Mi jöhet a gazdasági növekedés után?
Napjainkban egyre többen döbbennek rá – tudósok és egyszerűen csak gondolkodó emberek egyaránt –, hogy a gazdasági növekedés féktelen hajszolása, a gazdasági növekedés főszabállyá tétele bolygónk erőforrásainak – történelmi léptékkel mérve – rövid időn belül történő feléléséhez, a földi létfeltételek drasztikus, az emberre nézve kedvezőtlen megváltozásához vezet. Az anyagi jólétre való mérhetetlen vágyakozás közben az ember elfeledkezett arról, hogy ezért a jólétért súlyos árat kell majd fizetnie, amelynek előjelei már napjainkban is jelentkeznek: gondoljunk csak a klímaváltozásra, a fajkihalásra, a növekvő egyenlőtlenségekre a világ különböző régiói között. Számos intő jel figyelmeztet tehát bennünket már ma is arra, hogy változtatni kellene megszokott gondolkodási és működési sémáinkon. Úgy tűnik azonban, hogy ezek az intő jelek egyelőre nem elégségesek ahhoz, hogy a változás valóban elinduljon. Jól mutatja ezt a 2008-ban kezdődött globális pénzügyi és gazdasági válságra adott kormányzati válaszok sora: sehol sem ragadták meg az állami szervek ezt az alkalmat arra, hogy valamilyen új, a mostaninál fenntarthatóbb gazdasági-működési modellt dolgozzanak ki. A világ újra attól hangos, hogy kinek milyen mértékben sikerült növekednie, s ezzel kilábalnia a válságból; az újraindult növekedésnek pedig egyik egyértelmű mutatója, hogy 2010-ben (2009-hez viszonyítva) 5%-kal, 30,6 gigatonnára, emelkedett a globális szintű széndioxid-kibocsátás. A gazdasági növekedésre épülő kapitalizmus modell tehát túlélte a válságot, kérdés, hogy mi túléljük-e ezt a kapitalizmus modellt. A növekedés ára Ha valaki akkor is folytat valamit, amikor az már az életébe kerülhet (pl. a dohányos akkor is dohányzik, ha már megtámadta a tüdejét a rák), akkor erős addikcióról beszélhetünk. Az emberiség is erősen függővé vált a gazdasági növekedéstől, a fogyasztástól: 50%-kal túlfogyasztja a Föld erőforrásait, de még mindig növekedni és fogyasztani akar. Nézzünk csak bele napjaink hírfolyamába: azt láthatjuk, hogy a növekedés lelassulásáról szerte a világon, mint az emberiséget ért lehető legnagyobb csapásról beszélnek a politikusok. És igazuk is van: a permanens gazdasági növekedésre, a túlfogyasztásra épülő rendszerben a lassulás valóban katasztrofális következményekkel jár. Állásukat elveszítő munkások lesznek öngyilkosok, fiatal munkanélküliek milliói hánykolódnak cél és kilátások nélkül, a gazdasági növekedésre épített költségvetések omlanak össze, s az emiatt szükségessé váló megszorítások okoznak súlyos társadalmi feszültségeket. A jelenlegi gazdasági rendszerben tehát a növekedés maga az élet. A másik oldalon viszont ott van a növekedés ára: a nem megújuló erőforrások vészes fogyása, előbb-utóbb kimerülése; a Földön élő fajok tragikusan felgyorsult kihalása; a veszélyes ütemet öltött klímaváltozás; végső soron a rendkívül kényes, emberi elmével 1
áttekinthetetlen ökológiai egyensúly felborulásának súlyos árnyéka. És még végsőbb soron a fogyasztógéppé alacsonyított, lényegétől megfosztott ember üres, boldogtalan tekintete. "Az ember valóját nem lehet bruttó nemzeti termékkel mérni" – mondja klasszikus művében Ernst F. Schumacher. (Schumacher [1991] 18. o.) Az ember kiüresedése törvényszerű, hiszen a mohó és nyakló nélküli fogyasztás korában a forma fontosabbá vált a tartalomnál: nem az a lényeg, hogy hová, milyen cél érdekében mész, hanem az, hogy milyen autóval mész; nem az a lényeg, hogy mit mondasz, hanem az, hogy milyen mobiltelefonon mondod; nem az a lényeg, hogy ki vagy, hanem az, hogy milyen márkájú ruhát, cipőt, órát viselsz. Az ember azonban nem puszta forma, nem puszta felszín, nem középpont nélküli periféria. Ezért a mélységét, a szellemi tájékozódási pontjait vesztett, a tárgyakba, a javakba süllyedt ember reménytelenül szenved, s vágyódik valami után. Valami után, amit pedig el sem veszített, ami ott van benne, csak nagyon mélyen eltemetve. Bánatában, frusztrációjában és kielégületlenségében pedig még mélyebben beleveti magát a fogyasztásba, amivel legalizálja a növekedést, még tovább növeli ökológiai lábnyomát, még tovább súlyosbítja a bolygó helyzetét. És tovább növeli kiábrándultságát és reménytelenségét, hiszen önmagán kívül keresi a megoldást egy olyan problémára, amire a megoldás csak belülről érkezhet. Tudomány az emberért? A közgazdaságtan – mint ahogyan semmilyen más tudomány sem – nem lehet valamilyen önmagában álló, az embertől független tudomány. Középpontjában nem állhat más, mint az ember. Az ember érdekében kell tevékenykednie, az ember boldogságát és elégedettségét kell szolgálnia. Ha nem ezt teszi, akkor nem a helyes úton jár. Ha pedig az emberről szól, amint arról kell szólnia, akkor segítenie kell az embernek abban, hogy megtalálja a kivezető utat a jelenlegi csapdahelyzetből. Felmerül a kérdés: hát nem az ember teremti a közgazdaságtudományt, hanem a közgazdaságtan teremti az embert? A közgazdaságtant természetesen az ember teremti, de a megteremtett közgazdaságtan befolyásolja az emberek (kormányok) gondolkodását, döntéseit, cselekvéseit. Ezért egyáltalán nem mindegy, hogy milyen közgazdaságtan teremtődik meg. Ha a közgazdászok azt hangsúlyozzák, hogy a gazdasági növekedés mennyire fontos, hogy minden másnál fontosabb, akkor ez a gondolat elkezdi irányítani az embereket, amint annak tanúi lehetünk napjainkban is. Amint annak is, hogy mindez hová vezetett. Ismét Schumachert segítségül hívva: "Tökéletesen új gondolkodásrendszerre van szükség, olyan rendszerre, amely nem elsősorban a javakra (a javak majd törődnek magukkal!), hanem az emberekre figyel". (Schumacher, i.m., 82. o.) De ha a gazdasági növekedés eszméje ilyen mélyen áthatotta és áthatja az emberiséget, akkor az embernek fogadókésznek kellett lennie erre az eszmére. Miért volt fogadókész? Megítélésem szerint több okból is, és ezen okok mindegyike igen mélyen gyökerezik az ember pszichéjében. Először is azért, mert az ember fél a haláltól, szélesebb értelemben: az elmúlástól. Márpedig, aki "nagy", annak nagyobb esélye van a túlélésre, illetve a fennmaradásra (az utódaiban, a vagyonában). A növekedés az emberi (nagycsalád, sok gyerek) és az anyagi 2
javakban tehát a túlélés (az életben és a fennmaradás) záloga. A növekedési kód az evolúcióban gyökerezik (győz a nagyobb, az erősebb, a gyorsabb). Azután, az ember kevésbé szereti a kényelmetlenséget a kényelemnél, a fájdalmat a gyönyörnél. A gazdasági növekedés hozzásegíti a kényelmetlenségek, a fájdalom elkerüléséhez azáltal, hogy a) megalkotja a kényelmét (gyönyörét) szolgáló jószágokat; b) lehetővé teszi számára, hogy ezeket a jószágokat meg tudja vásárolni. Harmadszor – összefüggésben az előző bekezdés a) pontjával –, az emberi szellem természeténél fogva olyan, hogy feltalál mindent, ami adott fejlettségi szintjén feltalálható (technikai haladás). Ezzel elősegíti a technikai-technológiai fejlődést, amely alapot ad a gazdasági növekedéshez. Ahhoz viszont már nem elég "isteni" az emberi szellem, hogy számolni tudjon az adott találmány okozta valamennyi káros következménnyel. Az pedig már az emberi szellem korrumpálódásának következménye, hogy akkor is megalkot bizonyos jószágokat, ha nagyon is tisztában van azoknak legalább bizonyos káros hatásaival. A növekedés utáni vágy tehát nagyon mélyen gyökerezik az emberben: az ember túlélni akar, kényelemben és fájdalom nélkül, elméjében korlátozatlanul. Megváltoztatható-e ez a hozzáállás, hiszen láthatólag ösztönös erőkről van szó? "Az ember – minden hibája ellenére – képes leküzdeni ösztöneit, költői túlzással azt mondhatnánk, civilizációjának története alantas ösztönei megzabolázásának története." (Tóth [2011].) Az apa és a rabló A gazdasági növekedés, az anyagi erősödés sok jót tett az emberrel. Emberek millióit emelte ki a szegénységből, hosszabbította meg élettartamukat, tette kényelmesebbé a minden-napjaikat. Az anyagi gyarapodás nyomán elhatalmasodó eufória azonban elhomályosította az ember látását. Amilyen mértékben a gazdagodás kiemelte a közvetlen természeti függőségből, olyan mértékben kezdte azt gondolni, hogy bármit megtehet a természettel. Ez a megközelítés – a természet semmibe vétele – a közgazdaságtanban is tükröződött. A napjaink globális fejlődésének gondolati terét domináló neo-liberális közgazdaságtan megjelenésével ez a kettéválás gyakorlatilag teljessé vált. (Rees [2011].) "Körülbelül egy évszázaddal ezelőtt valami különös dolog történt a közgazdaságtannal. A klasszikustól a neoklasszikus közgazdaságtan felé haladva (…) a közgazdászok egyszerűen kitörölték a földet – illetve a természeti erőforrásokat" az elméletalkotásukból (Wolf [2010]; idézi: Rees). "A történeti ember a természetnek nem apja, hanem rablója" – írja Hamvas Béla. (Hamvas [1995] 243. o.) Ezen felül az anyagi gyarapodás az ember legrosszabb tulajdonságait "hozta ki": az irigységet, az önzést, a mohóságot, a kapzsiságot. "A modern gazdaságot a mohóság dühe hajtja, és kéjes irigységben tobzódik…" (Schumacher, i. m., 29. o.) És ahogyan Hamvas Béla rendkívül szemléletesen megfogalmazza: eluralkodott "a haramia Én zsákmányösztöne". (Hamvas [1995] 244. o.)
3
A globalizáció tovább fokozta a problémát azzal, hogy térben eltávolította a termelőt a fogyasztótól. Ezért azután az utóbbinak nincsenek közvetlen információi arról, hogyan, milyen körülmények között, kik által, milyen áron (és itt most nem a piaci árra gondolok) készülnek a neki szánt termékek. Amíg az uborka a szomszédból érkezett a piacra, a vevő akár a saját szemével láthatta, ha a termelő emberi ürülékkel, hatéves gyerekekkel trágyáztatta a földjét. Ez meg is pecsételte a (termelő) sorsát. Ma ennél lényegesen csekélyebb tudásunk van arról, hogy például a Kínából importált fokhagymát kikkel, hogyan, milyen körülmények között termeltetik. Az erkölcs hatótávolsága viszonylag kicsi a földrajzi távolságokhoz képest. Azt pedig, hogy a termék előállítása során milyen – ökológiai vagy társadalmi – pusztítást visz végbe a termelő, vagy nem tudjuk (hiszen messze van), vagy tudjuk (mert az internet, a műholdak korában azért lehet róla némi információink), de nem törődünk vele (hiszen messze van). Lelkiismeret, bölcs belátás, csömör A gazdasági növekedés, a fogyasztás tehát mániánkká vált. Szinte a legnagyobb szomorúságot az okozza számunkra, ha nem szerezhetünk meg valamilyen tárgyat. Kétségbeesetten fogyasztunk – hiszen erre vagyunk programozva. Ugyanakkor a fenntarthatóság szempontjából némi reményre adhat okot, hogy a fejlett (habzsoló) országokban mutatkoznak már a csömör jelei. Hírek jönnek gazdagokról, akik mindenüket elosztogatták, felszámolták, s immáron vagyontalanul élik a korábbinál boldogabban életüket. Igaz, ezek az esetek még elszórtak, s abszolút kivételként jelentkeznek, de jelentkeznek. Arról nem is beszélve, hogy bizonyára sok olyan tehetős ember van, akit kínoz a csömörrel járó üresség-érzés, de még nem tudja pontosan, mi a baja. Mi magunk is érezzük, hogy egy újabb tárgy megszerzése és birtoklása nem tett boldogabbá bennünket. A gyerekeink már nem tudnak mit kérni a születésnapjukra, de annak sem örülnek. A gondolkodásbeli változás egyik fő mozgatórugója tehát a csömör lehet. A másik a lelkiismeret felébredéséből fakadó tettvágy. David Attenborough, az ismert brit természetfilmes és író egy televíziós interjúban azt mondta, nem tudna az unokái szemébe nézni, ha nem tenne meg mindent, amit tőle telik, a közelgő ökológiai katasztrófa ellen. Mert lehet, hogy az összeomlás nem közvetlenül minket fog sújtani, de az utódainkat bizonyosan. És nemcsak magunkért kell felelősséget vállalni, hanem az utódainkért is. Itt van az ideje, hogy felébredjen végre a lelkiismeretünk. A harmadik a bölcs belátás. Az ember – minden ellenkező híresztelés ellenére – értelemmel bíró, gondolkodó lény, amely képes belátni bizonyos összefüggéseket. És az a tény nem tűnik beláthatatlan összefüggésnek, hogy egy véges világban nem létezhet végtelen gazdasági növekedés. ("Ha valaki azt hiszi, hogy egy véges világban létezhet végtelen növekedés, annak vagy elment az esze, vagy közgazdász" – írja a nemnövekedés francia ideológusa, Serge Latouche. (Latouche [2011] 29. o.) S az sem, hogy ha túl akar élni, akkor ma már nem többet kell fogyasztania, felhalmoznia, hanem éppen hogy kevesebbet, hiszen már most is jóval a globális lehetőségeinken túl fogyasztunk. Bevallom, e tekintetben mégis szkeptikus vagyok. Meglehetősen régóta kapja már ugyanis az emberiség a tudósoktól és a környezetvédőktől a figyelmeztetést, hogy nagy baj lehet, ha nem állunk le, nem lassítunk, nem próbálunk valamilyen új gazdasági modellt 4
kialakítani, nem törekszünk békés együttélésre a természettel. A figyelmeztetést azonban mintha meg se hallaná az ember. Dennis Meadows és szerzőtársai A növekedés határai harminc év múltán című könyvük előszavában, előző művük (az 1972-ben megjelent A növekedés határai) fogadtatása, az arra adott reakciók kapcsán lemondóan írják: "Szomorú tény, de az emberiség az elmúlt harminc évet haszontalan vitákkal és a globális ökológiai kihívásokra reagáló jóindulatú, de nem igazán elkötelezett akciókkal fecsérelte el. Nincs még egy másik harminc évünk, amelyet elherdálhatnánk. Sok mindennek kell ahhoz változnia, hogy a túllövést ne összeomlás kövesse a 21. század során." (Donella Meadows, Jorgen Randers, Dennis Meadows [2005] 16. o.) És a "még egy másik harminc évből" a könyv megjelenése óta eltelt lassan hét… Az iram azonban nem csökken, a jéghegyek viszont olvadnak. Úgy tűnik, ma még nagyon bízik az ember a technika fejlődésében, mindenhatóságában. Abban, hogy a probléma még nem olyan súlyos, hogy azt ne tudnánk új találmányokkal kezelni. Csömör, lelkiismeret, bölcs belátás – meglátásom szerint ez lehet az a koordinátarendszer, amelyben kialakulhat egy új, a mostaninál felelősségteljesebb gondolkodásmód az élet értelméről, az ember és a természet viszonyáról, az embernek a világban betöltött szerepéről. Amelyen alapulva létrejöhet egy új, a mostaninál felelősségteljesebb gazdasági működési modell, s a megváltozott körülményekre érdemben reagáló közgazdaságtan. Alternatíva? De van-e, lehet-e a gazdasági növekedésen alapuló gazdasági működési modellnek reális alternatívája? Vagy drámaiabban megfogalmazva: van-e alternatívája a Föld elpusztításának? A jelenlegi gazdasági rendszerben, a jelenlegi gondolati struktúrában nincs, hiszen ebben a rendszerben minden a növekedésre, a fogyasztás növelésére épül. Ha nincs növekedés nincs munkahely, ha nincs munkahely nincs pénz, ha nincs pénz nincs áru, ha nincs áru nincs élet. Ebben a gondolati konstrukcióban tehát éppen a növekedés leállása vezet a pusztuláshoz. A növekedés centrumában az emberi méltóságától megfosztott, fogyasztógéppé degradált, agyonmanipulált, önző ember áll – a homo oeconomicus. Ő adósodik el azért, hogy a reklámokból megismert új terméket azonnal meg tudja vásárolni, hiszen a nélkül nem lesz szép, okos, egészséges, kívánatos, szabad. Lemarad a versenyben. De melyik versenyben is? A "Ki tudja még jobban elveszíteni a lényegét, ki tud még jobban látszatemberré válni" című küzdelemben. Az ő számára készítik a cégek a legkülönfélébb jószágokat, nyújtják a legkülönfélébb szolgáltatásokat. De talán helyesebb azt mondani, hogy őt készítik (manipulálják) a cégek a termékek és szolgáltatások számára (megvásárlására). A cégek menedzsmentje arra törekszik, hogy minél több terméket tudjon eladni, hiszen ekkor növekszik a profit, az ő jövedelmük. Ekkor tudnak ők maguk is többet fogyasztani. Ekkor tudnak egy méterrel hosszabb yachtot, 100 lóerővel erősebb autót vásárolni. Mert ők is csak fogyasztógépek. A tét azonban ma már túl nagy ahhoz, hogy nyakló nélkül fogyasszunk: saját környezetünket, saját életünket zabáljuk ugyanis fel. Éppen, mint a rákos sejt, amelyet egyetlen cél vezérel: minél nagyobbra nőni, tekintet nélkül arra, hogy ez a gazdatest pusztulásához vezethet. S jóllehet van már példa a tudatos fogyasztásra, a felesleges javak 5
elvetésére (például a tudatos vásárlók mozgalma), a túlnyomó többség azonban még ma is fogyasztani és fogyasztani akar. És retteg attól, hogy esetleg lelassul a gazdasági növekedés. Ez, a belénk kódolt üzenetek fényében, persze érthető is, de a megértés nem jelentheti azt, hogy minden menjen ugyanúgy tovább, ahogyan eddig. Hiszen "a szükségletek táplálása és bővítése a bölcsesség ellentéte, egyben a szabadság és a béke ellentéte is". (Schumacher. i.m. 32. o.) Azaz, végzetes megzavarodás, szolgaság és háború. Hozzátenném: és az élet ellentéte is. Mi lehet tehát a gazdasági növekedésre épülő gazdasági és társadalmi rendszer alternatívája? Mielőtt megpróbálnék valami válaszfélét (semmiképpen sem kész receptet) adni erre a kérdésre – szemléltetendő a kérdés bonyolultságát – álljon itt egy hosszabb idézet, a már citált Serge Latouche-tól. Latouche a következőt írja: "Nyilvánvaló, hogy a jelenlegi társadalmi berendezkedés esetén már a gazdasági növekedés puszta lassulása óriási zűrzavart okozna, hiszen az a munkanélküliség növekedését, a minimális életminőséget biztosító szociális, egészségügyi, oktatási, kulturális és környezetvédelmi programok visszaszorítását vonná maga után. Jobb bele sem gondolni, micsoda katasztrófát okozna egy negatív növekedési ráta! Ahogy a legszörnyűbb, ami egy munkára alapozott társadalomban történhet, hogy munka nélkül marad, ugyanolyan végzetes egy növekedésre alapozott társadalom esetében, ha megfosztjuk a növekedéstől. Ha nem vagyunk képesek ezektől az alapoktól elszakadni, társadalmi és civilizációs recesszió vár ránk. A nemnövekedés csakis egy nemnövekedésre alapozott társadalom keretein belül valósítható meg, egy olyan társadalmi berendezkedés kereti között, amely teljesen eltérő logika alapján működik, mint a jelenlegi". (Latouche, i.m, 21. o.) Fontos tételt fektet le itt Latouche: bármi jöjjön is a növekedés után, az a jelenlegi társadalmi rendszer keretei között, a tőke logikai rendszerében nem lehet működőképes. Ki kell ugyanis tudni mondani azt a szót, amely a mostani rendszer szótárában nem szerepel. Ez a szó pedig az ELÉG. "De hol van az a gazdag társadalom, amely ezt mondja: 'Állj! Amid van, az elég'? Nincs ilyen társadalom." (Schumacher, i.m., 23. o.) Ugyanis "…a mohóság és az irigység folytonos és határtalan anyagi jellegű gazdasági növekedést igényel anélkül, hogy bármiféle megőrzésre tekintettel lenne" – mondja Schumacher. (Uo., 270. o.) Az ember önmagára találása A "növekedés" társadalma és gazdasági működési modellje után tehát az "elég" társadalmának és gazdaságának kellene eljönnie. Ez azt jelentené, hogy az ember kilép a fogyasztógép szerepből, visszanyeri szellemi-lelki tájékozódási pontjait, visszanyeri "GDP-ben nem mérhető valóját". S hogy ismét Schumachert hívjuk segítségül: "Az az életszemlélet, amely a gazdagság egysíkú hajszolásában keres kielégülést – röviden: a materializmus – nem illik bele ebbe a világba, mert semmilyen korlátozó elvet nem tartalmaz, miközben a környezet, amelyben megnyilvánul, szigorúan korlátos". (Uo., 28. o.) A szellemi-lelki gyökereihez visszatért ember – aki a fentiekből következően nem materialista – már alkalmas lenne arra, hogy a természetnek valóban apja, és ne rablója legyen. Ehhez régi erényeket kellene "újratölteni" benne: a mértékletességet, az 6
igazságosságot, az együttérzést, az önzetlenséget, a segítőkészséget. Ez lehetne az a szellemi-lelki erőtér, amelyben kialakulhatna az elég közgazdaságtana, amely figyelemmel lenne az ember legbensőbb lényegére, a természeti erőforrások korlátos voltára, a világban meglévő nagyfokú egyenlőtlenségekre. A gazdasági növekedés hajszolását, az újabb és újabb javak utáni olthatatlan vágyat felváltaná a már meglévő dolgoknak való örülni tudás, a meglévő dolgok gondos ápolása, megóvása, a javak elosztásának igazságosabbá tétele, azaz a világban tapasztalható (országokon belüli és országok közötti) hatalmas anyagi különbségek kiegyenlítésére való törekvés. A munka visszanyerné tulajdonképpeni értelmét, ami nem más, mint a dolgok átszellemítése. Hogy pontosan mi is a munka értelme, azt Hamvas Béla – aki ugyan nem volt közgazdász, és művét nem is a neoliberális tanokra szánta válasznak – tű pontosan leírja: Azzal, hogy a dolgok mértékévé az ember (az ÉN) vált "az életszabályok eltűnnek; a szokásokban fellép az önkény vagy az értelmetlen majmolás. A szociális élet közvetlensége megszűnik, s az előkelőség, udvariasság, jólneveltség, előzékenység az anarchikus Ének számára csak teher. A közös jóléttel senki se törődik, mert mindenkinek az egyéni gyönyörért kell loholnia. … Az élet értelmetlenné vált, ez az értelmetlenség az élet minden vonatkozásában eláradt és az élet minden mozzanatát átitatta. Az intenzív művelés (az őskori ember célja, hogy az atyai szellemet a Földön minden tevékenységében megvalósítsa; ez az intenzív művelés – B. K.) először terhessé vált, később kényszerré, végül rabsággá. Ezen a fokon a művelést úgy hívják: munka. A munka nem egyéb, mint tevékenység, de szellemi valóság realizálása nélkül, az értelmetlenné vált életben értelmetlen, kínos, gyötrelmes, nehéz, alacsonyrendű és felőrlő tevékenység. Ha az életnek nincs értelme, akkor az ember életcélja a semmittevő élvezet; a felelőtlen Én gyönyöre. S ha az életnek nincs értelme, akkor a tevékenység is értelmetlen; ez az értelmetlen tevékenység: a munka." (Hamvas, i.m., 239. o.) A fogyasztógéppé alacsonyított, s ennek megfelelően alacsony célokat kitűző ember élete és munkája éppen ilyen. Bizonyára vannak olyanok, akik megmosolyogják a fenti mondatokat, gondolatokat. Érthető is, hogy a gazdasági növekedésre alapozott fogalomkészletünkben idegenül és megmosolyogtatóan hatnak bizonyos szavak és kifejezések. Ugyanakkor a lelkünk mélyén bizonyára érezzük ezeknek a mondatoknak a súlyos igazságát, és tudjuk, hogy egy ilyen ember már ki tudná mondani az "elég" szót. És egy ilyen ember nem tévesztené össze a jót a gonosszal. Cseréljünk A magasabb rendű igazság nem árucikk, amit, ha megununk, felcserélünk valami másra: pl. kapzsiságra, uzsorára, gyanakvásra. Ha mégis azt gondoljuk, hogy ezt megtehetjük, akkor az sok jóra nem vezet. Láthatjuk, hogy a kapzsiság, az uzsora, a gyanakvás mire volt képes: miközben látszatboldogságot adott, veszélybe sodorta a Földet. Keynes azt szerette volna, ha még legalább 100 évig elhitetjük magunkkal, hogy a gonosz jó, a jó pedig gonosz. Az utolsó utáni órában vagyunk, hogy fenntarthatóvá tegyük a földi létet. Bármit is szeretett volna Keynes, nem lehet még néhány évtizedet elpocsékolni. 7
A világ fejlett országai már eljutottak oda, hogy nem azért fogyasztanak, mert az életük múlik rajta, s oda is, hogy a többletfogyasztás már nem teszi boldogabbá az egyéneket. A fogyasztógép lassan eljut a csömör állapotába. És ez jó hír, mert akkor új, remélhetőleg nemesebb célokat tűz maga elé, mint amilyen a mindenekfölött álló fogyasztás. Ilyen lehet a helyi kapcsolatok újjáépítése, gazdasági tartalommal való újbóli megtöltése, a szolidaritás erősítése, az elesettek – legyenek országon belül vagy kívül – sorsának javítására tett erőfeszítések. Ettől önmagában is javulni fog a céltalanná vált ember kedélyállapota. Ebben az új erőfeszítésben a közgazdaságtannak is szolgálnia kell őt. A jelenlegi mainstream közgazdaságtan elméleti kerete erre teljességgel alkalmatlan. Láthatjuk a legutóbbi válságra adott gazdasági válaszokból, hogy ennek a közgazdaságtannak nincsenek új, előremutató, kreatív gondolatai. Egyet tud: fenn kell tartani, vagy növelni kell a fogyasztás szintjét. Senkinek sem lehet a célja a Föld elpusztítása, éppen ezért a közgazdaságtant is új alapokra kell helyezni. Ha eddig arról szólt a közgazdaságtan, hogy hogyan lehet az embert kiemelni a természeti függőségéből, hogyan lehet anyagilag megerősíteni anélkül, hogy tekintettel lennénk mindennek az ökológiai árára, akkor mostantól arról kell szólnia, hogy hogyan lehet megőrizni azt a világot, amelyben él. Véget kell érnie ennek a szinte öntudatlan, mohó hajszának a javak után, ennek a beteges vágyakozásnak a gazdasági növekedésre. (Újra) meg kell találni azt a vizet, amely után nem szomjazunk meg többé. Azt pedig csak egyetlen helyről kaphatjuk.
Hivatkozások: Hamvas Béla: Scientia Sacra I., Medio Kiadó, Szentendre, 1995 Latouche, Serge: A Nemnövekedés diszkrét bája. Savaria University Press, Szombathely, 2011 Meadows, Donella, Randers, Jorgen, Meadows, Dennis: A növekedés határai harminc év múltán, Kossuth Kiadó, Budapest, 2005 Rees, E. William: Toward a Sustainable World Economy; Institute for New Economic Thinking Annnual Conference, Bretton Woods, 2011 Schumacher, Ernst F.: A kicsi szép. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1991 Tóth Gergely: Bionómia: gazdaságfilozófia a fenntartható növekedésen túl. Kézirat. 2011
Bognár Károly/KÖVET Egyesület
8
