagságát – mondta Sadie. – És miért

gondoskodott róla, hogy Rose Waters és a helyi rendőrség tisztes jutalomban részesüljön. – Igazán? – szólt Alice. – Erről nem tudtam. – Rose el volt keseredve, amiért elbocsátották, és nem is csoda. Azért bocsátották el, mert annyira éber volt. A terv nem működött volna, ha Rose vigyáz Theóra. Távozásakor az ön édesanyja ragyogó referenciát adott neki, és jókora összeget, aminek a birtokában elkezdhetett tanulni. Megalapozta vele a jövőjét. – Jóvátételt fizetett – mondta Peter. Sadie bólintott. – A „gyermekrablás” az ő meséje volt, tehát biztosítani akarta, hogy aki megsínyli, az jóvátételben részesüljön a kiesett jövedelemért és a szükségtelen hercehurcáért. – Ez Anyára vall – mondta Alice. – Az igazságérzet, a helyes megoldás volt a vezércsillaga. – És mi történt azután? – kérdezte Peter. – Ben átvitte Theót az alagúton, eltávolította Loeannethből. Vajon fel is nevelte? Alice összevonta a szemöldökét, és meglötyögtette a sherrys poharát. – Ben harcolt a második világháborúban. A normandiai partraszállásnál esett el szegény – olyan kegyetlenség így meghalni, éppen a legvégén. Sokáig harcolt. Clementine húgom látta őt Franciaországban 1940-ben. – Theo még kisfiú volt a második világháború alatt – végzett gyors fejszámolást Sadie. – Alig hétéves az elején. Ha Ben kezdetben már jelentkezett a hadseregbe, nem nevelhette fel Theót mint a tulajdon fiát. Hacsak feleségül nem vett valaki mást? – Vagy Theo került máshová – mondta Peter. – Amivel visszajutunk oda, ahonnan elindultunk – állapította meg Alice. Levertség uralkodott el a társaságon, aminek Ash is hangot adott: hosszú kutyasóhajt eresztett meg álmában. Sadie

újratöltette a sherrys poharakat, és mind némán kiitták. A fesztiválozók távoli mulatozása éjfél felé fokozódott, felszűrődött a faluból, néha gyerekek eregettek egy-egy rakétát. – No és a levelek? – szólalt meg végre Alice. – Volt a levelekben valami, ami arra utalna, hova ment Ben és Theo Loeannethből? – Én nem láttam semmit. Az ön édesanyja ragaszkodott ahhoz, hogy Ben ne mondja meg, hová tartanak. – De talán megereszthetett valami utalást? – Nem hiszem. – Valamit, éppen csak finoman. Valami személyeset, ami másnak esetleg nem tűnt fel. Sadie bizonyossága méltó párja volt Alice makacsságának. – Érdemes megnézni – mondta. – Kihozom a dossziét. Néhányat hazahoztam magammal. Bertie éppen belépett az elülső ajtón, amikor Sadie a konyhába ért. – Helló, Sadie galambom – mondta, fáradt, de boldog mosollyal. – Sikerült elmenekülnöm, mielőtt istenigazában belejöttek volna a mulatozásba. Ennél-e valamit vacsorára? Sadie elmagyarázta, hogy Alice és Peter az udvaron van, az Edevane-ügyet tárgyalják. – Nagy felfedezést tettünk, de ezzel egy halom új kérdés szakadt a nyakunkba. – Akkor tehát négyszemélyes vacsora. Rögtön megyek. – Nem fáradtál el a körtés sütemény felszolgálásában? – Ugyan már! Micsoda szentségtörés. Sadie elővette hátizsákjából az iratrendezőt, Bertie közben halkan dudorászott a teaüst mellett. – És mi van a másik üggyel? – kérdezte. – Hívtak a központból? Sadie gyorsan beszámolt Donald telefonjáról. – Úgy – bólintott komor elégtétellel Bertie. – Igazad volt. Mondtam én, hogy jól működnek az ösztöneid. – Megrázta a

fejét, ajkát részvétteljesen összepréselte. – Az a szegény asszony, az a szegény gyerek. Remélem, visszakapod a munkádat? – Abban nem vagyok biztos. Ashford tudja, hogy én szivárogtattam ki a dolgot. Nem lesz hajlandó áldását adni az akcióra, függetlenül attól, hogyan alakultak a dolgok. Ki kell várnom. Majd meglátom. De addig is… – Felemelte az iratrendezőt, és válla fölött az udvar felé intett. – Persze. Kint találkozunk pár perc múlva. Sadie kiment az udvarra a többiekhez, éppen amikor Alice így szólt Peterhez: – Tudja, én mindig azt gondoltam, hogy Bent láttam akkor éjjel az erdőben. – Miért nem szólt a rendőrségnek? – kérdezte Sadie. Visszaült a helyére, és az asztal közepére csúsztatta a dossziét. Alice felpillantott, ahogy egy erőteljesebb szellő a kövekhez csapta a lámpafüzért. – Mert nem lett volna szabad ott lennem – mondta. Arcán árnyékok játszottak. – Mr. Llewellynnel kellett volna találkoznom az estélyen. Mindig hibáztattam magam a vele történtekért – vajon minden máshogy alakul, ha egy kicsit még ott maradok a lugasban? A nap folyamán odajött hozzám, mindenáron azt akarta, hogy találkozzunk. Valami fontosat kívánt megbeszélni velem. Vártam rá, de nem jött. Valamennyien hallgatagon fontolgatták, mi lehetett az oka akkor éjjel Daffyd Llewellyn távollétének. – Van még egy „véletlen”, ami sehogy sem tetszik nekem – vonta össze a homlokát Sadie. – Valami nincs rendben Mr. Llewellyn halála körül. Odavolt az ön édesanyjáért, tudta, mit tervez, hogy számára mi minden forog kockán – nálam valahogy nem stimmel, hogy épp akkor és ott akart végezni magával. – Egyetértek – bólintott Alice. – Nincs is értelme. De a depresszió, mint annyi más idegállapot, nem észszerű betegség. – Ha csak egy kicsivel többet tudnánk az ő depressziójáról… – Sadie felállt, föl-alá járkált a téglaösvényen. – Az a régi

idegösszeomlás, amikor hátat fordított az orvoslásnak, és könyveket kezdett írni. Az én tapasztalatom szerint, ha valaki az egész életét megváltoztató elhatározásra jut, amögött mindig van valami. Ha tudnánk, mi volt az, talán tisztábban látnánk. Peter felemelte a kezét. – Történetesen azt hiszem, én válaszolhatnék erre a kérdésre. Sadie megperdült, feléje fordult, Alice pedig rápillantott a szemüvege felett: – Peter? – Ma Loeannethben, amikor Llewellyn összeroppanásáról beszélt, és tűnődött, hogy vajon mi okozhatta, felrémlett bennem, hogy olvastam ilyesmiről még egyetemista koromban. Délután benéztem a falusi könyvtárba, és találkoztam egy igen segítőkész emberrel… – Alastairrel – vetette közbe Sadie. – Pontosan; aki előtt az íróasztalon történetesen a tökéletes könyv hevert. Könyvtárközi kölcsönzésben érkezett, és éppen készültek visszaküldeni, amikor én megláttam. Igazán különös vé… – Ki ne mondja! – …szerencse. Volt benne egy fejezet Llewellynről és az Eleanor varázsajtajáról. Roppant érdekes allegóriai elemzés, Kant szerint a szimbolikus… – Peter! – nézett rá szigorúan Alice. – Igen, igen, elnézést. A szerző szerint Llewellyn történetét úgy is olvashatjuk, mint az életében történt tapasztalatok allegóriáját, különösen a fiatal orvosként elszenvedett összeroppanásáról írtakat, amikor kénytelen volt egy barátja vidéki házában szükséghelyzetben közbelépni, és ezáltal elveszített egy pácienst. – Egy kisbabát! – Sadie-nek elakadt a lélegzete. – A páciens egy újszülött volt. – Honnan tudja? – kérdezte Alice. – Miféle újszülött? Kié?

Peter Sadie szemébe nézett, egy pillanatig tűnődött, majd elvigyorodott, amikor rátalált a megfejtésre. – Maga szerint Constance gyermeke volt. – Igen. – Sadie az asztalhoz sietett. – Igen, igen, igen. – Gyorsan belelapozott az iratgyűjtőbe, mellette lobogtak a viharlámpákban a gyertyák. – Ez megmagyarázza – mondta Peter, inkább magának, mint a többieknek – …a feszültséget kettejük között, a Llewellyn iránt táplált ellenségességet. Valóságos Havisham kisasszony volt. Alice megharagudott zavarában. – Peter – vágott közbe türelmetlenül –, mi az ördögöt keres Dickens ebben az egészben? Peternek ragyogott a szeme, ahogy feléje fordult. – Amíg az ön weboldalán dolgoztam, azt mondta, ne zavarjam, csak csináljam. Nekem kellett megtalálnom a választ egy kérdésre, hát belenéztem a naplójába, fent, az irodájában. – Igen. És? – És valami megjegyzést tett a nagyanyjáról: úgy írta le, hogy csontváz egy elegáns ruha romjaiban. Idézet a Szép reményekből. – Ez felettébb valószínűnek látszik. Valóságos sárkány volt, és szívesen öltötte fel a fénykorából származó elegáns régi ruhákat… bár a menyasszonyi ruháját szerencsére nem. De az ég szerelmére, mi köze ennek egy újszülötthöz? – Itt van – húzott elő Sadie egy lapot, amelyre annak idején a Constance-szal a gondozóotthonban végzett második rendőrségi interjúról készült jegyzeteit írta. – Az ápolónő szerint Constance szüntelenül Eleanorról beszélt, meg egy újszülött kisfiúról, aki meghalt. Azt hittem, Eleanornak lehetett egy halva született gyermeke Theo előtt, de egyáltalán nem Eleanor volt az. Alice-ben fennakadt a lélegzet. – Nagymama volt. Sadie bólintott.

– Az orvos pedig Daffyd Llewellyn. Ez mindent megmagyaráz, a Constance-hez fűződő viszonyát, depressziójának okát, hogy miért adta fel az orvoslást, és keresett vigaszt a meseírásban… – És megmagyarázza az Eleanor varázskapuja történetét is – mondta Peter. – Az önvád nyomorította öregembert, akit kizárnak a királyságból, a kegyetlen királynét, akinek az elvesztett gyermeke miatti bánata örökös telet teremt, az Eleanor nevű lányt, akinek az ártatlansága az egyetlen, ami kellően erős, hogy begyógyítsa a szakadást… – Elgondolkodva kopogtatta az állát. – Az egyetlen, amit nem magyaráz meg, az az, hogy miért követett el öngyilkosságot 1933-ban a Szent Iván-éji estélyen. – Mert nem is úgy történt – mondta halkan Alice, és szembenézett Sadie-vel. – Nem lett öngyilkos, igaz? – Nem. – Sadie örömmel észlelte, hogy összeállnak a darabok. – Nem, szerintem sem. Ezúttal Peter vakarta a fejét. – De azt tudjuk, hogy barbiturátum túladagolása okozta a halálát. Erre volt tanúbizonyság, orvosi vizsgálat igazolta. – Azonkívül egy üveg erős altatót loptak el aznap este a házból – mondta Alice. – Sokáig azt hittem, azzal akarták Theót csendben tartani. – Pedig nem – mondta Sadie. – Ahhoz elég lett volna, ha néhány tablettát feloldanak valami folyadékban. Mert az újszülött elvesztése évtizedekig marcangolta Constance-t, és mindenáron… – …meg akarta bosszulni – fejezte be Sadie mondatát Peter. – Igen, értem, amit mond, de negyven év telt el. Miért várt volna olyan sokáig? Sadie elgondolkodott. Ramsay vigasztalóan a lábához telepedett, ő pedig lehajolt és megvakargatta a kutya füle tövét. – Nemrégiben olvastam egy könyvet – szólt elgondolkodva –, amiben épp ez volt a kérdés. Egy nő teljesen váratlanul megölte a férjét, holott évtizedekig némán tűrte a bántalmazást. Végül

egy apróság zökkentette ki. A férje vakációra készült, pontosan arra a helyre, ami a nő vágyálma volt, és a bejelentés úgy hatott, mintha elsütött volna egy fegyvert. – A kihűlt vacsora – bólintott helyeslően Alice. – Egyik szelídebb bűnügyi regényem, de mégis sokak kedvence. Mi volt Nagymama életében az elsült fegyver? Amennyire emlékszem, Mr. Llewellyn nem tervezett egzotikus utazást. – Nem, de bejelentett valami mást – szólt hirtelen Peter. – Ma említették. Irodalmi érdemei elismeréseként Birodalmi Érdemrenddel tüntették ki. Még azt is mondta, hogy a nagyanyja rosszkedvűen értesült erről. – Királyi kitüntetés – mondta Sadie. – Királyi kitüntetés… – ismételte Alice. – Constance egész életében arra törekedett, hogy meghívják valahova, ahol találkozhat a királyi családdal. Lánykorában meghívták a palotába, de nem tudott elmenni. Hogy mennyit hallottunk erről gyerekkorunkban! Soha nem tette túl magát a csalódáson. – Alice fanyar elégtétellel mosolyodott el. – Tökéletes indíték. Magam sem találhattam volna ki jobbat. Elnémultak, hosszasan hallgatták a hullámok robaját, a fesztivál távoli hangjait, és élvezték a megoldás melegét. A fenébe az alkohollal meg a drogokkal, gondolta Sadie, semmi sem tud úgy pörgetni, mint egy rejtély megoldása, kivált egy ilyen kivételes rejtélyé. Kurta volt a kellemes pillanat. Alice – Sadie igazi lelki rokona – megigazította a székét, és közelebb húzta magához az iratrendezőt. – Tehát akkor, ha jól emlékszem, épp valami utalást kerestünk, hova vihette Ben Theót. Peter, Sadie-re pillantva, kellemes meglepetéssel vonta fel a szemöldökét, de engedelmeskedtek, és az asztal köré gyűltek, hogy átlapozzák az iratokat. Miután semmi használhatót nem találtak, Alice szólalt meg:

– Vajon segít-e a megfejtésben Anya viselkedése, az, hogy évente visszatért Loeannethbe… – Összeráncolta a homlokát. – De nem, semmi értelme azt gondolni, hogy Ben továbbra is Cornwallban élt volna, sem azt, hogy akkor visszavitte volna Theót Loeannethbe. – Letörten sóhajtott. – Sokkal valószínűbb, hogy inkább valamiféle virrasztás volt, olyasféle érzés, hogy így közel van Theóhoz. Szegény Anya, képzelem, milyen érzése lehetett, hogy van egy gyermeke valahol, a tulajdon húsa és vére. Gyötrelmes lehetett a kíváncsiság, a sóvárgás, a vágy, hogy tudja, szeretik-e, boldog-e a gyermeke. Bertie érkezett az udvarra, kezében tálca, rajta körtés lepény és négy csésze tea. Jelentőségteljes pillantást vetett Sadie-re. Sadie kitartóan kerülte a pillantását, kirekesztette magából Charlotte Sutherland képét, iskolai egyenruhában, azt a csillag alakú pici kezet, ahogy megjelent a kórházi takaró szélénél. – Szerintem, ha elhatározta, hogy lemond a gyermekről, nem tehetett mást, mint hogy megmaradt az elhatározása mellett. Ez a becsületes eljárás. Hadd élje az a kislány az életét, minden bonyodalom nélkül. – Az a kisfiú – helyesbített Peter. – Az a kisfiú – visszhangozta Sadie. – Maga mennyire pragmatikus, Sparrow nyomozó – emelte meg Alice a szemöldökét. – Talán csak a bennem élő író tételezi fel, hogy minden szülőben, aki lemond a gyermekéről, él a reménynek valami parányi magja, hogy egyszer, valamiképpen megint keresztezi egymást a kettejük útja. Sadie még kerülte Bertie pillantását. – Némely esetben a szülő úgy érzi, a gyereknek csalódást okozna, ha megtudná, ki ő valójában. Először is haragudna, és fájdalmat érezne, hogy lemondtak róla. – Bizonyára – mondta Alice. Kiemelt egy újságcikket Sadie dossziéjából, és nézte Eleanor képét, egy fa alatt, Loeannethben, körülötte három fehér ruhás kislánnyal. – De anyám mindig bátran vállalta a meggyőződését. Semmi kétségem afelől, hogy

miután nyomós okból lemondott a gyermekéről, kellő bátorsággal nézhetett szembe azzal is, hogy a fia zokon vette a döntését. – Uramisten! Valamennyien felnéztek Bertie-re, aki megtántorodott az asztal mögött, fél kezében egy tányér körtés lepénnyel, a másikban teáscsészével. – Nagyapa?! Peter volt a leggyorsabb, felugrott és még idejében kapta el a süteményt meg a teát. Majd egy székhez segítette Bertie-t. – Nagyapa, jól vagy? – kérdezte Sadie. – Igen, igen, én csak, egy… Nos, egyáltalán nem egybeesés, az emberek gyakran használják ezt a kifejezést, igaz? Olyasmit értenek, hogy valami az események figyelemre méltó egybeesése, de elfelejtik, akárcsak én, hogy lehet közöttük összefüggés. Egyáltalán nem véletlen, csak meglepetés, óriási meglepetés. Zavartan motyogott, és Sadie-t hirtelen elfogta az aggodalom, nem volt-e nagyapjának túl sok ez a nap; hogy nem agyvérzés kerülgeti-e. A szeretet és az aggodalom együtt makaccsá tette. – Nagyapa? – kérdezte szigorúan. – Miről beszélsz? – Ez az asszony – mondta Bertie, és megkocogtatta Eleanor képét Alice újságcikkében. – Találkoztam vele, kölyökkoromban, a háború alatt, amikor anya és apa üzletében dolgoztam. – Találkozott az anyámmal? – kérdezte Alice, éppen Sadie-vel egyszerre: – Találkoztál Eleanor Edevane-nel? – Mindkét kérdésre: igen. Nem is egyszer. Bár a nevét nem tudtam. Bejárt a boltunkba Hackneyben, amikor önkénteskedett. – Igen! – örvendezett Alice. – Az East Enden dolgozott a háború alatt. Olyan gyerekeknek segített, akiknek az otthonát lebombázták.

– Tudom. – Bertie most már szélesen mosolygott. – Nagyon kedves volt. Az egyik legmegbízhatóbb vevőnk volt. Bejárt a boltba, vásárolt ezt-azt, amire biztosan nem volt szüksége, és én csináltam neki egy csésze teát. – Ez aztán a véletlen – mondta Peter. – Nem – szólt Bertie. – Épp ezt akarom elmondani. – Felnevetett. – Az igazán meglepetés, hogy ennyi idő elteltével látom a fényképét, és rádöbbenek, hogy köze van ahhoz az ügyhöz a tóparti házban, amibe az unokám nyakig belebonyolódott, de nem olyan véletlen, aminek gondolhatják. – Nagyapa…? – Ő az oka annak, hogy ideköltöztem Cornwallba. Ő ültette a fejembe a gondolatot. Lógott nálunk a kassza felett egy levelezőlap a bácsikámtól, egy kerti téglafalban lévő kis ajtó képe, körülötte borostyán és páfrány, és ő meglátta egyszer, és mesélt a cornwalli kertekről. Azt hiszem, kérdezgettem. Volt egy könyvem, ami Cornwallban játszódott, és mindig varázslatosnak képzeltem azt a helyet. Mesélt a Golf-áramlatról, meg a különleges növényekről, amiket ott lehet termeszteni. Sohasem felejtettem el. Még Loeannetht is említette, most, hogy belegondolok, de nem név szerint. Azt mondta, egy nagy taváról és parkjáról híres birtokon született és nevelkedett. – Hihetetlen – mondta Peter. – Csak elgondolni, hogy ennyi év elteltével az unokája felfedezi elhagyott házát, és megszállottja lesz az esetnek. – Nem pontosan megszállott – helyesbített Sadie. – Érdeklődő. Bertie nem vette tudomásul a helyesbítést, magával ragadta az Eleanor Edevane-nel réges-régen Loeannethről folytatott beszélgetéseik emléke. – Úgy hangzott a meséiből, hogy varázslatos volt az a hely, a só és a tenger, a csempészek és tündérek alagútjai. Azt mondta, még egy miniatűr kert is volt ott, tökéletes, nyugodt hely, a közepén aranyhalas medencével.

– Volt bizony – bólintott Alice. – Ben Munro építette. – Ben Munro? – Az egyik kertész Loeannethben. – Nahát… – hajtotta félre a fejét Bertie. – Ez aztán különös. Így hívták a bácsikámat, a kedvenc bácsikámat, aki elesett a második világháborúban. Alice összevonta a szemöldökét, Peter pedig megkérdezte: – A bácsikája Loeannethben dolgozott? – Nem tudom biztosan. De lehetséges. Mindenféle munkát vállalt. Nem volt az a fajta, aki sokáig megül egy helyen. Sokat tudott a növényekről. A társaság összenézett, és Alice homlokán mélyültek a ráncok. – Névrokon lehetett. Az a Ben, akit Loeannethben ismertünk, nem lehetett senkinek a bácsikája; egyetlen gyermek volt. – Akárcsak Ben bácsikám. Nem volt a vér szerinti nagybátyám. Édesanyámnak volt jó barátja. Együtt nőttek fel, és igen szoros kapcsolatban maradtak. Mindkettejüknek régészek voltak a szülei, akik sokat utaztak a munkájuk során. Ben és Mama akkor találkozott, amikor a családjuk Japánban állomásozott. Mindenki hallgatott; súlyosnak tűnt körülöttük a levegő. A csöndet óriási csattanás törte meg: a kikötő felett fellőtték az égre a Szent Iván-éji tűzijáték első rakétáját. Vörös, zöld majd kék robbanás záporozott a fodrozódó óceánra. – Maga hol született, Bertie? – Alice hangja könnyed volt. – Nagyapát örökbe fogadták csecsemőkorában – mondta emlékezve Sadie. Nagyapja mesélt édesanyjáról, és arról, milyen nehezen sikerült teherbe esnie, és mennyire örült, amikor ő végre megjelent; mennyire szerették egymást. Amikor Sadie hozzájuk költözött, nagyanyja segített megbékélnie a döntésével, hogy megválik a kisbabájától. Csak aztán a tény elhalványult az emlékezetében. Annyira zavaros időszak volt, annyi gondolat és érzés birkózott a figyelemért, és Bertie olyan szeretettel,

melegséggel mesélt az évek során a szüleiről, hogy ő egyszerűen elfelejtette, hogy nem a vér szerinti családja. Bertie még most is az anyjáról, Flóról és Ben bácsiról mesélt, nem vette észre, hogy Alice némán felállt, és feléje igyekszik. Reszkető két keze közé fogta Bertie arcát. Némán végignézte a vonásait, egyiket a másik után. Sírás fojtogatta a torkát. Peter a karját nyújtotta, hogy megtámassza. – Nagyapa – szólt ismét Sadie. Döbbenet volt a hangjában. – Bertie – mondta Peter. – Theo – mondta Alice.

Halványultak a csillagok, a hajnal ígérete fényes szalagot húzott a látóhatárra, de ők még akkor is a Tengeri Kilátás házikó udvarán ültek. – Írogatott nekem – mondta Bertie, kinyitotta a padlásról lehozott fadobozt, és elővett egy csomó levelet. A legkorábbi 1934-ben íródott. – Még egyáltalán nem tudtam olvasni, de a mamám és a papám felolvasták a leveleit nekem. Néha apró ajándékok is voltak a levélhez csatolva, vagy kis hajtogatott papírállatok a szórakoztatásomra. Ahányszor új munkahelyre indult, meg amikor elment a háborúba, írt nekem. Mondtam, hogy ő volt a kedvenc bácsikám. Mindig nagyon közel éreztem magamhoz. Lelki rokonság, mondhatnánk. – Pontosan tudom, mire gondolsz – mondta ismét Alice. Ez már szinte szólássá vált közöttük. – Ugyanezt a kapcsolatot éreztem, amikor ma reggel találkoztunk. Ismeretséget. Mintha valahogy felismertelek volna. Bertie rámosolygott. Bólintott, a szeme frissen csillogott. – Mi van még a dobozban, nagyapa? – kérdezte szelíden Sadie, mert úgy érezte, el kell vonnia nagyapja figyelmét. – Ó, apróságok – hangzott a válasz. – Gyermekkori emlékek. – Elővett egy csapzott játék kutyát, egy régi könyvet meg egy kis mackóruhát. Sadie észrevette, hogy hiányzik róla egy gomb,

és elakadt a lélegzete. Nadrágja zsebébe nyúlt, és előhúzta a Loeannethben talált kerek aranygombot. Pontosan odaillett. – Édesanyja és édesapja meséltek-e önnek a vér szerinti szüleiről? – kérdezte Peter. Bertie elmosolyodott. – Gyakran meséltek egy tigrisről meg egy gyöngyszemről. Kisfiú koromban boldogan elhittem, hogy Afrikából hoztak, elvarázsolt ékszer formájában, és hogy az erdőben születtem, tündérek neveltek, aztán ott hagytak a szüleim küszöbén. – Elővett a dobozból egy nyakláncot, tigrisfog-függővel, és hüvelykujját végigfuttatta a homályos elefántcsont felületen. – Ezt Ben bácsitól kaptam, és szerintem ez bizonyította, hogy a történet igaz. Ahogy növekedtem, már nem kérdezgettem. Persze szerettem volna tudni, honnan származom, de a szüleim szerettek, boldogabb családban nem is növekedhettem volna, és így beletörődtem, hogy nem tudom. – Ismét Alice-re pillantott, szemében egy egész élet érzelmei ragyogtak. – És te? – kérdezte, és az asztalon az Alice előtt álló fémdobozra pillantott, amelyet még most is sár borított. – Én a magamét már megmutattam. Alice elővette zsebéből a kulcsot, kinyitotta a míves dobozt, és felemelte a fedelét. Két egyforma paksaméta bukkant elő. A tetején ott állt a szerző neve és a cím – Alice Edevane: Pápá, Bunting baba. – Kézirat – mondta Bertie. – Igen – bólintott Alice. – Első befejezett regényem egyetlen létező példánya. – Mit keres a dobozban? – Egy író sohasem semmisíti meg a munkáját – mondta Alice. – No de mit keresett a földben? – Ez már hosszú történet. – Elmondod majd egyszer? – Talán.

Bertie tettetett haraggal fonta össze a karját, és Sadie egy pillanat törtrészéig Alice-t pillantotta meg a mozdulatban. – Legalább mondd el, miről szól – unszolta Bertie. – Detektívregény? Alice felnevetett. Az első nyílt, gátlástalan nevetés, amit Sadie hallott tőle. Dallamos, fiatalos hang. – Ó, Bertie – szólt Alice –, Theo. El se hinnéd, ha elmondanám.

34

LONDON , 1941 Azonnal odament, mihelyt meghallotta, hova zuhantak éjjel a bombák. Két éve kapta meg a levelet, nemigen volt benne más, csak a hír, hogy bevonult, valamint egy hackney-i cím. Eleanor mindeddig ellenállt a kísértésnek. Távol maradt. Háborús munkája során gyakran látott gyerekeket az utcán, nézte, amint a homokban játszanak, vagy üzeneteket hoznak-visznek szürke nadrágban és rongyos cipőben, és meggyőzte magát, hogy egyikük ő; de amikor az újságban a légitámadásokról olvasott, amikor reggel munkára jelentkezett, és megkapta a látogatásra váró rommá lőtt utcák címét, sarkon fordult, és futott. Kövek, csonka téglák, törött bútorok borították a himlőhelyes utcát, de Eleanor sietve átvergődött. Egy tűzoltó üdvözlésül biccentett, ő pedig udvariasan viszonozta. Összefonta az ujjait – buta és gyerekes szokás, valamennyire mégis segített –, és a torka mindig jobban elszorult, valahányszor egy ház romjai mellett haladt el. Nem számítottak új háborúra. Amikor megígértette Bennel, hogy sohasem keresi vele a kapcsolatot, és ragaszkodott hozzá, hogy nem szabad tudnia, hova került Theo, nem tudott elképzelni ilyen jövőt. Elég lesz, mondogatta magában, elégnek kell lennie, ha tudja, hogy olyanokhoz kerül, akiket Ben szeret, akikért felelősséget vállal; hogy az ő gyermeke – az ő szépséges kisbabája – boldogan, biztonságban nő fel. De új háborúra nem számított. Ez mindent megváltoztatott. Eleanor nem akarta elmondani Anthonynak, hogy ma eljön. Nem lenne értelme. Csak azért megy vissza, hogy megnézze, érte-e találat a házat; nem is megy be. Egyáltalán nem akarta megkeresni Theót. De azért beleborzongott a gondolatba, hogy tilosban jár. Eleanor nem szeretett titkolózni, már nem – az ő titkuk, az övé és Anthonyé, kis híján a vesztüket okozta. Régebben azt hitte, ha Anthony értesül a viszonyról, belepusztul, de nem így történt. A következő napokon nyugodtan

beszélt Eleanorhoz, és sürgette, hagyja el. Addigra már tudta, hogy Theo nem az ő fia, és ő azt szerette volna, ha Eleanornak lenne még egy esélye a boldogságra. Belefáradt, hogy terhére legyen másoknak, és kárt tegyen azokban, akiket a legjobban szeret a világon. De hogyan is tehette volna? Hogy elmegy Bennel és Theóval, és új életet kezd? Nem tudta volna elhagyni a lányokat, sem elvenni őket Anthonytól. Különben is, ő szereti a férjét. Mindig is szerette. Szereti mindkettejüket, Anthonyt és Bent, és rajong Theóért; de az élet nem tündérmese, és vannak esetek, amikor az ember nem kaphat meg mindent, amit szeretne, mindent nem lehet. Ami Anthonyt illeti, mintha valamelyest enyhített volna a terhén az, hogy tudomást szerzett a Bennel való viszonyról. Így kevésbé tökéletes az élete, mondta, megfizette az árat, elindult a vezeklés felé vezető úton. – Vezeklés? Ugyan miért? – kérdezte Eleanor, és azon tűnődött, Anthony végre őszinte lesz-e vele. – Mindenért. A túlélésért. Hogy hazajöhettem mindannyiótokhoz. Eleanor persze tudta, hogy több is van emögött; hogy Anthony, akármilyen rejtélyesen, az őt követő óriási árnyékról beszél, és amikor Theo biztonságban volt, távol Loeannethtől, végre kérdezett Howard felől. Anthony először dühös volt, és elkeseredettebb, mint amilyennek valaha is látta, de idővel, hosszas faggatás után megerősítette a történetet, amelyet Eleanor már felfedett. Mindent elmondott: Howardról és Sophieról, és a kicsi Louis-ról is; arról az éjszakáról a fészerben, amikor kis híján segített barátjának megszökni; a szörnyű határról, amelyen kis híján átlépett. – De nem lépted át – mondta végül Eleanor, amikor Anthony a vállára borulva zokogott. – De akartam; szerettem volna. Néha még mostanában is úgy vagyok vele.

– Meg akartad menteni Howardot. Szeretted. – Meg kellett volna mentenem. – Nem kívánta volna tőled, ilyen áron nem. Szerette Sophie-t és a kis Louis-t. Louis apjának tekintette magát, és egy szülő mindig előbb áldozza fel magát, mint a gyermekét. – De ha lett volna valami más mód. – Nem volt. Ismerlek: ha lett volna, megtalálod. Anthony akkor ránézett, és Eleanor a remény leghalványabb fényét látta a szemében. Hogy talán igaza van. – Ha másképp cselekszel – folytatta Eleanor –, mindkettőtöket agyonlőttek volna. Howardnak igaza volt, tisztán látta a dolgokat. – Feláldozta magát értem. – Segíteni próbáltál neki. Nagy kockázatot vállaltál, hogy segíthess. – Cserben hagytam. Erre már nem tudott mit mondani. Csak ült mellette, míg Anthony gyászolta elveszített barátját. Végül megszorította Anthony kezét, és a fülébe súgta: – Engem nem hagytál cserben. Azt ígérted, semmi nem akadályozhat meg abban, hogy hazajöjj. Eleanor már csak egyetlen titkot tartott meg Anthony előtt – az igazságot arról, hogy mi történt Daffyddel. Anthony szerette Daffydet, és nem viselte volna el, ha tudja, mit tett Constance. De Eleanor megtalálta anyja szobájában az üres altatósüveget, és tudta. És anyja nem is tagadta. – Ez volt az egyetlen út – mondta. – Az egyetlen reményem a megújulásra. Constance és Eleanor sohasem felhőtlen kapcsolata ezután tarthatatlanná vált. Szóba sem jöhetett, hogy az idős hölgy velük költözzön Londonba, de magára mégsem hagyhatták. Vagyis nem teljesen. Eleanor égen-földön kutatott, míg rá nem talált Seawallra. Drága volt, de minden pénzt megért.

– Angliában nincs jobb ápolóotthon. Csodálatos környék – mondta a főnök asszony, amikor körülvezette Eleanort. – Közvetlenül a tengerre néz. Az épület valamennyi szobájában hallani az óceán hullámverését. – Éppen megfelel – mondta Eleanor, amikor aláírta a belépési nyilatkozatot. És így is volt. Éppen megfelelt. Az óceán kérlelhetetlen hangja Constance élete végéig pontosan az volt, amit megérdemelt.

Eleanor befordult az utcába, és kis híján összeütközött egy komor képű kerékpáros rendőrrel. Eleanor végigfuttatta tekintetét a házakon, míg meg nem pillantott egy fűszerüzletet. Lassult a lélegzete, amikor meglátta a kirakatban a vidám hirdetést: Nyitva, még a szokásosnál is jobban! Azonnali megkönnyebbülés. Tehát nem érte találat. Eleanor eldöntötte, ha már itt van, megnézi a boltot. Tovább ment, amíg olyan közel nem került, hogy be tudott kémlelni a leragasztgatott kirakaton. Az üzlet nevét büszkén az üvegre festették, a benti polcon takaros rendben sorakoztak a konzervdobozok. A bolt fölött a téglaépület két szintjének minden ablakán egyforma függöny. Csinos hely. Kényelmes. Eleanor elképzelte, micsoda erőfeszítést igényelt, hogy a ponyvatetőt meg az üveget ilyen tisztán tartsák a légitámadások között. Eleget látott. Ideje lenne visszafordulni, és folytatni a napi munkát. A csengő halkan szólt, amikor benyitott az ajtón. Kicsi volt az üzlet, de meglepően jól felszerelt a hiányok ellenére is. Valaki nagy erőfeszítéssel gondoskodott róla, hogy vonzó árut kínálhasson a háborúban megfáradt vevőknek. Ben valamikor azt mondta, hogy Flo a jó barátja, olyan erő, akivel számolni kell. – Soha nem végez félmunkát – mondta. Ben kezeskedett, hogy a barátnője kedves, jószívű és becsületes; egyebek közt

ezért kedvelte meg Eleanor ezt az asszonyt, akivel sohasem találkozott, akire a szívének legfontosabbat bízta. Nagyon csendes volt a bolt. Friss tealevél és tejpor illata érzett. A pult mögött nem volt senki, és Eleanor azt mondta magában: ez jel. Látta, amit látnia kellett, és ideje elmennie. De az üzlet végében tárva-nyitva állt az ajtó, és Eleanor úgy vélte, bizonyára a házba vezet. Oda, ahol ő éjjel alszik, ahol étkezik, és nevet és sír és ugrál és énekel, az otthon, amelyben él. Felgyorsult a szívverése. Vajon bekukkanthat-e azon az ajtón? Eleanor a válla fölött hátranézett, és megpillantott egy nőt, aki babakocsit tolt az utcán. Nem volt senki más az üzletben. Nem kell egyebet tennie, csak besurranni az ajtón. Megnyugtatásul mélyet lélegzett, de aztán megriadt, amikor a háta mögött valami zaj támadt. Még idejében perdült hátra, hogy meglássa a pult mögül felbukkanó fiút. Azonnal ráismert. A fiú eddig a padlón ült, és most nagyra nyílt szemmel meredt Eleanorra. Dús, egyenes szálú, szőke haja, mint egy felfordított pudingos tál borult a homlokára; a derekára kötött hosszú, fehér kötényt kettéhajtotta, hogy bele ne botoljon. Kilencévesforma lehetett. Nem, nem „forma” hanem kilencéves. Kilencéves és két hónapos, a pontosság kedvéért. Vékony volt, de nem vézna, az arca telt. Nyíltan mosolygott Eleanorra, mint aki tudja, hogy jó hely a világ. – Sajnálom, hogy megvárakoztattam – mondta. – Ma nincs valami sok tejünk, sajnos, de néhány finom friss tojás épp most érkezett egy Kent környéki tanyáról. Eleanor nehezen jutott levegőhöz. – Tojás – sikerült kinyögnie. – Tojás jó lenne. – Egy vagy kettő? – Kettőt kérek. Elővette élelmiszerjegyét, és ahogy a fiú a pult mögötti polcon álló kosárhoz fordult, és a tojásokat régi újságokból vágott négyszögekbe bugyolálta, Eleanor közelebb osont. Érezte, hogy a

szíve majd kiugrik a helyéből. Ha kinyújtaná a karját, megérinthetné a fiút. Szorosan összefonta a karját a pulton, és észrevett egy könyvet. Megviselt volt, szamárfüles, a borítója hiányzott. Amikor belépett a boltba, még nem volt ott a könyv. A fiú tehette oda a padlón lévő rejtekhelyéről. – Szeretsz olvasni? A gyerek bűntudatos pillantást vetett hátra a vállán át, az arca azonnal elpirult. – A mamám szerint könyvmoly vagyok. A mamám. Eleanor szeme megrebbent. – Igazán? A gyerek bólintott, összevonta a szemöldökét, és nagy figyelemmel csavarta össze a papírt a második tojásbonbonon. Mind a kettőt a pultra tette, majd visszadugta a könyvet a pult alatti polcra. Eleanorra pillantott, és komolyan megszólalt: – Igazából nem lenne szabad olvasnom, mikor én vigyázok a boltra. – Én is ilyen voltam a te korodban. – És kinőtt belőle? – Nem igazán. – Azt hiszem, én se fogok. Ezt már négyszer olvastam. – Hát akkor biztosan kívülről tudod. A gyerek büszkén elmosolyodott. – Egy lányról szól, aki egy nagy vidéki házban él, és titkos ajtót talál, ami egy másik világba vezet. Eleanor megacélozta magát. – A lány egy Cornwall nevű helyen él. Hallott róla? Eleanor bólintott. – És járt is ott? – Jártam. – Milyen az a hely? – A levegőnek óceánillata van, és minden nagyon zöld. Csodálatos kertek vannak ott, tele különös, varázslatos

növényekkel, amilyeneket máshol nem látni Angliában. – Igen! – csillant fel a fiú szeme. – Pontosan ilyennek gondoltam. A bácsikám mesélt róla. Mert ő is járt ott. Azt mondta, tényleg vannak ott olyan házak, mint a könyvben, tavakkal meg kacsákkal meg titkos alagutakkal! – Én egy ilyen helyen nőttem fel. – Azta! Milyen szerencsés! Ben bácsi most éppen a háborúban harcol, ő küldte nekem ezt a levelezőlapot. Eleanor odanézett, ahová a gyerek mutatott. A túlburjánzott kertről készült fekete-fehér fényképet a pénztárgép oldalára ragasztották. Az alsó jobb sarokban kanyarodó dőlt betűs írás Varázsos emlékeket kívánt a címzettnek. – Hisz a varázslatban? – kérdezte komolyan a gyerek. – Talán… Igen. – Én is. Egymásra mosolyogtak, mint akik tökéletesen egyetértenek, és Eleanor olyasminek a küszöbén érezte magát, amit nem látott előre, és nem is tudott volna pontosan meghatározni. Lehetőség szikrázott kettejük között a levegőben. Ám ekkor lárma és mozgás örvénye ragadta el mindkettejük figyelmét, és egy nő rontott be a bolt hátsó ajtaján. Göndör fekete haja volt, élénk arca, telt ajka, ragyogó szeme; az a fajta fékezhetetlen egyéniség, amely betöltötte a helyiséget, és a jelenlétében Eleanor véznának, áttetszőnek érezte magát. – Mit művelsz itt, gyöngyöm? – borzolta fel a fiú haját az asszony, és óriási szeretettel mosolygott rá. Majd Eleanor felé fordult a figyelme. – Bertie gyerek kiszolgálta? – Roppant segítőkész volt. – De remélem, nem tartotta fel? Az én kis kölyköm lyukat beszélne a vevők hasába, ha hagynám. Bertie elvigyorodott, és Eleanor láthatta, hogy ez állandó tréfája kettejüknek. Fájdalom szorította össze a szívét, meg kellett kapaszkodnia a pultban. Hirtelen megszédült.

– Jól van? Kicsit mintha sápadt volna. – Semmiség. – Biztos? Bertie, tegyél fel teavizet, gyöngyöm. – Nem, igazán nem – szabadkozott Eleanor. – Mennem kell. Még sok helyre el kell jutnom. Köszönöm a tojást, Bertie. Élvezni fogom. Az idejét nem tudom, mikor láttam ilyet. – Keményre főzze – mondta a gyerek. – Úgy a legjobb. – Tökéletesen egyetértek. – Az ajtó fölött megcsendült a csengő, ahogy kinyitotta, és Eleanorban emlék villant, tíz évvel azelőttről, amikor kinyitotta a postahivatal ajtaját, és beleszaladt Benbe. – Ha legközelebb jön, csinálok egy csésze teát – szólt utána a gyerek. Eleanor visszamosolygott rá. – Nagyon jó lenne. Igazán nagyon jó.

35

LONDON , 2004 A Természettudományi Múzeumban találkoztak, mint mindig Eleanor születésnapján. Nem ölelték meg egymást, nem volt a szokásuk, de egymásba karoltak, mindegyik kicsit támogatta a másikat, ahogy körbejártak. Egyikük sem szólt, némán lépkedtek egymás mellett, ki-ki a maga gondolataival volt elfoglalva, Anthonyról és Loeannethről, és mindenről, amit megtudtak – segíteni már későn, de ahhoz időben, hogy bizonyos elhatározásra jussanak. A többiek később csatlakoztak hozzájuk teára a Victoria és Albert Múzeumban. Bertie Cornwallból utazott fel. – A világért se mulasztanám el – mondta, amikor Alice telefonon meghívta. – Különben mindig is azt terveztem, hogy ezen a héten felmegyek Londonba. Végül is részt kell vennem egy bizonyos nagy megnyitón! Mire Deborah és Alice megérkezett, már foglalt asztalt. Felállt, mosolyogva intett nekik, és mindkettejüket megölelte. Különös, gondolta Alice, amikor Deborah nevetve megsimogatta Bertie arcát, hogy az érintéstől való viszolygásuk nem terjed ki az öccsükre. Miután annyi közös időt mulasztottak el, mintha testi igényét éreznék, hogy áthidalják az esztendőket. Vagy talán az követelt fizikai kifejezést, hogy olyan kicsi korában veszítették el – ugyanúgy, ahogy egy felnőtt akaratlanul is lehajol, hogy felvegyen egy gyereket. Akárhogyan is, rajongtak érte. Mennyire örülne Eleanor, gondolta Alice, ha tudná, hogy egymásra találtak. Sadie érkezett ezután, a szájában toll, a karjában egy kazal papír. Sietősen lépkedett, mint mindig, fejét leszegte, míg megpróbálta rendbe rázni a papírjait. – Elnézést – szólt, amikor az asztalhoz ért, hangját eltompította a toll. – Elakadt a földalatti. Késtem. Pillanatnyilag az a dolgom, hogy megpróbálom összeszedni a dolgokat a nyitásra. Remélem, nem várakoztattam magukat sokáig?

– Egyáltalán – mosolygott barátságosan Deborah. – Mi is éppen most érkeztünk. – És ott jön Peter – bólintott a bejárat felé Bertie. Sadie átnyújtotta a kéziratot Alice-nek. – Mindent megjelöltem, amit csak találtam, de nem volt sok. Csak néhány eljárási dolog. És, Alice – ledobta a táskáját és lezökkent az üres székre –, igazán jó. Nagyon jó. Alig győztem lapozni. Látszott, hogy Alice örül, de nincs meglepve. – Örvendek, hogy az ötvenegyedik érdekesebbnek bizonyult az ötvenediknél. Peter odaért az asztalhoz, lehajolt, és arcon csókolta Sadie-t. Sadie megmarkolta Peter ingét, és viszonozta a csókot. – Hogy boldogultál? – kérdezte. – Megszerezted? – Itt van – csapott a táskájára Peter. – És hogy sikerült? Nekem azt mondták, legalább még egy hét. Peter rejtélyesen elmosolyodott. – Megvannak az eszközeim. – Azt elhiszem. – Igenis megvannak, és ő az asszisztensem – mondta Alice –, szóval eszetekbe se jusson ellopni. – Nem is merném. – Hát akkor rajta – mondta Bertie. – Ne hagyj minket izgulni. Hadd lássuk. Peter elővett a hátizsákjából egy lapos, négyszögletes csomagot, és kibontotta a selyempapírt. A fém ezüstösen ragyogott, ahogy felemelte, hogy mindnyájan lássák. Alice feltette a szemüvegét, és közelebb hajolt, hogy elolvashassa a bevésett szöveget: S. Sparrow, magánnyomozó. Kérem, csengessen. Levette és eltette a szemüvegét. – Lényegre törő, és ez tetszik nekem. Nem állhatom a cseles üzleti neveket. Sparrow, mint Veréb. Veréb látta kenyér…

– Jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok – tódította Peter. – Ez igazán tetszik – bólintott Bertie. – Sajnos nem én találtam ki – mondta Peter. – Charlotte-tól hallottam. – Eljön? – Ma nem – mondta Sadie. – De azt mondta, szombat este megpróbál eljutni az ügynökség megnyitójára. – Hát akkor – szólt Bertie, és a mosolyát mintha büszkeségből, elégedettségből és mélységes örömből gyúrták volna össze –, mit gondoltok? Hagyjuk el kivételesen a teát, és igyunk valami pezsgőfélét helyette? Szerintem jócskán van ünnepelnivalónk.

Köszönetnyilvánítás

Mint mindig, most is óriási köszönettel tartozom sokaknak. A felülmúlhatatlan Annette Barlow a kézirat több változatát olvasta, mérlegelte és jegyzetelte végig, mint amennyit bárkinek bármikor szabad lenne, Maria Rejt pedig mindvégig fantasztikusan kedves, gondos és bölcs volt. Drága kincseim mind a ketten, öröm volt velük a könyvemen végzett munka. Szívbéli köszönet drága barátaimnak az ausztráliai Allen & Unwin ügynökségnél, különösen Christa Munnsnak, Keren Williamsnek, Tami Rexnek és Andy Palmernak, akiknek a lelkesedése és szaktudása megint csak szembesített kicsinységemmel; Ali Lavau-nak és Simone Fordnak a szavak egyengetéséért és a részletek iránti figyelméért; Wenona Byrnenek meglepően széles körű képességeiért, valamint Robert Gormannek, aki mindvégig hitt bennem és a könyveimben. Kincset érő csapatom, az egyesült királyságbeli Pan Macmillannél – Eloise Wood, Sophie Orme, Josie Humber, Geoff Duffield, Anna Bond, Stuart Dwyer, Jonathan Atkins, Katie James és Anthony Forbes Watson – fáradhatatlanul és leleményesen tette jó mulatsággá a közös munkát; köszönetem a sasszemű Rachel Wrightnak és Kate Moore-nak, s úgyszintén Liz Cowennak, minden dolgok különleges tudójának. Továbbá köszönet a New York-i Atria minden alkalmazottjának fantasztikus elkötelezettségükért és szaktudásukért, kiváltképp Lisa Keimnek, Judith Currnek és Carolyn Reidynek, valamint Kimberly Goldsteinnek, Isolde Sauernak, Lisa Sciambrának és Hillary Tismannek. Szintén

köszönet illeti a fantasztikus kanadai csapatot – Kevin Hansont, David Millart és Rita Silvát. Köszönettel tartozom számos kitűnő kiadónak és fordítónak, akiknek erőfeszítése révén könyvemet olyan nyelveken olvassák, amelyeket én nem ismerek; valamint minden egyes könyvkereskedőnek, könyvtárosnak, újságírónak és korrektornak, akiknek szívügye minden egyes regényem – egy történet pusztán megannyi fekete jel egy fehér lapon, amíg nem olvassák. Családtagjaim és barátaim kimeríthetetlenül segítőkészek. Köszönet Julia Kretschmernek, aki kezdettől fogva mellettem állt, és szüntelenül buzdított, amikor a történet nem volt egyéb, csupán egy maréknyi össze nem illő rejtvénydarabka, amelyek egykor talán majd összeállnak; ügynökömnek, Selwa Anthonynak, utánozhatatlan nagylelkűségéért, gondosságáért és éles szeméért; Di McKeannek, józan, nyugodt, szakszerű szövetségesemnek; Mary-Rose McCollnak és Louise Limericknek felbecsülhetetlen írói bajtársiasságukért; Herbert és Rita Daviesnek, zseniális és szeretett mestereimnek; valamint Karen Robsonnak, Dalerie Pattersonnak és Di Mortonnak, akik nekem szentelték drága idejüket. Külön szeretném megemlíteni Didee-t, akinek rendíthetetlen szeretete és együttérzése azt példázza, hogy egy anya szeretete gyermekei iránt a végtelenségig terjed. Legfőképpen pedig, mint mindig, okos, szellemes és kedves férjemnek, Davinnek szeretnék köszönetet mondani, valamint három fiamnak, Olivernek, Louisnak és Henrynek: ők együtt tisztábban látó, sokoldalúbb, sérülékenyebb, bátrabb és – remélem – jobb emberré és íróvá tettek. A tóparti ház írása közben tanulmányozott források teljes jegyzékét túlságosan hosszú lenne itt felsorolnom, de a leghasznosabbak és legtöbbet használtak között volt The Perfect Summer: England 1911 – Just Before the Storm, Juliet Nicolson

műve; Judith Flanders könyve: The Victorian House; P. D. James Talking about Detective Fiction-je; a Ruth Rendeli által szerkesztett An Anthology of the Murderous Mind; az Anne Nason által szerkesztett The Letters of Lieutenant Colonel E. W. Hormon; Ben Shephard műve: A War of Nerves; valamint Vera Brittain műve: Testament of Youth – ebből merítettem a komor intelmet: „Ha egy férfi nem lehet hazája hasznára, inkább haljon meg.” A www.beaumontchildren weboldal információval szolgált a nyomozási folyamatról, a www.firstworldwar.com pedig bőséges anyagot tartalmaz a gránát okozta légnyomás tárgyában. Történetesen éppen ezt a weboldalt tanulmányozza Sadie, miután találkozott Margot Sinclairrel. Sok online beszámolót olvastam fiatal nők tapasztalatairól az örökbefogadási folyamattal kapcsolatban. Legtöbbjük névtelen volt, és hálás vagyok szerzőiknek, hogy kellő bátorsággal osztották meg történetüket. Cornwall megyéje nagy ihletforrás marad számomra, és őszinte örömmel töltöttem ott képzeletem idejét. Felelős kiadó a Cartaphilus Könyvkiadó ügyvezetője Szerkesztette Merényi Ágnes Tördelte Hársfai László magyar n y om d a t e r m é k A nyomtatás és kötés a debreceni nyomdászat négy és fél évszázados hagyományait őrző Alföldi Nyomda Zrt. munkája Felelős vezető Csonka Edit vezérigazgató ISBN 978 963 266 529 0