Konvencionálisan indirekt beszédaktusok és pragmatikai ekvivalencia az angol-magyar filmszövegek fordításában Polcz Károly 1. Bevezető Az amerikai filmek szövegében gyakorta előforduló konvencionálisan indirekt direktív és komisszív beszédaktusok vizsgálata során – mint például a kérés, az utasítás, a tanács, a meghívás és az ajánlat – az elemző gyakran tapasztalja, hogy a forrásnyelvi és a célnyelvi megnyilatkozások között kisebb-nagyobb szemantikai eltérések vannak. Ennek egyik nyilvánvaló oka a szinkronitásra való törekvés. Mivel a célnyelvi szöveg nem lehet számottevően hosszabb vagy rövidebb a forrásnyelvinél, a fordítók gyakran kényszerülnek a szemantikai tartalom megváltoztatására,
esetenként
bizonyos
lexikai
elemek
kihagyására.
A
fordítástudományban elfogadott nézet, hogy nem célszerű azt a célnyelvi adatot vizsgálni, amely nem ekvivalens a forrásnyelvi adattal, vagyis a valóság más szeletére utal (Klaudy 1999). Ha azonban a beszédaktusok fordításának pragmatikai szempontú vizsgálat végezzük, vagyis az elemzés tárgya a nyelvi udvariasság, direktség/indirektség, illetve formalitás/informalitás, felmerül a kérdés, hogy mennyiben szükséges figyelembe venni a szemantikai tartalmat. Jelen tanulmány célja kettős. 1000 forrásnyelvi és célnyelvi adat alapján egyrészről egy
olyan
szempontrendszer
felvázolására
teszek
kísérletet,
amelynek
segítségével a szemantikai ekvivalencián túl leírhatóak a direktív és komisszív beszédaktusokra jellemző pragmatikai ekvivalencia-viszonyok, másrészről pedig meghatározható, hogy a forrásnyelvi és a célnyelvi beszédaktus pragmatikailag mikor nem tekinthető ekvivalensnek, vagyis a pragmatikai elemzések során mikor célszerű kizárni a nyelvi adatot a vizsgálatból. 2. Pragmatikai ekvivalencia Az ekvivalencia a fordítástudomány egyik legvitatottabb fogalma. Áltanosságban fogalmazva „a forrásnyelvi és a célnyelvi szöveg egyenértékűségére” utal (Klaudy 1999:87). Snell-Hornby (1988/95) vitatja az ekvivalencia fogalmának hasznosságát, mert szerinte a nyelvek közötti szimmetria hamis látszatát kelti. House (1997) arra hívja fel a figyelmet, hogy az ekvivalenciát nem szabad azonosságként értelmezni, és az ekvivalencia az invarianciával köti össze. Az invariancia fogalma arra a közös halmazra utal, amiben a forrásnyelvi és a célnyelvi szöveg megegyezik. Ez mindig
151
az adott fordítási feladattól függ, ezért csakis relatív lehet. Az ekvivalens fordításnak pedig az invariancia követelmények kell megfelelnie. A különböző ekvivalencia-felfogásokban a pragmatikai aspektusok is fontos szerepet játszanak. Emery (2004) értelmezésében a fordítás a forrásnyelvi szöveg pragmatikai jelentésének átültetése a célnyelvre összhangban a célnyelvre jellemző normákkal. House (1997) szerint az ekvivalencia nem más, mint a jelentés megőrzése a különböző nyelvekben. A jelentés szemantikai, pragmatikai és textuális aspektusait tartja fontosnak. Szavait idézve: „A fordítás a forrásnyelvi szöveg helyettesítése egy szemantikailag és pragmatikailag ekvivalens szöveggel […] (House 1997: 313–32). House megközelítésében az ekvivalencia a forrásnyelvi és a célnyelvi szöveg funkciójának azonosságában rejlik. De vajon milyen nyelvészeti eszközökkel vizsgálható az ekvivalencia, illetve a pragmatikai ekvivalencia konkrét forrásnyelvi
és
célnyelvi
szövegek
esetében?
A
kérdést
House
(1997)
fordításértékelési modelljének rövid ismertetésével válaszolhatjuk meg. 3. House funkcionális-pragmatikai modellje (Translation Assessment Model) House (1997) olyan funkcionális-pragmatikai fordításértékelési modell dolgozott ki, amelynek segítségével összehasonlítható a forrásnyelvi és a célnyelvi szöveg, feltárhatóak az ekvivalencia-viszonyok és az esetleges eltérések is. A modell lényege, hogy a szöveg szintaktikai és lexikai elemeihez, illetve textuális jellemzőihez pragmatikai funkciókat rendel. Az elemzés szempontjait a Halliday-féle (1973) kontextuális paraméterek, a diskurzusmező,
a
diskurzushangvétel
és
a
diskurzusmód
adják.
A
diskurzusmező a szöveg témájára vagy tartalmára utal. A diskurzushangvétel a szerző és az olvasó, illetve a szereplők közötti kapcsolatot ragadja meg a társadalmi távolság/közelség dimenziójában. A diskurzusmód többek között azt vizsgálja, hogy a szerző mennyire vonja be az olvasót. A szöveg lehet monologizáló vagy dialóg jellegű. A monologizáló szöveggel a szerző távol tartja
az
olvasót,
a
dialóg
jellegű
szöveggel
(például
kérdések
megfogalmazásával) pedig a szöveg bizonyos pontjain be is vonhatja az olvasót. A későbbi átdolgozott modellben a szövegkohéziót és a koherenciát is a diskurzusmód dimenziójában vizsgálja. Az ismertetett három szempont alapján feltárható a forrásnyelvi és a célnyelvi szövegek közötti szemantikai és pragmatikai ekvivalencia természete. De vajon felhasználható-e ez a modell a forrásnyelvi és a célnyelvi beszédaktusok közötti ekvivalencia vizsgálatára is? A következő pontban erre a kérdésre keressük a választ. 152
4. A beszédaktusok fordítására adaptált modell Ha a kutató a House-féle modell segítségével kívánja feltárni a beszédaktusok fordítására jellemző pragmatikai ekvivalencia-viszonyokat, akkor rögtön két problémával szembesül. Először is House ezt a modellt teljes szövegek vizsgálatára dolgozta ki, a beszédaktusok pedig szubtextuális elemek, csak egy-egy megnyilatkozást takarnak. Másodszor pedig a modell írott szövegek elemzésére szolgál. Bár a fordító a forgatókönyvet írott formában kapja meg, magától értetődő, hogy a fordítás során a beszélt nyelv jellegzetességeit kell szem előtt tartania. Tehát a modellt alkalmassá kell tenni beszédaktusok fordításának vizsgálatára. Az adaptáció folyamatának ismertetetését a diskurzusmezővel kezdjük. Ahogy erről már az előzőekben is esett szó, a diskurzusmező a szöveg tartalmával hozható összefüggésbe. De vajon mi a tartalma egy-egy beszédaktusnak? Searle (1969) értelmezésében a beszélő egy beszédaktus kimondásával három aktust hajt végre. A megnyilatkozási aktust (a beszélő a nyelv eszközeit használja: morfémákat, szavakat, mondatokat), a propozíciós aktust (a nyelv referáló szerepe) és az illokúciós aktust (a beszélői szándék). A beszédaktusok diskurzusmezőjének meghatározásakor a propozíciós aktust és az illokúciós aktust szükséges figyelembe vennünk. A direktív és komisszív beszédaktusok esetében a propozíciós aktus a következőképpen ragadható meg. Ezek a beszédaktusok valamilyen cselekvés végrehatására utalnak. A kérés (direktívum) például a hallgató cselekvését, az ajánlat (komisszívum) pedig a beszélő cselekvését predikálja. Ennek alapján azt állíthatjuk, hogy a propozíciós aktusok akkor ekvivalensek, ha a célnyelvi beszédaktus kimondásával ugyanazok a személyek ugyanazokat a cselekvéséket végzik el, mint a forrásnyelvi szövegben. Az illokúciós aktus öt alapvető illokúciós célt, azaz tágabb beszélői szándékot fejezhet ki. Ezek a beszélői szándékok alkotják a beszédaktusok öt makroosztályát: állítók, utasítók (direktívumok), elkötelezők (komisszívumok), kifejezők és kinyilatkozatók (Searle 1979). A direktívumok illokúciós céljuk alapján ráveszik a hallgatót egy bizonyos cselekvés végrehajtására, a komisszívumok pedig a beszélőt kötelezik el egy bizonyos cselekvés elvégzése mellett. Ennek alapján azt állíthatjuk, hogy a forrásnyelvi és a célnyelvi beszédaktus akkor ekvivalens, ha ugyanazt az illokúciós célt fejezik ki. A beszédaktusok makroosztályain belül további aktusokat, azaz szűkebb beszélői szándékokat különböztethetünk meg. A direktív beszédaktusokon belül különbséget tehetünk a kérés, utasítás, tanács és meghívás, a komisszívumokon belül pedig az ajánlat és az ígéret között. Ezeket a szűkebb beszélői szándékokat 153
aktusminőségnek nevezzük (Krékits 2006). Ennek alapján azt állíthatjuk, hogy a forrásnyelvi és a célnyelvi beszédaktus akkor ekvivalens, ha ugyanazt az aktusminőséget fejezik ki. A diskurzushangvétel dimenziójában a szereplők közötti személyközi kapcsolatok alakulását vizsgáljuk. Itt nyílik mód annak megfigyelésére, hogy a nyelvi
udvariasság,
direktség/indirektség,
formalitás/informalitás
hogyan
változik a célnyelvi megnyilatkozásban a forrásnyelvi megnyilatkozáshoz képest. Számos empirikus tanulmány bizonyítja, hogy a beszédaktusok kultúraspecifikusak. Ez a direktív és komisszív beszédaktusok esetében azt jelenti, hogy a nyelvi direktség és az ehhez kapcsolódó nyelvi udvariasság kultúránként eltérő lehet. A pragmatikai ekvivalencia megteremtésénél a fordítónak ezt a tényt figyelembe kell vennie és el kell döntenie, hogy a célnyelvi vagy a forrásnyelvi normához kíván-e alkalmazkodni. A diskurzusmód dimenziójában a koherenciát vetjük vizsgálat alá, amelynek két típusát, az illokúciós szekvencián belüli koherenciát, illetve a beszédaktus és a képi világ közötti koherenciát különböztetjük meg. A beszédaktusok ún. illokúciós szekvenciákba szerveződnek. Ez hozza létre a dialógus koherenciáját. Ez annyit jelent, hogy bizonyos beszédaktusokat csakis bizonyos beszédaktusok követhetnek. Például a kérés beszédaktusát követheti az ígéret vagy a visszautasítás, de nem követheti a hallgató részéről a köszönet, mert ez inkoherenssé tenné a dialógust. A beszédaktus és a képi világ közötti koherencia azt jelenti, hogy a beszédaktusnak azzal is koherensnek kell lennie, amit a néző a képen lát, tehát a kérést nonverbálisan például a kérés teljesítése követi. Ennek alapján az állíthatjuk, hogy a célnyelvi és a forrásnyelvi beszédaktus akkor ekvivalens, ha a célnyelvi beszédaktus koherensen illeszkedik az illokúciós szekvenciába és a képi világba. 5. A modell alkalmazása Most pedig vizsgáljuk meg, hogyan alkalmazható az adaptált modell a beszédaktusok közötti ekvivalencia vizsgálata során. Egy utasszállító repülőgép fedélzetén az utaskísérő a következő megnyilatkozást intézi az egyik utashoz: Would you put your seat back up please? – Bekapcsolná a biztonsági övet? (L322 01.27). A diskurzusmezőt vizsgálva azt találjuk, hogy a forrásnyelvi és a célnyelvi propozíció szemantikai tartalma részben eltér. A forrásnyelvi szövegben az utaskísérő arra utasítja az utast, hogy állítsa függőleges helyzetbe a széktámlát, míg a célnyelvi szövegben a biztonsági öv bekapcsolására hívja fel a figyelmét. 154
Az illokúciós cél és az aktusminőség megegyezik, ugyanis mindkét esetben direktív beszédaktus (hallgató cselekvése), illetve a direktívumokon belül a szűkebb beszélői szándékot, vagyis az aktusminőséget vizsgálva utasítás hangzott el (az udvarias kérdő forma ellenére az utasnak nincs lehetősége megtagadni az aktus végrehatását). A diskurzushangvétel tekintetében a nyelvi direktség és a formalitás ekvivalensnek
mondható.
Az
utasítás
beszédaktusa
mindkét
nyelven
konvencionálisan indirekt formában hangzott el. A forrásnyelvi formalitást a célnyelven a magázódó forma használata fejezi ki. A diskurzusmód textuális paraméterében a propozícióban megfigyelt jelentős szemantikai eltérés ellenére nem mutatható ki inkoherencia, ugyanis a néző csak annyit érzékel, hogy az utas verbálisan jelzi, hogy a cselekvést végrehajtja, azonban a nonverbális reakció a kameramozgás miatt a képen már nem látható. A kérdés a következőképpen fogalmazható meg: a jelentős szemantikai eltérés miatt ki kell-e zárnunk a beszédaktust a pragmatikai elemzésből? Megítélésem szerint a válasz nemleges. A szemantikai eltérést nyilván az okozza, hogy a fordító a szinkronitást tartotta szem előtt. A szemantikailag pontos fordítás túl hosszú a forrásnyelvi szöveghez képest, így a kép és a hang aszinkronba került volna. A szemantikai eltérés azonban koherenciális problémákat nem okoz, mindkét esetben direktívum, illetve azon belül utasítás hangzott el, így a beszédaktus fordítása a diskurzushangvétel dimenziójában pragmatikailag vizsgálható. A következő példában a történet egyik főszereplője (Boone) váratlan látogatást tesz a húgánál (Shannon), aki éppen elmenni készül otthonról. SHANNON: Listen, this isn’t really a good time. Bryan and I were just on our way to meet some friends. Why don’t you give me a call tomorrow? Please! BOONE: Okey. – SHANNON: Figyi, nem a legjobbkor jöttél. Bryannel éppen a barátainkhoz készülünk. Mi lenne, ha holnap felhívnálak? Kérlek! BOONE: Rendben! Jó szórakozást! (L113: 10.52). A diskurzusmező tekintetében azt tapasztaljuk, hogy a célnyelvi megnyilatkozás propozíciós tartalma megváltozott. A forrásnyelvi szövegben Boone végzi a cselekvést (Hívj fel holnap!), a célnyelvi szövegben pedig Shannon (Mi lenne, ha holnap felhívnálak). A cselekvő személyének megváltoztatása hatással van az illokúciós célra és az aktusminőségre. A forrásnyelvi direktív beszédaktus komisszív beszédaktussá változik, így a kérésből ajánlat lesz. A beszédaktus típusának megváltoztatása érinti a beszédturnusok
közötti
koherenciát.
Boone
válaszában
megváltozik
az
Okey/Rendben elemeknek diskurzusban betöltött funkciója. Míg forrásnyelvben az Okey az ígéret funkcióját tölti be (Boone megígéri, hogy felhívja a húgát), addig a célnyelvben a Rendben az ajánlatra történő reagálásként egyetértést vagy engedélyt 155
fejezheti ki (Boone egyetért/megengedi, hogy a lány felhívja őt). Összegezve azt tapasztaljuk, hogy a forrásnyelvi kérés–ígéret illokúciós szekvenciája a célnyelvben ajánlat–egyetértés/engedély szekvenciára változik, ezzel problémákat okoz a verbális koherenciában.
Vajon vizsgálható-e a forrásnyelvi és a célnyelvi
beszédaktus közötti ekvivalencia, ha a fordítás során megváltozik a beszédaktus illokúciós célja? A válasz természetesen nemleges, hiszen nincs értelme összevetni egy direktív (forrásnyelv) és egy komiszív (célnyelv) beszédaktust. 6. Konklúzió Összegzésképpen két kérdést kell feltennünk. Az első kérdés így hangzik: a fordított beszédaktusok pragmatikai elemzések során mi a fordítás invariánsa, vagyis mi az, amit a fordítónak mindenképpen át kell ültetnie, hogy a szöveg koherens maradjon? A fenti példákból egyértelmű, hogy a fordítás invariánsa az illokúciós cél, vagyis a beszédaktus makrotípusa. A másik kérdés a következőképpen fogalmazható meg: mikor célszerű kizárni egy nyelvi adatot a vizsgálatból? A fentiekből következően akkor, ha a fordítás során megváltozik a beszédaktus illokúciós célja, ugyanis ebben az esetben a célnyelvi beszédaktus már
a
forrásnyelviétől
eltérő
makroosztályba
sorolható.
Az
eltérő
makroosztályba tartozó beszédaktusok létrehozására pedig más-más szabályok vonatkoznak (pl. direktívum vs. komisszívum; l. Searle 1979). Irodalom Emery, P. G. 2004. Translation, Equivalence and Fidelity: A Pragmatic Approach. Babel Vol. 50. No. 2. 143–167. Halliday, M. A. K. 1973. Explorations in the Functions of Language. London: Arnold. House, J. 1997. Translation Qualitity Assessment. Tübingen: Günter Narr Verlag. Klaudy, K. 1999. Bevezetés a fordítás elméletébe. Budapest: Scholastica. Krékits, J. 2006. Felszólító performatív beszédaktusok. Budapest: Akadémiai Kiadó. Searle, J. R. 1969. Speech Acts: An essay in the philosophy of language. Cambridge: Cambridge University Press. Searle, J. R. 1979. Expression and Meaning. Cambridge: Cambridge University Press. Snell-Hornby, M. 1988/95. Translation Studies: An Integrated Approach. Amsterdam/Philadelphia: John Benjamins. Források Lost 1. évad. 2004. Touchstone Television. (Magyar szöveg: Vajda Evelin) 156
