MICHAEL ENDE Gombos Jim és Lukács a masiniszta

MICHAEL ENDE Gombos Jim és Lukács a masiniszta MÓRA FERENC KÖNYVKIADÓ

Készült a Móra Könyvklub tagjainak 1990-ben Könyvárusi forgalomba nem kerül

A mű eredeti címe: Jim Knopf und Lukas dér Lokomotivführer © Michael Ende, 1960 FORDÍTOTTA TAPODI RIKA KELEMEN ISTVÁN RAJZAIVAL © Tapodi Rika translator 1990 Kilenc éven felülieknek ISBN 963 11 6640 6 Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó: Sziládi János Franklin Nyomda, (90/4256), Budapest 1990 Felelős vezető: Mátyás Miklós igazgató Felelős szerkesztő: Rónaszegi Éva Műszaki vezető: Szakálos Mihály Képszerkesztő: Diósi Katalin Műszaki szerkesztő: Ruesek Andrea

Első fejezet amelyben történetünk elkezdődik Lukács, a masiniszta egy egészen parányi kis országban éldegélt, amelyet úgy hívtak: Gyöngy élet Földje. Ez a föld a többi országhoz, Németországhoz, Afrikához vagy Kínához képest például valóban rendkívül kicsike volt. Kétszer akkora lehetett, mondjuk, mint a lakásunk, s az egészet jórészt az a hegy foglalta el, amelynek két csúcsa volt: a Kis-Orom és a Nagy-Orom. A hegyen kis hidakkal és átjárókkal tarkított utak kacskaringóztak. Ezenkívül vonatsín is kanyargott rajta, öt alagúton át vezetett az útja, amelyek keresztül-kasul szelték a hegy gyomrát s az ormokat. Természetesen házak is voltak Gyöngy élet Földjén, méghozzá egy egészen jelentéktelen ház, meg egy másik, egy kis bolttal. A hegy lábánál parányi vasútállomás épült. Itt lakott a bakterházban Lukács, a masiniszta. Fönt a hegyen, a két orom között kastély magasodott. Ebből is látható, mennyire túlzsúfolt volt ez az ország. Nemigen fért volna el benne már semmi egyéb. Talán még megemlíthetném, hogy igencsak kellett vigyáznia az embernek, hogy át ne lépje az országhatárt, mert akkor bizony beázott volna a cipője. Gyöngyélet Földje ugyanis sziget volt. Szigetünk valahol a hatalmas, végtelen óceán közepén terült el, határait éjjel-nappal aprócska hullámok nyaldosták. Igaz, néha csöndes és tükörsima volt a tenger: a nap, a hold megláthatta magát benne. Ezek mindig különlegesen szép, ünnepélyes pillanatok voltak, ilyenkor Lukács is kiült a partra gyönyörködni. Azt egyébként senki fia nem tudja, miért is hívták kis szigetünket épp Gyöngyélet Földjének. Egy szép napon majd bizonyára kiderül ez is. Itt éldegélt tehát gőzmozdonyával a masiniszta Lukács. A gőzöst Emmának hívták. Megbízható, kissé régimódi kövérkés szertartályos 1 mozdony volt. Ezek után persze jogosan kérdezhetné bárki: minek egy ilyen aprócska országnak gőzmozdony? Nos hát egy mozdonyvezetőnek feltétlenül szüksége van mozdonyra. Mit vezetne különben? Liftet talán? Akkor viszont liftkezelő lenne, nem mozdonyvezető. Márpedig egy vérbeli masiniszta, az masiniszta akar lenni, és semmi egyéb. Különben is Gyöngyélet Földjén egyetlen lift sem volt. Kis, köpcös ember volt ez a mi Lukácsunk, akit csöppet sem érdekelt, van-e szüksége bárkinek is mozdonyra, avagy sem. Munkaruhában járt, és ellenzős sapkát viselt. A szeme kék volt, mint a derült ég Gyöngy élet Földje fölött. A keze meg a képe viszont csak úgy feketéllett az olajtól és koromtól. S bár nap nap után különleges masinisztaszappannal mosakodott, a kormot az sem hozta le róla teljesen. Lukács a munkája folytán az évek során egyre feketébb lett, olyan mélyen a bőrébe ivódott a korom. Ha nevetett – s ez gyakran előfordult –, pompás fehér fogai csak úgy villogtak: a legkeményebb diót is összeroppanthatta volna velük. Bal fülében arany karikát viselt, s jó vastag makrapipát szívott. Noha Lukács nem volt éppen nagy növésű, mégis bámulatosan erős volt. Akár egy vasrúdra is csomót tudott volna kötni. Ám hogy valójában mennyire erős, senki sem tudhatta pontosan, mivel Lukács nyugalom- és békeszerető ember volt, és nem volt rá szüksége, hogy az erejét fitogtassa. Mellesleg művész is volt. Méghozzá köpőművész! Olyan pontosan tudott célozni, hogy három és fél méter távolságról eloltott egy égő gyufát. De ez még mind semmi! Olyat is tudott, amit a világon senki sem csinált volna egykönnyen utána: hurkot tudott köpni. Lukács naponta többször végigpöfögött Emmával a kanyargós síneken, át az öt alagúton, a sziget egyik partjától a másikig, majd újra vissza, anélkül hogy bármi érdemleges történt volna. Emma fújtatott és füttyentgetett örömében. Néha Lukács is fütyörészett valami dalt magában, ilyenkor aztán két szólamban fütyültek, ami nagyon vidáman hangzott. Különösen az alagutakban, ahol még visszhang is volt. Lukácson és Emmán kívül éltek még néhányan Gyöngy élet Földjén. Az országban uralkodó király például, aki a két orom közti palotában lakott. Háromnegyedtizenkettedik Alfonznak hívták, mert háromnegyed tizenkettőkor jött a világra. Egészen jó uralkodó volt. Rosszat legalábbis nemigen mondhatunk róla, mivel jószerével semmit sem lehet róla elmondani. Többnyire koronával a fején, vörös selyemköntösében és skót kockás papucsában üldögélt a palotában, és folyton telefonált. Külön e célra volt egy hatalmas arany telefonj a. Háromnegyedtizenkettedik Alfonz királynak két alattvalója volt – Lukácsot kivéve, aki persze nem alattvaló, hanem mozdonyvezető volt.

1

A ,.szertartályos mozdony” annyit jelent, hogy a széntartály egybe van építve magával a gőzmozdonnyal, nem kell külön maga után húznia

Az egyik alattvalót Feszes úrnak hívták. Feszes úr többnyire keménykalapban, hóna alatt összecsukott ernyővel sétálgatott. A teljesen jelentéktelen házban lakott, és nem volt különösebb foglalkozása. Sétálgatott, és jelen volt. Legfőképpen azonban alattvaló volt, akin uralkodtak. Ernyőjét időnként fölnyitotta, többnyire olyankor, amikor esett az eső. Feszes úrról nem is igen lehet egyebet elmondani. A másik alattvaló egy rendkívül kedves asszonyság volt. Telt, sőt gömbölyded, ha nem is annyira, mint Emma gőzös. Pirospozsgás arca volt, és Mitmond néninek hívták, így, egybeírva. Valamelyik őse nagyothalló lehetett, és azért nevezték el így az emberek, mert mindenre rákérdezett: „Mit mond?” Ez a név aztán rajta is ragadt. Mitmond néni abban a házban lakott, ahol az a bizonyos, minden fontos dolgot árusító bolt volt: rágógumit, újságot, cipőfűzőt, tejet, talpbetétet, vajat, spenótot, lombfűrészt, sót, cukrot, zseblámpaelemet, ceruzahegyezőt, nadrág formájú bőrpénztárcát, rózsafüzéreket, emléktárgyakat, univerzális ragasztót lehetett itt kapni, egyszóval: mindent. Az emléktárgyak persze alig fogytak, mivel Gyöngyélet Földjén nem jártak turisták. Feszes úr vett legföljebb néha-néha egyet, nem mintha szüksége lett volna rá, inkább kedvtelésből meg azért, mert olcsó volt. Különben is alkalmanként szívesen elcsevegett Mitmond nénivel. Ja, hogy el ne felejtsem: a királyt csak ünnepnapokon lehetett látni, mivel az idejét egyébként uralkodással töltötte. Az ünnepeken viszont pontosan háromnegyed tizenkettőkor az ablakhoz lépett, és barátságosan kiintegetett. Ekkor alattvalói ujjongásban törtek ki, kalapjaikat földobálták, Lukács pedig Emmával hangosat füttyentett. Utána mindenki vaníliafagylaltot kapott, a különösen nagy ünnepeken pedig eperfagylaltot. A fagylaltot a király Mitmond nénitől rendelte, aki valóságos mestere volt a fagylaltkészítésnek. Nyugalom és béke honolt tehát Gyöngy élet Földjén mindaddig, mígnem egy szép napon – de ezzel már el is kezdődik maga a történet...

Második fejezet amelyben titokzatos csomag érkezik Egy szép napon kikötött a postahajó Gyöngyélet Földjén, s a postás lépett ki a partra, hóna alatt hatalmas csomaggal. – Lakik itt valami Ficsurné vagy ehhez hasonló? – kérdezte hivatalos képet vágva, ami egyébként nem volt szokása. Lukács Emmára nézett, Emma a két alattvalóra, a két alattvaló egymásra, s még a király is kinézett az ablakon, pedig sem ünnep, sem háromnegyed tizenkettő nem volt. – De hát kedves postás bácsi – szólalt meg végül a király némi szemrehányással a hangjában –, évek óta maga hozza nekünk a postát. Engem is, az alattvalóimat is jól ismeri, most meg egyszerre csak azt kérdezi: lakik-e itt valami Ficsurné vagy ehhez hasonló?! – De kérem, felség – felelte a postás. – Győződjön meg róla a saját szemével felséged! Azzal gyorsan felmászott a hegyre, és benyújtotta a csomagot a király ablakán. A csomagon a következő címzés volt: Xicsurnénak SyönnygéleX Fölgye Ó ucca 133 hármasik emlet A király elolvasta a címzést, majd elővette a szemüvegét, és még egyszer elolvasta. De mivel így is csak ugyanazt látta, mint az előbb, fejcsóválva, tanácstalanul így szólt alattvalóihoz: – Való igaz, bár teljességgel megmagyarázhatatlan, mégis itt áll feketén-fehéren. – De mi? – kérdezte Lukács. A király, aki már végképp összezavarodott, újra föltette a szemüvegét, és így szólt: – Alattvalóim! Halljátok tehát a teljes címzést! – Azzal fölolvasta, már amennyire lehetett. – Fura egy címzés! – jegyezte meg Feszes úr. – Bizony – mondta a postás –, alig lehet kibetűzni, csak úgy hemzseg a hiba benne. Nekünk, postásoknak fölöttébb kellemetlen az ilyesmi. Bár tudnám, ki írta! A király megfordította a csomagot, hogy megnézze, ki a feladó. – Csak egy nagy tizenhármast látok – mondta tanácstalanul a postásra, majd alattvalóira pillantva.

– Rendkívül különös – szólalt meg ismét Feszes úr. – Nos, különös avagy sem – mondta a király határozottan a „SyönnygéleX Fölgye” nem lehet más, mint Gyöngyélet Földje. Ezek szerint pedig valamelyikünk ez a Ficsurné vagy ehhez hasonló. Elégedetten levette a szemüvegét, és selyem zsebkendőjével felitatta homlokáról a verejtékcsöppeket. – Azám, csakhogy az egész szigeten nincs harmadik emelet! – kiáltott föl Mitmond néni. – Való igaz – ismerte be a király. – Sőt, Ö utca sincs – toldotta meg Feszes úr. – Sajnos ez is igaz – sóhajtott a király gondterhelten. – Szárharminchármas számú ház pedig végképp nincsen – fűzte még hozzá Lukács, sapkáját feltolva a homlokán. – Én csak tudnék róla, hiszen elégszer bejártam már a szigetet! – Különös – motyogta a király, s tűnődve ingatta fejét. Az alattvalók is ugyanezt tették, s mindnyájan utána motyogták: – Különös! – Lehet, hogy egyszerűen tévedés – szólalt meg kisvártatva Lukács. A király azonban így felelt: – Lehet, hogy tévedés, lehet, hogy nem. Ha viszont nem az, akkor van még egy alattvalóm, akiről nem is tudok! Juj, ez nagyon izgalmas! Azzal a telefonhoz szaladt, s a nagy izgalomtól három óra hosszat telefonált egyhuzamban. Közben az alattvalók és a postás úgy határoztak, hogy Lukáccsal együtt még egyszer alaposan átkutatják a szigetet. Fölszálltak hát Emma mozdonyra, és nekiindultak. Emma minden egyes megállóban füttyentett egy nagyot, az utasok pedig leszálltak, és minden irányba kiáltoztak: – Ficsurnééééé! Csomagja jööööött! De senki sem jelentkezett. – Na jó – mondta végül a postás nincs több időm a keresésre, mert máshová is ki kell még vinnem a postát. A csomagot pedig egyszerűen itt hagyom. Talán megtalálják még ezt a Ficsurnét vagy ehhez hasonlót. A jövő héten újra benézek, és ha addig nem jelentkezne senki, visszaviszem a csomagot. Azzal fölugrott a postahajóra, és elhajózott. Hát a csomaggal meg mihez kezdjenek? Lukács sokáig tanakodott az alattvalókkal. Ekkor a király újra megjelent az ablakban, és kihirdette, hogy miközben gondolkodott és telefonált, a következő döntésre jutott: ez a Ficsurné vagy ehhez hasonló minden bizonnyal nő. Gyöngyélet Földjén pedig, tudomása szerint, Mitmond néni az egyetlen asszony. Meglehet tehát, hogy a csomagot neki küldték. ö mindenesetre királyi szóval fölhatalmazza rá, hogy a csomagot fölborítsa, attól talán majd okosabbak lesznek. Az alattvalók szerint a király bölcsen rendelkezett, Mitmond néni pedig azonnal nekilátott a kicsomagolásnak. Kibogozta a madzagot, és széthajtogatta a csomagolópapírt. Egy nagy doboz tűnt elő belőle, telelyuggatva, mintha bogárgyűjtő doboz lett volna. Mitmond néni kinyitotta, s kiderült, hogy egy kisebb dobozt rejt magában. Szalmába és faforgácsba ágyazták, s éppúgy kilyuggatták, mint az előzőt. Nyilván valami törékeny volt benne, üvegholmi vagy mondjuk egy rádió. De akkor miért fúrtak rá lyukakat? Mitmond néni gyorsan levette a doboz fedelét – s egy hasonlóan lyukacsos dobozt talált benne, akkorát, mint egy cipősdoboz. Azt is kinyitotta – hát egy pindurka fekete kisbaba került elő belőle! Csillogó szemmel nézegette a körülötte állókat, és nagyon boldog volt, hogy végre kimászhatott a kényelmetlen szálláshelyről. – Egy kisbaba – kiáltottak föl a meglepetéstől –, egy fekete kisbaba! – Úgy néz ki, mint egy kis néger – jegyezte meg Feszes úr igen elmésen. – Valóban – mondta a király szemüvegét föltéve bámulatos, szinte hihetetlen! Majd újra levette a szemüvegét. Lukács eddig még nem szólalt meg. Az arca azonban elkomorult. – Ekkora barbársággal még életemben nem találkoztam! – zsörtölődött. – Ilyen pici babát csak úgy berakni egy dobozba! Mi minden történhetett volna vele, ha mondjuk nem nyitjuk ki a csomagot! Na, ha egyszer elkapom azt a fickót, aki így bánt szegénnyel, ne legyen a nevem Lukács, a masiniszta, ha úgy el nem látom a baját, hogy élete végéig megemlegeti! A kisbaba sírva fakadt, mikor meghallotta Lukács zúgolódását. Kicsi volt még ahhoz, hogy megértse, miről van szó, azt hitte hát, hogy őt szidják. Meg aztán Lukács nagy fekete arcától is megijedt, hiszen nem tudhatta, hogy ő maga is fekete. Mitmond néni gyorsan karjára vette és megvigasztalta. Lukács pedig aggodalmas képpel állt mellettük, mivel egyáltalán nem akarta megijeszteni a kicsit.

Mitmond néni kimondhatatlanul boldog volt, hiszen mindig is egy kisbabára vágyott, akinek esténként kis nadrágokat, ingeket varrogathat. A szabás-varrás volt ugyanis a legkedvesebb időtöltése. Azt pedig egyszerűen csodálatosnak találta, hogy a baba fekete, mivel így kitűnően illettek hozzá a rózsaszínű ruhák, márpedig ez volt az ő kedvenc színe. – Mi legyen a neve? – kérdezte hirtelen a király. – Neve kell hogy legyen a gyereknek! Igaza is volt, mindnyájan törni kezdték hát a fejüket. Végül Lukács szólalt meg: – Úgy nézem, fiú, legyen hát Jim a neve. Azzal Jimhez fordult, s nagyon finoman, nehogy megint megijessze a kicsit, így szólt: – Na, Jim, leszünk barátok? Erre a kisbaba feléje nyújtotta rózsaszín tenyerű, kis, fekete kezét, Lukács meg óvatosan nagy tenyerébe fogta, s így szólt: – Helló, Jim! Jim pedig ránevetett. Ettől a naptól fogva barátok lettek. Egy hét múlva visszajött a postás. Mitmond néni kiment a partra, s már messziről kiabálta, hogy nyugodtan továbbmehet, ki sem kell kötnie. Minden a legnagyobb rendben van. A csomag neki szólt, csak olvashatatlanul írták rá a nevét. Ám eközben szíve a torkában dobogott, hiszen füllentett. De mikor annyira félt, hogy a postás elviszi tőle a kicsit! Már úgy megszerette Jimet, hogy semmiképpen sem bírt volna megválni tőle. A postás azonban csak azt kiáltotta: – Na, akkor minden rendben! Viszontlátásra, Mitmond néni! – azzal már el is hajózott. Mitmond néni föllélegzett, befutott a házba, ahol a kis bolt volt, karjára kapta Jimet, és körültáncolta vele a szobát. Ám ekkor hirtelen eszébe jutott, hogy Jim tényleg nem az övé, és talán valami rosszat tett neki ezzel. Ez a gondolat nagyon elkeserítette. Később is, amikor Jim már nagyobbacska volt, olykor megtörtént, hogy Mitmond néni elkomorult, s kezét ölébe ejtve gondterhelten nézett rá. Ilyenkor az járt az eszében, ki is lehet Jim igazi mamája... – Nemsokára meg kell mondanom neki az igazságot – sóhajtozott, valahányszor kiöntötte a szívét a királynak, Feszes úrnak vagy Lukácsnak. Ilyenkor ők is elkomolyodva bólogattak, s úgy vélekedtek, hogy tényleg meg kell tennie. Mitmond néni azonban egyre halogatta a dolgot. Ekkor még persze sejtelme sem volt arról, hogy közeleg az idő, amikor Jim mindent megtud majd, csakhogy nem Mitmond nénitől, hanem egy egészen furcsa, különös véletlen folytán. Most már tehát egy király, egy masiniszta, egy gőzmozdony meg két és negyed alattvaló lakott Gyöngyélet Földjén, mivel Jim még túl kicsike volt ahhoz, hogy egész alattvalónak számítson. A következő évek során azonban alaposan megnőtt, igazi kislegény lett belőle. Szeretett civakodni, szerette Feszes urat bosszantani, nem szeretett viszont mosakodni – ahogy a többi hozzá hasonló kisfiú sem. A mosakodást annál is inkább fölöslegesnek tartotta, mivel amúgy is fekete volt, tehát egyáltalán nem látszott, tiszta-e a nyaka vagy sem. Mitmond néni viszont nem hagyta annyiban a dolgot, s végül Jim is jobb belátásra tért. Mitmond néni nagyon büszke volt rá, pedig akadt vele gondja-baja épp elég – ahogy a többi anyának is a gyerekével. Akkor is aggódott, amikor tulajdonképpen semmi oka nem lett volna rá. Vagyis semmi komoly oka, csak olyasmi például, hogy Jim nagy előszeretettel ette meg a fogkrémet, ahelyett hogy a fogát mosta volna meg vele. De ha egyszer olyan jóízű volt! Jim viszont már komoly segítségnek bizonyult. Kiszolgálta például a királyt, Lukácsot vagy Feszes urat a boltban, ha olyankor mentek vásárolni, amikor Mitmond néni éppen nem ért rá. Jim legjobb barátja Lukács, a masiniszta volt és maradt. Szavak nélkül megértették egymást, már csak azért is, mert Lukács bőrének színe is majdnem teljesen fekete volt. Gyakran vitte magával a mozdonyon; megmutogatott és elmagyarázott neki mindent. Sőt egy-egy szakaszon – Lukács felügyelete mellett – Jim már egyedül is vezethetett. Jim leghőbb vágya ugyanis az volt, hogy később maga is masiniszta lehessen, mivel a bőre színéhez nagyon illett ez a foglalkozás. Ám ehhez mindenekelőtt egy saját mozdonyra lett volna szüksége. Márpedig köztudott, hogy mozdonyhoz jutni amúgy is igen nehéz, Gyöngyélet Földjén pedig különösképpen az. Most tehát már Jimről is tudjuk a legfontosabbakat, azt az egyet kivéve, hogyan is kapta a vezetéknevét. Nos hát, így történt: Jimnek minduntalan kiszakadt a nadrágja, méghozzá mindig pontosan ugyanazon a helyen. Mitmond néni már milliószor megfoltozta, de néhány óra múlva újra ott éktelenkedett rajta a lyuk. Pedig Jim valóban

igyekezett vigyázni. De ha éppen villámgyorsan föl kellett másznia egy fára vagy a Nagy-Oromról – zumm! – nadrágféken lecsúsznia, máris újra ott volt a lyuk. Végül Mitmond néni megtalálta a megoldást: egyszerűen beszegte a lyuk szélét, és egy jókora gombot varrt rá. Így aztán a lyukat szépen ki lehetett gombolni, és akkor megint ott volt, anélkül hogy kiszakadt volna. Foltozás helyett pedig egyszerűen csak újra be kellett gombolni. Ettől a naptól kezdve Jimet az összes szigetlakó Gombos Jimnek hívta.

Harmadik fejezet amelyben csaknem tragikus döntés születik, de Jim nem ért vele egyet Telt-múlt az idő, s Gombos Jim már csaknem fél alattvalónak számított. Valamely más országban bizonyára iskolába kellett volna járnia, hogy írni, olvasni és számolni tanuljon, Gyöngyélet Földjén azonban nem volt iskola. Így egyszerűen föl sem merült senkiben, hogy ideje lenne már a fiúnak írni, olvasni és számolni tanulnia. Maga Jim természetesen nem töprengett ilyesmin: vidáman töltötte napjait. Mitmond néni havonta megmérte, hogy Jim mennyit nőtt. Odaállította mezítláb a kis konyha ajtófélfájához, a fejére tett egy könyvet, azzal mérte le pontosan, mennyivel lett magasabb. Majd egy ceruzavonással megjelölte az ajtófélfát, s ez a jel mindannyiszor egy kicsivel magasabbra került. Mitmond néni nagyon örült, hogy Jim ilyen szépen nőtt, növekedett. Másvalakinek viszont komoly gondot jelentett ugyanez. Annak, aki felelőséggel tartozott alattvalói jólétéért: az országban uralkodó királynak. Egy este magához hívatta hát, két orom közti palotájába, Lukácsot, a masinisztát. Lukács belépett, levette a sapkáját, kivette a pipát a szájából, és udvariasan így szólt: – Jó estét, király uram! – Jó estét, kedves Lukács masiniszta! – fogadta a király. Most is ott ült arany telefonja mellett, s egy üres székre mutatott. – Foglalj helyet, kérlek! Lukács leült. – Szóval – kezdte a király hümmögve és köhécselve bizony, bizony, kedves Lukács, tulajdonképpen nem is tudom, hogy mondjam meg neked. Azért remélem, meg fogod érteni. Lukács nem válaszolt. Egészen megdöbbentette, hogy a királyt ennyire nyomasztja valami. A király ismét megköszörülte a torkát, tanácstalan, segélykérő pillantást vetett Lukácsra, majd újra nekikezdett: – Te mindig olyan megértő voltál, igaz, Lukács? – De hát miről van szó tulajdonképpen? – puhatolódzott a masiniszta. A király levette koronáját, rálehelt, majd köntöse ujjával fényesre dörgölte. Mindezt persze azért, hogy időt nyerjen, hiszen szemmel láthatólag zavarban volt. Aztán egy elszánt mozdulattal ismét a fejére tette a koronát, krákogott egyet, és így szólt: – Igazán sokáig törtem a fejem, kedves Lukács, de csak arra jutottam, hogy ennek így kell lennie. Meg kell tennünk. – Mit kell megtennünk, felség? – kérdezte Lukács. – Hát nem épp az imént mondtam? – mormogta a király csalódottan. – Úgy emlékszem, épp az imént említettem. – Nem – szólt Lukács csupán annyit mondott, hogy meg kell tennünk. A király szórakozottan meredt maga elé. Majd kis idő múltán megcsóválta a fejét, és így szólt: – Különös, fogadni mertem volna, hogy megmondtam már az előbb: meg kell válnunk a jó öreg Emmától. Lukács azt hitte, nem jól hall. – Mit kell tennünk Emmával? – Meg kell válnunk tőle – felelte a király komoran bólintva. – Természetesen nem azonnal, de mihelyst lehet. Tudom, mindnyájunknak nehezére esik majd a búcsú Emmától, mégis meg kell tennünk. – Soha, felség! – felelte Lukács eltökélten. – És különben is miért? – Nézd, Lukács – nyugtatgatta a király –, Gyöngyélet Földje kis ország. Németországhoz, Afrikához vagy Kínához képest például egészen parányi. De egy királynak, egy mozdonynak, egy masinisztának meg két alattvalónak épp megfelelő. Ám ha egyszer akár csak egy alattvalóval is több lesz... – De hiszen Jim még csak egy fél! – vetette ellen Lukács.

– Hát igen, igen, de meddig? – kérdezte a király bánatosan. – Napról napra nagyobb lesz. Azért vagyok király, hogy országom jövőjére is gondoljak. Nem telik már sok időbe, és Gombos Jim egész alattvalóvá cseperedik. Akkor pedig házat akar majd építeni magának. Hát most mondd meg, kérlek, hol tudnál te itt még egy házat elhelyezni? Talpalatnyi föld sincs: mindent behálóznak a sínek, össze kell húzódzkodnunk. Nincs más megoldás. – A keservit! – dörmögte Lukács a füle tövét vakargatva. – Nézd, kérlek – folytatta gyorsan a király országunk egyszerűen túlnépesedett. Így van ez más országokban is, szerte a világon, kiváltképp azonban Gyöngy élet Földjén. Szörnyű gondban vagyok. Mit tegyünk? – Hát, nem is tudom – felelte Lukács. – Vagy Emma mozdonytól válunk meg, vagy valakinek közülünk el kell hagyni a szigetet, mihelyt Jim egész alattvalóvá cseperedik. Te pedig, ha jól tudom, Jim barátja vagy, Lukács. Csak nem akarod, hogy a fiúnak kelljen elmennie, mihelyt kicsit nagyobb lesz? – Belátom, igazad van – ismerte be Lukács. Nemsokára viszont így folytatta: – De Emmától is képtelen vagyok megválni. Mit ér egy mozdonyvezető mozdony nélkül? – Hát akkor gondold meg a dolgot – mondta a király. – Tudom, hogy számíthatok rád. Van még egy kis időd, hogy eldöntsd. Előbb-utóbb viszont dűlőre kell jutnunk. Azzal kezet nyújtott Lukácsnak, jelezvén, hogy el van bocsátva. Lukács fölállt, föltette a sapkáját, és lehorgasztott fejjel kilépett a palotából. A király sóhajtva süppedt vissza karosszékébe, és selyem zsebkendőjével megtörölte verejtékező homlokát. Nagyon megviselte ez a beszélgetés. Lukács lassan lebaktatott a kis állomáshoz, ahol Emma mozdony várta. Megpaskolta kövér hátát, s adott neki pár csöpp olajat, mert azt Emma nagyon szerette. Majd állát a tenyerébe támasztva kiült az országhatárra. Szélcsöndes alkonyat lévén a tenger nyugodt volt és tükörsima. A lemenő nap sugarai a végtelen óceánon csillogó aranyhidat építettek a messzi láthatártól egészen Lukács lábáig. Lukács csak nézte, nézte ezt a végtelen messzeségbe vezető utat, az ismeretlen országokba, földrészekre, ki tudná megmondani, hová vezető aranyhidat. Nézte, ahogy a nap egyre lejjebb ereszkedik, a csillogó sáv egyre keskenyebb és keskenyebb lesz, míg végül el nem tűnik. Szomorúan bólintott, és halkan így szólt: – Jó, akkor elmegyünk. Mind a ketten. A tenger felől könnyű szél kerekedett, s kissé lehűtötte a levegőt. Lukács fölállt, odament Emmához, s csak nézte, nézte. Emma megérezte, hogy történt valami. Mert bár a mozdonyok nem túl értelmesek – ezért is van szükségük vezetőre –, de a lelkűk nagyon is érzékeny. Így aztán, mikor Lukács bánatosan, halkan azt dörmögte: – Jó, öreg Emmám! – hirtelen úgy elszomorodott, hogy még a szuszogást is abbahagyta, és visszafojtotta lélegzetét. – Nem tudok megválni tőled, Emma – mondta Lukács szokatlanul lágyan. – Nem, mi ketten együtt maradunk. Vezessen bárhová is az utunk, földön vagy égen, ha egyáltalán odajutunk valaha. Emma nem sokat értett az egészből. De nagyon szerette Lukácsot, és egyszerűen nem bírta elviselni, hogy ennyire szomorú. Szívet tépőn zokogni kezdett. Lukács nagy üggyel-bajjal bírta csak megnyugtatni. – Tudod, az egész Gombos Jim miatt van – csitítgatta. – Nemsokára egész alattvalóvá cseperedik, akkor pedig valamelyikünknek mennie kell. S mivel egy alattvaló fontosabb az országnak, mint egy pocakos, öreg gőzmozdony, a király úgy döntött, te leszel az, akitől megválik. De ha neked menned kell, én is veled tartok, ez csak természetes. Mihez is kezdhetnék nélküled? Emma mélyet sóhajtott, és éppen újra sírva akart fakadni, mikor egy vékony hangocska megszólalt: – Mi a baj? Történt valami? Gombos Jim volt az, aki Lukácsra várva végül elaludt a szenestartályban. Mikor Lukács Emmát szólongatni kezdte, fölébredt, s akaratlanul is végighallgatott mindent. – Helló, Jim! – kiáltotta Lukács meglepetten. – Nem neked szántam a mondandómat, de ha már úgyis hallottad, üsse kő! Emma és én elmegyünk. Örökre. Ennek így kell lennie. – Miattam? – kérdezte Jim megszeppenve. – Ha jobban meggondoljuk a dolgot – felelte Lukács igaza van a királynak. Gyöngyélet Földje túl kicsi ennyi embernek. – És mikor indultok? – hebegte Jim. – Legjobb, ha nem nyújtjuk hosszúra a búcsút, ha már úgyis meg kell lennie – mondta Lukács. – Azt hiszem, még ma éjjel. Jim gondolkodott egy darabig. Majd hirtelen elhatározással megszólalt:

– Veletek megyek. – Na de Jim! – kiáltott föl Lukács. – Ez lehetetlen! Mit szólna hozzá Mitmond néni? Soha nem egyezne bele. – Legjobb, ha meg se kérdezzük – mondta Jim határozottan. – Odateszek neki egy levelet a konyhaasztalra, amiben majd mindent megmagyarázok. Ha megtudja, hogy veled vagyok, biztosan nem fog túlságosan aggódni. – Nem vagyok benne olyan biztos – felelte Lukács kétkedő arckifejezéssel. – Ezenkívül nem is tudsz írni. – Nem is írom, hanem rajzolom a levelet – mondta Jim. Lukács azonban komolyan megrázta a fejét. – Nem, kisfiam, nem vihetlek magammal. Nagyon kedves tőled, hogy velünk akarsz jönni, szívesen is látnálak, de nem lehet. Hiszen még kicsi vagy, úgyis csak útban... A többit nem mondta ki, mert Jim hirtelen felé fordult, s a szeméből végtelen elszántság és szomorúság sugárzott. – Lukács – mondta alig hallhatóan – miért mondasz ilyeneket? Meglátod majd, milyen jó hasznomat veszitek! – Hát persze – felelte Lukács kissé zavartan –, tulajdonképpen nagy segítség lennél, kislegény! Sőt bizonyos helyzetekben határozottan előnyös, ha valaki kicsi. Ez mind igaz... Rágyújtott a pipájára, és egy ideig csak pöfékelt magában. Már-már ráállt a dologra, de előbb még próbára akarta tenni a fiút. Ezért aztán így szólt: – Gondolj csak bele, Jim! Hiszen Emmának épp azért kell elmennie, hogy később te elférj az országban. Ha most elmész, akkor Emma nyugodtan itt maradhatna, s vele együtt én is. – Nem – felelte Jim dacosan. – Hogy hagyhatnám el a legjobb barátomat? Vagy itt maradunk mind a hárman, vagy együtt elmegyünk. Maradni nem lehet, tehát megyünk. De mind a hárman! Lukács mosolygott. – Ez kedves tőled, öregfiú! – mondta, kezét Jim vállára téve. – Csak attól félek, a királynak nem lesz ínyére a dolog. Bizonyára nem így képzelte el az egészet. – Csöppet sem érdekel – felelte Jim. – Mindenféleképpen veletek megyek! Lukács egy darabig megint pipája füstjébe burkolódzva gondolkodott. Így tett mindig, ha elérzékenyült, és nem akarta, hogy észrevegyék rajta. Jim azonban jól ismerte barátját. – Rendben – hallatszott végül Lukács hangja a füstgomolyból. – Itt várlak éjfélkor. – Helyes – felelte Jim. Kezet ráztak, és Jim már éppen indult volna, amikor Lukács még utánaszólt. – Gombos Jim – mondta szinte ünnepélyesen –, te vagy a legpompásabb fickó, akivel valaha is találkoztam! Azzal sarkon fordult, s gyors léptekkel távozott. Jim elgondolkodva nézett utána, majd ő is hazaszaladt. Lukács szavai még a fülében csengtek, mégis egyre csak Mitmond nénin járt az esze, aki mindig jó és kedves volt hozzá. Így aztán egyszerre volt nagyon boldog és nagyon keserű.

Negyedik fejezet amelyben különös hajót bocsátanak vízre, Lukács pedig elismeri, hogy Jim nagyon megbízható A vacsorának vége volt. Jim ásított, mintha borzasztó álmos lenne, és azt mondta, rögtön ágyba akar bújni. Csodálkozott is rajta Mitmond néni, mivel általában elég nehéz volt a fiút ágyba dugni. Aztán arra gondolt, lassacskán csak megjön a gyerek esze. Mikor Jim lefeküdt, még egyszer odament hozzá, mint minden este, betakargatta, álompuszit adott neki, eloltotta a lámpát, és visszament a konyhába, hogy tovább kötögesse Jim félig kész pulóverét. Jim csak feküdt az ágyban, és várt. Az ablakon besütött a hold. Mély csönd volt. Csak a tenger moraj lőtt békésen az országhatáron, és a konyhából hallatszott be néha a kötőtűk csattogása. Jimnek hirtelen az jutott az eszébe, hogy ő azt a pulóvert, amit Mitmond néni kötöget, már sosem fogja hordani, és hogy mit is tenne szegény, ha ezt tudná... Amint erre gondolt, szíve egészen belesajdult a fájdalomba, legszívesebben sírva fakadt volna, vagy kirohant volna a konyhába, hogy mindent elmeséljen neki. Ám ekkor Lukács búcsúszavaira gondolt, s már

tudta, hogy hallgatnia kell. Ez viszont nagyon nehéz volt, majdhogynem túl nehéz egy éppen csak fél alattvalónak. Ekkor még valami történt, amire Jim nem számított: elálmosodott. Soha nem maradt még fönn ilyen sokáig, és most majd leragadt a szeme. Ha legalább járkálhatott volna föl-alá, vagy játszhatott volna valamivel! De csak feküdt a jó meleg ágyban, s a szeme minduntalan lecsukódott. Folyton csak az járt az eszében, milyen csodálatos is lenne, ha most egyszerűen elalhatna. Megdörzsölte a szemét, és belecsípett a karjába, nehogy elaludjon. Mindenáron ébren akart maradni. Egyszer csak mégis elszunyókált. ...Mintha ott állna az országhatáron, és messze kinn, a sötét tengeren ott úszna Emma gőzös. Úgy siklott tova a hullámok hátán, mintha jégen járna. A vezetőfülkében, a tűz fényében pedig ott állt a barátja, Lukács. Egy nagy, piros zsebkendővel integetett, és azt kiáltotta: – Miért nem jöttél el? Isten veled, Jim! Isten veled! Isten veled!... Különös hangja hidegen visszhangzott az éjszakában. Most hirtelen villámlani, mennydörögni kezdett, a tenger felől metsző, hideg szél támadt fel. Zúgása még egyszer Jim felé sodorta Lukács hangját: – Miért nem jöttél? Isten veled! Isten veled, Jim! A mozdony egyre kisebb és kisebb lett. Egy villám fényénél még egyszer megpillantotta, majd végleg beleveszett a sötét éjszakába. Jim kétségbeesetten próbált utána futni a vízbe, de lába mintha földbe gyökeredzett volna. A nagy erőlködéstől aztán fölébredt, s ijedten ugrott ki az ágyból. A kis szobát élesen bevilágította a hold. Hány óra lehet? Alszik-e már vajon Mitmond néni? Tényleg elmúlt már éjfél, s az álom valóság volna? Ebben a pillanatban éjfélt ütött a kastély toronyórája. Jim fölpattant, magára rántotta ruháit, s már éppen ki akart mászni az ablakon, amikor eszébe jutott a levél. Azt pedig még feltétlenül meg kell rajzolnia Mitmond néninek, különben rettenetesen szomorú lenne szegény. Ezt pedig Jim nem akarta. Reszkető kézzel kitépett hát egy lapot a füzetéből, s rárajzolta:

Ez azt jelenti: Lukáccsal, a masinisztával világgá mentünk Emma mozdonyon. Aztán még gyorsan odarajzolta alá:

Ez pedig azt jelenti: Ne szomorkodj, igazán nincs rá okod. S végül kapkodva még ezt is odarajzolta:

Ami annyit jelent: Sokszor puszil a te Jimed. A lapot odatette a kispárnájára, majd gyorsan és csöndesen kimászott az ablakon. Amikor odaért a megbeszélt helyre, Emma gőzöst már nem találta ott. Lukácsot sem látta sehol. Gyorsan leszaladt az országhatárra. Akkor meglátta Emmát, már a vízen horgonyzott. Lukács, a masiniszta pedig rajta ült, lovaglóülésben. Éppen a vezetőfülkéhez erősített árbocra vonta föl a vitorlát. – Lukács! – kiáltotta Jim zihálva. – Várj meg, Lukács! Itt vagyok! Lukács döbbenten fordult hátra, kerek képe barátságos mosolyra derült. – Szent ég – mondta – hiszen ez Gombos Jim! Már azt hittem, meggondoltad magad. Régen elütötték már az éjfélt. – Tudom – felelte Jim. Közben átgázolt a vízen, megragadta Lukács kezét, és fölkászálódott Emmára. – Csak elfelejtettem a levelet, tudod? Így aztán vissza kellett mennem. – Én meg már attól tartottam, hogy elaludtál – mondta Lukács, pipájából sűrű füstfelhőket eregetve. – Egyáltalán nem is aludtam! – mondta Jim önérzetesen. Ez ugyan nem volt igaz, de Lukács előtt nem akart megbízhatatlannak látszani. – Képes lettél volna elmenni nélkülem? – Hát – mondta Lukács – egy darabig még biztosan vártam volna, de aztán bizony... Sohasem lehet tudni, ugyebár, hátha meggondoltad magad. Megtörténhetett volna, nem? – De hiszen megállapodtunk – mondta Jim szemrehányóan. – Igaz – ismerte el Lukács. – És nagyon boldog vagyok, hogy tartottad magad a megállapodásunkhoz. Most már tudom, hogy számíthatok rád. Hát a hajónk hogy tetszik? – Szuper! – mondta Jim. – Mindig azt hittem, hogy a mozdonyok elsüllyednek a vízben. Lukács kuncogott. – Ha a kazánból leeresztjük a vizet, a szertartályt kiürítjük, az ajtókat pedig légmentesen szigeteljük, akkor nem – magyarázta apró füstfelhőket eregetve. – Olyan trükk ez, amit nem sokan ismernek. – Mit kell csinálni az ajtókkal? – érdeklődött Jim, mivel nem hallotta még ezt a szót. – Szigetelni – ismételte meg Lukács. – Ez annyit jelent, hogy kóccal és kátránnyal kell tömíteni még a legapróbb rést is, hogy egy csöpp víz se szivároghasson át rajta. Ez a legfontosabb, mert vízhatlan vezetőfülkével, levegővel feltöltött kazánnal és üres szertartállyal Emma nem süllyedhet el. Meg aztán így egy kis kabinunk is lesz, ha eleredne az eső. – De hogy mászunk be, ha az ajtókat légmentesen szigetelted? – tudakolta Jim. – A szertartályon át bemászhatunk – mondta Lukács. – Láthatod, a mozdonyok is úgy úsznak, mint a kacsa, csak egy kis szakértelem kell hozzájuk. – Nahát! Pedig vasból vannak, nem? – csodálkozott Jim. – Az nem számít – felelte Lukács, s élvezettel egy szép hurkot köpött a vízbe. – A hajók egy része is vasból van. De például egy üres bádogkanna se süllyed el, míg víz nem folyik bele. – Aha! – mondta Jim, mint aki így már mindent ért. Rendkívül nagyra értékelte Lukács tudományát. Egy ilyen okos barát mellett semmi nem üthet ki balul. Most volt csak igazán boldog, hogy ígéretét megtartotta. – Ha nincs ellenedre, akkor indulhatunk – szólalt meg Lukács. – Oké – felelte Jim. Eloldották a kötelet, ami Emmát a parthoz rögzítette. A vitorlába azonnal belekapott a szél. Az árboc halkan nyikordult egyet, s a különös hajó útnak indult. A szél susogásán és az Emma orrát csapdosó apró hullámok zaján kívül teljes csönd honolt körülöttük. Lukács átkarolta Jim vállát, s mindketten némán nézték, hogyan tűnik el lassan Gyöngyélet Földje. Vele együtt Mitmond néni és Feszes úr háza, a kis állomás és a felemás csúcsok közti királyi palota is egyre távolodott a csöndes, holdfényes éjszakában.

Jim fekete képén hatalmas könnycsepp gördült alá. – Hej, de nekibúsultál! – mondta Lukács halkan, de az ő szeme is gyanúsan csillogott. Jim jó hangosan szipogott, keze fejével megtörölte a szemét, és bátran próbált mosolyogni. – Már el is múlt. – Legjobb, ha vissza se nézünk többé – mondta Lukács barátságosan megveregetve Jim vállát. Megfordultak, és attól kezdve már csak előrenéztek. – Most pedig először is pipára gyújtok – mondta Lukács –, aztán majd játszunk valamit. Megtömte pipáját, rágyújtott, fújt néhány füstkarikát, aztán hozzáfogtak, hogy jobbnál jobb játékokat eszeljenek ki. Igazán jól szórakoztak, nemsokára már mindketten megelégedetten mosolyogtak. Így vitorláztak ki a holdfényes tengerre.

Ötödik fejezet amelyben a tengeri utazás véget ér, és Jim átlátszó fákat lát Útjuk során semmi különös nem történt. Szerencsére az időjárás továbbra is nekik kedvezett. Az enyhe szélben éjjel-nappal duzzadó vitorlával Emma egész jó tempóban haladt. – Csak azt tudnám, hová is tartunk tulajdonképpen – jegyezte meg néha Jim elmerengve. – Fogalmam sincs, de legyen ez számunkra is meglepetés – felelte ilyenkor Lukács bizakodón. Néhány napig egy csapat repülőhal kísérte őket, ami mindkettőjüket pompásan elszórakoztatta. A repülőhalak ugyanis rendkívül vidám népség. Ott ugrabugráltak Jim feje körül, szinte fogócskáztak vele. De annyira fürgék voltak, hogy egyet sem bírt elkapni közülük, ő maga viszont, nagy igyekezetében, nemegyszer bepottyant a vízbe. Szerencsére úszni már egészen kis korában, még Gyöngy élet Földjén megtanult, így hát ebben nem is volt hiba. Amikor aztán Lukács kihúzta, ő meg ott állt csuromvizesen a vezetőfülke tetején, a repülőhalak mind kidugták fejüket a vízből, szájukat pedig szélesre tátották, mintha csak rajta nevettek volna. Hallani természetesen semmit sem lehetett, mivel a halak köztudomásúlag némák. Ha barátaink útjuk során megéheztek, egyszerűen csak lehalásztak egy tengeri körtét vagy tengeri uborkát a magas korallágakról. Ezek a korallok ugyanis néha olyan magasra nőttek, hogy a tengerfenéktől egészen a felszínig értek. A tengeri termények nemcsak táplálóak és vitamingazdagok voltak, hanem annyira lédúsak is, hogy Lukács és Jim soha nem szomjaztak. (A tengervíz ugyanis olyan sós, hogy nem lehet meginni.) Napközben meséltek egymásnak, dalokat fütyörésztek, vagy „Ne nevess korán”-t játszottak. Lukács az előttük álló várhatóan hosszú útra való tekintettel – biztos, ami biztos – magával hozott egy doboz társasjátékot is. Esténként, mikor aludni mentek, fölnyitották a szertartály fedelét, ami különben mindig csukva volt, nehogy a víz belefröccsenjen, és a szénadagoló nyíláson át bemásztak a vezetőfülkébe. A szertartály fedelét Lukács mindig gondosan bezárta maguk után. Aztán jó meleg takarókba burkolództak, és kényelmesen elhelyezkedtek. Igaz, hogy elég szűk volt a kis kabin, de nagyon barátságos, főleg, mert az eltömített ajtókon behallatszott a vízcsobogás, és Emma úgy ringatózott a hullámokon, mint valami nagy bölcső. Egyik reggel aztán – pontosabban utazásuk negyedik hetének harmadik napján – Jim nagyon korán ébredt. Mintha valami nekik ütközött volna!... „Mi volt ez? – gondolta. – És miért nem ringatózik Emma, miért állunk egy helyben?” Mivel Lukács még mélyen aludt, Jim elhatározta, hogy maga néz utána. Fölkelt hát – csöndben, hogy barátját föl ne ébressze s lábujjhegyre állva kilesett az egyik ablakon. A hajnali pirkadatban elbűvölő szépségű, csodálatos tájat pillantott meg. Soha nem látott még ehhez foghatót. „Nem – mondta aztán magában – ez nem lehet igaz. Bizonyára csak álmodom!” Azzal gyorsan visszafeküdt, és becsukta a szemét, nehogy elmúljon az álom. Ám csukott szemmel semmit sem látott. Szóval mégsem álom? Újra fölkelt, megint kinézett, és a csodálatos táj ismét ott volt. Különös színű és formájú, csodaszép fák és virágok pompáztak odakint, s furcsa módon mindegyik átlátszó volt, akár a színes üveg. Az ablak előtt, épp ahol Jim kinézett, egy hatalmas, vastag törzsű ősöreg fa állt, három ember sem érte volna körül. Mégis minden, ami mögötte volt, átlátszott rajta, mint valami akváriumon keresztül. A fa halványlila volt, ezért a mögötte lévő dolgok mind halványlilának tűntek. A mezők fölött illatos ködfelhők lebegtek, itt-ott folyók kígyóztak, fölöttük finom, keskeny porcelánhidak íveltek át. Némelyik hidacskának különös teteje volt, amelyen ezernyi apró ezüstharang csilingelt, szikrázott a hajnali nap fényében.

Sok fán és virágon is ezüstcsengettyűk himbálództak, s a legkisebb fuvallatra itt is, ott is többszólamú, halk mennyei csilingelős hangzott föl. Csillámló szárnyú pillangók libbentek virágról virágra, a kelyhekből parányi madárkák szippantották ki hosszú, ívelt csőrükkel a mézet és a harmatcsöppeket. Ezek a kis madarak alig voltak nagyobbak egy dongónál. (Egyébként kolibrinek hívják őket, és a világ legkisebb madarai. Olyanok, mintha csupa aranyból és drágakőből lennének.) A távoli láthatáron égig érő hegység emelkedett, csúcsa felhőkbe burkolódzott. Vörös-fehér rajzolata messziről pontosan úgy festett, mint valami óriásgyerek füzetébe rajzolt gyönyörű sorminta. Jim úgy elámult, hogy a nagy csodálkozástól még a száját is nyitva felejtette. – Csak úgy sugárzik rólad az értelem, öregfiú! – hallotta meg hirtelen Lukács hangját. – Egyébként jó reggelt, Jim! Ásított egy jó nagyot. – Jaj, Lukács! – hebegte Jim, szemét le nem véve a különös tájról. – Odakint... milyen átlátszó minden, és... és... és... – Hogyhogy átlátszó? – kérdezte Lukács még mindig ásítozva. – Ha nem tévedek, a víz mindig is átlátszó volt. De most már kezdem unni, nem ártana, ha kikötnénk végre valahol. – Még hogy a víz! – Jim szinte kiabált izgalmában. – Hisz én a fákról beszélek! – Fákról? – kérdezte Lukács, és akkorát nyújtózkodott, hogy csak úgy ropogtak bele a csontjai. – Azt te csak álmodtad, barátom! A tengeren nincsenek fák, átlátszóak meg aztán végképp nincsenek. – Hát nem is a tengeren! – kiáltotta Jim türelmét vesztve. – Hiszen ez itt szárazföld, fákkal, virágokkal, hidakkal és hegyekkel... Megragadta Lukács kezét, és megpróbálta fölráncigálni barátját. – Na-na-na – dörmögte Lukács föltápászkodva. Aztán kinézett az ablakon, meglátta a mesés vidéket, s egy jó ideig ő sem tudott megszólalni. Végül kitört: – Az árgyélusát! Aztán egy ideig megint hallgatott. Teljesen lenyűgözte a látvány. – Milyen ország lehet ez? – törte meg végül Jim a csöndet. – Ezek a furcsa fák?... – mormogta Lukács elgondolkodva. – Mindenhol ezüstcsengettyűk, törékeny porcelán függőhidak... ” – Aztán hirtelen fölkiáltott: – Ne legyen Lukács, a masiniszta a nevem, ha ez nem Kína! Gyere, Jim, segíts! Toljuk ki Emmát a szárazra! Kimásztak és kitolták Emmát a partra. Amint elkészültek vele, a legnagyobb lelki nyugalommal nekiültek reggelizni. Bekebelezték készletük utolsó tengeri uborkáját. Aztán Lukács pipára gyújtott. – Most hová megyünk? – tudakolta Jim. – Az lesz a legjobb – gondolkodott Lukács –, ha először is Pingbe megyünk. Ha jól tudom, így hívják Kína fővárosát. Majd meglátjuk: hátha beszélhetünk őfelségével, a császárral. – Miért akarsz beszélni vele? – kérdezte Jim csodálkozva. – Meg akarom kérdezni, nincs-e szüksége egy gőzmozdonyra meg két masinisztára. Hátha éppen hasznunkat tudná venni. Akkor itt maradhatnánk, érted? Ez az ország egészen kedvemre való. Munkához láttak tehát: visszaalakították Emmát szárazföldi járművé. Először is leszerelték az árbocot meg a vitorlát. Aztán gondosan kiszedegették az ajtórésekből a kátrány- és kóctömítéseket, kinyitogatták az ajtókat, és végül föltöltötték Emma kazánját vízzel, szertartályát pedig a parton halomszámra heverő száraz hordalék fával. Amikor ezzel is végeztek, begyújtották a kazánt. Rögtön kiderült, hogy az átlátszó fa majdnem olyan kitűnően ég, mint a szén. Mikor aztán a kazánban már rendesen forrt a víz, pöfékelve útnak eredtek. Most már a jó öreg Emma is sokkal jobban érezte magát, mint a tengeren, hiszen azért mégsem a víz volt az éltető eleme! Nemsokára egy széles írthoz értek, ahol már kényelmesebben és gyorsabban haladhattak. A kis porcelánhidakat természetesen messzire elkerülték, mivel a porcelán köztudomásúlag olyan törékeny, hogy nem tenne jót neki, ha egy mozdony áthajtana rajta. De szerencse is, hogy nem tértek le sem jobbra, sem balra, mert ez az út egyenesen Pingbe, Kína fővárosába vezetett. Először csak mentek neki a láthatárnak, mindig a vörös-fehér csíkos hegység irányába. Jim azonban, aki a gőzös tetejéről kémlelte a messzeséget, mintegy öt és fél órás út után ezer meg ezer óriási sátort pillantott meg a távolban. A sátrak teteje aranyfényben tündökölt a napon. Jim lekiabált Lukácsnak: elmondta, mit lát. Lukács pedig így felelt: – Ezek Ping híres arany tetői. Akkor hát jó felé megyünk. Félóra múlva el is érték a várost.

Hatodik fejezet amelyben egy kövér sárga fej nehézségeket támaszt Pingben csak úgy nyüzsögtek az emberek: csupa kínai. Jim, aki még soha életében nem látott ennyi embert egy rakáson, egészen megszeppent. A kínaiaknak egytől egyig ferde vágású szemük volt, nagy, kerek kalapjuk alól pedig kilógott fonott varkocsuk. Mindegyikük egy még kisebb kínait vezetett kézen fogva. A kicsik pedig egy még annál is kisebbet. Így ment ez egészen a legkisebbig, amelyik már nem. volt nagyobb egy borsószemnél. Hogy az is fogta-e egy még kisebbnek a kezét, azt már Jim nem láthatta, mert ahhoz nagyító kellett volna. Ezek voltak hát a kínaiak a csemetéikkel és a csemetéik csemetéivel. (Minden kínainak rengeteg gyereke és még annál is több unokája van.) Úgy nyüzsögtek, hemzsegtek egymás hegyén-hátán, karattyoltak és gesztikuláltak, hogy Jim alig győzte kapkodni a fejét. A város sok ezer házból állt, és minden háznak sok-sok emelete volt. Minden emelet fölé esernyőszerűen, kiugró eresz épült, színaranyból. Az ablakokban zászlócskák és lampionok lengtek, a mellékutcákban ruhaszárító kötelek százait feszítették ki a házak között. Telis-tele voltak aggatva száradó fehérneművel. Mert a kínaiak nagyon tiszta népség ám! Sosem járnak piszkos ruhában! Még a legkisebb kínai, az a bizonyos borsószem nagyságú is naponta mossa a ruháját, és egy cérnavékony kötélre ki is teregeti. Emma óvatosan tört magának utat a tömegben, nehogy elüssön valakit. Gyors zihálásán hallatszott, mennyire izgatott. Folyamatos dudálással és füttyentésekkel figyelmeztette a csemetéket és unokákat, hogy álljanak félre az útból. Már teljesen kifulladt. Így érték el végre a császári palota előtti főteret. Lukács meghúzott egy fogantyút, mire Emma megállt, és megkönnyebbülésében akkorát sóhajtott, hogy az összes gőzt kifújta magából. A kínaiak mind szerteszét ugrottak nagy riadalmukban. Sohasem láttak még gőzmozdonyt. Azt hitték, Emma valami szörnyeteg, aki tüzet fúj rájuk, hogy megsüsse és beregelizze őket. Lukács komótosan pipára gyújtott, és Jimhez fordult. – Gyere fiam! Megnézzük, otthon van-e a császár! Kiszálltak és elindultak a palotába. Kilencvenkilenc ezüstlépcső vezetett föl a főbejárathoz. A legnemesebb ébenfából faragott főkapu tíz méter magas és hat és fél méter széles volt. (Az ében olyan ritka szén-szurokkoromfekete fafajta, hogy az egész világon csak százkét mázsa és hót gramm van belőle. Annak is több mint a felét ehhez a kapuhoz használták föl.) A kapu melletti elefántcsont táblán aranybetűkkel ez állt: KÍNA CSÁSZÁRA Alatta pedig egy hatalmas gyémánt csengőgomb. – Az árgyélusát! – csodálkozott el Lukács, mikor mindezt szemügyre vette. Jimnek is elkerekedett a szeme az ámulattól. Lukács becsöngetett. Erre az óriási ébenfa ajtó közepén kinyílt egy kis ablak. Egy kövér, sárga fej nézett ki rajta, s kedvesen rámosolygott barátainkra. Jól megtermett alakja rejtve maradt az ajtó mögött. A kövér, sárga fej magas fejhangon megszólalt: – Mit óhajtanak, méltóságos uraim? – Külföldről jöttünk, mozdonyvezetők vagyunk – felelte Lukács. – A kínai császárral szeretnénk beszélni, ha lehetséges. – Milyen ügyben óhajtanak beszélni a császár őfelségével? – kérdezte a kövér fejű megnyerő mosollyal. – Ezt inkább személyesen neki mondanánk el – felelte Lukács. – Sajnos teljességgel lehetetlen, igen tisztelt, nagybecsű mozdonyvezetők – suttogta a láthatatlan testhez tartozó fej, egyre hízelgőbben vigyorogva –, őfelségével, a császárral teljesen és abszolút lehetetlen beszélni, hacsak nincs meghívásuk. – Nem, az nincs – mondta Lukács megrökönyödve –, de hát minek az? – Akkor bocsássanak meg nekem, méltatlan tetűnek, de nem ereszthetem be önöket. A császárnak nincs ideje. – De a nap folyamán valamikor csak tudna ránk egy kis időt szakítani? – mondta Lukács. – Módfelett sajnálom – felelte a kövér fülig érő szájjal, mézédesen mosolyogva. — A császár őfelségének egy csöppnyi ideje sincs. Elnézésüket kérem!

Azzal puff, már be is csapta az ablakot. – Ezer ördög és pokol! – morgolódott Lukács. A kilencvenkilenc ezüstlépcsőn lefelé menet aztán Jim így szólt: – Az az érzésem, hogy a császár tudna ránk időt szakítani, csak a hájfejű nem akar beengedni minket. – Hát éppen ez az – morogta Lukács mérgesen. – Mihez kezdünk most? – kérdezte Jim. – Először is körülnézünk a városban – mondta Lukács tettre készen. Ha be is gurult néha, haragja hamar elpárolgott. Átvágtak a téren, ahol hatalmas tömeg gyűlt össze. A kínaiak tisztes távolságból bámulták a mozdonyt. Emmának ez szörnyen kínos volt. Fényszórószemeit lesütötte. Megkönnyebbülten lélegzett föl, amikor Lukács odalépett hozzá, és megveregette az oldalát. – Ide hallgass, Emma – mondta Lukács – körülnézünk Jimmel egy kicsit a városban. Várj meg itt bennünket szép nyugodtan. Emma megadóan sóhajtott. – Nem maradunk el sokáig – vigasztalta Jim. Azzal már útnak is eredtek. Barátaink órák hosszat kószáltak a tarkabarka utcákon, szűk kis sikátorokban, és egyszerűen elképesztő, hogy mennyi furcsa, érdekes dolgot fedeztek föl. Itt vannak például a fülpucolók! A fülpucolók körülbelül úgy dolgoznak, mint máshol a cipőpucolók. Kényelmes székeket raknak ki az utcára, oda kell leülni. Aztán kitisztítják az ember fülét. De nem ám úgy ripsz-ropsz, egy törülközővel vagy mosdókesztyűvel! Ez egy hosszú, bonyolult szertartás. Minden fülpucolónak van egy kis asztalkája egy ezüsttálcával, azon pedig számtalan kis kanálka, parányi ecset, pálcika, kefécske, vattapamacs, apró doboz és tégely. Ezek nélkülözhetetlenek a munkájukhoz. A kínaiak nagyon szívesen járnak fülpucolóhoz. Egyrészt mert tisztaságszeretők, másrészt mert olyan kellemes, bizsergetően csiklandós érzés az, amikor a fülpucoló nagy óvatosan munkához lát. A kínaiaknak ez az egyik kedvenc szórakozásuk. Aztán itt vannak még a hajszámlálók, akik összeszámolják, hány szál haj van az ember fején. Kínában ugyanis nagyon fontos tudni, kinek hány hajszála van. Szóval ezeknek a hajszámlálóknak van egy csöpp kis lapos aranycsipeszük, amellyel egyenként meg tudják fogni a hajszálakat. Mindig száz szál hajat számlálnak össze, majd egy kis szalaggal átkötik őket. Ezt egészen addig folytatják, míg az ember feje tele nem lesz apró szalagokkal. Mindegyikük mellett ül egy segédhaj számláló, aki aztán a szalagokat számlálja össze. Néha persze órák hosszat is eltarthat, míg az összes hajszálat megszámolják. De van úgy, hogy nagyon gyorsan végeznek vele, hiszen Kínában is vannak olyanok, akiknek már csak pár szál hajuk van. És még mennyi mindent láttak! Szerte a városban bűvészek tűntek föl az utcákon. Egyikük például a puszta tenyerén fát növesztett egy szem magból, méghozzá olyat, amelynek az ágain valódi parányi kis madárkák ültek csivitelve. Gyöngyszem nagyságú gyümölcsök is nőttek rajta, bárki szedhetett belőlük: mézédesek voltak. Akrobatákkal is találkoztak, akik labdaként dobálták, egyensúlyozták borsószemnyi gyermekeiket. A gyerekek vidáman trombitáltak is a levegőben röpködve. S mi mindent lehetett itt kapni! Aki még nem járt Kínában, el sem tudja képzelni. Tízszer ilyen vastag könyv kellene ahhoz, hogy az itt kapható összes gyümölcsöt, drága szöveteket és edényféléket, játékokat és használati tárgyakat fölsoroljam. És akkor nem beszéltem még az elefántcsont-faragókról. Ez aztán a bámulatra méltó dolog! Némelyikük már százéves is elmúlt, és egyetlen darabon dolgozott egész életében. Ez az egy darab aztán akkora érték, hogy senki fia nem bírná megfizetni. Végül majd odaajándékozza valakinek, akit méltónak tart rá. Volt, aki például egy focilabda nagyságú golyót faragott. A golyó telis-tele volt a leggyönyörűbb képekkel. De ezeket a képeket nem festették ám, hanem faragták. Olyan finoman voltak megmunkálva, mint valami leheletkönnyű csipke. Pedig az elefántcsont ugyancsak kemény anyag. Ha átkukucskálunk ezen a finom rácshoz hasonló elefántcsont-csipkén, meglátjuk a belső, második golyót. Az lazán mozgatható benne, s éppoly gyönyörűen van kifaragva, mint a külső. A második golyóban is van egy még kisebb golyó, és ez így folytatódik egészen a legkisebbig. Az egészben az a legmegdöbbentőbb, hogy ezek a művészek egy darabból faragják csodálatos alkotásaikat, anélkül hogy bármelyik golyót szétszednék. A csipkézet apró nyílásain keresztül vésnek, faragnak, vékonyka, parányi kis vésőikkel és késeikkel. Sok-sok évvel ezelőtt kezdték, még borsószem korukban, s hófehér hajú aggastyánok lettek, mire művüket befejezték. Egész életük bele volt faragva ezekbe a golyókba, mint valami titokzatos képeskönyvbe.

A kínaiak nagy tisztelettel övezték az elefántcsont-faragókat, így szólították őket: az elefántcsont nagy mesterei.

Hetedik fejezet amelyben Emma fölcsap sétagőzösnek, barátaink pedig megismerkednek egy Kínai csemetével Barátaink egész nap a várost járták. A nap lemenőben volt, az aranytetőkön már az alkony pírja tündökölt. A szűk kis utcácskákban, ahol már sötétedett, mindenfelé színpompás lampionok gyúltak. A kínaiak hosszú horgászbotokra akasztva hordozták maguk előtt. A nagyok nagy lampiont vittek, a kicsik kicsit. A legkisebbek úgy néztek ki, mint a tarka szentjánosbogárkák. A sok csoda láttán barátaink teljesen megfeledkeztek arról, hogy néhány tengeri gyümölcsön kívül ma még egy árva falatot sem ettek. – Azért ez már mégiscsak sok! – mondta nevetve Lukács. – Azonnal tennünk kell valamit. Bemegyünk egy étterembe, és olyan vacsorát rendelünk, hogy hét nyelven beszél! – Az pompás lesz! – helyeselt Jim. – Van kínai pénzed? – Az ördögbe is! – mondta Lukács a füle tövét vakargatva. — Erre nem gondoltam! Pénz ide, pénz oda, valamit azért mégiscsak kell ennünk. Várj, hadd gondolkodjam! Gondolkodott tehát, Jim pedig várakozásteljesen figyelte. Lukács hirtelen fölkiáltott: – Megvan! Ha nincs pénzünk, akkor pénzt kell keresnünk! – Szuper! – mondta Jim. – De hogyan keresünk pénzt most sebtiben? – Egyszerűen – felelte Lukács. – Visszamegyünk a jó öreg Emmához, és kihirdetjük, hogy aki fizet tíz lit, az körbefurikázhatja velünk a főteret. Gyorsan visszamentek a császári palota előtti főtérre, ahol az emberek még mindig ott tolongtak és bámészkodtak tisztes távolságban Emma körül. Csak most már mindegyikük egy-egy lampiont tartott. Lukács és Jim utat törtek maguknak a tömegben, és fölmásztak a gőzös tetejére. A tömegen várakozásteljes moraj futott végig. – Figyelem, figyelem! – kiáltotta Lukács. – Mélyen tisztelt hölgyeim és uraim! Gőzösünkkel nagyon messziről jöttünk, és bizonyára hamarosan odébbállunk. Itt a soha vissza nem térő alkalom! Tegyenek egy kört velünk! Tíz liért már be is lehet szállni! Mindössze tíz li egy körutazás a főtéren! Suttogás, morajlás futott végig a tömegen, de senki nem mozdult. Lukács még egyszer nekirugaszkodott: – Lépjenek csak nyugodtan közelebb az uraságok! Ez egy végtelenül jámbor gőzös. Igazán nem kell félni tőle! Csak tessék, tessék, mélyen tisztelt publikum, be lehet szállni! A tömeg áhítattal nézett föl Lukácsra és Jimre, de senki sem lépett közelebb. – Ezer ördög és pokol! – súgta oda Lukács Jimnek. – Nem szánják rá magukat. Próbáld meg talán te is! Jim mély lélegzetet vett, és ahogy csak tüdején kifért, elkiáltotta magát: – Kedves gyerekek és kisbabák! Szívből ajánlom, tartsatok velünk! El sem tudjátok képzelni, micsoda pompás szórakozás; jobb, mint a körhinta! Figyelem, figyelem! Máris indulunk! Be lehet szállni! Most csak tíz li fejenként! Csupán tíz libe kerül! Senki sem mozdult. – Nem jönnek – suttogta Jim csalódottan. – Tegyünk talán egy kört először csak kettesben – javasolta Lukács. – Lehet, hogy attól majd kedvet kapnak. Lemásztak hát Emma tetejéről, beszálltak és elindultak. Az eredmény azonban egészen más volt, mint amire számítottak. Az emberek riadtan futottak, ki merre látott, míg az egész tér ki nem ürült. – Kár a gőzért – sóhajtotta Jim, amikor megálltak. – Akkor valami mást kell kiagyalnunk – dörmögte Lukács. Leszálltak a gőzösről, és gondolkodni kezdtek, de a gyomruk korgása folyton-folyvást megzavarta őket. Végül Jim panaszosan megjegyezte: – Így sajnos semmire sem jutunk. Ha legalább lenne itt valami ismerősünk! Egy kínai biztosan meg tudná mondani, mit tegyünk! – Szíves örömest! – csipogta ekkor egy vékony hangocska. – Segíthetek talán valamiben?

Lukács és Jim csodálkozva néztek a lábuk elé, ahol egy pindurka csemetét pillantottak meg a földön. Szemmel láthatólag még kisbaba volt. Akkora lehetett, mint az öklöm, a feje pedig, akár egy pingponglabda. A parányi legényke levette kis, kerek kalapját, és oly mélyen és udvariasan hajolt meg, hogy még a varkocsa is égnek állt bele. – Tisztelt idegenek, a nevem Ping Pong – mondta. – Miben állhatok a szolgálatukra? Lukács kivette szájából a pipát, és a legkomolyabb arckifejezéssel ő is meghajolt. – Lukács vagyok, a masiniszta. Jim is meghajolt. – Én pedig Gombos Jim vagyok. Erre a kis Ping Pong is újra meghajolt, s így csicsergett: – Meghallottam méltóságos gyomrotok bánatos korgását. Megtiszteltetésnek venném, ha megvendégelhetnélek benneteket. Várjatok itt egy percet, kérlek! Azzal aprócska kis léptekkel elviharzott a palota felé, de olyan villámgyorsan, mintha csak kerekeken gördült volna. Barátaink csodálkozva néztek egymásra, amint nyoma veszett az egyre sűrűsödő sötétségben. – Kíváncsi vagyok, mi sül ki ebből – szólalt meg Jim. – No, csak várjuk ki a végét – mondta Lukács, miközben pipájából kiverte a hamut. Ping Pong valami furcsa, súlyos dolgot cipelt a fején, amikor visszajött. Egy kis lakkozott asztalka volt az, alig nagyobb egy tálcánál. Letette a mozdony mellé a földre. Aztán körülrakta néhány bélyeg nagyságú párnácskával. – Foglaljatok helyet, kérlek! – intett feléjük hívogatóan. Barátaink megpróbáltak elhelyezkedni a párnácskákon, már amennyire lehetett. Elég nehezen ment, de semmi szín alatt nem akartak udvariatlannak látszani. Ping Pong újra elszaladt, és egy aprócska lampionnal tért vissza, amelyre egy mosolygó arcot festettek. A lampion tartórúdját beszorította a gőzös egyik kerekének küllői közé. Így már kellemes hangulatvilágítás is volt az asztalka fölött. Időközben ugyanis teljesen besötétedett, a hold pedig még nem kelt föl. – Úgy ni – csipogta Ping Pong, elégedetten szemlélve művét. – Hát enni mit hozhatok a tiszteletre méltó uraságoknak? – Nem is tudom – mondta Lukács tanácstalanul – ami van. Kis vendéglátójuk buzgón sorolni kezdte: – Hozhatok százéves tojást a legfinomabb mókusfülsaláta körettel? Vagy cukrozott gilisztát tejfölös mártásban? De nagyon ízletes a reszelt lópatával meghintett fakéregpüré is. Vagy szívesebben ennétek talán ecetes-olajos kígyóbőrbe töltött párolt darázsfészket? Mit szólnátok például ízletes csiganyálkába hempergetett hangyatojásokhoz? De melegen ajánlhatom a mézes szitakötőpetét roston vagy a puhára főtt süntüskével körített gyönge selyemhernyókat is. Vagy inkább ropogós szöcskelábat ennétek, pikáns cserebogárcsápsalátával? – Kedves Ping Pong – mondta Lukács, elkapva Jim döbbent pillantását –, ezek bizonyára mind a legfinomabb nyalánkságok. De mi még csak most érkeztünk Kínába, és hozzá kell szoknunk az itteni konyhához. Nincs valami egyszerűbb ételféleség? – Dehogy nincs! Rántott lócitrom például, elefántszószban. – Jaj, nem, nem ilyesmire gondoltam! – mondta Jim. – Nincs valami normális ennivaló? – Normális? – kérdezte Ping Pong tanácstalanul. Aztán földerült a képe. – Értem már! – kiáltott föl. – Például egérfarok békaikrapudinggal. Tudomásom szerint ez a legnormálisabb étel. Jim összerázkódott. – Nem, nem ilyesmire gondoltam – mondta –, hanem mondjuk egyszerűen egy szelet vajas kenyérre. – Egy szelet mireee? – kérdezte Ping Pong. – Vajas kenyérre – ismételte meg Jim. Ping Pong zavarban volt: – Sosem hallottam még efféléről. – Hozhatnál sült krumplit is tükörtojással – javasolta Lukács. – Nem – mondta Ping Pong –, hát ilyesmit még életemben nem láttam. – Vagy sült húst – folytatta Lukács, hogy még a nyál is összefutott a szájában. Ám most a kis Ping Pong rázta értetlenül a fejét, és megrökönyödve nézett barátainkra. – Elnézést, tiszteletre méltó idegenek, de egészen beleborzongtam – csipogta. – Ti tényleg megeszitek az ilyesmit? – Hát persze – kiáltotta a két jó barát szinte egyszerre –, persze hogy megesszük!

Egy ideig még eltartott, míg meghányták-vetették magukban a dolgot. Egyszerre csak Lukács pattintott egyet az ujjával, és így szólt: – Megvan, fiúk! Hiszen Kínában vagyunk, márpedig Kínában mindenképpen kell rizsnek lennie! – Rizs? – kérdezte Ping Pong. – Egész egyszerűen csak rizs? – Az, az – mondta Lukács. – Ó, akkor van egy ötletem! – kiáltott föl Ping Pong boldogan. – Kaptok egy császári rizsestálat! Azonnal, máris, nagyon sietek! – Már el is robogott volna, de Lukács megfogta vékonyka kis karját. – De kérlek, Ping Pong, ha lehet, ne legyen benne semmiféle bogár vagy sült cipőfűző, jó? Ping Pong megígérte, és eltűnt a sötétben. Csakhamar néhány gyűszű nagyságú tálkával tért vissza, s letette őket az asztalra. Barátaink összenéztek, s arra gondoltak, nem lesz-e ez egy kicsit kevés két alaposan kiéhezett mozdonyvezetőnek? Ám természetesen egy szót sem szóltak, hiszen vendégségben voltak. Ping Pong azonban már el is rohant újra, további tálkákat hozott, és megint csak eltűnt. Végül az egész asztalkát telerakta rendkívül étvágy gerjesztően illatozó aprócska kis tálkákkal. Lukács és Jim elé pedig letett két-két vékonyka ceruzához hasonló pálcikát. – Csak azt tudnám – súgta Jim Lukácsnak –, hogy ezek mire valók! Ping Pong meghallotta és megmagyarázta: – Ez a két-két pálcika az evőeszköz, tisztelt gombviselők. Ezzel kell enni. – Vagy úgy – morogta Jim gondterhelten. – Nem bánom, megpróbálhatjuk. Jó étvágyat! – szólt Lukács. Megpróbálták a dolgot. Ám valahányszor sikerült egy-egy szem rizst a pálcikájukra föltornászniuk, az leesett, még mielőtt beegyensúlyozták volna a szájukba. Ez annál is inkább kellemetlen volt, mert egyre ékesebbek lettek, az étel pedig ugyancsak ínycsiklandozóan illatozott. Ping Pong természetesen túl udvarias volt ahhoz, hogy akár csak el is mosolyodjon barátaink ügyetlenkedésén. Végül azonban Jim és Lukács is elnevették magukat, s ekkor persze már Ping Pong is velük tartott. – Bocsáss meg, Ping Pong – mondta Lukács –, de inkább pálcika nélkül eszünk. Különben még éhen pusztulunk. Azzal csak úgy kiették az összes rizst, a kávéskanálnál amúgy is alig nagyobb tálacskákból. Mindegyik tálkában más-más módon elkészített rizs volt, egyik finomabb, mint a másik. Volt ott vörös rizs, fekete rizs, zöld rizs, édes rizs, csípős rizs és sós rizs, tejberizs, rizsfelfújt és puffasztott rizs, kék rizs, kandírozott és aranyozott rizs. Barátaink pedig egyre csak ettek és ettek. – Mondd csak, Ping Pong, te miért nem eszel velünk? – kérdezte Lukács. – Nem lehet – felelte Ping Pong fontoskodva a korombéli kisbabáknak nem tesz jót az efféle koszt. Nekünk még a folyékony táplálék a legelőnyösebb. – Hogyhogy – kérdezte Jim tele szájjal hát hány éves vagy? – Pontosan 368 napos – felelte büszkén Ping Pong. – De már négy fogam van! Meglehetősen hihetetlennek tűnt, hogy Ping Pong csak egyéves és háromnapos. De íme, itt a magyarázat! A kínaiak borzasztó okosak. Sőt, a kínai talán a földgolyó legokosabb népe. Ezenkívül ősrégi nép is. Már akkor léteztek, amikor a legtöbb népnek még híre-hamva sem volt. Ezért itt már a legkisebb gyerek is ki tudja mosni a holmiját. Egyéves korukra pedig már olyan fejlettek, hogy járni, sőt felnőttek módjára társalogni is tudnak. A kétévesek folyékonyan írnak és olvasnak. Hároméves korukban pedig olyan számtani feladatokat oldanak meg, amelyekkel nálunk egy professzor is alig-alig tudna megbirkózni. Itt azonban ez fel se tűnik, hiszen szó szerint gyerekjáték az egész. Ezzel magyarázható hát, hogy a kis Ping Pong is ilyen választékosán fejezte ki magát, és úgy vigyázott magára, hogy a saját édesanyja se különben. Más szempontból viszont épp olyan kisbaba volt, mint bármelyik kortársa kerek e világon. Alsónadrág helyett például még pelenkát kellett viselnie. A pelenka két csücske hatalmas masnira volt kötve a popsiján. Az értelme viszont már olyan fejlett volt, akár egy felnőtté.

Nyolcadik fejezet amelyben Lukács és Jim titokzatos feliratokat fedez föl

Feljött a telihold; ezüstfehér fénnyel vonta be Ping városának utcáit és tereit. A palota tornyából öblös, mély gongütések hangzottak föl, majd haltak el ismét. – Ez már a jau, a tücskök órája – mondta Ping Pong. – Ez a kínai gyerekek számára az utolsó étkezés ideje. Engedjétek hát meg, hogy én is elhozzam a vacsorámat! – Kérlek, csak nyugodtan – felelte Lukács. Ping Pong elszaladt, de nemsokára ismét fölbukkant. Kezében játék babának való, pindurka kis cumisüveget szorongatott. Kényelmesen elhelyezkedett a párnáján, és így szólt: – A gyíktej rendkívül értékes táplálék. A korombeli csecsemőknek egyszerűen nélkülözhetetlen. Bár nem túlzottan jó ízű, de tápanyagokban igen gazdag. Azzal mohón cuclizni kezdett. – Mondd csak, Ping Pong, honnan szereztél nekünk olyan gyorsan vacsorát? – kérdezte Lukács kisvártatva. Ping Pong abbahagyta a cumizást. – A császári palota konyhájáról – felelte Ping Pong könnyedén. – Ott fönt, látjátok, közvetlenül az ezüstlépcső mellett, ott a bejárata. Most, a holdfényben tisztán kivehető volt az ajtó. Napvilágnál barátaink észre sem vették. Jim elcsodálkozott. – És oda te csak úgy egyszerűen bemehetsz? – kérdezte. – Hát persze – felelte Ping Pong vállvonogatva, s újra fontoskodó képet vágott. – Végtére is én vagyok Su Fu Lu Pi Plu úr udvari főszakács harminckettedik unokája. – És egyszerűen csak úgy elhordhatod az ételt? – kérdezte Lukács gondterhelten. – Bizonyára valaki másnak szánták. – A császár őfelsége vacsorája lett volna – felelte Ping Pong hanyagul legyintve, mintha ez volna a világon a legtermészetesebb dolog. – Micsodaaa?! – kiáltotta Jim és Lukács szinte egyszerre. Döbbenten néztek egymásra. – A császár őfelsége, szokásához híven, ma sem kívánt étkezni – nyugtatta meg őket Ping Pong. – Miért nem? – kérdezte Jim. – Hiszen igazán finom volt. – Hát nem tudjátok, tisztelt idegenek, min bánkódik a mi felséges császárunk? Pedig már ország-világ tudja. – Mi még nem hallottunk róla. Min bánkódik? Ping Pong ábrázata hirtelen egészen elkomorult. – Ha készen vagyok, rögtön megmutatom – felelte. – Azonnal, egy pillanat! Megragadta a parányi üveget, és szorgalmasan cumizni kezdett. Jim és Lukács jelentőségteljesen egymásra néztek. Ping Pong talán bejuttathatja őket a császárhoz. Amíg várakoztak, Lukács egy pálcikát forgatott a kezében elmélázva, majd jobban szemügyre vette, aztán a másikat is, és végül így szóit: – Valami írás van rajta, olyan, mint egy vers. – 'És mit írtak rá? – kérdezte Jim, hiszen nem tudott még olvasni. Lukácsnak is jó idejébe telt, míg kibetűzte, hiszen kínai írásjelekkel írták, s ráadásul nem vízszintes sorban, hanem fölülről lefelé, ahogy az már itt, Kínában szokás. Körülbelül így:

H A A H O L D A T N É Z E M,

K Ö N N Y G Y Ű L K É T S Z E M E M B E.

L Á N Y K Á M

J U T A T J A

K E D V E S

E S Z E M B E.

A R C Á T

– Milyen mélységesen szomorú – mondta Jim, mikor Lukács fölolvasta neki a feliratot. – Valaki bizonyára a gyermekét siratja – mondta Lukács. – Lehet, hogy meghalt vagy beteg. De az is lehet, hogy csak távol van, s azért búsul az a valaki, mert nem láthatja. Mondjuk, elrabolták. – Bizony – bólintott Jim elgondolkodva könnyen lehet, hogy elrabolták. – Jó lenne megtudni, hogy ki írta ezt a verset – mondta Lukács pipára gyújtva. Ping Pong közben már kiitta gyíktejét, s figyelmesen hallgatta kettejük beszélgetését. Most megszólalt: – A verset maga a felséges császár írta, tisztelt idegenek, és megparancsolta: fessék rá a Kínában föllelhető összes pálcikára, hogy soha, senki meg ne feledkezzék róla. – Miről? – kérdezte Jim és Lukács egyszerre. – Várjatok csak egy percet! – mondta erre Ping Pong. Gyorsan visszavitte a tálkákat, az asztalkát és a párnákat a palotába. Megfogta a lampion tartórúdját, és maga elé tartotta a kis lámpást. – Gyertek csak velem, tisztelt idegenek! – szólította föl ünnepélyesen barátainkat, és már útnak is eredt. Néhány lépés után azonban megtorpant, és elébük állt. – Lenne egy kérésem – mondta szégyenlősen mosolyogva. – Borzasztóan szeretnék egyszer fölülni a mozdonyotokra. Lehetséges volna ez valamikor? – Hogyne! – felelte Lukács. – Csak, azt mondd meg, merre menjünk! Jim karjára vette a kis Ping Pongot, beszálltak, és pöfékelve elindultak. Ping Pongon látszott, hogy fél egy kicsit, bár igazán hősiesen viselkedett, és udvariasan mosolygott. – Ez aztán tud robogni! – csipogta. – A következő utcán balra, kérlek... legalábbis azt hiszem – és közben gondterhelt arccal simogatta pukkadásig telt kis pocakját –, most jobbra... azt hiszem... azt hiszem... most egyenesen... azt hiszem, azt hiszem, túl gyorsan ittam meg a tejecskémet... most ezen a hídon át, kérlek... pedig ez a korombéli kisbabáknak... csak egyenesen... a korombéli gyerekeknek igazán nem tesz jót... még egyszer jobbra, kérlek... nem tesz éppen jót... hú, ez aztán gyorsan robog! Pár perc múlva egy másik, kör alakú térre értek. A közepén egy óriási lampion állt, majdnem akkora, mint egy hirdetőoszlop. Sötétvörösen világított. Különös, kissé kísérteties fényt vetett a hold kékes fényében úszó, hatalmas, kihalt térre. – Állj! – szólalt meg Ping Pong fojtott hangon. – Megérkeztünk. Ez itt Kína középpontja. Az a hely pedig, ahol az óriáslampion áll, pontosan a világ közepe. A kínai bölcsek kiszámították. Ezért ezt a teret egyszerűen úgy hívják: „A Közép”. Megállították Emmát, és mindnyájan leszálltak. Ahogy közeledtek a vörös lampionhoz, már látták, hogy arra is írtak valamit. Ugyancsak kínai írásjelekkel, fölülről lefelé. Méghozzá a következőket:

É N P U N G G I N G,

K Í N A C S Á S Z Á R A

E Z E N N E L Ü N N E P É L Y E S E N

K Ö Z H Í R R É T E S Z E M,

H O G Y L Á N Y O M A T,

L I S I H E R C E G N Ő T

A N N A K A D O M F E L E S É G Ü L,

A K I K I S Z A B A D Í T J A Ő T

A S Á R K Á N Y V Á R O S B Ó L

Lukács kibetűzte a feliratot, s nagyot füttyentett csodálkozásában. – Mit írtak oda? – tudakolta Jim. Lukács fölolvasta. A kis Ping Pong közben egyre nyugtalanabb lett. – Tényleg túl gyorsan ittam meg a tejecskémet – mormogta egypárszor, majd hirtelen fölkiáltott: – Aj ajaj, szentséges ég! – Mi van veled? – kérdezte Jim részvétteljes hangon. – Ó, tiszteletre méltó idegenek! – felelte Ping Pong gondterhelten. – Tudjátok, hogy van ez az ilyen kis pelenkás babáknál, mint én, ilyen késő éjszakai órán ennyi izgalom! Nos hát, sajnos megtörtént. Most aztán villámgyorsan tisztába kell tennem magamat! Visszarobogtak hát, amilyen gyorsan csak bírtak, a palotához, ahol Ping Pong sietve elbúcsúzott. – Ideje is már ágyba bújni – mondta. – Szóval: viszontlátásra reggel! Aludjatok jól, tisztelt idegenek! Szívből örvendek, hogy megismerhettelek benneteket! Meghajolt és eltűnt a palota árnyékában. Lukács és Jim még látták, hogyan nyílik ki, majd zárul be utána a császári konyha ajtaja. Aztán sötétség és csönd telepedett a térre. Barátaink mosolyogva néztek a kicsike után. Jim megszólalt: – Nem hinném, hogy a tejtől volt, inkább az Emmán való utazástól. Szerinted nem? – Meglehet, hiszen először ült ilyesmin – dörmögte Lukács –, meg aztán tényleg nagyon kicsi még. Gyere, Jim! Tegyük el magunkat holnapra! Elég mozgalmas nap volt ez a mai. Beszálltak a vezetőfülkébe, és amennyire lehetett, kényelmesen elhelyezkedtek. A hosszú tengeri út során megszokták már, hogy ott aludjanak. Jim, takarójába burkolódzva, még halkan megkérdezte: – Nem gondolod, hogy meg kellene próbálnunk kiszabadítani a hercegnőt? – De, én is úgy gondolom – mondta Lukács, pipájából kiverve a hamut. – Bárcsak sikerülne, Jim! Akkor biztos megengedné a császár, hogy vasútvonalakat építsünk, keresztül-kasul Kínán. A jó öreg Emma is végre sínre kerülhetne megint, mi pedig itt maradhatnánk. Jim arra gondolt, hogy tulajdonképpen nem is szeretne ő olyan nagyon itt maradni. Természetesen nagyon szép volt itt, Kínában. De ő mégiscsak oda vágyott, ahol nincs ennyi rengeteg ember, hiszen meg sem lehet őket egymástól különböztetni. Egy olyan barátságos kis országba, mint például Gyöngyélet Földje. Gondolatait azonban nem mondta ki hangosan, mert Lukács még azt hihette volna, hogy honvágya támadt. Ezért aztán csak ennyit mondott: – Találkoztál már valaha sárkánnyal? Azt hiszem, nem lesz valami egyszerű! – Sárkányt még soha nem láttam, állatkertben sem. De úgy gondolom, Emma bármilyen fenevaddal meg tudna küzdeni – felelte vidáman Lukács. Jim panaszosan vetette ellen: – Eggyel még csak-csak, de itt valami sárkányvárosról van szó.

– Majd meglátjuk, öregfiú! – mondta Lukács. – Aludjunk rá egyet! Jó éjszakát, Jim! Most már ne törd a fejedet! – Jó, jó – mormogta Jim. – Jó éjszakát, Lukács! Aztán még egy kicsit Mitmond nénire gondolt, meg arra, hogy mit csinálhat most éppen. Arra kérte a Jóistent, hogy vigasztalja meg, ha véletlenül szomorkodna. Meg arra is, hogy magyarázzon el neki mindent szépen. Egy darabig még hallgatta Emma nyugodt, mély szuszogását: a jó öreg gőzmozdony már régen álomba merült. Aztán lassan-lassan ő maga is elaludt.

Kilencedik fejezet amelyben porondra lép egy cirkusz, és valaki gonosz tervet kovácsol barátaink ellen Mire barátaink másnap fölébredtek, a nap már magasan járt az égen. Újra összeverődött az előző napi embertömeg, s biztos távolból csodálta Emmát. Lukács és Jim kiszállt, kölcsönösen jó reggelt kívántak egymásnak, majd nyújtózkodtak egy jó nagyot. – Csodálatos napunk lesz! – mondta Lukács. – Pont ilyen időjárás kell ahhoz, hogy az ember elmenjen egy császárhoz, és megmondja neki: azért jöttünk, hogy kiszabadítsuk a lányát! – Nem kellene előbb megreggeliznünk? – kérdezte Jim. – Azt hiszem – felelte Lukács –, maga a császár fog bennünket reggelivel kínálni. Újra megmásztak a kilencvenkilenc ezüstlépcsőt, és megnyomták a gyémánt csengőgombot, az ébenfa ajtón kinyílt a kis ablak, és kinézett rajta a kövér, sárga fej. – Mit óhajtanak a mélyen tisztelt uraságok? – kérdezte sipító fejhangon, éppoly negédesen mosolyogva, mint előző nap. – Szeretnénk bejutni a kínai császárhoz – felelte Lukács. – Sajnos, a császárnak ma nincs ideje – mondta erre a kövér, sárga fej, és már el is akart tűnni. – Várj csak, barátocskám! – kiáltotta Lukács. – Jelentsd csak a császárodnak, hogy két olyan férfi kér bebocsátást, aki kiszabadítaná a hercegnőt a sárkány városból. – Ó – susogta a kövér, sárga fej –, így természetesen más a helyzet. Nagyon kérem önöket, legyenek szívesek egy percet várni! Azzal becsukta a kis ablakot. Barátaink pedig csak álltak és vártak az ajtó előtt. Csak vártak. És még mindig vártak. Egy perc már régen eltelt. Eltelt már több is. De a kövér, sárga fej még mindig nem jelent meg az ablakban. Mikor már épp eleget várakoztak, Lukács így morgolódott: – Igazad van, Jim. Ideje, hogy gondoskodjunk a reggelinkről. A császár már legföljebb ebédre ha meghív. Jim körülnézett, merre lehet Ping Pong, de Lukács legyintett: – Nem, Jim, nem hagyatkozhatunk folytonosan egy kisbabára. Nevetséges is lenne, ha képtelenek lennénk gondoskodni magunkról. – Gondolod, hogy próbálkozzunk újra Emmával mint sétagőzössel? – kérdezte Jim kétkedve. Lukács egyre csak fújta a füstkarikákat. – Sokkal jobb jutott az eszembe! – szólalt meg végre. – Ide süss! Köpött egy csavaros hurkot, de csak olyan kicsit, hogy Jimen kívül senki ne láthassa. – Érted már? – kacsintott Jimre cinkosan. – Nem én – mondta Jim elképedve. – Emlékszel még a tegnap látott akrobatákra? No, hát nem ördöngösség az! Cirkuszi előadást fogunk tartani! – Jaj de jó! – kiáltotta Jim lelkesen. Aztán nyomban eszébe jutott, hogy ő bizony semmiféle mutatványt nem tud. Kissé csalódottan kérdezte: – Hát én mit fogok csinálni? – Te majd bohóckodsz, és közben segítesz nekem – mondta Lukács. – Látod, Jim, milyen fontos, hogy az ember valamiféle művészetben jártas legyen?! Fölmásztak hát Emma tetejére, és úgy, ahogy előző este, felváltva hirdették ki:

– Mélyen tisztelt publikum! Megérkezett a vándorcirkusz Gyöngy – élet Földjéről, és most fantasztikus díszelőadást tart önöknek! Tessék, csak tessék közelebb fáradni, mélyen tisztelt publikum! Azonnal kezdjük az előadást! Az emberek kíváncsian tülekedtek közelebb. Először Lukács mint „a világ legerősebb embere” bemutatta, hogyan hajtogat össze puszta kézzel egy vasrudat. Mutatványához egy hatalmas, vastag piszkavasat szedett elő a mozdonyból. A kínaiak, akik élnek-halnak a cirkuszért, egyre közelebb nyomultak. Lukács pedig, a tömeg csodálkozó felkiáltásaitól kísérve, csomót kötött a piszkavasra. Mikor befejezte, a nézőközönség tapsviharban tört ki. A második felvonásban Jim égő gyufát tartott a magasba, s Lukács, a mesterköpő, három és fél méter távolságból eloltotta. Jim természetesen csetlett-botlott, bohóckodott, mintha attól tartana, hogy Lukács őt fogja eltalálni. Aztán Lukács elfütyült Emmával egy kétszólamú, kedves kis dalt. Fölharsant a taps, effélét ugyanis itt még valóban nem látott,, nem hallott senki. Az utolsó szám előtt Jim mély csöndet kért az igen tisztelt közönségtől, mivel az egész világon egyedülálló produkció következett. A nézők lélegzetüket visszafojtva figyelték Lukácsot, aki egy olyan csodálatos, csavaros óriáshurkot köpött, de olyat ám, amilyet még Jim se látott tőle soha. A. kínaiak tomboló tapsviharral fogadták a mutatványt, és még egyszer látni akarták. Mielőtt azonban barátaink elölről kezdték volna, Jim körbement és összeszedte a pénzt. A téren nőttön-nőtt a kíváncsi tömeg, s Jim egy egész halom pénzt tudott összegyűjteni. Csupa lyukas közepű, apró kis érme volt, madzagra lehetett fűzni őket. Jimnek ez épp kapóra jött, legalább volt hová tennie a sok pénzt. Teltek-múltak az órák, de a kövér, sárga fej még mindig nem jelent meg az ablakban. Mégpedig a következő okból: A nagy ébenfa ajtó mögött volt a császári hivatal. Az pedig köztudott dolog, hogy a hivatalokban mindent rettentő sokáig intéznek. Az ajtónálló először a főajtónállónak adta le a jelentését, melyet az a fő-fő ajtónállónak adott tovább. A fő-fő ajtónálló az írnokhoz ment vele, az írnok az irodatiszthez, az irodatiszt a hivatalfőnökhöz, a hivatalfőnök a tanácsoshoz és így tovább, egyre magasabb és magasabb beosztású hivatalnokokhoz. Elképzelhető hát, mennyi ideig tartott, míg a hír eljutott a boncokig. Kínában boncnak hívják a minisztereket. A miniszterelnök pedig a „legfőbb bonc” címet viseli. Ez idő tájt Pi Pa Po úr volt a legfőbb bonc Kínában. Nos, erről a Pi Pa Po úrról mindössze annyit mondhatunk, s ez nem vet rá éppen jó fényt, hogy borzasztó nagyra törő volt, és nem bírta elviselni, ha rajta kívül bárki is valami kiváló dolgot vitt véghez. Amikor megtudta a hírt, hogy két idegen ki akarja szabadítani a kis hercegnőt, rögtön feltámadt benne a zöld szemű szörny, a féltékenység. „Széles e világon egyedül én vagyok méltó arra – mondta magában –, hogy feleségül vegyem a hercegkisasszonyt!” Természetesen esze ágában sem volt a hercegnő nyomát felkutatni, csupáncsak irigykedett. Hogyan is lett volna bátorsága elmenni a sárkány városba és kiszabadítani Li Szit! De ha neki, Pi Pa Pónak, a legfőbb boncnak nem volt bátorsága, akkor bizony senki fia ne merészeljen nekivágni ennek a dicsőséges küldetésnek! Na, majd ő gondoskodik róla! „Borsot török én még ezeknek a jöttmenteknek az orra alá! – gondolta magában. – Letartóztatom és tömlöcbe záratom őket kémkedésért. Csak arra kell ügyelnem, hogy a császár meg ne tudja, mert akkor a végén még én kerülnék bajba.” Magához hívatta a császári palotaőrség fővezérét. A fővezér nyomban ott termett, haptákba vágta magát, és egy hatalmas, görbe szablyával tisztelgett. Jól megtermett, keménykötésű fickó volt, gonosz arcát sebhelyek csúfították. Bármily rettentően nézett is ki, valójában elég együgyű volt. Egyetlen dologhoz értett: ahhoz, hogy engedelmeskedjék. Ha egy bonc megparancsolt neki valamit, vakon teljesítette, és nem sokat törte rajta a fejét, miféle parancs is az tulajdonképpen. Ezt megtanulta valamikor, s nem is tudott ennél továbblépni. – Fővezér! – szólította meg a legfőbb bonc. – Hozassa ide elém a palota előtt várakozó két idegent! De senkinek ne szóljon róla, világos? – Igenis! – felelte a fővezér újra tisztelegve, és kiment, hogy összehívja a testőrséget.

Tizedik fejezet amelyben Lukács és Jim életveszélybe kerül A Gyöngyélet Földjéről jött vándorcirkuszosok éppen befejezték az újabb előadást, a nézők tapsa végigzúgott a főtéren. – Úgy ni – mondta Lukács Jimnek –, most már legalább nyugodtan elmehetünk reggelizni, van rá elég pénzünk. A közönséghez fordulva pedig kihirdette: – Rövid szünetet tartunk! Ebben a pillanatban kitárult a nagy ébenfa kapu két szárnya, és harminc egyenruhás katona vonult le a lépcsőn. Fej ükön rostélyos sisakot, oldalukon görbe szablyát viseltek. Az emberek elnémultak, és riadtan nyitottak utat nekik. A harminc katona egyenesen Jim és Lukács felé tartott. Körbefogták barátainkat, s vezérük Lukácshoz lépett. – Felkérem a tiszteletre méltó idegeneket, hogy vonakodás nélkül kövessenek a palotába, ha ez önöknek is megfelel! – parancsolt rájuk durva hangon. Lukács tetőtől talpig végigmérte a fővezért. Aztán elővette a zsebéből pipáját, gondosan megtömte, majd meggyújtotta. Amikor már jól égett, újra a fővezérhez fordult, s a legnagyobb nyugalommal így szólt: – Nem, pillanatnyilag nem felel meg. Éppen reggelizni akartunk. Elég sokáig várakoztunk, most már viszont nekünk nem olyan sürgős. A fővezér sebhelyes képe udvariasnak szánt mosolyra húzódott, amint elbődült: – Legfelsőbb utasításra jöttem ide! Teljesítenem kell a parancsot! Az a dolgom, hogy engedelmeskedjek. – Az enyém viszont nem az – felelte Lukács füstfelhőket eregetve. – Kihez van szerencsém tulajdonképpen? – A császári palotaőrség parancsnoka vagyok! – harsogta a fővezér, szablyájával tisztelegve. – A kínai császár küldött értünk? – faggatta tovább Lukács. – Nem éppen – mondta a fővezér – hanem Pi Pa Po úr, a legfőbb bonc. – Na, Jim, mi a véleményed? – fordult Lukács a barátjához. – Reggelizzünk meg előbb, vagy fölmenjünk Pi Pa Po úrhoz? – Nem tudom – felelte Jim, és meglehetősen kényelmetlenül érezte magát. – Nem bánom – mondta Lukács – mi udvariasabbak leszünk nála, és nem várakoztatjuk meg. Gyere, Jim! A palotaőrség közrefogta barátainkat. Fölmentek a kilencvenkilenc ezüstlépcsőn, és a nagy kapun át beléptek a palotába. A súlyos ébenfa ajtószárnyak bezárultak mögöttük. Pazar pompával díszített, magas folyosón találták magukat. Előttük zöld nefritből faragott csavaros oszlopok tartották a csillogó gyöngyházborítású mennyezetet. Vörös bársonyfüggönyök és a legdrágább virágmintás selymek mindenfelé. Jobbról is, balról is oldalfolyosók nyíltak. Ott aztán rengeteg ajtót látott Jim és Lukács, ötméterenként egyet-egyet. Azért kellett ennyi ajtó, mert az oldalfolyosóknak is voltak oldalfolyosói, méghozzá mindegyik olyan hosszú, mintha vége sem akarna szakadni soha. – Tisztelt idegenek, ez itt a császári hivatal – mondta fojtott hangon a fővezér. – Ha kegyeskednek követni, legfőbb boncunk, a méltóságos Pi Pa Po úr elé vezetem önöket. – Tulajdonképpen – dörmögte Lukács – szívesebben mennék rögtön magához a császárhoz Pi Pa Po úr helyett. – A legfőbb bonc őfőméltósága bizonyára fölséges császárunk elé vezeti majd uraságtokat – felelte a fővezér udvarias vigyorra húzva a képét. Jó darabig meneteltek még keresztül-kasul a folyosókon, míg végre megálltak egy ajtó előtt. – Megérkeztünk – suttogta a fővezér tisztelettudóan. Lukács hanyagul megkocogtatta az ajtót, és Jimmel együtt belépett. A katonák kint maradtak a folyosón. A szobában három emelvényen álló széket láttak, rajtuk pedig három borzasztó kövér bonc ült. A középső bonc, aki a legmagasabb széken foglalt helyet, aranyköntöst viselt, ö volt Pi Pa Po úr. Mindhárman selyemlegyezővel legyezték magukat. Előttük egy-egy írnok kuporgott a földön, akik előtt papír, tus és ecset volt, mivel Kínában ecsettel írnak. – Jó reggelt az uraságoknak! – köszöntötte őket Lukács barátságosan, ujjával megbökve sapkáját. – Pi Pa Po úrhoz, a legfőbb bonchoz van szerencsénk? Szeretnénk bejutni a császárhoz. – Jó reggelt! – felelte a legfőbb bonc mosolyogva. – Arra még várniuk kell egy kicsit! – Meglehet – fűzte hozzá a második bonc a legfőbb boncra sandítva. – Nincs kizárva – toldotta meg a harmadik bonc.

Mindhárman helyeslőn összebólintottak, az írnokok pedig, miközben a boncok szellemes mondásait jegyezgették az utókor számára, cinkosan kuncogtak papírjaik fölött. – Föltennék először néhány kérdést, becses engedelmükkel – szólalt meg a legfőbb bonc. – Kicsodák önök? – És honnan jöttek tulajdonképpen? – tudakolta a második bonc. – És mit akarnak itt? – érdeklődött a harmadik. – Lukács vagyok, a masiniszta, ez meg itt Gombos Jim, a barátom. Gyöngyélet Földjéről jöttünk, és azt szeretnénk bejelenteni a császárnak, hogy szívesen kiszabadítanánk a lányát a sárkányvárosból – mondta Lukács. – Igazán dicséretes – mondta a legfőbb bonc mosolyogva. – Ezt azonban bárki mondhatja. – Vannak bizonyítékaik? – kérdezte a második bonc. – Hát engedélyük van-e? – tudakolta a harmadik. Az írnokok pedig ismét cinkosan kuncogtak, és ismét följegyeztek mindent az utókor számára. A boncok eközben egyre legyezgették magukat, és mosolyogva egymásra bólogattak. – Hát ide hallgassanak, kedves bonc urak! – mondta Lukács. Sapkáját a tarkójára, tolta, és még a pipát is kivette a szájából. – Mit akarnak még tőlünk? Ne legyenek már olyan fölfuvalkodottak! Azt hiszem, a császár nem örül majd, ha megtudja, mit fontoskodnak itt maguk összevissza. – Nem hinném, hogy valaha is megtudná —felelte a legfőbb bonc mosolyogva. – Nélkülünk, tisztelt idegenek, aligha juthatnak be a császárhoz – jelentette ki a második bonc önelégülten. – Márpedig csak akkor engedhetjük önöket a császár elé, ha alaposan kivizsgáljuk az ügyet – fűzte még hozzá a harmadik, mire mindhárman újra mosolyogva bólogatni kezdtek, az írnokok pedig jegyzeteltek, és, helyeslőn kuncogtak. – Nem bánom – sóhajtott Lukács. – De igyekezzenek azzal a vizsgálódással, ugyanis még nem reggeliztünk. – Mondja, kérem, Lukács úr, van önnek igazolványa? – kérdezte a legfőbb bonc. – Nincs – felelte Lukács. A boncok fölvonták szemöldöküket, és jelentőségteljes pillantást vetettek egymásra. – Igazolvány nélkül – szólalt meg a második bonc – még arra sincsen bizonyíték, hogy önök egyáltalán a világon vannak. – Igazolvány nélkül – egészítette ki a harmadik – hivatalosan nem is léteznek. Tehát a császár elébe sem mehetnek. Mivel egy nem létező valaki nem is mehet sehová. Ez már csak logikus. Ismét bólogattak, az írnokok pedig kuncogva följegyezték szavaikat az utókornak. – De hiszen itt állunk! Tehát mégiscsak létezünk! – bizonygatta Jim. – Azt bárki mondhatja – felelte erre a legfőbb bonc mosolyogva, – Ez azonban még korántsem bizonyíték – mondta a második bonc. – Hivatalosan legalábbis nem – fűzte hozzá a harmadik. – A legtöbb, amit önökért tehetünk, hogy kiállítunk egy ideiglenes igazolványt – javasolta a legfőbb bonc. – Jó – mondta Lukács. – És azzal bejuthatunk a császárhoz? – Nem – mondta a második bonc. – A császárhoz természetesen azzal se juthatnak be. – Hát akkor mire megyünk vele? – érdeklődött Lukács. – Semmire – felelte mosolyogva a harmadik bonc. Azzal újra legyezgetni kezdték magukat, bólogattak egymásnak, az írnokok pedig helyeslőn kuncogva jegyezték föl főnökeik elmés mondásait. – De most aztán én mondok nektek valamit, kedves bonc urak! – mondta Lukács minden szót külön tagolva. – Ha nem vezettek bennünket azonnal a császár elé, akkor rögvest bebizonyítjuk nektek, hogy mennyire létezünk! Ha akarjátok, hivatalosan is! – Közben egy pillanatra fölvillantotta hatalmas fekete öklét, Jim pedig szintúgy, ökölbe szorította kis fekete kezét. – Tartsák féken a nyelvüket! – sziszegte a legfőbb bonc álnok vigyorral. – Ez már egyenesen boncsértés! Ezért mindkettőjüket tömlöcbe zárathatnám! – No, ez aztán már mégiscsak sok! – kiáltotta Lukács, aki ekkorra lassacskán kezdte megelégelni a dolgot. – Szóval szándékosan nem engedtek bennünket a császár elé, mi? – Nem is! – felelte a legfőbb bonc. – Soha! – kiáltották erre az írnokok is, a boncokra sandítva. – És miért nem? – kérdezte Lukács. – Mert kémek vagytok – felelte a legfőbb bonc győzedelmesen vigyorogva. – Letartóztatlak benneteket! – Szóval így állunk! – szólt Lukács vészjósló nyugalommal. – Hát bolondnak néztek minket, ti esztelen, kövér boncok? De bennünk emberetekre akadtok ám!

Azzal az írnokokhoz lépett, kikapta kezükből az ecsetet, és jól megsuhintva hozzájuk vágta. Az írnokok jajveszékelve terültek el. Lukács pedig azonmód, pipával a szájában, megragadta Pi Pa Po urat, fölemelte, megpörgette egypárszor a levegőben, majd fejjel lefelé egy papírkosárba hajította. A legfőbb bonc kiabált és sivalkodott mérgében, de hiába rúgkapált, úgy beleszorult a papírkosárba, hogy nem bírt kikászálódni belőle. Ekkor Lukács a gallérjuknál fogva megragadta a másik két boncot, lábával kilökte az ablakot, majd kinyújtott kézzel kilógatta őket rajta. A boncok jajveszékeltek ugyan, de kapálódzni nem mertek, nehogy Lukács véletlenül lepottyantsa őket. Azon az oldalon éppen nagy mélység tátongott alattuk. Csöndben himbálództak tehát, és sápadt arccal meredtek a mélybe. – Na, hogy érzitek magatokat? – morogta Lukács, foga közt a pipájával. – Közben kissé meglóbálta a boncokat, hogy még a foguk is belevacogott. – Odavezettek rögtön a császár elé, vagy nem? – Persze, persze – hebegték a boncok. Lukács erre visszahúzta őket. Úgy remegtek, hogy alig bírta őket lábra állítani. Azám, de ebben a pillanatban megjelent az ajtóban a palotaőrség. Riasztotta őket a legfőbb bonc rikoltozása. Mind a harmincán benyomultak a terembe, és kivont szablyájukkal egyenest Lukácsra és Jimre rontottak. A két barát épp hogy csak be tudott ugrani egy sarokba, hogy legalább a hátukat fedezzék. Jim Lukács mögé húzódott, aki egy széklábbal védte ki a kardcsapásokat, és egy írnok asztalkáját tartotta pajzsként maga elé. De hamarosan új asztalkára és új széklábra volt szüksége, mert az előzőt már szétzúzták a kardok. Ilyenkor Jim nyújtott oda neki egyet-egyet. De már látták, hogy nem bírnak sokáig ellenállni, hiszen mindössze három asztal és három szék volt a helyiségben. Nemsokára kifogy a tartalék... Mi lesz velük akkor? Jim és Lukács figyelmét annyira lekötötte a hadakozás, hogy egyikük se vette észre az ajtórésen beleselkedő riadt kis arcocskát. Alig pár ujjnyira a földtől egy röpke pillanatra tűnt csak föl az ajtókeretben, majd el is viharzott nyomban. Nem volt az más, mint Ping Pong! Olyan szokatlanul későn került ágyba előző nap, hogy átaludta a fél délelőttöt. Ezért aztán új barátait már nem találta ott a mozdonynál. A többiek viszont elmondták neki, hogy a két masinisztát elvitte a palotaőrség. Amint ezt Ping Pong meghallotta, rossz előérzete támadt. Végigszaladt a császári kancellária majd minden folyosóján, míg végül megütötte fülét a távoli csatazaj. Elindult hát abba az irányba, s meglátta a nyitott ajtót. Pillanat alatt fölmérte, mekkora veszély fenyegeti barátait. Itt már csak egyvalaki segíthet: maga a fölséges császár! Szedte is a lábát Ping Pong: végig a folyosókon, föl a sok lépcsőn, termeken és szobákon keresztül, futott, mint a nyúl. Néhol őrszemek próbálták útját állni, de hiába tették keresztbe alabárdjaikat, Ping Pong egyszerűen átsurrant alattuk. Az egyik kanyarban úgy bedőlt, hogy megcsúszott a fényes márványpadlón, értékes másodperceket veszített. De villámgyorsan fölpattant, és kis porfelhőket hagyva maga után továbbrobogott. Hatalmas bakugrásokkal egy széles márványlépcső tetején termett, majd egy végtelen hosszú szőnyegen szaladt tovább. Futott, futott, egyre csak futott... Már csak két előcsarnok választotta el a trónteremtől. Már csak egy. Már meg is látta a trónterem hatalmas szárnyas ajtaját, és ekkor – szentséges ég! — két szolga lassan épp becsukni készült az ajtót. Ping Pong az utolsó pillanatban még épp hogy besurranhatott a résen át a trónterembe. Tompa dörrenéssel zárult be mögötte az ajtó. A hatalmas trónterem legvégében, világoskék selyembaldachin alatt, gyémántokkal ékesített ezüsttrónon Ping Pong meglátta magát a fölséges császárt. A trón melletti kis asztalkán briliánsokkal kirakott telefon állt. Kissé távolabb, félkörben ott ült Kína minden hatalmassága: hercegek és mandarinok, kamarások és nemesek, bölcsek és csillagjósok, a legnagyobb festők és költők. A kormányzás minden fontos dolgában tőlük kért tanácsot a császár. Zenészek is hivatalosak voltak: üveghegedűkkel, ezüstfuvolákkal és egy igazgyöngyökkel borított kínai zongorával. A zenészek épp egy ünnepélyes dallamba kezdtek. A teremben várakozásteljes csönd volt, mindenki áhítattal figyelt. Ping Pong mégsem várhatta ki a zene végét, mert Kínában a hangversenyek sokkal, de sokkal hosszabbak, mint a világ bármely más részén. Átfurakodott hát a főméltóságú urak között, s mintegy húsz méterre a tróntól hasra vetette magát. Kínában ugyanis így szokás köszönteni a császárt. A hatalmas lendülettől egyvégtében az ezüsttrón lépcsőjéig csúszott. A főméltóságú urak között nyugtalan mozgolódás támadt. A zenészek abbahagyták a játékot, mert kiestek a ritmusból; rosszalló morajlás zúgott végig a termen. A kínai császár szálfatermetű aggastyán volt, ritkás hófehér szakálla a földig ért. Csodálkozó, ám mégis biztató pillantást vetett a lábai elé csúszó Ping Pongra. – Mit akarsz, kicsim? – kérdezte csöndes nyugalommal. – Miért zavarsz zenehallgatás közben? Halkan beszélt, hangjának zengése mégis elhatolt a hatalmas trónterem minden zugába.

Ping Pong levegő után kapkodott. – Jipp... – bökte ki lihegve. – Lukk... masinissz... vesz... veszély! – Lassabban mondjad, kicsim! – biztatta szelíden a császár. – Mi a baj? Csak nyugodtan! – Meg akarják menteni Li Szit! – hebegte Ping Pong. A császár fölpattant. – Kicsoda és hol van?! – kiáltotta. – A kancellárián, Pi Pa Po úrnál! – lihegte Ping Pong. – Oda gyorsan!... A pal... palotaőrség! – A palotaőrség? Mi van a palotaőrséggel? – kérdezte nyugtalanul a császár. – ... megölik őket – nyögte ki Ping Pong. Erre aztán szörnyű nyüzsgés támadt! A zenészek letették hangszereiket. Ahányan voltak, mind az ajtóhoz rohantak. Legelöl futott a császár, akinek szárnyakat adott a remény, hogy valaki megmenti a lányát. Utána a méltóságos urak serege, középütt pedig Ping Pong, akinek ugyancsak vigyáznia kellett, hogy a nagy izgalomban agyon ne tapossák, mivel már senki se hederített rá. Lukács és Jim közben igencsak szorult helyzetbe került. A palotaőrség már az utolsó bútordarabot is szétszabdalta. Barátaink puszta kézzel álltak az állig fölfegyverzett katonákkal szemben. Harminc kardhegy szegeződött rájuk. – Verjétek vasra őket! – kiáltotta a legfőbb bonc, aki időközben talpra állt ugyan, de a fejére szorult papírkosártól nem bírt megszabadulni. – Igen, igen, verjétek vasra! Veszélyes kémek! – rikácsolta a másik két bonc meg az írnokok is. Jim és Lukács kezére-lábára súlyos vasbilincset tettek, úgy vezették őket Pi Pa Po úr és a másik két bonc elé. – Na, most hogy érzitek magatokat? – kérdezte a legfőbb bonc ádázul vigyorogva a papírkosár rácsain keresztül. – Legjobb lesz, ha rögtön le is nyisszantjuk nagy tiszteletű fejeteket! Lukács válaszra sem méltatta. Minden erejét összeszedve megpróbálta szétfeszíteni a bilincset. De az kínai acélból volt, méghozzá olyan vastagból, hogy egy elefánt sem bírt volna vele. A boncok mosolyogva egymásra bólogattak, az írnokok pedig kuncogtak Lukács kínlódásán. – Hát ez rövid utazás volt, öregfiú! – mondta végül Lukács kis barátjához, Jimhez fordulva, mit sem törődve a boncokkal és írnokokkal. – Igazán sajnálom, hogy osztoznod kell a sorsomban. Jim nagyot nyelt. – Barátok vagyunk, nem? – felelte halkan, alsó ajkát harapdálva, hogy ne remegjen annyira. Az írnokok újra kuncogni kezdtek, a boncok pedig vigyorogva bólogattak. – Gombos Jim, te vagy a legderekabb kis fickó, akivel életemben találkoztam! – mondta Lukács. – Vigyétek őket a vesztőhelyre! – adta ki a parancsot a legfőbb bonc, mire a katonák megragadták Lukácsot és Jimet, hogy el vonszolják őket. – Állj! – kiáltotta ekkor valaki nem túl hangosan, de olyan zengő hangon, hogy mindnyájan meghallották. Mindenki hátrafordult. Maga a kínai császár állt az ajtóban, mögötte pedig a főméltóságú urak egytől egyig. – Szablyákat leereszteni! – parancsolta a császár. A fővezér elsápadt ijedtében, és nyomban leengedte a szablyáját. A katonák úgyszintén. – Szabadítsátok meg az idegeneket a bilincsektől! – parancsolt rájuk a császár. – S bilincseljétek meg helyettük rögtön Pi Pa Po urat és társait! Úgy is történt. Hogy Lukács ismét szabad volt, először is rágyújtott rég kialudt pipájára, majd ennyit mondott: – Gyerünk, Jim! Barátaink odamentek Kína császárához. Lukács levette a sapkáját, kivette szájából a pipát, és így szólt: – Jó napot felség! Örülök, hogy végre személyesen is megismerhetem. Aztán mindhárman kezet ráztak.

Tizenegyedik fejezet amelyben Gombos Jim váratlanul a saját titkának nyomára bukkan A császár a főméltóságú urak kíséretében Lukáccsal és Jimmel lassan végigvonult a palota folyosóin, vissza a trónterembe.

– Épp az utolsó pillanatban érkezett, felség! – mondta Lukács a császárnak a széles márványlépcsőn fölfelé menet. – Rosszul is végződhetett volna a dolog. De honnan tudta meg felséged egyáltalán, hogy itt vagyunk? – Egyszer csak berontott hozzám egy csöpp kis legényke – felelte a császár. – Nem tudom, ki volt, de határozott és okos kis fickónak látszott. – Ping Pong! – kiáltott föl Jim és Lukács egyszerre. – Annak a nyakatekert nevű udvari főszakácsnak a valahányadik unokája – tette még hozzá Jim. – Su Eu Lu Pi Plunak? – kérdezte a császár nevetve. – Neki bizony! De hová tűnhetett? – kérdezte Jim. Senki sem látta, keresni kezdték hát. Rá is találtak végre-valahára. Ott aludt az egyik selyemfüggöny aljába burkolódzva. Az olyan kis csecsemőknek, mint ő, borzasztó kimerítő egy ilyen életmentő akció. Így hát, amikor látta, hogy Lukács és Jim mindketten biztonságban vannak, azon nyomban megnyugodott, és mély álomba merült. Maga a császár őfelsége hajolt le érte, hogy fölemelje, és óvatosan a saját hálótermébe vigye. Ott aztán lefektette a császári baldachinos ágyba. Jim és Lukács elérzékenyülve nézték a csöpp kis életmentőt, akinek csöndes horkolása úgy hangzott, mint a tücsökcirpelés. – Császári jutalmat érdemel – mondta halkan a császár. – Ami pedig a legfőbb boncot, Pi Pa Po urat és társait illeti, legyetek nyugodtak, egyikük sem kerüli el a büntetését! Ettől fogva természetesen igen jól ment barátaink sora. Mérhetetlen tisztelet övezte őket. Bárkivel találkoztak is, földig hajolt előttük. A császári könyvtárban pedig egész délelőtt izgatottan lótott-futott mindenki. A könyvtárban hétmillióháromszáznyolcvankilencezer-ötszázkét könyv volt. És most Kína összes tudósa azon dolgozott, hogy minél hamarabb átlapozza őket. Azt a megbízatást kapták ugyanis, hogy sürgősen derítsék ki, mi a legkedveltebb ebédféleség Gyöngyélet Földjén, és hogyan kell elkészíteni, Végre sikerült kideríteniük, és rögvest hírül is adták a császári konyha főszakácsának, Su Fu Lu Pi Plu úrnak meg harmincegy csemetéjének és unokájának, akik valamennyien szakácsok voltak, s úgy következtek egymás után, mint az orgonasípok. Aznap Su Fu Lu Pi Plu úr saját kezűleg készítette el az ebédet. Népes családjával együtt természetesen már rég megtudta a történteket, s csak úgy dagadt a büszkeségtől legifjabb családtagjuk, Ping Pong hőstette hallatán; mindnyájan teljesen oda voltak az izgalomtól. Mikor az ebéd elkészült, Su Fu Lu Pi Plu úr fejére tette legnagyobb, malomkerék nagyságú szakácssapkáját. Aztán személyesen tálalta föl az ételt a császári ebédlőben. A két barátnak – Ping Pong még aludt – úgy ízlett az ebéd, ahogy még soha semmi, kivéve persze Mitmond néni eperfagyiját. Alig győzték dicsérni Su Fu Lu Pi Plu úr művészetét, aki a nagy megtiszteltetésbe egészen belepirult. Kerek feje úgy virított, akár egy paradicsom. Most egyébként kést, villát és kanalat is adtak az ebédhez. A tudósok ugyanis erre is rábukkantak a könyvekben, s megbízták az udvari ezüstművest, hogy a lehető leggyorsabban készítsen evőeszközöket. Ebéd után a császár egy nagy teraszra vezette ki barátainkat. Onnan elébük tárult az egész város, az ezernyi színarany tető. Leültek egy nagy napernyő alá, és elcsevegtek erről-arról. Aztán Jim leszaladt a mozdonyhoz, és fölhozta a „Ne nevess korán”-t. Barátaink elmagyarázták Kína császárának a játékszabályokat, aztán játszani kezdtek. Akárhogy igyekezett is a császár, mégis elég gyakran vesztett, ami mindig rendkívül megörvendeztette. Magában ugyanis így okoskodott: ha a játékban így melléjük szegődik a szerencse, akkor sikerrel járnak majd az én kis Li Szi hercegnőm kiszabadításában is. Később, mikor végre kialudta magát, Ping Pong is megjelent. Ekkor kakaót és kalácsot hoztak nekik süteménnyel, Gyöngyélet Földje módra. A császár és Ping Pong, akik nem ettek még hasonlót, mindkettőt megkóstolták, s igen ízletesnek találták. – Mikor szándékoztok neki vágni a nagy útnak, drága barátaim? – kérdezte a császár az uzsonna végeztével. – Mihelyt lehetséges – felelte Lukács. – De először is tisztáznunk kell, hogyan is állunk tulajdonképpen ezzel a sárkány várossal, merrefelé találjuk, hogyan juthatunk oda és más effélét. A császár bólintott. – Drága barátaim, ma este mindent megtudhattok, ami csak Kínában erről a városról ismeretes – ígérte a császár. Azután pedig Ping Ponggal együtt lekísérte barátainkat a császári palota kertjébe, hogy ott üssék el az időt még estig. Megmutatták nekik a nevezetességeket: a csodálatos kínai vízijátékokat és szökőkutakat. Büszke pávák vonultak föl s alá, aranyba játszó zöldeslila farktollaikat széttárva, ezüstagancsú, szelíd kék szarvasok vették körül őket; olyan jámborak voltak, hogy a hátukra lehetett volna ülni. De láttak kínai egyszarvút is: bundája ezüstösen ragyogott, mint a holdfény, meg hosszú, hullámos szőrű bíborbölényt, gyémántos agyarú fehér elefántot, mulatságosan fintorgó selyemmajmokat és még számtalan egyéb furcsaságot.

Este aztán kint a teraszon megvacsoráztak, majd amikor besötétedett, visszamentek a trónterembe, ahol időközben komoly előkészületek történtek. Ezernyi színes drágakőből álló lámpafüzér világította be a termet. Kína huszonegy legbölcsebb tudósa már készen állt, és csak Lukácsra meg Jimre várt. Papirusztekercseket és könyveket hoztak, melyekben minden benne volt, amit csak tudni lehetett a sárkányvárosról. Gondolhatjátok, micsoda tudósok voltak ezek huszonegyen, ha még abban az országban is a legbölcsebbként tisztelték őket, ahol már a legkisebb csemete is rendkívül értelmes. Mindenre tudták a pontos választ: hogy hány vízcsöpp van például a tengerben, vagy milyen messze van a Hold, miért vörös a Vöröstenger, vagy melyik a legritkább állatfaj, vagy mikor lesz a következő napfogyatkozás. S mindezt csak úgy fejből. Ezek a tudósok a „Bölcsesség Virága” megtisztelő címet viselték. Valójában azonban a legkevésbé sem hasonlítottak holmi virágszálhoz. Némelyikük egészen összezsugorodott a sok tanulástól és magolástól, csak a homloka dudorodott ki mértéktelenül. Mások pedig apró termetűek maradtak a sok üléstől és olvasástól, csak széliében terebélyesedtek el, s hatalmas, lapos hátsó felük volt. Harmadik fajtájuk viszont a fölső polcokon levő könyvek utáni nyúlkálásban olyan hosszúra és soványra nyúlt, mint valami seprűnyél. Egytől egyig nagy, aranykeretes szemüveget hordtak: különös méltóságuk jelképe volt ez. Miután a „Bölcsesség Virágai” mind a huszonegyen hasra vágódva köszöntötték a császárt, majd barátainkat, Lukács kérdezgetni kezdte őket. – Először is azt szeretném megtudni – kérdezte pipára gyújtva – miből gondolják egyáltalán, hogy a kis hercegnő a sárkány városban van? Erre egy seprűnyélszerű tudós lépett elő, s szemüvegét följebb tolva így szólt: – Az eset a következőképpen történt, tiszteletre méltó idegenek. Egy évvel ezelőtt, a nyári szünidőben, a hajnalpír szépségű Li Szi hercegkisasszony a tengerparton időzött. Egy napon aztán nyomtalanul eltűnt. Senki nem tudta, hová lett. A. szörnyű bizonytalanságnak csak az vetett véget, hogy két héttel ezelőtt a halászok a Sárga-folyóból kifogtak egy palackpostát. A Sárga-folyó a vörösfehér csíkos hegység felől jön, és itt folyik el városunk kapuja előtt. Egy törékeny kis cumisüveget találtak, amilyennel a kislányok szoktak játszani. Abban volt a mi virágsziromhoz hasonlatos kis hercegnőnk saját kezű levele. – Megnézhetnénk mi is azt a levelet? – kérdezte Lukács. A tudós keresgélt az iratok közt, majd átnyújtott neki egy összehajtogatott kis cédulát. Lukács szétnyitotta és fölolvasta: „Kedves Ismeretlen! Bárki is légy, ki megtalálod e palackpostát, vidd el, kérlek, mihamarabb édesapámnak, aki nem más, mint Pung Ging, a kínai császár. A 13-ak fogságába estem, ők pedig eladtak Vicsornénak. Sok gyerek van itt még rajtam kívül. Mentsetek meg, kérlek, mert egyszerűen rémes itt a fogságban! Vicsomé egy sárkány, ez pedig az itteni címem: Li SZÍ hercegnő, Vicsomé címén Szörnylények Völgye Ó utca 133. harmadik emelet, balra” Lukács lassan leeresztette a cédulát s gondolataiba mélyedve meredt maga elé. – Vicsomé?... – dünnyögte. – ...Vicsorné?... Szörnylények Völgye?... Mintha már hallottam volna valahol. – A sárkány várost hívják Szörnylények Völgyének – magyarázta meg rögtön a tudós. – Egy régi könyvben bukkantunk rá. Lukács döbbenten vette ki a pipát a szájából. Füttyentett egyet, s így szólt: – Nocsak, most kezd izgalmassá válni a dolog! – Micsoda? – csodálkozott el Jim. – Ide hallgass, Gombos Jim! – szólalt meg Lukács elkomolyodva. – Elérkezett az idő, hogy föltárjak előtted egy nagy titkot, mégpedig azt, hogyan is kerültél Gyöngyélet Földjére. Nagyon kicsike voltál még, úgyhogy nem emlékezhetsz rá. Pedig való igaz: téged a postás hozott, csomagban. Azzal elmesélte szép sorjában, mi is történt egykor Gyöngyélet Földjén. Jim pedig egyre nagyobb szemeket meresztett a csodálkozástól. Végül Lukács lerajzolta egy darab papírra, hogy nézett ki a címzés azon a bizonyos csomagon. – A hátulján pedig feladó helyett csak egy nagy tizenhármas szám volt – fejezte be beszámolóját. A császár, Ping Pong és a tudósok figyelmesen végighallgatták, majd összehasonlították a hercegnő levelén levő címet a Lukácsféle címzésmintával.

– Semmi kétség – állapította meg végül az egyik bölcs, az apró termetű, terebélyes fajtából, aki az efféle dolgok szakértője volt semmi kétség, mindkét esetben azonos címről van szó. Csakhogy míg Li Szi hercegnő helyesen írta le, Gombos Jim csomagját olyasvalaki címezhette, aki nem tud rendesen írni. – Ezek szerint Mitmond néni nem is az édesanyám?! – kiáltott föl Jim hirtelen. – Nem bizony, szomorkodott is eleget miatta – felelte Lukács. Jim hallgatott egy darabig, majd letörten kérdezte: – Hát akkor ki lehet az? Lehet, hogy Vicsorné az igazi mamám? Lukács elgondolkodva rázta a fejét. – Nem hinném – mondta. – Hiszen a kis hercegnő azt írja, Vicsorné sárkány. Annak kellene inkább utánanéznünk, kik is azok a 13-ak. Hiszen ők adtak fel téged csomagban! A 13-akat azonban senki sem ismerte, még a „Bölcsesség Virágai” sem, Jim – érthető módon – igencsak izgatott lett. Képzelhetitek, milyen nyugtalanító érzés, hogy most váratlanul, egy csapásra ennyi fontos dolgot tudott meg saját magáról. – Mindenesetre – mondta Lukács – ez is egy okkal több, hogy megnézzük magunknak azt a sárkányvárost. Nem csupán azért, hogy Li Szi hercegnőt kiszabadítsuk, hanem azért is, hogy Gombos Jim titkának végére járjunk. Gondolataiba mélyedve pöfékelt egy darabig, majd újra megszólalt: – Milyen furcsa is az élet! Ha nem jövünk Kínába, soha nem bukkanunk erre a nyomra. – Bizony, nagy titok rejlik e mögött – mondta erre a császár. – Gombos Jimmel, a barátommal együtt majd mindent kiderítünk – felelte Lukács komoly határozottsággal. – Merre is van ez a Szörny lények Völgye nevű sárkány város? Erre a császári, udvari fő-fő földrajztudós, egy magas homlokú, töpörödött kis emberke lépett elő, aki betéve tudta a világ összes létező térképét. – Mélyen tisztelt idegenek! A sárkányváros pontos helye előttünk, földi halandók előtt sajnos nem ismeretes – szólt gondterhelten. – Gondoltam, hiszen különben a postás is megtalálta volna – mondta Lukács. – Feltételezésünk szerint azonban – folytatta a tudós – valahol a vörös-fehér csíkos hegység túloldalán kell lennie. Mivel a hercegkisasszony palackpostáját a Sárga-folyó sodorta magával idáig, a sárkányvárosnak valahol fölfelé a folyó mentén, kell lennie. A Sárga-folyó útja viszont csak a vörös-fehér csíkos hegységig ismeretes előttünk. Ott egy mély barlangból tör elő a napvilágra. De hogy hol is ered valójában, azt bizony senki sem tudhatja. Lukács, sűrű füstfelhőket eregetett a trónterem mennyezetére és egy darabig a fejét törte. – Be lehet jutni abba a barlangba? – kérdezte végül. – Nem, az teljesen lehetetlen, nagyon erős a víz sodra – felelte a földrajztudós. – De valahol csak kell erednie annak a folyónak! – mondta Lukács. – Hogyan lehetne megkerülni a hegységet úgy, hogy a túloldalán is körülnézhessünk? A tudós erre egy nagy térképet terített ki Lukács és Jim előtt. – Ez itt Kína térképe – magyarázta. – A birodalom határát, amint ez világosan látszik is, a világhírű kínai nagy fal képezi, amely a tengerpartok kivételével, teljesen körülfogja az országot, öt kapuja van: egy északi, egy északnyugati, egy nyugati, egy délnyugati és egy déli. Ha a nyugati kapun megyünk át, egyenest a Kusza Csoda Erdőbe érünk. Ha azon is keresztüljutunk, elérjük a vörös-fehér csíkos hegységet, melynek neve: a Világ Koronája. Azt megmászni sajnos képtelenség. Egy kicsit délebbre viszont van egy mély hasadék, a Szürkület Szurdoka. Kizárólag ezen a hasadékon át juthatunk a hegység túloldalára. Erre azonban mindmáig senki sem vállalkozott. A Szürkület Szurdokát ugyanis olyan hátborzongató hangok és zajok töltik meg, hogy még hallgatni is iszonyatos, emberi fülnek szinte elviselhetetlen. A szurdokon túl feltehetőleg hatalmas pusztaság van: Világ Vége Sivatag a neve. Többet sajnos nem mondhatok, mert onnan már számunkra teljesen ismeretlen vidék következik. Lukács elmélyülten tanulmányozta a térképet, gondolkodott, majd ismét megszólalt: – Ha átjutunk a Szürkület Szurdokán, s a hegység túloldalán mindegyre északnak tartunk, előbb-utóbb csak rá kell bukkannunk újra a Sárga-folyóra. Aztán egyszerűen addig követjük fölfelé, míg a sárkány városba nem érünk. Úgy értem, ha egyáltalán tényleg a folyó mentén terül el. – Mi sem vagyunk benne teljesen biztosak – felelte a tudós nagy óvatosan de minden jel arra mutat. – Mindenesetre nekivágunk – mondta Lukács. – Ami biztos, biztos, a térképet azért magunkkal vinnénk. Akarsz még valamit kérdezni, Jim? – Igen – felelte Jim. – Hogy néznek ki tulajdonképpen a sárkányok? Erre egy alacsony, de terebélyes, lapos fenekű bölcs lépett elő, s így szólt:

– A császári udvar állattanprofesszora vagyok ; pontosan ismerem a világ összes állatát. A sárkányok faját illetőleg azonban be kell vallanom, hogy a tudomány még sötétben tapogatózik. Valahány leírás, amit csak fölkutattam rendkívül pontatlan és ráadásul egymásnak ellentmondó volt. Íme, néhány ábra róluk, de hogy mennyiben helytállóak, ezt sajnos nem tudom megítélni. Azzal kigöngyölítette Lukács és Jim előtt a sárkányok képét. – Na, ha majd visszajövünk – pöfékelt Lukács vidáman –, pontosabb leírást adhatunk a sárkányokról. Azt hiszem, meg is tudtuk a legfontosabbakat. Hálásan köszönjük, kedves „Bölcsesség Virágai”. Erre Kína huszonegy legbölcsebb embere újra tisztelettel hasra vetette magát Lukács, Jim és a császár előtt, majd papírjaikat összeszedve elhagyták a tróntermet. – Mikor áll szándékotokban megkezdeni az utazást, barátaim? – kérdezte a császár, amint magukra maradtak. – Úgy gondoltuk, hogy mindjárt holnap reggel, lehetőleg még napkelte előtt – felelte Lukács. – Hosszú út áll előttünk, nem szabad az időt vesztegetnünk. Majd Ping Ponghoz fordult, és azt kérte: – Szerezz nekem, légy szíves, papírt, borítékot meg bélyeget! Ceruzám az van. A biztonság kedvéért levelet kell küldenünk Gyöngyélet Földjére, még mielőtt elindulnánk a sárkányvárosba. Ki tudja, mit hoz a jövő? Mikor Ping Pong meghozta, amit kértek, Lukács és Jim hosszú levelet írtak. Megmagyarázták benne Mitmond néninek meg Háromnegyedtizenkettedik Alfonz királynak, miért is hagyták el Gyöngyélet Földjét, meg azt, hogy Jim már tudja azt a dolgot a csomaggal. És azt is, hogy most a Szörnylények Völgyébe, a sárkányvárosba mennek Li Szi hercegnő kiszabadítására és Jim titkának kiderítésére. Majd szeretettel üdvözöltek mindenkit, Feszes urat is. Lukács aláírta szépen a nevét, Jim pedig lerajzolta alá saját kis fekete képét. Aztán bedugták a levelet a felbélyegzett borítékba, megcímezték s mind a négyen lementek bedobni a főtéren levő postaládába. Emma egyedül, elhagyatottan álldogált a holdfényben. – De jó, hogy eszembe jut! – fordult Lukács a császárhoz és Ping Ponghoz. – Friss vizet kell adnom Emmának. A szertartályt pedig fel kell töltenünk szénnel. Egy ilyen kalandos, messzi utazásnál sohasem tudhatjuk, mikor jutunk újra tisztességes tüzelőhöz. Ebben a pillanatban Su Fu Lu Pi Plu főszakács lépett ki a császári konyha ajtaján, hogy a holdat megcsodálja. Amikor meglátta az idegeneket a császárral meg Ping Ponggal, a legalázatosabban köszöntötte őket. – Éppen jókor, kedves Su Fu Lu Pi Plu! – szólította meg a császár. – Bizonyára ki tudja segíteni barátainkat egy kis vízzel meg szénnel a konyháról. Az udvari főszakács szívesen beleegyezett, s mindnyájan munkához láttak. Lukács, Jim és az udvari főszakács, sőt még maga a császár is, hordták a konyhából Emmához a vízzel és szénnel telt vödröket. Ping Pong sem akarta csak úgy tétlenül nézni őket, segített ő is, noha csak gyűszűnyi vödröcskéket bírt el. Végre megtöltötték a tartályt szénnel, a kazánt pedig vízzel. – No, hát akkor mehetünk is aludni. Igazán köszönjük a segítséget! – mondta Lukács elégedetten. – Nem jöttök be éjszakára a palotába? – kérdezte csodálkozva a császár. De Lukács és Jim egyhangúlag inkább a vezetőfülkét választotta, Igazán meghitt kis hely volt, meg aztán hozzá is szoktak már nagyon. Elbúcsúztak hát, s mindnyájan jó éjszakát kívántak egymásnak. A császár, az udvari főszakács és Ping Pong megígérték, hogy kora hajnalban újra eljönnek istenhozzádot mondani barátaiknak. Aztán elváltak. Jim és Lukács beszállt Emma gőzös vezetőfülkéjébe, Ping Pong az udvari főszakáccsal a konyhába ment, a császár pedig eltűnt a palota kapujában. Nemsokára már mindnyájan az igazak álmát aludtak.

Tizenkettedik fejezet amelyben barátaink nekivágnak a nagy ismeretlennek, s megpillantják a Világ Koronáját – Hé, Jim, ébresztő! Jim föltápászkodott, megdörzsölte a szemét, és álmosan kérdezte: – Mi az, mi van? – Itt az ideje útra kelnünk! – mondta Lukács.

Jim szeméből egy csapásra kiröppent az álom. Kinézett a vezetőfülke ablakán. A főtér kihalt volt. Még föl sem kelt a nap, alig derengett. Ekkor kinyílt a császári konyha ajtaja: Su Eu Lu Pi Plu úr lépett ki rajta. Hatalmas zacskóval a kezében egyenesen Emma felé tartott. Szorosan mögötte ott lépdelt a csöpp kis Ping Pong, parányi arcocskája csupa aggodalom. Azért szemmel láthatóan igyekezett megőrizni méltóságteljes tartását. – Tessék, egy kis útra való – mondta az udvari főszakács. – Néhány Gyöngyélet Földje módra elkészített szendvics, remélem, ízleni fog. – Köszönjük, igazán kedves, hogy gondolt ránk – felelte Lukács. Ping Pong egyszerre csak sírva fakadt. A legnagyobb igyekezettel sem bírta legyűrni elkeseredését. – Brühühü, tisztelt mozdonyvezetők – hüppögött, pindurka arcán lefutó könnyeit törölgetve –, bocsássátok meg, kérlek, hogy sírok. De a korombéli kisbabák... brühühü... néha minden ok nélkül is sírva fakadnak... Lukács és Jim elérzékenyülten mosolygott, majd mindketten óvatosan megszorították Ping Pong csöpp kis kezét, és Lukács így szólt: – Tudjuk jól, Ping Pong. Élj boldogul, kis megmentőnk, drága barátunk! Végül, a szokottnál is sápadtabban és komorabban, a császár is megjelent. – Barátaim – szólította meg őket –, ég óvjon benneteket és az én kicsi lányomat! Mostantól fogva nemcsak Li Szi miatt aggódom majd, hanem értetek, kettőtökért is. Nagyon megszerettelek benneteket. Lukács a meghatottságtól sűrű füstfelhőket fújva dörmögte: – Ne féljen, felség, nem lesz semmi baj! – Ebben pedig jó meleg tea van, nektek hoztam – mondta a császár, és egy arany termoszt nyújtott át Lukácsnak. – Az utazóknak mindig jól jön egy kis meleg tea. Lukács és Jim megköszönték, beszálltak a vezetőfülkébe, és magukra csukták az ajtót. Jim letekerte az ablakot, és kikiáltott: – Viszontlátásra! – Viszontlátásra! Viszontlátásra! – hallatszott odalentről is. Emma elindult, ők pedig addig integettek, míg szem elől nem vesztették egymást. Nekivágtak hát a sárkányvárosba vezető útnak. Egy ideig kihalt utcákon kanyarogtak, majd Ping arany te tőit elhagyva egy síkságra értek. Fölkelt a nap, és olyan ragyogó idő lett, hogy annál jobbat kívánni sem lehetne egy ilyen expedícióhoz. Álló nap úton voltak, folyamatosan haladtak keresztül egész Kínán, egyenesen a titokzatos Szürkület Szurdoka felé. Másnap széles mezőségek, kertek tárultak elébük, s néhány falun is keresztülpöfékeltek, ahol kínai földművesek és parasztasszonyok, a csemetéik és a csemeték cemetéi fogadták őket nagy integetve. Senki sem félt többé Emmától. Az egész országban futótűzként terjedt a hír, hogy két idegen elindult egy gőzösön Li Szi hercegnő kiszabadítására. Harmadnap megpillantották a híres kínai fehér márványkastélyok egyikét. Karcsú oszlopok tartották, szinte lebegett egy tó közepén. Ifjú kínai nemeshölgyek laktak benne. Lukács és Jim meg is pillantották a selyemlegyezőikkel integető leánykákat, és visszaintegettek nekik a zsebkendőjükkel. Ahol csak megpihentek, kosárszámra vitték nekik a legkülönfélébb gyümölcsöket és édességeket, Emmának pedig a vizet és a szenet. Hetedik napja voltak úton, mikor végre megérkeztek a kínai nagy fal nyugati kapujához. A tizenkét őri álló katona – mellesleg nagyon hasonlítottak a palotaőrségre – akkora kulcsot cipelt elő, de akkorát, hogy hárman is alig bírták fölemelni. Bedugták a kulcslyukba, és óriási erőfeszítéssel elfordították. És ami emberemlékezet óta még nem történt meg: éktelen csikorgással kitárult a nyugati kapu hatalmas ajtaja. Amikor Emma átpöfékelt rajta, az őrök tisztelegve kiáltották: – Éljen! Éljen! Éljenek a messziről jött hősök! Utazóink pedig egykettőre a Kusza Csoda Erdő kellős közepén találták magukat. Itt aztán valóban nem volt csekélység egy mozdonynak is úgy-ahogy járható utat találni, s egy masiniszta, aki Lukácsnál kevésbé érti a dolgát, menthetetlenül el is akadt volna gőzösével. Csupa színes üvegfából, kúszónövényből és különös virágokból álló áthatolhatatlan rengeteg volt ez a Kusza Csoda Erdő. Mivel a növényzet áttetsző volt, barátaink egy sereg itt honos, egészen ritka állatot vehettek szemügyre. Láttak például napernyő nagyságú pillangókat,. Az ágak közt tarka papagájok tornáztak akrobataügyességgel. A virágok között bölcs képű, nagy bajuszú teknőcök mászkáltak, a leveleken pedig piros és kék csigák, hátukon olyan kicsi, sokemeletes házakkal, melyek nagyon emlékeztettek Ping aranytetős

házaira. Néha még a kecses csíkos mókusokat is megpillanthatták: akkora fülük volt, hogy napközben bátran körbevitorlázhattak vele a levegőben, esténként pedig, mikor aludni tértek, meleg takaróként használhatták. A fák törzsén fémes fényű óriáskígyók tekergőztek. Teljesen ártalmatlanok voltak, mivel mindkét végükön volt egy-egy fejük, ezért aztán folyton-folyvást önmagukkal vitatkoztak, hogy merre is másszanak. Barátaink természetesen nem is gondolhattak arra, hogy egy-egy állatot elkapjanak, meg kellett elégedniük a növényi táplálékkal, ami nem szaladhatott el előlük. Jim és Lukács egyszer még a félénk, rózsaszínű táncoló őzek egy csoportját is megpillantotta, amint épp egy tisztáson táncoltak. Mindez persze roppant érdekes volt, s Jim a legszívesebben ki is szállt volna, hogy bebarangolja a Kusza Csoda Erdőt. Lukács azonban leintette. Azt mondta, ezt későbbre kell halasztaniuk. Most szorít az idő, lei kell szabadítaniuk a kis hercegnőt, amilyen gyorsan csak lehet. Három napig tartott, míg átküzdötték magukat a rengetegen: apránként juthattak csak előre. Harmadnap azonban színpompás függönyként nyílt szót előttük a bozót, s ott magasodott egészen közel a vörös-fehér csíkos hegység, a Világ Koronája. Gondolhatjátok, milyen szédületes magasságba nyúltak csúcsai, ha Lukácsék már a több száz mórföldnyire lévő tengerpartról is fölfigyeltek rá. Barátainkat lenyűgözte a fenséges látvány. A hegyek olyan szorosan tapadtak egymáshoz, hogy semmiképpen sem lehetett volna áthatolni közöttük. Az első sor mögött a második látszott, amögött meg a harmadik, majd még egy és még egy. A felhőkbe nyúló csúcsok észak-déli irányban húzódtak végig az egész tájon. Minden egyes hegyen vörös-fehér csíkok tündököltek: vízszintesen vagy rézsút, hullámosán vagy cikcakkban. Sőt még kockás is volt köztük, meg egészen cifra mintás is. Mikor barátaink már kellőképpen megcsodáltak mindent, s az érdekesebb mintákra még külön is fölhívták egymás figyelmét, Lukács előhúzta a térképet, és kiterítette maga elé. – Nézzük csak meg közelebbről – mondta – merre is van az a Szürkület Szurdoka. Rá is bukkant nemsokára, Jim legmélyebb csodálatára, mert ő bizony tarkabarka vonalaknál és pontoknál egyebet nem tudott fölfedezni a papíron. – Ide nézz! – mondta Lukács ujjával a térképre bökve. – Itt vagyunk mi, és az ott a Szürkület Szurdoka. Valamivel északabbra jutottunk ki az erdőből, mint kellett volna. Így hát dél felé kell tartanunk. – Ahogy gondolod, Lukács – mondta Jim teljes bizalommal. Elindultak hát délnek, mindenütt szorosan a hegység mentén. Nemsokára meg is pillantották a magas szirtek közt a szűk kis hasadékot, s arrafelé vették az irányt.

Tizenharmadik fejezet amelyben megelevenednek a hangok a Szürkület Szurdokában A Szürkület Szurdoka valójában alig egy utcányi széles, sötét, mély hasadéit volt. Alját aszfaltsima vörös kőzet borította. A nap sugara idáig soha el nem hatolt. Jobbról-balról égig érő meredek sziklák szegélyezték. A messzi távolban pedig, a hasadék túlsó végénél, a lemenő napkorong parázslott, bíborfénnyel vonva be a repedezett sziklafalakat. A szurdok bejáratánál Lukács leállította a mozdonyt, majd próbaképp először gyalogosan indultak neki Jimmel, hogy a rettenetes hangok rejtélyét kipuhatolják. A völgyben azonban titokzatos, szinte ünnepélyes csönd honolt. Jim szíve vadul kalapált: jobbnak látta megfogni Lukács kezét, így álltak hát egy ideig némán. Végül Jim megszólalt: – Hiszen itt síri csönd van! Lukács bólintott, és éppen felelni akart, amikor a jobb oldali sziklaszirtről Jim szavai csendültek föl teljesen tisztán: – Hiszen itt síri csönd van! Majd balról éppúgy: – Hiszen itt síri csönd van! Majd hol a jobb, hol a bal oldali szirtről visszaverődve, az egész völgyön végigmorajlott: – Hát ez meg mi? – kérdezte Jim riadtan, és még erősebben megszorította Lukács kezét. – Hát ez meg mi? – Hát ez meg mi? – Hát ez meg mi? – moraj lőtt végig a szirteken. – Semmi vész! – nyugtatta meg Lukács. – Hiszen ez csak visszhang.

– Csak visszhang – csak visszhang – csak visszhang – zengett az egész hasadék. Barátaink visszatértek Emmához, és már éppen be akartak szállni, amikor Jim hirtelen megszólalt: – Csitt! Figyelj csak, Lukács! Lukács hallgatódzott. Így már tisztán kivehették, hogy a visszhang a szakadék túlsó vége felől ismét közeledik. Először csak egészen halkan, majd egyre hangosabban zendült föl: – Hiszen itt síri csönd van! – Hiszen itt síri csönd van! – Hiszen itt síri csönd van! Ám különösképpen most már nemcsak Jim hangja hallatszott, hanem olyasféle hangzavar, mintha száz meg száz Jim kiáltozna összevissza. A zaj egyre erősödött. Majd a visszhang ismét megfordult, és újból a völgy mélye felé tartott. – No de ilyet! – zúgolódott Lukács. – A visszhang visszatér, méghozzá úgy tűnik, többedmagával. Most a második visszhang közeledett a messzeségből, a jobb és bal oldali szirtek között cikázva: – Hát ez meg mi? – Hát ez meg mi? – Hát ez meg mi? – zengett az egész szurdok, mintha egész hadseregnyi Jim kiáltozott volna. Majd a visszhang megfordult, és ismét távolodni kezdett. – Jó kis móka lesz – súgta oda Lukács Jimnek ha ez így megy tovább! – Mire gondolsz? – kérdezte Jim félénken suttogva. Maga is megriadt kissé, hogy saját hangja megsokasodva külön életet kezdett élni. – Képzeld csak el – felelte Lukács fojtott hangon mi lesz itt még, ha Emma is rázendít a völgyben. Akkora hangzavar támad, mint valami pályaudvaron. Épp ekkor közeledett a harmadik visszhang cikcakkban zengetve meg a szirteket. – Csak visszhang – csak visszhang – csak visszhang – mennydörögte ezernyi Lukács a falakról. Aztán a hangok visszafordultak, és ismét a völgy túlsó vége felé vették útjukat. – Ez mitől van? – suttogta Jim. – Én sem tudom, de majd csak rájövünk a nyitjára – felelte Lukács. – Figyelj! – súgta Jim. –Újra jön! Az első visszhang immár másodszor tért vissza, és időközben rettenetes robajjá változott. – Hiszen itt síri csönd van! – Hiszen itt síri csönd van! – Hiszen itt síri csönd van! – bömbölte tízezernyi Jim. Barátaink dobhártyája majd szétrepedt a fülsiketítő lármától. Amikor vége szakadt, Jim suttogva kérdezte: – Hogyan fogjuk ezt átvészelni, Lukács? Hiszen ez egyre szörnyűbb! – Attól tartok, nehezen. Csak egyet tehetünk: átrobogunk a hasadókon, amilyen gyorsan csak lehet – felelte Lukács. Ismét odaért egy visszhang a völgy mélyéből, mégpedig Jim kérdése: – Hát ez meg mi? – ám ezúttal mintha százezernyi Jim üvöltötte volna. A mozdony alatt megremegett a föld, Jimnek és Lukácsnak pedig be kellett fognia a fülét. Amikor a visszhang újra távolodni kezdett, Lukács hirtelen elhatározással benyúlt a fogantyúk mellett lévő rekeszbe, és egy, a gőzkazánból áradó hőségtől teljesen megolvadt gyertyát húzott elő. Gyorsan lefejtett egy kis viaszt a kanócról, két aprócska golyót formált belőle, és odaadta Jimnek. – Nesze, itt van – mondta – dugd be vele jól a füledet, nehogy a dobhártyád megrepedjen! Ne felejtsd el, hogy a szájadat közben nyitva kell tartanod! Mialatt Jim gyorsan a fülébe tömködte a viaszt, Lukács is betapasztotta a sajátját. Akkor aztán jelbeszéddel megkérdezte, hall-e még Jim valamit. Mindketten hallgatództak, de a harmadik visszhangból, amely éppen éktelen mennydörgéssel közeledett, majd távolodott, alig hallottak valamit. Lukács elégedetten bólintott, odakacsintott Jimnek, pár lapát szenet dobott a tűzre, s már robogtak is teljes gőzzel a szörnyű szurdok belseje felé. A. talaj sima volt, így aztán egészen jó sebességgel száguldottak, ami természetesen a szokásos sziszegéssel-pöfögéssel járt. Ahhoz azonban, hogy megértsük, mit is kellett barátainknak kiállniuk, meg kell vizsgálnunk közelebbről a Szürkület Szurdokának rejtélyét. Íme tehát: a sziklafalak úgy helyezkedtek el, hogy a hangot mindig cikcakkban verték vissza, és így az soha ki nem juthatott e mély hasadékból, hanem újra és újra vissza kellett fordulnia. Ha visszatért a kiindulási pontjára, ismét be kellett kanyarodnia, és ennek vége-hossza nem volt. Természetesen a visszhangoknak is volt visszhangjuk, azoknak meg újabb visszhangjuk. Így született hát egyre több és több hang. S minél nagyobb volt a hangzavar, annál fülsértőbb is természetesen. Eddig még csak-csak elment a dolog valahogy, de most egy mozdony dübörgőit föl a szurdok mélyén. És ez semmihez sem volt hasonlítható! Föltehetnénk egyébként a kérdést: hogyan lehetséges az, hogy teljes csönd volt, amikor Jim és Lukács a hasadékba léptek?

Hiszen még mindig a völgyben kellene keringenie a legkisebb nesznek is, amely oda valaha is bejutott. Sőt jelentősen megsokszorozódva. Nos, ez valóban rendkívül fogas kérdés, amely bizonyára komolyan foglalkoztatná a természetbúvárokat. A gondolatmenet ugyanis alapjában véve helyes, és ha barátaink csak két nappal korábban érkeztek volna a völgybe, tényleg szörnyű lárma fogadta volna őket. Az éktelen ricsaj egypár olyan neszből keletkezett, melyek eredetileg alig hallható kis hangok voltak, ám idővel iszonyatosan fölerősödtek. Egy kismacska nyávogása például száztizenegyezerszeresen verődött vissza, egy veréb csiripelése egymilliószor, egy lehulló kavics pattogása pedig hétszázmilliószor. Így már nagyjából elképzelhető, micsoda pokoli ricsaj volt. De hová tűnhetett ez a lárma? Íme, a rejtély kulcsa: időközben eleredt az eső! Márpedig valahányszor esett, minden kis esőcsöppecskéhez odatapadt egy parányi visszhang. Az eső szép apránként a szó szoros értelmében leöblítette a hangokat. Ily módon szabadult meg a Szürkület Szurdoka újra és újra a félelmetes hangözöntől. És mivel a barátaink érkezése előtti napon éppen szakadt az eső, közben pedig semmiféle zaj nem hatolt be a völgybe, teljes csönd honolt odalent. De térjünk csak vissza Jimhez és Lukácshoz, akik éppen teljes gőzzel száguldanak a hasadék mélyén! Lukácsnak az út hosszabbnak tűnt, mint amire számított. Körülbelül félúton aztán Jim véletlenül hátrapillantott. Amit akkor látott, attól bizony még a legbátrabbak szívét is jeges borzadály szorította volna össze! Ha még ott álltak volna a szurdok bejáratánál, már rég összelapította volna őket a leomló irdatlan sziklatömeg. Jim világosan látta, amint az égig érő szirtek megrepednek, majd meginog az egész fal, ahogyan azt néha robbantásoknál látni, aztán összeroskad, romos törmelékként zúdulva alá a Szürkület Szurdokában. A vég szélsebesen száguldott a gőzös nyomában. Jim fölkiáltott, és megrángatta Lukács ingujját. Lukács hátrafordult, és egy pillantással fölmérte a vészjóslóan közeledő összeomlást. Gondolkodás nélkül megrántott egy kis piros fogantyút, amelyre a következő figyelmeztetést írták: VÉSZKAPCSOLÓ! KIZÁRÓLAG RENDKÍVÜLI VESZÉLY ESETÉRE! A vészkapcsolót már évek óta nem használta, így aztán maga sem volt biztos benne, kibír-e még a jó öreg Emma ekkora megpróbáltatást. De nem volt más választása. Emma azonnal kapcsolt, füttyén tett egy éleset, jelezvén, hogy megértette a figyelmeztetést. Aztán megmozdult a műszerfalon lévő sebességmérő mutatója, és kúszott, kúszott egyre följebb, egészen a piros vonalig, amely azt jelezte, hogy: VÉGSEBESSÉG és még azon is túl, egészen addig, ahol már felirat sem volt. Ekkor az egész sebességmérő hirtelen szilánkokra hullott. Jim és Lukács később már maguk sem tudták hogyan, de valahogy mégiscsak elmenekültek a végzetes összeomlás elől. Az öreg gőzös épp abban a pillanatban süvített ki ágyúgolyóként a szurdok túlsó nyílásán, amikor a föléjük magasodó utolsó szirtek is leomlottak. Lukács helyrerántotta a kis piros fogantyút, Emma lassított, majd hirtelen megtorpant. Az öreg mozdony kilehelte magából az utolsó gőzt is, és egyszerűen leállt. Már nem is szuszogott, sőt egyáltalán semmiféle életjelt nem adott. Lukács és Jim kiszálltak, kivették fülükből a viaszdugót, és hátranéztek. A távolban ott magaslott a Világ Koronája, a hasadók fölött pedig, melyet épp csak az imént hagytak el, mindent beborító vöröses porfelhő gomolygott. E helyen húzódott azelőtt a Szürkület Szurdoka.

Tizennegyedik fejezet amelyben Lukács belátja, hogy kis barátja, nélkül ugyancsak pórul járt volna

– Na, ezt is megúsztak valahogy! – mormogta Lukács sapkáját a tarkójára tolva, verejtékező homlokát törölgetve. – Azt hiszem – mondta Jim még minden ízében remegve –, most már senki nem juthat át többé a Szürkület Szurdokán. – Bizony – felelte Lukács komolyan. – A Szürkület Szurdoka már nem létezik. Azzal megtömte pipáját, rágyújtott, majd füstfelhőket eregetve így töprengett: – Az a szörnyű az egészben, hogy mi magunk se mehetünk vissza ezen az úton. Ez Jimnek eddig eszébe sem jutott. – Hű, a mindenségit! – kiáltotta ijedten. – Valahogy pedig csak haza kell jutnunk! – Hát persze – felelte Lukács – csakhogy nincs más választásunk, új utat kell találnunk magunknak. – Hol is vagyunk, most tulajdonképpen? – kérdezte Jim szorongva. – A sivatagban – felelte Lukács. – Azt hiszem, ez itt a Világ Vége. A nap már lement, de még épp elég világos volt ahhoz, hogy körülnézzenek: asztallap simaságú, végtelen síkság tárult elébük. Körös-körül mindenfelé csak homok, kövek és kavicstörmelék. A távoli láthatáron egy magányos óriáskaktusz, mint esküre emelt kéz, nyújtózott feketén a derengő alkonyi égre. Barátaink visszanéztek a vörös-fehér csíkos hegységre. Már oszladozott a porfelhő, s megpillanthatták a Szürkület Szurdokának romjait. – Hogy a csudába történhetett? – morfondírozott Jim fejcsóválva. – Bizonyára Emma zakatolása erősödött föl annyira, hogy leomlottak tőle a szirtek – felelte Lukács. Azzal a mozdonyhoz lépett, és gömbölyded hasát gyöngéden megkocogtatva így szólt: – Látod, Emma, te vén bajkeverő, mekkora ramazurit csaptál? Emma azonban meg se mukkant, csöppnyi életjelt sem adott. Ekkor döbbent csak rá Lakát!,s, hogy itt bizony valami nincsen rendjén. – Emma! – kiáltotta ijedten. – Derék öreg Emmám, csak nincs valami bajod? A gőzös azonban meg se moccant. Egy pisszenést se hallatott. Lukács és Jim rosszat sejtve néztek össze. – Te jó ég! – makogta Jim. – Ha most Emma... – Nem merte a mondatot befejezni. Lukács feltolta a sapkáját. – Az volna csak „kellemes” meglepetés! – mormogta. Gyorsan előszedték a küszöb alatti szerszámosládát. Volt abban többféle csavarkulcs, kalapács, fogó, csavarhúzó, reszelő ás minden egyéb, mozdonyszereléshez szükséges kellék. Jó időbe telt, míg Lukács feszülten hallgatózva, óvatosan sorra kopogtatta Emma valamennyi kerekét és az összes csavart. Jim csak figyelte riadt tekintettel, kérdezni nem mert semmit. Lukács olyan elmélyülten kutatott, hogy még a pipája is kialudt. Ez pedig baljós jel volt. Végre nagy zsörtölődve fölegyenesedett. – Ezer ördög és pokol! – Nagy baj van? – kérdezte Jim. Lukács elgondolkozva bólintott. – Azt hiszem, eltört a ritmusszabályozó dugattyú – morogta bosszúsan. – Szerencsére van nálam pótalkatrész. Már szedte is elő a Jim öklénél alig nagyobb, bőrdarabba tokért kis acéldugattyút. – Ez az! – mondta két ujja közé csippentve a parányi fémhengert. – Kicsi ugyan, de annál fontosabb! Ez szabályozza, milyen ütemben szuszogjon Emma. – Gondolod, hogy meg tudod javítani? – kérdezte Jim halkan. Lukács a vállát vonogatta gondterhelten. – Mindenesetre meg kell próbálnunk. Egy percet sem szabad el vesztegetnünk. Nem tudom, hogyan fogja átvészelni Emma ezt a nagy javítást. Lehet, hogy kibírja, lehet, hogy nem... A legkisebb hibát sem követhetjük el, különben... Segítened kell, Jim, egyedül nem boldogulok vele. – Oké! – felelte Jim elszánton. Tudta, hogy Lukács ilyesmiben nem ismer tréfát, többet nem is kérdezett tehát. Barátja sem volt éppen beszédes kedvében. Szó nélkül munkához láttak. Közben teljesen besötétedett, Jimnek elő kellett vennie a zseblámpáját. A két barát konok kitartással, némán küzdött a jó öreg Emma életéért. Az idő gyorsan, röpült. A ritmusszabályozó dugattyú legbelül, a gőzös gyomrában volt, így apránként az egész mozdonyt szét kellett szedniük, ami valóban idegőrlő munkának bizonyult. Régen elmúlhatott éjfél. Feljött a hold is, de a felhők eltakarták. Csupán egy leheletnyi, alig észrevehető kékség derengett a Világ Vége sivatag fölött. – Fogót! – kiáltotta Lukács fojtott hangon a kerekek közül.

Jim odanyújtotta neki. Ekkor hirtelen különös suhogást hallott a levegőből, melyet ijesztő károgás követett. Majd ismét elzúgott valami fölötte. Aztán újra, most már egészen közel. Mi lehet ez? Jim a szemét meresztgette a sötétben. Néhány bizonytalan körvonalú, nagy fekete gomolyagot pillantott meg a földön ülve, s parázsló szemek meredtek rá. Ismét suhogás hallatszott. Egy hatalmas, ormótlan madár ereszkedett a vezetőfülke tetejére, s szikrázó zöld szemével egyre csak a fiút bámulta. Jimnek ugyancsak össze kellett szednie magát, hogy föl ne kiáltson a rémülettől. Szemét le nem véve az irdatlan madárról, így suttogott: – Lukács! Hé, Lukács! – Mi van? – szólt föl Lukács a mozdony alól. – Hirtelen itt termett egy csomó hatalmas madár – suttogta Jim. – Egy egész csapat. Itt ülnek körben, nem tudom, mit akarnak. – Hogy néznek ki? – tudakolta Lukács. – Elég barátságtalanul – felelte Jim. – Kopasz a nyakuk, görbe a csőrük, és zöld szemük van. Egyikük már itt ül a tetőn, és le nem veszi rólam a szemét. – Vagy úgy, azok csak keselyűk – mondta Lukács. – Csak azt tudnám, ragadozók-e vagy sem. Szerinted? – Elő embert nem támadnak meg. Kivárják, amíg meghal – mondta Lukács. – Akkor jó. – Ám néhány perc múlva újra megszólalt: – Biztos vagy benne? – Miben? – tudakolta Lukács a mozdony alól. – Biztos vagy benne – ismételte meg Jim –, hogy a kis néger gyerekek sem kivételek? Hátha a kis néger gyerekeket élve szeretik? – Nem – mondta Lukács –, attól nem kell tartanod. A keselyűket a „sivatag söprögetői”-nek is nevezik, mivel kizárólag az elhullottak maradványaival táplálkoznak. – Hát jó – motyogta Jim akkor rendben. Igazából azonban egyáltalán nem volt rendben a dolog. A mozdony tetején ülő keselyű ugyanis olyan mohó vágyakozással nyújtogatta a csőrét, hogy Jimet továbbra sem hagyta nyugton a gondolat: hátha a kis néger gyerekek mégis kivételek... Mi lesz akkor, ha Emmát mégsem sikerül rendbe hozniuk? Akkor itt maradhatnak a Világ Vége sivatag közepén, ezekkel a rettenetes dögevőkkel körülvéve, akik csak ülnek és várnak. Lukács és Jim most olyan távol voltak bármiféle emberlakta területtől, az elérhetetlennek tűnő Gyöngyélet Földjéről nem is beszélve, hogy semmiféle segítségre nem számíthattak. Ez lesz hát a vég, és soha, de soha nem térhetnek többé vissza Gyöngyélet Földjére. Amikor Jim erre gondolt, hirtelen rettenetesen elhagyatottnak érezte magát. Hiába küzdött ellene, kitört belőle az elkeseredett zokogás. Lukács épp ekkor kászálódott ki Emma alól, s egy rongydarabba törölgette a kezét. – Mi a baj, kisöreg? – kérdezte tapintatosan oldalra sandítva, mivel természetesen azonnal rájött, mi a baj. – Á, semmi – felelte Jim csak éppen... mintha csuklanók. – Hát persze – morogta Lukács. – Most őszintén, Lukács – kérdezte Jim halkan – van még remény? Lukács egy darabig gondolkodott, majd elszántan a fiú szemébe nézett, és így szólt: – Jól figyelj, Gombos Jim! Meg kell mondanom neked az igazságot, mert a barátom vagy. Az én tudományom itt már véget ér. Az utolsó csavart ugyanis nem bírom kiszedni. Belülről jobban hozzáférhető. Be kellene mászni a kazánba. De én nem férek be. Túl nagy vagyok, túl kövér. A mindenit, átkozott egy helyzet! Jim a tetőn ülő madárra pillantott, majd a kopasz nyakukat kíváncsian nyújtogató, mind közelebb húzódó többi keselyűre, » elszántan így szólt: – Majd én bemászom. Lukács helyeslőn bólintott. – Valóban ez az utolsó lehetőség. De elég veszélyes. A kazán belsejében ugyanis víz alatt kell dolgoznod. Nem engedhetjük le a vizet, mivel itt a sivatagban nem tudnánk a tartályt újra. feltölteni. Ezenkívül odabent még csak világítani sem tudsz. Kizárólag a tapintásodra kell hagyatkoznod. Gondold meg, vállalod-e. Tökéletesen megértenélek, ha nemet mondanál. Jim fontolóra vette a dolgot. Lemerülni és úszni is tudott. Lukács pedig azt mondta, ez az utolsó lehetőség. Meg kell tehát tennie. – Vállalom – mondta.

– Jól van! – felelte Lukács. – Fogd ezt a csavarkulcsot. Azt hiszem, ez a jó méret. A csavarnak pedig körülbelül itt kell lennie. Kívülről megmutatta a tartály alján azt a pontot. Jim jól agyába véste a helyet, majd fölmászott a kazán tetejére. A vezetőfülkén ülő keselyű kíváncsian nézte. A hold hirtelen előtűnt a sötét fellegek mögül: valamivel világosabb lett. Akinek van fogalma arról, hogy néz ki egy gőzmozdony, az tudja, hogy a kémény mögött vari egy kis kupolaféle, olyan, mint egy valamivel kisebb, másik kémény. Ez a fölnyitható, kupolaszerű fedél takarja a kazán belsejébe vezető aknát. Jim levette a cipőjét, és ledobta Lukácsnak. Majd lassan leereszkedett az aknába. A nyílás nagyon szűk volt, Jim szíve hevesen kalapált. Ám fogát összeszorítva, lábát jól kinyújtva egyre lejjebb ereszkedett. Amikor már csak a feje látszott ki, búcsút intett Lukácsnak. Lábával már el is érte a vizet. Még jó meleg volt. Mély lélegzetet vett és alámerült. Lukács meg csak állt a mozdony mellett, és várt. Amennyire kormos-olajos képén látni lehetett, rettenetesen elsápadt. Mit is tenne, ha Jimnek baja esnék? Csak nézné tétlenül, hiszen nem tud bemászni a kazánba. Letörölte homlokáról a hideg verejtéket. Ekkor zajt hallott a tartály belsejéből. Majd ismét. Aztán valami halkan koppant a földön. – Megvan a csavar! – kiáltotta Lukács. – Gyere vissza, Jim! Jim azonban csak nem akart föltűnni a nyílásban. Teltek-múltak a másodpercek. Lukács annyira féltette kis barátját, hogy azt sem tudta, mit csinál. Fölmászott a mozdonyra, és lekiáltott az aknába: – Jim! Jim! Bújj már elő! Hol vagy, Jim? Végre-valahára megjelent a kis fekete fej, csuromvizesen, levegő után kapkodva. Aztán egy nyújtózkodó kéz. Lukács megragadta és kihúzta barátját, ölbe kapta, és lemászott vele a mozdonyról. – Jim! – mondogatta egyre. – Drága kis barátom! Jim zihálva kapkodta a levegőt. Bágyadtan mosolygott, közben még egyre köpködte a vizet. Végül azt suttogta: – Ugye milyen jó, hogy magaddal hoztál? – Pompás kis legény vagy, Gombos Jim! – lelkendezett Lukács. – Már régen elvesztem volna nélküled. – Nem volt valami könnyű! – sóhajtott Jim, – Az elején még egészen simán ment minden. A csavart rögtön megtaláltam, s elég könnyen ki is tekeredett. De amikor ki akartam jönni, egyszerre sehol se találtam a nyílást. Végül csak sikerült valahogy. Lukács levette Jimről a vizes holmit, és jó meleg takaróba burkolta, Aztán egy csésze forró teát töltött neki a császári termoszból. – Jól van – mondta –, most pedig pihend ki magad! A többit már egyedül is megcsinálom. Lukács hirtelen a homlokára csapott, s ijedten kiáltott föl: – Ezer ördög és pokol! A csavar helyén csöpög a víz a tartályból! Úgy is volt. Szerencsére azonban még nem sok víz szivárgott el, egy félliternyi talán. Lukács gyorsan kicserélte a törött dugattyút, és mindent gondosan újra összecsavarozott. Becsavarni ugyanis egészen jól hagyta magát az a bizonyos csavar kívülről is. Aztán a jó öreg Emmát alkatrészről alkatrészre szépen újra összerakta. Mikor az utolsó csavart is meghúzta... – Na, Jim, mit szólsz hozzá?! – kiáltotta, – Mihez? – Hallgasd csak! – kiáltotta Lukács vidáman. Jim hallgatódzott, és valóban! Emma újra szuszogott! Még csak egészen gyöngén, alig hallhatóan, de azért tisztán kivehetően! – Lukács! Emma rendbe jött! Megmenekültünk! – örvendezett Jim. És a két barát nevetve kezet rázott. A keselyűk viszont csalódott képet vágtak. Azért nem adták föl teljesen a reményt, csak valamivel távolabb húzódtak a homokban. – Na, Emmának most már csak jól ki kell aludnia magát, hogy erőre kapjon. Azt hiszem, legjobb, ha mi is ezt tesszük. Beszálltak a vezetőfülkébe, és jól bezárták az ajtót maguk után. Ettek egy kis gyümölcsöt meg édességet az elemózsiás kosárból, teát is ittak hozzá az arany termoszból. Utána Lukács még pipára gyújtott. Addigra Jim már elaludt. Arcára büszke mosoly tilt ki, annak a büszkesége, aki élete kockáztatásával javított meg egy elromlott gőzmozdonyt. Lukács gondosan betakargatta, kisimította homlokából a még nedves fürtjeit.

– Bátor, kicsi Jim! – dörmögte gyöngéden. Aztán kiverte pipájából a hamut, s még egyszer kinézett az ablakon. A keselyűk ott ültek most is, a hold éles fényében, félkörben, szorosan egymás mellett. Fejüket összedugták, mintha tanácskoznának. – Csak nyugodtan! – morogta Lukács. – Belőlünk úgysem esztek! Majd kényelmesen elhelyezkedett, mélyet sóhajtott, ásított egyet, és elaludt.

Tizenötödik fejezet amelyben a nagy utazók a látomások mezejére érnek, s végzetes nyomra bukkannak Jim és Lukács másnap reggel elég későn ébredtek. Érthető, hiszen jóval éjfél után tértek nyugovóra. A nap már magasan járt az égen, a perzselő hőség egyre fokozódott. A sivatagban, ahol egyetlen fa vagy bokor sem ad árnyékot, olyan hamar átforrósodik a levegő, akár a kemencében. Barátaink igyekeztek hát megreggelizni, és már útnak is eredtek. Boldogan pöfékeltek egyre csak észak felé. Iránytűjük nem lévén, a Világ Koronája hegység volt az egyetlen támpontjuk. Hogy tartani tudják az irányt, a hegységnek mindig a jobb oldalon kellett lennie. Számításaik szerint valahol északon ismét a Sárgafolyóra kellett bukkanniuk, amelynek mentén fölfelé utazva elérhetik a sárkányvárost. Itt már nem használhatták a térképüket, de azért így is egész jól elboldogultak. Emma újra jó erőben volt. Szemmel láthatólag tökéletesen kipihente a nagy javítás fáradalmait. Életkora és gömbölyded formája ellenére erős, megbízható mozdony volt. A nap egyre magasabbra és magasabbra hágott. A sivatag fölött remegett a levegő a forróságtól. Lukács és Jim gondosan bezárták az ablakokat. Bár a parányi vezetőfülkében magától a fűtéstől is elég nagy volt a hőség, ez még mindig elviselhetőbb volt, mint a kinti forróság. Időnként egy-egy kifehéredett, félig homokba süppedt állatcsontváz akadt az útjukba. A két barát ilyenkor gondterhelten meredt maga elé. Délre járhatott az idő, amikor Lukács meglepetten kiáltott föl: – Mi a csuda?! – Mi történt? – riadt föl erre Jim. A hőség úgy kimerítette, hogy elszunyókált egy kicsit. – Úgy nézem, rossz irányba megyünk – morgolódott Lukács. – Miért? – Nézz csak ki a jobb oldali ablakon! Eddig arra volt a hegység. Most meg hirtelen a túloldalra került. Valóban, Lukácsnak igaza volt: a jobb oldali ablakon csak a végtelen, sivár pusztaság látszott, a vörös-fehér csíkos hegység pedig a bal oldalin. Már ez is elég különös volt, az viszont még elképesztőbb, hogy a hegység körül valami nem volt rendben. Olyan volt, mintha nem a földből nőne ki, hanem fölötte lebegne. – Mi ez az egész? – nyugtalankodott Jim. – Én sem értem – felelte Lukács legjobb lesz, ha visszafordulunk. Még mielőtt ezt kimondhatta volna, a hegység teljes egészében eltűnt, se jobbra, se balra nem látszott többé. Helyette egy hajladozó pálmákkal szegélyezett tengerparti táj tűnt föl barátaink szeme előtt. – No nézze meg az ember! – morgolódott Lukács. – Jim! Értőd te ezt? – Nem én – felelte Jim. – De elég különös vidéken járunk. Hátrafordult, és ott is kinézett. Legnagyobb meglepetésére most meg a hátuk mögött magaslott a vörösfehér csíkos hegység. Ezúttal azonban fejjel lefelé. Mintha csak az égről csüngne alá. – Itt valami nagyon gyanús – dörmögte Lukács, pipájával a foga között. – Mit tegyünk? Ha ez így folytatódik, teljesen elkeveredünk – aggodalmaskodott Jim. – A legokosabb, ha egyelőre addig megyünk tovább egyenesen, amíg ki nem érünk ebből a mit-tudom-énmicsodából – javasolta Lukács. Továbbmentek tehát, de mégsem jutottak ki belőle. Sőt a helyzet egyre csak bonyolódott. Például egyszerre csak hatalmas jéghegyek úsztak át az égen. Ez annál megdöbbentőbb volt, mivel a jéghegyeknek ekkora hőségben azonnal el kellett volna olvadniuk. Hirtelen az Eiffel-torony magasodott elébük, ami köztudomásúlag Párizsban van, és semmiképpen sem kerülhet a Világ Vége sivatagba. Majd indián sátrak tűntek föl balra, s középütt, a tábortűz körül, a tolldíszes, kifestett arcú harcosok vad táncot jártak. Jobbra félreismerhetetlenül Ping városának aranyozott háztetői

csillogtak. Majd mindez eltűnt, éppoly rejtélyesen, mint ahogy megjelent, s körös-körül nem látszott egyéb, csak a kopár sivatag. Hamarosan azonban ismét valami új jelent meg a vibráló láthatáron. Lukács remélte, hogy délután, a lenyugvó nap állásából újra megállapíthatja majd, merre van észak. Ez azonban sajnos szóba sem jöhetett. A nap ugyanis hol jobbról, hol balról sütött, sőt előfordult, hogy mindkét irányból egyszerre. Egyszerűen megkettőződött. Olyan volt, mintha az egész világ megzavarodott volna. Végül már maguk a látomások is összekeveredtek. Hirtelen egy templomtorony jelent meg fejjel lefelé, csúcsán a szélkakassal, fölötte pedig, a levegőben lebegő tó hullámai között tehenek legelésztek. – Ez legfurcsább kavalkád, amit az életben valaha is láttam! – dörmögte Lukács némiképp még derülve is a dolgon. Most két elefánt tűnt föl, hátukon hatalmas szélmalom billegett. – Ha nem lenne olyan zavaros az egész, még szórakoztatna is ez az irdatlan felfordulás – jegyezte meg Lukács. Ebben a pillanatban pompás vitorlás hajó úszott át az égen, oldalából vízesés fakadt. – Nem is tudom – motyogta Jim, gondterhelten ingatva fejét nekem egyáltalán nem tetszik ez az egész... jó lenne minél előbb kikeveredni innét. Hatalmas bakugrásokkal egy derékba tört vásári óriáskerék bukdácsolt át előttük a pusztaságon, mintha csak hiányzó másik felét keresné, ami azonban szőrén-szálán eltűnt. – Szerintem is jobb lenne – ismerte be Lukács a füle tövét vakargatva. – De csak elhagyjuk már ezt a fölöttébb különös vidéket. Becslésem szerint ma dél óta is megtettünk jó száz mérföldet. Milyen buták voltunk, hogy nem hoztunk iránytűt! Barátaink egy darabig szótlanul, a föl-föltűnő, majd ismét szertefoszló látomásokat figyelve haladtak tovább. Amikor Lukács éppen azt akarta megmutatni Jimnek, hogy most egyszerre háromfelől is süt a nap, a fiú hirtelen örömujjongásban tört ki: – Oda nézz, Lukács! – kiáltotta. – A csudába is... hisz ez... De hisz ez Gyöngy élet Földje! És valóban: a kéklő tenger közepén Gyöngy élet Földje tűnt föl teljes valóságában. Ott magaslott a KisOrom és a Nagy-Orom is, s ott látszott köztük Háromnegyedtizenkettedik Alfonz király palotája. A kacskaringós vonatsín csillogott a napfényben, még az öt alagutat is tisztán kivehették. Feszes úr háza is látszott, meg a bakterház, sőt Mitmond néni háza is a kis bolttal. A parton pedig éppen kikötött a postahajó. – Gyorsan! – kiáltotta Jim szinte magánkívül, – Hallod, Lukács? Hajtsunk oda gyorsan! Emma azonban már magától hazafelé vette az irányt. Szülőföldjét ő is fölismerte. Egyre közeledtek. Most már azt is látták, hogy a király kinéz az ablakon. A vár előtt pedig, kezében egy levéllel, ott áll Mitmond néni, de ott a postás meg Feszes úr is. S mind a négyen szomorkodnak. Mitmond néni egyre csak törölgeti a szemét a köténye csücskébe. – Mitmond néni! – kiáltotta Jim. Letekerte az ablakot, s az arcába csapó rettenetes hőség ellenére, ahogy csak bírt, kihajolt. – Mitmond néni, látsz engem? Itt vagyok, Mitmond néni! Én vagyok az, Gombos Jim! Várjatok meg, jövünk! A kiabálás és integetés hevében majdnem kipottyant az ablakon. Lukács épp hogy csak meg tudta ragadni a nadrágjára varrt hatalmas gombnál fogva. Emma már alig tízméternyire volt a szigettől, amikor hirtelen, éppoly rejtélyesen, mint az előző jelenségek, az otthoni táj is eltűnt. Körös-körül újra csak a napégette, végtelen síkság nyújtózott. Jim hitetlenkedve dörzsölte a szemét. Ám be kellett látnia: Gyöngyélet Földje immár végleg köddé foszlott. Hiába küzdött ellene, fekete ábrázatán két kövér könnycsepp gördült alá. Még Lukács szeme is furcsán csillogott, és pipájából sűrű füstfelhőket eregetett. Szótlanul haladtak tovább. Pedig a legváratlanabb fordulat még csak most következett. Egyszerre ugyanis fölbukkant egy másik gőzös: Emma pontos hasonmása. Azonos irányba haladtak, egymástól mintegy százméternyire. Még a sebességük is megegyezett. Lukács, aki nem akart hinni a szemének, kihajolt az ablakon, mire a másik gőzösön a másik masiniszta hajszálra ugyanezt tette. Lukács integetni kezdett, erre a másik is. – Ez aztán már tényleg túlzás! – mondta Lukács. – Vagy talán csak álmodom? – Dehogyis! – bizonygatta Jim. – No, akkor pedig nézzük csak meg ezt a dolgot közelebbről! – javasolta Lukács. Azzal a másik gőzös felé vették az irányt. Ugyanakkor azonban az is feléjük kanyarodott, úgyhogy most a két gőzös éppen egymásnak tartott. Végül Lukács lefékezte Emmát. Erre a másik gőzös is megállt. Lukács és Jim kiszálltak. Ugyanakkor a másik mozdonyról is leszállt a masiniszta, nyomában egy aprócska, fekete fiúval. – De hisz ez...! – álmélkodott Lukács.

S ekkor megindultak egymás felé: Lukács a másik Lukácshoz, Jim pedig a másik Jimhez. Amint azonban a két Lukács és a két Jim kölcsönösen épp üdvözlésre nyújtották volna a kezüket, könnyű fuvallat rezdítette meg a levegőt, mire a másik Jim, a másik Lukács és a másik Emma áttetszővé vált, majd végleg eltűnt... egyszerűen semmivé foszlott. Jim tágra nyílt szemmel, értetlenül meredt arra a helyre, ahol az imént még a másik Jim állt. Ám Lukács nagyot Rittyentett, majd így szólt: – Most jöttem csak rá, hogy mi ez az egész! Hát persze, világos! – Micsoda? – kérdezte Jim. – Hallottál már valaha a tükrözésen alapuló délibábról? – Nem én – felelte Jim. – Miféle bábáról? – Nem bába, hanem délibáb – kuncogott Lukács. – Gyere, másszunk vissza Emmába, majd ott elmagyarázom. Hiszen itt kint olyan hőség van, hogy megsülünk! Újra beszálltak hát a vezetőfülkébe, elindították a mozdonyt, és Lukács elmagyarázta kis barátjának a délibáb tükörszobához hasonlatos fénytörését. Vásári mulatságokon szoktak néha tükörszobákat fölállítani. Ez egy tükrökből összerakott építmény, ahol bizony könnyen eltéved az ember, mivel sosem lehet tudni, mi a valóság és mi az, ami csak tükörkép. A vásárokon ez igazán kitűnő mulatság, hiszen mindig van ott valaki, aki végszükség esetén kivezeti az embert az útvesztőből. Itt a sivatagban azonban egészen más a helyzet! A délibáb persze nem tükrökből áll. Hogyan is kerülne ide, a sivatagba egyszerre ennyi tükör? Csupán arról van szó, hogy van valami hasonlóság a kettő között. A délibáb azonban természeti jelenség. Ha a nap nagyon forrón tűz a homokra, fölötte a levegő átforrósodik. Azután pedig még tovább hevül. Végül a hőségtől viliódzni kezd. S ha még ezután is tovább melegszik, szabályosan tükrözni kezd, mint egy rendes fürdőszobatükör. De nemcsak a közeli dolgokat mutatja ám, sőt éppen a messzebb lévőket tükrözi a legnagyobb előszeretettel. Így jelenhetnek meg aztán tőlünk sok-sok mérföldre eső dolgok is. Megtörténhet például, hogy a sivatagi vándor egyszer csak egy fogadót pillant meg, ajtaján a következő felirattal: HIDEG LIMONÁDÉ 1 pohár 10 forint Mire aztán odaszalad, mert mondjuk, épp borzasztóan szomjas, már köddé is vált az egész. Ekkor viszont a vándor már eltévedt, és nem talál rá többé a helyes útra. Olyasmi természetesen megesik, hogy a hosszú sivatagi út során a tükörképek kissé összezavarodnak. Így jelenhettek meg azok a különös dolgok is, amelyeket barátaink láttak. – S végül – fejezte be a felvilágosítást Lukács – végül a saját tükörképünkkel is találkoztunk. Amikor aztán jött egy könnyű kis fuvallat, ami kissé lehűtötte a levegőt, a tükrözés azonmód abbamaradt. Jim egy ideig szótlanul meredt maga elé, majd csodálkozó hangon megszólalt: – Azt hiszem, Lukács, nincs is olyan dolog, amit te ne tudnál. – Dehogynincs – felelte Lukács nevetve. – Rengeteg dolog van, amit nem tudok. Például azt sem, hogy mi a csuda az ott előttünk. Mindketten kimeresztették a szemüket. – Valami nyom vezet előttünk a homokban – mondta Jim. – Igen – dörmögte Lukács –, olyan, akár a keréknyom. – Hacsak nem báb ez is – mondta Jim gondterhelten. Hiszen az ilyen sivatagban sosem tudhatja az ember, hogy nem természeti jelenséggel áll-e szemben. De a nyom akkor sem tűnt el, amikor odaértek. Valóságos nyom volt, keréknyom a homokban. – Olyan, mintha már előttünk is furikázott volna erre valaki – állapította meg Jim. Lukács megállította Emmát, és kiszállt, hogy jobban szemügyre vehesse a nyomokat. – Ezer ördög és pokol! – szólalt meg végül a füle tövét vakargatva –, itt valóban járt már előttünk valaki. Méghozzá tudod, hogy ki? – Nem én. Ki a csuda? – Mi magunk. Ez ugyanis Emma nyoma. Úgy néz ki, hogy óriási kört írtunk le, aztán visszaértünk a saját nyomunkhoz. – Te jó ég! – kiáltotta Jim rémülten. – De hát valahogy csak ki kell keverednünk ebből a rettenetes sivatagból! – Úgy bizony – helyeselt Lakács. – Csak az a kérdés, hogyan.

Vizslatva nézett körül. Jobb felől épp egy gőzhajó szelte át az eget, kéményéből hatalmas, színes szappanbuborékokat eregetve. Balra egy ódon világítótorony magaslott, legfelső szintjén egy tótágast álló bálnával. Hátul pedig egy pompás áruházát pillantott meg Lukács. Ablakain és bejáratán át fák türemkedtek kifelé. Előttük távírópóznák hosszú sora. A drótokon épp egy vízilócsalád sétafikált. Lukács fölnézett az égre. A nap három teljesen különböző irányból sütött. Lehetetlen volt megállapítani, melyik közülük a valódi nap és melyik csak tükörkép. Lukács a fejét csóválta. – Minden hiába – morogta. – Ki kell várnunk, míg a délibáb eltűnik, különben sosem keveredünk ki innét. Nem pazarolhatunk el több szenet és vizet. Ki tudja, meddig kell még a tartalékainkból élnünk? – Mit gondolsz, mégis mikor tűnik el a báb? – aggódott Jim. – Gondolom, éjjel, ha majd lehűl egy kicsit a levegő – felelte Lukács. Behúzódtak hát a vezetőfülkébe, hogy kipihenjék magukat még naplemente előtt. A nagy hőségtől mindketten elbágyadtak, s Lukács már épp elszunyókált, mikor Jim hirtelen megkérdezte: – Miért voltak olyan szomorúak? – Kik? – ásított Lukács. – Hát mindnyájan – mondta Jim halkan. – Mármint Gyöngyélet Földjén, amikor láttuk őket. – Lehet, hogy épp abban a pillanatban jelentek meg nekünk, amikor megkapták a levelünket – mondta Lukács elgondolkodva. Jim sóhajtott egy nagyot, majd kisvártatva gondterhelten szólt: – Mit gondolsz, Lukács, látjuk még valaha Gyöngy élet Földjét? Lukács biztatóan átölelte Jim vállát. – Biztos vagyok benne, hogy egy szép napon, Emmával együtt, mindhárman visszatérhetünk Gyöngyélet Földjére. Jim lassan fölemelte a fejét, szeme elkerekedett. – Komolyan beszélsz? – kérdezte bizakodón. – Szavamat merném rá adni – dörmögte Lukács. Ettől aztán Jim egy csapásra megkönnyebbült, s olyan jó kedve kerekedett, mintha már legalábbis hazafelé tartanának. Tudta: amit Lukács mond, az úgy is lesz. Mindössze ennyit kérdezett még: – Gondolod, hogy hamarosan? – Az is lehet, de lehet, hogy nem – felelte Lukács. – Nem tudom. Ez csak amolyan megérzésféle. – Majd hozzátette még: – Most inkább próbálj aludni egyet. Lehet, hogy egész éjszaka utaznunk kell. – Rendben – motyogta Jim, és abban a szempillantásban már el is aludt. Lukács viszont még ébren maradt, és törte a fejét. A helyzet meglehetősen aggasztó volt. Miközben újra megtömte a pipáját, kipillantott a sivatagi délután verőfényébe, és észrevette, hogy a keselyűk visszatértek. Ott ültek nagy karéjban Emma körül, türelmesen, némán és reménykedve. Szemmel láthatólag biztosra vették, hogy barátaink nem juthatnak ki többé ebből a rettenetes sivatagból.

Tizenhatodik fejezet amelyben Jim fontos tanulságot vés agyába Aki már átutazott valaha a sivatagon, bizonyára tudja, milyen különlegesen szépek ott a naplementék. Az alkonyi ég az izzó narancssárgától a lehelet-rózsaszínen át a halványzöldig és ibolyakékig a szivárvány legszebb színeiben pompázik. Lukács és Jim lábukat lóbálva ültek a mozdony tetején. Az utolsó falatokat eszegették elemózsiás kosarukból, az aranytermoszból pedig teájuk maradékát kortyolgatták hozzá. – Most aztán nincs több útravalónk, míg újat nem szerzünk – szólalt meg Lukács gondterhelten, A hőség mintha alábbhagyott volna. Még a szellő is fújdogálni kezdett, hűsítőén simított végig rajtuk. A tükröződéseit eltünedeztek, kivéve egyet, ami egy darabig még makacsul próbálta tartani magát. Apró kis délibáb volt: egy fél biciklin ülő sündisznócska. Még negyedóra hosszat tekergeti, karikázott a sivatagban, mielőtt végleg eltűnt volna. Immár barátaink is meglehetősen biztosra vehették, hogy a láthatáron aláereszkedő nap tényleg az igazi. S mivel a nap tudvalevőleg nyugaton szokott lemenni, Lukács könnyen megállapíthatta, merre van észak,

merrefelé kell tehát indulniuk. A bal oldali ablakból kellett látniuk a napnyugtát. Irányba álltak hát, és már robogtak is tovább. Mentek egy darabig, ám amikor a nap épp alábukott, Jim különös dologra figyelt föl. A keselyűk addig a levegőben keringve állhatatosan követték őket, most azonban egy csapásra visszafordultak, s mind egy szálig elrepültek. Szinte gyanús gyorsasággal. Jim el is mondta Lukácsnak, mit látott. – Végre föladták talán – dörmögte Lukács elégedetten. Ebben a pillanatban Emma éleset füttyentett, mintha csak riadtan fölsikoltott volna, aztán se szó, se beszéd, sarkon fordult, s már robogott is vissza őrült gyorsasággal. Lukács a fékhez kapott. Emma megállt ugyan, de remegett, prüszkölt és fújtatott rémületében. – Mi ütött beléd, Emma'/! – kiáltotta Lukács. – Miféle új szokásokat veszel föl? Jim éppen mondani akart valamit, ám véletlenül hátranézett, s torkán akadt a szó. – Oda nézz! – nyögte ki alig hallhatóan. Lukács visszafordult. Amit odakint látott, olyan döbbenetes volt, hogy életében hasonló még nem került a szeme elé. Egy akkora óriás töltötte be a láthatárt, hogy még az égig érő Világ Koronája is egy halom gyufaskatulyának tűnt mellette. Térdig érő, furamód vastag copfba font, hófehér szakállából ítélve igencsak öreg óriás lehetett. Bizonyára azért fonta be a szakállát, hogy könnyebb legyen rendben tartani. Gondolhatjátok, milyen bajos lehet egy ilyen őserdőt naponta kifésülni! Az óriás fején viseltes szalmakalap volt. Honnan a csudából szedhetett vajon ekkora halom szalmát? Irdatlan méretű testén kopottas, hosszú inget viselt, a világ legnagyobb vitorla vásznánál is jóval nagyobbat. – Ajaj, ez már nem délibáb! – hebegte Jim. – Tűnjünk innét, Lukács! Lehet, hogy még nem vett észre. – Csak nyugalom – felelte Lukács, pipájából kis füstfelhőket eregetve, miközben alaposan szemügyre vette az óriást. – Hatalmas méreteitől eltekintve, szerintem teljesen ártalmatlannak látszik. – Mi...mi...micsoda? – dadogta Jim szörnyülködve. – Úgy bizony – mondta Lukács a legnagyobb lelki nyugalommal –, csupáncsak azért, mert olyan hatalmas, még nem feltétlenül szörnyeteg. – Na de... na és ha mégis? – hebegte Jim. Ekkor az óriás vágyakozva feléjük nyújtotta a kezét. Aztán reményét vesztve ismét leengedte, és úgy tűnt, mélyet sóhajt. Mindebből azonban, fura módon, semmi sem hallatszott. Síri csönd honolt mindenütt. – Ha bántani akarna, már régen megtehette volna – mondta Lukács, pipájával foga közt. – Jóindulatúnak látszik. Csak tudnám, miért nem jön közelebb. Talán ő fél tőlünk? – Jaj, Lukács! – nyöszörgött Jim, s még a foga is vacogott a félelemtől. – Most végünk van! – Nem hinném – felelte Lukács. – Sőt, az óriástól még azt is megtudhatnánk, hogyan juthatunk ki ebből az átkozott sivatagból. Jimnek torkán akadt a szó. Nem tudta, mit gondoljon erről az egészről. Az óriás hirtelen mindkét kezét fölemelte, összekulcsolta, és nyomorúságos, vékonyka kis hangon azt kiáltotta: – Kérve kérlek, idegenek, ne fussatok el! Ne féljetek, nem akarlak bántani benneteket! Méreteihez illően mennydörgésszerű hangot várt volna tőle az ember. A valóságban azonban szó sem volt erről. Vajon mi volt az oka? – Azt hiszem, óriásunk teljesen ártalmatlan – dörmögte Lukács. – A hangjával viszont valami nincsen rendjén. – Talán csak megjátssza a szelídet – rémüldözött Jim. – Biztosan el akar kapni minket, hogy eltegyen befőttnek. Hallottam már egy ilyen óriásról, Lukács, ez egészen biztos! – Nem bízol benne, mert olyan hatalmas – mondta erre Lukács. – Pedig ez nem ok a bizalmatlanságra. Végül is erről nem tehet. Most a messzeségben álldogáló óriás térdre ereszkedett, s kezét könyörgőn összekulcsolva így kiáltott: – Kérlek, kérlek, higgyetek nekem! Nem bántalak, csak beszélgetni szeretnék veletek! Olyan magányos vagyok, oly szörnyen elhagyatott! – Vékony hangja ismét panaszosan csengett. – Szerencsétlen flótás, igazán sajnálatra méltó – mondta Lukács. – Intek neki, hogy lássa, mi sem akarunk rosszat. Jim rémülten látta, hogy Lukács kihajol az ablakon, udvariasan leveszi a sapkáját, és zsebkendőjével integetni kezd. „Na, most aztán nyakunkra hozza a bajt!” – gondolta. Az óriás lassan fölállt. Tétovának, zavartnak látszott. – Ez azt jelentené, hogy közelebb mehetek talán? – kérdezte szánalmasan vékony hangján. – Hát persze! – kiáltotta Lukács kezéből tölcsért formálva, majd barátságosan intett a zsebkendőjével.

Az óriás egy óvatos lépést tett a mozdony felé, aztán megtorpant, és újra várt. – Nem hisz nekünk – morogta Lukács. Gondolt egyet, kiszállt a mozdonyból, és integetve az óriás felé indult. Jim szeme előtt elsötétült a világ. Napszúrást kapott tán ez a Lukács? Mégsem hagyhatta azonban, hogy barátja csak úgy ukmukfukk, egyenest a vesztébe rohanjon. Kiszállt hát ő is, és remegő térdékkel utána futott. – Várj meg, Lukács! – zihálta. – Veled megyek! – Na látod – mondta Lukács barátságosan vállon veregetve Jimet –, így már mindjárt más. A félelem rossz tanácsadó. Ha félünk, még szörnyűbbnek látunk mindent, mint amilyen valójában. Mikor az óriás látta, hogy a férfi a kisfiúval kiszáll a mozdonyból, és integetve felé tart, akkor hitte csak el, hogy tényleg nincs mitől tartania, Boldogtalan képe fölragyogott. – Nos, akkor indulok, barátaim! – kiáltotta vékonyka hangján. Azzal nekidurálta magát, és elindult Lukács és Jim felé. Ekkor azonban olyan döbbenetes dolog történt, hogy Jim kimeresztette a szemét, a száját eltátotta a csodálkozástól, Lukács pedig majdnem kiejtette a pipát a szájából. Miközben az óriás lépésről lépésre közeledett, minden lépésnél egyre kisebb lett! Amikor csak mintegy százméternyire volt tőlük, már nem volt nagyobb egy templomtoronynál. További ötven méter után akkora lett, mint egy ház, s mire végül Emmához ért, már csak épp akkora volt, mint Lukács, a masiniszta. Sőt egy fél fejjel még alacsonyabb is! Finom, jóságos arcú, vézna kis öregember állt előttük. – Jó napot! – mondta szalmakalapját megemelve. – Nem is tudom, hogyan köszönjem meg nektek, hogy nem futottatok el előlem. Évek óta arra vágyakozom, hogy valakiben ennyi bátorság legyen! Ám eddig még senki sem engedett a közelébe. Pedig csak messziről nézek ki olyan szörnyen nagynak. Ó, különben majdhogynem elfelejtettem bemutatkozni. Tur Tur a nevem. Túr a vezetéknevem és a keresztnevem is Túr. – Jó napot, Tur Tur úr! – felelte Lukács sapkáját udvariasan megemelve. – Lukács vagyok, a masiniszta. – Kitűnően leplezte csodálkozását, s úgy tett, mintha ez a különös találkozás a világ legtermészetesebb dolga lenne. Lukács mindig csuda illendően tudott viselkedni. No, erre már Jim is összeszedte magát, aki még mindig tátott szájjal meredt Tur Tur úrra, s így szólt: – Én pedig Gombos Jim vagyok. – Borzasztóan örülök – mondta Tur Tur úr, ezúttal Jimhez fordulva –, mindenekelőtt azonban annak, hogy egy ilyen fiatal emberben, mint ön, kedves Gombos Jim, ilyen rendkívüli bátorság lakozik. Igazán nagy szolgálatot tett nekem ezzel! – Ó, hát... szóval... én tulajdonképpen... – hebegett-habogott Jim, fekete bőre alatt fülig pirulva. Egyszeriben rettenetesen szégyellni kezdte magát, mivel valójában egyáltalán nem viselkedett bátran. Megfogadta magában, hogy többé senkitől és semmitől nem ijed meg, mielőtt jó alaposan szemügyre ne venné. Hiszen sohasem lehet tudni, nem úgy áll-e a dolog más valamivel is, mint Tur Tur úrral. Gondolatban még a becsületszavát is adta rá, hogy ezt többé el nem felejti. – Az igazság az – fordult most Tur Tur ismét Lukácshoz –, hogy valójában egyáltalán nem vagyok óriás. Csak távóriás vagyok. Hiszen épp ez a balszerencsém. Ezért vagyok annyira magányos. – No, ezt azért részletesebben fejtse ki, kedves Tur Tur úr – felelte Lukács. – Be kell ugyanis vallanom: ön az első távóriás, akivel valaha összehozott a sors. – Meg is magyarázom majd, amennyire tőlem telik – ígérte Tur Tur úr. – De nem itt. Engedtessék meg nekem, tisztelt uraim, hogy meghívjam önöket szerény kis kunyhómba! – Csak nem itt lakik? – álmélkodott Lukács. – A sivatag kellős közepén? – Mi tagadás – felelte Tur Tur úr mosolyogva a Világ Vége kellős közepén lakom, viszont az oázis mellett. – Mi az az oázis? – puhatolódzott Jim óvatosan, újabb meglepetéstől tartva. – A sivatagi forrásokat vagy más víznyerő helyeket hívják oázisnak – magyarázta Tur Tur úr. – Odavezetem önöket. Lukács inkább Emmával akart menni. Már csak azért is, hogy alkalomadtán feltölthesse friss vízzel. A két barátnak azonban jó idejébe telt, míg a félénk távóriást meggyőzték arról, hogy a gőzösön való utazás teljesen veszélytelen. Végül mindhárman beszálltak és elpöfékeltek.

Tizenhetedik fejezet amelyben a távóriás elárulja titkát, és köszönetet mond

Kis, tiszta vizű tó volt Tur Tur úr oázisa, amelynek közepén szökőkútként tört föl a forrás. Körös-körül friss, élénkzöld növényzet burjánzott, sudár pálmák és gyümölcsfák nyújtóztak a sivatagi égre. A fák rejtekén zöld zsalugáteres, hófehér házikó bújt meg. Kis élőkertjében a távóriás még virágot és zöldséget is termesztett. Lukács, Jim és Tur Tur úr körülülték a szobában lévő kerek asztalt, és megvacsoráztak. Különféle, finoman elkészített zöldségeket és főzelékféléket ettek, csemegének pedig fölséges gyümölcssalátát. Tur Tur úr ugyanis vegetáriánus volt. Azokat az embereket hívják így, akik sohasem esznek húst. Tur Tur úr például, nagy állatbarát lévén, egyetlen állatot sem lett volna képes megölni azért, hogy megegye. Ezért is szomorította el olyan nagyon, ha az állatok – mivel távóriás volt – mégis elmenekültek előle. Mialatt ők hárman békésen üldögéltek az asztalnál, a jó öreg Emma kint pihent a szökőkútnál. Lukács fölnyitotta a kémény mögötti kis fedelet, így a hűsítő, friss víz egyenesen a gőzös kazánjába csoboghatott, ami nagyon jólesett neki, hiszen ugyancsak megszomjazott az egész napi nagy hőségtől. Vacsora után Lukács pipára gyújtott, kényelmesen hátradőlt a széken, majd így szólt: – Köszönjük a finomságokat, kedves Tur Tur. De most már igazán kíváncsian várjuk, hogy elmesélje a történetét! – Igen. Legyen szíves mesélje el! – kérlelte Jim is. – Hát, tulajdonképpen nincs is olyan sok mesélni valóm – mondta Tur Tur úr –, hiszen a legtöbb embernek van valami különleges tulajdonsága. Gombos úrnak például fekete bőre van. Egyszerűen ilyennek született, és kész, nem igaz? Miért is ne lehetne valaki éppenséggel fekete? Ám sajnos a legtöbb ember nem így gondolkodik. A fehér bőrűek közül például sokan meg vannak róla győződve, hogy egyedül az ő színük az elfogadható, és kifogásolják azt, ha valaki fekete. Sajnálatos, de elég sok ilyen ostoba ember van. – Pedig – szólt közbe Jim – egy masinisztának például igazán előnyös a fekete bőrszín. Tur Tur úr komolyan bólintott, és így folytatta: – Látják, kedves barátaim, ha most valamelyikük fölállna és elmenne, ahogy távolodna, egyre kisebb és kisebb lenne, míg csak egy ponttá nem válna a látóhatár szélén. Azután, ha visszajönne, mind nagyobbnak és nagyobbnak látszana, míg elénk nem állna végül teljes életnagyságában. Azt azonban önök is belátják, ugye, hogy a szóban forgó személy mindeközben valójában ugyanakkora maradt. A távolság tette csupán, hogy egyre kisebb, majd ismét egyre nagyobb lett. – Úgy van! – helyeselt Lukács. – Nos, az én esetemben ez egész egyszerűen épp fordítva van – mondta Tur Tur úr. – Ennyi az egész, Minél távolabb megyek, annál nagyobbnak látszom. És ahogy közelebb jövök, úgy nyerem vissza eredeti méretemet. – Ezek szerint ön nem lesz ténylegesen kisebb, mikor közelebb jön? – kérdezte Lukács. – S valójában akkor sem nő hatalmas óriássá, ha eltávolodik? Ez csak a látszat? – Úgy bizony – felelte Tur Tur. – Ezért mondtam, hogy csak távóriás vagyok. A többieket pedig épp ezért akár távtörpének is nevezhetnénk, hiszen távolról törpének néznek ki, pedig igazából nem is azok. – Hát ez tényleg nagyon érdekes – mondta Lukács, pipájából művészi füstkarikákat eregetve. – De mondja, kedves Tur Tur úr, mitől vált ilyenné? Vagy így volt ez már gyerekkorában is? – Így volt mindig – mondta Tur Tur úr bánatosan. – Nem tehetek róla. Gyerekkoromban még nem volt ilyen feltűnő, akkor még feleennyire sem fejlődött ki ez a tulajdonságom. Ennek ellenére sem barátkozott velem senki: féltek tőlem a többiek. Képzelhetik, milyen szomorú voltam. Ugyanis rendkívül békés természetű és társaságkedvelő vagyok. Mégis mindenki riadtan futott szét, amerre csak föltűntem. – És miért él most itt, a Világ Vége sivatagban? – kérdezte Jim részvéttel. Nagyon fájt a szíve ezért a kedves, idős úrért. – Az úgy volt, hogy Laripurban születtem – kezdte el történetét Tur Tur úr. – Ez egy nagy sziget Tűzföldtől északra. A szüleim voltak az egyetlenek, akik nem féltek tőlem. De egyébként is nagyon kedves emberek voltak. Amikor meghaltak, elhatároztam, hogy kivándorlók. Olyan országot akartam keresni, ahol nem félnek tőlem az emberek. Ám hiába jártam be az egész világot, ilyen helyre nem akadtam. Végül eljöttem ide a sivatagba, hogy többé senki meg ne ijedhessen tőlem. A szüléimén kívül önök az egyetlenek, drága barátaim, akik nem félnek tőlem. Kimondhatatlanul vágyódtam rá, hogy beszélgethessek valakivel, még mielőtt meghalok. Önök beteljesítették ezt a vágyamat. Ezentúl, valahányszor nagyon magányosnak érzem magam, mindig önökre fogok gondolni. Nagy vigaszt jelent majd, ha eszembe jut, hogy nekem is vannak barátaim valahol a föld kerekén. Hálám jeléül megteszek önökért bármit, ami tőlem telik. Lukács egy ideig némán gondolkodott a hallottakon. Jim is a gondolataiba merült. Szívesen mondott volna valami vigasztalót Tur Tur úrnak, ám semmi, de semmi nem jutott az eszébe. Végül Lukács törte meg a csöndet: – Ha tényleg segíteni akar nekünk, kedves Túr Tar úr, akkor kérnénk öntől egy nagy szívességet.

Azzal elmesélte, honnan jöttek, meg azt, hogy a sárkány városba tartanak Li Szi hercegnő kiszabadítására és Jim titkának földerítésére. Mikor Lukács mindezt elmondta, Tur Tur úr tiszteletteljes pillantást vetett barátainkra, és így szólt: – Önökben tényleg határtalan bátorság lakozik. Bizonyára sikerülni fog a kis hercegnő kiszabadítása is, bár a sárkányvárosba igencsak veszélyes behatolni! – El tudná magyarázni, hogyan juthatunk oda? – kérdezte Lukács. – Az nem lenne elég biztonságos – felelte Tur Tur úr. – Legjobb lesz, ha magam vezetem ki önöket a sivatagból. De csak a Fekete Sziklák Birodalmáig mehetek. Onnan már maguknak kell eligazodniuk. Pár pillanatig gondolkodott, majd így folytatta: – Lenne itt még egy probléma. Bár igazán régóta élek már a sivatagban, és úgy ismerem az egész vidéket, akár a tenyeremet, napközben azonban én is menthetetlenül eltévednék. Az utóbbi években a délibáb egyre csalafintábbnak bizonyul. – Nos, akkor igazán szerencsések vagyunk, hogy találkoztunk önnel, kedves Tur Tur úr – szólt közbe Lukács. – Bizony! – felelte Tur Tur úr, és elkomolyodva ráncolta homlokát. – Egyedül soha nem keveredtek volna ki ebből a sivatagból. Holnap, de legkésőbb holnapután a keselyűk martalékává lettek volna. Jim megborzongott. – Akkor keljünk útra most azonnal – javasolta Lukács. – Már a hold is fölkelt. Tur Tur úr még hamarjában elkészített néhány szendvicset, s friss teával töltötte meg a kínai császár aranytermoszát. Aztán mindhárman kimentek Emmához. Mielőtt elindultak volna, Jim még egyszer látni akarta Tur Tur úr különleges tulajdonságát, Tur Tur úr pedig szívesen vállalkozott rá, hogy bemutassa. A hold olyan fényesen ragyogott, hogy szinte nappali világossággal árasztotta el a tájat. Jim ott maradt Lukáccsal Emmánál, Tur Tur úr pedig elgyalogolt tőlük egy kicsit távolabbra a sivatagban. Így barátaink jól megfigyelhették, hogyan nő egyre nagyobbra és nagyobbra, minél messzebb kerül tőlük. Mikor visszafordult, egyre kisebb és kisebb lett. Végül újra előttük állt eredeti nagyságában. Aztán Lukács maradt ott egyedül, Jim pedig elment Tur Tur úrral, hogy meggyőződjön róla, valóban látszólag lett-e csak nagyobb. Mikor kissé eltávolodtak Lukácstól, sarkon fordultak, s Jim így kiáltott: – Na, mit látsz, Lukács? Lukács így felelt: – Te már csak akkora vagy, mint a kisujjam, Tur Tur úr pedig olyan magas, mint egy távírópózna. Jim viszont a saját szemével láthatta, hogy a mellette álló Tur Tur úr semmit sem változott, hajszálnyival sem lett nagyobb, mint annak előtte volt. Végül Jim maradt ott Emmánál, és Lukács kísérte el egy darabon Tur Tur urat. Most Jim láthatta, hogyan lesz Lukács egyre kisebb, Tur Tur úr pedig egyre nagyobb. Mikor mindketten visszatértek, Jim elégedetten így szólt: – Semmi kétség, ön valóban egy igazi távóriás, Tur Tur úr! – Úgy bizony – erősítette meg Lukács is. – De most aztán indulás, barátaim! Mindhárman beszálltak a vezetőfülkébe, becsukták az ajtókat, és nekivágtak a sivatagnak. A kedves, dundi Emma kéményéből föl-fölszálló gőzfelhők egyre magasabbra és magasabbra emelkedtek az éjszakai égen, míg szerte nem foszlottak legfölül, ott valahol, ahol a hatalmas ezüst hold világlott.

Tizennyolcadik fejezet amelyben barátaink búcsút vesznek a távóriástól, és elakadnak a Halál Torkában A sivatag lapos volt, mint egy nyújtódeszka, és minden irányban tökéletesen egyformának látszott. Tur Tur úr azonban egy pillanatig sem habozott az útirányt illetőleg. Nem egészen háromórás utazás után elérték a Világ Vége sivatag északi határát. A hold ragyogó fénnyel árasztotta el a tájat, ám ott, ahol a sivatag véget ért, egyszeriben vége szakadt mindennek. Nem látszott többé sem ég, sem föld, sőt egyáltalán semmi. Egész egyszerűen semmi sem volt ott. Messziről úgy nézett ki, mintha a sivatag homokjától egészen föl a magas égig nyúlna a hatalmas éjszurokkoromfekete sötétség. – Ej, de furcsa! Mi a csuda az ott? – kérdezte Lukács. – Az már a Fekete Sziklák Birodalma – felelte Tur Tur úr.

Elmentek hát egészen odáig, ahol a sötétség kezdődött. Ott Lukács megállította Emmát, s mindhárman kiszálltak. – A sárkány város valahol Ezercsúcsú Vulkániában van – mondta Tur Tur úr. – Az egy hatalmas fennsík, amely csak úgy tarkállik a kisebb-nagyobb tűzhányók ezreitől. Ennél pontosabban azonban magam sem tudom a sárkányváros helyét meghatározni. Ott bizonyára meg fogják találni. – Jó, jó – mondta Lukács. – De mi ez a nagy feketeség előttünk? – Csak nem kell rajta átmennünk? – kérdezte Jim. – Sajnos ez elkerülhetetlen – felelte Tur Tur úr. – A helyzet a következő, kedves barátaim: Ezercsúcsú Vulkánia, mint már említettem, fennsík, amely hétszáz méterrel fekszik magasabban, mint a Világ Vége sivatag. S az egyetlen út, mely oda fölvezet, a Fekete Sziklák Birodalmán visz keresztül. – Itt? – hüledezett Jim. – Hiszen én itt semmiféle utat nem látok. – Nem bizony – felelte Tur Tur úr komolyan. – Látni tényleg nem lehet. Éppen ebben rejlik a Fekete Sziklák titka. Annyira éjfeketék, hogy az összes fényt elnyelik. Egyszerűen minden fény belevész a sötétségbe. Csupán a legverőfényesebb napokon oszlik kissé a feketeség: ilyenkor halvány ibolyaszín foltként dereng az égen a napkorong. Egyébként mindent éjféli sötétség borít. – Hogyan találjuk majd meg az utat – kérdezte Lukács elgondolkodva –, ha az orrunkig sem látunk a sötétben? – A mintegy százmérföldnyi útszakasz innen nyílegyenesen vezet fölfelé – mondta erre Tur Tur úr. – Ha egyre csak egyenesen mennek, biztosan célba érnek. De semmi esetre sem szabad letérniük az útról! Akkor ugyanis menthetetlenül belezuhannának az vitat jobbról-balról szegélyező, rémisztő mélységben tátongó szakadékba. – Na, szép kis kilátások! – morgolódott Lukács füle tövét vakargatva. Jim pedig riadtan sóhajtotta: – Jaj, Istenem! – Az út legmagasabb részéhez érve hatalmas sziklakapun kell majd keresztüljutniuk – folytatta Tur Tur úr. – Ez a Halál Torka. Itt a legáthatolhatatlanabb a sötétség, ide még verőfényes napokon sem szűrődik be a legcsekélyebb világosság sem. A Halál Torkát nem lesz nehéz fölismerniük az iszonyatos nyögésről és bömbölésről. – De miért bömböl és nyög? – kérdezte Jim, akinek rossz előérzete támadt. – Azért, mert itt, a sziklakapuban állandóan süvít és tombol a szél – felelte Tur Tur úr. – Mellesleg azt ajánlom, csukják be jól a mozdony ajtaját, mert itt az örökös éjszaka miatt olyan hideg a szél, hogy az esőcseppek jéggé fagynak, még mielőtt földet érnének. A gőzöst pedig semmi pénzért el ne hagyják! Azonnal jéggé dermednének! – Köszönjük a hasznos tanácsokat – mondta Lukács. – Az indulással viszont jobb lesz talán megvárnunk a napkeltét. Bármiféle halvány derengés is több a semminél. Nem igaz, Jim? – Én is azt hiszem – felelte erre Jim. – Nekem viszont ideje elbúcsúznom, drága barátaim – szólalt meg Tur Tur úr. – Mindent elmondtam, amit csak tudtam, és szeretnék még napkelte előtt hazatérni. Tudják, a délibáb miatt... Azzal kezet ráztak, és istenhozzádot mondtak egymásnak. Tur Tur úr megkérte barátainkat, hogy feltétlenül látogassák meg, ha még egyszer a Világ Vége sivatagba vetődnének. Jim és Lukács megígérték neki, a távóriás pedig elindult haza, az oázisába. Barátaink szemmel követték. Ahogy távolodott, lépésről lépésre egyre nőtt, míg újra ott nem állt óriásként a messzi láthatáron. Akkor aztán még egyszer visszafordult, hogy búcsút intsen. Jim és Lukács visszaintegettek neki. Tur Tur úr továbbindult, és még nagyobbra nőtt, ám alakja egyre jobban elmosódott, mígnem egészen elenyészett az éjszakai égbolton. – Milyen kedves ember! – mondta Lukács sűrűn szippantgatva pipáját. – Igazán fáj érte a szívem. – Bizony – felelte Jim gondolataiba mélyedve. – És milyen magányos szegény! Lukács és Jim nemsokára nyugovóra tértek, hogy erőt gyűjtsenek a Fekete Sziklák Birodalmán átvezető úthoz. Reggel verőfényes nap virradt a sivatagra. Megreggeliztek, jól elreteszelték az ajtókat, gondosan bezárták az ablakokat, s elindultak egyenesen bele a sűrű éj feketeségbe. Valóban úgy volt, ahogy Tur Tur úr mondta: a vakítóan fényes napkorong helyett nemsokára már csak egy halvány ibolyaszín folt derengett valahol fönt, a fekete égen. Körös-körül minden teljes sötétségbe borult. Lukács fölkattintotta a fényszórókat. De az sem segített. A fekete sziklák elnyelték a fényt, és ugyanolyan sötét maradt minden, mint annak előtte.

Minél tovább haladtak, annál hidegebb lett. Jim és Lukács magukra terítették takaróikat, de nemsokára már az sem ért semmit. Hiába fűtött Lukács, ahogy csak bírt, a fagy egyre metszőbben hatolt át az ablaküvegeken. Jim úgy fázott, hogy hangosan vacogott a foga. Csak lépésben haladhattak. Teltek-múltak az órák, s Lukács becslése szerint a száz mérföldnek még csak a felét tehették meg. Most már Jim is segédkezett a fűtésnél, mivel Lukács egyedül sehogy sem bírta tartani az iramot. Egyre gyorsabban kellett a szenet a tűzre lapátolniuk, hogy a kazánban a víz egyáltalán forrásban maradjon, s gőzt fejlesszen. Emma percről percre lassabban vánszorgott. Kéményén és szelepein már vastag jégcsapok lógtak. Lukács gondterhelten méregette a gyorsan fogyatkozó maradék szénkupacot. – Talán átjutunk még – dörmögte. – Elég lesz a szenünk? – kérdezte Jim, leheletével melengetve jéggé dermedt kezét. – Egy óra hosszat talán még kitart, de lehet, hogy már addig se – felelte Lukács. – Ha ilyen ütemben fogy, nem is tudom... – És kijuthatunk annyi idő alatt? – kérdezte Jim fogvacogva. Ajka egészen elkékült a hidegtől. – Meglehet, ha semmi nem jön közbe... – dörmögte Lukács, pipáján melengetve dermedt ujjait. Ekkorra már a halvány ibolyaszín folt is eltűnt az égről, közeledtek tehát a Halál Torkához. Pár perc múltán egyszerre csak irtózatos bömbölést, nyögést hallottak a messzeségből: – Huuuuiiiuuuuiiiióóóóóóóó! Leír hatatlanul hátborzongató hang volt! El sem tudja képzelni, aki nem hallotta a saját fülével. Noha nem szólt túl hangosan, olyan fájdalmasan hasított bele a nagy feketeségbe, hogy az már szinte elviselhetetlen volt. – Szentséges ég – hebegte Jim – ’asszem, legjobb, ha megint viaszt tömök a fülembe! – A gyertyacsonk azonban a legkevésbé sem volt gyúrható: sziklakeménnyé fagyott a hidegben. Így aztán barátainknak végig kellett szenvedniük a vigasztalan, panaszos siránkozást. – Aaaaaaaúúúúúúúúúú! – hangzott föl újra a nyöszörgés, immár jóval közelebbről. Lukács és Jim összeszorították a fogukat. Ebben a pillanatban azonban Emma egy hosszú, kétségbeesett füttyszó kíséretében megtorpant. Letérhetett valahogy az egyenes útról, és most egyszerre azt érezte, hogy mélységes mély szakadék tátong közvetlenül az első kerekei előtt. – Az ördögbe is! – káromkodott Lukács, sorra próbálgatva néhány kallantyút. De Emma csak remegett, és sehogy sem akart elindulni. – Mi ütött belé? – kérdezte Jim riadtan meresztgetve a szemét. – Fogalmam sincs – morogta Lukács. – Nem akar elindulni. Biztosan letértünk az egyenes útról. – Akkor most mi lesz? – vacogta Jim. Lukács nem felelt. Jim azonban az arcáról is leolvashatta, mekkora veszélybe kerültek. Lukács ilyenkor összeszorította a száját, s kiugró arccsontja fölött a szeme résnyire szűkült. – Nem hagyhatjuk a tüzet kialudni, különben elveszünk – szólalt meg végül. – De hát csak nem akadunk el itt örökre! – vetette ellen Jim. Lukács a vállát vonogatta. Jim nem is kérdezősködött hát tovább. Ugyancsak rosszul állhat a szénájuk, ha már Lukács sem tudja, mitévő legyen. Még a szél is mintha kárörvendőn süvöltött volna. A Halál Torka hátborzongatóan hahotázott: – Huhuhuhuhahaha! – Sohasem volt úgy, hogy ne lett volna valahogy! – vigasztalta Lukács Jimet nem túl meggyőzően. Csak vártak és vártak, és közben egyre azon törték a léjüket, mit is tehetnének. A hideg miatt ki sem szánhattak. Különben se segített volna sokat. Hátrafelé sem indulhattak el, mivel Emma egy tapodtat sem mert moccanni, se előre, se hátra. Mitévők legyenek hát? Itt már bizony nincs mit tenni. Valamit azért csak ki kellene fundálniuk! Hiszen minden elvesztegetett másodperc közelebb hozza a végzetes pillanatot: amikor kifogy a szén készlet. Ám mialatt ők némán tovább szították a tüzet, és teljesen eredménytelenül törték a fejüket, odakint lassan megértek a feltételek a szabadulásra. Az Emma kéményéből fölszálló gőz ugyanis azonnal hópelyhekké fagyott a jéghideg levegőben. A panaszos szél pedig addig kavarta-fújta a havat, míg az lassanként be nem lepte a mozdony egész környékét. A kavargó fehér hópelyhek leszállingóztak a fekete sziklákra, s beborították őket úgy, hogy azok többé nem nyelhették el a fényt. Ettől az út egyszeriben láthatóvá vált. A fekete semmiből hirtelen egy szikrázó fehér út tűnt elő. Jim fedezte föl, mikor a jégvirágos ablakra lehelt kis lyukon keresztül kikémlelt a sötétbe. – Hé, Lukács! Oda nézz! – kiáltotta. Lukács kinézett, majd fölegyenesedve komolyan bólintott, és mélyet sóhajtott.

– Megmenekültünk! Aztán pipára gyújtott. Ekkor már Emma is hajlandó volt továbbmenni. Ismét rátalált az egyenes útra, s már el is nyelte őket az éjszurok-koromfekete sötétség. Huuhuuóóóóó! – nyüszített a szél. Olyan volt, mintha egyenest a halál kitátott szájába robognának bele. – Huuuuáááááááá! – ásítozott a sötétség. Aztán végre kijutottak a sziklakapu túlsó oldalán, s ezzel megmenekültek a Halál Torkából. – Hiiiiiüüüüüüü! – hallották még a huhogást a hátuk mögül, de már korántsem volt olyan félelmetes, mint az imént. A panaszos nyöszörgés nemsokára végleg elhalt mögöttük, a messzeségben. Ekkor már csak tíz lapát szemük volt. Szerencsére most lefelé vezetett az út, hiszen a Halál Torka volt a Fekete Sziklák Birodalmának legmagasabb pontja. Lukács percenként dobott egy-egy lapát szenet a tűzre: egy perc... két perc... három perc... négy... öt... hat... hét perc... nyolc... kilenc... és... tíz... elfogyott az utolsó lapát szenük is. Pedig még egyáltalán nem világosodott. Mozdonyuk már egészen lelassult. Mindjárt teljesen leáll. Ekkor azonban, az utolsó pillanatban, mintha valamiféle függöny tárult volna szét előttük. Fény tűzött be a jégvirágos ablakon át: vakító napfény. Emma leállt. – Na, Jim? Mit szólnál egy kis pihenőhöz? – szólalt meg Lukács. – Oké! – felelte Jim megkönnyebbült, mély sóhajjal. Nagy üggyel-bajjal lekaparták a reteszre rakódott vastag jégréteget, s kitárták az ajtót. Meleg levegő áramlott be rajta. Kimásztak, hogy dermedt tagjaikat megmelengessék a napsütésben.

Tizenkilencedik fejezet amelyben Lukács és Jim megjavít egy kis tűzhányót, majd átváltoztatják Emmát Barátaink szétvetett lábbal, zsebre dugott kézzel szemlélték a vidéket gőzmozdonyuk mellől. Kisebb-nagyobb tűzhányók ezreivel elébük tárult Ezercsúcsú Vulkánia. Egyik-másik hegy több emelet magas volt, némelyik pedig olyan parányi, mint valami vakondtúrás. Többnyire teljes gőzzel működtek: tüzet hánytak, és lángok csaptak ki belőlük, de olyan is volt, amelyik csak csöndben füstölgött magában. Néhányuk peremén túl is csordult az izzó láva, mint amikor a tejbegríz kifut a lábosból. Jim és Lukács lába alatt szüntelen rengett a talaj, köröttük pedig hol erősebben, hol gyengébben egyre moraj lőtt, fortyogott minden. Hirtelen heves lökést éreztek, s hatalmas recsegés-ropogás közepette megnyílt a föld a lábuk előtt. Az árkot körülvevő újonnan keletkezett tűzhányókból kicsorduló láva lassan-lassan újra kitöltötte a hasadékot. Közben azonban, valamivel odébb, már ismét megrepedt a föld. A messzi távolban hatalmas hegycsúcs állt egymagában. Minden bizonnyal ezer méternél is magasabb volt. Az is füstfelhőket eregetett. Lukács és Jim jó ideig némán nézték a barátságtalan vidéket. – Csak azt tudnám, mi lesz, ha ott középen, az az óriási hegy is túlcsordul? – szólalt meg végül Jim. – Mit gondolsz, Lukács, akkor ez a fortyogó püré az egész országot elárasztaná? – Elképzelhető – felelte Lukács, de közben épp merőben máson járt az esze. – Tehát valahol itt kell lennie a sárkány városnak. De hol? – Hát ez az: hol? Ezt kéne megtudnunk! – mondta erre Jim. – Azzal sem mennénk sokra, ha tudnánk, hol van – folytatta Lukács. – Mert hogyan jutnánk el odáig? – Tényleg, hogy is? Emmával nem mehetünk tovább: beleragadnánk az izzó lávába, vagy belezuhannánk egy hasadékba. Sohasem lehet tudni, mikor, hol nyílik meg hirtelen a föld. – Az sem segítene sokat, ha tudnánk – mondta Lukács. – Úgysem bírnánk elindulni, hiszen kifogyott a szenünk. – Ajaj – hökkent meg Jim erről teljesen megfeledkeztem! Hű, de kellemetlen! – Azám, kellemetlen – dörmögte Lukács. – S ráadásul egy szál fát sem látok errefelé. Sőt semmi olyasmit, ami legalább távolról hasonlítana egy fához. Először is leültek szendvicset enni. Ittak hozzá a távóriás teájából, ami a kínai császár aranytermoszában volt. Délután négy óra felé járhatott: ez éppen uzsonnaidő. Különben is rettentő éhesek voltak, hiszen nem is ebédeltek. Miután befejezték az evést, Lukács pipára gyújtott, Jim pedig éppen a termosz kupakját tekerte vissza, amikor valamiféle furcsa nesz ütötte meg a fülüket.

– Csitt, hallgasd csak! – mondta. Fülelni kezdtek. És akkor újra meghallották. Mintha egy kismalac visított volna valahol. – Valami vinnyogást hallok – suttogta Jim. – Igen – mondta Lukács. – Talán egy kismalac vagy hasonló. Nézzük csak meg, mi lehet az! Fölkerekedtek és elindultak a hang irányába. Nemsokára föl is fedezték, honnan jön a panaszos sírás. Az egyik, szemmel láthatólag teljesen kialudt, közeli tűzhányóból eredt. A mintegy ház magasságú kis domb se tüzet nem hányt, se izzó lávát nem köpködött, de még csak nem is füstölgött. Lukácsék megmászták hát a dombocskát, s fölülről belekukucskáltak a kráterébe. Most egészen tisztán hallották a vinnyogást. Még néhány szót is ki tudtak venni: – Jaj nekem, nem. bírom, egyszerűen nem bírom tovább! G, én szerencsétlen féreg! Látni azonban semmit sem láthattak, a tűzhányó belsejében ugyanis koromsötét volt. – Hahó, van ott valaki?! – kiáltott le Lukács. Erre egyszeriben abbamaradt a nyöszörgés. Síri csönd lett. – Hahó, halihó! – kiáltotta most Jim, vékonyka kis hangján. – Ki van odalent? Ki mondta az előbb, hogy szerencsétlen féreg? Pillanatnyi csönd után éktelen zaj tört föl a kráterből. Barátaink rettenetes dübörgést és lármát hallottak. Hátra is léptek kissé, hátha mégis kitör a tűzhányó. Ilyesmi azonban nem történt, hanem ehelyett egy csodálkozó szemű, kék-sárga pöttyökkel tarkított, leginkább vízilóra hasonlító dundi fej tűnt elő, majd a hozzá tartozó feltűnően vékony testecske, túlsó végén hosszú, elkeskenyedő farokkal, olyannal, mint mondjuk egy fejetlen krokodilé. A különös lény szétvetett lábbal odaállt barátaink elé, és vékony kis karját csípőre téve, vadul rikácsolni kezdett: – Én egy sárrrkány vagyok! Brrr! – Igazán örvendek. Lukács vagyok, a masiniszta – mondta Lukács. – Én pedig Gombos Jim – tette hozzá Jim, A sárkány megrökönyödve meredt barátainkra, majd visító malachangon megkérdezte: – Micsoda? Nem is féltek tőlem? – Nem hát. Miért félnénk? – kérdezte Lukács. Erre a fura sárkány éktelen bömbölésbe kezdett, kidülledt gombszeméből csak úgy patakzott a könny. – Brühühü! – zokogta. – Már csak ez hiányzott! Micsoda balszerencse! Még az emberek sem tartanak igazi sárkánynak! Brühühü, brühühühü! – Már hogyne tartanánk annak! – csitítgatta Lukács. – Ha létezne valaki is a világon, akitől megijedünk, akkor az te lennél! Igaz, Jim? – Rákacsintott barátjára. – Hát persze – helyeselt Jim –, csakhogy mi éppenséggel senkitől sem félünk. Máskülönben bizony megijedtünk volna tőled, de még mennyire! – Ó, ó – sápítozott a sárkány nagyokat nyelve biztosan csak vigasztalni akartok! – Nem, nem. Valóban rémségesen ijesztő vagy – bizonygatta Lukács. – Úgy bizony. Szörnyű vagy és rettentő — mondta erre Jim is. – Igazán? – kérdezte a sárkány hitetlenkedve, s dundi képe máris fölragyogott. – Hát persze – mondta Jim. – De ki állítja azt, hogy nem is vagy igazi sárkány? – Ajajaj! Brühühü! – zendített rá a sárkány újra a keserves sírásra. – A fajtiszta sárkányok nem engednek be a sárkányvárosba. Azt állítják, hogy csak félsárkány vagyok. S mindez azért, mert a mamám egy víziló! Pedig a papám igazi sárkány volt! Lukács jelentőségteljes pillantást váltott Jimmel, ami körülbelül ezt jelentette: „Na jó, akkor ez a félsárkány bizonyára tudja, merre kell majd továbbmennünk.” – Ezért vagy hát szerencsétlen? – kérdezte Lukács. – Nem egészen – szipogta a félsárkány. – De ma minden olyan balul üt ki. Kialudt a tűzhányóm, és hiába kínlódom, küszködöm, képtelen vagyok újra begyújtani. Már mindent megpróbáltam, de sehogy sem sikerül. – Na, majd mi megpróbáljuk! – ajánlkozott Lukács. – Mozdonyvezetők vagyunk, igazán jól értünk mindennemű tűzzel kapcsolatos dologhoz! A félsárkány azonnal letörölte könnyeit, és nagy szemeket meresztett. – Ó, az csodálatos lenne! – visította. – Borzasztó hálás lennék érte! Nagy szégyen az egy magunkfajtának, ha kialszik a tűzhányója! – Megértem – mondta Lukács. – Egyébként még be sem mutatkoztam – folytatta buzgón a félsárkány –, Nepomuknak hívnak. – Igazán szép név – mondta Lukács. – De hiszen ez embernév! – vetette közbe Jim. – Illik ez egy sárkányhoz?

– Az én vízilómamám keresztelt el így – felelte Nepomuk. – Az állatkertben élt, ahol sok emberrel találkozott. Hát ezért. A sárkányoknak különben tényleg másféle neveket szokás adni. – Aha – mondta erre Jim. Aztán a kráteren át szép sorjában leereszkedtek a tűzhányóba. Mikor leértek, Lukács gyufát gyújtott és körülnézett. Tágas üregben találták magukat, melynek egyik felét egy óriási szénkupac, másik felét pedig egy hatalmas nyitott tűzhely töltötte ki. A tűzhely fölött, egy láncon, irdatlan üst lógott. Minden csupa korom, a levegőben pedig orrfacsaró kénbűz és mindenféle egyéb kellemetlen szag terjengett. – Igazán otthonos itt nálad, Nepomuk! – mondta Lukács udvariasan, miközben lopva a szénkupacra sandított. – De hiszen nincs is ágyad! – csodálkozott Jim. – Tudjátok – mondta Nepomuk, a félsárkány –, én a legszívesebben a szénkupacon alszom. Ettől mindig olyan kellemesen szurtos leszek, hogy nem is kell magamat reggelente külön összekoszolnom. A sárkányoknál ugyanis épp fordítva van ez, mint az embereknél. Mi este és reggel szépen megmosakszunk, hogy mindig szép tiszták legyünk, a sárkányok pedig esténként és reggelente jól összemaszatolják magukat, hogy mindig jó koszosak legyenek. Náluk ez egyszerűen így illendő. Lukács közben már neki is fogott, hogy megjavítsa a hatalmas tűzhelyet. Néhány perc múltán meg is találta a hibát. – Megvan! – kiáltotta. – Kiesett a rostélyrács, belepottyant a szellőzőbe, és eltömte a nyílást. – Sokáig tart majd a javítás? – kérdezte Nepomuk, olyan képpel, mint aki rögvest újra sírva fakad. Lukács már éppen meg akarta nyugtatni, hogy nem lesz az olyan nehéz, amikor hirtelen gondolt egyet, és így szólt: – Majd meglátjuk, mit tehetünk. Valójában már csaknem teljesen javíthatatlan ez az egész. Új tűzhelyet kellene szerezned. De talán még most az egyszer sikerül. Szerencséd van, hogy éppen két masinisztával akadtál össze! A tervéhez szükséges volt, hogy némileg eltúlozza a bajt. – Jim – mondta a lehető legkomolyabb ábrázattal –, mássz ki, légy szíves, és fuss gyorsan a mozdonyunkhoz! Hozd el a szerszámosládánkat az összes különleges szerelékkel, de ne feledd ám a szerelőlámpát se! – Oké! – felelte Jim éppolyan komolyan. Kimászott a barlangból, térült-fordult, s már hozta is a szerszámosládát meg a zseblámpát. – Nos, kedves Nepomuk – szólalt meg Lukács a homlokát ráncolva hagyj most egy kicsit magunkra minket, kérlek! Én meg a segédem ugyanis csak akkor tudunk dolgozni, ha nem zavar bennünket senki. Nepomuk tiszteletteljes pillantást vetett a titokzatosan csillogó szerszámokkal teli ládára. Aztán kimászott szépen a tűzhányóból, és leült a kráter mellé. Kisvártatva heves kalapálás, reszelés zaja ütötte meg a fülét odalentről. Úgy látszik, tényleg ügyes, rátermett szerelő ez a két masiniszta! Valójában persze Lukács egy kézmozdulattal helyére tette a rostélyrácsot, s már meg is tisztíthatta a szellőzőnyílást. Újra rendben volt tehát minden. Barátaink szép kedélyesen elüldögéltek egy más mellett, s cinkosan egymásra kacsingatva kocogtatták kalapácsukkal meg reszelőjükkel hol a tűzhelyet, hol az üstöt. Akkora kopácsolást csaptak, mint valami kovácsműhelyben. Nemsokára Nepomuk lekiáltott a kráterbe: – Nos, hogy haladtok? – Nehezebb, mint hittem – szólt föl neki Lukács. – Remélem, azért csak elboldogulunk vele valahogy! Azzal tovább kopácsoltak, kalapáltak. Jim alig bírta visszafojtani a nevetést. Nepomuk pedig csak üldögélt odafont a kráter mellett, és hálát adott a sorsnak, hogy épp a kellő pillanatban hozta őt össze ezzel a két masinisztával. Kisvártatva Lukács odasúgta Jimnek: – Azt hiszem, most már elég lesz. Abbahagyták a kalapálást, és Lukács begyújtott a tűzhelybe. Szépen föllobbant a tűz, a sűrű füst pedig szállt fölfelé, egyenesen ki a kráter nyílásán. Kitűnően működött minden. A fölszálló füst láttán Nepomuk magánkívül volt az örömtől. A vége felé ugyanis már abban sem volt biztos, helyre tudnak-e hozni ezek a masiniszták egy ilyen végzetes hibát. Most aztán vidáman, kismalacként visítozva ugrándozta körül odafönt a krátert. – Füstölög! Füstölög! Hurrá, megint ég a tűzhányóm! Újra. működik! Jim és Lukács fölmásztak hozzá. – Hálásan köszönöm! – mondta Nepomuk, amikor meglátta őket.

– Nagyon szívesen! – mondta erre Lukács, majd elgondolkodva fűzte hozzá: – De kérhetnénk-e mi is valamit tőled? – Persze. Mit? – kérdezte Nepomuk, a félsárkány. – Tudod – mondta Lukács éppen elfogyott a szenünk. Neked pedig egy egész halom van belőle. Ha megengeded, feltöltenénk a szeneddel gőzösünk szertartályát. – Hogyne, szívesen! – kiáltotta Nepomuk, hatalmas száját olyan barátságos vigyorra húzva, amilyen csak tellett tőle. – Sőt magam töltöm fel. Barátaink hiába akartak segíteni, Nepomuk kitartott mellette, hogy egyedül tölti föl a szertartályt. – Mindketten keményen megdolgoztatok értem, most pihenjétek csak ki magatokat – mondta, s már le is mászott a tűzhányóba, majd kisvártatva egy hatalmas, szénnel teli vödörrel jelent meg. Odafutott vele Emmához, és belezúdította a szertartályba. Majd visszatért barlangjába, hogy újra megtöltse a vödröt, s addig szaladgált így, míg a tartály dugig tele nem lett. Nagy igyekezetét látva, barátainkat bizony furdalta kissé a lelkiismeret. A félsárkány végre befejezte a munkát. – Uff! – fújtatott verejtékező homlokát törölgetve. – Azt hiszem, elég lesz! Dugig tele van! – Hálásan köszönjük, Nepomuk – mondta Lukács némileg szégyenkezve. – Ez igazán nagyon-nagyon rendes volt tőled. Meghívhatunk vacsorára? Közben ugyanis szépen elrepült az idő, már a nap is lemenőben volt. – Miért, mit hoztatok enni? – érdeklődött Nepomuk, máris sóváran meresztgetve a szemét. – Szendvicseket meg teát – felelte Jim. Nepomuk csalódott képet vágott. – Ó, köszönöm – mondta –, de az efféléket nem bírja a gyomrom. Inkább eszem egy jó kondér lávát. – Az valami finomság? – tudakolta Jim. – A láva a sárkányok kedvenc eledele – világosította föl Nepomuk méltóságteljes büszkeséggel. – Izzó vaspüré, olvasztott, tüzes kénnel és egyéb hasonló finomságokkal. Tele van vele az a hatalmas üst. Megkóstoljátok? – Inkább nem – vágta rá Jim és Lukács egyszerre. Barátaink elhozták hát a mozdonyból saját útra valójukat, Nepomuk pedig odavitte magának a lávával teli üstöt, s nekiültek szépen együtt a vacsorának. Nepomuk persze nem volt éppen a legkellemesebb asztaltársaság. Csámcsogott, szürcsölt, mindent telefröcskölt maga körül az izzó pürével. Lukácsnak és Jimnek ugyancsak ügyelnie kellett, hogy össze ne fröcskölje és meg ne perzselje őket. Nepomuk ugyanis, még ha félsárkány volt is, igyekezett úgy viselkedni, mint a fajtiszta sárkányok. Mikor végre jóllakott, üstjéből a maradékot egyszerűen belezúdította a legközelebbi árokba. Aztán száját nyalogatva megveregette teli pocakját, és böffentett egy kiadósat. Közben a füléből kénessárga füstkarika röppent föl. Barátaink is befejezték a vacsorát. Míg Lukács pipára gyújtott, Jim visszavitte Emmához a maradék szendvicseket és a termoszt. Majd társalogtak még egy ideig erről-arról. Végül Lukács futólag megemlítette: – Szívesen elmennénk a sárkány városba. Meg tudnád mondani, hogy jutunk oda, Nepomuk? – Persze hogy meg tudom mondani – felelte Nepomuk. – De mit akartok ott? Lukácsék röviden elmondták, mi járatban vannak. Erre aztán Nepomuk így szólt: – Nekünk, sárkányoknak tulajdonképpen össze kellene tartanunk, s nem lenne szabad nektek semmit elárulnom. De ti segítettetek rajtam, míg a Szörny lények Völgyében élő sárkányok mindig olyan utálatosak velünk, félsárkányokkal, ráadásul még be sem engednek bennünket oda. Segítek hát nektek, már csak azért is, hogy így töltsem ki rajtuk a bosszúmat. Látjátok ott azt a magas hegycsúcsot? Mancsával az ország közepén magasodó, hatalmas tűzhányóra mutatott. – Ott bent, a hegy gyomrában van a sárkányváros. Fölül nyitott a csúcs, mivelhogy az is egy kráter. – Mi az, hogy kráter? – kérdezte Jim. – A kráter, hát, szóval... a kráter az kráter – felelte Nepomuk zavartan. – A hegy belseje üres, fölfelé pedig nyitott, mint valami nagy tál vagy ehhez hasonló. – Aha – mondta erre Jim. – Szóval odalent – magyarázott tovább Nepomuk –, ennek a kráternek az alján, ott van a Szörnylények Völgye, a sárkányváros. Hatalmas város ám: több ezer sárkány lakja. Oda húzódtak vissza, mert a külvilágban egyre több veszély fenyegeti őket. Csak igen ritkán látogat el közülük egy-egy idegen országokba. – De akkor mi füstölög ott, a hegy tetején? – tudakolta Jim. – Nekik is olyan tűzhelyük van, mint neked? – Természetesen – felelte Nepomuk de a füstöt azért jórészt maguk a sárkányok eregetik. Hiszen a sárkányok füst- és tűzokádók.

Bizonyítókként böffentett is rögvest még egyet. Orrából, füléből kénessárga füstfelhő tört elő, és néhány szikrát is szórt. Mindenesetre elég ügyefogyottan csinálta szegény. – Aha, szóval így valahogy – mondta Jim. – És hogy lehet bejutni a sárkány városba? – kérdezte Lukács, úgyszintén füstfelhőket eregetve, de a pipájából. – Hát éppen ez az – sóhajtott Nepomuk, gondterhelten bal mancsára támasztva busa fejét. – Oda bejutni még nekem is teljesen lehetetlen. – Azért csak van valami bejáratféle, nem? – kérdezte Jim. – Van éppen – felelte Nepomuk –, van egy barlang, amely bevezet a hegy gyomrába. Ezt a bejáratot azonban sajnos éjjel-nappal sárkány őrök őrzik. Azok pedig kizárólag a valódi, fajtiszta sárkányokat engedik át. – Másik bejárat nincs? – puhatolódzott Lukács. – Tudtommal nincs – felelte erre Nepomuk. – Mondjuk egy folyó, amelyik keresztülszeli a sárkány várost – tudakolódzott Lukács óvatosan. – Nem, ilyesmiről még soha nem hallottam – bizonygatta Nepomuk. – Ennek a folyónak akkor Ezercsúcsú Vulkánián is át kellene folynia, s nekünk, félsárkányoknak is tudnunk kellene róla, Nem, nem, nincs itt semmiféle folyó, sem pedig másik bejárat. – Különös – dörmögte Lukács –, pedig azt hittük, a Sárga-folyó a Szörnylények Völgyéből ered. Nepomuk fejét egyre csóválva bizonygatta: – Az lehetetlen! – Hogy néznek ki tulajdonképpen a fajtiszta sárkányok? – kérdezte Jim gondolataiba mélyedve. – Ó, az attól függ – felelte Nepomuk. – Először is: nem hasonlíthatnak semmiféle más állathoz, különben ugyanis nem lennének fajtiszták. Én például sajnos hasonlítok egy kicsit a vízilómamámra. Ja, és ezenkívül még persze füstöt és tüzet kell okádniuk. Ezen aztán mindhárman eltöprengtek. Végül Jimnek ragyogó ötlete támadt: – Mi lenne, ha Emmát beöltöztetnénk sárkánynak? Semmiféle állathoz nem hasonlít, s még füstöt meg tüzet is tud fújni. – Zseniális ötlet, Jim! – álmélkodott Lukács. – Valóban – helyeselt Nepomuk –, ez tényleg nem rossz ötlet. Ismerek olyan sárkányt, aki nagyon hasonlít hozzá. – Most már csak az a kérdés: hogyan jutunk el a hegyig? – kérdezte Lukács. – Nem szeretném, ha valami szakadékba zuhannánk, vagy beleragadnánk a fortyogó iszapba. – Ó, ez igazán egyszerű! – felelte buzgón Nepomuk. – Odavezetlek benneteket, nehogy bajotok essék. Én ugyanis pontosan tudom, mikor hol keletkeznek a hasadékok, és ki hová szokta üstjéből kiönteni a lávát. Igen, igen, mi félsárkányok természetesen megegyeztünk ebben magunk között. Hiszen különben rettenetes kavarodás lenne! – Remek! – örvendezett Jim. – Akkor nosza, lássunk munkához! Változtassuk sárkánnyá a jó öreg Emmát! Nepomuk visszamászott a tűzhányójába, és (így nagy doboz vörös míniumfestéket cipelt föl. Tűzhelyére pedig odatett egy lávával teli üstöt. Jim és Lukács addig kiszedték Emmából az összes takarót, és kötelekkel odaerősítették azokat a vezetőfülke tetejéhez. Mire elkészültek vele, Nepomuk is megérkezett a közben szépen megolvadt lávával. Félsárkány lóvén, puszta kézzel bele tudott nyúlni az izzó lávába anélkül, hogy megégette volna az ujját. Körbekente, tapasztotta, csapkodta vele Emmát, a hátára hatalmas púpot formázott, az elejére pedig egy csúnya, nagy orrot, két oldalára meg tüskéket és pikkelyeket. A láva betonszilárdságúra keményedett, amint lehűlt. Legvégül pedig a vörös míniummal a lehető legborzasztóbbra mázolták az egészet, s a jó öreg Emma barátságos képére rémisztő sárkánypofát festettek. Emma mindezt békésen tűrte. Bár megint elég buta és tanácstalan képet vágott hozzá, hiszen ezúttal sem fogta föl teljesen, mi zajlik körülötte valójában. Napnyugtára készen is lett a nagy mű. Lukács bebújt a vezetőfülkébe, és körbefurikázott egy kicsit a füstöt és szikrákat hányó Emmával. Tényleg bárki sárkánynak nézhette volna. Ezek után megállapodtak a másnap reggeli találkozóban, ás nyugovóra tértek: Nepomuk visszavonult a szénkupacára, barátaink pedig bebújtak sárkány gőzösük vezetőfülkéjébe.

Huszadik fejezet amelyben Emmát esti sétára csábítja egy fajtiszta sárkány Barátaink másnap már jókor reggel útra keltek, mivel Nepomuk figyelmeztette őket, hogy a sárkányvárosba vezető út sokkal, de sokkal hosszabb, mint amilyennek látszik. Nemsokára aztán kiderült, hogy ez bizony csöppet sem túlzás. A sok hasadék és lávafolyam miatt ugyanis folyton-folyvást kitérőket kellett tenniük, nem mehettek csak úgy egyenest, az orruk után. Olyan volt az egész, mint valami útvesztő. Nepomuk fölült előre, a kazánház tetejére, s vékony farkával mutatta mindig az irányt. Hol jobbra, hol balra jelzett vele, így Lukácsnak nem kellett gondolkodnia, mikor merre is menjenek. Útjuk során találkoztak még néhány, tűzhányójából kíváncsian őket fürkésző félsárkánnyal. Némelyikük alig volt nagyobb egy vakondnál vagy sáskánál, egyikük-másikuk pedig mintha kengurura vagy éppenséggel zsiráfra hasonlított volna – ki-ki saját rokonsága szerint. Amint az álcázott Emmát megpillantották, riadtan húzódtak vissza krátereikbe. Biztosan azt hitték, hogy egy hatalmas, rémséges sárkány sétál keresztül a birodalmukon. Lukács és Jim rendkívül elégedettek voltak a hatással. Mikor aztán végre-valahára közeledtek a sárkányvárosba vezető barlang bejáratához, Nepomuk álljt intett a farkával. Lukács megállította Emmát, és a félsárkány leszállt. – Na, innen már egyedül is odataláltok – mondta. – Nem szeretnék ugyanis összefutni valami fajtiszta sárkánnyal. Sohasem lehet tudni, milyen kedvükben vannak éppen. Barátaink még egyszer megköszönték a segítséget, Nepomuk pedig sok sikert kívánt nekik, majd elbúcsúztak. Lukácsék továbbhajtottak Emmával, a félsárkány pedig addig integetett nekik, míg el nem tűntek egy hegy mögött. Aztán szépen visszabandukolt a hosszú úton a tűzhányójához. Emma pár perc múlva már oda is ért a sárkányváros bejáratához. Hatalmas, koromtól feketéllő barlangnyílás volt az, melyből, mint valami kályhából, füst szállingózott kifelé. A bejárat fölött, a következő felirattal, óriási kőtábla függött: FIGYELEM! Nem fajtiszta sárkányoknak a belépés – halálbüntetés terhe mellett – SZIGORÚAN TILOS! – Na, öregfiú, nekivágunk? – kérdezte Lukács. – Mehetünk! – felelte Jim. Azzal bepöfékeltek az alagútba. Koromsötét lévén, Lukács fölkattintotta Emma fényszóró-szemeit, hogy bevilágítsa az utat. Az alagút közepe felé járhattak, amikor a sötétből hirtelen két focilabda nagyságú, vörösen izzó szem meredt rájuk. Lukács és Jim gyorsan összehúzták a takarókat az ablak előtt, úgyhogy csak egy parányi résen leskelődhettek ki. Most dől majd el, mennyire hat valódinak Emma sárkány öltözéke. Mert ha nem, még elgondolni is szörnyű, mi sülhet ki belőle! Lassan, szinte lépésben közeledett a gőzös a két vörösen izzó focilabdához. Egy óriási, Emmánál körülbelül háromszor nagyobb, behemót sárkány szeme volt az. Undorítóan hosszú nyaka a vállára volt tekerve, azon egyensúlyozta íróasztal méretű és formájú fejét. A szörnyeteg pontosan az út közepén üldögélt. Teljesen lehetetlen lett volna csak úgy eloldalazni mellette. Hosszú, tüskés farkát elegánsan bal vállára vetette, jobb mancsával pedig hanyag nemtörődömséggel vakargatta sárgászöld hasát, amelynek közepén stoplámpaként foszforeszkált kidudorodó köldöke. Mikor Emma megállt előtte, összetekert nyakát rugószerűen kinyújtotta, s minden oldalról megszemlélte a gőzöst. Sem fölállnia, sem körbemennie nem kellett hozzá. A rugónyak módfelett hasznosnak bizonyult. Miután tüzetesen megvizsgálta a mozdonyt, képe barátságos vigyorra húzódott, amely ha lehet, még ellenszenvesebbé tette. – Bruhahaha-hahaha! – harsant föl a sárkány nevetése, mely egy egész fűrésztelep zajával is versenyre kelhetett volna. – Neked azzzztán ccccsillogó sasszemed van! – Majd újra felröhögött: – Bruhahaha-hahaha! – Remek! – súgta oda Lukács Jimnek, – Sárkányhölgynek nézi Emmát! A sárkány röffentett egyet, és focilabda szemével cinkosan Emmára kacsintott. Közben oldalról megpróbálta megcsipkedni. Emma riadtan füttyentett egyet.

– Hahaliaha-bruhaha! – hahotázott a sárkány, hogy hájas sárgászöld hasa csak úgy rengett belé, le-föl ugráltatva a stoplámpát. – Igazzzzán kedvemrrrre való vagy! Szép kerrrrek a sssszemed! És micsoda rrrremek füsssstszagod van! Emma szégyenlősen lesütötte fényszóró-szemét. Borzasztó kellemetlenül érezte magát, és fogalma sem volt, mit tartson e bókok felől. A gőzösre terített takarók közti résen kikémlelő Lukács és Jim most fedezték csak föl, hogy a barlang főfolyosójából egy oldalüreg is nyílik, ahol a tűz fényénél még néhány hasonló sárkány üldögél. Bizonyára kollégájukra vártak, hogy fölváltsák őt az őrségben. Az pedig csak bámulta, bámulta Emmát, bután incselkedve, és épp az álla alatt kezdte vakargatni. – Árrrruld márrrr el a címedet, hogy elvihessssselek egy esssti sétára! Itt mindjááárt végzek! Emma értetlenül meredt a sárkányra. – Szorul a hurok! – mondta Lukács. – Nehogy aztán dühbe guruljon! – Piha! – fújtatott mérgesen a sárkány. – Monddddhatom, nemmm vagy valami bőbesssszédű, te vasssstag, füsssstölt sárrrrkány kolbász! Jim és Lukács gondterhelt pillantást váltott. Ebben a pillanatban azonban szerencséjükre az egyik sárkány odakiáltott az oldalsó üregből: – Uggggyan, kérrrrlek, Bömbölő Berrrrei! Haggggyd márrrr békén a kiecccsikét! Láthatodddd, hogy szóba sem akarrrr veled álllllni! – Na, hál’ Istennek! – sóhajtott föl Jim halkan. – Brrrrr! – mennydörgött éktelenül a sárkány, mérgében lila füstöt és zöld lángnyelveket fújva. – Akkorrrr meg tűnj el innnnnét, de gyorrrrsan! Huhhhh! Azzal dühödten félreállt az útból. Lukács meghúzta az indítókart, Emma pedig iszkolt, amilyen gyorsan csak tudott. A biztonság kedvéért Lukács azért gondoskodott arról, hogy közben minél több gőzt fújjon és szikrát hányjon, nehogy a sárkány még utólag gyanút fogjon. Nemsokára kiértek a barlangból, s elébük tárult a sárkány város. Már első pillantásra látták, hogy igazi nagyvárosba jutottak. Hatalmas, szürke kőtömbökből épült, száz emeletes házak magasodtak előttük. Az utcák olyanok voltak, mint megannyi sötét szurdok. Az ég keskeny sávját csak akkor láthatták, ha meredeken fölfelé néztek. Ám ezt a keskeny sávot is teljesen elborította a mindenütt kavargó szürke korom- és füstfelhő. Ez az áthatolhatatlan füstgomoly – ahogy Nepomuk is mondta az utcákon ezerszámra kószáló sárkánynépség orrából, szájából, füléből kicsapó gőzökből és lángnyelvekből eredt. Sőt, némelyik sárkánynak ezenfelül még hátul, a farka végén is volt egy kipufogóféléje, amelyből szintén zöldessárga füstöt eregetett. Mindenfelé rettenetes hangzavar volt. A sárkányok rikoltoztak, csörtettek, dübörögtek, zsörtölődtek, huzakodtak, sivalkodtak, kurjongattak, harákoltak, ordibáltak, bömböltek, vihorásztak, füttyögtek, káromkodtak, tüsszögtek, fújtattak, nyöszörögtek, toporzékoltak, csörömpöltek, sisteregtek, s még tudom is én, hányféleképp zajongtak. Egyébként rendkívül sokféle sárkány volt ott. Némelyik épp csak akkora, mint egy tacskó, de akadtak olyan nagyok is, mint egy egész tehervonat. Mások autó nagyságú teknőshöz hasonlítottak, és döcögve vonszolták rengő háj ú testüket. Egyikük-másikuk valamiféle távírópózna magasságú, sovány hernyóhoz hasonlított leginkább. Volt, amelyiknek ezernél is több lába volt, de volt köztük féllábú is: ezek furcsán ugrándoztak. Soknak viszont egyáltalán nem volt lába, ezek óriás hordóként görögtek végig az utcákon, ami természetesen rettenetes zajjal járt. Még szárnyas sárkányok is akadtak. Némelyikük denevérszerűen csapongott, mások meg óriási bogárként vagy szitakötőként surrogva köröztek a levegőben. Dongva-zúgva szelték át újra meg újra a füstgomolyagot, s buzgón röpködtek föl-alá az emeletek között. Mintha folyton valami sürgős dolguk lett volna. Izgatottan rohangáltak összevissza, néha összekoccantak, s egymáson átmászva a legnagyobb lelki nyugalommal tiporták szét a másik fejét vagy végtagjait, egyszóval csöppet sem viselkedtek valami szeretetre méltó módon. Jim és Lukács, az ablaküregeken bekukucskálva, a legkülönfélébb foglalatosságok közepette leshették meg a sárkányokat. Egyikük-másikuk éppen kávét főzött az orrlikából kicsapó lángnyelveken, mások pedig fánkot sütögettek rajta. Természetesen epekeserű méreggel ízesített, kátrányból készült sárkánykávéról és üvegszilánkokkal meg rajzszöggel fűszerezett, csontlisztből készült sárkány fánkról volt szó. Egyvalamit azonban sehol sem tudtak barátaink fölfedezni: gyerekeket. Sem embergyerekeket, sem sárkánybébiket nem láttak. Igazi sárkánynak ugyanis sohasem születik gyereke. Bár nincs is rá szükségük, hiszen – hacsak meg nem ölik őket – halhatatlanok. Úgy maguktól sohasem halnak meg, egyszerűen csak egyre öregszenek. Az pedig teljesen természetes, hogy másmilyen gyerekek sem voltak errefelé, hiszen úgysem lett volna hol játszaniuk. Az utcán egyszerűen agyontaposták volna őket: rétek, mezők vagy hasonlók pedig itt nem léteztek. Fa sem volt, amire fölmászhattak volna. Egyáltalán: semmiféle zöld növényzetet nem lehetett látni. A

füstszagú, zajos, kátyús utcarengeteg körül pedig óriási sötét falként magasodott a kráter pereme. Nem ok nélkül kapta hát e szörnyű város a Szörnylények Völgye nevet.

Huszonegyedik fejezet amelyben Jim és Lukács ellátogat egy helybéli iskolába Barátaink már jó ideje bolyongtak Emmával a városban, s csak akkor jöttek rá egy előre nem látható nehézségre: hogyan fogják ők ebben az irdatlan nagy városban az Ö utcát megtalálni? Hiszen nem szállhattak ki a mozdonyból csak úgy ukmukfukk, hogy valakit megkérdezzenek! Nem tehettek hát egyebet, elindultak vaktában, az orruk után. Ez órák hosszat is eltarthatott volna, ám szerencséjük volt. A takarók közt óvatosan kikémlelő Lukács már a következő útkereszteződésnél egy kőtáblát pillantott meg, a következő bele vésett felirattal: Ó utca Eztán már csak a bejáratok fölött lévő házszámokat kellett figyelniük. Nemsokára meg is találták a 133. számú házat. – Nem félsz, Jim? – kérdezte halkan Lukács. Jimnek erről rögtön a távóriás jutott az eszébe, s az, hogy közelebbről szemügyre véve talán nem is olyan veszélyes az egész. Bátran azt felelte hát: – Nem bizony, Lukács! – Majd hogy a teljes igazságnál maradjon, hozzáfűzte: – Legalábbis nem nagyon. – Rendben, akkor indulhatunk – mondta Lukács. – Úgy van, indulhatunk – helyeselt Jim. Lukács óvatosan beirányította Emmát a hatalmas kapun. Pályaudvarra emlékeztető hatalmas, tágas lépcsőházban találták magukat. A lépcső csigavonalban vezetett egyre följebb és följebb, végeláthatatlanul. A hatalmas előcsarnokban sűrű félhomály terjengett. A lépcsőnek különös módon nem voltak fokai, hanem egyszerűen az út kanyargott szerpentinként fölfelé. Szörnylények Völgye-szerte tilos volt ugyanis lépcsőfokokat építeni, aminek nagyon egyszerű a magyarázata: a tacskó nagyságú sárkányok képtelenek lettek volna megmászni a túl magas lépcsőket, míg az alacsonyabb lépcsőfokok a tehervonat méretű sárkányok számára lettek volna fölöttébb kényelmetlenek. Így aztán inkább egyáltalán nem építettek lépcsőket. Ám volt ennek a megoldásnak más előnye is. Épp most viharzott le például föntről egy sárkány. Egyszerűen rátelepedett a szarupáncélos farkára, és villámgyorsan leszánkázott a szerpentinúton. Barátaink igen elégedettek voltak, hogy nem kellett Emmát a lépcsőmászás leküzdhetetlen akadálya elé állítani. Így aztán kényelmesen fölpöfékelhettek. Addig mentek szépen körkörösen fölfelé, míg el nem érték a harmadik emeletet. A bal oldali első ajtó előtt megálltak. Olyan széles és magas volt, hogy egy emeletes busz is könnyedén átfért volna rajta. Ám a nyílást sajnos hatalmas kőtömb zárta el, melyre a következő feliratot vésték: VICSORNÉ Háromszor tessék kopogni! Látogatók nem kívánatosak! A felirat alatt egy kőből faragott koponya tartotta fogai közt a kopogtató hatalmas karikáját. Lukács halkan fölolvasta Jimnek a feliratot. – Kopogtassunk? – kérdezte Jim elbizonytalanodva. Lukács nemet intett. Óvatosan kikémlelt minden irányba. Mikor meggyőződött róla, hogy egy sárkány sincs a közelben, gyors elhatározással kiszállt a mozdonyból, és teljes erejéből nekirugaszkodott a hatalmas kőtömbnek. És valóban, rettenetes erőfeszítés árán a kőtömb megmozdult. Lukács félretolta, amennyire csak bírta, majd óvatosan visszamászott a vezetőfülkébe. – Nem árt, ha Emma is velünk tart – suttogta, azzal beindította a mozdonyt, és a lehető legcsöndesebben a lakás belsejébe kormányozta. Ott bent aztán ismét lefékezett és kiszállt, hogy a kőtömböt helyrehúzza. Majd odaintette Jimet. A fiú körülkémlelt, és kiszállt a vezetőfülkéből. – Való ez? Idegen lakásba engedély nélkül egy mozdonnyal csak úgy berontani? – aggodalmaskodott suttogva.

– Ha egyszer nem volt más választásunk... – felelte Lukács halkan. – Most azonban először is ki kell fürkésznünk a dolgok állását. Ismét elhagyták Emmát, de a lelkére kötötték, hogy meg ne mukkanjon. Aztán Lukács vezetésével végigosontak a hosszú, sötét folyosón. Minden ajtónyílásnál megálltak, és belestek a szobákba. Ám egy lelket sem láttak, sem emberfiát, sem sárkányt. A szobákban csupa kőbútor volt: kőasztalok, kőfotelok, kőheverők kőpárnákkal. Az egyikben egy szintén kizárólag kőből készült, hatalmas falióra függött, melynek kőketyegése barátságtalanul visszhangzott a csöndben. Ablak sehol sem volt, ehelyett a falon jó magasan lyukak tátongtak, melyeken át beszűrődött némi világosság. Amikor barátaink nagy óvatosan éppen a folyosó túlsó vége felé közeledtek, az utolsó szobából hirtelen fülsértőén éles, vadul rikácsoló hang harsant föl. Majd újra csönd lett. Jim és Lukács feszülten figyeltek. Ekkor mintha egy halk, félénk gyerekhangot hallottak volna, amint akadozva beszél. Barátaink jelentőségteljesen pillantottak egymásra. Gyorsan odalopakodtak az ajtóhoz, és bekukucskáltak rajta. Hatalmas terem tárult elébük, középütt három sor iskolapaddal. A kőpadokban a legkülönbözőbb országokból való gyerekek ültek: volt köztük kis indián meg fehér gyerek, eszkimó meg turbánt viselő barna bőrű kisfiú. Középen pedig egy elragadóan bájos leányka ült: fekete copfokkal keretezett arca olyan volt, mint egy finom vonású kínai porcelánbabáé. Semmi kétség, ő volt Li Szi, a kínai császár leánya. A gyerekeket erős vaslánccal bilincselték a padokhoz, hogy el ne futhassanak, de mozogni azért tudjanak. A terem túlsó végében hatalmas kőtábla állt, mellette pedig – katedra gyanánt – ruhásszekrény nagyságú óriási sziklatömb magasodott. E mögött egy ritka ronda, förtelmes sárkány fajzat terpeszkedett. Még Emma gőzösnél is jóval nagyobb volt, bár sokkal vékonyabb, szinte sovány. Előreugró, csőrszerű száját bibircsókok és tüskés szőrzet borította. Apró, szúrós szeme csak úgy villogott a szemüvege mögül, a mancsában szorongatott nádpálcával pedig hatalmasakat suhintott a levegőbe. Az erek csak úgy dagadtak hosszú, vékony nyakán, rettenetes méretű vicsorgó szájából pedig rémisztőén meredt elő egyetlen óriási foga. Maga Vicsorné volt az, semmi kétség. A gyerekek meg se mertek moccanni, úgy ültek ott, mint a cövek. Kezüket a kőpadra tették, félénk, zavart tekintetüket le nem vették a sárkányról. – Ez egy iskola lesz – súgta Lukács Jim fülébe. – Te jó ég! – sóhajtott Jim, aki még soha életében nem látott iskolát. – Hát ilyenek az iskolák? – Isten ments! – suttogta Lukács. – Többnyire egész tűrhetőek. És a tanár semmi esetre sem sárkány, hanem általában értelmes ember. – Cccccsöndet! – bömbölte most a sárkány megsuhogtatva nádpálcáját. – Ki merrrrészelt ott sussssstorogni? Lukács és Jim elhallgattak, és behúzták a fejüket. Az osztályban dermedt csönd támadt. Jim lopva újra meg újra a kis hercegnőre pillantott. Valahányszor ránézett, icipicit mindig belenyilallott a szíve. Ugyancsak megtetszett neki a kis hercegnő! Nem is emlékezett arra, hogy valaha is találkozott volna bárkivel, aki első látásra ennyire megtetszett volna neki. Kivéve persze Lukácsot. No de ott egészen másról volt szó. Hiszen Lukácsról a legjobb indulattal sem állíthatnánk, hogy szépséges lenne. Nem úgy a kis hercegnő! Olyan bájos volt, olyan finom és törékeny, hogy Jim hirtelen erős vágyat érzett, hogy a védelmére keljen. Félelme nyomban elszállt, s szilárdan eltökélte, hogy bármi áron is, de kiszabadítja Li Szit! A sárkány szemüvegén át haragosan villantotta szemét a gyerekekre, majd fülsértő hangon rájuk rikácsolt: – Vagy úggggy! Sssszóval nem akarrrrtok felellllni! Na várrrrjatok csak! Szája vicsorra torzult haragjában, majd fölüvöltött: – Mondddd csak megggg sssszépen, mennyi hétsssszer nyolcccc! Azzal botjával egy indián fiúra bökött, aki nyomban fölugrott a helyéről. Egészen kicsi volt még, négy-vagy ötéves talán, ám fekete hajtincsében máris három toll ékeskedett. Valamelyik törzsfőnök fia lehetett. Nagy szemét zavartan emelte Vicsornéra. – Hétszer nyolc... hétszer nyolc az... annyi mint... annyi mint... – nyögte. – Annyi mint, annyi mint! – rikácsolt a sárkány mérgesen. – Nyögd márrrrr ki! – Hétszer nyolc az húsz – vágta ki a kis indián eltökélten. – Ssssszóval annyi? Mit nem mondassssz? – rikoltotta gúnyosan a sárkány. – Még hogy hússsssz! – Nem, neeeem – hebegte a kis indián zavartan. – Tizenötöt akartam mondani. – Elég márrrr! – üvöltött föl a sárkány, szemüvegét haragosan a fiúra villogtatva. – Ssssszóvalfoggggalmadssssincs? Te vagy a leglusssstább és legosssstobább gyerrrrek a világon! A lusssstaságért és osssstobaságért pedig büntetés járrrr! Azzal fölállt, odament a fiúhoz, megragadta, végigfektette a pádon, és dühödten rá vágott a nádpálcájával. A fenyítés végeztével elégedetten szuszogva visszaült a katedrára. A kis indiánnak könnybe lábadt a szeme, de mégsem sírta el magát. Az indiánok ugyanis köztudomásúlag igen bátrak.

Jim, sötét bőre ellenére, teljesen belesápadt a haragba és a méltatlankodásba. – Felháborító durvaság! – sziszegte. Lukács bólintott. Szólni se tudott, csak a kezét szorította ökölbe. Ekkor a sárkány fenyegetően újra megkérdezte: – Mennyi issss tehát hétsssszer nyolcccc? Li Szi! Jimnek még a szívverése is elállt egy pillanatra. Nem engedheti meg, hogy a kis hercegnőt is elfenekeljék! Pedig ilyen nehéz kérdésre bizonyára ő sem tudja a választ. Valamit tennie kell! Ám Jim nem vette számításba, hogy Li Szi kínai gyerek, márpedig a kínaiak már négyéves korukban meg tudják oldani a legnehezebb számtanpéldákat is. A kis hercegnő fölállt, és madárcsiripeléshez hasonló finom hangján így felelt: – Hétszer nyolc az ötvenhat. – Hahhhh! – fújtatott a sárkány mérgében, a válasz ugyanis helyes volt. – Hát tizzzzenhárrromból hat, azzz mennyi? – Tizenháromból hat – felelte Li Szi csicsergő hangon – az hét. – Huhhh! – huhogott a sárkány haragjában. – Mindent tudsssz? És rrrrém okkkosnak képzzzeled magad, mi? Sssszemtelen, beképzzzzelt kölyök vagy! De várrrrj csak, ezzzzt vajon tudod-e: mondddddd föl nekem a szorzótáblát hétttttel! De gyorrrrrsau ám! – Egyszer hét az hét – kezdte Li Szi, mintha csalogány dalolna. – Kétszer hét az tizennégy, háromszor hét huszonegy... – és így tovább, míg hibátlanul föl nem mondta az egész szorzótáblát héttel. Jim sohasem hitte volna, hogy ilyesmit is lehet élvezettel hallgatni. A sárkány feszülten figyelt, hátha sikerül valami hibát fölfedezni. Közben mérgesen suhogtatta a nádpálcát a levegőben. Ekkor Lukács suttogva megszólalt: – Jim! – Igen? – Elég bátornak érzed magad? – Igen. – Akkor rendben. Jól figyelj, már tudom, hogy mit teszünk. Adunk a sárkánynak még egy utolsó lehetőséget, hogy önként szabadon engedje a gyerekeket. Ha nem egyezik bele, akkor sajnos erőszakot kell alkalmaznunk, pedig azt ki nem állhatom. – Mit kell tennem, Lukács? – Odamész és beszélsz vele. Rád bízom, hogy mit mondasz neki. De el ne áruld, hogy én is itt vagyok Emmával! Mi idekint megvárunk, és ha kell, a segítségedre sietünk majd, világos? – Oké! – felelte Jim elszántan. – Sok sikert! – súgta oda Lukács, és visszaosont, hogy elhozza Emmát. Közben a kis hercegnő újra végigmondta az egyszeregyet. Méghozzá hibátlanul. Ezen aztán a sárkány még nagyobb haragra gerjedt. Odament hozzá, taszított rajta egyet, és rákiáltott: – Ssssszóval azzzzt hiszed, azzzzal fogsz föhnérrrrgesíteni, hogy nem követsssssz el hibát? Te beképzzzzelt, fennnnhéjjjjjázó ebadttttta köllllyke! Miccccsoda? Hoggggyan? Válassssszolj, ha egysssszer kérrrrdezzzzlek! A kis hercegnő hallgatott. Ugyan mit mondhatott volna? – Miccccsoda?! – sisteregte a sárkány. – Ahhoz isssss túl büsssszke vagy, hogy válassssszolj nekem? Majd kiverrrrem én ezzzzt belőled! Beképzzzzelt vagy és felfuvallllkodott! A beképzzzzzeltségért és felfúvalkodottssssságérrrrt pedig büntetés járrrrr! A sárkány éppen végig akarta fektetni a pádon a kis hercegnőt, amikor valaki vékony, ámde erőteljes gyerekhangon rákiáltott: – Egy pillanat, Vicsorné! A sárkány csodálkozva fordult sarkon, s egy vele bátran szembenéző, fekete bőrű kisfiút pillantott meg az ajtónyílásban. – Li Szit nem bánthatja! – mondta Jim határozott hangon. – Hé, te sssszemtelen fekkkete szutyokfésssszek! – rikoltotta a sárkány elképedve. – Hogy kerülsssssz ide, és ki a ccccsuda vagy? – Gombos Jim vagyok – felelte Jim a legnagyobb nyugalommal. – Gyöngyélet Földjéről jöttem, Li Szi hercegnő kiszabadítására. Meg a többi gyerek kiszabadítására is. Suttogó moraj futott végig a termen, s a gyerekek Jimre bámultak. Kiváltképp a kis hercegnőt hatotta meg, milyen elszántan és bátran száll szembe ez a csöpp fekete kisfiú a hatalmas fenevaddal. A sárkány csapkodott, suhintott egypárat maga körül, máj d ráj uk reccsent: – Cccccsönd legyen! Neveletlen kuttttyakölykei! Mi jut esssszetekbe?!

Aztán, ajkát csúcsosra csücsörítve, mímelt nyájassággal ismét Jimhez fordult. – Csak nem a Tizenhárrrrom Harrrramia küldött téged kissscicám? – Nem – felelte Jim. – Nem küldött engem senki. A sárkány bizalmatlanul villantotta rá szúrós tekintetét. – Mit jelentssssen ezzzz? Cssssak nem. magadtól jöttél hozzzzám? Annnnyira szeretssssz talán? – Nem – felelte Jim azt azért nem. De föl akarom deríteni származásom titkát, s ön talán a segítségemre lehet ebben. – Miérrrrt éppppen én? – kérdezte gyanakvón a sárkány. – Mert a csomagon, amelyben Gyöngyélet Földjére érkeztem, egy tizenhármas szám szerepelt feladóként, a címzett pedig Vicsorné vagy valami hasonló volt. – Óóóóhohó! – csodálkozott el a sárkány, és ragyás képe lassanként ádáz vigyorra húzódott. – Sssszóval te lennél azzzz, kisssszívem! Márrrr régen várrrrtalak. Jimet kiverte a hideg verejték, de nyomban újra összeszedte magát, és udvariasan megkérdezte: – Meg tudná mondani, hogy kik az igazi szüleim? – Nem kellll márrrr tovább kerrressssgélned, drágaságom! – vihogott a sárkány. – Te ugyanis márrrr hozzzzám tarrrtozol! – Először én is azt hittem, de most már biztos vagyok benne, hogy semmi közünk egymáshoz – felelte Jim eltökélten. – De hissszen én megvásároltalak téged a Tizzzzenhárrrom Harrramiától! – zsémbelt a sárkány alattomosan hunyorogva. – Az engem csöppet sem zavar – felelte erre Jim én inkább visszamegyek Gyöngyélet Földjére. – Valóbannnn? Hát képessss lennél rrrrá, fiacccskám? – kérdezte a sárkány álnokul. – Hogy mit nem mondassssz! – Bizony – mondta Jim és magammal viszem a kis hercegnőt meg a többieket is. – Éssss mi lessssz, ha nem engedem el a gyerrrrekeket? – kérdezte a sárkány még mindig alamuszinyájasan. – Úgyis el kell majd engednie őket – felelte Jim futó pillantást váltva a kis hercegnővel. Erre aztán a sárkány fülsértő gúny kacajra fakadt: – Hihihihi! Hoggggy lehet valaki ennyire osssstoba? Hát ezzz tényleg magától jött hozzzzám! Mosssst azzzztán szép kisss csapdába esssstél! Bruhahaha! – Csak ne nevessen olyan nagyon! – mondta Jim mérgesen. – Elengedi a gyerekeket önként vagy sem? A sárkány a hasát fogta nevettében. – Nem! – gurgulázta. – De nem ám, te kissss pissszkos csússsszó-másssszó, azzzzt márrrr nem! Hirtelen elkomorult. Vészjósló pillantást vetett Jimre: – Az össsszes gyerrrrek az enyém, érrrrted? Sssssenki mássssé! Megvásárrrroltam őket a Tizenhárrrrom Harrrramiától! Fizzzzettem érrrrtük! Mosssst márrrr mind az enyémmmm! – De honnan szerzi a Tizenhárom Haramia azokat a gyerekeket, akiket aztán elad? – kérdezte Jim bátran a sárkány szemébe nézve. – Semmi közzzzöd hozzzzá! – fújtatott mérgesen a sárkány. – Dehogynincs, kedves Vicsorné – felelte Jim hősiesen. – De még mennyire hogy közöm van hozzá! A kis hercegnőt például elrabolták! A sárkány magánkívül volt mérgében. Hosszú farkával a padlót csapkodta és tombolt: – Az azzzztán mindeggggy! Mossssst márrrrr mind az enyémmmm!!! És te issss az enyémmm vaggggy! A hazzzzzádat pedig soha nem láthatod márrrr vissssszont, te üressssssfejű! Mert többbbé el nem eresssssssztelek!!!!!! Közben lassan Jim felé közeledett. – Huhhhhh! – fújtatott. – Majd kösssszöntelek én téged illendően, egy jó alaposssss verrrréssssel, kissszívem, hoggggy befogd azzzzzt a kotttttnyelessss kerrrrrreplődetü! Óriási mancsával a fiú felé kapott, Jim. azonban ügyesen elugrott előle. A sárkány összevissza csapkodott maga körül a nádpálcával, de az ütések a levegőt érték. Jim futott, mint a nyúl, fürgén kerülgette a katedrát és az iskolapadokat. A sárkány mindig a sarkában volt, mégsem sikerült elkapnia. Egyre rémesebb haragra gerjedt, mérgében hol vörösre, hol zöldre vált, a testén pedig egyre újabb és újabb bibircsókok és hólyagok nőttek. Borzasztó gusztustalan látvány volt. Jimből lassan kifogyott a szusz. Köhögnie kellett, és levegő után kapkodott, mivel a sárkány folyamatosan füstöt és tüzet okádott. Hol maradhat már ez a Lukács? Hát nem azt ígérte, hogy jön Emmával, és segít? Az egész nagy terem úgy megtelt füsttel, hogy Jim alig látott. Ekkor végre fölhangzott Emma éles füttye. A

sárkány hátranézett és látta, hogy a füstfelhőn át egy rettenetes, tüzes szemű szörnyeteg tart felé. És ha ez a fene vad valamivel kisebb is volt nála, jóval testesebbnek, izmosabbnak látszott. – Mit akarrrr maga itttt?! – rikácsolta a sárkány éktelen haragjában. – Hoggggy merrésssszel...?! Tovább nem jutott, mert Emma nekirontott, és jót taszított rajta az ütközőjével. No de a sárkány sem volt rest, hatalmas mancsával és pikkelyes farkával nyomban visszaütött. Eszeveszett, vad küzdelem alakult ki kettejük között. A sárkány bömbölt, rikácsolt, fújtatott, és szüntelenül füstöt és tüzet okádott Emmára; úgy kikészítette szegényt, hogy egy darabig igencsak kétséges volt, ki kerekedik majd felül. De Emma sem hagyta magát! ö is hányta a szikrát meg a füstöt, ahogy csak bírta, s mindig újra meg újra támadásba lendült. Közben lassacskán leszakadozott róla a sárkányöltözéke, és egyre világosabbá vált, hogy nem fenevad, hanem gőzmozdony. A padokhoz láncolt gyerekek, akik még csak el sem futhattak a helyükről, eleinte rémülten figyelték a csatározást. De amint rájöttek, mi is valójában az idegen sárkány, lelkesen éljenezni és biztatni kezdték Emmát. – Egy gőzmozdony! – kiáltották. – Hajrá, gőzös! Éljen a gőzös! Végül Emma nekigyürkőzött egy utolsó rohamnak, és teljes erejéből nekirontott a sárkánynak. Az tehetetlenül el vágódott, és szétterült. Lukács kipattant a vezetőfülkéből. – Gyorsan, Jim! Meg kell bilincselnünk, mielőtt magához tér! – De mivel? – kérdezte Jim még mindig lihegve. – Itt vannak a mi láncaink! – kiáltotta izgatottan a kis indián. – Vegyétek el tőle a kulcsot. Ott hordja a nyakán egy madzagon! Jim a sárkányhoz ugrott, és a fogával elharapta a zsinórt. Aztán villámgyorsan eloldotta a legközelebb ülő gyerekek láncát. Mikor a kis hercegnőhöz ért, észrevette, hogy a kislány elpirul, és egy bájos mozdulattal elfordítja a fejét. – Gyorsan, a bestia kezd magához térni! – kiáltott föl Lukács. Az egyik lánccal a sárkány száját kötözték össze, hogy ki ne nyithassa többé. Aztán a mellső és hátsó lába következett. – Így ni! – sóhajtott föl Lukács elégedetten, verejtékező homlokát törölgetve, amikor Jim az utolsó lakatban is megfordította a kulcsot. – Most már nem érhet nagy meglepetés. Amikor Jim már mindenkit kiszabadított, a gyerekek hatalmas ujjongásban törtek ki. Azt sem tudták, hová legyenek örömükben. Nevettek és éljeneztek, vidáman kurjongattak, a legkisebbek pedig tapsikolva ugrándoztak körbe-körbe. Lukács és Jim mosolyogva üldögéltek a nagy zűrzavar kellős közepén. A gyerekek ott tolongtak körülöttük, és nem győztek köszönetét mondani neki. Természetesen Emmához is odamentek, megdicsérték őt is, és elismerően veregették meg dundi oldalát. Néhány fiú még föl is mászott rá, hogy alaposabban szemügyre vehesse. Emma ütött-kopott ábrázata pedig csak úgy ragyogott a boldogságtól és a meghatottságtól. Lukács kiment a folyosóra, és a lakás kőajtaját a súlyos kőkallantyúval ismét elreteszelte. – Na, gyerekek, egyelőre biztonságban vagyunk mondta visszatérve. – Nem toppanhat be senki váratlanul. Nyertünk egy kis időt. Azt javaslom, először is beszélj tik meg, hogyan juthatnánk ki ebből a barátságtalan sárkány városból. Attól tartok, túl kockázatos lenne arra, amerről jöttünk, a bejárati barlangon át. Már csak azért is, mert Emma álruhája tönkrement, de amúgy sem férnénk el ennyien a vezetőfülkében. A sárkányőrök biztosan fölfigyelnének ránk. Más haditervet kell hát kiagyalnunk. Egy darabig törték a fejüket, de nem jutottak semmi okosabb gondolatra. Ekkor Jim hirtelen a homlokára csapott. – Hol is bocsátottad vízre annak idején a palackpostádat, Li Szi? – A házunk mögött eredő folyóba dobtam – felelte a kis hercegnő. Jim és Lukács csodálkozva nézett egymásra, Lukács pedig a térdére csapva így kiáltott: – Szóval mégis! Nepomuk becsapott volna bennünket? – Látszik innen az a folyó? – érdeklődött Jim. – Hát persze – mondta a kis hercegnő –, gyertek, megmutatom! Azzal a folyosó túloldalán lévő terembe vezette őket, ahol barátaink mintegy húsz picike kőágyat pillantottak meg. Ez volt a hálóterem, ahová a sárkány minden este bezárta a gyerekeket. Ha valamelyik kőágyat a fal mellé tolták és fölálltak rá, ki lehetett kukucskálni a sziklába vájt üregen. És valóban: ott lent, egy furcsa, háromszög alakú tér közepén óriási kerek szökőkútból különös, aranysárga forrásvíz tört elő. Túlfolyt a kőkút peremén, hogy aztán széles folyóként kanyarogjon tova a zord sziklaházak között. Lukács és Jim elgondolkodva szemlélték a Sárga-folyó forrását, mert hogy arra bukkantak rá, az nem is lehetett kétséges. Közben a többiek is átjöttek a hálószobába, és várakozásteljesen vették körül barátainkat. – Ha Li Szi palackpostája eljutott innen Kínába, akkor talán nekünk is sikerülne – mondta Jim tétován.

Lukács kivette szájából a pipát. – A mindenit, Jim – morogta ez aztán az ötlet! Sőt nem is ötlet. Ez már maga a haditerv, méghozzá a legmerészebb! Utazás a vad ismeretlenbe. – És hunyorogva, a legnagyobb élvezettel pöfékelni kezdett. – De én nem is tudok úszni – vetette közbe félénken az egyik kislány. Lukács somolygott magában. – Semmi vész, kisasszony. Van egy pompás hajónk. A jó öreg Emma ugyanis olyan gyönyörűen úszik, akár egy hattyú. Kizárólag kátrányra vagy szurokra van szükségünk, hogy a réseit betömítsük vele. Szerencsére ez nem okozott nehézséget, mivel a sárkány éléskamrájában több szurokkal teli hordó is volt, amiről barátaink rögtön személyesen is meggyőződhettek. A Szörnylények Völgye lakóinak, mint köztudott, ez volt egyik legfőbb tápláléka. – Ide hallgassatok – szólt Lukács legjobb lesz, ha kivárjuk az éjszakát. A sötétség leple alatt aztán az áramlással kihajózunk a sárkány városból, s mire eljön a reggel, mi már messze járunk. A gyerekek lelkesen helyeseltek. – Rendben, akkor az lesz a legokosabb, ha szundítunk egyet a nagy utazás előtt. Jó? – kérdezte Lukács. Mindenki egyetértett. A biztonság kedvéért Jim az osztálytermet is bezárta, ahol Emma a megbilincselt sárkányra vigyázott, majd – amennyire lehetett – kényelmesen elhelyezkedtek a hálószobában lévő kőágyakon, s már el is szunyókáltak. Csak Lukács maradt ébren. A terem egyik sarkában lévő óriási kő karosszékben pöfékelve vigyázta a gyerekek álmát. A kis indián otthonáról, a vigvamról álmodott, meg nagybátyjáról, Fehér Sas törzsfőnökről, aki új tollat ígért neki. A kis eszkimó pedig egy kerek jégkunyhóról, mely fölött sarki fény villódzik az égen, meg hófehér hajú Ulubolo nénikéjéről, aki egy csésze jó forró csukamájolajjal várja. A holland kislány is otthon járt álmában: végtelen tulipánmezők közepén látta szülei fehér házikóját, a ház előtt pedig malomkerék nagyságú kerek sajtok virítottak. A kis hercegnőt álmában apja kézen fogva vezette át egy kecses porcelánhídon. Gombos Jim Gyöngyélet Földjén járt álmában. Mitmond nénivel üldögélt a parányi konyhában. A nap beragyogott az ablakon, ő pedig éppen a kalandjait mesélte. Li Szi, a kis hercegnő is ott ült Mitmond néni mellett, és ámulattal hallgatta Jimet. Így álmodott hát minden gyerek a saját hazájáról, miközben szép lassacskán besötétedett, és közeledett az indulás ideje.

Huszonkettedik fejezet amelyben barátaink csodálatos föld alatti világba jutnak Közben teljesen besötétedett. A túlsó szobában tízet ütött a kő falióra. Ideje volt indulni. Lukács felköltötte a gyerekeket. Szurokfáklyákat gyújtottak, hogy lássanak a sötétben. Aztán kihozták a kamrából az egyik kátrányoshordót, egyesült erővel rátették a sárkánykonyha tűzhelyére, jól alágyújtottak és megvárták, amíg a fekete massza bugyborékolni kezd. Mikor fölforrt, Lukács áthozta Emma gőzöst a konyhába, és Jimmel együtt nekilátott, hogy a vezetőfülke összes ablak- és ajtó rését a forró szurokkal óvatosan bekenve, vízhatlanul betömje. A gyerekek ámulva nézték a műveletet. – De mit kezdünk majd a sárkánnyal? – kérdezte Jim munka közben. – Itt hagyjuk megbilincselve? Lukács gondolkodott egy keveset, majd fejét rázva így szólt: – Nem, hiszen akkor hamarosan éhen halna. Mi győztünk, és nem lenne valami lovagias a fegyvertelen ellenfélen ilyen szörnyű bosszút állni. Bár igazán rászolgálna. – Ha viszont szabadon engedj ük – aggódott Jim – , bizonyára zajt csap, és nem ereszt el bennünket. Lukács elgondolkodva bólintott. – Akkor kénytelenek leszünk magunkkal vinni. Úgyis szeretnék még megtudni tőle egyet-mást. És természetesen jogos büntetését is el kell nyernie. – De hiszen a sárkány őrült nehéz! – kiáltott föl Jim. – Emma elsüllyedne a súlyától, meg nekünk sem maradna talpalatnyi helyünk, ha őt is magunkkal vinnénk. – Valóban – mosolygott Lukács így hát a bestia kegyeskedik majd szépen utánunk úszni. – Akkor viszont le kell vennünk róla a bilincseket – mondta Jim homlokát ráncolva. – A sárkány pedig borzasztóan erős, és nem fog engedelmeskedni. – Nem hinném – nevetett Lukács. A dolog igazán egyszerű. A lánc egyik végét Emma hátuljához erősítjük, a másik végét pedik hozzákötjük a sárkány egyetlen fogához. Az ugyanis annyira kiáll, hogy a szájáról nem is

kell a láncot levennünk. Indulás előtt viszont kioldozzuk a mellső és a hátsó lábát. Ha azután mégis vonakodna velünk jönni, azt a saját foga bánná! Meglátjátok, kezes lesz, mint a bárány. A tervet mindnyájan jónak találták. Mikor készen lettek a rések betömésével, visszakormányozták Emmát az osztályterembe. Amint a sárkány megpillantotta, fölvetette a fejét. Úgy látszik, időközben teljesen magához tért. A helyzet mégsem volt veszélyes, hiszen ugyancsak jól megbilincselték. Egyelőre be kellett érnie azzal, hogy haragosan villogtatja a szemét, füléből és orrlikából pedig időnként sárga füstfelhőket ereget. Amikor azonban Lukács elmagyarázta neki, hogy utánuk kell majd úsznia, éktelen dühbe gurult, és kétségbeesetten próbálta lerázni láncait. – Elég legyen! – szólt rá Lukács szigorúan. – Úgysem szabadulhatsz, légy hát inkább engedelmes! Úgy tűnt, ezt maga a sárkány is belátta, lehajtotta hát a fejét a földre, becsukta a szemét, és úgy tett, mintha kimúlt volna. Ám így sem szánakozott rajta senki, akárhogy remélte is. Lukács a szurokfáklyák fényénél előkotort egy fogót a szerszámosládájából, és a padokon maradt láncok darabkáit egyetlen hosszú lánccá fűzte össze. Aztán ennek a láncnak a végét Emmához erősítette, a másik végét pedig a sárkány fogára kötötte, méghozzá igencsak alaposan, hogy a szörnyeteg útközben meg ne szabadulhasson valahogy a kötelékeitől. Amikor elkészült, szólt a gyerekeknek, hogy másszanak föl a mozdonyra, és helyezkedjenek el. Már csak ő maradt lent Jimmel. Mikor mindenki leült, Lukács, minthogy nem mászhatott be a vezetőfülkébe, szorosan Emma mellé állt, hogy elöl vezethesse majd. Aztán intett Jimnek, aki erre leszedte a sárkány mellső és hátsó mancsáról a bilincseket, majd villámgyorsan félreugrott. – Indulás, Emma! – mondta Lukács. A mozdony elindult, megfeszült a lánc. A sárkány kinyitotta a szemét, és nehézkesen föltápászkodott. De mihelyt fölfogta, hogy a lába már nincs összekötözve, teljes erejéből nekifeszült a láncnak, ahogyan azt Jim előre megjósolta. Abban a pillanatban azonban fájdalmasan felnyögött, mert a kötél épp a legérzékenyebb pontját, a fogát rántotta meg, s ez bizony átkozottul fájt! Nem tehetett hát egyebet, kénytelen-kelletlen eldöcögött Emma után. Pedig szemmel láthatólag majd megpukkadt mérgében. Apró szeme színeket váltva izzott. Mikor odaértek a lakás ajtajához, Lukács hátraszólt a gyerekeknek: – Oltsátok el a fáklyákat! A fény még elárulna bennünket. Amikor ez megtörtént, Jimmel együtt elhúzta a súlyos kőajtót, majd a sötétség leple alatt halkan elindult a különös menet a lépcsőház szerpentinjén lefelé, le egészen a földszintig, ki az utcára. Az utca túloldalán néhány megkésett sárkány cammogott hazafelé. A gyerekek pisszenni se mertek. Szerencsére azonban a fenevadak semmit sem vettek észre, egyrészt a sötétség miatt, másrészt pedig azért, mert szokásukhoz híven túlzottan el voltak foglalva a saját csip-csup bosszúságaikkal, és egyhuzamban morgolódtak magukban. Lukács óvatosan elvezette Emmát a háztömb mögé, és már el is érték a folyót. A víz különös, áttetsző aranyfényt sugárzott. A világosság magából a folyóból áradt, úgyhogy rohanó hullámai csillogva fény lettek az éjszakában. Lukács megállította Emmát, és körülkémlelt a parton. A talaj simán, lejtősen ereszkedett a folyó felé. Elégedetten tért vissza, és odasúgta a gyerekeknek: – Üljetek csak szép nyugodtan a helyeteken! Neked pedig, kedves jó dundi Emmám – folytatta –, még egyszer hajóvá kell előlépned. Ügyes légy, bízunk benned! Azzal elfordított a víztartály alján egy csapot, és Emma belsejéből máris bugyborékolva ömlött ki a víz. Mikor kiürült a tartály, Lukács ismét elzárta a csapot, majd Jimmel egészen a lejtős partig tolta a gőzöst, ahonnan az már magától is le tudott gördülni. Ekkor barátaink is villámgyorsan fölpattantak rá, és fölmásztak a tetejére, a gyerekekhez. – Kapaszkodjatok! – figyelmeztette őket Lukács, mikor Emma könnyedén rásiklott a vízre. A folyó sodrása elég erős volt, az úszó gőzöst rögtön magával ragadta, és sodorta, vitte tovább. A sárkány, akinek víziszonya volt, mint általában a fajtájabélieknek, csökönyösen lecövekelt a parton. Meg is volt erre minden oka, hiszen nagyon jól tudta, hogy ha belemerül a vízbe, nem lesz képes többé tüzet fájni, ráadásul a rárakódott piszokrétegtől is megtisztul. Ez pedig rettenetesen megrémítette. Néhány percig megkísérelt még kétségbeesetten ellenállni a feszülő láncnak, majd egy darabig a parton futott a mozdony után, de aztán, amikor egy hídhoz közeledtek, már nem volt menekvés. Vinnyogott még egyszer-kétszer orrhangon, mint egy kiskutya, nem is tellett tőle több, hiszen a szája össze volt láncolva, majd megadta magát sorsának, és fújtatva-prüszkölve beletoccsant a vízbe. Először sistergett és gőzölgött, de amint a gőzfelhő oszladozni kezdett, kiderült, hogy a sárkány kitűnően tud úszni, ha muszáj. Így haladtak keresztül egy darabig az alvó sárkányvároson.

De hová vezet ez a folyó? Becsapta volna őket Nepomuk, és mégiscsak Ezercsúcsú Vulkánián folyna keresztül? Vagy valami titok rejlik e mögött, amiről a félsárkány sem tud? Az áramlás most érezhetően erősödött. A folyó egyre sebesebben sodorta őket. Amennyire barátaink a sötétben tájékozódni tudtak, elérték a város szélét, és egyre közeledtek a várost erődítményként körülvevő hatalmas kráter falához. – Vigyázat! – kiáltott fel hirtelen Lukács, aki elöl ült Jimmel, lovaglóülésben, a kazánház tetején. Erre mindnyájan behúzták a nyakukat, és a gőzös berobogott egy áthatolhatatlanul sötét sziklabarlangba. Egyre sebesebben száguldottak. Körös-körül semmit sem láttak, csak a féktelenül rohanó víz dübörgése mennydörgött a fülükben. Lukács aggódott a gyerekekért. Ha csupán Jim lett volna vele, ügyet sem vetett volna a veszélyre. Hiszen ők ketten időközben már a legvadabb kalandokhoz is hozzáedződtek. De a gyerekek vajon hogy viselik majd ezt az utazást? Hiszen némelyikük még igen kicsi, meg aztán kislányok is vannak köztük! Bizonyára rettenetesen félnek. De hiába: most már nincs visszaút, s ebben a rettenetes dübörgésben még csak bátorítani vagy vigasztalni sem lehetett őket. Lukácsnak mit volt mit tennie, kivárta a dolog végét. Örült tempóban sodródtak lefelé, egyre mélyebbre és mélyebbre. A gyerekek föl sem mertek pillantani, szorosan kapaszkodtak egymásba és a mozdonyba. Se láttak, se hallottak ebben a végtelennek tűnő rettenetes zuhanásban, amely mintha a Föld belsejébe irányult volna. Végre-valahára azonban valamelyest szelídült a folyó, a tarajos hullámok csöndesedni kezdtek. Nemsokára a víz ismét olyan nyugodtan és gyorsan haladt medrében, mint az út kezdetén, csak most a kis csapat valahol mélyen a told felszíne alatt hajózott. Amikor egymás után sorra kinyitogatták a szemüket, csodálatos, különös, színes varázsfényt láttak tündökölni a messzeségben. Még alig-alig derengett a homályban. Lukács hátrakiáltott a gyerekeknek: – Mind megvagytok? Senki sem veszett el? A gyerekek még alig tértek magukhoz, így jó időbe telt, míg összeszámlálták, vajon tényleg teljes-e a létszám. Végül csak sikerült, és jelenthették Lukácsnak: minden rendben. – Hát a sárkány mit csinál? – kérdezte Lukács hátrafordulva. – Nem szakította el a láncot? El még egyáltalán? A sárkánynak, azonkívül, hogy rengeteg vizet nyelt, semmi komolyabb baja nem esett. – Hol járunk most tulajdonképpen? – tudakolta a turbános kisfiú. – Fogalmam sincs – felelte Lukács de remélem, hamarosan világosabb lesz, és akkor majd úgyis meglátjuk. – Azzal rágyújtott a „zuhanórepülés” közben kialudt pipájára. – Az mindenesetre biztos, hogy Ping felé tartunk! – vigasztalta Jim a gyerekeket, mert látta, hogy a legkisebbeknek már-már sírásra görbül a szájuk. A gyerekek hamarosan meg is nyugodtak, és érdeklődve nézegettek körül. A halvány varázsfény eközben bíborderengéssé erősödött, s a félhomályban egy magas, boltíves barlang rajzolódott ki, melyet a folyó egyenesen szelt keresztül. A mennyezetet és a falakat karvastagságú kristályok borították: ebből a százezernyi drágakőből áradt hát a különös bíborfény. A rubinkristályok csillogtak-villogtak, sziporkáztak, megannyi lámpásként tündököltek a félhomályban. Leírhatatlanul gyönyörű látvány volt! Nemsokára megváltozott a fény. Élénkzölden sugárzó óriás smaragdokból álló kristály erdőbe jutottak; a drágakövek hatalmas jégcsapokként lógtak le a barlang mennyezetéről, csaknem a víz felszínéig. Kisvártatva egy hosszúkás, alacsony barlangjáraton át vezetett a folyó útja, melynek sziklafalát mohaként borította be a milliónyi, halványlila fényt árasztó ametisztkristály. Ezután egy káprázatosán csillogó terembe értek, ahol a gyerekek alig-alig bírták kinyitni szemüket. Megannyi csillárként, pompás fürtökben lógtak a mennyezetről a sziporkázó, áttetsző gyémántok. És így ment ez egyre tovább. A gyerekeknek még a szavuk is elállt. Eleinte még sustorogtak egymás közt, ám végül elcsöndesedtek, és teljesen belemélyedtek a föld alatti csodavilág látványába. Az áramlat néha olyan közel sodorta a gőzöst a barlang falához, hogy minden gyereknek sikerült letörnie és magával vinnie néhány drágakövet emlékbe. Utazóink közül bizony senki sem tudta volna megmondani, hány óra is telhetett el így, amikor Lukács arra lett figyelmes, hogy a víz sodrása ismét jelentősen növekszik. A sziklameder egyre jobban összeszűkült, a vöröses falakat pedig itt-ott fehér csíkok vagy cikcakkos minták tarkították. A színes varázsfény viszont fokozatosan elhalványult, mivel errefelé már nem nagyon voltak drágakövek. Koromsötét lett, mint földalatti utazásuk kezdetén. Nagy ritkán csillant csak föl a messzeségben egy-egy magányos kristály fénye. De nemsokára ezek is eltűntek. A víz újra zubogni, örvényleni kezdett, s a kis csapat fölkészült az előzőhöz hasonló, még nagyobb mélységekbe sodró zuhanásra.

Ezúttal azonban sokkal kellemesebb meglepetésnek néztek elébe. A második sziklakapun átbújva Emmát utasaival és a vontatókötélre vett sárkánnyal együtt a szabadba röpítették a tarajos hullámok! Csodálatosan tiszta, csillagfényes éjszaka fogadta őket odakint. A folyó immár csöndesen, méltóságteljesen hömpölygött tova széles medrében. A partot mindkét oldalról hatalmas ősfák szegélyezték. Törzsük áttetsző volt, akár a színes üveg. A könnyű éjszakai fuvallat nyomán az ágak közt mintha ezernyi csengettyű lágy csilingelése hangzott volna föl. E pillanatban gőzösük épp egy finom ívű, törékeny híd alatt úszott át: egy csillogó porcelánhíd alatt! A kis csapat értetlen csodálkozással pillantott körül. Li Szi, a kis hercegnő volt az első, aki meg tudott szólalni. – Hurrá! – kiáltott föl. – Hiszen ez Kína! Ez az én hazám! Megmenekültünk! – Nem, az nem lehet! – mondta Jim. – Hiszen Kínából a Szörnylények Völgyébe olyan sokáig tartott az út, most pedig alig néhány órája vagyunk úton. – Én sem hinném – dörmögte Lukács zavartan. – Bárcsak ne kellene csalódnunk! Jim fölmászott a kéményre, hogy messzebbre lásson. Kutatva fürkészte a vidéket, majd hátranézett. A sziklakapu, amelyen át az imént a szabadba jutottak, egy hatalmas hegység lábánál volt. A hegység pedig végighúzódott az egész országon, s minden egyes csúcsát vörös-fehér csíkozás borította. Ez pedig nem lehetett más, mint a Világ Koronája. Jim lemászott a kéményről, és lassan, szinte ünnepélyesen így szólt a várakozó gyerekekhez: – Valóban Kínában vagyunk! – Jaj de örülök, jaj de örülök, jaj de örülök, Jim! – ujjongott a kis hercegnő, és mivel éppen a fiú mellett állt, nagy örömében hirtelen megcsókolta. Jimet mintha áramütés érte volna...! A gyerekek nevettek, kiabáltak, átölelték egymást, és úgy tomboltak, hogy Emma komolyan megingott. Föl is borulhatott volna, ha Lukács nem figyelmezteti őket idejében. – A dolog csak azzal magyarázható – szólt oda Lukács Jimnek, mikor Emma ismét egyenesbe billent –, hogy a föld alatt valahogy jól lerövidítettük az utat. Ugye, Jim? – Tessék? Hozzám szóltál? – kérdezte Jim. És bár minden igyekezetével azon volt, hogy összeszedje magát, még mindig úgy tűnt, mintha álmodna. – Jól van, na, öregfiú – dörmögte Lukács magában somolyogva. Hiszen nagyon is jól látta, hogy Jim kizárólag a kis hercegnővel van elfoglalva, egyébként se lát, se hall. A gyerekekhez fordult hát, és azt javasolta, hogy mindenki mesélje el a történetét. Mert Ping városáig még bizony jó darab út állt előttük, meg aztán kíváncsi is volt már rá nagyon, melyikük hogyan jutott a Szörnylények Völgyébe, a sárkány kezére. Ezzel egyet is értettek mindannyian, Lukács pipára gyújtott, majd elsőként a gyerekek közül Li Szi hercegnő kezdett hozzá, hogy elmesélje történetét.

Huszonharmadik fejezet amelyben a kis hercegnő elmeséli történetét, Jim pedig hirtelen megharagszik rá – A nyári szünidőben történt – kezdett mesélni Li Szi –, amikor, mint mindig, lemehettem a tengerpartra. Sőt a papám még azt is megengedte, hogy mind a hét barátnőmet meghívjam, nehogy elunjam magam. Három idősebb udvarhölgy kíséretében mentünk: ők vigyáztak ránk. Szóval ott laktunk mindnyájan egy gyönyörű kis égszínkék porcelánkastélyban. Közvetlenül a kapunk előtt már a tenger nyaldosta a part aranyhomokját. Az udvarhölgyek mindennap figyelmeztettek bennünket, hogy a kastély közelében játsszunk, és ne menjünk túl messzire, nehogy bajunk essék. Eleinte ezt én is beláttam, és hallótávolságban maradtam. De amikor az udvarhölgyek unos-untalan csak ezt mondogatták, bennem is fölébredt a kisördög! Pedig igazán engedelmes kislányok voltunk mindannyian. Be kell vallanom, nagyon szeretek ellenkezni. Rövidre fogva a szót, egy szép napon elszöktem és mentem, mendegéltem csak úgy, az orrom után, végig a tengerparton. Nemsokára, messziről észrevettem, hogy az udvarhölgyek és a barátnőim a keresésemre indulnak. De ahelyett hogy odakiáltottam volna nekik, hogy itt vagyok, elbújtam a sás közé. Kisvártatva a barátnőim meg az udvarhölgyek ott mentek el, szinte az orrom előtt, egyre a nevemet kiabálva. Rettentően izgatottak voltak, arcukon aggodalom látszott. Én meg csak gubbasztottam a búvóhelyemen, meg se mukkantam. A kis csoport nemsokára ismét elment előttem, s még hallottam, amint visszatérőben azt mondják, hogy most a másik irányban folytatják a keresést, hiszen nem juthattam még olyan messzire. Én meg csak nevettem magamban, aztán mikor elmentek, kiugrottam a rejtekhelyemről, és továbbsétáltam a parton, egyre távolabb és

távolabb a kastélyunktól. Szebbnél szebb kagylókat gyűjtögettem a köténykémbe, s közben egy dalt dúdoltam magamban, amelyet útközben találtam ki, hogy gyorsabban teljék az idő. Így szólt: Hű de csodás, hű de jó így egyedül menni amíg én nem akarom, nem talál rám senki. Én vagyok az, én bizony, a hercegnő, Li Szi, járjon bátran utána, aki ezt nem hi-szi! Pricc-pracc-prucc fuss, ha tudsz! Egyébként a szövegét is teljesen egyedül írtam, és bizony elég nehéz volt a Li Szire rímelő szót találni. Szóval mendegéltem így dalolva, de közben láttam, hogy a part már nem is olyan szép homokos, mint eleinte, hanem jó ideje magas, meredek sziklapart tetején vezet az út. Ekkor már korántsem éreztem magam olyan jól, de ezt magamnak sem mertem bevallani. Továbbmentem csak azért is. Egyszer csak egy vitorlás hajó bukkant föl a nyílt tengeren, és szélsebesen közeledett a parthoz, pontosan abba az irányba, ahol én álltam. Vérvörös vitorlái voltak, amelyek közül a legnagyobbra egy hatalmas fekete tizenhármas volt festve. Ennél a résznél Li Szi megborzongott és elhallgatott egy pillanatra. – Most lesz csak igazán érdekes! – dörmögte Lukács, jelentőségteljes pillantást váltva Jimmel. – Meséld csak tovább! – A hajó épp előttem kötött ki a parton – folytatta a hercegnő, egészen belesápadva az emlékeibe. – A nagy ijedségtől mintha földbe gyökeredzett volna a lábam. A hajó egyébként olyan nagy volt, hogy oldalfala magasabbra nyúlt még a meredek sziklafalnál is, amelyen álltam. S ekkor egy rettenetesen ijesztő, öles termetű ember ugrott ki belőle. Fura kalapján egy halálfej alatt két keresztbe tett csont díszelgett. Tarka kabátot, bő nadrágot és csizmát viselt, övébe dugva pedig különféle tőrök, kések és pisztolyok sorakoztak. Hatalmas, kampós orra alól övéig lógott hosszú, fekete bajsza. Fülében óriási arany karikát hordott, egymáshoz közel ülő, apró szemével pedig mintha folyton bandzsított volna. Mikor meglátott engem, így kiáltott: – No nézd csak, egy kislány! Ez aztán a pompás fogás! Durva, mély hangja volt, én meg gyorsan el akartam futni, de jót nevetett, és a copfomnál fogva elkapott. Közben kilátszottak hatalmas sárga lófogai. – Éppen jól jössz nekünk, te kis béka! Hiába kiáltoztam, védekeztem, most tényleg senki sem volt a közelben, aki segíthetett volna. Az a rettenetes ember fölemelt, és – hopp! – földobott a hajóra. Repülés közben még átvillant az agyamon: „Ö, bárcsak ne... kószáltam volna el” – akartam még befejezni, de ide már nem jutottam, ugyanis már el is kapott valaki a hajó fedélzetén. Ez az ember olyan hajszálra pontos mása volt az előzőnek, hogy először azt hittem: ugyanaz. Ez persze képtelenség. Amikor aztán letettek a deszkapadlóra, körülnéztem s láttam, hogy egész sereg ember van a hajón, akik úgy hasonlítanak egymásra, mint két tojás. Ezért is nem tudtam őket hamarjában megszámolni, mert egy percig sem maradtak nyugton, összevissza nyüzsögtek, én meg nem tudtam, megjegyezni, hogy melyik melyik. A kalózok először is egy ketrecbe dugtak. Ez egy nagyobb madárkalitka-féle volt, amelyet az árbocra erősített hatalmas kampóra akasztottak. Ettől aztán egyszerre elszállt a maradék bátorságom is, és úgy elkezdtem sírni, hogy még a köténykém is csuromvíz lett. Egyre kérleltem a kalózokat, hogy engedjenek szabadon, de azok már ügyet sem vetettek rám. A hajó szélsebesen tovaszáguldott, hamarosan eltűnt a part, és nem látszott más, csak víz és víz körös-körül. Így telt hát el az első nap. Estefelé az egyik kalóz bedugott néhány száraz kenyérdarabkát a kalitka rácsai között, majd egy kis korsó vizet is odatett. De nem voltam éhes, a kenyérhez hozzá sem nyúltam. A vízből iszogattam egy keveset, mivel a tűző naptól meg a sok sírástól igen megszomjaztam. Sötétedéskor a kalózok meggyújtottak néhány lámpást, aztán egy óriási hordót gurítottak a fedélzet közepére, és körülülték. Mindegyiküknél volt egy nagy korsó, ezeket a hordóból telemerítették, aztán vedelni kezdtek, és kurjongatva vad dalokat énekeltek. Egyet meg is jegyeztem közülük, ezt annyiszor ismételték. Bizonyára ez volt a kedvenc nótájuk: Tizenhárom Kalózok egy koporsón tanyáztak, zimezumm! – meg egy hordó rum. Addig itták a rumot, míg teljesen eláztak, zimezumm! – meg egy hordó rum. Arany legyen dögivel, ne törődj a többivel,

zimezumm! – meg egy hordó rum. Az ördög is szereti, valamennyit elviszi! Zimezumm! – meg egy hordó rum. Ekkor már egyébként meg tudtam számolni a kalózokat, és valóban tizenhármán voltak, amint az a dalból is kiderül. Rögtön megértettem, miért éppen egy tizenhármast festettek a vitorlára. Jim itt közbeszólt: – Most már én is értem, miért volt egy tizenhármas szám feladó helyett a csomagomon. – Miféle feladó, miféle csomagon? – kérdezte Li Szi. – Ezt már a sárkánynak is említetted, és már régóta meg akartam kérdezni tőled. – Ha nincs ellenetekre – kapcsolódott be Lukács a beszélgetésbe fejezze csak be a történetét először Li Szi, hogy a dolgok össze ne zavarodjanak. Aztán majd Jim is elmeséli, hogy vele mi történt. De mindig csak szép sorjában! Ezt mindannyian belátták, és Li Szi tovább mesélt: – Amint a kalózok ott üldögéltek és iszogattak, megfigyeltem, hogy ők maguk is állandóan összetévesztik egymást, és hol ilyen, hol olyan néven szólítja meg egyik a másikat. De úgy látszik, ez csöppet sem zavarta őket. Nyilvánvalóan saját maguk sem voltak tisztában vele, hogy kik is ők, hogy ő maga most éppen az egyik vagy a másik. Igaz, nagyjából mindegy is volt, hiszen az ő esetükben ez egyáltalában nem volt fontos. Egyedül a kapitányt ismerték föl mindnyájan, aki megkülönböztetésként egy tűzpiros csillagot viselt a kalapján. Neki mindenki ellentmondás nélkül engedelmeskedett. Másnap már ettem egy keveset a száraz kenyérből, mert nagyon megéheztem. Egyébként ugyanúgy történt minden, mint előző nap. Mikor beesteledett, és a kalózok újra körülülték a rumoshordót, hallottam, hogy a kapitány így szól a többiekhez: – Ide figyeljetek, testvéreim! Holnap éjfélkor a szokott helyen ismét találkozunk a sárkánnyal. Meglátjátok, hogy fog örülni! Közben vigyorogva fölnézett rám. – Helyes, kapitány – mondták erre a többiek –, akkor legalább újra lesz rumunk. Éppen itt az ideje. Hiszen már majdnem üres a hordó! Éreztem., hogy a kapitány szavai valahogy kapcsolatban vannak velem, de nem sejtettem, hogyan. Képzelhetitek, milyen szörnyen éreztem magam! A következő éjszakán metsző szél fújt: űzte, hajtotta a fekete felhőfoszlányokat a telihold előtt, úgyhogy a világos váltakozott a teljes sötétséggel. Borzasztóan fáztam a ketrecben. Éjféjtájban mintha láttam volna valamit fölvillanni a messzi láthatáron, amerre a hajónk tartott. Amint közelebb értünk, s a hold egy pillanatra ismét bevilágította a tájat, néhány kopár, fémesen csillogó vasszirtet láttam kiemelkedni a tengerből. Ezek egyikén egy hatalmas sárkány üldögélt és várakozott. Fekete körvonalai élesen kirajzolódtak a viharos égbolton. – Huhuhuhuuuu! – fújtatott, amikor kikötött mellette a kalózhajó; orrlikaiból közben felváltva méregzöld és halványlila lángcsóvákat lövellt. – Hozzzztatok-e valami ssssszépet nekem, fiúk? – Még hogy valamit?! – kiáltott oda neki a kapitány. – Ezúttal egy ritka aranyos kislányt! – Ssssszóval egy kisssslányt? – sisteregte a sárkány gonoszul vigyorogva. – És mit kérrrrtelc érrrrte, vén csirrrrkefogók? – Amit mindig – felelte a kapitány. – Egy teli hordó rumot! De eredeti sárkánygyártmány legyen ám, a torokborzoló fajtából! A világon ez az egyetlen rum, amelyik elég erős nekem és a testvéreimnek. Ha nem adod, odébbállunk! Alkudoztak még egy keveset jobbra-balra, de végül is a sárkány odaadta a teli hordó rumot, amin egészen addig ült, a kalózoktól pedig megkapta cserébe a kalitkát, persze velem együtt. Mikor aztán végül abban is megegyeztek, hogy mikor találkoznak legközelebb, elbúcsúztak. Egy darabig hallatszott még a tizenhárom haramia kurjongatása, majd elnyomta a szél süvítése, és a hajó beleveszett a messzeségbe. Ekkor a sárkány fölemelte a ketrecemet, és a magasba tartotta, hogy minél behatóbban és alaposabban szemügyre vehessen. Végül így szólt: – Uggggy, bizonnnny, gyerrrrrmekem. Mossst aztán vége a babázássssnak, lusssstálkodásnak, sétálgatássssnak, ssssszünidőnek és hassssonló csaccccskaságoknak! Eppppen ideje márrrr, hogy az élet nehezzzzebbik oldalát issss megissssmerrrrjed! Aztán a kalitkámat egy súlyos, vastag takaróba tekerte, úgyhogy teljes sötétség borult rám, semmit sem láthattam többé, és alig hallhattam valamit abból, ami odakint történt.

Eleinte mintha nem is történt volna semmi. Csak vártam, és már arra gondoltam, nem hagyott-e a sárkány egyszerűen faképnél. De akkor minek vásárolt volna meg? Nem is tudom, mennyi ideig várakozhattam így, közben ugyanis elaludtam. Lehet, hogy most csodálkoztok, hogyan lehet ilyen kétségbeejtő helyzetben elaludni, de gondoljátok csak el, hogy amióta a kalózok elfogtak, jószerével le sem hunytam a szemem. Részben azért, mert féltem, részben pedig a jeges szél miatt. A takaró alatt viszont meleg volt és sötét és... szóval elaludtam. Hirtelen éktelen lármára riadtam föl. El sem tudjátok képzelni, micsoda csattogás, sistergés, csikorgás volt ott! Ráadásul a kalitkám is ide-oda lengett, aztán meg föl-le, föl-le, hogy a gyomrom is felkavarodott belé. Mintha hullámvasúton ültem volna. Talán egy félóra hosszat tarthatott, majd hirtelen vége lett. Egy ideig csönd volt, majd éreztem, hogy leteszik a ketrecemet. Levették a takarót, s amikor körülnéztem – de ezt már el sem kell mondanom, hiszen mindnyájan ismeritek Vicsorné lakását. Egyetlen vigaszom az volt, hogy ebben a nagy bajban nem voltam teljesen egyedül, elhagyatva, hanem más, hasonló sorsra jutott gyerekekkel is találkoztam itt. Bizony, ezután már nem nagyon van miről mesélni. Attól kezdve szörnyű unalmas és szomorú volt az életünk. Nap nap után ott ültünk a padokhoz láncolva, és olvasni, írni, számolni tanultunk, és még sok egyebet is. Én még viszonylag könnyebben megúsztam, mint a többiek, hiszen én már tudtam olvasni, írni és számolni, mint minden kínai gyerek az én koromban. De az osztálytársaim egy részének még most kellett ezeket megtanulnia, a sárkány pedig a legnagyobb élvezettel kínozta őket. Ha rosszkedve volt, mint általában, akkor teljesen mindegy volt neki, hogy hibáztunk-e vagy sem, mindenképpen ordítozott velünk, és elfenekelt bennünket. Esténként aztán eloldozott a pádtól és belökdösött minket a hálóterembe. Vacsorát tulajdonképpen soha nem kaptunk, mert mindig talált rá valami okot, hogy büntetésből éhgyomorral küldjön bennünket aludni. Beszélgetnünk egyáltalán nem volt szabad, még suttogva sem. Azt szigorúan megtiltotta. A sárkány ugyanis minden este bent ült nálunk, amíg meg nem győződött róla, hogy mindnyájan alszunk. Egyik este mégis sikerült becsapnom őt. Alig tette ki a lábát, fölkeltem – az ágyam épp a külső fal mellett volt –, fölálltam a fejtámlára, és kilestem a sziklába vájt üregen át. Rögtön láttam, hogy túl magasan van ahhoz, hogy kimásszak rajta, fölfedeztem viszont az alatta húzódó folyót. Gondolkodtam, mit is tehetnék, amikor eszembe jutott a kis játék cumisüveg, amit a kötényem, zsebében találtam, ás emlékként megőriztem. Már kész is volt a terv. Gyorsan és csöndesen fölkeltettem a többieket, és elmondtam nekik, mire készülök. Egyiküknél akadt is egy ceruzacsonk, valaki másnál pedig egy üres papírdarab. Megírtam hát a levelet, beletettem a cédulát az üvegbe, és egy viaszdarabkával, amit szintén úgy találtam, lezártam. Aztán egy íiú, aki jól tudott célozni, fölmászott az ágy támlámra, és a sziklamélyedésen át bedobta a palackpostát a folyóba. Azóta reménykedtünk, hogy egy szép napon csak valami rendes ember kezébe akad a palack, aki elviszi azt az édesapámnak. Így vártunk hát nap nap után, míg el nem jöttetek értünk, hogy kiszabadítsatok bennünket. Most pedig itt vagyunk. Ezzel véget ért a kis hercegnő elbeszélése. Utána a többiek is szép sorjában elmesélték, a történetüket. Volt ott például öt turbános, barna bőrű gyerek, akiket egyszerre támadtak meg, amikor elefántjaik kíséretében egy este frissítő fürdőt vettek a folyóban. A kis indián fiú viszont halászat közben merészkedett a nyílt tengeren túl messzire a kenujával. A kis eszkimó pedig egy jéghegy tetején ülve indult az Északi-sarkra, hogy a nagynénjét meglátogassa. Mások tengerjáró gőzösökön utaztak, míg a kalózok a nyílt tengeren meg nem támadták őket. A rablók az összes értéket, pénzt és a gyerekeket is áthurcolták a saját hajójukra, majd a kirámolt gőzöst cakpakk, úgy, ahogy volt, elsüllyesztették. Valóban a leglelkiismeretlenebb, legelvetemültebb rablóbanda volt ez a tizenhárom haramia! Ám bármennyire különböztek is a gyerekek élményei, amint megérkeztek a vaszátonyhoz, attól kezdve mindnyájan ugyanazt élték át, mint a kis hercegnő. Egyikük sem tudta elmondani, milyen úton jutottak el onnan a sárkány kőotthonáig. Legvégül pedig – a gyerekek, de legfőképpen a kis hercegnő unszolására – Jim is elmesélte kalandjaikat a sárkány városba vezető úton. – Egyvalami azonban biztos – fejezte be Jim a beszámolóját, még egyre a Szörny lények Völgyében látott iskolára gondolva én soha nem akarok megtanulni írni-olvasni. Meg számolni se! Semmi kedvem hozzá! Li Szi oldalról rásandított, és fölhúzott szemöldökkel kérdezte: – Hogyhogy, hát még nem tudsz? – Nem – felelte Jim –, de nincs is rá szükségem. – De hiszen legalább egy évvel vagy idősebb nálam! – csodálkozott Li Szi, majd hozzátette: – Ha akarod, szívesen megtanítalak rá! Jim megrázta a fejét.

– Azt hiszem, ezek teljesen fölösleges dolgok, csak kínlódik velük az ember, de minek? A tanulás miatt aztán sokkal fontosabb dolgokra nem marad időnk. Eddig is egészen jól megvoltam írás-olvasás nélkül, – Milyen igaza van! – helyeselt élénken az indián kisfiú. – Nem – mondta a kis hercegnő nyomatékosan ezek fölöttébb hasznos dolgok! Hogyan küldhettem volna például palackpostát, hogyha én sem tanultam volna meg írni, és hogyan bukkantatok volna akkor ránk? – De az egész palackposta hiábavaló lett volna – vetette ellen Jim –, ha mi ki nem szabadítunk benneteket. – Bizony! – kiáltotta a kis indián. – Valóban? – mondta erre a kis hercegnő csípősen, – Csakhogy neked segített ám Lukács, a masiniszta. De mi lett volna veletek meg mivelünk, ha ő sem tud olvasni? Jim erre már nem tudott mit felelni. Bizonyos fokig maga is igazat adott Li Színek, éppen ez bosszantotta annyira. Hogy jön ahhoz ez a pici lány, hogy őt így kioktassa? Hiszen alig néhány órája mentette meg az életét! A bátorság, a vakmerőség is ér legalább annyit, mint a tudás! A tanuláshoz pedig semmi kedve, és punktum! Jim olyan savanyú képet vágott, hogy Lukács nevetve csapott a vállára, és így szólt: – Oda nézz, kisöreg! A keleti égboltra mutatott. Tüneményes pompával éppen fölkelt a nap, s csillogó aranyfénnyel vonta be a hullámokat. Kis csapatuk azonban nemsokára valami más aranyos tündöklésre, villódzásra is fölfigyelt a távoli láthatáron: Ping arany háztetőire.

Huszonnegyedik fejezet amelyben Emma kivételes kitüntetésben részesül, a nagy utazók pedig különféleképpen, de igen bőségesen megreggeliznek Lukács és Jim a gyerekek segítségével hamarosan partra vonták a gőzöst. A sárkány is kimászott a szárazra, de a kimerültségtől rögtön összerogyott. Látszott rajta, hogy egyelőre alaposan elment a kedve az ellenkezéstől. Mintegy félóra elteltével Lukács és Jim ismét földjáróvá alakították át Emmát. Az ajtórésekből kikaparták a szurkot, a kazánt föltötötték vízzel, alatta pedig ismét vidáman ropogott a tűz. Olyan szorgosan tüsténkedtek mindannyian, hogy egyikük sem vette észre a kínai csendőr járőrt, aki magas kerékpárján az országúton közeledett feléjük. Amint a kis csapatot észrevette, megállt és mérlegelni kezdte, nem valami veszélyes külföldi betolakodókról van-e szó. De amikor számba vette őket, s látta, hogy majdnem mind gyerek, elvetette ezt a feltevését, és közelebb karikázott. Közben a csalitos mögül kikanyarodva hajszál híján keresztülhajtott a sárkány farkán. Erre halálra rémülve sarkon fordult, és olyan sebesen elviharzott, mintha ezer ördög vette volna üldözőbe. Lógó nyelvvel érte el a fővárost, ahol aztán jelentette feljebbvalójának, hogy mit látott. – Na hallja! – kiáltott föl a főnöke. – Hiszen ez az elképzelhető legnagyobb örömhír! Maga aztán szerencsés fickó, hiszen ezért legalábbis csendőrparancsnokká nevezi ki a császár! – Hogy...hogy...hogyhogy? – hebegte a csendőr. – Hát tényleg fogalma sincs róla, mit is látott valójában?! – kiáltotta az elöljáró, aki alig bírta legyűrni izgalmát. – Ez csak egyféleképp magyarázható: a két tiszteletre méltó masinisztát látta, meg a gőzösüket. És ha tényleg magukkal hozták a sárkányt, akkor Li Szi, a mi kis hercegnőnk is ott van velük. Ezt azonnal jelentenünk kell a császárnak! A két csendőr egyenest a császári palotába rohant. Közben természetesen úton-útfélen világgá kürtölték a nagy újságot. Szinte elképzelhetetlenül izgatott lótás-futás kerekedett városszerte. Futótűzként terjedt a hír szájról szájra, s a legrövidebb időn belül már mindenki tudta Ping városában, az újszülötteket is beleértve, micsoda örömteli eseménynek néznek még aznap reggel elébe. És mivel a város apraja-nagyja részt akart venni a hazatérők méltó ünneplésében , a gőzöstől a palotához vezető utat pillanatokon belül elborították a virágok, mindenütt szalagok és zászlók lengedeztek, szerpentinek és feliratok díszelegtek. Az utca két oldalát pedig végesteien-végig ellepte a tolongó tömeg, úgy várták a tiszteletre méltó hősök bevonulását. Végre megérkeztek. De már jóval azelőtt, mielőtt megpillanthatták volna őket, többutcányira elhallatszott a száz- meg százezer torokból fölharsanó éljenzés. Emma csak lassan haladhatott, mert a hozzáláncolt sárkány annyira gyönge volt, hogy alig-alig bírt utánuk vánszorogni. Lukács és Jim a vezetőfülkében álltak, és hol jobbra, hol balra integettek az ablakon át. A mozdony tetején ültek a gyerekek, körbefogták Li Szit, a kis hercegnőt, aki középen állt. Igaz, már alig látszott ki a virágesőből, amit a sokemeletes házak ablakaiból

nézelődő kínaiak hintettek a bevonulókra. Az utcán tolongok papírzászlókat lobogtattak, ujjongtak, hurrát meg éljent kiabáltak, meg még amit Kínában ilyen alkalmakkor szokás, s a levegőbe dobálták kerek kis kalapjukat. A boltokban egyébként egész nap ingyen adtak mindent, kinek mire volt szüksége. Ezen a napon ugyanis senkinek sem volt kedve pénzt kérni bármiért is. Mindenki meg akarta ajándékozni a másikat. A kínaiak már csak ilyenek, ha nagy öröm éri őket. A sárkány mögött – persze tisztes távolságban – éneklő és nevető kínaiak vonultak, olyan féktelen, vad táncot járva, hogy copfjaik propellerként köröztek a fejük fölött. Minél közelebb ért a mozdony a császári palotához, annál hosszabbra nőtt mögötte az ünnepi menet. A palota előtti teret megtöltötte az éljenző tömeg. Mikor aztán Emma megállt végre a kilencvenkilenc lépcsőfok alján, odafent kitárult a hatalmas ébenfa ajtó két szárnya, s maga a császár sietett le lobogó köntösében a lépcsőn. Mögötte Ping Pong a köntös csücskébe kapaszkodva, hogy le ne maradjon semmiről. – Li Szi! – kiáltotta a császár. – Kedves, kicsi Li Szim! – Apukám! – kiáltotta Li Szi, és a mozdony tetejéről egyenest a császár karjaiba ugrott, aki nem győzte ölelgetni, puszilgatni, babusgatni. A téren álldogáló kínaiak mind szipogtak, és a szemüket törölgették meghatottságukban. Lukács és Jim közben a kis Ping Pongot üdvözölték, és megcsodálták a rajta lévő parányi arany köntöst. Ping Pong elmondta, hogy az időközben leváltott Pi Pa Po úr helyett őt nevezték ki legfőbb boncnak, amihez barátaink szívből gratuláltak neki. Mikor a császár végül már eleget örült a kislányának, Lukácshoz és Jimhez fordult, hogy őket is megölelje. A nagy örömtől alig bírt megszólalni. Majd minden egyes gyerekkel kezet rázott, és így szólt: – Most pedig gyertek beljebb, kedveseim, reggelizzetek egy jót, hogy erőre kapjatok. Biztosan nagyon éhesek és fáradtak vagytok. Mindegyikőtök megrendelheti a kedvenc ételét! Már meg is akart fordulni, hogy vendégeit a palotába vezesse, de Ping Pong megrángatta a köntöse ujját, valamit súgott, és lopva Emmára mutatott. – Tényleg! – mondta a császár döbbenten. – Hogyan is felejthettem el! Azzal az ébenfa ajtó felé intett. Ott nyomban megjelent két testőr. Egyikük egy levesestányér nagyságú, hatalmas színarany csillagot tartott a kezében. A másik pedig a csillagra erősített, uszályként lebegő hosszú szalag végét fogta. A kék selyemszalagon a következő ezüstbetűs felirat állt: E M M Á N A K,

A V I L Á G L E G D E R E K Á B B

M O Z D O N Y Á N A K

A csillagba pedig a következő szöveg volt belevésve:

C S O D Á L A T T A L

É S H Á L Á V A L

A hátuljára pedig: K Í N A C S Á S Z Á R A,

P U N G G I N G

Ezután a császár a következő kis beszédben köszöntötte Emmát: – Kedves Emma! Nincs ma a világon nálam boldogabb ember, mert visszakaptam végre a kislányomat. Ütött-kopott ábrázatodon látom, mennyit küzdöttél, mennyi veszélyen verekedted át magad miatta! Hálám apró jeléül szeretném neked ezt a kitüntetést átadni. Már előre elkészíttettem az udvari aranyművesekkel, arra az esetre, ha szerencsésen visszatértek. Bár nem tudom, mit számít egy gőzmozdonynak egy ilyen érdemrend. De szeretném, ha a jövőben mindenki látná, micsoda különleges gőzös vagy! Vedd át és viseld egészséggel! Amikor a két testőr Emma nyakába akasztotta a csillagot a kék szalaggal, a kínaiak ezrei ismét örömujjongásban törtek ki. Közben Ping Pong, aki izgalmában egy pillanatig sem bírt nyugton maradni, hanem egyre ugrabugrált és körbe-körbe rohangált, megüzente a császári park főállatgondozójának, hogy segédeivel együtt azonnal jelenjen meg, és szállítsa el a sárkányt. Alig fejezték be az érdemrend átadását, már meg is érkezett az állatgondozó, hat erős legényével meg egy kerekeken gördülő négy ló húzta óriási ketreccel. A sárkány úgy meghunyászkodott, hogy mihelyt Lukács megszabadította a láncaitól, ellenkezés nélkül bevánszorgott a ketrecbe. Mikor a ketrecet elvontatták, Lukács megkérdezte: – Hová viszitek? Még beszélni akarok vele. – Egyelőre bezárjuk a régi elefántházba – felelte Ping Pong fontoskodva. – De bármikor meglátogathatod, érdemrenddel ékesített gőzösünk igen tisztelt vezetője! Lukács elégedetten bólintott, majd Jimmel meg a többi gyerekkel együtt követte a császárt és a kis hercegnőt a palotába, hogy mindenekelőtt kiadósan megreggelizzenek a trónteremben. Emmának természetesen ott kellett maradnia a téren, nem mehetett velük, de egész nap csak úgy tolongtak körülötte a kínaiak, akik persze már csöppet sem féltek tőle. Megitatták olajjal, mert az egyik bölcs olvasta valahol, hogy a mozdonyok nagyon szeretik az olajat, tisztogatták, törölgették, majd puha kendőkkel fényesre dörgölték, míg úgy nem csillogott-villogott, mint új korában. Ezalatt a császár Li Szivel és vendégeivel a trónterem előtti napsütötte teraszon reggelizett. És ahogy ígérték, minden gyerek a kedvenc ételét kapta. A kis eszkimó például bálnaszeleteket evett, és egy csésze csukamájolajat ivott hozzá. A kis indián kukoricakenyeret kapott nyárson sült bölényszeletekkel, majd pontosan négyet szívott parányi békepipájából: egy-egy szippantást mind a négy égtáj felé. Egyszóval minden gyereknek azzal kedveskedtek, amihez otthon hozzászokott. Bizony már régen nélkülözték az ilyesmit! Jim és Lukács friss mézes zsömlék és egy nagy kancsó kakaó mellett üldögéltek. S hosszú idő után először, maga a császár is alaposan nekilátott az evésnek.

Amikor Su Fu Lu Pi Plu, az udvari főszakács megjelent, hogy megkérdezze, ízlik-e a koszt a tisztelt vendégeknek, Jim és Lukács vidám halihóval üdvözölték. Az udvari főszakács egyébként a nagy ünnep tiszteletére ismét a legislegnagyobb, malomkerék nagyságú szakácssapkáját tette föl. A császár megkérdezte, nem volna-e kedve egy kicsit leülni az asztalukhoz, hogy ő is végighallgassa barátaink meg a gyerekek történetét. S mivel Su Fu Lu Pi Plu úr éppen ráért egy kicsit, szívesen leült közéjük. Szép sorjában elmesélték hát újra kalandjaikat a kíváncsian figyelő császárnak és főszakácsnak. Mikor befejezték, s a reggelijüket is mind megették, Lukács így szólt: – Azt mondom, gyerekeim, szundítsunk most mindnyájan egy nagyot! Egész éjjel le se hunytuk a szemünket. Én legalábbis majd összeesem a fáradtságtól. A legtöbb gyerek lopva már úgyis nagyokat ásítozott, sőt a legkisebb, fejét párnájára hajtva, el is szunyókált. Így aztán örömmel fogadták Lukács javaslatát. – Először azonban engedjetek meg még egyetlen kérdést, kedves barátaim! – mondta a császár. – Lenne-e kedvetek néhány hétig itt vendégeskedni nálam, és úgy istenigazából kipihenni magatokat? Igazán szívesen látnálak benneteket! Vagy pedig – tette hozzá mosolyogva – inkább rögtön hazautaznátok? – Hát, kérem, hogyha lehet, én inkább rögtön hazamennék – mondta erre a kis indián. – Minél hamarabb, annál jobb! – Én is, én is! – kiáltotta erre minden gyerek. – Rendben – felelte a császár megértően. – Pedig szívesen láttalak volna vendégül benneteket még egy darabig, de megértem, hogy inkább haza vágyakoztok. Ping Pong, a legfőbb boncom majd intézkedik, hogy azonnal előálljon egy hajó. – Köszönjük! – mondta a kis indián megkönnyebbülten. Időközben mindannyiuknak külön lakosztályt készítettek elő, csodálatos baldachinos ágyakkal. Képzelhetitek, milyen pompásan aludtak selyempárnáikon a szegény gyerekek, akiknek idáig kőágyakon kellett feküdniük. Jim és Lukács természetesen közös szobát kaptak, emeletes baldachinos ággyal. Jim levette a cipőjét, és a kis létrán fölmászott a fölső ágyra. Alig helyezkedett el a selyemtakarókon, máris mélyein elaludt. Lukács azonban, gondterhelt fejét kezére támasztva, csak üldögélt lent, az alsó ágy szélén. Különböző borongós gondolatok cikáztak az agyában: A kis hercegnő tehát szerencsésen révbe ért: édesapjához. A többi gyerek is nemsokára hazaér. Eddig rendben is lenne minden. De mi lesz most már Jimmel és vele? öle bizony nem térhetnek csak úgy egyszerűen haza, Gyöngyélet Földjére. Először is azért, mert Alfonz király bizonyára nagyon haragszik rájuk, amiért annak idején csak úgy ukmukfukk elhagyták Emmával a szigetet, ahelyett hogy engedelmeskedtek volna neki. Nem sok esélyük volt, hogy most minden további nélkül megengedje, hogy visszatérjenek. De még ha a király nem is neheztelne már, akkor sem térhetnének vissza, hiszen mit sem változott a helyzet azóta. Gyöngyélet Földje nem lett nagyobb közben. Vagy váljanak el a jó öreg, pocakos Emmától, hagyják itt Kínában, és kettesben térjenek haza a szigetre? Lukács elképzelte, mihez is kezdene ő Gyöngyélet Földjén Emma nélkül. Gondolataiba mélyedve csóválta a fejét. Sosem bírna megválni Emmától. Most, az együtt átélt kalandok után kevésbé, mint valaha. A leghűségesebb, a legmegbízhatóbb társa! Ez sem jó megoldás tehát. Azzal viszont a fölséges császár is egyetértene talán, hogy vasútvonalat építsenek Kínán keresztül. Egy kissé persze ez is lehangoló lenne, hiszen Kína mégsem a szülőföldjük, mégis ez lenne az egyetlen lehetőség, hiszen valahol csak le kell telepedniük, ha nem akarják egész életükben a világot járni. Lukács sóhajtott egyet, fölállt, és halkan kiment a szobából, hogy megbeszélje a dolgot a császárral. Rá is bukkant a trónterem előtti teraszon: egy napernyő alatt ült, és valamilyen történelmi olvasmányba temetkezett. – Bocsásson meg, felség, hogy zavarom – mondta Lukács a császárhoz lépve. A császár nyomban becsukta a könyvet, és örömmel így szólt: – Ó, kedves Lukácsom, kitűnő alkalom, hogy egyszer végre magunk közt lehetünk. Éppen valami rendkívüli fontosságú dolgot szerettem volna tisztázni! – Én is – mondta erre Lukács elkomolyodva –, no de mondja csak el ön először, mi nyomja a szívét! – Talán emlékszik rá – kezdte a császár –, nyilvánosan kihirdettem, annak adom a lányomat, aki kiszabadítja őt a sárkány-városból. – Igen, így van, felség – felelte Lukács. – De hát önök ketten vannak – folytatta a császár. – Ilyenkor mi a teendő? Melyiküké legyen a hercegnő? – Ez igazán egyszerű – felelte Lukács megfontoltan. – Legyen azé, akit ő maga választott, és akit már meg is csókolt. – És ki az? – kérdezte a császár izgatottan.

– Természetesen Gombos Jim – felelte Lukács. – Ha nem tévedek, nagyon kedvelik egymást. – Majd mosolyogva hozzátette még: – Bár egynémely dologban még nem tudtak dűlőre jutni. Például abban, szükség van-e rá, hogy megtanuljunk írni-olvasni. Egyébként szerintem igazán összeillenek. Különben is Jim szabadította ki Li Szit, ahhoz nem férhet kétség. Én Emmával csak segítettem neki. – Hát ennek igazán örülök – mondta elégedetten a császár. Sőt osztom a véleményét, kedves barátom. Tényleg pompásan összeillenek. Bár még egy kicsit kicsik az esküvőhöz, úgyhogy jobb lesz, ha egyelőre csak eljegyzik egymást. – Legjobb, ha rájuk bízzuk az egészet – javasolta Lukács. – Valóban – helyeselt a császár –, nem jó, ha túlzottan beleavatkozunk a dologba. De mondja csak, kedves Lukács, önnek hogyan köszönhetném meg, amit értünk tett? Sajnos csak ez az egy lányom van, különben önnek is jutna egy hercegnő feleségül. Ez azonban sajnos lehetetlen. De talán van valami kívánsága, amit teljesíthetnék. Mondja csak meg bátran! Valami nagy dolgot kívánjon, ami tényleg a leghőbb szíve vágya! – Azt úgysem teljesítheti, felség – mondta Lukács lassan ingatva a fejét. – Az lenne ugyanis a kívánságom, hogy Jimmel és Emmával visszatérhessek Gyöngyélet Földjére. De hát azt ön is tudja, miért kellett eljönnünk onnan. Mert a sziget kicsinek bizonyait ennyi ember számára. Csodára lenne hát szükség, hogy ez a kívánságom teljesüljön. Azért mégis volna egy kérésem, felség: építtessen nekem egy vasútvonalat Kínán keresztül. Ez önnek és alattvalóinak is hasznára válna, az én jó öreg Emmám pedig végre ismét sínre kerülhetne. – Tisztelt barátom – mondta a császár örömtől csillogó szemmel köszönöm, hogy nálunk akar maradni. Nagy boldogság ez nekem! Azonnal megparancsolom, hogy a legszebb és leghosszabb vasúti pályát építsék fel önnek, a világ legpompásabb állomásépületeivel. Talán ezzel is hozzásegítem majd kissé, hogy lassan-lassan elfelejtse a szülőföldjét. – Kedves öntől ez a jó szándék, felség – mondta Lukács. – Igazán hálás vagyok érte. Ebben a pillanatban a kis Ping Pong lépett ki a teraszra, mélyen meghajolt, és csipogó hangján így szólt: – Méltóságos császári felség, a gyerekek hajója már bent áll a kikötőben. Ma este naplemente tájban indulhatnak vele. – Nagyon helyes – bólintott a császár Ping Pong felé –, te vagy eddig a legrendesebb legfőbb boncom. Lukács fölállt. – Azt hiszem, egyelőre mindent megbeszéltünk, felség. Ha nincs ellenére, én is lefekszem aludni. Holtfáradt vagyok. A császár kellemes pihenést kívánt, Lukács pedig visszavonult a szobájába, melyben az emeletes baldachinos ágy állt. Jim nyugodtan, mélyen szuszogott álmában. Lukács kényelmesen elnyújtózott az alsó ágyon, de elalvóban még eszébe jutott: „Mit fog szólni Jim, ha megtudja, hogy itt kell maradnunk, és nem mehetünk haza Gyöngy élet Földjére? Vagy talán elhagy majd engem és Emmát, hogy egyedül hazatérjen? Azt is megérteném.” Lukács mélyet sóhajtott, majd ő is elaludt.

Huszonötödik fejezet amelyben Vicsorné elbúcsúzik, barátaink pedig levelet kapnak Gyöngyélet Földjéről Dél felé járhatott az idő, amikor Lukács és Jim arra riadt föl, hogy valaki erősen megkopogtatja az ajtót. – Ébredjetek! Ébredjetek! Borzasztó fontos! – hallottak egy csipogó kis hangot. – Ez Ping Pong – mondta Jim lekászálódva az emeletről, és kinyitotta az ajtót. A parányi legfőbb bonc szinte beesett rajta, és teljesen kifulladva így csicsergett: – Bocsássatok meg nagyra becsült barátaim, hogy ilyen durván megzavarom a nyugalmatokat, de a sárkány szívélyes üdvözletét küldi, és nagyon szépen kéri, hogy látogassátok meg. Rendkívül sürgős! – Nocsak! – dörmögte Lukács némileg bosszúsan. – Mi a csudát jelentsen ez? Igazán várhatna egy kicsit! – Azt mondta – csacsogta Ping Pong –, hogy el kell búcsúznia tőletek, de előbb még szeretne mondani valamit. – Elbúcsúzni? Mi jut eszébe? – kérdezte Lukács megütközve. – Azt hiszem, őszintén beszélt – mondta Ping Pong komoly ábrázattal. – Olyan furcsán viselkedik, mintha... szóval olyan, mintha... – Mintha mi lenne? – faggatta Lukács. – Beszélj már világosan! – Nem is tudom – nyögte ki a parányi legfőbb bonc. – Olyan, mintha a halálán lenne.

– Haldoklik?! – kiáltott föl Lukács, döbbent pillantást váltva Jimmel. Ezt természetesen azért egyikük sem kívánta a sárkánynak. – No, már csak ez hiányzott! Gyorsan fölkapták a cipőjüket, és lesiettek Ping Pong után a palota kertjébe. A sárkányt egy nagy, félig romos épületben találták, amely azelőtt a császári fehér elefántok, istállója volt. Ott feküdt a sárkány csukott szemmel, fejét mancsára hajtva a vastag rácsok mögött, mintha csak aludna. Ping Pong nagy óvatosan a háttérben maradt, míg Lukács és Jim odaléptek a rácshoz. – Na, mi van? – kérdezte Lukács, önkéntelenül is egy kicsit barátságosabb hangon. A sárkány nem felelt, sőt meg sem moccant, mégis történt valami különös dolog. Úgy tűnt, mintha a szájától egész hatalmas testén át le a farka hegyéig valamiféle aranycsillámlás futott volna végig. – Láttad ezt? – suttogta Lukács, Jim pedig ugyanolyan halkan válaszolt: – Igen. Mi lehet vele? Ekkor a sárkány lassan fölnyitotta apró szemét, amely már korántsem villogott olyan vészjóslóan, mint azelőtt: tekintetében csupán végtelen fáradtság tükröződött. – Köszönöm, hogy eljöttetek – motyogta alig hallhatóan. – Bocsássatok meg, de már nem bírok hangosabban beszélni. Olyan borzasztóan fáradt vagyok... borzasztóan fáradt... – Hallgasd csak, már nem is fortyog, nem is sistereg – súgta oda Jim Lukácsnak. Az rábólintott, majd fennhangon megkérdezte: – Mondja csak, Vicsorné, ugye nem akar itt meghalni? – Nem – felelte a sárkány, és csúnya képén egy pillanatra mintha mosoly futott volna át. – Semmi bajom, miattam ne aggódjatok. Csupán azért hivattalak benneteket, hogy köszönetét mondjak... – De hát miért? – kérdezte Lukács legalább annyira megdöbbenve, mint Jim, akinek ismét elkerekedett a szeme a csodálkozástól. – Azért, hogy legyőztetek ugyan, de nem öltetek meg. Ha valaki le tud győzni egy sárkányt anélkül, hogy elpusztítaná, hozzásegíti őt ahhoz, hogy átváltozzék. Mert tudnotok kell, hogy aki gonosz, az sohasem igazán boldog. Mi pedig, sárkányok valójában csak azért gonoszkodunk, hogy jöjjön végre valaki, aki legyőz bennünket. Bár legtöbbünk ezt sajnos nem éli túl. De akinek meghagyják az életét, úgy, ahogy ti nekem, azzal valami csodálatos dolog történik... A sárkány lehunyta szemét, és hallgatott egy darabig. Közben megint átsuhant rajta az a különös aranycsillámlás. Lukács és Jim némán várakoztak, míg újra ki nem nyitotta a szemét, és még fakóbb hangon nem folytatta: – Mi, sárkányok sok mindent tudunk. De amíg le nem győznek bennünket, mindezt a gonosz szolgálatába állítjuk. Keresünk magunknak valakit, akit gyötörhetünk a tudásunkkal, mint például én a gyerekeket. Hiszen láthattátok. Ám átváltozásunk után elnyerjük a „Bölcsesség Aranysárkánya” címet, s bárki bármilyen kérdéssel fordulhat hozzánk: mi megfejtjük az összes rejtélyt és titkot. De ilyesmi ezerévenként legföljebb egyszer fordul elő, hiszen legtöbbünket megölik, még mielőtt átváltozhatna. A sárkány újra elhallgatott, és harmadszor is átfutott rajta az aranycsillámlás. De most a pikkelyén mintha ott is maradt volna belőle egy kevés, olyan parányi, mint amikor az ember megérint egy pillangót, és csöppnyi csillámló por marad az ujján. Jó ideig eltartott, míg újra ki tudta nyitni a szemét, és alig hallhatóan megszólalt: – A Sárga-folyó vize kioltotta a tüzemet. Most halálosan fáradt vagyok. Ha az arany csillám még egyszer átfut rajtam, mély álomba merülök majd, olyan leszek, mintha meghaltam volna. Pedig nem halok meg. Egy egész éven át fekszem majd mozdulatlanul. Kérlek, gondoskodjatok róla, hogy senki ne háborgasson ez idő alatt. Egy óv múltán, ugyanebben az órában, a Bölcsesség Aranysárkányaként fogok majd felébredni. Ha akkor hozzám fordultok, minden kérdésetekre tudni fogom a választ. Mert ti vagytok ketten a gazdáim, amit parancsoltok, azt teszem majd. Hálám jeléül már most is szívesen tennék értetek valamit. Jövendő bölcsességemnek egy kis részével ugyanis már most is rendelkezem, mint azt a rajtam megmaradt arany csillámból láthatjátok. Ha tehát valamit meg akartok tudni, kérdezzetek! De igyekezzetek, már nincs sok időm. Lukács a füle tövét vakargatta. Jim viszont a ruhaujját megrángatva fülébe súgta: – Gyöngy élet Földje! Lukács rögtön megértette, és a sárkányhoz fordult. – Emma gőzös, Gombos Jim meg én, azért jöttünk el Gyöngyélet Földjéről, mert ott kevés volt a hely számunkra. Mit tehetnénk, hogy elférjünk, és visszatérhessünk még valaha? Az a sziget egészen kicsike. A sárkány jó ideig semmit sem szólt, és Jim már attól tartott, hogy elaludt. De végül, alig suttogva, mégiscsak válaszolt: – Holnap, pontosan napkeltekor szálljatok tengerre, és induljatok el egyenest hazafelé. A Gyöngyélet Földjére vezető utatok második napján, pontosan déli tizenkét órakor, a nyugati hosszúság háromszázhuszonegyedik fok, huszonegy perc, első másodperc, északi szélesség százhuszonharmadik fok, huszonhárom perc, harmadik másodpercnél egy úszó sziget kerül majd elébetek. De nem szabad

elszalasztanotok, mert akkor továbbsodródik, és nem bukkantok rá soha többé. Az effajta szigetek nagyon ritkák. Vegyetek magatokhoz néhány tengerfenékről felnövő korallágat, és eresszétek le Gyöngyélet Földje mellett a vízbe, pontosan ott, ahol az úszó szigetet kikötitek. A korallágak aztán majd korallfákká cseperednek, és alátámasztják a szigetet. Mire Jimből egész alattvaló lesz, ugyanolyan szilárd, tartós és biztonságos szárazföld válik a szigetből, mint Gyöngyélet Földje... ne feledjétek... – Kérem! – kiáltotta Jim, aki látta, hogy a sárkány szeme már lecsukódik. – Honnan rabolt el engem a tizenhárom haramia, mielőtt a csomagba dugtak? – Már... nem bírom... – suttogta a sárkány. – Bocsássatok meg... ez... hosszú... történet... de... most már... Elhallgatott, s pikkelyein immár utoljára futott át az arany – csillám. – Éljetek boldogan... éljetek... boldogan... – lehelte alig kivehetően, majd lehanyatlott. Tényleg olyan volt, mintha meghalt volna. Csakhogy az aranyos csillogás észrevehetően erősödött rajta. – Itt már nincs mit tenni – mondta Lukács fojtott hangon. – Ki kell várnunk, hogy leteljék az év. De amit tanácsolt, az nagyon okos. Föltéve, ha igaz ez a história az úszó szigettel. – Mi a csuda történhetett ezzel a kifejezetten kellemetlen alakkal? – jegyezte meg Ping Pong, aki közben, félelmét leküzdve, barátainkhoz lépett. – Rejtélyes és titokzatos ez a dolog. Ha nincs ellenetekre, menjünk föl a császár őfelségéhez, és számoljunk be neki a történtekről! Azzal összefogta csöpp kis aranyköntösét, és sietve előrement. Jim és Lukács követték... Negyedóra múlva már mindhárman ott ültek a trónteremben a császárral szemben, hogy megbeszéljék az eseményeket. – Valóban – mondta végül a császár – sok mindent láttam és hallottam már hosszú életem során, de ehhez hasonló csodával még magam sem találkoztam. Természetesen gondoskodni fogok róla, hogy a sárkányt senki és semmi meg ne zavarhassa az átváltozásban. – Akkor mi holnap reggel nyugodtan vízre is szállhatunk. Majd kiderül útközben, megtaláljuk-e tényleg azt az úszó szigetet – mondta Lukács bizakodón pöfékelve. – Az bizony nagy fogás lenne! – Gondolod – kérdezte Jim –, hogy Háromnegyedtizenkettedik Alfonz király megengedi majd, hogy azt a szigetet odatelepítsük Gyöngyélet Földje mellé? – Miért is ne?! – kiáltott föl a császár csodálkozva. – Sőt nagyon fog örülni neki! – Sajnos, ez nem ilyen egyszerű, felség – mondta Lukács. – Azt ugyanis még nem mondtuk el önnek, hogy annak idején Jimmel és Emmával voltaképpen az éj leple alatt szöktünk meg hazulról. Senkinek sem szóltunk a dologról. A király és Mitmond néni bizonyára meg is haragudtak ránk érte. Azt fogják mondani, hogy én vagyok a hibás azért, mert Jim kereket oldott, s az ő szemszögükből nézve van is benne valami. Lehet, hogy nem is akarják, hogy visszatérjünk. – Veletek megyek – ajánlotta föl a császár –, és mindent megmagyarázok a királyotoknak. Ebben a pillanatban a kis Ping Pong hirtelen a homlokára csapott, és így kiáltott fel: – Ó, uramatyám, uramatyám! Ezerszer is bocsánatotokat kérem, ó, tiszteletre méltó masiniszták! – De hát miért? – érdeklődött Jim. – Valami szörnyűség történt, valami rettenetes dolog! – csipogta Ping Pong teljesen magánkívül. – Az érkezésetek körüli zűrzavarban, a gyerekek hajójának, előkészítése és a sárkány körüli hercehurca miatt épp a legfontosabbról feledkeztem meg. Ó, én szerencsétlen féreg! Ó, én feledékeny tyúkeszű! – Nyugodj meg, Ping Pong – csitítgatta a császár –, és mondd el szépen, mi történt! – A tiszteletre méltó masinisztáknak már három napja levele érkezett – siránkozott a legfőbb bonc. – Méghozzá Gyöngyélet Földjéről! – Micsoda? Ide vele! – kiáltotta Jim és Lukács egyszerre. Erre Ping Pong olyan szélsebesen robogott el, ahogyan eddig életében csak egyszer, mikor a palotaőrség karmai közül kellett barátainkat kimentenie. – De honnan tudhatják vajon Gyöngyélet Földjén, hogy mi itt vagyunk? – kérdezte Jim izgatottan. – Hát már nem emlékszel rá, hogy írtunk nekik, mielőtt elindultunk volna a sárkány városba? – mondta Lukács. – Úgy látszik, megjött a válasz. Ezen dől hát el minden. Hol késik ez a Ping Pong? Még szinte ki se mondta, máris megjelent a csöpp legfőbb bonc, és átnyújtotta Lukácsnak a vörös pecsétviasszal lezárt, Háromnegyedtizenkettedik Alfonz király címerével ékesített vastag borítékot. Ez a címzés állt rajta: Lukácsnak, a masinisztának és Gombos Jimnek jelenleg Pingben (Kína fővárosában) a császári palotában

A boríték hátulján pedig a feladó: Háromnegyedtizenkettedik Alfonz király Mitmond néni Feszes úr Gyöngyélet Földje Lukács föltépte a borítékot, és remegő kézzel hajtogatta szét a levélpapírt. Három külön lap került elő. Először az elsőt olvasta föl: „Kedves Lukács Masiniszta! Kedves Gombos Jim! Leveletekből, hála Istennek, megtudtuk végre, merre jártok. Higgyétek el, amikor észrevettük, hogy elmentelek, az egész sziget, népe – már ahányan még maradiunk – gyászba borult. Én magam is nagyon szomorkodtam. Azóta, a, kastélyon lévő összes zászló félárbocra van eresztve. Borzasztó csöndes, elhagyatott lett Gyöngyélet Földje. Az alagutakban nem fütyül már senki két szólamban, mint Lukács és Emma tették annak idején. És a Nagy-Oromról sem csúszik le többé senki, ahogy ezt Gombős Jim szokta. Nincs többé üdvrivalgás, mikor vasár- és ünnepnapokon háromnegyed tizenkettőkor ablakomhoz lépek. Maradék alattvalóim, olyan szomorúan állnak odalent, hogy meghasad a szívem. Még Mitmond néni finom eperfagyija sem ízlik azóta senkinek. Mikor annak idején elrendeltem, hogy meg kell válnotok a jó öreg Emmától, nem így gondoltam a dolgot. Közben beláttam, hogy ez az intézkedés senkinek sem volt jó. Ezért kérlek mindhármatokat, hogy térjetek vissza, amint csak lehet! Csöppet sem, haragszunk rátok, reméljük, ti sem miránk. Bár azt még most sem tudom, mi lesz majd később, ha Gombos Jim megnő, és saját gőzöst akar saját vasúti pályával, de addigra majd csak kitalálunk, valamit. Gyertek hát minél hamarabb! Különlegesen kegyes jóindulattal Háromnegyedtizenkeltedik Alfonz királyotok,” – Lukács – hebegte Jim tágra nyíló szemmel hiszen ez azt jelenti... – Pillanat! – mondta Lukács. – Van itt még más is. Azzal széthajtogatta a második lapot is, és fölolvasta: „Kedves kicsi Jimem! Kedves Lukács! Mindnyájan borzasztó szomorúak vagyunk, azt sem tudjuk, mihez kezdjünk nélkületek. Ó, Jim, miért nem, szóltál nekem arról, hogy mindenáron el akarsz menni! Biztosa,n megértettelek volna. És becsomagolhattam volna neked legalább néhány melegebb holmit meg egypár tiszta zsebkendőt, is, azokat úgyis mindig olyan hamar bepiszkolód. Lehet, hogy most fagyoskodnod kell, és a végén még jól megfázol! Rettenetesen aggódom érted / Nem túl veszélyes hely az a sárkányváros? Csak vigyázz magadra, nehogy bajod essék, és légy mindig jó fiú, kicsi Jim, / És mosd meg mindig szépen a nyolcadai meg a füledet is, hallod? Bár nem tudom, miféle népség az a sárkánynépség, le mindenesetre csak légy udvarias! És ha hazavittétek a kis hercegnőt, gyere gyorsan haza, a te Mitmond nénidhez. Ui.: Kedves Lukács! Nos hál csak, megtudta Jim, hogy nem én vagyok az édesanyja. Talán Vicsorné az, akinek annak idején a csomagol címezték. Szomorú is vagyok, de azért örülök is, hogy az én kicsi Jimem megtalálta végre az igazi mamáját. És remélem, nem haragszik rám, hogy magamnál tartottam, a kicsit. Kérje meg helyettem Vicsornét, hogy a gyerek eljöhessen azért Gyöngyélet Földjére látogatóba, hogy még egyszer láthassam! De ő maga is átjöhetne vendégségbe, legalább megismerném, igen, az nagyon jó lenne. És ugye bízhatom magában, hogy nem viszi Jimet semmi veszélyes helyre. Olyan könnyelmű a kislegény! Szívélyes üdvözlettel Mitmond néni” Lukács elgondolkodva hajtotta össze a lapot. Jim szemében könny csillogott. Ó, igen, ez Mitmond néni! Csupa szeretet, csupa kedvesség és jóság! Lukács a harmadik levelet is fölolvasta: „Nagyra becsült Masiniszta Úr! Kedves Gombos Jim!

A legmélyebben egyetértek őfelsége, a, király és a köztiszteletben álló Mitmond néni kérésével. Szinte fölöslegesnek érzem, magam, amióta hiányolnom, kell Jim csínytevéseit. Ön pedig, kedves Masiniszta Úr, mindenféle szem,pontból nélkülözhetetlen itt, Gyöngyélet Földjén. Csöpög a vízcsapom, és még azt sem vagyok képes rendbe hozni. Nagyon kérem, térjenek haza mindketten! Maradok kiváló tisztelettel Feszes úr” Jimnek rögtön nevethetnékje támadt, és gyorsan letörölte a fekete képén legördülő könnyeket. Aztán megkérdezte: – Ezek szerint semmi akadálya, hogy holnap reggel elinduljunk? Lukács mosolygott. – Kérdés, hogy mivel. Szegény jó dundi Emmának kell megint helytállnia, vagy kaphatunk egy hajót, felség? – Azt javaslom, menjünk az én állami hajómon! – felelte erre a császár. – Menjünk? – kérdezte Lukács meglepetten. – Jól hallottam, menjünk? – Természetesen – felelte a császár. – Önök ketten, Li Szi lányom, meg én. Szeretnék megismerkedni ugyanis Mitmond nénivel, aki rendkívül tiszteletreméltó, kedves asszony lehet. De meg kell látogatnom Háromnegyedtizenkettedik Alfonz királyt is, mivel országaink minden valószínűség szerint belátható időn belül fölveszik egymással a diplomáciai kapcsolatot. E szavaknál mosolyogva Jimre pillantott. – Szentséges ég! – kiáltott fel Lukács nevetve. – Lesz akkor tolongás Gyöngyélet Földjén! Szigetünk ugyanis valóban nagyon kicsi, felség. Majd Ping Ponghoz fordulva megkérdezte: – El tudunk indulni holnap reggel? – Ha most azonnal kiadom az utasításokat – csipogta a legfőbb bonc –, akkor előkészítik a hajót holnap reggelre. – Pompás – felelte Lukács –, akkor add ki légy szíves azokat most azonnal! Ping Pong fölugrott és elrobogott. Az ilyen parányi legfőbb boncnak sok is volt egy kicsit ennyi teendő, cserébe viszont tekintélyes személyiségnek számított Kínában, és aranyköntöst viselhetett. „Az ész bajjal jár”, ahogy azt a régi kínai közmondás is tartja.

Huszonhatodik fejezet amelyben a gyerekek elbúcsúznak, Lukácsék pedig elkapják az úszó szigetet A délutáni teázás idejére föl ébresztették a gyerekeket, akik mind lejöttek a császárhoz és barátainkhoz a teraszra. Mindnyájan együtt uzsonnáztak. Mikor befejezték, levonultak a palota előtti térre. Ott már hosszú sorban várakoztak a kecses kis kínai hintók, az eléjük befogott picike, fehér tavacskákkal. Minden színesre festett kis hintó tetején selyembaldachin volt napellenzőként. Az első kocsi volt a legpompázatosabb, abban foglalt helyet a császár és leánya. A gyerekek pedig kettesével-hármasával kerestek helyet magúknak a többi hintón. Természetesen ők maguk hajthatták a lovakat. Lukács és Jim azonban inkább Emmával ment. A menet, élén a császárral és Li Szi vel, leghátul pedig Emmával és barátainkkal, útnak indult. A tömeg folytonos éljenzése közepette vonultak ki a városból, és rátértek arra az egyenes útra, amelyen egykor Lukács és Jim megérkezett. Így jutottak el alkonyaira a Sárga-folyó torkolatához, a kikötőbe. A mólónál két hatalmas vitorlás hajó várakozott. Néhány matróz fönt mászkált a kötélzeten, a többiek pedig „hóóórukk! hóóórukk!” kiáltással vonták föl éppen a hatalmas vitorlákat. Az egyik hajó már majdnem indulásra kész volt, csak a kedvező szélre várakozott. A sötétség beálltakor kellett indulnia a gyerekekkel, hogy mindenkit eljuttasson a hazájába. A másik hajó még nem bontott vitorlát. Annak a fedélzetén a matrózok még az élelmiszerek berakodásával foglalatoskodtak. Ez sokkal szebb, pompásabb hajó volt, mint a másik. Többemeletnyi magas orrán egy arany egyszarvú ékeskedett. Attól jobbra és balra pedig ezt olvashatták: PUNG GING Hiszen így hívták a kínai császárt. Ez volt tehát az állami hajó, melynek másnap reggel kellett majd barátainkkal vízre szállnia.

Amint a nap lement, nyomban enyhe, de kitartó szél kezdett fújdogálni a szárazföld felől. A gyerekek hajójának kapitánya, egy vörös, krumpliorrú, vidám, vén tengeri medve, lejött a fedélzetről, és jelentette, hogy a hajó indulásra készen áll. A császár maga köré gyűjtötte kis vendégeit, és így szóit: – Kedves barátaim és barátnőim! Szomorúsággal tölt el, hogy elérkezett az indulás órája. Nagy örömömre szolgált, hogy megismerhettelek benneteket. Bárcsak együtt maradhattunk volna még egy kicsit, de ti már igen vágyódtok távoli hazátok után, ami teljesen érthető, ha meggondoljuk, milyen régen elszakadtatok hazulról. Üdvözletemet küldöm szüléiteknek, rokonaitoknak és barátaitoknak, és írjátok meg mihamarabb, megérkeztetek-e szerencsésen! És ha kedvetek tartja, látogassatok meg, amint csak lehet. Talán a következő nyári szünidőben, helyes? Mindig szívesen látott vendégek lesztek. Ami pedig elrablóitokat, a tizenhárom kalózt illeti, legyetek egészen nyugodtak. Nemsokára egy hadihajót indítok az elfogásukra. Most pedig éljetek boldogan, kedveseim! Utána Lukács vette át a szót. – Hát, gyerekeim – mondta sűrűn pöfékelve nem is tudom, mit mondhatnék. Fáj a szívem, hogy máris el kell válnunk, de hiszen látjuk még egymást... – Egészen biztos! – kiáltott közbe a kis indián fiú. – Írjatok néha egy-egy képeslapot Jimnek és nekem, hogy lássuk, hogyan megy a sorotok odahaza. S ha meg akartok látogatni, gyertek csak el Gyöngyélet Földjére. Nagyon örülnénk neki. Most pedig jó utat, és a mielőbbi viszontlátásra! Ezután pedig nagy búcsúzkodás, meleg kézfogások következtek, és a gyerekek újra sorban köszönetét mondtak Jimnek, Lukácsnak és persze a kedves, pocakos Emmának megmentésükért, a kínai császárnak pedig a szíves vendéglátásért. Majd a hajóskapitány vezetésével fölmentek mindnyájan a fedélzetre. Mikor már az összes gyerek fönt állt a korlátnál, a kikötőben pompás tűzijáték kezdődött. Ezt a meglepetést a kis Ping Pong eszelte ki. A rakéták mérföldes magasságokba kúsztak föl az éjszakai égbolton, sziporkáztak, és a legcsodálatosabb színekben tündököltek. Egy kínai zenekar búcsúdalt játszott hozzá a tenger hullámainak susogása kíséretében. Közben fölszedték a horgonyt, és a hajó lassan, méltóságteljesen elindult. „Viszontlátásra, viszontlátásra!” – hangzott mindenünnen, és mindenki integetett. A meghatottságtól könny csillogott a szemekben. A leghangosabban természetesen Emma zokogott, bár mint általában, most sem értette teljesen, miről is van szó. Egyszerűen csak nagyon érzékeny volt, és most is túlontúl szívére vette a dolgot. A hajó lassan tovasiklott az éjszakában, és eltűnt az ott maradottak szeme elől. Egyszeriben csöndes, elhagyatott lett a kikötő. – Azt hiszem, az lesz a legjobb – javasolta a császár ha már ma a hajónk fedélzetén alszunk. Holnap ugyanis napkelte előtt indulnunk kell, és ha már most fölszállunk, nem kell korán kelnünk. A reggelinket már messze kint a nyílt tengeren fogyaszthatjuk el. Barátaink és a kis hercegnő természetesen mindenben egyetértettek. – Akkor most ideje, hogy elbúcsúzzunk legfőbb boncomtól, Ping Pongtól – mondta a császár. – Miért, hát ő nem jön velünk? – kérdezte Jim. – Sajnos nem lehet – felelte a császár. – Valakinek helyettesítenie kell engem a távollétemben. Ping Pong méltó e feladatra. Bár még nagyon kicsi, de igen tehetséges, amint azt ti magatok is láthattátok. Ezenkívül úgy gondolom, nemigen történik itt semmi lényeges, míg oda leszek. Ping Pong majd máskor látogat el Gyöngy élet Földjére, mivel most kormányoznia kell helyettem. A parányi legfőbb boncot azonban sehol sem találták. Az egész kikötőt átkutatták utána, mire meglelték. Ott gubbasztott az egyik kis hintóban, és az aznapi rengeteg tennivalótól kimerülve, mélyen aludt. – Ébredj, Ping Pong! – szólítgatta a császár gyengéden. A legfőbb bonc fölriadt, megdörzsölte a szemét, és sírós hangon kérdezte: – Igenis... kérem... valami nincs rendben, felség? – Sajnálom, hogy föl költöttelek – folytatta a császár mosolyogva –, de szeretnénk elbúcsúzni tőled. Távollétemben te fogsz engem képviselni. Tudom, hogy benned megbízhatok. Ping Pong mélyen meghajolt a császár és a kis hercegnő előtt. Pedig olyan álmos volt, hogy majd összeesett. Jimnek kellett megtámogatnia. Megszorította pöttöm kis kezét, és így szólt: – Látogass meg minél hamarabb, Ping Pong! Lukács pedig még hozzátette: – Add át üdvözletünket Su Fu Lu Pi Plu úrnak is! – Szíves örömest – motyogta Ping Pong, és a szemét már alig bírta nyitva tartani. – Nem fogom elfelejteni... semmit sem fogok elfelejteni... mihelyt... minden kötelességemet... ó, tiszteletre méltó masiniszták... éljetek

nagyon boldogan... és... és... – Majd hatalmasat ásítva még azt csiripelte: – Bocsássatok meg, de tudjátok, a korombéli kisbabák... Azzal már el is aludt, és úgy horkolt, mintha egy tücsök cirpelne. Miközben barátaink Li Szivel és a császárral elindultak föl a hajóra, Lukács megkérdezte: – Gondolja felség, hogy Ping Pong már elég nagy a kormányzáshoz? A császár mosolyogva bólintott. – Mindent elrendeztem. Semmi baj nem történhet. Ez csak kitüntetés a kis legfőbb boncnak a szorgalmáért és ügyességéért. Aztán még utánanéztek, kényelmesen elhelyezkedett-e Emma,, akit közben a matrózok fölvontattak a hajóra. A hátsó fedélzeten helyezték el, kötelekkel alaposan kipányvázták, hogy le ne csússzon, ha a hajó majd a hullámokon himbálódzik. Emma is aludt már: csöndesen, szabályosan fújtatott. Minden a legnagyobb rendben volt tehát. Barátaink jó éjszakát kívántak Li Színek és a császárnak, majd nyugovóra tértek kabinjaikban. Mire másnap reggel fölébredtek, a hajó már messze kint úszott a nyílt tengeren. Ragyogó idő volt. Erős, kitartó szél dagasztotta az óriási vitorlákat. Ha így marad, a visszaút Gyöngyélet Földjére feleannyi ideig sem tart majd, mint annak idején, amikor Emmával vitorláztak át Kínába. A császárral és a kis hercegnővel elfogyasztott reggeli után Jim és Lukács fölmentek a parancsnoki hídra a kapitányhoz, hogy elmagyarázzák neki, miként is áll a dolog azzal az úszó szigettel, amellyel a második napon, pontosan déli tizenkét órakor kellene találkozniuk, a nyugati hosszúság háromszázhuszonegyedik fok, huszonegy perc, első másodpercénél, az északi szélesség százhuszonharmadik fok, huszonhárom perc, harmadik másodpercénél. A kapitány, akinek az arcán a bőr a széltől és az időjárás viszontagságaitól olyan cserzett volt, akár egy régi bőrkesztyű, a csodálkozástól eltátotta a száját. – Harapjon belém egy részeg cápa, ha ez tényleg így van! – dörmögte. – Fél évszázada járom a tengert, de úszó szigettel biz még életemben nem találkoztam. Honnan tudjátok olyan biztosan, hogy épp holnap délben, pontosan azon a helyen fog egy ilyen szembejönni? Barátaink megmondták neki. Erre a kapitány rájuk kacsintott, és azt mormogta: – Át akartok verni, mi? De Jim és Lukács biztosították afelől, hogy igaz, amit mondtak. – Na – mondta a kapitány végül a füle tövét vakargatva –, majd meglátjuk. Holnap délben úgyis mindenképpen a megadott ponton kell áthaladnunk. Persze reméljük, ilyen marad az idő. Barátaink visszamentek a császárhoz és a kis hercegnőhöz. Leültek az első fedélzet egy szélvédett helyére „Ne nevess korán”-t játszani. Li Szi nem ismerte ezt a játékot, úgyhogy Jim elmagyarázta neki. De a kis hercegnő már a második játszma után jobban tudta, mint a többiek, s attól kezdve folyton ő nyert. Jim jobban szerette volna, ha egy kicsit ügyetlenebb, akkor segíthetett volna neki. Így viszont még ő adott tanácsokat Jimnek, ő volt a szemfülesebb. Jimnek ez persze nem volt éppen ínyére. Később, amikor az ebédnél ültek, a császár váratlanul megkérdezte: – Jim és Li Szi, mondjátok csak, mikor tartsuk meg az eljegyzéseteket? A hercegnő kissé elpirult, és csicsergő hangján így szólt: – Azt Jimnek kell megmondania. – Igen – mondta erre Jim tágra nyílt szemmel – de hát én sem tudom. Amikor neked tetszik, Li Szi. A hercegnő azonban lesütötte a szemét. – Neked kell megmondanod. – Akkor mihelyt Gyöngyélet Földjére érünk, megtartjuk az eljegyzést – nyilatkozott Jim rövid fontolgatás után. Ezzel mindnyájan egyetértettek. A császár megjegyezte: – Az esküvővel pedig még ráértek akkor, ha majd nagyobbak lesztek. – Bizony – mondta a kis hercegnő –, ha majd Jim is tud már írni-olvasni. – De nekem eszemben sincs ilyesmiket megtanulni! – kiáltotta. Jim. – Kérlek, Jim – rimánkodott Li Szi. – írni, olvasni és számolni csak meg kell tanulnod. A kedvemért! – Minek? – kérdezte Jim. – Hiszen te úgyis tudsz, akkor meg minek nekem is megtanulni? A kis hercegnő lehajtotta a fejét, és halkan, akadozva megszólalt: – Jim, én igazán nem... szóval az úgy van... az nem való... szóval azt szeretném, ha a vőlegényem nemcsak bátrabb lenne nálam, hanem okosabb is, hogy fölnézhessek rá. – Aha – mondta Jim konokul maga elé nézve.

– Azt hiszem – szólalt meg Lukács békítőleg –, fölösleges most erről vitatkoznunk. Talán eljön az idő, hogy maga Jim is meg akar tanulni írni-olvasni, s akkor majd fog is menni neki. Ha meg nem akar, úgy is jó. Azt hiszem, ezt a dolgot bízzuk rá a továbbiakban. Többé tehát szóba se hozták a témát, Jimnek mégis gyakran eszébe jutottak a kis hercegnő utolsó szavai. Másnap, valamivel déli tizenkét óra előtt, amikor mind a négyen újra az ebédnél ültek, az egyik matróz egyszer csak tölcsért formált a kezéből, és lekiáltott föntről, az árbockosárból: – Száááárazíööööld a láthatároooon! Erre mindenki fölugrott, és a hajó orrába rohant, hogy jobban lásson. Jim pillantotta meg először, mivel fölmászott egy darabon a kötélzetre. – Egy sziget! – kiáltotta izgatottan. – Ott, egy egészen kicsike sziget! Amint közelebb értek, már a többiek is látták a hullámokon lágyan ringatózó csöpp kis szigetecskét. – Na – kiáltott föl Lukács a kapitánynak a parancsnoki hídra –, ehhez mit szól?! – Nahát, egy tüsszögő rozmár hengereljen laposra, ha el nem hiszem, amit a saját szememmel látok! – felelte a kapitány. – És hogy fogjuk elkapni azt a vacakot? – Nincs véletlenül itt valahol egy nagyobb halászháló? – kérdezte Lukács. – Dehogynincs! – kiáltott le a kapitány, és kiadta a matrózoknak az utasítást, hogy vessék ki a hálót. Méghozzá úgy, hogy közben a hajóval egy nagy kört írjanak le a sziget körül. A háló végét nem eresztették le a vízbe, hanem rögzítették a hátsó fedélzeten. Amikor visszaértek a kiindulópontjukra, a haló másik végét is fölhúzták, úgyhogy a vitorlás hajó egy nagy hurokban vontatta maga után az úszó szigetet. Sőt a tengerészek még közelebb is húzták, hogy jobban szemügyre vehessék. Bizony dicséretére válik a sárkánynak, hogy éppen erre a szigetre hívta föl barátaink figyelmét. Nem is találhattak volna megfelelőbbet az egész földkerekségen. Bár egy picit még Gyöngyélet Földjénél is kisebb volt, de majdhogynem még szebb volt nála. Három zöld, füves terasz emelkedett egymás fölé rajta, más- és másfajta fák nőttek rajtuk, még három átlátszó is akadt köztük, olyan, amilyen Kínában honos. Ennek természetesen a kis hercegnő örült a legjobban. A szigetet körös-körül fürdésre kitűnően alkalmas, lapos, homokos sáv szegélyezte. A legfölső teraszon egy kis patak forrása volt, amely több vízesésen át csobogott bele végül a tengerbe. Mindenfelé csodálatos virágok nyíltak, a fák ágai közt pedig színpompás madarak raktak fészket. – Nos, hogy tetszik a szigetünk, Li Szi? – kérdezte Jim. – Egyszerűen csodálatos, Jim! – mondta lelkesen a kis hercegnő. – Nem túl kicsi? – érdeklődött Jim. – Már úgy értem, Kínához képest. – Á, dehogy! – felelte a kis hercegnő. – Egy kisebb ország sokkal meghittebb, mint egy nagy. Különösen, ha szigetről van szó. – Akkor minden rendben – mondta Jim elégedetten. – Igazán szép alagutakat lehetne fúrni itt a teraszok alatt – jegyezte meg Lukács. – Mi a véleményed, Jim? Végül is a te szigeted lesz. – Alagutakat? Pompás! De hiszen még gőzösöm sincsen! – felelte Jim elgondolkodva. – Hát még mindig masiniszta akarsz lenni? – kérdezte Lukács. – Világos. Mi más lehetnék? – felelte Jim komolyan, – Hm – dörmögte Lukács kacsingatva –, hátha van is már egy meglepetésem a számodra. – Egy mozdony?! – kiáltott föl Jim izgatottan. Ám Lukács, bármennyire kérte is, unszolta Jim, nem árult el többet. – Várd ki, míg Gyöngyélet Földjére érünk! – többet nem lehetett kihúzni belőle. – Hát azt eldöntötted-e már, Jim, hogyan fogják hívni ezt az új szigetet? – szólt közbe a császár. – Milyen névre kereszteled? Jim gondolkodott egy darabig, majd azt javasolta: – Legyen a neve Új-Gyöngyélet Földje. Ezzel egyet is értettek mindannyian.

Huszonhetedik fejezet amelyben megtartják az eljegyzést, és történetünk egy örömteli meglepetéssel véget ér

Néhány nap múlva, egy verőfényes reggelen, úgy hét óra felé Mitmond néni éppen kinyitotta a kis boltot, és kilépett az ajtaján. Feszes úr is kidugta a fejét házának ablakán, hogy megnézze, kell-e ernyőt vinnie magával. És ekkor egyszerre mindketten megpillantották a Gyöngyélet Földje partjánál horgonyzó hatalmas, díszes hajót. – Miféle különös hajó az ott? – kérdezte Mitmond néni. – Hiszen a postahajó jóval kisebb. Meg aztán ennek nem is postakört, hanem egy aranyozott egyszarvú van az orrán. Mi a csuda lehet az? – Sajnos én sem szolgálhatok közelebbi felvilágosítással, tisztelt szomszédasszony – felelte Feszes úr. – De nézze csak, egy egész szigetet vontat maga után! Jaj, valami szörnyű gyanúm van! Lehetséges, hogy valami szigetrabló banda, akik most Gyöngyélet Földjét szemelték ki maguknak. – Gondolja? – kérdezte Mitmond néni elbizonytalanodva. – Akkor most mit tegyünk? Mielőtt még Feszes úr válaszolhatott volna, örömteli csatakiáltást hallatva, nyaktörő mutatvánnyal Jim ugrott át a hajókorláton, le a partra. – Mitmond néni! – kiáltotta. – Jim! – kiáltott föl Mitmond néni. Majd boldogan összevissza ölelték egymást, ami érthető módon jó ideig eltartott. Közben Lukács, Li Szi és a császár is partra léptek, majd végül óvatosan Emmát is letolták a hajóról, s ráhelyezték az időközben mohával és fűvel benőtt régi sínekre. Emma, nyakában még mindig a kék szalagos arany érdemrenddel, nagyokat füttyentgetett örömében. Mikor Feszes úr, akinek először a döbbenettől a földbe gyökeredzett a lába, fölfogta, hogy KI is érkezett meg valójában, rögtön fölrohant a két orom közti kastélyba, és izgatottan dörömbölni kezdett az ajtón. – Jó, jó, jövök már! De hát mi történt? – dörmögte odabent zavart, álomittas hangon Háromnegyedtizenkettedik Alfonz király. – Felség! – kiáltotta Feszes úr lihegve. – Kegyes bocsánatát kérem, de borzasztóan fontos! Lukács érkezett meg az imént, a masiniszta, méghozzá Gombos Jimmel meg egy kislánnyal és egy igen előkelő kinézetű úrral, valamint egy hajó, hálójában egy szigettel... Tovább azonban nem mondhatta, mert ebben a pillanatban a király szélesre tárta a palota kapuját, és kirohant rajta. Mivel még hálóingben volt, futás közben megpróbált belebújni vörös selyemköntösébe. Koronáját már előbb a fejébe nyomta nagy sietve. – Hol vannak? – kérdezte izgatottan, mivel a szemüvegéről teljesen megfeledkezett. – Egy pillanat, felség! – súgta oda neki Feszes úr. – Így azért mégsem, fogadhatja őket! – és fölsegítette rá tisztességesen a köntösét. Aztán együtt futottak tovább, le a hajóhoz. A király a nagy rohanásban elvesztette az egyik skót kockás papucsát, amely később bukdácsolva hempergett le utánuk a hegy lábához. Nos, ezután vége-hossza nem volt az üdvözléseknek, kézszorongatásnak és öleléseknek. Lukács bemutatta egymásnak a kínai császárt és Háromnegyedtizenkettedik Alfonz királyt, Jim pedig bemutatta Li Szit. Amikor aztán végre-valahára már mindnyájan megismerték és üdvözölték egymást, betértek Mitmond nénihez reggelizni. A kis konyhában persze olyan szűk volt a hely ennyi embernek, hogy meg sem bírtak moccanni. De amilyen boldogok aznap reggel voltak, még ez sem keserítette el őket. – Hol-merre jártatok? – kérdezte Mitmond néni, miközben kitöltötte nekik a kávét, – Majd kifúrja az oldalamat a kíváncsiság. Ki az a Vicsorné? Aranyos? Miért nem jött veletek? No mondjátok már! – Igen, igen, meséljetek el mindent! – kérte Feszes úr és Háromnegyedtizenkettedik Alfonz király. – Csak türelem – mondta Lukács mosolyogva. – Szép sorjában majd mindent elmesélünk. – Igen – mondta Jim –, de reggeli után először a magunkkal hozott szigetet szeretnénk nektek megmutatni. S mivel a nagy izgalomtól egyikük sem volt különösebben éhes, elég hamar megreggeliztek. Útban a hajó felé Mitmond néni odasúgta Lukácsnak: – Az az érzésem, Jim időközben nagyon megkomolyodott. – Lehetséges – mondta Lukács pöfékelve hiszen elég sok mindenen mentünk keresztül. A matrózok közben horgonyláncokkal és acél sodronykötelekkel olyan szorosan odaerősítették az új szigetet Gyöngyélet 'Földjéhez, hogy egy ugrással át lehetett lépni egyikről a másikra. Természetesen nem feledkeztek meg Lukács kéréséről sem, s a sziget leendő helyén – ahogyan azt a sárkány tanácsolta – először korallágakat telepítettek a tenger fenekére. Néhány év múlva, ha az ágak felnőnek a víz színéig, olyan szilárdan alátámasztják majd az új szigetet, mint amilyen biztosan Gyöngyélet Földje is áll. Jim vezetésével a társaság egy kis körsétát tett az újonnan szerzett területen. S bár a sziget túl tágasnak nem volt éppen mondható annál kellemesebb helynek ígérkezett. – Ez hát a probléma megoldáséi! – kiáltott föl nyomban Háromnegyedtizenkettedik Alfonz király. – De ki a csuda gondolt volna ilyesmire! Legalább ezen nem kell már törnöm a fejemet. Hosszú idő óta először fogok nyugodtan aludni.

S mikor Jim közhírré tette, hogy a sziget az Új-Gyöngyélet Földje nevet kapta, a király boldogsága határtalan volt. Büszkeségtől piros arccal híresztelte: – Gyöngyélet és Új-Gyöngyélet Egyesült Földjének királya lettem! Mitmond néni házába visszatérőben a király egy kicsit félrehívta a kínai császárt, és indítványozta, hogy fektessenek le telefonvezetéket a kínai főváros és Gyöngyélet Földje között. Ezt a császár is kitűnő ötletnek tartotta, mert így a későbbiekben is fölhívhatják majd egymást, amikor csak akarják. Oda is ment rögtön az állami hajó kapitányához, és kiadta neki az utasítást, hogy induljon nyomban haza, Kínába, majd jöjjön ismét vissza, és útközben fektessen le a tenger fenekére egy hosszú telefonkábelt. A hajó útnak is indult, a császár pedig visszament Mitmond néni konyhájába, ahol a többiek már mind ott ültek barátaink körül, s érdeklődéssel hallgatták kalandos történetüket. Elmeséltek mindent töviről hegyire, a hajóvá alakított Emma gőzösön való éjszakai elszökésüktől kezdve egészen hazatértükig. Valahányszor különösen veszélyes vagy izgalmas kalandokról esett szó, Mitmond néni elsápadt, és így sopánkodott magában: „Ó, uram teremtőm! – Vagy: – Szentséges ég!” Ennyire féltette, még így utólag is az ő kicsi Jimjét. Egyetlen vigasza az volt, hogy végül is a fiú ott ül nála, méghozzá egészségesen és vidáman, tehát mégiscsak mindennek jól kellett végződnie. Egy hét múlva aztán visszatért a hajó, s a matrózoknak sikerült a sok ezer mérföld hosszúságú telefonkábelt a tenger fenekén lefektetniük. Egyik végét a császári palota tróntermében lévő, gyémántokkal kirakott telefonhoz csatlakoztatták, másik végét pedig épp most kötötték be Háromnegyedtizenkettedik Alfonz király aranytelefonjába. Elsőként a császár próbálta ki a készüléket: fölhívta Ping Pongot, hogy rendben van-e Kínában minden. Rendben volt. Megbeszélték, hogy négy hét múlva megtartják Li Szi hercegnő eljegyzését Gombos Jimmel. Mitmond néni ez idő alatt minden áldott este a gyerekeknek szánt ajándékot varrogatta. Hiszen a szabás-varrásban mindig is különös öröme tellett. Ezt a négy hetet a császár Li Szivel együtt a királynál töltötte a két orom közti palotában. És bár elég szűkösen voltak, szívesen elviselték a kényelmetlenséget, mert Gyöngy élet Földjét egyszerűen gyönyörűnek találták, A sziget szépsége túltett még az égszínkék porcelánkastélyon is, melyben a kis hercegnő szokott nyaralni. Egyszer aztán letelt a négy hét. Elérkezett az eljegyzés napja. A gyerekek elsőként Mitmond nénitől kapták meg az ajándékokat, melyeket maga készített. Jimnek égszínkék mozdonyvezető-ruhát varrt, pontosan ugyan – olyat, mint a Lukácsé, csak kicsiben. És hozzá persze egy igazi ellenzős sapkát. A kis hercegnő gyönyörű szép menyasszonyi ruhát kapott, fátyollal és hosszú selyemuszállyal. Mindketten természetesen azonnal belebújtak új ruháikba. Ezután Li Szi ajándéka következett: pontosan olyan pipát adott Jimnek, amilyen a Lukácsé volt, csak vadonatújat és valamivel kisebbet. Jim pedig egy kicsi, finoman megmunkált súlykolódeszkával ajándékozta meg Li Szit, hogy legyen mivel mosnia. A kis hercegnő el volt tőle ragadtatva, mivel eddig – magas rangja miatt – a kezébe sem volt szabad vennie ilyesmit, holott ő is éppúgy rajongott a mosásért, mint a többi kínai. Végül megcsókolták egymást, majd Háromnegyedtizenkettedik Alfonz, Gyöngyélet és Új-Gyöngyélet Egyesült Földjének királya hivatalosan is jegyeseknek nyilvánította őket. Az alattvalók fejfedői csak úgy röpködtek a levegőben, a kínai császár pedig velük együtt kiabálta, ahogyan csak a torkán kifért: – Éljen a jegyespár, éljen, éljen, éljen! A császári hajó matrózai megtöltötték a még otthonról magukkal hozott hatalmas mozsárágyút, üdvlövéseket adtak le, integettek és éljeneztek, amikor Li Szi és Jim kéz a kézben ünnepélyesen bejárták a két szigetet. Egész nap ünnepeltek. Délután Ping Pong hívta föl a jegyespárt, hogy gratuláljon nekik. Pompás, vidám hangulatban telt a nap. Lukács azonban mintha még várt volna valamire... Estefelé, amikor besötétedett, több száz lampionnal díszítették föl a két szigetet. Följött a hold is, és mivel ezen az estén szokatlanul csöndes, sima volt a víz felszíne, a sok-sok tarka fénypont mind visszatükröződött a tengerben. Micsoda látvány volt, elképzelhetitek! Mitmond néni még a nagy alkalomhoz illő különlegességgel is meglepte őket: ezúttal nemcsak eper- és vaníliafagyit, hanem csokoládéfagylaltot is készített. Meg is jegyezték a vendégek, hogy soha életükben nem ettek ennél finomabbat. Még a kapitánynak is ez volt a véleménye, pedig ő aztán az egész világot bejárta! Jim lesétált a partra, hogy onnan még nyugodtabban elgyönyörködhessen a színpompás kivilágításban. Egészen belefeledkezett a csodás látványba, amikor valaki hirtelen a vállára tette a kezét. Hátranézett, Lukács volt az. – Gyere csak, Jim – suttogta titokzatosan, és intett neki. – Hová? – kérdezte Jim.

– Tudom én, kisöreg, hogy mennyire vágyódsz egy saját gőzösre. Hiszen már az egyenruhád is megvan hozzá – mondta Lukács mosolyogva. Jim szíve hevesen kalapált. – Egy gőzös? – kérdezte a csodálkozástól tágra nyílt szemmel. – Egy valódi gőzmozdony? Lukács ujját a szájára téve, cinkosan rákacsintott. Aztán Jimet kézen fogva a kis állomásépülethez vezette, ahol Emma aludt nagy szuszogva. – Hallod? – kérdezte. Jim erősen fülelt, de csupán Emma fúj tatását hallotta. Ám ekkor... vagy mégsem? Mintha egy egészen halk, rövid kis szusszanást is hallott volna. Aztán egy vékonyka, halk kis füttyentést. Jim nagy, kérdő szemeket meresztett Lukácsra, t) pedig mosolyogva bólogatott, és Emma szertartályához vezette J imet, hogy belekukucskálhasson. Egy pöttöm kis gőzös üldögélt benne, és butuska, kerek bébiszemével nézett föl Jimre. Apró gőzfelhőket eregetve egyre szuszogott-moszogott. Igazán talpraesett kis mozdonybébi volt: megpróbált megállni pindurka kerekein, hogy Jimhez gurulhasson, de minduntalan elesett. Szemmel láthatólag azonban ez egyáltalán nem keserítette el. Jim megsimogatta a kicsit. – Emma kisbabája? – kérdezte halkan. Mélyen meg volt hatva. – Igen – mondta Lukács. – Már jó ideje tudom, hogy a pocakjában hordozza. De neked nem szóltam róla, hogy nagyobb legyen a meglepetés. – Enyém lehet majd? – kérdezte Jim az örömtől elakadó lélegzettel. – Ki másé lehetne? – felelte Lukács pipáját pöfékelve. – De aztán gondját kell ám viselned! Akkor hamarosan megnő. Néhány év múlva már akkora lesz, mint Emma. Tényleg, hogy fogjuk hívni? Jim ölébe vette a kicsit, úgy babusgatta. Csöppnyi gondolkodás után így szólt: – Mit szólnál Mollyhoz? – Igazán illik hozzá – bólintott rá Lukács. – De most tedd szépen vissza, egyelőre Emmánál kell maradnia. Jim visszatette Mollyt a szertartályba, és visszament Lukáccsal a többiekhez, hogy elmesélje, mit kapott. A gőzösbébit természetesen mindenki látni akarta. Jim odavezette hát őket, meg is csodálták mindannyian kellőképpen. A kis Mollynak persze minderről sejtelme sem volt, időközben békésen cuppogva elaludt. Néhány nap múlva a császár vissza vitorlázott a kis hercegnővel Kínába, mert Li Színek egyelőre még az apja mellett volt a helye. Meg aztán vissza is kívánkozott az iskolába – persze egy igazi, rendes iskolába, nem holmi sárkánytanodába! Ilyesmi pedig Gyöngyélet Földjén bizony nem volt. De a gyerekek annyiszor láthatták egymást, ahányszor csak akarták, mert ettől a naptól fogva a császári hajó gyakran vitorlázott Kína és Gyöngyélet Földje között oda-vissza. És természetesen a telefont is használhatták, ha Háromnegyedtizenkettedik Alfonz királynak éppen nem volt szüksége rá. Bár legtöbbször ő maga telefonált, hiszen most már diplomáciai kapcsolatokat tartott fönn a kínai császárral. Gyöngyélet Földjén visszatért minden a régi, nyugodt kerékvágásba. Feszes úr megint keménykalapban, hóna alatt az esernyőjével indult szokásos sétájára. Hiszen legfőképpen alattvaló volt, akin uralkodtak. Sétálgatott és jelen volt. Pontosan úgy, mint azelőtt. Lukács újra vidáman furikázott Emmával a kanyargós síneken a sziget két partja között, oda-vissza. Időnként két szólamban fütyörésztek, ami nagyon vidáman hangzott, különösen az alagutakban, ahol még visszhang is volt. Jim legtöbb idejét természetesen a kis Molly gondozásával töltötte, s alig ért rá Feszes urat bosszantani vagy az ormokról lecsúszkálni. Lassacskán kezdett fölcseperedni. Csöndes estéken, alkonyattájt azonban Jim és Lukács mindig ott ültek egymás mellett az országhatáron. A lemenő nap sugarai a végtelen óceánon csillogó aranyhidat építettek a messzi láthatártól egészen a masiniszták lábáig, ök meg csak nézték, nézték ezt a végtelen messzeségbe vezető utat, az ismeretlen országokba, földrészekre, ki tudná megmondani, hová vezető aranyhidat. Ilyenkor egyikük talán épp így szólt a másikhoz: – Emlékszel még, hogy akkor, Tur Tur úrnál...? Vajon most mi lehet vele? A másik pedig így felelt: – Hát arra emlékszel-e, amikor a Fekete Sziklák Birodalmán átutaztunkban azt hittük, beleveszünk a Halál Torkába? És megegyeztek abban, hogy hamarosan újabb nagy felfedező körútra indulnak. Hiszen annyi rejtély várt még megoldásra... Egyszer bizony azt is ki kellene derítenünk, honnan rabolták el a haramiák Gombos Jimet csecsemőkorában. Ehhez azonban barátainknak a tengeren garázdálkodó tizenhárom haramia nyomába kellene eredniük, hogy legyőzzék őket. Nem csekélység ám!

Így szövögették jövő terveiket, a végtelen tengerben gyönyörködve, miközben az országhatárt nyaldosó hullámok csöndes moraját hallgatták.