Kistérségi Versíró Pályázat 2011. I. helyezett Varga Imre Lajos A mélység peremén Mert aki a mélység peremén áll lefelé bámul, ugrani készül, csak abban bízik, hogy tartja a kötél mi visszarántja, mielőtt leér. Ám ott hintázva ég és föld között időt mérő óriás ingaként jobbra, balra leng és imbolyog, keres, kutat, de semmit sem talál. A mélység fölött tétován forog keringve, mint egy megbolydult kerék. Célt nem ér, de mindent elhagyott, s már le, vagy feljutni sincs remény, csak a társtalan magány az övé egyedül – ott, a semmi közepén.
Kistérségi Versíró Pályázat 2010. I. helyezett Varga Imre Lajos
Tükörképemben Tükörképemben az apám arcát látom, az én szememmel az ő szemébe nézek, s ő nem változik - így marad örökre, míg felettem már elszálltak az évek. Vidám, ifjú ember, így őrzi a fénykép. Helyszín, egy belvárosi étterem talán.. Vékony frakkos alakja előrehajlik, ahogy rendet tesz egy vendég asztalán. Kopott a kép már, fogdosástól gyűrött, majd hét évtizedtől sárga, mint a kén, csak ennyi maradt nekem az apámból, s tán néhány vonás rajtam, gyermekén. Ahol elföldelték, annak nyoma sincs. Emlékét nem őrzi kőkereszt, se fejfa. Fekete márványra nem vésték a nevét, névtelenül hullt az emésztő homokba. Meghalt, mert egy volt a milliók közül, kiknek akkor kényszerből halni kellett.. Tükörképemben az apám arcát nézem s csak mormolom magamban ezt a verset..
Kistérségi Versíró Pályázat 2009. I. helyezett Varga Imre Lajos Hazám Eltűnt a szögesdrót, az aknazár, a szántott földcsíkon újra burjánzik a fű. Az utat egykor rekesztő sorompó leszerelve, rozsdától lepetten, mint levágott kar az árokban hever. Csak tábla jelzi, - eddig a haza, és bár látszólag nincs különbség bokor és bokor, fa és fa között mégis érzem, mikor vagyok itthon. Mert más itt a fény, más a levegő, és másképp zengenek itt dalt a madarak.
Ez a világhoz mérten apró földdarab, csak tízmilliomod részben az enyém, de ő nevelt fel, és majd magába temet, és testemből lesz majd új fa, új virág, mert nem tűnhetek el végleges egészen. Bár nem jelzi kő, hogy merre, hol vagyok. a gazdag Alföld, vagy a kunsági homok otthont nyújt majd a kétmaroknyi pornak, amivé leszek, - ha egyszer meghalok..
Kistérségi Versíró Pályázat 2008. I. helyezett Varga Imre Lajos Elégia édesanyámhoz Ha kő sebezte meg a homlokom Te bekötötted, és elringattál szépen. Míg azt dúdoltad: - aludj gyermekem.., óvón takartál, ha hideg volt az éjjel. Ha bántás ért, harcba szálltál értem, és mindig akadt nekem egy jó falat, egy új cipő, egy jó meleg kabát. Egy-egy könyv is, mely százezer csodát mesélt nekem egy messzi, más világról. Aztán felnőttem, most fél-országnyi távol van közöttünk. - Ha ritkán hazatérek, becsengetek, s a hosszú kerti úton Nyolcvanhat évvel fáradt válladon bot támaszoddal a kapuig botorkálsz, örömmel szólítsz: - megjöttél fiam, már vártalak! Jól vagy? Gyere és egyél.., és elém rakja mindenét szegény csendben hallgatva gondom és bajom. Ha én kérdezem, csak annyi a panasz: fiam a lábam, csak az ne hagyna el! Gyorsan elfut a néhány röpke óra, mennem kell - és ő jó utat kíván: - aztán szólj fiam, majd ha érkezel.. és késő estig a telefonra vár. Az évek mennek, én egyre jobban félek, hogy egyszer eljön az a végső pont, mikor süketen búg a készülék, és nem veszi fel többé a telefont.
Versíró pályázat 2007. I. helyezett Varga Imre Lajos Anyám mesélte „In memoriam József Attila” Anyám mesélte: harminchatban, vagy harminchétben, – nem tudom… Apámmal, boldog vőlegénnyel sétált a pesti Kőrúton. Az aszfalton autók suhantak. Sok puccos üzlet homlokán, lilán villódzott a neon. Egy kérge-vesztett vén platán alatt, egy vedlett asztalon (egy kiskabátos férfi mellett) feltornyozott könyvhalom. Kínálgatta egyre, - újra, érte pár pengőt remélt. Adná darabra, adná súlyra, meleg szobáért, ételért. Késő ősz volt, a szél hátán ki levelet és port kavart, dermesztő hideg érkezett,belé, a védtelenbe mart. Csak állt, kezében a könyve. úgy, mint egy elveszett gyerek, és valahol, messze, távol, már dübögtek a kerekek.
Versíró pályázat 2006. II. helyezett Varga Imre Lajos: Ballada a karácsonyi fenyőről. Szán siklik, hegyről le, Szinte száll. Fa terhét, viszi már szaporán. Zöld ága, magában csoda dísz. Olvadt hó hull le rá, csupa víz. Erdős út kanyarog lefele, Nem havas, sáros az, fekete. Szán akad, lovakat ostor üt. Szíjfonat csapása szinte süt. Völgy mélyén, kicsi ház, takaros. Oda tart a hegyi fuvaros. Hám feszül, fut a szán, igazán. Megáll ott, a kis ház udvarán.
A zöld fa a szánról lekerül, Beviszik, ott áll már legbelül. Öltözik ezüstbe, aranyba. Fa voltát reggelig siratja. Könnye hull, gyantacsepp, - ha zokog. Tűlevél elszárad, lepotyog. Ünnep múl, kopár lesz, - kivetik. Dísze nincs, ami volt leszedik. Fejsze sújt, szétvágják, tűz eszi. Füstje száll, felfelé, szél viszi. Hegytetőn, erdőnél, megpihen. Nem látja többé már, - senki sem.
Kistérségi Prózaíró Pályázat 2010. I. helyezett Varga Imre Lajos Újkori karácsonyi ének Tudom, hogy a címet olvasva mindenkinek Charles Dickens ismert műve jut eszébe. Nem akartam plagizálni még ilyen apró dologban sem, mint amilyen a címadás, de nem jutott eszembe jobb ezen a didergősre sikerült december délután, amikor leültem a számítógép elé, hogy megpróbáljam szavakba, mondatokba önteni azt a megrázó és furcsa élményt, amelyet néhány órája átéltem. Most is hatása alatt vagyok. Talán érzékenyebb is lettem, most az ünnepek előtt. Feleségem néhány hete kórházba került, és én naponta beutaztam hozzá a főváros egyik ismert egészségügyi intézményének pulmonológiai osztályára. Az út egyébként meglehetősen hosszú, de az aggodalom által keltett idegfeszültség még elviselhetetlenül hosszabbá teszi. Legalább másfél óra telik el addig, amíg a pestmelletti településről a Moszkva térig jutok. Jobb híján olvasok, de az sem tud igazán lekötni. Fél tizenkettő mire odaérek. Innen már csak hat megálló a Kútvölgyi lejtőn nehézkesen felkapaszkodó, asztmásan lihegő buszon. Ahogy a tömeggel kisodródok a metrószerelvény ajtaján, és megindulok a nyüzsgő emberrajjal együtt a mozgólépcső felé, merőben szokatlan hang üti meg a fülemet, túlszárnyalva a tömeg megszokott zsongását. Egy tiszta gyermekhang szárnyal a magasba: „Kiskarácsony, nagykarácsony kisült-e már a kalácsom? Ha kisült már, ide véle! Hagy egyem meg melegébe..” Csak hallom, de nem látom, ki és hol énekel. A tömeg sodor, a hang erősödik és akkor végre felfedezem. A mozgólépcsőtől kissé távolabb, egy oszlop tövénél egy fiatal nő ül, ölében egy hat-hét éves körüli fiúcska. Az asszonyon divatjamúlt steppelt télikabát. Kopott csizmába bújtatott lábát szemérmesen maga alá húzva némán üldögélt egy lábnyomokkal tarkított kartondoboz-darabon, magához ölelve a gyereket. Mellettük, sárga műanyagtányér, mindenféle aprópénzzel félig telve. A kisfiú látszólag fáradhatatlanul fújja a dalt, s ez hatásosnak bizonyul. Csörren, hullik a pénz, néha még papír is zizzen. Ösztönösen nyúlok a zsebembe, mint annyian mások is, de a kulcscsomón és a telefonon kívül mást nem találok. A tárcám a táska mélyén, abban biztosan van, de sietek, mert a busz ritkán jár. Kinn mínusz tizenöt fok van, nem öröm félórákat várni. - Majd visszafelé adok – gondoltam, - szegény kis kölyök. Saját unokáim jutottak eszembe, vajon ők, hogyan léteznének ilyen kilátástalan, szomorú helyzetben. Lassan araszoltunk előre, már majdnem elértem a lépcsőt, amikor megláttam valakit. Ott állt a mozgólépcső tövénél. Jó negyvenéves, sportosan öltözködő férfi, kezében újsággal, merev, kifejezéstelen tekintettel bámulta a kis kéregető kettőst. A bőséges adakozást látva, elégedetten elmosolyodott. A kisfiú, aki ki tudja hányadszor énekelte el a dalocskát, egyszer csak elhallgatott. A férfi, látva az újabb tömeg érkezését, türelmetlenül intett a nőnek. A nő
engedelmesen pillantott a férfire, és durván meglökte a gyereket. Az, mint a gép újra énekelni kezdett, kicsit rekedten, de szolgálatkészen, bár halálosan unva fújta a számára már gyűlöletes karácsonyi dalocskát. Amikor késő délután újra arra jártam, az oszlop tövén már nem ült senki. A koszos kartonpapír elázott a ráhordott hólétől és csak az örökké vándorló, zötykölődő mozgólépcső nyikorgott szokása szerint. S én ezen a monoton gépzörejen, csikorgáson túl, mint ha azt is hallottam volna, ahogy valaki távol, nagyon, messze vékonyka gyerekhangon énekli: „Kiskarácsony, nagykarácsony..” A Nyugatinál szálltam ki a metróból, s ahogy az aluljáró szemetes, csúszós lépcsőjén, a siető, lökdösődő tömeggel együtt kikászálódtam a díszesen kivilágított körútra, már csak a város megszokott zaját hallottam. Emberek tolongtak az alkalmi árusítóhelyek előtt csomagokkal rakottan, - két nappal karácsony előtt, kettőezerkilencben.
Kistérségi Prózaíró Pályázat 2009. I. helyezett Varga Imre Lajos Ladik a holtágon A Tisza-gát túloldalán, az ártéri füzesen átvezető úton, amelyet most a hóolvadás után olyan csúszós sár borított, mint a hajdanvolt kenőszappan, oldalazó mozgással kúszott előre a jobb utakhoz szokott autó. Az autó vezetője, amolyan jó negyvenes, testes, sörtehajú férfi, hasztalan küszködött azért, hogy az egyre jobban önállósuló járművét engedelmességre bírja. Végül, amikor belátta, milyen hasztalan minden próbálkozás, mert sem továbbhaladni, sem megfordulni nem bír, akkor magára hagyta a tehetetlen, sárbaragadt gépkocsit. A gát, amelyen keresztül nem egészen tíz perce, még optimizmussal telten átjött, alig volt tőle kétszáz méterre. Bosszantotta meggondolatlansága, annál is inkább, mert a hely, ahol így póruljárt, nagyon is ismert volt számára, hiszen gyermekkorát innen nem messze, az alig nyolc kilométerre fekvő kisvárosban töltötte. A cimborákkal, - akikkel együtt járt iskolába, vagy együtt nyűtték a kitömött, ócska harisnyából fabrikált rongylabdát a városszéli marhalegelőn, - sokszor kibicikliztek ide, hogy a kubikgödrökbe az áradás után megrekedt halakat, lyukas fenekű kassal tapogatózva zsákmányul ejtsék. A sikeres halászat után, amikor osztozkodásra került sor, sokszor verekedésbe torkolló vitákat rendeztek. Ezek győztese általában a nyurga, szeplősarcú Kosik lett, akit a többiek, természetesen csak egymás között, az állandó szipákolása, és mindig nedves vörös orra miatt Szippancsnak neveztek. Ez a jó cimbora, aki egy fejjel magasabb volt mindegyiküknél, - makacsul ott ragadt már két éve a hatodik osztályban,- mindig kiválogatta a hazavitelre érdemes halakat, egy - két méretes csukát, vagy harcsát, a többi szemétre való apróhalat pedig kegyesen meghagyta a többieknek. A csapatból neki volt a legjobb kerékpárja,- még lámpa is volt rajta, amit a többiek nagyon irigyeltek. Azon kívül igazi bőrnyerge volt, amilyen felszereléssel, csak a kis Szabó Imi dicsekedhetett, igaz az ő nyergére a bőr helyett csak ócska svájcisapka feszült. Természetesen a többiek, a Tuka, a Sarudi meg ő is, - bár gyermeki irigységük tárgya volt, - igazán nem is tudtak volna mit kezdeni ezzel a felszerelési eszközzel, mert az akkor igencsak apró termetük miatt, egyszerűen a felsőváz alatt átdugott lábbal kerekeztek napestig. Ez a holt-ág volt a kedvenc helyük. A partján álló göcsörtös fűzfák, a tél végén, magasabb vízálláskor kötésig vízben áztak, mélyen lecsüngő még levéltelen ágaikat, az éles szél keltette kemény kis hullámok szakadatlanul ostromolták. A lejáró végén, ott, ahol a part lecövekelt rőzsekötegekkel volt megerősítve, láncraverten, félig partra húzva árválkodott a gátőr fekete kátránnyal bemázolt ladikja. - Akkor is ilyentájt volt – gondolta a férfi, miközben a cipőjére tapadt sarat kapargatta le a gát tetején egy alkalmatos ágdarabbal. Ahogy végzett, elindult a nem messze levő őrház felé.
- Február vége, vagy inkább március eleje lehetett, - Milyen jót mulattunk azon a szerencsétlen kis Szabón,.. a Kosik jól ráijesztett a ladik miatt. Azért másnap az iskolába bejött az apja, valamit beszélt az igazgatóval, de a kis Szabó, az nem jött többet. Azt mondták a fiúk, hogy elköltöztek. Még hónapok múlva is azon röhögtünk, hogy mit összekínlódhatott, míg azt a nagy dög biciklit, a leeresztett gumikkal hazatolta. Kosik, mondta is nagy szipogva – Legalább kimelegedett, ha már megfürdött. A gát oldalában, közvetlen az út mellett, már látszott az őrház. Piros cseréptetővel fedett barátságos épület, kerítés nélkül. Az udvaron rakásra rakott ölfák, kukoricagóré, mellette gerendákra fektetett termetes vasladikok, kettő is. - Nem vagy te ahhoz elég erős! – mondtuk a kis Szabónak, amikor félig a parton heverő ladikot a vízre akarta tolni. A lánc nemigen akadályozta, az elég hosszú volt, és Tuka meg Sarudi még segített is neki, játszották a jó fiút. A ladik végül engedelmeskedett és becsúszott a vízbe. A kis Szabó büszkén nézett ránk. Kosik a vaskarót, amihez a ladik lánca volt lakatolva, egy óvatlan pillanatban kihúzta az átázott földből, és óvatosan a vízbe eresztette. - Na, ugye hogy meg tudtam csinálni! Nem olyan nagy dolog ez! – mondta büszkén, és elégedetten még egyszer meglökte a ladikot. Kosik úgy tett és vele mi mindannyian, mintha csodálnánk. Körbevettük, dicsérgettük és közben félszemmel a ladikot figyeltük. Az lassan sodródni kezdett. - Vajon, hol áll meg? A parttól úgy négy-öt méterre neki ütődött egy vízben álló öreg fának, talán a fenékre horgonyzódott lánc sem engedte tovább, ott megpihent. Kosik, ez a minden hájjal megkent gazember, hirtelen megragadta a kis Szabó karját, a parthoz rángatta és a ladikra mutogatott: - Mit csináltál? El fogja vinni a víz? Hozd ki! Mert ha nem, szólunk a gátőrnek! Akkor azután baj lesz. – és közben a szemével hallgatást parancsolt, mert belőlünk már majd kitört a nevetés. -
De, én nem is tudok úszni? – védekezett a kis Szabó
- Nem is kell te marha –biztatta Kosik fölényesen, még a derekadig se ér a víz, - Nem látod azt a fát, alig éri el az alját. A kis Szabó segítségkérően nézett ránk, látszott rajta, hogy fél. Mi meg komoly pofát vágva bizonygattuk, hogy nekünk mindenképpen szólni kell a gátőrnek, - Kosik intésére Sarudi már indult is. Látva, hogy nem remélhet szánalmat, csak levetkőzött, és belépett a hideg vízbe. A fogai közt sziszegve indult a ladik felé. Amúgy is hűvös szél kerekedett, és még mi is megborzongtunk a parton. De végül is, kivonszolta a ladikot, - Kosiknak igaza volt, még derékig sem ért a víz. Sietve öltözködött, csak úgy vizes combjaira húzva fel a nadrágot. Tuka odajött hozzám, és odasúgta, hogy az igazi hecc, az csak most lesz! Menjünk csak vele, és vigyük a kis Szabót is.
Mire a gátra értünk, Kosik ez a nagy langaléta már a nyeregben ült és az út felé kerekezett, onnan kiáltott vissza, - hogy siessünk, mert mindjárt besötétedik és a város ide még jó félóra, szeretne időben hazaérni. Hát igyekeztünk mi is. Az útnál értük utol Kosikot, aki röhögve mutogatott vissza a gátra, ahol a kis Szabó kétségbeesetten tapogatta a leeresztett gumikat. Kosik, mint afféle vezér, indulást parancsolt és mi engedelmesen követtük az egész úton, jól szórakozva azon, hogy tolja, taszigálja azt a nagy böhöm biciklit a kis Szabó. Valahol itt jártak a gondolatai, amikor leereszkedett a gátoldalon, és az őrház nyitott verandája felé indult. A kerekes kút melletti óljából előbb barátságtalanul mordult rá, majd vad ugatással ugrott elő egy termetes kuvasz. Az ugatásra egy vele közel egykorú, alacsony, keszeg férfi lépett ki az ajtón, kezében bot. Hallgass már! - dörren a kutyára, felésuhintva. - Adjon Isten! - fordul a jövevényhez, és nyújtja a kezét.- Szabó vagyok, Szabó Imre. Én vagyok itt a gátőr.- Engem keres? – kérdi, és összehúzott szemmel vizslatja az arcát. – Maga idevalósi a városba? - ismerősnek tűnik. A férfi összerezzen, ő már akkor felismerte a régi cimborát, amikor az az ajtón kilépett. Érzi, hogy akkor ott régen milyen hitványul viselkedett. – Most meg kellene mindent magyarázni, hátha már nem haragszik..- gondolja, de ahogy ott állnak egymással szemben, elgyávul. - Biztos nem ismert meg- nyugtatgatja magát, - vagy harminc éve nem látott! Mit is mondjak neki? - Azt, hogy sajnálom, nem úgy gondoltuk. - Belepirul. Viszonozza ugyan a köszönést, de ő nem mondja a nevét, csak úgy elhadarja: hogy most először jár itt. - nem is ismerős errefelé, és hogy elakadt.., hogy segítség kéne. A gátőr elirányítja a szomszéd tanyába: - Ott van traktor, az majd kihúzza, hivatkozzon rám - mondja. Mondja azt, hogy régi ismerősöm.. Akkor, biztos megteszi. - és közben le nem veszi róla szemét, csak hosszasan nézi, és olyan melegen szorítja meg a felé nyújtott kezet, mint aki azt a hajdani tettet már régen megbocsátotta.
„Írj novellát!” pályázat 2007. I. helyezett Varga Imre Lajos
A pályaőr vacsorája A pályaőr, magas csontos férfi volt. Arcát, amelyet barnára pácolt a nap és érdesre koptatott az örökké homokszemcséket kavargató szél, jól megtermett, szalmaszínű bajusz díszítette. A vonalszakasz, amelyért felelős volt, úgy húzódott végig a kukoricaföldekkel és ritkás akácerdőkkel tarkázott tájon, mint a kifeszített zsinór. A szakasz mindkét végén, két termetes falu terült el rendes állomással, kitérővel, szolgálattal, úgy ahogy annak lennie kell. A vonal közepén állt az őrház, kis szomorú épület, sárgára festett vakolata hullófélben. A ház mögött, az erdő felőli részen ólak meg egy kis konyhakert hat sor szőlővel és egy göcsörtös vén barackfával tették teljessé a gazdaságot. A falu távolabb volt, olyan jó félkilométernyire. Nem volt nagy, talán ha negyven házat számlált. Temploma sohase volt és harangszót is csak olyankor hallott az ember, ha az a szél hátán valamelyik irányból odasodródott, vagy csak az örökké recsegő rádióból hallgathatta meg a déli hírek előtt. Kelemennek, a pályaőrnek minden nap, legyen bár nyár, vagy tél, mindig ugyanúgy kezdődött és ugyanúgy végződött. Korán indult bejárni a pályát, még az első vonat előtt. Főként nyáron, amikor még alig szürkült az ég, keleten meg éppen csak egy kis pirosság jelezte, hogy hamarosan megvirrad. Az első vonattal akkor szokott találkozni, mikor az átjáróhoz ér. Ilyenkor mindig tisztelgésre emelt kézzel köszönti az elrobogó szerelvényt és addig kiséri a szemével, míg az el nem tűnik a távolban. Amikor azután a vonatvégi lámpa halvány vörös fénye a hajnali párában feloldódik és elenyészik, megigazítja vállán a szíjon lógó faládát, és hosszúnyelű kalapácsával megmegütögetve a síneket, talpfáról-talpfára lépegetve bandukol a szakasz reggeli vége felé. Mire a végponthoz ér, már teljes erejéből süt a nap. Az állomáson tehervonat tolat, és átható kátrányszag úszik a levegőben. A betonlábú pirosra mázolt deszkájú padokon, most nem ül senki, így hát letelepszik és a kopott faládából kiveszi az elemózsiát, és nekiáll falatozni. A forgalmista, aki közben kijött az irodából, odaköszön neki: - Jónapot Kelemen! Rendben van minden? Mikor indul vissza? - és közben a tehervonatot figyeli, ami indulásra készen áll a kitérőn. - Semmi baj! Idáig minden jó! - mondja a megszólított és bekattintja a bicskáját.- Megyek is már, csak megvárom amíg ez kihúz, - mutat a vonatra és már kászálódik is fel. A forgalmista emeli a tárcsát, a mozdony felhorkan, nekifeszül és a szerelvény lassan kigördül. Addig vár, amíg az áthalad a kereszteződésen, aztán sapkájához emelt kézzel elköszön a pályaőrtől és siet felhúzni a sorompót. Kelemen hosszú léptekkel indul visszafelé, kezében lóbálva a kalapácsot. A sorompótól nem messze, a vasút oldalában áll egy kimustrált zöld lakókocsi, kerék nélkül, betongyámokra helyezve. Előtte vasvázas asztalszerűség, - kettő is. Az ablak, amelyen át a kiszolgálás folyik, elhúzva. Mögötte terebélyes asszonyság áll:
- Mi tetszik Pistuka? - kérdi Kelementől barátságosan, miközben a poharakat öblögeti és leforgatva a tálcára rakja. - Egy jó korsó sört Mári néni! Pokoli meleg van! Maga tudja, hogy szeretem...sok sör, kevés hab, mint mindig...- azzal odadobja a ládát az asztal lábához és indul az ablak felé. A sör nem éppen hideg, de kétszerre azért lehúzza a korsót. A bajuszára ragadt habot letörli, - csak úgy kézfejjel és a ládát vállára vetve, már indul is. A kiürített korsó ott árválkodik az asztalon, vissza se vitte. - Leszakadt volna keze, - mormogja Mári néni és tolat kifelé háttal az ajtón, le a vaslétrán az elhagyott korsóért . A déli vonat a kiserdőnél éri utol, ott ahol az a nagy nyárfa áll a töltés aljában. Itt szokott ejtőzni egy kicsit, megvárja a vonatot és utána ő is felkerekedik. De meleg van, és egy kicsit el is bóbiskol. Kutyaugatást hall, valami nagy csörtetést az erdőből. Feláll, marokra fogja a kalapácsot, és feszülten figyel. Alig néhány lépésre tőle kipenderül egy hatalmas baknyúl, mögötte két csapzott szőrű, beesett horpaszú kutya. A kutyák szája habzik, nyelvük lóg. A nyúl a fa felé menekülne, de meglátja Kelement, megtorpan, oldalt ugrik, vesztére. A nagyobbik kutya eléri, tarkón kapja. A nyúl megfeszül, rúg egyet-kettőt és vége. A másik kutya is odaér, de a nagyobbik elereszti a zsákmányt és rámorog. A kisebb eloldalog vissza az erdőbe és a győztes már zsákmány felé fordul, amikor Kelemen kezéből elrepül a kalapács. Az oldalba kapott állat panaszos vonyítással menekül. A nyúl ott fekszik a földön, - van vagy négy kiló. - Micsoda pörkölt lesz belőle, - gondolja, míg a levetett zubbonyba csomagolja az áldozatot és megkeresi az útszéli szederindák alá bújt kalapácsot, - sok hagymát bele, hogy jó zaftja legyen... A hátralevő úton állandóan erre gondol, alig várja hogy haza érjen. Az átjárónál hátrafordul, a töltés menti úton meglátja a nagy kutyát, aki egyik lábát húzva tisztes távolból követi. Ahogy megáll, a kutya is megáll,- nem közelít. Kelemen felvesz egy követ, felédobja, de az meg se rezzen. Este megfőzi a pörköltet, átjönnek a faluból a haverok, bort hoznak, pálinkát. Kint esznek az őrház előtt. A párolgó bográcsból felszálló illatot hátára veszi a szél. Mindenki dicséri a vacsorát, Kelement nagy vadásznak nevezik, röhögnek, viccelődnek isznak és verik a zsíros kártyát. Elmegy az éjféli vonat, a haverok is hazakászálódnak. Kelemen összetakarítja a tányérokból a maradékot. A bogrács fenekére dobált csontokat a maradékkal együtt a földre szórja. Odatesz mellé egy jó darab kenyeret is engesztelésül annak, aki ott lapul az árokban jogos jussára várva.