ÖLJÜNK MEG MINDEN ROHADÉKOT!

Boris Vian

ÖLJÜNK MEG MINDEN ROHADÉKOT! A magyar kiadás alapjául szolgált: Boris Vian: Et on tuera tous les affreux Le Terrain Vague © Le Terrain Vague, 1963 Fordította: Vinkó József A fordítást az eredetivel egybevetette: Pléh Csaba Könyvterv, borítógrafika: Kiss Ilona

I. Úgy kezdődött, mint valami álom... Ha az embert kupán vágják, annyi baj legyen. Ha egyetlen éjszaka kétszer is elkábítják, ott egye meg a fene... Ám ha kimegy, épphogy csak egy kis friss levegőt szippantson és egy vadidegen szobában találja magát Ádám – Éva kosztümben, mellette pedig egy pucér nő, az azért már meglepő. Arról nem is szólva, ami még csak ezután történt... De azt hiszem, az lesz a legjobb, ha az egészet elkezdem elölről, attól az estétől. Attól a nyári estétől, hogy pontos legyek. A pontos időpont nem is olyan lényeges. Nos, már nem is tudom, miért, de hirtelen kedvem támadt kimozdulni otthonról. Általában szeretek korán feküdni és korán kelni, de vannak

napok, amikor az ember egy kis alkoholra, emberi melegségre, társaságra vágyik. Lehet, hogy alapjában szentimentális vagyok. A külsőm alapján persze ezt senki sem hinné, de lehet, hogy a hatalmas muszklik és izomkötegek csak arra szolgálnak, hogy elrejtsék Hamupipőke szívemet. Szeretek haverok között lenni. És barátnők között. Mindig megvolt a társaságom, hímnemű, nőnemű egyaránt, s időnként megköszönöm magamban a szüleimnek, hogy ilyen fizikumot hagytak rám. Vannak, akik az Istennek rebegnek hálafélét, tudom... de az a gyanúm, hogy olyasmibe keverik az Istent, amihez valójában semmi köze. Bárhogy is legyen, anyám odafigyelt rám, amikor készültem... És az apám is... mert végül is valami oka biztosan lehetett annak, hogy ő is jelen volt... Szóval kedvem támadt kimozdulni, úgyhogy ki is mozdultam. Tagadhatatlanul előnyös, ha az ember neki megfelelő szülőket választhat. Szóval kimozdultam: az egész banda ott várt a Zooty Slammerben. Gary Kilian, a Call riportere, Clark Lacy, volt egyetemista társam, aki ugyanúgy Los Angeles külvárosában élt, akárcsak én, s a szokásos banda: nem azok a kis csajok, akiket mindenki kénytelen mindenhová magával cipelni, mihelyst egy kis aprópénz csörög a zsebében, sem a felső tízezer libuskái, ezek a szédült, vonagló tyúkok, ezeket utálom... hozzátapadnak az emberhez, mint a pióca. Szóval nem ezek a női csukák. Nem. Barátnők! Igazi barátnők! Nem állástalan statiszták, nem elhasznált naivák, egyszerűen csak szimpatikus, kedves lányok. Fantasztikus nehéz ilyet találni! Lacynek egész udvartartása van ilyenekből, akár tízszer egymásután elmehet velük szórakozni, meg sem próbálják lesmárolni. Velem sajnos más a helyzet: néha sajnos egész este azzal szórakozom, hogy lefejtem magamról a csajokat, akik rögtön a karomba vetik magukat. Azt persze mégsem szeretném, ha olyan pofázmányom lenne, mint Lacynek, de hát ez egy másik történet. Egy szó, mint száz, biztosra vettem, hogy a Slammerben összefuthatok Beryl Reeves-szel és Mona Thaw-val, s velük nem kockáztatok semmit... De ami a többi csajt illeti, meg vannak győződve róla, hogy a szerelem az élet értelme, főleg ha az illető 90 kilót nyom, s hat láb két hüvelyk magas... Mindig elmagyarázom nekik, hogy épp azért vagyok bombaformában, mert vigyázok magamra. És ha nekik is ekkora hústömeget kellene mozgatniuk, akkor ők is eléggé elfáradnának ahhoz, hogy békén hagyjanak... Szerencsére Beryl és Mona nem ilyenek. Ők jól tudják, hogy az aszketikus életmód előbbrevaló minden ósdi tornamutatványnál, amit a kanapén végeznek. Így hát beléptem a Zooty Slammerbe. Helyes kis lokál, a főnök Lem

Hamilton, nagydarab fekete zongorista, aki hajdan Leatherbird zenekarában muzsikált. A nyugati part minden zenészét ismeri, pedig annak csak az Isten a megmondhatója, hány muzsikus él Kaliforniában. A Slammerben még igazi zenét lehet hallgatni. Imádok erre a zenére lazítani... bár én már a természetemnél fogva is elég laza vagyok, mégis baromira kikapcsol. Gary már várt. Lacy Monával táncol, Beryl a nyakamba ugrik... – Hello, Mona – mondom. – Mi újság? Szia, Gary! – Szia – mondja Kilian. Elegáns, mint mindig. Csinos, barna srác, a bőre áttetszően kékes. Rózsaszín csokornyakkendője úgy állt rajta, mintha most húzták volna ki a skatulyából. Ezt szeretem Garyben, hogy olyan kifinomult ízlése van. Teljesen egyforma az ízlésünk. Nyilván ezért értjük meg egymást. Mona árgus szemekkel méreget. – Rocky – mondja –, ez felháborító. Maga napról napra szebb! Mivel ő mondja, nem jövök zavarba. Van ugyanis a hangjában valami... hogy is mondjam... valami elviselhető. – Maga egyszerűen gyönyörű, Rocky. Az a szép szőke haja... a bőrének a hamvassága... mmm... legszívesebben beleharapnék! Most mégis elvörösödöm. Hiába, márcsak ilyen vagyok. Gary foghegyről odaveti: – Mi történt, Rocky? Még csak nem is tiltakozol! Régen már kirohantál volna... – Mona már bebizonyította, hogy értelmes lány – válaszolom –, de ha így folytatja, akkor biztos, hogy elmegyek. Azért jobb lenne, ha Lacy nem hallaná mindezt. Nem szeretem, ha a csajok a külsőmet dicsérik, főként nem, ha Clark Lacy is jelen van: ő tényleg a legjobb haverom, ha azt mondanák, hogy az apja egy patkány volt, az anyja meg egy varangyosbéka, akkor sem lepődnék meg: mert pontosan úgy néz ki. És ez kicsit hátráltatja az udvarlásban. De Mona nem tágít. – Rockykám, mikor fog végre szerelmet vallani nekem?

– Soha, Mona... nem tehetek szerencsétlenné ezer és ezer nőt. Kicsit piás lehet, mert máskor nem ilyen rámenős. Még szerencse, hogy Clark és Beryl leülnek mellénk, s témát váltunk. Hamilton, a tulaj, épp odaült a zongorához. Mint minden melák, ő is pihekönnyűen érinti a billentyűket, és az embernek mosolyog a szíve, ha hallgatja. Gary újra táncolni kezd Beryllel, és éppen föl akarom kérni Monát, amikor Lacy megelőz. Fölkérhetnék bárkit, ha Hamilton játszani kezd, megtöltődik elektromossággal a levegő. Kicsit szétnézek, de ebben a pillanatban már meg is vagyok mentve. Belép egy nagydarab marha: Douglas Thruck. Mindjárt bemutatom, de előbb lecsapok a csajra, aki vele van, berántom a küzdőtérre. Elég formás és jól táncol. Tréfán kívül... Csak az a baj, hogy azonnal hozzám tapad... – Nyugi – mondom –, vigyáznom kell a reputációmra! Elég mufurc mondat, elismerem, de az én külsőmmel tök mindegy, mit mondok. Kicsit rám mosolyog, s úgy tesz, mintha durcás lenne. Elég ránézni, mit művel a szempillájával, nem nehéz kitalálni, mi járhat a fejében. – Kár, hogy nem szambát játszanak! – válaszolja nyugodtan. Nevet. Gary is nevet. Én is nevetek. Elvégre haverok vagyunk. – Miért? – kérdem –, ez is marha jó! – A szamba sokkal dögösebb! – mondja. – Ebben nincs semmi tűz. Kedveseim! Ha ezt langyosnak nevezi, akkor inkább lemondok róla, hogy szambát táncoljak vele. Szent Isten! Tennem kell valamit. Szerencsére izmosabb vagyok, mint ő, s valahogy sikerül eltávolítanom magamtól. Úgy táncolok vele, hogy kinyújtom a karomat. Az ember vagy sportember, vagy ilyen bombázókkal csöcsörészik, mint ez itt! A kettő nem fér össze. És én a sportra szavazok! Mindenek fölött! Kicsit beleharap az alsó ajkába, de azért mosolyog. Úgy látszik, nem tudom lerázni. A legjobb lesz, ha legközelebb bajszot ragasztok magamnak, akkor legalább békében táncolhatok. Hamilton abbahagyja a játékot. Visszakísérem a csajt jogos tulajdonosához, Douglas Thruckhoz. Azt hiszem, megéri a fáradtságot, hogy Douglast részletesen bemutassam. Magas, szőke, göndör, a szája olyan, mint a

csirkebelsőség, folyton vihog. Nagyon fiatal, iszik, mint a gödény, és állítólag újságíró. Van egy rovata valamilyen szaros filmlapban, és amikor nincs jobb dolga, akkor élete fő művén, a Filmesztétikán dolgozik, ami előreláthatóan tíz kötetre rúg majd és tíz év munkát igényel. Szivarozik. Ettől eltekintve olyan, mint egy lábrakelt spongya. Becsszó! – Üdv! – mondja. – Bemutassalak? – Naná! – Rocky Bailey! – mondja a csinos barnának, aki hozzám nyomakodott. – Sunday Love – mondja a csajra mutatva. – A Metro Goldveffon új reménysége. – Tartom szerencsémnek. Udvariasan meghajlok és megszorítom a kezét. Rámnevet. Mindenesetre kedves. A Metro-Goldwyn reménysége! Hát ez tuti, ha én lennék a "Metro", egy percig sem haboznék, hogy belefektessek-e ebbe a gyermekbe, feltehetően nem csalódnék. – Főnyeremény a számodra! – mondja Douglas Thruck a szokásos gúnyos hangsúlyával. Az igaz, hogy a maflaságán kívül semmit nem vethetnék a szemére, azért ezt kikérem magamnak. – Csak azért mondta, hogy lerázzon, Douglas. – Talált – mondja Sunday Love. Közelebb nyomul hozzám. A fenébe is! Milyen vadítóak ezek a nőstények! Hol a francba horgászta magának ezt a dilis nevet? Sunday Love! Marha ötlet! Vidékies csengése van. Mindenesetre nem elégszik meg a vasárnapi szerelemmel! – Táncoljunk – mondja, amikor Lem Hamilton újra belevág a billentyűkbe. – Nem! – mondom. – Már eléggé felcsigázott, és az ilyenfajta szórakozás kibillent a tréningből. De szívesen meghívom egy italra. – Miért? Az edzésrendje azt megengedi, hogy igyon? – kérdezi pimaszul. – Naná! – mondja Douglas, aki úgy figyel, mint a vadász a fűben. – Figyeljen, Sunday! Ne is próbálja meg elszédíteni a vén Rockyt.

Rendíthetetlen! Eddig minden csajnak beletört a bicskája. A sportolókban amúgy sincs semmi költői. Magának igazából egy értelmiségire van szüksége! Naná! Ó az értelmiségi! Persze! De a kört én fizetem... Douglas fizeti a következőt. Aztán táncolok Beryllel, Monával. Majd még egyet Sunday Love-val... Magamban jól szórakozom, mert minden mesterkedése ellenére olyan maradok, mint a jégcsap. De aztán megérti és nyugton marad. Ma este óriási formában vagyok... És azt is tudom, hogy a csajok figyelnek minket a szemük sarkából. Mégiscsak előnyös, ha az ember jóvágású. – Figyeljen! – mondja hirtelen Sunday Love. – Hallgatom. Odanyomja az arcát az arcomhoz. Finom illata van. Hajának illata remekül összecseng rúzsának illatával. Meg is mondom neki. – Ne csacsiskodjon, Rocky, ha szabad kérnem! Úgysem gondolja komolyan. – Dehogynem, édesem! – válaszolom. – Komolyabban nem is gondolhatom. – Nincs kedve elvinni valahová? – El akar menni innen? Hát nem szereti az öreg Lem muzsikáját? – De... csak maga túlságosan is figyel a zenére. Azt hiszi, öröm olyan valakivel táncolni, aki tánc közben a zenét figyeli? – Tudom, hogy vannak, akik a csajokra figyelnek és nem a zenére, de én szeretem ezt a zenét, és csak megismételhetem, a nők nem érdekelnek. – Hogyhogy? – néz rám szemrehányóan, miközben megtapogatja a bicepszemet! – Csak nem...? Látom, hogy buzinak néz, és kitör belőlem a nevetés. – Ne izguljon – mondom –, a férfiakat sem szeretem, ha erre gondolt. Engem kizárólag a testkultúra érdekel... és semmi mást nem csinálok, csak sportolok. – Ó! – válaszolja megvetően – nem tennék kárt magában... Őrjítően csinos, jó ránézni, és már majdnem azon vagyok, hogy megszegjem a házirendemet. De csigavér! Ejtsük az ügyet... elvégre elhatároztam, hogy húszéves koromig szűz maradok. Lehet, hogy tiszta hülyeség, de amikor az

ember fiatal, elhatároz dolgokat. Ez ugyanolyan, mint a járdaszegélyen egyensúlyozni, vagy négy méterről beleköpni a mosdóba... ezt persze mégsem mondhatom meg neki... mi az istent csináljak? – Nem tartozom magyarázattal – mondom, miközben kicsit megszorítom a karját, – de súlyos okom van rá, amit nem árulhatok el. – Valami betegsége van? Puff neki. Gondoljon bármit, csak ezt ne. – Nem tudom, hogy magyarázzam meg – mondom –, de ha azt akarja, hogy randevút adjak a húszéves születésnapomon, akkor magáé az első éjszaka joga. Ha azt hittem, hogy ezzel lehűtöm, alaposan tévedtem. Tutajos szemeket mereszt rám és lihegni kezd... – Ó! Rocky! Viccel velem, ugye, kicsikém? Tessék, egy csitri, alig múlt tizenhét, fél kézzel könnyedén a levegőbe emelhetném, és lekicsinyez. Komolyan mondom, a nők nem normálisak. – Férfi becsületszóra! – mondom. – Ott leszek a randevún! – Én is ott leszek – rebegi, mélyen a szemembe nézve. Hát ha kíváncsiak a véleményemre, elég hülye helyzet. Szerencsére az öreg Gary a segítségemre siet. Rácsap a vállamra. – Rajtam a sor – mondja. Lekapcsolja a csajt, és máris pörögnek. Még egy kicsit duzzog, de nagyon morcos, hiszen végül is Kilian jóképű fickó. Rámnevet félig leeresztett szempillákkal. Olyan, mint egy üvegházi virág a premieren, tiszta Linda Darnell... Visszamegyek a bárhoz. Clark Lacy ott van, Beryllel fecseg, Douglas Monával táncol. Csupa szimpatikus fickó a Zooty Slammerben. Kicsit mindenkit ismerek. Behúzódom a sarokba. Mégis csak jó dolog élni, jó dolog, ha az embernek pénz csörög a zsebében és cimborái is vannak. Pokolian jól érzem magam. Douglas szivarja még ott füstölög a hamutartóban. Mennyei illata van. Azok közé a rettenetes olasz szivarok közé tartozik, amelyek úgy bűzlenek, mint a pokol csatornái, s olyan

bütykösek, mint a reumás csont. Érzem, hogy friss levegőre van szükségem, szólok Lacynek. – Kimegyek egy percre... – O.K. – válaszolja. Indulok az ajtó felé. Intek Lemnek, miközben elmegyek mellette. Teli pofával rámvigyorog. Pompás az idő. Az éjszaka kék, illatos. A város távoli fényei vibrálnak a fejem fölött. Megteszek néhány métert, és látom, hogy a kocsim, amit bölcsen a Slammer sarkánál hagytam, megcsillan a fényben. Lépteket hallok a hátam mögött. Egy fickó közeledik. Zömök, durvaképű, de amúgy jól öltözött. – Van tüze? – kérdi. Odanyújtom az öngyújtómat, és eszembe jut, hogy a gengszterfilmekben általában ez a klasszikus megszólítás. Ezután következik az ütés. Elmosolyodom. Ő is nevet. – Köszönöm – mondja. Teljes szájjal vigyorog, miközben meggyújtja a cigerettáját. Kár. Úgy látszik, nem gengszter. Beszívom cigarettájának az illatát. Észreveszi, és felém nyújtja cigaretta tárcáját. – Kér egyet? Majdnem ugyanolyan büdös, mint Douglas szivarja, de itt a friss levegőn nem lehet érezni. Rágyújtok egyre, megköszönöm, mert hát végül is volt gyerekszobám. Ugyanolyan rossz, mint Douglas szivarja, de arra már nincs időm, hogy ezt konstatáljam, mert hirtelen minden elsötétül, körülbelül úgy, mintha egy hajtásra megittam volna négy adag lórúgást. A pasas jóakaratú, rémlik, ahogy elkapja a fejemet, nehogy beverjem a járdaszegélybe, aztán elszállok a sűrű, sötét, fekete éjszakába.

II.

Egy kis szórakoztató fizika Egy szobában térek magamhoz. Még éjszaka van, legalábbis a függönyök el vannak húzva, és a lámpa ég. Megnézem az órámat. Körülbelül fél kettő lehetett, amikor rágyújtottam arra a bizonyos cigarettára... Egészen világosan emlékszem mindenre. Csak azt nem tudom, mi történt a cigaretta és az ágy között... ahol most fekszem... teljesen meztelenül. Körülnézek, keresem a ruhámat, valami takarót. Nem valami szívderítő anyaszült meztelenül egy vadidegen szobában felébredni. Egész rendes szoba. Narancsvörös falak, hangulatvilágítás. Különös. Nincs egyetlen bútor sem. Az ágy alacsony, puha. Semmi zaj... Szemben velem egy ajtó. Fölugrok. Odamegyek az ablakhoz, elhúzom a függönyöket. Függöny sincs, mint ahogy ruhám se. A függöny csak csalódás. Egyszerűen ráfestették a falra. Az ajtó! Mindent ki kell próbálni. Ha az ajtó is festett, akkor fogalmam sincs, hogyan hoztak be ide. Az ajtó nem nyílik. Masszívnak látszik. De legalább igazi ajtó! Nem kell beszarni! Levetem magam az ágyra, és egy kicsit gondolkodom. Nem sokáig... untat a gondolkodás. Zavar, hogy teljesen meztelen vagyok, de hát végül is nem tehetek róla, és vannak, akik egész életükben így élnek... Afrikában például, vagy Ausztráliában, azt hiszem. Váljék egészségükre! Én bizony nem tudom elképzelni, hogy Sunday Love-val szambát táncoljak ilyen állapotban! Bizony jó lesz, ha most nem veszted el a fejedet! Nyílik az ajtó, aztán becsukódik... és a két művelet között lényeges változás történik szellemi állapotomban. A szobában most már egy nő is van – ugyanolyan öltözetben, mint én. Csigavér, gyermekeim! Micsoda darab! Gyorsan elmormogok egy miatyánkot, mert ha én is olyan hatással vagyok rá, mint ő énrám, akkor oda van a fogadalmam. Nagyon szép, de van benne valami ijesztő. Túlságosan is tökéletes, ha szabad ezt mondanom. Olyan, mintha különböző darabokból gyártották volna. A melle Jane Russell, a combja Betty Grable, a szeme Bacall, és így tovább. Rám néz, ránézek, és azt hiszem, egyszerre pirulunk el mind a

ketten. Közelebb lép. Imára kulcsolom a kezem. A fenébe is, mit szenteskedem itt! Nem az én stílusom. Lehet, hogy csak beszélgetni akar. Próbálok illendően viselkedni, és némileg sikerül is, de istenemre, nagyon nehezemre esik... Az apámra gondolok, az aranykeretes szemüvegére, az anyám mályvaszínű szoknyájára, a húgomra, elvégre lehetett volna, egy baseball meccsre, egy hidegzuhanyra, de tessék, leül mellém az ágyra. Belebámul a képembe, és rám kacsint. Félméteres szempillája van, a bőre pedig sugárzik... Most mi az istent csináljak? Itt vagyok, teljesen pucéran, egy tizenkilenc éves bombázóval, aki szintén meztelen, egy szoba közepén, ahol semmi más nincs, csak egy ágy. Ezt a feladványt nem vettük az egyetemen. Még a franciaórákon sem... Márpedig ez az eset láthatóan a rendhagyó esetek közé tartozik. A rendhagyó igék gondolatától visszanyerem a bátorságomat. Magabiztosabb leszek. Csigavér, hiszen elhatároztam, hogy húszéves koromig bölcs maradok, és semmi okom rá, hogy megváltoztassam az életprogramomat csak azért, mert egy nő belépett a szobámba. Mert ez az én szobám, mivel én voltam itt előbb. Az öltözetnek pedig semmi köze a kérdéshez. Majd én megmutatom, hogy a méltóságot nadrág nélkül is meg tudja őrizni a férfi. Fölállok, összefonom a karomat, és azt mondom: – Mit akar? Röviden válaszol: – Magát! Fulladozni kezdek és olyan hangot adok, mint egy repedt fazék. – Nem egyezünk a kérdésben – mondom –, az én edzéstervem tökéletes önmegtartóztatást követel. Felvonja a szemöldökét, mosolyog, feláll. Közeledik. Képes rá, hogy megöleljen. Elkapom a csuklóját, és megkísérlem eltávolítani magamtól... Sunday Love-ra gondolok. Sajnos egy diszkóban estélyiben könnyebb ellenállni. Fogalmam sincs, mit tegyek... erős, mint egy ló... és nagyon jó illata van neki. Végül is tiszta őrület... meg kell értenie.

– Ki hozott ide? – kérdezem. – Hol vagyunk? Mi a fene ez az egész história? Mit akarnak tőlem? Maga mit szólna, ha elkábítanák, elhurcolnák egy vadidegen helyre, levetkőztetnék és belöknének magához, nyilvánvaló szándékkal, egy meztelen férfit? – Nem szólnék semmit – mondja, alábbhagyva a küzdelmet. – Vannak ilyen helyzetek, amikor fölöslegesek a szavak... Vagy nem ez a véleménye? Mosolyog. Megvan mindene, ami csak kell. Még a harminckét fehér foga is megvan. – A maga részéről lehet, hogy igaza van, elismerem, hiszen maga tudja, hogy mi történik itt. De velem más a helyzet. Hirtelen rádöbbenek, milyen képtelen ez az egész beszélgetés ebben az állapotban, ahogy vagyunk. Valószínűleg ő is erre gondol, mert nevetni kezd és megint közeledni kezd, és az ördögbe is, már nincs is olyan messze, mert a két hegyes micsodája hozzáér a mellkasomhoz. Itt birizgálnak... úgy látszik, palira akar venni! Engem! Akinek elvei vannak! Kezdek berágni! Igenis! Elveim vannak! És megvédem az elveimet. Kezdek üvölteni, mint a fába szorult féreg... – Hagyjon békén! Vámpír! Engedjen el! Nem akarom! Elég legyen! Segítség, mama! Döbbenten néz rám. Elenged, hátralép, odamegy a falhoz, és bámul. Gyermekeim! Ha valaha olvastatok egy tekintetből, akkor ebből a tekintetből valóságosan kitetszik, hogy én a leghülyébb pasas vagyok, akit valaha is a hátán hordott a föld! Annyira üvöltöttem, hogy berekedtem, és a legszívesebben elsüllyednék a szégyentől. Ebben a pillanatban nyílik az ajtó, és belép két, korántsem megnyerő külsejű pasi. Fehér köpeny van rajtuk, mint az ápolókon, és körülbelül olyan karcsúak, mint a San Francisco-i függőhíd. Mindegy. Tiltakozni kezdek. – Vigyék el ezt a picsát! És adják vissza a ruháimat! Semmi kedvem részt venni a piszkos kis kukkoló üzelmeikben! – Mi történt? – kérdi az első. Dagadt, kövér állat, kis bajuszkával. – Jobb szereti a fiúkat? – kérdi a második.

Na ezt még megbánod, te mocsok. Lendületet veszek, és tiszta erőmből gyomorszájon vágom. Láthatóan kellemetlenül érinti, mert kétrét görnyed és furcsa grimaszba húzza a pofáját. A dagadt, bajuszos szemrehányóan néz rám. – Lehet, hogy butaságot mondott – mondja. – Mégsem kellett volna ilyen durván viselkedned. Mire mész vele? A másik lassan felegyenesedik. Egészen megzöldült, és furcsa, sípoló torokhangot. – Nem akartam megsérteni – nyögi ki –, nem tudtam, hogy ennyire érzékeny. Nem bízom benne, és igazam is van, mert előránt egy gumibotot, és se szó, se beszéd fejbevág. Tisztán látom a naprendszer összes bolygóját. A dagi is előrelendül és átölel. Reménytelenül küszködök, nehogy elveszítsem az eszméletemet, és sikerül is talpon maradnom. Körülbelül úgy érzem magam a karjai között, mint egy strucctojás, amely láthatóan öt percen belül fel is fog törni. Ráadásul meg is főz, mert érzem, hogy egyre forróbb a helyzet. – Egálban vagyunk! – mondom – illetve nyökögöm. – Jó! Jó! – mondja a bajuszos. – Gondoltam, hogy megjön az eszed. Figyelj ide, kettőnkkel úgysem bírsz el, úgyhogy jobb, ha feladod. Nem akarsz egyedül maradni a hölggyel? – Nagyon bájos – mondom –, de meg van az okom rá. – Felőlem! – dörmögi a második. – Végül is a maga dolga. Jöjjön velünk! A fejem kong, mint a nagyharang, de ő is ólomszürke, és úgy jár, mint egy kampós bot. Ez némi elégtétellel tölt el. Valamit érzek a lábfejemen. A dagadt, bajuszos szöges cipője. Nem nehezedik rá. – Figyelj ide, kiscsibém! – mondja. – Ha szépen velünk jössz, nem lesz semmi baj. Öt perc alatt túl vagy az egészen, becsszó! Aztán mehetsz, amerre akarsz! Az ember szörnyen gyámoltalannak érzi magát, ha a meztelen lábfejére rálépnek egy szöges cipővel. Ráadásul a fejem is olyan kába, hogy alig tudok tisztán gondolkodni.

A lány eközben közömbösen az ágyra veti magát. Már-már sajnálom, de ott egye meg a fene. Lehet, hogy engedtem az előítéleteimnek, de még az is becsületesebb, ha az ember legalább az előítéleteihez hűséges. Hat hónap múlva leszek húsz, és ha nem bírok ki hat hónapot, akkor igazán nem tudom, mire becsüljem magamat. Követem a két pasast egy hosszú, fehér folyosón; tisztára olyan, mint valami kórház. A szemük sarkából figyelnek, a másodiknak a zsebében van a keze. Tudom, hogy onnan rántotta elő a gumibotot... Remélem, más meglepetést nem tartogat ott... Hirtelen a Zooty Slammerre gondolok, meg a haverokra, akik ott várnak. Ha látnák, mibe keveredtem... Ahogy magamra nézek, megint elvörösödöm, bármit megtennék, csak ezt a pirulást tudnám végre leküzdeni. Mégiscsak hülye helyzet! Belépünk egy műtőszerű helyiségbe. Néhány készülék. A plafonról egy nikkelezett rúd lóg alá vállmagasságban. Olyan, mint valami nyújtó. Rosszat sejtek. Eléje állítanak. – Emelje fel a karját! – mondja a második. Felemelem. Ripsz-ropsz odakötözik a csuklómat a vasrúd két végéhez. Lógok a szeren. – Engedjetek el, geciládák! Mondok még ennél cifrábbakat is, de most nem jut eszembe. Még szerencse. Megragadják a lábamat, és odakötözik a földhöz. Mi a fenét akarnak? Meg akarnak ostorozni? Üvöltök, ahogy csak a torkomon kifér, nyilván azoknak a rohadékoknak a markába kerültem, akik speciális sex-fotókat készítenek speciális pozíciókról, és szaros szatíroknak meg vén spinéknek árulják, akiknek már csak ettől jön vissza az életkedvük. – Hagyjatok békén... Tetűládák... Rohadékok... Esküszöm, kibelezlek benneteket... Mintha csak a falnak beszélnék. A két pasas dolgozik. Az első odatol a lábamhoz egy porceláncsészét, olyan, mint egy hamutartó, a második meg valamilyen elektromos szerkezettel vacakol. – Nekünk is kényelmesebb lett volna az első megoldás – mondja –, de hát ha neked nem tetszik, akkor magadra vess! Rászorít valami izét a hasamra. A szerkezet két elektródában végződik, az egyiket bedugja a masinába, a másikat hátranyújtja a fenekem mögé.

Jóságos isten! A rohadék! Sokkal megalázóbb, mintha megmérnék a lázamat. Tök úgy kezelnek, mint egy kísérleti nyulat. Elmondom őket mindennek, ami csak egyáltalán az eszembe jut. – Ne izgasd magad! – mondja a dagadt. – Nem fáj, s végül is magad választottad. Ne ugrálj, rákapcsolom az áramot. Rákapcsolja egyszer... kétszer... háromszor, minden egyes alkalommal összerándulok, és most már tudom, minek kellett a lábam közé a porceláncsésze. Túlságosan szégyellem magam, hogy elmondjam, mi történik. A két idióta fetreng a röhögéstől. – Rá se ránts! – mondja a második. – Köztünk marad! Hazudok, hogy mentsem a helyzetet: – Köpök rá – szörcsögöm a fogam között. – Rohadék két alak vagytok, de még találkozunk. – Amikor csak akarod, öcskös! – mondja az első, és majd elesik a röhögéstől. Még arra emlékszem, hogy adnak valami innivalót.

III. Feltűnik Andy Sigman Madárcsicsergésre térek magamhoz egy narancsültetvény közepén, a tengerpartra vezető úton, ahová teljesen felöltöztetve kitettek. Megcsap Douglas szivarjának a füstje, és arra gondolok, hogyan talált rám ez a hülye. Ahogy körülnézek, látom, hogy ez nem Douglas szivarja. Néhány méterre tőlem egy fekete-narancssárgakockás taxi és egy szimpatikus muki guggol fölém. Pipázik és figyel. – Mit csinálok én itt? – kérdezem. – Pont ezt akartam kérdezni én is – mondja.

– Fel vagyok öltözve – konstatálom. – Még szerencse! – válaszolja. – Volt más is a zsebében? Megtapogatom a zsebeimet. Nem hiányzik semmi! – Hány óra? – Hat körül – feleli. Fölállok. A fejem bizonyítja, hogy nem álmodtam, ami történt. Valószínűleg megtántorodom, mert szánakozva néz rám. – Jó kis púpocskája nőtt, öregem... – Érzem. Borzasztóan fáj a vesém tájéka. Ezek a rohadékok az elektromos masinájukkal. Végül is... ha ennyivel megúsztam, még hálát is adhatok! Habozok. – Be tudna vinni a városba? – Gondoltam, hogy meg fog kérni rá – mondja. – Ezért is maradtam. Andy Sigman a nevem. – Rocky Bailey – mondom. – Mindenesetre örülök, hogy találkoztunk. – Részemről a szerencse – mondja. – Úgyis üresen jöttem. Legalább lesz fuvarom. Egy percig habozom, de a fejem zúgása figyelmeztet rá, hogy az erőm végén járok. – Szálljunk be – mondom –, vigyen a Zooty Slammerbe. A Pico Boulevard és a San Pedro Street sarkáig, aztán majd mondom. – Tudom, hol van – mondja. – Hamiltonhoz? – Oda. Beülök melléje, jóllehet ez tilos, de sokkal kényelmesebb, és csevegni is lehet, és ebben a városban minden taxisofőr akkora pletykafészek, mint a néger vénasszonyok. Kezdek fabrikálni neki valamilyen kis történetet, ami megáll a lábán. Eszem ágában sincs mindazt részletesen elmondani, ami történt. – Óvakodjék a nőtől! – kezdem.

– Szemét fajzat! – bólint. – Főleg, ha kilökik magát az autóból húsz mérfölddel odébb! – Szerencsére nem hajtott gyorsan! – mondja végigmérve az öltönyömet. – Szerencsére! – mondom. Lefékezett. – Kicsit meglep, hogy egy nő nem akart lefeküdni magával – mondja némileg gyanakodva. – Bár alaposan fejbekólintották, az már igaz, én mégis azt gondolom, hogy maga azok közé tartozik, akik előtt a nők összecsinálják magukat, mint legyek a légypapír előtt. Érzem a hangján, hogy nem hízelgésből mondja. Komolyan gondolja, amit mond. – Általában igen – válaszolom, – de néha pofára esik az ember. Mindenesetre ez itt csúful elbánt velem, és nem is tudom, mit is csináltam az elmúlt néhány órában. – Feltehetően aludt – mondja. – Feltehetően – válaszolom. – Mázlija van, hogy éppen San Pinto felé volt fuvarom. – Mázlim volt – mondom. – Amikor Sanghaiban dolgoztam – kezdi –, majdnem mindennap feküdt valaki a járdán vagy az út szélén. – Maga volt Sanghaiban? – A helyi villamostársaság igazgatója voltam. Furcsa történet. Elröhögöm magam. – Tréfál, ugye? – Dehogy! Tényleg az voltam. Az igazat megvallva tizenkilenc éves koromban beiratkoztam a keleti nyelvek iskolájába, ezt így hívják, hogy megtanuljak törökül. És rögtön az első nap eltévesztettem az osztályt. Ő is röhögni kezd. – Igaza van – folytatja –, tényleg olyan, mintha tréfa volna, pedig igaz.

Összesen két növendék volt az osztályban. Velem együtt hárman voltunk. Ez volt az első eset tizenegy év óta, hogy a tanárnak három növendéke volt. Egyszerűen nem volt bátorságom hozzá, hogy csalódást okozzak neki. – És? – És semmi! Amikor megtanultam a kínait, már nem volt más választásom, elmentem Kínába. Húsz évig maradtam, és ezalatt megtanultam angolul. – Most meg itt van... – Most meg itt vagyok. Jó kis hely ez a Kalifornia. – Igen – mondom. – Jó kis hely. Jó kis hely, ahol az embert kábítószeres cigarettával kínálják, hogy különféle megalázó kísérleteknek vessék alá. Ha elmesélném neki, valószínűleg kiverné a veríték. Rosszabb, mint ha Sanghajban az összes villamos hajnali négykor csilingelni kezdene. Nem, dehogyis, nem hajnali négykor, inkább délután négykor. Hiszen arrafelé napközben alszanak. Már nem járunk messze. San Pintónál tettek ki, ami önmagában nem jelent semmit, hiszen bárhonnan idehozhattak, negyven mérföldes körzetből... Andy Sigman befordul a sarkon. A Buickom még mindig ott terpeszkedik, és felismerem Douglas vén tragacsát is. – Helyben vagyunk! – mondom Andynek. – Álljon meg itt, és még egyszer köszönöm! – Ha szüksége volna rám – mondja, és jelentőségteljesen rám néz –, akkor írja be a telefonszámom a noteszébe. – Magának van telefonja? – csodálkozom. – Igen – mondja. – Jó helyen lakom. Végül is én csak szórakozásból taxizom. Boldogulnék anélkül is. Ezek után nem is mertem neki borravalót adni. – Valamelyik nap majd odacsörgök és meghívom egy italra – mondom, miközben megszorítom a kezét. Kemény és száraz szorítása van. – Rendben – mondja. – Viszlát! Megnézem a rendszámtábláját, ahogy

eltűnik. Pontosan fél hét. És amikor másodszor is belépek Lem kocsmájába, az első, amit meglátok, Sunday Love háta, aki eltakarja az arcát, és hisztérikusan mutogat... – Egy halott! Egy halott fekszik a telefonfülkében.

IV. Gary beveti magát A visszatérésem – mondjuk meg őszintén – nem tűnik fel senkinek sem, és érzem, hogy kisebbségi érzés alakul ki bennem. Az öreg Lem savanyú képet vág, mert igaz, ami igaz, egy hulla rontja az üzlet hírnevét. A telefonfülke a terem jobb sarkában van. Gary és Douglas odarohannak, és látom, hogy valamit bámulnak a földön. Meg kell jegyeznem, hogy már szinte senki sincs a Zooty Slammerben. Mona és Beryl már elmentek, és Clark Lacynek is bottal üthetnénk a nyomát. Gary és Douglas kijönnek. Nem nyúltak semmihez. – Telefonáljon a rendőrségre, Lem! – mondja Gary. – Halott. Jobb, ha rögtön értesítjük őket. Nem lesz semmi baj. Kérje a telefonhoz Defato hadnagyot. Nick Defatót. A haverom. Észrevesz engem. – Hol a fenében bujkáltál? Gyáva beszari! A legjobbkor jössz, mondhatom. Értesz az időzítéshez. – Csak kimentem levegőzni – mondom. – De hiszen szóltam neked. – Aztán elcsúsztál egy banánhéjon, mi? – teszi hozzá Douglas, és szokása szerint vihog, mint egy hiéna. Úgy látszik, még egy hulla sem tudja elvenni a jókedvét. Nyilván a púpra céloz a koponyámon. Jobb lesz, ha témát változtatunk. – Vigasztald inkább meg szegény Sunday-t, ahelyett, hogy ökörködsz – válaszolom.

Eközben Gary odament Lemhez, átvette tőle a telefont, és hallom, ahogy személyesen kéri Nick Defatót. – Tréfán kívül – mondja Douglas –, mi a francot csináltál? – Elrabolt egy nő, és titokban szeretkeztünk – mondom. – Amellett leszólított egy pasi, aki még nálad is büdösebb szivarokat szív. – Ugyan, ne izélj! – mondja Douglas. – Hol a francban bujkáltál? – Undorító! – mondja Sunday Love. – Tényleg meghalt? Teljesen odavan. Gary és Lem leteszik a telefont, és visszajönnek. Az a két vagy három vendég, aki még itt tanyázott, most föláll, megnézik a halottat, majd visszajönnek a bárpulthoz. Mindnyájan a bárpultra könyökölünk és arra várunk, hogy Lem készítsen valami dögerős szíverősítőt. A mixer már rég lefeküdt. Azt mondom Kiliannak: – Ki ez a fickó? Itt volt ma este? – Igen – válaszol Kilian. – Homályosan rémlik, hogy kettő körül jött be, nem sokkal azután, hogy te eltűntél... Na nézd csak! Még ki is mentem utánad, mi a francot csinálsz annyi ideig, és ez a fickó ott beszélgetett egy másikkal, azután bejöttek... Főleg azért figyeltem rájuk, mert téged nem láttalak, és nem értettem, hová tűnhettél... Gyanút fogok... Odarohanok a telefonfülkéhez. Hátha ugyanaz a fickó... Megnézem. Ez tényleg kinyiffant. Valami pocsék dolgot ihatott, mert a bőrének olyan színe van, mintha kimángorolták volna. De nem az a pasi az, aki megkínált a cigarettával. Nyilván a haverja... Nyilván őket látta Gary belépni. Visszajövök, hogy újabb részletek után tudakozódjam, de megpillantom a rendőrkocsi fényszóróit, és meghallom a szirénát. Apró jelzés, hogy figyelmeztessenek bennünket. Aztán belépnek. Két egyenruhás zsaru meg egy civil, akin látszik, hogy még nem ébredt fel. Megszorítja Kilian kezét, nyilván ő Defato. Aztán jön még kettő. Az egyiknek kis fekete táska lóg a kezében és olyan a képe, mint egy csodálkozó lóé, a másik valószínűleg fényképész. Elhúznak a bárpult előtt, követik a két dülöngélő zsarut. Szerencsére gyorsan történik az egész. Sőt még gyorsabban, mint gondolom. Fél órán belül minden kész, fölírják a neveket, a címünket, hol vagyunk elérhetők, majd eltűznek, magukkal cipelve a hullát. – Jó, ha az embernek vannak kapcsolatai – mondom Kiliannak.

Mosolyog. A derék, kövér Lem kezd felvidulni, fizet egy kört. Douglas öklendezni kezd, de még marad annyi ideje, hogy kiszaladjon. Hogy mit csinál most a kocsijával, az nem tartozik senkire, és talán jobb is így. Mi is indulunk. – Vigyem haza? – kérdem Sunday Lovetól. Rám néz, súlyosan, valamit jelezni akar a szemével, de nem vagyok elég intelligens ahhoz, hogy megértsem, ezért őt rakom ki elsőnek. Feltétlen beszélnem kell Garyvel. Elbúcsúzunk a csajtól, nézzük, ahogy beriszálja magát a házba. Megfordul, ránk mosolyog, majd eltűnik a szárnyas ajtó mögött. Fényes nappal van. Kezdek elálmosodni. Gary friss, mint a hajnali rózsa. Amint egyedül vagyunk, rögtön felém fordul, és feszülten, mint egy felhangolt gitárhúr, megkérdezi: – Rock! Hol szerezted ezt? Nyilván ő is látta a púpomat. Rövidlátónak kéne lennie, hogy ne vegye észre. Kifelé megyek a városból, teszek egy kört a Santa Monica téren, ebben az időben senki nem fog zavarni, nincs forgalom, nyugodtan cseveghetünk. – Ajándék! – mondom. – Valakitől, akit nem is ismerek. – Hol? Mikor? – Először én kérdezek – mondom. – Térjünk vissza a két fickóra, akit láttál belépni Zootyhoz... Az egyik meghalt. A másik nem egy tagbaszakadt, ronda állat volt vajszínű öltönyben és fehér cipőben? – De – mondja Gary némi gondolkozás után. – A nyakkendője olyan volt, mint a tied? Ösztönösen megigazítja a csomót. – Ilyen. – Helyes! Akkor most elmondom, mi történt. Szép sorban elmesélem, ahogy a pasas megszólított, elkábított, ahogy elcipeltek az ismeretlen szobába, ahol anyaszült meztelenül eszméltem fel. Beszélek a lányról, a kezelésről, amelyben részesítettek, a gumibotról és végül Andy Sigmanról. Gary szótlanul hallgat. Sőt, amikor befejeztem, akkor sem szól semmit.

Majd hirtelen kinéz az ablakon, és felkiált: – Hova a fenébe hajtasz?! – Nem gondolod, hogy egy jó fürdő felfrissítene? – kérdezem. – Egy jó fürdő? Meghibbantál? – kiáltja. – Most nincs idő hülyéskedésre! Add át a volánt! Megállok, cserélünk, és higgyék el, nem túlzok, ha azt mondom, hogy Gary rááll a gázpedálra. Mindez persze nem akadályozza meg abban, hogy beszéljen. – Tudod, ki volt az a fickó, akit Lemnél kicsináltak? – Honnan a fenéből tudhatnám? Csak annyit láttam, hogy magas, szőke pasi volt, feltehetően kék szemekkel, de olyan ocsmányul nézett ki, hogy nem volt kedvem alaposan tanulmányozni. – Wolf Petroszjannak hívták – mondja Kilian. – Ezért tartott olyan rövid ideig a helyszíni szemle. Defato már jó ideje körözte, és most meglehetősen elégedett volt, hogy elkapta. Még ha halottan is. – Ki az a Wolf Petroszjan? – kérdezem. – Sohasem hallottam róla. – Különös fickó, elhiheted – mormolja Kilian. – Mindent csinált már... Igazi vagány! Egyszer egy egész kolostort kirámolt egymaga... – Egek ura! Hogy a fenébe? – kérdezem. – Beadta a papoknak, hogy rajzfilmet készít Szent Márton életéről – mondja Gary Kilian. – Kihordatta a kegytárgyakat a papokkal. Gratis pro deo, természetesen... De emellett ő volt a legnagyobb kábítószer-kereskedő a parton... – Hát aztán? – Hát aztán, szeretném tudni, ki készítette ki. És mivel erre csak nagyon kevesen képesek, azt hiszem, ennek rögtön utána is nézhetünk. Van valami dolgod délelőtt? – Nincs... – Nos, Rock fiam, akkor felcsapunk detektívnek... – Felőlem – mondom lelkesedés nélkül.

A Bogart filmekből megtanultam, hogy ebben a szakmában az ember néha többet kap, mint amennyit adni tud. De Gary előtt nem szeretnék gyávának mutatkozni. – Majd szórakozunk egy kicsit mondom. Megkísérlek jó képet vágni a dologhoz. De nem hiszem, hogy ezt mosolynak hívják. – Tudod – mondja –, lehet, hogy kockázatos lesz. Ezek nagyon veszélyes fickók. Ijedtemben csuklok egyet, és vacogni kezd a fogam. – Gondolod? Talán hagyhatnánk a fenébe az egészet. – Hogyhogy hagyhatnánk? – kérdezi gúnyosan. – Hát... csak úgy gondoltam. Neked van valami elképzelésed? – Van – mondja Gary. – Van néhány elképzelésem... Gary fékez a rendőrségi épület előtt, és én inkább átadom a szót Garynek, aki szeretné a maga módján elmondani az eseményeket. Nem pontosan azt, ami következik... hanem inkább azt, ami Defatóval és a mentőautóval történt, amikor elhagyták Slammer bárját Petroszjan holttestével... A szolgálati titkokat Defato mesélte neki később.

V. Támadás a hullaszállító ellen A halottaskocsi ment elöl, kétoldalt két motoros rendőr. Defato felügyelő kocsija mögöttük haladt. A felügyelő, aki közben teljesen felébredt, elégedetten gondolt arra, hogy néhány perc múlva visszafeküdhet a meleg ágyacskájába, amit alig egy órája kényszerült elhagyni. Perry vezetett, Lynn ült mellette, elöl. A rendőrkapitányságig meglehetősen hosszú volt az út a Zooty Slammertől, és Perry úgy nyomta a gázpedált, ahogy csak bírta. Szerencsére még nem volt csúcsforgalom. Ahogy elhagyták a Flower Street sarkát és befordultak észak felé, hirtelen

hatalmas ütés érte a kocsit, és felkelepelt egy golyószóró. Az autó felbukfencezett, kerekei az égnek álltak, és Defatót a lendület beszorította a két ülés közé a földre. Hallotta Perry jajkiáltását, és hallotta a szélvédő robbanását és az ablaküveg csörömpölését. Lynn már ki is ugrott, és tüzet nyitott a pisztolyával. A két motoros rendőr végigszánkázott az úton, a halottaskocsi vezetője pedig rábukott a volánra. Elég hülyén mosolygott, mert egy lövedék elvitte a felső ajkát és az arcának egy részét. Defato nem mozdult, csak Lynn lövéseit számolta. Ez utóbbi zavarhatta a támadókat, mert megeresztettek egy újabb sorozatot, és Defato hallotta, hogy a lövedékek kopognak a kocsin és tompán puffannak Perry testében. Defato tudta, hogy Lynn is megsebesült, mert hirtelen süket csönd támadt, és a vastag ajtó és a kocsi padlója között hiába fülelt, nem hallott semmit. Aztán odakint felbőgött egy motor, ajtók csapódtak, és nyugtalan, vitatkozó hangok hallatszottak. Defato feszülten figyelt. Megtörölte izzadtságtól gyöngyöző homlokát. Észrevette, hogy a rendőrautó szirénái még most is szólnak, és végig szóltak a támadás alatt. Ekkor távolról újabb szirénák hallatszottak: megérkezett az erősítés, de már későn. Kibújt az ajtón, és kúszni kezdett a halottaskocsi felé. A kocsi ajtaja tárva volt, és Wolf Petroszjan hullája meztelenre vetkőztetve ott feküdt a kövezeten. Mellette összetépett öltönyének néhány darabja. Defato csodálkozva felvonta a szemöldökét és felállva odafordult a második járőr felé, aki épp szerencsétlenül járt bajtársa testét nyalábolta fel. Lynn még most is remegett. A kezével óvatosan benyúlt kék öltönye alá, amelyen arany gombok voltak, és amikor kihúzta a kezét, a tenyere véres volt. Defato összeszorította a fogát. Késlekedés nélkül intett az egyik rendőrautónak, és beszállt. Néhány perccel később már az irodájában ült és száraz hangon adta ki utasításait. A házitelefon berregett. Bejelentették Gary Kiliant és Rocky Baileyt. – Vezessék be őket! – mondta a felügyelő.

VI. A telefonfülke Attól, amit megtudtunk, meglehetősen leforrázva léptünk ki Nick Defato

irodájából. Garyn látszott, hogy gondolkodik. – Nick szerint nem volt semmi érdekes Petroszjan zsebében. Legalábbis semmi olyan, amiért érdemes lett volna megtámadni a halottaskocsit. – Ezt én is hallottam – mondom. – Még szerencse, hogy Defato alaposan átkutatta a hullát a Zooty Slammerben – mondja Gary. – Attól függ – mondom. – Ha nem találták meg, amit kerestek, akkor majd megkeresik legközelebb. – Mire gondolsz? – Wolf a telefonfülkében halt meg – mondom. – Arra gondolok, hogy ha el akart rejteni valamit, akkor ez ideális hely. – Nem értem – mondja Gary. – Nyilván várt valamire – mondom. – Ha arra gondolunk, hogy milyen villámgyorsan cselekszik ez a banda, akkor ha bármilyen dokumentum, vagy bármilyen kompromittáló szer volt is nála, attól a lehető leggyorsabban meg akart volna szabadulni. És lehet, hogy csak utána ölték meg. De az is lehet, hogy a gyilkos nem ennek a bandának a tagja. – Miért? – kérdezi Gary. – Valahogy más a stílusa – mondom. Gyanakodva néz rám. – Szegény öreg Rocky! Ha te ilyen logikával vágsz bele ebbe a mesterségbe, attól tartok, csalódás ér. Még azt sem tudjuk, hogy azok, akik megölték Petroszjant, ugyanannak a bandának a tagjai-e, mint akik elrabolták, és még azt sem tudjuk, hogy megtalálták-e azt, amit kerestek. – Nem áll – mondom. – Petroszjant kábítószerrel ölték meg. Két órával később elrabolták a ruháit, nyilvánvalóan azért, hogy átkutassák. Pedig nemrég mondta Defato, hogy semmi nem volt a zsebében. Van egy elképzelésem. Majd lassan mondom el, mert látom, hogy nehéz a felfogásod. Megállunk a folyosón Nick irodája előtt. Gary maga felé fordít. – Figyelj, menjünk el az Eltűnt Személyeket Nyilvántartó Irodába, nekem is van egy elképzelésem. De azért csak folytasd.

– Először is – mondom –, a gyilkos eltűnt, amikor Wolf meghalt. Wolfot megmérgezték, ez világos. Márpedig Wolf nem ivott semmit a telefonfülkében, nem volt ott semmi. Tehát a bárpultnál ivott vagy egy asztalnál. Elment telefonálni, ott összeesett, egyedül. Következésképp a gyilkos nem kutathatta át a ruháját. – Nem rossz! – mondja Gary. – Azután Defato azt mondja, hogy nem talált nála semmit. Márpedig egy zsaru igazán tud kutatni. – Áll! – mondja Gary. – Tertio! Azok a fickók, akik megtámadták a halottaskocsit, nem a rendőrök szép szemét akarták megnézni. Tehát mégiscsak van valami, amit meg kell keresni. Quatro, tíz az egy ellen fogadok, hogy Petroszjan épp őket hívta, és át akarta nekik adni a cuccot. De közben fűbe harapott. A telefonkagyló ott lógott a kabinban a halott mellett, igaz? – Igaz – mondja Gary. – Jó! Ez azt bizonyítja, hogy nem volt elég ideje megmondani, hová dugta a cuccot. Követsz? Érted, miért gondolom így? – Igen – mondja Gary. – Ha lett volna ideje megmondani, nem kellett volna átkutatni a holttestet. Egyszerűen csak elmentek volna a Slammerbe. – Kapiskálod – mondom. Gary rám néz, érzem a dicséretet a tekintetében. – Öregem! Túlteszel rajtam! Végiggondolni a dolgot ezzel a púppal a fejeden... Szép teljesítmény. – Pont ettől az ütéstől tértem magamhoz – mondom. – Jó lenne, ha gyorsan eltűznénk a Slammerbe, még mielőtt nekik is eszükbe jut a következtetés. – Az ördögbe – mondja Gary –, meg akartam nézni valamit az Eltűnt Személyek Irodájában. Micsoda hülye helyzet! – Percekről van szó! Felhívjuk Defatót? – Előbb találjuk meg, mi az – mondja Gary. – No nem baj. Legfeljebb majd visszajövünk. Nyomás!

A lift éppen megáll. Beugrunk... – Teljes gőzzel a földszintre! – mondja Gary a boynak. Odaad neki egy dollárt, és egy perc sem telik bele, máris lent vagyunk. Gary rohan elöl, én mögötte. Alig bírom követni. Becsapódunk a kocsiba, rálépünk a gázra. Szerencsére zöldhullámot kapunk. Közvetlenül a Zooty elé kanyarodunk. Zárva. Berohanok az épületbe, amelyikben a bár van, és amelyiknek a bejárata közvetlenül a portásfülke mellől nyílik. Marha mázlim van. Lem ott cseverészik a portással. – Lem! – kiáltom. – Bemehetek az oldalbejáraton? Szörnyű sürgős. Hülyén bámul rám, a szeme kissé ködös, de idenyújtja a kulcsot. – Semmi vész! – mondom. – Néhány perc az egész. Tíz másodperc sem kell, s máris benn vagyok a telefonfülkében. Félhomály van, és olyan rohadt bagószag, hogy émelygés fog el. Nem nézek körül. A biztosítékot kicsapták, meggyújtok egy gyufát, hogy jobban lássak. Először benézek a készülék mögé, félrehajtva a fejemet, mint valami hülye. Semmi! Legalábbis azt hiszem. A fenébe! Pedig itt nincs semmi más rejtekhely. Gondolkodom. Lehajolok. A polc alatt egy boríték, aminek a négy sarkát rágógumival ragasztották föl. Abban a pillanatban, amikor leszedem, hallom, hogy odakinn csikorogva fékez egy kocsi. Kiugrom a fülkéből, mint egy zebra, és most még jobban futok százon, mint első alkalommal. A külső ajtó épp akkor csapódik ki, mikor én bevágom a magamét. Odadobom a kulcsot Lemnek, aki kinn ácsorog. – Tűnjön el! – mondom neki. Rákapcsolok, és olimpiai csúcsot futva elérem a kijárati ajtót. Gary meglát. Szerencsére az ajtó nyitva maradt. Beugrom, és ő abban a pillanatban, amikor a hátsóm az üléshez ér, gázt ad. Felvisítanak a gumik, de azt hiszem, hogy azon kívül, hogy úgy nézünk ki, mint akik be vagyunk gyulladva, nincs rajtunk semmi feltűnő. Még csak nem is lőnek ránk. – Megvan! – mondom Garynek. – Egy boríték. – Ne hülyéskedj! Kiegyenesedik, és belenéz a visszapillantóba. Megelőz egy kocsit. A

gyorsulás nekinyomja hátunkat az ülésnek. Már-már felborulunk, ám ekkor Gary lefékez. – Ugorj ki és bukj le! – mondja. Ő is kiugrik, és azonnal megállít egy taxit. Olyan gyorsan, hogy gondolkodni sincs időm. Beugrunk mind a ketten, és megadja a címet a sofőrnek. – Miért nem hozzám megyünk? – kérdezem. – Mert téged megláttak, és ha Petroszjan haverjai voltak, akkor pontosan tudják, hogy ki vagy, hiszen nem véletlenül raboltak el. – Igazad van – mondom, és sajnálkozó pillantást vetek a kocsimra. – Ebben az esetben tehát nem mehetünk hozzád. Hiszen elkapnának. Ha pedig nem ismerik egyikünket sem, akkor meg tök mindegy, hogy hozzám megyünk vagy tehozzád. Bólintok, egyetértésem jeléül, és kihúzom a cuccot a zsebemből. Gary feltépi a borítékot. Fiaim! Ha tudnátok, mi volt a borítékban!

VII. Művészi fotók Gary egyesével kiveszi a fotókat, és átnyújtja nekem. Egy kicsit sápadt, és a szája remeg. Öklendezik. A negyediknél hirtelen az egész paksamétát nekem adja. – Tedd el! – mondja. – Én nem bírom tovább! Én megnézem a fotókat. Mit mondjak, gyomor kell hozzá! Köztünk szólva azt hittem, hogy a szokásos szép fotókat fogjuk itt találni. De ezek nem obszcén fotók. Istenemre mondom, nem!... Micsoda hidegvére lehetett annak a fickónak, aki ezeket a felvételeket készítette! Az első felvétel operációt ábrázol. Azt hiszem, petefészek-kivétel, ez a tudományos kifejezés. De semmiféle fehér lepel, hogy eltakarják a műtéti mezőt. Itt minden látszik.

Ami a többit illeti, még rosszabbak. Képtelen vagyok leírni őket, álmomban sem hittem volna, hogy az emberi testet így föl lehet mészárolni. Egy ideig csöndben ülünk. Gary krákog, majd elhaló hangon azt mondja: – Legszívesebben villamosszékbe ültetném a pasit, és őrültekházába a bűntársait. – Csak nem azt akarod mondani, hogy ezek normális operációk? – kérdezem. Keserűen felnevet. – Láttam már ilyeneket – mondja. – Ennek... ennek megvan a neve. Ez a legtisztább élve boncolás! Majmokon vagy fehér egereken végzik a laboratóriumban, de nem nagyon hiszem, hogy ezeken a fényképeken állatokról lenne szó. – Nézd meg akkor a többit! – nyújtom neki. – Köszönöm – mormogja Gary. – Nekem ennyi is elég! Gondolkodik. – Ezek onnan származnak, ahová ma éjszaka téged is vittek. Azt mondod, olyan volt az egész, mint valami óriási műtő? – Igen. – Nyilván nemcsak ez az egy titkos műtőjük van – mondja. – Van elég úgynevezett egészségügyi intézmény a környéken – mondom. – Az alkoholelvonó intézetek, a sebészeti klinikák, a különböző magán elmegyógyintézetek... Érted, mit akarok mondani? – Rock – mondja –, létkérdés, hogy megtudjuk, hol voltál éjszaka. Már mondtam neked, hogy van egy ötletem. Ellenőrizni is akartam az imént. Jó ötlet, és talán még nem késtünk le róla. – Milyen ötlet? – kérdezem. – Nem láttad a fickókat, akik az imént betörtek Lemhez? – Nem volt rá időm. – Ha nem találtak semmit, és mi jól tudjuk, hogy nem találhattak semmit, hiszen nálunk van a boríték, akkor elfognak menni hozzád.

– Kár a berendezésért! – mondom. – Odamegyünk hozzád, és megkíséreljük kifigyelni őket. Ha a szerencse továbbra is mellettünk marad, akkor egyikük talán azonos azzal, aki téged az éjszaka elkábított. – Nem lehet ekkora mazsolánk – mondom. – Dehogynem – mondja Gary. – Ez feltehetően ugyanaz a banda, és többnyire azt a fickót küldik, akit te ismersz. Gary odahajol a sofőrhöz és bemondja a címemet. – És ha már ott vannak, és ha már fel is mentek? – kérdezem. Mosolyog. – Ne félj! Nem azt mondtam, hogy menjél fel.

VIII. Feltűnnek a régi haverok Megállunk a lakóház előtt, melyben lakom, és várunk. Még nem érkezhettek meg, hiszen csak egy kocsi parkol az épület előtt. Gary különös arccal néz rám. – Mondd csak! – kérdi. – Emlékszel még arra, mit mondtál az előbb? – Persze – válaszolom büszkén, de egy kicsit nyugtalan is vagyok a tekintete miatt. – Mi bizonyítja, hogy azok, akik megtámadták Defatót és azok, akik betörtek a Slammerbe, ugyanahhoz a bandához tartoznak? Egy kicsit gondolkodom. Értem, mire akar kilyukadni. Petroszjan gyilkosának nyilvánvalóan egy rivális bandához kell tartoznia. Ha Petroszjan haverjai próbálták megszerezni a hullát, akkor ezek nyilván a gyilkosának a haverjai, és ezek azok, akik betörtek Slammerhez. Akár így van, akár úgy, a két gaztett mindenképp különböző bandák műve lehet. Megtapogatom a búbomat.

– Értem, mire akarsz kilyukadni – mondom Garynek. És ez egyáltalán nem valószerűtlen. Megcsóválja a fejét, kinyitja a kocsiajtót, és kiszáll. A visszapillantó tükörben hirtelen feltűnik egy autó. Lassít, aztán tovább megy. Felesleges pánik. A nyitott ablakon Gary bedugja a fejét. – Bemegyek a házba – mondja, és kezével az épületre mutat, melyben lakom. – Ha mind a ketten a taxiban maradunk, gyanút foghatnak. És neked kell maradnod, hiszen csak te tudod fölismerni a fickót, aki elkábított. Ha egyáltalán jönnek, akkor nekik kell jönniök, és te egyedül őket ismered. Most az a kérdés, hogy ezek Petroszjan ellen vagy Petroszjan mellett vannak. – Igyekezz – mondom –, újabb kocsi jön. Gary belohol a házba. Én pedig a szemem sarkából figyelem mögöttünk az autót. Ez is elhalad mellettünk, de nem sokkal előttünk fékez és megáll. Kiszáll két fickó, és bemegy a házba. Nem ismerős egyik sem. De ahogy előbbre hajolok, észreveszem, hogy még egy harmadik is ül a sofőr mögött. Tehát összesen négyen vannak. Hogy a fenébe nézhetném meg ennek a palinak a pofáját? Még soha ennyire nem voltam kíváncsi. Támad egy ötletem. – Figyeljen csak – mondom a sofőrnek –, nem akar keresni öt dollárt? – Attól függ! – válaszolja. Úgy látszik, nem figyelte, miről beszélünk, vagy ha figyelte is, amióta megálltunk, nem következtetett semmire. – Figyeljen ide, öreg fiú! – mondom. – Szeretném látni annak a pasasnak a pofáját, aki az előttünk lévő kocsiban ül. – Szálljon ki, nyissa ki udvariasan az ajtaját, és mondja azt neki, hogy a bal hátsó gumija lapos. Megér ez magának öt dolcsit? – De hát a bal hátsó teljesen rendben van! – mondja. – Persze, hogy rendben van, de azt ő nem tudhatja. – És hogyha a sofőr száll ki? – Akkor baszhatjuk! – mondom. – De maga mindenképpen megkapja a

pénzét. És nem valószínű, hogy a sofőr szálljon ki. Megvakarja a fejét. – Jól van, megpróbálom – mondja. Kiszáll, kinyitja a másik kocsi ajtaját. A Chrysler kárpitja szürke. Mond valamit a pasinak. Szerencséje van, mert a gumi tényleg lapos egy kicsit. A sofőr megfordul, visszatartom a lélegzetem. Ebben a pillanatban Gary szalad le a bejárati lépcsőn, beszáll a taxiba, épp akkor, amikor a pasi kiszáll a Chryslerből. – Jézusom! Ő az! Behúzódom a sarokba ijedtemben, nehogy felismerjen, s azt súgom a sofőrnek: – Vigyen bennünket a... – fogalmam sincs hová, s azt a címet adom meg, ami legelőször jut az eszembe: – Hollywood Boulevard. A Mexikóhoz. Hát nem a szomszéd utca. De a sofőr rá se ránt, indít. – Jegyezd meg a rendszámokat – bököm oldalba Garyt. Visszafordul, kinéz a hátsó ablakon, s felír valamit a noteszébe. – Ő volt az – mondom Garynek. – Jól van – válaszolja nyugodtan, majd odahajol a sofőrhöz. – Mondja öregem, tudja, hol van az Eltűnt Személyeket Nyilvántartó Iroda? Vigyen gyorsan oda bennünket. A sofőr rákapcsol, úgy furakodik előre, mint valami patkány, s pillanatokon belül, másodszor is ott vagyunk az iroda előtt. Kezdem érezni, hogy nem aludtam az éjszaka. De Gary friss, mint a hajnali tojás, és a csokornyakkendője fickósabb, mint valaha. Kiszállunk, benyújtok húsz dolcsit a sofőrnek. Elégedetten bólint, végül is semmi köze hozzá, hogy helyettem a bőrét kockáztatta. – Tudod – mondom Garynek, miközben fölfelé megyünk a liften a tizedikre –, ezeknek a fickóknak nincs tele a gatyájuk. Az egész Los Angeles-i rendőrség a nyomukban, ők meg úgy grasszálnak föl-alá, mintha semmi

sem történt volna. – Ezért mondom, hogy szerintem két banda van. Egynek nem lett volna mersze egy délelőtt két ilyen bulit véghezvinni. – Mindenesetre szeretném látni, milyen állapotban van a lakásom – mondom morózusan. – Valószínűleg van benne egy kis felfordulás – vigyorog az a szemét Gary. Felmegyünk az irodába, és rányitunk egy egyenruhás vén aktakukacra. – Hello, Mack! – mondja Gary. – Hello, Kilian! – mondja a jóember. – Segíthetek valamiben? – Szeretném megnézni annak a húsz lánynak a fényképét, akik Los Angelesből és a környékről utoljára eltűntek – mondja Gary.

IX. Eltűnt hölgyek Mack föláll, kihúzza az irodáját megtöltő hat fém irattartója egyikének legfelső fiókját. – Ennyi van az elmúlt hétig – mondja –, azóta semmi érdekes. Nézzék át. Időrendben vannak. De van név szerinti mutatóm is, ha akarják. – Nem kell! – mondja Gary. – Ez tökéletesen megfelel. Gyere Rocky, szükségem van rád. Jó alaposan megstíroljuk az első hat fotót. A hetediknél megszorítom Gary karját. – Figyelj – mondom –, túlságosan is felgyorsultak a dolgok. Jó lesz, ha vigyázol rám, mert amilyen formában vagyok, előbb leszek mesterdetektív, hogysem kinőtt volna a bölcsességfogam. A lány ugyanis, aki teliszájjal ránk mosolyog a fotóról, azonos azzal a pipivel, aki az elmúlt éjszaka erkölcstelen ajánlatokkal zaklatott.

Tuti, hogy ő az, nem férhet hozzá kétség. Ráismerek a szőke hajáról, érzéki ajkairól, finom metszésű, egyenes orráról, nagy kék szeméről. Tudom, hogy kékek, hiszen olyan közelről láttam őket, mint most Garyét. Csakhogy ezek kérdően néznek rám. – Ő az – mondom nemes egyszerűséggel. – Hát tényleg nehéz eset vagy, öregem – válaszol. És közben majd felfalja ennek a tényleg első osztályú csajnak a fotóját. – Ki ez? – kérdezem. Megfordítja a fotót, és elolvassa a hátára ragasztott cédulát: – Bérénice Haven, 19 éves. Hat napja tűnt el. – A szülei szerint megszökött – magyarázza az aktakukac, aki mellénk furakodott. – Táncolni ment, s többé nem tért haza. Van még egy csaj, aki ugyanilyen körülmények között szívódott fel a héten. Megmutatja a nyilvántartásból a negyedik képet. – Cynthia Spotlight, W. Spotlight kapitány lánya. Szép sudár lány. Neki is a barátnőivel kellett volna találkoznia egy éjjeli mulatóhelyen. – De hát – mondom – az újságok egyik esetet sem említették, pedig itt van például Phyllis Barnex és Leslie Daniel, akikről még a vidéki lapok is cikkeztek. Hogyan lehetséges ez? – A szülők külön kérése volt – mondja Gary. – Nyugodt lehetsz benne, hogy Mister Haven és Spotlight kapitány tudják, mi a dörgés, s jókora összeget fizettek azért, hogy elkerüljék a botrányt. – Marhaság – mondom –, ha egyszer elrabolták őket. – Mindenesetre a rendőrség körözi őket – mondja a jóember. Hagyom, hogy Gary feljegyezzen még néhány adatot, aztán kijövünk az irodából. – Gondolj bele – mondja Gary –, kellemetlen lehet a szülőknek telekürtölni a várost azzal, hogy a kislányuk eltűnt otthonról, főként ha előnyös partira számítottak. – Felőlem – mondom. – Most mit csinálunk? Nem kellett volna inkább annak a genyónak a kocsiját követni, aki megkínált a kábítós cigivel?

– Frászkarikát! – mondja Gary. – Hacsak nem akarod magad a csatornában találni, szennyvízzel a tüdődben. Semmi kedvem, öregem, dilettáns detektívesdit játszani. Figyelj ide, nyilván éhes vagy, nem? Menj, kajáljál, s gyere be kettőre a Gallhoz. Addig megpróbálom kideríteni, kié ez a rendszámtábla. – Tuti, hogy hamis – mondom. – Nem biztos – mormolja. – Túl sokat rosszalkodnak, semhogy megengedhetnék maguknak, hogy minden kocsijukon hamis rendszám legyen. Van biztosabb módja is, hogy félrevezessék a zsarukat. – Micsoda? – Az igazi rendszámtábla és a jó összeköttetések. Nem lennék meglepve, ha ezek a bizonyítékok, amiket összehalásztunk, egy képviselőhöz vagy kormányzóhoz vezetnének, de tuti, hogy nem Smith-hez vagy Brownhoz. – Megjátszhatjuk ezt az esélyt – mondom –, de szerintem jobb lett volna, ha egyszerűen követjük őket. – Ne izgulj – mondja Gary –, még ha tévedünk is, nyugodt lehetsz, hogy előbb-utóbb viszontlátjuk őket. Ne feledkezz meg egy apróságról! – Miről? – Nálunk vannak a fotók. Szent ég! Igaza van a bugrisnak. Érzem, hogy kiver a víz. – Mit csináljak velük? – kérdezem. – Tedd be egy dupla borítékba, és add fel erre a címre. Firkál valamit a noteszébe, kitépi a lapot, és idenyújtja. – És főként – folytatja – ne menj haza! Menj el ebédelni valahová... Viszlát, Rocky! – Jó étvágyat – mondom. Már tudom, mit csinálok. Intek egy taxinak. Felveszem a tragacsomat, szerencsére sértetlen, s felmegyek Douglas Thruckhoz. Útközben megállok a postánál, bedobom a levelet, s belépek Douglashoz pontosan egykor. Úgy durmol, hogy csurog a taknya.

X. Sokat flörtölök Ha soha nem voltak Douglasnál, akkor nem láttak még igazi rendetlenséget. A Poinsettia téren lakik egy panzióban, körülbelül egyenlő távolságra Hollywood összes stúdiójától, így módjában áll későn kelni, s időveszteség nélkül foglalkozhat a hülye irományaival. A Poinsettia a Wilshire Country Club és a Stade Gilmore között fekszik, s nem nevezhető a legfelkapottabb helynek ebben az átkozott városban. Ha onnan jönnek, ahonnan az autók bekanyarodnak a 2. Utcába, majd a Beverly körútra, onnan már csak egy ugrás. Szóval visszatérve Douglasra, húzza a bőrt rendesen. Négy részre van tekeredve, a karja beszorult a jobb lapockája és a bal térde közé. Különös álma lehet. Marha meleg van, észre sem vettem, amikor beléptem, pedig az ablakok is tárva, szinte hihetetlen, hogy alig néhány lépés az óceán. Na, eleget aludt. Bemegyek a fürdőbe, engedek egy pohár vizet. Nem vagyok gonosz, megelégszem a csapvízzel, pedig kivehetném a frizsiderből is. Bejövök, s habozás nélkül a fejére zúdítom. Rettentő pofát vág, s a száját nyalogatva ébredezni kezd. – Sok a víz a whiskyben – morogja, aztán észrevesz. – Te voltál, brutális állat? – kérdi. – Csak nem haragszol, Douglas? – mondom. – Hiszen lejjebb is önthettem volna. – Mindegy lett volna – morogja. – Elhiheted, már mindent megpróbáltam, a hideg vizet is. Hány óra? – Meghívlak ebédelni – mondom. – Jól van, jól van – morogja. – Hagymásrostélyost kérek és almatortát. Most elárulom, miért kerestem fel Douglast. Bár szerintem már sejtik. – Mondd csak, nem fogunk unatkozni kettesben? – kérdezem. – Mi lenne, ha odacsörögnél Sunday Love-nak? Rám néz.

– Kinek nézel te engem? – kérdi. – Pipihúskereskedőnek? Azt hiszed, segédkezem alantas ösztöneid kiélésében? Fogja a telefont, tárcsáz, és negyedóra múlva mindhárman együtt ülünk egy nagy hollywoodi kávéházban. Douglas előtt ott illatozik a hagymásrostélyos, én pedig éppen arra készülök, hogy bekebelezzek néhány kaszinótojást, mert tisztára olyan érzésem van, mintha másfél esztendeje nem ebédeltem volna. Sunday Love gyönyörű. Az élet is. Rögtön rám támad. – Miért húzta el tegnap este a csíkot? – Nem tegnap este volt, hanem ma reggel – mondom. – Fontos találkám volt. Hitetlenkedve nézi a kobakomat. Totál megfeledkeztem a púpomról. – A maga helyében jobban vigyáznék – mondja. – Veszélyes. – Nem árt neki – mondja Douglas. – Fafeje van, s világ életében az is marad. Higgye el, szerelmem... Odahajol Sunday Love-hoz, és a pofájából sült hagymakarikák hullanak. A lány eltolja magától. – Ne higgye, hogy meghódít ezzel a hagymabűzzel – mondja. – Még akkor sem lenne esélye, ha Chanelt lehelne ki. Douglas nem sértődős fajta. Zavartalanul befalja a rostélyost, alig tudok lépést tartani vele a tojásaimmal. Nézem Sunday Love-ot, ő néz engem, s nyilván légnyomásváltozás van, mert a tekintetünktől érezhetően megemelkedik a hőmérséklet. Úgy teszek, mintha leejteném a papírszalvétámat, s amikor lehajolok érte, hogy felvegyem, konstatálom, hogy rengeteg érdekes látnivaló akad az asztal alatt, főként, ha meg is akarják mutatni az embernek. Sunday Love-ot pedig semmi sem zavarja abban, hogy szélesvásznú előadást tartson nekem. – Nem vagyok fafejű – mondom. – Tudom, hogy cserbenhagytam, de nem önszántamból tettem. Legmélyebb bocsánatkérésem. De amint láthatja (megmutatom a fejemet), nem szórakozni mentem. Mosolyog, látom, hogy nem haragszik, s olyan jókedvem lesz, hogy rögtön

rendelek egy dupla adag spenótos beefsteaket. Mialatt a pincér felveszi a rendelést, körbejáratom a tekintetem, s épp jobbra pillogok, amikor valaki balról a vállamra üt. Úgy fordulok vissza, mintha csörgőkígyó csípett volna meg. A pincér az. – Egy nő szeretne beszélni magával – mondja. – Hol van? – kérdem zavartalanul. – Ott áll. Rámutat egy magas, vékony lányra, aki az ajtó előtt ácsorog. – Mit akar? – Személyes ügy – mondja a pincér, és lelép. – Na, beütött a mennykő! – röhög Douglas. – Ezt is felcsináltad? Szegény gyermekem – fordul Sunday Love felé –, azt hiszem, újfent be kell érnie az én társaságommal. Felállok. Kihúzom a kezem Sunday Love combjai közül, tesz egy mozdulatot, mintha vissza akarná tartani, nyilvánvaló, hogy a masszázs, amiben részesítettem, orvosilag hasznos a számára. – Ne izguljon – mondom –, visszajövök. Alig lépek oda az ismeretlenhez, máris hadarni kezd. Nem valami csinos, de szép nagy szája van, és a szemei sem kellemetlenek. – Magánál vannak a képek? – kérdezi. – Milyen képek? – Tudja maga jól. Csak annyit akarok mondani, vagy visszaadja a fényképeket magától, vagy visszavesszük mi. Megvannak az eszközeink. Tudja, mi történt Petroszjannal. – Mindenesetre nem sokra mentek vele, hogy hűvösre tették, hiszen még mindig keresik a képeket. Nincs nevethetnékje. Áthatóan néz. Csalódottnak látszik. – Sajnálom magát – mondja. – Szép fiú volt. Higgyék el, semmit nem utálok jobban, mintha múlt időben beszélnek rólam.

– És még szeretnék egy jó darabig az is maradni – mondom nyomatékosan. Jeges mosolyra húzódik a szája. Mintha valami lurkó lennék, aki rossz fát tett a tűzre. Megragadom a karját. Szelídnek látszom, de ha összeszedem magam, hasonlítok egy harapófogóhoz. – Jöjjön, igyon velünk egy pohárkával – mondom –, szeretném bemutatni néhány kedves barátomnak. Ellenáll, megpróbál kiszabadulni, de hát az én csuklóm meg az ő csuklója az két világ. És még csak nem is vagyok szigorú. Odavezetem az asztalunkhoz, s tetszik, nem tetszik, helyet foglal köztem és Douglas között. – Engedje meg – mondom. – Douglas Thruck és Sunday Love. Kérdően nézek rá. – Cynthia Spotlight – mondja. Köpni-nyelni nem tudok, kis híján megfulladok. Már csak ez hiányzott... De tényleg. A kör bezárult. – Hogy van? – kérdi Douglas mechanikusan. – Mit iszik Cynthia? – kérdem kínosan. – Hallgasson ide, Rocky kérem, én borzasztóan sietek – mondja –, várnak rám. Érzem, pillanatokon belül botrányt csap, ha lefogom, ugyanakkor eszem ágában sincs futni hagyni, s elszalasztani a kínálkozó lehetőséget. – Rendben van... nem akarom, hogy miattam elkéssen – mondom a lehető legtermészetesebb hangon. – Majd én elviszem. Jöjjön! Felteszek mindent egy lapra. Felállok, feláll, újra megragadom a karját, s odavonszolom a kocsimhoz. Eszembe jut a spenótos steak, és elönt a méreg, de még dühösebb vagyok, ha arra gondolok, amit ez a lökött tyúk, aki Cynthia Spotlightnak próbálja meg kiadni magát, az imént mondott. A tragacsom előtt egy másik kocsi áll. Magas barna ürge ül benne, s egyáltalán nincs ínyemre, ahogy cigarettával a szájában, félig hátrafordulva engem figyel. A tragacsom mögött is parkol egy limuzin, a volánnál vörösképű fekete pasi, ez még jobban fixíroz, mint az előbbi. Mi a fenét néznek ezek rajtam? Kezdek ideges lenni. Belököm az

ál Cynthiát a kocsimba, rávágom az ajtót, s átrohanok a volánhoz. Ha követnek, annál jobb! Már tudom, hogy mit csinálok. Kezdek vöröset látni, hiszen a spenótos steaken és a fenyegetésen kívül emiatt a hülye liba miatt nem tudtam kellőképpen kimagyarázni magamat Sunday Love-nál. – Ennyire szereti, ha ólmot eresztenek abba a hülye fejébe? De elakad a szava, mert kilövök, mint egy őrült, s köpök rá, hogy követnek-e vagy sem. Átvágok minden piroson, s teljes gázzal megérkezem az első rendőrőrsre. Csikorogva fékezek a bejárat előtt. – Ha a barátai baszogatni akarnak – mondom –, ide követhetnek. Addig is mi egy kicsit elbeszélgetünk. Honnan jön, és mi az igazi neve? – Semmi köze hozzá – válaszolja. – Ha ideadja a fotókat, még megúszhatja a dolgot. Ha nem, akkor találkozhat Petroszjannal a Los Angeles-i hullaházban. Ez minden, amit mondhatok, s ne is reménykedjék, hogy többet kihúz belőlem. Buta vagyok, nem volt gyerekszobám, és műmellem van. A szemem sarkából rápillantok, s belátom, hogy ennél a lánynál ezzel a módszerrel nem jutok előbbre. Átölelem a vállát. Elég vonzó, az ajkai frissek és duzzadtak, a szeme világossárga. – Hát mi rosszat tettem én neked, kishúgom? – kérdem. – Ennyire örülnél neki, ha kilyukasztanák a bőröm? Ennyire gonosz volnál? Nevet. A nevetése közönséges. Az ő baja. De a melle igazi. – Ne próbáljon lyukat beszélni a hasamba – mondja. – És ha elmennénk moziba? – kérdem. – Szó sem lehet róla – mormolja. – Nagyon haragszom magára – mondom –, mégis hajlandó lennék megbocsátani... szereti ezt a melót? – Megfizetnek érte. – Hogyne... de nyilván nem fizetik agyon, s nyilván jár egy kis szabadság is... nem akarja velem eltölteni? Szórakozhatnánk egy kicsit... – Maga aztán érti a módját, maga csibész! Kezdem bánni, hogy bevetettem a charmomat, most aztán megnézhetem

magam. Istenem, mit nem adnék, ha olyan pofám volna, mint Micky Rooneynak. Amilyen pechem van, még ez is belém habarodik. Leveszem a kezemet a válláról, s beindítom a motort, hiszen ahhoz, amire készülök, nem szükséges a rendőrség jelenléte. Negyed óra múlva, anélkül, hogy ránéznék, azt kérdezem: – Hová vitték Cynthiát? Nem válaszol. Így is jó. Épp a megfelelő helyen vagyunk, egy elhagyott kert, sehol senki. Befordulok egy emelkedő kis utcába, és leállítom a motort. Csöndesen megragadom, egyik kezemmel befogom a száját, a másikkal megszorítom a torkát. A körömcipője sarkával belevág a bokámba, de olyan erővel, hogy felüvöltök a fájdalomtól. De szabadulni nem tud, sőt kicsit megnyugszik. Fulladozik. Lazítok a szorításon, és ököllel egy kicsit fejbe vágom. Leejti a táskáját és elterül. Felveszem a táskáját, és átkutatom. Nem túl elegáns, tudom, de szükséges. Ő akarta. A csajon nincs semmi. Szó szerint: a ruha alatt anyaszült meztelen. Elönt a forróság, főleg a fülem mögött, s úgy döntök, kísérletezem egy kicsit, elvégre jogom van tudni, hogyan van egy nő felépítve, s most kitűnő alkalom kínálkozik, hiszen ez csak annyit mozog, mint egy ólomkolonc. Bal tenyeremmel végigsimítom a combját, érzem, hogy a hasa alatt lágy és meleg a bőre, majd következetesen megkeresem azt a helyet, alul, ahol a leglágyabb és a legmelegebb. Kétségkívül megtalálom. Mivel lelkiismeretes vagyok, gondosan megvizsgálom, miközben ő álmában sóhajt, majd nyögdécselni kezd... Furcsa. Amikor engem vágtak fejbe, nem sóhajtoztam, de hát fura állatfajta a nő. Megállok, mert váratlanul én is felnyögök, feljebb csúsztatom a kezemet. A melltartójában nincs tömés. Úgy értem, hogy szépen tele van, nincs műanyaggal kitömve, mint azoknál a csajoknál, akik Paulette Goddardhoz akarnak hasonlítani. A fenébe! Úgy látszik, túl sok erőt adtam bele, s a kérdéses melltartó finom kis kapcsa kettétört... ezért biztosan meg fog haragudni. Abbahagyom, és lecsúszom róla. Ha még öt percig a kocsiban maradok, azt hiszem, nem felelek magamért. Kinyitom az ajtót, s szépen leültetem a csajt a legközelebbi ház falának tövébe. Szép egyenesen ül. Bepattanok és indítok. Kifordulok és gázt adok. Irány a California Call. Hogy a fenébe, hogy nem követtek?

Remélem, Gary már visszajött. Felkapom az ál Cynthia retiküljét, ami ott maradt mellettem az ülésen. Vadi új. Elég nagy. Látszik, hogy tele van. Kedvem lenne újra alaposabban belenézni... Arról nem is szólva, hogy semmiképp nem hagyhatom a kocsiban. Veszélyes volna. De most visszagondolva annyira remegek, hogy hátradobom, amíg oda nem érek a szerkesztőségbe, ahol félig halott vagyok, amikor kiszállok. Botcsinálta detektív vagyok. Ráadásul majdnem elvesztettem a szüzességemet is!

XI. Nyomon Odarohanok az első lifthez. Elhúz az orrom előtt. Belépek a másodikba, s a liftesfiú látja, hogy sürgős. – Tizenhatodik – mondom. – A Call-hoz. – O.K. – mondja, és rám vigyorog. Hogy nehogy adós maradjak, adok neki egy dollárt meg egy staubot, amit a mellényzsebébe dug. Teljes gőzzel emelkedünk, mégis pontosan a tizenhatodikon állunk meg. Ahogy kinyílik az ajtó, kiugrok, s arra készülök, hogy végigrohanjak a folyosón, amikor valaki megragadja a csuklómat. Megpördülök, s megismerem Garyt. Ott áll előttem, csak éppen nem láttam az orromtól. – Már vártalak – mondja –, gyerünk gyorsan a szobámba. Szeretnék már megszabadulni az ál-Cynthia retiküljétől, úgy néz ki a zakóm alatt, mintha terhes lennék. – Mi újság? – kérdi Gary. – Történt valami? Ugyanolyan izgatottnak látszik, mint én. Tök olyan muris az egész, mint amikor ipiapacsot játszottunk a haverokkal a gázlámpák alatt. Pedig ennek már tizenkét éve.

Belépünk. Saját irodája van a piszoknak. Nem tudom pontosan, miben utazik, de azt hiszem, egy csomó szennylap társkiadója, ezért jár neki a külön iroda. – Nekem ez van – mondom, ahogy becsukja az ajtót. És kiteszem az asztalra a retikült. Gary les, mint bagoly a fán. Látszik, hogy egy kukkot sem ért az egészből. – Mi a fene ez? – kérdi. – Most már nőket is letámadsz az utcán? Tartok egy kis hatásszünetet. – Ez egy csajnak a retikülje, aki azt állította magáról, hogy ő Cynthia Spotlight. Látom, hogy az ütésem talált. – Rendben – mondja. – Egy null. Mesélj! Elmondok mindent töviről hegyire, s látom, hogy nem elégedetlen. – Biztos, hogy nem követtek? – Ellenkezőleg – mondom. – Ketten is. Legalább ketten. – Helyes – szögezi le. – Erre még visszatérünk. Mi van benne? – Nem tudom – mondom –, még nem nyitottam ki. Már-már csodálattal vegyes meglepetéssel pillant rám. Legyezgeti a hiúságomat. – Hogy az istenbe bírtad ki? – kiált fel, miközben nekiesik a retikülnek. – Azt hittem, azért nem mondasz semmit, mert nincs benne semmi. Kinyitja, és kiborítja a tartalmát az íróasztalra. Egy csomó női holmi borul ki: púder, rúzs, öngyújtó, cigaretta, fényképek, két boríték. Gary félrelöki a cuccot, és rácsap a papírokra. Az első borítékon egy név áll: Cora Leatherford, és a cím, valahol az isten háta mögött, South Pasadena környékén. Üres. A második boríték le van ragasztva, s láthatóan 9×12-es fotókat tartalmaz. Először azt gondolom, hogy ezek ugyanolyanok, mint amilyeneket a telefonfülkében találtam, Gary is erre gondolhat, mert átnyújtja nekem a borítékot. Mielőtt kinyitnám, megnézem a cuccot és a többi fényképet. Pocsék, amatőr felvételek, az első a nagyszájú lány...

egyedül... a másodikon egy barna melák mellett, akiben felismerem a mi jó öreg haverunkat, Wolf Petroszjant... A fenébe is! Ez Wolf Petroszjan. Megfordítom a képet. Két szó: Wolf Corának. Ő az. Elmagyarázom Garynek. – Remek – mondja. – Így már érthető, miért nem hatott rá a csáberőd. Még mindig a gyilkosság hatása alatt áll. – Az más – mondom nagyképűen. – Ha két nappal később találkoztunk volna, mindent kiszedtem volna belőle. – Mire vársz, miért nem téped fel a borítékot? – kérdezi. – Ezek nem lehetnek ugyanazok a fotók – mondom –, hiszen akkor nem akarták volna tőlünk visszaszerezni őket. – Azért akarták visszaszerezni, hogy megsemmisítsék – válaszolja Gary –, de lehet, hogy tényleg nem ugyanazok. – A legjobb, ha megnézzük – mondom. Remegő kézzel feltépem a borítékot. Megkönnyebbülten felsóhajtok. De nem sokáig. Az első képen Bérénice Haven. A másodikon kétséget kizáróan Cynthia Spotlight. Az igazi!... Aki eltűnt. A harmadik ismeretlen. Gary kiveszi a kezemből a fényképeket, és megnézi a hátukat. Mindegyik hátulján ott a név. Tényleg ők azok. A harmadik egy bizonyos Mary Jackson. Összefoglalom a dolgot, inkább Gary, mint a magam számára. – Nézzük, hogy állnak a dolgok. Először is: X úr elkábít, és ismeretlen személyek összefektetnek egy bizonyos Bérénice Havennel, aki nemrég tűnt el, majd mivel a dolog nem jön össze, művi úton megszerzik tőlem, amire szükségük van. Másodszor, egy telefonfülkében holtan találják X úr haverját, Wolf Petroszjant, alig két lépésre attól a helytől, ahonnan engem elraboltak. Petroszjan még a halála előtt elrejti a telefonfülkében azokat a rettenetes fotókat, amelyektől neked éppúgy kifordult a gyomrod, mint nekem. Harmadszor, egy banda, nevezzük "A"-nak, megkísérli visszaszerezni a

fotókat, kinyír néhány zsarut, de pofára esik. Ugyanez a banda, vagy egy másik banda, ezt nevezzük "B"-nek, újra próbálkozik a telefonfülkében, majd a lakásomon. Ez utóbbi tény azt látszik igazolni, hogy két különböző, rivális banda működik, hiszen az elsőből X úr és haverjai már ismernek. Negyedszer, tudjuk, hogy eltűnt egy másik lány is: Cynthia Spotlight. És hogy el fog tűnni egy harmadik is, ha már el nem tűnt. Gary közbeszól: – Szépen összefoglaltad – mondja –, csakhogy kifelejtettél valamit. Nevezetesen: nemcsak azért rabolják el a csajokat, hogy párosítsák őket. Gondolj a fotókra!! És van itt még valami. A kocsinak, amely ma reggel nálad járt, hamis a rendszámtáblája. – Ez minden, amit egész délelőtt kinyomoztál? – kérdem. – Ez minden – mondja. – Ezt én előre megmondtam...

XII. Hová tűntél, Mary Jackson? – Kisapám – mondja Gary –, azért most már van mire támaszkodnunk. Szép is volna, ha minden csak úgy magától az ölünkbe hullana. Ma délelőtt piszok mázlink volt: most munkára fel! Becsszóra, ebből már ki lehet hozni valamit. Újra Sunday Love-ra gondolok, s erről eszembe jut az adag spenótos beefsteak. – Mindezzel együtt a kajáról is lecsúsztam és a randit is elpasszoltam. – Az ördögbe – mondja Gary –, ragaszkodsz a fogadalmadhoz, vagy nem? – Hát most, hogy detektív lettem, és bármely pillanatban fűbe haraphatok, kezdek arra gondolni, hogy marhaság volna nem kihasználni azt a kis időt, ami még hátra van. – Márpedig, disznókám, még várnod kell egy keveset. Most egyelőre azzal szórakozunk, hogy felhívjuk Defatót.

Tárcsázok, Gary vár. Fogom a kagylót, átadom Garynek. Rövid szóváltás a központossal, s Defato máris a vonalban. – Mi újság? – kérdi Gary. – Figyelmeztetem, hogy mi komolyan beszálltunk az ügybe. – Csak semmi móka – mondja Defato közömbösen. – Bízzák a rendőrségre a dolgot. De nyilván jó haverja Garynak, mert rögtön mesélni kezd. – Vannak híreim a maga számára, Kilian. Alig néhány perce begyűjtöttünk két hapit, még élnek, de mindkettő olyan lyukacsos, mint az ementáli. Az egyiket úgy hívják, hogy Derek Petroszjan, Wolf fivére. A másik nem árulta el a nevét, és semmi nyomunk nincs, hacsak nem egy fekete Cadillac, hamis rendszámtáblával. Petroszjan azt vallotta, hogy egy szőke óriást követett, aki az El Cato bárban volt egy csajjal meg egy stricivel, ezért fizették. Áthajtottak a piroson, mögöttük feltűnt egy kocsi, olybá tűnik, hogy mindketten ugyanazt a pasit követték, a második beleszaladt az elsőbe, s mivel kissé idegesek voltak, odapörköltek egymásnak. Azt gondolom, túlélik. Mindenesetre nagyon fáj a sebük, ha megnyomja az ember, úgyhogy azt hiszem, dalolni fognak, mint a pacsirták. De nem is tudom, miért mondom el magának mindezt. Gary röhögni kezd. – Magam sem tudom – mondja. – Kösz, Nick, meghálálom. – Üdv – mondja Nick, és leteszi a kagylót. – Derék fickó – mondja Gary. – Most már érted, hogy miért nem követtek? A két hülye, aki mögötted parkolt, belegéppisztolyozott az előtted lévőkbe. – Nem bírom ezeket a mai szokásokat – mondom. – Túl hamar eljár a kezük. Mivel kenyerezted le Defatót, hogy leadja neked a bizalmasokat? – Titok! – mondja Gary. – Most pedig... – Most pedig megyek ebédelni! – Eleget zabáltál – mondja Gary. – Most felhívjuk Mary Jacksont. Add idea telefonkönyvet! Kinyitom a telefonkönyvet. Hogy az a magasságos! Egyedül Los Angelesben egy teljes oldalon Jackson van.

– Figyelj, öcsi – mondom neki –, ha mindet felhívjuk, itt fogunk megöregedni. – Dehogy öregszünk – mondja –, először is kipipáljuk az irodákat. Rögtön alá is huzigálja azokat a neveket, amelyek maradnak. Aztán kényelmesen el terpeszkedik a fotelban, ölébe teszi a könyvet és tárcsázni kezd. Mesterien váltogatja a figurát. Hol biztosítási ügynök, hol Mary haverja, aki beszélni szeretne vele stb. Én eközben leülök, várok, álmodozom egy picurkát. Elképzelem Cora Leatherfordot az autóban, és ahogy magam elé képzelem, érzem, hogy ha még egyszer a kezem közé vehetném, mennyire másként viselkednék. Mégiscsak borzasztó, mihelyt intim helyzetbe kerülök egy lánnyal, rögtön leeresztek... a szüzességi fogadalmam a torkomat szorongatja, és megakadályozza, hogy azt tegyem, amit kell. Abban a csöndes utcácskában például, ahol Corát hagytam, földszintes házak voltak, aprócska szobákkal, mindegyikben vastag szőnyeg... milyen kellemes lehet egy jó puha vastag szőnyegen... A feneke! Az a gyanúm, kezdem teljesen másképp látni a világot, mint tegnap este. Vegyük például a testkultúrát: ma például nem tornáztam, s ahelyett, hogy sürgősen bepótolnám, egészen másfajta gyakorlatokra gondolok a halványsárga szemű lánnyal. Vele vagy Sunday Love-val, vagy Bérénice Havennel... bár ez utóbbira, azt hiszem, nem szabadna gondolnom, mert őt olyan körülmények között láttam, ami nem tesz jót a vérnyomásomnak. Úgy tűnik, Gary nyomon van... Eddig nem nagyon figyeltem arra, mit mond, de most, hogy odafülelek, hallom, hogy valakivel a legjobb barátnőjéről, Cora Leatherfordról dumál. Egyre jobban belelovalja magát, de aztán hirtelen levágja a kagylót, amiből nyilvánvalónak látszik, hogy behúzták a csőbe. – Kész őrület – mondja –, a végén neked lesz igazad, rámegy az egész napunk. – És ha mindegyikhez kimennénk, mit gondolsz, végeznénk velük egy hónap alatt? Megvonja a vállát. – Tudod, mit mondott az utolsó? Hogy ő Truman elnök sógornője. Érted? – És nem lehet, hogy tényleg az? – kérdezem.

– Frászt! Azok után, amit hozzátett. Truman sógornője szerintem nem is ismeri ezt a kifejezést. Nem akarsz felváltani egy kicsit? – Nem – mondom. – Te akartál hekust játszani, csináld egyedül. Én legfeljebb arra vállalkozom, hogy elcsábítsak néhány lányt. Semmi másra. – Csak aztán nehogy sikerüljön... – morog Gary a szakállába. Magához húzza a készüléket, és újra nekiesik a számlapnak. Két kísérlet között letelefonál a szerkesztőségi büfébe, hogy küldjenek fel valami inni- és harapnivalót. Ennek hallatán visszatér belém is a lelkierő. És az őrült játszma folytatódik.

XIII. Színre lép Andy és Mike További két órai küzdelem után Garynek sikerül öt Mary Jacksonra szűkítenie a listát. Én ezalatt beburkoltam minden emészthetőt, s határozottan jobban érzem magam. Úgyhogy kezembe veszem a listát, s próbálok valami útitervet összeeszkábálni, mert az öt megmaradt csaj nem éppen egymás szomszédságában lakik. Húsz perccel később újra úton vagyunk, az igazi Mary Jacksonra vadászunk. Szerintem semmi esélyünk. Bár sosem lehet tudni... végül is a mienknek feltehetően van telefonja és Gary sem olyan tökkelütött, mint amilyennek látszik. Az első kettővel gyorsan végzünk. A harmadik egy bérházban lakik, Gary felrohan, én a nyomában. Kettesben mégsem olyan lehangoló! Csöngetünk. Egy perc, az ajtó kinyílik. Garyre nézek, mert nem bírok a nőre nézni. – Mary Jackson kisasszony? – kérdezi ő mézesmázos mosollyal. A nyanyának seprűhaja van, hatalmas nyúlszája, s ettől úgy néz ki, mintha ránk nevetne. – Én vagyok – mondja.

Nem értem, mi ütött Garybe. – De mi nem vagyunk mi – feleli udvariasan. Hetesével vesszük lefelé a lépcsőfokokat, de még a kapuban is halljuk a nő rikácsolását. Némileg elbátortalanodva szállok be a kocsiba. Már csak két Mary Jackson van, az egyik a Figueroa Terrace-on, a másik a Maplewood sugárúton. A másodikat választom, mert a Figueroa, ahogy megnéztem, kibaszott hülye helyen van. Irány Maplewood. Az adott címen egy szép bérház. Becsukom az ajtót, s már éppen nekilódulunk, amikor hirtelen visszarántom Garyt. Vagy tíz méterrel előttünk Cora Leatherford éppen belép az épületbe. A kocsim előtt egy világoskék, nyitott Dodge parkol... – Maradj itt – mondom Garynek –, ő az! – Hová mész? – kérdi. – Nem követhetjük csak úgy... – Hogyhogy követni? – Figyelj – mondom. – Ki fog jönni, nem? Nyilván Mary Jacksonért jött... – Kicsoda? – kérdezi. – Hát Cora – mondom. – Az a csaj, akinek elcsórtam a retiküljét. Épp most ment be a házba. Tuti, hogy itt lakik Mary Jackson és tuti, hogy együtt fognak kijönni. Úgyhogy telefonálok Andy Sigmannek. – Világosabban, Rocky – mondja –, ha szabadna kérnem. Amióta ezt az ütést kaptad, néha olyan érzésem van, mintha hiányozna egy kereked. – Ejnye, Gary – mondom –, hát nem emlékszel, hogy a San Pintó-i úton egy bizonyos Andy Sigman talált rám? Azt mondta, hívjam fel, ha valami rázós ügybe keveredem. Valahogy megbízom abban a pasasban. Felhívom... ez a ma reggeli eset eléggé nyugtalanít... Jobb lesz, ha szerzünk egy kis erősítést. Nem tudom, hová megyünk, de ezek a hentessegédek, akik élve boncolják az embereket, miként a fotókon láthattuk, nem hiszem, hogy vendégszeretőek lennének. Mondom neked. – Szerinted ezt a lányt ugyanoda fogják hurcolni, ahová téged vittek? – kérdi Gary.

– Napnál világosabb – mondom. – És szeretném, ha népesebb kíséretben részesítenénk. – Szép kis detektív! – csóválja a fejét Gary. – Másokat csőbe húzni nem valami leleményes. – Teszek rá – mondom –, eszem ágában sincs leleményesnek lenni. Csak nem szeretnék egyedül maradni a csajokkal. Gátlásaim vannak. – Felőlem – mondja Gary –, végül is a te dolgod. Ez a beszélgetés nagyon gyorsan zajlott le, s ha lehet, még gyorsabban bepattanok egy fülkébe, és már tárcsázom is Sigman számát. Otthon van... úgy tűnik, örül, hogy felhívtam... azonnal megismeri a hangomat. – Szükségem van magára – mondom. – Taxistól. De nem ártana, ha lenne még egy keménykötésű utasa. Érti, mire gondolok? – Azt hiszem, értem – mondja. – Ajánlhatok valakit. Az unokaöcsém. Belevaló gyerek, csöndes, és erős, mint a bivaly. A tengerészetnél szolgált. – Hogy hívják? – Mike Bokanszki. Felelek érte, akár csak magamért. – O.K. – mondom. – Kapják össze magukat. Tudja, hol van a Maplewood sugárút? Álljon meg a 230. szám előtt. – Tíz percen belül ott vagyok – mondja. A hangja remeg az izgalomtól. – Tűzzön, ahogy csak tud – mondom, mert nem tudom, meddig maradnak benn. Bármelyik percben kijöhet a csaj. Anélkül, hogy magyarázatot kérne, leteszi a kagylót. Nyolc perc múlva megérkezik, és szerencsére még senki sem lépett ki a házból. Odamegyek hozzá és megszorítom a kezét. Mögötte egy jókötésű, megnyerő külsejű, kicsit sápadt, de láthatóan izmos fickó ül, akinek szúrós tekintete ellentétben áll nyugodt arckifejezésével. – Mike – mondja Andy – az unokaöcsém... – Jó napot – mondja Mike. – Szóval, hajlandók vagytok beszállni? – kérdem. – A meló abból áll, hogy

követtek bennünket, mihelyt elindulunk. Nem túl közel, de nem is nagyon leszakadva, nehogy szem elől tévesszetek. – Jól van – mondja Andy –, rendben. Mike Bokanszki meglapogatja valakinek a vállát, akit eddig észre sem vettem. A lábánál hatalmas, mályvaszínű boxer ül. Szakasztott olyan, mint a gazdája. – Noonoo – mondja Mike Bokanszki a kutyára mutatva. A dög teli pofával rám vigyorog. – Menni fog a dolog – mondom. – Még ha ti elvesztenétek is a nyomunkat, a kutyus ripsz-ropsz ránk találna. – Holtbiztos – mondja Mike Bokanszki, és újból megpaskolja a kutyát, olyan erővel, hogy egy ökör is beleroppanna, de a boxer csak a farkát csóválja. Otthagyom őket, s visszamegyek Garyhez a kocsiba. Nocsak, elaludt. Óvatosan beülök melléje a volánhoz, nehogy felébredjen.

XIV. Ahogy Móricka az orgiát elképzeli Várok. Vár. Várnak. Mindenki vár. Azt hiszem, én is éppen elbóbiskoltam, amikor hirtelen hallom, hogy nyílik a kék sportkocsi ajtaja. Ráismerek Cora ruhájára. Beszáll a kocsiba, mellette egy magas, sovány csaj, világos kosztümben, akkora szőke hajzuhataggal, hogy szinte eltűnik benne a csinos kis kalap. (Egyébként miért mondom, hogy csinos? Lehet, hogy nem is értek a kalapokhoz?) Óvatosan indítok. A Dodge már vagy száz méterrel megelőzött, a visszapillantóban látom, hogy Andy Sigman taxija is mögém szegődik. Lehet, hogy hülyeség, de ettől biztonságérzetem támad. Azt hiszem, Gary ébredezik. – Mi történt? – kérdi. – Csónakázunk? – Még nem – mondom –, csak kirándulunk egyet vidékre. Talán kifogásod van ellene? – Á, dehogy – morogja –, ha tudod, hogy hová mégy...

Azzal durmolni kezd. Finoman oldalba vágom a könyökömmel. – Figyelj, Gary, mi lenne, ha megmozgatnád az agysejtjeidet, ahelyett, hogy szundizol? – Bah... tiszta sor... – morogja. Derek Petroszjan együtt dolgozott a testvérével, a többiek a többiekkel, és most mindnyájan a fényképeket hajszolják. – Kezd az idegeimre menni ez a história a fényképekkel – mondom. Egy ideig szótlanul gurulunk, kellő távolságra a Dodge mögött. Ha bekapok egy pirosat, s a hölgyeknek kedvük támad elkanyarodni, tuti, hogy elvesztem a nyomukat. Naná, hogy befordulnak, de szerencsére nyomon vagyok, s még időben utánuk tépek a Foothill körútra. Kicsit rákapcsolok, persze csak a város kedves rendőrségének sebességkorlátai között, s nyílegyenesen száguldunk San Pinto felé. Felfedezésemet közlöm Garyvel. A hőség láthatóan nem tesz jót neki, majd elfelejtettem mondani, gutaütő hőség dühöng ezen a vidám délutánon. – Tudod egyáltalán, mi történik? – kérdem tőle azzal a céllal, hogy visszarángassam a valóságba. – Tudom – morogja. – Mary Jacksont követjük, aki épp most raboltatta el magát azzal a csajjal, akinek kikutattad a retiküljét. – Hála isten – mondom –, mégsem vagy olyan bamba, mint amilyennek kinézel. Magunk közt szólva nem úgy viselkedik, mint akinek ellenére volna az utazás. Kíváncsi vagyok, mit adott be neki. – Nem nehéz kitalálni... – morogja Gary. – Beadta neki, hogy csapnak egy finom kis murit. Ha abból indulok ki, amit Bérénice Havenről meséltél, ezek a lányok nem ijednek meg a férfiaktól. – Igazad lehet – mondom –, hiszen nekem sem kellett volna semmi mást tennem, csak hanyatt vetni magamat. De beszéljünk másról, rossz emlékem van a dologról. – A te hibád – röhög Gary. Az ördögbe is, tudom, hogy igaza van.

S minél többet töprengek a dolgon, annál jobban meglep az a változás, ami végbemegy bennem. Én, aki okos és szűz akartam maradni, rajtakapom magam, hogy disznóságokon jár az eszem. Most például már egy ideje azon morfondírozom, nem kéne-e lecsapni a két csajra, s meghívni őket vacsorára valamelyik mexikói kocsmába itt az út szélén. Elmondom Garynek az ötletemet. Somolyog. – Jó lesz, ha vigyázok rád – mondja. Közben rálépek a gázra, mert a kék Dodge kezd eltűnni a picsába... Szent isten, hogy beszélek! Már csak ezen jár a fejem, ideje magamhoz térnem. A Dodge tényleg ott suhan egyedül a sima országúton, s egyre erősebb bennem a vágy, hogy elébe vágjak és elcsevegjek a csajokkal. – Nyugi-nyugi – mondja Gary, aki a szeme sarkából figyel –, nem volt valami nagy sikered a csajnál. Próbálj megnyugodni... Nem áll jól neked ez a rendőrkutya szerep. – Pofa be – mondom. – Egyáltalán nem olyan rossz ötlet, mint hiszed. Használd az agyadat! Nincsenek velünk egy súlycsoportban, nem tudnak védekezni, amellett nyilván örülnének neki, ha két szép sráccal tölthetnék az estét. És közben kiszedhetnénk belőlük mindent. Annyi baj legyen Sunday Love-val! Gary gyengül, rákapcsolok, utolérem a kis kék sportkocsit, eléje vágok, s leszorítom a padkára. Cora vezet. Nem látszik mérgesnek. Gondolom, rögtön megismert, de ahelyett, hogy megállna, lefékez, előre enged, majd gázt ad, s mielőtt észbe kaphatnék, elporzik. De hát az ő lóerői meg az enyémek, az kettő... Újra leszorítom. Ezúttal nem védekezik, s íme, mindketten leállunk, szépen egymás mögött. Bedugom a fejem az ablakukon, s úgy teszek, mintha minden a legnagyobb rendben volna. – Hello, Cora! Hogy telt a délelőtt? – Eltelt valahogy, Rock – válaszol. – Bemutatom Mary Jacksont. Ismeri, nem? Az ő fényképét vette ki délelőtt a táskámból. Kicsit félek tőle, ha a "kezelésre" gondolok, amiben délelőtt részesítettem. De úgy tűnik, elfelejtette. Láthatóan nem revolvert rejteget a melltartójában, nem hiszem, hogy beleférne. Andy Sigman és Mike megelőzött bennünket, s vagy kétszáz méterre megálltak, szép komótosan kicserélik az egyik kereket, aminek láthatóan

semmi baja. Én folytatom az előrenyomulást. – Cora, drágám – mondom –, itt az alkalom, hogy végre vendégül lássam. Most vagy soha! Szerencsére itt van a haverom, Gary Kilian is, s négyesben csaphatnánk egy remek murit. Van kedvük? Vagy Jackson kisasszonynak kifogása volna ellene? – Örömest megyek – mondja Mary Jackson. Kicsit gyorsan válaszolt, Cora fagyos pillantást vet rá, de nekem ez elég is, rácsapok. – Remek – mondom. – Gary természetesen benne van a dologban, már két kilométer óta ösztönöz, hogy vágjak maguk elé. Ő volt az, aki megismerte magukat. Jöjjön velem Cora, majd Gary vezeti a kocsiját. Intek Garynek. Odajön, bemutatom, öt perc sem telt el, s újra úton vagyunk. Adok egy kis előnyt, s követem a Dodge-ot, nem sokkal mögöttünk Andy és Mike, miután áltapaszt tettek az áldefektre. – Keresett valamit délelőtt? – kérdi Cora ártatlan szemekkel. – Teljesen levetkőztetett. Még soha nem találkoztam ilyen kemény csajjal. Szó se róla, épp olyan kellemetlen, mintha szó nélkül a karjaimba vetné magát. – Ki akartam használni a helyzetet – mondom. – Annyira gátlásos vagyok a lányokkal, hogy csak akkor merem kipróbálni őket, ha alszanak. És ez még csak nem is hazugság. Nyilván azok közé a csajok közé tartozik, akiknek előbb kettőt be kell húzni, hogy kedvesebbek legyenek. – Csakhogy én semmit nem éreztem – válaszol –, volna szíves elmesélni, mit csinált tulajdonképpen, mialatt én... aludtam? – Ó, az ember nem beszél ezekről a dolgokról – mondom ártatlanul –, de ha lesz egy kis szabad időnk, szívesen tökéletesítem az ismereteit. Tud errefelé valami helyet, ahol szívesen eltöltené az estét? – Nem is egyet – mondja –, néhány kilométerrel San Pinto előtt. Fékezem magam és azt mondom: – Rendben.

– Örülnék, ha mielőbb megállnánk – mondja –, fárasztó napom volt, majd' kilyukad a gyomrom. Egész belevaló ellenfél. Egy óra múlva megállok az út szélén egy piros-fehérre mázolt, virágos étterem előtt. Egy nagy limuzin áll a kavicsos udvaron. Körülbelül ez minden, amit megfigyelek. Gary kikászálódik a kocsiból, s abban a pillanatban, amikor belépünk a kertbe, négy fickó veti ránk magát. De mondhattam volna négy gorillát is. Elterülök, mint egy tekebábu, mert az egyik elkaszálja a lábamat... A legszebb bunyó kezdődik, amit életemben valaha láttam. És mennyivel szívesebben lettem volna a nézője!

XV. Egy kis testkultúra Cora nyilván azért mondta ezt az éttermet, mert itt volt randija a banda tagjaival, azokkal, akiknek szállítania kellett volna Mary Jacksont, a fiatal lányt, akit épp most szedett fel. Csak az nem fér a fejembe, hogyan tudta előre értesíteni őket, és hogy lehet, hogy amint beléptünk, egyből a nyakunkba vetették magukat. Mindezt csak gyorsan és ködösen tudom végiggondolni, mert közben a combommal az egyik fickó nyakát szorítom, egy másikat meg a két kezemmel. Nyilván ez is egy nyak, mert érzem, hogy ropog az ujjaim alatt. Gary, akit csak villanásokra látok, szintén keményen védekezik. Összeszedem az erőmet, és mindent beleadok. Az a fickó, akinek a nyakát szorítom, hirtelen megnyugszik, és abbahagyja a boxot. Olyan lesz, mint egy zsák. Óvatosan félreteszem, megragadom a másiknak a csimbókját, és talpra állítom. Hörög, mint egy kóbor macska, ha a farkára lépnek, tekereg, mint egy angolna, és végül sikerül kiszabadítania magát. Hátralép és lendületet vesz, hogy belém rohanjon. Felkészülök rá, hogy feltörüljem vele a padlót, de ekkor egy tízkilós váza landol a koponyámon. Néhány másodpercre elbizonytalanodom. A fickónak ez épp elég, hogy ököllel az arcomba vágjon. Olyan érzésem van, mintha nekimentem volna egy betontömbnek. Tudomásul veszem, hogy elszállt a jobb szemem, cserébe

elhelyezek egy rúgást az altestén. Kétrét görnyed, és egyből derűsebben látom az életet. De ki a fene vághatott kupán a vázával? Megfordulok, és ott áll előttem Cora. – Ó! – mondom. – Nem valami kedves magától, hogy hátbatámadja a vőlegényét. De a lány csak röhög. És ebben a pillanatban hátulról megragadnak. Gary egyik támadója. Gary elég csúful fest. A hátán fekszik és a plafont bámulja. Látom, hogy útban van az örök vadászmezők felé. Hagyom, hogy hátra rántsanak, hidat csinálok, majd hirtelen visszahajlok, és elküldöm a jóembert a fejem fölött. Halk nyekkenéssel szétkenődik a padlón. Röhögni kezdek, de ebben a pillanatban egy második váza landol, ezúttal legalább ötven kilós, a koponyámon. Úgy, hogy térdre esem. Pontosan a mellé a fickó mellé, akit megúsztattam a levegőben. Nem valami szép látvány. Az arca olyan, mint egy szétkent kompót, a bal karja teljesen kicsavarodott. Gary rángatózik a sarokban, és az első támadója egy dagadt, gyapjú öltönyös fickó, szürke kalapban föléje hajlik. Gary sokkal könnyebben megadja magát, mint gondoltam. Várom Cora Leatherford újabb támadását, és dühös vagyok, mert a fejem úgy zúg, hogy nem bírom mozdítani sem a lábam, sem a karom. Az utolsó pillanatban még látom, hogy Gary összegörnyed, majd páros lábbal belerúg a szürke gyapjú öltönyös állkapcsába, aki káromkodva összegörnyed, miközben három tucat fogát kiköpi. Gary föláll. Az ájulása tehát csak tettetés volt. Mindez olyan gyorsan történik, hogy alig tudom követni az egészet. Térdelek, félig kiütve, utolsó áldozatom mellett, s érzem, ahogy Cora hirtelen lovagló ülésben a hátamra pattan és egy kínai bronz papírvágó késsel szurkálni kezdi a nyakszirtemet, 1, 2, 3, 4... a szentségit! Olyan hangokat adok, mint egy elszakadt gitárhúr, és ráesem a pofámra.

XVI. A kiklopfolt hátszínszelet Amikor magamhoz térek – negyedórával később –, a díszlet (amit nem is volt időm bemutatni) egy és ugyanaz. A földön egy szép indián szőnyeg, tele vörös vérfoltokkal, mert egy kicsit mindnyájan, mindenütt vérzünk. A

bútorok intarziásak, valószínűleg mahagóniból készültek. Bár soha nem lehet tudni. Furcsa, kicsi ablakokat látok, hatalmas függönyökkel. Valaki nekitámasztott a falnak, és összekötözött, mint egy sonkát. Épp hogy csak el tudom fordítani a fejemet, minden tagom sajog. Gary ott ül mellettem. Az orra egészen a mellére lóg, háromszor akkora, mint amikor legutoljára láttam. Szemben velünk e kedves kis csetepaté négy másik szereplője ápolgatja egymást bágyadt mozdulatokkal. Az egyiknek láthatóan teljesen elment az életkedve. Ennek szorítottam meg a torkát. Ketten is pofozgatják, masszírozzák a karját, de annyi erő sincs benne, mint a kispárnában. A gyapjú öltönyös fickó sincs csúcsformában, a zsebkendő, amivel az arcát itatgatja, csurom vér, és néha felszisszen, amikor hozzáér a megmaradt két fogához. Bár ahogy látom, az a kettő is mozog. A szemének, amely inkább egy kiklopfolt hátszínszeletre hasonlít, olyan színe van, mint a padlizsánnak, illetve kicsit zöldebb. A két másik, a nagydarab kék öltönyös állat, aki főként velem foglalkozott (ezt dobtam át a vállamon) meg a fekete hajú köpcös, akinek olyanok a vállai, mint egy gótikus kandalló, tapogatják magukat, nem törött-e el valamijük, és közben fájdalmasan össze-összerándulnak. Igazán nem lehet okom panaszra, ahogy elnézem őket. A baj csak az, hogy én is úgy érzem magamat, mintha átment volna rajtam egy kombájn. Gary láthatóan továbbra sem vesz tudomást a világról. Itt van még Cora Leatherford is, frissen, mint a bimbózó rózsa. Lovagló ülésben ül egy széken. Mellette Mary Jackson, aki kissé csodálkozik. Jól tudom, hogy a nők imádják, ha a férfiak verekszenek, még ha nem is őértük. Mary Jackson bepúderozza magát, minthogyha ő verekedett volna. – Látom, értik a módját, hogy kell megköszönni egy vacsorameghívást – mondom. – Miért? Maga talán udvariasabban bánt velünk? – vág vissza Cora habozás nélkül, és röhög. – Maga különben sem az esetem – mondja. Gondolkodom, mivel sérthetném meg, mert a nevetése kezd az idegeimre menni. – Tudom, ki a maga esete – mondom. – Ott fekszik egy tepsiben a hullaházban, a pofáján kék hullafoltok, és ugyanez a sors vár erre a négy dinnyére is. Az állammal a négy nyomorék majom felé bökök, akik úgy ülnek ott, mint a szétkent gyurma, és annyira bágyadtak, hogy még a humoromat sem

értékelik. Corának viszont láthatóan piszkálja a csőrét, amit a szeretőjéről mondtam, mert gyűlölettel néz rám. – Wolf Petroszjan nem volt olyan balek, mint maga – mondja. – Őt aljasul megmérgezték. Ő soha az életben nem sétált volna be az oroszlán torkába ilyen ostobán, mint maga. – Ahhoz elég ostoba volt, hogy bevallja a kábítószert és kiadja a belét a telefonfülkében – válaszolom. – Apropó, telefonfülke – mondja. – Nem ártana, ha dalolna valamit arról a néhány fotóról. – Dalolni? Magának? Ezeknek? (Rábökök a négy hólyagra.) Vagy valaki másnak? A négy szóban forgó hólyag láthatóan nem értékeli szellemességemet, sőt a kis köpcös elindul felém. Mielőtt bármit tehetnék, tiszta erőből orrba vág, és megint úgy érzem magamat, mintha én volnék a nagyharang... Azon gondolkodom, vajon Cora hogyan magyarázza meg ezt az egészet Mary Jacksonnak. Hiszen végül is ezek a lányok, akiket begyűjt X úr kísérleteihez, nem vakok. Sőt. Nyilván megvan a magukhoz való eszük, és nem vetik meg a kábítószert sem. Ez megmagyarázná, hogy Bérénice Haven és Cynthia Spotlight szülei miért nem jelentkeztek a rendőrségen, és miért nem köröztette Mary Jacksont sem a családja. Persze a szülők nem látták a fényképeket, és nyilván azt hiszik, hogy csak egyszerű szipózásról van szó. Miközben ezen morfondírozom, Cora leszidja a kis köpcöst, aki káromkodva visszamegy a helyére. Megfordulok... és két férfi lép be a helyiségbe. Ránk néznek, és vigyorogni kezdenek. Aztán ránéznek a másik négyre, és az ajkukra fagy a mosoly. Láthatóan erősítés – sajnos az ellenfélnek. Cora feláll. – Csomagoljátok be ezt a két szarzsákot – mutat ránk, Garyre és rám –, és vigyétek őket a megbeszélt helyre. Jöjjön, Mary! – teszi hozzá. A két pasi elindul felénk. Egyikük középmagas, jól öltözött, ártatlan képe van. A másik... a másikra ráismerek. A második az a kövér ápoló, aki abban a különös kezelésben részesített (azóta is sajnálom Bérénice Havent), amit rögtön a kaland első napján elszenvedtem. A nagydarab barom elvágja a köteleket a lábamon.

– Felállni! – mondja. – Na nézd csak, hiszen ez a mi régi haverunk! Na, mi van öcsi, visszavágyol? – Eltaláltad – mondom neki. – Nosztalgiatúra első találkozásunk színhelyére. Harsányan röhög, úgy, hogy mind a kétszáz kiló hája beléremeg. Gyilkosnak lehet hogy gyilkos, de legalább joviális. – Még mindig olyan makacs vagy? – kérdezi. – Ellátták a bajodat, mert Corát is visszautasítottad? – Higgyen, amit akar! – legyintek. – De ha csak egy negyedórával korábban jött volna, láthatta volna Corát lovagló ülésben. Végül is ez igaz, bár azt nem mondom meg neki, hogy nem én voltam Corán, hanem Cora rajtam, és nem szerelemről volt szó, hanem bronz papírvágó késről. Ezalatt sikerül feltápászkodnom, de a lábam zsibbadt, és rá kell támaszkodnom erre a kövér disznóra, nehogy összeessek. A másik takonyláda éppen Garyt támogatja fel. Szegény barátom mozdulni sem tud. Láthatóan elment az életkedve. Egy kicsit megremeg, és összecsuklik, mint a zsák. Mary Jackson érdeklődéssel figyeli, Cora is odalép hozzá. Még mielőtt észbe kapnék, felemeli a lábát, és a cipője sarkával sípcsonton rúgja. Gary felhördül és ugrik egyet. Mary Jacksont egyre jobban érdekli a jelenet, és látom, ahogy a rózsaszínű kis nyelvecskéjét kidugja. Legszívesebben zsilettpengével szeletelné fel Gary ujjait. Gary némileg magához tér, és hörögve forog körbe, hogy elkerülje Cora rúgásait. Nekiszorul a falnak. Recseg a csontja. Végső kínjában valahogy sikerül talpra állnia. Cora röhög, bár azonnal abbahagyja, amikor Gary öklével váratlanul mellbe vágja. Most ő vicsorog, és körbe táncol, két kezével a mellét tapogatva. A két fickó kivonszol bennünket. Kint vagyunk a kaviccsal teleszórt udvaron. A nagy limuzin még mindig ott parkol, az én kocsim kinn áll a bejárat előtt, Cora kocsija mögött. Betuszkolnak bennünket a limuzinba. A két gorilla nyilván úgy döntött, hogy magára hagyja Corát, boldoguljon, ahogy tud, mert miközben bennünket belöknek, a joviálisabb képű visszamegy az étterembe, és kivezeti Mary Jacksont.

Beljebb lököm Garyt, hogy minél kényelmesebben üljek. Mary Jackson beül mellém, és máris indulunk. A kis joviális képű vezet. A nagy kövér állat a visszapillantó tükörből szemmel tart bennünket. – Hova visznek? – kérdezem. – Időben megtudod, kisfiam! – mondja. – Egy aranyos bácsihoz megyünk, aki szobákat ad ki fiúknak és lányoknak, felszerelve mindenféle szükséges holmival. Miközben ezt mondja, megnyom egy gombot a műszerfalon, és elővesz egy URH adó-vevőt. Egyből megértem, hogyan várhatott bennünket az a négy fickó az étteremben. Cora nyilván ezzel a walky-talkyval értesítette őket. Vagy egyszerűen lehallgatták a beszélgetést attól a pillanattól kezdve, ahogy beszálltam a lány kocsijába. Mary Jackson eközben egyre jobban hozzám simul. Mivel a kezeimet megkötözték, mozdulni sem tudok. Tehetetlenül figyelem, ahogy az ujjaival matatni kezd a combom körül. Nem tetszik a dolog. Furcsamód minden szexuális vágy kihunyt belőlem azóta, amióta Cora a bronz műalkotással böködte a nyakamat. – Maga elég jó felépítésű – mondja Mary Jackson elfúló hangon. – Sőt, ha lelohadnak a búbjai, még az sem kizárt, hogy jóképű. Mi a fenének hagyta, hogy így kikészítsék? – Ha a maga kedves barátnője, Cora nem csalt volna csapdába, nem így néznék ki. – Fogalmam sincs róla, mi történik itt – mondja. – Cora megígérte, hogy elvisz a barátjának a házába, és eltöltünk ott egy kellemes hétvégét. – És ki a barátja? – kérdezem. – Markus Schutz, a doktor. Markus Schutz. Baromi gazdag, azt mondják. Elindultunk, aztán találkoztunk magukkal, magával és a barátjával. Hogy is hívják a barátját? Megkísérlek nyugodtan válaszolni. Eközben ugyanis az ujjai továbbra is ott matatnak a combom tájékán, önkéntelenül. – Kilian – mondom. – Gary Kilian. Semmi értelme sincs, hogy részletekbe bocsátkozzam. Ez a Mary Jackson minden kétséget kizáróan nimfomániás. Szerencsére abbahagyja a matatást,

hátradől az ülésen, de akkor meg átöleli a nyakamat. A kurva életbe! Megjósolták, hogy állandóan olyan helyzetbe fogok kerülni, hogy ki leszek szolgáltatva a csajoknak. A fejem olyan, mint a főtt kolbász, tele vagyok zöld foltokkal, borzasztóan nézhetek ki, a kezem összekötözve, és ez a rafinált kis kurva erotikus mozdulatokkal a fülcimpámat és a pofacsontomat simogatja, miközben egy fekete limuzinban ahhoz a doktor Schutzhoz visznek, akinek az a szórakozása, hogy elrabolja és egymásra fekteti a férfiakat és a nőket, nem is szólva a műtőiről, amikben aztán feldarabolja őket, mint ahogy azt a fotókon láttuk, azokon a fotókon, amelyeknek a visszaszerzésére idáig hat darab gorillát küldött a nyakamra. Mary felém fordul, magához húz, ez borzasztó fájdalmat okoz, és megcsókol. Az ajka üde és friss, és láthatóan jó tanítómestere volt. Egészen elkábulok, és arra gondolok, bár sokáig tartana. Ami azt illeti, sokáig is tart. Behunyom a szemem és átadom magam az eseményeknek. A nő mint olyan, szép kis találmány, mondhatom. Érzem, hogy a kövér disznó figyel bennünket a visszapillantóból, de tehet egy szívességet. Mary Jackson kiszabadítja magát, és sokatmondóan felsóhajt. – Szeretném, ha közétek ülhetnék – mondja. – Nagyon kényelmetlen itt a sarokban. – Ahogy kedve tartja – válaszolom. Közben arra gondolok, milyen szerencse, hogy meg van kötözve a kezem, mert különben most tudnám, hogy hová tegyem őket. Fölemelkedik, és átcsúszik rajtam, miközben én jobbra húzódom. Könnyű szoknya van rajta, és érzem, ahogy a feneke hozzám simul. Folytatni szeretném a kapcsolatot, de ez az átkozott kis kurva Gary felé fordul, kezébe veszi az én szegény barátom fejét, és ugyanazt műveli vele, mint énvelem. Végül is köpök rá, hiszen Gary a legjobb barátom, de meg kell jegyeznem, hogy ez mindkettőnkhöz méltatlan, képletesen és átvitt értelemben is. Legalább nézhetném a tájat. Az első ülésen a kövér állat jól szórakozik. Félig hátrafordulva kukkol. Gúnyosan rám kacsint, majd visszafordul, csavargatni kezdi a rádió gombját, miközben félhangon láthatatlan beszélgetőtársával bazsevál. A hely, ahová megyünk, valószínűleg nincs már túlságosan messze, hiszen

ennek a kis vacak adó-vevőnek nem lehet túl nagy a hatósugara. Változatlanul sík terepen autózunk, amit az éppen lenyugvó nap égetett ki; satnya növények, itt-ott néhány virág. Időnként feltűnik egy tevecsontváz, valamelyik karaván felejthette itt. Mary Jackson ellöki Garyt, és visszafordul hozzám. – Mi van? – dörmögöm. – Még nem elégült ki? – Szeretnék megfontoltan választani – mondja minden zavar nélkül. – Mindent összevetve, azt hiszem, hogy inkább magát választom. Büdös kurva, érti a dolgát. Tudom jól, hogy ez a legvulgárisabb érzéki vágy, mégis győzelem – és most apait-anyait belead. A franc gondolta, hogy így érti. – Ha elvágná a köteleimet – suttogom neki –, akkor legalább valami hasznomat is vehetné. – Szívesen elvágnám – mondja –, de nincs mivel. Inkább bízza rám a dolgot, nem akarok sok időt veszíteni. Gary ezalatt egy pillanatra magához tért, de már megint a boldog vadászmezőkön barangol. Azt hiszem, Mary Jackson megadta neki a kegyelemdöfést. Az arcomat elborítja az illatos és fénylő hajzuhatag. Egy pillanatra látom szép ívű fülét, de aztán beleveszek formás, bódító nyakába. Valami finom, ismeretlen illat kábít el, és már egyáltalán nem érdekel a két gorilla, sem az, hová visznek. Lehet, hogy soha nem fogom megismerni Schutz doktort? De erre is csak ködösen gondolok, mert egyáltalán nem vagyok abban a helyzetben, hogy rendőrségi problémákkal foglalkozzam. A kocsi lassít, befordul jobbra egy ösvényen, majd újra nekilódul. A lendülettől összetapadunk Maryvel. Halvány lelkiismeretfurdalásom van, ha Sunday Love-ra gondolok, már csak azért is, mert Mary kemény melle erősen nekem feszül, és érzem, hogy egyre szaporábban lélegzik. A kocsi rázkódik a gödröktől. Újra lassít, másodszor is befordulunk, ám ezúttal balra. Megyünk előre vagy kétszáz métert, és hirtelen lefékezünk. Mary szőke hajfonatai közül látom, hogy egy magas téglafal előtt állunk. A két melák kiszáll. Valaki káromkodik, fékez egy másik autó, elzúg mellettem valami mályvaszínű tömeg, és a kövér állat térdre

rogy, mintha meteorit sújtotta volna fejbe, miközben nagyot nyekkenve elterül a porban a társa is. A kocsi mögül kilép Bokanszki, és megpróbálja visszafogni hatalmas kutyáját, miközben behajol az ajtón Andy Sigman vigyorgó, csúfondáros képe.

XVII. Lassan minden kisimul Andy és Mike követett bennünket, és most akcióba léptek. Andy Sigman kinyitja a kocsi ajtaját, kivesz egy kést a zsebéből és elvágja a köteleimet. Mary Jackson még mindig nekem simul és nem mozdul. Látszik, hogy halálosan szórakoztatja, akármi történik is. Remegve kiszállok. A vér lassan visszatér végtagjaimba, és ettől minden sajogni kezd. Mike befejezi, amit a boxer elkezdett, és gumibotjával addig gyepálja fáradhatatlanul két elrablómnak a fejét, amíg szépen elcsendesednek egymás mellett. A szívem mélyén nagyon hálás vagyok Andynek. Piszok slamasztikából húzott ki. Megpróbálja most magához téríteni Gary Kiliant is, neki is elvágja a köteleit. Bokanszki vakkant egyet nekem, a kutyája szintén. Mike szeretettel ráver a boxer lapockájára, amitől mindketten, ő is és az állat is láthatóan elégedettek. – Jó lenne, ha minél előbb elpucolnánk innen! – mutat a téglafalra, ami előtt a taxink megállt. – Odabent nyilván várnak benneteket, és ha sokat szarakodunk, perceken belül a nyakunkon lesznek. – Igaza van – válaszolom –, de mit tehetnénk? – Most, hogy végre felfedeztük ezeknek az uraknak a búvóhelyét, nem fogunk úgy lelépni, hogy meg ne látogatnánk őlordságukat. Mary Jackson mögém lép és átkarol. Ő is kiszállt, és érzem, hogy semmi mást nem akar, csak folytatni, amit a kocsiban elkezdtünk. – El kéne rejteni a kocsit valahol a fák között – mondja Mike. – Aztán nem bánom, szétnézhetünk egy kicsit a házban. – Azt hiszem, Garyre nem nagyon számíthatunk – mondom. – Márpedig

legalább kettőnek kell megkísérelnie a dolgot. Mike Bokanszki fog elkísérni Markus Schutz doktorhoz. Szavamra, nem lebecsülendő harcostárs, főleg ha a kutyája is velünk tart. De mi a fenét csináljunk Mary Jacksonnal? Továbbra is hozzám simul és csókolgat, de most, hogy állunk, ez sokkal kevésbé kompromittáló, hiszen a vállamig sem ér. A karomba lassan visszatér az élet, s mivel annyira tele vagyok púpokkal és sebekkel, hogy már szinte meg se kottyan, kezdek formába lendülni. Ami szegény Garyt illeti. Úgy néz ki, mintha egy csapat ökölvívó homokzsáknak használta volna tréninghez. Két szép sötét, fekete szeme lett, mindene véres – vagy az ő vére, vagy másé –, sántít, zihálva szedi a levegőt és különös, cuppogó hangokat ad, mielőtt megszólalna. Azt hiszem, a nyelvével számolgatja a fogait. – Gratulálok! – nyögi ki. – Elégedett vagy? Remek ötlet! Ilyen jó vacsorám még soha nem volt! Hová lett a két genyó? – Elugrottak valahová! Andy röhög, Mike szerényen mosolyog. – Láttuk, mi történt az étteremben – mondja Mike. – Már kezdtek magukhoz térni, de most, azt hiszem, két hónapra kivontuk őket a forgalomból. De volt ott egy jóasszony is, nem? – Igen – mondom. – Egy elbűvölő fiatal hölgy. Ismeri, Mary? A maga barátnője, Cora. – Ami őt illeti – mondja Mike –, Noonoo egy kicsit letépte a szoknyáját. Úgy, hogy ha nem tekeri magára a függönyt, vagy nem varr magának egy másikat, nem hiszem, hogy ma mutatkozhat az utcán. – De még riadóztathatja a többieket! – nyugtalankodom. – Ezen kívül csak nem azt akarjátok bemagyarázni nekem, hogy Noonoo vetkőztette le? Mike Bokanszki elvörösödik. – Nincs mitől tartani – mondja. – Biztos helyen van. Majd röhögve, mint valami kamasz, hozzáteszi: – Bezártuk a csomagtartóba...

Ez megnyugtatóan hangzik. Eközben Andy Sigman fáradhatatlanul masszírozza Gary mellkasát és karját, aki most egy kicsit megrázkódik és elhaló hangon felbömböl: – Rohamra! – Épp ezt akartam mondani – mondom. – Beszállsz a kocsiba – rámutatok arra a kocsira, amelyik minket, Maryt és engem hozott –, s azt teszed, amit Andy mond. El kell rejteni valahol a fák között, ha nem akarjuk, hogy rajtacsípjenek. – Ezalatt Mike és én teszünk egy kis látogatást a házikóban. Értesítened kell Nick Defatót is telefonon. Útközben nyilván találsz valami kocsmát. – Majd elboldogulok valahogy – mondja. – Mindenesetre az út menti kocsmákból elegem van. – Jó-jó! – mondom. – Nem mindenütt várnak bennünket gorillák. Írd le pontosan a helyet, ahol vagyunk, Nick Defatónak, és csatlakozhattok hozzánk, mihelyt elrejtettétek az autót. De ne felejtsd, hogy Cora Leatherford a csomagtartóban van. – Ha csak rajtam múlik – morogja Gary –, megnyugtatlak, élete végéig ott marad. S remélem, hogy ez minél előbb bekövetkezik. – Oké, oké! – mondom. – Magaddal kell vinned a barátnőnket, Mary Jacksont is, és ha tudod, szórakoztasd, amíg mi oda leszünk. – Ó! – mondja Mary, aki egyre jobban figyel. – Vele kell mennem? Isteni! Maga biztosan fizet nekem egy vacsorát! – Na, csipkedje magát! – mondom. Elhelyezkednek a kocsiban, és Andy beletapos a gázba. – Fél órán belül itt vagyunk! – mondja. – Csak semmi izgalom! Nyugi! Még látom, ahogy Mary simogatni kezdi Garyt és Andyt, aki a kormánykereket fogja. Remélem, nem viszi őket az árokba. Micsoda némber! Odafordulok Mike Bokanszkihoz. – Rajtunk a sor! – mondom. – Kezdődhet az ingyencirkusz. A fal, ami előtt állunk, legalább két és fél méter magas. Az este váratlanul leszáll, megborzongok, hiszen San Pinto 800 méterrel a tengerszint fölött

fekszik, s mi nagyon közel vagyunk San Pintóhoz. Először is el kell rejtőzködnünk, nehogy meglássanak. Azok ketten, akik idehoztak bennünket, közvetlenül itt álltak meg a fal előtt. Nyilván van valahol egy kerítés ebben a parkban, a kerítésen pedig egy kapu. Amellett nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ez az út csak így véget ér a falnál. Elmondom Mike-nak mindazt, amit gondolok. – Lehet, hogy van itt valahol egy bejárat – válaszolja. – Csak ügyesen álcázták. – Kerüljük meg – javaslom. – Jobbra vagy balra? Elindulunk jobbra, amikor Noonoo váratlanul morogni kezd, és nekiiramodik az egyik barakknak a hátunk mögött, amit eddig észre sem vettünk a fák miatt. A földön keréknyomok, de a föld kemény és kavicsos, úgyhogy alig látszanak. Ahogy odaérünk, olyan, mint valami felvonulási épület vagy mint egy hangár. Meglehetősen régi épület, de eléggé nagy. – Óvatosan! – mondom. – Lehet, hogy van itt valaki. – Noonoo majd megérzi – válaszolja Mike. A barakk körülbelül harminc méterre van a téglafaltól. Megpróbálom lenyomni a kilincset. Természetesen zárva. Még egyszer óvatosan körbepislantunk. Semmi. Mike megnézi a zárat, elmosolyodik, és nekinyomja a vállát a két pántnak. Majd mély lélegzetet vesz, és tiszta erővel nekifeszül az ajtónak. Semmi. Mike hatalmasat káromkodik. Látszik, hogy alaposan meghúzta magát, de az ajtó meg sem nyikkant. – Nem is olyan régi, mint gondoltam – dörmögi, miközben leporolja a vállát. – Van nálam szerszám – mondja. – Előhúz a zsebéből egy hatalmas tolvajkulcsot. Alig dugja be a vasat a zárba, hirtelen felüvölt, s vagy tizenöt métert ugrik hátra a seggére, és mint egy őrült, dörzsöli a kezét. – A rohadékok! A gecik! Az átkozott tetves disznók! Buzi állatok, barmok! – kiabálja. Megállás nélkül káromkodik, én meg alig tudom visszatartani a nevetésemet. Mindig van abban valami nevetséges, amikor valakit megcsíp az áram. – Ártalmatlan, de azért megrázó. Félelemreméltó – mondom. – Ha a zár elektromos, akkor ez azt jelenti, hogy az ajtó mögött érdekes dolog rejtőzik. – Lehet – dörmögi. – Lehet, hogy figyelemreméltó, sőt, még ennél is több, de

egyelőre egy fikarcnyival sem jutottunk előbbre. Megragadom a csuklóját. Bentről hirtelen zaj hallatszik. – Ne mozdulj. Rejtőzködjünk el. A barakkot magas bozót veszi körül, gyorsan beugrunk mögé. Nick a nyakörvénél fogva maga mögé rántja a kutyáját is. A hangár belsejéből motorzaj hallatszik, mintha egy felvonó indult volna el. Aztán csapódást hallunk, mintha bevágtak volna egy csomagtartót. Az ajtó csikorogva emelkedni kezd. Elég rosszul látom, hogy mi történik, nyújtogatom a nyakamat, és megpróbálok kifürkészni valamit a sötét bejáratban. Ebben a pillanatban váratlanul feltűnik egy kocsi, dübörögve kihajt, vadul befordul jobbra, és eltűnik a fák között, egy olyan szűk kis ösvényen, amit eddig észre sem vettünk, és ami nyilván az országútra vezet. Az ajtó lassan elkezd visszacsukódni. Anélkül, hogy összebeszéltünk volna, mind a ketten rohanni kezdünk előre. Az utolsó pillanatban becsúszunk. A föld meredeken lejt befelé. Ebben a pillanatban klakk... becsukódik mögöttünk a kapu. Teszünk néhány bizonytalan lépést a rosszul megvilágított alagútban, majd megállok. A fejünk fölött váratlanul elmozdul a fal, és hatalmas csapódással elzárja mögöttünk az utat. Gyorsan lehajolok, nehogy fejbe vágjon, és előbbre szaladok néhány lépést a lejtőn, hogy kiegyenesedhessek. Mike is a falhoz lapul. Odalopakodok melléje. – Látod, így működik a fal – súgja. – Látom – súgom én is. – De hogy fog Gary és Andy ide bejönni? – Majd csak elboldogulnak valahogy. – Furcsa, hogy nincs itt egyetlen őr sem. – Ezt én sem értem – mondja Mike komoran. – Úgy tűnik, mintha mindent automatizáltak volna. – De hát mégis – vetem ellen –, valahol csak kell lennie egy őrnek. – Nem. Noonoo megérezte volna. Újra elindulunk. A folyosó egyre jobban lejt. Végre elérünk egy sík területhez. A kutya hirtelen megmerevedik, morogni kezd és hátrál.

– Hallgass! – parancsol rá Mike. Talán mondanom sem kell, hogy szörnyen halkan járunk, és úgy odatapadunk a falhoz, mint a gyíkok. Már-már teljesen megfeledkeztem a kocsmai verekedés nyomairól, de most hirtelen minden tagom sajogni kezd. Határozottan rossz kedvem lesz, ha arra gondolok, hogy esetleg újabb dudorokat szerezhetek. Szerencsére Mike jelenléte kissé megnyugtat. A kutya elhallgatott. Mike odasúgja: – Maradjon itt! Felderítem az utat. – Én is megyek! – Nem! Van valami a hangjában, ami arra késztet, hogy engedelmeskedjem. Amellett elég jól el lehet rejtőzködni az alagútban. A falakat úgy dúcolták alá, mint egy bányában. Időről időre kiugrik egy-egy oszlop, amely mögé bújva rizikó nélkül lehet előre haladni. Mike valamit a kezembe nyom, majd Noonoo-val a sarkában elindul. Megnézem, mit adott. Egy gumibot, pont olyan, mint amivel megdolgozta a két gorillát. Szimpatikus szerszám, az ember függetlennek és erősnek érzi magát. A szemem lassan hozzászokik az alagútban uralkodó félsötéthez, de Mike olyan óvatosan araszol előre, hogy alig-alig tudom kivenni az árnyékát. Váratlanul felugrom, és ijedten belekapaszkodok az egyik oszlopba. Egy lövés dördül, majd egy másik. Üvöltés hallatszik, amely lassan hörgésbe fullad. Elfelejtem, hogy mit parancsolt Mike, és mint az őrült rohanok előre. Semmi zaj. Odaérek Mike-hoz. Egy hátán fekvő ember előtt térdel. A pasas kezében revolver. Mike karja véres. Rám néz és mosolyog. – Ez megkapta. – Magára lőtt? – Egy karcolás. Noonoo eltörte a csuklóját. – Meghalt? – Nem – mondja Mike. – Csak alukál. A falban észreveszek egy ajtót. Előtte egy kicsi betonozott, földbe ásott fülke. A fülkében egy asztal, azon egy telefonszerű kis készülék, amolyan tele-speaker. Ha be van kapcsolva, akkor mindazoknak, akik odabent

vannak, hallaniok kellett a lövést, és akkor valószínűleg néhány pillanat múlva az egész banda a nyakunkon lesz. Mike fölemelkedik, és behúzza az élettelen húscafatot a fülkébe. Az ajkamra teszem az ujjamat, és rámutatok a készülékre. Mike bólint. Begyömöszöljük a pasit az asztal alá, és elvágom a telefonzsinórt. Lehet, hogy hülyeség, de most már mindegy. Anélkül, hogy törődnénk vele, hogy zajt csapunk, elrohanunk a földalatti folyosó végéig, s kijutunk a szabadba. Előttünk egy fasor. Óriási lehet a birtok. A hatalmas fák törzsei mögé rejtőzködve lopakodunk előre. Noonoo előttünk kúszik. Már majdnem leszállt az éj, s alig lehet kivenni világos bundáját. A kutya hirtelen megmerevedik, az izmai megfeszülnek, én meg beleszaladok Mike-ba, aki szintén lestoppolt. Előttünk egy tisztás. Jobbra és balra cölöpszerű építmények, feltehetően őrtornyok. Minden kihalt és csöndes, de jó lesz vigyázni. A boxer nyilván megszimatolt valakit. Mit tegyünk? Mike határozottan hátrahúz, halk füttyentéssel magához hívja a kutyáját, s lehasal a földre. Én is lehasalok. Keresgél a zsebében. Keze leír egy ívet. Aztán két tenyerét a fülére szorítja. A kézigránát épp a jobboldali őrtornyot kapja telibe. Hatalmas dörrenés, és az építmény kártyavárként összeomlik. Kiáltás, káromkodás hallatszik. A másik őrtorony fényszórója kigyullad és végigpásztázza a sötétséget. Ész nélkül rohanunk e felé az építmény felé, s bebújunk alája. Itt a fényszóró nem fedezhet fel. Felugat egy golyószóró, és a lövedékek végigkaszálják a lombokat. – Vigyázat – súgja Mike –, befüstölünk nekik. Egy pasi, az első őrtoronyból, megpróbál kimászni a romok alól. Ha hinni lehet annak, amit nyögdécsel, alaposan megüthette magát. De mi rohadt egoisták vagyunk, és teszünk a szenvedésére. Mike másodszor is belenyúl a felöltője zsebébe, és mivel most már tudom, hogy mit fog kihúzni, enyhén szólva ideges leszek, és a magam részéről befogom a fülemet. – Meg kell kockáztatnunk a dolgot – morogja. Megtörli a homlokát, iszonyatos lárma és zűrzavar hallatszik a fejünk fölött, és váratlanul az

egész tér megvilágosodik. Minden fán kigyullad egy fényszóró. Mike-nak nincs egy perc vesztegetni való ideje sem. Kirohan a cölöpök alól és a gránátot a fejünk fölé dobja, majd mint az őrült, visszavágtat velem. Még hallom a gránát becsapódását és a golyószórónál álló őrt, aki üvölteni kezd. – Ott vannak! Kereszttüzet! Szegény hülye! Sokkal hangosabban kellett volna kiáltania, ha azt akarta volna, hogy a második robbanás közepette meghallják. Arra gondolok, Mike Bokanszki vajon nem lépi-e túl az amatőr detektív jogkörét. Most már a két őrtoronyban lévő fickók nem foglalkoznak velünk, és kirohanhatunk az útra, és szaladhatunk előre a fasorban. De azért mégis a fák fedezékében rohanunk. – Remélem, hogy erre a zajra már mind kitódulnak – veti oda Mike két lépés közben. – Akkor aztán végre megtudhatjuk, hogy mi az isten történik itt igazában. – Merem remélni – vetem oda. – Merem remélni, hogy ennek a kurva rohanásnak hamarosan vége lesz, mert nem válik nagy élvezetemre a teljes sötétségben, anélkül, hogy tudnám, hová rohanunk, két méterenként tövisbokrokba, gyökerekbe és minden lószarba belelépni. Mike Bokanszki mindezt magasról leszarja, és úgy rohan előre, mint egy tank. Ha arra gondolok, hogy szerintem legalább még egy tucat gránát van a zsebeiben, akkor szorongás kerít a hatalmába. Bár az is igaz, hogy szerintem dobálhatja, az ő felelőssége. Mégis elfog némi nyugtalanság, ha arra gondolok, hogy azt tanácsoltam Garynek, hívja fel a rendőrséget. Mit mondjak, szerintem nyakig ülünk a szarban. Persze nézhetem a dolog jó oldalát is, és kétségtelenül igaz, hogy már néhány hónapja kevés igazi testedzésben volt részem. Most két vagy három nap alatt behozhatom a lemaradást. Az izmaim engedelmeskednek, és az utóbbi két robbanás úgy megrázott, hogy már alig sajog a fejem, épp csak egy két dudor maradt. Mike kutyája morogva lefékez, és másodszor nyomódok a gazdája hátának, aki ugyanabban a pillanatban lestoppolt. Ez a kutya egy tökéletesen idomított jelzőkészülék. – Megérkeztünk – morogja Mike. Előttünk hatalmas, fehér épülettömb, tetőterasszal, az oldalán elvétve néhány ablakkal. Néhány percig csöndben hallgatózunk.

– De hát képtelenség, hogy azok odabent semmit se hallottak a robbanásból! És mégis. Minden nyugodt és mozdulatlan. – Menjünk be – mondom Mike-nak. – Vigyázat! – mondja Mike. Odanézek, váratlanul fény gyullad az egyik ablakban, s látunk egy árnyékot, aztán minden sötétbe borul. – Jó! Egymásra bámulunk. – Szóval mégis vannak bent. – Lehet, hogy nagyothallók vagy süketek. Hogy a fenébe fogunk bemenni? – ezt én kérdezem Mike-tól, aki megcsóválja a fejét és vállat von. – Talán csöngessünk be – ajánlja magától értetődően. Közel száz métert kellene nyílt terepen megtennünk. Ilyenkor az a legjobb, ha az ember a világ legtermészetesebb módján viselkedik. Mike sétálva elindul, zsebre dugott kézzel. Röhögnöm kell, ha a zsebére gondolok. Semmi. És ettől egyre idegesebb leszek. Odaér a ház falához, és akkor fedezem fel, hogy az a zöld csík, amit én a ház alapzatának véltem, egy tökéletesen egyenesre nyírt élő sövény, kaledóniai fagyal, körülbelül embermagasságban. Nem akarok gyávának tűnni, ezért én is elindulok a nyomában. A kutya előttem szalad, és örömmel konstatálom, hogy nem történik semmi nyugtalanító. Becsusszanunk a cserjék mögé. Mike eltűnt. Végigtapogatom a falat. Semmi. Tömör, hibátlan és kemény. Kicsit odább lopakodom. A levegőben fertőtlenítő illata terjeng, és az az érzésem, mintha a fal aljából jönne. Nyilván van valahol egy szellőző. Lehajolok, és tényleg ott van egy ventilátor. Sőt, az embernek kényelmesen belefér a feje, válla és a lába is. Mégis inkább megfordulok, és egy pillanat múlva lábbal előre landolok Mike fején. – Lehetetlen, hogy ne legyen itt senki – mondom. – Hát az őr az alagútban? Aztán a fickók a két őrtoronyban? – válaszolja logikusan. – Valamit csak őriztek, nem?

Megvakarom a körmömmel a keresztcsontomat, mert viszket. – Majd mindjárt meglátjuk – mondja Mike. – Egy fickó biztosan van az épületben, az, akinek az árnyékát az ablakban láttuk. – Majd elhiszem, ha látom. Ebben a pillanatban egy baromi erejű fényszóró világít a szemünkbe. Mike megdermed, majd felemeli a kezét. Én is felemelem. A meccsnek vége. Mike füttyent a kutyájának, az odaheveredik a lábához, ott nagyobb biztonságban van.

XVIII. A fecsegő C 16-os Nem hallunk semmit, egyetlen szót sem. Meggyullad egy lámpa a fejünk felett, és végre látjuk, hogy hol vagyunk, mert hirtelen a legnagyobb sötétségből a teljes káprázatba jutottunk. Előttünk valami őrféle fickó áll egyenruhában, aki elemlámpájával ránk világít, majd eloltja. – Mit akarnak itt? – kérdezi. – Miért hatoltak be ide? – Csak szét akartunk nézni egy kicsit – mondja Mike szemtelenül. A másik megvakarja a fejét, egyáltalán nem tűnik agresszívnek. Noonoo feláll, megszagolja, majd visszajön, és rémült pofával lekushad a gazdája lábához. – Na, ez aztán furcsa. – Csakhogy... – válaszolja a feltételezett őr – most nincs látogatási idő a klinikán. Amellett már régóta nem is fogadunk turistákat. Udvariasan tudakozódom: – Ez egy klinika? – Persze – válaszolja a jóember. – A legjobb sok kilométeres körzetben. Előnyös árak, esetleges árengedmény, tiszta levegő, a hegyek közelsége, első osztályú ellátás. – És folytatná tovább, mintha csak fel lenne húzva...

– Állj! – kiált rá Mike. – Jól van, elég, és vegye ki a kezét a zsebéből! A fickó hirtelen abbahagyja, mintha csak elzártuk volna a csapot. Meglepetten ránézek Mike-ra. Ő meg énrám. Úgy látszik, ő már hozzászokott a fényhez, igaz, most már én is. És ez a fickó eléggé különös. Fejhangon beszél és mereven maga elé néz. Tisztára mint egy dilis, és úgy tűnik, nincs is nála fegyver. Mike lassan leengedi a karját, és odamegy a fickóhoz. Az meg sem mozdul. – Hogy hívják magát? – kérdezi. – Ahogy parancsolja – válaszolja. – Nekünk itt általában számokat adnak. – Tessék? – kérdezi Mike. Ez az első eset, hogy Bokanszkit meglepettnek látom, és most az sem segít rajta, ha minden sarokba belevághatna egy gránátot. – Milyen számot? – kérdezem. A másik leveszi a sisakját és megvakarja a fejét. A tarkóján nincs egyetlen hajszál sem. Tök kopasz. Mindenesetre furcsa. Közelebb megyek hozzá. – Hát a szériaszámot – válaszolja. – Cecília 16-os. Nyugodtan hívhatnak C 16-nak. – Sokkal szívesebben hívnám Jeff Devaynek – mondom. – Miért? – kérdezi Mike. – Volt egy haverom, akit így hívtak az egyetemen – mondom. – De rosszul végezte. Újságíró lett. Amellett nem is hasonlítanak egymásra. – Pedig szép név – mondja C 16. – Szívesen elfogadtam volna. Dr. Schutz elfelejtett nevet adni nekem. Nem igazán érdekeltem. Különben az én egész szériám elhibázott. Csak én maradtam és a C 9-es, de ő komplett hülye. Tisztára dilinyós. Folyvást macerálja magát. – Figyeljen ide – mondja Mike Bokanszki. – Elegem van a hülye történeteiből, állva elalszom az unalomtól. Mi a francot csinál maga itt? Kienged végre ebből a hülye helyiségből, hogy megnézhessük, mi is történik ebben a házban? – Felőlem – mondja Jeff Devay. (Szívesebben nevezem így.) – Csak el kell kísérnem magukat. Hivatalosan most meg kéne nyomnom a vészcsengőt, de

mivel hibás példány vagyok, néha nem követem az előírást. Különben már félig-meddig halottak lennének. Ez a pasas tisztára golyós. Ránézek Mike-ra, látom, hogy ugyanez a véleménye. Egyébként legszívesebben otthon lennék az ágyban. Természetesen Sunday Love-val együtt, de ezt szerénységből nem merem hozzátenni. – A doktor nemrég ment el. Fontos kísérleteket végez, úgyhogy csak néhány helyettese maradt itt. Meg akarják nézni a kísérleteket? Komolyan mondom, nagyon érdekes kísérletek. A nyolcas épületben éppen egy lányon dolgoznak. Nagyon szép lány, becsszó. Azt hiszem, Bérénice-nek hívják. Megragadom a csuklóját. – Hülyéskedik velünk, jóember? Egy kicsit valószínűleg túl erősen megszorítottam. Mindig elfelejtem, hogy a két öklömmel képes vagyok megtörni egy kókuszdiót. Kicsit elsápadt, és gyorsabban mondja: – Engedjen el. Kérem! Kérem szépen! Hát nem tudja megérteni, hogy én gyártási hibás vagyok? Belőlem csak egy van, és az is csak másolat. – Elég a blablából, öregem! – mondja Mike. – Hajlandó vagy elvezetni minket a nyolcas épületbe? A többit majd megbeszéljük később. – Jó, jó, odavezetem magukat. Csak szeretném, ha megértenék, hogy éppen Dr. Schutz hozott létre engemet, és hogy finom legyek: elbaszott. Ezért fecsegek ki mindenfélét, ami egyébként szigorúan bizalmas. Dr. Schutz nagyon érdekes kísérleteket végez férfiakon és nőkön, új példányokat készít nagyon rövid idő alatt. Igen nagy tudós. Ami engem illet, engem elfuserált. De hát nem haragszom rá. Szerintem a munkatársai meg akarták tréfálni. Benn felejtettek a gőzkamrában. Az egész széria megfőtt, kivéve a C 9-est és engem. Úgy nevet, mintha üveget törnének. – Magukat ez megbotránkoztatja, tudom, már hozzászoktam. Különben Dr. Schutznak minden munkatársa olyan, mint én, mesterséges teremtmények. Nagyon könnyen legyárt bennünket, úgy tűnik. Eleinte kinti embereket választott, de ez túlságosan veszélyesnek bizonyult, mert fecseghettek. Mi pedig nem beszélünk.

Aztán megint elkezd rikácsolva nevetni. – Kivéve engem, persze, miután engem elfuserált. – Jól van, jól van – mondja Mike –, megértettük. Tehát Markus Schutz doktor kísérleteket végez férfiakon és nőkön, hogy újabb egyedeket hozzon létre? – Ez az – mondja –, megnemesíti a fajt. Kiválasztja a legszebb férfiakat és lányokat, és másolatokat készít róluk. Különben rendkívül érdekes. Gondolom, magukat is érdekli, ahogyan 150-200 pár éppen gyereket csinál. Rengeteg dolgot kitalált. Meg tudja gyorsítani az embrió fejlődését. Három-négy generációt is létre tud hozni ezen a módon, és kiveszi az embriók nemi mirigyeit, és befecskendezi őket újból a női embriók ovulájába. De lehet, hogy az egészet rosszul mondom; én csak hallottam, és megismétlem. Mert én abból a szériából származom, amely túlságosan megfőtt; gonosz vagyok, rosszul nevelt, és rendkívüli módon gyűlölöm Dr. Schutzot, jóllehet végül is ő az egészről nem tehet semmit. Köpni-nyelni nem tudunk attól, amit ez az izé előad. Mike kutyája szűköl s a helyiség legtávolabbi sarkába húzódik. – Fél tőlem – folytatja a pasi, Noonoo-ra mutatva –, mivel nincs emberi szagom, többek közt. És ettől beijed. Aztán zajtalanul kinyílik az ajtó, és egy szép kerek revolvercső csücsörít rám mosolyogva, mint a csirke feneke. Egy hatalmas mancs hátrapenderíti a C 16-ost és ott áll előttünk két férfi, egyforma uniformisban. – Már jó ideje vadászunk rátok – recsegi az egyik. Szikár, napbarnított típus, vakító fogakkal, kis bajuszkával. A másikat nem jól látom, de aztán előrelép, és majdnem felsikoltok a meglepetéstől. Ezek tökre egyformák. Mike váratlanul közbelép. – Ti ketten egy szériából vagytok, igaz? Ránéznek, anélkül, hogy egyetlen izmuk vagy szőrszáluk megrezdülne. – Kövessenek! Az egyes számú félreáll, hogy kiengedje a másikat, aki elindul előre a fehér folyosón, amely kísértetiesen emlékeztet arra a napra, amikor a két ápolót kellett követnem, s amikor ez az egész rohadt történet elkezdődött.

– Hova visznek bennünket? – kérdezi Mike menet közben. – Kuss! – mondja az, amelyik mögöttünk jön. A folyosó végtelenül hosszú. Valamit tenni kellene. Mike halkan fütyörészik a fogai között. Azon tűnődöm, hová tűnhetett a C 16-os? Egy harmadik magával vitte? Nem láttam jól, hogy hová penderítették ki a nyitott ajtón. Keserűen átkozom a hülyeségemet. Rengeteg drága időt vesztegettünk az ostoba fecsegéssel a pincében. Átkutathattuk volna az egész épületet. Mindamellett nem tudok semmi másra gondolni, csak amit ez a bizarr izé előadott nekünk. Ki a fene az a Markus Schutz? Azt sejtettem, hogy milyen kísérleteket végez, hiszen láttam a fotókat, és nem lehetett semmiféle kétségem, de mi a fene az a reprodukálási kísérlethistória? Ez egy emberi tenyészállomás? Képtelenség, hogy ilyesmi megtörténjék Kaliforniában. Valószínű, hogy arról van szó, hogy ez a Dr. Schutz egy magánklinikát vezet, ahol őrülteket ápolnak, és az egyik kiszabadult. Emellett persze mindenféle titkos praktikát is űzhet. Aztán elvetem ezt a magyarázatot. Lehetetlen hülyeség! Valami rettenetes dologról lehet szó, valami undorító dologról. És ez a két iker, aki közrevesz bennünket, ezek vajon kicsodák? Szeretném megbeszélni a dolgot Gary Kiliannal. Mi lehet vele? Értesítette már a rendőrséget? Én állat, barom. De hát nyilván nem tudta értesíteni őket. Nick Defato nagy hatalom Los Angelesben, de itt, San Pintóban mit tehet? Egy ilyen kis porfészekben, mint ez, a doktor gondtalanul megvásárolja az egész rendőrséget. Serifestül és őrmesterestül. Na, jól van, akkor legalább ezzel tisztában vagyunk. A rendőrségtől semmiféle segítséget nem várhatunk. De Gary és Andy Sigman hol a fenébe késlekednek? És Mike gránátjai? Az őrtoronyban lévő emberek? Jóságos ég, egyre inkább olyan az egész, mint egy lidérces álom. Mi meg itt caplatunk a fehér folyosón. Mike fütyörészik. Hallom mögöttünk Noonoo körmeinek kopogását a betonon. Követi a mögöttünk lévő őrt. Mike szorosan halad a vezető mögött. Hirtelen látom, hogy megragadja, és felkiált: – Előre, Noonoo! Kapd el! Egy hörgés a hátam mögött, megpördülök és látom, hogy a pasi, aki követett, megpróbálja lefejteni a nyakáról a boxer hatalmas tömegét, mivel az azonnal engedelmeskedett a parancsnak. Félig kiszabadítja a kezét,

felemeli a revolverét és lőni akar, de elkapom a karját és véletlenül rossz irányba csavarom. Valami reccsen és kijön. Jó. A fenébe is. Kitörött, de hát ez mindenkivel előfordulhat. Ezalatt Mike lelkiismeretesen veri a másik őr fejét a betonba. Széles mosollyal számolja az ütéseket. Tizenötnél abbahagyja. Gondolom, elfáradt. A másik, amelyiknek egy kicsit megváltoztattam a karja irányát, éppen elájult csöndesen. A lábainál fogva odahúzom a fal mellé, és egy kicsit kikutatom a zsebeit. Az ember tartsa meg a jó szokásait. Naná, hogy semmi nincs a zsebében. Legalábbis semmi érdekes. – Most pedig – súgja félhangon Mike –, igyekeznünk kell egy kicsit. Hová lett a szájhős? – Kicsoda? – kérdezem. – Jeff? – Igen, Jeff. Mit csináltak vele? Egyedül ő ismeri az utat. – Hát eddig nem volt túl tekervényes – mondom. – De elhaladtunk egy tucat ajtó előtt – mondja Mike –, és szeretném tudni, mi van mögöttük. – Akkor menjünk gyorsan vissza. – De nyilván kihasználta már az időt, ami adódott neki. Még egyszer utoljára jól beleverjük a betonba az őrök fejét. Igyekszem nem rájuk nézni, annyira hasonlóak, majd futólépésben elindulunk kiindulási helyünk felé. Az ajtó zárva. A folyosó kettéválik éppen előttünk, és az imént ezt nem vettük észre. Hová lett a kopasz? Mit csináltak vele? – Lehet, hogy hárman voltak – mondom Mike-nak. – Lehet – morogja –, és most még a kutyára sem számíthatok. Ezeknek a fickóknak egyszerűen nincs szaguk. Micsoda tészta! – Nyilván megbilincselték – mondom –, mi lenne, ha megpróbálnánk kinyitni minden ajtót? – Túlságosan kockázatos – mondja Mike. – Melyik folyosón menjünk? Mehetünk jobbra és balra, és visszamehetünk oda, ahol a két kísérőnket hagytuk szánalmas állapotban. – És ha meglépnénk? – mondom bizonytalanul. – Egyszerűen a szellőztetőn

keresztül. – Zárva az ajtó – mondja Mike, és úgy néz rám, hogy akaratlanul elvörösödöm. Pedig semmi okom nincs rá. Mégis. Hülye szokás. – Nem mintha beszartam volna – mondom –, egyszerűen csak szeretnék végre aludni. – Öregfiú – mondja Mike Bokanszki –, a maga helyében nekem inkább vizes borogatásra és két mankóra lenne szükségem. Nem tudom, miből van maga, de elég ütésálló. Mindenesetre tényleg nyissunk ki minden ajtót, mert jól jöhet, ha menekülni kell, legalább lesz egy kijárat, amit ismerünk. Odamegyek az ajtóhoz, és alaposan megvizsgálom. Jó masszív. Hátrálok néhány lépést. – Vigyázzon – mondom Mike-nak. Lendületet veszek, és beleadom mind a kilencven kilómat. Az ajtó szétfröccsen, és én a földre esem majd' egy tucat deszkadarab között. Mike fölsegít. Mit mondjak, csaptunk némi zajt. – Egy kukkot sem értek az egészből – mondja –, van fogalma, mekkora lármát csaptunk az elmúlt fél órában? És kijött eddig ide? Az a három tök dilinyós pali. – Hát különös egy hely – mondom, a kulcscsontomat masszírozva. – És az az igazság, hogy tele van a tököm az egésszel. Mike belép a helyiségbe, és megnyugodva látjuk, hogy a szellőzőnyílás itt van. Belépek én is, de hirtelen összerázkódom. Noonoo ugatni kezd rövid, mély vakkantásokkal. Megfordulunk, és odalapulunk a kitört ajtó két széléhez. – Kezdem érteni az egészet – mondom. – Ez az a hely, ahol mindig találnak valamit. Kívülről léptek közelednek. Mike maga mellé hívja a kutyáját. Várunk. A léptek megállnak az ajtó előtt. Noonoo lelapul Mike lábai mellett, undorodva. A férfi belép. – Na mi lesz? – mondja. Megismerem a C 16-os, illetve Jeff Devay hangját. – Nem érdekli magukat az operáció a nyolcasban?

XIX. Háztűznézőben Köpni-nyelni nem tudunk. – Már elkezdték – mondja Jeff. – Jó lenne, ha igyekeznének. Az operációk általában elég rövid ideig tartanak. – Vezessen – mondja Mike. – Hol van a nyolcas terem? – Két emelettel lejjebb – mondja Jeff. – Szálljunk be a liftbe. Maguk törték be az ajtót? – Igen – mondja Mike. – De ne beszéljen róla, egy kis baklövés. – Ne adjon nekem ilyen típusú utasításokat – mondja Jeff. – Nagyon jól tudja, hogy ellenkezőképpen működöm, és minden rám bízott titkot azonnal kifecsegek. – Bocsásson meg – mondja Mike. – És nagyon szépen kérem, hogy vegye ki a kezét a zsebéből. Jeff megfordul, mi szorosan a nyomában maradunk. Alig teszünk meg három métert, amikor Noonoo kutya váratlanul félfordulatot tesz, és farkát csóválva a kijárat felé kezd galoppozni. Hirtelen beszédfoszlány hallatszik, és ahogy megfordulunk, meglátjuk Gary Kiliant és Andy Sigmant, akik érdeklődéssel nézegetik az ajtót. Mit mondjak, örömmel tölt el, hogy látom őket. Gary egy kicsit összeszedte magát a délutáni csetepaté óta. Nem írom le a külsejét, mert a történet elején azt mondtam, hogy egészen csinos fickó, de ez most már egyáltalán nem érvényes. Legalábbis ami a külsejét illeti. Nincs időnk a fecsegésre. Önmagában már az is különös, hogy egyáltalán itt vannak. Mike két szóval elmondja nekik mindazt, ami idáig történt. Azóta, amióta a nagy téglafal előtt elváltunk. Bemutatjuk neki az ál Jeff Devayt, akit láthatóan teljesen elbűvöl az újabb társaság, és újra elindulunk, most már ötösben. A jobb karja menet közben szabályosan lendül föl-alá, mint valami díszmeneten. Most már másodízben megyünk a nagy folyosón, de most azonnal jobbra

fordulunk, és néhány lépéssel odébb megállunk egy sor hatalmas lift előtt, melyek akkorák, hogy könnyedén lehetne szállítani mindegyiken egy Packardot és huszonkettő pozant. Jeff odairányít bennünket a harmadik lifthez, és az ajtó kinyílik, ahogy megnyomja a gombot. Mind az öten belépünk, és a lift elindul lefelé. Majd azonnal meg is áll anélkül, hogy bármit éreztünk volna, és kilépünk egy pontosan ugyanolyan folyosóra, mint az előbbi. Az épület meglehetősen szép pénzébe kerülhetett a mi drága Markus Schutz barátunknak. Jeff habozás nélkül jobbra indul. Mike szemmel tartja a kutyáját, hogy a legkisebb gyanús jelre támadásba lendítse a baromi sárga állatot. Ez az átkozott Mike még menet közben is a zsebébe dugja a kezét, és nem tudok nem arra gondolni, hogy habozás nélkül a képükbe vágja húsvéti tojásait. Emiatt nyugtalankodom egy icipicit. Időnként az a rengeteg pofon is eszembe jut, amit az elmúlt két napban kaptam, és az az igazság, hogy sokkal szívesebben innék valamit két tizennyolc éves lány társaságában, mintsem egy kiszabadult őrültet kövessek egy étertől bűzlő folyosón, néhány kilométerre a legközelebbi várostól. Jeff megáll, kinyit egy ajtót, amit alig vettem észre. – Parancsoljanak – mondja. – Szép élményben lesz részük. Előre engedjük, és ő szépen be is megy a helyiségbe. Négyszögletes, hófehér szoba. Körbe mindenfelől ajtók, illetve fehérre lakkozott fémszekrények nyílnak. Jeff kinyit öt szekrényt, és udvariasan rájuk mutat... – Ha megtennék, hogy magukra kapják ezeket a csodálatos göncöket, akkor bárhova beléphetünk. – Fertőtlenítve vannak? – kérdezi Gary. – Nem – mondja Jeff mosolyogva. – De majd mindnyájan bemegyünk a fertőtlenítőbe. Csak semmi izgalom. Itt minden nagyon jól meg van szervezve. Az igaz, hogy engem elcsesztek, de az igazat megvallva, nem egészen az ő hibájuk. Egyszerű kis gyártási figyelmetlenség. És akkor még a kísérletek a kezdeti stádiumban voltak. Amellett – tudják – nagyon kellemes dolog egész nap maszturbálni. Andy és Gary még nem szoktak hozzá Jeff szövegéhez, úgyhogy eléggé bamba pofát vágnak. De a szószátyárt ez egyáltalán nem izgatja, és odaterel

bennünket egy előszobából nyíló szárnyas ajtóhoz. Rögtön be is lép. Követjük, és egy cellaféleségben találjuk magunkat, amelynek egyik falán számlapok sorakoznak. Az ajtók duplák, és vastag műanyag perem fedi őket, a falon pedig fogantyúk és mérőműszerek. – Csak öt perc – mondja Jeff –, és már kész is lesznek. Odaáll a készülékek elé, elcsavarja az egyik fogantyút, mire bezárul az a fal, amelyiken bejöttünk. Majd tekergetni kezd különböző műszereket, és a helyiséget elönti egy langyos és illatos párafelhő. Bizonnyal valamiféle fertőtlenítő oldat. A hőmérséklet emelkedik, és a ködféleség sűrűsödik. De mindennek ellenére könnyen lehet lélegezni, ez valószínűleg valami újfajta eljárás. Úgy látszik, Dr. Schutz tartogat még néhány meglepetést a számunkra. Öt perc sem telik el, megszólal egy gong, tisztán és hangosan, és Jeff visszatekeri a fogantyút zéróra. Ahogy eláll a ködös eső, rögtön kinyílik a harmadik fal, szemben pont azzal, ahol beléptünk, és Jeff már terel is kifelé bennünket. Mike Bokanszki kutyáját láthatóan elbűvölte a fertőtlenítés, úgyhogy ötször-hatszor gyorsan megrázza magát, mielőtt követi a gazdáját. De ekkor mi már megint egy új ajtó előtt állunk. Jeff megnyomja a bejárat melletti gombot, mire az ajtó hangtalanul becsúszik az oldalfalba. Feltűnik egy kör alakú fal, mint a színházak lépcsőfeljárójában, és egy hosszú, kör alakú folyosón találjuk magunkat; pont olyan, mint amilyenek a páholyokba nyílnak, és a falakon nincs semmi más, csak egy ökörszemablak vastag üvegből, amin vakító sárga fény jön ki, elviselhetetlenül erős, olyan erős, hogy elvakulva hátrahőkölünk. Jeff elbokázik jobbra, Andy Sigman követi. Gary a nyomomban. A menetet Mike zárja, nyomában a boxerrel. A kutya úgy dülöngél, mintha berúgott volna. Nyilván elvesztette a szaglását, hiszen a teremben hihetetlen illatorgia uralkodik. Jeff megáll. Mi is összetorlódunk, és most, hogy a szemünk egy kicsit hozzászokott már ehhez a furcsa világításhoz, azonnal odanyomakodunk az ökörszemekhez. Először szinte semmit sem látok. Aztán meglátom. Öt méterre tőlem egy fekvő emberi test, fehér lepedőkkel letakarva, a közepén egy 20×20 centiméteres hely az operáció számára. Három férfi, mindegyiken ugyanolyan köpeny, mint rajtunk, sürgölődik a test körül. Jobbra, egy másik asztalon egy nő fekszik. Ezúttal a műtéti hely sokkal

nagyobb, ezt a nőt acélpántok rögzítik a műtőasztalhoz. A lábánál, a combjánál és a vállánál egy erős lámpa csak a hasa közepét világítja meg, minden más árnyékban marad. Pillanatnyilag úgy tűnik, hogy vele nem foglalkoznak. Minden műtőasztal fejénél egy komplikált készülék áll, talán altatókészülék. Próbálok körbekémlelni, vannak-e a műtőben asszisztensek, de ezt nehéz megállapítani, mert a terem többi része, amit nem világít meg a két erős reflektor, félhomályban vagy sötétségben van, mégis azt gondolom, hogy csak a három férfi van a műtőben. Ők az első műtőasztal körül tevékenykednek. Próbálom megállapítani, hogy mit csinálnak, de az egyik a hátával eltakarja a kilátást. Kezének óvatos mozdulata azonban következtetni enged arra, hogy valószínűleg egy férfit operálnak. Nem bírom nézni. Ezt nem kívánom a legnagyobb ellenségemnek sem. Elfordítom a fejem, elegem van. Most már tudom, hogy honnan származnak a fényképek. Semmi kedvem továbbra is nézni. Legszívesebben eltűnnék innen, beállnék a hideg zuhany alá, vagy fürödnék egyet a tengerben. Az talán le tudná mosni ezt a rengeteg mocskot. Alighogy elfordítottam a fejemet, a bal oldalamon mintha megmozdulna valami. Hallom Noonoo mozgását, látom, ahogy lekushad, majd hátrálni kezd a körfolyosó homályába. Minden úgy történik, mint egy villámcsapás, hirtelen egy fickó áll előttem, aki egy jó fejjel magasabb, mint én. Nem! Ilyen nincs! Nyilván berúgtam. Nincs rajta szájvédő, és hófehér. – Mike, Gary! – remegő hangon épp csak el tudom kiabálni a nevüket, amikor a monstrum a mancsaival megragad. Jéghideg, kemény tekintetével úgy néz rám, mint valami poloskára. Érzem, amint az ujjai szorítani kezdik a lapockacsontomat, mint valami acélfogó. Lövés dörren, majd egy második is. Hörgök. Forog velem a világ. Vergődöm az állat kezei között. Az arca egészen közel van az arcomhoz. Úristen! Hiszen ezek nem emberi szemek. A homlokán megjelenik egy piros folt, és a vér patakokban csorog az arcán. De egyre jobban szorít. Már-már elviselhetetlenül. Érzem, ahogy a könny folyik a szememből. Össze fog törni. Újabb két lövés dördül. Majdnem ugyanabban a pillanatban esünk össze. Mike lehúzza rólam a hatalmas holttestet, amely még csak össze sem rázkódott, mikor összedőlt. Épp hogy csak feltérdelek, amikor Jeff halkan azt súgja: – Jobb lesz, ha most eltűnünk. Dr. Schutz dühöngeni fog, ha megtudja, hogy megölték az "R" sorozat egyik szubjektumát. A két első lövést Gary küldte a pasi hátába, pontosan a szívbe. Most minden

olyan gyorsan történik, hogy szinte nem is gondolok a szétlapított, összemorzsolt vállamra és a monstrum acél kezeire. Rohanunk Jeff nyomába, aki a folyosó sötét vége felé vezet. Eltűnünk egy oldalkijáratban, aztán befordulunk, aztán még egyszer jobbra, fogalmam sincs, merre járunk. Sigman tata láthatóan élvezi a helyzetét, hallom, ahogy az álarc mögött vigyorog, tetszik neki a kaland. Hát ami engem illet – nem is tudom, bevalljam-e –, istenemre, húszéves vagyok, száz kilót nyomok, persze izomgyakorlatilag, nem ijedek meg a saját árnyékomtól, legalábbis eddig, a franc egye meg, mert futás közben észreveszem, hogy igen... Mit szépítsem... mint egy hároméves kisfiú. Úgy megijedtem ettől a szörnyetegtől, hogy bevizeltem a nadrágomba. És még hány ilyen lehet ebben a pokoli barakkban. Most már legalább értem, hogy miért tojnak rá teljesen, hogy bejön-e ide valaki, vagy nem jön be. Ha ilyen kétméteres állatokból áll a rendőrségük, tényleg nincs mitől félniük. De milyen új borzalmak várhatnak még ránk! Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy megint nekitaknyolok Mike Bokanszki hátának, aki váratlanul lefékezett előttem, miközben én tovább rohantam. Szerencsére ott áll előttem, mint egy cövek, nélküle nekikenődtem volna a falnak, de így is kiver a víz, ha a kézigránátjaira gondolok, és gyorsan leugrom róla, mintha megcsípett volna egy pók. Nem haragszik. Az arca ugyanolyan rémületet fejez ki, mint Garyé és Andyé, csak Jeff maradt közönyös. – Nem történt semmi – mondja. – Itt már nincs mitől félnünk. Én személy szerint örülök, hogy kinyírták az R 62-est, állandóan rajtam gúnyolódott, hogy engem tovább főztek a kelleténél. Ami igaz, az igaz, ő eléggé tökéletes volt, most mégis ő fekszik kiterítve. Ebből is tanulhat. – Jól van, jól van! – vágja el Gary. – Hogy a francba lehet innen kimenni? – Ó! – mondja Jeff nagyon világfiasan. – Sértő és nevetséges volna, ha elmennének anélkül, hogy megnéznék Dr. Schutz kísérleti kórházában az inkubációs termeket vagy legalább az embriók mesterséges öregítését. Akkor részletesen el tudnám magyarázni azt a balesetet, ami velem történt,

s ez nyilvánvalóan nagyon is számot tart az érdeklődésükre. – Egy frászt! – mondom. – Nekem ebből elegem van! Tűnjünk el minél gyorsabban. Szarok Schutz doktorra. Sokkal inkább érdekel San Borneo szőlőkultúrája. Ami magát illeti, nagyon szívesen magunkkal visszük. Emlékbe. – Elég legyen! – mondja Mike. – Hagyják abba! Most itt az alkalom, hogy végre megnézhessünk egy-két érdekes dolgot. – Szerintem is – mondja Andy Sigman. – Rock, Gary, gyerekeim! Kikészültetek, és ez nem is csoda mindazok után, ami veletek történt. De gondoljatok bele, még csak ezután jönne a java. Gondoljatok szegény Andyre. Gürizem egész nap, mint egy derék hülye; nem minden nap adatik meg, hogy ilyen fantasztikus dolgokat lássak. – Figyelj ide – mondom –, már abból is elég kellemetlenségünk lehet, hogy Mike kézigránátot dobott arra a néhány fickóra. De ha most még ráadásul meg kell ölnünk minden fickót, aki itt elénk toppan, hiszen ez nem is lehet kérdéses, akkor fogalmam sincs, hogy fogjuk mindezt elmesélni a rendőrségen. – Majd mi kimagyarázzuk a dolgot – mondja Mike. – Andy és én, mi majd elintézünk mindent. Jeff Devay ezalatt egyre türelmetlenebb. – Igyekezzenek! – mondja. – Ma egész nap ládákba pakoltak mindent, kiürítették a termeket, és holnap elviszik az utolsó adagot is. Mozduljanak már meg! Ha itt cövekelnek, nem látnak semmit. Hegyezzük tehát a fülünket, és elindulunk a nyomában. – És mit szállítanak el? – kérdezi Mike mintegy mellékesen. Jeff kétértelműen mosolyog. – Olala – mondja. – Láthatják, milyen tökéletlen vagyok. Megeskettek rá, hogy nem mondok el semmit, és amióta a maga barátai megjöttek, azóta egyfolytában csak fecsegek. Odaérünk egy új ajtóhoz, az hangtalanul kinyílik Jeff előtt. Átszaladunk egy zsilipkamraszerű helyiségen, amit violaszínű sugarak világítanak meg. A folyosó hideg fénye és az operációs terem vakító fényárja után ez valóságos felüdülés, bár van benne valami baljóslatú.

– Nem tudták, hogy Dr. Schutz elköltözik San Pintóból? – kérdezi Jeff. Megállunk egy fénytelen acélajtó előtt. A csönd tökéletes. Olyan különös atmoszféra van itt, mint amit az ember a nagy akváriumokban élvez: hideg, nedves, nyugtalanító. – Ne lamentáljon! – kiált rá Gary. – Majd elmeséli Dr. Schutz történetét egy más alkalommal. – Dehogy, dehogy – mondja Mike. – Ráérünk! Csak hadd beszéljen. – De hiszen valójában nem is tudok semmit – mondja Jeff. – Tegnap jött egy csomó kamion, és ma egész nap rakodtak. A készülékeket, a ládákat és egész sorozatokat pakoltak be. A "D" és a "B" sorozatot például. És azt hiszem, ma este elutazott Dr. Schutz is. Holnap már ez a terem is üres lesz. Azt hiszem, eladta a klinikát. – Hova költözik? – kérdezi Mike brutálisan. – Nem tudom – mondja Jeff. – De ne beszéljen velem ilyen hangon, mert én nagyon félénk vagyok. Meghúzza a nagy acélajtó fogantyúját, mire a fal begördül a jobboldali résbe. Bemegyünk. Ugyanolyan fény van itt is, mint a zsilipkamrában. Már kezdünk hozzászokni. A helyiség hatalmas, legalább harminc-negyven méter hosszú. Úgy néz ki, mint valami galéria. Egyenlő távolságra fehér, festett porcelán talapzatok. Amelyeken vastag, gyengén megvilágított üvegládák állnak. Közelebb megyünk néhány lépéssel. Fullasztó meleg van, sokkal melegebb, mint a zsilipben, nehezen lélegzünk, mégis levesszük a szánkról a maszkot. Odahajolok az egyik láda fölé. Nem egészen értem, hogy mit látok. Minden vastag üveglappal van lefedve. Hirtelen visszahőkölök, és felüvöltök a döbbenettől. Az üveg másik oldaláról egy fej bámul vissza rám, kigúvadt, véreres szemekkel. Egy magzat feje. Bámul rám – micsoda hülyeség. Dehogy bámul, hiszen a finom, kifeszült szemhéjak az egész szemüreget befedik. Borzalmas látvány. Az egész lágyan remeg valami zavaros folyadékban. Mike, Gary, Andy szintén odahajol egy-egy üvegláda fölé. Az arcukon látom, hogy a látvány őket sem lelkesíti. Minden üvegláda mellett egy szabályzó tábla, rajtuk mindenféle jelek, amikből egy kukkot sem értek.

Hátrálok néhány lépést, de mindenütt hasonló látványba ütközöm, és most, hogy tudom mi ezeknek az üvegládikóknak a tartalma, már csak egyetlen vágyam van, a pánikszerű menekülés. Megragadom Jeffet a vállánál fogva: – Nem tudott volna valami szebbet mutatni? – Nem mind ilyen – mondja. – Ott a terem mélyén már vannak fejlettebbek is. – Elegem van! – hörgöm. – Nem volt elég víz a többi számára – mondja. – Végül is, ha úgy vesszük, már élnek. Akarom mondani, megszülettek. Így is mondhatnám. – Miattam ne zavartassa magát, én úgy sem értek ebből az egészből egy kukkot sem. – Ó! – mondja Jeff. – Most legalább tudja, hogy mi történt velem. Nekem elromlott a szabályzó táblám, és túlságosan is felhevültem. – Járhatott volna rosszabbul is! – mondom. – Ahogy a többieket nézem. Odamegyek Andyhez, Garyhez és Mike-hoz. – Förtelmes – mondja Mike. – De nagyon érdekes. – Már csak azt kellene megtudni, hogy hogyan gyártja őket – mondja Gary. Jeff közbelép. – Egészen korán kioperálja őket – mondja. – Erre többféle módszere is van. Néha normálisan megtermékenyítenek egy kiválasztott nőt egy kiválasztott férfival, máskor meg a műtéttel kiemelt petét termékenyíti meg, de a megtermékenyített petét legkésőbb az első hónap végéig kiemeli. Vannak még más módszerei is. Nem tudom, mit kell ezen érteni. – Az első módszert akarták rajtad alkalmazni – mondja Gary. – Tudom – válaszolom. – Most, hogy látom ezeket az izéket itt, föláll a szőr a hátamon. – Jöjjenek – mondja Jeff –, megmutatom a következő termet. Amikor elérik

az egyéves kort, speciális keltetőbe teszik őket, és oxigén-fürdőben és mindenféle más módszerrel mesterségesen öregíteni kezdik. Hároméves korukban már szaporíthatók. Tízéves korukra már a negyedik generációt lehet nyerni belőlük. Sajnos nem tudom megmutatni a hároméveseket, mert tegnap elszállították őket. De a terem itt van mögöttünk. – Jól van! – mondja Mike. – A többi nyilván ugyanilyen.

XX. Fajtatáblázat – A fenébe is! – mondja Jeff csalódottan. – Azt gondolják, nekem szórakozás egész életemben ezen a kurva klinikán maradni? És még jópofát is vágni hozzá? Most legalább egyszer valaki érdeklődik a dolog iránt. Figyeljenek ide, szeretnék még valamit mutatni maguknak. Először nem akartam, mert a látvány, legalábbis szerintem, eléggé hátborzongató, de van ott fönt egy lány, akit éppen... tudják mit, legyen ez meglepetés. Mind a négyen összenézünk, és Noonoo vonyítva öklendezni kezd. – Úgy látszik, elege van az egészből – mondja Mike –, vagy nincs véletlenül a közelben valahol egy szuka? Ez az első eset, hogy a kutya megmakacsolja magát, de Mike nem dorgálja meg túlságosan. – Még van öt percünk! – figyelmeztet Andy Sigman. – Vegye ki a kezét a zsebéből – bök Jeff mancsára. – Körülbelül tizenötödször mondom magának. – Én meg körülbelül tizenötödször teszem zsebre – mondja Jeff. – Ez egy régi szokásom, és a régi szokásokat nagyon nehéz levetkőzni. Jöjjenek! Némi megkönnyebbüléssel megyünk ki a teremből, és hallom, ahogy mögöttünk az olajozott, görgős csapágyakon az acélfal fémes mormogással becsúszik a helyére. Ezúttal a hatszázkilencvenedik alkalommal újból a folyosón találjuk magunkat, és Jeff vezeti kis csoportunkat. – Ha elárulnám, mit fognak látni – mondja anélkül, hogy bármiféle

érzelemnek a jelét adná –, nem tudnának egy lépést sem tenni. – Jól van, jól van, Devay – mormolja Mike. – Majd meglátjuk. Akaratlanul is meggyorsítjuk a lépteinket. Máris itt vagyunk az épület tetején. Egyikünk sem tudja, hogy nappal van-e vagy éjszaka, mert továbbra is ez a meghatározhatatlan világítás uralkodik. Az ajtók fölött apró számocskák világítanak, de néhány kiírás vagy útmutatás, ami kiegészíti őket, számunkra érthetetlen marad. Jeff óvatosan elindul, mint egy nyúl a viaszkosvásznon. Óvatosan követem. Mögöttem Andy Sigman. Az ő nyomában Mike, aztán Gary és Noonoo zárja a menetet rosszalló tekintettel. Meggyőződésem, hogy most a folyosónak azon a részén járunk, ahol első nap, amikor beléptünk ide. Sőt, valahol a zsigereimben ezt még biztosabban érzem. Igyekszem Jeff nyomában maradni, aki váratlanul ügetni kezd, és végre elérkezünk egy ajtóhoz – hány ajtó van ebben az épületben –, majdnem a folyosó végén. Jeff minden figyelmeztetés nélkül belép, és négy másodperc múlva mind a négyen mögéje gyömöszkölődünk. – Itt van lent, alattunk – mondja, – Jöjjenek! Becsukja az ajtót, és felgyújt egy kis éjjelilámpát, aminek a halvány fénye olyan megnyugtató, hogy majdnem sírva fakadunk. Noonoo még az egyik lábát is felemeli és a fal tövében kifejezésre juttatja megváltozott érzelmeit. Jeff odamegy a helyiség közepére, és lehajol. Meghúz egy fogantyút, ami kiáll a földből, és váratlanul kinyílik egy ötvenszer ötven centiméteres négyzet alakú nyílás a padlón. Odatérdelünk fölé, és becsszóra, ami azt illeti, nekem remek hely jut. Még van annyi időm, hogy egy pillantást vessek oldalról Jeff arcára, és nyugtázom, hogy különös módon egészen nyugodt, aztán elmerülök Cynthia Spotlight combjainak nézésében, aki közvetlenül két méterre alattam épp azzal van elfoglalva, hogy a derekánál fogva magához illesszen egy szubjektumot, akit – legalábbis a kaliberje alapján – kénytelen vagyok a "W" sorozat tagjai közé sorolni. Jeff halkan a fülembe súgja: – Tudja, engem az ilyen dolgok tökéletesen hidegen hagynak. Annyiszor láttam már. Amellett az a véleményem, hogy egyedül sokkal

szórakoztatóbb. – Bocsánat – mondom –, majd később válaszolok. Gary felkiált. Nyilván most ismert rá a fényképről Cynthiára, amit Mack mutatott nekünk az Eltűnt Személyek Irodájában, és aminek nyomán először Mary Jacksonhoz mentünk. Soha nem hittem volna, hogy a lányok ennyi mindent kibírnak, ráadásul mosolyogva. Bár igaz, hogy én még szűz vagyok. A pasi megforgatja, megrázza, visszafordítja, megsimogatja, megbögyörészi, majd agyonnyomja. És mindezt ötpercenként megismétli. Éppen magam elé képzelem, hogy Sunday Love itt guggol mellettem, és átkarolom a vállát, amikor valaki megbök. Mike hangját hallom. – Sajnálom, fiacskám, csak én vagyok. Igazán sajnálom. – Akarják kihangosítva? – javasolja majdnem ugyanebben a pillanatban Jeff, aki ugyanolyan előrelátó és kellemes, mint eddig. Odamegy a falhoz, és tekergetni kezdi a gombokat a műszerfalon. Amíg sikerül valami hangot kicsiholnia, addig a lány ötször változtat pozíciót. Még soha nem láttam ilyen fickót, mint ez a hím, aki ott tevékenykedik alattunk. Jeff visszajön. Megbököm a könyökömmel. – Ez is Schutz gyártmány? – Persze – válaszolja. – "T" sorozat. Speciális nemzősorozat. Lenyűgözve nézem a pasas izomzatát. A mellkasának legalább az átmérője, olyan, mintha kifestőkönyvből lépett volna ki, a bicepsze és az izomzata olyan fantasztikus, hogy egy-egy szegény átlagfickónak tíz évig napi nyolc órát kell body-buildingeznie, hogy valami hasonlót elérjen. És én még azt hittem magamról, hogy jól nézek ki. Tavaly még a Mister Los Angeles címet is elnyertem, s most be kell látnom, hogy ez a fickó itt alattam klasszisokkal túltesz rajtam. Mindezt persze csak ködösen gondolom el, mert néhány perce hallani is lehet azt, ami odalent történik, és csak sajnálni tudom magukat, hogy képtelenség visszaadnom a lány hangját ebben a pillanatban. A pasi most felállította, a karja végén tartja, és megakadályozza, hogy hozzáérjen, a lány meg hörögve visít. Olyan különösen hörög, hogy még Noonoo is zavartan megfordul. A férfi nagyon lassan húzni kezdi maga felé. A lány küzd, megpróbálja gyorsítani a mozdulatot, de Hercules csak milliméterről milliméterre közelíti maga felé.

A lány hátraveti a fejét. Szája félig nyitva, elhaló hangokat ad, a szeme csukva, s mindkettőjüknek a teste verítékben úszik. Cynthia körme belevág az izomkolosszus vállába, aki most magához húzza. Én meg arra gondolok, vajon most mi történik. Jeff hangja térít magamhoz. – Ez még két óra hosszat tart így – mondja. – Ha magát érdekli, akkor maradhat, de én jobban szeretném, ha csigabiga gyere kit vagy fogócskát játszanánk. Zavartan felállok. Mike, Andy és én nem merünk egymásra nézni. Ami Gary-t illeti, alszik. Na, már csak ez hiányzott. – Köszönjük az előadást, Jeff! – mondom. – Feltehetően meg fogom változtatni a szakmámat, és ezt magának köszönhetem. – Igen? – mondja Mike. – Hát az már igaz, hogy van min elgondolkodni. – Elgondolkodni? Azt hiszed, ez a helyes kifejezés? – mormogja Andy. – Azt hiszem, hogy ez a fajta foglalatosság már nem az én koromnak való. Ő látszik a leglevertebbnek. Jól hátbaverem. – Ugyan! Andy-fiú! Ne kenődj el! Befejezzük ezt a melót itt, aztán magunk is csapunk egy igazi kis murit. Ha mindenen túl leszünk, rendezünk egy olyan bulit, hogy magad sem hiszed! Jeff meghúzza a fogantyút a földön, és a padló összecsukódik. Nem halljuk többé Cynthia nyögdécselését a hangszóróban. Mike odamegy a vezérlőpulthoz. Lecsapja az áramot, és megtörli a homlokát. – Menjünk innen! – mondja. – Eleget láttunk. Vethetnénk néhány pillantást Schutz doktor irodájába, mielőtt meglépünk? – Már az egész irodát kiköltöztették – mondja Jeff. – És amint mondtam, már a doktor is elutazott. Van valahol a tengeren, 1700-1800 kilométerre a parttól, nem is tudom pontosan, egy sziget. Ez a sziget az övé, és most mindent átvisznek oda. – Hajón? – kérdezi Andy. – B-29-esekkel. Van belőle néhány. A szigeten minden berendezés érintetlen, bázisnak építették a második világháborúban, és most mint selejtet

felértékelték és eladták. – Nocsak! Ezt is tudja? Végül is, Jeff, maga rendkívül tájékozott. – Ó! – válaszolja Jeff. – Hiszen nincs egyéb dolgom egész nap. Az embernek meg kell tanulnia mindent, amit csak hall. Mivel a szexszel nem sok időt kell töltenem, marad lehetőségem, hogy gondolkodjak és tanuljak adott esetben. – Gyerünk! Menjünk innen! – Biztosíthatom magukat, hogy a maguk számára nincs már itt tennivaló. Követjük Jeffet, aki akadály nélkül elnavigál bennünket a kijáratig, egészen a szellőzőablakig, amelyen át behatoltunk az épületbe. Én már semmin sem csodálkozom. Senki nem akadályoz meg bennünket abban, hogy kimásszunk, senki nem tüzel ránk, és baj nélkül elérünk egy réshez, amit nemrég robbantottak a falon. – De hiszen nemrég erre jöttünk be, Kilian és én – magyarázza Andy. Gary beleegyezően bólint. Látszik, hogy még nem ébredt fel teljesen. Jeffen látszik, hogy nem nagyon akar elhagyni bennünket. Mi a fenét csináljunk ezzel a pasassal? – Viselkedjetek nyugodtan. De kívül, azt hiszem, hogy észre fogják venni magát. – Ki kell találni valamit – mondja Jeff. – Mondják, a rágógumi megnyugtatja az embert? – Hát, nem rossz – mondja Mike. Odacsúsztat neki egy csomaggal, és Jeff rágni kezd egyet. Közben elérjük Sigman kocsiját. – Mary Jackson még mindig a csomagtartóban van? – kérdezi Mike. – Leadtuk őket a négy fickóval együtt a San Pintó-i rendőrfőnöknek – válaszolja Andy. – Őrültség – mondom. – Biztosan ő is Schutz zsoldjában áll. – Akarom mondani, az új rendőrfőnöknek – válaszolja Andy. – Gyerünk, Rock! Olvassa el! Ettől majd tisztán lát.

Előveszi az irattárcáját, kinyitja, kivesz belőle egy levelet, és az orrom alá dugja. Az áll benne, hogy kötelességem Frank Say F.B.I. felügyelő, illetve megbízottja utasítása szerint eljárni, aki Markus Schutz orvos és matematikus tevékenységét vizsgálja. Alatta csomó utasítás, amiből egy kukkot sem értek. Köpni-nyelni nem tudok a meglepetéstől. – Maga Frank Say? – kérdezem Andyt. – Én vagyok. – És Mike? – Ez az igazi neve. De ő is az F.B.I.-tól van. – Szóval akkor a kézigránátok... semmi kockázat? – mondom egy kicsit csalódottan. – Ez a mániája – mondja Andy. – Elnézzük neki, hogy néha odavág néhányat, mert különben remek zsaru. De magasabb körökben azért nem nézik jó szemmel. Beülünk Andy taxijába. Nem tudok hozzászokni az új nevéhez, és ő gázt ad. – Majd kitakarítjuk ezt az egész szemetet – mondja. Csak most vesszük észre, hogy közben sötét éjszaka lett. A Chevrolet fényszórói végigpásztázzák az utat. Mike mond valamit az URH adó-vevőjébe, és sejtem, hogy miről beszél, de hallani csak annyit hallok, hogy Clara nagynénjének négyes ikrei születtek. De tudom, hogy ezek az F.B.I.-os fickók sifrírozott szövegeket használnak. A motor morgása újból álomba ringatta Garyt, Jeff pedig vadul rágja a rágógumiját. Derék fickó, de azért egy kicsit mégiscsak ütődött. – Hova megyünk? – kérdezi Andyt. – Szundizunk egyet – mondja. – Az ördögbe is. Nem vagyok álmos. – Erőt kell gyűjteni, öreg fiú! Holnap lesz a döntő leszámolás. – Holnap? – Holnap ejtőernyősöket vetünk be Schutz szigetén. Eközben egy torpedóromboló is megközelíti a szigetet, és mire megérkeznek, már mindennek rendben kell lennie, nekik már nem lesz semmi más dolguk,

csak begyűjteni a rosszfiúkat. – És mi fogunk leszállni? – kérdezem. – Hát, ha nincs ellene kifogása. Maga kezdettől fogva benne van a buliban, tudja, miről van szó és azon túl... – Azon túl micsoda? – Azon túl maga pontosan úgy néz ki, mint egy szubjektum a "T" sorozatból. A döbbenettől szóhoz sem jutok, de azért kicsit hízeleg is a dolog. Szóval akkor mindennek ellenére, mégis kiállom némileg az összehasonlítást Schutz doktor termékeivel. Mert Andynek nyilván semmi oka nem lenne rá, hogy hízelegjen nekem. Ha mondja, akkor úgy is gondolja. És neki nagyon jó az ítélőképessége. – Én is jövök – mondja Jeff. – Számítok is magára – mondja Andy. – Maga könnyen el tud vegyülni Schutz teremtményei között, és elvégezheti a magára bízott munkát. Mi ketten majd elrejtőzünk a természetben. De még négy másik fickó is lesz velünk. Gary felébred. – Én is jövök – mondja. – Milyen szenzációs leleplezés a Californian Call számára. Nahát, ez pont az a dolog, amire tiszta szívemből köpök.

XXI. Levetem a gátlásaimat Még hajnali fél négy sincs, és máris otthon vagyunk. Andy és a négy másik most mentek el. Egykor kell velük találkoznom a repülőtéren, ahonnan elrepülünk a Csendes-óceánra. Hülyeség lenne most aludni. Ezzel szemben kellemes és tanulságos lehet egy telefon. Levetkőzöm, bedörzsölöm magam alkohollal, felveszek egy alsónadrágot és egy szép, narancssárga, selyem

hálóköntöst. Aztán bedugom a lábam a bőrszandálomba, végigfekszem az ágyon, magamhoz húzom a készüléket, és tárcsázom Sunday Love számát. Álmos férfihang válaszol és én felhúzom a szemöldökömet. – Halló! Ki az? – Rock Bailey! Te vagy az, Douglas? Mit csinálsz te Sunday Love-nál? – Mocskos kis szuka! – kiabálja Douglas. – Szemétláda, kurva, leszbikus! – Mit csinálsz nála? Válaszolnál? – Hazakísértem az este – mondja Douglas vehemensen –, fizettem neki egy vacsorát, moziba vittem, táncolni, meg minden, kiadtam negyvennyolc dollárt, feljöttem hozzá, hogy igyak még egy pohárkával. Gondoltam, minden sínen van, elkezdtem levetkőztetni, erre begurult. Megpróbáltam megölelni, erre a pofámba vágta a hamutartót, elrohant, rám vágta az ajtót, és ráadásul a nadrágomat is elvitte. Még bekiabált, hogy felőle alhatom az ágyában, ha azt akarom, de ő inkább egyedül alszik, vagy még inkább egy szatírral, mint egy olyan rusnya állattal, mint én. Most aztán se nadrágom, és még csak haza se tudok menni, mivel a kulcs is a zsebében volt. Ennyi. Kivehetően ásít. – Te egy balek vagy – mondom. – Neked békén kéne hagyni a csajokat. Miért nem leszel baseball játékos? A sportolók általában nem nyúlnak lányokhoz. És így nem érne csalódás. – Frászt! – mondja. – Hagyjál legalább aludni. Végül is nem is olyan rossz egyedül az ágyban. Viszlát! Leteszem a telefont, aztán hívni kezdem Douglas számát. Nem tévedtem. A kis szívem ott van, és nem látszik nagyon elégedettnek. – Mi van? – ugat a telefonba. – Már megint maga az, maga idétlen hólyag! – Rock vagyok – mondom. – A jó öreg Bailey. – Ó! – kiált fel –, már azt hittem, hogy megint az a hülye Douglas javasol egy római orgiát. Mi van, Rock? Segíthetek valamiben? – Hogyne! – válaszolom. – Nagyon kemény a matracom, és szükségem volna néhány levezető gyakorlatra. Hát gyerekeim! Ha ebből nem értette meg, hogy miről van szó, hitemre,

akkor az ő baja. Szűz vagyok, és nem nagyon tudom, hogyan kell előadni az ilyesmit a nőknek. – Hát! – mondja habozva. – Ez elég furcsa ajánlat egy tisztességes lánynak. De mindezek után... maga tudhatja, hogy én tisztességes lány vagyok. Úgyhogy inkább odajövök, és elmondom. Hol van most? Megadom a címemet, és a szívem kalapálni kezd. Végül is, először, azért ez mégiscsak jelent valamit. Egyáltalán, fogom tudni, hogy mit kell csinálnom? Még az elemi iskola teendőivel sem vagyok tisztában. A fenébe, azt hiszem, menni fog. Semmi mást nem kell csinálnom, csak vissza kell gondolnom arra, amit Dr. Schutznál láttam. Percek alatt rendbe teszem a szobát, besöprök mindent a szekrény alá. A takarítónő holnap majd mindent rendbe rak. Berohanok a fürdőszobába, veszek egy zuhanyt, hogy rendbe szedjem valahogy a gondolataimat, mert ha ez sokáig így tart, akkor nélküle kezdem el a dolgot, és pontosan abban a pillanatban, amikor a hideg víz elkezd csurogni, rám nyílik az ajtó, és egy lágy női hang azt kérdezi: – Rocky! Hol bujkál? Meghallja a zuhany hangját, és belép zavar nélkül. Fekete nadrág és szvetter van rajta, pont olyan, mint a haja, a nyaka körül egy kis gyöngysor, ami olyan jól áll neki, hogy még a Milói Vénusznak sem állhatna jobban. – Milyen jó ötlet, Rocky. A zuhany jót tesz nekem is... Egy másodperc sem telik el, a nadrág leesik, repül a szvetter, és isten bocsássa meg, nincsen rajta semmi más. Azt sem tudom, hova álljak. Belép a zuhany alá, mellém. Nem húztam be a függönyt. – Szégyellje magát! Maga brutális! Felébreszteni egy fiatal lányt ilyen időben! Rocky, drágaságom, tudja, hogy maga olyan, mint az isten? Hogy legszívesebbén letérdelnék maga előtt? – És ahogy mondja, meg is teszi. Semmi nem úgy történik, mint ahogy előre elképzeltem. Sokkal könnyebb. Sokkal-sokkal könnyebb. Nem kell semmit csinálnom. Ezzel szemben ő nagyon jól kiismeri magát. Szó se róla, ez a fajta kézimunka összehasonlíthatatlanul jobb, mint Schutz papa elektromos nyavalyája. Megragadom a hóna alatt, és felhúzom.

– Sunday, kicsikém! Nem akarja, hogy elölről kezdjük a gyakorlatot, állva? Mint tudja, én teljesen kezdő vagyok. Hozzám tapad, és a hátam nekinyomódik a zuhany csapjának. A melegvíz elönti a testemet, és a bőröm füstölögni kezd. Átölelem a vízsugárban, ami permetez bennünket. A keze ügyesen motoszkál. Felemelem néhány centiméterre, hogy egyenlő magasságban legyünk. Szinte alig érzem a súlyát. Annyira izgatott vagyok, hogy le sem tudom írni. Nem hajlandó eltávolodni egy millimétert sem. – Sunday, ez veszélyes! – mondom. Becsukja a szemét, mosolyog, láthatóan úgy kezel, mint valami hülyét, vagy mint egy első áldozót. Tiszta erőből, ahogyan csak tud, beleharap az ajkamba. Nem bírom tovább, kilépek a zuhany alól, még mindig a karomban tartva, és ingadozva belépek a szobába. Valahogy kitapogatom a szőnyeget, és elérem az ágyat. Még mindig a testemhez tapad, és arra kényszerít, hogy hanyatt feküdjek. – Rocky, engedje meg, hogy megmutassam, ha tényleg ez az első eset. – Megengedem. Megkísérlem közreadni a benyomásaimat. Szóval egyáltalán nem bántam meg a dolgot. De ez semmihez nem hasonlít, amit eddig ismertem. Édes istenem, sokkal-sokkal kellemesebb, mint az ananászos fagylalt. És az idő repül, mint egy levél a légipostán. Végül is Dr. Schutznak köszönhetem, hogy hat hónappal korábban vesztettem el a szüzességemet, mint ahogy terveztem. Dr. Schutznak és Sunday Love-nak természetesen. Ez jár a fejemben, miközben szórakozottan átölelem a testét. Különben jól választottam, mert Sunday kemény és feszes, mint egy kaliforniai őszibarack, és még ízletes is. Kezdek mindent rózsaszínű ködben látni. Nem tudom, hogy a fejbekólintások, vagy pedig a barátnőm mesterkedéseinek a hatására, aki ugyanolyan aktív, mint négy órával ezelőtt, amikor belépett a lakásomba.

– Sunday – mondom nagyon gyorsan. – Pihenjünk egy kicsit. Mindjárt elájulok. Harapjunk valamit, aztán felőlem kezdhetjük elölről. Tudod, négy napja nem aludtam. – Én sem – mormolja, és odanyomja az arcát az arcomhoz. – De én azért nem aludtam, mert állandóan rád gondoltam. Kicsit megjátszom az álszentet. – De hiszen ott volt neked Douglas – mondom. – Vele igazán eltölthetted volna az estét. – Két teljes estén keresztül hallgattam a filmesztétikájának az általános bevezetőjét – mondja, miközben kényelmesen befészkeli magát a csípőm és a karjaim közé. – Na és kielégített az esztétika? – kérdezem. – Jobban szeretem a te esztétikádat! – mormolja, miközben beleharap a mellbimbómba. Bal tenyeremmel hegyes kis mellbimbóit simogatom. Hirtelen összerázkódom és felülök, úgy, hogy neki is fel kell ülnie. Ránézek az órámra. Tizenegy. Két órán belül ott kell lennem. Kiugrok az ágyból, de majdnem orra esem. A lábaim olyanok, mintha papírból volnának. Szerencsére hamar magamhoz térek, a fekvő helyzet mégiscsak sokkal kellemesebbnek tűnik, mint a függőleges. – Rock! – kiáltja Sunday Love. – Csak nem akarsz elmenni? – Sajnos, drágaságom. – A fenébe! – lamentál. – Végre találok egy férfit, akit nem kell különböző ajzószerekkel etetnem, és az is lelép... – Arról nem is szólva, hogy most igazán fáradt voltam – mondom. – Adjál néhány napot, és visszanyerem az eredeti formámat. – Rocky, kedvesem! Lehetetlenség! Azt hiszem, te sohasem fáradsz el. – Ó! – mondom kibontakozva. – Hát nem gyakran. Majd meglátjuk, ha visszajövök. Ami azt illeti, javaslom, keress egy barátnőt, aki helyettesíteni tud bizonyos napokon. Mert most, hogy tudom, mi a dörgés, egy kicsit fokozni fogjuk a tempót.

XXII. Ismétlés a tudás anyja Semmi kedvem lefejteni a nyakamról bájos barátnőm karjait, de az óramutatók nem tudják, mi az a szerelem, és sajnos engedelmeskednem kell. Ott vagyok tehát a szobám közepén anyaszült meztelenül, és négyesbe kapcsolva lerohanok, hátha találok egy taxit. Persze az is jó lenne, ha előásnám valahonnan a kocsimat. Szerencsére itt áll az ajtó előtt. Andy Sigman gyorsan dolgozik. Ezzel legalább egy órát nyertem, és nem kell rohannom őrült módra. Elindulok és végiggondolom mindazt, ami az elmúlt néhány napban történt velem. Valószínűleg olyan lehetek, mint egy üres zsák, mert minden olyan meseszerűnek tűnik. Még ez a délelőtt is Sunday Love-val. Istenem! Milyen igazam volt, hogy a legtovább késleltettem a beavatásomat. Mert mindaz, amit ma délelőtt Sunday-jal csináltam, tökéletesen normálisnak tűnik a számomra, sőt kellemesnek. Remek alkalom arra, hogy gyors és felfrissítő délelőttöket csináljunk, csakhogy érzem, hogy elégtelenek. Az a benyomásom, hogy ismerem már minden zegét és zugát, és azon gondolkodom, hogy van-e olyasmi, amit még nem csináltam vele. A nevelésem ezen a területen nagyon siralmas. Feltétlenül felvilágosítást kell kérnem. Nyilván vannak még olyan technikai trükkök, amelyekről nem is hallottam. Ha csak – ezt meg is mondtam neki – három-négy lánnyal kellene valószínűleg egyszerre, vagy pedig szerezni kéne egy igazi profit. Mit kell például csinálni az embernek a kezeivel? Gyorsan kikerülök egy kamiont, amelynek a rendszámtáblája már majdnem kibökte a szememet, és gyorsan a zabpehelypudingra gondolok, hogy levigyem a vérnyomásomat. Utálom a zabpehelypudingot. Az anyám kilószámra etette velem tizenegy éves koromban, és kénytelen voltam egy macskafarokkal csiklandozni a torkomat, hogy visszaadjam Istennek az őt megillető zabpehely-részt. Ezek elég kellemetlen emlékek, úgyhogy érzem, ahogy a pulzusom lassúbbodik. És most csak ennyit akartam. Tíz perccel a megadott idő előtt már kint is vagyok a repülőtéren. Mike és Andy már ott szobroznak, és bemutatnak néhány zömök fickót, köztük egy

sovány kis figurát, a szemei feketék, intelligens képe van, és bár nagyon szúrós a tekintete, annyira ráncos az arca, hogy nevetnem kell. – Aubert George – mondja Mike Bokanszki –, a legjobb helyi ügynökünk. Megszorítom a kezét. Úgy tűnik, összeállt a csapat. – Rock – mondja Andy. – A repülőgép másfél órán belül biztos hogy nincs készen. A maga helyében innék egy pohárral az étteremben, és szunyókálnék egyet. – Nem vagyok fáradt – válaszolom. – Más ajánlatom pedig nincs – mondja Andy. – Mike-nak és nekem felügyelnünk kell a pakolásra, és meg kell írnunk a jelentésünket, majd Aubert elkíséri. – És Gary? – Telefonáltunk neki – mondja Andy –, hogy jöhet később. Maga már elindult, legalábbis... a titkárnője azt mondta. – Ja igen! A titkárnőm! Aubert az étterem felé kísér, amelynek hatalmas üvegablakai a repülőtér felé néznek. – Van néhány pihenőszoba is – mondja. – Talán jobban szeretne lefeküdni. – Egyedül soha! – válaszolom. – Ó! – mormolja. – Biztosan talál valakit. Rengeteg felszolgáló és szobalány van. Hm... Remélem, megérti. A feleségem kint vár a kocsiban, és szeretnék elbúcsúzni tőle. – Menjen csak – mondom. – Majd boldogulok egyedül is. Elhúzza a csíkot, és ahogy visszafordulok, két régi barátnőm, Beryl Reeves és Mona Thaw áll előttem, akiket már bemutattam a történet elején a Zooty Slammerben, Lem Hamiltonnál. – Ó! Rock fiú! Végre, hogy itt vagy! – Itt van! – mondja Beryl. – Reggel óta keressük! Gary nem volt hajlandó elárulni, hogy hol találhatjuk, és hm... a titkárnője olyan barátságtalan volt... mióta van titkárnője, Rocky bogaram?

– Ma reggel óta. – Nekem olyan ismerős volt a hangja – morogja Mona. – Biztosan Douglasnél találkoztak – mondom –, ő passzolta át nekem. – Végül is... végül is megmondta, hogy hol találjuk magát – mondja Beryl. De hát honnan tudta ezt Sunday? Ja vagy úgy? Hiszen Andy megmondta neki... – Hozzám jöttetek? – Persze, Rockykám! Három napja nem láttunk. Jöjjön, itt a kocsink. Teszünk egy kört, hiszen úgysem indulnak még. – Kevés időm van – mondom. Követem őket és beülök közéjük Mona Cadillacjébe, aki átengedi a volánt Berylnek. Elindulunk, majd alig néhány kilométer után megállunk egy gyönyörű kis villa előtt. – Az unokatestvérem lakik itt – mondja Beryl. – De pillanatnyilag nincs itthon. Jöjjön, igyunk egy pohárkával. Kiszállunk, belépünk, és a kocsit otthagyjuk a kert bejárata előtt, hogy azonnal indulhassunk, ha kell. Szép időnk van, amilyen szép csak Kaliforniában lehet. A levegő enyhe és langyos, az ember már attól jóllakik, ha belélegzi. – Maradjunk kint – mondom –, olyan kellemes itt. – Beszédünk van magával – mondja Mona. A fenébe is. Nem húzza az időt. Alig hogy elhelyezkedünk a szalonban, Beryl rám támad. – Ki ez a csaj magánál, Rocky? Lefeküdt vele? – Hát, ami azt illeti, nem tartozik magukra – mondom zavartan. – De ránk tartozik – mondja Mona. – Meglehetősen. Mi békén hagytuk idáig, mert úgy tudtuk, hogy húszéves kora előtt nem akar semmit csinálni, de ha maga így tartja be az ígéreteit, akkor mi sem tartjuk be a miénket! Vetkőzzön le! – De Mona – mondom könyörögve. – Elájulok a fáradtságtól. Várjanak néhány napot, akkor majd visszajövök.

– Csak semmi duma! – mondja Beryl. – Most megfogtuk, és nem engedjük el. Ha arra gondolok, hogy ezt a kis borzalmat választotta első hadicselekedetéül. – Magának semmi ízlése! – mondja Mona. – Nincs se melle, se csípője, olyan, mint egy lapos deszka. – De hát végül is – mondom –, ne itt. Bárki bejöhet. Amellett időm sincs. – Van egy órája – mondja Beryl. – Ez bőven elegendő. Már csak azért is, mert meg fogjuk könnyíteni a dolgát. Gyerünk, vetkőzzön le! Ha nem, levetkőztetjük mi. A cipőjét azt hagyhatja. – Legalább az ajtót csukja be, Mona! – Rendben – feleli Mona –, becsukhatom az ajtót, ha ez magának örömet okoz. Segíts neki, Beryl, levetkőzni. Csak semmi makacsság. Még ilyet, hogy ezt a kis szöcskét választja. Becsukja az ajtót, visszafordul, kikapcsolja a ruháját, és a mellei beleböknek a levegőbe. Kétségtelen, egyáltalán nem hasonlítanak Sunday Love melleire. Érzem, hogy az ágyékom körül valami csiklandozás kezdődik. A francba, ez lesz ma délelőtt a tizenkettedik eset. Azt hiszem, kicsit visszaélek a természettel. – Lassabban, Mona! – tiltakozik Beryl. – Hagyd, hogy belemelegedjek. Mona erősen foglalatoskodik körülöttem. Magán hagyta a harisnyáját és a kis csipkés harisnyakötőjét... Pont olyan a színe... mint valaminek, a fenébe is, csak nem jut eszembe, hogy minek. Meleg és nagyon jó illata van. És a jó öreg Rocky nem is olyan hullafáradt, mint amilyennek látszik. Leveszi az ingemet, és lehúzza a nadrágomat. Hagyom. Némi gondja támad az alsóneműmmel, ami állandóan beleakad... – Ne hülyéskedj, Mona – mondom. – Ne hülyéskedj, Mona, megmondtam, hogy sorsot húzunk! – rikácsol Beryl is. Már rajta sincs semmi. Bokájáig legyűrte a harisnyáját. Összehasonlítom őket. – Végül is – mondom –, úgy alkudoztok rólam, mint a piaci kofák a tojáson.

– Csönd! – parancsolja Mona. – Igaza van, sorsot fogunk húzni. – Ez igazságtalan! – mondom. – Mi van, ha valamelyikőtök jobban tetszik? – Kár volt megszólalnom. A két lány olyan állapotba hozott, hogy már csak egyetlen dologra vágyom, felőlem bárki lehet a kettő közül, csak rögtön! – Rendben van – mondja Mona. – Be fogjuk kötni a szemét, és majd csinálunk valamit, és akkor választhat közülünk. – Meg kell kötni a kezét is hátul – kiáltja Beryl. – Az sokkal izgalmasabb. – Odarohan az ablakhoz, letépi az egyik függönyzsinórt. Hagyom, hogy megkössön, hiszen biztos vagyok benne, hogy ezt a vékony madzagot bármikor elszakítom. Hagyom, hogy Mona megfogja a csuklómat és lerántson a földre. – Add ide a sálamat, Beryl! Hátamra fordítanak. Még szerencse, különben nagyon kellemetlen volna, és máris bekötik a szememet. Két tenyér tapad a mellemre, két hosszú comb feszül az enyémhez, legszívesebben üvöltenék, annyira fájdalmas ez a várakozás, majd hirtelen az egyikük rám ül. Tiszta erőmből belehatolok, ebben a pillanatban már el is távolodik, és a másik foglalja el a helyét. Reménytelenül megrántom a zsinórt a kezemen, elszakad. Szerencsére nem vette észre. Abban a pillanatban, amikor ő is el akar távolodni, váratlanul összekulcsolom a hátán a karjaimat. Egyik kezemmel magamhoz szorítom, a másikkal pedig sikerül elkapnom a lábát. Lerántom magam mellé, és a nyelvemmel behatolok a combjai közé, ameddig csak bírok. Ez tetszik nekem. Nagyon is tetszik nekem. Mind a kettő remeg. Finoman remegnek. Az idő múlik. Hányszor múlik ma?

XXIII. Csatára fel! Öt órakor érkezem meg a repülőtérre, közvetlen indulás előtt, Mona Cadillacjén. A két lányt otthagytam az unokatestvérnél, remélem, fölébrednek, mielőtt valaki hazaér, mert az az állapot, amiben otthagytam

őket, azt hiszem, jobb, ha köztünk marad. Lábaim remegnek, és ha a helyükbe képzelem magam, én is megértem őket. Andy vigyorogva néz rám. – Mi van, Rock? Elbúcsúztál a nagymamádtól? – Hát igen! – mondom. – Kicsit tovább tartott, mint gondoltam, de hát végül is itt, vagyok. – Egy picikét még mindig szunyókálhat – mondja Mike. – Még van egy kis idő, amíg mindennel készen leszünk. – Nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy fényes nappal landoljunk – magyarázza Andy. A többiek már nagyrészt készen vannak, Aubert George is visszajött, és ha nekem is olyan karikás a szemem, mint neki, akkor megértem, hogy Sigman miért ugrat. A hatalmas gép ott vár ránk három keréken, orrával színre fordulva. Néhány férfi dolgozik körülötte. Egy kocsi érkezik, és két lépéssel előttünk lefékez. Nick Defato száll ki belőle. Mellette Gary. Ez rendben. Már csak tényleg a jó öreg Gary hiányzott. Megszorítjuk Nick mancsát. Láthatóan hányhatnékja van az egésztől. – Mondhatom, szépen megkavarták nekem a szart – löki oda közönyösen. – Nem azén hibám, főnök – válaszolom, tettetve a zavaromat. – Azért jó lesz, ha vigyáztok magatokra, gyermekeim – mondja Nick. – Nem árt, ha megtanultok repülni. Gary felröhög. Úgy látszik, ez errefelé egy szokásos mókázás. Gary tele van ragtapasszal és jódfoltokkal, olyan, mint egy egyiptomi múmia, akit épp most vettek ki a mosógépből. Ha nem szedi le magáról mindezt, mielőtt landolunk Dr. Schutz szigetén, akkor pillanatok alatt kiszúrják. Ezalatt Nick Defato és Andy Sigman kicserél egymással néhány értesülést, majd a repülőtéri fickók mutatják, hogy beszállás. Ha minden ilyen tempóban folytatódik, akkor most már tényleg felhúzzuk a horgonyt. Elhelyezkedek Aubert George oldalán, aki elmeséli, hogy gyerekkorában színész szeretett volna lenni. Az egyetlen színdarab, amiben játszott, csak egy hónapig volt műsoron, ráadásul tíz vagy tizenkét soros szerepe volt

benne. Egy vevő, aki belép, kér egy könyvet, majd kimegy. Tisztára dilinyós darab volt (ő mondja: "dilinyós"), de mégis rengeteget röhögtek. Cserébe elmondom, hogy hogy vesztettem el ma délelőtt a szüzességemet. Nem mondok el minden részletet, amit szeretnék, mert látom, hogy a szemei kocsányon lógnak, és attól félek, hogy kiesnek és elgurulnak a földön, mint a sárga achát kövek. De azért attól is fölébred, amit előadok. Eközben észreveszem, hogy megmozdul a gép, és nekilódul. Mivel ez egy kéjutazás, nincsenek utaskísérők, és gondolom, azért sincsenek, mert ez egy katonai repülőgép. Nem az első eset, hogy repülök, és kicsit blazírtan figyelem az egészet. Nem tudom, hogy Andy hol van, valószínűleg elöl a pilótafülkében. Mike két üléssel előttem Garyvel. A gép amolyan áru- és utasszállító. Jól ülünk. Egy ideig figyelem a tájat és a partot, amit lassan elhagyunk. Nagyon magasra emelkedünk, és elbóbiskolok a fotelban, amit egy figyelmes kéz maximális kényelemre állított.

XXIV. Már majdnem ott vagyunk Arra ébredek, hogy Andy Sigman megrázza erősen a vállamat. Épp azt álmodtam, hogy szeretkezni kezdek egy zsiráffal, úgyhogy Andy egy baklövéstől ment meg. Megköszönöm neki, és hozzálátunk az ugrás előkészületeihez. Még fényes nappal van, hiszen a nap irányát követjük, nyilván ezért kellett órákkal későbbre halasztani az indulásunkat. Mike már majdnem teljesen kész, és a többiek is felöltöztek. Aubert szinte eltűnik egy vastagon bélelt kezeslábasban, amely legalább négyszer akkora, mint ő, és Shakespeare-t kezdi szavalni. Átalakítja a szöveget a maga módján, amit Shakespeare írt, azt gyorsan ledarálja, de ami Auberttől való, azt még egy sorozóbizottság előtt sem merném elmondani. De azért ő most előadja. Valami féktelen humor és jókedv uralkodik a B-29-es fedélzetén, amit a személyzet gondos tagjai világos tapétával béleltek ki, mialatt aludtunk. Jó lesz, ha igyekszem. Andy Sigman odavág a lábamhoz egy bazi nagy csomagot, úgyhogy megkérdezem:

– Mi a fenét csináljak ezzel? – Leviszi magával – mondja. – Enélkül nem zuhanna elég gyorsan. Minden benne van a csomagban, amit csak el lehet képzelni, kivéve természetesen, ha az ember disznóságokra gondol. Élelmiszer, fegyverek, ruhaneműk, lőszer, cigaretta, minden, amiről egy szegény kutató csak álmodhat, aki két leszállás között elveszett a burmai dzsungelben. Semmi kedvem ezt a limlomot a hátamra akasztani. Mi a fenéért nem szállhatok le így, ahogy vagyok, hogy gyorsan befejezzük ezt az ügyet. Még egy prizmás távcső és egy fényképezőgép is hever a lábaimnál. Tiszta agyalágyultság. Na végre. Végül mégiscsak ugrunk. Mike eltűnik előttem a hatalmas ruhájában, csomagokkal teleaggatva. Olyan, mint egy Mikulás a karácsonyi bevásárláskor. A fenébe is. Micsoda mesterség.

XXV. Na, ez is megvan! Megy minden, mint a karikacsapás. Ott lebegünk a sziget fölött. Elég nagy sziget. Féltem, hogy elbaszom és melléje esem, de most már nyugodt vagyok. A közepén csinos kis vulkán, kialudt már természetesen, kicsi kerek tavacskák a csúcsában. Körülötte fenyőfák. Egyesével ugrottunk, az utolsó becsukta maga mögött az ajtót, hiszen ez egy jólnevelt társaság. Szállunk lefelé, egymástól néhány száz méterre, és a rengeteg kacat csilingel a hátunkon. Andy ugrott le elsőnek, én voltam a negyedik. Nem mondhatnám, hogy nagyon begyulladtam, de azért egy kicsi félsz mégis van bennem, annyira rohantunk, hogy most azt kérdezem magamban, tényleg ki fog-e nyílni az ejtőernyő. Már ötven méterrel zúgok lejjebb, mint a többiek, persze az én súlyommal nincs természetesebb, minthogy gyorsabban esem. A fák közelednek, állítólag majd közéjük kell esni. Arra nem volt lehetőség, hogy valami nyílt terepen szálljunk le, túl közel lett volna a doktor feltételezett búvóhelyéhez. Így tehát megkockáztattuk az erdőt, és most mindenkinek saját magán múlik, hogy összetöri-e a pofáját.

Már kirajzolódnak az első fák csúcsai, és megpróbálom úgy irányítani az ejtőernyőt, hogy elkerüljem a veszélyes helyeket. Minél lejjebb van az ember, annál gyorsabban zuhan. Fészkelődöm, készen arra, hogy megragadjam az első faágat. Hopp! Itt van! Jól felsebzi a kezemet, és nekicsapódok a fejemmel az egyik fatörzsnek. Szép, kemény ütés volt. Letarolok néhány faágat, kicsit kicsavarom a bokámat, majd fennakadok egy kis villás faágon. Lógok tíz méterrel a föld fölött. Nem messze ugyanilyen hangot és káromkodást hallok. Úgy látszik, még valaki megérkezett. De azt hiszem, hogy ez most nem alkalmas időpont a bolondozásra. Még elég világos van, gond nélkül tájékozódom. Egészen közel vagyok a törzshöz, és alattam, ahogy nézem, nincs egyetlen faág sem, amit három méteres zuhanás nélkül elérhetnék. Rendben. Mindenesetre Andynek volt igaza. Biztosítom a pozíciómat, és kidobom a kötélcsomót, amely a derekamra van kötve. Egy kicsi acélkapocsban végződik, amit belevágok a faágba, majd leveszem a nyakamból a kesztyűt, mielőtt ledobnám a kötelet. Eddig megvolnék. Aztán ereszkedni kezdek. Csuklóból. Szent isten, milyen nehéz vagyok. Lenézek: még két méter. Menni fog. Ekkor kicsúszik a kezemből a kötél. Hatalmasat kiáltok, és lovagló ülésben ráesem arra a dagadt varangyos békára, amelyik már öt perce itt csücsül alattam. No, neki sem kell több. Nyilván csak köszönni akart, gyorsan odébb áll. Valahogy leküzdöm a vágyamat, hogy elszeleljek, és elindulok abba az irányba, ahol nemrég a becsapódás zaját hallottam. A megadott gyülekezőhely a kicsi tavacska északi partján van. Iránytű! Jelen! Itt van a jobb csuklómon. Mike az, aki itt landolt a szomszédságban. Ő is sértetlen, épp csak nehezen tud járni, mert egy nagy faág becsapódott a két lába közé. Mike, mint minden gondos ember, már összehajtotta az ejtőernyőjét, és nekem eszembe jut, hogy én otthagytam az enyémet csapostul-papostul a fán. Mondom neki. – Vissza kell menni – mondja. – Bajt hozhat ránk. – Gondolja, hogy még nem történt meg? – kérdezem. – Remélem, de nemsokára minden kiderül. Visszamegyünk a fához, ahol landolt – mondja –, és valahogy leráncigáljuk az ejtőernyőt és a köteleket. Nem azért mondom, de azért baromi meló. Közben alkalmam van megtanulni egy bűvészmutatványt, amit Mike tiroli rétesnek hív. Nagyon leleményes. Aztán elindulunk a tó felé.

Az erdő sűrű és tele van kemény, éles növényekkel. Szerencsére a kezeslábasunk megvéd, és úgy látszik, ezt a szigetet néhányan már meglátogatták. Mindenfelé járható kis ösvények vezetnek. Negyedóra alatt elérjük a kis tavat. A tópart ragyog a holdfényben, nagy lávakövek szegélyezik a víztől lefaragott meredek partot. A távolban egy kis tűz pislákol. Mike megmerevedik, figyel. – Sigman lesz az – mondja. – Ott vár bennünket. Odamegyünk a tűzhöz, és látjuk, hogy Aubert már ott ül Sigman mellett. Lassan mindenki megérkezik, és együtt a teljes csapat. Carter kificamította a csuklóját. Ez az egész. Gary rúgkapál, mint egy tál szöcske, az ugrástól felébredt, mint még soha. Bober könyökkel oldalba bök. – Kár, hogy a feleségem nincs itt! – mondja. – "A tópart ragyogó holdfényben". Ez fantasztikusan inspirálná. Tudja, ő magyar. Nem látom pontosan, mi a kapcsolat a tópart és a nemzeti kisebbség között, s ezt meg is mondom neki, de láthatóan egyáltalán nem jön zavarba. – Tudja, ő nagyon romantikus. – Ja, ha romantikus, az más – bólintok. Andy halkan utasításokat ad. Megegyezünk, hogy ketten közülünk itt maradnak. A választás Carterra és egy magas, madárfejű, vörös fickóra esik. Fel fognak állítani egy sátrat, a lehető legjobban elrejtik az erdőben, és oda rakjuk a tartalék hadianyagot. A többiek irány, rohamra Schutz erődjére. Nyilván van valahol egy barakk vagy hangár, amit nyugodtan hívhatunk erődnek is. – Mikor indulunk? – kérdezi Gary. A vállán egy Leica lóg, és ég a vágytól, hogy rávesse magát a nyomra. Mint egy vadászkutya a nyílt terepen, már az orrcimpájában érzi a nyúlpecsenye illatát. Az egyik barátom, egy vadászati szakértő, biztosított róla, hogy a kutya csak ebben a formában tudja elképzelni a nyulat, és érzékenysége, amivel a nyúl iránt viseltetik, arra vezethető vissza, hogy szeretné a nyúl valóságos képét az ő képzeletében élő képpé átformálni. – Nemsokára – válaszol Andy Garynek. És tényleg, tíz perc sem telik el, és fölszedjük a horgonyt. Andy kinézte az

útvonalat, és erőltetett tempóban átverekedjük magunkat a sziget sűrű bozótjában. Nem számolom a lépések számát, amit megteszünk, de háromezer négyszázhét és háromezer négyszázkilenc között ingadozik, amikor kilyukadunk a sík terepen. Magunk mögött hagyjuk az erdőt, és átvágunk a kővel és japán sisakokkal borított mezőn, ez utóbbiak a nemrég lezajlott háború maradványai. Hangtalanul lopakodunk előre, mégis nyugtalanok vagyunk. Vajon mi vár ránk odaát? A talaj száraz és kemény, és a fű ritmikusan ropog a lábunk alatt, ahogy kitapossuk az ösvényt abban az irányban, amerre Andy vezet. Néhány jel arra mutat, hogy lakott hely közelében járunk. Mindenfelé ösvények vezetnek, és a holdfényben az orrunk előtt váratlanul elénk bukkan egy út. – Állj! – parancsolja Andy. Lefékezünk. Andy újból körülkémlel. – Mehetünk! Balra fordulunk. – Óvatosan! – parancsolja Andy. – Már nem lehetünk messze. – Még egy negyed óra, és váratlanul rálépek Jameson sarkára, aki lemerevedett előttem, mint egy cövek. Aubert sem szalasztja el az alkalmat, és belém gyalogol hátulról, mint vaj a késbe. Végül is szerencsére nem is olyan nehéz, de azért nem hiányzott. – Ne tapadjon annyira hozzám, Aubert! – mondom. – A magyar nők rettenetesen féltékenyek. Arról nem is beszélve, hogy ki a fenétől örökölte a nevét? Maga kanadai? Vagy mi a szösz? – Mohikán – válaszolja. – És a franc tudja, hogy miért neveznek így. – Kuss! – suttogja Andy. – Olyan zajt csapunk – teszi hozzá –, mintha görkorcsolyázva szigonnyal halászgatnánk egy repülőgép lemezén. Előttünk hatalmas épület magasodik, félig elrejtve a fák sűrűjében. Egy nagy, tömzsi épület, fenn tetőtől talpig megvilágítva. Akarom mondani egész hosszában, mivel épp olyan magas, mint széles, ahogy ez általában az egyemeletes épületeknél lenni szokott. Távolról elmosódott jazz hallatszik. Méghozzá jó jazz! Az ablakok előtt árnyak látszanak. Ilyen messziről nem tudjuk tisztán kivenni. Andy leguggol, és követjük a mozdulatát. – Rock – int oda magához –, és maga is, Mike. Jöjjenek ide hozzám! Odakúszom hozzá, Mike már ott van mellette. Leveszi a nyakából a távcsövet, és felém nyújtja. Én természetesen a sátorban hagytam az

enyémet. – Nézze azt ott! – Nézem. Homályos – tekerem a lencsét. – Nahát ez, ez aztán képtelenség, semmi más nincs rajtuk, csak gyöngyök és virágfüzérek. Na nem, azért túlzok. Van ott néhány, akinek a mellén girlandok vannak, és a hajában színes szalag. – Vetkőzzön le! – parancsolja Andy. – Maguk meg, Aubert és Jameson, szedjenek virágokat, és fonjanak belőle koszorút. – De hát én még soha nem csináltam ilyet – mondja zavartan a melák Jameson. – Jó, majd megcsinálom egyedül – mondja Aubert. – Ez a művészet gyerekkora. Mert hogy soha nem akartál színész lenni. – Az ember mindent megtanul, ha színházban dolgozik. Követem Andy parancsát, és pillanatokon belül anyaszült meztelen vagyok. A többiek, akik nem szednek virágot, azonnal körém állnak. Körém gyűlnek. – Kicsit sovány – mondja Nicolas. – De hiszen maga volt tavaly Mister Los Angeles! Röhögnöm kell. Jó testem van, és felöltözve tényleg nem lehet még csak sejteni sem, hogy milyen anatómiai részletességgel készültem. A szüleim természetesen segítettek az elején. – Én voltam, igen – mondom. – De egyáltalán nem vagyok hasra esve ettől a címtől. Mindenki hülyének tart. – Miért? Nincs igazuk? – kérdezi Gary. Eközben Mike Bokanszki is levetkőzött, és hitemre mondom, alig különbözünk egymástól. Mike fickó majdnem olyan jól néz ki, mint én. Közben Aubert készített zinzilasztrabiszból egy csinos kis virágfüzért, és odanyújtja. Nagyon jól áll. Jameson még mindig virágokat szed. Első kísérlete valami förtelmes zöldség lett, úgyhogy nem ragaszkodott hozzá. – Bemennek most közéjük, és mihelyt megtudnak valamit, rögtön visszajönnek jelenteni – mondja Andy.

– És ha nem tudunk meg semmit? – kérdezi Mike. – Bízom magában – válaszolja Andy. – Hülyén érzem magam – válaszolja Mike. – Először is, nincs velem a kurvám, másodszor, nincsenek itt a gránátjaim. Teljesen fegyvertelennek érzem magam. – Boldoguljon, ahogy tud – mondja Sigman. – És hagyjon minket békében, a francba is! – Rendben, főnök! – mondja Mike. – Indulunk. Telerakja magát virággal, és kéz a kézben, hogy legyen egy kis vicc is az egészben, elindulunk. A többiek alig tudják visszatartani a röhögésüket. Először hülye érzés teljesen pucéran közlekedni a fűben, de olyan szép az idő, és az éjszaka olyan kellemes, hogy meg lehet szokni. Amellett ezen a hülye szigeten, úgy látszik, már mindenki hozzászokott ahhoz, hogy meztelenül járkáljon. Én egy tetőtől talpig teljesen felfegyverkezett Dr. Schutzra számítottam, aki robotokat gyárt, hogy elözönölje Amerikát, vagy efféle. És most semmi ilyesmi. Csak egy szép szatír-parti. Egy virágokkal teleszórt ösvényen megyünk. Most már egészen kivehetően hallatszik a zene. Az egyik kanyarban meglátom Mike-ot, aki előttem jár, majd hirtelen összerázkódik. Az út szélén egy ember lóg keresztre feszítve. Egy teljesen meztelen férfi, nagyon szőke, nagyon sápadt, a bal mellén hatalmas seb tátong, egy hatalmas acélszeggel a szívüregén át odaszegezték a fatörzshöz. A nyakában tábla lóg: "Gyártási hiba!" Mike megragadja a karomat. Nem is veszi észre, hogy tiszta erőből megszorít, de én sem veszem észre. Így maradunk, kéz a kézben. – Mi az isten fenéje ez? – morogja. – Maga lát valami gyártási hibát ezen a fickón itt? – Hát – mondom –, most nem cserélnék vele, de azelőtt szívesen cseréltem volna vele. Most meghalt ugyanis... – nyökögöm. – Hát nagyon úgy néz ki! – válaszolja Mike, szokása szerint hidegen, de azért némi zavarral a hangjában. – Visszamegyünk, vagy maradunk? – Folytatjuk – mondja Mike. – Meglátjuk, mi sül ki ebből.

Hirtelen megborzongok, és úgy érzem, már nincs is olyan meleg, ha az embernek pucér a háta. Mi a fene lehet az a gyártási hiba, amit nem lehet látni? Persze lehet, hogy ez az egész csak egy ürügy. Óvatosan haladunk előre, már nagyon közel vagyunk az ünneplőkhöz. Feltűnik előttünk egy pár. El fognak haladni mellettünk. Elhaladnak előttünk. – A fenébe is – mondja Mike mezzo voce –, ha mind olyan, mint ez a kettő itt, akkor már értem, hogy a kollégát miért szögezték a fára. Igaz, még soha nem láttunk két ehhez fogható szépséget. Leírhatatlanok. Fel sem emelték a fejüket, amikor megláttak bennünket, csak elmentek mellettünk közömbösen, kéz a kézben. Egy férfi és egy nő. Ugyanolyan meztelenül, mint mi. Csak néhány virág a nyakukban. – Mondja csak, Mike, tényleg azt gondolja, hogy van valami esélyünk arra, hogy észrevétlenül bemenjünk? Én úgy érzem, hogy tele vagyok gyártási hibával. Ami pedig a lelkemet illeti, az egy kész gyártási katasztrófa. – Maga még csak-csak elmegy – morogja Mike –, de én, azt hiszem, velem hiba lesz. Jól megnézem, hát pedig semmit nem lehet a szemére vetni. Talán a szőrzete egy kicsit fejlettebb, mint kellene. Beavatom a kétségeimbe. – A francba is – válaszolja. – Ha csak ezen múlik, sikerülnie kell. Csak nem fogom leborotválni ezt a szép szőrzetet Schutz doktor szép szemeiért. – Nézzen óvatosan balra – figyelmeztet átmenet nélkül. A bal oldalamon térdre ereszkedve egy egészen fakó test. Hosszú vaskaróval szúrták át a torkát. A feje hátrahanyatlott, és a fémkaró odaszögezi a földhöz. Nyakában ott lóg a tábla, a végzetes két szóval. – A fenébe is – sziszegem. – Különös fogadtatás. Gondolja, hogy a kedvünkért rendezték ezt az egészet? – Dehogyis – suttogja Mike. Hirtelen kiérünk egy térszerűségre. Tizenkét vagy tizenöt pár lassút táncol, miközben a többiek fel-alá sétálnak, nevetgélnek, cigarettáznak, piálnak. Most jó lesz figyelni, komolyra fordul a játék.

XXVI. Markus Schutz titkai Tőlünk alig három méterre három nő ácsorog. Szórakozottan fecsegnek, látszik, hogy figyelnek valakit. Összeszedem minden bátorságomat, és meghajolok az első előtt. Esküszöm maguknak, ez az első eset életemben, hogy anyaszült meztelen táncolok egy nőszeméllyel, akin nincs semmi más, csak egy vörös virágfüzér. Még szerencse, hogy Sunday Love és két vén barátnőm, Beryl és Mona némi előtanulmányokban részesített. De erre most csak ködösen emlékszem. Most azt érzem, ahogy a két kerek és feszes gömböcske nekifeszül a mellkasomnak, és érzem, ahogy a combomhoz hozzásimul két sima és friss húsoszlop. Kicsit eltávolítom magamtól, és arra gondolok, hogy bárcsak ez a lemez, ha egyáltalán lemez, örökké tartana, vagy pedig ha vége lenne, akkor lenne vége most rögtön. Mike is táncol. A szemem sarkából a harmadik nőt figyelem, de figyelemre sem méltat bennünket. Mintha bolha csípett volna meg, észreveszek két mukit, aki olyan egyforma, mint két tojás. De túlzottan nem izgat a dolog, hiszen a San Pintó-i klinikán láttam már ehhez hasonlót. Tényleg, Jeff Devay hova a fenébe lett? Annyi minden történt, amióta visszatértünk Los Angelesbe, hogy teljesen elfelejtettem, hogy ő is velünk jött. Habozok. Megszólítsam ezt a nőt? De ő máris megszólít: – Milyen szériából való vagy? – kérdezi. – Úgy nézel ki, mint egy "S" sorozat. – Így is van – válaszolom, örömmel kapva az ötleten, amit adott. – És te? – Én csak "O" sorozat – mondja szégyenkezve. – Nem is hittem, hogy a doktor megengedi, hogy ti is eljöjjetek. Ez ma az "O" sorozatnak az ünnepe. – Valahogy belógtam – mondom. – Tudod, néha még ugyanannak a sorozatnak a tagjai sem hasonlítanak egymásra. Van köztük egy kis különbség. – Hogyne – válaszolja. – A doktor sok figyelmet szentel arra, hogy az arc különböző legyen, de azért vannak közös pontok. Boldog vagyok, hogy egy "S"-sel beszélgethetek. – Rögtön ki is mutatja az elégedettségét, és én sem

akarok lemaradni mögötte. – Eljön ma este a doktor? – kérdezem, csak úgy mellesleg. – Persze. A vége felé szokott jönni. Nem fog késlekedni. Menjünk most ki rögtön a rétre? – Hát – mondom zavartan. Mi a fenét csinálhatnak a réten? Bár van róla némi sejtelmem. – Ma azt teszünk, amit akarunk – mondja. – A mai nap nem veszélyes. Kezdem kapiskálni, hogy miről beszél. – Maga nem szeret beszélgetni? – kérdezem. – Ó! – válaszolja. – Beszélgetni nagyon szórakoztató. De nem annyira izgalmas. Szeretnék végre egyszer szeretkezni egy "S"-sel. – Hát, ezt nehéz visszautasítani. És nem is mondhatom neki, hogy nincs hozzá kedvem. Sőt, akaratlanul is az ellenkezőjét bizonyítom. Jézusom, micsoda nap. Húzni kezd a fák közé, és rögtön elereszti a kezemet, ahogy az árnyékba érünk. Majd újra megfogja, és futni kezd. Hol lehet Mike? Köpök rá. A vastag, illatos fűben hempergünk. Olyan, mint egy őrült fúria. – Gyorsan! – könyörög. – Gyorsan, kérem. A fenébe, ha ilyen gyorsan csináljuk, nincs semmi értelme. Én szeretem a kis bevezető játékokat, úgyhogy meg is mutatom neki. Amellett az elég pihentető is. Három perc sport után be kell fognom a száját, mert különben teliüvölti a világot. Úgy vonaglik, mint egy három részre vágott angolna. Kicsit túlságosan is tökéletes. Próbálok valami hibát, anomáliát keresni. Semmi. Legkisebb gyártási hiba sincs. És mégis egészen furcsa anyagból van. Na jó, változtassunk pozíciót. A fű elég kellemes, de egy finom női bőrön feküdni, az is megjárja. De még túlságosan józan vagyok. Szeretem elveszteni a fejemet, végül is... – Végül is – mondom –, mit tanítottak magának? – Hogy engedelmeskedjek minden parancsnak – válaszolja.

Nahát, ezt már nem. Hogy most még én mondjam meg neki, hogy mit várok tőle. Nem merném kimondani, amellett mostanában olyan fantáziám van, olyan komplikált dolgok jutnak az eszembe. – Engedje, hogy megmutassam – súgom a fülébe. – Az sokkal kényelmesebb lesz. Van még néhány kis apróság, amit nem volt bátorságom kipróbálni sem Sunday-jal, sem Beryllel, sem Monával. Olyan apróságok, amik magukra sem tartoznak egyébként. Ezúttal körülbelül fél óra múlva fáradok el. Nem tudom, hogy ez az edzés hiánya, vagy éppen a túlzásba vitt edzésé! Ami a csajt illeti, tökéletesen kész van. De a szíve még ver. Tántorogva felállok. Ott hagyom, ahogy van, szétterülve a fűben. Fura egy hely. Mert nem valószínű, hogy az ember fenntartson egy méntelepet pusztán azért, hogy biliárdozni tanítsa a vendégeit. Visszamegyek a bálba. Összeütközöm Mike-kal. – Hová tette a virágait? – kérdezem. – És maga? – válaszol. – Ki harapott bele a kulcscsontjába? – Az titok, kicsi Mike. Mit fedezett fel? – Ezek a nőstények itt olyan forróak, hogy az már elviselhetetlen – morogja Mike. – Ó, én azt nagyon szeretem – válaszolom. – De úgy gondolom, hogy mint felvilágosítás Andy számára ez elég vékonyka, nem? – Nézze csak, egy nagypapa. A tömegben most feltűnik egy ember. Magas, vékony, őszülő haj; nadrág és zakó van rajta. Felénk jön. – Mit csináltok itt? – kérdezi. – Ma nincs kimenőtök. – Majd figyelmesen megnéz, és mosolyra húzódik a szája. – Ó, hiszen ez a kedves Rock Bailey úr. Örülök a látogatásának. Ő... összetévesztettem... elnézést... az egyik növendékemmel. – "S" sorozat – mondom. Még szélesebb mosolyra húzódik a szája. – Pontosan. "S" sorozat. – Mike Bokanszki – mutatok Mike-ra.

Mike meghajol. A másik is. – Markus Schutz vagyok – mondja. – Nos, Bailey úr? Nagyon örülök a véletlennek, ami hozzám vezette. Ismeri már, a birtokomat San Pintóban, azt hiszem. Ez itt sokkal-sokkal kedvesebb, itt sokkal nyugodtabb. – Arról nem is szólva, hogy egyszerűbben ki lehet végezni azokat az embereket, akiken egy kis gyártási hiba van – válaszolja Mike. A professzor tiltakozóan felemeli a kezét. – Öngyilkosok lettek. Ez itt a szelekció egyik formája. Különös nevelésben részesítem őket. Úgy vannak nevelve, hogy már a csúfság puszta gondolata is elviselhetetlen a számukra. Azon a napon, amikor észrevesznek magukon egy kis hibát, megsemmisítik saját magukat. De mivel ennek ellenére nagyon szépek, néhány napig megőrizzük a testüket, és a kertészeim kiteszik őket a birtok bejáratához. – Jól haladnak a kísérletei? – kérdezem. – Ó, istenkém! Az utóbbi időben némi kellemetlenségek értek. A titkáraim, a Petroszjan testvérek, be kell vallanom, okoztak némi bosszúságot. Rájöttem, hogy a hátam mögött piszkos kis zsaroló akcióba fogtak. De hát jelentéktelen ügy. Néhány műtéti fotó. Nagyon jól ment az üzlet, azt hiszem, de sajnos nekem kellemetlenséget okozott, úgyhogy meg kellett őket kérnem, hogy hagyják abba. – És megvannak rá a módszerei, ugye? – érdeklődik Mike. – Ó, nagyszerű lövészeim vannak itt a növendékeim között – mondja Markus Schutz. – De mondja csak, Bailey. Az egyik este – ha jól tudom – meghívtam magát a klinikára. Miért utasította vissza azt a szép hölgyet, akit bevezettek a szobájába? Ha nem csalódom, maga szereti a nőket, nem? Megjegyzem, nekem személyesen teljesen más az ízlésem, de meg kell mondjam, nem értettem a reakcióját, a viselkedését. – Ó! Emlékszem a két ápolójára – válaszolom. – Az egyiket már sikerült összecsomagolnom, és hogyha sikerül a másikkal is találkoznom... – Ó, az egy nagyon derék fickó – mondja Schutz. – Ne hagyja, hogy az előítéletei befolyásolják. Majd szép gyorsan mindent elfelejt. Jöjjön. Jöjjenek mind a ketten. Igyanak egy pohárkával. Döbbenten egymásra bámulunk, Mike és én.

– Ne gyulladjanak be – mondja Markus Schutz. – Furcsa, hogy mindenki megijed tőlem, amikor először meglát. Egyáltalán nem olyan vagyok, amilyennek hisznek. Mondja csak – fordul felém –, a vendégem lesz néhány napig, ugye? Nagyon szeretném bemutatni magának egy kitűnő barátnőmet. Remélem, nem lesz olyan... zöldfülű, mint az első alkalommal. És ha Bokanszki úrnak nem lesz ellenére, az ő fajtájára is szükségem van, az ő számára is lenne valaki. – Tenyészkannak tart, ugye? – mondja Mike bizonyos brutalitással. – Ugyan, ugyan – mondja Schutz. – Ne túlozzon. Szeretem a szép teremtményeket, és igyekszem néhány másolatot gyártani belőlük. De szeretem a változatosságot, és ezt csak úgy tudom elérni, ha időről időre változtatom az alaptípust. Nézze, megmondom a dolgot őszintén: remélem, hogy mi hárman mindig őszinték leszünk egymáshoz. A barátjának becsületes arca van – folytatja rám mutatva –, ő nem használ ilyen heves szavakat. Ugyanakkor mégis őszinte. Ez nagyon tetszik nekem. Követjük a fehér lépcsőfeljárón, és belépünk a hatalmas, lenyűgöző villa belsejébe. – Rengeteg embert kell táplálnom – mondja Schutz –, úgyhogy vásároltam egy egész szigetet. Van egy sorozatom, amelyik a földeken dolgozik, de van mindenfajta ember. Ha megvan az első, akkor már könnyű legyártani a sorozatot. – Honnan a fenéből vette az ötletet, hogy élőlényeket gyártson? – kérdezi Mike. – Az emberek nagyon rondák – mondja Schutz. – Észrevette már, hogy szinte alig lehet sétálni az utcán, annyi ronda ember tolong mindenfelé? Nos, én imádok sétálni, de gyűlölöm a ronda embereket. Így tehát építettem egy utcát, és gyártottam néhány szép járókelőt. Ez tűnt a legegyszerűbb módszernek. Vagyonokat kerestem azzal, hogy a milliárdosok gyomorfekélyét kezeltem, de meguntam, elegem lett belőle. Van egy jelmondatom: "Öljünk meg minden rohadékot!" Szórakoztató, nem? Nekem a rondák olyanok, mint a rohadékok! – Felemelő! – válaszolom. – Persze van ebben egy kis túlzás. – mondja a doktor. – Nem ölöm meg őket egyszerűen, csak úgy.

Odaérünk egy fehér terítővel leterített asztalhoz, amelyen üvegek és butéliák csillognak, jégkockatartók és mindenfajta ellenállhatatlan innivaló. A párok, akik az asztal körül sürgölődnek, figyelemre sem méltatják a hármasunkat. – Kieszeltem néhány tréfát az emberekkel – folytatja Schutz. – Természetesen nem szorítkozom arra, hogy lombikbébit gyártsak. Ebben nincs semmi ötlet. Nevelem a testüket, a szellemüket, aztán szabadon bocsátom őket az életben, vagy pedig megtartom itt magamnak őket, hogy segítsenek a munkámban. Nagyon komoly referenciáim vannak. Például Lima Tardell, az énekesnő, én készítettem. Ezért nem olvashatták soha sehol az életrajzát. Tíz évvel ezelőtt még itt csücsült az egyik lombikban. A felgyorsított öregedés, ezt a legkönnyebb létrehozni, az életritmus hőmérsékletének emelése, oxidáció, erőltetett oxidáció, ez könnyű. A nagy kérdés a kiválasztás. Mert az igazság az, hogy elég nagy selejttel vagyok kénytelen dolgozni. Hatvan százalék körülbelül. – És a növendékei közül sokan lettek híresek? – kérdezi Mike. Schutz ránéz. – Kedves Bokanszki, ha nem tudná, nem is lenne itt. – Téved – bizonygatja Mike. – Én semmit sem tudtam mindarról, amit most elmesélt. – Ugyan, ugyan – gúnyolódik Schutz. – Gondolhatja, hogy utánanéztem magának. – Majd felém fordul. – Öt ponttal fog veszíteni a Harvard a Yale ellen – mondja. – Kosárban? – kérdezem. – Igen. Öt ponttal. Sokat számít. Mindez miért? – Mert a Harvard gyengébb csapat – válaszolom. – Nem – válaszolja Schutz. – Mert a Yale magasabb rendű. A Harvard az Egyesült Államok legjobb kosárlabdacsapata. De a Yale az én műhelyemből jön. Röhög. – Persze ezt be kell bizonyítani. Ez Mike Bokanszki és Andy Sigman látogatásának az oka a San Pintói klinikán. Mennyit kaptak a Harvardtól,

hogy betörjenek hozzám? – kérdezi Mike-hoz fordulva. – Semmit – mondja Mike. – Becsületszavamat adom. – Magának nincs becsületszava – mondja Schutz. – Ez magát nem nagyon érinti. – Egészen más miatt vagyok itt – feleli Bokanszki. – Egyáltalán nem a sportról van szó, és ezt maga nagyon jól tudja. – Hát, ha találós kérdésekben beszél – mondja Schutz –, akkor nem tudok mit tenni. Jöjjenek, nézzék meg a kislánykákat, már úgyis rengeteg időt vesztettünk ezzel a fecsegéssel. Semmi mást nem kérek, mint egy órát az életükből, aztán felőlem akár köddé is válhatnak. – Figyeljen ide – mondom. – Én képtelen vagyok és ez nem képes beszéd, huszonnégy órája még tökéletesen szűz voltam, biztosíthatom, sajnálom az eddig elvesztett időt, de ma reggel nyolc óta szinte meg sem állok. – Hát akkor – mondja Schutz –, eggyel több vagy kevesebb! Nem számít. Gyerünk, igyekezzenek. Követjük néhány hatalmas szobán keresztül, amelynek a falait világosra festették; az ajtók a tengerre nyílnak, amelynek a körvonalai kezdenek kirajzolódni az éjszakában. Épp most kezd felkelni a nap, mire elérünk egy lépcsőhöz. – Itt mindig le kell menni a föld alá – mondom. – Nagyon jó a föld alatt – válaszolja Schutz. – Állandó hőmérséklet, tökéletes hangszigetelés, biztonság, minden. Leereszkedünk a föld alá, a doktor előttünk. Mike követi, és én zárom a sort. – Szeretnék visszatérni az előbbi témához – mondja Mike. – Kicsoda az a Pottár? – Mivel Schutz nem válaszol, Mike zavartalanul folytatja. – Hallott már Pottárról? – Rock. Maga ismeri Pottárt? – Hát, ugye, csak mint mindenki – válaszolom. – Olvastam néhány újságcikket, de soha nem láttam. – Senki nem tudja, hogy ki az a Pottár – folytatja Mike, és úgy beszél,

mintha csak egymagában ábrándozna. – De Pottár mögött ott áll húszmillió amerikai, aki a legkisebb jelére bármit megtesz. – És Kaplan? – Azt tudom, hogy ki Kaplan – mondom. – Ő vezette a választási hadjáratot Kingerley kormányzó ellen. – Kaplan négy éve tűnt fel a politikai életben – mondja Mike. – Egy perc alatt felrúgta Kingerley összes tervét, pedig az öreg róka már húsz éve benne van a szakmában. Senki semmit nem tud Kaplanról, de ha vesszük a fáradságot, és összehasonlítjuk Kaplan programját Pottáréval, meglepő összecsengéseket találunk. – Én nem foglalkozom politikával – mondja Schutz. Végre megérkezünk a lépcső aljára, és most Schutz egy újabb hosszú és világos folyosón vezet végig. A padlót vastag, rózsaszínű szőnyeg fedi, és krómozott falikarok világítják meg a falat. – Kaplan és Pottár tetszik a tömegeknek – folytatja Mike. – Szépek, intelligensek, bizalomgerjesztőek és egy veszélyes játékot játszanak. Veszélyeztetik az egész Egyesült Államok biztonságát. – Magának nyilván igaza van – válaszolja Schutz. – De csak megismételhetem, hogy engem a politika nem érdekel. Mindenekelőtt esztéta vagyok. – Kaplant és Pottárt maga gyártotta a lombikjaiban – mondja hidegen Mike. – Ide figyeljen, Bokanszki! – mondja a doktor. – Kíméljen meg a hülyeségeitől. Beszéljünk másról. Csak egy kis baráti szívességet kérek maguktól. – Rendben van – mondja Mike. – Részemről rendben. Csak nehogy azt higgye, hogy mikor maga azt mondja, hogy csak genetikával foglalkozik, akkor én beszopom ezt a hülyeséget. Biztos forrásból tudom, hogy abból az öt politikusból, aki veszélyeztetheti a mostani kormányt, hármat a maga lombikjaiban gyártottak, és maga táplálta be az agyukat. Különben gratulálok, a rendszere a csúcson van. Schutz nevetni kezd. – Ide figyeljen, Bokanszki! Most meg kellene haragudnom, de maga ezt

olyan komolysággal adja elő, hogy megbocsátok magának. Még hogy én, Markus Schutz behatoljak a kormánykörökbe, hogy átvegyem a hatalmat, drágaságom, viccel, ugye? Én úgy élek itt a szigeten, mint egy koronázatlan király. Kedvemre a kísérleteimnek szentelhetem magamat. – Jó, hagyjuk – válaszolja Mike. – Hol vannak a csajok? – Na végre! – válaszolja Schutz. – Erről van szó. Mindjárt odaérünk. Félrehúzódik és előreenged bennünket, belépünk egy hatalmas helyiségbe, melynek a közepén egy íróasztal áll. Odamegy az íróasztalhoz, kihúz egy kartonokkal teli fiókot, és átlapozza. – Azt hiszem, a 309-es és a 311-es szoba. Odavitetem a nőket, és egy órán belül már szabadok is. Úgy értem, szabadon távozhatnak, természetesen. Mert bár szeretem a humort, azért nem szeretem, ha túlzásba viszik. – Megígérhetem, hogy nem fogunk sokáig itt tartózkodni – válaszolom. – Ha nem kért volna meg erre a kis baráti szívességre, már régen elhúztuk volna a csíkot. – És nem érzik, hogy milyen nevetségesek? – mondja Schutz. – Felszállnak egy B-29-esre, ledobatják magukat ejtőernyővel a szigetre, meztelenre vetkőznek, hogy behatoljanak a szegény öreg tudós házába, aki semmi mást nem csinál, mint emberpalántákat nevel, épp úgy, mint mások orchideákat vagy tulipángumót. Hát azt hiszem, igazán nincs mivel dicsekedniök. – Hát elég hülyeség, ez már igaz – vallja be Mike. De az az érzésem, hogy Mike kezd egész óvatosan viselkedni. – Fátylat rá – mondja Schutz. – Most jöjjenek velem. Megmutatom, hol vannak a szobák. Fölveszi a telefont. – Küldjék a B 13-ast és a B 17-est a 309-es, illetve a 311-es szobába – parancsolja, majd felém fordul. – Ez a két lány tökéletesen egyforma. Ha négyesben szeretnék csinálni, természetesen megtehetik. A két helyiség között ajtó van. – Köszönjük – mondja Mike. – Élni fogunk az engedéllyel. Schutz szórakozottan leteszi a telefont. – Hát akkor induljunk – mondja. Követjük, mint két hűséges kopó a csigát.1Megáll a 309-es szoba előtt, és Mike belép. Én a következő ajtóhoz megyek.

– Viszlát egy óra múlva! – kiált Schutz, miközben visszamegy az irodájába. Elképesztő a rend ezeken a folyosókon. Egy teremtett élő lelket nem láttunk, mióta lejöttünk. A szobámban egy átkozottul csinos nő ül az ágyon. Lángoló vörös színe van a feje búbjától a talpáig. – Jó napot – mondja. – Remélem, legalább az "S" sorozatból való. – Magányos vadász vagyok – felelem. – A saját számlámra dolgozom. Némileg meglepettnek látszik. – Hát akkor hogy kerülhetett ide? – Vannak megmagyarázhatatlan dolgok – válaszolom. – Ha nem lennének titkok, az élet módfelett unalmas volna. Odamegyek a két szobát összekötő átjáróhoz, és kopogás nélkül belépek. Mike az ágy szélén ül. Előtte az én csajomnak a pontos mása áll. – Hé! Mike! Jól van? – Kezd elegem lenni az egészből! – válaszolja. – Először is forog a gyomrom ettől az egésztől, amellett hetente egyszer nekem bőven elég. Mi lenne, ha összeeresztenénk őket, hadd szórakozzanak egymással? – Kitűnő ötlet! – mondom, és visszamegyek a másik szobába. – Jöjjön, Sally – mondom –, kitaláltam egy jó játékot. – Szívesen. Menet közben hozzám tapad, és riszálni kezdi az ágyékát. Érzéketlen maradok. – Nem tetszem magának? – kérdezi. – De, drágaságom – mondom. – Csak hogy én homoszexuális vagyok. – Az mit jelent? – Csak azokat szeretem, akik hozzám hasonlítanak. Úgyhogy ha nincs ellenére, magának most Maryvel kell szórakoznia. – De miért nevez bennünket így? – kérdezi. – Nem szeretem a számokat.

Hagyja, hogy odavezessem a másolatához, és némileg nyugtalanul néz rám. Mike önkéntelenül felkiált, amikor meglátja. – Hát ez nem lehet igaz – mondja –, tiszta dili ez az egész. Képtelenség, hogy ennyire hasonlítsanak egymásra. – Pedig ez a helyzet – tiltakozik Mary. – Ugyanabból a szériából származó ikrek vagyunk. És maga nagyon jól tudja. – Felháborító – mondja Mike. – Az ember egy ilyet elvesz feleségül, akkor a másik bármely pillanatban megcsalhatja. – De mi kettő vagyunk – mondja Sally. – Kettő! Érti? – És azt nem tudják, hogy két szép lány hogy tud eggyé változni? – kérdezi Mike. – Ezt szigorúan tilos – mondja Mary. – Az a helyzet – mondja Mike –, hogy nem tudok lefeküdni veletek, mert az orvosom szigorúan megtiltotta az ilyesmit. Szívgyenge vagyok, és állandóan pihenésre van szükségem. – De hát ha az ember magára néz – mondja Sally –, nem úgy néz ki, mint aki éppen pihenni akarna. – Csak semmi izgalom – mondja Mike. – Ez csak egy reflex. Ez pont olyan, mint a hullamerevség. Nincs semmi jelentősége. Jöjjön ide! – megragadja Sally csuklóját. – Szeretném, ha valamilyen módon meg tudnám különböztetni magát a testvérétől. – Leülteti a térdére, és mindent elkövet, hogy kisüljön a dologból valami. De végül magához fordítja, és vadul beleharap a bal vállába. A lány felsikolt, és megpróbálja kitépni magát. Mike azonban szívni kezdi a vállát egészen addig, amíg egy szép lila színű folt nem képződik. Akkor elengedi. – Na! – mondja. – Most már meg tudom különböztetni magukat. Mary, maga feküdjön le az ágyra. – Megragadja és lelöki az ágyra. A lány erőtlenül zihál. Most megragadja Sallyt, megragadja és rálöki a társnőjére. – Na, kezdődhet az előadás! Szabad javasolnom? Használjátok, amit a jó isten adott, gyermekeim. A két lány elhúzódik egymástól, nyakig vörösen a zavartól. – De hát mi ezt soha nem csináltuk – mondja Sally. – Pedig nagyon jól nevelt emberek is megteszik – biztosítja őket Mike. –

Csókoljátok meg egymást. Finoman. Nagyon kellemes, majd meglátjátok. – Letérdel melléjük és egymáshoz nyomja őket. Mary kezdi kapiskálni a dolgot, és megcsókolja Sallyt, aki Mike simogatásának a hatására szintén közelebb húzódik, és hamarosan pontosan azt teszik egymással, amit kell. Időről időre Mike a tenyerével rácsap a fenekükre. – Rajta, kedveskéim – mondja. – Ez nem árt senkinek. És így még ráadásul teherbe sem estek. Nincs kellemesebb dolog, mint két szép lányt nézni, ahogy egymással szerelmeskednek. Ilyet még soha nem láttam, de mint mindent, ezt is meg lehet szokni. Mary haja Sally combjának selymes bőrét simogatja, aki váratlanul elengedi a partnernőjét, és megfordul, miközben gurgulázik a gyönyörűségtől. A másiknak ez nem nagyon tetszik. – Folytasd, te kis pimasz! Vagy én is abbahagyjam? – Ejnye, ejnye, gyermekeim – mondja Mike. – Ne nyugtalankodjatok. Végül is lehet, hogy a doktor tévedett. – Odafekszik Mary mellé, és magához szorítja, egyik kezét a mellére téve. A lány begörbül, mint a cica, és nekinyomja a hátát Mike hasának, aki meglehetős precizitással lát a dologhoz. A fenébe is! Nekem nem marad semmi. De hát ez már tényleg túlzás volna. Megfordulok, és átmegyek a szomszéd szobába. Csak szórakozzatok, drágaságaim, én alszom egy kicsit. Hanyatt fekszem, behunyom a szemem, öt másodperc, és máris horkolok.

XXVII. Egy kis filozófia Arra ébredek, hogy valaki megráz. Csak bámulok. Mike áll mellettem, zihál és csurog róla a veríték. – Rock – mondja –, gyere át segíteni. Nem bírom őket nyugton tartani. A legegyszerűbb lesz, ha leütjük őket, akkor talán békén hagynak. – Mike, öreg fiú – mondom még kábán az álomtól –, a maga hibája.

– Egy baráti szívességet kérek most, Rock – mondja. – De hiszen egyedül is le tudja ütni őket – válaszolom. – Minden vén impotens így szokott csinálni. Veri a nőket. – Rock – mondja Mike. – Esküszöm, szűz voltam, mielőtt a szigetre jöttem volna. Elolvastam néhány könyvet, és elméletben ismertem is a kérdést, de én eddig soha egyetlen nőhöz hozzá nem nyúltam. – A fenébe! És még csak nem is szégyenkezik? – kérdezem. Ránézek a kétségbeesett képére, és kirobban belőlem a röhögés. – De hát így igaz – mondja Mike. – Engem idáig csak a testedzés érdekelt, semmi más. – Márpedig, kisfiam. – mondom –, más is van az életben. Követem a másik szobába, amelynek idáig Mike benyomta az ajtaját, és ahogy kinyitjuk, két fúria zuhan a nyakunkba. Megragadom az egyiket, amelyik a kezem ügyébe kerül, odarántom a térdemre, és alaposan meglegyintem a fenekét, úgy, ahogy a Bibliában meg van írva. Aztán felállítom és az öklömmel jól bevágok neki. Sally az. Megismerem Mike harapását. Még mindig kapálódzik. Felnyalábolom, és bevonszolom a szobámba. Ahogy visszajövök, látom, hogy Mike Mary hátán ül, aki az ágyon fekszik elterülve, és már alig rángatózik. – Gyűlölök megütni egy nőt – mondom. – De hát szabad ezeket egyáltalán nőnek minősíteni? – Nem – mondja Mike. – Mi lenne, ha most meglépnénk? – És mit mondunk szépet, mint hírt, Andynek? – Semmit – mondja Mike. – Már úgyis mindent tud. Sigman minden részletet ismer Schutz doktorról, az összes piszkos ügyét, bőven elég, hogy teleírjon vele egy lexikont. Leülök melléje, Mary combjaira. Még meleg. – Piszkos egy szakma zsarunak lenni – mondom kinyújtózkodva. Mindezzel együtt hajnali hat körül járhat, és érzem, hogy majd megdöglök az éhségtől. – Tényleg megtett mindent Schutz, amit maga itt összehordott? Pottár és Kaplan története, ez igaz? Mit akarnak?

– Az Egyesült Államok elnöke szeretne mindegyik lenni – mondja Mike. – De hiszen mindegyik amerikai állampolgárnak joga van, hogy az Egyesült Államok elnöke lehessen – válaszolom. – Benne áll az alkotmányban. Akkor miért nem lehetnének ők? Legalább olyan szenátoraink lennének, akik külsőre is szépek. – Maga most legalább pontosan úgy beszél, mint az ellenség – mondja Mike. – Emlékezzék csak vissza egy kicsit a nyakba akasztott táblákra. "Gyártási hiba", vagy arra, ami a Los Angeles-i utcákon történt. Esetleg a lányokra, akiket elraboltak. – A fenébe is, ez igaz – mondom. – Rohadt egy banda. Ha mind olyanok, mint Mary Jackson, akkor szívesen megspékelem őket. És... – És az operációk? – mondja Mike. – Elfelejtette az operációkat, Rock? – De hiszen azt mondta, hogy csak a titkárai fújták fel ezt az egészet. Emlékszik, ahogy kiejtette a Petroszjan testvérek nevét? – Mindez megengedhetetlen – mondja Mike. – Senkinek sincs joga ilyen mértékben megszegni a törvényeket. – Miért, egy rakás korrumpált politikus mennyivel jobb? – kérdezem. – Kicsit talán hülye ötlet, hogy meg akarja ölni a rondákat. De hát mi ketten végül is nem tartozunk közéjük, nemde? Miközben beszélünk, úgy látszik, Mary kezd magához térni, mert fészkelődni kezd, és megpróbál magához húzni bennünket. – Nyugi! – parancsolja Mike, elhelyezve a fenekén egy nevelő célzatú ütést. – Jaj de finom – mondja a lány remegve. – Úgy érzem magam, mintha átment volna rajtam az úthenger. – Én szintén – mondja Mike. – Gyerünk! Csukja be. Magának fogalma sincs – mondja Mike –, hogy hány embert akarnak megölni. Ez borzalmas. – De hogyha egyszer rondák – mondom. – Elismerem, nem túl szép dolog, de hát mégis. – De hát a rondákra is szükség van – válaszolja. – Istenemre, mit csinálnánk rondák nélkül? Ismétlem, magának fogalma sincs róla. Ki menne moziba? Ha minden férfi olyan lenne, mint Apolló.

– Hát elmennének megnézni a rondákat – mondom. – Azért egy tucatot meg lehetne őrizni belőlük. – Számolt azzal, hogy ebben az esetben csak a rondáknak lenne sikerük a lányoknál? – folytatja Mike reménytelen hangon. – Minden faszfejnek sikere lenne a nőknél, mi pedig szórakozhatnánk magunkba. Ez is olyan nagyszerű volna, ahogy mondja? – Hát ez egy piszkosan egyszerű érv. És elég meggyőző – mondom –, már csak azért is, mert ad hominem. Kétségtelen, hogy jelen helyzetben nekünk nagyobb esélyeink vannak a lányoknál. De hát láthatja, mire jutunk vele. Húszéves korunkig vagy még tovább szüzek maradtunk. – Mert marhák vagyunk – mondja Mike. – Hagyni kéne, hogy rohadjon el az egész társadalom, úgy ahogy van. Már csak azért is, mert csupa disznóból áll. – Nem érthetek teljesen egyet ezzel az okoskodással – mondom. – Valójában nem érzem magunkat marhának. Inkább hősöknek, ami dicséretes. Amellett a többiek, nos, tudja, a többiekre szarok. – Én is – mondja Mike. – Csakhogy ha ezt mondom Andy Sigmannek, akkor órákon keresztül ordítozik velem, és bebizonyítja, hogy semmirekellő vagyok. Úgyhogy inkább hűséges maradok az ügynöki eskümhöz. Tűnjünk innen, írjuk meg a jelentést, és boldoguljon Andy, ahogy tud. – Rendben – mondom. – Tűnjünk el, de hogyan? – Kinyitjuk az ajtót – mondja Mike –, és meglógunk. – Persze, és beleszaladunk Schutz papába, aki jól megcsipkedi a fenekünket egy-két pisztollyal. Szó sem lehet róla. – Dehogynem – mondja Mike. – Tréfán kívül. Ott ül az irodájában, és dolgozik. – Rendben, akkor induljunk. Egyszerre állunk fel. Mary ott marad az ágyon. Megkönnyebbülten sóhajt egyet, és elalszik. Mike odamegy az ajtóhoz, és kinyitja. Kinéz a folyosóra, először jobbra, majd balra. – Tiszta a levegő – mondja –, mehetünk!

Kilép. Követem. Megteszünk néhány lépést. Minden csöndes és nyugodt. Megpróbálunk odalopakodni a lépcsőig. – Erre kell lennie! – mondja Mike habozás nélkül. Bárcsak velünk lenne a kutyája! Akkor minden rendben volna. Míszem van ettől az egész helytől. Végre itt a lépcső. Egyszerű. Csakhogy fenn zárva. Ez is egyszerű.

XXVIII. Schutz úr nyaralni megy Megpróbálkozunk az első útba eső ajtóval. A negyedik próbálkozásra kiszakad. Igyekszünk kevés zajt csapni, de hát már alig van erőnk, és ahhoz, hogy az ember ne csapjon zajt, ahhoz nagy erőre van szüksége. Ahogy átjutunk az első ajtón, természetesen rögtön ott van egy második. – Unom a banánt! – mondom. – Kiáltok, mindjárt kiáltani fogok! Üvölteni fogok! Tajtékozni! Uá! Uá... uá... uá... – Akkorát üvöltöttem, hogy Tarzannak is becsületére vált volna. Sokkal jobban érzem magam. A hatalmas terem, amiben vagyunk, komoran visszhangzik. – Maga megőrült, Bailey – mondja Mike. – Mi az istenre jó ez, hogy itt üvöltözik? – Megkönnyebbültem tőle, Mike! – mondom. – Próbálja meg! Fantasztikus. – Újra üvöltök, ezúttal addig, amíg elkékülök és hallom, ahogy az asztalon a poharak összekoccannak. – Ez semmi! – legyint Mike. – Én jobbat tudok. Figyeljen! – Szétterpeszti a lábát, a kezéből tölcsért formál, és megereszti a legszebb trillát, amit Jerikó óta valaha is hallani lehetett. Nem akarok lemaradni, úgyhogy én is visszavágok. Ott állunk, és tiszta erőből üvöltünk egymás képébe, amikor váratlanul jeges vizet spriccelnek a fenekemre. Elfelejtettem, hogy teljesen meztelen vagyok, de most ettől egy csapásra az eszembe jut. Mike megfordul, őt is ugyanebben a kezelésben részesítették. – A kurva életbe! Rohadt állatok! – kiáltom. – Azt sem hagyjátok, hogy a

szegény emberek nyugodtan szórakozzanak? – Megfordulok. Nem lehet. Ő az. A geci állat áll mögöttem, aki bedugta a fenekembe az elektródákat. Hogy rövid legyek. Na, kisfiam, te most halott vagy. Nekilendülök és futva rávetem magamat, de észrevette a szándékomat, és már két méterre előttem menekül. Mike is meglódul, és tessék, ott rohanunk Schutz doktor villájában, mint a kenguru, ugráló lépésekkel. A pasas egyre nagyobb előnyre tesz szert, mert ismeri az utat, és a legkülönbözőbb ajtókon cikázik előlem. De most már majdnem elkapom. Futás közben átkokat kiáltok feléje: – Rohadt állat! Geciláda! Takonypóc! Állj meg, ha mersz! – De persze esze ágában sincs megállni, hiszen legalább harminc kilóval többet nyomok, mint ő. Végül is tehát elég gyáva alak vagyok, egy újabb folyosón rohanunk, és már majdnem az orromba verem a térdemet, annyira ráhajtok. Ráverek egy métert, két métert, már csak három méterrel rohan előttem, a folyosó végén újabb ajtó. Nem lassít. Nekimegy. Bing! Az ajtó zárva, de ugyanaz a tészta, mint eddig, valahogy mégis sikerül kinyitnia. Már végre majdnem elkapom, mikor szabad levegőre érünk. Szent isten, kinn vagyunk az épületből! Hirtelen vesztek vagy négy métert, és Mike megelőz. Egy homokos sétányon rohanunk. Ennek a mocsok ápolónak tornacipője van, mi pedig mezítláb. De annyi baj legyen, akkor is elkapom. Lerohan a hegyoldalon, cserjebokrok és növénytörzsek között. Friss szél legyinti meg az arcunkat, és távolról már az óceán morgása is hallat szik. Ez a rohadék minden ösvényt ismer. Csodálattal tekintek Mike-ra, akinek szorosan a háta mögött rohanok. Fantasztikus izmai vannak ennek a disznónak. Az ápoló előttünk úgy ugrál, mint egy szöcske, és fehér köpenyének a szárnya minden ugrásnál oldalt felröpül. A lejtő módfelett meredek, és a pasi úgy rohan, mint a dárda. Sosem hittem, hogy egy ilyen kis pasas így tud futni. Bár ő valószínűleg nem paráználkodott huszonnégy órán keresztül. Bár végül is a fene tudja, Dr. Schutz papánál minden megtörténhet. Na végre, egyik lába beleakad a másikba, és elhasal. De meg nem áll az istennek sem. Már majdnem a tengerparton vagyunk. Előttünk egy kis szikla, körülbelül hat méter magas. Sikerül felkapaszkodnia rá, és fejest ugrik a tengerbe. – A francba! Meglépett! Én nem ugrom utána! Nem lenne már erőm feljönni a tenger színére. Jó lehet neki a vízben. Jobbra mellettünk egy bájos kis öböl terül el, friss növények és magas

sziklák szegélyezik. Horgonyra vetve egy hajó himbálódzik az öbölben. Egy harminc méter hosszú kis motoros jacht. Igazi milliárdos-jacht. – Van itt egy ösvény? – kérdezi Mike. – Van – mondom. – Épp most vettem észre. – Feladjuk? Az ápoló ott evickél a vízben, kb. ötven méterre tőlünk. Jobbra szaladunk, és leereszkedünk az öbölbe. Egy cementezett, virágokkal szegélyezett, enyhe lejtős lépcső vezet le. Dr. Schutz tényleg nagyszerűen berendezte a vidéki kis birtokát. Sietős léptek hallatszanak mögöttünk. Megfordulunk. Ő az, Schutz. – Nos? – kérdezi. – Kellemes éjszakájuk volt? Köpni-nyelni nem tudunk. Ott áll, kezében krokodilbőr neszesszer. Friss, fürge, fiatalabb, mint valaha. – Elutazik? – kérdezi Mike. – Igen – mondja Schutz. – Én minden évben pontosan ebben az időben veszem ki a szabadságomat. Megengedik? – És a kísérletek? – kérdezi Mike. – Magammal viszek mindent, ami fontos – válaszolja Schutz. – Legyen egészen nyugodt. – És a növendékei? – kérdezem. – Ők itt maradnak – mondja Schutz. – Már hozzászoktak, hogy egyedül is boldoguljanak. Van néhány vezetésre termett növendékem a "W" sorozatból. – Pottár és Kaplan, ők is a "W" sorozatból valók? – kérdezi Mike. – Ó! Látom, ezt a kérdést nagyon a szívén viseli – mondja Schutz. – De tudja, Pottáron és Kaplanon kívül ott van még Count Gilgert és Lewison, és még néhány más is. – De hát akkor? – mondja Mike. – Igen, a maguk torpedónaszádja, ugye megérti – mondja Schutz –, pontosan Count utasításait követi. Vagy admirális az az ember a flottánál,

ugye? Vagy lószart sem ér az egész, engedjék meg, hogy ezt a vulgáris kifejezést használjam, bár, gondolom, maguk szeretik az ilyen fordulatokat. – És Lewison? Ő Truwoman titkára, ha jól tudom – mondom. – Így van ! – bólint Schutz. – A mi kedves elnökünk. Tudják, lépésről lépésre kell haladni. Most hagyom, hogy egy kicsit megnyugodjanak a dolgok, de öt év múlva, megígérem, nem lesz egyetlen rohadék sem. Egyetlen rohadék ronda sem. – Az ördögbe is – mondja Mike –, maga különös egy figura. – Dehogy, dehogy! – válaszolja Schutz. – Egyszerűen csak szeretem a szép fickókat és a szép nőket. Maguk nagyon szimpatikusak mind a ketten. Maguk dolgozhatnának velem a Fehér Házban. De most sajnos mennem kell. Várnak. Viszontlátásra, Rocky, viszontlátásra, Bokanszki. – Szóval – mondja Mike –, hülyére vesz bennünket. – Ne izgassa magát! Andy Sigmant elő fogják léptetni – mondja Schutz. – A kézigránátok miatt – mondja Mike –, elnézést kérek. Inkább csak zajt akartam csapni, semmi különös. – Apró bagatell! – mondja Schutz. – Váljék egészségére, spongyát rá! Viszontlátásra, fiúk! Megszorítja a kezünket, és hanyagul tovább indul. Nézzük, ahogy távolodik. Magas, elegáns alakja egyre jobban kisebbedik az öbölben, egészen addig, amíg be nem száll abba a kis gyorsnaszádba, amit a jacht küldött eléje. Integet. Aztán a csónak megkerüli a jacht oldalát, amely eltakarja a szemünk elől. Ugyanebben a pillanatban a jacht megremeg, fehér tajték csap ki a hátuljából. Lassan félfordulatot tesz, orrával a nyílt óceán felé fordul, és nemsokára rákapcsol. A hajóhídon egy fehérruhás fickó integet. Mi is integetünk. Mike a vállamra teszi a kezét. – Rock fiam, fogalmam sincs, hogy mit tegyek. – Még mindig megdobálhatjuk kaviccsal az ápoló pocakját – javaslom. – Én nagyon rossz céldobó vagyok, ötből négyet elhibáznék – mondja Mike. – Hagyjuk meg őt a haboknak, majd felfalják a cápák, a kardhalak és a Csendes-óceán szörnyei. – Szomorúan elindulunk vissza a betonlépcsőn. – Mit mondunk Andynek? – mormogom.

– Mit mondhatnánk – válaszolja Mike ugyanazon a hangon. – És a torpedónaszád legénysége? Ha Schutz igazat mondott, és hogyha Count Gilbert az Egyesült Államok flottájának admirálisa szintén az ő teremtménye, akkor centire azt fogják tenni, amit Schutz kíván, ennyi, meséljük el ezt mind Andynek – mondom. – És főleg szerezzünk egy nadrágot – mondja Mike. – Kezd tele lenni a tököm azzal, hogy nudistát játszom. Milyen zavaró például így futni. – Még szerencse – mondom sóhajtva –, hogy nem kényszerítettek bennünket arra, hogy fára másszunk.

XXIX. Sigman elhatározásra jut Újra együtt vagyunk Sigmannel és a csapat többi tagjával. Mike éppen befejezi kalandunk elmesélését, és Aubert George irigykedve könyökkel oldalba bök. – Tényleg tiszta vörösek voltak? – Lángoltak, Aubert. – A kutyafáját! – mondja. – Ha a feleségem nem volna magyar s nem volna olyan pokolian féltékeny, magammal vinnék egy párat Schutz papa jóasszonyai közül... – Nem szégyelli magát? – kérdi Jameson –, hiszen házasember. – Pont azért – válaszolja Aubert –, egy férjnek rengeteg a felelőssége, megilleti néha egy kis mellékes. Kész, passz! – Förtelmes – mondja Jameson. – Én csak a férfiakat szeretem. – Felőlem áttérhet a muzulmán hitre is – veti oda Aubert –, én jobb szeretek csöcsörészni. – Maga egyáltalán nem az esetem – mondja Jameson. – Monsieur Bailey sokkal jobban tetszik.

– Lassan a testtel – mondom fojtott hangon, nehogy megzavarjuk Mike és Andy eszmecseréjét. Épp most beszélik meg a haditervet. – Rendben – mondja Andy. – Végül is minden a terv szerint halad. – Pontosan – válaszolja Mike. – Mi lenne, ha végre haraphatnánk valamit? Kösz a csokoládét meg a kétszersültet, de szívesebben vennék tizenkét dupla hamburgert. – Kuss, Mike – mondom –, ne beszéljen elérhetetlen dolgokról! Én az anyámat is megenném két szelet kenyér között. – Mondja csak – ránt meg Aubert –, ha az édesanyja is olyan szép, mint maga, nem mutatná be? Ennek az átkozott Aubert-nek semmi sem szent. – Főnök – ajánlja Aubert Andynek –, hadd látogassam meg Schutz tata raktárait, mielőtt ezek a szaros tengerészek minden csinibabát elhappolnak az orrunk elől. – Fiaim – mondja Sigman –, tanácstalan vagyok... Először szólni kéne a kettőnek ott fenn a táborban, aztán, azt hiszem, tényleg nincs más dolgunk, mint hogy megvárjuk a naszádot... Hát ez meg ki a fene? Egy fickó jön felénk az úton... Mindnyájan körben ülünk a fűben... Az idő szép, enyhe szellő fújdogál, a növények és a virágok illatoznak... – Sigman úr? – kérdezi a jövevény. Veszélytelennek látszik, de Jameson és Aubert gyorsan közrefogják. – Én vagyok – mondja Andy. – Doktor Schutz megbízott, hogy adjak át egy üzenetet. Nyolc szoba áll az önök rendelkezésére korlátlan ideig... Mindjárt jön egy kocsi, s felveszi magukat és a barátaikat... Sigman elvörösödik, aztán mégis jó képet vág a dologhoz, és feláll: – Rendben van – válaszolja –, előre, fiaim! – Mindjárt itt a kocsi – mondja a férfi –, hagyják itt a csomagjukat... – Rendben – mondja Sigman –, vezessen...

Újra végigmegyünk azon az úton, amin Mike és én egyszer már végigmentünk meztelenül. A gyári hibás fickók már eltűntek... hiába, a doktor figyelmes... fura alak... Aubert alig fér a bőrébe. – Mondja, Bailey, nem fognak engem a vörös csajok rondának találni? – Dehogy, Aubert, hová gondol... Bár fogalmam sincs, tetszeni fog-e nekik... de gyanítom, hogy menni fog a dolog... De engem most nem érdekel a lányok feneke, egy jó zaba és egy jó durmolás jobban érdekel... én már megtettem, amit a haza megkövetel... Mike hozzám lép. – Most majd minden kiderül – mondja. – Micsoda? – Hát hogy mit szólnak a cirkáló legénységéhez... – A tengerészek között is vannak szép férfiak... – Hogyne, de van köztük rengeteg köpcös csúfság is! – Tudom, mit beszélek, Mike. Minél rondábbak lesznek, a csajok annál jobban lelkesednek majd. Figyelje meg, mi fog történni Aubert-rel. Rendes fickó, igaz, de hát negyvenöt kiló, és olyan képe van, mint egy poloskának. Ízekre fogják szaggatni. Ez tuti, Mike barátom. Biztosíthatom, a rondákat szét fogják cincálni! Éppen kiérünk a villa előtti térre, amikor felbúg egy hajókürt. Andyt mintha bolha csípte volna meg. – A torpedónaszád! Fiaim, rohamra! Úgy tűnik, Schutz ellen már nem tehetünk semmit. De azt még megmutathatjuk a nyomoronc tengerészeknek, hogy az F.B.I. legénységénél rendben van a fegyver. Gyerünk, vezessen bennünket, kicsikém – mondja a kísérőnknek, majd maga elé penderíti, mint valami rongycsomót. Mike és én, mi is elöl rohanunk. – Merre van a konyha? – kérdezzük a kísérőnket. – Arra... kerüljék meg az épületet. Elkapom Mike karját, és futva elindulunk. A többiek elszántan berohannak

a villába. – Mi lesz ebből? – kérdem Mike-ot. – Harangoznak egyet a nagykalapáccsal – mondja. – A többit majd meglátjuk...

XXX. A tengerészgyalogság dicsőségére! Egy hatalmas konyhában találjuk magunkat, Mike meg én, ami legalább ötszáz ember ellátására szolgál. Mike lefékez a frigó előtt, térdre veti magát, és elrebeg egy hálaimát... de csak egy rövidet, aztán gyorsan talpra ugrik, és felrántja a hűtő zománcozott ajtaját. Önkéntelenül megnyalom a számat, amikor meglátom a tartalmát... Megjárja... Ettől tuti, hogy erőre kapunk! Languszta, sült hal, csirkekocsonya, tej... a szentségit! Kirámoljuk, amit csak bírunk, és nekiállunk töltekezni. Negyedóra hosszat nem hallatszik más, csak az állkapcsunk őrlése és a csámcsogásunk. Aztán Mike levegőt vesz. – Csúfos vége lesz ennek az egésznek – mondja. – Miért lenne? Felzabáljuk az egészet... – Most mihez kezd Sigman? – Semmihez... majd meglátjuk. – Gondolod, hogy a torpedónaszád időben befut? – Már itt kell lenniük... Közben belép egy fehérköpenyes pasas. Rám néz. – Maga Bokanszki? – Ő az – bököm Mike felé. – Andy Sigman azt mondta, hogy maga helyettesíti – mondja a pasi Mike

felé fordulva. – Miért, ő nem ér rá? – kérdezi Mike. – Komplett berágott – mondja a pasi nyugodtan. – Bevitt magához négy lányt, s hallani lehet, ahogy a csajok kegyelemért könyörögnek. De segíteni nem tudunk, mert magára zárta az ajtót. Büszkén Mike-ra tekintek. – Na látod! Ez aztán a főnök! – Én megértem – mondja a muki –, csakhogy megjelent egy tengerész valami üzenettel, ami Sigman úrnak van címezve. Választ vár. Odaadhatom magának? – Felőlem! – mondja Mike, és kinyújtja a kezét, hogy elvegye a papírlapot. A fejlécen az Admiralitás címe, alul a pecsét és Count Gilbert aláírása. "Megparancsolom Andy Sigmannek és a különítményének, hogy fenntartás nélkül engedelmeskedjék Markus Schutz doktor vagy képviselője parancsainak, és távollétében is tegyen meg mindent, hogy a kutatómunkában, ami a nemzetvédelem legfőbb érdekeit szolgálja, részt vegyen. Jelen levél felmutatója minden tettében a törvény és az én parancsom szerint jár el." – Na látod, Mike – mondom. – Abban a pillanatban, amikor Schutz doktor teremtményei hatalomra kerülnek, aki nekik dolgozik, az a hazát szolgálja... és ha Pottár és Kaplan is belép a kormányba, akkor már nem lehet őket egyszerűen csalóknak bélyegezni... – Jóságos isten – nyögi Mike lesújtva... – szép napok várnak ránk, mondhatom... – Ugyan, Mike... szedje össze magát... Most maga a parancsnok. Mike kihúzza magát. – A tengerészgyalogság? Jöhetnek – mondja a hírnöknek. – O.K. – válaszolja emez, kimegy, majd egy perc múlva a legrútabb csimpánz kíséretében jön vissza, aki valaha is magára öltötte az amerikai haditengerészet uniformisát. – Tudja, hogy engedelmességgel tartoznak nekem? – kérdi Mike.

– Tájékoztattak bennünket, uram – tiszteleg a pondró. – Helyes – feleli Mike, majd habozva rám néz. – Helyes – ismétli meg újra. – Szedje össze a fedélzeten a huszonöt legszebb és a huszonöt legrondább tengerészt. Sorakozzanak fel itt az udvaron, és várják be az utasításaimat. – Értettem! – tiszteleg a tengerész, és futólépésben távozik. – Maga pedig – mondja Mike a fehérköpenyesnek –, maga összegyűjti a villa kertjében Schutz papa ötven legszebb csaját. Munkaruhában. – Értettem, főnök! – feleli a muki. – A "P" sorozatot? – A "P" sorozatot. A pasas kiüget, Mike megtörli a homlokát. – Gyerünk, Rock – mondja –, most legalább tiszta vizet öntünk a pohárba. Ez egy olyan kísérlet lesz, ami, azt hiszem, különösen nagy segítség lehet Schutz kísérleteiben. – Mikor érnek ide? – kérdezem. – Szeretném látni... – Drukkolok – mondja Mike –, rohadtul drukkolok, Bailey fiú. Felállunk és kimegyünk a villa bejáratához. Ragyogó idő van, a pálmák alig észrevehetően susognak, s a virágok szinte kiszúrják az ember szemét, annyira pompáznak a vakító fényben. Kezdenek feltűnni a csajok. Mindegyik meztelen, természetesen... és egy-egy sorozatból négy-öt teljesen egyforma... vöröshajúak, amilyenekkel az éjszaka dolgunk akadt... barnák... szőkék. Mindegyik, mintha csak kinyomtatták volna őket, s másra sem szolgálnak, csak hogy kárhozatba taszítsanak egy hollywoodi producert. – Álljatok sorba – parancsolja Mike, majd megszámolja őket. – Hoztunk nektek néhány férfit, és ti kiválasztjátok azt, amelyik nektek tetszik... Világos? Odarohantok hozzá, és megölelitek... Pontosan annyian lesznek, mint ti. Ebben a pillanatban érkeznek a tengerészek. – Levetkőzni! – parancsolja nekik Mike. Zokszó nélkül engedelmeskednek. Így valóban minden sokkal áttekinthetőbb.

– Felsorakozni, egy-kettő! Ha van köztetek olyan, aki nem kíván részt venni az Egyesült Államok haditengerészetének fontos fiziológiai kísérletében, lépjen ki! – Jelentkezem – rikoltja egy nagydarab, kövér tengerész, s egy lépést tesz előre. – Lelkiismereti okokból megtagadom a fegyverhasználatot. – Rendben – mondja Mike –, szóval semmi akadálya, hogy részt vegyen a kísérletben. Amit most fogunk csinálni, azt már a Bibliában is megtették Salamon király idejében. Belépni! Itt van minden lány. És minden férfi. Igaz, ami igaz, a rondák csoportjában van néhány olyan satnya alak, hogy az embernek elakad a lélegzete, ha rájuk néz. Gondolom, azért sorozták be őket a torpedónaszádhoz, mert alacsony a plafon és a toborzás reménytelen. – Kész vagytok? – kérdi Mike a lányokat. Elérkezett a döntő pillanat. A nőkön látszik, hogy tetszik nekik a dolog... – Rajta! – kiáltja Mike. Elszabadul a pokol. Mike szégyenében eltakarja az arcát. Negyvenhét csaj a satnyákra veti magát, s csak három választja a szépeket. Az a három is ugyanahhoz a pasihoz rohan: egy Herkules formájú, szőrös fekete szatírhoz, akinek horgas orra van és fénylő tekintete. – Állj!... Elengedni!... – kiáltja Mike – Vége... Elég volt... Késő. Tökéletes a zűrzavar. A huszonnégy hoppon maradt szépfiú megvetéssel szemléli bajtársait, majd egyik a másik után öltözködni kezd. A másik oldalon akkora a testek összegabalyodása, hogy megrökönyödve elfordítom a fejemet. Mike elpirul és a földet bámulja. Csak a nők hörgését lehet hallani, a testek összecsapódását és a kiválasztottak segélykiáltásait. Időről időre két összefonódott test kigurul a masszából, és néhány lépéssel odébb vonaglik tovább... ebben a pillanatban egy nő kiválik a csoportból, letépi vetélytársnőjét egy férfi testéről, és a helyére csúszik... Lassan mi is felbátorodunk, és kezdünk odanézni... Vannak valóban meglepő kombinációk, amik fejlett csapatszellemre utalnak... – Schutz tévedett – mondja Mike. – Sajnálom... Alapjában rendes fickó... csak hát nincs igaza... most gyártunk neki egy sorozat szörnyeteget... – Dehogyis! – mondom. – Én megbízom benne, nyilván majd ennek is

kitalálja a megoldását... Egy rémült fickó kiugrik a lüktető csoportból, és elrohan a fenekét fogva: – Csalás! Csalás!... Miért pont velem? Van itt elég nő! – Láthatja – mondja Mike. – Ez a szisztéma bukása... Tiltakozom. – Téved, Mike... nem tudjuk pontosan, mi is történik odabenn.... A hoppon maradt tengerészek körbeállják a csoportot, egyikük előveszi hordozható fényképezőgépét, és fotografál. A többiek meglehetősen dühösnek látszanak. Néhányan erőt vesznek magukon, és közelebb lépnek a tömeghez. Háromnak sikerül is belevegyülnie a dologba és néhány gyors kapcsolatot teremtenie, ám a negyediket felismerik, kilökik a csoportból, sőt két csapzott hajú fúria végigkarmolja és elhalmozza szidalmakkal. Rút állatnak nevezik, és megfenyegetik, hogy kiherélik, ha nem tűnik el... Mike karon fog. – Jöjjön, Rock – mondja. – Nekünk itt semmi keresnivalónk. A legjobb lesz, ha folytatjuk az edzéseket. A dolgok mai állása szerint nekünk itt nem terem babér. Követem, és elindulunk a tenger felé, miközben a húsz hoppon maradt tengerész felálló fegyverrel együttes rohamra indul a csoport ellen. A kupacból olyan izzadság és testszag árad, hogy szédülni kezdek. Csöndesen megyünk egymás mellett, és Mike csalódottan csóválja a fejét. – Mocsok élet! – mondja. – Schutznak igaza van, ki kell irtani minden rohadt rondát! Elhappolnak minden picsát! – Hamis a kiindulási pont, Mike – mondom. – Adva van egy csomó csodálatos nő, akik minden nap csodálatos férfiakkal hálnak... Elegük van a szép férfiakból! – Hát, ami azt illeti, nekem is elegem van a szép nőkből! Túlságosan is tökéletesek. – Szerintem azt sem tudja már, hogy mit beszél. Közeledünk a parthoz. Megbököm Mike könyökét.

– Mi van? Fiatal, magas, szürkés hajú férfi közeledik felénk... Civilben. Amikor meglát bennünket, ránk mosolyog. Kisportolt tartása van, rendkívül megnyerő és bizalomgerjesztő. – Count Gilbert – mormogja Mike. – Még ilyet... Nyilvánvaló, hogy Schutztól jön... eddig csak fényképen láttam... de meglep, hogy csak így egyedül sétál itt... Végül is mégiscsak nagyágyú... Megállunk és tisztelgünk. – Bailey úr? – kérdi, felém fordulva. – Láttam a fényképét a Body Building magazinban. Maga kicsoda? – fordul Mike felé. – Mike Bokanszki – mondom. – Andy Sigman helyettese. – Örülök, hogy találkoztunk – mondja. – Történt valami? Remélem, minden rendben. Hová tették az ötven matrózomat? – Huh, el vannak foglalva – mondja Mike –, csináltam egy kísérletet. Attól tartok, Markus Schutz tévedésnek tartja majd. Elmondom néhány szóban Count Gilbertnek, miről is van szó. Teli torokból röhög. – Jöjjenek velem – mondja. – Majd minden kisimul magától... Igyanak meg nálam egy pohárkával... magánlátogatáson vagyok itt... – Tele van a tököm! – üvölti Mike. Megáll. Kitör belőle a harag. – Mocskos disznók a nők! Az ember belegebed, hogy felhozza az izomzatát, hogy ápolt külseje, jó teste legyen, hogy ne legyen büdös a pofája, hogy egyenesen járjon, hogy ne lépjen tánc közben a másik lábára, hogy egészséges legyen és jó kötésű, és akkor ezek a piszkos csajok az első jöttment, girhes takonyládát letámadják, megerőszakolják, még mielőtt megnéznék, hogy műfogsora vagy vastüdeje van. Undorító. Törvényellenes. Igazságtalan, érdemtelen és megengedhetetlen... – Ne higgye – mondja Gilbert. Követjük. Én remekül érzem magamat... Sunday Love már nyilván

felébredt Los Angelesben a szobámban... és vár rám... Mona és Beryl szintúgy... az élet szép... – Szörnyen csalódott vagyok – mondja Mike. – Undorítóak ezek a nőstények... a nők... Inkább keresek magamnak egy kiöregedett nőstény majmot. Leérünk a partra. A naszád szürke rohamcsónakja ott várakozik. – Szálljanak be – mondja Gilbert. – Mihelyt az embereim is visszaérnek, elindulunk Los Angelesbe... és ott, megígérem, egy kis meglepetésben lesz részük... Odahajol Mike-hoz. – Nem akarom hamis reményekkel kecsegtetni... de van a hivatalomban egy púpos titkárnő... Mike szeme felvillanyozódik. – Elég ronda? – Förtelmes! – mondja mosolyogva az admirális. – Arról nem is szólva, hogy falába van! A kiadásért felel a LÁNG Kiadó igazgatója Szedte és nyomta: Kner Nyomda, Gyomaendrőd Táskaszám: 124 Felelős vezető: Balog Miklós vezérigazgató Megjelent 13,2 A/5 ív terjedelemben ISBN 963 7840 214

Lábjegyzetek: 1

Lefordíthatatlan angol szóvicc, ami franciául sem érdekes. (A fordító

megjegyzése.)