Kilencedik rész
A GYŰRŰBEN Ahogy az Ég és Föld sokkalta szebb a régvolt Káosznál s merő sötétnél, s ahogy mi Égen s Földön túlteszünk tömör, szép forma, szabad akarat s barátság dolgában, s a tiszta élet ezer jelével - úgy lép a nyomunkba egy friss tökéletesség, gyönyörűbb erő: belőlünk született de sorsa, hogy felülmúljon minket, mint ahogy a vén Sötétséget mi túlragyogtuk. John Keats Hyperion (Vas István fordítása) I. BETOLAKODÓK 1. Világ a világban, mindenütt. A Birodalomban - a szőttes; a szőttesben - a Fúga; a Fúgában Mimi könyvének a világa, és most: a Gyűrű. De bármit látott vagy tapasztalt is ezidáig Suzanna, minden eltörpült ahhoz képest, ami a Lepel mögött fogadta. Először is: amikor átjutott a ködfüggönyön, arra számított, hogy a túlsó oldalon éjszaka várja majd, a sötétség azonban illúziónak bizonyult. A Gyűrű tájait aranysárga, foszforeszkáló fény ragyogta be, de alulról, a föld felől. Ez a fordított rend teljesen kibillentette az egyensúlyából. Olyan volt, mintha a világot a feje tetejére állították volna, és Suzanna most az égben sétálna. És az igazi égbolt? Az egy másik csoda volt. A felhők szinte a fején hasaltak, belsejük megállás nélkül kavargott, mintha a legenyhébb ingerlésre azonnal villámzáporral válaszolnának. Néhány métert tett meg Suzanna, amikor hátrapillantott, csak hogy meggyőződjön róla: tudja a visszafelé vezető utat. De a
bejárat és azon túl a Fénypalló eltűnt; a felhő most már fal volt, nem függöny. Gyomra görcsbe rándult a rémülettől. Azzal a gondolattal csillapította magát, hogy nincs egyedül: Cal is itt van valahol. De hol? A földből sugárzó fénynél az utat látta ugyan, de ugyanez a fény - és az, hogy teljesen kopár volt a vidék - a távolság fogalmát egyszerűen eltörölte. Suzanna azt sem tudta, hogy húsz métert vagy kétszáz métert világít-e meg előtte. Egy biztos: látótávolságon belül egyetlen élőlény sem volt. Nem maradt más hátra, mint hogy menjen az orra után, és reménykedjen, hogy jó irányba halad. Egyszer csak egy újabb csoda: lába előtt egy ösvény jelent meg, illetve kettő, egymásba fonódva. Bár á talaj kemény volt, és száraz - olyannyira, hogy Shadwell és Cal lábnyomai egyáltalán nem látszottak -, a föld mintha vibrált volna a hívatlan vendégek léptei helyén. Legalábbis ez volt Suzanna első benyomása. De ahogy az ösvény(ek)en haladt, rájött, miről is van szó: az üldöző és az üldözött léptei nyomán a talaj kihajtott. Suzanna megállt, és leguggolt, hogy közelebbről is megvizsgálja a jelenséget. Nem csapta be a szeme. A föld megrepedezett, és sárgászöld, méretükhöz képest bámulatosan erős indák tekeredtek elő a repedésekből, és elképesztő gyorsasággal növekedtek. Ez vajon egy kifinomult védekezési módszer a Gyűrű részéről? Vagy a kintiek hozták be a magokat ebbe a terméketlen világba, és a csodatettek azonnal életté varázsolták? Suzanna hátranézett. Az ő léptei nyomán is élet sarjadt, éppen akkor bújtak elő a hajtások, míg társaik Shadwell és Cal ösvényén-egy-két perc lehetett csak az előnyük - már tizenöt centi magasak voltak. Az egyik szétbomlott, mint egy páfrány; a másikon hüvelyek lógtak; a harmadik tövises volt. Egy óra múlva akkorák lesznek,.mint egy fa, ha ilyen szédítő sebességgel növekednek. Bárinilyen különleges volt is a látvány, Suzannának nem volt ideje elmerülni benne. Folytatta útját az élettől burjánzó ösvényen. 2. Megszaporázta lépteit, de még mindig nem látta sem Calt, sem Shadwellt. A virágzó nyom volt az egyetlen bizonyíték, hogy valóban jó irányba halad. Hamarosan kénytelen volt letérni az ösvényről, a növények ugyanis nemcsak felfelé, hanem oldalra is eszeveszett tempóban
növekedtek. Minél nagyobbak lettek, annál jobban látszott, hogy mily kevés közük van a Birodalom növényzetéhez. Ha kívülről behozott magokból sarjadtak is, a Gyűrű varázsa alaposan átdolgozta őket. A táj tulajdonképpen nem is őserdőhöz, hanem inkább egy víz alatti zátonyhoz hasonlított, nem utolsósorban azért, mert a tüneményes növekedés közben a növények himbálóztak, mint valami tengeráramlatban. Lenyűgöző volt a színek és a formák változatossága: egyik sem hasonlított a szomszédjára. Csak a növekedés, a termékenység iránti lelkesedés volt bennük a közös. Illatos virágporfelhők röppentek a levegőbe, mint megannyi sóhaj; lüktető virágfejek fordultak az ég felé, mintha a villámokból táplálkoznának; a mélyben gyökerek száguldtak oly sebesen, hogy a föld beleremegett. Mégsem volt semmi ijesztő ebben az életorgiában. A mohóság csak a születőben lévő új mohósága volt. Nőttek és növekedtek, mert egyedül ebben lelték örömüket. Ekkor valahonnan jobbról, a távolból Suzanna egy kiáltást hallott, vagy valami ahhoz hasonlót. Cal? Nem, nem lehetett Cal: az ösvény egyenesen haladt tovább. Ismét ugyanaz a hang, valahol a sóhaj és a zokogás között. Bármilyen sürgős volt is a dolga, Suzanna képtelen volt úgy tenni, mintha észre sem vette volna. Engedélyezett magának egy nagyon rövid kitérőt, és elindult a hang irányába. A távolság itt csalóka volt. Alig több mint húsz métert haladhatott, amikor Suzanna észrevette, hogy honnan jött a kiáltás. Egy növényből. Ez volt az első élőlény, amivel az ösvényen kívül találkozott, színeit és formáit azonban ugyanaz a pompás változatosság jellemezte. Akkora volt, mint egy alacsony fa, koronája számtalan ág áttekinthetetlen gubanca, mintha egy egész növénycsapat nőtt volna össze. Suzanna zizegést hallott a virágoktól roskadozó sűrűből és a tekergő gyökerek közül, de nem látott senkit, aki kiabálhatott volna. Valamit azonban felfedezett: hogy a levelek között rejtőző gubanc egy holttest. Amikor jobban szemügyre vette, valóban erről győződött meg. Egy elegáns öltöny cafatjai lógtak az ágak között, mint valami kígyótisztviselő levedlett bőre; egy cipő, amit teljesen benőttek az indák. A ruhadarabokat úgy szaggatták szét, hogy a
növényzet hozzáférhessen a húshoz; az élet vérpirosát az élet levélzöldje váltotta fel. A hulla lába olyan volt, mint egy fatörzs, görcsös gyökerek nőttek ki belőle. Belső szerveiből hajtások sarjadtak. Suzanna elnézte volna még egy ideig, de dolga volt, mennie kellett. Egyszer körbejárta a fát, és már éppen az ösvény felé vette volna útját, amikor észrevette, hogy valaki bámulja a levelek közül. Felsikoltott. A szempár pislogott. Suzanna óvatosan széthajtotta a gallyakat. Egy férfi volt, akit hullának nézett. Feje szinte téljesen hátracsavarodott, és egy hasadék tátongott benne. Sebeiben azonban virágzott az élet. Nedvedző, mohlepte szája körül, mint zsenge fű, szakáll virított; arcát apró virágokkal teli gallyak borították. A szemek Suzannát fürkészték, nedves indák nyújtóztak arca és haja felé. A virágok megremegtek, ahogy a hibrid levegőt vett, és megszólalt. Egyetlen hosszú, halk szót mondott: - Élekemég. Most vajon bemutatkozott? Amikor Suzanna felocsúdott, elnézést kért, hogy nem értette. A férfi mintha elfintorodott volna. Szirmok hullottak virágzó koronájáról. Torka lüktetett, aztán visszaöklendezte a szótagokat, valamivel jobban tagolva. - Élek em ég? - Hogy élsz-e még? - mondta Suzanna, amikor végre megértette. - Persze. Persze hogy élsz. - Azt hittem, álmodom - mondta. Fürkésző tekintete elkalandozott, aztán visszatért Suzannára. - Hogy meghaltam vagy álmodom. Vagy mind a kettő. Egyik pillanatban... téglák a levegőben, betörik a fejemet... - Shearman házánál? - kérdezte Suzanna. - Aha! Te is ott voltál? - Az árverés. Ott voltál az árverésen. A férfi nevetett magában, gallyai megcsiklandozták Suzanna arcát. - Mindig arra vágytam... hogy belül... belül legyek... - mondta. Suzanna előtt hirtelen megvilágosodott a dolog. Bár furcsa - mit furcsa? hihetetlen -, hogy ez a valaki Shadwell embere lett volna,
Suzanna mégis erre jutott. Megsérült, talán meg is halt, amikor Shearman háza összedőlt, és a Gyűrű valahogy magával ragadta, aztán testét az itt látható virágügynek szentelte. Suzanna arcára bizonyára kiült a sajnálat, mert az indák megijedtek, amikor megérezték. - Szóval akkor nem álmodom - mondta a hibrid. - Nem. - Furcsa- hangzott a válasz. - Pedig azt hittem, álmodom. Hiszen ez itt olyan, mint az Édenkert. Suzanna visszakérdezett, hogy jól hallotta-e. - Az Édenkert? - Soha nem hittem volna... hogy ilyen öröm lehet az élet. Suzanna elmosolyodott. Az indák megnyugodtak. - Ez Csodaország - mondta a hibrid. - Tényleg? - Ó, igen. Itt van nem messze a szőttes szülője, a Szövőszék temploma. Itt minden átalakul, minden életre kel. Ahogyan én is. Egy roncs voltam. És most? Nézz csak rám! A férfi dicsekvését hallgatva Suzannának eszébe jutott a könyv lapjain átélt kaland: ahogy ott is, azon a senki földjén, a szó és a világ között minden átalakult és életre kelt, és hogy az agya, a gyűlöletben Hobart agyával egyesülve, teremtette azt az állapotot. A két agy - az összefonódó szálak. Két különálló ember gondolatai keresztezték egymást, és összecsapásukból egy szilárd világ született. Igen, ugyanaz a folyamat. A felismerés még elég bizonytalan volt; Suzanna szeretett volna kidolgozni valami képletet, hogy a tanulságot majd adott esetben hasznosíthassa. De most komolyabb ügyekkel kellett foglalkoznia, mint a képzelőerő magas fokú inatematikája. - Mennem kell - mondta. - Persze, menj csak. - Keresek valakit. - Tudom - mondta a férfi. - Az előbb itt ment el fölöttem. - Fölötted? - A Szövőszék felé. 3. A Szövőszék felé. Suzanna visszatért az ösvényre, és ismét tele volt
lelkesedéssel. Találkozása a vásárlóval, akit a Gyűrű erői szemmel láthatóan befogadtak - méghozzá örömmel -, azzal a reménnyel töltötte el, hogy egy betolakodó puszta jelenléte miatt a Gyűrű még nem fogja elpusztítani magát. Érzékenységét ezek szerint eltúlozták. A Gyűrű elég erős volt ahhoz, hogy egy idegen testtel a maga utánozhatatlan módján megbirkózzon. Viszketett a bőre, és háborgott a gyomra. Suzanna próbált nem gondolni rá, hogy ez mit jelez, de az izgatottság csak fokozódott, ahogy ismét az ösvényre lépett. A levegő összesűrűsödött. Besötétedett, de ez nem az éjszakai, nyugodalmas sötétség volt. A homály zsongott az élettől. Suzanna érezte keserédes ízét. Látta nyugtalanságát. Alig néhány métert haladt, amikor valami átszaladt a lábán. Egy állat ugrándozott a gyökerek között - egy mókus és egy százlábú valószínűtlen keresztezése, a szeme ragyogott, lába még száznál is több volt. És nem is volt egyedül. Suzanna most vette csak észre az erdő lakóit. A növényekhez hasonlóan ők is rendkívül változatosak és különlegesek voltak. Az aljnövényzetből bukkantak elő seregestül, szökellés és tekergés közben is szüntelenül alakulva. Hogy kik voltak a szüleik? A növények. A növényvilág teremtett magának egy állatvilágot: bimbóik bogarakká nyíltak, gyümölcseik bundát és pikkelyt növesztettek. Az egyik növényből pillangók röppentek ki rezegő szárnyakkal; egy tüskés bokorban születő madarak csapkodtak; egy fatörzsből, mint eleven nedv, fehér kígyók csorogtak. A levegő most már olyan sűrű volt, hogy vágni lehetett volna. Egyre újabb teremtmények bukkantak elő, aztán rögtön el is tűntek a homályban. A tatu egyik távoli rokona döcögött Suzanna előtt; látott három variációt is a majomtémára; a virágok között egy aranyszínű kutya ugrabugrált. Suzanna rnost már azt is tudta, hogy miért viszket a bőre: be akart szállni ebbe a születésmókába; bele akart huppanni az olvasztótégelybe, új alakra vágyott. Gondolatait is csábította a változás lehetősége. Az ötletek e boldog forgatagában olyan maradinak tűnt a megszokott testhez való ragaszkodás. Könnyen előfordulhatott volna, hogy idővel meg is adja magát az érzéki vágyaknak, ha a ködben nem pillant meg egy épületet:
egy szerény téglaépületet, ami feltűnt, aztán rögtön újra eltakarta a levegő. Bármilyen egyszerű volt is, ez csak a Szövőszék temploma lehetett. Egy hatalmas papagáj ereszkedett le előtte, valamit zagyvált, aztán felröppent. Suzanna futásnak eredt. Az aranyszínű kutya úgy döntött, hogy vele tart; ott lihegett a nyomában. Egyszer csak egy lökéshullám. Az épület felől érkezett, olyan erővel, hogy a levegő zsibongó hártyája görcsbe rándult, a föld megremegett. Suzanna elvágódott, és a fürge gyökerek rögtön rákúsztak, hogy tekervényeik közé illesszék. Suzanna lefejtette magáról mohó karjaikat, felállt. A földdel való érintkezéstől vagy a templomból érkező hullámzás erejétől rángatózni kezdett. Nyugodtan állt, egész teste mégis mintha táncolt volna, nincs rá jobb kifejezés. Minden porcikája, a szempillájától a velejéig, átvette a hullámzás ritmusát; lökései megváltoztatták a szívverését; ereiben a vére egyszer rohant, aztán békésen csordogált; agya szárnyalt, majd tompaságba zuhant. De ez csak az egyik teste volt. A másik - a titokzatos, amit az oldószer felélénkített - vagy nem tartozott ezeknek az erőknek a fennhatósága alá, vagy annyira összhangban voltak, hogy nem is próbálták befolyásolni. Suzanna most erre az utóbbi testére figyelt - megkérte, ne engedje, hogy lába gyökeret eresszen, hogy szárnyak nőjenek a fején, és felrepüljön. Megnyugodott. Volt már sárkány is, és onnan is visszatalált, nem igaz? A mostani helyzet semmiben sem különbözött attól a korábbitól. De igen, szólalt meg benne a félelem. Ez most a hús és vér akciója; a sárkányügy csupán a képzelet műve volt. „Még mindig nem tanultad meg? ! - figyelmeztette egy hang. Nincs különbség a kettő között." Míg a dorgálás zúgott a fejében, megérkezett a második lökéshullám, de nem ám csak úgy riogatva, hanem ~zúttal teljes erővel. A föld dübörgött a lába alatt. A zaj egyre nőtt, miközben Suzanna ismét futásnak eredt a templom felé. Öt métert sem tett meg, amikor a dübörgésből a repedő kő fülsiketítő ropogása lett, és egy cikcakkos hasadék nyílt a földben, aztán még egy és még egy. A Gyűrű elkezdte lerombolni magát.
II. A TEMPLOM 1. Bár Shadwellnek jókora előnye volt Callel szemben, a Gyűrű sűrű levegője nem rejtette el őt. Ragyogott a zakója, mint valami világítótorony, és Cal a fényt követte, amilyen gyorsan csak tudta. A fattyúval való küzdelem megviselte ugyan, de még így is fürgébb volt Shadwellnél, és a távolság fokozatosan csökkent kettejük között. A homályban többször is megpillantotta a kereskedő aggódó képét, ahogy egyre gyakrabban tekingetett hátrafelé. A hajsza és a hadjárat, a szörnyeteg és a seregek után végül ketten maradtak - ketten versenyeztek ugyanazért célért, amiről maguk sem tudták pontosan, hogy micsoda. De most legalább egyenrangú ellenfelek voltak. Cal legalábbis azt hitte. A kereskedő csak akkor fordult szembe vele, amikor feltűnt előttük a templom. Vagy saját maga, vagy a levegő lehántotta a Próféta-maskarát. Állán és homlokán egy darabig még látszott ugyan az álarc egy-egy darabkája, de lassan ugyanaz az ember lett, akivel Cal a Rue Streeten találkozott először. - Ne gyere közelebb, Mooney! - figyelmeztette Shadwell. A zihálástól szavai alig hallatszottak, arca betegesen sárgásnak látszott az alulról érkező fényben. - Nem akarok vérontást - mondta Calnek. - Itt nem. Ezek az itteni erők rossz néven vennék. Cal mcgállt. Rángatózást érzett a talpa alatt, és ahogy lenézett, hajtások bújtak elő a lábujjai közül. - Fordulj vissza, Mooney! - mondta Shadwell. - Nem szólhatsz bele a sorsomba. Cal csak félig figyelt a Kereskedőre. Kíváncsivá tette a lelkes növekedés a talpa alatt. Észrevette, hogy az indák behálózzák a földet, Shadwell felé igyekeztek. Hiheter.len sebességgel növekedve, a sivár vidéket hirtelen ellepték a legkülönfélébb növények. Természetesen Shadwell is látta, és áhítattal suttogta: - A teremtés! Látod, Mooney? Ez maga a teremtés. - Nem volna szabad itt lennünk - mondta Cal. Shadwell arcán eszelős vigyor jelent meg.
- Az biztos, hogy neked semmi keresnivalód itt - mondta. - Én viszont egész életemben erre vártam. Cal lába alatt egy türelmetlen növény szakította át a földet; Cal elállt az útjából. Mozdulatát Shadwell támadásnak vélte, és szétrántotta a zakóját. Cal egy pillanatig azt hitte, Shadwell megint a régi jó trükkel próbálkozik, de a kereskedő ezúttal sokkal prózaibb módszert választott. Egy pisztolyt húzott elő a belső zsebéből, és Calre fogta. - Mondtam már, hogy nem akarok vérontást. Úgyhogy fordulj vissza, Mooney. Indulás! Takarodj! Vissza, ahonnan jöttél, vagy esküszöm, szétlövöm a fejed! Képes és megteszi, Cal ebben nem kételkedett. Felemelte a kezét, és azt mondta: - Hallottam. Megyek. Mielőtt megmozdulhatott volna, három dolog történt gyors egymásutánban. Először is valami elrepült a fejük fölött; a templom tetejére simuló felhők eltakarták. Shadwell felnézett, Cal pedig, kihasználva a pillanatot, nekirontott, hogy kiüsse a kezéből a pisztolyt. A harmadik dolog a lövés volt. Cal látta a golyót, ahogy kipattan a csőből; látta a füstcsóvát, ahogy hídként feszül a pisztoly és a teste között. A golyó végtelenül lassan közeledett, mint valami rémálomban. De Cal még annál is lassúbb volt. A golyó a vállát találta el. Cal hanyatt vágódott, be a növények közé, amelyek harminc másodperccel korábban még nem is léteztek. Látta; hogy vércseppek úsznak felfelé a levegőben, mintha az égbe igyekeznének. De ezzel a rejtvénnyel most nem foglalkozott. Egyszerre csak egy problémára jutott ereje, ami jelen esetben az élete volt. Kezét felemelte a sebhez, a golyó teljesen szétroncsolta a kulcscsontját. Rátapasztotta a tenyerét, hogy visszatarsa a vért. A fájdalom szétterjedt a testében. A felhők háborogtak, mennydörögtek; vagy a fejében tombolt a lárma? Cal nyögve oldalra fordult, hogy megnézze, mit művel Shadwell. A fájdalom majdnem elvakította, de minden erejét összeszedte, hogy meglássa az épületet. Shadwell belépett a templomba. Senki nem őrizte a bejáratot; a kereskedő eltűnt a boltív mögött. Cal térdre és az egyik kezére
támaszkodott - a másikkal a vállát szorította -, aztán felállt, és támolyogva elindult a templom felé, hogy megakadályozza a kereskedő diadalát. 2. Shadwell nem hazudott, amikor azt mondta, nem akar vérontást. A Teremtés és a Pusztulás titkai lakoztak a Gyűrűben. A bizonyíték ott hevert a lábuk előtt; a mesés termékenység, amely magában hordozta az elkerülhetetlen elmúlás ígéretét. Minden cserének ez a lényege - valamit valamiért. Shadwell, a kereskedő ezt már sihederkorában megtanulta. Most viszont arra vágyott, hogy megszabaduljon ezektől az adok-kapok viszonylatoktól. Mint minden isten. Mint az istenek, akik örök életűek és sérthetetlenek; akiknek a tökéletessége csorbíthatatlan, és akiknek holmi csodatettek soha nem zavarják meg a fejüket. Az istenek állandóak, változatlanok, és itt, ebben a szerény citadellában Shadwell most csatlakozik hozzájuk. A templomban sötét volt. A föld ragyogó fénye ide nem jutott be. Egy árnyékos folyosó, a falak és a mennyezet - mindenhol csak a csupasz tégla, malter nélkül összeillesztve. Shadwell tett néhány lépést, ujjaival megérintette a falat. Nyilván illúzió volt csak, de valami furcsaságot észlelt: hogy a téglák mintha csikorognának, ahogy az első barátnője csikorgatta a fogait álmában. Elhúzta a kezét a faltól, és ment tovább a folyosón. Az első fordulónál örömmel fedezte fel, hogy valami világít egy kicsit arrébb; nem kell már a sötétben botladoznia. Úgy negyven-ötven méter után a folyosó derékszögben elkanyarodott. Továbbra is ugyanaz a jellegtelen tégla mindenütt, de félúton egy újabb boltív következett, azon túl pedig ismét egy folyosó, az előzőnél rövidebb. Shadwell ment tovább, a fény egyre erősödött. Újabb kanyar, újabb kopár folyosó, aztán még egy, amelynek a végén egy ajtót látott. Most jött rá az építész elgondolására. A templom nem egy, hanem több, egymásba helyezett épület: egy doboz, amelyben egy valamivel kisebb doboz volt, abban pedig egy harmadik. Megijesztette ez a felismerés. A templom egy labirintus volt. Lehet, hogy cgyszerű, de akkor is zavaró és megtévesztő. Shadwell megint meghallotta a falak csikorgását, és elkcpzelte, hogy az egész szerkezet összeomlik, és nem talál majd vissza, a falak pedig összepréselik.
De most már nem hátrálhatott meg. Annál is kevésbé, mert a vibráló fény egyre csábította, csalogatta maga felé. Kifelé pedig már csak azért sem vágyakozott, mert meglehetősen nyugtalanító zajokat hallott: furcsa, eltorzult hangokat, rriintha valami elfeledett bestiárium alakjai ólálkodnának a templom körül; olyan volt, rnintha a mancsukkal kaparásznák a falakat, a tetőn mászkálnának. Nincs visszaút, mennie kell tovább. Eladta az életét, hogy istenné válhasson; a kinti világban számára már nincs semmi, csak a kcserű vereség. Előre hát, lesz, ami lesz! 3. Cal már csak egy méterre volt a templom bejáratától, amikor elhagyta az ereje. A lába egyszerűen felmondta a szolgálatot. Jobb karját még sikerült előrenyújtani, hogy valamelyest tompítsa az esést, aztán összerogyott. Elvesztette az eszméletét, és hálás volt a kis pihenőért. Sajnos csak néhány másodpercig tartott; a sötétség elmúlt, és újra rátört a fájdalom és a hányinger. Vértelen agya azonban - mint erre volt már példa, amióta megismerkedett a Fúgával - nem tudta,.hogy vajon álmodik-e, vagy róla álmodnak. Cal emlékezett, hogy először Lemuel Lo kertjében érezte ezt: valóságos életéről álmodva egy olyan Édenkertben ébredt fel, amiről azt hitte, hogy csak álom lehet. Aztán pedig a Vénusz-dombon - vagy a belsejében -, amikor a bolygó életét élte, és keringése közben évezredek teltek el, am amikor felébredt, mindössze hat órával volt öregebb. Itt, a halál kapujában ismét rátalált ez a paradoxon. Vajon most arra ébredt, hogy meghalt? Vagy a halál az igazi ébrenlét? Körbe-körbejártak a gondolatai egy spirál vonalán, amelynek sötétség volt a közepe, és Cal ebbe a sötétségbe szökött, holtfáradtan. Feje alatt rengett a föld: Cal kinyitotta a szemét, és a templomra nézett. Fejjel lefelé látta, a teteje felhőtalapzaton állt, és fénylett körülötte a föld. Minden csupa képtelenség, gondolta, és a szeme újra lecsukódott.
- Cal! Valaki szólt. - Cal! Idegesítette, hogy háborgatják, de azért nagy nehezen kinyitotta a szemét. Suzanna hajolt fölé, ő szólongatta. Valamit kérdezett is, de Cal tunya agya semmit nem értett belőle. - Benn, Shadwell... - motyogta. - Tarts ki! - mondta Suzanna. - Hallod? Cal arcára tette a kezét. Hűvös volt a tenyere. Lehajolt, megcsókolta, és valahonnan nagyon messziről Calnek felderengett, hogy ez egyszer már megtörtént vele: a földön fekszik, és érzi Suzanna szeretetét. - Itt megvárlak - mondta. Suzanna bólintott. - Ajánlom is - mondta, és elindult a templom bejárata felé. Cal most nem hagyta, hogy lecsukódjon a szeme. Bármilyen álom várja is az életen túl, örömei nem érdeklik, míg meg nem látja újra Suzanna arcát.
III. A SZÖVÖSZÉK A templom körül dühöngött a föld, benn pedig zavart csönd uralkodott, Suzanna teste lecsillapodott, amikor a kinti kavarodásból bejutott ide, a hurrikán magjába. Ahogy elindult a sötét folyosón, egyszer csak fényt pillantott meg a távolban. Bekanyarodott egyszer, még egyszer, a falban egy ajtóra bukkant, azon túl pedig egy másik komor folyosóra. A fény még mindig gyötrelmesen messze volt. Majd a következő kanyarnál, hitegette Suzannát; csak még egy kicsit, még egy kicsit tovább. Az oldószer meg sem moccant, mintha félne felfedni magát. Vagy talán így fejezte ki tiszteletét a másik, a nagyobb csoda iránt? Ami azt illeti, a templom csodái is jól elbújtak. A meglepetésnek vagy az erőnek a legapróbb jele sem látszott ezeken a folyosókon, csak a csupasz tégla mindenütt. Na meg a fény, amí még mindig csalogatta Suzannát, át egy másik ajtón, tovább a folyosókon. Suzanna rájött, hogy az épület az orosz
fababák elvét követte: a nagyban egy kisebb. Világ a világban. De hát a végtelenségig nem zsugorodhat egy épület, biztatta magát Suzanna. Vagy mégis? A következő kanyarnál már meg is kapta a választ, legalábbis a válasz egy részét, a falra ugyanis egy árnyék vetődött, és valaki kiabált: - Mit, az Isten szerelmére?! Amióta belépett a templomba, most érezte először, hogy remeg a föld. Téglapor hullott a mennyezetről. - Shadwell - mondta Suzanna. Látta, hogy a két szótag - Shad Well - a következő ajtó felé úszik a levegőben. Felderengett egy emlék is: Jerichau szerelembeszéde, a testet öltött szavak. A falon megmozdult az árnyék, és egyszer csak ott állt előtte a kereskedő. A Prófétának nyoma sem volt. Ez az arc püffedt és fakó volt, mint egy partra vetett hal. - Eltűnt - mondta. Reszketett az egész teste. Parányi izzadságcseppek csillogtak az arcán, mint valami ékszer. - Nincs, eltűnt. Suzanna nem is értette, hogy félhetett ettől az embertől. Most, hogy lehullott róla az álarc, nevetséges volt. De miről beszél? Mi tűnt el? Suzanna elindult felé. - Miattad... - mondta Shadwell, és egyre jobban reszketett. - Ezt te tetted. - Én nem csináltam semmit. - De igen... Amikor Suzanna a közelébe ért, Shadwell elkapta nyirkos kezével, megragadta a nyakát. - Semmi nincs benn! - üvöltötte, és magához rántotta Suzannát. Az oldószer nem sietett a segítségére, pedig veszély fenyegette Suzannát. Csak az izmaira számíthatott, ez pedig kevés volt, hogy kiszabadítsa magát Shadwell szorításából. - Megnézed? ! - ordította Shadwell az arcába. - Megnézed, milyen csúful becsaptak?! Gyere, megmutatom! Az ajtó felé ráncigálta Suzannát, és belökte egy sötét helyiségbe, a templom közepében: a belső szentélybe, ahol a Gyűrű csodái születtek: az erőműbe, ami oly hosszú időn keresztül összetartotta a Fúga számtalan világát.
A helyiség körülbelül tizenöt négyzetméter területű lehetett, magas falait ugyanabból az egyszerű téglából építették, mint a templom többi részét. Suzanna észrevette, hogy valami tetőablak-féleségen keresztül látszik az égbolt. A templom teteje körül kavargó felhőkből puha fény áradt be, mintha a Gyűrű villámait a nyugtalan levegő méhében szítanák. De nem csak a felhők mozogtak a magasban. Ahogy Suzanna felnézett, valamilyen alakot látott a tető egyik szegletében. Mielőtt jobban szemügyre vehette volna, Shadwell megzavarta. - Hol van?! - követelőzött. - Hol van a Szövőszék?! Suzanna körülnézett a szentélyben, és csak most vette észre, hogy nem teljesen üres. Mind a négy sarokban egy alakot látott, a helyiség közepe felé meredtek. Suzanna gerince megremegett. Az alakok egyenes derékkal ültek a magas támlájú székeken, de mind halott volt réges-rég; húsuk, akár a mocskos papír, ruhájuk rohadt cafatokban csüngött. Vajon így, ülve gyilkolták meg őket a rablók, akik elvitték a Szövőszéket? Nagyon valószínű. Testtartásukban azonban semmi nem utalt az erőszakos halálra, és kizárt dolog, hogy ez a bűvös hely eltűrte volna a vérontást. Nem; gondolta Suzanna, itt valami más történt - történik esetleg -, valami alapvető fontosságú dolog, amit egyelőre egyikünk sem ért. Shadwell még mindig motyogott, panaszos hangja lefelé gyűrűzött, Suzanna nem nagyon figyelt rá, ugyanis sokkal jobban érdekelte az a tárgy, amit most megpillantott a földön. A konyhakés volt az, amit Cal sok-sok hónappal ezelőtt bevitt az árverésre; a közönséges háztartási eszköz, amit kettejük pillantása valahogy a szőttesbe vonzott, ide, a Fúga abszolút közepébe. Ahogy meglátta, Suzanna fejében lassan összeálltak a talányos részletek. Ott, ahol az őrök tekintetei keresztezték egymást, pontosan ott hevert a kés, amit két másik tekintet - Suzanna és Cal tekintete - juttatott ide. A kés valahogy elmetszette az utolsó csomót, amit a Szövőszék teremtett, és a szőttes titkai kiszabadultak. Ez eddig rendben is volna, csakhogy az őrök halottak voltak, a Szövőszék pedig, ahogy Shadwell azóta is hajtogatta, eltűnt. - Te tetted! - hörögte Shadwell. - Te mindvégig tudtad! Suzanna nem törődött a vádakkal, megint eszébe jutott valami: ha a varázslat valóban eltűnt, miért rejtőzik el az oldószer?
Miközben ezen töprengett, Shadwell dühödten rátámadt. - Megöllek! - üvöltötte. A roham váratlanul érte, Suzanna a falnak vágódott. A lélegzete is elállt, és mielőtt összeszedhette volna magát, Shadwell már a torkát szorongatta, testével a falhoz lapította. - Te tolvaj kurva! Te csaptál be! - ordította. Suzanna felemelte a kezét, hogy ellökje Shadwellt, de már alig volt ereje. Levegő után kapkodott, legalább egyetlen lélegzetvételnyi levegő után, még ha az Shadwell büdös lehelete is, de hiába küzdött, a kereskedő könyörtelenül fojtogatta. Meghalok, gondolta Suzanna; így fogok meghalni, erre a kocsonyás pofára meredve. Ekkor mozgást vett észre a mennyezeten, és megszólalt egy hang: - A Szövőszék itt van. Shadwell szorítása kiengedett. Megfordult, és felnézett a hang irányába. Karjait kitárva, mint egy ejtőernyős zuhanás közben, Immacolata lebegett a fejük fölött. - Emlékszel rám? - kérdezte Shadwellt. - Jézusom! - Hiányoztál, Shadwell. Bár elég durva voltál. - Hol van a Szövőszék? Áruld el! - Nincs Szövőszék - felelte Immacolata. - De hát most mondtad... - A Szövőszék itt van. - De hol? Hol? - Nincs Szövőszék. - Te nem vagy normális! - kiabálta Shadwell. - Vagy van, vagy nincs! A varázslónő egy csontváz mosolyával nézett lefelé Shadwellre. - Te vagy a hülye - mondta szelíden. - Nem érted, igaz? Shadwell finomított a modorán. - Miért nem jössz le? -kérdezte. - Már fáj a nyakam. Immacolata a fejét rázta. Suzanna látta, mekkora erőfeszítésébe kerül, hogy fenn maradjon a levegőben. Csodatetteivel megszentségtelenítette a templomot, de szándékosan szegte meg a törvényeket, hogy Shadwellt emlékeztesse a földhözragadtságára.
- Mi van, félsz? - kérdezte Shadwell. Immacolata csak mosolygott. - Nem félek - mondta, és kezdett leereszkedni Shadwell felé. „Vigyázz, veszélyes!” - sugallta Suzanna. A varázslónő óriási veszteséget okozott ugyan, Suzanna mégsem akarta, hogy Shadwell ravaszsága elpusztítsa. A kereskedő azonban nem mozdult, csak Immacolata arcába bámult. - Megelőztél. - Majdnem elfelejtettelek - mondta Immacolata. Hangja teljesen elvesztette élességét, inkább sóhajtáshoz hasonlított. - De ő emlékeztetett - Suzannára pillantott. - Nagy szolgálatot tettél, testvér - mondta. - Emlékeztettél az ellenségemre. Újra Shadwellre nézett. - Megőrjítettél - mondta. - És elfelejtettelek. De most már mindenre emlékszem. A mosoly és a sóhajtozás hirtelen szertefoszlott. Felváltotta a veszedelem és a harag. - Nagyon is jól emlékszem. - Hol van a Szövőszék?! - követelőzött Shadwell. - Mindig is ilyen kicsinyes voltál - mondta megvetően Immacolata. - Te tényleg valami tárgyra számítottál? Egy újabb kézzelfogható dologra, amit birtokolhatsz? Ettől lennél Isten? Hogy birtokolsz? - A rohadt életbe, hol van?! Immacolata felnevetett, bár a hangnak nem sok köze volt az örömhöz. Ez a gúnyolódás volt az utolsó csepp a pohárban: Shadwell rávetette magát. Immacolata azonban irtózott még az érintése gondolatától is. Amikor Shadwell keze hozzáért, a varázslónő szétroncsolt arca kettéhasadt, és előtört belőle az erő, ami valamikor talán az oldószer lehetett - a hűvös, fényes áradat, amelyben Suzanna először Immacolata késztetésére merülhetett el -, most azonban egy átkozott és szennyes folyam volt, ami gennyként spriccelt a varázslónő sebeiből. Ereje azonban még így is volt. Földhöz vágta Shadwellt. A felhők villámokat szórtak a tetőre, éles fényük megdermesztette a szentély háborgatóit. Még egy pillanat, és bizonyosan megérkezik a gyilkos csapás.
De nem érkezett meg. A varázslónő elbizonytalanodott, megrepedt arcából szivárgott a piszkos erő. A földön Shadwell megmarkolta a konyhakést. Suzanna felsikoltott, de Immacolata vagy nem hallotta a figyelmeztetést, vagy nem törődött vele. Shadwell feltápászkodott; Immacolata kihasználhatta volna nehézkes mozgását, de nem tette, nem csapott le rá. Shadwell viszont nem tétovázott: egyetlen döféssel halálos sebet ejtett Immacolatán. Immacolata talán ekkor fogta csak fel, hogy a kereskedő tényleg meg akarja ölni. Válaszképpen arca újra felizzott, de mielőtt a szikra lángra lobbanhatott volna, Shadwell pengéje végigszántotta a hasát. Immacolata belei kifordultak. Felsikoltott, hátravetette a fejét, elszabadult ereje a szentély falaira fröcskölődött. Ekkor óriási dörgés rázta meg a helyiséget, mintha a téglák és Immacolata belei egyszerre robbantak volna. Shadwell eldobta a vértől ragacsos kést, próbált szabadulni a bűnétől, de áldozata magához rántotta. A tűz teljesen kihunyt Immacolata arcán. Haldoklott. Szorítása azonban még utolsó pillanataiban is erős volt. Miközben a dörgés egyre hangosabb lett, Shadwell megkapta tőle azt az ölelést, amire mindig áhítozott. Immacolata vére bepiszkította a zakóját. Shadwell kiabált az undortól, de Immacolata nem eresztette el. Végül mégis sikerült kiverekednie magát a karjaiból, eltaszította Immacolatát, és az ajtó felé támolygott. Rémülten nyöszörögve még egyszer az áldozatára nézett, aztán az ajtóból Suzannára. - Én nem... - mondta, felemelt kezéről csöpögött a vér. - Nem én voltam... - mondta egyszerre könyörögve és mentegetőzve. Varázslat volt! - Szeme könnybe lábadt, de Suzanna tudta, hogy nem a bánattól, hanem a haragtól. - Mocskos varázslat! - sipította. A föld megremegett, amikor meghallotta, hogy gyalázzák. Shadwell nem várta meg, hogy a falak betemessék; kirohant a szentélyből. A dörgés egyre erősödött. Suzanna Immacolatára nézett. Szörnyű sebe ellenére még mindig életben volt. A falnak támaszkodott, egyik kezével a téglába kapaszkodva, a másikat a hasára szorítva. - Vér folyik... - mondta, miközben egy újabb, minden eddiginél erősebb lökés szétmorzsolta az épület alapját. - Vér folyik a
Szövőszék templomában. Arcán megjelent az ismerős, eszelős mosoly. - A Fúgának vége, testvér... - Hogyhogy vége? - kérdezte Suzanna. - Azért jöttem ide, hogy a vérontással elpusztítsam a Gyűrűt. Nem ilyen vérontásra gondoltam. Mindegy. - Hangja elhalkult. Suzanna közelebb ment, hogy hallja a szavait. - Tulajdonképpen teljesen mindegy. A Fúga elpusztul. Porrá lesz. Por lesz... Ellökte magát a faltól. Suzanna megfogta, hogy össze ne essen. Az érintéstől bizsergett a tenyere. - Hontalanok lesznek, örökre - mondta Immacolata, és bármilyen halk volt is, diadal érződött a hangjában. - A Fúga itt bevégezte. Eltűnik, mintha nem is lett volna. Lába megroggyant. Suzannát eltolva magától, Immacolata visszavonszolta magát a falhoz. Keze lesiklott a hasáról. Kibuktak a belei. - Álmomban... - mondta - ...szörnyű űr... Elhallgatott. Lecsúszott a fal mellett, hajszálai beleakadtak a téglába. - ...homok és üresség - mondta. - Ezt álmodtam. Homok és üresség. És most itt van. Mintha csak a kijelentését akarná alátámasztani, egy katasztrofális erejű dörgés rázta meg a templomot. Megelégelve a vajúdást, Imníacolata elterült a földön. Suzanna a menekülési útvonalat kereste, ahogy a templom téglái csikorogva egymásnak őrlődtek. Mi dolga lehetne még itt? A Szövőszék titkai legyőzték őt. Ha itt marad, maguk alá temetik a romok. Egyetlen teendője volt csak: minél előbb eltűnni innen. Ahogy az ajtó felé tartott, két sugárkéve döfte át a mocskos levegőt, és a karjának ütközött. Fényességük megrázta Suzannát. Ennél is megrázóbb volt azonban, amikor meglátta, hogy a sugarak az egyik őr szemgödréből jöttek. Suzanna kilépett a fény útjából, és ahogy a sugárkéve a szemközti halottnak ütközött, ott is felragyogott a fény. Aztán a harmadik és a negyedik őr fejében is. Immacolata még felfogta, mi történik. - A Szövőszék... - suttogta akadozó lélegzettel. Az egymást keresztező sugarak kifényesedtek, és a súlyos levegő szavakat dajkált; a halk, suttogó hangok muzsikává folytak össze.
- Késő - mondta a varázslónő, nem is Suzannának, hanem a halott őröknek. - Már nem lehet megmenteni. Feje előrebukott. - Késő... - mondta újra. Teste megrándult, és elszállt belőle a lélek. Immacolata holtan feküdt a vértócsában. A varázslónő utolsó szavaival mit sem törődve, az erő a szentélyben továbbra is gyülekezett. Suzanna az ajtó felé hátrált, hogy a sugarak teljesen szabadon közlekedhessenek. Amikor semmi nem akadályozta mozgásukat, rögtön megkétszerezték fényüket, és a találkozási pontból új sugarak indultak szerteszét. A suttogás ritmusa hirtelen felgyorsult; a szavak, bár Suzanna még mindig nem értett belőlük semmit, dallamos versként hullámzottak. A szavak és a fény valahogy egy rendszerbe tartoztak; a négy Család - Aia, Lo, Ye-me és Babu - csodatettei működtek itt egyszerre: a szövődő fény táncot járt a szómuzsikára. Ez volt a Szövőszék, hát persze. Ez volt a Szövőszék. Nem csoda, hogy Immacolata kigúnyolta Shadwellt. A test legfeljebb részesül a varázslatból, de nem teremti. A varázslatot a szó - a kimondott gondolat és a mozgás -, a megjelenítettgondolat szüli; a szőttes egész rendszere, a felidezett dallam: mind gondolat. Édeskevés, hogy Suzanna erre rájött. Kakukk agyával megfejtheti a világ összes rejtélyét, az sem csillapítaná e megszentségtelenitett hely haragját. Kénytelen lesz végignézni, ahogy a Szövőszék dühében szétrázza a Fúgát. Tehetetlen zavarában eszébe jutott Mimi, aki bevezette őt ebbe a kalandba, de meghalt, mielőtt mindenre felkészíthette volna őt. Biztos, hogy erre még Mimi sem gondolt: hogy a Fúga elpusztul, és Suzanna csak áll a közepében, tehetetlenül. A sugarak még mindig ütköztek és sokasodtak, közben olyan szilárddá váltak, hogy sétálni lehetett volna rajtuk. Táncuk teljesen átjárta Suzannát. Úgy érezte, hogy örökké nézni tudná, és soha meg nem unná bonyolult mozgásukat. A fények pedig még mindig csiszolodtak, keményedtek, és Suzanna biztosra vette, hogy hamarosan szűk lesz nekik a szentély, és kitörnek. .. ki a Fúgába, ahová Suzannának is mennie kellett. Ki oda, ahol Cal fekszik, hogy megpróbálja megvigasztalni őt ebben a fenyegető forgatagban. Suzannának ismét eszébe jutott valami: Mimi talán mégis tudta
vagy sejtette, hogy Suzanna végül itt áll majd szemben a varázslattal - talán mégis hagyott valamilyen üzenetet. Suzanna benyúlt a zsebébe, és elővette a könyvet. A titkos helyek történetei. Nem kellett kinyitnia, anélkül is tudta, mi áll az első oldalon: Amit elképzelünk, arról soha nem szabad lemondani. Újra és újra nekirugaszkodott, hogy megfejtse az értelmét, de az agya nem boldogult vele. Az analitikus gondolkodást félretéve, Suzanna a finomabb érzékekre hagyatkozott. A Szövőszék fénye olyan erős volt, hogy belefájdult a szeme. Amikor kilépett a szentélyből, észrevette, hogy a sugarak réseket vájnak a téglába - vagy egyszerűen elemésztik a falat -, és kitörnek. Tűvékony fénycsíkok szabdalták a folyosót. A könyv és a saját testi épségét oltalmazva Suzanna elindult kifelé: ajtó és folyosó, ajtó és folyosó. A Szövőszék fénye már a külső járatokat is beragyogta. A sugarak három vaskos falon törtek át, és egyre terebélyesedtek. Ahogy Suzanna átgázolt közöttük, érezte, hogy megmozdul testében az oldószer, most először, amióta belépett a Gyűrűbe. De nem az arcába tolult, hanem a karjába és a kezébe, mintha ki akarná venni belőle a könyvet. Amit elképzelünk... A szavak zsongtak; a fénysugarak sokasodtak. ...arról soha nem szabad lemondani. A könyv súlyosabb lett, felmelegedett, mint valami élőlény a karjai közt. Pedig csak álmok voltak benne. Papír és tinta, ahol egy másik világ várta a szabadulást. Talán nem is egy, hanem sok világ; hiszen - ahogy Suzanna és Hobart kalandja bizonyította minden szereplő a maga képzelete szerint alakítja a történeteket. Minden olvasó a maga Rengeteg Erdejében bolyong. Suzanna most már a harmadik folyosón járt. Az egész templom fénytől és hangoktól nyüzsgött. Hatalmas energia várta, hogy mederbe tereljék. „Bárcsak képes lennék ezt a végtelen erőt a pusztítás helyett jobb célokra fordítani!" - gondolta Suzanna. Fejében képek, képek töredékei tobzódtak: Ő és Hobart történetük erdejében, ahogy szerepet és bőrt cserélnek; Ő és Cal az árverésen, tekintetük motorja a szőttes fölé lódítja a kést. Aztán: a Szövőszék szentélyében ülő őrök. Nyolc szem, ami
még halálában is képes szétbontani a szőttest. És... összerakni újra? Suzanna már nem sétált, hanem rohant. Rohant, de nem azért, mintha félt volna, hogy maga alá temeti a tető, hanem mert összeálltak a fejében a részletek, és nagyon kevés ideje volt. A Fúgát nem lehet egyedül megmenteni. Persze hogy nem. Semmilyen csodatettet nem lehet egyedül végrehajtani. A csodatettek lényege a kapcsolat. Ezért énekeltek és táncoltak és szőttek a Családok: a varázslat csak a kapcsolatban teljesedhetett ki: előadó és néző, cselekvő és csodáló között. És vajon nem csodatett zajlott-e az ő gondolatai és a könyv alkotójának gondolatai között? Ahogy a sorokat olvasva magába szívta egy másik lélek álmait? Olyan ez, mint a szerelem. Illetve a szerelem a varázslat legtökéletesebb formája: a gondolatokat alakító gondolat, a szerelmeseket összekötő szálakon pörgő képek. Cal! Suzanna elérte a kijáratot, és a tomboló forgatagba vetette magát. A föld aranyossárga fénye kékesfekete és lila lett, mintha megütötte volna magát. Az ég vonaglott, mint aki okádni készül. A templom muzsikájából és a fény különleges geometriájából Suzanna kilépett a zűrzavarba. Cal a földön ült, a templom falának dőlve. Arca fehér volt, de élt. Suzanna odament hozzá, letérdelt. - Mi történik? - kérdezte Cal, vontatottan a kimerültségtől. - Nincs időm megmagyarázni - mondta Suzanna, és megsimogatta Calt. Az oldószer Cal arcán táncolt. - Bízzál bennem. - Igen - mondta Cal. - Jól van. Figyelj rám! Gondolkodnod kell! Gondold végig, hogy mire emlékszel. - Emlékszem...? Míg Cal értetlenül bámult Suzannára, egy széles hasadék nyílt a földben. A templom küszöbétől indult, és nyargalt feléjük, mint valami hírnök. Csupa rossz hírt hozott. Suzanna elbizonytalanodott. Lehetséges bármit is megmenteni ebben a
felfordulásban? Az ég villámlott; por és föld kavargott a tátongó szakadékok fölött. Suzanna minden erejével újdonsült felfedezésére koncentrált. Igyekezett a fejében tartani a Szövőszék képeit. Az egymást keresztező sugarak. Gondolat gondolat alatt és fölött. - A közös emlékekkel és közös álmokkal telítődő űr. - Gondolj a Fúgára! Mindenre, amire emlékszel! - mondta Calnek. - Mindenre? - Mindenre! Az összes helyre, ahol jártál! - Miért? - Bízzál bennem! - mondta. - Cal, az Isten szerelmére, bízzál bennem! Mire emlékszel? - Csak egy-két foszlány... - Az is jó. A legkisebb részlet is. Suzanna Cal arcára szorította a tenyerét. Forró volt a láztól, de a könyv a másik kezében még forróbb volt. Nem is olyan régen a legnagyobb ellensége. Hobart bízta rá féltve őrzött titkait. Nem létezik, hogy Cal ne osztaná meg vele, hiszen szeretik egymást. - Kérlek... - mondta Suzanna. - A kedvedért... - felelte Cal, mintha most értette volna meg, hogy Suzanna szereti - ...bármit. És jöttek a gondolatok. Suzanna érezte, hogy átáramlanak a testén; ő volt a csatorna, amelyben az oldószer az emlékeket szállította. Lelki szemeivel éppen csak megpillantotta, amit Cal látott és tapasztalt a Fúgában, de minden töredék szép és kellemes volt. Egy kert, lobogó tűz, gyümölcsök, táncoló és éneklő alakok. Egy út, egy mező, de Bono és a kötéltáncosok. Az Égboltpalota (a szobákban temérdek csoda), egy riksa, egy ház, egy férfi a lépcsőn. Egy domb és bolygók. A legtöbb részlet olyan gyorsan jött, hogy Suzanna nem is látta, de most nem is ez volt a lényeg. Az erőkörnek ő csak az egyik része volt, mint annak idején az árverésen. Suzanna érezte, hogy a sugarak áttörik az utolsó falat is, mintha a Szövőszék hozzá, a titok megfejtőjéhez igyekezne. Sietniük kellett. Ki kell használni ezt a hullámot, mert nem lesz több. - Tovább! - noszogatta Calt. Cal becsukta a szemét; a képek még mindig áradtak
Suzannába. Remélni sem merte, hogy Cal ennyi mindenre emlékszik majd. Suzanna is hozzátette a maga emlékeit. . . A tó, Capra háza, az erdő, Ilyennincs utcái... Minden kép visszatért, és Suzanna érezte, hogy a sugarak felkapják és sodorják őket magukkal. Félt, hogy a Szövőszék megtagadja majd az együttműködést, de nem: elfogadta Suzanna segítségét; ereje egyesült az oldószer erejével, és átalakított mindent, amire Suzanna és Cal emlékezett. Suzanna innentől kezdve már nem értette, mi történik. Szerepe most már csak annyi volt, hogy részt vegyen az emlék és a varázslat teremtő kapcsolatában, és bízzon benne, hogy ha ő nem is, a működésben levő erők tisztában vannak szándékaival. A Szövőszék ereje azonban elviselhetetlenül nagy volt. Suzanna már alig tudta terelni az energiáját. A könyv égette a kezét. Cal rángatózott a tenyere alatt. - Elég! - kiáltott Suzanna. Cal szeme felpattant. - Még nem fejeztem be. - Azt mondtam, elég! A templom rogyadozni kezdett. - Jesszusom! - mondta Cal. - Menjünk! Tudsz jönni a saját lábadon? - Miért ne tudnék? Suzanna felsegítette Calt. Dübörgés hallatszott a templomból, ahogy a falak egymás után megadták magukat a Szövőszék haragjának. Suzanna és Cal nem kívánták közelről nézni a végső összeomlást; elindultak a téglazivatarban. Cal betartotta a szavát: a saját lábán ment, igaz, lassan. Az is igaz, hogy a futás elképzelhetetlen lett volna ezen a senki földjén. Az idefelé vezető út a Teremtés jegyében telt el, most a Pusztulás kísérte őket. A betolakodók lábnyomaiban életre kelt növények és állatok oszlásnak indultak. A virágok és a fák elhervadtak, rothadásuk bűzét csibész szelek szórták szét a Gyűrűben. A föld fénye elhomályosult, és a levegőben szálló por és mocsok még jobban elsötétítette a vidéket. Állatok visítottak, ahogy a föld megnyílt, és elemésztette saját újszülött teremtményeit. Ennél is borzalmasabb sors várt azokra, akiket nem nyelt el a föld: az imént még teremtő erők most szétcincálták
gyermekeiket. Sápadt, csontvázszerű lények hevertek és haldokoltak szanaszét, fényük és elevenségük már csak emlék volt. Némelyik Calre és Suzannára emelte a tekintetét, reményért vagy segítségért esedezve, de azok egyikkel sem szolgálhattak. Örültek, ha a saját életüket sikerült megóvni a tátongó hasadékoktól. Egymásba kapaszkodva botladoztak tovább, nyakukat behúzták, a Lepel ugyanis - nyomorúságukat tetézendő jégesőt zúdított rájuk. - Messze van még? - kérdezte Cal. Megálltak. Suzanna a tájat fürkészte, és nem esküdött volna meg rá, hogy nem körbe-körbe keringtek ez idáig. A föld fénye most már alig pislákolt. Itt-ott még felizzott, de csak egy újabb szánalmas képet tárt eléjük: a betolakodásuknak köszönhető csoda agóniájának utolsó pillanatait. - Fény! - kiáltotta Suzanna a por- és jégfüggönyön át. - Fényt látok! Mentek tovább, amilyen gyorsan csak tudtak, a genynyedő talajban. Lábuk egyre mélyebbre süllyedt a pusztuló anyag mocsarában, ahol még mindig mozgott a maradék élet; az Éden örökösei: a férgek és a csótányok. De az alagút végén fény világított; Suzanna most megint megpillantotta a sűrű levegőben. - Nézd csak, Cal! - mondta. Cal megnézte, bár jókora erőfeszítésébe került. - Mindjárt odaérünk. Még néhány méter. Cal már alig állt a lábán, de amikor megpillantották a repedést a Lepelben, ez erőt adott a veszedelmes út utolsó néhány méteréhez. Végül kiléptek a világosságra, vagy inkább kiöklendezte őket a Gyűrű, ahogy az utolsókat vonaglotta. Mindössze néhány lépésre jutottak a Lepeltől, amikor Cal megszólalt: - Nem bírom... Összeesett. Suzanna letérdelt mellé, ölébe vette a fejét, aztán segítség után kutatva körülnézett. Ekkor vette csak észre a Gyűrűben történtek következményeit. Csodaország eltűnt. A Fúga gyönyörűségei megszaggatva, összetépve; utolsó foszlányai is elillantak. Víz, fa és kő; állati szövetek és halott
látólények: minden eltűnt, mintha nem is lett volna. Néhány maradvány még látszott, de az sem sokáig. Ahogy a Gyűrű dörgött és rázkódott, a Fúga tájainak utolsó nyomai is füstté és szálakká váltak, aztán puszta levegővé. Félelmetes gyorsasággal történt az egész. Suzanna hátranézett. Most, hogy nem volt mit eltakarnia, a Lepel is összezsugorodott; kopár, piszkos föld és megrepedezett kő maradt a helyén. Még a dörgés is elhalkult. - Suzanna! De Bono közeledett felé. - Mi történt ott benn? - Majd később elmondom - felelte Suzanna. - Előbb segítenünk kell Calen. Megsebesült. - Kerítek egy kocsit. Cal kinyitotta a szemét. - Vége? - motyogta. - Ne gondolj most erre! - mondta Suzanna. - Tudnom kell! - makacskodott Cal meglepő hevességgel, és megpróbált felülni. Suzanna tudta, hogy úgysem nyugszik: felsegítette. Cal feljajdult, amikor meglátta a sivár vidéket. Egy-két csoport látólény és Hobart néhány embere ácsorgott a völgyben és a környező domboldalakon, szótlanul, mozdulatlanul. Ennyien maradtak. - Mi van Shadwell-lel? - kérdezte Cal. Suzanna vállat vont. - Nem tudom. Még előttem kimenekült a templomból. Egy felpörgetett motor zúgása nyomta el a beszélgetést. De Bono hajtott feléjük az egyik megszálló kocsijával, Cal mellett megállt a letaposott fűben. - Én vezetek - mondta Suzanna, miután Calt befektették a hátsó ülésre. - Mit mondunk az orvosnak? - kérdezte Cal elhaló hangon. - Mit mondunk, honnan került belém ez a golyó? - Ne aggódj, ezt a problémát is megoldjuk, ha rá kerül a sor mondta Suzanna. De Bono durcásan átadta a helyet a kormánynál. Ekkor valaki Suzanna nevét kiabálta. Nimrod szaladt a kocsi felé. - Hova mentek? - kérdezte.
Suzanna a hátsó ülés felé intett a fejével. - Drága barátom - mondta Nimrod, amikor meglátta Calt -, elég pocsékul nézel ki. - Megpróbálkozott egy mosollyal, de a könnyek megelőzték. - Vége! - mondta zokogva. - Elpusztult. A mi édes otthonunk... kezével megtörölte a szemét és az orrát. - Most mi lesz velünk? kérdezte Suzannát. - Először is eltűnünk innen - felelte Suzanna. - Amilyen gyorsan csak lehet. Még mindig vannak ellenségeink... - Mit számít - mondta Nimrod. - A Fúga elpusztult. Mindenünk elveszett. - De élünk, nem? -kérdezte Suzanna. - Amíg élünk.. . - Hova megyünk? - Keresünk egy helyet. - Vezess bennünket! - mondta Nimrod. - Csak te maradtál nekünk. - Erről majd később. Most Calen kell segítenünk... - Igen - mondta Nimrod. - Igazad van. - Belekapaszkodott Suzanna karjába, mintha soha nem akarná elengedni. Megígéred, hogy visszajössz? - Megígérem - felelte .Suzanna. - Elindulunk észak felé - mondta Nimrod. - Innen két völgyre leszünk. Várunk. - Akkor indulj! - mondta Suzanna. - Múlik az idő. - Nem felejted el? Suzanna legszívesebben egy nevetéssel oszlatta volna el Nimrod kételyeit, de meggondolta magát. Inkább megérintette könnyes arcát, hogy érezze az oldószert. Útközben döbbent csak rá, hogy valószínűleg megáldotta Nimrodot. IV. SHADWELL A kereskedő akkor bukkant elő a Gyűrűből, amikor elkezdődött a Fúga oszlása. Menekülése így nemcsak akadálytalan, de észrevétlen is volt. Az otthon szövetének foszlása közben az égvilágon senkit nem érdekelt a rongyos, véres alak, aki a felfordulásban botorkált. Csak egyszer kellett megállnia, hogy kiürítse háborgó gyomrát.
A hányadék összefröcskölte hajdan elegáns cipőjét. Shadwell megpróbálta letörölni egy marék fűvel, de serénykedése közben a fűszálak elillantak. Varázslat! Megint egy undorító varázslat! A Fúga ígéretekkel kecsegtette. Visszataszító varázsaival hencegett, ő pedig - a szerencsétlen Kakukk - teljesen megzavarodott. Megtáncoltatta. Felcicomázta idegen tollakkal; rávette őt, hogy csaljon és csábítson, hogy ingyen szolgálja hazugságait. Mert az volt mind: hazugság - Shadwell most már tudta. A Fúga megtagadta tőle a jutalmat, az orra elől csente el, és most ő érezze magát vétkesnek? Egészen mostanáig fel sem merült benne, hogy rútul kihasználják - ártatlanságának ez volt a legékesebb bizonyítéka. Ő senkit nem akart bántani, ő csak igazságot és józanságot akart hozni ennek a népnek. Megkínozták. Rászedték, becsapták. Hiszékenység - a történelem mi mással vádolhatná? Az pedig bocsánatos bűn. Az igazi bűnösök a látólények; a tragédiát ők, a csodatettek és az ésszerűtlenség bajnokai okozták. Nemes törekvéseit ők torzították el; maguknak köszönhetik a szörnyűségeket. A pusztítás kiismerhetetlen és komor útja a Gyűrűbe vezette, és gyilkosságba hajszolta őt. Őt, a körülmények áldozatát. Elindult kifelé a völgyből, át a halódó Fúgán. A levegő a domboldalon tisztább volt; Shadwell elszégyellte magát. Ő félelemtől és csalódottságtól bűzlött, a szél a tenger illatát hozta. Ahogy beleszippantott, Shadwell érezte, hogy csak ez a tisztaság mentheti meg a tébolytól. Undorodott a saját testétől, leráncigálta magáról a véres zakót. Trágya: fertőzött és fertőző. Akkor követte el az első hibát, amikor elfogadta a varázslónőtől: ebből fakadt minden további tévedés. Mérgében megpróbálta széttépni, de a zakó ellenállt az erejének, így hát egyszerűen összegyűrte és elhajította. A zakó egy ideig röpült, aztán lezuhant, és kavicsokat sodorva gurult lefelé a sziklás domboldalon, végül megállt és elnyúlt, mint egy öngyilkos fél ember. Megérkezett méltó helyére: a mocsokba. A látólényeknek is ott a helyük, gondolta Shadwell. Ízig-vérig csaló mindegyik. Otthonuk elpusztult ugyan, de Shadwell könnyen elképzelte róluk, hogy tartogatnak még egy-két trükköt. Nem lesz nyugodalma, míg él ez a szenny népség. Bohócot, hentest
csináltak belőle; csak az lesz számára a gyógyulás, ha az utolsót is eltüntette a föld színéről. A dombtetőről a völgybe pillantva Shadwell új életcélt talált magának. Átverték és megalázták, de életben maradt. A csata még nem ért véget. Van egy ellenségük ezeknek a szörnyetegeknek. Immacolata gyakran álmodott róla és a pusztaságról, ahol lakik. A Korbács, így emlegette. A látólények elpusztításában szüksége lesz egy szövetségesre; találhatna-e jobbat ennél az ismeretlen erőnél, aki elől annak idején elbújtak? Többé nem bújhatnak el. Nincs már otthonuk, ami elrejthetné őket. Ha megtalálná ezt a Korbácsot - és felrázhatná a pusztaságban -, ők ketten egyetlen mozdulattal elsöpörhetnék a látólényeket. A Korbács. Imádta a hangzását. De ennél is jobban imádja majd a csendet, ha ellenségei végre holtan hevernek. V. MULANDÓ NYUGALOM 1. Cal örült, hogy alhat egy kicsit; örült, hogy elnyújtózhat a gyengéd kezek és gyengéd szavak között. Az ápolónők sürgölődtek körülötte, az orvos mosolyogva biztatta, hogy minden rendben lesz, mellette pedig de Bono bólogatott, és szintén mosolygott. Másnap éjszaka, amikor felébredt, Suzannát látta az ágya mellett. Tátogott, de Cal nem értette, hogy mit mond. Örült, hogy Suzanna mellette van. Elaludt, de mire újra felébredt, Suzanna eltűnt. Megkérdezte az ápolónőt, hogy hol van Suzanna, hol van de Bono, de az csak annyit mondott, hogy aludjon nyugodtan, ne aggódjon, nemsokára visszajönnek. Aludjon csak, és mire felébred, minden rendben lesz. Calnek felderengett, hogy egy kedves ismerőse egyszer kifakadt ez ellen a tanács ellen, de kába agya képtelen volt felidézni, hogy ki volt az. Nem erőlködött tovább, inkább elaludt. Sok-sok álmot látott. Altalában ő játszotta a főszerepet, de nem mindig a saját bőrében. Egyszer madár volt, máskor fa, és ágai roskadoztak a gyümölcsöktől, amelyek mindegyike mintha egy kis
világ lett volna. Aztán ő volt a szél vagy olyan, mint a szél, és láthatatlanul száguldott a táj fölött, ahonnan arcok - kőarcok, virágarcok - bámultak felfelé, és folyók, amelyekben minden ezüsthalat név szerint ismert. Aztán azt is álmodta, hogy meghalt; végtelen, fekete tejóceánban lebegett, miközben láthatatlan, félelmetes lények riogatták a csillagokat a magasban, aztán hatalmas ívekben lerángatták őket, a csillagok pedig zuhanásuk közben énekeltek. Bármilyen kényelmes volt is ez a halál, Cal tudta, hogy csak álmodja: a kimerültség kényezteti. Hamarosan eljön az idő, amikor újra fel kell ébrednie. Eljött az idő: felébredt. Nimrod ült az ágya mellett. - Ne izgulj! - mondta Calnek. - Nem fognak kérdezősködni. Cal nyelve nehézkesen mozgott, de sikerült kinyögnie: - Ezt hogy csináltad? - Egy ártatlan trükk - mondta Nimrod komoly képpel. - Egy-egy megtévesztéssel még elboldogulok. - Hogy állnak a dolgok? - Rosszul - hangzott a válasz. - Mindenki kesereg. Én sose voltam az a gyászolós fajta, úgyhogy most nem nagyon kedvelnek. - Suzanna? Nimrod talányos képet vágott. - Engem is érdekelne - mondta. - De most éppen a Családokkal vesződik. Ha nem keseregnek, akkor veszekednek. Elegem van a karattyolásukból. Néha már arra gondolok, hagyom őket a fenébe, megkeresem Marguerite-et. Legszívesebben elfelejteném a látólényeket. - Ez nem fog menni. - Bízd rám. Semmi értelme az érzelgősködésnek, Cal. A Fúga elpusztult, vége. Talán még hasznunkra is válhat, ha már egyszer így esett. Borítsunk fátylat a múltra. El kellene vegyülnünk a Kakukkok között. Eszre sem vennének, lefogadom. Ahogy elnézem, rajtunk kívül is van épp elég furcsaság a Birodalomban. A szoba sarkában álló tévére mutatott. - Valahányszor bekapcsolom, mindig valami meglepetéssel szolgál, valami újdonsággal. Még az is előfordulhat, hogy elmegyek Amerikába. Levette a szemüvegét. Cal már el is felejtette, hogy milyen különleges a szeme. - Hollywoodban biztos jól jönne egy ilyen
tekintet - mondta Nimrod. Cal érezte szavaiban a szorongást, mégsem tudta megállni egy mosoly nélkül. Persze lehet, hogy Nimrodnak van igaza; a látólényeknek talán tényleg az az egyetlen lehetőségük, hogy elvegyülnek a Kakukkok között, és megpróbálnak megbékélni a Birodalommal. - Mennem kell! - mondta Nimrod. - Gyűlés lesz ma este. Mindenki kiöntheti a szívét. Azt hiszem, egész éjszaka tanácskozni fogunk. - Elindult az ajtó felé. - Még találkozunk, mielőtt elindulnék Kaliforniába - mondta, és magára hagyta Calt. 2. Két napig senki nem jött. Cal állapota gyorsan javult, és úgy tűnt, Nimrod csodatette bevált: sebesülését a személyzet nem jelentette a rendőrségnek. A harmadik nap délutánján Cal rájött, hogy valószínűleg meggyógyult, ugyanis nyugtalankodni kezdett. A tévé - Nimrod új szerelme - összes kínálata egy gyatra sorozat és egy pocsék film volt. Cal éppen az utóbbit, a kettő közül a kevésbé bárgyút nézte, amikor nyílt az ajtó, és egy feketébe öltözött nő lépett be a kórterembe. Egy pillanatnyi tétovázás után Cal felismerte Apolline-t. Mielőtt köszönhetett volna, a látogató megszólalt: - Beszélgetésre nincs idő, Calhoun... - és odalökött neki egy csomagot. - Tedd el! Cal eltette. - Sietnem kell - folytatta Apolline. Arca megenyhült, ahogy Calre nézett. - Fáradtnak látszol, drágaságom. Pihenj egy kicsit! - Ezzel a tanáccsal elindult az ajtó felé. - Várj! - szólt utána Cal. - Nincs idő! - felelte Apolline, és már el is tűnt. Cal kibontotta a csomagot: a mesekönyv, amit a Rue Streeten talált Suzanna. Egy sebtiben lefirkantott üzenet volt mellette: Cal! Kérlek szépen, vigyázz erre a könyvre! Mindig tartsd magadnál. Felbukkantak az ellenségeink, veszélyben vagyunk. Amint lehet, megkereslek. Tedd meg ezt értünk! Csókollak,
Suzanna Cal újra és újra elolvasta a levelet, könnyekig meghatódva az utolsó soron: Csókollak. Az utasítások azonban zavarba hozták. A könyv teljesen jelentéktelennek látszott: kötése szakadozott, lapjai megsárgulva. Ráadásul németül íródott, úgyhogy Cal egy szót sem értett belőle. Még az illusztrációk is sötétek voltak, csupa homály, és Calnek a homályból egy életre elege volt. De ha Suzanna azt kéri, hogy vigyázzon rá, akkor vigyáz rá. Suzanna mindig tudja, mit miért csinál, Cal pedig már megtanulta, hogy komolyan kell venni az utasításait. 3. Apolline után nem jött több látogatója, de ezen Cal nem nagyon lepődött meg. Már Apolline viselkedéséből is sugárzott a fenyegetettség érzése, Suzanna leveléből pedig még inkább. Felbukkantak az ellenségeink, veszélyben vagyunk - ezt írta. És ha ezt írta, akkor így volt. Egy hét múlva Calt kiengedték a kórházból, visszament Liverpoolba. Otthon semmi nem változott. A fű még mindig nem volt hajlandó kinőni a meggyötört földön, ahol Lilia Pellicia meghalt; a vonatok továbbra is robogtak észak felé, dél felé; az ebédlő ablakpárkányán a porcelánkutyák türelmesen várták gazdájukat, de hűségüket csak porral honorálták. Por lepte azt a cetlit is, amit Geraldine hagyott a konyhaasztalon. Egy rövid üzenet volt, amelyben közölte Callel, hogy majd csak akkor számítson a társaságára, ha megtanult józan felnőtt emberhez illően viselkedni. Ezen kívül több levél is várt Calre - az egyik a főnökétől, aki afelől érdeklődött, hogy hova a pokolba tűnt Cal, továbbá ajánlotta, hogy sürgősen adjon valami magyarázatot, ha nem akarja elveszíteni az állását. A levelet 11-én keltezték. Cal 25-én olvasta. Gyanította, hogy ki van rúgva. Nem izgatta különösebben, hogy munka nélkül maradt, sőt, tulajdonképpen Geraldine-t sem hiányolta. Egyedül akart lenni; magányra és időre volt szüksége, hogy végiggondolhassa a történteket. Az egészben az volt a legkülönösebb, hogy az égvilágon semmit nem érzett. Ahogy teltek a napok, és megkísérelte helyrepofozni az életét, rájött, hogy a Fúgában töltött
idő nemcsak a vállát sebezte meg. Olyan volt, mintha a templomban elszabadult erők valahogy beférkőztek volna a testébe, és alkalmatlanná tették volna a szomorúságra és a sajnálatra. A poéta is hallgatott. Bár Cal még mindig kívülről tudta Bolond Mooney verseit, a sorok üresen csengtek, és semmilyen hatást nem gyakoroltak rá. Mindebben csak egy vigasztaló volt: hogy ez az újdonsült bölcs belenyugvás talán jobban illik magányos könyvtárosi életéhez. Éber lesz, de nem siettet semmit, sem a romlást, sem a boldogulást. Ez persze nem azt jelenti, hogy feladja a jövőhöz fűzött reményeit. Igaz, ő csak egy Kakukk: ijedt, fáradt és magányos. De hát ez még nem a vég, hisz, ha jól belegondolt, fajtájának minden tagja ilyen. Amíg képesek lesznek meghatódni egy moll akkord hallatán; amíg könnybe lábad a szemük, ha két szerelmes egymásra talál; amíg gyanakvó szívükben jut hely a kockázat vállalására, és mernek Isten arcába nevetni, addig még van remény a megmenekülésre. Ha mindez kiveszett az emberekből, megértek a pusztulásra.