Életutam Élet leírás arról hogy az Úr Jézus hogyan vezetett, viselt rólunk gondot életünk során viszontagságos időkben. Nevem Dobos Imre, 1922 November másodikán Kiskunhalas, Balatonszállás (volt Gőböljárás) nevű költerületi tanya vidéken születtem, Római Katolikus családban. Utánam született még két fiú testvérem, Kálmán és László. Azon a vidéken az egyik tanyán élt egy Szelman nevű baptista hívő ember. Ez össze szokta hívogatni szomszédait lakására és hirdette nekik Isten igéjét. Egyszer szüleimet is elhívta és ők elmentek és engem is elvittek mint kis pólyás babát. Ez a hívő ember megkérte szüleimet hogy engedjék meg hogy imádkozzon értem és ők megengedték. A hívő ember karjaiba vett és imádkozott felettem, felajánlott az Úr Jézusnak, és az életem fejleményei arról tanúskodnak hogy Ő elfogadott, legyen dicsőség és hála szent nevének. Ezután én nevekedtem a katolikus nagyvonalú vallásos életben, úgy ahogy legtöbben élnek. Ahogy vissza tekintek ezekre az időkre azt kell látnom hogy Isten úgy irányította utamat hogy a köznapi életbe hívő szülők gyermekeivel találkoztam, iskolában, leventében, akiktől kellett volna hallanom az evangéliumot. Sajnos ez nem történt meg. Így én mindig lejjebb sűlyedtem a bűnben. Hentes és mészáros szakmát tanultam, és sajnos nagyon sokat káromoltam Istent drága szent nevét, és volt egyszer hogy kis híja hogy nem öltem meg munkatársamat aki bosszantott engem. Én pedig nagyon lobbanékony voltam. Ezután az esemény után munkahelyet cseréltem és ott egy olyan hívő munkatársat kaptam akit tudott az Úr Jézus használni szent kezében az örömüzenet hirdetésére. Ő volt az aki sokat beszélt nekem az Úr Jézusról olyan meggyőző erővel hogy annak ellenére hogy én nem gondoltam komolyan a megtérésre, megígértem hogy én is hívő leszek, de ettől az ígérettől én sosem lettem volna hívő. Szorgalmasan jártam moziba és tánc iskolába. Munkatársam is mind jobban belefáradt az igehírdetésbe számomra. Azt mondta hogy megígérted hogy hívő leszel, akkor miért jársz tánc iskolába, a hívők nem táncolnak. Én azt mondtam nem bánom én, ha már befizettem akkor kijárom. Így történt egyszer hogy ahogy szoktam, mikor az idő elérkezett, letettem a munkaszerszámot és átöltöztem, és akartam indulni tánc iskolába, munkatársam úgy mint aki már lemondott rólam, csak hogy mondjon valamit, olyan semmit mondóan azt mondta: Imre te az Úr Jézusért nem tudsz lemondani arról a nyomorult tánc iskoláról? Ezt hallván engem egy mennyei erő tetőtől talpig át hatott és én azonnal nem mentem el tánc iskolába. Az Úr Jézus minden vonzalmat el vett tőlem, úgy a tánc iskolával mint a mozival kapcsolatban. Mikor elmentem a mozi vagy a tánc iskola előtt, azt mondtam magamban, ide is jártam, de többé nem fogok járni.
1
Ettől kezdve imaházba jártam munkatársammal, amely egy családi háznál volt. Három idős néni, egy idős bácsi, a munkatársam és én alkottuk a gyülekezetet. Körülültük a családi asztalt, és tanulmányoztuk Isten Igéjét, a házigazda pedig üldögélt a kemence padkáján, és pipázgatott. Munka közben munkatársam kérdezgetett, hogy mondjak már valamit az Igéből, amit hallottam tőle. Én egy árva szót sem tudtam szőlni. Ezután jött a hétvége, és levente-foglalkozásra kellett mennem. Ekkor találkoztam tánciskolai társaimmal, ők tudták rólam, hogy nem szoktam elmaradni a tánciskolából, és most hirtelen elmaradtam. Kérdezték, hogy mi történt velem. Ekkor el kellett mondanom, hogy megtértem. Azt mondták, hogy elment az eszem, ekkor csadálatosan mintha valami raktárból jöttek volna az Igék, olyan Igéket adott az Úr Jézus, amikkel kellett megfelelnem úgy, hogy szünetben egész gyermekgyűrű közepében kellett megadnom a választ minden kérdésre, és az Úr Jézus nem hagyta, hogy válasz nélkül hagyjam a kérdéseket. Később az oktatóink is odajöttek, és ők is kérdéseket tettek fel. Ezek után, mikor kerékpárral el-eljártam imaházba Tompára, 40km-re Topolyáról, mindig utol kellett érnem más kerékpárosokat, hogy beszéljek nekik az Úr Jézusról. Munkaadónk szalámigyárat akart nyitni, munkatársamat akarta üzemvezetőnek megtenni, engem pedig kulcsárosának. Amíg a gyári engedélyre vártunk, engedély nélkül kellett dolgozni, ami veszélyes volt ránk nézve is. Ugyanis fel kellett volna jelenteni munkaadónkat, mert ha más jelenti fel, mi is a vádlottak padjára kerültünk volna. Mivel egyiket sem akartuk, inkább megváltunk munkahelyünktől. Munkaadónk könyörgött, hogy ne vállaljunk máshol munkát, mert ha megjön az engedélye, megbízható emberekre van szüksége. Így vártunk egy ideig, majd egy gyerekkori barátommal elindultam Veprődre, mivel azt hallottuk, ott van munkalehetőség. Útba esett előbbi munkahelyem. Mikor az utcába értünk, azt a gondolatot kaptam, hogy előbb menjünk el a mosónőmhöz. Tőle tudtuk meg, hogy munkaadómat előző nap vitték el a csendőrök. A felhalmozott szalonnát, szalámit öt kocsival elkobozták tőle. Kis pihenő után indultunk be a munkahelyemre. Egy bejáró néni nyitott ajtót, s azzal fogadott, de jó, hogy nem előbb jöttünk, mert éppen most mentek el a csendőrök. Ezért nem mehettem be hamarabb, hogy ne kelljen kezükbe kerülnöm. Csodálatosan vezetett és rejtett el az Úr Jézus, dicsőség térjen szent nevére! Ezután Kishegyesen kaptunk munkát. Ebben az időben jegyre lehetett kenyeret kapni. Az ottani pék azt mondta, ő nem bajlódik minden kiló eladott kenyér után a jeggyel, hanem adjuk oda az összes jegyet, és vigyünk kenyeret, amennyi kell. Mikor menni készültem Tompára volt munkatársamékhoz, olyan indíttatást éreztem, hogy vigyek nekik kenyeret. Megraktam egy hátizsákot kenyérrel, és elkerékpároztam kb. 50km-re Tompára. Azon a vidéken kenyérjegyre sem lehetett mindig kenyeret kapni. Munkatársam felesége kétségbe esett, hogy mit ad a vendégnek, mert nem kapott kenyeret. Mikor kiraktam a hátizsákból a kenyeret, könnyekre fakadt örömében a néni, mert nem kapott barna rozskenyeret, helyette az Úr Jézus kirendelte a szép fehér bácskai búzakenyeret. Férje ekkor a tarlón szántott, én kimentem hozzá. A tarló végén vizenyős zsombékos rét volt, és 2
megláttam, hogy egy vadkacs repült fel. Én levettem a cipómet, bementem a vízbe, és 21 tiszta tojást találtam a fészekben, ezt is hazavittem a nélkülöző családnak. Volt munkatársam azt mondta, valaki egész délelőtt kereste a tojásokat, de nem találta, mert az Úr az ő részükre tartogatta. A házinéni nagyon megszégyenülve érezte magát az Úr előtt aggodalmaskodásáért. Ezek után ismét munka nélkül maradtam, és hazamentem szüleimhez. Itt nagy vihart kavart, hogy én hívő lettem. Különösen nagyszüleim kiabáltak felindultságukban. Mikor elfáradtak kiabálni, szép csendesen elmondtam nekik, hogy mi a különbség a csak vallásos és a hívő élet között. Ekkor már csöndesebben azt mondták, hát ezt a katolikus vallásban is megtarthatnám. Sajnos nem bírtak megtérni. A kisebbik fiútestvérem nagyon szeretett olvasni. Kivettem a kezéből a könyvet, és a kinyitott Bibliát adtam helyette. Ebből egy betűt sem olvasott el. Amikor együtt kapáltunk, ő a lányokról szeretett csevegni, én az Úr Jézusról beszéltem neki. Egyszer azt kérdi tőlem: hogy kell imádkozni? Azt mondtam neki: gyere fel az istálló padlásra, ahol én alszom a szénába, és majd meghallod. Feljött. Másnap már a Bibliát olvasta, megtért. Korai halála miatt nem tudott bemerítkezni, de haláláig hű volt az Úr Jézushoz. A középső fiútestvérem elment hazulról ipari tanulónak, és egy kedves hívő családnál kapott szállást, és őt ott szólította meg az Úr Jézus. Ő is megtért. Ezek után feleségül vettem Zseni Ilonát, egy félárva hívő leányt. Teljesen nincstelenül voltunk mind a ketten. Egyedül csak Úrban volt bizalmunk. Albérletben laktunk, erdőmunkát vállaltunk, és az Úr Jézus soha nem hagyott cserben bennünket. Úgy beszéltük meg a feleségemmel, hogy a gyermek Isten áldása, és ahány gyermekkel akar Isten megajándékozni, annyit fogadunk Tőle hálás szívvel. Később úgy találtuk jónak, hogy hazaköltözunk az én szüleimhez a mai Imre-hegyre. Édesapám eljött lovas kocsival, és felpakoltunk. Édesapámmal elindultunk kocsival, feleségem meg elment a községházára, hogy kijelentkezzen. Ott nem akarták a kijelentkezést elfogadni, mert ott volt a S.A.S behívó. Ő azt mondta, hogy már úton vagyunk, így megcsinálták neki. Az újabb lakásunkba egy hét múlva érkezett a behívó. Még ezután is csak egy hét múlva indultam bevonulni. Ekkor már alig közlekedtek vonatok, így napokba került, mire eljutottam a csapatomhoz. Kiderült, hogy már egy hónappal előbb be kellett volna vonulnom, de nem talált meg a behívóm, pedig a lakóhelyemet mindig pontosan bejelentettem. Még olyan helyen is keresett a behívóm, ahol sosem laktam, így már egy hónapja dolgoztak azok, akikkel egyszerre kellett volna bevonulnom. Ezek között volt Almási Károly testvér is. Amikor egy lovas kocsin odaértem a csapatomhoz (ez egy munkaszolgálatos zászlóalj volt), épp a konyhához mentek. Ott láttam meg Károly testvéremet is. Elcsüggedten ment a konyha felé. Én leugrottam a kocsiról, és eléálltam. Nagyön megörült nekem. Ő mindjárt azt tanácsolta, hogy kérjem magam az ő csapatukba, mert azok mind halasiak. Ők még nem tetvesek, mint a többiek. Én odakértem magam, de azért is
3
másik csapathoz osztottak be. Éjszakára azért mindig átmentem hozzájuk aludni. Csütörtökön értem oda, és szombaton késő estig kellett dolgoznom. A vacsorát már sötétben kaptuk. Egyszer csak hangosan bekiabálja a zászlóalj parancsnok: Fiúk, nincs semmi baj, aludjatok nyugodtan, itt alszom veletek. Ezt hallván azt mondtam a mellettem álló Károly tastvéremnek: Figyeld meg, az éjszaka riadó lesz! Azt tanácsolom, hogy éjjel csak a nagykabátot vegyük le, és ha riadó lesz, azonnal készek leszünk. Ő engedelmeskedett. Mivel elfáradtunk, elég mélyen aludtunk. Hallottuk a távoli csatazajt, de nem ébredtünk fel. A szállásunk körül egy fegyveres és egy fegyvertelen őr volt kiállítva. A mi szállásunknál egy fegyvertelen őr állt. Hajnalban a ködben alakokat látott közeledni, rájuk kiáltott, hogy állj! Azok megtorpantak, és azt mondták, hogy „sztoj”. A mi őrünk amikor meghallotta az orosz szót, rögtön levágódott a futóárokba, és futott az irodához jelenteni az eseményt. Az oroszok amikor meglátták, hogy ez hirtelen eltűnt, rögtön utána lőttek géppisztollyal. Az ablakunk alatt lévő kukoricaszár csak úgy zörgött a golyózáportól. Erre mi is felébredtünk, és én hangosan kiáltottam, mindjárt riadó lesz. Fel is ugrottak sokan. De voltak olyan „hős magyarok” is, akik azt mondták, mit vagytok úgy beijedve, hiszen még parancs sem volt. És visszafeküdtek. Én mondtam Károlynak, hogy mi csak készüljünk. Felvettük a nagykabátot, összehajtottuk a takarót, és már zörögtek is az ajtón: riadó! Mindenki teljes felszereléssel menjen a konyhához. Károly testvéremmel ketten máris indultunk. A többiek még akkor ébredeztek. Mi ahogy az iroda elé értünk, már ott álltak az őrség tagjai, és várták az újabb parancsot. Már jött is a futár az új paranccsal, hogy ne a konyhához, hanem a kopáncsi állomáshoz menjünk. A fegyveres őrök mérgelődtek, mert azt gondolták, hogy belemegyünk az oroszok karjaiba. Így kb. 10-15km-rel több utat kellett megtennünk, mintha a konyhával a kompon át mentünk volna. Útközben kerékpárral hamar utolért a zászlóalj parancsnok, és egy másik tanyán levőket is utánunk rendelt. Így a mi szállásunkról csak ketten jöttünk el Károllyal, a többiek mind a konyhára mentek, és a rövidebb áton akartak átkelni a Tiszán komppal. Az oroszok a folyó mellett nyomultak felfelé, és a kompnál mindnyájan fogságba estek. Mi –bár nagy kerülővel, és erőltetett menetben- még át tudtunk kelni az algyői hídon. Gyalog kellett Dunaföldvár irányában Kiskunhalason keresztül mennünk. Mi Károllyal lemaradtunk a többiektől, mert testvérem bakancsénak levált a sarka. Spárgával próbáltuk megkötözni, de mindig kibomlott. Feleségem meghallotta, hogy jönnek a munkaszolgálatosok. Megkérte testvéremet, Kálmánt, hogy jöjjön el kerékpárral elénk, gondolván, hogy mi is köztük leszünk. Így jött el a menekülő áradattal szembe, mert sok civil is menekült az oroszok elől. Kb. 20-25 km-re végre ránk talált, és átadta a kerékpárt. Mindketten felültünk rá. Ő meg elindult vissza gyalog. Mi mikor elértük Kiskunhalas első keresztutcáját, irányt változtattunk, és nem követtük tovább a csapatunkat. Károly testvérem lakására mentünk, ahol már várt a feleségem. Nagyon örültünk egymásnak, és hálásak voltunk az Úr szabadításáért. Másnap feleségemmel gyalog kimentünk debeáki lakásunkra 16km-re, és ott tartózkodtam, amíg Károly is ki nem jött hozzám. Mikor odaérkezett, rögtön elindultunk csapatunk után Kalocsára. Veszélyes lett volna 4
otthon maradni, mivel a magyar katonák szökevényeket kerestek a tanyákon. Egyet találtak is, akit helyben agyonlőttek. Ha valaki beárult volna bennünket, a mi sorsunk is az lett volna. Azért mentünk Kalocsára, mert Károly útközben találkozott az egyik századparancsnokkal, aki a gerjeli komphoz irányította, mivel ott kel át csapatunk. Mikor bementünk a kalocsai helyőrségre, azt mondták, hogy Baján a kakas iskolában van a csapatunk. Elindultunk Bajára Miskén át, hogy másnap vasárnap elmehessünk imaházba. Mikor odaérkeztünk szombat este, éppen vége volt az imaórának. André testvéréknél kaptunk szállást, és másnap mentünk az imaházba. A délelőtti istentiszteletről kijövet nagy örvendezés volt az utcákon. „Vége a háborúnak, mert Horty kapitulált” – kiabálták. De az öröm rövid ideig tartott, mert Szálasi átvette a hatalmat. Mi szerdáig halgattuk a rádiót, figyelve az eseményeket. Jött az utasítás, hogy mindenki menjen vissza munkahelyére. Hazamentünk kukoricát törni. Egyik nap olyan hírt kaptunk, hogy Szálasi parancsára minden szökött katona és munkaszolgálatos jelentkezzen a legközelebbi állomásparancsnokságon. Aki a megjelölt időpontig nem jelentkezik, annak a részére statáriumot rendelt el. Ekkor már a csatazaj elhallatszott hozzánk. Vártuk, hogy a front átvonuljon rajtunk. De az oroszok 4-5km-re megálltak, és egy hétig álló harcokat folytattak. Így érkezett a határidő, és nekünk menni kellett jelentkezni. Ott már elég sokan voltunk, jöttek olyan emberek is akik azért jöttek mert náluk az éjszaka oroszok voltak. Mikor nagy sokára fogadtak bennünket, jól megpirongattak és azt mondták menjünk Szekszárdra úgy ahogy tudunk. Mi aztán elindultunk Szekszárd felé de útba ejtettük lakásunkat és ott bevártuk míg áthalad a front. Mikor nagy csatazaj közepette haladt át a front az Úr Jézus úgy irányította őket hogy kb. 3km távolság volt mind két irányba. Hozzánk nem is közelített úgy ahogy az ige is írja. Ezután portyázó oroszok járták a tanyákat, ezeknek gorombáskodásaiktól is csodálatosan megmentett az Úr Jézus, hála és dicsőség térjen szent nevére. Történt aztán nem sok idő múlva megalakult az új hadsereg és nekem is küldtek behívő parancsot. Feleségemet ott kellett hagyni, ez nagyon rosszul érintett bennünket és feleségem sírdogált. Ez a hét utolső napjain volt. Én vigasztalásként azt mondtam hogy ne sírjon, lehet hogy már hétfőn itthon leszek. Feleségem ezt így el is hitte. Én mikor odaértem Kecskemétre volt rá idő, és felkerestem egy idős testvérnőt, és ugyancsak felkereste egy miskei fiatalember is aki nagy határozottsággal állította hogy ő biztosan visszamegy mert olyan felmentési papírjai vannak a tanácstól meg a párttól hogy biztosan visszaengedik. Én csak az Úr Jézusban bíztam és mikor jelentkeztünk, ő ott maradt és engem létszám felettinek találtak és feleségem hétfőn várt és nem hiába. Ez az esemény is nagy örömünkre szolgált amiért csak hálával tartozunk az Úr Jézusnak. Közben született egy kisfiúnk, akit az Úr Jézus tizenötnapos korában hazaszólított. Utána született Ilona leányunk, utána Imre fiúnk, utána Sára leányunk. Ekkor már beköltöztünk Kiskunhalasra, és eléggé nehéz körülmények között egy helyiségből álló lakásban laktunk, melyet csak úgy kaptunk meg, ha a ledőlt kéményt felrakom. Mikor felraktam, nemsokára felmondták a lakást. Ezt hallva a szomszéd néni adott egy egyszobás lakást. Őnéki az volt a 5
kérése, hogy téglázzam alá a házát. Mikor ezzel végeztem, rövidesen ő is felmondta a lakást, mondván, hogy a nővérét akarja odahozni. Ekkor az imaháznál a bemerítési öltöző szobába költöztünk, amiért takarítottuk az imaházat. Eközben született Péter fiúnk, utána László fiúnk, utána Lajos fiúnk, és az egy szobából álló lakás már nagyon szűknek bizonyult. Ebben az időben volt Lakás Hivatal, melynek az lett volna a hivatása, hogy lakást utaljon ki a rászorulóknak. Ez azonban úgy működött, hogy ha keres valaki magának lakást, addig nem foglalhatja el, amíg ki nem utalják neki. Így én is kerestem magamnak lakást, és mikor bementem azt mondták, előbb kivizsgálják, és ha legközelebb bemegyek, megmondják, hogy kiutalható-e, és mikor újra bementem azt mondták, a Honvédségnek van lefoglalva. Ez több lakásnál is ugyanígy történt. Így rájöttem, hogy mivel én nem tudtam borravalót adni, azokat a lakásokat, melyeket én kerestem, azoknak adták akik borravalót adtak. Volt olyan is, hogy megegyeztem a házigazdával, és eszébe jutott, és megkérdezte: gyerekek vannak-e? És mikor mondtam, hogy vannak, rögtön azt mondta, hogy nem kiadó. Mindezek után olyan indíttatást kaptam, hogy nekem házat kell vennem. Ezt megelőzően az Úr Jézus munkahelyet rendelt ki részemre a vasútnál. Csekély keresetem volt, de ez is sokat jelentett számomra. Ez mellett az Úr Jézus mindig kirendelte a szükségeseket a nagy család részére. Egyszer bérszámfejtőm azt kérdezte tőlem: Imre bácsi, miből élnek maguk? Én látom, mennyi a keresete, hisz én számfejtem a bérét. Én sokkal többet keresek, a feleségem is többet keres, egy fiunk van, és alig élünk. Ezek után kiszámoltam, mennyi kenyér fogy nálunk egy nap, ez mennyibe kerül, ezt beszoroztam 30 nappal, és csak a kenyérre volt elég a keresetem. Ezek után érthető, hogy nem volt pénzünk házat venni. De mivel indíttatásom volt a házvételre, jártam nézni eladó házakat – pénz nélkül. Találtam is szép nagy házakat, nagy kertekkel. Abban az időben olcsón lehetett vásárolni, de nekem kevés pénzem se volt. Így hiába volt a fáradozásom. Egyszer aztán, mikor otthon voltam, jött egy ember, minket keresett, és azt mondta, hogy hallotta, hogy házat akarunk venni. Erre én elmosolyodtam, és azt mondtam, hogy ezt jól hallotta, csak az a baj, hogy nincs rá pénzünk. Erre ő azt mondja, az nem baj, mert neki nem kell a pénz, ráérünk kifizetni majd, ha bírjuk. Megmondta, hogy hol van Tompán a ház, kis híján két kataszteri hold földdel 8 ezer forintért adja. Erre én azt mondtam, hogy ha úgy jó lesz, akkor leszek rá gazda. Akkor Tompa határsávban volt, és nem mehettem le megnézni, de sok évvel azelőtt láttam ezt a házat, és visszaemlékeztem rá, így látatlanul megígértem érte, amit kért. Erre ő azt mondta, csak azért akarja sürgősen eladni, mert akar menni a Balatonra a fiához, és ha elmegy, akkor onnan nem tudja árulni, és itt lakatlanul tönkre fog menni. Azért még várjunk a szerződésírással, előbb megbeszéli a fiával. Egyszer aztán jött, hogy most már megköthetjük a szerződést, de Tompán hárman is ígértek neki 12 ezer forintot, de mivel előbb velem beszélt, engem tart elsőnek, ha én is megadom a 12 ezer forintot. Erre én azt mondtam, én ekkora adósságba nem merek belemenni. Nyugodtan adja oda annak, aki többet ad érte. Nincs semmi harag. Erre ő elment, és egyszer megint jött, és mondta, 6
hogy ne tegye őt lóvá senki sem, mert ő kínálta mind a háromnak, és mindnek elódzott a bocskora. Így tízezerért, ha gondolom, megegyezhetünk. Erre én azt mondtam, én annyi adósságot sem merek csinálni. Így ideadta nyolcezerért. Mikor megkaptam a határsávba a belépési engedélyt, elmentem megnézni a vásárolt házat. A tavaszi hóolvadás miatt a ház mellett levő csatorna kiöntött. Telenyomta vízzel a kerteket. Az eladónak a burgonyája a kertbe volt elvermelve, és vízből szedte ki, mert felvette a víz a vermet. Mivel a burgonya vizes volt, beterítette a szobába száradni. A földes szoba földje a burgonyától átnedvesedett. Mikor felszedte a földről a burgonyát, látta, hogy vizes a föld, kinyitotta az ajtót, ablakot, hogy száradjon. De mivel az árvíztől alulról is fel volt ázva a föld, így nem hamar száradt. Mivel otthagyta nyitva a házat, kerítés nélkül, a szabadon járó disznók felvágták a földes szobát. A háznak a vályogból készült fala felázott, és már ült lefelé. Ekkor a szomszédból kértem egy ásót, az ázott falat átástam, és téglákat raktam alá, hogy el ne dőljön a fal. Mikor sor került arra, hogy odaköltözzünk, a tűzhely lába lesüllyedt a vizes szoba földjébe. Mikor ráültünk a székre, a lába elsüllyedt. Feleségem sírva fakadt. Ín úgy vigasztaltam, hogy ne sírj, ez most már a sajárunk. Most már a sajátunkat javítgathatjuk, nem másét. Itt már nem várhatjuk, hogy mikor mondják, hogy keressünk magunknak lakást. A nádból levő háztető annyira el volt korhadva, hogy több helyen beázott. Mikor esett az eső, edényeket kellett tenni oda, ahol becsurgott az eső. Eközben mindjobban szaporodott, nőtt a család, és láttam, hogy ahogy nőnek a gyerekek, mindig nagyobb helyre lesz szükség, tehát meg kell a házat nagyobbítani a felújítással egyidőben. Tervezgettem, hogy vályogot kell csinálni, mert téglára nincs pénzünk. Ez azonban mindig csak terv maradt, mert a munkahelyemen is, meg otthon is volt mindig, amit meg kellett csinálni. Az Úr Jézus azt mind jól látta, és úgy segített a bajon, hogy téglát rendelt ki részünkre. Úgy történt, hogy a vasúton, a szolgálati helyemen, mikor szolgálatba jelentkeztem, látom, hogy katonai autók állnak a rakodóterületen, téglával, betongerendával megrakva, és jön egy tiszt hozzám, kérdeni, hogy melyik vagonba rakodhatnak. Én megkérdeztem, hogy honnan hozzák a téglát. Azt mondta, hogy bunkereket adtak ki szétbontásra résziből, és az ő részüket szállítják el. Erre én megkérdeztem, hogy nem kaphatnék-e én is bontásra? Azt mondta, hogy dehogy nem! Mindjárt mondott is egy nagy bunkert, hogy azt szétszedhetem. A betongerendát kell leszednem róla, szállítható helyre tenni, a tégla az enyém. Erről szerződést is adott. Mikor megnéztem a bunkert, már mások szedték széjjel. Visszamentem a tiszthez. Ő azt mondta, azért történt ez, mert megbíztak egy polgári személyt is a bunkerek kiadásával, de nem baj, ad ő másikat. Beültetett egy autóba, és keresett egy nagyobbat. Egy lövegszint, melyben még több tégla volt. Adott még kisebb bunkereket is, amelyek kőből voltak. Ezeket szétszedtem nagyobb gyermekeimmel, és az Úr Jézus kirendelt egy teherautót is, amely jutányosan hazaszállította a téglát. Így már csak az építés volt hátra.
7
Ekkor az Úr Jézus indította egyik kőműves szakember testvért, és önként ajánlkozott, hogy ha elfogadom, eljön felrakni a falat. Örömmel elfogadtam ajánlatát, és elkezdtük az építkezést. A szakember rakta a falat, én és az egész család adtuk kézhez az anyagot. Így egy kilencszer tizenhármas épületet építhettünk. Mikor kőműves testvérünknek el kellett mennie, még nem volt egészen kész a fal. A többi munka reám várt, mert nem volt pénzünk fizetni senkinek. Én szakértelem, gyakorlat hiányában, nagyon lassan haladtam az építéssel. Úgy oldottam meg, hogy mikor már leszedtem a régi tetőt, még akkor is benne laktunk a lakás régi részében. Az új tető csinálása különösen lassan haladt, mert még olyat sosem csináltam. Ebben az időben kedvezett nekünk az Úr Jézus úgy is, hogy nem adott esőt, amíg kész nem lett a ház teteje. A járókelők az úton meg is jegyezték, figyeljétek meg, hogy addig nem lesz eső, amíg kész nem lesz a Dobosék házának teteje. És amikor az utolső cserepet raktuk fel, elkezdett esni az eső. A cserepeket abban az időben csak úgy lehetett megkapni ritkán és drágán, hogy a törött cserepeket is meg kellett venni. Én elmentem a cserépgyárba, és ott olcsóbban megkaptam. Sőt, azt is megengedték, hogy a görbe, vetemedett cserepeket kiválogassam. Azt nem kellett megvenni. Így vagonban, lovas kocsival szállíttattam. Így házhoz szállítva még mindig olcsóbb volt, mintha itthon vettem volna meg. Ebben is az Úr Jézus segítségét tapasztaltuk meg. A ház építéséhez szükséges kiadások igen megpróbálták a szűkösen mért, egy keresetből levő pénzünket, így a megpróbáltatások sem hiányoztak életünkből. Annak ellenére, hogy az Úr Jézus minden napra annyira kirendelte a szükségeseket, hogy mindig annyi élelmet fogyasztottunk, amennyi jól esett, és a házhoz is a legfontosabbakat csodálatosan kirendelte, mégis előfordult, hogy hálaadás helyett aggodalmaskodás került előtérbe nálunk. Ilyenkor minden alkalommal meg kellett szégyenülnünk, mert az Úr Jézus csodálatosan bebizonyította, hogy nem késik el a segítséggel, akkor sem, ha megpróbáltatásokat enged ránk. Ezt is azért teszi, hogy hitünket növelje. Amikor pénzhiány volt nálunk, én kölcsön nem kértem, mert tudtam, hogy ilyen szegény nagy családnak nem szívesen ad kölcsön senki, mert arra gondol, hogy nem fogja visszaadni. Azért lehetünk nagyon hálásak az Úr Jézusnak, hogy Ő ismer bennünket, hogy szegények vagyunk, és mindig tudta, hogy mire van szükségünk, és legtöbbször kirendelte, mielőtt kértük volna Tőle. Volt úgy is, hogy levelet találtunk a postaládában, nekünk címezve, feladó nélkül, és annyi pénz volt benne, amennyire éppen akkor nagy szükségünk volt. Ma sem tudom, ki volt a feladó, de azt tudom, hogy olyan valaki volt, aki alkalmas az Úr Jézus kezében arra, hogy az Úr rábízzon olyan javakat, melyeket elkérhet tőle olyankor, mikor Ő segíteni akar az Ő gyermekein, akik rá vannak szorulva, és indítja őket, hogy küldjenek belőle a rászorulók részére éppen azt, amire szükségük van. Hála legyen ezért az Úr Jézusnak, mert ilyen megtapasztalásban csak a szegényeknek van részük! Akiknek mindenük megvan, nincs ilyen megtapasztalásuk. 8
Volt úgy, hogy egyik leányunk részére kellett volna ruhát venni. Feleségem az imaházban az egyik kislányon meglátott egy szép pulóvert, elfogta az aggodalmaskodás, hogy a mi leányunknak sosem lesz ilyen szép pulóvere. Az Úr Jézus már előbb gondoskodott róla, mert ekkor már úton volt a postai csomag, ami mikor megérkezett, megszégyenülve kellett látnunk, hogy az Úr Jézus még a méreteit is tudta a kislánynak, mert éppen rávaló ruhák voltak benne, és még szebb pulóver, mint az imaházi kislányon. Itt is csak ámultunk, vajon ki ismer minket Aszódon, mert ott adták fel a csomagot. Máskor hasonló csomag jött Egyházaskozárról, teljesen ismeretlen feladótól. Kaptunk még ruhát is, élelmet is, nyugatról érkezett UNRA csomagból is, és még sok más helyről az Úr Jézus gondoskodása folytán. Eljutott hozzánk a hír a községi kommunista pártgyűlésekről, hogy a Dobos családon csodálkoznak, hogy 12 gyerek van, az apjuk egyedül keres, és mind rendes ruhában jár, rendes magaviseletű gyerekek, jó tanulók, és még tovább is tanulnak ipriskolába, középiskolába, főiskolára, még egyetemista is van közöttük. Az állomásfőnököm mikor olvasta az újságban az egyik gimnazista fiamnak az írását, elfogta az irigység, és azt mondta: nekem két gyermekem van, és miért nem tudnak ezek úgy tanulni, mint azok a nagycsaládos gyerekek? Ezért is az Úr Jézusé legyen a hála és dicsőség! Volt úgy is, hogy karácsony következett, és feleségem sírdogált, és azt mondta, hogy ilyen karácsonya nem lesz senkinek, mert nem volt pénzünk a karácsonyi bevásárláshoz. Én vigasztaltam, és mondtam neki, ne sírj, az Úr Jézus gondot visel rólunk, de nem volt semmi kilátás rá, hogy hogyan. Még aznap délután hozza a postás a pénzesutalványt, amelyen olyan összeg volt, hogy elég volt az ünnepi bevásárláshoz. Olyan helyről jött, ahonnan egyáltalán nem várhattuk. Minden ilyen esetben, és azóta is, mikor rágondolunk, az Úr Jézus szeretetteljes gondoskodására, a hála könnyei jelennek meg a szemeinkben, mert nem érdemeink szerint cselekedte ezt velünk. Azért is nagyon hálásak vagyunk, hogy minden gyermekünk egészséges, és mindegyiknek van szakmája, mindegyik döntött az Úr Jézus követése mellett, és döntését megpecsételte a bemerítkezéssel. Mindegyik gyermekem családot alapított. És most, hogy e sorokat írom van 53 unokám, és 8 dédunokám. Egy lányom bérelt lakésban lakik, a többinek van saját háza, lakása, az Úr Jézus gondoskodása folytán. Nagyon hálás vagyok az Úr Jézusnak ezért is, hogy amikor sokaktól ezt kell hallanom, hogy az iskolában félre nevelték gyermekeiket, és az én gyermekeim is azokba az iskolákba jártak, és az Úr Jézus megtartotta őket, nem lett köztük egy sem alzűlött életű, mindegyik hasznos tagja, gondviselője családjának, és tisztelettudó velünk szülőkkel és más emberekkel szemben. Ez is az Úr Jézus munkája az életünkben, mert amíg felnevekedtek, velünk együtt tapasztalták meg szerető gondviselését. Hála legyen szent nevére! Feleségválasztás
9
Megtérésem előtt sem voltam olyan udvarló típus. Nem szórakoztam lányokkal. Azután, mikor megtértem, és az Igét tanulmányoztam, nagyon jónak találtam, hogy Isten szerez az embernek segítőtársat – hozzáillőt. Ezután nagyon vigyáztam arra, hogy nehogy olyan feleséget vegyek, melyet nem Isten szerez számomra. Voltak ajánlgatások, amelyektől elhatároltam magamat, és imádkoztam azért, hogy Isten rendelje ki részemre a segítőtársat. Isten vonzalmat adott egy hívő lány felé, amelyet feleségül is vettem, akivel 51 és fél évet éltünk együtt, szeretetben. Valóban hozzám illő segítőtársat kaptam benne az Úr Jézustól – dicsőség térjen szent Nevére! Mielőtt elmentem volna megkérni a kezét későbbi feleségemnek, azért imádkoztam, hogyha netalán ez a felé irányuló vonzalom nem az Úr Jézustól volna bennem, akkor mikor megkérem, ne mondjon igent, és ez engem nem fog bántani, hanem örülni fogok, hogy az Úr Jézus ilyen formán vezeti utamat. Amikor elmentem hozzá, azonnal közöltem vele, hogy feleségül szeretném venni. Ő azt válaszolta, hogy addig nem ad választ, amíg ő is meg nem kérdezi az Úr Jézust. Ekkor én elmentem, és adtam neki elég hosszú időt az imádkozásra, és én is tovább imádkoztam azért, hogy ha Isten nem őt szerezte nekem, akkor nemmel válaszoljon. Abban egymástól, és majd a levelemben írt válaszában fogja megírni, hogy feleségül jön-e hozzám, vagy nem. A válasz igen lett. Ezután azon voltunk, hogy miután beteg édesapjától is megkértem, a lehető leghamarabb megtartjuk a mennyegzőt. Megtörtént az eljegyzés, és már a mennyegző időpontját is eldöntöttük, és közben az édesapját hazahívta az Úr. Emiatt a gyász miatt meg kellett hosszabbítani a jegybenjárás idejét, és így a mennyegzőre 1944 Február 7-én került sor. Feleségem mennybemenetele 51 és fél évig éltünk együtt, szeretetben, és feleségem azért imádkozott az Úr Jézushoz, hogy könnyű átmenetet adjon neki, ne kelljen hosszú betegség után elköltöznie, ne legyen rászorulva senki gondozására. Az Úr Jézus csodálatosan meghalgatta kérését. Elköltözése előtt pár nappal álomlátása volt. Azt álmodta, hogy szép fehér ruhában állt a Jordán folyó partján, és azt tudta, hogy ezen a folyón át kell neki menni, de ő nem tud úszni. Azért imádkozott, hogy küldjön az Úr valakit, aki átsegítit. Erre megjelent mellette egy szép ünneplő ruhában levő férfi, és azt mondta, hogy majd ő átsegíti. Erre ő azt mondta, hogy ott menjenek át, ahol nem mély a víz, mert ő fél a mály víztől. A férfi megígérte, és ő csak azt vette észre, hogy már át is értek a túlső partra, és ekkor a férfi eltűnt, ő pedig felébredt. Nekem elmondta, hogy milyen szépet álmodott, és ezt közben el is felejtettük. Nem sok nap múlva, 1995 December 3-án reggel, vasárnap hat órakor felkelt, és kiment a konyhába, és szokása szerint elkészítette az ebédet, mielőtt imaházba mentünk volna, hogy mikor délben hazaérünk, hamar lehessen ebédelni. Mikor én is kimentem a konyhába, ő azt mondta, hogy hirtelen fáradtság jött rá. Volt a konyhában egy heverő, és én azt mondtam neki, hogy pihenjen le. Ő erre le is pihent, és azt mondta, ha ilyen fáradt leszek, nem megyek 10
imaházba. Én is mondtam hogy rosszul aludtam az éjjel, mert fájt a gyomrom. Akkor azt mondta: Te se menj el imaházba. Én úgy gondoltam, csak elmegyek. Erre ő azt mondta, hogy igyál egy bögre tejet. Erre én töltöttem tejet a bögrébe, és leültem mellé a heverőre, és kezdtem fogyasztani a tejet. Ő azt monta: egy nagyot ver a szívem, és egy kicsit ver. Ezt még egyszer elmondta, de ezt életünk során ő is, én is sokszor elmondtuk. Amikor másodszor is elmondta elcsendesedett, és egyszer csak azt vettem észre, hogy hozzám bukott. Hátranéztem, és már akkor nem volt benne élet. Egy perccel előbb sem ő, sem én rá se mertünk gondolni. Úgy lett ahogy kérte, és ahogy megálmodta. Én is ilyen átmenetet kérek az Úrtól. Megpróbáltatásaink Amikor feleségemet magamhoz vettem, mind a kette úgy vettük, hogy Isten a gyermeket áldásként adja a szülőknek. Ennél fogva megegyeztünk abban, hogy annyi gyermeket fogunk fogadni el Istentől, amennyivel meg akar bennünket ajándékozni. Ezt az elhatározásunkat a lelkünknek ellensége mindenáron meg akarta akadályozni. Amikor megszületett az első kisfiúnk, olyan betegséget kapott, hogy felhólyagosodott a bőre, úgy, mintha le lett volna forrázva, és tizenötnapos korában hazaszólította az Úr Jézus. Katonai bevonulásaimról már a fentiekben írtam. Amikor megszületett a negyedik gyermekünk, akkor még háznál szültek a kismamák, és feleségemnek a szüléskor problémája lett, és a bábaasszony, aki vezette a szülést, orvost volt kénytelen hivatni. Az orvos mikor megszüntette a komplikációt azt mondta, hogy nem szabad több gyermeket vállalni, mert az az anyuka életébe fog kerülni. Ez a rossz hír eléggé megpróbálta a hitünket, és az Úr Jézus tanácsát kértük, és abban nyugodtunk meg, hogy az életünk Isten kezében van, és Ő szab határt életünknek, és addig amíg a határ el nem érkezik, addig nem lehet meghalni, és így nem élltunk el eredeti elhatározásunktól, és az Úr Jézus csodálatosan átsegítette feleségemet a 13. Szülésén is. Legyen hála szent Nevének, mert minden gyermekünket egészségesen felnevelhettük az Ő félelmében, az Ő gondoskodása folytán! A kísértő sok esetben felhasznált ellenünk jóakaratú, laza hívő életű öreg néniket, akik mikor egy egy gyermekünk megszületett, figyelmeztettek bennünket, hogy mostmár elég legyen ám! Ne legyen ám már több, és megnevettek bennünket azért, hogy sok gyermekünk született. De a mi Urunk, akitől kaptuk őket bebizonyította, hogy nem úgy van, ahogyan ők mondták, hogy tönkre megy a feleségem. Mert aki csak látta és megtudta, hogy 12 gyermeket felnevelt, csak csodálkozott, hogy sokkal jobban néz ki, mint sok anyuka, aki csak egyet vagy kettőt nevel fel. És 74 évet kapott az Úr Jézustól, és az utolsó perceiben is végezte munkáját a háztartásban. Gondviselő Jó Atyánké legyen a hála érte mindenkor! Dobos Imre
11