Nemzeti Jogvédõ Alapítvány

Nemzeti Jogvédõ Alapítvány

Frigyesy Ágnes:"Hol vagy magyarok tündöklõ csillaga?", Összefoglaló a Nemzeti Jogvédõ Alapítvány és Szolgálat (www.nja.hu) tagjainak és baráti körének kárpátaljai emberi jogi megfigyelõ körútjáról (2008. szeptember 30-október 3.) 2008. november 25.

„Hol vagy magyarok tündöklõ csillaga?” Összefoglaló a Nemzeti Jogvédõ Alapítvány és Szolgálat (www.nja.hu) tagjainak és baráti körének kárpátaljai emberi jogi megfigyelõ körútjáról (2008. szeptember 30-október 3.) – Fejezzék be! (Mármint a közbeszólást) Tegye le a zászlót! (Mármint az Árpád-házi sávosat) – harsogta indulatosan a bírónõ 2008. szeptember 30-án 43 hazafi koncepciós perében tartott tárgyaláson a Pesti Központi Kerületi Bíróság második emeleti, nagy tárgyalótermében a vádlottak, hozzátartozóik és érdeklõdõk felé . Mintha az ötvenes évek diktatórikus világába „utaztunk” volna, noha többen Kárpátaljára készültünk. A Nemzeti Jogvédõ Alapítvány és Szolgálat tagjai és baráti körének emberi jogi megfigyelõ útja ugyanis rendkívüli módon a bíróságon kezdõdött. Az úton részt vettek a Nemzeti Jogvédõ Alapítvány és Szolgálat vezetõi, Zétényi Zsolt és GaudiNagy Tamás jogvédõk is, akik hat ember védelmét vállalták el a 2006. szeptember 18-i tévéostrom miatt indult büntetõeljárásban. „De ha így sem kellünk néhány szószólónak, akkor is maradunk igaz, hû magyarnak.”

Mivel éppen az indulás napjára esett ebben az ügyben a sokadik tárgyalási nap, amelyet a védõk nem mulaszthattak el, ezért az utazás többi résztvevõje szolidaritásból és az élményszerzés kedvéért hallgatóságként részt vett a tárgyaláson. Észleléseinket, megfigyeléseinket így Budapesten, egy bírósági tárgyalóteremben kezdtük. Ez a büntetõper a 2006. szeptember 18-i MTV székházostrommal összefüggésben elkövetett cselekmények, másrészt a Szabadság-téri önkényuralmi szovjet obeliszk megrongálása miatt, jórészt koholt vádak alapján folyik. Ebben a kirakatperben a Nemzeti Jogvédõ Alapítvány és Szolgálat ügyvédei összesen 11 vádlott védelmét látják el.

Utunknak drámai felütést adott ez a tárgyalás: a feszültség a teremben szinte kitapintható. Gaudi-Nagy Tamás bejelentette, hogy a teremben megjelent Toroczkai László, mint az események egyik fõszereplõje kész tanúvallomást tenni az ügyben, azonban ezt a bíró nem tette lehetõvé. Többször is kemény, parázs szópárbaj zajlik a védõk és a bírónõ között, aki jogászhoz méltatlan, minõsíthetetlen hangnemet enged meg magának a védõkkel szemben. Ezt a védõk nevében Gaudi-Nagy Tamás visszautasítja. Két fiatal vádlott meghallgatása után az MTV aznap dolgozó munkatársai tesznek tanúvallomásokat, köztük Rudi Zoltán, aki elsõsorban felelõs azért, hogy a médiatörvény elõírásaival ellentétben - a közszolgálatiság követelményét kirívó módon megcsúfolva - az állami tévé nem vette át a Kossuth tériek követeléseit tartalmazó petíciót és nem is ismertette azt. Tették ezt annak dacára annak, hogy a gyurcsányi hazugságbeszéd napvilágra kerülése miatt azonnal elementáris erejû népharag gerjedt és százezreket mozgósító tiltakozáshullám vonult végig az országon. Ma már világosan látszik, hogy ez a cinikus mulasztás volt az olaj a tûzre és ez váltotta ki az emberek elkeseredett haragját a téren. Az egyik tanúként nyilatkozó televíziós szerkesztõ elmondta, hogy a mûsort nem a tüntetõk miatt kellett megszakítaniuk, hanem egy felettesi utasításra, ez pedig a közérdekû üzem mûködésének megzavarása bûntettének tüntetõkkel szemben vádját alapjaiban ingatja meg. 11 órakor Zétényi Zsolt és Gaudi-Nagy Tamás elindulnak velünk együtt az útra, a védenceik védelmét a tárgyalás hátralevõ részén a Nemzeti Jogvédõ Szolgálat ügyvédei: Gyurta Tibor és Novozánszky Ilona elnökségi tagok biztosítják. Olajozottan mûködik a nemzeti jogvédõk gépezete. A neves jogászok: Morvai Krisztina, Juhász Imre mellett, kiváló közéleti személyiségeink: Csókay András idegsebész, Éger István, a Magyar Orvosi Kamara elnöke, Gonda László, a budapesti Kossuth téri tüntetõk egyik vezéralakja is velünk tartott a négynapos úton. Több órás utat követõen az ideiglenes magyar-ukrán határon mintegy kétórai várakozás után felszállt a buszra Izsák Tibor idegenvezetõ, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Fõiskola tanára, aki máris közli velünk: a beregszászi konzulátuson mindig megszégyenítik a magyarokat, akiknek órákat kell sorba állniuk a vízumért. Hálás köszönet Tibornak a türelmes, alapos és nemzeti elkötelezettséggel átitatott rendkívól szakszerû útikalauzolásért. Ezt a nehéz magyar sors érzését erõsíti bennünk a mezõvári magyar testvéreinkkel történõ találkozás a helyi kultúrházban tartott rendezvényen, ahol az ungvári Credo együttes megzenésített verseket eldaloló estjére került sor: „Meddig kell eltûrnünk, hogy az asztalnál még mindig nincs helyünk.” Vagy „De ha így sem kellünk néhány szószólónak, akkor is maradunk igaz, hû magyarnak.” http://nja.hu

Készítette a Joomla!

Generálva: 21 September, 2016, 02:26


Vári Fábián László, a neves és szülõföldjén derekasan kitartóköltõ érkezésünket követõen elmesélte: – Noha otthon van Kárpátalján, kétszer szakadt ki az anyaországból, elõször a Szovjetunió-, majd Ukrajna részeként. Zétényi Zsolt, a Nemzeti Jogvédõ Alapítvány elnöke köszöntõ beszédében hangsúlyozta: – Nem lehangoló, hanem lélek-emelõ nekünk Kárpátaljára jönnünk, hiszen egy szellemi vérkeringés részesei vagyunk. Budapesten nem mindig öröm otthon lenni. Idõnként kisebbségben érezzük magunkat. A szakrális, Istenhez való kötõdés nagyon meggyengült. Istentelen nép lettünk. De a mostani találkozás alkalmával kölcsönösen gazdagítjuk egymást – mondta. Légy hû õseid kultúrájához! Zarándokút a munkácsi várba Másnap egy Beregszász határában mûködõ magyar panzió épületérõl kölcsönkért nemzeti színû lobogóval érkeztünk a munkácsi várba, Kárpátalja legismertebb történelmi-építészeti mûremekéhez. Messzirõl kiemelkedett az impozáns méretû vár, mely három, külön védelmi rendszerrel ellátott részbõl áll. A hegy legmagasabb részén látható a legrégebbi várrész, a fellegvár. A vár helyenként mintegy 4 méter vastagságú falait nyolc külsõ szögletes bástya, és három körbástya erõsíti. Az alsó várban éltek a szolgák és kézmûvesek. A fellegvár palotáiban lakott a várúr, és udvartartása. Munkács lakosságának jelenleg csupán mintegy 10%-a magyar. Az egykor komoly védelmet jelentõ várban félemlítették meg Zrínyi Ilonát. A híres várat a 70-es évek közepétõl restaurálták. Rákóczi fája helyett ma már kopjafa emlékeztet a dicsõ múltra. Itt raboskodott Kazinczy Ferenc író nyelvújító és forradalmár, melyet emléktábla hirdet. De ideszállították a császári idõkben a „veszélyes” magyarokat. A börtön ma már kaszárnya. Az udvarban lévõ kutat valószínûleg, mint nélkülözhetetlen tartozékot az elsõ vár idején ásták, melynek mélysége 86 méter. A kútban csontok maradványaira leltek, s egy titkos alagút-rendszer a Latorca partjára vezetett. A várnak több tulajdonosa volt, elsõsorban említsük meg a nõi szereplõk neveit: Lorántffy Zsuzsannáét, Báthory Zsófiáét és Zrínyi Ilonáét. Zrínyi Ilona és Thököly Imre 1682. június 15-én e várban tartotta fényes menyegzõjét. De Munkács vára a kuruc mozgalom fontos bázisa lett. A törökök sikertelen bécsi hadjárata után, melyben Thököly is részt vett, 1685 novemberében a császáriak a vár alá vonultak. Aeneas Caprara tábornok tízezer fõnyi serege élén szólította fel Zrínyi Ilonát a vár feladására, aki azonban ezt megtagadta. 1686. március 10-én megkezdõdött a vár intenzív ostroma, Zrínyi Ilona mintegy két éven át hõsiesen védte a várat és annak függetlenségét! Herczeg Ferenc író Pro Libertate! címû mûvében errõl így írt: „Minden héten egyszer magára vette a páncélját, hogy gyermekei és Radics várkapitány kíséretében körüljárja a várfalakat, nem kétkedésbõl tette, hanem okos számításból, hogy a várõrségben a lelket tartsa és az ellenséggel tudassa rendületlen elszántságát.” 2006 óta a hõs asszony emlékét az egyik bástyán Zrínyi Ilona és a gyermek Rákóczi Ferenc szobra õrzi. Munkács vára a Rákóczi-szabadságharc egyik legfontosabb támaszpontjává vált, ám Rákóczi utolsó reménysége, a szabadságharc sasfészke – a munkácsi vár – 1711. június 22-én Habsburg kézre került. 1787-tõl fogház, 1794-tõl börtön. 1800-1801-ben itt raboskodott Kazinczy Ferenc. 1805-1806 telén 88 napig Napóleon elõl menekítve itt õrizték a magyar Szent Koronát. A „Szabadság szentje” elnevezésû kiállításon Petõfi, Thököly, Rákóczi korabeli bútorokat, fényképeket láthattunk. Olvasható például Zrínyi Ilona levele Thököly Imréhez 1691. dec. 22-én. A sok nemes hõsies küzdelmet felidézve a munkácsi várban azonban ma magyarság-érzésünket gyengítõ Petõfi idézet olvasható magyar és ukrán nyelven egyaránt. „Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég. Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok! Itt minálunk nem is hajnallik még, Holott máshol már a nap úgy ragyog.” Gondos kezek a tiltakozás jeléül levették a fent idézett verssorokat…. Szerencsére a beregszászi Beregvidéki Múzeum lelkes alapító igazgatója, Sepa János a fenti gondolatokkal ellentétben épp a nemzeti érzést erõsíti a hihetetlen precizitással és odafigyeléssel kialakított múzeumának látogatóiban. Idézzük fel most a kárpátaljai magyarság tíz parancsolatának elsõ három pontját, hisz késõbb a beregszászi múzeum kincseihez még visszatérünk: 1. Ragaszkodj anyanyelvedhez! 2. Õrizd meg vallásodat! 3. Légy hû õseid kultúrájához! A munkácsi vár egykori történelmi históriáját hirdeti a Turul-madár, mely csõrében kardot tartott. Az emlékmû a Millenneumra épült 1896. október 23-án, s a magyarság õsi jelképe strázsaként állt a honfoglalók szent útvonala felett. Trianont követõen a Turul, csakúgy mint ma, szúrta a magyarellenes erõk szemét. 1924 decemberében a cseh hatóságok levetették a bronz Turul-madarat, majd elbontatták az emlékoszlopot. A szovjet bevonulást követõen a megszállók parancsot adtak a Turul feldarabolására és anyagából építették a szovjet emlékmûvet. Az idõ azonban forgandó, s a Pákh család áldozatos munkája és anyagi támogatása mellett 2007 nyarán a millenniumi emlékoszlop újra felépült. A Turul-madarat Beleny Mihály ungvári szobrászmûvész tervezte az eredeti alapján. Ám a kardot nem a csõrében, hanem a karmai között tartja. A 800 kg súlyú bronz Turul-madarat 2008. március 5-én helikopter segítségével emelték a helyére. Reméljük, többé emberi erõ nem lesz képes elmozdítani a helyérõl… Ezt a csodálatos emlékmûvet megkoszorúzta a Nemzeti Jogvédõ Alapítvány és Szolgálat, a Magyar Konzervatív Alapítvány, az Október 23. Bizottság Alapítvány és a Hegyvidéki Trianon Társaság nevében Zétényi Zsolt, Juhász Imre és Gaudi-Nagy Tamás. A fõhajtást követõen közösen elénekeltük nemzeti imádságunkat. Emléktábla avatás Szolyván, a „Magyar Golgotán” http://nja.hu




„Mi, akik végigszenvedtük a poklok éveit,... Adj erõt és idõt megbocsátani embereknek, nemzeteknek, évtizedeknek” – olvasható a Kárpátaljai Miatyánk megrendítõ sorai között, s Szolyván, ahol mélyen drámai látvány fogad bennünket, mi sem juthat hamarabb eszünkbe, mint a kárpátaljai magyarság által megfogalmazott imádság. Az idõ szomorúra fordult, hol finoman szemerkél, hol erõteljesen esik az esõ. Mintha Isten és a sok odaveszett magyar testvérünk könnye hullna keservesen… Dupka György, a Szolyvai Emlékpark Bizottság titkára fogad bennünket 2008. október 1-én kora délután. A II. világháború és a sztálinizmus áldozatainak emlékére állított monumentális emlékmû nagy, fekete márványtáblákon örökít meg mintegy ötezer áldozatot, név szerint a harmincezer személy közül. Dupka György, aki összegyûjtötte a magyar áldozatok neveit, mesél a drámai történetrõl: – Összesen 124 település halottjainak emeltek emléket a „Magyar Golgotán”. 1944. november 13-án a IV. ukrán front rendelete alapján a magyarokat meg akarták büntetni, ezért a kisbíró minden településen kidobolta: 18 és 55 év között minden munkára képes férfi jelenjen meg háromnapi élelemmel helyreállítási munkálatok miatt. Falvanként szedték össze az áldozatokat. Sokan már útközben odavesztek, mások az embertelen körülmények miatt, étel-ital nélkül haltak meg. A túlélõket marhavagonokba szállították az Elõ-Kárpátokba, Kazaksztánba, bánya- és mindenféle nehéz-munkára. Aki kibírta, három esztendõ után hazatérhetett… Szolyva a magyarirtás egyik kiemelkedõ helyszíne Az ötvenes években fogalmaztak meg a nõk, asszonyok egy levelet: engedjék haza a férfiakat a lágerekbõl! A harmincezer munkaképes férfi több, mint fele soha nem tért haza. A terror kegyetlen évtizedeirõl hosszú évtizedeken át nem beszélt senki. 1989-ben azonban az elsõ beregszászi konferencián határozatot hoztak a jelenlévõk egy emlékpark létesítésére. A rendszerváltozást követõen sokakban megszûnt a félelem, s a szolyvai emlékmûvet 1994ben – a kommunisták ellenállása mellett is – felavatták. A név szerinti ötezer magyar hõs kétharmadának nincs sírja, hisz tömegsírokba dobták csontjaikat. Dupka György emlékezõ beszédében rámutatott: – Szolvya szakrális hely, hisz a sztálini áldozatokat és magyar honvédeket ezen a területen ítélték el. Tanúságtevõk még ma is élnek a 124 kárpátaljai falu lakosai között! Legyen ez a föld szent! – mondta Dupka György. A fekete márványtáblák egyikén olvasható a sztálini lágerekben és a II. világháborúban elpusztult, elesett honvédek, civil magyarok, németek, és más nemzetiségû áldozatok ismert névsora, a falvak, községek neveivel együtt: Beregszász, Csetfalva, Nagybereg, Nagymuzsaly, Kisdobrony, Ungvár, Aknaszlatina, Técsõ stb. Külön olvasható a történelmi egyházak, valamint az országgyûlési képviselõk mártírjainak névsora. E cikkben külön szeretnék megemlékezni azokról, akik bátran, minden ellenszélben vállalták e méltó emlékpark felállítását. A szolyvai „Magyar Golgota” emlékmûvet állíttatta az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség és a Szolyvai Emlékpark Bizottság a tragikus esemény 60. évfordulóján: 1944-2004. A névsort összeállította: Dupka György.

Soha többé kommunizmust! A Nemzeti Jogvédõ Alapítvány és Szolgálat tagjai és baráti köre, 42 fõ kiszáll a buszból. Elõkerül az otthonról, és az emlékparkban történõ elhelyezés céljából hozott, hatalmas fekete márványtábla, amely mementóként kerül fel a magyar siratófalra. Álljon itt az emléktábla felirata: „Legyen emlékezetes a kommunizmus magyar vértanúinak áldozata, a mártírok dicsõsége, és a gyilkosok gyalázata ! Nem felejtünk ! Nemzeti Jogvédõ Alapítvány és Nemzeti Jogvédõ Szolgálat, Magyar Konzervatív Alapítvány, Október 23. Bizottság Hegyvidéki Trianon Társaság 2008” Megható látvány, ahogy a férfiak dolgoznak az esõben, az elõkészített helyre beverik a szögeket a falba. Közben megérkezik Szöõr Anna, az Október 23 Bizottság Alapítvány elnöke és kísérete. Tiszteletünk jeleként elénekeljük a himnuszt, majd szólásra emelkedik Zétényi Zsolt, a Nemzeti Jogvédõ Alapítvány elnöke: – Fájdalmas emlékezõ gyülekezet! A szolyvai Magyar Golgota a magyar fájdalmak egyik kiemelkedõ stációja. De meg kell emlékeznünk a délvidéki negyvenezer áldozatról, az erdélyi tömeggyilkosságokról, vagy a felvidéki áldozatokról is. A második világháború és annak borzalmai a magyar nép legtragikusabb idõszaka, mintegy nyolcszázezer hazafi esett áldozatul az önkényuralmi rendszernek, de amirõl kevesebb szó esik: nõk százezreit erõszakolták meg. Ezek az emberek népükért és magyarságukért áldozták az életüket – hangsúlyozta az NJA elnöke. http://nja.hu




Morvai Krisztina büntetõjogász, a Jobbik EP-képviselõjelöltje kiemelte: – Ellenségeink arra kényszerítenek bennünket, hogy ne felejtsünk! Auschwitz tragédiájára mindig emlékeztetnek minket, de a szolyvai drámát nem tudatosították bennünk. Épp ideje felhívni az utókor figyelmét erre a gyalázatra! Errõl is beszélnünk kell! A túlélõk életét pedig könnyebbé kell tennünk – mutatott rá a feladatokra Morvai Krisztina. Szöõr Anna elmondta: – Alapítványa világmozgalmat kezdeményezett, hogy semmiféle kommunista utódpárt ne mûködhessen Magyarországon, valamint emléktábla elhelyezését kezdeményezték minden olyan helyen, ahol a kommunista diktatúra áldozatait szedte. Szolyva az elsõ stáció, ahol négy másik szervezettel együtt (Nemzeti Jogvédõ Alapítvány és Szolgálat, Magyar Konzervatív Alapítvány, Hegyvidéki Trianon Társaság) együtt ilyen emléktáblát helyeznek el. A felavatást követõen elhelyezzün koszorúinkat. A Kárpátaljai Miatyánk záró soraival búcsúzunk Szolyváról: „Bízva és reménykedve fordulunk most és mindig Hozzád: tarts meg a szülõföldünkön, emelj fel magadhoz, add meg Atyánk, kegyességed tanúi és részesei legyünk, mert Tiéd az Ország, a Hatalom és a Dicsõség mindörökké. Ámen.” Verecke híres útján A Kárpátok szépsége leírhatatlan. Verecke híres útján érkezve, õseink otthonra találtak. Mi azonban viharos, esõs idõben érkezünk a Vereckei-hágóhoz, ahol vár bennünket Matl Péter, a vereckei szobor munkácsi alkotója. Elmondja: – „A szobor 1996-ban készült, átadták, ám a Galíciából érkezõ nacionalisták azonnal lerombolták. Tönkretették az emlékmûvet, a keresztet megpróbálták elhúzni a közelébõl. 2008. március 15-ére ismét elkészült az alkotás, ám az ukrán és magyar államfõ nem jelent meg az avatáson. Utolsó pillanatban lemondták, ugyanis az ukránok tüntettek az ünnepi esemény ellen. Vajon a magyarok miért nem szerveztek ellentüntetést? Az elsõ emlékmû elkészítése óta eltelt 12 év.” – Ez volt az én keresztutam – fogalmaz a szobrászmûvész. Majd az alkotásának lényegi tartalmáról beszél: – Egy hatalmas csillag-formájú kaput láthatunk, mely utat nyit Nyugat és Kelet között. A szobor belseje õsanyára emlékeztet, ahol a Nap megtermékenyíti az Õsanyát, mint a magyarság anyját… A NJA-NJSZ küldöttsége itt is elhelyezi az emlékezés és magyar összetartozás koszorúit, bár ítéletidõ tombol a Vereckei-hágón ottlétünk ideje alatt. A Kárpátok méltóságteljes vonulata – gondolatban és a szívünkben – hazáig kísér bennünket… Visszafelé menet szerencsés kimenetelû baleset történt Szöõr Annáék autójával: egy utat éppen akkor keresztezõ termetes medvével ütköztek, de hála Istennek bajuk nem lett, úgy tûnt a barnamedvének sem, amely rémülten szaladt vissza az erdõbe, az autó jobb eleje megúszta egy jókora horpadással, de a jármû menetképes maradt. A magyar tannyelvû oktatásról A felsõoktatási intézményekben a kisebbségiek kötelesek felvételi vizsgát tenni ukrán nyelvbõl és irodalomból Négynapos kirándulásunk alatt meglátogattuk a Mezõvári II. Rákóczi Ferenc Magyar Tannyelvû Középiskolát. Az elmúlt kommunista rendszer itt sem múlt el nyomtalanul: az iskola homlokzatán emléktábla jelzi: az intézményt V. I. Lenin születésének 100. évfordulójára építette a Vörös Zászló kolhoz 1970 szeptemberében. Szilágyi Lajos, az iskola igazgatója fogad bennünket: – Jelenleg 48 pedagógus oktat ebben a tanévben. A tankönyvellátás szegényes, szemléltetõk, módszertani segédanyagok alig állnak rendelkezésre. Az iskola technológiai profilú, emelt óraszámban oktatják a számítástechnikát. A nevelõi munka fõ súlyvonala a hagyományõrzés. A Vári Középiskola sokszorosan speciális helyzetû tanintézmény. Egyrészt a Beregszászi járás (Kárpátalja egyetlen magyartöbbségû járása) legnagyobb magyar tannyelvû falusi középiskolája. Maga Vári is a járás legnagyobb magyar községe. Másrészt a csaknem 470 tanulólétszámból (évfolyamonként két osztály átlag 21 tanulóval) 160 a roma gyermek. Harmadrészt az elmúlt tisza-borzsai árvizek következtében a település több közintézménye megrongálódott, többek között le kellett bontani a település klubját. Így érthetõ, hogy a közmûvelõdési tevékenységek túlsúlyban áttevõdtek a helyi iskolára. Negyedrészt a település a fõútvonaltól távol esik, ezért a környék kisebb településeinek ez a középiskolás helye. Iskolánk tantestülete mindezek alapján nagyon jól érti, mennyire fontos, hogy a legjobban teljesítsen – meséli az intézmény igazgatója. Szilágyi Lajos rámutat: – A magyar iskoláknak lehetõsége van a magyar történelem oktatására, azonban ezt csak a 7-9 osztályokban valósíthatják meg. A történelem és földrajz tanári munkaközösség az iskola vezetõsége ajánlatára úgy döntött, hogy tantervi óraszám terhére az egyetemes történelem és a földrajz tanmenetbe bekapcsolják Magyarország történelmét is. Az ukrajnai tanmenet alapján Magyarországról a magyar iskolák növendékei a 11 éves iskolai rendszerben alig 5-8 órában hallanak összesen. Az említett Magyarország története tantárgy ad ugyan átfogó http://nja.hu




képet (összesen 105 tanóra), de a középiskolai szinten ez már teljesen kimarad. A Kárpátaljai Magyar Pedagógus Szövetségnek (KMKSZ) köszönhetõen van néhány magyarnyelvû térképük, illetve a szaktanárok is beszereztek saját költségen néhány térképet, táblázatot, de mindez nagyon kevés. Gaudi-Nagy Tamás, a Nemzeti Jogvédõ Alapítvány és Szolgálat ügyvezetõje megdöbbenésének adott hangot az anyanyelvi oktatás jelenlegi sanyarú helyzete miatt és ezért a jogvédõ szervezet és a korábban sok éven át általa vezetett Magyar Csodaszarvas Egyesület (www.csodaszarvas.hu) nevében – amelynek tiszteletbeli elnöke – hathatós támogatást ajánlott fel az iskolának és annak vezetõjének, hiszen a magyarság megmaradásának záloga a gyermekek magyar öntudatának erõsítése az anyanyelv és a nemzeti hagyományok ápolásával, továbbá a magyar történelem és irodalom beható tanulmányozásával. Gaudi-Nagy a magyarságtudat erõsítését szolgáló tankönyvek, taneszközök beszerzéséhez ajánlott támogatást, illetve javasolta, hogy hozzanak létre az iskola támogatását elõsegítõ civil szerveztet, ehhez is támogatást ajánlott. (Ennek nyomán idén november végére a Magyar Csodaszarvas egyesület jószolgálati segélyutat szervezett, amelynek keretében lelkes és felkészült kispesti óvónõk küldöttsége jelentõs értékû pedagógiai szakirodalmat, segédeszközt, tankönyvet és a magyar nyelv, történelem, irodalom tárgykörébe tartozó könyveket tartalmazó adományokat ad át a beregszászi fõiskolának, a mezõvári iskolának és óvodának, illetve a csetfalvai óvodának !) Morvai Krisztina hozzászólásában hangsúlyozta: – Erõs Magyarország nélkül nehéz az elszakított sorban élõ magyarok helyzete, különösen a sokat szenvedett kárpátaljai magyarságé. Amíg nekünk otthon azt szajkózzák, hogy „merjünk kicsik lenni”, addig nem kapja meg a megfelelõ anyagi és erkölcsi támogatást otthonról, adott esetben a 150 ezer fõs kárpátaljai magyarság sem. – Mindenképpen ellensúlyozandó a „Te gyermekeid vagyunk Ukrajna” érzés, amely az Én és Ukrajna címû tantárgy tankönyveiben kötelezõ jelleggel olvasható – utalt rá Morvai Krisztina. A Mezõvári II Rákóczi Ferenc Középiskola a Tisza-Borzsa kistérség egyetlen és a Beregszászi járás legnagyobb oktatási intézménye többszörösen speciális helyzetben van – veszi vissza a szót Szilágyi Lajos: – Egyrészt a környék legnagyobb magyar tannyelvû iskolája, nincs ukrán iskola a közelben. Ezért fontosnak tartja elmondani: a pedagógusi közösség felismerte, meg kell tegyen mindent azért, hogy az ukrán nyelv oktatása minõségileg javulhasson, s a gyermekeket a szülõk ne vigyék el ukrán iskolákba. Ennek érdekében idén a kötelezõ júniusi gyermektábor és gyakorlat ideje alatt ukrán tábort szerveztek az 1-8 osztályos tanulók részére. Tragikus hatással járt az az idén márciusban bevezetett rendelet, amely kimondja: az a diák, aki nem vizsgázik ukrán nyelvbõl és irodalomból , nem juthat be egyetemre, fõiskolára: emiatt a magyar diákok többsége nem nyert felvételt. A másik negatív hatás az volt, hogy az idei új tanévben drámaian lecsökkent a magyar tannyelvû iskolákba beiratkozott gyermekek száma. A probléma felvetést megerõsítette Orosz Ildikó, a Beregszászi Tanárképzõ Fõiskola igazgató asszonya, aki a fõiskolán a 2008. október 1-én tartott beregszászi közös fórum-beszélgetésen elmondta: – Ukrajna 1991. augusztus 21-én deklarálta függetlenségét… Az Ukrán Oktatási és Tudományos Minisztérium 1997. május 14-én egy Csernyivciben rendezett oktatási konferencián minden elõzetes egyeztetés nélkül ismertette a nemzeti kisebbségek oktatására vonatkozó elképzeléseket, amely nagy tiltakozást váltott ki a kisebbségek körében, így többször átdolgozták, stilizálták, de a lényegi kérdésekben nem változott. Az 1998 júliusában kidolgozott negyedik változatot meg sem küldték az illetékes kisebbségi érdekvédelmi szervezeteknek és azok legitim állami képviselõinek véleményezés céljából. A törvény értelmében a felsõoktatási intézményekben a kisebbségiek kötelesek felvételi vizsgát tenni ukrán nyelvbõl és irodalomból. Ezt az elképzelést megvalósították, bár a kisebbségek mindmáig nagyon méltánytalannak tartják, ugyanis az ukrán nyelv oktatását csak a kilencvenes évek derekán vezették be kötelezõ tantárgyként, úgy hogy nem teremtették meg hozzá a feltételeket – mondja Orosz Ildikó. Majd így folytatja: – A mai napig nincsenek szakképzett kétnyelvû ukrán nyelvtanárok, nincsenek iskolai szótárak, valamint a nyelvkönyvek sem készültek el, irodalom tankönyv nincs, szöveggyûjteményt nem állítottak össze, szépirodalmi mûveket az iskolák nem kaptak. A kötelezõ szakirodalom beszerzése a magyarok lakta területeken, szinte lehetetlen. Az elkészült nyelvkönyvek nagy része homogén, nem veszi figyelembe a kisebbségi létbõl fakadó sajátosságokat. E nehéz körülmények ellenére Zétényi Zsolt, a NJA elnöke biztató szavakkal próbálta erõsíteni a fórumon résztvevõ fiatalokat: – Egy nemzet élni akarása döntõ! Gondoljanak a nagyapjukra, nagybátyjukra, akik önökért is szenvedtek Szolyván vagy a lágerekben! S higgyenek abban – noha a túszokat nem szokták megkérdezni, mit tegyenek az érdekükben –, jelentõs erõk figyelik az önök küzdelmeit! A körülmények ellenére mégis hogyan fejleszthetõ a kárpátaljai magyarság identitás tudata? A Mezõvári II. Rákóczi Ferenc Középiskolában sok éves hagyomány szerint évente megemlékeznek a Rákóczi- és az 1848-as szabadságharcra. Kisebb-nagyobb ünnepi mûsor keretében a diákok és tanáraik közösen méltatják a jeles eseményeket, rajzpályázatok, szavalóestek, színdarabok kerülnek megrendezésre és lebonyolításra. Sok programot közösen tartanak a Rákóczi Szövetség helyi alapszervezetének bevonásával. Ebben az évben a szabadságharc kezdetének 305-ik, a 48-as forradalom 160-ik évfordulója alkalmából a mezõvári iskola tantestülete több részbõl álló rendezvénysorozatot szervezett. Májusban tartották hagyományosan a Rákóczi http://nja.hu




napokat. Nagyobb rendezvényt szerveznek az aradi vértanúk emléknapján októberben és jelentõs esemény az iskolában a sztálini táborokba elhurcoltakra való megemlékezés november 18-a környékén. Csetfalván járt a „legnagyobb magyar” Csetfalva csepp falu, ám annál markánsabban magyar. A 800 fõbõl csupán 15 ukrán él a faluban. Van magyar nyelvû óvodájuk, iskolájuk, városháza, kultúrház és könyvtár. A református templom 1553-ban épült, s a templombelsõt különösen széppé teszi a festett famennyezet, melynek magyar növénymintákkal díszített kazettái külön figyelmet érdemelnek. Csoportunk reggel 9-kor Gaudi-Nagy Tamás kérésére közös imádságban gondolt az általa védett, koncepciós perbe fogott, 56-os szabadságharcos Kósa Gyulára, akinek bírósági tárgyalása épp abban az idõpontban kezdõdött Budapesten, ám, mint késõbb megtudtuk, elromlott a bíróság magnója, ezért nem tudtak ügyében ítéletet hozni. Gyorsított eljárásban akarták elítélni azért, mert „bûne” az volt a ’56 után 50 év angliai emigrációból éppen a gyurcsányi hazugságbeszéd okán az ellenállást erõsíteni hazatért hõsnek, hogy idén szeptember 20-én néhány cipõt dobott a Szabadság téri gyûlölt, leigázottságunkat mai napig jelképezõ szovjet emlékmonstrumfelé. (Lásd részletesebben errõl Csókay András nyilatkozatát. JKós Gyulát a következõ tárgyaláson 1 év felfüggesztett börtönre ítélet a bíróság az igazságszolgálatás szégyenére. Gaudi-Nagy Tamással szemben az ügyész az ügyvédi kamaránál fegyelmi eljárást kezdeményezett, mert nem tetszett neki, hogy a védõ komolyan véve a jogász és ügyvédi esküt minden törvényes eszközzel igyekezett eljárnia bíróság elé állítás elkerülése és a vádlott felmentése érdekében. Itt tartunk ma Magyarországon 2008. év vége felé !) Czapp József helyi lakos mesél a falu nem mindennapi történetérõl: – gróf Széchenyi István látogatásának emléktáblát emeltek, aki 1847-ben járt Csetfalván, amikor „1847. IX. 9-én a Pannónia Gõzös megfeneklett a Tisza-Csetfalvi szakaszán. Másnap a ’legnagyobb magyar’ ellátogatott a falura.” De a csetfalviak kopjafát állítottak a Honfoglalás 1000. évfordulója alkalmából 1996-ban, valamint tölgyfát ültettek 1999. október 6-án, az aradi vértanúk kivégzésének 150. évfordulóján. Betérünk a frissen épült görög-katolikus templomba is, ahol Cilja Okszána gondnok lelkes hittel fogad bennünket. Elmondja: – 1998 Pünkösd másnapján két árvízet követõen tették le a templom alapkövét, majd hathatós magyarországi támogatással 2001. Pünkösdjén felszentelték a Szentlélek templomát. Isten e házában római- és görög katolikusok egyaránt dicsõítik Istent a szentmiséken. Szívhez és lélekhez szólóan beszél nekünk a hit fontosságáról és csodatevõ erejérõl. A tiszaújlaki Turul-szobornál természetesen tiszteletünket tesszük. Az emlékmûvön olvasható: „Építették a kuruc szabadságharc (1703-1711) elsõ gyõzelmes ütközetének és az 1703 július 14-16 tiszai átkelés emlékére.” Ferencesek a szegények szolgálatában Nagyszõlõsön

Nagyszõlõsön nem utazhatunk át anélkül, hogy be ne kopogtassunk a ferences atyákhoz. Bán Zsolt Jónás atya, a Rendház vezetõje, noha nincs otthon, Gaudi-Nagy Tamás kérésére hamarosan elõkerül. – A ferencesek 1525ben érkeztek elõször e tájra. A protestáns és katolikus villongások miatt kétszer menekülniük kellett, majd a kommunista rendszerben: 1931 és 1981 között nem mûködhettek. 1989-ben tértek vissza a ferences atyák a nagyszõlõsi rendházba. Ekkor Majnek Antal atyával együtt (ma püspök) három atya érkezett Kárpátaljára szolgálni. A ferences atyák az evangelizáció mellett kiemelt feladatuknak tartják a szegények szolgálatát. A Nagyszõlõsi Karitatív Központ óvodát és rehabilitációs intézetet mûködtet, s mintegy 180 embernek biztosítják a napi egyszeri meleg étkezését, 40 fõnek pedig házhoz szállítják az ebédet. A katolikusok Kárpátalján ’kisebbségben’ élnek – mondja Jónás atya: – a magyar hívek közül 50 ezren vallják magukat katolikusnak, 20 ezren görög katolikusnak, és 90 ezren reformátusnak. A ferences atyák övén a három csomó a szegénységet, az engedelmességet és a tisztaságot szimbolizálja.

Jézus téged is hív, de nem mobiltelefonon Jézus téged is hív, de nem mobiltelefonon – olvasható a mezõvári református templom kapuján, ahová betérünk. Vári-Fábián László Kárpátalja egyik kiváló író-költõje szól a mezõváriak életérõl: – A falu nevét Vári 1989 óta használhatják az itt lakók, elõtte le sem írhatták magyarul a nevet. Történelmi ismeretek szerint honfoglaló õseink itt találtak egy várat, Szent István pedig közigazgatási központot hozott létre a falu területén. A tatárjárás után lerombolták a várat, majd késõbb külön jogokat kapott Mezõvári, s fontos közlekedési központtá vált. Esze Tamás 1703 májusában itt toborozta embereit a Rákóczi seregébe. A XX. század sem múlt el nyomtalanul a váriak életébõl: 340 embert hurcoltak el lágerekbe a sztálini idõkben, s 191 fõ, elsõsorban fiatalok, akik nem fogtak fegyvert – sosem tértek haza. Vári-Fábián László rámutatott: – A kárpátaljai írók közül mintegy 10 alkotó ma már tagja lehet a Magyar Írószövetségnek, 1989-90 óta rendkívüli tagként, majd rendes tagként. Utazásunk záró akkordjaként felejthetetlen élményt nyújt a Beregvidéki Múzeum igazgatója, Sepa János tartalmas http://nja.hu




múzeumi kaluzolása Beregszászon. A rendkívül értékes múlt-béli korokat felidézõ tárlat gazdag anyaga közül külön érdeklõdésre tart számot Szent István éve. A 640 fotóból álló példátlanul gazdag sorozat 1938. novembere 1939. novembere közötti idõszakot öleli fel. Ezek közül is kiemelkedik 100 kép százféle-képp, amely tükrözi azt az örvendetes eseményt, amikor Kárpátalja – az I. Bécsi döntés eredményeképp – rövid idõre visszakerült Magyarországhoz. Egy másik hatalmas tablón Magyar vértanúk 1551-1854 címmel megtekinthetõ az eperjesi vérfürdõ 1667-ben, Zrínyi és Frangepán kivégzése 1671-ben, a Protestáns fõemberek kínzása, vagy gróf Nádasdy Ferenc lefejezése Bécsben, valamint Martinovics és társainak vértanúsága 1795-ben. Történelmi korokba mártózva, a jelenlegi kárpátaljai magyarság nehéz sorsával szembesülve, sok élménnyel gazdagodva, de hitben és nemzetünk iránti hûségben megerõsödve tértünk haza, Csonka-Magyarországra. Álljon itt emlékeztetõül a Kárpátaljai Miatyánk egy sora: „Add, hogy búzánkat anyaföldünkbe vethessük, kenyerünket anyanyelvünkön nevezhessük.” __________________ Kárpátaljai utazásunk végefelé, útban hazafelé, az élmények felidézésére kértem néhány utazótársunkat az autóbuszban. Íme: Morvai Krisztina büntetõjogász-jogvédõ, a Jobbik EP-képviselõjelöltje: – Nagyon megrázó és egyben felemelõ élményeim voltak. Elég, ha az utazó-társaimra gondolok, a sok csodálatos emberre, akiket összekovácsolt az otthoni diktatúra. Mert lássuk be önkritikusan: ha nem uralkodna otthon egy „országromboló rablóbanda”, és a diktatúrában nem lõtték volna ki a magyar emberek szemét, akkor nem jött volna létre a Civil Jogász Bizottság, nem vált volna közismertté a Nemzeti Jogvédõ Szolgálat, nem ismertünk volna meg olyan kiemelkedõ személyiségeket, mint Csókay András, vagy Éger István, akik tigrisként harcolnak az egészségügy szétzúzása ellen. Az ellenségeink kihozták belõlünk a legjobbat. Összefogtunk, összeszövetkeztünk, közösségeket hoztunk létre, s most egy újonnan kovácsolódott közösség jött létre a három és fél nap alatt: a közös élmények, a közös lelki történések összehoztak bennünket, s most megerõsödve térhetünk haza. Nekem különleges élményt jelentett Szolyván, a kommunizmus áldozatainak emlékmûve. Nagy tanulság, milyen keveset tudunk a Malenkij robotra, a Gulágra hurcoltakról, arról a százmillió emberrõl, akik a kommunizmus áldozatai lettek. Nagyon helyesen sokat tanultunk és beszéltünk Auschwitzról, és a Holokausztról, de a lényegesen több halottat számláló, szintén embertelen keserveket okozó kommunizmus rémtetteirõl még mindig nagyon keveset tudunk. Ezzel szembesültem Szolyván. Emberi-jogi szempontból legnagyobb probléma a nyelvhasználat és az anyanyelvi oktatáshoz való jog kérdése. Szembesültünk egy rendkívül diszkriminatív változással, mely a közelmúltban történt: ahhoz, hogy valaki egyetemre felvételt nyerjen, szükséges az ukrán nyelv alapos ismerete. Azok, akik eddig magyar iskolába jártak, akármilyen tehetségesek, és felkészültek, nem tudnak egyenlõ eséllyel versenyezni az ukrán iskolába járókkal. Semmiféle akadálya nem lenne annak, hogy ezen a helyzeten változtassanak. E diszkriminatív döntés következménye, hogy egyre több szülõ rémültem íratja át gyermekét ukrán iskolába, illetõleg eleve ukrán iskolába íratja be, a magyar iskolák pedig elhalnak. Számos helyen már csak a cigány gyermekekre való tekintettel tudják megtartani a magyar osztályokat, mert a nem cigány származású magyar szülõk nem íratják magyar iskolába a gyermekeiket, mert félnek, hogy karrierjüket gyökereiben elfojtják. Ez a legsúlyosabb ember-jogi probléma, amellyel a magyar kormánynak is foglalkoznia kell, valamint a civil társadalomnak is tisztában kell lennie. Mint Európai Uniós Parlamenti képviselõjelölt úgy gondolom: ez európai téma is, annak ellenére, hogy Ukrajna nem európai uniós tagállam, de Magyarország Európai Uniós tagállam, ezért ezt a kérdést napirendre kell tûznie. _________________ Gaudi-Nagy Tamás ügyvéd, az NJA és NJSZ ügyvezetõje: – A Nemzeti Jogvédõ Alapítvány (NJA) és Szolgálat (NJSZ) által szervezett út során az elsõ kiindulási pontunk az volt, hogy egy csapatépítõ jellegû kirándulást szervezzünk, az NJA ügyvédei, együttmûködõ partnerei és támogatói kör tagjainak részvételével, akik fontosnak és hasznosnak tartják a Nemzeti Jogvédõ Szolgálat és Alapítvány jogvédõ tevékenységét. Az út szervezése során azonban rövid idõ alatt kiderült, ennél többet is meg kellene célozzunk, mégpedig azt, mivel mi jogvédõk- és jogászok vagyunk, valamint nemzeti felelõsséget érzõ emberek, ezért nem elégedhetünk meg azzal, hogy kirándulunk az elszakított nemzetrészünkön, a legmostohább sorsot szenvedõ Kárpátalján, hanem lehetõségeink és eszközeinkhez mérten megpróbálunk nyitott szemmel járva, probléma-feltáró, úgynevezett monitorozó úttá alakulni, melynek két fõ vizsgálati iránya volt: a kárpátaljai magyarság egyéni- és kollektív jogainak érvényesülését próbáltuk felfedni különbözõ helyszíneken, különbözõ szereplõkkel, vagyis arra kerestük a választ: valójában hogy áll a kárpátaljai magyarság állapota? A négynapos út, melybõl tisztán három napot jutott Kárpátaljára, szûk lehetõségeket biztosított számunkra, mégis kaphattunk néhány nagyon elementáris erejû benyomást arról, melyek azok a problémák és érzékeny pontok, amelyek nagyon feszítik a kárpátaljai magyarság lelkivilágát, amellyel meg kell küzdeniük. Sajnos az anyaország http://nja.hu




jelenleg nem adja meg azt a szükséges támogatást kormányzati szinten, amelyet minden tisztességes nép megtesz sorstársaival – hasonló helyzetben. Az oktatásügy témakörére külön ráfókuszáltunk, hisz már a hírekbõl tudtuk: elképesztõ dolog történt idén Ukrajnában, jelesül az, hogy idén márciusban bevezettek egy olyan törvényt, mely szerint a felsõoktatási intézményekbe felvételizni kívánó magyar ajkú diákoknak kötelezõ vizsgát tenniük ukrán nyelvbõl és irodalomból is. Ez komoly megmérettetést jelentett a magyar diákoknak. A beregszászi magyar nyelvû fõiskolán, illetve a mezõvári középiskolában jártunk, ahol találkoztunk oktatókkal és diákokkal, s mindkét helyen azt a véleményt fogalmazták meg, hogy ez a döntés két irányban hatott negatív módon: egyrészt a magyar fiatalok többsége nem nyert felvételt a felsõoktatási intézményekbe. Ez azért szomorú, hisz a kárpátaljai magyar értelmiséget lényegében 1944-ben és 1945-ben lefejezték a szolyvai halál-táborban, ahol most emléktáblát avattunk. Ekkor a megtorlások-, és a Vörös Hadsereg rémuralma miatt elveszette értelmiségi bázisát a kárpátaljai magyarság. Tehát a mostani oktatási törvény a kárpátaljai magyarságnak óriási tõrdöfést jelentett. Ez a döntés megmutatkozott az iskolai beiratkozások arányaiban is, mégpedig elképesztõ arányban íratják be magyar szülõk a magyar gyermekeket ukrán tannyelvû iskolákban, színmagyar településeken is. Néhány példa is elhangzott: ahol eddig húsz-harminc elsõs gyermek indult a magyar tannyelvû osztályokban, jelenleg csak négyen-öten jelentkeztek, s közülük is inkább a cigányság tagjai képviseltetik magukat. Elhagyatottnak érzi magát a kárpátaljai magyarság, s részben indokkal másrészt indokolatlanul „bûnösként” kezelik a Csonka-országból érkezõket. Egyfajta megbántottságot észleltünk, valamint kis elzárkózást tapasztaltunk. Itt azért jegyezzük meg a történeti hûség kedvéért: nem az anyaország taszította el a kárpátaljai magyarságot, hanem a történelem gyalogolt végig Magyarországon, s ennek keretében csatolták el Kárpátalját Magyarországtól. Az út tapasztalatait probléma-feltáró jelentésben szeretnénk összegezni, melyben megpróbálunk rámutatni azokra a pontokra, melyek valóban kifogásolhatók. Nevesített panaszok hangzottak el például azzal kapcsolatban, hogy a mindennapi nyelvhasználat egyre inkább szûkül, kórházakban, közintézményekben egyre nehezebb magyarul boldogulni egy kárpátaljai magyar embernek, aki pedig õshonos nép. Fontos értelmeznünk illetve bevezetnünk ezt a fogalmat, hasonlóan a Kanadában élõ indiánokhoz, akik valóban õshonos népi státuszból fakadóan komoly jogosultságokat szereztek, és élveznek. Ezért nem fogadható el, hogy másodrangú kisebbség lenne a kárpátaljai magyarság! Nekünk kötelességünk elmondani a véleményünket, ha nem mondanánk el, és nem jönnénk el ide, akkor lennénk alávaló emberek. Nagyon nehéz magyarnak lenni Kárpátalján, de nem lehetetlen. A konfrontációt pedig bizonyos szituációkban vállalni kell! __________________ Juhász Imre ügyvéd, a Független Rendészeti Panasztestület elnökhelyettese: – A Panasztestület különbözõ rendõri intézkedések és mulasztások civil kontrolljaként jött létre. De korábban a Civil Jogász Bizottságban teljesedett ki az az emberi jogvédõ munka, amelyet jogászként, egyetemi oktatóként évek óta végzek, illetve képviselek. E munka szerves része a határon túli magyarok jogi helyzetének megismerése, felmérése, valamint esetleges megoldási módozatok, javaslatok kimunkálása. Ebbõl a szempontból nagyon fontos volt a kárpátaljai út, hiszen az ott élõ magyarság a széles közösség, illetve a szakemberek által az egyik legkevésbé ismert magyar közösség. Az út elsõdleges tanulságaként megállapítható: egyrészt a helyzet valóban sok meglepetést tartalmazott, mert nem ismerjük eléggé Kárpátalját, másrészt vannak lehangoló jelenségek. Az egyik a számbeli fogyás, amely azzal fenyeget, hogy a mostani 150-160 ezres kárpátaljai magyarság néhány évtizeden belül eltûnhet arról a területrõl, ahol 1100 éve biztosan megtelepedett és élte a maga mindennapi életét. Eltûnne a magyarság egyik színfoltja, amely a Honfoglalás óta jelen van, kulturális értékeivel, valamint a Vereckei-hágóval, mely a magyarság egyik szakrális helye, történelmünk fontos eseménye kötõdik hozzá. Lehangoló élményeket szereztünk, s ezt nem csak a számbeli fogyásra értem, hanem a jelenlegi államalkotó nemzet, az ukrán, a közel 50 milliós, nagy ország, a 90-es évek elején kapott szabadsággal oly módon próbál visszaélni, hogy kõkemény nemzet-államot épít. Ukrajnában sajátos a népcsoportok helyzete, hiszen harminc-negyven százalékra tehetõ az orosz anyanyelvû lakosság jelenléte, különösen az ország keleti részén. Az orosz-ukrán ellentét több évszázadra vezethetõ vissza. Gondoljunk a XX. századi nagy ukrán éhínségre, amely – bizonyos becslések szerint – öt-hatmillió áldozatot szedhetett. S ebben a szovjet-orosz rendszer hibáztatható. Az ukránoknak is megvan a maguk keresztje. Ám az aránylag frissen kapott szabadságot arra használják fel, hogy az oroszon kívül nem túlzottan nagyszámú, és õshonos kisebbségekkel szemben megszorító intézkedéseket hozzanak, vagy már be is vezettek, például az oktatási rendszerben. Olyan helyzetet teremtettek egyik pillanatról a másikra, mely a felvételit például nagyon megnehezítette a magyar közösség számára. Erõltetik az ukrán nyelv ismeretét bizonyos nyelvi tesztek formájában, valamint arra készülnek, hogy egyes tantárgyakat a magyar nyelvû iskolákban is ukránul kell tanulni. Pedig az ukrán törvényhozásnak nagy adóssága van. Ha jól tudom, Ukrajna az Európa Tanács tagja és aláírta a Regionális és kisebbségi nyelvek chartáját, melybõl következik néhány olyan törvény, amelyet meg kellene alkotnia, a nemzeti kisebbségek jogait pedig garantálnia kellene. Úgy tûnik, ez nem történt meg, mióta csatlakoztak a Chartához. http://nja.hu




Gimnazista korom óta érdeklõdöm a nemzetiségi sorban élõ magyar testvéreink sorsa iránt. Szüleim abban segítettek, hogy amikor autót vásároltunk, gimnazista koromban bejártuk a Felvidéket egy-két napos kirándulásokkal. Ugyanakkor sikerült tapasztalatokat szereznem Erdély vonatkozásában is. Kárpátalján a kilencvenes évek elején jártam elõször. A családban ügyeltünk arra, hogy ne csak Csonka-Magyarországban gondolkozzunk, hanem keressünk fel olyan helyeket, melyek a magyarság történelmében fontos szerepet játszottak. Egyetemista koromban már a nemzetiségi jog irányába fejleszthettem a tudásomat. Így szakdolgozatomat már a magyar nemzetiségi jog és nemzetiségi politika témában írtam. Arra hiába várunk, hogy mások oldják meg a mi nemzeti problémáinkat, akár Trianon következményeit, akár a nemzetiségi sorban élõkre gondolunk. Sorsuk jobbra fordulása nem megy az adott kisebbség aktivitása nélkül. Hozzunk egy nagyságrendben hasonló példát! Ukrajna – mint arról már szó volt – mintegy 50 milliós állam, Olaszország lakossága ugyanakkora. S ott a dél-tiroli németség, körülbelül háromszázezer ember kiharcolta a jogait. Pedig õk is hátrányos helyzetbõl indultak, gondoljunk a vesztett világháborúra, vagy a németek felelõsségére. Olaszország hozzá is kezdett e terület elolaszosításához. Nehogy azt higgyük, hogy ott nem voltak beolvasztási törekvések, de ez ellen a dél-tiroli németek fellázadtak, s komoly – erõszakos cselekményekben is megnyilvánuló – ellenállás bontakozott ki. Erõszakra senkit nem buzdítanék, de az aktivitás követendõ példa. Ne felkelésre gondoljunk, de egy aktív, nemzetiségi jogokért és lehetõségekért kiálló közösségre igen. Mert pl. amikor ki lehetne írni valamit magyarul és nincs kiírva Kárpátalján, az hiba! Az egyik iskola nevét kiírták magyarul, a másik iskolaépületen nem. Tehát, ha még az alapvetõ jogainkkal sem élünk, nehezen juthatunk elõre. Vagy azt várjuk, hogy az ukrán hatóságok, civil szervezetek felkérjék a kárpátaljai magyarságot, írják már ki legyenek kedvesek magyarul is az iskola nevét?! Mindenki a maga nemzete sorsáért felelõs. A dél-tiroliak példája azért jó, mert ne felejtsük el, ha egységes nemzetben gondolkodunk, akkor az anyaország szerepe is nagyon fontos. A dél-tiroli példa arra is tanít bennünket, hogy Ausztria kivívott magának egy védõhatalmi státust, osztrák-olasz egyezmény született, és ha felmerül bármilyen probléma, az olaszok és osztrákok ezt megbeszélik. A védõhatalom, a „tokkal-vonóval” nyolcmilliós Ausztria kötötte meg ezt a szerzõdést az 50 milliós Olaszországgal, hosszas huzavona után. Ausztria anyaországként ott állt a dél-tiroliak mögött. Magyarországnak is aktivizálódnia kell a határainkon túlra szakadt magyar testvéreink támogatása ügyében! Ez nem megy egyik percrõl a másikra, de vannak jó példáink, ahol már elõrelépések történtek. Csak egységes nemzetben gondolkodva oldható meg elszakított nemzettestvéreink problémája. ___________________ Reiner Péter, a kárpátaljai utazás szervezõje: – Ez az út egyenes folytatása annak a gondolatnak, mely a 2006. október 23-i forradalom és szabadságharc 50. évfordulóján velünk történt rendõri attak önkény következtében felvetõdött bennem, mivel ennek bemutatása nemzeti belügy. December 6-án Brüsszelben megismerkedtem Gaudi-Nagy Tamással és Morvai Krisztinával, s már akkor felkért a Civil Jogász Bizottság: mutassuk be a Kárpát-medence elszakított magyarságának, mi történt velünk a forradalom és szabadságharc 50. évfordulóján. E gondolat jegyében hat utat szerveztem, ez a hetedik út, amely a jogvédelem speciális területére fókuszált, s a határon túlra szakadt magyarsággal történõ jogsértéseket volt hivatott vizsgálni. Mivel arra gondoltam, ez egy száraz téma, igyekeztem megtölteni mélyen emberi tartalommal. Tehát az ember-ember közötti kapcsolatnál jobb megoldás nincs ahhoz, hogy megismerjük egymást. Ezért szálltunk meg családoknál. A „kirándulás” mind tartalmában, mind formájában nem titkolt, kemény politikai töltést viselt magán a tekintetben, hogy Szolyván, a sztálini lágerek, a kommunizmus magyar áldozatainak emlékparkjában – hihetetlen találékonysággal – emléktáblát avattunk fel, négy civil szervezet – a Nemzeti Jogvédõ Alapítvány és Szolgálat, az Október 23 Bizottság Alapítvány, a Nemzeti Konzervatív Kör, valamint a Hegyvidéki Trianon Társaság – összefogásaképp. Üzenetünk reméljük messzire elhallatszott: – A nácizmus iszonyata után még nagyobb pestis következett: a bolsevizmus. Nem titkolom, miközben büszke vagyok arra, hogy a nemzet szerves részeként magyar embernek vallom magam, vállalnom kell – nem tehetek mást –, magyarországi zsidó gyökereimet is. Külön üzenetértéke van annak, hogy a barna pestis után együtt emlékeztünk a bolsevizmus vörös pestisére, mely attól tartok, mire a szomorú leltár végére érünk: számbelileg felül múlja majd a barna pestis pusztítását. Nem nekünk kell megmondanunk, mit akarjanak kárpátaljai magyar testvéreink, hanem nekik kell megfogalmazniuk a céljaikat. Azokat a célokat kell támogatnunk, amelyeket õk elénk állítanak. A több mint 46 milliós Ukrajnában a 150 ezres magyarság lehetséges politikai megoldásai, melyek Székelyföldön járható útnak bizonyulnak, itt nem érvényesek. Fontos, a kisebbség-ellenes tanügyi törvényre fel kell hívnunk az Európai Unió, az ENSZ valamint a világ figyelmét. _________________ Csókay András idegsebész: – Nagy hitet találtunk Kárpátalján. Ez nem csoda, mert kárpátaljai magyar testvéreink sokkal rosszabb helyzetben élnek, mint mi az anyaországban. Még nagyobb elnyomást kell elviselniük, szellemi értelemben. Ezt túlélni, tényleg csak jobb hittel lehet, s ez nekünk példát jelent. Tehát mi merítkeztünk a hitükbõl, kitartásukból, s megerõsítést kaptunk arra, hogy még jobban küzdjünk azért, hogy megváltozzon a helyzet az anyaorsazágban. Ebbõl a kívánatos megváltozott helyzetbõl majd elérhetõ, hogy valóban komoly érdemi segítséget http://nja.hu




nyújthassunk a határon túli magyaroknak, fennmaradásukért. Ez egy kör. Õk megerõsítenek minket, példát adnak nekünk, mi pedig ezzel az erõvel gyõzelemre visszük otthon az ügyünket. Õk jelen pillanatban többet adtak nekünk, mint amit mi adhattunk nekik. Mert mi ott voltunk, vittünk némi anyagi segítséget, de érdemi, komoly elõrelépés kormányközi egyezmények kiharcolása nélkül nem érhetõ el. Az út alatt nekem nagy ráismerés volt újra: azért fontos a magyar nyelv, a magyar kultúra ápolása, mert ez is egy út az Isten felé. Sok út vezet Felé, de könnyebb az embernek saját kultúráján, saját nyelvén keresztül közelebb kerülni Istenhez. Az emberi élet célja pedig végeredményben ez. Az utazásunk alkalmával találkoztunk a nagy Véletlennel, mely Isten „mûvész-neve”. Gaudi-Nagy Tamás képviselt volna egy 75 éves férfit a budapesti bíróságon, aki az õszödi beszéd után költözött haza, mintegy 50 év múlva Londonból. Mert tarthatatlannak tartotta, ami itthon zajlik. Budapesten próbált segíteni. S legutoljára, a szeptember 20-i tüntetés alkalmával cipõt tolt be egy kordonon át, melyért rendõrség elleni erõszak miatt bíróság elé állították. Jó lett volna, ha ezt a bírósági tárgyalást elnapolják, mert a védõje, Gaudi-Nagy Tamás velünk utazott Kárpátaljára. Reggel kilenckor, amikor kezdõdött a tárgyalás, utazótársaságunk az egyik templomban kéz a kézben imádkozott ezért a magyar honfitársunkért. Majd ezt követõen Tamás kapott egy sms-t Budapestrõl, hogy elnapolták a tárgyalást, mert elromlott a bíróság magnója, a tárgyalást nem tudták lefolytatni. A Jóisten meghallgatta az imát, és „elrontotta” a magnót. Akik ezt nem hiszik, azt mondják: véletlen, de nekem erre az a válaszom: Isten mûvész-neve a véletlen. Nagyobb kaliberû dolgoknál is így van ez. Ha milliók imádkoznak valamiért, biztosan sikerülni fog a kérés. Nekem most közeledik az újjászületésem 10. évfordulója. Ez volt a legnagyobb kegyelem, amit kaptam: 1998. december 12-én visszatérhettem a gyermekkor hitéhez, ez persze nem saját erõmbõl történt, hanem erõs krisztus-élményt kaptam egy keresztnél, a domonkos templomban. Ez vitt, ez térített vissza a helyes útra, amely nem jelenti azt, hogy az ember nem hibázhat, de legalább megvan a hajlamunk és a szándékunk a lelkiismeret vizsgálatra, s a megbánásra. Nekem a tíz évvel ezelõtti kegyelem egy megtérési kulcs-élmény. Ez meghatározó lett nemcsak a magánéletemben, a hivatásomban, de megnyitott egy kreativitást a gondolkodásomban, s ebben vannak tudományos sikerek is. A kegyelem kisugárzik az ember egész életére, nem folyosó-szerû fény, hanem az kisugárzik az egész életünkre. A kárpátaljai út is megerõsített, mert csak hittel bírható ki, ahogy ott él a szorvány magyarság. ______________ Éger István orvos: – Gyakorlatilag magánemberként veszek részt ezeken az utakon, már nem elõször. De járok, hol szervezetten, hol egyéni szervezésben a történelmi Magyarország különbözõ elcsatolt területein Erdélyben, Kárpátalján. Számomra mindig lelki feltöltõdést és erõt adnak ezek az utazások, hogy saját életemben, és munkámban kitartó legyek a hitem szerint. Erõt ad az itteni emberekkel való találkozás, a vidék és a táj szépsége, amely még sokkal tisztább és érintetlenebb, mint az elkényelmesedett, és elromlott gondolkodású anyaországban. Tõsgyökeres budapesti vagyok, már többször jártam Kárpátalján és Erdélyben. Nekem egyfajta lelki és fizikai kikapcsolódást jelentenek a találkozások. Örömmel beszélgettem el a szállásadóimmal, akikkel már többször találkoztunk, és barátként üdvözöltük egymást. Találkoztam a falvakban azokkal az emberekkel is, akikkel korábban már ismeretséget kötöttem. Nekem a sok élmény személyes öröm, és lelki támasz. Erdély és az elcsatolt részek szeretetét még a szüleimtõl, fõleg édesanyámtól kaptam, akik ebben a szellemben neveltek. Elõször Erdélybe vittek, még gyermekként, s ez az élmény megalapozta a irányultságomat és tudásomat az elcsatolt területek iránt. Szolyva azért volt számomra döbbenetes, mert noha már sokszor és sokfelé találkoztam az emberi kegyetlen pusztítással és az esztelen népirtással ország- és világszerte, itt élõ valóságként élhettük meg az egykori tragédiát. Sok európai emlékhelyen, koncentrációs táborban jártam, megtekintettem a székely hõsök, a siculicidium emlékmûvét Erdélyben, és sorolhatnám az elrettentõ példákat az örményektõl kezdve. Szolyván találkoztam azzal az érzéssel, hogy az egykori dráma a maga élõ valóságában elér a napjainkig. Hiszen október 1-én megkoszorúztuk a szolyvai emlékmûvet, és elolvastuk a szállást-adó magyar falu áldozatainak neveit. Tegnap este pedig a vacsoránál a szállásadóm mellettem ülve, könnyek között mesélte el, hogyan hurcolták el a nagyapját, illetve az édesanyját, a nagyanyja kisdedként hogyan cipelte a karján, és próbálta kimenekíteni a férjét ebbõl a halál-transzportból. A maga élõ valóságában utánunk nyúlt 1944 és Szolyva borzalma, s ezáltal a napi élet fájdalmára lefordítható közvetlen megtapasztalássá vált, amely közvetlenül érthetõvé tette ezt számunkra. Ez több, mint történelem! _______________

Göllner Gusztáv nyugalmazott újlipótvárosi ügyvéd: – Nagy emlékekkel megdúsulva jövök haza a baráti autóbuszos közösséggel. Számomra azért volt érdekes és megnyugtató ez az utazás, mert a szülõföldemen jártunk. Munkácson születtem 1944-ben, s a drága édesapám kéthónapos koromban önkéntesként bevonult, akit csak 1948 késõ õszén láttam viszont, már Budapesten. Édesanyámmal egyedül maradtunk, és a zseniális kapcsolatainak köszönhetõen 1947 végén, az elsõ családok között hagytuk el legálisan a Szovjetuniót, miután megkaptuk az úgynevezett kivándorló útlevelet. Késõbb 1948 õszén édesapám már Budapestre érkezett vissza, a Kijev melletti darnyicai lágerben eltöltött, http://nja.hu




közel négy esztendõs hadifogságából. Így gyakorlatilag négyéves korom óta élek Budapesten. Számomra a kisebbségi sors, a kisebbségi lét, a jó értelemben vett multikulturalitás, a kultúrák befogadása és a kultúrák együttélése már a kora gyermekkoromban világos tényezõ volt, a mai napig ebben a gondolati környezetben élek. Több nyelvet tanultam, mert Munkácson több közösség élt együtt, a legnagyobb békében egymás mellett: a ruszin, a magyar, a zsidó, a tót és a többi bevándorló. Az elsõ világháború után bekövetkezett a trianoni tragédia, amely ma is sok bajt okoz a hazánknak. Tudomásul veszem a kisebbségi sorsban rejlõ problémákat, és a Kárpátalján élõ magyar testvéreink mindegyikét nemzeti hõsnek tekintem, hisz a magyarság kultúráját, eredetét, a magyarság szeretetét az anyanyelvükön, a munkájukon és tehetségükön keresztül élik meg. Az úgynevezett anyaországi értelmiségnek, különösen az úgynevezett fõvárosi értelmiségnek fogalma sincs az ottani történésekrõl. Ezért figyelmesen kell hallgatnunk az ottani testvéreink megnyilatkozásait. Minden magyar kormány – függetlenül a színétõl és az összetételétõl – egységes magyar nemzetet köteles képviselni. Gondolkozzon mindig az egységes magyar nemzetben, amely hallatlanul nehéz feladat, mert 1945 óta különbözõ problémák miatt, olyan történelmi paradigma-változás történt, melynek eredményeképpen már a történelem- és irodalom tanárok sem érzékelik megfelelõen ezeket a súlyos problémákat. Nekem csodálatos gyermek- és ifjúkorom volt, s most látom, ez a pozitív múlt milyen hihetetlen erõt és szellemi gazdagságot jelent. Édesapám nekem nyolcéves koromban, 1952-ben azt mondta: – Drága fiam, én már nem fogom megélni, de ha te meg akarsz élni bármilyen rendszer- vagy helyzet-váltást Magyarországon, ne igyál, ne szedj gyógyszert, ne drogozz, vigyázz magadra, mert változás csak 1995-ben lesz, amikor letelik a jaltai 50 esztendõ. Ezt 1952 óta tudom, s úgy éltem, hogy mindig erre készültem. Azt nem tudhattam, hogy majd lesz Amerikának egy zseniális elnöke, akinek ugyanúgy szobrokat kellene állítani az országban, mint magyar nemzetünk nagyjainak, és nemcsak Budapesten, hanem más városokban is, aki a maga zsenialitásával maga mögé állította a magyar zsidó testvéreinket, Szilárd Leót, Teller Edét, Neumann Jancsit, a számítógép atyját, s az összes magyar Nobel-díjast. Ronald Reagan azt mondta: egyetlen fax-géppel, puskalövés nélkül térdre fogja kényszeríteni Szovjetuniót. Természetesen ehhez kellett Gorbacsov is, aki „kivezényelte” az orosz hadsereget Németországból, Magyarországról, s ennek a hadseregnek a tagjai nem lázadtak fel, pedig a hazájukban a korábbinál sokkal rosszabb körülmények közé kerültek. Drága édesapám azzal bocsátott engem útra, hogy mindig használjam a saját szemem, saját fülem és lábam. Ott voltam 1989-ban, amikor kikiáltották a Kossuth Lajos téren a Köztársaságot, ott voltam a Kossuth téren az öszödi beszéd után egy órával, majd másnap a televízió elõtt. Azóta is így élek: figyelõ, látó és gondolkodó ember vagyok, és ezt javasolom másoknak is. _____________ Gonda László, a budapesti Kossuth tér egyik vezéregyénisége: – Olyan emberekkel utazom, akikkel öröm együtt lenni. „Magunkfajták”, akik azonos hullámhosszon „énekelnek”, akik ugyanazt gondolják lényeges dolgokról, amely egy nemzetnek fontos. Megható és mély benyomást hagyott bennem: olyan emberekkel találkoztunk, akik olyan ügyekért küzdenek, olyan ügyeket próbálnak megoldani, mely reménytelennek tûnt még néhány esztendeje. 1996 óta kínlódtak például a vereckei emlékmû felállításával, mely ma alaposan megalapozva, a szikláig leásva és betonozva, mindenféle áskálódás ellenére, szívós munka eredményeképp ma áll. Majd miután lerombolták, újra felállították. Ez a legfontosabb tanulság: ezek az emberek elõbb-utóbb gyõztesen kerülnek ki a küzdelembõl, mert még az ellenség is elismeri kitartásukat. Nekem, akinek édesanyja Temesváron született, édesapám pedig Pozsonyban, illetve a Felvidék déli részének visszakerülése után Kassán töltötte a gimnáziumi éveit, nagyon jól ismerem azokat a problémákat, mely a határon túli elszakított területeken jelent. Nagyon nehéz, az érezhetõ. A legnagyobb gondot mégis abban látom, hogy az anyaország gyakorlatilag nem folytat nemzeti politikát. Egy reform-diktatúra hiénái csoport-érdekeket képviselnek, s erõteljes megfelelni vágyás van bennük. Ennek megfelelõen a határon túli magyarok jelentõs része nem számíthat az anyaországra, ezért saját maguk keresik a megoldást. Fölfedezik, mekkora érték a közösség: összekapaszkodnak és – ebben a negatív hírekkel teli világban – rendkívül nagy optimizmussal olyan értékeket építenek fel, melyre a fiataloknak fel kell figyelniük. Úgy tapasztaltam: a II. Rákóczi Ferenc Fõiskolán Beregszászon a fiatal lányok nagyon okosan, értelmesen szóltak a problémákhoz, amit mi Magyarországról nem igazán érthetünk. Nagyon nehéz a 150-160 ezres magyar megmaradt közösségnek – direkt nem nevezem õket kisebbségnek –, megállnia a helyét, de ez összeforrasztja õket. Olyan nagy dolgokat tudtak létrehozni, mint a szolyvai emlékmû. Ahol több tízezer áldozatot hagytak szép lassan http://nja.hu




elpusztulni, illetve elvitték õket Malenkij robotra Szibériába, és soha nem tértek haza. Egy csodálatos emlékezõ fal áll Szolyván, nem szívesen nevezem siratófalnak, mert az már foglalt. Ez az Emlékpark el kell gondolkoztassa a fiatalokat is, csak akkor lehetnek erõsek, ha egy közösséghez tartoznak. Ha nekik lenne egy erõs anyaországuk, mely a Szent Korona értékrendet újra zászlajára tûzné, s az alapja lenne az igazságosság, a tisztesség, és a becsület, akkor Magyarországnak sokkal nagyobb respektusa lehetne. Õk pedig büszkébbek lehetnének az Anyaországra, s ezáltal könnyebb lenne a helyzetünk. S ami a legfontosabb, újra szülessen minden magyar családban három-öt gyermek. Tudom, ez a legnehezebb, de annak a nemzetnek, amely szaporodik, prosperál, van jövõje, amelyik nemzet sorvad, annak nincs jövõje. ___________________ Gõbl György, Civilek a Nemzetért Mozgalom Soproni Közösségének vezetõje: – Második alkalommal utaztam Kárpátaljára, egy évvel korábban szintén itt jártam a Nemzeti Jogvédõ Alapítvány által szervezett úton. Felemelõ érzés volt ismételten õseink nyomában lépkedni a Vereckei-hágón, Kárpát-haza keleti végein. Jó volt látni, hogy tavaly óta elkészült, és áll a Vereckei emlékmû, illetve aTurul kiterjesztett szárnyaival számomra gyönyörû látvány Munkács váránál! Elkeserítõnek látom a kárpátaljai õslakos magyarok helyzetét, megtapasztalva mennyire magára hagyja a mai politikai „gengszter banda” a csonka hazán kívül rekedt nemzetrészt. Ezen kell elõször változtatni, csonka hazánkban. Sopronban a mai napig tüntetünk az õszödi Gyurcsány beszéd óta. Kevesen vagyunk: 8-16 fõ között ingadozunk, heti egy alkalommal állunk ki Sopron fõterére. De volt egy fogadalmunk, s mi ehhez tartjuk magunkat: addig tüntetünk Sopron fõterén, míg Gyurcsány meg nem bukik. De már nem Gyurcsányról szól a kiállásunk, hanem az elmaradt rendszerváltásról, a nemzeti érdekek következetes, tettekben megnyilvánuló felvállalásáról, amit a mai parlamenti pártok nem képviselnek. _____________________ Csokay János vállalkozó, emberjogi harcos (Kanada/Toronto): – Szolyvához hasonlóan, ahol a több tízezer áldozat emlékére Emlékparkot állítottak az ott élõ magyarok, mi Szöõr Anna kezdeményezésére – mely szerint mindenütt a világban állítsunk emléktáblákat a kommunista diktatúra áldozatainak –, Kanadában, Torontó közepén, ahol négymillió ember él, található a Budapest park, s ahol már felállítottak egy 56-os forradalomra és szabadságharcra emlékezõ emlékmûvet, ott állítanánk fel a New York-i Szabadság szoborhoz hasonlóan a kommunista áldozatok emléktábláját vagy emlékmûvét. Szerintem ennek az ötletnek nem lehet akadálya. Sõt, nem csak Kanadában, hanem Magyarország falvaiban, városaiban is össze kellene gyûjteni a kommunista diktatúra áldozatainak névsorát, akikrõl szobrok vagy emléktáblák formájában emlékezhetnének meg a helyi lakosok. Kanadából érkeztem, hogy részt vehessek a Nemzeti Jogvédõ Alapítvány és Szolgálat által szervezett kárpátaljai úton. 1982 óta élek Kanadában. Többszörös válogatott magyar birkózó voltam, nemzetközi versenyeket nyertem, jelenleg pedig építési vállalkozóként dolgozom. A magyar nemzeti oldalhoz tartozom, rendszeresen járok haza Magyarországra és „harcolok” az emberi jogokért, a magyar nép jogaiért.

Frigyesy Ágnes

http://nja.hu



Nemzeti Jogvédõ Alapítvány

Recommend Documents