Mert már így is színesek vagyunk!

„Mert már így is színesek vagyunk!”

Catherine

Cím nélkül Álmodok majd Rólad, egy fázós éjszakán... S azt kívánom, bárcsak szádhoz érne a szám. Hozzád bújhatnék édesen. Felmelegítenéd a lelkemet!

Csók Csókjaid íze akár az álom, röpített engem pillangószárnyon. Ilyen magasból csak a szépet látom, Jöjj velem, s felhőkön táncot járunk. Olyan hosszú ideje erre vágyok!

Féltékenység Pokol tüze ég lelkemben, Féltékenység gyúlt szívemben. Irigy vagyok minden lányra, Arra ki szemedet látja, Ki a hangodat hallja, Két karommal tűzném kardra.

DonFaust

Kéz a kézben Hogy neked én mit adhatok? Fájdalmat, mert önző vagyok! Szelídíts meg, mert Vad vagyok, kit a szerelem rég elhagyott, És igazat sose kaphatott. De tán most újra ébred, mit egykor valaki ki tépett, S ha mondom nem tudom hogy igaz, Mert aki mondja túl gaz. S ha mondod elhiszem, Mert nekem nem kell semmi sem, Az élet veled megajándékozott, S veled csak szorongást okozott. Ígéretem próbálom betartani, S téged a fény felé tartani. Mert angyal vagy ki a földre leesett, S érzi, hogy a földön elesett.

De én szeretnék lenni aki felsegít, S innen messze elrepít. Oda hol minket senki se lát, S együtt nézzük a napnyugtát. Ahol minket csak a halál talál meg, S kéz a kézben halunk meg...

Ekka

Éjszaka Éjjel az utca már csendbe fagy Az égen csillagok ragyognak A kőhíd alatt folyó úszik Milyen csendben, szépen morajlik Nem tombol ő, és nem zúg semmit Nem kiált fel már, csak álmodik Felette a hídon, s utcákon Oly kihalt, gyönyörű a város Az utcák fénybe borultak már Így köszöntve az új éjszakát Amely hátborzongatóan szép S méltóságot kér maga köré.

Budapest Lehullott múló hópehely egy villamosra, Az égbolt gyönyörű, észveszejtő narancs; S eme szín tükröződik rá sok-sok mindenre... A lámpák fénye ez, melyet a friss hó visszaver. Csenget a villamos; csikorogva, de elindul lassan. S megannyi tündöklő lámpa ragyog az ablakban; Elindul; s elindul véle valami gyönyörűség... Minden rohan vele, majd máshová tész le az éj. Egy zöldellő élénk parkba, melyet víz ölel körbe; Víz; mely fenyegetőn, de gyönyörűn özönlik körötte. Lemegyek a partra, s csak csendben nézem; Olyan, mintha megadná magát... De mégsem! Mert csak egy porszem volnék a világegyetemben; A folyó tengernyi drága vizéhez képest főleg! Ezért egy hajóra szállok fel, mely elvinne engem; Más; más, más... csodásan gyönyörű helyekre... Összevisszaság kavarog most fejemben; Talán sosem lehet az, hogy minden elrendeződne... Pedig álmaim, gondolataim valósnak tűnnek... De mégsem azok; Mivel álmaimban élek.

Rémség (Éjszakai hangok) Árnyak repkednek most ezen a csendes, sötét éjszakán Körbe a falakon, felkúsznak a mennyezetre, habár Lábuk nincs, de mégis járnak, kezük nincs, de mégis másznak Ha fény jő valahonnan, felhatalmasodnak, óriásokká válnak. Meg sem moccanok, de hirtelen hangot hallok a szoba egy homály fedte részéből... S összehúzom magam riadtan, hogy ne bántson, ha a gonosz jő S figyelek szótlan ajkakkal, s számtalan félő gondolattal, Most mi lesz, eljön még a hajnal? A zaj megszűnt. Figyelő szemeim aggódása tovatűnt, lévén éjszaka, Úgysem láttam semmit, így fülem, s bőröm érzékei erősebbé váltak. Figyelmem csak a mocorgás sötét pontját kereste, így nem figyeltem más neszt, S így lőn, hogy egy kis szúnyog az ágyamba repüle, hogy rám mászva engem Minden jel nélkül megtámadjon, belém szúrja apró kis tűjét,

melyen keresztül félelemtől izzó, háborgó véremet igya ki. Bőröm ijedtségtől való érzékenysége miatt azonnal jelez, Amikor a kis állat véremet inni kezdé, s kezem emelem De iszonyú csendben, s lassan, hogy levegőt ne mozdítsak Egy suhanás hallik az éj csendjében, s egy kis döngicsélés, mivel ő elszaladt Mert hagytam, de többet aztán ne jöjjön közelembe! Csak ezt ő nem így gondolá, s kacérkodik még egy keveset. Újra, s újra rám száll, s inni kezd, mígnem egyszer egy pofonnal elbódul, s csak később tér magához a vérszívó. Az ablakra pillantok, mely tárva-nyitva áll előttem. Kint a sötét lombok még sötétebb árnyai sisteregve, Baljóslóan adják tovább: „Ne menj el alattunk, a lombok megbízhatatlanok!” S valóban; egy reccsenés, s a fa szilánkjainak egymástól való elválása után A földre hullik egy egész ág, egy vastag, elkorhadt, élettelen világ... Világ, mert élt az sok évet, s halálával örök marad, Hiszen ezer állat otthonává vál majd

S ha a faág eltűnik végleg A bogarak, s madarak dinasztiái élnek Tovább, tovább, tovább. Csak a hely lesz mindig más. Megint összerezzenek, mert a zaj újból élénk lett Ott matat, s nem tudom mi, s várom a hajnalt, mert A szemnek az élte a világosság, de még figyelem, Hátha meglátom, még figyelek, Hátha megúszom. A zaj egyre közeledik már Minden percben egyre jobban feszül a csend, s a zúgás Mi lehet, vajon, mi lehet az...? Mit tegyek, ha elér hozzám, azt sem tudom, mi az... Párnám után nyúlok, lassan, szépen Míg az idegek feszülnek, míg a zúgás közeleg, Míg egyben vagyok, addig kell valamit magamhoz kapnom De csak csendben, csak lassan, csak szépen, csak mozdulatlan...MOST! Megmozdult a levegő, a zúgás abbamaradt Majd egy pillanat múlva hangosabban, mérgesebben kezdte újra De legalább egy a támaszom, egy párna Ha jő a védtelenség, ez talán a szörnnyel elbírna Csak pillanatok művei, míg a zaj közeleg S tekintgetek a messzi távolba az ablakból az égre,

Szerencsémre már egyre világosabb van De már a félelemtől nem érzek, nem hallok fizikailag Csak a szemeimre támaszkodhatok, de azok is vakok még Csak az ösztöneimre, melyek mindenfélét suttognak a szívem felé A zúgás egyre közelebb jön...nem érem meg a hajnalt... Tudom, hogy itt van, de nem hallom...a félelem úrrá lett rajtam... Valaki bejött, s felkapcsolta a villanyt. Magam elé néztem, s a hirtelen fénytől könnyes szemmel láttam Mi volt a zúgás okozója... A hallásom, az érzésem, teljesen elfáradt A szemem alig látott a sötétben való erőltetés miatt... De tudtam végig, s még homályosan láttam is A zajkeltő szörnyeteg, mely oly kicsi Egy kis hőscincér volt Egy kis állat, ki se nem szörny, se nem rossz, se nem gonosz...

Ilyasviel

Fohász Halld hozzád esdő szavaim, Angyal! Messze még az édes óra, midőn A fáradt feledés lassú lázzal Úrrá lesz majd a parttalan időn. Emésztő tisztítótüze felfal Ólmos, méla éjt, bús déli verőtÁm addig -halld meg fohászom, AngyalAdj, hálátlan lantom bírni, erőt!

Ima Osztályrészem a magány, Harag és a bánat, Kietlen, mord pusztaság Egyedül, mi várhat. Az emésztőn izzó Tél Ölelése éget, Megfáradt, fagyott szívem Több Tavaszt nem ér meg. Rideg közöny s üresség, Mit karomba zárokA márvány égre térdre Borulva kiáltok: Édes, megváltó Angyal, Borítsd rám hűs szárnyad, Csókold szememre álmát Egy szebb valóságnak.

Angyalok vére Angyalok vére Sóhajt az égre Vak lázban égve, Zokogva. Angyalok vére Hív most a mélybeSzívemmel térne Pokolra. Angyalok vére Kiált az égre, S énem emléke Felragyog. Mert értem végre, Mi vonz az Éjbe: Angyalok vére Én vagyok.

A csalogány éneke Szürke az égbolt, S még messze az éj, Halott fák sóhaját Súgja a szél. Eltévedt kismadár Bús dalt zenél, Szíve alkonyán Még tavaszt remél. körvonalak nélkül fakó a nap fénye fáradt szürkesége fátylat fest az égre elkerül a béke hiába is várom karjaimba zárom elkerül az álom békém nem találom közöny két szememben társ kezét kezemben régen elfeledtemtán nem is kerestem

Társam Tehozzád szólok most, Kedves Társam, Ki velem vagy utcán és az ágyban, Ki kísérsz éjbe s a nappalba át, Ki pengeted lantom fájó dalát. Te ott vagy minden félszeg soromban, Bánatban, mámorban és boromban, Játszod hűen rád osztott szereped, Legyen épp gyűlölet, vagy szeretet. Nyugtalan lelkem szavait írod Szívem pergamenére, míg bírod; Örökös párommá lettél talánKoccintok hát Terád, vendég Magány.

Remény Képzeletem mérge, Gyilkos férge Mindig megmartTalán még megtart Az erény. Kérlelhetetlenül, Kéretlenül Ölembe ül, Majd elmenekül A remény.

Megfagyott liliom Tél van. Hideg Magány, Nincs másElmúlt Varázs, Hunyó Parázs Némán Esdő Holtja Izzik Sápadt Csendben, S ősz fák Örök Árnya Látja Csupán, Egykor Mi volt S mi tűnt. Kérdem Félve: Vajon Lesz még Újra Tavasz?

Végtelen úton A holt földet sötét eső mossa, Lábam a fáradt sarat tapossa, Végtelen utamat járom egyre Keserű zsákutcán menetelve. Életem hiábavaló játszma, Derűsen mosolygó bábot játszva Sírok. Arcom sötét eső mossa, S lábam a fáradt sarat tapossa.

Hajnal Kitisztult most a kínnal terhes ég, Nem szennyezi fellege a gondnakTalán lehet még újra tiszta kék, És rám talál a boldogabb Holnap. Talán átölel újra a mámor Árnyakat elsöprő bíbor lánggalElbódított örök gyilkos Ámor Szenvedéllyel mérgezett nyilával.

Kharón útja Sötét vízen araszol a csónak, Néma tükrén egy hullám megremegSötét víznek, gyásztól csillogónak Néma tükre örökre eltemet. Bánatom obszidián tavából Sírba húzó örvény kél a mélyben. A csillagtalan éjű magánytól, Érzem, többé nincsen menedékem.

Joey

Ma sem múlik el .... Újból beszélgettünk a jövő dolgairól, Szemedből sugárzott, hogy fájó hallani elmúlásomról. Rég nem társalogtunk ezekről a gondolatokról, De a bánatot leolvastad az arcomról. Tudom, hogy rossz belegondolni, abba ami elmondtam, Neked élned kell, ezért „megyek” inkább én magam. Megpróbálsz majd, tenni ellen valamit? Tudom jól, hogy elfogsz veszíteni valakit... Nem megy, nem megy a felejtés a könnyen, Rá gondolunk, arcunkról lehull könnyed, és könnyem. Nem akarlak elveszíteni de nincs már lehetőség, Ha megpróbálnál tenni valamit, esztelenség.. Kezedet fogva, szemedbe nézek, „ mondom már amit szeretnél hallani”, De jobb ha elmondom, mert nem akarom előled...elhallgatni.

Látod már? Láttam fényes arcod, Lelkedben a régi harcot. Láttam, meggyötört, csillogó szemed, Melyek sugárzásában mindig elvesztem.

Nincs tovább És most némán várom az égi jelet. Mellkasomon veret, fájt, égetett, Rám verték a mocskot az Istenek. Mit tehetek? Halkan nevetek. Kinevetem a világot, ilyet meg ki látott? ˝ki hívott engem az a messzibe kiáltott!˝ S Most állok, jelet, csak egy jelet várok, Fázok. Testemen ezer arcot hordok. Kell az arc, a mosolyra, az alázatra! Mert bár vágyam meg nem állhat, Az akadályok útban, útfélen ott állnak! Nevetnek, gúnyolnak engem, várnak. Csúfolnak, bántanak engem! Várják hazaérkezésem. Otthonomban lábbilincsem, Isten engem meg ne mentsen!

Néma Csend... Ez a néma csend megöl, mely szobámba kúszik. Nincs már mosoly, és nevetés, Félek, hogy az emlékem számodra elmúlik, Mint méhnek az a virág, melyet már beporzott. Ez a néma csend megöl, mely lelkemet darabora tépi. Az a szó, hogy emlékszem Rád, Ezt még a kisgyerek is megérti, Aki anyjához bújik ha ha sérelem érte. Ez a néma csend megöl, Mely rákúszik a testem összes medre.. Ha majd sírok és jajgatok elérted a célod, Pedig, hogy ébren maradjak szükségem lesz a szívemre..

Én vagyok az.. Kérdezed tőlem, mi a baj... Válaszom, semmi. Kérdezed haragszom..Válaszom nem. Itt vagyok és nem haragszom, és találkoztam Veled... Ne félj, ez csak én vagyok..

Poisonpen

Csend-Élet Terhek édes-keser' íze A festék a szájakról pereg Könnycsatornák nyílásain szitál, égbe hempereg. Kezekbe mart táskák Cipelik rendületlenül A hitet senki se látta, ül valahol észrevétlenül. Kulcsok, zörej, idegen. Lesi ha nézik és döbben. Nem hagyják őt se hidegen, szíve az aszfaltra fröccsen.

Rooper

Miért? Miért kéred tőlem, hogy Végig nézzem, ahogy tönkre mész, És, ami nekem fontos, Az örökre elvész? Miért kéred tőlem, hogy Tartsak ki melletted, Amikor te már, a Gyermekkorom elvetted? Miért kéred tőlem, hogy Ha szeretlek, akkor én Dobjam el magamtól, Ami számít, s ami az enyém? Ne kérd ezeket tőlem, én Tovább már nem bírom, S ami nő bennem, Az most csak a kínom!

Összetörted a szívem... Összetörted a szívem, Mikor tegnap megláttalak, Mert nem én öleltelek, Hanem egy banánalak. Féltem ettől a találkozástól, De megtörtént mégis, Eltűnt a helyes út, És elvesztem én is. Azt hittem nem fog Fájni, az a pillanat, Amikor más csókol téged, És nekem már nem szabad. Mégis fájt azt látnom, És azt hittem, belehalok. Szeretsz-e még? Válaszolj! Nyugi, megmaradok.

Rouge Est Monté

Hiába kár Hiába szól fekete tollú gyászmadár, hogy kár... nevess mindíg, akkor is ha fáj, mert így veled nevet neked a világ. Hiába szól fekete tollú gyászmadár, hogy kár... ne hullajts gyémánt cseppeket, mert egyedül, magadban teszed, mi volt, úgyis elszáll. Hiába szól fekete tollú gyászmadár, hogy kár... hát hiába szólok én is, hogy szeretni fáj...

Szerelem Oh te felelőtlen balga hát nem ismered szerelem lángja közt lehullanak a nyári levelek. Elmúlnak majd szép virágok, kiapad minden forrás, nem lesz élet, sebzett szívednek szállás, nem kapsz ételt, maradnak csak az emlékek, a múlt tavasz, nyár, mi szép volt, de nincsen már. Nem leled majd helyed, bolyongasz végtelen, elmúlt perceken merengsz, azon, hogy „miért szerettem”...

Hang nélkül Csak meredek, bámulom az eget, mit mondanék, mikor semmit nem lehet? Már szürkül a táj szél játszik a havas fákon, Mégis mi fáj, milyen álom? Üvölteni akarok, ordítani valamit, kiirtani magamból, de nem tudom mit. És elfed az éjszaka; millió szempár figyel... elfed az éjszaka, a néma lepel...

Hamis világ Hamis a szó, hamis a vallomás, Hamis a világ, hamisak a próféciák! Hamis a csend, a néha hallgatás, álmából riadó gyermek szava, hamis az igazság. Hamis az üvöltés, a fájdalmas kiáltás, csendbe burkolt éji fák, hamis a hazugság. Hamis minden, hamis az élet, hamis az értelem, hamisak a gondolatok, hamis az érzelem.

Reggeli Gondolat Lángolva hull ezer csillag, Aranyszín, égető, pusztító halál nyilak... Menekülj csak, menekülj herceg! Rohanj bukott harcos, Fuss ahogy tudsz, országod már halott... Fénylő nyilak záporában elmúlt égi hajnalod! Angyalok szálltak fent, Fekete tündérek. Báboztak, játszottak, Elhitették a meséket De nézd mi lett! Felnyitom hát szemem, nem álmodom tovább. Eldobtál... Most én doblak el; Unom hazug pofád!

Szívem zúzza szét Szívem zúzza szét, Hogy múlt árny, mint hű eb kísért. Szívem zúzza szét gyémánt homok, Kósza, hideg szél, eső, jégdarabok. Szívem zúzza szét, kit álmában csodál, de a valóban félt. Állom idő próbáját, Nézem, hogy pereg a levél, Álmodom a valótlant, hátha valóban utolér.

Holdfény Üvölts, ordíts fülembe Szakítsd ki szívem fájdalmát, Üvölts ordíts fülembe, Vigyél a valóságból tovább! Varázsolj a mennyeken tovább, Vigyél el, Hol nem hullajtja virág szirmát, Hol megértik, Hallját a szív őrült szavát, hol látják, felsöprik lélek fagyott havát, Hol temetik, És gyászolják a lelki magányt. Hallgass meg, és kelts ki újra, Varázsolj el, temess, Moonlight Sonata.

Bánat Bíborkönnyt hull helyére, ahogy elszáll, elröppen reménye a távolba tekintő messzi nyárnak. Talán csak álom volt, ócska lidércnyomás, Mikor bizalom lángja ragyogott, mint nappali, égi koronás, de elfedték a fekete fellegek. Mond, miért így történt, Miért így kellett? Csend honol, csend a tépázott tájon. A Remény nem más, mint homályos, messzi álom.

Színház Dobd a földre, vedd le maszkodat, Lássa mindenki, hogy ki vagy. Színház volt, marad az egész világ, Hullott eléd a színpadon, hullott ezer virág. De elég volt a szerepből, ne játsz tovább, Ha jég szíved így sem olvad, minek viselsz maskarát?

Angyal Hol jársz, oh mond hol vagy, nyári éjszakán, szíveben miért fagy? Hol jársz most, Egyetlen, védő angyal, a csillagos végtelen éjben, mikor mosolyog rám a hajnal? Mikor érsz ide mond? mikor borítasz be szárnyaddal, te gyöngéd, valótlan, álombéli angyal.

Shade

Kár kár minden beléd ölt szó, ha nem hallgatsz meg, kár minden hangért, amit süket füllel nem hallhatsz meg, kár egy betűt is leírni, ha mindenen csak átsiklasz, kár szeretkezni, ha a kéjben már nem értem sikítasz, kár a pénzért, kár a gyűrűért, kár minden érzelemért, kár a hazugságért is, kár a kérdésért, a kényelemért, mindezt én nyelem, mért? még mindig ezt kérdezem, Kétesélyes a válasz, vissza jössz e? de nem kétkedem: nem.

Szeretlek. Szeretlek szívből, és te nem hiszed, Ereszteni nem akarlak, vagy elveszteni hited, Reményed, ez egyre keményebb, de kellesz, Ezt elmondani nehéz, ha folyton szart ellesz, Te vagy a minden, ettől független, Love bébi, de nem hagyod, kelleted magad kelletlen, Ember kellesz, szeretlek reménytelen, Kőkeményen - töménytelen.

Egy új nap.. egy új érzés Egy újnap egy újérzés, csábít a kísértés Nehéz ez a kislépés, vagy a segély kérés én némán ordítok, szimplán hátat fordítok, A való eltorzított, szerekkel tompított Ismertem embereket, láttam a tereket, Szárnyaltam eleget, nem játszottam szerepet Önmagamat adtam, mikor nyakig a szarban minden húr elpattan, ez minden mi maradtam. Én meg a jó, az olyan mint fénynek az árnyék.. Nem volt játék, hiába volt a legjobb szándék.

Reggeli 8soros:) Én a jó én a rossz, a tiszta és a kosz, Én a bűn, a néha hű, az egész egyben: léha nő, A szent, én a rend, terv helyett csak teremt, Én az east én a west, vesztesz, néha nyersz..

Flash by Shade az illúzióknak élsz, ezek osztanak be posztokra, élvezed a lostot, ha eljutsz egyszer Woodstockba, betekert álmoknak futsz és trippelgetsz a rossz szókra, rossz móka, ha halálflessre üres fejjel rosszulsz ma mit bosszulsz ma? a drogos terror tart fogva rászorulsz na, az élmény után kaffogva hisztirohamok jönnek cigi nélkül kattogva lappang az agyadba gumilabdaként pattogva meddig tartson, ha? na mondjad nekem rabszolga, majd azt szólja, félkábultan papirt nyaldosva, ha ezzel végzet a kristályom be nassolja, lassulva homályosan a pakettemet sasolja. ítéletek fejed felett elszállnak, meg várnak, hátad mögött kattannat a zárak, kulcsra zárnak, rázhat a szükség, a fák virágot fellázadnak, megszabnak a flashbackek, életeket szabdalnak füst nélkül elvesznek a szavak, nem találod a rímeket, nem találod magad csak játszod a kemény színeket, pörgeted a lemezt és bedaráltad a szívedet, téveszmékkel, maszkok mögül, szmogba csalod a híveket,

ez mit neked? te több vagy, te méred a szinteket, oltod a többit, ontod ránk a skicceket, klisé az egész és mondhatnék még vicceset, slisszolj inkább, de előbb húzzad fel a sliccedet, csámcsogva csipedet, na csitt lehet, asszed éltél már, tudsz mindent pár utcával, okoskodsz, akkor lépnél hát? kár érte, de mit tegyek? egyszer légyszi nézz már rá! szörnyű a látvány, ez a telep, mondom mert nem kértél rá.

Ördög vagy Angyal Ördög vagy angyal, nevezhetsz bárhogy, Rossz volt a kezdés, hát folytassuk máshogy, Ne nevezz a cicádnak, már nem vagyok a babád, Megkérlek téged, hogy ne becézgess tovább, Lehúztál a faszba, és így váltál köddé, Nem akarlak már, ne is lássalak többé, Törötté tettél, megragaszt majd más, Megsebeztél egyszer, mostanra lett száz. Hiába hiányzik a ház, a srácok és a csend, A THC belém valami nyugalmat csent, egy zokogó kislány, ezt hagytad hátra, A bűneidet nem kenheted másra, Kár ha, ezt eddig nem fedezted fel, Kell, de egy ribancnak felel, Bennem már semmi értékre nem lel, Erre a vonatra már senki nem száll fel, Lehet dühből írom, de nyugodt a hangom, Miattad nem sírok, a csírákat már hagyom, Lehet nem hiszed, de lett helyetted más, 7 hónap alatt volt jelentkezőből száz, Lásd, a kislány felnőtt nélküled, Olthatsz még, ezért van a két fülem, Türelem, veled még nem végeztem, Veled vétkeztem, és akkor tévedtem

Amikor téged választottalak, Elmúlt a köd és lehullott a vakolat, De tudok én még törődni, Felettem nem kell többé őrködni, Röhögni, és a gyengébbet bántani, könnyel felejteni, azt hitted nem vártam mi? Ne játszd el a gyászt, menj félig halott aggyal, Én is indulok, szállok mint egy angyal.

Testamentum Megfulladok a némaságtól, mert megfojtanak a szavak, Ennyi fájdalom után már nem égetnek a savak, A sérelmek régóta a porba hullanak, Szél szórja el poraim, ha elhamvasztanak, Láttam már karón varjút, én is ott vagyok, Magam után remélem csak békességet hagyok, Így ringattál karjaidban, az életem volt kezedben, Bíztunk egymásban, vak világtalant vezetve. Nem adtál már Hétfőt, de volt egy Vasárnapom, Kiengedtél a rabságból, hogy lássam még a Napot, Már csak vihar felhő van az égen, mindent elmos az eső, Én is csak utolsó vagyok, mert Ő lett az első, Ne vedd magadra, a Halálról beszélek, Erre várok most, hozzá szól az ének, Szokatlan órában oktalan Testamentum, A Pici Lánytól furcsa ez a momentum.

Elbúcsúzok tőled, tán örökre már, Eddig se volt hozzám jó szavad, így lehet jobb világ vár, Szerethettelek volna, de csak egy igaz Szerelem van, És ezt tudjuk a legjobban: egy Érzelem se halhatatlan. Tovább léptél Te is, most nekem kell mennem, Haragos szavaidból egyet se kell magamra vennem, Rád hagyom a Szívem, a Lelkem is a tiéd, Ha törlöd záporozó könnyeim, még az is tönkre tenném. Hát vigyél el Halál, Te fekete csuklyás, Szenvedtem már eleget, az ajtót magam mögött be csuknám, Felhős maradt az ég, nélküle nem süt a Nap, Kis sziget az öröm, de a bánat óceánja nagy, Végy magadhoz szerelmem, csókolj meg utoljára! S édes csókod után ránts magaddal a pokol bugyrába, Ennyi a búcsú szó, aláírtam a Végzetemet, Akit a legjobban szeretek, ma éjjel eltemet.

Utolsó Versben kérdeztél, én versben feleltem, De soha nem mondhattuk ki: édes szerelmem, Búcsú dalt írtál, hát itt az enyém is, Ezt még túl kell élnem, akármilyen kemény is, Szép barátság volt, ezt pár sor bizonyítja, De egy érzelem szívedet máshova idomítja, Kosárpalánk, lépcsőház, eltitkolt órák, A hazugság szállt rá, akár a hó rád, Sok titok, sok emlék elrejtve a fiókba, Most kipakol mindent ez a kis fióka, Szünet volt, labdát fogtál és én elvettem, Észre se vettük, hogy szívedet elcseleztem, Szabály nélkül játszottunk, cserfesen szóltam, Akkor lettünk barátok, amikor kosárra dobtam, A lépcsőházban ültünk, megvígasztaltál, Amikor más nem volt, te mellettem álltál, Ő üvöltött, ütött, és én voltam a lökött, Te átöleltél, amikor Ő állat maskarát öltött, A szülinapomon emlékszem, még te is ott voltál,

És tudom fájt, hogy más karjában láthattál, A korházba is bejöttél, míg én derékszögben jártam, Hogy mi vár ránk, én már előre láttam, Gyök-kettőztünk hárman, a korház udvarán, Féltél, hogy miattad új veszekedés várhat rám, Azt mondtad a sötétből a fénybe átvinnél, A határon rekedtem, Te tovább léphettél, Nem téged választottalak, ezért Te szakítottál, Én pedig megbántam, amiért eltaszítottál, Darabokra törtünk, és visszadobtál a sárba, Nem hatott meg többé, hogy a tekintetem árva, Lelkembe zárva most én is tovább lépek, De megmaradsz bennem emléknek és képnek.

Vörös Péter

Az istenek meghalnak! Régiségek, kérges festmény ráfagy Most az ég a földre, bámulok a Csillagokba, új könyvekben drogos költők A múzsákkal szeretkeznek. Antik márvány istenek a Gyárkémény füstjébe bújva Feketednek, kormosodnak Apollók és Diánék... Bemásznak a kukákba is: Dionűszosz után kutat A turkáló hajléktalan. Messze száll a turul hangja Tartja vörös karmai közt Zeusz atya arany fejét.

Volt barátnőmnek Lennék én a cigaretta kezedben és Az émelyítő füst ami a tüdődbe fut És én lennék az alkohol amit soha nem iszol meg és amitől berúgsz mégis egyszer és én a repülőgép, álmodban zuhansz És az orgazmusodban a képzelt kép mert egyedül vagy és egyedül vagy mert lenyomja magát a torkodon a város és nelkülem és nélküled és lepotyognak a madarak az egünkről és már nem kellek neked és már te sem kellesz nekem és szeretlek és nem szeretlek és soha többet...

Négy festmény 1.(Sárga és szürke) Szárga! A tág egekben szétfolyó folt. Sárga! A gyerekpisiben térdelő hold, Gyere had fessek veled! Szürke! A betonon tespedő szín! Szürke! A napokon áthúzó sín Gyere had írjak neked! 2.(Kék és zöld) Kék! Remény, a fennt, az ég, Kék! Világ, a vég, a lék Gyere a tengerbe írlak! Zöld! Egy burkolat, élet, és sok növény, Neked. Zöld! A tengerek mélye, megálmodni lehet. Gyere és formára hívlak! 3.(Lila és drapp) Lila! Festékek szaga, műkörmeteg méla nők Lila! Ibolyáknak zsenge ága, sugarak és puszta hők! Gyere, még versembe veszlek!

Drapp! Poros, kockás régi vászon, Drapp! Rőt rézkarcok vén padláson Gyere bekereteztetlek! 4.(Fehér és fekete) Fehér! Hideg ruhák frissen mosott szaga Fehér! A fagyos angyalok hó-agya. A megtört jég... Fekete! Te szurkok végső dacos gyásza, Fekete! Te nagy lény, éjszakák arája A Sötétség...

A holdsarló Arat meghajlott kalászokat Ahogy - Vén hajó! - úszik a búzamező-tengerben. A Város mögött és ömlik és hullámzik a hideglevegő, A villanypóznákat körbeöleli a végtelen tereken Átszántó holdsarló. Itt minden olyan világos, a szél az arcunkba mar Fagyott földeket halott avar takar, Csak a búzatenger messzesége várja megújuló aratását. A villanypóznák mögött viharfelhőkből vihart kavar A holdsarló És kristály-kemény szemünkbe fénycsíkot karcol, Örökké ragyog talán bennünk ez a vidék: A télbenyúló városhatár, a városban meleg van és sötétség A városon kívül a csillagok közt az Isten végzi fényes örök és szent önkielégítését.

VAD Farkasok fogai Lovak bűzös szája Egerek nyúlt arca Vadmalac pofája Vészmadár danája. Vad, vad, vad Egy testen rágódó Ezer őrült hangya Disznók dagonyája Ebek dühödt hangja templomunk harangja Vad, vad, vad Gubancos fehérjék Helytelen hormonok Napelemre landolt Párzódó szúnyogok Zavart ideggócok Vad,vad,vad Téves, hibás, hús-vér gépek: Rángatóznak, félve félnek ezek vagyunk, mind mi vagyunk.

Nagyapáink giccses ősze Csak a szem Csak a szív Ébred csendben,tölgyfa módra Szélódákat dúdolnak a hegyek, A folyóparton a nád sem susog, Sóhajtanak még a mesék is. Búg még:Barlangokban Horkol a vén medve, Minden szénszín varjú meg van elégedve: Hisz a ribizli fonnyad Fagyos bokrokon lassan, A távolban a vonat Kattanása harsan: A régi sín,a szín Sír,zokog...Viszi az embert, nem pihen. Rezeg még. Bár rozsdás már a vas, Zakatol az őszi tájban nagyapáink vonata..

Kelünk Kelünk a napban és fújja ránk vén szirmait a kósza őszi szél. Szívünk ha dobban a szép föld láttán tán együtt, hát együtt könnyezünk: A tél,az ég,mesél öreg avarokról, hóvihar ha tombol s ropog bele a ház,hát Vackom veled megosztanám szívvel. S' érted halnék, lelkem rongyaiból kötnék kezedre kesztyűt: Ne fázz!

Összemosódó Nappalok Hangom elveszik Az útón feléd,a csendben A hitem elsorvadt A régi osztályteremben De halk Tépett, Piheg De kell: Ázott Fázott A Szép. Magam felé fordulok A baglyok képe víztükrön Napok óta ébren alszom A karcok képe a bükkön Kopik Barnán A fák, az ég: Nehéz, Öreg De szép.

Időtlen már a lét Az ég a napok s a hajnal Behunyja zöld szemét S áll a pillanattal A csend A hang Álom-kerék, Magam vagyok, veled.

Nem tudom mit is írhatnék ide, hátra. Mert egy csodára tényleg nem lehet mit írni. És ez, ami most már ott pihen a számítógépeden tényleg csoda. Nem amiatt, hogy letöltötted, hanem azért, mert ezt mi, az Új Irodalom szerzői hoztuk létre. Mert ezek vagyunk mi. Külön-külön is megálljuk a helyünket, de így, együtt képesek vagyunk létrehozni egy csodát. A borítón írtam kissé felelőtlenül, hogy: „Mert már így is színesek vagyunk!”. És ahogy végigolvastam az írásokat, rájöttem, hogy valóban nem hiányoznak a színek ebből a kis internetes antológiából. Az írásainkkal, a tehetségünkkel helyettesítjük! Friss írásainkat továbbra is megtekinthetitek a blogunkon! http://ujirodalom.blogspot.com Kellemes olvasást!

Üdvözlettel: Rouge Est Monté