„bafemi6752” Mit jelent ma keresztény értelmiséginek lenni? Sok fejtörést okozott a feladat, amire a következőkben vállalkozom. A pályázatot elolvasva jó pár kérdésbe ütköztem. Már ott kezdődött, hogy mi is, ki is tulajdonképpen egy értelmiségi, ráadásul ha keresztény? Hál’ istennek, Lukács László erről mostanában írt sok érdekeset a Vigiliában.1 Ha jól olvasom, sokféle-fajta keresztény értelmiség él ma a világon. Viszont kérdés, hogy létezik-e értelmiségi létforma mint olyan? Az a kérdés is felvetődött, hogy van-e különbség egy keresztény, egy panteista vagy egy istent nem ismerő értelmiségi közt? Végül pedig az is, hogy a pályázat kihirdetői melyik korra és társadalomra gondolhattak? Feltételezem, hogy jelen századunkra és Európára. E meggondolások nyomán gondolataim négyfelé ágaztak. Először szót ejtek a pályafutásomról, ami megítélésem szerint tanulságos, és nekem értelmiségi életútnak tűnik. Ennek lejegyzése talán megkönnyíti az olvasó számára egész írásom megértését. Majd pedig, kicsit elvontabban, a fenti kérdések közül némelyikre igyekszem választ adni. A harmadik részben egy példával szeretném szemléltetni, miként próbálok értelmiségiként élni és működni. Befejezésül visszatérek a pályázat kérdéseihez. 1. Egy tanulságos pályafutás Gyerekkorom óta értelmiséginek rendeltettem, habár még ma sem tartom magamat egészen annak. Szerintem értelmiségivé csak lassacskán leszünk, ha leszünk, lankadatlan munkával. Mint egy mozaik, sok-sok darabkából tevődik össze egy értelmiséginek a pályafutása. Ezek a darabkák lehetnek színesek és épületesek, de megeshet, hogy visszásak és nehezen felvállalhatók. Első efféle emlékem az asztalnál folyó viták: szüleim, bátyáim és ismerősök közt. Mindig megkérdezhettem, hogy miről beszélgetnek, és rendre választ is kaptam tőlük. Ha valami jót tettem vagy valamit jól tettem, a jutalom mindig egy könyv volt. Érdekes és gondolkoztató kártyajátékokat is játszottunk. Nagyobbacska koromban rendszeresen németül olvastam fel édesanyámnak, amíg ő átalakította vagy megvarrta elrongyolódott holminkat. Sík Sándor Miatyánkról szóló Egyetem templomi előadásai és annak családi körben való rendszeres megvitatása fontos lépés volt képességeim kibontakozásában. Úgyszintén, az idő tájt, a nagyapám által irányított rendszeres kamaszkori olvasmányok. Lényegében elolvastatta, majd megvitatta velem a magyar és a világirodalom legfontosabb alkotásait. A velem egyidős Vigília is értelmiségi fejlődésem fontos sarkköve az 1940-es évek végétől. A nyolc általánost a piaristáknál fejeztem be, rettegve Pogány tanár úrtól. Egyetemre akkor nem kerültem be. Aztán a történelem buktatói következtek: öt évre mezőgazdasági és ipari munkás lettem. Megtanultam, mi a munkás összefogás, összetartás és együttérzés. Egész életemet befolyásoló évek ezek. Aztán végre egyetemre kerültem. A társadalomtudományokban próbáltam jeleskedni. Jó közepes tanulónak bizonyultam.
1
A 2015. májusi számban.
1
A diplomamunkám megkövetelte az egész európai felvilágosodás legfontosabb műveinek ismeretét. A doktorátusomat egy akkori nagyhírű professzor irányításával írhattam meg. Közben elkezdtem dolgozni, mivel a családunk gyarapodott, és sok érdekes tudományos feladat felvetődött. Az élet úgy hozta, hogy sok nyelvet művelhetek. Ezért sok különböző nyelvű újságot, illetve folyóiratot olvasok ma is rendszeresen. Feleségem, majd négy lányom a mindennapi életben hozzászoktattak a vitához, a nézetkülönbségek tiszteletéhez és a szellemi párbeszédhez. Máig nem hagyták, hogy szellemileg begyepesedjek. Legfontosabb kutatásaim fő vonalait mindig megbeszélem a feleségemmel, a kész szövegeimet pedig rendre megvitatjuk. Sokat segít ezzel nekem. Kiválóan kiegészítjük egymást. Ő inkább összegező, egybefogó alkat, én inkább elemző, vizsgálódó szellem vagyok. 2. Az értelmezéstől a bírálatig Szerintem egy értelmiségi, legyen bármiféle is, elsősorban meghallgatja a másikat. Ugyanakkor, alapvetőleg ésszerűen bírál, érvel, értelmez, boncolgat és vizsgálódik. Teszi ezt a személyes kapcsolatok terén, társadalmi és politikai szinten egyaránt. Eközben a legnagyobb nehézséget, azt gondolom, a szerénység elsajátítása és ápolása jelenti. Az értelmiségi nem tér ki a párbeszéd elől, de a vitát sem kerüli. Tisztában van elkerülhetetlen és hasznos különbségeinkkel, legyenek azok tudásbeliek vagy velünk születettek. Kiteszi magát a félreértésnek, kerüli a rosszhiszeműséget. A félreértés ugyanis serkenti a vitát, s a beszéd és a vita segítségével feloldható. Merem állítani: vita nélkül nem jutunk előre az igazság keresésében. A rosszhiszeműség viszont ebben nem segít. Legyen valaki magyar, szlovák vagy osztrák értelmiségi, történelmileg és földrajzilag óhatatlanul helyhez kötött, gondolkodására ez rányomja a bélyegét, s ezt tudatosítja is. Nem fogadhat el egy olyasféle álláspontot, hogy ha valami vagy valaki X, az jó – csupán mert X, s ha valami vagy valaki Y, akkor az rossz – csupán mert Y. Mint minden állampolgár, az értelmiségi is felelős a társadalom iránt, ő persze még inkább. A keresztény értelmiségi társadalmi, gazdasági vagy művelődési tőkéjét, „tulajdonát” Isten adományának tekinti. Tudja azt is, hogy javai „egyetemes rendeltetésűek”, ezért az egész társadalom iránt elkötelezett. Tudjuk, hogy a hatalom, legyen az magán vagy állami, megront és elzülleszt, a nagy hatalom pedig nagyon megront, és nagyon elzülleszt. Ezért az értelmiségi számára természetes a mindenkori fennálló renddel szembeni bíráló álláspont. A minden társadalomban meglévő társadalmi egyenlőtlenségek okai elleni küzdelem és a szegénység felszámolása sarkalatos kérdés a számára. A különböző világnézetek elhomályosítják az emberek látását és értelmét, főleg a kártékonyak. Itt, az értelmiséginek döntő a feladata. Ugyanakkor készen kell állnia, hogy szövetségese legyen a többiek társadalmi küzdelmeiben. Segíti honfitársait, de az idegeneket is, hogy megértsék az adott helyzetet, tényt vagy eseményt, és hogy azzal kapcsolatos álláspontot tudjanak kialakítani, sőt ha szükséges, támogatja a maga módján cselekvéseiket is. Jó, ha hasonszőrű értelmiségiekkel teszi ezt, ám anélkül, hogy bennfentes vitákba bonyolódna, ami az emberek nagy részét csak untatja. A sokféle hátterű értelmiségi egyenlő félként állhat egymással szemben, egymást nem megsemmisíteni, hanem gazdagítani kívánó párbeszédben. Ha több fül többet hal, akkor több száj többet mond. A hallgatóknak vagy olvasóknak így van miből választaniuk, ami 2
elsőrendűen fontos. Hiszen egy értelmiségi is rendelkezik egyfajta hatalommal, ami talán szükséges, de mindig vitatható. A keresztény értelmiségi a munkája során, ha lehet, tiszteletben tartja a másik felet, sőt szereti is. Állandóan maga előtt látja „Isten népének” vágyait, kívánalmait és igényeit. Amikor megnyilatkozik, jó, ha maga mellé képzeli Jézust, aki látja és hallja őt. A hitétől hagyja magát befolyásolni, de nem az esze ellenében. Egyébként is, soha nem értettem, miként lehet szembeállítani az ésszerűséget a hittel. A kinyilatkoztatás évezredek óta tartó, állandó folyamat. A Szentlélek ésszerűtlenségét feltételezni gyarlóság. Viszont megértésünk hiányos volta, mint állandó elem, minden erőfeszítésünk ellenére, számomra természetes. A hit tágabb értelmet, keretet ad a keresztény értelmiségi kutatásainak, tanításainak vagy írásainak. Tudományos szempontból tudása nem több és nem kevesebb, mint egy másik értelmiségié. Egy ilyen, már majdnem tökéletes értelmiségi persze nem létezik. Szerintem jó, ha hellyel-közzel a Gondviselő besegít az értelmiség kialakulásába. Eltérő vallások és kultúrák léteznek, különböző érdekekkel. Egy értelmiséginek mi marad? Egymás értékeinek tudomásulvétele, átgondolása és tiszteletben tartása, sőt ha lehet, időnként elfogadása… 3. Értelmiségiként cselekedni Hogyan cselekedhet egy keresztény értelmiségi egy adott helyzetben? Vegyük például a legutóbbi pápai enciklikát, Ferenc pápa püspöki levelét, melynek címe: Audato sì, mi Signore, vagyis Áldott légy, Uram.2 Mit tehetek ebben az esetben értelmiségiként? Először is elolvastam, és elgondolkoztatott. A Vatikáni Rádió összefoglalója alapján a püspöki levél tartalma a következőképpen összegezhető. A hat fejezetre bontható szöveg kiindulópontja a ma rendelkezésre álló legjobb tudományos eredmények szerinti helyzetfelmérés (1. fejezet), amelytől eljut a Bibliával és a zsidó-keresztény hagyománnyal (2. fejezet) való egybevetésig. A problémák gyökerét (3. fejezet) a technokráciában és az emberi lény túlságosan is önmagára figyelő magába zárkózásában jelöli meg. Aláhúzza, hogy a technokráciát kevésszámú ember tartja kézben. A 4. fejezet javaslatot tesz egy „átfogó ökológiára”, „amely egyértelműen magába foglalja az emberi és a társadalmi teret”, amelyek felbonthatatlan kapcsolatban vannak a környezeti kérdéssel. Ennek távlatában Ferenc pápa javasolja (5. fejezet) az őszinte párbeszéd elindítását a társadalmi, gazdasági és politikai élet minden szintjén, amely átlátható döntési folyamatokhoz vezethet. A pápa továbbá emlékeztet rá (6. fejezet), hogy egyetlen tervezet sem lehet hatékony, ha nem képzett és felelős tudat terméke, és kiindulópontokat javasol az ilyen irányú növekedéshez nevelési, spirituális, egyházi, politikai és teológiai szinten. A második lépésem magától érthető. Ezen Szerintem, nyilvánvaló módon, az 1. a 3. és részben az 5. fejezet a társadalomtudományos ismereteimmel kapcsolatos. elkezdtem dolgozni, és a következőkre jutottam. Megítélésem szerint az egész pápai levezetés megalapozott és meggyőző, természetesen bizonyos feltételek közt. Hiszen, minden jó minőségű tudományos munkára áll, hogy állításainak csak az adott és kimondott előfeltételekre támaszkodva lehet igazságtartalma. 2
Magyarul az enciklikát csak a Vatikáni Rádió ismertetőjében és összefoglalójában olvashattam. Ennek fordítását Vertse Márta, a Vatikáni Rádió magyar műsorának nyugalmazott felelős szerkesztője készítette. Az enciklika francia és az olasz szövegét teljes egészében olvastam.
3
A 2. fejezet egy ragyogó teológiai következtetéssor, aminek a tárgya Isten, az ember és a teremtett világ kapcsolata. Nagy figyelemmel olvastam, és sokat tanultam belőle. De magától érthetően, komolyabban értékelni nem tudom, mivel nem vagyok teológus. A többi fejezet társadalmi vagy politikai javaslataival jobbára egyetértek, de kizárólag egyéni meggyőződéseim függvényeként. Az elmúlt szép nyári estéken, sok kollégával megvitattuk a felvetett kérdéseket. Végül, harmadszor, abban az intézményben, ahol az utóbbi években tanítottam, javaslatot tettem egy szemináriumi programra. A terv a következő: egy teológus és egy társadalomtudós a hallgatókkal elolvasná a pápai enciklikát, majd elgondolkoznának annak tudományos tartalmán és teológiai jelentőségén, vitatható pontjain vagy az újabb kutatások szükségességén. Ezenkívül ott, ahol lehet, beszélek a szövegről, és vitatkozom a tartalmáról. Ha van időm, megjelentetek majd róla egy értékelő cikket. Természetesen mindenki, az értelmiségi is, a maga módján nyúl a kérdéshez. Én csak egy saját példát akartam adni erre. 4. Keresztény értelmiséginek lenni Szerintem egy keresztény értelmiségi valahogy így „tud részt venni a közéletben, szolgálni a közjót, a társadalmat, a kultúrát, párbeszédet folytatni nem keresztény értelmiségiekkel”, amire a pályázat egyik kérdés utalt. A második kérdés („Hogyan tudják [a keresztény értelmiségiek] saját tudományukkal, sajátos szakmai ismereteikkel segíteni egyházunk életét? Mennyiben tartoznak azért felelősséggel?”) másfajta választ igénnyel. El kell gondolkoznom, mit is nevezhetek keresztényinek ebben a világban? Ebben az összefüggésben az a meggyőződésem, hogy Isten ránk bízta a világot. Többek közt rám és a közösségre, amelyben élek. Sőt, az egész emberiségre ruházta rá a teremtés továbbfolytatását is. Fizikai korlátok és társadalmi ellentmondások a történelemben mindig is léteztek, ezért a keresztényekre fokozottan szükség van a világ megszentelésére az Evangélium szellemében: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.” Ezt nem tehetjük egyedül, hanem együttműködve minden „jóakaratú emberrel”, XXIII. János és I. Ferenc pápák tanácsát követve. Mint már fentebb írtam: minden állampolgár felelős a társadalom iránt, de egy értelmiségi még inkább. A keresztény értelmiségi társadalmi felelőssége tekintetében az igényességet emelném ki. Tudományos tisztánlátását felhasználja, ha az indokolt. Hiszen tudására, bírálóképességére nagy szüksége van „Isten népének”, tehát az egyházi vezetésnek is. Mindamellett szorgalmasan gyakorolhatja a szerénység erényét. Isten népe, a „hívők összessége, mely a Szentlélek kenetének birtokában van, a hitben nem tévedhet, és ezt a különleges tulajdonságát az egész nép természetfölötti hitérzéke révén nyilvánítja ki, amikor a püspököktől kezdve a legjelentéktelenebb világi hívőkig hit és erkölcs dolgában kifejezi egyetemes egyetértését.” (Lumen gentium, 13.) Ezekben a kérdésekben, a keresztény értelmiségi is része Isten népének. Ha nem püspök vagy teológus, nincs kiemelkedő szóra joga. De egyházunk, hál’ istennek, nem csak a hit és az erkölcs kérdéseiben nyilatkozik meg. Ez év júliusában – jobban, mint én tehetném – Ferenc pápa Bolíviában alapvető kérdésekről fejtette ki véleményét.3 „A közjó szolgálata elfelejtődött. Amikor a tőke bálvánnyá válik4, és ez 3
Ferenc pápa teljes bolíviai beszéde először magyarul: Greenpeace Magyarország, 2015. VII. 28.
4
vezérli az emberek döntéseit, amikor a pénz iránti mohó vágy uralkodik, az rombolja a társadalmat, megbélyegzi és rabszolgává teszi a férfiakat és nőket, rombolja a testvériséget, egymás ellen fordítja az embereket, és ahogy világosan látjuk, veszélybe sodorja közös otthonunkat.” Ha a politikát a pénzügyi spekuláció uralja, folytatja a pápa, ha a gazdasági élet pusztán a maximális termelés technokrata és haszonelvűségre épül, akkor nem lehet sem megérteni, még kevésbé megoldani az emberiséget sújtó nagy problémákat. Szükség van a kultúrára, valamint az erkölcsi nevelésre, amely előmozdítja a szolidaritás és az egymás iránti felelősség kialakulását. El kell ismerni a vallások sajátos szerepét, amelyet a kultúra fejlődésében betöltenek, valamint azt a hasznot, amit a társadalomnak nyújtanak. A keresztények az üdvözítő jó hír hordozói, amely magasrendű, az egyéni érdekeken túlmutató eszmények megvalósítására ösztönöz. A társadalom különféle szereplőinek a felelőssége, hangsúlyozza a pápa, hogy hozzájáruljanak az egység és a fejlődés építéséhez. Ez a legjobban a szabadság légkörében valósul meg. A keresztények arra kaptak meghívást, hogy a nép körében kovászként hassanak. A hit olyan világosság, amely nem vakít és nem homályosít el, hanem megvilágít. A hit irányítja a személyt, és a társadalom lelkiismeretét és történelmét. Mindez akkor is így van, ha „sem a pápának, sem pedig az egyháznak nem monopóliuma a társadalmi valóság értelmezése, vagy az, hogy javaslatokat tegyen a jelen problémáinak megoldására”. De pontosan ez az értelmezés és javaslattevés volna, a többi „jóakaratú emberrel együtt”, a keresztény értelmiségi feladata és felelőssége. Képesek vagyunk-e erre? Egyedül nem!
4
Ferenc pápát értelmezve, ha a tőke egy szükséges, de a munka a legfontosabb termelési tényező. A nagy és nemzetközi vállalatok a tőkét különlegesen halmozzák. Értelmezésem szerint, ez válhat a „tőke bálványozásához” gazdaságainkban.
5
