Krisztus szeretete sürget minket. A Szeretet Lányai Társulatának bemutatása
Beszámoló az augusztusi Vincés Táborról
Karácsonyi ajándék – Nagyné Zólyomi Katalin novellája Örülök, hogy itt lehettem– Interjú a Vincés Tábor résztvevőivel
Három héttel ezelőtt, a Vincés Tábor ideje alatt valami olyat tapasztalhattam meg, amihez eddig, rövid életem során még csak igen kevés alkalommal volt szerencsém. Éppen bevásárlásból jöttem visszafelé, a kollégiumban akartam valamit csinálni, amikor észrevettem, hogy megérkeztek a Vincés Tábor résztvevői. Gondoltam megnézem már, hogy kik is Ők, ha már egyszer én lennék a lapjuk főszerkesztője, arra viszont álmomban sem gondoltam volna, hogy nem csak én fogom megnézni Őket, hanem Ők is engem. Persze naivság volt azt feltételezni, hogy nem kíváncsiak rám, miért is ne lettek volna. Fellépdeltem azon a pár lépcsőfokon, amit már olyan jól ismerek, és amit lassan egy éve koptatok a kollégium bejárata előtt, és ezek után valami olyan dolog következett, amit még egy jó ideig nem fogok elfelejteni. Beléptem az ajtón, és körülbelül nyolc-tíz fiatalos, lendületes és természetesen nem utolsó sorban kedves hölgybe és
úrba botlottam. Köszöntem illedelmesen, ahogy egy jó főszerkesztőhöz illik, és ezek után éltem át azt, amit lassan azért már csak elmondok a kedves Olvasónak. Nem tudom, hogy élt-e már át olyat, amit én. Úgy hívják, hogy feltétel nélküli szeretet. Amikor egyszerűen azért szeretik, mert van, azért, amit csinál, és bár követ el hibákat, ez a legkevésbé sem számít senkinek. Örülnek annak, amit Öntől kapnak, sőt, még hálásak is érte, pedig Ön még igazán azt sem tudja megmondani, hogy egy szerkesztőségnek mondjuk milyen részei vannak. Amatőr, tanuló, bár igencsak lelkes. Annyi kedvességgel, önzetlenséggel és az én legnagyobb szerencsémre fantasztikusan finom süteménnyel találkoztam a Vincés Tábor ideje alatt, hogy ezért csak hálás lehetek Mindnyájuknak. Remélem, hogy az élet úgy hozza, hogy találkozhatunk még.
A Páli Szent Vince Társaság Budapesti Csoportja, július 14-15-én két napos kiránduláson vett részt Pécsett, Európa kulturális fővárosában. Az Egyházi, világi, római és törökkori látnivalókban gazdag város maradandó emlékeket hagyott a résztvevőkben. A séták során megtekintették a püspöki székesegyházat, altemplomát, kincstárát és múzeumát, a török dzsámiból kialakított belvárosi plébánia templomot, az ókeresztény és római kori temetkezési helyeket. A városban található múzeumok közül voltak a Zsolnay, a Vasarely, a Csontváry és a bányász múzeumban. Szabadtéri látnivaló volt a Szentháromság szobor, a Zsolnay szobor és kút, a várfalak és a Hunyadi János szobor. Szavaikkal élve: Emlékekben gazdag és az együttlét szeretetében áldásos volt utunk, melynek végén csak hálaadással tartoztunk az ég Urának! 2
2010. augusztus 27-29. között került megrendezésre Piliscsabán a Vincés Tábor. Az eseményről a beszámolót a negyedeik, a résztvevőkkel készült interjúkat pedig a hetedik – nyolcadik oldalon olvashatják.
Köszönettel és tisztelettel a főszerkesztő: Szűcs Péter
2010. szeptember 27-én hétfőn 18.00 órai kezdettel tartják meg a Páli Szent Vince és Marilac Szent Lujza halálának 350. évfordulója alkalmából meghirdetett jubileumi év záró szentmiséjét a budapesti lazarista kápolnában, melynek címe: 1118 Budapest, Ménesi út 26. 2010. október 16-án, szombaton Szigetszentmiklóson 10.00 órai kezdettel Vincés napot tartunk.
Krisztus szeretete sürget minket Forrás: Dr. Szilágyi Csaba egyetemi docens A keresztény egészségügy múltja és jelene című 2010. január 23-i előadása. A Páli Szent Vince által alapított Szeretet Leányainak Társulata, az irgalmas nővérek, vagy vincés nővérek, Párizsban, 1633. november 29-én kezdték meg hivatalosan a közös életet. Páli Szent Vincét az alapításban Marillac Szent Lujza segítette. Elsősorban az otthon fekvő, szegény betegekre volt gondjuk, később kórházakban is dolgoztak, kisgyermekek oktatásával, talált gyermekekkel is foglalkoztak. Az öregek, elmebetegek, gályarabok között is tevékenykedtek. 1668. június 6-án elnyerték IX. Kelementől a pápai jóváhagyást. A Társulat pecsétjén olvasható (1643 óta) ez a mondat: „Caritas Christi urget nos”, azaz „Krisztus szeretete sürget minket.” A vincés nővérek szoros kapcsolatban állnak a világgal, az ő helyük mindig ott van, ahol a szükséget szenvedők vannak, ezért cellájuk: bérelt szoba, kápolnájuk: a plébániatemplom, zárt folyosóik: a városok utcái, s a betegek termei, klauzurájuk: a szent engedelmesség, társalgószobájuk rácsozata: az Úr félelme; fátyoluk a szent szerénység. A nővérek egyszerű (egy évre szóló) fogadalmat tesznek. Évente, március 25-én, Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén hűségüket ismét kimondják. Mária IGEN-jével, a Magnificat szabadság énekével, bizalommal, hűséggel újítják meg fogadalmaikat. Ma nemzetközi szinten a Társulat tagjai jelen vannak a leprások között, kórházakban, ifjúság pasztorációban, idősotthonokban, óvodában, iskolákban, a társadalom peremén élők között, fogyatékkal élő személyek között, az egyes országokban rejtetten jelen lévő gyermekkereskedelem áldozatai mellett vagy olyan nemzetközi fórumokon, ahol az igazságtalan, embertelen helyzetek megszüntetésén
nemzeti vagy nemzetközi szervezetek közösen munkálkodnak. 2009-ben 19 430 nővér szolgált az egész Társulatban, 91 országban, 2275 házban. 224 újonc nővér (noviciátusban vagy ahogyan ők mondják szemináriumban) válaszolt igennel Úr hívására. A nővérek Magyarországon először 1852-ben telepedtek le a grazi tartományból, és pedig a burgenlandi Pinkafőn, hol Batthyány Miklósné grófné, született Széchenyi Franciska alapított számukra házat. Később ő maga is mint nővér hét évig szolgálta a szegényeket Pinkafőn. Gyorsan szaporodtak a magyarországi intéztek és 1905-ben szükségessé vált az önálló magyar tartomány megszervezése, melynek központja Budapesten, az akkori Nagyboldogaszszony utca 27-ben volt, a mai Ménesi úton. 1950-ig, a szerzetesrendek működésének betiltásáig betegszolgálatot végeztek például az angyalföldi és a lipótmezei elmegyógyintézetben, a gyógyíthatatlan betegek Irgalomházában, a Vakok Intézetében, a Honvéd-, MÁV-, Rendőr- és Szent János Kórházban, a Stefánia gyermekkórházban, az Üllői úti klinikákon, vidéki kórházakban. Egri kórházukat a Társulat építette és szerelte föl. Sajátos missziót teljesítettek a márianosztrai női fegyintézetben: házi-, kézi-, kerti munkára tanították a foglyokat, írni-olvasni az írástudatlanokat, segítették őket emberi méltóságtudatuk visszaszerzésében. A rendszerváltás után a 96 házból 6-ot kaptak vissza. Budapesten, a tartományi házban (Ménesi út 27.) a rendszerváltás első éveiben a Pázmá ny Péter Katolik us Egyetem Bölcsészettudományi, majd Jog- és Államtudományi Kara kapott helyet néhány évig. A nővérek folyamatos visszaköltözése után benépesült a ház, a közösség tagjai lakták be az 1909-ben megszentelt hatalmas épületet. Ma idősek otthona és 3
gondozóháza is működik az épületben. 80 fős idősek otthona, 20 fős gondozóház működik. Különböző nemzetiségű (lengyel, szlovák, román, magyar), szakképzett szerzetesnővér szeretettel, törődéssel, áldozatos munkával ápolja, gondozza a bentlakókat. Hetente 30-40 szegényt fogadnak ebédre a házban.
Tapolcán, a Szent Erzsébet óvodában gyermeknevelés folyik. A nővérek személyes odafordulásukkal abban segítenek, hogy a gyermekek azzá váljanak, akinek Isten megálmodta őket. Emellett a gyermekek családjainak összetartását, házi beteglátogatást, kórházi betegápolást is végeznek.
2010. augusztus 27-29. között Piliscsabán került megrendezésre a Vincés Tábor. A tábor mottói a következők voltak: „ Az imádkozó ember mindenre képes” (Páli Szent Vince) „ Urunk, taníts meg minket imádkozni” (Lk. 11,1)
ket mondott róla, illetve, hogy miért tartotta azt fontosnak. Az utolsó előadáson, vasárnap délelőtt pedig az imádság módszereiről volt szó. A szóbeli és a szemlélődő imáról, az elmélkedésről. A prezentáció keretein belül bemutatásra kerültek Szent Vince gondolatai, tanácsai, melyeket az imádság különböző formáinak gyakorlásához adott.
A tábor folyamán a jelenlévő Vincések prezentációk on vehettek részt, melyeken Lipinski Mihály atya az imádságról tartott előadásai után, a témát kötetlen beszélgetések során is feldolgozták. A négy (péntek este, szombat délelőtt, szombat délután és vasárnap délelőtt) előadás témái a következők voltak: Pénteken az imádság tanulásának forrásáról volt szó. Ehhez a Lk. 11,1 („Urunk taníts meg minket imádkozni”) volt a kiindulási pont. Szombat délelőtt az imádságról, mint az Egyház életének részéről beszélgethettek a tábor résztvevői. Hivatkoztak a Katolikus Egyház Katekizmusára, a Katolikus Egyház Katekizmusának Kompendiumára, valamint különböző szentek életéből vett példákra és imádságról szóló gondolataikra. A szombat délután Páli Szent Vincével telt el. Az előadás és később a beszélgetések folyamán előkerült, hogy Szent Vince hogy látta az imádságot, mi4
A tábor ideje alatt a jelenlévők naponta vehettek részt szentmisén, közös imádságokon, étkezéseken, de a reggelik, vacsorák előtti étel -előkészítés is közösen zajlott. Mindezek ideje alatt a résztvevőknek lehetősége nyílt a vincés szolgálatról (a nehézségekről, tapasztalatokról és ötletekről) való beszélgetésre, szabadidejükben pedig az együttlét örömeit tapasztalhatták meg. Külön örömünkre szolgált, hogy az idei táboron részt vett két képviselő Mérkről illetve két érdeklődő, akik szerettek volna többet megtudni a vincés lelkiségről. Azt pedig, hogy a tábor, a közös együttlét alatt a résztvevők hogyan érezték magukat, mit vihettek haza magukkal az interjúkban olvashatjuk.
Karácsonyi ajándék Az iskola kapuján kitódultak a fiúk. Egy női hang megszólat: „Az intézetis gyerekek álljanak sorba!” A fiúk kettesével megindultak a villamos megálló felé. Misike volt az utolsó. Sapka és sál nélkül bandukolt a csoport után. Még a szél is ellene volt, arcocskáját pirosra csípte a hideg szél. Rosszkedve volt, ma megint kicsúfolták a gyerekek az iskolában. Gyakran megesett, de ma különösen fájt. Eszébe jutott az édesanyja. A tanító néni azt mondta: - Gyerekek, mondjatok egy olyan szót, ami a legszebb számotokra. A fiú pajtásai egymás ellen kiabáltak. Nekem az autó, a másiknak a virágoskert. Misike csak hallgatott. A tanító néni őt szólította fel: - Misike, te szerinted melyik a legszebb szó? Misike vett egy nagy levegőt és azt mondta: Az édesanyám. Erre az egész osztály nevetésbe tört ki. Nincs is édesanyád! Állami gondozott vagy! A gyerekek kórusban kiabálták: „Államis!” A tanító néni csendre intette a gyerekeket. Misikének majd megszakadt a kicsi szíve, mert még soha nem mondhatta ki ezt a bűvös szót: Édesanyám. Nemsokára karácsony és ő megint az intézetben marad, nem jön senki érte. Talált gyermek volt, a kórházban hagyta a szülőanyja, ezért a nővérek adták a nevét. Szombati Mihály, mert szombaton találták. Ebédidő volt, épp hogy megérkeztek az iskolából. A gyerekek gyorsan az asztalhoz ültek, csak Misike volt távol. A nevelőnő látta, hogy hiányzik egy gyerek. Ezért elordította magát, hogy a terem végén is meghallják: - Szombati! Hol vagy? A gyerek megindult kisírt szemmel. - Mi bajod? – kérdezte a nevelő. - Semmi, a szemembe ment valami – szipogott a gyerek. - Mostál kezet? – szólt ismét a nevelőnő, minden érzelem nélkül. - Igen – válaszolt Misi. Az asztalnál egy pillanatra behunyta a szemét és imádkozott. Szája meg se mozdult, nehogy észrevegye valaki, csak gondolatban mondta el: „Drága Istenem, segíts!” Aztán gyorsan enni kezdett. Ebéd után a nevelőnő egy pár gyereknek azt mondta: - Öltözzetek ünneplőbe, mert lehet, hogy körületek választanak ki valakit. Misi nem ismerte az édesanyát, mégis nagyon várta ezeket az alkalmakat. Félt, hogy az anyja talán eltéveszti, és más gyereket visz haza. Ezért nem maradhatott ki a gyermekek közül. A nevelőszülők már ott
várakoztak az igazgatói szobában. A gyerekek bemasíroztak. Misit rögtön ki is választották, mondták is, jó erős gyerek, még hasznát is vehetik. Hát, Misi nem örült, szívesebben maradt volna az intézetben, de menni kellett. Vonattal utaztak, de Misi csak sírt egész úton. Az új „Mama” vigasztalta: „Jó lesz majd nálunk, meglátod. Nyáron vigyázol a kismalacokra, meg a libákra. Na, mosolyogj már!” A gazda nem szólt semmit, gondolta, ez az asszony dolga. Az állomásnál lovas kocsi várta őket. A gyerek hátul ült az aszszonnyal együtt. Egyszer csak megszólalt a gazda. - Na, fiam, szereted-e az állatokat? - Szeretem – mondta Misi. - Oszt milyeneket? - Hát, kutyát, macskát, a madárkákat az erdőben. - Hát a lovat? - Azt is – válaszolta félénken a gyerek. Az ember hátranézett. Misi úgy ült ott, mint egy rongycsomó. A hidegtől összegörnyedve. Talán egy pillanatra megszánta mert hátra dobott egy pokrócot – „takarózz be!” Misike érezte, nem tud itt maradni. Ezek az emberek olyan hidegek, mint a szobácskája, melynek ablakán jégvirágok nyíltak. Ennek az asszonynak nem tudná mondani, hogy „Édesanyám”. Érezte, nem szeretik őt. Este volt, hogy megérkeztek. A gazda mindjárt asztalhoz ült, az asszony vacsorát készített. Misi egy pohár tejet meg egy szelet üres kenyeret kapott. Az urának szalonnát, kolbászt tett az asztalra. Misi csak nézte. - Na, mit bámulsz? – morgott az ember – Nem jó a tej? - De igen – válaszolt a gyerek. - Ezeknek úri bélük van – mondta az asszony mérgesen. - Na, eriggy aludni! Misi elindult ki a nagy házból, kerten keresztül, csak ment. Harisnyája lecsúszott, sapkája se volt. A szél először a lába szárát csípte, majd a hajába kapaszkodott, de a kisfiú csak ment a rettentő téli éjszakában. Egyszer csak elkezdett hullani a hó, nagy pelyhekben. Misi felnézett az égre, és azt gondolta, az angyalok átölelik. Már nem fázott. Ez az ölelés olyan volt, mint ahogyan egy édesanya öleli a gyermekét. Misike hét éves volt, és még soha se ölelte meg szeretettel senki. Nem volt édesanyja, mégis el tudta képelni, milyen érzés. Közben a gyerek eljutott a város széléig. A könnyei rég megfagytak az arcán. Most mégis úgy érezte, nem fázik már. Leült az árok partjára, két kezét imára kulcsolta, most már mondta volta az imát hangosan, de a szája nem (Folytatás a(z) 6. oldalon)
5
Karácsonyi ajándék engedelmeskedett. Csak gondolatban mondta ki a bűvös szót: „Istenem, segíts! Most már az anyukámnak kell rám találni, mert én már nem tudom keresni”. A távolból közeledett egy autó. A sűrű hóesés miatt lassan haladt. Egyszer csak meglátta az autó vezetője, hogy valami oda nem illő szobor, vagy valami van az árokparton. „Tegnap is erre jöttem, de nem láttam” – gondolta a nő. A kocsit megállította, és kiszállt. Odament, s nem akart hinni a szemének. Egy gyerek! Kis kezét imára kulcsolva ült, már majdnem megfagyva. A nő felnézett az égre: „Istenem, köszönöm, hogy időben érkeztem”. Azzal felkapta a gyereket, gyorsan meleg takaróba csavarta, majd gázt adott és amennyire lehetett, sietett haza. Útközben odaszólt az orvosnak, így mire hazaért már az orvos is ott volt. Megvizsgálta Misit és megállapította, hogy átfázott és nagyon kimerült, ha felmelegszik és kipiheni magát, nem lesz semmi baj. - Ki ez a gyerek? – kérdezte az orvos. - Nem tudom. Isten ajándéka! – mondta a nő – Olyan régen vágyom egy gyermekre! Karácsony van. Kell ennél szebb ajándék? Misike kinyitotta a szemét. - Édesanyám! – szólt sírós hangon. - Itt vagyok – válaszolt a nő, szeretettel a hangjában. Misike ránézett: - Megtaláltál? – kérdezte a gyermek. - Meg! Tudod, kisfiam, nagyon rég vártalak. - Hát te is kerestél? – kérdezte Misi. - Igen - Ugye nem hagysz el Mama, soha? - Nem, soha! – válaszolta könnyes szemmel, meghatottan a nő. A házaspár csak reggel vette észre, hogy a gyerek eltűnt. A gazda mérgesen morgott: „Elszökött a büdös kölyök!” A felesége megijedt: „Szólni kell a rendőrségnek. Fel is kerekedtek, hogy bejelentsék. A rendőrfőnök, pocakos, nagybajuszú ember volt. Látszott rajta, nem örül, hogy meg kell mozdulnia és intézkedni kell. - Személyleírás? – tette fel a kérdést. A házaspár összenézett - Na! – nógatta a rendőr – mi volt rajta? - Hát… amibe jött – szólt az asszony – rövidnadrág,
6
kiskabát. Barna rövid haja van. - Ennyi? Nézett rájuk a rendőr. Mivel nem szóltak, a rendőr befejezte az írást. - Tudják emberek, ha a gyerek meghal, maguk börtönbe kerülnek? Az asszony az urára nézett: - És ha ellopott valamit? - Ellopott – kérdezte a rendőr – Hány éves a gyerek. - Hét! – mondták egyszerre - Hééét? – emelte fel a hangját a rendőr, úgy dörgött, mint az égzengés. A házaspár megijedt. - Be kéne zárnom magukat, most rögtön! Mikor tűnt el a gyerek? Karácsony éjszaka. Másnap, hangosbemondóval járták be a várost, a környező falvakat, hátha valaki megtalálta a gyereket. A rendőr, amikor hazament, a gyermekei már aludtak. Odament az ágyacskájukhoz és féltőn betakarta őket. Egy pillanatra behunyta a szemét: „Édes Istenem, add, hogy ne történjen semmi baj Misikével”. Másnap reggel a falu jegyzője jelentkezett a rendőrségen. Özvegyasszony volt, a házasságából nem született gyermek, pedig nagyon szerették volna. Férje fiatalon meghalt. Itt maradt az asszony és csak sóvárgott gyerek után. A faluban mindenki szerette. A rendőr felnézett a papírok közül: - Mit akar? – kérdezte. - Találtam egy kisfiút karácsony éjszaka, majdnem megfagyott az árokparton – mondta a jegyzőnő. - És jól van a gyerek? – kérdezte a rendőr gyorsan. - Igen – válaszolt a nő – Szeretném megtartani. A rendőr rámosolygott az asszonyra: - Ez a legszebb karácsonyi ajándék. Jobb helyre nem is kerülhetett volna a gyermek. A nappaliban hatalmas karácsonyfa állt, alatta dobozok, szalaggal átkötve. Misike nagy szemekkel nézte. - Szép? – kérdezte anyukája – Örülsz neki? - Annak örülök, hogy megtaláltalak. A Jézuska nekem egy édesanyát hozott. Nem hiába imádkoztam. Könnyes szemmel ölelték át egymást.
Nagyné Zólyomi Katalin vincés testvérünk évek óta a Szeretetszolgálat tagja, önkéntes segítő. A miskolci Szent Margit csoport vezetője. Aktív, csoportját összefogja, sok programot szervez a tagok számára. A rábízott feladatokat mindig pontosan elvégzi, lelkiismeretes Vincés. Mindenki szereti. Több ilyen és hasonló novellát írt már.
Örülök, hogy itt lehettem A Páli Szent Vince Társaság, Szeretetszolgálat minden évben lelkigyakorlaton vesz részt. Ennek helyszíne idén Piliscsaba volt. Egyik vincés testvérünk szavaival élve: Nagy örömmel jövünk, hisz ez a lelkigyakorlat mindnyájunk számára szükséges ahhoz, hogy lelkileg feltöltődjünk, és amit itt kapunk, azáltal közelebb kerülünk a rászoruló emberekhez és jobban tudjuk szolgálni a szegény embereket. A résztvevőket a táborról, a hangulatról, a légkörről, a számukra fontos élményekről és eseményekről kérdeztem. Én Miskolcról jöttem, a Szent Erzsébet csoportból. A nevem Matyi Lászlóné és 1994 óta vagyok Szent Vince szeretetszolgálatának tagja. Minden évben eljövök a lelkigyakorlatra. Számomra igen sokat jelent mindaz, amit itt kaptam és kapok. Több éve tagja vagyok a szent ignáci csoportnak is és számomra azért különleges ez a tábor, ugyanis itt szinte ugyanazt tanultam, amit ott. Az imádságról, a szent ignáci lelkületről, az ima erejéről. Sok mindent tanultam, mindent le is jegyzeteltem, ugyanis otthon a Szent Erzsébet csoport helyettes vezetője vagyok és velük is szeretném megosztani ezeket, nekik is, akik sajnos nem lehettek itt szeretném átadni mindazt, amit kaptam, hogy ők is részesülhessenek ennek a lelkigyakorlatnak a szépségében. A nevem Baján Erzsébet és én a mérk-vállaji szeretetszolgálat tagja vagyok. 2000-ben alakult meg a vincés csoport Mérk-Vállajon, és azóta három csoporttal dolgozunk szoros együttműködésben: a kamiliánus szeretetszolgálattal, a Karitásszal és a Szt. Vince csoporttal. Szent Vince szellemében mi elsősorban fogyatékos, sérült gyerekekkel foglalkozunk, de egy ideje ez a program megváltozott, tudniillik már lehetőségünk van arra, hogy intézményes támogatásban részesítjük az óvodát és az iskolát. Közösen Mérken és Vállajon egy összeget adunk és abból ők arra költenek, amire legnagyobb szükségük van. Én először veszek részt a lelkigyakorlaton. Elmondhatom, hogy egy nagyon jó közösségre találtam, valóban testvéri közösségre. Mindenünket megosztjuk egymással, szeretetben, nagyon jó hangulatban töltjük el ezt a pár napot közösen. Ugyanakkor számomra az egyik legfontosabb élmény az volt, hogy megosztottuk egymással gondjainkat, bajainkat. Úgy érzem, hogy mindenki tanult a másik működéséből és ezeket később kamatoztatni is fogjuk tudni. A tábor ugyanakkor egy külön hangulat. A közösségi élmény megélésének egy olyan helye, ami számomra igen sokat jelentett. Különböző beállítottságú emberek igen, de a közös szellemiség mégis összeköt bennünket. Külön szeretném megkö-
szönni Mihály atyának a kedves szavakat és az útmutatást, és ígérem, hogy ezek szellemében igyekszünk otthon is tovább működni. Mindent összevetve úgy érzem, hogy Jézus itt volt köztünk, örült velünk, hogy jó hangulatban voltunk és imádságos szellemben töltjük a napokat. Ezek után Isten áldásával megyünk tovább. Én Miskolcról érkeztem. Nagyné Zólyomi Katalinnak hívnak és a Szent Margit csoport vezetője vagyok. Én is nagyon jól éreztem magam a táborban, nagyon sok tapasztalattal gazdagodtam, ismerkedtem a többi csoport tagjaival és igen jól éreztem magam. Mihály atyának mindenképp szeretném megköszönni, hogy itt lehettem és köszönöm, hogy az írásom megjelenhetett a lapban. Dudás Istvánné vagyok Miskolcról, és hála Istennek a Vincések közé tartozom. Nagyon sokat lehet itt tanulni, és rengeteg lehetőség adódik arra, hogy az ember a szegényeken segítsen. Nagyon örülök, hogy végül úgy döntöttem, hogy eljövök a táborba. Ez a csodálatos környezet, és a sok jó ember, aki körülvesz, valamint az, hogy Mihály atya olyan pontokat állított össze, amiből mindnyájan tanulhattunk, nagyon sokat jelentett számomra. Mindenki tanult valamit. Ki a saját életére, ki a munkájára vonatkozóan. Megtanultuk, hogy hogyan kell imádkozni, hogyan kell egymást szeretni, hogyan kell testvér módjára viselkedni és közösségben élni és mindezek később majd kihatnak a munkánkra is, amikor a rászorulókon szeretnénk segíteni. Megtapasztaltuk, hogy a segítésnek milyen széles skálája létezik. Van, aki fordít, van, aki kiszolgálja őket, van, aki szervez. Nagyon szeretném, ha többen is megismernének minket, ezáltal is segítve munkánk sikerességét. Ilyen szempontból az már bíztató, hogy van újságunk. Remélem, hogy minél több emberhez eljut, és minél többen csatlakoznak hozzánk. Szeretném remélni, hogy egyre többen és többen érzik majd, csak úgy, mint mi lelkiismereti kötelességüknek, hogy a rászorulókon segítsenek. Nagyon örülök, hogy ehhez a közösséghez tartozom. Csodálatos környezetben, gyönyörű miséken vehettünk részt. Köszönöm, hogy itt lehettem és kívánom, hogy még sokáig fennmaradjon a társaság, hogy legyen, aki a szegényeket segíti. A nevem Sódor Éva és a budapesti csoportból jöttem. Én most vagyok először ilyen több napos összejövetelen. Nem mintha új tag lennék, csak édesanyámat ápoltam, akit nemhogy három napra, de fél 7
Örülök, hogy itt lehettem napra sem hagytam, nem hagyhattam magára. Ami a témaválasztást illeti, engem igen elgondolkodtatott, mert azt hiszem, sokan vagyunk, akik az ima fontosságát és jelentőségét nem kezeljük a maga helyén. Gyerekkorban Édesanyánktól megtanulunk imádkozni, és – noha az imáink szövege felnőttkorunkra változik – bizonyos értelemben megmaradunk ugyanazon a szinten. Nem is gondoljuk, milyen elméleti, teológiai vonatkozásai, milyen mélységei vannak az imának, milyen külső-belső feltételek segíthetnek a hatékonyabb, a jobb imádkozásban. Ami számomra a legérdekesebb volt, az az általunk tisztelt és szeretett Szentek példája, ahogy ők imádkoztak, amit gondoltak vagy mondtak az imáról. Különösen a vincés lelkiség megalapítójának, Páli Szent Vincének tanítása, ajánlása a jó ima végzéséhez. Tanításából nekem személy szerint legjobban az a megállapítása tetszett, hogy „aki imádkozik, minden jótettre képes”. Másik számomra fontos gondolatot Ámon Ottó kiegészítéséből idézném: „hit nélkül nincs ima”. (Ő a Mária Rádióban erről a témáról tartott elmélkedése alapján egészítette ki Mihály atya előadását.)
A másik dolog, ami megfogott a három nap során,a kötetlen, őszinte beszélgetés volt, ahol a résztvevők beszámoltak munkájukról, gondjaikról, útkeresésükről. Az ország különböző pontjain működő csoportok – a helyi körülményektől, létszámtól, lakossági összetételtől, stb. függően – különböző módszerekkel igyekeznek karitatív tevékenységüket végezni, de abban egyformák vagyunk, hogy mindnyájunknak sok gondja, megoldásra váró problémája van. Nagy tanulság, hogy a problémák megoldása, a követendő módszer, a szükséges változtatás megtalálása csak az együttgondolkodás segítségével sikerülhet. Azzal, hogy a másik csoport elmondja véleményét problémáinkról illetve elképzeléseinkről, visszaigazolást vagy kiegészítést kaphatunk terveinkről, - saját módszereink ismertetésével pedig új utak nyílnak meg a valahol már bevált megoldások átvételével. Ez a három nap alkalmat adott ilyen egymást segítő, problémafeltáró, ötleteket adó beszélgetésre, ami, úgy hiszem, mindnyájunkat közelebb hozott egymáshoz, - az a problémák megoldásához is közelebb vitt. Örülök, hogy itt lehettem!
A Vicés Család imája Urunk Jézus, Te szegénnyé akartál lenni: add, hogy a hit szemével és nyitott szívvel közeledjünk a Szegényekhez, hogy felismerhessünk Téged bennük; szomjúságukban, éhségükben, magányukban és nyomorúságukban. Éleszd fel Vincés Családunkban az egységet, az egyszerűséget, az alázatosságot és a szeretet tüzét, amely,
Szent Vince szívét is lángolóvá tette. Ajándékozd nekünk Szentlelked erejét, hogy hűségesen gyakorolva erényeit, szemlélni és szolgálni tudjunk Téged a Szegényekben, és egykor velük együtt mi is egyesülhessünk Veled a Te Országodban. Ámen.
SZEPTEMBER 2. Francios Boldog Lajos és Társai, vértanúk emléknapja François Lajos József 1751. február 3-án született Busigny-ben. 18 évesen a tett fogadalmat Misszióstársaságban. Miután 1773-ban pappá szentelték plébánosi feladatokat látott el. Később a Troyes-i papi szeminárium tanárává, majd igazgatójává nevezték ki. 35 évesen általános titkár és a Szent Firmini ház (előbbi ne8
vén Bons-Enfants) főnöke lett. Az állami rendeleteket elítélő irataival magára vonta a forradalmárok haragját. 1792. szeptember 3-án a rendház első emeleti ablakából kidobták, majd a földön agyonverték. Gruyer János Henrik 1734. június 13-án Dôleban látta meg a napvilágot. St. Cloud városában szen-
telték pappá, majd 37 évesen belépett a Misszióstársaságba. Két évvel később Versailles plébánosa lett, ahol 20 évig működött. Végül a Bons-Enfants ház főnökségével bízták meg. Itt, mivel nem volt hajlandó az államesküt letenni, 1792. szeptember 3-án a forradalmárok felkoncolták. E két vértanút XI. Piusz pápa 1926. október 17-én avatta boldoggá. Rogue Péter Renatusz 1758. június 11-én Vannes -ben született. 1782. szeptember 21-én szentelték pappá. Négy év múlva belépett a Misszióstársaságba. Az 1788-as esztendőben a vannes-i papi szemináriumba küldték, hogy ott tanítson. A forradalom idején nem volt hajlandó az államesküt letenni és tiltakozott a val-
lás ellenes törvények ellen is. 1792-től lelkipásztori munkáját titokban végezte úgy Vannes-ben, mint annak környékén. 1795 szentestéjén beteglátogatás közben elfogták és 1796. március 3-án szülővárosában lefejezték. 1934. május 10-én iktatták a boldogok sorába. Caron János Károly 1730. december 31-én született. 1750-ben lépett be Misszióstársaságba. Plébánosként Collegien-ben dolgozott. 1792. szeptember 3-án Párizsban vértanúhalált szenvedett. Colin Miklós 1730. december 12-én született. 1747-ben lépett be Misszióstársaságba. Genevrieresben volt plébános. 1792. szeptember 3-án Párizsban lett vértanú.
Szeptember 9. Boldog Ozanam Frigyes emléknapja Ozanam Frigyes Antal 1813. április 23-án született Milánóba. Majdnem egész életét Franciaországban töltötte. Közreműködött a Páli Szt. Vince Társaság alapításánál. Családját úgynevezett „kis Egyháznak” tartotta. Élete folyamán gyakorolta a keresztény eré-
nyeket. A Párizsi Sorbonne egyetemen tanított. A Társadalmi és politikai életben részt vett. 1853. szeptember 8-án Marseillben halt meg. 1997. augusztus 22-én II. János Pál pápa boldoggá avatta.
SZEPTEMBER 11. Perboyre Szent János Gábor, áldozópap és vértanú emléknapja Perboyre János Gábor 1802. január 5-én Puech-ben (Montgesty város közelében, Dél-Franciaországban) született. A gyermek jövőjét erősen befolyásolta Jacques nagybácsikája, aki lazarista volt és Montauban városában egy iskolát vezetett. Ezt az intézményt János Gábor két és fél évig látogatta. Ennek befejeztével egy lazaristák által vezetett misszión vett részt. Ez arra késztette, hogy a Misszióstáraságba lépjen. Azt remélte, hogy mint lazarista lehetőség nyílik rá, hogy Kínába menjen hithirdetőnek. (Kínában a misszió feladatát 1783 óta lazaristák látták el). A 18 éves János Gábor fogadalmat tett és 1826.szeptember 23-án az irgalmas nővérek párizsi anyaházának kápolnájában pappá szentelték. Ezután a Saint-Flour Nagyszeminárium dogmatika tanárává nevezték ki és egy év múlva az egyik kisszeminárium rektora lett. 30 évesen pedig újoncmester Párizsban.
Ekkor vágya Kína iránt ismét fellángolt. Ez természetes is, hiszen a Társaságba lépésének éppen ez volt az oka. Így kérésére a kínai misszióba küldték. 1835. augusztus 29-én érkezett Macao partjaihoz. Hősies odaadással működött Honan és Hupe tartományokban még az üldöztetések idején is. 1839. szeptemberében elfogták. Egyik tanítványa árulta el. A börtönben egy éven át állandóan és borzalmasan kínozták. 1840. szeptember 11-én Outchangfou város határában, kereszt alakú gerendára feszítve, lassan halálra korbácsolták. 1860-ban földi maradványai a lazaristák párizsi anyaházába hozták. 1843 óta az Istenszolgája címet viseli. Boldoggá 1889. november 10-én lett avatva. II. János Pál pápa 1996. június 3-án a szentek sorába iktatta.
SZEPTEMBER 27. Páli Szent Vince, áldozópap főünnepe Páli Szent Vince 1581. április 24-én született DélFranciaországban Pouy-ban, Dax mellett. Tanulmányait Das-ban, később Toulouse-ban végezte. 1600. szeptember 23-án Château-l'Eveque-ben szentelték
pappá. Arra törekedett, hogy gazdasági és társadalmi szempontból is felemelkedjen, ezért kapcsolatokra tett szert a legmagasabb világi és egyházi körökben is. Csak 30 éves korában jutott el, Pierre de Bérulle áldo9
zópap segítségével a hit mélységeinek megismeréséhez, ez pedig nagy hatást gyakorolt Szent Vince belső életére. Életművét 1617-ben két tapasztalata alakította ki. Ekkor Châtillon-les-Dombes-ban plébánosa volt. Itt felismerte a szervezett karitász nagy értékét. Hamarosan a Gondi család házi tanítója és káplánja lett. A család Folleville-i birtokán a falusi nép vallási tudatlanságával is találkozott. Továbbá azt is felismerte, hogy a vidéki papság színvonalát az eredményesebb lelkipásztorkodás érdekében emelni kell. Ezek a felismerések arra késztették, hogy 1625-ben megalapítsa a Misszióstársaságot. A Társaság célja: missziók tartása által a szegény falusi nép oktatása és a papság mélyreható kiképzése. A Társaság anyaháza a párizsi Szent Lázár kolostor lett. Innen származik a Társaság népies neve: lazaristák.
1 Sze 2
Cs
3
P
16 Cs François B. Lajos és társai Nagy Szt. Gergely
4 Szo 5
V
6
H
7
K
8 Sze 9
Cs
10
P
11 Szo
Emellett felebaráti tevékenysége a karitász is igen elterjedt és eredményesen működött. E tevékenységének csúcsa az Irgalmas Nővérek magalapítása, amiben De Marillac Lujza hathatósan segítette. Ők világviszonylatban is utolérhetetlenül felkarolták a szegényeket, az elhagyatottakat és a betegeket. Vince 1660. szeptember 27-én hunyt el. Az Egyház 1729-ben boldoggá avatta és 1737 június 17-én a szentek jegyzékébe vette. XIII. Leó pápa az egész világ minden karitász egyesülete pártfogójává nyilvánította. Gazdag lelkiéletének titkát következő szavai árulják el: Higgyék el, testvéreim, nővéreim, higgyék el nekem: Jézus Krisztus tévedhetetlen alapelve ez, melyet önöknek már sokszor elmondtam: előbb szívünket kell önmagunktól megtisztítani, majd ezután Isten tölti azt be. Akkor maga Isten költözik be és cselekszik. Az alázat az, ami önmagunktól megszabadít, a szent alázat.
Évközi 23. vasárnap
Szt. Márk, István és Menyhért kassai vértanúk Szűz Mária születésének ünnepe B. Ozanam Frigyes
17
P
18 Szo 19
V
Évközi 25. vasárnap
20
H
Kim Taegon Szt. András
21
K
Szt. Máté apostol és evangélista ünnepe
22 Sze 23 Cs 24
P
Pietrelcinai Szt. Pio Szt Gellért ünnepe
25 Szo Perboyre Szt. János Gábor
26
V
Évközi 26. vasárnap Páli Szt. Vince főünnepe
12
V
Évközi 24. vasárnap
27
H
13
H
Aranyszájú (Krizosztomosz) Szt. János
28
K
14
K
A Szent Kereszt felmagasztalása
15 Sze
Szt. Kornél és Szt. Cíprián
A fájdalmas Szűzanya
29 Sze 30 Cs
Szt. Mihály, Szt. Gábor és Szt. Rafael főangyalok Szt. Jeromos
Vincés Hírmondó Felelős kiadó: Lipinski Mihály CM A Vincés Család kulturális havilapja Alapító főszerkesztő: Szűcs Péter Kiadja a Lazarista Rend Fotók: Archivum 2087 Piliscsaba, Egyetem utca 1. 10
