JON KRAKAUER
ÚT A VADONBA KALAND A MESSZI ÉSZAKON
PARK KÖNYVKIADÓ
A fordítás alapjául szolgáló kiadás: Jon Krakauer: Into the Wild Doubleday, New York, 1997 Fordította: Veressné Deák Éva A borítót tervezte: Gerhes Gábor ISSN 1586 – 426X Copyright © 1996 by Jon Krakauer Hungarian translation © 2000 Veressné Deák Éva Magyar kiadás © 2001 Park Könyvkiadó, Budapest Szerkesztette: Révy Katalin és Székely Éva Műszaki szerkesztő: Mező Zsuzsa Számítógépes tördelés: Alinea Kft. Készült a Gyomai Kner Nyomda Rt.-ben Printed in Hungary
Készítette: KóborAngyal-Alex
1990 nyarán Chris McCandless dicsérettel diplomázott az Emory Egyetemen, majd eltűnt szem elől. Bankbetétjét jótékony célra adományozta, nevet változtatott, és legtöbb személyes tárgyát hátrahagyva új életet kezdett. Stoppal bejárta Észak-Amerikát, embert próbáló, kivételes élményeket keresett. Majd kedvenc könyveivel, egy puskával és egy zsák rizzsel fölszerelkezve elindult északra, az alaszkai vadonba, hogy megkíséreljen csak magára támaszkodva élni. Néhány hónap múlva jávorszarvasvadászok bukkantak rá a tetemére. Mi vezérelte ezt a fiút? Romlatlan idealizmus, csillapíthatatlan kalandvágy vagy önpusztító szándék? Felelőtlen volt vagy előre nem látott körülményeknek esett áldozatul? Jon Krakauer az oknyomozó riporter alaposságával vázolja fel a tragikus végkimenetelig vezető utat, miközben személyes tapasztalatait is a történetbe szőve megpróbálja megérteni és megértetni az olvasóval hőse gondolatvilágát, tettének mozgatórugóit. A könyvből hasonló címmel film is készült.
Lindának
A SZERZŐ ELŐSZAVA 1992 áprilisában egy jómódú, keleti-parti családból származó, amerikai fiatalember autóstoppal Alaszkába utazott, és a Mount McKinleytől északra gyalog nekivágott a vadonnak. Négy hónappal később jávorszarvasvadászok fedezték fel oszlásnak indult tetemét. Röviddel azután, hogy megtalálták a holttestet, az Outside magazin szerkesztője megkért, készítsek riportot a fiú halálának rejtélyes körülményeiről. Kiderült, hogy Christopher Johnson McCandlessnek hívták. Megtudtam, hogy Washington egyik gazdag elővárosában nőtt fel, kiváló eredménnyel végezte tanulmányait és élsportoló volt. 1990 nyarán dicsérettel diplomázott az Emory Főiskolán, majd eltűnt szem elől. Megváltoztatta a nevét, 25 000 dolláros bankbetétjét teljes egészében jótékony célra adományozta, elhagyta a kocsiját és legtöbb személyes tárgyát, elégette a tárcájában lévő összes készpénzt. Új életet kezdett, mindig a társadalom peremvidékein ütve tanyát, és bejárta Észak-Amerikát: embert próbáló, kivételes élményeket keresett. Családjának fogalma sem volt róla, hol van és mi lett vele, amíg maradványai elő nem kerültek Alaszkában. Rövid volt a határidő, csak néhány oldalas cikkre futotta, amely a magazin 1993. januári számában jelent meg. Bár a hírt már rég felváltották a polcokon a frissebbek, érdeklődésem nem csitult. Erősen foglalkoztatott a fiú éhezése, és valamilyen bizonytalan, nyugtalanító párhuzamot éreztem az ő élete és a magamé között. Nem tudtam elszakadni McCandlesstől, és több mint egy évet töltöttem azzal, hogy nyomon követtem a kanyargós ösvényt, amely az alaszkai tajgán bekövetkezett haláláig vezetett, és már-már megszállott érdeklődéssel kutattam kóborlásának részleteit. Próbáltam megérteni őt, és közben elkerülhetetlenül el kellett gondolkoznom más, általánosabb kérdéseken is: hogy mennyire rabul ejti a vadon az amerikaiak képzeletvilágát; hogy bizonyos lelkialkatú fiatalemberek mennyire vonzódnak a veszélyhez; hogy milyen bonyolult és súlyosan terhelt lehet a kapcsolat apa és fia között. Ennek a sokirányú kutatásnak az eredménye ez a könyv. Nem állítom, hogy elfogulatlan életrajzíró vagyok. McCandless különös története olyan személyes húrt pendített meg bennem, hogy lehetetlen szenvtelenül beszámolnom tragédiájáról. Törekedtem azonban észrevétlenné tenni szerzői jelenlétemet, remélem, nagyrészt sikerrel. Mégis be kell vallanom az olvasónak, hogy McCandless történetét időnként megszakítottam, és saját fiatalkorom epizódjait iktattam közbe. Bízom benne, hogy az én élményeim valamilyen közvetett módon megvilágíthatják Chris McCandless történetének rejtélyét. A mély érzésű fiatalembert makacs idealizmus jellemezte, nehezen alkalmazkodott a modern élethez. Nagy tisztelője volt Tolsztoj műveinek, különösen azt csodálta, ahogy a nagy író lemondott a gazdag és előkelő életről és a szűkölködőket választotta. Főiskolai évei alatt követni kezdte Tolsztoj aszketizmusát és erkölcsi szigorát, ami eleinte meglepte, később kétségbe ejtette a hozzá közel állókat. Amikor elindult Alaszka bozótosai felé, nem voltak illúziói: tudta, nem tejjel-mézzel folyó Kánaán várja, de ő éppen a veszélyt, a hányattatásokat és a tolsztoji lemondást kereste. És meg is találta, hiánytalanul. Mindazonáltal a ló hétig tartó megpróbáltatás során jól állta a sarat. Ha egy-két, látszólag jelentéktelen ügyetlenséget nem követ el, ugyanolyan névtelenül jött volna elő a vadonból 1992 augusztusában, mint ahogy áprilisban odament. Ártatlan hibái azonban – sajnos – sorsdöntőnek és jóvátehetetlennek bizonyultak, neve a bulvársajtó címoldalaira került, kétségbeesett családja már csak szenvedélyes és fájdalmas szeretetének maradékaiba kapaszkodhatott. Meglepően sok embert érintett meg Chris McCandless életének és halálának története. Az Outside-cikk megjelenését követő hetekben és hónapokban több levél érkezett a szerkesztő-
ségbe, mint a lap történetében bármikor. Ezek a levelek, ahogy várható is, élesen ellentétes nézőpontokat tükröztek: voltak, akik csodálták a fiút bátorságáért és nemes elveiért, mások feldühödve minősítették felelőtlenül ostoba, nyughatatlan csodabogárnak, önmagában tetszelgőnek, aki a halálát csak saját arroganciájának és butaságának köszönheti, és nem is érdemli meg a kapott nagy nyilvánosságot. Saját meggyőződésem hamarosan világossá válik, azt pedig az olvasóra bízom, hogy megalkossa a maga véleményét Chris McCandlessről. Jon Krakauer Seattle 1995. április
ELSŐ FEJEZET
ALASZKA MÉLYÉN 1992. április 27. Üdvözlet Fairbanksből! Most hallasz rólam utoljára, Wayne. Két napja érkeztem. Nagyon nehéz volt fuvart találni a Yukon területén, de végül is ideértem. Kérlek, minden postámat küldd vissza a feladónak. Lehet, hogy csak nagyon soká térek vissza Délre. Ha ez a kalandom végzetesnek bizonyulna és soha többé nem hallanál rólam, azt akarom, hogy tudd: nagyszerű ember vagy. Most elindulok a vadonba. Alex Képeslap Wayne Westerbergnek, Carthage, Dél-Dakota Jim Gallien több mint 6 kilométerre járt Fairbankstől, amikor észrevette a stoppost: az út mellett állt a hóban, feltartott hüvelykujjal, dideregve a szürke alaszkai hajnalban. Fiatal volt: 18, legföljebb 19 éves lehetett. Hátizsákjának kidudorodása fegyvert sejtetett, de ő maga nagyon is barátságosnak látszott; egy stoppos, akinél félautomata Remington van, nem olyan jelenség, akitől megijedne egy autós a 49. államban. Gallien az útpadkára kormányozta teherautóját, és szólt a srácnak, hogy szálljon be. A stoppos bedobta zsákját a Ford hátuljába és Alexként mutatkozott be. – Alex? – kérdezett vissza Gallien, és várta, hogy a családi név is elhangozzék. – Csak Alex – felelte a fiatalember, láthatóan nem kapta be a csalit. 165-170 cm magas volt, azt állította, hogy 24 éves és Dél-Dakotából jön. Azt mondta, hogy egészen a Denali Nemzeti Parkig szeretne eljutni, onnan gyalog megy tovább a rengeteg mélyére, mert néhány hónapig távol akar lenni a világtól. A villanyszerelő Gallien Anchorage-ba tartott, amely 380 kilométernyire Denalitól, a George Parks autópálya mellett van; felajánlotta, hogy ott teszi ki, ahol Alex akarja. A fiú hátizsákja legföljebb 12-15 kiló lehetett, ami meglepte Gallient. Mint tapasztalt vadász és erdőjáró ember valószínűtlenül kevésnek találta a csomagot egy olyan ember számára, aki hónapokat akar a vadonban tölteni, különösen tavasszal. – Távolról sem volt nála annyi élelem és felszerelés, mint amennyit egy ilyen kalandra vállalkozó embertől el lehetne várni – emlékezik vissza. Fölkelt a nap. Ahogy lefelé gurultak a Tanana-folyó fölötti erdős hegygerincen, Alex a dél felé húzódó, szélfútta lápot bámulta. Gallien azon gondolkodott, hogy nem egy olyan hóbortos alakot fogott-e ki Amerika délebbi vidékeiről, aki azért jön északra, hogy kiélje rosszul értelmezett Jack London-i képzelgéseit. Alaszka sokáig mágnesként vonzotta az álmodozókat és a félresikerülteket, azokat, akik azt hiszik, hogy a még felfedezetlen, vad vidék érintetlen és grandiózus szépsége ír lesz összes sebükre. A bozótvidék azonban nem szanatórium, és mit sem törődik a reményekkel és a vágyakkal. – Akik nem idevalósiak – meséli Gallien lassú, zengő hangon –, fognak egy Alaska magazint, átlapozzák, és azt hiszik: No, én fölmegyek oda, távol leszek mindentől, élem világomat. De amikor ideérkeznek és tényleg elindulnak a vadonba, hát az nem olyan, mint amilyennek a magazinok mutatják. A folyók nagyok és gyorsak. A szúnyogok élve felfalják az embert. A legtöbb helyen nincs sok vad. A bozótosban élni nem éppen majális. Két órán át tartott az út Fairbankstől a Denali Parkig. Minél tovább beszélgettek, Gallien annál kevésbé tartotta Alexet flúgosnak. Kellemes volt a modora és tanultnak látszott.
Gallient átgondolt kérdésekkel ostromolta a környéken élő kisvadakról, az ehető bogyókról. Gallien mégis nyugtalanítónak látta a fiú helyzetét. Alex bevallotta, hogy mindössze egy ötkilós zsák rizst hozott magával. Felszerelése a minimálisnál is kevesebbnek tűnt Alaszka mélyének kemény viszonyai között – a földet itt még áprilisban is téli hótakaró borítja. Olcsó bőr túrabakancsa nem volt sem vízálló, sem elég meleg. A puskája csak 22-es kaliberű, ezzel nem lehet nagyvadat, jávorszarvast vagy rénszarvast elejteni, pedig ha valóban sokáig akar maradni a vidéken, vadhúson kell élnie. Nem volt sem fejszéje, sem szúnyogriasztója, sem hócsizmája, sem iránytűje. Az egyetlen eszköz, ami a tájékozódását segítette, az egyik benzinkútnál elcsent, viharvert autóstérkép volt. Fairbankstől 160 kilométerre az út kezd fölfelé kúszni az Alaszkai-hegység dombjaira. Ahogy a teherautó átkelt egy hídon a Nonana-folyó fölött, Alex lenézett a sebes áradatra, és megjegyezte, hogy fél a víztől. – Egy éve Mexikóban – mesélte Galliennek – kinn voltam az óceánon egy kenuval, és amikor jött a vihar, majdnem belefulladtam. Röviddel ezután Alex előhúzta kezdetleges térképét, és egy szaggatott piros vonalra mutatott, amely Healy bányavároska mellett keresztezte az utat. A Stampede-ösvény nevű útvonalat jelezte. Ritkán járnak rajta, a legtöbb alaszkai térképen nem is tüntetik fel. Alexén azonban a szaggatott vonal vagy 65 kilométeren át kanyargott a George Parks autópályától nyugatra, majd beleveszett a Mount McKinleytől északra fekvő, úttalan vadon közepébe. Alex kijelentette, hogy oda igyekszik. Gallien azt gondolta, hogy a stoppos terve őrülten vakmerő és többször is megpróbálta lebeszélni. – Mondtam neki, hogy ahová menni akar, ott nem könnyű a vadászat, napokig is járhatja a vidéket, mégsem ejt vadat. Próbáltam elijeszteni medvetörténetekkel. Megmondtam neki, hogy egy 22-es semmit sem ér a grizzly ellen, legföljebb megvadítja. Úgy láttam, mégsem fél. „Majd felmászom egy fára” – csak ennyit felelt. Akkor elmagyaráztam neki, hogy az államnak azon a részén a fák nem nőnek magasra, és a medve egy mozdulattal könnyedén kitép egy kis vézna fekete lucfenyőt, de a fiú egy csöppet sem rettent vissza. Mindenre volt válasza. – Gallien fölajánlotta, hogy elviszi egészen Anchorage-ig, vesz neki rendes felszerelést, aztán visszahozza oda, ahová menni akar. – Nem, de azért köszönöm – válaszolta Alex. – Jól megleszek azzal, amim van. Gallien megkérdezte, van-e vadászengedélye. – A fenébe, nincs – vágott vissza gúnyosan Alex. – Hogy mit eszem, ahhoz a kormánynak semmi köze. Szarok az ostoba törvényeikre. Amikor Gallien firtatni kezdte, hogy a szülei vagy a barátai tudják-e, mire készül, van-e valaki, aki riadót fújna, ha bajba kerül és sokáig elmarad, Alex nyugodtan azt felelte, hogy nincs, senki sem tud a terveiről és valójában már majdnem két éve nem beszélt a családjával. – Teljesen biztos vagyok benne – nyugtatta meg Gallient –, hogy semmi olyasmi nem érhet, amivel ne tudnék egyedül is megbirkózni. – Egyszerűen nem lehetett lebeszélni – emlékezik vissza Gallien. – Elszánt, valódi kalandornak látszott. Leginkább úgy jellemezhetném, hogy be volt sózva. Alig várta, hogy ott legyen és belevágjon. Három órával Fairbanks után Gallien lekanyarodott az országútról, és egy havas mellékútra kormányozta ütött-kopott négykerék-meghajtású teherautóját. Az első néhány kilométeren a Stampede-ösvény erősen emelkedett, mellette elszórva kunyhók álltak a lucfenyők és rezgőnyárfák gyér csoportjai között. Az utolsó rönkkunyhó után az út gyorsan romlott, alá volt mosva, benőtték az égerfák, gondozatlan, egyenetlen ösvény lett belőle. Nyáron az út kezdetleges, de járható lett volna; most félméteres, kásás tavaszi hó tette járhatatlanná. 15 kilométerre voltak az országúttól, és Gallien aggódott, hogy elakad, ha tovább hajt; így megállította a járgányt egy kis emelkedő tetején. A délnyugati horizonton ÉszakAmerika legmagasabb hegyláncának jeges csúcsai ragyogtak. Alex ragaszkodott hozzá, hogy odaadja Galliennek az óráját, a fésűjét és minden vagyonát:
85 centet. – Nem kell a pénzed – ellenkezett Gallien –, órám meg van. – Ha nem fogadod el, akkor eldobom – vágott vissza hetykén Alex. – Nem akarom tudni, mennyi az idő. Nem akarom tudni, milyen nap van, vagy hol vagyok. Semmi ilyesmit. Mielőtt Alex elvált tőle, Gallien az ülés mögé nyúlt, kihúzott egy pár öreg gumicsizmát, és rábeszélte a fiút, hogy fogadja el. – Túl nagy volt neki – emlékszik vissza –, de azt mondtam: Vegyél fel két pár zoknit, és akkor a lábad legalább nagyjából száraz és meleg marad. – Mennyivel tartozom? I ízzel ne törődj – felelte Gallien. Aztán adott a fiúnak egy cédulát a telefonszámával, ezt Alex gondosan eltette egy műanyag tárcába. Ha élve kerülsz elő, hívj fel, és majd elmondom, hogyan juttasd vissza a csizmát. Galliennek csomagolt a felesége két sajtos-tonhalas szendvicset és egy zacskó kukoricacsipszet ebédre; a villanyszerelő rábeszél te a stoppost, hogy fogadja el az ennivalót is. Alex kivett a hátizsákjából egy fényképezőgépet, és megkérte Gallient, készítsen róla egy képet, ahogy puskával a vállán áll a csapás elején. Aztán szélesen mosolyogva eltűnt a hóborította ösvényen. Keddi nap volt, 1992. április 28-a. Gallien megfordult a teherautóval, visszahajtott a George Parks autópályára, és folytatta útját Anchorage felé. Néhány kilométerrel arrébb egy kisvárosba, Healybe érkezett, az alaszkai állami rendőrség állomáshelyére. Kicsit habozott, hogy megálljon-e és értesítse-e a hatóságot Alexről, de aztán meggondolta magát. – Azt képzeltem, hogy minden rendben lesz – magyarázza. – Gondoltam, valószínűleg elég hamar megéhezik, és egyszerűen visszamegy az országútra. Ahogy minden normális ember tenné.
MÁSODIK FEJEZET
STAMPEDE-ÖSVÉNY Jack London király Alexander főcsavargó 1992. május Fadarabba vésett felirat, amelyet Chris McCandless halálának színhelyén találtak A befagyott folyó mindkét oldalán fekete szurokfenyőerdő komorlott. A fákról nemrég letépte a szél fehér fagyleplüket, s most feketén és baljósan dőltek egymás felé a gyengülő világosságban. Roppant csend uralkodott a vidéken. A vidék kihalt volt, élettelen, sehol semmi mozgás; oly magányos és hideg volt, hogy már nem is a szomorúság hangulatát árasztotta, inkább valamiféle nevetés lappangott benne, de minden szomorúságnál szörnyűbb nevetés – olyan vidámság nélküli nevetés, mint a Szfinx mosolya, olyan hideg nevetés, mint a fagy. Az élet s az élet erőfeszítéseinek hiábavalóságán nevető örökkévalóság megfellebbezhetetlen és megtanulhatatlan bölcsessége volt. A Vadon volt ez, a félelmetes, fagyos szívű Északi Vadon. JACK LONDON: Fehér agyar (Szász Imre fordítása) Az Alaszkai-hegység északi határán, közvetlenül mielőtt a Mount McKinleynek és társainak ormótlan sáncai körülveszik az alacsony Kantishna-fennsíkot, a Külső hegyláncnak nevezett, kisebb hegygerincek sora terpeszkedik a laposok fölött, mint egy összegyűrt lepedő ráncai a vetetlen ágyon. A Külső hegylánc két szélső nyúlványának éles taréjai között talán 8 kilométer széles, kelet-nyugati irányú teknő fekszik, lápfű, égerbozótos és vézna luc mocsaras keverékének szőnyege borítja. A kusza, dimbes-dombos, alacsony vidéken keresztül kanyarog a Stampede-ösvény, amelyen Chris McCandless elindult a vadon felé. Az ösvényt az 1930-as években egy Earl Pilgrim nevű legendás alaszkai bányász vágta; az antimonbányákhoz vezetett, amelyeket ő fedezett fel a Stampede-patakon, a Toklat-folyó Clearwater-elágazása fölött. 1961-ben egy fairbanksi cég, a Yutan Construction, az új (csak két évvel korábban állammá lett) Alaszkától szerződést kapott az ösvény kiépítésére, és hozzálátott, hogy kocsiúttá alakítsa át, amelyen a teherautók egész évben szállíthatják az ércet a bányákból. Míg az út épült, a munkások elszállásolására a Yutan három lerobbant buszt vásárolt; mindegyiket fölszerelték hálóhelyekkel és egyszerű vaskályhával, aztán D-9-es hernyótalpasokkal a vadonba vontatták. Az építkezést 1963-ban leállították: vagy 80 kilométernyi út készült el, de a sok folyón, amelyet keresztezett, egyetlen hidat sem építettek, az utat pedig hamarosan járhatatlanná tette az állandó fagy, az olvadás és az időszakos áradások. A Yutan két buszt visszavontatott az országútra. A harmadikat félúton, az ösvény mellett hagyták, hogy menedékül szolgáljon a vadászoknak és a csapdaállítóknak. Az azóta eltelt három évtizedben az úttest nagy része tönkrement: elmosta a víz, benőtte a bozót, hódtavak foglalták el a helyét, de a busz még mindig ott van. Az 1940-es, International Harvester márkájú, gazdátlan jármű Healytől nyugatra, légvo-
nalban mintegy 40 kilométernyire, a Stampede-ösvény mellett rozsdásodik, közvetlenül a Denali Nemzeti Park határánál, a gyom között. A motorja már nincs meg. Néhány ablaka be van törve vagy teljesen hiányzik, a padlón törött whiskysüvegek. Fehér-zöld festése csúnyán elszíneződött. A viharvert felirat szerint az öreg járgány valaha a fairbanksi városi közlekedési hálózathoz tartozó 142-es busz volt. Manapság hat-hét hónap is eltelik anélkül, hogy a buszba ember tenné be a lábát, de úgy alakult, hogy 1992 szeptemberének elején ugyanaznap délután hat ember is járt ott, három külön csapatban. A Denali Nemzeti Parkot 1980-ban kiterjesztették Kantishna dombjaira és a Külső hegylánc legészakibb vonulatára, de a Stampede-ösvény első szakasza mentén egy lapos földdarabot kihagytak az új park területéből; ezt a hosszúkás földsávot Wolf Townships (Farkastanya) néven ismerik. Mivel ezt a 11x32 kilométeres szakaszt három oldalról a védett nemzeti park veszi körül, a szokásosnál jóval több farkas, medve, rénszarvas, jávorszarvas és más vad lakja. A helyi titkot féltékenyen őrzik azok a vadászok és csapdaállítók, akik tudnak e helyi különlegességről. Ősszel alig kezdődik meg a jávorszarvas-vadászat idénye, csapatostul bukkannak fel a vadászok az öreg busznál, mely 3 kilométerre a park határától, a Sushana-folyó mellett áll. Ken Thompson, egy anchorage-i karosszériabolt tulajdonosa alkalmazottjával, Gordon Samellel és barátjukkal, az építőmunkás Ferdie Swansonnal 1992. szeptember 6-án, jávorszarvas-cserkészés közben érkeztek a buszhoz. Nem könnyű eljutni erre a helyre. Vagy 15 kilométerre a kiépített út végétől a Stampede-ösvény keresztezi a Teklanikát, ezt a gyors folyású, jéghideg folyót, amelynek vize opálos a jeges hordaléktól. Az ösvény egy keskeny szurdok fölött vezet le a folyópartra, amelyen át fehér habot vetve áramlik a Teklanika vize. Az, hogy át kell gázolni ezen a tejszínű zuhatagon, a legtöbb embert visszarettenti a továbbhaladástól. Thompson, Samel és Swanson azonban nyakas alaszkaiak, különös szenvedélyük, hogy motoros járművet vezessenek olyan helyeken is, amelyek nem motoros járműveknek valók. Amikor megérkeztek a Teklanikához, addig kutatták a partot, amíg rá nem bukkantak egy széles, sűrűn benőtt szakaszra. Itt viszonylag sekély volt a meder, így aztán egyenesen belehajtottak a folyóba. – Én mentem elöl – mondja Thompson. – A folyó talán 25 méter széles volt és tényleg sebes. Az én járgányom egy felturbózott 82-es Dodge, négykerék-meghajtású, 38 inches gumival, és a víz egészen a motorháztetőig ért. Egyszer már azt hittem, át sem jutok. Gordonnak négytonnás csörlője van a járgánya elején; kértem, jöjjön közvetlenül mögöttem, hogy kihúzhasson, ha elmerülök. Thompson végül baj nélkül átjutott a túlsó partra, utána Samel és Swanson teherautója is. A két szállítóautó rakterében könnyűsúlyú, minden terepre alkalmas járművek voltak: egy háromkerekű és egy négykerekű. Egy homokzátonyon leállították a nagy kocsikat, kipakolták a könnyű járműveket, és ezekkel a kisebb, jobban kormányozható kocsikkal folytatták útjukat a buszhoz. Néhány száz méterrel a folyón túl az ösvény eltűnt egy sor derékig érő hódtavacskában. A három rettenthetetlen alaszkai felrobbantotta a fatörzsekből emelt gátat. Leeresztették a tavak vizét, aztán továbbhajtottak fölfelé egy sziklás patakágyban, sűrű égerbozótosok között. Késő délután lett, mire odaértek a buszhoz. Amikor megérkeztek, Thompson elbeszélése szerint ott találtak „egy anchorage-i fiút meg egy lányt, akik vagy 15 méterrel odébb álltak, és úgy bámultak, mint akik kísértetet látnak”. Egyikük sem járt a buszban, de elég közel voltak ahhoz, hogy érezzék a bentről áradó förtelmes bűzt. Kezdetleges jelzőzászló – egy piros, kötött lábmelegítő, olyasféle, mint amilyet a táncosok viselnek – lobogott egy égerfaágra kötözve a jármű hátsó kijáratánál. A félig nyitott ajtóra nyugtalanító cédula volt ragasztva. Egy Gogol-regényből kitépett lapon takaros nagybetűkkel az alábbi, kézzel írt szöveg állt:
S. O. S. SEGÍTSETEK! MEGSEBESÜLTEM, HALÁLOMON VAGYOK ÉS NINCS ERŐM INNEN ELMENNI. TELJESEN EGYEDÜL VAGYOK, EZ NEM VICC! Az ISTEN SZERELMÉRE, KÉRLEK, NE MENJETEK TOVÁBB, MENTSETEK MEG! ELMENTEM BOGYÓT SZEDNI A KÖZELBE, ESTÉRE VISSZAJÖVÖK. KÖSZÖNÖM, CHRIS MCCANDLESS. AUGUSZTUS? Az anchorage-i pár túlságosan megrémült az üzenettől és a buszból áradó bűztől ahhoz, hogy megvizsgálják a jármű belsejét, de Samel erőt vett magán, és benézett. Az ablakon át látott egy Remington puskát, egy műanyag zacskóban töltényeket, nyolckilenc puha fedelű könyvet, egy szakadt farmernadrágot, főzőeszközöket és egy drága hátizsákot. A jármű leghátsó részén, összetákolt priccsen egy kék hálózsák hevert, amelyben lehetett valami vagy valaki, habár Samel szerint nehéz lett volna biztosat mondani. – Egy fatönkre álltam – folytatja Samel –, benyúltam a hátsó ablakon és megráztam a zsákot. Valóban volt benne valami, de azt a valamit könnyen fel tudtam emelni. Csak akkor győződtem meg biztosan a tartalmáról, amikor átmentem a másik oldalra, és megláttam a zsákból kiálló fejet. – Chris McCandless akkor már két és fél hete halott volt. Samel, határozott ember lévén, úgy döntött, a holttestet azonnal el kell távolítani. De sem az ő, sem Thompson kis járművén, sem az anchorage-i pár kocsijában nem volt hely, hogy a holttestet elszállítsák. Valamivel később egy hatodik személy is megjelent a színen: egy Butch Killian nevű healyi vadász. Mivel Killian egy Argót, egy termetes, kétéltű, nyolckerekű gépkocsit vezetett, Samel indítványozta, hogy Killian vigye el a maradványokat, de ő elutasította, mondván, helyesebb lenne az alaszkai állami rendőrségre hagyni a feladatot. Killian szénbányász volt, de mellékállásban a healyi önkéntes tűzoltóságnál, a sürgősségi orvosi ellátásban is segédkezett, így az Argón egy rádió adó-vevőt is vitt magával. Amikor senkit sem sikerült rávennie, hogy elhagyja a helyszínt, elindult visszafelé az országút irányába; 8 kilométert tett meg az ösvényen, mire – épp sötétedés előtt – sikerült felvennie a kapcsolatot a healyi erőmű rádiósával. – Sürgős jelentés – mondta –, Butch vagyok. Hívd a rendőrséget. A sushanai buszban van valaki, aki a jelek szerint már jó ideje halott. Másnap reggel fél kilenckor por és kavargó égerlevelek felhőjében egy rendőrségi helikopter szállt le zúgva a busz mellett. A rendőrök futólag átvizsgálták a járművet és környékét, bűncselekményre utaló jelek után kutatva, aztán elmentek. Magukkal vitték McCandless földi maradványait, egy fényképezőgépet öt exponált filmtekerccsel, az S. O. S. üzenetet és egy naplószerű feljegyzést – egy ehető növényekről szóló útmutató két utolsó oldalára írva. A napló 113 tömör, talányos bekezdésben számolt be a fiatalember utolsó heteiről. A tetemet Anchorage-ba vitték, ahol az igazságügyi orvosszakértői intézetben felboncolták. Oszlása annyira előrehaladt, hogy lehetetlen volt pontosan megállapítani a halál beálltának idejét, de a halottkém nem talált sem törött csontot, sem súlyos belső sérülésre utaló nyomot. A testen gyakorlatilag nem maradt bőr alatti zsír, és az izmok az utolsó hetekben vagy napokban egészen elsorvadtak. A vég legvalószínűbb okaként az éhezést jelölték meg. McCandless aláírása ott volt a segélyüzenet alján, és előhívás után a fényképek közt sok önarcképet találtak. Mivel nem volt nála semmi, aminek alapján azonosíthatták volna, a hatósági emberek nem tudták, hogy kicsoda, honnan jött és mit keresett ott.
HARMADIK FEJEZET
CARTHAGE Mozgást kívántam és nem az élet nyugodalmas áramlását. Izgalmat, veszélyt kívántam, önfeláldozást a szerelemért. Óriási erőfölösleg volt bennem, amellyel nem tudtam mit kezdeni békés életemben. LEV TOLSZTOJ: Családi boldogság (Szőllősy Klára fordítása) A Chris McCandless holtteste mellett talált könyvek egyikében megjelölt bekezdés Tagadhatatlan…, hogy a szabad vándorlás mindig is felvidított bennünket. Agyunkban összekapcsolódik a történelemtől, az elnyomástól, a törvénytől és a fárasztó kötelezettségektől való szabadulással, vagyis a teljes szabadsággal – és az út mindig is nyugatra vezetett. WALLACE STEGNER: The American West as Living Space (Az amerikai Nyugat mint élettér) A 274 lakosú Carthage álmos dél-dakotai kisközség, amely deszkaburkolatú házaival, tiszta udvaraival és üzleteinek viharvert téglahomlokzatával szerényen áll a hatalmas északi síkság előterében, mintha csak partra vetette volna az idő. Méltóságteljes nyárfasorok árnyékolják be az utcákat, amelyeket ritkán zavar meg arra haladó jármű. Van egy élelmiszerbolt a községben, egy bank, egy benzinkút és egy elhagyatott bár, a Cabaret, ahol Wayne Westerberg koktélt szopogat és édes szivart rágcsál, és közben arra a furcsa fiatalemberre emlékezik, akit Alex néven ismert. A Cabaret furnérborítású falait szarvasagancsok, Old Milwaukee sörreklámok és fölröppenő vadmadarakat ábrázoló, giccses festmények díszítik. Cigarettafüstcsíkok indáznak fölfelé a kezeslábast és poros sapkát viselő farmerek szájából, akiknek fáradt arca olyan szurtos, mint a szénbányászoké. Tömör, tárgyilagos mondatokban beszélnek, hangosan aggodalmaskodnak a kiszámíthatatlan időjárás és a napraforgóföldek miatt, amelyek még mindig túl nedvesek ahhoz, hogy arassanak rajtuk, és a beszélgetők feje fölött Ross Perot vigyorgó ábrázata vibrál a néma televíziós képernyőn. Nyolc nap múlva a nemzet elnökké választja Bill Clintont. Már csaknem két hónap telt el azóta, hogy Alaszkában megtalálták Chris McCandless holttestét. – Alex mindig ezt itta – Westerberg a homlokát ráncolva kavargatja a jeget White Russian koktéljában. – Ott ült a pult végén, és elképesztő történeteket mesélt az utazásairól. Órákon át tudott beszélni. Itt a városban sokan megszerették a derék Alexet. Hát, elég furcsa, ami vele történt. Westerberg mozgékony, széles vállú férfi, fekete kecskeszakállat visel. Van egy gabonasilója Carthage-ban és egy másik, néhány kilométerrel arrébb, de minden nyarát azzal tölti, hogy alkalmi aratóbrigádot vezet, kombájnnal vándorol aratásról aratásra, Texastól északra, egészen a kanadai határig. 1990 őszén Észak-Montanában fejezte be a szezont: árpát aratott a Coors & Anheuser-Buschnak. Szeptember 10-e délutánján Cut Bankből hajtott kifelé, ahol alkatrészeket vásárolt egy akadozó kombájnhoz, és útközben fölvett egy stoppost, egy rokonszenves srácot, aki azt mondta, hogy Alex McCandlessnek hívják. McCandless meglehetősen alacsony, kemény, inas testalkatú volt, mint egy vándormunkás.
Volt valami magával ragadó a tekintetében. Sötét, kifejező szeme egy kis egzotikus, talán görög vagy csipua indián beütésre utalt, és olyan sebezhetőnek látszott, hogy Westerberg úgy érezte, oltalmába kell vennie. Ez a fiús báj biztos minden nőt levesz a lábáról, gondolta. Az arca furcsán mozgékony volt: az egyik pillanatban petyhüdt és kifejezéstelen, a következőben hirtelen széles vigyor terült szét rajta, és látni engedte lapátfogait. Rövidlátó volt, acélkeretes szemüveget viselt. Éhesnek látszott. Tíz perccel azután, hogy fölvette, Westerberg megállt Ethridge községben, ahová csomagot vitt egy barátjának. – Megkínált mindkettőnket sörrel – meséli Westerberg –, aztán megkérdeztem Alexet, mióta nem evett. Bevallotta, hogy van annak néhány napja is. Azt mondta, elfogyott a pénze. Ezt hallva a barátom felesége kiadós ebédet főzött neki, Alex farkaséhesen belapátolta, aztán az asztalnál elaludt. McCandless azt mondta Westerbergnek, hogy Saco Hot Springs-be készül, a kettes számú országúton közel 400 kilométernyire keletre. Erről a helyről motoros csavargóktól hallott (így nevezik az olyan vándorokat, akiknek járművük van, megkülönböztetésül a talpasoktól, akik saját jármű híján stoppolni vagy gyalogolni kényszerülnek). Westerberg azt felelte, hogy csak 16 kilométerre tudja elvinni, ott letér az útról északra, Sunburst felé, lakókocsija nincs messze a földektől, ahol arat. Amikor az út szélére hajtott, hogy kitegye McCandlesst, éjjel fél tizenegy volt, és sűrűn esett. – Jesszusom – mondta Westerberg –, nem teszlek ki ebben az átkozott esőben. Van hálózsákod, gyere velem Sunburstig, ott töltheted az éjszakát a lakókocsiban. McCandless három napig maradt Westerberggel, minden reggel kiment a csapattal, amikor az aratók gépükkel nekivágtak a végtelen, aranyló gabonatengernek. Westerberg azzal engedte el a fiatalembert, hogy ha egyszer munkára lesz szüksége, keresse fel Carthage-ban. – Csak néhány hét telt el, és Alex megjelent a községben – emlékezik Westerberg. A gabonaraktárban alkalmazta, és két háza közül az egyikben kiadott neki egy olcsó szobát. – Sok stopposnak adtam munkát az évek során – mondja Westerberg. – A legtöbbjük nem sokat ért, nem akart igazán dolgozni. De Alex egészen más volt. Ő volt a legjobb munkás, akivel találkoztam. Mindent megcsinált, bármiről volt is szó: elvégzett minden nehéz fizikai munkát, kitakarította a penészes gabonát és a döglött patkányokat a gödör fenekéről, amitől olyan rohadtul mocskos lesz az ember, hogy estére az anyja sem ismer rá. És sohase hagyott félbe semmit. Ha elkezdett egy munkát, be is fejezte. Ez szinte erkölcsi kérdés volt nála. Azt mondhatnám, hogy rendkívül etikus ember volt. Nagyon magasra állította a mércéjét. Azonnal láttam, hogy milyen intelligens – emlékezik Westerberg, harmadik italát kortyolgatva. – Sokat olvasott. Gyakran használt komoly szavakat. Talán az okozta a vesztét, hogy túl sokat gondolkodott. Folyton a dolgok értelmét kutatta, tudni akarta, miért rosszak egymáshoz az emberek olyan gyakran. Többször mondtam neki, nem jó, ha túl mélyen merül a dolgokba, de Alex nem tágított, csak akkor tudott továbblépni, ha megtalálta az abszolút helyes választ. Westerberg egyszer egy adóíven felfedezte, hogy McCandless valódi neve Chris és nem Alex. – Sose adott magyarázatot, hogy miért változtatta meg a nevét – meséli. – Abból, amit mondott, arra következtettem, hogy nincs minden rendben közte és a családja között, de én nem szeretem mások dolgába ütni az orrom, ezért sose kérdezősködtem. Ha McCandless elidegenedett a szüleitől és a testvéreitől, pótcsaládot talált Westerbergben és az alkalmazottaiban, akik legnagyobbrészt Westerberg carthage-i házában éltek. A ház, néhány utcányira a község közepétől, egyszerű, egyemeletes, múlt századi épület, elöl nagy, deszkaburkolatos toronnyal, a szobák tágasak és barátságosak. A négy-öt lakó felváltva főzött, együtt járt a kocsmába és a nők után, igaz, nem sok sikerrel. McCandless hamar megszerette Carthage-ot. Kedvelte a község csendes légkörét, plebejus erényeit és igénytelenségét. A hely állóvíz volt, holtág, távol a főáramlat vonzásától, és ez nagyon is megfelelt neki. Ezen az őszön tartós barátságot kötött a községgel és Wayne
Westerberggel is. A harmincas évei közepén járó Westerberget örökbe fogadó szülei hozták Carthage-ba, kisfiú korában. Ő a síkvidék polihisztora: farmer, hegesztő, üzletember, gépész, elsőrangú műszerész, terménybörze-spekuláns, képzett pilóta, számítógép-programozó, elektronikus gépek szerelője, videojáték-javító. Nem sokkal McCandless-szel való találkozása előtt – éppen sokoldalú ügyessége miatt – összeütközésbe került a törvénnyel. Westerberget rávették, hogy „fekete dobozokat” gyártson és áruljon: ezek illegálisan dekódolják a műholdas televízióadásokat, és lehetővé teszik, hogy előfizetés nélkül lehessen nézni a kódolt kábeles műsorokat. Az FBI fülébe jutott a dolog, csapdát állítottak, és letartóztatták. Mivel megbánást tanúsított és csak egy-rendbeli bűncselekményt vallott be, 1990. október 10én, vagy két héttel McCandless Carthage-ba érkezése után, megkezdte négy hónapos büntetésének letöltését Sioux Fallsban. Amíg Westerberg börtönben ült, nem akadt munka McCandless számára a gabonasilóban, ezért október 23-án – hamarabb, mint ahogy más körülmények között tette volna – elhagyta a községet, és visszatért nomád életmódjához. Azért továbbra is erősen kötődött Carthage-hoz. Mielőtt elutazott, Westerbergnek ajándékozta féltett kincsét, Tolsztoj Háború és békéjének 1942-es kiadását. A címoldalra ezt írta: „Wayne Westerbergnek Alexandertől. 1990. október. Hallgass Pierre-re.” (A név utalás Tolsztoj főhősére és alteregójára, a törvénytelen születésű, kutató szellemű, altruista Pierre Bezuhovra.) McCandless, miközben Nyugaton barangolt, kapcsolatban maradt Westerberggel, egy-két havonta telefonált Carthage-ba, minden postáját Westerberg címére küldette, és szinte mindenkinek, akivel ezután találkozott, azt mondta, hogy Dél-Dakota az otthona. Valójában McCandless a virginiai Annandale jómódú, felső középosztálybeli környezetében nőtt fel. Apja, Walt kiváló űrhajózási mérnök, aki fejlett radarrendszereket tervezett az űrkomp számára és a hatvanas-hetvenes években más, magas szintű, kiemelt szakfeladatokat végzett a NASA és a Hughes Aircraft alkalmazásában. 1978-ban önálló üzletbe kezdett, egy kicsi, de virágzó tanácsadó céget alapított User Systems Inc. néven. Üzlettársa Chris anyja, Billie volt. Walt első házasságából hat gyermek született, a másodikból kettő: Carine és Chris. Carine nagyon közel állt Chrishez. Chris 1990 májusában végezte el az atlantai Emory Főiskolát, ahol a diákújság, a The Emory Wheel szerkesztője és cikkírója volt, és kiemelkedő eredményt ért el történelem és antropológia szakon. Meghívták tagnak a Phi Beta Kappa kollégiumba, de visszautasította azzal, hogy számára a címek és kitüntetések nem fontosak. Főiskolai tanulmányainak utolsó két évét abból a 40 000 dollárból fedezte, amelyet a család egyik barátja hagyott rá; amikor lediplomázott, még 25 000 dollár volt belőle; Chris szülei azt gondolták, hogy jogi tanulmányaira fogja fordítani ezt a pénzt. – Félreértettük őt – ismeri el az apja. Amikor Walt, Billie és Carine elrepültek Atlantába, hogy részt vegyenek a főiskolai záróünnepségen, nem tudták – és senki más sem tudta –, hogy Chris hamarosan az egész pénzt odaajándékozza a College OXFAM America alapítványnak, az éhség leküzdésére alapított egyik jótékonysági szervezetnek. A diplomaosztó ünnepség május 12-én, szombaton volt. A család végigülte Elizabeth Dole munkaügyi miniszter hosszadalmas avatási beszédét, aztán Billie fényképeket készített Chrisről, aki mosolyogva haladt végig az emelvényen, hogy átvegye a diplomáját. Másnap anyák napja volt. Chris édességet, virágot és egy érzelmes kártyát adott Billie-nek. Az asszony meglepődött és nagyon meghatódott: több mint két éve, mióta Chris bejelentette a szüleinek, hogy elvi okokból többé nem ad és nem fogad el ajándékot, ez volt az első alkalom, hogy ajándékot kapott a fiától. Sőt, Chris nemrégiben szemrehányást tett Waltnak és Billienek azért, mert a szülők új kocsit akartak venni neki diploma-ajándékul, továbbá felajánlották, hogy fizetik jogi tanulmányait – mintha nem maradt volna elég pénz a további tanulmányokra szánt bankszámláján.
Chris kijelentette, jelenlegi kocsija is tökéletes; szerette 1982-es Datsun B210-esét, amely kicsit horpadt volt ugyan, de a mechanikája jó, bár 205 000 kilométer volt benne. „Nem tudom, miért akarnak kocsit venni nekem” – panaszkodott később egy levélben Carine-nak, vagy miért gondolják, hagyom, hogy fizessék jogi tanulmányaimat, ha egyáltalán rászánnám magam. … Milliószor mondtam nekik, hogy az én kocsim a legjobb a világon, ez a kocsi Miamitól Alaszkáig bejárta a kontinenst, és sok ezer kilométeren át egyetlenegyszer sem hagyott cserben, ezt a kocsit sose fogom lecserélni, ehhez a kocsihoz nagyon ragaszkodóin – de nem törődnek azzal, amit mondok, azt hiszik, hogy elfogadok tőlük egy új kocsit! Tényleg nagyon óvatosnak kell lennem, hogy a jövőben ne fogadjak el tőlük semmiféle ajándékot, mert még majd azt fogják hinni, hogy ezzel megvásárolták a tiszteletemet. Chris utolsó középiskolás évében, kéz alatt vette a sárga Datsunt. Azóta az iskolai szünetekben hosszú utakra indult egyedül. Az évzáró hetében futólag megemlítette a szüleinek, hogy a következő nyarat is utazással akarja tölteni. Pontosan így fogalmazott: „Most pedig eltűnök egy időre.” Akkor egyik szülője sem akadt fenn ezen a bejelentésen, bár Walt szelíden figyelmeztette a fiát: – No, azért látogass meg minket, mielőtt elindulsz! – Chris mosolyogva bólintott, amiből Walt és Billie arra következtetett, hogy valóban szándékában áll meglátogatni őket Annandale-ben, még mielőtt kitör a nyár, s ezzel aztán elbúcsúztak. Június vége felé Chris még mindig Atlantában volt, onnan küldte el szüleinek két záródolgozatát és azok minősítését: Az apartheid és a dél-afrikai társadalom, valamint az antropológiai gondolkodás története – kitűnő; A jelenkori Afrika-politika és az afrikai élelmiszerválság – jeles. Rövid levélkét fűzött hozzá: Itt a végső szövegváltozat egy példánya. Jó osztályzatokat kaptam, és végül magas átlagot értem el. Köszönöm a képeket, a borotvakészletet és a párizsi képeslapot. Látszik, hogy nagyon élveztétek az utazást. Biztos nagyszerűen szórakoztatok. Lloydnak [Chris legjobb barátja az Emoryn] odaadtam az ő képét, nagyon örült neki; nem volt fényképe arról, ahogy átveszi a diplomáját. Sok más újság nincs, az idő itt most már tényleg meleg és párás. Mindenkit üdvözlök. Ez az utolsó híradás, amit Christől a családja kapott. Utolsó atlantai évében Chris a campuson kívül lakott egy szerzetesi cellához hasonló szobában, amelyben alig volt egyéb, mint egy vékony matrac a földön, néhány tejesrekesz és egy asztal. Olyan rendben és tisztán tartotta, akár egy katonai barakkot. Telefonja nem volt, így Walt és Billie nem tudta felhívni. 1990 augusztusának elején, mivel a szülők a postán érkezett dolgozatok óta semmi hírt sem kaptak Christől, elhatározták, hogy lemennek Atlantába meglátogatni. Amikor megérkeztek, üresen találták a lakást, az ablakra felirat volt ragasztva: KIADÓ. A gondnok azt mondta, hogy Chris június végén kiköltözött. Walt és Billie arra ért haza, hogy minden levél, amit azon a nyáron a fiuknak küldtek, egy csomóban visszaérkezett. – Chris úgy rendelkezett a postahivatalban, hogy tartsák vissza a leveleket augusztus 1-jéig, nyilván azért, hogy ne tudjuk meg, mire készül mondja Billie. – Nagyon, nagyon aggódtunk. Addigra Chris már rég messze járt. Öt héttel korábban minden cókmókját bepakolta kis kocsijába, és úti cél nélkül nyugat felé indult. Az utazást odisszeának szánta, a szó szoros értelmében eposzba illő utazásnak, amely mindent megváltoztat. Az előző négy évet – nézete szerint egy abszurd és terhes kötelesség teljesítésére fordította: az egyetem elvégzésére. Most végre-valahára megszabadult a tehertől, kitört szülei és kortársai fojtogató világából, abból az
életidegen és biztonságos, anyagi javakban bővelkedő világból, amelyben – úgy érezte – végzetesen el volt szakítva a létezés nyers lüktetésétől. Atlantából nyugat felé indult; tökéletesen új életet akart kezdeni, olyan életet, amelyben szabadon elmerülhet a válogatás nélkül rázúduló élményekben. A korábbi életével való teljes szakítás jelképeként új nevet vett fel. Többé nem hallgat a Chris McCandless névre: mostantól Alexander főcsavargó, saját sorsának ura.
NEGYEDIK FEJEZET
DETRITAL-VÍZMOSÁS A sivatag a kinyilatkoztatás helye: genetikusan és fiziológiailag idegen, érzékeink számára sivár, esztétikailag absztrakt, történetileg ellenséges… Formái merészek és szuggesztívek. Az ember lelkét lenyűgözi a fény és a tér, a szárazság, forróság és szél okozta újfajta testérzés. A méltóságteljes, rettenetes sivatagi ég teljesen bekeríti az embert. Más helyeken az ég horizont fölötti pereme törtvonalú vagy sötétebb; itt, azzal a darabjával együtt, ami a fejünk fölött van, végtelenül hatalmasabb, mint a dimbes-dombos vagy erdős vidékek fölé boruló ég… A szabad égen a felhők is tömörebbnek, nagyobbnak tűnnek, s alsó, homorú felületükön néha pompásan tükrözik a föld görbületét. A sivatagi táj formáinak szögletessége a felhőknek, éppúgy, mint a tájnak, monumentális architektúrát kölcsönöz… A sivatagba próféták és remeték mennek; a sivatagon keresztül zarándokok és száműzöttek vándorolnak. Itt keresték a nagy vallások vezetői a visszavonulás terápiás és spirituális értékeit, de nem azért, hogy elmeneküljenek a valóság elől, hanem hogy rátaláljanak a valóságra. PAUL SHEPARD: Man in the Landscape – A Historic View of the Esthetics of Nature (Ember a tájban – A természet esztétikájának történeti szemlélete) A medvetalp-pipacs, az Arctomecon californica egy vadvirág, amely az egész világon egyedül csak a Mojave-sivatag egyik eldugott sarkában él. Késő tavasszal rövid ideig szép, aranyszín virágokat hoz, de az év legnagyobb részében dísztelenül és észrevétlenül gubbaszt a perzselt földön. Az A. californica elég ritka ahhoz, hogy veszélyeztetett fajnak tekintsék. 1990 októberében, több mint három hónappal azután, hogy McCandless elhagyta Atlantát, elküldték a nemzeti park egyik őrét – név szerint Bud Walshot – a Mead-tavi Nemzeti Parkba, vegye számba a medvetalp-pipacsokat, hogy a szövetségi kormány képet alkothasson róla, valójában mennyire ritka is ez a növény. Az A. californica csak gipszes talajban terem; ez a talajfajta bőven található a Mead-tó déli partján, ezért Walsh ide vezette csapatát a botanikai ellenőrzésre. Lekanyarodtak a Temple Bar-i útról, út híján 3 kilométert haladtak a Detrital-vízmosás medrében, leállították járműveiket a tópart közelében, és elindultak, hogy fölkapaszkodjanak a vízmosás meredek keleti partján, a morzsalékos, fehér, gipszes lejtőn. Néhány perc múlva, már majdnem fönt a parton az egyik őr egy pillanatra megállt, hogy kifújja magát. Közben hátrapillantott, le a vízmosásba. – Odanézzetek! – kiáltott fel. – Mi a fene az? A száraz meder szélén, a sűrű bozótban, nem messze attól a helytől, ahol parkoltak, valami nagy, barna ponyvával letakart tárgy sötétlett. Amikor az őrök levették a ponyvát, egy öreg, sárga Datsun bukkant elő, rendszámtáblák nélkül. A szélvédőre feliratot ragasztottak: EZT A SZART ITT HAGYTAM. AKI INNEN KI TUDJA VINNI, AZÉ LEHET. A kocsi ajtaja nem volt bezárva. Az alja, nyilván egy friss áradástól, csupa sár. Walsh belenézett, és talált benne egy Gianini-gitárt, egy lábost, benne 4 dollár 93 centet apróban, egy focilabdát, egy szemeteszsákot tele régi ruhával, egy felszerelt horgászbotot, egy új villanyborotvát, egy harmonikát, egy indítókábel-készletet, 12 kiló rizst, a kesztyűtartóban pedig a slusszkulcsot. Az őrök – Walsh szerint „valami gyanúsat” keresve – átvizsgálták a környéket, aztán továbbmentek. Öt nappal később egyikük visszatért az elhagyott autóhoz, minden nehézség
nélkül beindította és elvezette a Temple Bar-i Nemzeti Park fenntartó szolgálatának karbantartó udvarához. – Óránként százzal hajtott – emlékezik Walsh. – Azt mondta, a kocsi úgy ment, mint a parancsolat. Az őrök megpróbálták kideríteni, hogy kié, és telexen szétküldtek egy feljegyzést a fontosabb rendfenntartó szerveknek. Ezek után számítógépes körözést indítottak a délkeleti államokban, hogy kiderítsék, nincs-e köze a Datsunnak valamilyen bűncselekményhez. Semmit sem találtak. Egy idő után aztán eljuttatták a kocsi sorozatszámát az eredeti tulajdonoshoz, a Hertz Corporationhöz; ott azt mondták, hogy használt autóként évekkel azelőtt eladták, és nem kívánják visszaigényelni. Walsh emlékszik, hogy azt gondolta: „Hú, csodás! Az út isteneinek ajándéka. Egy ilyen kocsi remek konspirációs jármű lehet a kábítószer-ellenes küzdelemben.” – És az is lett. Az elkövetkező három évben a nemzeti park őrszolgálata kábítószerügyletek leleplezésére használta a Datsunt, és számos esetben sikerrel is jártak a bűnözéssel fertőzött nemzeti üdülőterületen; többek között lebuktattak egy nagybani amfetaminkereskedőt, aki Bullhead City közelében, egy lakókocsis telepen működött. – Még ma is rengeteget megyünk avval az öreg jószággal – számol be büszkén Walsh két és fél évvel azután, hogy a Datsunt megtalálták. – Néhány dollár benzin kell csak bele, és egész nap szalad. Nagyon megbízható. Tulajdonképpen csodálkozom, hogy soha senki nem jelentkezett érte. A Datsun természetesen Chris McCandlessé volt. Miután Atlantából nyugat felé indult, július 6-án egy szédítő emersoni emelkedő után érkezett meg a Mead-tavi Nemzeti Park területére. Ügyet sem vetve a feliratokra, amelyek szigorúan tiltják, hogy bárki letérjen a kocsiútról, egy széles, homokos vízmosásnál McCandless lekormányozta a Datsunt az úttestről, és 3 kilométert haladt a mederben a tó déli partjáig. A hőmérséklet 49 °C volt. Ameddig csak a szem ellátott, csillogott a hőségben a kietlen pusztaság. McCandless kaktuszok, tüskés zsályacserjék és mókásan ide-oda cikázó galléros gyíkok között, egy satnya tamariszkusz árnyékában állította fel a sátrát, és élvezte frissen szerzett szabadságát. A Detrital-vízmosás a Mead-tótól mintegy 80 kilométernyire húzódik, a Kingmantől északra eső hegyekig; a jókora területnek ez a vízlevezetője. Az év legnagyobb részében a vízmosás száraz, mint a tapló. A nyári hónapokban viszont úgy száll föl a perzselt földről a felforrósodott levegő, ahogy a buborékok gyöngyöznek fölfelé a teáskanna fenekéről, amikor lobog benne a víz, és örvénylő légáramlatokban suhan az ég felé. A fölfelé tartó légáramlatok gyakran testes, vakítóan fehér, üllőforma gomolyfelhőket alkotnak, amelyek 9000 méteren vagy még magasabban úsznak a Mojave fölött. Két napra rá, hogy McCandless sátrat vert a Mead-tó mellett, a délutáni égen egy szokatlanul tömör viharfelhőkből álló fal jelent meg, majd rendkívül heves zápor zúdult a Detrital-völgy szinte teljes hosszára. McCandless a vízmosás peremén táborozott, alig valamivel a főcsatorna fölött, ezért amikor látta, hogy lezúdulni készül a barna áradat a felső területről, épp annyi ideje maradt, hogy fölszedje és mentse a sátrát a víz útjából. De a kocsit nem tudta hová vinni, mert az egyetlen kivezető út helyén most habzón hömpölygött a megáradt folyó. Mint utóbb kiderült, a hirtelen támadt áradásnak nem volt annyi ereje, hogy elsodorja az autót vagy akár maradandó kárt tegyen benne, de a motor nedves lett: annyira nedves, hogy amikor McCandless nem sokkal az ár levonulása után be akarta indítani, a motor nem mozdult, ő meg türelmetlenségében lemerítette az akkut. A használhatatlan akkumulátorral már nem lehetett életet lehelni a Datsunba. Ha autóval akart eljutni a kiépített útig, nem volt más választása, mint hogy kigyalogol a vízmosásból, és értesíti a hatóságokat szorult helyzetéről. De ha a parkőrséghez megy, nyilván föltesznek néhány kellemetlen kérdést, például hogy miért hagyta figyelmen kívül a tilalmat és miért hajtott bele a vízmosásba. Tudja-e, hogy a kocsi forgalmi engedélye két évvel azelőtt lejárt és
nem újították meg? Tudja-e, hogy a jogosítványa szintén lejárt és a kocsi sincs biztosítva? Ha az igazságnak megfelelően válaszol, nem várhat sok megértést a parkőrségtől. Magyarázgathatná, hogy magasabb rendű előírásoknak engedelmeskedik; hogy Henry David Thoreau késői követőjeként az ő evangéliuma Thoreau esszéje: A polgári engedetlenség iránti kötelességről, és így erkölcsi kötelességének érzi, hogy megszegje az állam törvényeit. Ám elég valószínűtlen, hogy a szövetségi kormány képviselői osztják az álláspontját. Egy halom bürokratikus szabályzaton kell majd átrágnia magát, és egy csomó pénzbüntetést fognak behajtani rajta. Egészen biztosan értesítik a szüleit is. Egyedül úgy kerülhette el ezt a helyzetet, ha egyszerűen otthagyja a Datsunt és gyalog folytatja odisszeáját. És McCandless emellett döntött. Az események ilyen fordulata ahelyett, hogy lehangolta volna, inkább felvidította: a hirtelen áradás megszabadította fölösleges csomagjaitól. Barna ponyvával takarta le a kocsit, a virginiai rendszámtáblákat leszedte róla és eldugta. Szarvasvadász Winchester puskáját és még néhány holmiját, amelyekről azt gondolta, hogy egyszer majd visszajöhet értük, elásta. Azután, olyan gesztussal, amelyre Thoreau és Tolsztoj egyaránt büszke lett volna, összes papírpénzét – szánalmas kis kupac egy-, öt- és húszdollárost – halomba rakta a homokon és meggyújtotta. A123 dollárnyi érvényes fizetőeszköz pillanatok alatt füstté és hamuvá lett. Mindezt onnan tudjuk, hogy McCandless a pénzégetést és a legtöbb ezt követő eseményt megörökítette fényképes naplójában, amelyet később, mielőtt elindult volna Alaszkába, Wayne Westerberg gondjaira bízott. A napló hangneme – harmadik személyben írt, dagályos és mesterkélt stílusa – gyakran ugyan elég hatásvadász, de a rendelkezésünkre álló bizonyítékok arra utalnak, hogy McCandless nem ferdítette el a tényeket; az igazmondás parancsolatát komolyan vette. Maradék holmiját berakta a hátizsákjába, és július 10-én nekivágott, hogy stoppal körbeutazza a Mead-tavat. Naplója szerint „ez iszonyú tévedés volt… Július közepén a hőmérséklet megbolondul.” Már hőguta kerülgette, amikor sikerült leintenie egy arra járó csónakot, amely elvitte Callville Baybe, a tó nyugati végébe, egy csónaktelepre, ahol aztán kiállt az útra stoppolni. A következő két hónapban bebarangolta a tótól nyugatra fekvő területet; lenyűgözte a táj szépsége, nagyszerűsége, megborzongatták kisebb összeütközései a törvénnyel, és élvezte a többi csavargó társaságát, akikkel összehozta a sors. Hagyta, hogy életét a véletlenek irányítsák, elstoppolt a Tahoe-tóhoz, feljutott a Sierra Nevada hegyei közé, és egy hétig gyalogolt észak felé a hegy taraján vezető csapáson, majd lejött a hegyekből, és visszatért az országútra. Július végén fölvette egy férfi, aki Bolond Ernie-nek nevezte magát, és munkát ajánlott neki egy észak-kaliforniai ranchen; az itt készített fotókon egy festetlen, roskatag ház látható, körülötte kecskék, csirkék, ágyrugók, lerobbant tévék, bevásárlókocsik, régi szerelvények és jókora szemétkupacok. Más csavargókkal együtt tizenegy napig dolgozott itt, de kiderült, hogy Ernie-nek esze ágában sincs fizetni, ezért az udvaron heverő roncshalomból elemelt egy piros, tízsebességes biciklit, eltekert rajta Chicóba, a biciklit egy bevásárlóközpont parkolójában hagyta, és visszatért nomád életmódjához: északra és nyugatra stoppolt, Red Bluff, Weaverville és Willow Creek érintésével. A kaliforniai Arcatában, a Csendes-óceán-parti nyirkos mamutfenyőerdőkben jobbra fordult, a 101-es országútra, és elindult a part mentén fölfelé. Száz kilométerrel az oregoni határtól délre, Orick városa közelében egy csavargó pár éppen az út szélére húzódott öreg járgányával, hogy a térképet tanulmányozza, amikor megláttak egy fiút, aki az útszéli bozótosban kuksolt. – Bermuda-nadrág volt rajta és egy nagyon idétlen kalap – meséli a 41 éves Jan Burres, aki Bobbal, a barátjával Nyugaton utazgatott, és csecsebecséket árult a bolhapiacokon. – A fiú növényhatározóval gyűjtögette a bogyókat egy levágott tetejű, négyliteres műanyag tejesflakonba. Elég szánalmasan nézett ki, ezért odaszóltam neki: „FI vigyünk valahová?” Gondoltam, adunk neki kaját vagy valami.
Elkezdtünk beszélgetni. Helyes srác volt. Azt mondta, Alexnek hívják. És régóta éhezik. Nagyon-nagyon-nagyon éhes, de tök boldog. Azt magyarázta, hogy a könyvből felismert ehető növényeken él. Mintha egyenesen büszke lett volna erre. Azt mondta, hogy csavarog a vidéken, és ez óriási kaland neki. Elmesélte, hogy egy vízmosásban otthagyta a kocsiját és elégette az összes pénzét. „Ezt meg miért csináltad?”, kérdeztem. Kijelentette, hogy neki nincs szüksége pénzre. Van egy fiam, olyan idős lehet, mint Alex, de már néhány éve eltávolodtunk egymástól. Ezért azt mondtam Bobnak: Ember, ezt a srácot magunkkal visszük. Meg kell tanítanod néhány dologra. Felvittük Orick Beachbe, ott megálltunk, velünk táborozott egy hétig. Igazán jó gyerek volt. Egészen odavoltunk érte. Amikor elment, azt hittük, soha többé nem hallunk róla, de neki fontos volt, hogy kapcsolatban maradjunk. A következő két évben havonta-kéthavonta kaptunk tőle képeslapot. Orickból McCandless folytatta útját a part mentén észak felé. Az út állomásai: Pistol River, Coos Bay, Seal Rock, Manzanita, Astoria; Hoquiam, Humptulips, Queets; Forks, Port Angeles, Port Townsend, Seattle. Egyedül volt – éppúgy, mint James Joyce Stephen Dedalusa, a művész ifjúkori hasonmása. „Senki nem ügyelt rá, boldog volt és közel az élet eleven, vad szívéhez. Egyedül volt, és fiatal és önfejű és vadszívű, egyedül a végtelen vad légben és a sós vizek között, egyedül a kagylók és moszatok tengerkínálta szüretében…” Augusztus 10-én, röviddel azelőtt, hogy Jan Burresszel és Bobbal találkozott, McCandlesst megbírságolták, mert Willow Creek közelében, az Eurekától keletre fekvő aranybánya vidékén stoppolt. Amikor a rendőrtiszt az állandó lakhelye felől érdeklődött, rá nem jellemző elszólással szülei annandale-i címét adta meg. A kifizetetlen bírságcédula augusztus végén bukkant fel Walt és Billie postaládájában. Walt és Billie, akiket rettenetesen aggasztott Chris eltűnése, akkor már rég bejelentést tettek az annandale-i rendőrségen, de az nem tudott segíteni. Amikor megérkezett Kaliforniából a bírság, a szülők szinte magukon kívül voltak. Egyik szomszédjuk az amerikai US Defence Intelligence Agency (DIA) igazgatója volt tábornoki rangban, és Walt tőle kért tanácsot. A tábornok egy Peter Kalitka nevű magánnyomozóhoz irányította, aki a DIA és a CIA számára egyaránt végzett szerződéses munkát. Biztosította Waltot, hogy ő a legjobb nyomozó, és ha Chris még él, Kalitka biztosan megtalálja. A Willow Creek-i bírságcédulát használva kiindulópontként, Kalitka nagyon alapos kutatásba fogott; még Európába, sőt Dél-Afrikába vezető nyomokat is követett. Erőfeszítései azonban sajnos nem jártak sikerrel – egészen decemberig, amikor egy adóhivatali ellenőrzés kapcsán megtudta, hogy Chris a bankbetétjét az OXFAM-nek ajándékozta. – Ettől igazán megijedtünk – mondja Walt. – Egészen addig fogalmunk sem volt róla, hogy mit akarhat Chris. A stoppolási bírság értelmezhetetlen volt. Annyira szerette azt a Datsunt, nem fért a fejembe, hogyan válhatott meg tőle, és miért ment tovább gyalog. Visszatekintve persze azt hiszem, nem kellett volna meglepődnöm. Chris hitvallása szerint az embernek semmit sem szabad birtokolnia azon kívül, amit egy hátizsákban magával vihet. Mialatt Kalitka Kaliforniában kereste Christ, McCandless már messze járt, keletre stoppolt a Cascade-hegyláncon át, a Columbia-folyó vidékének zsályabozóttal benőtt fennsíkjain és lávamedrein, Idaho állam nyúlványán át egészen Montanáig. Cut Bank közelében futott össze Wayne Westerberggel és szeptember végén már nála dolgozott Carthage-ban. Amikor Westerberg börtönbe került, és a munka leállt, Chris a tél közeledtével melegebb vidékre indult. Október 28-án egy távolsági fuvarozó teherautóján érkezett a kaliforniai Needlesbe. „Majd kiugrottam a bőrömből, amikor elértük a Colorado-folyót” – írja naplójába McCandless. Ezután letért az országútról, és a folyó mentén délre gyalogolt a sivatagon át. 19 kilométernyi gyaloglás után a 40-es államközi út mentén lévő, poros kisvárosba, az arizonai Topockba ért, ahol az autópálya átszeli Kalifornia határát. A városkában meglátott egy eladó, használt alumíniumkenut, és hirtelen elhatározással megvette avval, hogy majd leevez a Colorado-folyón
a Kaliforniai-öbölbe, mintegy 640 kilométerre délre, át a mexikói határon. A folyónak ez az alsó szakasza – a Hoover-gáttól az öbölig – alig hasonlít ahhoz a zabolátlan zuhataghoz, amely a Grand-kanyonon tör át, 400 kilométernyire Topock fölött. A gátakkal és elvezető csatornákkal lecsendesített Alsó-Colorado tunyán folydogál egyik víztározótól a másikig, a kontinens egyik legforróbb, de legzordabb vidékén. McCandlesst felkavarta a rideg táj kietlen szépsége. A sivatag határozottabbá tette és fölerősítette benne a sóvárgás édes fájdalmát: tiszta fénypászmáival és domborzatával alakot adott neki. Topockból leevezett délre, egészen a Havasu-tóig, a roppant, fakókék, felhőtlen égbolt alatt. Rövid kirándulást tett a Bill Williams-folyón, a Colorado egyik mellékágán fölfelé, aztán folytatta útját a folyón a Colorado River indián rezervátumon, a Cibola és az Imperial Nemzeti Vadasparkokon át. Óriáskaktuszok és szikes lapályok között csorgott lefelé, prekambriumi kőszirtek alatt sátorozott. Messze, a délibáb titokzatos tavain csúcsos, csokoládébarna hegységek ringatóztak. Egy vadlovakból álló ménes nyomát követve egy napra elhagyta a folyót, és útközben egy táblára bukkant. A tábla arra figyelmeztette, hogy az USA hadseregének szigorúan őrzött, yumai katonai gyakorlóterére hatolt be. De McCandlesst ez a legkevésbé sem riasztotta vissza. November végén átevezett a Yumán; itt csak annyi időre állt meg, hogy feltöltse élelmiszerkészletét és küldjön egy lapot Westerbergnek a Glory House címére – ez volt az a büntetésvégrehajtási intézmény Sioux Fallsban, ahol Wayne a büntetését töltötte. A lapon ez áll: Helló, Wayne! Hogy vagy? Remélem, javult a helyzeted azóta, hogy utoljára beszéltünk. Én már egy hónapja Arizonában barangolok. Micsoda állam! Fantasztikus tájak, az éghajlat csodálatos. De az üdvözleten kívül főleg azért írok, hogy még egyszer megköszönjem neked a vendégszeretetet. Ritka az olyan nagylelkű és jó ember, mint te! Néha mégis azt kívánom, bárcsak ne találkoztunk volna. Ilyen sok pénzzel túl könnyű a csavargás. Izgalmasabbak voltak a napjaim, amikor egy fillérem sem volt, és úgy kellett összekeresgélnem a következő étkezésre valót. De most nem tudnék pénz nélkül meglenni, mert errrefelé ilyenkor nemigen szüretelnek. Kérlek, köszönd meg Kevinnek a ruhákat, amiket kaptam tőle, halálra fagytam volna nélkülük. Remélem, hogy elvitte neked a könyvet. Wayne, tényleg el kellene olvasnod a Háború és békéi. Komolyan gondoltam, amikor azt mondtam, hogy te vagy az egyik legnemesebb jellemű ember, akivel valaha is találkoztam. Ez egy nagyon erőteljes és mélyen szimbolikus könyv. Olyan dolgok vannak benne, amiket szerintem biztosan megértesz. De sajnos a legtöbb ember figyelmét elkerülik. Ami engem illet, elhatároztam, hogy még jó ideig így élek. Ez a szabadság és egyszerű szépség túlságosan jó ahhoz, hogy lemondjak róla. Egyszer majd visszamegyek hozzád, Wayne, és igyekszem viszonozni a kedvességedet. Talán egy láda Jack Daniels megfelel? Addig is mindig barátként gondolok rád. ISTEN ÁLDJON MEG! ALEXANDER December 2-án elérte a Morelos-gátat és a mexikói határt. Félt, hogy nem fogják beengedni, mert nincs nála semmiféle személyi okmány, ezért óvatosan átevezett a gát nyitott zsilipkapuján, és lezúdult a vízzel. „Alex gyorsan körülnéz, hogy nincs-e valami baj – jegyzi fel naplójában –, de belépését Mexikóba vagy nem vették észre, vagy nem törődtek vele. Alexander ujjong!” Ujjongása azonban hamar elszállt. A Morelos-gát alatt a folyó öntözőcsatornák, ingoványok és holtágak útvesztőjévé válik, amelyek között állandóan eltéved. Minden irányba csatornák indulnak. Alex rémüldözik. Találkozik a csatornarendszer néhány alkalmazottjával, akik tudnak egy kicsit angolul. Azt mondják neki, hogy nem délre, ha-
nem nyugatra utazott, és most a Baja-félsziget közepe felé közeledik. Alex összeomlik. Könyörög és köti az ebet a karóhoz, hogy lennie kell vízi útnak a Kaliforniai-öbölbe. Azok csak bámulnak Alexre, és azt hiszik, bolond. De aztán szenvedélyes társalgás bontakozik ki közöttük, térképekkel és ceruzákkal hadonásznak. Tíz perc múlva mutatnak Alexnek egy útvonalat, amely valószínűleg az óceánhoz vezeti. Magánkívül van az örömtől, és a remény visszaköltözik a szívébe. A térképet követve visszafordul a csatornán fölfelé, amíg eljut a Canal de Independenciáig, ezen keletre fordul. A térkép szerint ez a csatorna találkozni fog a Welltecocsatornával, amely délre fordul és levisz egészen az óceánig. De reményei hamarosan füstbe mennek: a sivatag közepén a csatorna holtágban végződik. Egy felderítő portya azonban tisztázza, hogy Alex csak a most halott és száraz Colorado-folyó medrébe került vissza. A folyómeder másik oldalán, vagy 800 méternyire fölfedez egy másik csatornát. Elhatározza, hogy átviszi a csónakot a szárazon erre a másik csatornára. Jó három napjába került McCandlessnek, hogy átvigye kenuját és felszerelését a kiszemelt csatornára. A december 5-i naplóbejegyzés szerint: Végre! Alex megtalálja azt, ami szerinte a Wellteco-csatorna, és déli irányban elindul rajta. Visszatérnek az aggodalmak és félelmek, amikor a csatorna egyre keskenyedik. … Helyi lakosok segítenek neki a hordúton egy zátony körül. … Alex úgy látja, a mexikóiak szívélyes, barátságos emberek. Sokkal vendégszeretőbbek, mint az amerikaiak. Dec. 6. A csatorna tele van kicsi, de veszélyes vízesésekkel. Dec. 9. Minden remény szertefoszlik! A csatorna nem éri el az óceánt, hanem egyszerűen szétcsorog egy hatalmas mocsárban. Alex mélyen megdöbben. Mégis úgy véli, hogy közel kell lennie az óceánhoz, és elhatározza, hogy megpróbál átvágni a mocsáron, ki a tengerhez. Alex egyre jobban eltéved, annyira, hogy végül a kenut át kell tolnia egy nádason és a sárban vonszolnia. Reménytelen. Naplementekor talál egy száraz földdarabot, azon fölveri a sátrát. Másnap, december 10-én Alex tovább keresi az átjárót a tenger felé, de még jobban összezavarodik, körbe-körbe megy. A nap végén összetörten, csalódottan hever a kenujában és sír. Végül fantasztikus szerencsével mexikói kacsavadászatba botlik, a hajtók beszélnek angolul. Elmondja nekik a történetét, és hogy a tengert keresi. Azt mondják, nincs kijárás a tengerre. De az egyikük (egy kis motoros szkiffel) hajlandó visszavontatni Alexet a táborhelyükre, és a kenujával együtt (egy teherautó platóján) elviszi az óceánhoz. Kész csoda. A kacsavadászok El Golfo de Santa Clarában teszik ki, egy halászfaluban a Kaliforniaiöböl partján. Onnan dél felé indul a tengeren, az öböl keleti partja mentén. Miután eléri célját, lassítja a tempót, szemlélődik. Fényképeket készít egy tarantuláról, szomorkás naplementékről, szélfútta dűnékről, a kopár tengerpart hosszú kanyarulatáról. Naplóbejegyzései rövidek és felületesek. A következő hónapban alig száz szót ír le. December 14-én, az evezésbe beleunva, kivontatta a kenut messzire az öböl partjára, fölmászott egy homokkő dombra és egy kopár sziklapad peremén sátrat vert. Tíz napig maradt ott, amíg az erős szél arra nem kényszerítette, hogy menedéket keressen egy barlangban, a szirt meredek oldalában. Itt még tíz napig maradt. Az újévet azzal köszöntötte, hogy nézte, hogyan kel föl a telihold a Gran Desierto fölött. A Nagy Sivatag: 1700 négyzetmérföldnyi hullámzó homokdomb, a legnagyobb kiterjedésű tiszta homoksivatag egész ÉszakAmerikában. Másnap folytatta az evezést lefelé, a kopár part mentén. 1991. január 11-i naplóbejegyzése így kezdődik: „Nagyon végzetes nap.” Miután egy darabig dél felé hajózott, kivontatta a kenut egy homokzátonyra, messzire a parttól, hogy megfi-
gyelje a hatalmas erejű dagályt. Egy óra múlva erős széllökések érkeztek a sivatag felől, és a szél meg az örvénylő ár kisodorta őt a nyílt tengerre. Mindenfelől tarajos hullámok támadtak rá, és tartani kellett tőle, hogy felborul a kis lélekvesztő. A szél orkánerejűvé nőtt. A tajtékos hullámok egyre magasodtak. A naplóban ez áll: Nagy elkeseredésében Alex üvölt, és a kenut csapkodja az evezővel. Az evező eltörik. Alexnek van egy tartalék evezője. Lecsillapodik. Ha a másik evezőt is elveszti, meghal. Végül rendkívüli erőfeszítéssel és sűrűn káromkodva partra viszi a kenut és naplementekor kimerülten összeesik a homokban. Az incidens hatására Alex elhatározza, hogy otthagyja a kenut és visszatér északra. Január 16-án McCandless otthagyja a zömök fémcsónakot egy füves parti dombocskán El Golfo de Santa Clarától délkeletre, és gyalog indul északnak az elhagyatott tengerparton. 36 napja nem találkozott és nem beszélt egy teremtett lélekkel sem. Egész idő alatt összesen 2-3 kiló rizsen és azon élt, amit a tengerből kifogott – ez az élmény volt az alapja meggyőződésének, hogy hasonlóan szűkös adagokon az alaszkai rengetegben is meg tud élni. Január 18-án érkezett vissza az Egyesült Államok határára. A bevándorlási hivatalnokok elkapták, mert igazolvány nélkül akart besurranni az országba. Egy éjszakát töltött őrizetben, aztán egy ügyes mese kiszabadította a csávából – és megszabadította 38-as kaliberű kézifegyverétől is, „egy szépséges Python colttól, amelyhez pedig nagyon ragaszkodott”. A következő hat hetet állandó csavargással töltötte délnyugaton – kelet felé egészen Houstonig, nyugat felé a Csendes-óceán partjáig jutott el. Nehogy álmában kirabolják lakóhelyének, az utcáknak és az autópálya-felüljáróknak kellemetlen urai, megtanulta, hogy mielőtt beér egy városba, elássa a pénzét, és csak induláskor vegye újra magához. Naplója szerint február 3-án Los Angelesbe ment „személyi igazolványt és munkát szerezni, de most már nagyon kényelmetlenül érzi magát a társadalomban és sürgősen vissza kell térnie az utakra”. Hat nap múlva a Grand-kanyon lábánál táborozott Thomasszal és Karinnal, egy fiatal német párral, akik fölvették. Ezt írja: „Lehet, hogy ez ugyanaz az Alex, aki 1990 júliusában útnak indult? A rossz táplálkozás és az utazás megtették a magukét. Több mint 12 kilót leadott. De a szelleme szárnyal.” Február 24-én, hét és fél hónappal azután, hogy otthagyta a Datsunt, visszatért a Detritalvízmosáshoz. A kocsit a parkőrség már régen elvitte, de McCandless most kiásta régi virginiai rendszámtábláit (SjF-421) és még néhány, ott elrejtett holmit. Aztán Las Vegasba ment autóstoppal, és munkát vállalt egy olasz étteremben. „Alexander február 27-én elásta a hátizsákját a sivatagban, és I ,as Vegasba ment, pénz és papírok nélkül” – közli velünk a napló. Néhány hétig az utcán élt, koldusokkal, csavargókkal és piásokkal. De Las Vegasban nem ért véget a történet. Május 10-én újra viszketni kezdett a talpa, és Alex otthagyta vegasi munkáját, megkereste a hátizsákját és ismét nekivágott az útnak, bár rájött, hogy aki olyan ostoba, hogy földbe ás egy fényképezőgépet, az utána már nem fog vele sokat fényképezni. Így a történethez 1991. május 10. és 1992. január 7. között nincs képeskönyv. De ez nem is fontos. Valódi értelme az élményeknek, az emlékeknek, a nagy, diadalmas örömnek van, hogy élsz, igazán élsz. Istenem, milyen nagyszerű dolog élni! Köszönöm. Köszönöm.
ÖTÖDIK FEJEZET
BULLHEAD CITY Az uralomra vágyó ősi vad amúgy is erős volt Buckban, és az úti élet megpróbáltatásai között még erősebbé vált. Nőttön-nőtt, de láthatatlanul. Most, hogy ravasz lett, megtanulta a higgadtságot, az önfegyelmet is. JACK LONDON: A vadon szava (Réz Ádám fordítása) Üdv az Uralomra Vágyó Ősi Vadnak! És Ahab kapitánynak is! Alexander főcsavargó 1992. május Felirat az elhagyott buszban a Stampede-ösvényen Amikor a fényképezőgépe tönkrement, és McCandless nem fényképezett többé, abbahagyta a naplóírást is; és csak akkor kezdte újra, amikor egy évvel később Alaszkába ért. Ezért nem sokat tudunk arról, hogy hol barangolt, miután 1991 májusában elhagyta Las Vegast. Jan Burresnek küldött leveléből kiderül, hogy a július-augusztust az oregoni tengerparton töltötte, valószínűleg Astoria közelében, ahol „a köd és az eső gyakran elviselhetetlen volt”, mint panaszolta. Szeptemberben stoppal lement a 101-es autópályán Kaliforniába, aztán újból kelet felé indult a sivatagba. Október elején érkezett meg az arizonai Bullhead Citybe. Bullhead City jellegzetesen 20. század végi, vegyes stílusú település. Nincs kivehető központja, a városka véletlenszerűen egymás mellé helyezett háztömbökből és hosszú üzletsorokból áll, amelyek 13-14 kilométernyire nyúlnak el a Colorado partja mentén, éppen szemben a folyó túlpartján fekvő, Nevada állambeli Laughlin emeletes szállodáival és kaszinóival. Bullhead jellegzetes városi intézménye a négysávos aszfaltút (Mohave Valley Highway), amelyet benzinkutak és gyorséttermek, kiropraktikai rendelők és videokölcsönzők, autóalkatrész-kereskedések és szuvenírboltok szegélyeznek. Felületesen nézve Bullhead City nem olyan hely, amelyet vonzónak találhat Thoreau és Tolsztoj követője, aki csak megvetni tudta az amerikai többségnek tetsző, burzsoá polgári kelepcéket. McCandless azonban nagyon megkedvelte Bullhead Cityt. Lehet, hogy azért, mert vonzódott a lumpenekhez, akik nagy számban fordulnak elő a város lakókocsitelepén, sátorhelyein és automata mosodáiban; lehet, hogy egyszerűen a várost körülvevő rideg sivatagi táj nyerte meg a szívét. Bárhogyan is, McCandless bő két hónapra abbahagyta a vándorlást – attól kezdve, hogy eljött Atlantából, egészen addig, amíg elindult Alaszkába, és beköltözött az elhagyott buszba a Stampede-ösvényen, valószínűleg ez volt a leghosszabb egy helyben töltött ideje. A Westerbergnek küldött októberi képeslapon ezt írja Bullheadről: „Jó hely, hogy itt átteleljek, és lehet, hogy végül letelepszem, és örökre felhagyok a csavargóélettel. Majd meglátom, mi lesz, ha jön a tavasz, mert olyankor szokott igazán viszketni a talpam.” Amikor ezeket a szavakat írta, teljes munkaidős állása volt: a főutcán, a McDonald's-ban
forgatta a roston a hamburgereket, és biciklivel járt munkába. Látszólag meglepően konvencionális életet élt, sőt még betétszámlát is nyitott a helyi bankban. Különös módon, amikor a McDonald's-nál munkára jelentkezett, nem Alexként, hanem Chris McCandlessként mutatkozott be, és a valódi társadalombiztosítási számát is megadta. Rendszerint nem fedte föl az inkognitóját, hiszen így a szülei könnyen a nyomára bukkanhattak volna. De vigyázatlansága semmilyen következménnyel nem járt, mert Walt és Billie magándetektívje sose szerzett róla tudomást. Két évvel azután, hogy a grill fölött izzadt Bullheadben, munkatársainak már nem volt sok emlékük Chris McCandlessről. – Csak arra emlékszem, hogy nem szeretett zoknit húzni – mondja George Dreeszen, az üzletvezető-helyettes, egy testes, bőbeszédű ember. – Mindig zokni nélkül hordta a cipőjét, egyszerűen nem bírta a zoknit a lábán. De a McDonald's-nál szabály, hogy az alkalmazottaknak mindig megfelelő lábbelit kell viselniük. Vagyis cipőt és zoknit. Chris betartotta a szabályt, de ahogy vége lett a műszaknak, hipp-hopp!, az első dolga volt, hogy lehúzta a zoknit. De tényleg a legelső. Mintha így akarta volna közölni velünk, hogy nem a mi tulajdonunk, valami ilyesmi. De helyes srác volt és jó munkás. Nagyon megbízható. Lori Zarzának, a másik helyettesnek egy kissé más képe van McCandlessről. – Őszintén szólva meg voltam lepve, hogy fölvették – mondja. – A munkát el tudta végezni, hátul sütött, de bármennyire sürgettem is, mindig ugyanolyan lassú tempóban dolgozott, még ebédidőben, csúcsforgalomban is. A kasszánál tízesével álltak a vendégek, ő meg nem értette, hogy miért noszogatom. Egyszerűen nem kapcsolt. Mintha elmerülne a saját világában. Megbízható volt, mindennap jött, gondolom, ezért nem merték kidobni. Csak 4 dollár 25 centet keresett óránként, míg a túlsó parton minden kaszinóban 6,25 a kezdő órabér, hát így bizony nem könnyű megtartani az alkalmazottakat a pult mögött. – Nem hiszem, hogy munka után együtt lófrált volna a többiekkel, vagy ilyesmi. Amikor beszélt, mindig fákról volt szó meg természetről meg ilyen fura dolgokról. Mindnyájan azt gondoltuk, hogy hiányzik egy kereke. – Chris végül valószínűleg miattam ment el – ismeri be Zarza. – Amikor elkezdett dolgozni, hajléktalan volt, és rossz szagú. A McDonald's nem tűri meg, ha valaki úgy bűzlik, mint ő. Így végül is engem bíztak meg, hogy figyelmeztessem, gyakrabban kellene fürdenie. Azután, hogy ezt megmondtam, feszültség támadt köztünk. És a többi alkalmazott is kérdezgette, nincs-e szüksége szappanra vagy valamire, próbáltak kedvesek lenni hozzá. Ez felbosszantotta, lehetett érezni rajta, de soha nem mutatta ki nyíltan. Aztán vagy három hét múlva egyszerűen kisétált az ajtón és elment. McCandless el akarta titkolni, hogy hátizsákjából élő csavargó. Munkatársainak azt mondta, hogy a folyó túloldalán, Laughlin-ban lakik. De ha felajánlották, hogy hazaviszik munka után, mindenféle ürüggyel udvariasan visszautasította. Bullheadben az első hetekben valójában a város peremén, a sivatagban táborozott; aztán beköltözött egy üres lakókocsiba. Ez utóbbi, ahogy Jan Burresnek írta egyik levelében, így történt: Egyik reggel egy nyilvános vécében borotválkoztam, amikor bejött egy öregember, rám nézett, és megkérdezte, hogy a szabadban alszom-e. Mondtam neki, hogy igen, és kiderült, hogy van egy öreg lakókocsija és ott ingyen lakhatnék. Az egyetlen probléma, hogy nem igazán az övé. A tulajdonosok nincsenek itt, de megengedték neki, hogy ott éljen a telkükön egy másik kis lakókocsiban, ami az övé. Tehát óvatosnak kell lennem, nehogy meglássanak, mert nem engedték meg neki, hogy másokat is odavigyen. Mégis elég jó buli, mert a lakókocsi belseje szép, be van bútorozva, néhány konnektor is működik és sok hely van benne. Az egyetlen hátulütője, hogy az öregember, akit Charlie-nak hívnak, kicsit lökött, és néha elég nehéz kijönni vele.
Charlie még mindig ugyanazon a címen lakik, egy rozsdafoltos bádoggal borított lakókocsiban, folyóvíz és villany nélkül. A kocsi eldugva áll a mögött a jóval nagyobb kék-fehér lakóautó mögött, amelyben McCandless lakott. Nyugat felől a kopár hegyek szigorúan tornyosulnak a szomszéd, dupla széles lakókocsik teteje fölé. A gondozatlan udvaron egy bébikék Ford Torino áll téglákra támasztva, motorházából gaz nő. A közeli oleanderbokor felől emberi vizelet ammóniaszaga árad. – Chris? Chris? – morogja Charlie, ahogy agya lyukacsos rekeszeiben keresgél. – Ja, igen. Igen, igen. Emlékszem rá, persze. –Charlie pólót és keki munkanadrágot visel, törékeny, ideges ember, csipás a szeme, az állán fehér borosta. Emlékezete szerint McCandless vagy egy hónapig lakott a kocsiban. – Helyes srác, igen, nagyon helyes srác – meséli Charlie. – De nem szerette, ha sok ember van körülötte. Hangulatember. Jót akart, de azt hiszem, volt egy csomó gátlása. Tudja, hogy értem? Annak az alaszkainak, Jack Londonnak a könyveit szerette olvasni. Sose beszélt sokat. Morcos volt, nem szerette, ha zavarják. Olyan srácnak látszott, aki keres valamit, valamit keres, csak nem tudja, hogy mi az. Én is ilyen voltam valaha, de akkor rájöttem, hogy mit keresek: pénzt! Haha! Hahaha, úgy bizony! – De, ahogy mondtam, folyton arról beszélt, hogy Alaszkába megy. Lehet, hogy ott megtalálja azt a valamit, amit keres. Helyes fiú volt, legalábbis annak látszott. De sok komplexusa volt. Nagyon sok. Karácsony táján mehetett el, azt hiszem, adott nekem 50 dolcsit meg egy csomag cigarettát azért, hogy itt lakhatott. Szerintem ez irtó rendes volt tőle. November vége felé McCandless képeslapot küldött Jan Burresnek egy nilandi postafiókba; a városka a kaliforniai Imperial-völgyben található. – Hosszú idő óta ez a lap volt az első, amin cím is volt – emlékezik Burres. – Azonnal visszaírtam, hogy a következő hétvégén meglátogatjuk, mert Bullhead nem volt messze attól a helytől, ahol épp tanyáztunk. McCandless örült, hogy hírt kapott Jantől. „Annyira boldog vagyok, hogy mindkettőtöket életben és egészségben talállak!” – kiáltott fel 1991. december 9-i keltezésű levelében. Nagyon köszönöm a karácsonyi lapot. Olyan jó, ha ilyenkor gondol az emberre valaki. … Izgatottan hallom, hogy meg fogtok látogatni, bármikor szívesen látlak. Igazán nagyszerű, hogy majdnem másfél év után újra találkozunk. A levél végére térképet rajzolt, részletes útbaigazításokkal, hogyan találják meg a lakókocsit Bullhead Cityben, a Baseline úton. Négy nappal azután, hogy Jan Burres és élettársa, Bob megkapta a levelet, és már készülődött a látogatásra, Burres egy este arra tért haza a táborhelyükre, hogy egy nagy hátizsák van odatámasztva a lakókocsijukhoz. – Felismertem, hogy Alexé. A kiskutyánk, Sunni már előbb kiszagolta, mint én. Szerette Alexet, de meglepett, hogy emlékszik rá. Amikor meglátta, majd megőrült örömében. McCandless elmondta Burresnek, hogy beleunt Bullheadbe, belefáradt a kötött munkaidőbe és a „műanyag emberekbe”, akikkel együtt dolgozott, és elhatározta, hogy otthagyja a várost, elmegy. Jan és Bob közel 5 kilométernyire lakott Nilandtől, egy Slabs-nek nevezett helyen; itt valamikor haditengerészeti légibázis állt, de lebontották, csak az üres betonalapok maradtak ott, nagy területen elszórva a sivatagban. November közeledtén, amikor az ország többi részén hidegre fordul az idő, vagy 5000 vándormadár, munkanélküli és mindenféle léhűtő és csavargó gyűlik össze itt az isten háta mögött, hogy élje világát a napsütésben. A Slabs a csavargótársadalom nyüzsgő, idényszerűen megélénkülő fővárosa – toleráns, motorizált kultúra, amely befogadja a társadalomból kivonultakat, a száműzötteket, a nélkülözőket, az állandó munkanélkülieket. Mindenféle korú férfiak, nők és gyermekek alkotják ezt a társadalmat; olyanok, akik menekülnek a végrehajtók, a megromlott kapcsolatok, a törvény vagy az adóhivatal elől,
az ohiói télből vagy a középosztálybeli lét egyhangú robotjából. Amikor McCandless megérkezett a Slabsbe, hatalmas zsibvásárt talált – a sivatagban virágzott a csencselés. Burres is árult: felállított néhány összecsukható asztalt, ezeken kínálta olcsó, többnyire használt áruját, és McCandless vállalkozott rá, hogy átnézi puhafedelű könyvekből álló, tekintélyes készletét. – Sokat segített – ismeri el Burres. – Vigyázott az asztalra, ha el kellett mennem, rendbe rakta a könyveket, sokat eladott. Úgy látszott, hogy nagyon élvezi. Alex jól ismerte a klasszikusokat: Dickenst, H. G. Wellst, Mark Twaint, Jack Londont. London volt a kedvence. Minden vándormadarat, aki elsétált itt, megpróbált rábeszélni, hogy olvassa el A vadon szavát. McCandless gyerekkora óta rajongott Jack Londonért. London hevesen elítélte a kapitalista társadalmat, dicsőítette az ősi világot, kiállt a nép mellett, és mindez nagyon is megfelelt McCandless érzéseinek. London magával ragadó leírása az alaszkai életről és a Yukonról megbabonázta, újra és újra elolvasta A vadon szavát, a Fehér agyart, a Tüzet rakni, az Északi odisszea és a Potportuk furfangja című műveit. Teljesen lenyűgözték ezek a mesék, elfelejtette, hogy kitalált történeteket olvas, a képzelet műveit, és ezeknek több közük van London romantikus világához, mint a sarkvidéki vadon valóságos életéhez. McCandless nem vett tudomást arról a tényről, hogy maga London mindössze egy telet töltött északon, s hogy negyvenévesen, kaliforniai birtokán, elbutult, elhízott és szánalmas alkoholistaként önkezével vetett véget tunya és kalandoktól mentes életének, amely egyáltalán nem hasonlított a könyveiben hirdetett eszményekhez. A nilandi Slabs lakói között volt egy tizenhét éves lány, Tracy, aki beleszeretett McCandlessbe a fiú egyhetes ott-tartózkodása alatt. – Aranyos kislány volt – mondja Burres – , egy csavargópár lánya, tőlünk négy járművel odébb parkoltak. Szegény Tracy reménytelenül belezúgott Alexbe. Amíg a fiú ott volt, állandóan körülötte téblábolt, esdeklő szemmel bámulta, és könyörgött nekem, hogy beszéljem rá Alexet: vigye sétálni. Alex kedves volt hozzá, de túl fiatalnak találta a lányt. Nem tudta komolyan venni. Legalább egy hétre összetörte Tracy szívét. Bár McCandless visszautasította Tracy közeledését, Burres állítja, hogy nem volt magának való: – Nagyon jól érezte magát az emberek között, tényleg nagyon jól. A zsibvásáron mindenkivel szót értett, és elbeszélgetett akárkivel. Legalább hat-hét tucat emberrel találkozott Nilandben, és mindenkihez kedves volt. Időnként szüksége volt a magányra, de nem volt remete. Szerette a társaságot. Mintha társaságot gyűjtött volna azokra az időkre, amikor majd senki sem lesz körülötte. McCandless különösen kedvelte Jan Burrest, minden lehető alkalommal flörtölt vele, és ugratta. – Szeretett cukkolni és gyötörni – emlékezik vissza az asszony. – Kimentem, hogy kiteregessem a mosott ruhát a kötélre, a lakókocsi mögé, ő meg teletűzdelt ruhacsipesszel. Játékos volt, mint egy kisgyerek. A kölyökkutyáimat mindig bedugta a ruháskosár alá, és nézte, ahogy ugrálnak és vinnyognak. Addig csinálta, amíg megmérgelődtem és rákiabáltam, hogy hagyja abba. Valójában nagyon szerette ám a kutyákat. Mindenhová követték, sírtak utána, vele akartak aludni. Alexnek volt érzéke az állatokhoz. Egy délután, mialatt McCandless a nilandi vásárban a könyves asztalra ügyelt, valaki otthagyott bizományba Burresnél egy hordozható elektromos orgonát, hogy adja el. – Alex vette át, és egész nap azzal szórakoztatott minket, hogy játszott rajta – meséli az asszony – Énekelt hozzá, csodálatos hangja volt. Nagy tömeg gyűlt össze körülötte. Addig nem is tudtam, milyen muzikális. McCandless gyakran beszélt a Slabs lakóinak alaszkai terveiről. Minden reggel tornázott, hogy állja a bozót megpróbáltatásait, és Bobbal, aki maga is amatőr túlélőművész volt, hoszszan taglalta a túlélés fortélyait. – Azt hittem – mondja Burres –, hogy Alexnek elment az esze, amikor elmesélte „a nagy alaszkai odisszea” tervét, ahogy ő nevezte. De tényleg nagyon be volt zsongva. Ha erről be-
szélt, nem lehetett leállítani. Jan Burres unszolása ellenére McCandless lényegében semmit sem árult el a családjáról. – Megkérdeztem – mondja Burres –, „A tieid tudnak róla, hogy mire készülsz? A mamád tudja, hogy Alaszkába akarsz menni? És a papád?” De sose válaszolt. Csak a szemét meresztgette, durcás lett, és azt mondta, hogy ne is próbáljak anyáskodni vele. bob ilyenkor rám szólt: „Hagyd békén. Felnőtt férfi!” De amíg ő a tervét ecsetelgette, addig én is kötöttem az ebet a karóhoz; a saját fiam járt az eszemben. Ő is valahol a világban kóborol, és szeretném, ha valaki törődne vele, mint ahogy én próbáltam törődni Alexszel. Az utolsó vasárnapon, amit McCandless Nilandben töltött, bajnoki visszavágót közvetített a tévé; Burres lakókocsijában nézték, és az asszony észrevette, hogy a fiú különös hévvel szurkol a washingtoni Redskins csapatának. – Ezért megkérdeztem, hogy arról a vidékről származik-e – meséli. – És azt válaszolta: Igen, tényleg onnan. Ez az egyetlen dolog, amit valaha is elárult a származásáról. A következő szerdán McCandless bejelentette, hogy ideje továbbindulnia. Azt mondta, el kell mennie a Salton City-i postahivatalba, Nilandtől 80 kilométerre nyugatra, mert arra kérte a bullheadi McDonald's üzletvezetőjét, hogy oda utalják át az utolsó fizetését. Elfogadta Burres ajánlatát, hogy elviszi, de amikor az asszony megpróbált pénzt adni neki, hiszen segített az árusításban, sértetten reagált. – Azt mondtam neki: „Ember, szükséged van pénzre ahhoz, hogy boldogulj a világban!” De ő hallani sem akart róla. Végül rávettem, hogy fogadjon el néhány svájci katonai bicskát és övkést; meggyőztem róla, hogy jól fognak jönni Alaszkában, és talán útközben is elcserélheti őket valamire. Hosszas vita után Jan Burres elérte, hogy McCandless elfogadjon némi hosszú szárú alsóneműt és más meleg ruhát, amire Jan vélekedése szerint szüksége lehet Alaszkában. – Végül is csak azért tette el, hogy elhallgassak – nevet az asszony –, de másnap, miután elment, a holmi nagy részét megtaláltam a lakókocsiban. Amikor nem figyeltünk oda, az ülés alá dugta. Alex jó fej volt, de néha ki tudott hozni a sodromból. Jan Burres aggódott ugyan McCandlessért, de bízott benne, hogy egy darabban fog visszajönni. – Reméltem, hogy nem esik baja – emlékezik vissza. – Ügyes fiú volt. Rájött, hogyan kell kenuval leevezni Mexikóig, hogyan kell felugrálni a tehervonatokra, hogyan kell ágyat szerezni a belvárosi missziós szállásokon. Mindezt egyedül tanulta ki, és biztos voltam benne, hogy majdcsak kitanulja Alaszkát is.
HATODIK FEJEZET
ANZA-BORREGO A géniusz még soha senkit sem vezetett félre. Még ha némi testi gyengülés következnék is be, senki sem mondhatná, hogy ez sajnálatos, hiszen a végső következmény az volna, hogy felsőbb törvények szerint élünk. Ha a napot s az éjt örömmel köszöntöd, ha az élet úgy illatozik, mint a virág vagy a jó szagú füvek, ha rugalmasabb, csillagosabb, halhatatlanabb – ez a jutalmad. Az egész természet szerencsekívánság, és minden okod megvan rá, hogy áldottnak mondd magad. Az élet legnagyobb értékeit, nyereségeit becsüljük meg a legkevésbé. Néha már szinte kétségbe vonjuk létezésüket. Könnyen megfeledkezünk róluk. Pedig ez a legmagasabb valóság… Napjaim igazi aratása olyan megfoghatatlan, mint a hajnal vagy az alkony színei. Olyan, mint egy maréknyi csillagpor, egy darabka szivárvány, amit sikerült elkapnom. HENRY DAVID THOREAU: Walden (Szőllősy Klára fordítása) A Chris McCandless holtteste mellett talált könyvben megjelölt passzus A szerző 1993. január 4-én szokatlan levelet kapott; a reszkető, régies írás idős embert sejtetett. „Annak, akit illet” – így kezdődött a levél. Szeretnék kapni egy példányt abból a magazinból, amely közölte az Alaszkában meghalt fiatalember történetét (Alex McCandless). Annak szeretnék írni, aki utánajárt a történteknek. Én vettem fel a fiút, és elvittem Salton Cityből… 1992 márciusában… Grand Junction Cóig… Otthagytam, Alex stoppolni akart Dél-Dakotába. Azt mondta, majd jelentkezik. Utoljára akkor hallottam felőle, amikor 1992 áprilisának első hetében levelet kaptam tőle. Utunkon képeket is csináltunk, én videóval, Alex fényképezőgéppel. Ha van példányuk abból a magazinból, kérem, küldje el nekem és írja meg a lap árát… Azt írják, hogy a fiú megsebesült. Szeretném tudni, milyen baj érte, mert mindig vitt magával rizst a hátizsákjában, volt nála sarkvidékre való ruha és sok pénz is TISZTELETTEL RONALD A. FRANZ Kérem, soraimat ne hozzák nyilvánosságra, amíg meg nem tudok többet a haláláról, mert Alex nem volt szokványos csavargó. Kérem, higgyenek nekem. Az a lap, amit Franz kért, az Outside 1993. januári száma volt, és a címoldalon tudósított Chris McCandless haláláról. A levelet az Outside chicagói szerkesztőségébe címezték, s minthogy én írtam a McCandlessről szóló cikket, nekem továbbították. McCandless kalandozása során sokakra tett maradandó benyomást; a legtöbben csak néhány napot töltöttek a társaságában, legfeljebb egy-két hetet. De a fiúval való rövid kapcsolat senkire sem hatott nagyobb erővel, mint Ronald Franzra, aki 80 éves volt, amikor útjuk 1992 januárjában keresztezte egymást. Amikor McCandless elbúcsúzott Jan Burrestől a Salton City-i postahivatalban, a sivatag felé indult, és az Anza-Borregói Sivatagi Nemzeti Park szélén, egy larrea-bozótban vert sátrat. Ettől keletre található a Salton-tó, egy csendes, miniatűr óceán, vízszintje bő 60 méterrel van a tengerszint alatt. Ezt a tavat egy óriási mérnöki melléfogás hozta létre, 1905-ben: röviddel
azután, hogy csatornát ástak a Colorado-folyótól, hogy annak vizével öntözzék az Imperialvölgy gazdag termőföldjeit, a folyó több, egymást követő, hatalmas áradás során áttörte partvonalát, új medret vájt magának és akadálytalanul hömpölygött bele az Imperial-völgyi csatornába. Ez a csatorna – a létesítők szándékával ellentétben – a folyó bőséges vizének gyakorlatilag teljes hozamát több mint két éven át a Salton-teknőbe irányította. A teknő korábban száraz talaját elborította a víz, elárasztotta a farmokat és a településeket, végül 400 négyzetmérföldnyi sivatag került víz alá, és megszületett egy szárazfölddel körülvett, kis darab óceán. A Salton-tó nyugati partja, amely mindössze 80 kilométernyire fekszik Palm Springstől, a limuzinok, előkelő tenisz- és golfpályák világától, egykor nagy ingatlanspekulációk színhelye volt. Gazdag üdülőhelyeket terveztek ide, lázasan folyt a parcellázás, de az ígért beruházásoknak csak nagyon kis része valósult meg. Ma a telkek jelentős része lakatlan, és a sivatag fokozatosan visszahódítja a területet. Gaz veri föl Salton City kihalt, széles sugárútjait. Mindenütt napszítta, ELADÓ feliratú táblák láthatók, és a lakatlan épületekről mállik a festék. A Salton City ingatlanfejlesztési társaság kirakatában angolul és spanyolul hirdeti a tábla, hogy ZÁRVA. A kísérteties nyugalmat csak a szél süvítése zavarja meg. A tóparttól távolabb a talaj előbb szelíden, majd hirtelen meredeken emelkedik, és itt juthatunk el Anza-Borrego kiszáradt, sivár és félelmetes vidékére. Meredek falú szakadékok szabdalják fel a terméketlen területet, a szabad, nyílt tájat: a bajadát. Itt, egy alacsonyan fekvő, napégette lankán, melyet elszórtan indigóbokrok, fügekaktuszok és 4 méter magas ocotillo kaktusztövek borítanak, itt aludt McCandless a homokban, egy larrea-ágra akasztott ponyva alatt. Ha szüksége volt valamire, bement stoppal vagy gyalog a 6 és fél kilométerre lévő városba: rizst vásárolt és megtöltötte műanyag vizeskannáját a piac-kocsma-posta épületében, amely homokszínű stukkóival Salton City kulturális központja. Január közepén egy csütörtöki napon történt, hogy McCandless megtöltötte vizeskannáját, és visszafelé indult a bajadába; amikor stoppolt, egy Ron Franz nevű öregember állt meg, hogy felvegye. – Hol tanyázol? – kérdezte Franz. – Arrafelé, az Oh-My-God Hot Springsen túl – felelte McCandless. – Hat éve élek ezen a vidéken, de még soha nem hallottam ilyen nevű helyről. Mutasd az utat. Néhány percig a Borrego-Salton Seaway nevű úton haladtak, majd McCandless szólt az öregnek, hogy forduljon balra a sivatag felé, ahol hepehupás, csak dzsippel járható út kanyargott fölfelé a keskeny vízmosásban. Körülbelül másfél kilométer után különös táborhelyre érkeztek: vagy kétszáz ember gyűlt itt össze, hogy járművében töltse a telet. A közösség látványa minden képzeletet felülmúlt, mintha az apokalipszis utáni Amerika víziója lett volna. Akadtak itt családok olcsó, sátortetős utánfutókkal, öregedő hippik Day-Glo furgonnal, Eisenhower elnöksége óta futó, rozsdás Studebakerben lakó, Charles Manson-típusú alakok. A jelenlévők nagy része anyaszült meztelenül járkált. A tábor közepén feltörő termálforrás vizét két szikla szegélyezte, és pálmafák árnyékolta, sekély, gőzölgő medencébe terelte: ez volt az Oh-My-God Hot Springs. McCandless azonban nem közvetlenül a forrásnál lakott; egyedül sátorozott onnan még vagy 800 méternyire, a bajadán. Franz elvitte, egy kicsit elbeszélgetett vele, azután visszahajtott a városba, ahol egyedül élt, és az ingyenlakás fejében egy düledező bérház gondnoki teendőit látta el. A mélyen vallásos Franz felnőtt életének legnagyobb részét a hadseregben töltötte, Sanghajban és Okinavában állomásozott. 1957 szilveszterén szintén külföldön volt, amikor felesége és egyetlen gyermeke meghalt egy ittas vezető okozta autóbalesetben. Fia a következő júniusban végzett volna az orvosi egyetemen. Akkor Franz keményen inni kezdett. Fél év múlva sikerült összeszednie magát; abbahagyta az ivást, de valójában sohasem heverte ki a veszteséget. Hogy magányát enyhítse, a baleset utáni években okinavai születésű
fiúkat és lányokat „adoptált” nem hivatalosan; végül tizennégyet vett a szárnyai alá, a legidősebbnek fizette orvosegyetemi tanulmányait Philadelphiában, egy másiknak pedig lehetővé tette, hogy Japánban folytathasson orvosi tanulmányokat. Amikor Franz találkozott McCandless-szel, régóta szunnyadó apai ösztönei újraéledtek. Nem tudta kiverni fejéből a fiatalembert. A fiú azt mondta, hogy Alexnek hívják – a vezetéknevét nem volt hajlandó megmondani –, és hogy Nyugat-Virginiából származik. Udvarias volt, barátságos és jól nevelt. – Rendkívül intelligensnek találtam – jelenti ki Franz különös kiejtésével, amely hangzásra olyan, mint a skót, a pennsylvaniai holland és a vontatott carolinai nyelvjárás keveréke. – Úgy éreztem, hogy jobbat érdemel, mint hogy annál a hőforrásnál, a nudistákkal, részegekkel és narkósokkal éljen. – A vasárnapi istentisztelet után Franz elhatározta, hogy beszél Alexszel „arról, hogy hogyan kellene élnie. Valakinek csak meg kellett győznie, hogy tanuljon, vállaljon munkát, és kezdjen valamit az életével.” Amikor azonban visszatért McCandless táborhelyére és belefogott a lelkifröccsbe, a fiú ridegen félbeszakította: „Nézze, Mr. Franz, ne aggódjon miattam. Elvégeztem az egyetemet, nem vagyok kitaszított. A saját elhatározásomból élek így.” De azután, kezdeti nyersesége ellenére, fölengedett, és hosszan elbeszélgettek. Később Franz teherautójával Palm Springsbe mentek, megvacsoráztak egy jó étteremben, és villamossal felkapaszkodtak a San Jacintocsúcsra. A hegy lábánál McCandless megállt, hogy kiássa az egy évvel korábban elrejtett mexikói poncsót és egyéb tárgyakat. A következő hetekben McCandless és Franz sok időt töltött együtt. A fiatalember rendszeresen elstoppolt Salton Citybe, hogy kimossa a ruháit és grillezett húst egyen Franz lakásán. Elárulta neki, arra vár, hogy kitavaszodjék, és akkor Alaszkába megy, nekivág a „végső kalandnak”. Szerepet cseréltek, és a fiú kioktatta Franzot, aki a nagyapja lehetett volna, hogy milyen helytelen ez az állandó egy helyben ülés; arra biztatta a nyolcvanéves öreget, hogy adja el mindenét, költözzön ki a lakásából és éljen az országúton. Franz jó szívvel hallgatta ezeket a szónoklatokat, és tulajdonképpen nagyon élvezte a fiú társaságát. Franz szakképzett bőrdíszműves volt, és megtanította Alexet mestersége titkaira; McCandless első műve egy gondosan megmunkált bőröv volt, amelyen képek formájában, művészi módon megörökítette vándorlásait. Az öv bal oldali végén olvasható ALEX neve, majd a c. J. M. betűk (Christopher Johnson McCandless) fognak körbe egy halálfejet. A marhabőr övön kétsávos út, bekanyarodni tilos jelzés, zivatar, amely miatt az áradás elönt egy autót, stoppos ember hüvelykujja, sas, a Sierra Nevada, a Csendes-óceánban fickándozó lazacok, az Oregontól Washingtonig vezető Pacific Coast autóút, a Sziklás-hegység, montanai búzamezők, dél-dakotai csörgőkígyó, Westerberg háza Carthage-ban, a Colorado-folyó, vihar a Kaliforniai-öbölben, egy sátor mellett partra húzott kenu, Las Vegas, r. c. D. monogram, Morro Bay, Astoria, és a másik végén, a csatnál egy N betű (ami valószínűleg északot jelent). Meghökkentő kézügyességről és alkotói hajlamról tanúskodik ez az öv, akár a többi kézművesmunka, amit McCandless hátrahagyott. Franz egyre jobban megszerette McCandlesst. – Istenem, milyen ügyes fiú volt – mondja az öregember alig hallható, reszelős hangon. A lába elé, a homokra bámul, aztán elhallgat. Derékból mereven lehajol, láthatatlan piszkot söpör le a nadrágszáráról. Vén ízületei hangosan ropognak a zavart csendben. Több mint egy perc telik el, mire újra megszólal; hunyorogva az égre néz, és arra az időre gondol, amit a fiatalember társaságában töltött. Látogatásai alkalmával nemegyszer előfordult, idézi fel, hogy McCandless haragtól elsötétült arccal, hevesen kifakadt szülei, némely politikusok vagy éppen az amerikai középosztály alapvető idiotizmusa ellen. Franz nem akarta még jobban elvadítani a fiút, ezért ilyenkor inkább meg se szólalt, hagyta, hadd dühöngje ki magát. Február elején McCandless bejelentette, hogy elmegy San Diegóba, pénzt akar még keresni az alaszkai útjához.
– Nem kell San Diegóba menned – tiltakozott Franz. – Adok én neked pénzt, ha szükséged van rá. – Nem, arról szó sem lehet. Megyek San Diegóba, hétfőn indulok is. – Jó, akkor elviszlek. – Nehogy már – gúnyolódott McCandless. – Amúgy is oda kell mennem – hazudta Franz –, hogy bőröket vásároljak. McCandless engedett. Tábort bontott, és felszerelése nagy részét Franz lakásában helyezte el, mert nem akarta a hálózsákját és a hátizsákját mindenüvé magával cipelni a városban, azután elindultak az öregember autójával, át a hegyeken, a tengerpart felé. Esett az eső, amikor Franz kirakta McCandlesst San Diegóban, a vízparton. – Nagyon nehezemre esett – mondja Franz –, szomorú voltam, hogy el kell válnunk. Február 19-én McCandless felhívta Franzot, és R-beszélgetésben boldog 81. születésnapot kívánt neki; emlékezett a dátumra, mert a saját születésnapja hét nappal korábban volt: február 12-én töltötte be a 24. évét. A beszélgetés során azt is bevallotta Franznak, hogy nem sikerült munkát találnia. Február 28-án levelezőlapot küldött Jan Burresnek. Így kezdődik: Helló! Egy hete San Diego utcáin élek. Aznap, amikor megérkeztem, zuhogott az eső. A missziók itt beszipkázzák az embert, s annyi a prédikáció, hogy már alig élek. Munkaügyben nem sok történt, ezért holnap indulok észak felé. Úgy döntöttem, legkésőbb május elsején indulok Alaszkába, de még fel kell hajtanom egy kis pénzt, hogy felszerelhessem magam. Lehet, hogy visszamegyek és dolgozom egy barátomnál Dél-Dakotában, ha hasznomat tudja venni. Nem tudom, hogy most merre is indulok, de ha megérkezem valahová, írni fogok. Remélem, te jól vagy. VIGYÁZZ MAGADRA! ALEX. Március 5-én McCandless még egy lapot küldött Burresnek és Franznak is egyet. A Burresnek küldött így szólt: Üdvözöllek Seattle-ből! Hobó lett belőlem! Tényleg, most vasúton utazom. Jó szórakozás, bárcsak előbb kezdtem volna. De a vonatnak azért van hátránya. Először is, iszonyú mocskos lesz az ember. A másik, hogy folyton összeakadok valami eszement zsaruval. Felültem egy vonatra Los Angelesben, de egy zsaru elemlámpával megtalált este tíz körül. „Tűnés innen, különben kinyírlak!”, üvöltötte. Előmásztam, ő meg elővette a pisztolyát. Rám szegezte, úgy kérdezett ki, aztán azt morogta: „Ha még egyszer meglátlak ennél a vonatnál, kinyírlak! Takarodj!” Micsoda őrült! De én nevettem utoljára, mert öt perccel később visszaszálltam ugyanarra a vonatra és egészen Oaklandig mentem vele. Majd jelentkezem. ALEX Egy héttel később csöngött Franz telefonja. – A telefonközpont volt meséli –, azt kérdezték, hogy fizetek-e egy hívást egy Alex nevű illetőnek. Ahogy meghallottam a hangját, olyan érzésem támadt, mintha egy hónapig tartó eső után végre kisütött volna a nap. – Eljössz értem? – kérdezte McCandless. – Persze. Seattle-ben vagy? Hol? – Ron – nevetett McCandless –, nem Seattle-ben vagyok. Kaliforniában vagyok, közel hozzád, Coachellában. Mivel nem talált munkát az esős északnyugaton, McCandless tehervonaton utazott vissza a sivatagba. A kaliforniai Coltonban egy másik zsaru elfogta és lecsukatta. Amikor kiengedték, stoppal a Palm Springstől délkeletre lévő Coachellába ment, és felhívta Franzot. Franz lerakta a kagylót, és már rohant is McCandlessért. – Elmentünk egy jó kis étterembe, megtömtem
bifsztekkel és homárral – emlékszik Franz –, aztán visszamentünk Salton Citybe. McCandless azt mondta, hogy csak egy napig marad, amíg kimossa a ruháit és becsomagolja a hátizsákját. Wayne Westerbergtől azt hallotta, hogy a carthage-i gabonasilóban kaphat munkát, szeretett volna minél gyorsabban odaérni. Március 11-e volt, szerda. Franz felajánlotta, hogy elviszi a fiút a Colorado állambeli Ciudad Junctionba; ez volt a legtávolabbi pont, ameddig elmehetett, mert a következő hétfő reggelen már ismét Salton Cityben kellett lennie. Franz meglepetésére és nagy megkönnyebbülésére McCandless vita nélkül elfogadta az ajánlatot. Indulás előtt Franz egy bozótvágó kést, egy sarkvidéki hidegre való anorákot, egy összecsukható horgászbotot és egyebeket adott McCandlessnek az alaszkai expedícióhoz. Csütörtök hajnalban indultak Salton Cityből Franz furgonján. Bullhead Cityben megálltak, megszüntették McCandless bankszámláját, és elmentek Charlie utánfutójához, ahol McCandless korábban elrejtett néhány könyvet és egyéb tárgyat, köztük a Colorado-folyón, a kenutúra alatt készített fényképes naplót. Azután McCandless erősködött, hogy meghívja Franzot ebédre a laughlini Golden Nugget kaszinóba, a folyó túlsó partján. A Nuggetben egy pincérnő felismerte McCandlesst: – Alex! Alex! Hát visszajöttél! Franz indulás előtt vásárolt egy videokamerát, és időnként megállt, hogy felvételt készítsen. Bár McCandless általában elhajolt, ha Franz feléje irányította a kamerát, néhány pillanatkép mégis megmaradt róla, ahogy türelmetlenül áll a hóban a Bryce Canyon fölött. – Jól van, menjünk már – tiltakozik a videózás ellen néhány másodperc múltán. – Még olyan sok van hátra, Ron. – A felvételen farmernadrágot és gyapjúpulóvert visel, napbarnított, erős és egészséges fiatalember benyomását kelti. Franz azt meséli, hogy kellemes utazás volt, bár kicsit sietős. – Néha órákig hajtottunk úgy, hogy egy szót sem szóltunk – emlékezik vissza. – De én még akkor is boldog voltam, hogy együtt vagyunk, amikor ő éppen aludt. Franz egyszer rászánta magát, és különleges kéréssel fordult McCandlesshez. – Az anyám egyetlen gyerek volt – magyarázza. – Az apám szintén. És én is egyetlen gyerekük voltam. Most, hogy a saját fiam meghalt, velem megszakad a sor. Ha én elmegyek, a családom kihal, mindörökre. Ezért azt kérdeztem Alextől, unokámul fogadhatnám-e. McCandless, akit a kérés kényelmetlenül érintett, kitérő választ adott: – Majd akkor beszéljünk erről, Ron, amikor visszatértem Alaszkából. Március 14-én Franz kitette McCandlesst a 70-es autópályán, Grand Junction közelében, és visszatért Dél-Kaliforniába. McCandlesst felvillanyozta, hogy úton van észak felé, és meg is könnyebbült – megkönnyebbült, hogy sikerült ismét elkerülnie a túlságosan szoros emberi kapcsolatok, a barátság csapdáját és a kínos érzelmi kötöttségeket. Elmenekült családja túlságosan zárt világából. Jant és Wayne Westerberget sikerült tisztes távolságban tartania, kisurranva az életükből, mielőtt bármit elvárhattak volna tőle. És most fájdalommentesen kicsuszszant Ron Franz életéből is. Mármint fájdalommentesen McCandless szempontjából, de nem az öregéből. Csak találgathatjuk, vajon miért vált McCandless ilyen gyorsan fontossá Franz számára, de tény, hogy érzelmei őszinték, erősek és egyértelműek voltak. Franz már sok éve magányosan élt. Nem voltak rokonai, barátja pedig kevés. Nagyon fegyelmezett és önálló volt; kora és magánya ellenére jól boldogult. De McCandless megjelenése aláásta az öreg gondosan felépített védműveit. Franz élvezte McCandless társaságát, és kibontakozó barátságuk arra is rádöbbentette, hogy addig mennyire magányosan élt. A fiú leleplezte Franz életében az ásító ürességet, éppen azáltal, hogy betöltötte. Amikor McCandless éppoly hirtelen távozott, mint ahogy megjelent, Franz azt nagyon megsínylette. Április elején dél-dakotai postabélyegzővel hosszú levelet kapott. „Helló, Ron”, így kez-
dődik: Itt Alex. Már majdnem két hete dolgozom Carthage-ban, Dél-Dakotában. Három nap alatt értem ide. Remélem, hogy nagyobb problémák nélkül visszajutottál Salton Citybe. Szeretek itt dolgozni, jól mennek a dolgok. Nem is olyan rossz az idő, néha meglepően enyhék a napok. Egy-két farmer már ki is jár a földjére. Dél-Kaliforniában már biztos nagyon meleg van. Kíváncsi vagyok, ki tudtál-e menni megnézni, hogy hányan gyűltek össze a március 20-i Szivárvány találkozón, a termálforrásnál. Szerintem nagyon mulatságos lehetett, de azt hiszem, te nem vagy oda értük. Már nem sokáig maradok itt Dél-Dakotában. Barátom, Wayne azt szeretné, hogy maradjak itt és egész májusban dolgozzak a gabonasilónál, aztán pedig járjak vele a kombájnnal egész nyáron. De én mindent az alaszkai bolyongásomra tettem fel, és remélem, hogy április 15. előtt el tudok indulni. Vagyis nemsokára elmegyek innen, ezért arra kérlek, ha bármi postám érkezik, arra a címre továbbítsd, amit a levél végén megadok. Ron, nagyon köszönöm a segítségedet, és jó volt az együtt töltött idő. Remélem, az elválásunk nem szomorít el nagyon. Lehet, hogy csak nagyon sokára találkozunk ismét. De ha sikerül épségben kikerülnöm az alaszkai kalandból, akkor hírt adok magamról. Szeretném megismételni a korábbi tanácsomat, vagyis hogy radikálisan változtatnod kellene az életmódodon. Bátran bele kéne vágnod abba, ami azelőtt eszed ágába se jutott vagy csak féltél kipróbálni. Olyan sok ember boldogtalan, még sincs bátorsága, hogy változtasson a helyzetén, mert arra nevelték, hogy az életben a biztonság, az alkalmazkodás és a hagyománytisztelet a fő. Ezek persze látszólag megadják a lelki békét, de valójában semmi sem rombolja jobban kalandvágyunkat, mint a biztos jövő. Az emberi szellem éltető eleme a kalandvágy. Az életöröm forrása az új élmény és ezért nincs nagyobb öröm, mint a folytonosan változó horizont; az, ha mindennap új és más Nap kel fel a számunkra. Ron, ha többet vársz az élettől, ne törekedj egyhangú biztonságra! Hidd el, jobb az összevissza, rendezetlen életmód, noha eleinte biztosan őrültségnek tűnik. De ha megszokod, akkor látni fogod az értelmét és hihetetlen szépségét. Úgyhogy, Ron, egyszerűen hagyd ott Salton Cityt és kelj útra. Garantálom, hogy nagyon boldog leszel, ha megteszed. De attól tartok, nem hallgatsz a tanácsomra. Azt hiszed, hogy makacs vagyok, de te még makacsabb vagy. Amikor visszafelé hajtottál, megnézhetted volna a Föld egyik legnagyszerűbb látványosságát, a Grand-kanyont. Minden amerikainak életében legalább egyszer látnia kell. De valamilyen, számomra érthetetlen okból, te csak a lehető leggyorsabban haza akartál jutni oda, amit nap nap után látsz. Attól félek, hogy a jövőben is ezt a hajlamodat követed, és így nem ismered meg azokat a csodálatos dolgokat, amelyeket Isten azért teremtett, hogy felfedezhessük őket. Ne telepedj le egy helyen! Mozogj, légy nomád, fogadjon minden nap új horizonttal. Te még sokáig élsz, Ron, és nagy kár lenne, ha nem ragadnád meg az alkalmat, hogy forradalmasítsd az életedet és teljesen új élményvilágba lépj. Tévedsz, ha azt hiszed, hogy az öröm csakis vagy elsősorban az emberi kapcsolatokból származik. Isten mindenüvé rejtett belőle. Benne van mindenben, abban is, amit átélünk, tapasztalunk. Csak vennünk kell a bátorságot, hogy szembeforduljunk megszokott életmódunkkal és újfajta, a hagyományostól eltérő életet kezdjünk. Nincs szükséged rá, hogy én vagy bárki más körülötted legyen ahhoz, hogy újfajta fény jelenjen meg az életedben. Ott vár rád, megragadhatod, csak utána kell nyúlnod. Valójában csak magaddal kell megküzdened, a makacsságoddal, ami megakadályozza, hogy a körülményeiden változtass. Ron, igazán remélem, hogy minél hamarabb otthagyod Salton Cityt, lakókocsit kötsz a furgonod mögé és elindulsz, hogy megnézd mindazt a csodát, amit Isten itt az amerikai Nyugaton teremtett. Mindenfélét fogsz látni, emberekkel találkozol, sokat lehet tőlük tanulni. És egyszerűen kell csinálni, semmi motel, magad főzz, a legfőbb szabály, hogy minél kevesebbet költs, akkor sokkal jobban fogod élvezni. Remélem, hogy amikor legközelebb találkozunk, új ember
leszel, új kalandok és élmények hosszú sorával. Ne habozz és ne keress kifogásokat! Egyszerűen indulj el és csináld! Indulj és csináld! Meglátod, nagyon, nagyon boldog leszel. VIGYÁZZ MAGADRA, RON! ALEX Kérlek, erre a címre írjál: Alex McCandless Madison, SD 57042 És a 81 éves ember megszívlelte a 24 éves hetyke csavargó tanácsait. Franz a bútorai és egyéb ingóságai nagy részét elhelyezte egy raktárban, vett egy GMC Duravant, felszerelte hálóhellyel és kempingkellékekkel. Azután kiköltözött a lakásából és tábort ütött a bajadán. McCandless régi helyét foglalta el, a termálforrástól nem messze. Köveket ásott ki, hogy a lakókocsinak parkolót alakítson ki, szúrós körtét és indigóbokrokat ültetett, vagyis parkosított. Aztán nap nap után kiült a sivatagba, és várta fiatal barátja visszatértét. Ronald Franz (nem ez az igazi neve; kérésére adtam neki álnevet) rendkívül robusztus ahhoz képest, hogy a kilencedik évtizedében jár, és két infarktusa volt. Majdnem két méter magas, a karja és a mellkasa izmos, egyenesen tartja magát, a válla sem görnyed előre. A többi testrészéhez képest nagy a füle, és bütykös, húsos keze is jókora lapátkéz. Amikor besétálok sivatagi táborába, és bemutatkozom, régi farmernadrág van rajta és makulátlanul fehér póló, saját kezűleg készített, díszesen megmunkált bőröv, fehér zokni és kopott, fekete szandál. Korát csak a homlokát redőző ráncok és büszke, rücskös orra árulja el, amelyen a lilás hajszálerek hálózata finom vonalú tetoválásra emlékeztet. Alig több mint egy évvel McCandless halála után gyanakvó, kék szemmel néz a világba. Hogy Franz bizalmát elnyerjem, átnyújtok neki egy fényképsorozatot; előző nyáron készítettem Alaszkában, amikor újrajártam McCandless végső útját a Stampede-ösvényen. Az első néhány kép tájat ábrázol – a környező bokrok, a benőtt ösvény, a távoli hegyek, a Sushanafolyó. Franz némán nézi a képeket, néha bólint, amikor elmagyarázom neki, hogy mit ábrázolnak. Úgy érzem, hálás, hogy láthatja őket. Amikor a buszt ábrázoló képekhez ér, ahol a fiú meghalt, hirtelen megmerevedik. Több kép mutatja McCandless tárgyait az elhagyott járműben; és ahogy Franz rájön, hogy mit lát, a szeme elhomályosul, visszadobja a képeket, a többit meg sem nézi és odébb lép, hogy összeszedje magát; én sután bocsánatkérést mormogok. Franz már nem lakik McCandless táborhelyén. Egy hirtelen áradás elsodorta a sebtében készült utat, ezért 37 kilométerrel arrébb költözött, a terméketlen borregói földeken, egy magányos gyapottábla mellett ütött tanyát. Oh-My-God Hot Springs is eltűnt, az Imperial-völgy egészségügyi hatóságainak rendeletére eldózerolták, és kiöntötték betonnal. A megyei tisztviselők azt mondják, azért szüntették meg a forrást, mert fennállt a veszély, hogy a fürdőzők súlyos betegségeket kapnak a meleg vizű medencékben szaporodó, rengeteg baktériumtól. – Persze, ez is igaz lehet – mondja Salton Cityben egy bolti eladó –, de a legtöbbnek az a véleménye, azért dózerolták el, mert túl sok hippi, léhűtők és hasonlók gyűltek oda a forráshoz. Kellenek a fenének, ha engem kérdez. Miután elbúcsúzott McCandlesstől, Franz több mint nyolc hónapig maradt a fiú táborhelyén, figyelte az utat, hogy nem jön-e egy fiatalember nagy hátizsákkal, várta Alex visszatérését. 1992 utolsó hetében, karácsony másnapján felvett két stoppost visszafelé Salton Cityből, ahol azért járt, hogy a postáját megnézze. – Az egyik srác Mississippiből való volt, a másik indián származású – meséli Franz. – A termálforrás felé vezető úton meséltem nekik a barátomról, Alexről, és hogy kalandos útra indult Alaszkába. Az indián fiú egyszer csak félbeszakított:
– Alex McCandlessnek hívták? – Igen, úgy. Szóval ismeri? – Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, uram, de a barátja halott. Halálra fagyott a tundrán. Most olvastam róla az Outdoor magazinban. Franz döbbenten kérdezgette tovább a stoppost. Lassan összeállt a történet. Valami rettenetes történt. McCandless soha nem jön vissza. – Amikor Alex elment Alaszkába – emlékezik vissza Franz –, imádkoztam. Kértem az Urat, hogy tartsa rajta a kezét; hangsúlyoztam, hogy Alex különleges ember. De ő hagyta Alexet meghalni. Ezért december 26-án, amikor megtudtam, hogy mi történt, megtagadtam az Urat. Kiléptem az egyházból, és ateista lettem. Úgy döntöttem, hogy nem hihetek tovább Istenben, ha ilyen szörnyűséget hagyott megtörténni egy olyan fiúval, mint ő. – Amikor a stopposokat letettem – folytatja Franz –, megfordultam, visszamentem a boltba, és vettem egy üveg whiskyt. Aztán kimentem a sivatagba, és megittam. Nem vagyok hozzászokva az italhoz, úgyhogy rosszul lettem. Reméltem, hogy belehalok, de nem sikerült. Csak nagyon, nagyon rosszul voltam.
HETEDIK FEJEZET CARTHAGE Könyvek is voltak ott… Egynek A zarándok útja volt a címe, és egy emberről szólt, aki otthagyta a családját, de hogy miért, azt a könyv nem mondta meg. Elég sokszor olvasgattam belőle. Érdekes, de kicsit kellemetlen dolgok voltak benne. MARK TWAIN: Huckleberry Finn (Koroknay István fordítása) Az igaz, hogy sok alkotó embernek nem sikerül felnőtt típusú személyes kapcsolatokat teremtenie és sokuk végletesen magányos. Az is igaz, hogy egyes esetekben egy trauma, például korai elválás vagy haláleset a potenciálisan alkotó embert afelé tereli, hogy egyéniségének csak a viszonylagos elszigeteltségben kiteljesedő oldalait fejlessze. De ez nem jelenti azt, hogy a magányos, kreatív tevékenység önmagában kóros… Az elkerülő viselkedés valójában válaszadás, célja, hogy megvédje a kisgyermeket a dezorganizált viselkedéstől. Ha ezt a fogalmat átvisszük a felnőtt életre, azt találjuk, hogy az elkerülő viselkedést tanúsító kisgyermek könnyen fejlődhet olyan személyiséggé, akinek legdöntőbb szükséglete, hogy olyan értelmet és rendet találjon az életében, amely nem teljes egészében vagy nem elsősorban személyek közötti kapcsolatokra épül. ANTHONY STORR: Solitude: A Retum to the Self (A magányosság: visszatérés önmagunkhoz) A nagy John Deere 8020-as kombájn csöndben rostokol az esti szürkületben, mindentől távol, egy félig learatott, dél-dakotai kölestábla közepén. Wayne Westerberg sáros gumicipője kilóg a kombájn orrából; olyan, mintha a gép egészben le akarná nyelni az embert: túlhízott fémhüllő, amint felfalja zsákmányát. – Hajlandók vagytok végre ideadni azt az istenverte csavarkulcsot? – hallatszik egy mérges, fojtott hang mélyről, a gép belsejéből. – Vagy annyira lefoglal titeket, hogy zsebre dugott kézzel ácsorogtok, hogy másra már nem is értek rá? – A kombájn három napon belül harmadszor döglött be, és Westerberg dühödten próbál kicserélni egy nehezen hozzáférhető csapágyat, még mielőtt beesteledne. Egy óra múlva bukkan elő, csupa gépzsír és rátapadt pelyva, de győzött. – Sajnálom a letolást – mentegetődzik. – Mostanában minden munkanapunk 18 órás. Nem csoda, hogy hamar dühbe gurulok, lassan vége a szezonnak, és mindig van valami baj, ráadásul nincs elég munkásunk. Alexre is számítottunk. Két hete múlt, hogy McCandless holttestét felfedezték Alaszkában, a Stampede-ösvényen. McCandless hét hónappal korábban, egy fagyos márciusi délután jelent meg a carthage-i gabonasiló irodájában, és kijelentette, hogy kész munkába állni. – Reggel, munkakiosztás előtt volt – emlékezik vissza Westerberg –, és akkor beslattyogott Alex, egy hatalmas hátizsákkal a vállán. Azt mondta Westerbergnek, hogy április 15-ig szándékozik maradni, éppen csak annyi ideig, hogy megkeresse a felszerelésre valót. Sok új holmit kell vennie, magyarázta, mert Alaszkába megy. Megígérte, hogy az őszi betakarításra visszajön Dél-Dakotába, de most április végén már Fairbanksben kell lennie, hogy minél több időt tölthessen Északon.
A Carthage-ban töltött négy hét alatt McCandless keményen dolgozott, elvégzett minden olyan piszkos és fáradságos munkát, amit a többiek nem akartak vállalni: kitakarította a koszos raktárakat, férget irtott, falat festett, gyomot sarlózott. Egy alkalommal Westerberg olyan feladatot akart rábízni, amely némi szakértelmet kívánt: meg akarta tanítani az elöltöltő szerkezet kezelésére. – A gépekhez nemigen konyított – csóválja a fejét Westerberg –, mulatságos volt nézni, hogyan próbálja beakasztani a tengelykapcsolót és az emelőket. Nem sok műszaki érzék szorult belé. De az egyszerű paraszti ész sem tengett túl benne. Többen kéretlenül is elmondták, hogy Alex nehezen látta meg a fától az erdőt. – Ne értsen félre, nem azt állítom, hogy lökött volt – mondja Westerberg de valahogy hézagok voltak a gondolkodásában. Emlékszem, egyszer átmentem a házba, és valami iszonyú bűz csapta meg az orromat. Kinyitottam a mikrohullámú sütőt, az alja tele volt avas zsírral. Alex csirkét sütött benne, de soha eszébe sem jutott, hogy a zsír valahová lecsöpög. Nem arról van szó, hogy lusta lett volna eltakarítani, Alex igazán tisztán és rendesen tartott mindent, egyszerűen csak nem vette észre, hogy ott a zsír. Röviddel Alex tavaszi felbukkanása után Westerberg bemutatta őt régi barátnőjének – akivel hol szakított, hol újra összeállt. Gail Borah apró termetű, hosszú szőke hajú nő, a szeme szomorú, a teste törékeny, mint egy madáré, és finomak az arcvonásai. Harmincöt éves, elvált, két tizenéves gyerek anyja. Hamarosan összebarátkoztak McCandless-szel. – Eleinte félénk volt – mondja Borah –, úgy viselkedett, mint akinek terhes a társaság. Gondoltam, ez attól van, hogy olyan sok időt töltött egyedül. Majdnem minden este áthívtam vacsorázni – folytatja Borah. – Sokat evett. Soha semmit sem hagyott a tányérján, soha semmit. Jól főzött ő is. Néha ő hívott át engem Wayne-hez, ahol ő csinálta a vacsorát mindenkinek. Sok rizst készített. Azt hinné az ember, hogy azt is meg lehet unni, de ő sohasem unta meg. Azt mondta, akár egy hónapig meg tudna élni 12 kiló rizsen, más nem is kellene neki. – Amikor együtt voltunk, sokat beszélt – folytatja Borah. – Komoly dolgokról, mint aki kitárja a lelkét. Azt mondta, nekem olyat is el tud mondani, amit másnak nem. Látni lehetett, hogy gyötri valami. Nyilván nem tudott kijönni a családjával, de erről sohasem beszélt sokat, csak Carine-t, a húgát emlegette. Azt mondta, nagyon jóban vannak. Azt is mondta, hogy nagyon szép lány, és amikor végigmegy az utcán, a fiúk megfordulnak utána. Westerberget nem foglalkoztatták McCandless családi bajai. – Bármi oka volt is rá, hogy lelépett, úgy gondoltam, biztosan neki van igaza. De most, hogy meghalt, már nem vagyok olyan biztos benne. Ha most itt volna, valószínűleg alaposan letolnám. „Mi a fenét képzelsz? – mondanám. – Évekig szóba se állsz a családoddal, fütyülsz rájuk!” Az egyik kölyöknek, aki nálam dolgozik, nincsenek szülei, de nem hallod morgolódni. Nem tudom, mi volt Alex baja a családjával, de biztos, hogy sokkal rosszabb szülők is vannak. Alexet ismerve azt hiszem, történt valami az apja és közte, amin nem tudta túltenni magát. Westerberg feltevése, mint kiderült, meglehetősen pontos értékelése volt Chris és Walt McCandless kapcsolatának. Apa és fia egyaránt nyakas és túlérzékeny volt. Walt kívánsága, hogy befolyásolja fia életét és Chris féktelen szabadságvágya óhatatlanul szembefordította őket egymással. Chris középiskolás korában és első főiskolai éveiben teljesen elfogadta Walt tekintélyét, de lelke egész idő alatt forrongott. Vég nélkül rágódott apja erkölcsi gyengeségén, háborgott szülei álszent életstílusa, feltételekhez kötött szeretete miatt. Végül fellázadt, és – ahogyan egyéb dolgaiban – lázadásában sem ismert mértéket. Röviddel eltűnése előtt panaszolta Carine-nak, hogy szüleik viselkedése „annyira értelmetlen, fensőbbséges, tiszteletlen és sértő, hogy az már túlmegy minden határon”. Így folytatta: Mivel nem hajlandók komolyan venni engem, az egyetem befejezése után néhány hónapon
át elfogom hitetni velük, hogy igazuk van, hogy „lassan közeledem az álláspontjukhoz”, hogy a kapcsolatunk rendeződött. És azután, egy alkalmas pillanatban, egy váratlan, gyors akcióval tökéletesen kivetem őket az életemből. Egyszer s mindenkorra szakítok velük mint szülőkkel, és soha többé nem állok velük szóba. Végeztem mindkettővel, egyszer s mindenkorra. Örökre. Az a ridegség, amit Westerberg megérzett Alex és szülei viszonyában, feltűnő ellentétben állt azzal a meleg és barátságos figyelemmel, amely Carthage-ban áradt a fiúból. Nyíltan kimutatta az érzelmeit, és ha volt hozzá hangulata, rendkívül személyes tudott lenni, és mindenkit levett a lábáról. Dél-Dakotába visszatérve rengeteg posta várta: útközben szerzett, új ismerősök írták. Westerberg egy lány leveleire is emlékszik, „aki nagyon bele volt esve, valami Timbuktuban ismerkedtek meg, azt hiszem, valami kempingben”. De McCandless sem Westerbergnek, sem Borah-nak soha nem beszélt szerelmi ügyekről. – Nem emlékszem, hogy Alex valaha is mesélt volna nőkről – mondja Westerberg. – Többször említette, hogy egyszer majd megnősül és családja lesz. Mondhatom, nem ment könnyen neki az ismerkedés. Nem olyan fajta volt, aki csak úgy elmegy szórakozni, felcsíp egy lányt, aztán lefekszik vele. Borah is észrevette, hogy McCandlesst nem érdeklik a szórakozóhelyek. – Egyik este elmentünk egy madisoni bárba, jó nagy társaság – meséli Borah. – Nehezen lehetett rávenni, hogy beálljon a táncolók közé. De ha egyszer elkezdte, le sem ült többet. Állati jól szórakoztunk. Alex halála után Carine azt mondta, tudomása szerint én voltam az egyetlen, akivel Alex valaha is elment táncolni. A középiskolában meghitt kapcsolata volt két-három lánnyal. Carine emlékszik egy esetre, amikor a bátyja berúgott, és késő éjszaka megpróbált felvinni egy lányt a hálószobájába (akkora lármát csaptak a lépcsőn botladozva, hogy Billie felébredt és hazazavarta a lányt). Nem valószínű, hogy serdülőként szexuálisan aktív lett volna, de még kevesebb jel utal rá, hogy a középiskola befejezése után bármikor dolga lett volna nővel. (Ugyanígy nincs jele annak sem, hogy férfival került volna szexuális kapcsolatba.) Valószínű, hogy bár vonzották a nők, nagyjából szűzi életet élt, akár egy szerzetes. McCandless sűrűn és kitartóan töprengett a szűziesség és az erkölcsi tisztaság mibenlétéről. Az autóbuszban talált könyvek között az egyik olyan válogatott novellákat tartalmazott, mint például Tolsztoj Kreutzer szonátája, ahol egy aszkéta életet élő nemesember kikel „a test követelései” ellen. A szamárfülesre olvasott könyvben több ilyen tartalmú szakaszt megjelölt vagy kiemelt, a margókon rejtélyes széljegyzetek sorakoztak, McCandless jellegzetes kézírásával. Thoreau Waldenjében, amelyet ugyancsak a buszban találtak meg, a Felső törvények című fejezetben McCandless ezt keretezte be: „A szüzesség a férfi virágzása, s minden, amit Lángelmének, Hősiességnek, Szentségnek mondanak, csupán ennek gyümölcse.” Bennünket, amerikaiakat rendkívülien foglalkoztat a szex, egyszerre irtózunk tőle és vagyunk megszállottjai. És ha egy láthatólag egészséges ember, különösen egy egészséges fiatal, úgy dönt, hogy kerüli a test csábításait, megdöbbenünk és sokatmondó pillantásokat váltunk: valami gyanús. Pedig McCandless kétségtelen szexuális ártatlansága csupán jellemzője annak a személyiségtípusnak, amelyet kultúránk – legalábbis nevesebb gyakorlói esetében – példaképként állít. Chris ambivalenciája a szexszel kapcsolatban nem áll egyedül, visszhangja mindazok hitvallásának, akik céltudatosan a vadont választották egyetlen szenvedélyüknek. Ilyen például Thoreau (aki élete végéig szűzen élt) és kiváltképpen a természetbúvár John Már, hogy ne is beszéljünk sok más, kevésbé ismert zarándokról, kutatóról, a beilleszkedni nem tudókról és a kalandorokról. Mint a vadon csábításának engedő társait, McCandlesst is többféle vágy hajtotta, és ezek pótolták nála a szexuális vágyat. Sóvárgása bizonyos értelemben túlságosan szen-
vedélyes volt ahhoz, hogy emberi kapcsolat kiolthassa. Lehet, hogy megkísértette a nők kínálta vigasz, de ez elhalványult a természettel, magával a kozmosszal való vad egyesülés mellett. És ez vonzotta északra, Alaszkába. McCandless biztosította Westerberget és Borah-t, hogy ha vége az északi útnak, legkésőbb ősszel visszamegy Dél-Dakotába. Hogy azután mi lesz, majd elválik. – Az volt a benyomásom – mondja Westerberg –, hogy az alaszkai kiruccanás lesz az utolsó nagy kalandja, aztán majd megnyugszik. Azt mondta, könyvet akar írni az utazásairól. Megszerette Carthage-t. Sejtettük, hogy tanult ember létére nem fog élete végéig egy nyavalyás gabonasilóban dolgozni. De az biztos, hogy egy időre vissza akart jönni, azért is, hogy nekünk segítsen, és közben kigondolja, mihez fogjon. Ám ezen a tavaszon McCandless minden gondolata kizárólag Alaszka volt. Örökké az utazásról beszélt. Megkeresett néhány tapasztalt környékbeli vadászt, és kikérdezte őket, hogyan kell becserkészni a vadat, feldolgozni az állatot és felfüstölni a húst. Borah elvitte Mitchellbe, a Kmart áruházba, ahol kiegészítette a felszerelését. Április közepére Westerbergnek nagyon sok munkája és kevés segítsége volt, ezért kérte a fiút, halassza el az utazását, és dolgozzon még egy-két hetet. De McCandless mintha meg sem hallotta volna a kérést. Ha egyszer a fejébe vett valamit, nem lehetett eltéríteni – panaszolja Westerberg. – Felajánlottam, hogy repülőjegyet veszek neki Fairbanksbe, akkor még tíz napot dolgozhat, és mégis Alaszkába érhet április végére, de azt mondta: „Nem, autóstoppal akarok északra utazni. A repülés csalás volna, tönkretenné az egészet.” Két nappal az indulás előtt Mary Westerberg, Wayne anyja meghívta Alexet vacsorára. – Az anyám általában nem kedveli a bérmunkásaimat – mondja Westerberg –, és nem volt oda érte, hogy Alexszel megismerkedhet. De én csak rágtam a fülét, azt mondtam: Meg kell ismerned ezt a srácot – így aztán végül meghívta vacsorára. Azonnal egymásra találtak, és öt órán át abba sem hagyták a beszélgetést. – Volt benne valami megragadó – meséli Mrs. Westerberg annál a fényezett diófa asztalnál, ahol akkor este McCandless-szel vacsorázott. – Sokkal többnek hittem volna 24 évesnél. Mindent tudni akart, tudni akarta, hogyan értettem, amit mondtam, miért éppen így gondoltam és nem másképpen, mindent tudni akart. Más volt, mint mi. Ragaszkodott hozzá, hogy a meggyőződése szerint élhessen. Négy óra hosszat beszélgettünk könyvekről. Nem sok olyan ember él Carthage-ban, aki szívesen beszélget könyvekről. Rengeteget beszélt Mark Twainről. Nagyon szórakoztató volt! Azt kívántam, bár sose lenne vége az estének. Nagyon vártam, hogy ősszel megint találkozzam vele. Nem megy ki a fejemből. Próbálom felidézni az arcát: ott ült, ugyanabban a székben, ahol most maga. Ha meggondolom, hogy csak néhány órát töltöttem Alex társaságában, magamnak is meglepő, hogy mennyire foglalkoztat a halála. McCandless utolsó carthage-i estéjét Westerberg embereivel egy szórakozóhelyen töltötte. Bőven folyt a Jack Daniels whisky. Mindenki legnagyobb meglepetésére Alex leült a zongorához – addig sosem említette, hogy tud zongorázni –, és csak úgy ömlöttek belőle a countrynóták, azután ragtime, majd Tony Bennett-számok. Gail Borah azt mondja: – Alex tényleg tudott zongorázni. Úgy értem, jól játszott. El voltunk ragadtatva! Április 15-én reggel a magtárnál gyülekeztek, hogy elköszönjenek McCandlesstől. A hátizsákja nehéz volt. Vagy 1000 dollárt rejtett a bakancsába. A naplóját és a fényképalbumát odaadta Westerbergnek megőrzésre, és neki ajándékozta a sivatagban készített bőrövet. – Alex szeretett elüldögélni a Cabaret bárban, és órákon át olvasta nekünk az övet – meséli Westerberg. – Mintha hieroglifákat fordítana le nekünk. Mindegyik bőrbe metszett képnek hosszú története volt. McCandless búcsúzóul megölelte Borah-t. – Láttam, hogy sír – emlékezik vissza az aszszony. – Ez megijesztett. Nem akart hosszú időre távol maradni; úgy gondoltam, nem sírna, ha nem érezné, mekkora kockázatot vállal, és talán tudja, hogy esetleg vissza sem tud majd
jönni. Ekkor támadt az a rossz érzésem, hogy talán nem látjuk többé. Egy nagy, pótkocsis traktor állt elő. Rod Wolf, Westerberg egyik alkalmazottja egy rakomány napraforgómaggal az észak-dakotai Enderlinbe készült. A 94-es országútig hajlandó volt elvinni Alexet. – Kiszállt – meséli Wolf –, a vállán egy hatalmas machete lógott. Azt gondoltam: Jesszus, senki sem fogja felvenni a kocsijába, ha meglátja azt az izét. De nem szóltam egy szót sem. Kezet ráztunk, sok szerencsét kívántam neki, és azt mondtam, jó volna, ha néha írna. McCandless írt is. Egy hét múlva Westerberg kapott egy kurta lapot, montanai bélyegzővel: Április 18. Ma reggel egy tehervonaton megérkeztem Whitefishbe. Jól érzem magam. Ma átugrom a határt és indulok északnak, Alaszka felé. Mindenkit üdvözlök. Vigyázz magadra! ALEX Azután, május elején újabb levelezőlap érkezett Westerberg címére, ezúttal Alaszkából, a képen egy jegesmedve. A bélyegző dátuma: 1992. április 27., a szövege: Üdvözlet Fairbanksből! Most hallasz rólam utoljára, Wayne. Két napja érkeztem. Nagyon nehéz volt fuvart találni a Yukon területén, de végül is ideértem. Kérlek, minden postámat küldd vissza a feladónak. Lehet, hogy csak nagyon soká térek vissza Délre. Ha ez a kalandom végzetesnek bizonyulna és soha többé nem hallanál rólam, azt akarom, hogy tudd: nagyszerű ember vagy. Most elindulok a vadonba. ALEX Ugyanazon a napon hasonló üzenettel ment egy lap Jan Burresnek és Bobnak: Helló, srácok! Ez az utolsó hír, amit tőlem kaptok. Most elindulok, hogy a vadonban éljek. Vigyázzatok magatokra, klassz volt megismerni benneteket. ALEXANDER
NYOLCADIK FEJEZET
ALASZKA Végül is lehet, hogy az alkotó tehetségeknek rossz szokásuk kóros szélsőségekbe bocsátkozni; így ugyan mélyebbre látnak, mint mások, de ez nem lehet tartós életformája azoknak, akik képtelenek értékes művészetté vagy gondolatokká alakítani pszichés sérüléseiket. THEODORE ROSZAK: In Search of the Miraculous (A csoda keresése) Nálunk Amerikában él a „Nagy Kétszívű folyó” hagyománya: az, hogy lelki sebeinkkel a vadonba megyünk gyógyulásért, változásért, pihenésért vagy bármi másért. És ha a sebek nem túl mélyek, mint a Hemingway-novellában, ez jó módszer lehet. De ez itt nem Michigan (sem Faulkner Nagy erdeje Mississippiben). Ez Alaszka. EDWARD HOAGLAND: Up the Black to Chalkyitsi (A Black-folyótól Chalkyitsikig) Amikor McCandless holtteste előkerült Alaszkában és a lapok beszámoltak halálának titokzatos körülményeiről, sokan azt a következtetést vonták le, hogy a fiú biztosan elmebeteg volt. Az Outside-ban megjelent cikk után halomszámra érkeztek a levelek, és sok levélíró támadta McCandlesst, és engem is, a cikk szerzőjét, amiért a szerintük eszelős viselkedést és az értelmetlen halált dicsőítem. Az elítélő levelek közül számos Alaszkából érkezett. „Alex a maga írása szerint egy komplett őrült – írta valaki Healy bányavároskából, ahol a Stampede-ösvény kezdődik. – A szerző bemutat egy embert, aki lemondott egy csinos kis vagyonról, elhagyott egy szerető családot, valahol megvált az autójától, az órájától, a térképétől és elégette a maradék pénzét, majd csavarogni indult a »vadonba«, Healytől nyugatra.” „Én semmiféle dicséretest nem látok Chris McCandless életformájában vagy vadonelméletében – korhol egy másik levélíró. –Attól, hogy valaki szándékosan felkészületlenül indul a vadonba és túléli a halálos veszedelmet, még nem lesz jobb ember. Ez csupán annyit jelent, hogy óriási szerencséje volt.” Az Outside-cikk egyik olvasója nem érti, „miért akar valaki hónapokig a világ végén élni, miért feledkezik meg a cserkészek jelmondatáról: Légy résen! Miért okoz egy fiú életre szóló és érthetetlen fájdalmat a szüleinek és a családjának?” „Krakauer tiszta hülye, ha nem tudja, hogy Chris »Alexander főcsavargó« McCandless tiszta hülye volt – írja le a véleményét egy alaszkai ember az Északi-sarkvidékről. – McCandless nyilván nem volt egészen komplett, Alaszkában pedig egészen becsavarodott.” A legélesebb bírálat Amblerből, egy kis indián faluból érkezett, amely a Kobuk-folyó mellett, az északi sarkkörtől északra van. Sokoldalas, sűrűn írt levél volt, szerzője fehér ember, író és tanító, aki Washingtonból, a fővárosból származott oda. Neve Nick Jans. Bevezetőül figyelmeztetett, hogy hajnali egy óra van és ő már alaposan belekóstolt egy üveg Seagram'sbe, majd szabad folyást engedett gondolatainak: Az elmúlt tizenöt évben számos McCandless-félével futottam össze ebben az országban. Mindig ugyanaz a történet: idealista, energikus fiatal srác, aki túlbecsüli az erejét, alábecsüli
az országot és végül bajba jut. McCandless esete nem áll egyedül, sok ilyen srác lézeng az országban, úgy hasonlítanak egymásra, mintha sorozatban gyártották volna őket. Az egyetlen különbség, hogy McCandless belehalt, és állati ostobasága történetét világgá kürtölte a média… (Jack London jól látta a dolgot Tüzet rakni című novellájában. McCandless bizony csak halvány 20. századi burleszk Jack London főhőse mellett, csak azért fagy halálra, mert nem hallgat a jó szóra és arcátlanul önhitt)… Tudatlansága ölte meg, pedig egy jó kvadráns és egy cserkész kézikönyv megmenthette volna. Együtt érzek a szüleivel, de vele egyáltalán nem rokonszenvezem. Micsoda eltökélt tudatlanság… tiszteletlenség az országgal szemben, és ugyanaz a pökhendi gondatlanság, mint Exxon Vahlez esetében – ott is arról volt szó, hogy egy felkészületlen, túlságosan magabiztos ember addig kóvályog a világban, míg becsavarodik, meri hiányzik belőle a kellő alázat. Minden a mértéktartáson múlik. McCandless kiagyalt aszketizmusa és álirodalmi póza nem csökkenti, inkább súlyosbítja a dolgot… McCandless levelezőlapjai, feljegyzései, naplója olyan szinten állnak, mini egy kissé átlagon felüli, némileg labilis idegrendszerű, középiskolai diák dolgozatai… vagy félreértettem valamit? Az alaszkai levélírók általános nézete szerint McCandless is csak az álmodozó, kissé flúgos zöldfülűek közül való volt, akik abban a reményben mentek Alaszkába, hogy ott majd megoldást találnak minden problémájukra – ehelyett csak szúnyogok hada és a magányos halál várta őket. Az évek során kisiklott alakok tucatjai vonultak Alaszka vadonába, ahonnan soha többé nem kerültek elő. Csak kevesen maradtak meg Alaszka kollektív emlékezetében. Közülük való az a civilizációellenes idealista is, aki az 1970-es évek elején bukkant fel Tanana településen, és bejelentette, hogy élete hátralevő részét „a természettel egyesülve” óhajtja tölteni. Tél derekán, egy terepet járó biológus találta meg minden holmiját: két puskáját, tábori felszerelését és a naplóját, tele összefüggéstelen, fellengzős gondolatokkal az igazságról, a szépségről és homályos ökológiai elméletekről. A biológus Tofty közelében, egy üres kunyhóban lelt rá a holmikra. A kunyhót a szél telefújta hóval. A fiatalember soha többé nem került elő. Pár év múlva a vietnami háború egyik veteránja épített magának kunyhót a Black River mellett, Chalkyitsiktól keletre, „hogy megszabaduljon az emberektől”. Februárra elfogyott az élelme és éhen halt; láthatólag semmiféle erőfeszítést nem tett, hogy mentse az életét, pedig alig 5 kilométerrel lejjebb, a folyam partján egy másik kunyhó állt, tele élelmiszerrel. Edward Hoagland a halálesetről írva megjegyezte: „Alaszka nem a legalkalmasabb hely arra, hogy ott valaki remeteséggel vagy színpadias békeszeretettel próbálkozzék.” Azután ott volt még az az önfejű lángész, akivel 1981-ben akadtam össze a Prince William Sound-partszegélyen. Alaszkában, a Cordova közeli erdőben sátoroztam, munkát próbáltam szerezni – sikertelenül – valamelyik halászhajón, mint fedélzeti munkás. Alkalomra vártam, amíg a hal- és vadgazdálkodási minisztérium be nem jelenti az „évadnyitást”: a kereskedelmi lazacszezon kezdetét. Egy esős délután a városba menet ápolatlan, izgatott emberrel akadtam össze, olyan negyvenesnek néztem. Bozontos fekete szakálla volt, vállig lógó haját szutykos nejlonszalaggal szorította hátra a homlokából. Gyors léptekkel közeledett felém, miközben görnyedezve kétméteres fatörzset egyensúlyozott a vállán. Ráköszöntem, ő válaszul mormogott valamit, és megálltunk a szemerkélő esőben. Nem kérdeztem, minek cipeli az ázott fatuskót az erdőbe, mikor van ott épp elég. A néhány percnyi banális beszélgetés után mindegyikünk ment tovább a maga útján. Rövid beszélgetésünkből arra következtettem, hogy alighanem azzal a sokat emlegetett különccel találkoztam össze, akit a helybeliek Hippié Cove polgármesterének neveztek, a várostól északra elterülő tengeröbölre célozva, amely mágnesként vonzotta a hosszú hajú futóvendégeket. A Hippié Cove legtöbb lakója – hozzám hasonlóan – csak nyári telepes volt, és azért
jött Cordovába, hogy jól fizető halászmunkát találjon, vagy ha ez nem sikerül, elhelyezkedjék egy lazackonzerváló üzemben. A polgármester azonban nem ilyen volt. Valódi neve Gene Rosellini. Nevelőapja Victor Rosellini, egy jómódú seattle-i vendéglős – Gene volt a legidősebb nevelt fia –, az unokatestvére pedig, Albert Rosellini 1957-től 1965-ig Washington állam rendkívül népszerű kormányzója. Gene fiatalkorában sikeres sportoló, a harcművészetek kiváló ismerője és ragyogó tanuló volt. Megszállottan olvasott és jógázott. Középiskolai és egyetemi tanulmányai során végig remek átlagot ért el. A washingtoni, majd később a seattle-i egyetemen antropológiai, történelmi, filozófiai és nyelvészeti tanulmányokat végzett. Több száz kreditpontot gyűjtött össze, de nem használta fel diplomaszerzésre. Nem látta értelmét. A tudás keresése – hangoztatta – önmagában is méltó cél, nem szorul elismerésre. Rosellini később otthagyta az egyetemet, elment Seattle-ből. A part mentén – Brit Columbián át – észak felé tartott a keskeny, messze elnyúló Alaszkai-félszigetre. 1977-ben Cordovában telepedett le. Elhatározta, hogy a város mellett, az erdőben egy nagyszabású embertani kísérletnek szenteli az életét. „Tudni akartam, függetlenítheti-e magát az ember a modern technológiától” – nyilatkozta egy évtizeddel később az Anchorage Daily News riporterének, Debra McKinneynek. Kíváncsi volt, tud-e a mai ember úgy élni, mint elődei, abban a korban, amikor még mamutok és kardfogú tigrisek uralták a földet, vagy már túl messzire szakadt a gyökereitől, és nem képes fennmaradni puskapor, acél és a civilizáció más termékei nélkül. Rosellini a legapróbb részletre is ügyelő konok megszállottsággal mindentől megtisztította az életét, csak a legprimitívebb eszközöket használta, amelyeket maga készített a környéken fellelhető anyagokból. McKinney ezt így értelmezi: – Rosellini meggyőződése szerint az emberiség fokozatosan egyre alacsonyabb rendűvé vált, ő pedig azt a célt tűzte ki, hogy visszatérjen a természetes állapothoz. Állandóan más-más korszakkal kísérletezett: a római korral, a vaskorszakkal, a bronzkorral. Életformájában később felbukkantak a neolitikum elemei is. – Gyökerekkel, bogyókkal és tengeri moszatokkal táplálkozott – folytatja McKinney – , lándzsával és csapdával vadászott, rongyokban járva vészelte át a kemény teleket. Úgy látszott, élvezi a megpróbáltatásokat. Erdei otthona ablaktalan viskó volt, építéséhez nem használt sem fűrészt, sem fejszét. Napokat töltött azzal, hogy egy éles kővel átvágjon egy fatörzset. És mintha a maga szabta törvények között a puszta életben maradás nem lett volna elég kimerítő, ha maradt egy kis ideje, edzette magát. Tornázott, súlyokat emelt és futott, nemegyszer szikladarabokkal a hátán. Nyaranta állítása szerint napi 30 kilométert tett meg. Kísérletezése 10 évnél is tovább tartott, de akkor végre úgy érezte, megkapta a választ az őt izgató kérdésre. Egy barátjának küldött levelében ezt írta: Felnőtt életemet azzal a feltevéssel kezdtem meg, hogy lehetséges kőkorszaki bennszülötté válni. Több mint harminc éven át ezt próbáltam bebizonyítani, egész életemet alárendelve a célnak. Az utolsó tíz évben azt mondhatom, hogy kipróbáltam a kőkorszak fizikai, szellemi és érzelmi valóságát. De hogy egy buddhista mondással éljek: lassacskán szembe találtam magam a puszta valósággal, megtanultam, hogy az emberi lény, ahogyan ma ismerjük, képtelen a világon kívül élni. Rosellini látszólag higgadtan vette tudomásul hipotézise összeomlását. Negyvenkilenc évesen, derűsen jelentette be, hogy módosította célkitűzéseit, és most az a szándéka, hogy egy hátizsáknyi felszereléssel körülgyalogolja a világot. „Naponta 30-40 kilométert fogok megtenni a hét minden napján, az évnek mind a 365 napján.” A terv megvalósítása még el sem kezdődött, amikor 1991 novemberében Rosellinit arcra bukva találták viskója padlóján, a szívén átdöfött késsel. A halottkém megállapította, hogy a
végzetes sebet ő ejtette magán. Búcsúlevelet nem hagyott hátra. Semmiféle magyarázatát nem adta, miért döntött úgy, hogy véget vet az életének és éppen ilyen módon. Indokait már senki sem tudja meg. Rosellini halála és elvadult remeteéletének története az Anchorage Daily News címoldalára került. John Mallon Waterman szenvedései azonban kevésbé hívták fel magukra a figyelmet. Waterman 1952-ben született Washington peremvárosában, és ott is nevelkedett, szinte ugyanott, ahol Chris McCandless. Apja, Guy Waterman muzsikus és szabadúszó író, szerény művészi sikerei mellett elnökök, volt elnökök és más fontos washingtoni politikusok számára szerkesztett beszédeket. Az apa történetesen ugyancsak gyakorlott hegymászó volt, ő szoktatta rá három fiát már kicsi korukban a túrázásra. John, a középső fiú, 13 évesen kezdte a sziklamászást. Szerette a természetet. Ha csak tehette, nekivágott a csúcsoknak, és megszállottan gyakorolt, ha valami nem ment neki. Mindennap 400 fekvőtámaszt csinált, és gyorsgyaloglással tett meg naponta 4 kilométert az iskolába menet. Délután hazaérve csak rácsapott a bejárati ajtóra, és már fordult is: még egyszer megjárta az utat otthona és az iskola közt. Tizenhat évesen, 1969-ben megmászta a Mount McKinleyt (ő Denalinak nevezte, miként az alaszkaiak szívesen nevezik Athapaskannek a csúcsot). Ő lett a harmadik legfiatalabb ember, aki megvetette lábát a földrész e legmagasabb pontján. A következő néhány évben még hatásosabb eredményeket ért el Alaszkában, Kanadában és Európában. Amikor 1973-ban beiratkozott Fairbanksben az alaszkai egyetemre, már úgy beszéltek róla, mint Észak-Amerika egyik legígéretesebb fiatal alpinistájáról. Waterman kistermetű volt, alig 165 cm, lányos arcú, de izmos es olyan fáradhatatlan fizikumú, akár egy tornász. Úgy emlékeznek rá, hogy társaságban félénken viselkedett, gyilkos humora volt és az abnormalitás határát súroló, mániás-depressziós hajlama. James Brady, hegymászótársa és kollégiumi barátja ezt meséli: – Amikor először láttam Johnt, nagy peckesen lépdelt a campuson keresztül, hosszú fekete köpenyben és kék, Elton John-féle szemüveggel az orrán, a lencsék közt csillaggal. Egy olcsó gitárt vitt, ragasztószalag tartotta egyben, és bárkinek, aki hajlandó volt meghallgatni, előadta jó hosszú és szörnyen hamis dalait a kalandjairól. Fairbanks mindig is vonzotta a fura alakokat, de John még fairbanksi viszonylatban is szokatlan jelenségnek számított. Hát igen, John ilyen volt. Sokan egyáltalán nem is tudták hová tenni. Nem nehéz elfogadható okot találni Waterman bizonytalan egyéniségére. Tízéves volt, amikor elváltak a szülei, Guy és Emily Waterman; valaki, aki jól ismerte a családot, azt mondta: – Guy a válás után lényegében elhagyta a fiait. Hallani sem akart róluk, és John ezt nagyon megsínylette. Röviddel a szülők válása után John és a bátyja, Bill meg akarták látogatni az apjukat, de Guy nem volt hajlandó találkozni velük. Ezután a fiúk a nagybátyjukhoz, Fairbanksbe költöztek. Egyszer John nagyon izgatott lett, mert azt hallotta, hogy apjuk Alaszkába készül hegyet mászni. Meg is érkezett Guy, de nem vette magának a fáradságot, hogy meglátogassa a fiait. Jött és ment anélkül, hogy találkozott volna velük. Johnnak majd megszakadt a szíve. Bill, akihez John nagyon ragaszkodott, tinédzserként elvesztette a fél lábát, amikor leugrott egy tehervonatról. Azután 1973-ban feladott egy rejtélyes, valamilyen tervbe vett, hosszú útra vonatkozó, homályos célzásokkal teli levelet, majd nyomtalanul eltűnt, máig sem tudja senki, mi lett vele. Amióta John hegymászó lett, nyolc közeli ismerőse és túratársa halt meg balesetben vagy követett el öngyilkosságot. Különösebb erőfeszítés nélkül is kitalálhatjuk, hogy a szerencsétlenségsorozat súlyosan megviselte a fiatal Watermant. 1978 márciusában elindult legdöbbenetesebb expedíciójára: egyedül akarta megmászni a Mount Hunter (Vadász-hegy) délkeleti nyúlványát, mégpedig olyan útvonalon, ahol három kiváló hegymászócsoport már csődöt mondott. Az eseményről Glenn Randall újságíró szá-
molt be a Climbing magazinban, idézve Watermant, aki kijelentette: „útitársa a szél, a hó és a halál” lesz: Habostorta-hópárkányok nyúltak a kilométer mély szakadék fölé. A függőleges jégfalak olyan törékenyek voltak, akár a félig megolvadt és újra megfagyott jégkocka. Hihetetlenül keskeny, szakadék övezte ormokra vezettek, ahol csak lovaglóülésben lehetett elhelyezkedni. Watermant időnként elborította a fájdalom és a magány, összeomlott és sírt. 81 napi kimerítő, rendkívül veszedelmes hegymászás után érte el a Hunter 4380 m magas csúcsát, mely közvetlenül a Denalitól délre, az Alaszkai-hegység fölé emelkedik. Újabb kilenc hét kellett ahhoz, hogy végrehajtsa az éppoly hajmeresztő leereszkedést, összesen 145 napot töltött egyedül a hegyen. Amikor visszakerült a civilizált világba, nem volt egyetlen vasa sem, 20 dollárt kért kölcsön Cliff Hudsontól, egy helybeli pilótától, aki gépén elszállította a hegyekből, vissza Fairbanksbe. Ott nem tudott más munkát szerezni: beállt mosogatónak. A fairbanksi hegymászók kis közössége hősként ünnepelte. Waterman nyilvános vetítést rendezett a Hunteren készült diáiból; Brady szerint „a felvételek felejthetetlenek. Hihetetlen, egyedülálló teljesítmény volt a hegy megmászása. A vetítésen Waterman megosztotta velünk minden gondolatát és érzését, rettegését a kudarctól, halálfélelmét. Olyan volt, mintha mi magunk is ott lettünk volna.” A legendás expedíció után néhány hónappal azonban Waterman rájött, hogy nem sikerült elaltatnia a démonjait. Ellenkezőleg, a siker tovább ösztönözte őket. Waterman elindult a téboly útján. Brady így mondja el: – Johnban erős volt az önkritika, állandóan elemezte önmagát. Mintha mindig is tele lett volna kényszerképzetekkel. Folyton csiptetős írótáblákat és noteszeket hurcolt magával. Kimerítően jegyzetelt, felírt mindent, amit a nap folyamán csinált. Emlékszem, egyszer összefutottunk Fairbanks belvárosában. Amint meglátott, előrántott egy táblácskát, és felírta, hány órakor látott meg és feljegyezte, miről beszélgettünk – semmi fontos dologról nem esett szó. A találkozásunkról szóló feljegyzések megtöltöttek három-négy oldalt. Valahol, egy égig érő kupacban őrizhette ezeket a jegyzeteket, amelyek, ebben biztos vagyok, rajta kívül mindenki más számára teljesen értelmetlenek voltak. Nem sokkal később megpályázott egy állást a helyi iskolában; azt hirdette, hogy be kell vezetni a diákok körében a korlátlan szexet és engedélyezni a hallucinogén drogokat. A pályázaton nem nyert, amin rajta kívül senki sem csodálkozott, de ő azonnal más, ezúttal politikai kampányba fogott: az Egyesült Államok elnökségéért szállt harcba, az Eleimet az éhezőknek párt zászlaja alatt. Fő célkitűzésük az volt, hogy senki ne halhasson éhen a világon. A kampány érdekében terveket készített a Denali déli oldalának, a hegy legmeredekebb alakzatának magányos megmászására, méghozzá télen, kevéske élelemmel. Az amerikai átlagember étkezési szokásainak pazarló és erkölcstelen voltára akarta felhívni a figyelmet. A felkészüléshez tartozott, hogy jéggel töltött fürdőkádban mártózott meg. 1979 decemberében elrepült a Kahiltna-gleccserhez, hogy hozzáfogjon a sziklamászáshoz, de alig két hét után feladta. – Vigyél haza – mondta a pilótának –, nem akarok meghalni. – Két hónap múlva azonban újra meg akarta próbálni. Csakhogy Talkeetnában, egy Denalitól délre fekvő faluban, ahonnan a legtöbb hegymászó-expedíció indult az Alaszkai-hegységre, kigyulladt és porig égett az a kunyhó, ahol lakott, megsemmisült a felszerelése és a hatalmas tömegű jegyzet, vers és napló, amit életművének tekintett. A veszteség teljesen kiborította. A tűzvész másnapján felkereste az anchorage-i pszichiátriai intézetet, de két hét után lelépett, mert meggyőződése szerint összeesküdtek, hogy elteszik láb alól. Azután 1981 telén megint kísérletet tett a Denali szóló megmászására. És mintha nem lett volna elég kihívás az, hogy egyedül mássza meg télen a csúcsot, ezúttal úgy határozott, hogy a tét még nagyobb lesz: a tengerszinten kezdi az expedíciót, ami azt jelenti, hogy a Cook Inlet-parttól a hegy lábáig még 250 kilométert gyalogol nehéz, bonyolult
terepen. Februárban indult a tengertől észak felé, de lelkesedését lehűtötte a Ruth-gleccser alsó szakasza, amely még mindig 48 kilométerre volt a csúcstól. Lemondott a kísérletről és visszament Talkeetnába. Márciusban azonban ismét feléledt benne az elszántság, és újból nekivágott a magányos utazásnak. Mielőtt elhagyta volna a várost, így köszönt el Cliff Hudson pilótától, akit a barátjának tekintett: „Többé nem találkozunk.” Szokatlanul hideg volt az a március az Alaszkai-hegységben. A hónap vége felé Mugs Stump keresztezte Waterman útját a felső Ruth-gleccsernél. (Stump világhírű alpinista volt, a Denalin halt meg 1992-ben.) Éppen egy közeli csúcsról, a Mooses Tooth-ról (Jávorszarvasfog), egy új, nehéz útról volt visszatérőben. Stump e véletlen találkozásuk után felkeresett Seattle-ben, és ezt mesélte: „John mintha nem lett volna egészen észnél. Szétszórtan viselkedett, hülyeségeket zagyvált össze. Állítólag a Denali megmászására készült, de megfelelő felszerelés nélkül. Egybeszabott, olcsó overallt viselt, és még hálózsákot sem vitt. Élelemnek nem volt nála más, mint egy zacskó liszt, némi cukor és egy nagy doboz főzőzsír.” Glenn Randall Breaking Point (Töréspont) című könyvében ezt írja: Waterman néhány hetet a Sheldon menedékház környékén töltött. Ez a kis kunyhó a Ruthgleccser oldalán áll, a hegylánc szívében. Kate Bull, Waterman barátja, aki ugyancsak azon a környéken mászott akkoriban, azt mesélte, hogy Waterman rossz állapotban van és még a szokottnál is vakmerőbb. Azt a rádiót használta, amit Clifftől [Hudson] kapott kölcsön, és kérte a barátját, hogy hozzon neki még élelmiszert. Azután visszaadta a kölcsönrádiót, és hozzátette: „Nem lesz többé szükségem rá.” A rádió lehetett volna az egyetlen eszköz, amellyel segítséget kérhetett volna. Április 1-jén a Ruth-gleccserig tudták követni Waterman útját. Nyomai a Denali keleti fala felé vezettek, egyenesen a hatalmas szakadékok labirintusán keresztül, s ez azt bizonyítja, hogy láthatólag kísérletet sem tett a nyilvánvaló veszedelmek kikerülésére. Többé nem látta senki. Feltehetőleg beszakadt alatta egy vékony hóhíd, és egy mély hasadékba zuhant. A nemzeti parkszolgálat emberei egy hétig keresték a tervezett útvonalon, a levegőből, de semmilyen nyomra nem bukkantak. Később néhány hegymászó felfedezett egy cédulát a Sheldon menedékházban, egy Waterman felszereléséhez tartozó dobozon. Ez állt rajta: 81. 3. 13. UTOLSÓ CSÓK DU. 1 ÓRA 42. Egyesek óhatatlanul párhuzamot vontak John Waterman és Chris McCandless között. Hasonlóképpen Chris McCandless és Carl McCunn, egy szórakozott és rokonszenves texasi között, aki az 1970-es olaj konjunktúra idején költözött Fairbanksbe, ahol jó állást kapott a Trans-Alaska Pipeline olajvezeték-vállalatnál. Amikor Waterman 1981 márciusában utolsó útjára indult az Alaszkai-hegységbe, McCunn felfogadott egy helybeli pilótát, hogy tegye ki egy távoli tónál, a Coleen-folyó közelében, mintegy 120 kilométerre északkeletre Fort Yukontól, a Brooks-hegység déli szélén. McCunn 35 éves volt és amatőr fényképész. Barátainak azt mondta, túrája célja, hogy a vadon életéről felvételeket készítsen. 500 tekercs filmmel, egy 22-es és egy 30-as kaliberű puskával, egy sörétes vadászpuskával és mintegy hét mázsa élelmiszerrel, repülőgépen érkezett a vidékre. Augusztus végéig szándékozott maradni. Elfelejtett azonban megegyezni a pilótával, hogy jöjjön érte a nyár végén, és vigye vissza a civilizált világba. Ez az életébe került. Megdöbbentő szórakozottsága nem lepte meg Mark Stoppel fairbanksi fiatalembert, aki az olajvezeték-vállalatnál alaposan kiismerte McCunnt: kilenc hónapig dolgoztak együtt, utána a hórihorgas texasi elindult a Brooks-hegységbe. – Carl barátságos, roppant népszerű, közvetlen ember volt – meséli Stoppel. – Jó fej. De kissé hajlamos az álmodozásra, nem sok érzéke volt a realitásokhoz. Csupa lelkes lángolás.
Imádta a kemény kihívásokat. Tudott felelősen dolgozni, de könnyen előfordult, hogy egyszerűen elszállt, és virtuskodásból a pillanat hatása alatt cselekedett. Nem, tényleg nem lep meg, hogy Carl odarepült és elfelejtett gondoskodni róla, hogy érte is menjenek. Különben sem döbbenek meg egykönnyen. Több barátom is volt, aki vízbe fulladt, akit meggyilkoltak, vagy aki valami érthetetlen baleset következtében odaveszett. Alaszkában megszokja az ember, hogy furcsa dolgok történnek. Augusztus végén, amikor rövidülni kezdtek a napok és a levegő csípős, őszies lett a Brooks-hegységben, McCunn szorongani kezdett, miért nem jön senki, hogy visszarepítse. „Alighanem előrelátóbbnak kellett volna lennem és megszervezni a visszautamat – ismerte be a naplójában. – Most ki kell sütnöm valami okosat.” Halála után a napló jelentős részét öt folytatásban közölte Kris Capps a Fairbanks Daily News-Minerben. Hétről hétre éreznie kellett, hogy egyre közelebb a tél. Fogyott az élelmiszer-tartaléka, most már szánta-bánta, hogy a lőszerét behajigálta a tóba, csak egy maréknyit hagyott meg. „Folyton eszemben jár az a sok lőszer, amit két hónapja eldobáltam – írja. – Öt dobozzal volt, és valahányszor megláttam, arra gondoltam, micsoda hülyeség volt ilyen sokat idehozni. (Úgy éreztem magam, mint valami háborús uszító.) Ki gondolta volna, hogy szükségem lehet rájuk, éhhalál ellen?” Azután egy ködös szeptemberi reggelen úgy látszott, közel a menekülés. McCunn vadkacsára vadászott maradék lőszerével, amikor egy repülőgép zúgása törte meg a csöndet. A gép máris megjelent a feje fölött. A pilóta felfedezte a táborhelyet és két kört írt le, hogy közelebbről szemügyre vegye. McCunn vadul integetett fluoreszkáló narancssárga hálózsákjával. A gép szántalpak helyett kerekekkel volt ellátva, így nem tudott leszállni, de McCunn biztosra vette, hogy meglátták, és hogy a pilóta megkér egy szántalpas repülőt, menjen érte. Olyan biztos volt a dologban, hogy ezt írta a naplójába: „Az első fordulója után abbahagytam az integetést. Gyorsan nekiálltam csomagolni, hogy készen álljak a táborbontásra.” De sem aznap, sem másnap nem érkezett gép. McCunn végül rápillantott a vadászati engedélye hátára, és megértette, miért nem jönnek érte. A kis papírlapra rajzokat nyomtattak, ezek mutatták be a segélykérés mozdulatait, ha valaki odalentről akar egy repülőgéppel kommunikálni. „Én a jobb kezemet vállmagasságba emeltem, és a gép második körénél az öklömet ráztam – írja McCunn. – Olyan volt, mint valami diadalmas üdvözlés, ha a csapatunk gólt rúg vagy valami ilyesmi.” Sajnos későn tanulta meg, hogy a fél kar felnyújtása általánosan elfogadott jele annak, hogy „Minden rendben van, nincs szükségem segítségre”. Az „S. O. S., küldj azonnali mentést” jele mindkét karjának felnyújtása lett volna. „Ezért történhetett, hogy miután elszálltak, visszajöttek még egy fordulóra, de akkor én már nem adtam jelzést. Sőt, alighanem éppen hátat fordítottam az elszálló gépnek – töpreng McCunn higgadtan. – Valószínűleg azt hitték, hiányzik egy kerekem.” Szeptember végére a hó beborította a tundrát, a tó teljesen befagyott. McCunn magával hozott élelme elfogyott, csipkebogyót gyűjtött és csapdával próbálgatott nyulat fogni. Egyetlen alkalommal sikerült húshoz jutnia: egy beteg rénszarvas rátévedt a tóra és odaveszett. Októberre McCunn szervezete már felélte minden zsírtartalékát, és nagyon nehéz volt a hosszú, hideg éjszakákon megőriznie teste melegét. „A városban valaki biztosan felfigyel rá, hogy még mindig nem értem vissza, és kitalálja, hogy baj van” – írta a naplóba. De még ekkor sem érkezett gép. – Jellemző Carlra: feltételezi, hogy majd csak történik valami csoda, és ő megmenekül – mondja Stoppel. – Teherautó-sofőr volt, akkor támadt ez az ötlete, hogy felkapaszkodik a Brooks-hegységbe, amikor csak ült a kocsijában és ábrándozott. De komolyan készült rá. Szinte egész évben ezen spekulált, ezt tervezgette, a munka szüneteiben engem faggatott, milyen felszerelést vigyen. De bármilyen gondosan tervezgetett is, mindig akadtak vad ötletei. Ilyen volt az is – folytatja Stoppel –, hogy nem akart egyedül elvonulni a vadonba. Eredeti nagy álma szerint egy gyönyörű nővel él majd az erdőben. Munkahelyünkön legalább egy
tucatszor volt szerelmes, rengeteg időt és energiát fordított arra, hogy fűzte Sue-t vagy Barbarát, vagy akárkit, hogy tartson vele – már ez maga tiszta ábrándvilág. Semmi esélye nem volt. Úgy értem, abban az olajvezeték-táborban, ahol dolgoztunk, a 7. szivattyúállomáson legalább 40 pasas jutott egy nőre. De Carl szeretett álmodozni, és mindaddig, amíg tényleg el nem repült a Brooks-hegységbe, örökké reménykedett, hátha valamelyik lány meggondolja magát és vele megy. Stoppel folytatja: – Carl az a fajta volt, aki mindig tele van irreális reményekkel, például hogy valaki csak úgy kitalálja, hogy ő bajba került, és a segítségére siet. Szerintem még az éhhalál küszöbén is azt képzelte, hogy a gyönyörű Sue az utolsó pillanatban egy hatalmas rakomány élelmiszerrel odarepül, és kezdetét veszi a románc. De az ábrándjai oly távol álltak mindentől, hogy senki sem tudta követni őket. Carl pedig egyre jobban éhezett. Mire megértette, hogy senki sem jön a megmentésére, már annyira összeaszott, hogy semmit sem lehetett volna tenni érte. Tartalékai elfogytak. Ezt írta a naplójába: „Most már nem egyszerűen aggódom. Az igazat megvallva kezdek megrémülni.” A hőmérő - 25 °C-ra süllyedt. Fájdalmas, gennyes fagyhólyagok keletkeztek az ujjain, kezén-lábán. Novemberben elfogyott minden élelme. Gyönge volt, szédült, sovány testét átjárta a hideg. A napló beszámolója: „A kezem, az orrom meg a lábam egyre rosszabb. Az orrom hegye erősen duzzad, felhólyagzott és sebes. … Ez nyilván a lassú és kínos halál jele.” McCunn azon gondolkodott, hogy elhagyja táborhelye biztonságát, és elindul gyalog Fort Yukon felé, de rájött, hogy ehhez nem elég erős, a kimerültség és a hideg hamar végezne vele, soha nem érne oda. – Az a terület, ahová Carl ment, mindentől távol eső, rettentő vad alaszkai vidék – mondja Stoppel. – Pokoli hideg ott a tél. Vannak, akik ebben a helyzetben ki tudtak volna találni valamit, hogy meneküljenek onnan, vagy ki tudták volna húzni a telet, de ehhez rendkívül leleményesnek kell lenni. Tigrissé kell válni, gyilkossá, vadállattá. Cáritól mi sem állt távolabb. Ő társadalmi lény volt. „Félek, nem bírom tovább” – írta valamikor november végén McCunn a naplójába, az utolsó lapok egyikére (a napló addigra megtöltött vagy 100, kék vonalas, különálló jegyzetpapírt). „Édes Istenem az égben, kérlek, bocsásd meg gyöngeségemet és vétkeimet. Kérlek, törődj a családommal.” Aztán hátradőlt, a fejéhez szorította a puska csövét, és hüvelykujjával meghúzta a ravaszt. Két hónappal később, 1982. február 2-án alaszkai katonák felfedezték a táborhelyet, benéztek a sátorba, és megtalálták a csonttá-bőrré aszalódott, kőkeményre fagyott holttestet. Felfedezhetünk hasonlóságokat Rosellini, Waterman, McCunn és McCandless között. McCandless, akár Rosellini és Waterman, kutató lélek volt és őt is vonzotta a természet zordsága. Watermanhez és McCunnhoz hasonlóan elképesztően hiányzott belőle minden józan ész. De Watermantől eltérően McCandless nem volt elmebeteg. És McCunntól eltérően nem azzal ment a vadonba, hogy majdcsak jön valaki és megmenti. McCandlessre nem illett egész pontosan a vadon áldozatainak kliséje. Meggondolatlan volt, járatlan az isten háta mögötti vidék dolgaiban és vakmerő, egészen az őrültségig, de nem volt alkalmatlan a feladatra, másképpen nem bírta volna 113 napig. És nem volt sem hülye, sem beilleszkedésre képtelen, társadalomból kivetett ember. McCandless valami más volt, bár nehéz megmondani, mi is az a más. Talán zarándok. Némi bepillantást nyerhetünk tragédiájába, ha megvizsgáljuk hasonlóképp nem mindennapi elődei történetét. Ezért túl kell tekintenünk Alaszkán, le egészen Dél-Utah szurdokainak kopár, sziklás tájáig. Itt történt 1934-ben, hogy egy különös, húszéves fiú elindult a sivatagba, és soha többé nem került elő. Everett Ruessnak hívták.
KILENCEDIK FEJEZET
DAVIS-SZURDOK Hogy mikor fogom ismét felkeresni a civilizációt? Hamarosan aligha. Nem untam meg a vadont; egyre inkább élvezem a szépségét és a kóbor életet, amit élek. Egyre inkább. Jobban szeretem a nyerget, mint a villamost; a csillagos eget, mint a mennyezetet; az ismeretlenbe vezető, bizonytalan ösvényt, mint a jól kiépített országutat; a vadon mély nyugalmát, mint a városok vibráló elégedetlenségét. Hibáztatsz hát azért, mert itt maradok, ahová, úgy érzem, tartozom és egy vagyok a köröttem létező világgal? Igaz, hogy hiányoznak az értelmes társak, de mivel olyan kevesen vannak, akikkel meg tudom osztani a nekem legtöbbet jelentő dolgokat, megtanultam visszafogni magam. Megelégszem azzal, hogy szépség vesz körül. Még a te nagyon felületes leírásodból is látom, hogy nem tudnám elviselni annak az életnek az egyhangúságát, amit te vagy kénytelen élni. Nem hiszem, hogy valaha is le tudnék telepedni. Túl sokat láttam már az élet mélységeiből és mindent inkább akarok, mint beérni a felszínnel. Everett Ruess utolsó levele, amelyet bátyjának, Waldónak írt 1934. november 11-én Everett Ruess a szépséget kereste, amelyről nagyon is romantikus felfogása volt. Talán nevetésre ingerelhetne szélsőséges szépségkultusza, ha nem lenne valami már-már fenséges abban, ahogy egyes-egyedül ennek szentelte magát. A szalonok mesterkélt szépségideálja nevetséges és néha kissé obszcén is, de mint életforma nincs híján a méltóságnak. Ha nevetünk Everett Ruessen, akkor nevetnünk kell John Muiron is, mivel a korszaktól eltekintve kevés különbség volt köztük. WALLACE STEGNER: Mormon Country (Mormonország) A Davis-patak az év legnagyobb részében csak egy kis erecske, sőt néha még annyi sem. A Fiftymile Point (Ötvenmérföldes Pont) néven ismert, magas sziklaoromzat lábánál ered, hat és fél kilométert tesz meg Utah állam déli részén a rózsaszínű homokkőtáblákon keresztül, majd szerény vízhozamát átadja a Powell-tónak; ez az óriási vízgyűjtő medence 3000 kilométer hosszan húzódik a Glen-kanyon-gát fölött. A Davis-szurdok – bármely mértékkel mérve – kicsiny vízválasztó csupán, de nagyon szép, és azok, akik ezen a száraz, kietlen tájon átkelnek, már századok óta a szoros alján található oázisban pihennek meg. Titokzatos, 900 éves, sziklába vésett feliratok és képek díszítik a meredek falakat. A sziklaművészet megteremtőinek, a régóta elenyészett kayenta-anasazi nép fiainak omladozó kő lakóhelyei bújnak meg a védett zugokban. Ősi anasazi cserépdarabok keverednek a homokban rozsdás konzervdobozokkal, melyeket a századforduló táján dobtak el az állataikat a kanyonban legeltető és itató marhapásztorok. A Davis-szurdok nem túl hosszú, és nem sokkal több egy mély, kanyargós hasadéknál a sziklában; helyenként olyan keskeny, hogy át lehet köpni rajta. A két oldalát szegélyező, előredőlő homokkő falakon nem lehet lejutni a kanyon aljára. De a szurdok alsó végénél van egy rejtett út. Valamivel följebb, mint ahol a Davis-patak beleömlik a Powell-tóba, egy természetes rámpa vezet le cikcakkban a kanyon nyugati szélétől. Valamivel a patak medre fölött a
rámpa véget ér, és elnagyoltan kivágott lépcsősorban folytatódik, amelyet mormon marhapásztorok készítettek a puha homokkőbe vagy száz évvel ezelőtt. A Davis-szurdokot körülvevő kiszáradt táj csupa szikla és téglavörös homok. A növényzet gyér. Lényegében semmi sem nyújt árnyékot a tikkasztó nap elől. Ha leereszkedünk a kanyonba, akkor egészen más világba érkezünk. Nyárfa hajol kecsesen a virágzó fügekaktusz fölé. Hosszúra nőtt fűfélék hajladoznak a szellőben. A 30 méter magas kőboltozat lábánál sego liliom rövid életű virágai bújnak elő, és ökörszemek szólnak egymáshoz panaszos hangon az alacsony tölgyfa bozontos tetejéről. Magasan a patak fölött a szikla oldalából forrásvíz szivárog és öntözi a szikláról lelógó, élénkzöld moha- és vénuszhajpáfrány-telepeket. Jó hatvan évvel ezelőtt ezen az elbűvölő rejtekhelyen, egy kilométerrel lejjebb attól a helytől, ahol a mormonok lépcsője eléri a szurdok alját, a húszéves Everett Ruess bevéste álnevét a kanyon falába, egy anasazi képekkel díszített falrész alá; majd még egy helyen, annak a kis építménynek a bejáratára, melyet az anasazik emeltek gabonatárolónak. NÉMO, 1934 – írta, kétségkívül ugyanazon késztetésre, mint Chris McCandless a sushanai busz falára, hogy „Alexander főcsavargó 1992. május”. Ez a késztetés talán nem is nagyon különbözik attól, ami az anasazikat arra inspirálta, hogy ma már megfejthetetlen jeleikkel díszítsék a sziklát. Mindenesetre röviddel azután, hogy Ruess ezt bevéste a homokkőbe, elhagyta a Davisszurdokot, és rejtélyes körülmények között, talán szándékosan, eltűnt. A széles körű kutatás nem tudta hollétét felderíteni. Egyszerűen elnyelte a sivatag. Hatvan évvel később is alig sejtjük, mi történhetett vele. Everett a kaliforniai Oaklandben született 1914-ben; Christopher és Stella Ruess két fia közül ő volt a fiatalabb. Christopher a Harvard Divinity Schoolban szerzett diplomát, költő volt, filozófus és unitárius lelkész, bár kenyerét a kaliforniai büntetésvégrehajtás tisztviselőjeként kereste. Stella határozott asszony volt, bohém hajlamú, erős művészi ambíciókkal megáldva, melyeket magában és családtagjaiban egyaránt érvényesíteni kívánt. Ruess Quartette címmel irodalmi lapot jelentetett meg, amelynek címlapját a családi jelmondat díszítette: „Magasztald az órát.” A szorosan összetartó Ruess család, mielőtt Everett 14 éves korában végleg letelepedett volna Kaliforniában, gyakran költözködött: Oaklandből Fresnóba, majd Los Angelesbe költöztek, onnan Bostonba, Brooklynba, New Jerseybe és Indianába. Los Angelesben Everett az Otis művészeti iskolába és a Hollywood középiskolába járt. Tizenhat évesen indult első magányos útjára: 1930 nyarán autóstoppal és gyalog Yosemite-be és Big Surbe ment, s végül eljutott Carmelig. Két nappal érkezése után magabiztosan bekopogott Edward Westonhoz, akit a kimerült fiatalember annyira elbűvölt, hogy a művész pártfogásába vette. A következő két hónap alatt a kiváló fényképész támogatta a fiú egyenetlen, de ígéretes próbálkozásait a festészet és a fametszés terén, és megengedte, hogy saját gyerekei, Neil és Colé mellett a jövevény is a műterme körül töltse az idejét. A nyár végén Everett csak annyi időre tért haza, hogy a középiskolai végbizonyítványát megszerezze; ezt 1931 januárjában kapta meg. Egy hónap sem telt el, és már ismét úton volt: egyedül becsavarogta Utah, Arizona és Új-Mexikó kanyonjait, majd egy majdnem olyan gyéren lakott és titokzatos vidéket, mint amilyen ma Alaszka. Rövid időre és kedvetlenül felbukkant a Los Angeles-i Egyetemen (egyetlen szemeszter után kimaradt, apja nagy bánatára), két hosszabb látogatást tett a szüleinél, és egy telel töltött San Franciscóban, ahol beügyeskedte magát Dorothea Lange, Ansel Adams és a festő Maynard Dixon társaságába. De ezek Ruess üstökösszerű életében, folytonos barangolásai közepette, csak rövid intermezzók voltak. Egy hátizsákkal és nagyon kevés pénzzel járta az országot, mocskos vackokon aludt és néha napokon át zokszó nélkül éhezett. Wallace Stegner szavaival „Ruess zöldfülű romantikus, serdülő esztéta, a vadon atavisztikus vándora”: Tizennyolc évesen egyszer azt álmodta, hogy a dzsungelben tör előre keservesen, sziklák
szélén függeszkedik, a világ romantikus, lakatlan tájait járja. Az a férfi, akiben még él a serdülő ifjú rajongása, nem felejt el egy ilyen álmot. Everett Ruessben az volt a különleges, hogy ő el is indult, és megvalósította azt, amiről álmodott, de nem egyszerűen kétheti vakáció formájában, civilizált és karbantartott csodaországokban, hanem hónapokig és évekig, ott, ahol a csodák teremnek… Szándékosan büntette a testét, próbára téve a tűrőképességét és ellenállását. Szándékosan vágott neki olyan utaknak, amelyekről az indiánok es a tapasztalt utazók lebeszélték. Olyan sziklacsúcsokkal próbálkozott, ahol azután nemegyszer ég és föld között lebegett. … Táborhelyeiről a vízmosások, a kanyonok mentén, a Navaho-hegy kopár gerincéről hosszú, lelkes leveleket írt a családjának és barátainak; átkozta a civilizáció egyhangúságát és dicsőítette saját barbár, kamaszos dacolását a világgal. Ruess sok hasonló levelet írt olyan távoli települések postabélyegzőjével, melyeken áthaladt: Kayenta, Chinle, Lukachukai; Zion Canyon, Grand Canyon, Mesa Verde; Escalante, Rainbow Bridge, Canyon de Chelly. Ha a levelezését olvassuk, melyet W. L. Rusho gyűjtött össze nagyon alapos kutatással készült életrajzi művében (Everett Ruess: A szépség csavargója), szembetűnik, mennyire sóvárog a természet világával való kapcsolatra és milyen lángoló szenvedély fűzi a tájhoz, amelyen barangol. „Fantasztikus élményeim voltak a vadonban azóta, hogy utoljára írtam neked… ellenállhatatlan, lenyűgöző – áradozott barátjának, Cornel Tengelnek. – De hát amúgy is egyfolytában lenyűgöz itt minden. Erre szükségem van az életben maradáshoz.” Levelezése nyugtalanító párhuzamot mutat személyisége és Chris McCandlessé között. Ruess három különböző leveléből idézek részleteket: Egyre többször gondolok rá, hogy örökre a vadon magányos vándora maradok. Istenem, mennyire csábít a vadonbeli ösvény! El sem tudod képzelni, hogy milyen ellenállhatatlan erővel vonz. Végül is a magányos ösvény a legjobb… Soha nem hagyom abba a vándorlást. S ha közeledik a halál, majd megtalálom a legvadabb, legmagányosabb, legelhagyatottabb vidéket. Ennek a tájnak a szépsége lassan a részemmé válik. Úgy érzem, még távolabb vagyok az élettől és valahogy megszelídültem. … Vannak itt jó barátaim, de egy sincs, aki tényleg értené, hogy miért vagyok itt és mit akarok. De másutt sem ismerek senkit, aki jobban meg tudna érteni; túl messzire mentem egyedül. Mindig is elégedetlen voltam a többség életformájával. Mindig intenzívebben és tartalmasabban akartam élni. Idei vándorlásaim során sok mindent kipróbáltam, és több vad kalandom volt, mint eddig. Csodálatos vidékeken jártam – hatalmas, vad, puszta tájakon, elhagyatott fennsíkokon, a sivatag vörös homokjából égbe nyúló, kék hegyeken, harminc méter mély, de odalent mindössze két méter széles szurdokokban, láttam névtelen kanyonokra lezúduló felhőszakadást és a sziklalakók ezer éve elhagyott otthonait. Fél évszázaddal később McCandless kísértetiesen hasonló hangon szólal meg, amikor Wayne Westerbergnek azt írja egy levelezőlapon: „…elhatároztam, hogy még jó ideig így fogok élni. Ez a szabadság és egyszerű szépség túl jó ahhoz, hogy lemondjak róla.” És Ruess hangja cseng vissza McCandless Ronald Franznak írt utolsó leveléből is (lásd 60-62. oldal). Ruess éppen olyan romantikus volt, mint McCandless, ha nem még romantikusabb, és ugyanúgy nem törődött személyes biztonságával. Clayborn Lockett régész, akinél Ruess rövid ideig szakácskodott, amikor 1934-ben egy anasazi sziklatelepülésen folytatott ásatásokat, elmondta Rushónak: „Meg voltam döbbenve, hogy Everett milyen vakmerően, szinte hanyagul
közlekedik a veszélyes sziklákon.” Ruess maga is dicsekszik egyik levelében: „Százszor is rábíztam az életemet a morzsálódó homokkőre és a szinte függőleges sziklafalakra, amikor vizet vagy sziklalakásokat kerestem. Kétszer majdnem felöklelt egy megvadult bika. De mindeddig sértetlenül úsztam meg mindent, s indultam a következő kalandra.” Utolsó levelében mintegy mellékesen bevallja a bátyjának: Néhányszor csak hajszál híján menekültem meg a csörgőkígyóktól és a lehulló szikladaraboktól. Az utolsó baleset úgy történt, hogy Chocolatero [a szamara] vadméheket vert fel. Néhány csípéssel több már végzett volna velem. Három vagy négy napig tartott, amíg újra ki tudtam nyitni a szemem és megint használni tudtam a kezemet. McCandlesshez hasonlóan semmitől nem tartotta vissza a fizikai kényelmetlenség; sőt néha szinte kereste is. „Hat napja szenvedek a mérges szömörce fél éven át tartó csípéseitől, és még messze nem értek véget a szenvedések” – írja barátjának, Bill Jacobsnak. Majd így folytatja: Két napig azt se tudtam, élő vagyok-e vagy halott. Hánykolódtam és vonaglottam a forróságban, hangyák és legyek raja mászkált rajtam, és a méreg rákérgesedett az arcomra, a karomra és a hátamra. Semmit nem ettem – nem lehetett mást tenni, csak filozofikus nyugalommal szenvedni. … Minden alkalommal kikészít, de nem vagyok hajlandó elhagyni az erdőt. És éppúgy, mint McCandless, amikor végső bolyongására indult, Ruess is új nevet vett fel, azaz helyesebben egy egész sor új nevet. 1931. március l-jén kelt levelében tájékoztatja családját, hogy mostanában Lan Rameau-nak hívja magát, és kéri, „tartsátok tiszteletben a művésznevemet”. Két hónappal később egy másik levélben azt írja: „Újra megváltoztattam a nevemet, most Evert Rulan vagyok. Régebbi ismerőseim úgy vélték, hogy a nevem bizarr és affektáltan franciás”, aztán ugyanez év augusztusában minden magyarázat nélkül – újra Everett Ruessnek nevezi magát, s ez a további három éven át így is marad, amíg a Davisszurdokba nem ér. Ott, valamilyen ismeretlen okból, kétszer is bevéste a Nemo nevet – ami latinul „senkit” jelent – a puha navaho homokkőbe, azután eltűnt. Húszéves volt. Ruess az utolsó leveleit 1934. november 11-én, Escalante mormon településen adta postára, 91 kilométerre a Davis-szurdoktól északra. A szüleinek és testvérének címzett levelekben azt írja, hogy egy-két hónapig nem fog jelentkezni. Egy héttel később találkozott két pásztorral kb. 11 kilométernyire a szurdoktól és két éjszakát töltött a tanyájukon; ez a két ember látta utoljára élve a fiatalembert. Három hónappal azután, hogy Ruess elment Escalantéból, szülei egy köteg felbontatlan levelet kaptak vissza, melyet az arizonai Marble Canyon postahivatala továbbított számukra, ahol régóta hiába várták Everett jelentkezését. Az aggódó Christopher és Stella Ruess kapcsolatba lépett az escalantei hatóságokkal, melyek 1935. március elején expedíciót szerveztek a fiú keresésére. A pásztorok tanyájától indulva, ahol Ruesst utoljára látták, átfésülték a környező területet, és nagyon gyorsan megtalálták Everett két szamarát a Davis-szurdok alján; elégedetten legeltek egy faágakból és rőzséből rögtönzött karámban. A szamarak a kanyon felső részében voltak, kicsit feljebb attól a ponttól, ahol a mormonok lépcsője keresztezi a szurdok alját; kissé lejjebb a kutatók Ruess táborhelyének egyértelmű nyomaira bukkantak, majd pedig egy csodálatos, természetes boltív alatt lévő anasazi gabonatároló bejáratán, egy kőlapra vésve megtalálták a NEMO 1934 feliratot. Egy közeli sziklán négy anasazi cserépedény állt gondosan elrendezve. Három hónappal később a kutatók még egy Nemo feliratot találtak kissé távolabb a szurdokban (a Powell-tó vize, amely a Glen-
kanyon-gát 1963-as befejezése után emelkedni kezdett, régóta elmosta mindkét feliratot), de a szamarakon és szerszámaikon kívül Ruess tárgyai – tábori felszerelése, naplója és festményei – közül semmi nem került elő. Általános vélekedés, hogy Ruess a kanyon valamelyik falának megmászása során lezuhant, és így lelte halálát. Mivel a helyi domborzati viszonyok nagyon csalókák (a sziklák többnyire navahó homokkőből állnak; ez a morzsálódó kőzet az erózió során sima, kidomborodó meredélyekké alakul), és Ruessnek hajlama volt a veszélyes sziklamászásra, ez a feltevés nagyon is lehetséges. A közeli és távoli sziklákon és környékükön végzett gondos kutatás során azonban nem találtak semmiféle emberi maradványt. És hogyan magyarázzuk azt a tényt, hogy Ruess minden jel szerint nehéz csomaggal, de teherhordó állatai nélkül hagyta el a szurdokot? E zavarba ejtő körülmények miatt egyes kutatók arra következtetnek, hogy Ruesst egy környéken garázdálkodó marhatolvajbanda gyilkolta meg. Ruesst a feltételezések szerint kirabolták, a holttestet eltemették vagy a Coloradofolyóba dobták. Ez az elmélet is kézenfekvő, de semmilyen bizonyíték nem támasztja alá. Everett eltűnése után nem sokkal apja úgy nyilatkozott, hogy a fiát valószínűleg Jules Verne Nemo kapitánya inspirálta arra, hogy Nemónak nevezze magát. Everett sokszor olvasta ezt a könyvet, amelynek tiszta szívű főszereplője elmenekül a civilizációból és megszakítja „minden kapcsolatát a világgal”. Everett életrajzírója, W. L. Rusho egyetért Christopher Ruess megállapításával, és kifejti, hogy Everett „kivonulása a társadalomból, a világi örömök megvetése és a NEMO szignó a Davis-szurdokban mind határozottan azt mutatja, hogy nagyon erősen azonosult Jules Verne regény hősével”. Ruess vonzódása Nemo kapitányhoz nem egy Ruess-rajongót arra a feltételezésre indított, hogy Everett is becsapta a világot, elhagyta a Davis-szurdokot és nagyon is életben van – vagy volt – és csendesen él – vagy élt – valahol új néven és identitással. Egy évvel ezelőtt, amikor teherautómmal az arizonai Kingmanben tankoltam, beszélgetni kezdtem Ruessről egy középkorú benzinkutassal; alacsony, ideges emberke volt és határozottan, meggyőzően állította, hogy ismert valakit, aki egész biztosan Ruesszel futott össze a hatvanas évek végén, a Navahó Indián Rezervátum egyik távoli falujában. A benzinkutas ismerőse szerint Ruess egy navahó nőt vett feleségül, akivel legalább egy gyereket felnevelt. Mondanom sem kell, hogy az ilyen és ehhez hasonló tudósítások Ruess viszonylag új keletű feltűnéséről – teljesen valószínűtlenek. Ken Sleight, aki talán a legtöbb időt szánta rá, hogy Everett Ruess eltűnésének talányát kutassa, meg van győződve róla, hogy a fiú 1934-ben vagy 1935-ben halt meg, és tudni véli azt is, hogyan érte a vég. A 65 éves, mormon neveltetésű, hivatásos folyami kalauz és sivatagi patkány Sleight híres a pimaszságáról. Azt mondják, hogy amikor Edward Abbey a Monkey Wrench Gang (Vandái banda) című pikareszk regényét írta a kanyon vidékének ökoterrorizmusáról, barátjáról, Ken Sleightről mintázta a Seldom Seen Smith nevű szereplőt. Sleight 40 évet élt az országnak ezen a részén, lényegében mindenhol, ahol Ruess megfordult, és Ruess bátyját, Waldót is elvitte a Davis-szurdokba, hogy lássa Everett eltűnésének helyszínét. – Waldo úgy gondolja, hogy Everettet meggyilkolták – mondja Sleight. – Én nem hiszem. Két évig éltem Escalantéban. Beszéltem azokkal, akiket a meggyilkolásával gyanúsítanak, de szerintem nem ők tették. Bár ki tudja? Soha nem lehet tudni, hogy kiben mi lakik. Mások azt mondják, hogy Everett lezuhant egy szikláról. Na igen, hát az is lehet. Arrafelé könnyen megy az ilyesmi. Ám szerintem nem ez történt. Megmondom, hogy szerintem mi történt: vízbe fulladt. Évekkel azelőtt, amikor Sleight a San Juan-folyó egyik mellékfolyóján, a Grand Gulchon utazott lefelé, mintegy 72 kilométerre a Davis-szurdoktól keletre, felfedezte a Nemo nevet egy anasazi gabonatároló puha vályogfalára vésve. Sleight feltételezése szerint Ruess írta fel nem sokkal azután, hogy elhagyta a Davis-szurdokot.
– A szamarait karámba zárta – magyarázza Sleight –, azután valahol egy barlangban elrejtette minden felszerelését, és elindult Nemo kapitányt játszani. Voltak indián barátai a navahó rezervátumban, szerintem oda tartott. Az ésszerű útirány a navahó föld felé az lett volna, hogy átkel a Colorado-folyón Hole-in-the-Rock-nál, aztán továbbmegy egy úttalan ösvényen a Wilson-fennsíkon és a Clay Hillsen át, amerre 1880-ban mormon telepesek jártak először, végül a Grand Gulchon elevez a San Juan-folyóhoz, azon túl fekszik a rezervátum. Körülbelül 15 kilométerrel a Collins-patak betorkollása alatt Everett felírta a Nemo nevet a Grand Gulch-i romokra, azután folytatta útját a San Juan-folyóhoz. És amikor megpróbált átúszni a folyón, belefulladt. Szerintem így történt. Sleight úgy véli, hogy ha Ruess a folyón átkelve elérte volna a rezervátumot, akkor nem lehetett volna titokban tartani, hogy ott járt, még akkor sem, ha tovább játszotta a Nemojátékot. Bár Everett magányos lélek volt, annál azért fontosabbak voltak neki az emberek, mint hogy maradjon, de titokban élje le egész hátralévő életét. – Sokan vagyunk ilyenek, én is ilyen vagyok, Ed Abbey is ilyen volt, és mintha ez a McCandless gyerek is ilyen lett volna: szeretjük a társaságot, tudja, de nem bírjuk ki hosszú ideig az emberek között. Ezért eltűnünk, egy időre visszatérünk, aztán megint megyünk a fenébe. Everett is ezt csinálta. Furcsa lény volt – ismeri el Sleight. – Másféle. De ő és McCandless, ők legalább megpróbálták követni az álmaikat. Ez volt bennük a nagy. Ők megpróbálták. Nem sokan tesznek így. Amikor megkíséreljük megérteni Everett Ruesst és Chris McCandlesst, talán segíthet, ha cselekedeteiket szélesebb összefüggésben vesszük szemügyre. Ha összevetjük egy távoli vidéken és egy évszázaddal korábban történt eseménnyel. Izland délkeleti partjának közelében fekszik egy Papós nevű kis sziget. Kopár, sziklás, fátlan hely, az Észak-Atlanti-óceán vad viharai ostromolják folytonosan; nevét első telepeseiről, a papar-nak nevezett ír szerzetesekről kapta, akik már rég eltűntek onnan. Egy nyári délután ezen a rögös parton sétáltam, és véletlenül tundrába ágyazott, négyzet alakú kőfalmaradványokra bukkantam: a szerzetesek ősi településének romjai ezek, több száz évvel korábbiak, mint az anasazi romok a Davis-szurdokban. A szerzetesek az 5-6. században érkeztek ide Írország nyugati partjairól, vitorlás és evezős csónakokon. Csónakjaik vesszővázra húzott bőrből készültek, s ezeken a nyitott kis lélekvesztőkön szelték át a világ egyik legkiszámíthatatlanabb óceánját. Fogalmuk sem volt, találnak-e valamit a túloldalon, és ha igen, mit. A paparok az életüket kockáztatták – és ki tudja, hányan, el is vesztették –, de nem vagyont vagy személyes dicsőséget kerestek, és nem is valami zsarnok nevében akartak új földet foglalni. Ahogy a Nobel-díjas nagy sarkkutató, Fridtjof Nansen rámutat, „elsősorban azért vállalkoztak ezekre a különös utakra, mert olyan isten háta mögötti helyekre vágyódtak, ahol remeteként, háborítatlanul élhetnek, ahol nem zavarja őket a világ tülekedése és nincsenek kísértések”. Amikor a 9. században az első norvégok megjelentek Izland partjainál, a paparok úgy döntöttek, hogy ez a föld már túlzottan zsúfolt – pedig lényegében még mindig lakatlan volt. Beszálltak hát csónakjaikba, és Grönland felé eveztek. Át a viharos óceánon, az ismert világ végétől nyugat felé, és semmi más nem hajtotta őket, mint a lélek éhsége, a modern képzelet számára ismeretlen, különös erejű sóvárgás. Megindító ezeknek a szerzeteseknek a bátorsága, vakmerő ártatlansága és sürgető vágyaik ereje. Amikor róluk olvasunk, óhatatlanul Everett Ruessre és Chris McCandlessre kell gondolnunk.
TIZEDIK FEJEZET
FAIRBANKS A VADONBAN HALDOKOLVA A VÁNDOR FELJEGYEZTE A BORZALMAKAT Anchorage, szeptember 12. (AP) – Múlt vasárnap egy sebesülése miatt bajba jutott fiatal vándort holtan találtak az alaszkai vadonban, egy elhagyatott táborhelyen. Senki nem tudja biztosan, hogy ki volt. A helyszínen talált naplója és két üzenete megrendítő történetről árulkodik; arról, milyen kétségbeesetten próbált életben maradni, egyre reménytelenebbül. A napló tanúsága szerint az amerikai fiatalember, aki valószínűleg a húszas évei végén vagy harmincas évei elején járt, talán egy esés során sérült meg, és több mint három hónapig kénytelen volt egy helyen táborozni. Elmondja, hogyan próbált életben maradni: vadászott és vadon termő növényeken élt, de egyre inkább legyengült. Egyik üzenete segélykérés, és annak szól, aki netán arra téved, amíg ő élelem után jár a környéken. A második üzenetben elbúcsúzik a világtól… A fairbanksi igazságügyi orvosszakértői intézetben e héten elvégzett boncolás azt mutatja, hogy a férfi, valószínűleg július végén, éhen halt. A hatóságok egy nevet is találtak a helyszínen, valószínűleg az áldozatét, de mivel eddig személyazonosságát nem tudták biztosan megállapítani, egyelőre nem hozzák nyilvánosságra. The New York Times, 1992. szeptember 13. Amikor a The New York Times felkapta a fiatalember történetét, az alaszkai rendőrség már egy hete azon dolgozott, hogy kiderítse a személyazonosságát. Halálakor McCandless kék pamutpulóvert viselt, amelyen egy Santa Barbara-i autómentő cég emblémája volt; kapcsolatba léptek a céggel, de az ott dolgozók nem tudtak semmit a fiatalemberről, sem arról, hogyan jutott a ruhadarabhoz. A holttest mellett talált rövid és megdöbbentő napló számos bejegyzése a helyi állat- és növényvilágról tett megfigyeléseit rögzítette tömör formában. Ez olyan találgatásoknak adott tápot, hogy McCandless talán terepen dolgozó biológus volt. De ez a feltevés sem vezetett sehová. Szeptember 10-én, három nappal a Timesban megjelent tudósítás előtt, a halott turista történetét címoldalon hozta az Anchorage Daily News. Amikor Jim Gallien meglátta a főcímet és a közölt térképet, amely szerint a holttestet 40 kilométerre Healytől nyugatra, a Stampedeösvényen találták, megborzongott: Alex. Gallien emlékezetében még mindig őrizte a különös, rokonszenves fiatalember képét, ahogy a két számmal nagyobb csizmában, nagy léptekkel vág neki az ösvénynek – Gallien csizmájában, a régi barna Xtratufban, amelyet ő tukmált rá. – Az újságcikk alapján, már amennyire abból a kevés információból következtetni lehetett, úgy véltem, ugyanaz az ember – meséli Gallien. – Felhívtam hát a rendőrséget, és mondtam nekik, hogy azt hiszem, én felvettem egyszer azt a fiút. – Oké – válaszolta Roger Ellis a rendőrségi vonal másik végén. – Miből gondolja? Maga a hatodik ember egy órán belül, aki azzal hív fel, hogy tudja, ki volt a stoppos vándor. – De Gallien kitartó volt és minél tovább beszélt, Ellis annál kevésbé kételkedett. Gallien leírta a felszerelés több olyan darabját, amit az újság nem említett, de ami egyezett a holttest mellett talált tárgyakkal. Azután Ellis észrevette, hogy az első titokzatos bejegyzés a naplóban így szól: „Fairbanksből kifelé. Gallien kocsiján. A nyúl napja.” A rendőrség közben előhívatta a fiú Minoltájában talált filmet, rajta több, önarcképnek lát-
szó felvétellel. – Amikor kihozták a képeket a munkahelyemre – meséli Gallien –, már nem volt több kétség. Az a fiú a képeken Alex volt. Mivel McCandless azt mondta Galliennek, hogy Dél-Dakotába való, a rendőrök azonnal ott kezdtek kutatni a fiú hozzátartozói után. Egy hivatalos közlönyben eltűnt személyt kerestek: Dél-Dakota keleti részéről jelentették az eltűnést, véletlenül éppen csak 32 kilométerre Wayne Westerberg carthage-i otthonától, egy kisvárosból, ezért a rendőrök egy ideig azt hitték, megvan az emberük. De ez is hamis nyomnak bizonyult. Amióta Westerberg tavasszal megkapta a fairbanksi levelezőlapot, semmit sem hallott a barátjáról, akiről úgy tudta, hogy Alex McCandlessnek hívják. Szeptember 13-án, miután végeztek a négy hónapig tartó betakarítással Montanában, éppen az északdakotai Jamestown mellett járt, üres úton, hazafelé, Carthage-ba tartott társaival, amikor megszólalt a rádióvevője. – Wayne! – recsegett egy ideges hang a csapat egy másik teherautójából. – Bob vagyok. Be van kapcsolva a rádiód? – Igen, Bobby, mi van? – Tekerd középhullámra, hallgasd csak Paul Harveyt. Valami srácról beszél, aki éhen halt Alaszkában. A rendőrség nem tudja, hogy kicsoda. Nagyon úgy hangzik, mintha Alex lenne. Westerberg még idejében megtalálta a hullámhosszt, éppen elkapta Paul Harvey műsorának végét, és kénytelen volt egyetérteni: az ismeretlen fiúról elhangzott néhány részlet aggasztóan illett barátjára. Ahogy Carthage-ba ért, csüggedten felhívta az alaszkai rendőrséget, és felajánlotta, hogy elmondja, amit tud McCandlessről. Addigra azonban a halott fiatalemberről szóló beszámolók, köztük naplójának részletei, országszerte a lapok címoldalára kerültek. A rendőrséget elárasztották a telefonálók, akik mind ismerni vélték a fiatalembert, és így Westerberg még kevesebb érdeklődést tapasztalt a rendőrök részéről, mint Gallien. – A rendőr azt mondta, hogy több mint 150 hívást kaptak olyanoktól, akik azt állították, hogy Alex a gyerekük, a barátjuk vagy a testvérük – meséli Westerberg. – Nahát engem feldühített, hogy kutyába se vesznek, úgyhogy megmondtam nekik: „Na, idefigyeljenek, én nem az x-edik hülye telefonáló vagyok. Én tudom, hogy ki ez a fiú. Dolgozott nálam, azt hiszem, még a társadalombiztosítási száma is megvan valahol.” Westerberg átnézte az iratokat a gabonasilóban, és végül rábukkant két adatlapra, amit McCandless töltött ki annak idején. Az első lap tetejére, ami még 1990-ben, első carthage-i tartózkodása idején készült, McCandless nagy betűkkel négyszer egymás után odaírta: MENTESÍTVE; saját neveként az Iris Fucyu nevet adta meg. Cím: SEMMI KÖZÖD HOZZÁ. Társadalombiztosítási szám: ELFELEJTETTEM. De a második lapon, amelyet 1992. március 30-án, két héttel Alaszkába indulása előtt töltött ki, a saját nevét írta alá: Chris J. McCandless és a társadalombiztosítási szám rubrikájába beírta: 228-31-6704. Westerberg újra telefonált Alaszkába. Ezúttal a rendőrség komolyan vette. A társadalombiztosítási szám valódinak bizonyult, és így kiderült, hogy McCandless állandó lakhelye Virginia állam északi részén van. Az alaszkai hatóságok kapcsolatba léptek a virginiaiakkal, akik ezután keresni kezdték McCandlesséket a telefonkönyvben. Walt és Billie McCandless Maryland államba, a tengerpartra költöztek, és már nem volt virginiai telefonszámuk, de Walt legidősebb, első házasságából való fia Annandale-ben lakott, és benne volt a telefonkönyvben; a Fairfax megyei rendőrség gyilkossági csoportjának egyik nyomozója szeptember 17-én késő délután hívta fel Sam McCandlesst. Sam, aki kilenc évvel idősebb volt Chrisnél, néhány nappal előbb már olvasott egy rövid cikket a The Washington Postban a halott fiatalemberről, de azt mondja: – Nem jutott eszembe, hogy Chris is lehetne az. Meg sem fordult a fejemben. Furcsa, mert miközben olvastam a cikket, arra gondoltam: Istenem, micsoda szörnyű tragédia. Mennyire sajnálom a srác családját. Milyen szomorú történet.
Sam Kaliforniában és Coloradóban, az anyjánál nőtt fel, és csak 1987-ben költözött Virginiába; addigra Chris már nem lakott ott, Atlantában járt egyetemre, ezért Sam kevéssé ismerte a féltestvérét. De amikor a nyomozó kérdezgetni kezdte, nem ismer-e valakit, aki hasonlít a halott fiúra, akkor: – Már biztos voltam benne, hogy Chris az – mondja. – Az, hogy elment Alaszkába és hogy egyedül ment, minden stimmelt. A nyomozó kérésére Sam bement a Fairfax megyei rendőrségre, ahol a rendőr megmutatta neki a szerencsétlenül járt fiú Fairbanksből átfaxolt fényképét. – A 20x30 cm-es nagyításon – emlékszik vissza Sam – csak az arca, a hosszú haja és a szakálla látszott. Chris haja majdnem mindig rövid volt és rendszeresen borotválkozott. A képen rettenetesen sovány volt az arca. Mégis azonnal tudtam, hogy kétségkívül Chris az. Hazamentem Michele-ért, a feleségemért, és együtt mentünk Marylandbe, hogy beszéljünk apával és Billie-vel. Nem tudtam, mit fogok mondani. Hogyan mondja meg az ember valakinek, hogy meghalt a gyereke?
TIZENEGYEDIK FEJEZET
CHESAPEAKE BEACH Egyszerre minden megváltozott, a hang, a légkör, nem tudni, mit gondoljon és kire hallgasson az ember. Mintha egész életében kézen fogva vezették volna, mint a kisgyereket, és most hirtelen elengedték volna, eredj, tanulj meg egyedül járni. És senki a közelben, se hozzátartozók, se tekintélyek. Ilyenkor arra vágyik az ember, hogy a legfontosabbra hagyatkozzon, az életerőre vagy a szépségre vagy az igazságra, hogy azok, ne pedig érvényüket vesztett emberi szabványok irányítsák, totálisan és irgalmatlanul, totálisabban, mint valaha a letűnt és felszámolt békés, megszokott életben. BORISZ PASZTERNAK: Zsivago doktor (Pór Judit fordítása) A könyvet Chris McCandless holmija közt találták. Ezt a bekezdést megjelölte. A lap felső margójára felírta: Szükség van célra. Idősebb Sámuel Walter McCandless 56 éves, hallgatag, szakállas férfi. Viszonylag hosszú, mákos-fekete haját egyenesen hátrafésüli domború homlokából. Magas, jó felépítésű ember, drótkeretes szemüveget hord, ami kissé tanáros külsőt ad neki. Hét hét telt el azóta, hogy a fia holttestét megtalálták Alaszkában, abban a kék hálózsákban, amelyet Billie varrt neki. Walt vízparti háza ablakában áll, egy gyorsan sikló vitorlást figyel. Szórakozottan néz ki a Chesapeake-öbölre, hangosan gondolkodik. – Hogyan lehetséges, hogy egy gyerek, akibe annyi együttérzés szorult, képes legyen ekkora fájdalmat okozni a szüleinek? McCandlessék marylandi háza a Chesapeake-öbölben ízléses, kifogástalan, takaros. Padlótól mennyezetig érő ablakok fogadják be a párás öböl képét. A ház előtt egy nagy Chevy Suburban és egy fehér Cadillac parkol, a garázsban gondosan helyreállított, 1969-es Corvette áll, a dokknál tízméteres túrakatamarán horgonyoz. Az ebédlőasztalon hosszú napok óta négy nagy kartonposzter, rajta tömérdek fénykép, Chris rövid életének dokumentumai. Billie lassan lépeget a kirakott képek körül, rábök egyikre-másikra: az óvodás korú Chris hintalovon, a nyolcéves Chris megilletődött arccal, sárga esőköpenyben az első hátizsákos kiránduláson, Chris első útja a gimnáziumba. – Az a legelviselhetetlenebb – mondja Walt, és a hangja alig érezhetően megbicsaklik, miközben a fia fényképét nézi (családi nyaralási jelenet, a fiú bohóckodik középen) –, az a legelviselhetetlenebb, hogy már soha többé nem lesz közöttünk. Sok időt töltöttünk együtt vele, talán többet, mint bármelyik gyerekemmel. Gyakran okozott nekünk csalódást, mégis nagyon jó volt vele. Walt szürke tréningnadrágot, tornacipőt és szatén baseball-dzsekit visel, amelyen a Jet Propulsion Laboratory jelvénye látható. Még ebben a sportos öltözetben is tekintélyt sugároz. Saját szakterületén – a szintetikus nyílásrendszerű radarok (SAR) fejlett technológiájában – kiemelkedő pozíciót foglal el. A SAR 1978 óta része a magas szintű űrkutatásoknak, azóta, hogy az első SAR-ral felszerelt műhold, a Seasat Föld körüli pályára állt. Az úttörő Seasat elindításában Walt McCandless volt a NASA projektmenedzsere. Walt szakmai önéletrajzának első sora így hangzik: „Mozgástér: Jelenleg az US hadügyminisztériumban dolgozom, szigorúan titkos munkán.” Valamivel lejjebb szakmai gyakorla-
tának ismertetése így kezdődik: „Magántanácsadást folytatok a következő témakörökben: távérzékelő- és szatellitrendszer tervezése, az ehhez tartozó jelfeldolgozás, adatredukció és információkinyerés.” Munkatársai szerint ragyogó szakember. Walt parancsoláshoz szokott. Öntudatlanul, reflexszerűen irányít. Halkan beszél, ahogy Amerika nyugati partján szokás, nem sietősen, de a hangjában van valami él, és az állkapcsa ideges belső energiák vibrálásáról árulkodik. A szoba túloldaláról is nyilvánvaló, hogy valamiféle magasfeszültség szikrázik a vezetékeiben. Chris kétségkívül tőle örökölte heves vérmérsékletét. Ha Walt megszólal, mindenki rá figyel. Ha valaki vagy valami nem tetszik neki, a szeme összeszűkül, felgyorsul a beszéde. Kiterjedt családjának véleménye szerint hangulata néha sötét és változékony, bár azt mondják, hogy hírhedt kitörései az utóbbi években csitultak. Amióta Chris 1990-ben faképnél hagyta a családot, valami megváltozott benne. A fiú eltűnése megrémítette, és megzabolázta indulatait. Előtérbe került egyéniségének lágyabb, engedékenyebb oldala. Walt szegényes körülmények között nőtt fel Colorado államban, egy Greeley nevű mezőgazdasági városban, a Wyoming határához közeli, szélfútta fennsíkon. Tárgyilagosan mondja: „A családom nem túl előkelő.” A jó eszű és törekvő gyerek egyetemi ösztöndíjat kapott Colorado állami egyetemére, Fort Collins közelében. Hogy meg tudjon élni, az egyetem segítségével különböző félmunkaidős állásokat vállalt; többek között egy halottasházban is, de a legbiztosabb pénzforrást az jelentette, hogy muzsikált Charlie Novak népszerű dzsesszkvartettjében. Novak együttese, amelyben Walt ült a zongoránál, a környék szórakozóhelyeit járta, füstös kis lebujokban tánczenét és régi kedvelt számokat játszott. Walt tehetséges, ihletett zenész volt. Olykor még ma is fellép profi együttesekkel. A szovjetek 1957-ben fellőtték a Szputnyik-1-et, és ezzel a félelem árnyéka borult egész Amerikára. Az országos hisztéria következményeképpen a kongresszus újabb és újabb dollármilliókat tömött a kaliforniai űrkutatásba és megindult a fellendülés. Az egyetemről éppen csak kikerült, nős, egygyermekes, fiatal Walt McCandless előtt megnyíltak a lehetőségek. Amint megkapta négy egyetemi éve után első diplomáját, elhelyezkedett a Hughes Rakétatársaságnál. Innen küldték el három évre Tucsonba, az arizonai egyetemre, ahol antennaelméletből szerezte meg a doktori fokozatot. Amint befejezte Kúpos csavarok analízise című disszertációját, átment a Hughes nagy, kaliforniai üzemébe, mert ott folyt az igazi munka, és ő alig várta, hogy beszálljon az űrversenybe. Kis faházat vett Torrance-ben, keményen dolgozott, és gyors ütemben kapaszkodott fölfelé a ranglétrán. Sam 1959-ben született, négy újabb gyerek: Stacy, Shawna, Shelly és Shannon gyors ütemben követte. Waltot kinevezték a kísérleti részleg igazgatójává és a Surveyor-1 program részlegvezetőjévé. A Surveyor-1 volt az első űrhajó, amely képes volt simán leszállni a Holdra. Walt csillaga felragyogott. Házassága azonban 1965-ben megromlott. Elköltözött feleségétől, Marciától. Randevúzni kezdett a Hughes vállalat egyik titkárnőjével, Wilhelmina Johnsonnal, akit mindenki Billienek nevezett. A lány huszonkét éves volt, a szeme feltűnően szép, sötét. Egymásba szerettek, összeköltöztek. Billie állapotos lett. A kis termetű, vékony nő a kilenc hónap során is csak 4 kilóval gyarapodott, nem is viselt soha kismamaruhát. 1968. február 12-én fiút szült. A gyerek a normálisnál kisebb súlyú, de virgonc és egészséges volt. Walt vett Billie-nek egy Gianinigitárt, amelyen az anya altatódalokat játszott, hogy megnyugtassa nyűgösködő kisbabáját. 22 évvel később a nemzeti parkszolgálat erdőkerülői ezt a gitárt találták meg a Mead-tó partján elhagyott, sárga Datsun hátsó ülésén. Nem tudhatjuk, a kromoszómáknak és a csillagoknak milyen különös együttállása, a szülőgyerek kapcsolat miféle dinamikája okozta, hogy Christopher Johnson McCandless rendkívüli képességekkel jött a világra, és hogy nehéz volt eltéríteni röppályájáról. Kétéves volt, amikor egyszer késő éjszaka észrevétlenül kimászott az ágyából – a szülei nem ébredtek fel –, lement
az utcára, beosont egy házba, és megdézsmálta a szomszédék cukorkás fiókját. Harmadikos volt, amikor magas pontszámot ért el egy képességfelmérésen és áthelyezték a tehetséges gyerekek számára létesített, gyorsított tantervű osztályba. – Egyáltalán nem örült neki – mondja Billie –, mert tudta, hogy ezentúl több leckét fog kapni. Egy egész héten át igyekezett, hogy kidobassa magát ebből az osztályból. Próbálta meggyőzni a tanárait, az igazgatóját, mindenkit, aki csak meghallgatta, hogy a teszt eredményei tévesek, és ő igazából nem oda való. Ezt az első szülői értekezleten tudtuk meg. Az osztályfőnöke félrevont minket, és kijelentette: „Christ más fából faragták” – és aggodalmasan csóválta a fejét. – Már kicsi korában is nagyon magának való volt – mondja Carine, aki három évvel fiatalabb Chrisnél. – Nem volt emberkerülő, mindig barátok vették körül és mindenki szerette, de szívesen vonult félre akár órákra is, jól elfoglalta magát egyedül. Úgy látszott, nincs szüksége sem játékra, sem barátra. Megvolt magában, nem unatkozott. Amikor Chris hatéves lett, felajánlottak Waltnak egy állást a NASA-nál, ami azzal járt, hogy azonnal át kellett költözniük a fővárosba. Egy elővárosban, Annandale-ben, a Willet Drive-on vettek egy kétszintes házat zöld zsalugáterekkel, zárt erkéllyel, szép udvarral. Négy évvel Virginiába érkezése után Walt otthagyta a NASA-t és egy tanácsadó céget alapított User Systems Inc. (Felhasználói Rendszerek) néven, amelyet Billie-vel, a saját otthonukban működtettek. Szűkében voltak a pénznek. Az állandó fizetés biztonságát felváltotta a szabadúszás bizonytalansága, pedig Waltnak a válása óta két családról kellett gondoskodnia. Carine ezt meséli: – Mama és Papa hihetetlenül sokat dolgozott. Amikor Chris meg én felébredtünk és iskolába indultunk, ők már az irodában ültek. Amikor délután hazaértünk, akkor is ott dolgoztak. Amikor este lefeküdtünk, még mindig dolgoztak. Ügyesek voltak ketten, és lassan a pénz is összejött, de örökké csak dolgoztak. Nagy volt a stressz. Walt is, Billie is lobbanékony, indulatos, konok alkat volt. A feszültség néha szócsatákban robbant ki. Ha összevesztek, hol egyik, hol másik fenyegetőzött válással. – A perpatvarnak nagyobb volt a füstje, mint a lángja – mondja Carine –, de azt hiszem, ennek köszönhető, hogy Chris meg én olyan közel kerültünk egymáshoz. Megtanultuk, hogy egymásra számítsunk, amikor Mama és Papa nem jut egyezségre. De voltak jó idők is. Hétvégén vagy iskolai szünidőben útnak indult a család. Elautóztak a Virginia-öbölbe, a carolinai tengerpartra, Coloradóba, hogy meglátogassák Walt első házasságából való gyerekeit, elmentek a Nagy-tavakhoz vagy a Blue Ridge-hegyekbe. – Túrakocsink, a Chevy Suburban fara volt a sátrunk, de később vettünk egy Airstream típusú lakókocsit és azzal utazgattunk – meséli Walt. – Chris annál jobban élvezte ezeket a kirándulásokat, minél hosszabbak voltak. Mindig élt némi vándorkedv a családban, és hamar kiderült, hogy Chris örökölte ezt. Az utazások során a család eljutott Michigan államba, Iron Mountainbe, az Upper Peninsula erdőségében fekvő bányavároskába, ahol Billie kislánykorában élt. Hatan voltak testvérek. Billie apja, Loren Johnson eredetileg teherautó-sofőrként dolgozott, „de soha nem maradt meg sokáig egy munkánál” – mesélte Billie. Wall úgy mondja: „Billie apja nem tudott beilleszkedni a társadalomba. Chris sok tekintetben hasonlított rá.” Loren Johnson büszke, konok ember volt, álmodozó, természetszerető, autodidakta muzsikus, költő. Iron Mountain környéken legendákat meséltek az erdei állatokkal való kapcsolatáról. – Mindig nevelgetett valamilyen erdei vadat – meséli Billie. – Ha csapdába esett állatot talált, hazahozta, megműtötte a sérült lábát, meggyógyította, azután elengedte. Egyszer elütött a teherautójával egy szarvastehenet, a borja elárvult. Apám kétségbe volt esve. Hazahozta a szarvasgidát, és úgy nevelgette bent a házban, a tűzhely mögött, akár a saját gyerekét. Loren egész sor kalandos vállalkozásba fogott, hogy a családját eltartsa, de egyik sem járt
igazi sikerrel. Egy ideig csirkét tenyésztett, azután menyétet és csincsillát. Istállót nyitott, turistáknak adott bérbe lovat sétalovaglásra. – Az asztalunkra kerülő hús többnyire az ő vadászzsákmányából származott – mondja Billie. – Sírt, valahányszor meglőtt egy szarvast, de hát ennünk csak kellett. Vállalta vadászok vezetését is, és ez még nagyobb keserűséggel töltötte el. – Jöttek a városiak a nagy Cadillacekkel, apám pedig kivitte őket egy hétre vadászni, hogy megszerezhessék a trófeájukat. Megígérte, hogy mire hazamennek, meglesz mindenkinek a szép nagy agancsa, de a legtöbb olyan pocsék vadász volt, és annyit ivott, hogy semmit sem lőtt, így apám kénytelen volt helyettük kilőni a vadat. Istenem, mennyire utálta! Nem csoda, hogy Lorent elbűvölte Chris, és Chris rajongott a nagyapjáért. Az öregember erdei ismeretei, vadonbeli jártassága mélyen hatott a gyerekre. Amikor Chris nyolcéves lett, Walt elvitte első hátizsákos, éjszakai túrájára, háromnapos hegymászásra a Shenandoah Nemzeti Parkba, ahol felkapaszkodtak az Old Ragre. Sikerült elérniük a csúcsot, és Chris egész úton maga cipelte a csomagját. Ettől kezdve a hegymászás hagyomány lett: apa és fia szinte minden évben felkapaszkodtak az Old Ragre. Amikor Chris egy kicsit nagyobb lett, Walt a feleségével és mindkét házasságából származó gyerekeivel elutazott Coloradóba, hogy megmásszák a közel 4800 méter magas Longs Peaket, a Sziklás-hegység legmagasabb csúcsát. Walt, Chris és az első házasságból született legfiatalabb fiú feljutott 4300 méterre. Itt a Keyhole-nak (Kulcslyuk) nevezett hírhedt szurdokban Walt úgy döntött, hogy visszafordulnak. Fáradt volt, és megviselte a magaslati levegő. A továbbvezető út síkosnak, veszélyesnek ígérkezett. – Elegem volt – magyarázza Walt –, de Chris mindenáron el akarta érni a csúcsot. Megmondtam, hogy szó sem lehet róla. Akkor még csak 12 éves volt, morgolódhatott, de szót kellett fogadnia. Ha 14 vagy 15 éves lett volna, egyszerűen továbbmegy nélkülem. Walt szórakozottan bámul a levegőbe. – Chris már kicsi korában sem ismerte a félelmet – szólal meg hosszú hallgatás után. –Eszébe sem jutott, hogy rá is leselkedhetnek veszélyek. Mindig a szakadék széléről kellett visszacibálni. Chris nagyszerű teljesítményt nyújtott szinte mindenben, ami megragadta a képzeletét. Tanulmányai során igen kis erőfeszítéssel szerezte meg a legjobb jegyeket. Csak egy alkalommal hozott közepes jegyet a középiskolában, méghozzá fizikából. Walt az osztályzat láttán felkereste a fizikatanárt, hogy megtudja, mi baj. Így emlékszik erre: – Nyugalmazott ezredes, egykori repülőstiszt volt a tanár, egy öreg, konzervatív, meglehetősen merev pasas. Elmagyarázta a félév elején, hogy miután mintegy kétszáz diákja van, elvárja, hogy a dolgozatokat az előírt formában adják be, és ezzel megkönnyítsék az osztályozást. Chris úgy gondolta, ez marhaság, és nem törődött vele. A dolgozatokat nem a kívánt formában készítette el, ezért adott rossz jegyet a tanár. A beszélgetés után otthon azt mondtam Chrisnek, azt kapta, amit érdemelt. Chris is, Carine is örökölte apjuk zenei érzékét. Chris gitározott, zongorázott, vadászkürtön játszott. – Meglepő volt egy ekkora gyerektől, mint ő, hogy szereti Tony Bennettet – mondja Walt. – Olyan számokat énekelt, mint a Tender is the Night, én pedig zongorán kísértem. Jól csinálta. – És valóban, egy vacak iskolai videofelvételen imponáló, magabiztos hangon harsogja: Summers by the Sea / Sailboats in Capri. Úgy búg, mint egy hivatásos bárénekes. Ügyesen játszott vadászkürtön és már tizenévesen tagja lett az amerikai egyetemi szimfonikus zenekarnak, de később otthagyta őket, apja szerint azért, mert szembeszállt a zenekarvezető elképzeléseivel. Carine szerint nem csak ez volt a baj: – Egyrészt azért hagyta abba, mert nem szerette, ha előírják, mit csináljon, másrészt miattam. Olyan akartam lenni, mint Chris, ezért én is elkezdtem vadászkürtöt tanulni. És akkor kiderült, hogy ebben az egy dologban jobb vagyok nála. Én elsőéves voltam, ő negyedéves, mégis nekem adták az első helyet a nagydiákok zenekarában, ő pedig semmiképpen sem lett volna hajlandó a taknyos húga mögött ülni.
A zenei vetélkedés azonban nem rontotta meg Chris és Carine kapcsolatát. Kisgyerekkoruktól remek barátok voltak; annandale-i házuk nappali szobájában párnákból és takarókból építettek bonyolult erődítményt. – Igazán mindig nagyon kedves volt hozzám és a végsőkig védelmezett – mondja Carine. – Az utcán fogta a kezemet. Amikor középiskolás lett, én még elemista voltam; mindig ő végzett korábban. Ilyenkor a barátjánál, Brian Paskowitznál várt meg, hogy együtt mehessünk haza. Chris örökölte anyja angyali vonásait, különösen a fekete szemét, amelynek sötét mélysége minden érzelmet elárult. Kis termetű volt – az iskolai fényképeken mindig az első sorban látható, a legalacsonyabb fiú az osztályban –, de izmos és arányos felépítésű. Sokféle sportágba belekóstolt, ám sosem volt türelme, hogy valamelyiknek minden csínját-bínját kitanulja. Amikor a családdal a síszünetben Coloradóba mentek, ritkán vette a fáradságot, hogy bevegye a kanyart a lesiklásnál. Egyszerűen „gorillatesttartásba” kuporodott, a lábát szélesre terpesztette, hogy megőrizze az egyensúlyát, és egyenesen megcélozta a lejtő alját. – Hasonlóképp viselkedett, amikor megpróbáltam golfozni tanítani – meséli Walt. – Nem volt hajlandó elismerni, mennyit számít a forma. Minden alkalommal a lehető legnagyobb lendületet vette. Volt, hogy száz méterre röpítette a labdát, de rendszerint belökte a golfpálya legközelebbi, sima pázsitos részébe. Jó képességű játékos volt, de ha megpróbálta valaki irányítani, csiszolni a stílusát, előcsalni a hiányzó tíz százalékot, akkor azonnal elzárkózott. Mindennemű okításnak ellenállt. Én jó racketball-játékos vagyok, és amikor 11 éves lett, őt is tanítani kezdtem, 15-16 évesen már rendszerint legyőzött. Hihetetlenül gyors volt és ügyes, de ha azt tanácsoltam, gyakoroljon, pótolja a hiányosságait, fütyült rám. Egyszer egy mérkőzésen szembekerült egy 45 éves, igen tapasztalt játékossal. Chris az elején sok pontot szerzett, de az ellenfél módszeresen kipuhatolta a gyönge pontjait. Amint rájött, melyik ütés okozza a legnagyobb gondot Chrisnek, minden ütése olyan volt, és Chrisnek befellegzett. Fölösleges volt felhívni a figyelmét árnyalatokra, stratégiákra vagy bármire, ami túlment a technika alapvető tudnivalóin. A kihívásokra csak egyféleképpen tudott válaszolni: előreszegezett fejjel, azonnal, rendkívüli energiája teljes bedobásával. Következésképpen gyakran ment fejjel a falnak. Akkor jött rá, hogy van érzéke az atlétikához, amikor futni kezdett, mert az inkább akaratot és elszántságot kíván, mint számítást és fortélyt. Tízévesen vett részt először futóversenyen, egy 10 kilométeres, országúti távon. 69. lett, több mint 1000 felnőttet előzött meg. Ott fedezték fel. Hamarosan ő lett a vidék egyik legjobb távfutója. Tizenkét éves volt, amikor a szülei kiskutyával lepték meg a húgát, Carine-t. Chris rászokott, hogy a Buckleynak keresztelt juhászkutyakölyköt magával vigye napi futóedzéseire. – Buckley elméletben az én kutyám volt – meséli Carine –, de Chris és ő elválaszthatatlan barátok lettek. Buck jó futó volt, a hazaúton mindig legyőzte Christ. Emlékszem, milyen izgatott volt Chris, amikor először sikerült Buckley előtt hazaérnie. Az egész házban szétkürtölte: „Legyőztem Buckót! Legyőztem Buckót!” A W. T. Woodson High Schoolba, egy nagy állami középiskolába járt a virginiai Fairfaxben. Az iskola magas színvonalú oktatásáról és kiváló atlétikai csapatáról volt nevezetes. Chris lett a terepfutócsapat kapitánya. Kedvére való szerep volt, új, rettentően kemény tréningszabályokat agyalt ki, csapatának tagjai jól emlékeznek rá. Gordy Cucullu, a csapat egyik fiatalabb tagja meséli: – Chris igazán mindent bevetett. Kitalálta az úgynevezett úti harcosok módszert. Hosszú, döglesztő terepeken futtatott bennünket, szántóföldeken, építési területeken keresztül, ahová nem is lett volna szabad belépnünk, és minden módon azon mesterkedett, hogy eltévedjünk. Olyan messzire és olyan gyorsan futottunk, amennyire csak bírtunk, végig ismeretlen utakon, erdőkön át, mindig más irányban. Próbára akarta tenni a tájékozódóképességünket. Akkor kissé lassítottunk, ameddig meg nem láttunk egy ismerős utat, és onnan megint teljes gőzzel rohantunk hazafelé. Chris valahogy így élt egész életében. A fiú a futást intenzív szellemi gyakorlatnak tartotta, amely már-már a vallásgyakorlathoz
közelít. Csapatának egy másik tagja, Eric Hathaway ezt így fogalmazza meg: – Chris a lelkünket igyekezett megmozgatni. Azt mondta, gondoljunk csak mindarra a gonoszságra, ami a Földön történik, a gyűlölködésre, és képzeljük azt, hogy a sötétség erőinek rontunk neki, a gonoszság falának, amely utunkba áll, és nem engedi, hogy erőnk kibontakozzék. Hitt benne, hogy a jó sportteljesítmény mindig szellemi tevékenység, egyik formája a rendelkezésünkre álló energiák felhasználásának. Bennünket, fogékony gimnazista gyerekeket, magával ragadott az ilyesfajta beszéd. A futás mégsem kizárólag szellemi erőfeszítés, hanem versengés is volt. Ha Chris futott, győzni akart. – Nagyon komolyan vette a futást – mondja Kris Maxie Gillmer, a csapat egyik leánytagja, aki talán legközelebbi barátja volt a Woodsonban. – Emlékszem, álltam a célvonalnál és figyeltem, hogyan fut. Tudtam, mennyire szeretne jó eredményt elérni és milyen csalódott, ha rosszabbul végzi, mint remélte. Egyáltalán nem mentegette magát, ha rossz eredményt ért el a versenyen, vagy akár rossz időt futott az edzésen. Beszélni sem akart róla. Ha vigasztalni próbáltam, bosszús lett és lerázott. Magában dolgozta fel a rosszkedvét. Elvonult valahova és némán dühöngött. De nemcsak a futást vette Chris ilyen komolyan – teszi hozzá a lány. – Mindenben ilyen volt. A középiskolában nem várják el tőlünk, hogy nagy dolgokon törjük a fejünket. De én más voltam, és más volt ő is, ezért jöttünk ki jól egymással. Az uzsonnaszünetben a szekrénye előtt álldogáltunk és beszélgettünk az életről, a világ állapotáról, komoly dolgokról. Én fekete vagyok, és fogalmam sincs, miért csinálnak ekkora felhajtást az emberek a bőr színéből. Chris beszélt nekem ilyesmikről. Ő megértett. Ő is hasonló kérdéseket tett fel. Nagyon szerettem. Igazán jó fej volt. Chris McCandless szívére vette a világ igazságtalanságait. Utolsó éves korában, a Woodsonban, szinte rögeszmésen foglalkoztatta a dél-afrikai faji elnyomás kérdése. Komolyan beszélgetett a barátaival arról, hogy fegyvereket fognak átcsempészni és csatlakoznak az apartheidellenes harchoz. – Időnként nagyokat vitatkoztunk – mondja Hathaway. – Chris nem szeretett végigkövetni egy nyomot, módszeresen és aprólékosan kidolgozni valamit, nem szeretett várni a sorára. Azt mondta: „Ide hallgass, Eric, elő tudunk teremteni annyi pénzt, hogy eljussunk Dél-Afrikába a magunk erejéből, akár már ma. Csak el kell határoznunk, ennyi az egész.” Én vitába szálltam vele, azt mondtam: „Gyerekek vagyunk, nem tudnánk változtatni rajta.” De vele nem lehetett vitatkozni. Valami ilyesmivel vágott vissza: „Na, látom, fütyültök rá, mi a jó és mi a rossz.” Hétvégeken, amikor az osztálytársai sörivóversenyeken vettek részt és igyekeztek besurranni georgetowni bárokba, ő Washington szegénynegyedeit rótta, prostituáltakkal és hajléktalanokkal beszélgetett, ennivalót vett nekik és tanácsokat osztogatott, hogyan hozhatnák rendbe az életüket. – Chris nem tudta megérteni, hogyan engedhető meg, hogy emberek éhezzenek, főleg itt, Amerikában – mondta Billie. – Képes volt órákon át ezt taglalni, és egészen felhúzta magát. Előfordult, hogy felszedett egy hajléktalant a washingtoni utcán, magával vitte a jómódú kertvárosba, Annandale-be, és titokban beültette abba az Airstream típusú lakókocsiba, amelyet a szülei a garázs mellett tartottak. Walt és Billie nem is sejtették, hogy vendégül látnak egy csavargót. Más alkalommal Chris áthajtott Hathawayék házához, és javasolta, hogy menjenek be a városba. Hathaway jó ötletnek tartotta. Péntek este volt, feltételeztem, hogy Georgetownba megyünk, valami buliba. Chris azonban leparkolt a 14. utcában, egy akkor igazán rossz hírű városrészben. Azt mondta: „Tudod, Eric, akármennyit olvasol ezekről a dolgokról, addig nem érted meg, amíg bele nem kóstoltál. Ma este ezt fogjuk csinálni.” És tényleg, a következő néhány órát azzal töltöttük, hogy rémisztő helyeken lófráltunk, stricikkel beszélgettünk meg kurvákkal meg mindenféle aljanéppel. Én egyszerűen rettegtem. A vége felé megkérdezte, mennyi pénz van nálam. Mondtam, 5 dollár. Nála 10 dollár volt. „Oké, akkor te fizeted a benzint. Megyek, veszek valami harapni-
valót.” 10 dollárért megtöltetett egy nagy papírzsákot hamburgerrel, körbeautóztunk és kiosztottuk a hamburgereket a szellőzőnyílások rácsozatán alvó bűzös fickóknak. Ez volt életem leghátborzongatóbb éjszakája. Chris gyakran vitt végbe hasonló dolgokat egyedül is. Utolsó gimnáziumi évének kezdetén közölte a szüleivel, hogy nem akar egyetemre menni. Amikor azt magyarázták neki, hogy egyetemi diploma nélkül nem futhat be megfelelő karriert, Chris azt válaszolta, hogy „a karrier a huszadik század lealacsonyító találmánya”, több hátránnyal jár, mint előnnyel, köszöni szépen, nem kér belőle. – Iszonyúan felizgattuk magunkat – ismeri be Walt. – Billie is, én is munkáscsaládból származunk. Az egyetemi diplomát nem tudjuk félvállról venni, és keményen megdolgoztunk azért, hogy a gyerekeinket jó iskolákba járathassuk. Így aztán Billie leültette maga mellé, és azt mondta: „Chris, ha tényleg változtatni akarsz a világon, ha tényleg segíteni akarsz azokon a kevésbé szerencséseken, akik sehogy sem boldogulnak, akkor előbb befolyásra kell szert tenned. Menj egyetemre, végezd el a jogot, és akkor módod lesz beleszólni a dolgokba.” Hathaway elmondja: – Chrisnek mindig jó volt a bizonyítványa. Nem rendezett semmi balhét, megcsinált mindent, amit elvártak tőle. A szüleinek igazán nem lehetett okuk panaszra. Erőltették a továbbtanulást, és úgy látszik, hatott, amit mondtak. Végül is hajlandó volt beiratkozni az Emory Főiskolára, bár úgy gondolta, semmi értelme, tiszta pénz- és időpazarlás. Tulajdonképpen meglepő, hogy Chris engedett a szülői nyomásnak az egyetem kérdésében, amikor annyi más dologban nem hallgatott rájuk. De Chris és a szülők viszonya mindig is bővelkedett ellentmondásokban. Amikor meglátogatta Kris Gillmert, gyakran kifakadt Walt és Billie ellen, esztelen zsarnokoknak állítva be őket. De szinte sohasem panaszkodott rájuk barátai, Hathaway, Cucullu és egy másik futóbajnok, Andy Horowitz társaságában. – Szerintem – mondja Hathaway – a szülei nagyon rendes emberek, olyanok, mint az én szüleim vagy bárki más szülei. Chris egyszerűen nem bírta, hogy előírják neki, mit csináljon. Azt hiszem, bármilyen szülővel elégedetlen lett volna; maga a szülő-gyerek viszony ingerelte. Chris egyénisége zavarba ejtően ellentmondásos volt. Rendkívüli zárkózottsága mellett tudott jól szórakozni, szertelenül bolondozni is. Nagyon is fejlett szociális érzékenysége ellenére nem volt afféle összeszorított szájú, mindig mogorva jótét lélek, aki elítéli mások szórakozását. Ellenkezőleg, időnként szívesen felhajtott néhány pohárral, és javíthatatlanul szeretett bohóckodni. A legnagyobb ellentmondást a pénzhez való viszonyában fedezhetjük fel. Fiatalkorában Walt is, Billie is jól ismerte a szegénységet, és amikor följebb küzdötték magukat, röstelkedés nélkül élvezték munkájuk gyümölcsét. – Nagyon, nagyon keményen dolgoztunk – hangoztatja Billie. – Mindenről lemondtunk, amikor a gyerekek kicsik voltak, félretettünk a keresetünkből minden nélkülözhető fillért, és befektettük, hogy biztosítsuk a jövőt. Amikor a jövőből jelen lett, nem fitogtatták szerény jómódjukat, de azért szép ruhákat, ékszereket vettek Billie-nek és vásároltak egy Cadillacet. Idővel megvették a vidéki házat az öbölben és hozzá a vitorlást. Elvitték a gyerekeket Európába, Breckenridge-be síelni, valamint karib-tengeri hajóútra. Billie beismeri: – Chris pedig szégyellte mindezt. Fia, a tizenéves tolsztojánus úgy vélte, a jómód szégyenletes dolog, megrontja az embert és eredendően rossz. Ez persze mulatságos, mert Chris, akár egy született kapitalista, meglepően fortélyosan tudott pénzt keresni. – Mindig is vállalkozó szellemű volt – nevet Billie. – Kisgyerekkorától. Nyolcévesen zöldséget termesztett az annandale-i ház konyhakertjében, és a szomszédságot sorra járva eladta a termést. – Helyes kisfiú volt, húzta maga után a kis kordéját, tele friss zöldbabbal, paprikával, paradicsommal – meséli Carine. – Ki állt volna neki ellent? Chris tudta, hogy senki. Az arcára volt írva: „Ugye milyen helyes vagyok? Vennének egy kis babot?” Mire hazaért, kiürült a kordé, és egy csomó pénzt szorongatott a markában. Amikor 12 éves lett, szülei másológépén szórólapokat nyomtatott és a szomszédságban
meghirdette másolóüzemét: CHRIS GYORSMÁSOLÓ – INGYEN HOZZA-VISZI. Mivel Walt és Billie irodai másológépét használta, minden másolatért fizetett nekik néhány centet, a megrendelőknek pedig két centtel kevesebbet számított fel, mint a sarki boltos, így aztán csinos jövedelemre tett szert. 1985-ben, első középiskolai éve után egy építési vállalkozó megbízta, hogy járja végig a környéket, és ajánlgassa az ő zsalugátereit és konyhaátalakítási szolgáltatásait. Chris meglepően sikeres volt, párját ritkító ügynöknek bizonyult. Néhány hónapon belül már vagy öt-hat diák dolgozott a főnöksége alatt, és ő maga 7000 dollárt tett be a bankszámlájára. Ebből a pénzből vette meg a használt sárga Datsun B210-est. Olyan kitűnő érzéke volt az üzlethez, hogy 1986 tavaszán, már középiskolai tanulmányai vége felé, az építési vállalkozó telefonált Waltnak, és felajánlotta, hogy fizetné Chris főiskolai tanulmányait ott helyben, ha Walt ráveszi a fiát, hogy ne hagyja abba a munkát, ne menjen az Emoryra, maradjon Annandale-ben és a tanulás mellett dolgozzon tovább. – Amikor megemlítettem az ajánlatot Chrisnek, rá se hederített – meséli Walt. – Megmondta a főnökének, hogy más tervei vannak. – Amint vége lett az utolsó iskolaévnek, közölte a szüleivel, hogy nyáron kocsiba ül és beautózza az országot. Senki se gondolta, hogy ez az utazás csak az első lesz a kontinenst átszelő, hosszú kalandozások sorában. Aminthogy azt sem sejtette senki a családban, hogy egy véletlen felfedezés, amelyet ekkor tesz, végletesen magába fordítja, és eltávolítja a szülőktől a fiút. És hogy emiatt harag, félreértések és szomorúság gyötri őt magát és mindenki mást is, aki szereti.
TIZENKETTEDIK FEJEZET ANNANDALE Az igazság többet ér, mint szerelem, pénz, hírnév. Ültem már olyan asztalnál, ahol bőségben volt jó bor, finom étel, a kiszolgálás is gondos volt, de hiányzott az őszinteség meg az igazság – és én éhesen keltem föl attól a barátságtalan asztaltól, mert a vendéglátás hideg volt, mint a jég. HENRY DAVID THOREAU: Walden (Szőllősy Klára fordítása) A könyvet a halott Chris McCandless holmija közt találták. Ez a bekezdés alá volt húzva. A lap tetején az igazság szó állt nyomtatott nagybetűkkel, McCandless saját kézírásával. Mert a gyerekek ártatlanok és szeretik az igazságot, mi magunk azonban rendszerint gonoszak vagyunk, és természetesen könyörületet szeretnénk. G. K. CHESTERTON Azon a meleg, tavaszi hétvégén, 1986-ban, amikor Chris befejezte tanulmányait a Woodson High Schoolban, a szülei partit rendeztek neki. Walt születésnapja néhány nap múlva, június 10-én volt esedékes, Chris tehát a partin nyújtotta át apjának az ajándékát: egy igen drága Questar távcsövet. – Én is ott ültem, amikor átadta a távcsövet a Papának – mondja Carine. – Azon az estén Chris legurított néhány pohárral, és eléggé becsípett. Egészen érzelmes lett tőle. Majdnem sírt, nyelte a könnyeit, és kijelentette, hogy ha az évek folyamán voltak is köztük nézeteltérések, ő nagyon hálás mindazért, amit a Papa tett érte. Elmondta, mennyire tiszteli a Papát, amiért a semmiből fölküzdötte magát az egyetemig, és sokat strapálta magát, hogy eltartson nyolc gyereket. Megható szavak voltak. Mindenki némán hallgatta. És utána nekivágott a tervezett útnak. A szülők nem próbálták visszatartani, de rábeszélték, hogy minden eshetőségre számítva vigye magával Walt Texaco-hitelkártyáját, és megígértették vele, hogy harmadnaponként hazatelefonál. – Egész idő alatt, amíg távol volt, görcsben volt a gyomrunk, de úgysem lehetett volna visszatartani – mondja Walt. Chris elhagyta Virginia államot, délfelé hajtott, aztán nyugatnak, a széles texasi síkságon keresztül, kánikulában autózott Új-Mexikóban, Arizonában, amíg el nem érte a Csendesóceán partját. Eleinte tiszteletben tartotta a megegyezést és rendszeresen telefonált, de a nyár előrehaladtával mind ritkábban jelentkezett. Csak két nappal az őszi szemeszter kezdete előtt érkezett haza. Bozontos szakállal, hosszúra nőtt, gubancos hajjal jelent meg az annandale-i házban. Amúgy is vékony teste 15 kilóval könnyebb lett. – Amint kiderült, hogy otthon van, rohantam hozzá – meséli Carine. – Szobájában, az ágyán feküdt, aludt. Borzasztóan le volt fogyva. Akár a festményeken ábrázolt, keresztre fe-
szített Krisztus. Mama egészen összeomlott, amikor meglátta, milyen sovány. Azonnal nekiállt sütni-főzni, hogy mihamarabb felhizlalja. Kiderült, hogy Chris az útja vége felé eltévedt a Mojave-sivatagban, és úgy kiszáradt, hogy majdnem belepusztult. Szüleit kétségbe ejtette, hogy hajszál híján odaveszett, de nem tudták, mivel győzzék meg, hogy a jövőben óvatosabb legyen. – Chris szinte mindenben jó volt, amit kipróbált, és ez végtelenül magabiztossá tette – emlékezik vissza Walt. – Ha az ember megpróbálta lebeszélni valamiről, nem vitatkozott. Udvariasan bólogatott, aztán ment a maga feje után. Ezért először egy szót sem szóltam a veszélyekről. Teniszezni mentünk, és mindenféléről szó esett, de később egy alkalommal leültem vele, hogy megbeszéljük, milyen veszélyeknek tette ki magát. Már régen megtanultam, hogy nála nem lehet ajtóstul rontani a házba. Inkább igyekeztem megmagyarázni, hogy mi nem ellenezzük az utazgatásait, csak szeretnénk, ha kissé óvatosabb lenne, és sűrűbben adna hírt magáról. Walt megdöbbenésére Christ ez a tapintatos apai intelem is feldühítette. A beszélgetésnek – úgy látszott – az lett az egyetlen eredménye, hogy a jövőben még kevésbé fogja őket beavatni a terveibe. – Chris hülyének nézett minket, amiért ennyire aggódtunk érte – vélte Billie. Utazása közben Chris beszerzett egy machetét és egy 36-os puskát, és amikor Walt és Billie elvitték Atlantába, hogy beírássák a főiskolára, ragaszkodott hozzá, hogy magával vihesse a hosszú kést és a fegyvert. – Amikor felmentünk Chrisszel a kollégiumi szobájába, azt hittem, a szobatársa szülei azonnal agyvérzést kapnak ijedtükben – nevet Walt. – A szobatársa egy jó magániskolából kikerült, illedelmesen öltözött, connecticuti gyerek volt, Chris meg bozontos szakállal, lestrapált szerelésben; úgy nézett ki, mint Jeremiah Johnson, és a csomagjában egy machete meg egy vadászpuska lapult. De mi lett a vége? Három hónap alatt a szobatársa lemorzsolódott, Chris meg bekerült a legjobbak közé. Szülei legnagyobb meglepetésére Chris mintha egyre jobban élvezte volna az Emoryt. Rendesen borotválkozott, nyiratkozott, megint olyan ápolt és gondozott lett, mint középiskolás korában. Szinte minden osztályzata kitűnő volt. Írogatni kezdett a főiskolai lapba. Még az is megtörtént, hogy lelkesen emlegette a jogi diplomát. Egyszer Waltnak büszkélkedett: „Azt hiszem, elég jó lesz az eredményem ahhoz, hogy bekerüljek a Harvard jogi fakultására.” A gólyaév leteltével hazament Annandale-be és a szülei irodájában számítógépes programokat dolgozott ki. – A program, amit azon a nyáron készített nekünk, hibátlan volt – mondja Walt. – Máig használjuk és sok ügyfelünknek is eladtuk. De amikor megkértem Christ, mutassa meg, hogyan készítette, magyarázza el a működési elvét, nem volt rá hajlandó: „Elég, ha azt tudod, hogy működik. Nem kell tudnod, hogyan és miért.” Chris csak önmagát adta, de engem nagyon bosszantott. Jó CIA-ügynök lehetett volna belőle. Komolyan mondom, ismerek olyanokat, akik a CIA-nek dolgoznak. Annyit mondott el nekünk, amennyit szükségesnek tartott, és egy szóval se többet. Mindenben ilyen volt. Chris személyiségének több vonása is zavarba ejtette a szülőket. Tudott nagylelkű lenni, törődött mások bajával, de voltak árnyoldalai is: türelmetlen, rendíthetetlenül zárkózott volt, ragaszkodott a rögeszméihez, és ezek főiskolai évei során csak erősödtek. Eric Hathaway így emlékezik vissza: – Találkoztam Chrisszel egy bulin, a második főiskolai év után. Szemmel láthatóan nagyon megváltozott. Befelé forduló lett, szinte rideg. Amikor üdvözöltem: „Szia, Chris, örülök, hogy látlak!”, gúnyosan válaszolt: „Na persze, mindenki ezt mondja.” Nehezen lehetett szóra bírni. Csak a tanulmányairól volt hajlandó beszélni. Az Emory társadalmi életéből Chris nem kért. Azt hiszem, amikor mindenki diákkörökbe kezdett járni, ő valahogy visszahúzódott a régi barátaitól, és mindinkább magába fordult. A második és harmadik év közötti nyáron Chris megint hazaköltözött Annandale-be, és beállt pizzakihordónak a Domino's-hoz. – Fütyült rá, hogy a házhoz szállítás egyáltalán nem menő munka – mondja Carine. – Jól keresett vele. Emlékszem, minden este, amint hazaért, ott
a konyhaasztalon kiszámolta az aznapi bevételt. Akármilyen fáradt volt is, felírta, hány kilométert autózott, mennyit fizetett a Domino's a benzinért, mennyi költsége és mennyi tiszta keresete volt, és az hogyan viszonyul ugyanannak a napnak az előző heti bevételéhez. Mindent figyelembe vett és engem is megtanított, hogyan kell csinálni az üzleti nyilvántartást. De mintha nem annyira a pénz érdekelte volna, inkább az a tény, hogy ügyesen tud pénzt keresni. Mintha az egész csak valami társasjáték lett volna, ahol a pénz arra való, hogy a játékos pontokat szerezhessen. Chris szüleivel való kapcsolata, amely a középiskola befejezése óta szokatlanul udvarias volt, ezen a nyáron nagyon megromlott, de Walt és Billie el sem tudta képzelni, hogy miért. Billie szerint: – Gyakrabban volt dühös ránk, mint azelőtt és visszahúzódóbb lett… nem, ez nem a helyes kifejezés. Chris sohasem volt visszahúzódó, csak nem mondta el nekünk, mi jár a fejében és egyre több időt töltött egyedül. Kiderült, hogy Chris lappangó haragját egy felfedezése táplálta, amelyet két évvel korábbi, nyári országjárása alatt tett. Kaliforniába érkezve ellátogatott El Segundo környékére, ahol élete első hat évét töltötte. Felkereste a család néhány régi barátját, és a kérdezősködésére adott válaszokból összerakta apja előző házasságának és válásának történetét, amelyet addig gondosan eltitkoltak előle. Walt válása első feleségétől, Marciától nem volt sima és barátságos. Még miután beleszeretett Billie-be és ő megszülte Christ, hosszú ideig titokban fenntartotta a kapcsolatot Marciával, megosztva az idejét a két háztartás, a két család között. Hazugságok, lelepleződések között élt, amelyek újabb hazudozáshoz vezettek, hogy kimagyarázhassa az előzőeket. Két évvel Chris születése után az apa újabb fiút nemzett, Quinn McCandlesst – ezúttal Marciával. Amikor kettős életére fény derült, a felfedezés mindenkin mély sebet ütött. Mindkét fél sokat szenvedett tőle. Végül is Walt, Billie, Chris és Carine a keleti partra költözött. Walt végre hivatalosan is elvált Marciától, most már törvényesíthette a kapcsolatát Billie-vel. Mindhárman igyekeztek felülkerekedni a múlton, és tovább élték az életüket. Eltelt két évtized. Bölcsebbek lettek. A bűn, a sérelem, a féltékeny düh már régen elcsitult, elült a vihar. És akkor, 1986-ban Chris elutazik El Segundóba, körbejárja a régi szomszédságot, és megtud minden kínos részletet. – Chris sokat rágódott a bajokon – jegyzi meg Carine. – Ha valami bántotta, nem rukkolt elő vele, nem mondta el. Magában tartotta, táplálta a haragot és hagyta, hogy felgyűljenek benne a rossz érzések. Alighanem ez történt az El Segundó-i felfedezés után. A gyerekek szigorú bírák, ha a szüléikről van szó, nem ismernek irgalmat, és ez különösen állt Chrisre. Még a többi tizenévesnél is sarkítottabban látta a dolgokat. Hihetetlenül szigorú erkölcsi törvényeket szabott a maga és a körülötte élők számára. Furcsa módon mégsem mindenkit mért ilyen szigorú mércével. Volt, akit élete utolsó két évében kifejezetten csodált, pedig megrögzött alkoholista és nőcsábász volt az illető, aki rendszeresen el is páholta a szeretőit. Chris jól ismerte a hibáit, de képes volt szemet hunyni fölöttük. Kedvenc írói gyengéit is meg tudta bocsátani vagy el tudta nézni: Jack London rengeteget ivott, Tolsztoj, a szűzies élet híres szószólója, fiatal korában nagy szoknyabolond volt, és legalább tizenhárom gyereket nemzett, néhányukat éppen abban a korszakában, amikor írásaiban a bűnös nemiség ellen mennydörgött. Chris – mint sokan – a művészeket és a jó barátokat nem az életük, hanem a munkájuk alapján ítélte meg, de alkatilag képtelen volt ezt az engedékenységet az apjára is kiterjeszteni. Valahányszor Walt McCandless a maga kemény hangján apai intelmet intézett Chrishez, Carine-hoz vagy féltestvéreikhez, Chris óhatatlanul apjának régi, nem éppen dicsőséges szereplésére gondolt, és magában képmutató álszentnek bélyegezte. Mindent számon tartott. Idővel annyira belelovalta magát az erkölcsi megbotránkozásba, hogy képtelen volt magában tartani gőgös felháborodását.
Két év telt el azóta, hogy felfedezte Walt válásának részleteit, és a haragja csak ekkor izzott fel igazán, de most már kiolthatatlanul. Nem tudta megbocsátani apja fiatalkori botlásait, még kevésbé azt, hogy megpróbálta eltitkolni. Chris később elmondta Carine-nak és másoknak is, hogy a szülei becsapták, és ettől „egész gyerekkora merő hazugság lett”. De sem akkor, sem később nem állt ki a szülei elé, hogy megmondja, amit megtudott. Mélységes titokként őrizte és a haragját áttételesen, némán, mogorva visszavonultsággal fejezte ki. Ahogyan 1988-ra megkeményedett a szülei iránti haragja, úgy nőtt a világ igazságtalanságai miatt érzett dühe is. Billie erre így emlékszik: – Chris panaszkodni kezdett az Emory gazdag diákjaira. – Egyre több olyan tantárgyat vett fel, ahol égető társadalmi bajok voltak terítéken: fajgyűlölet, éhezés, vagyoni egyenlőtlenségek. Politikai beállítottságát mégsem nevezhetjük liberálisnak, noha irtózott a pénztől és a pazarló életmódtól. Szívesen tette nevetségessé a demokraták politikáját, fennhangon dicsérte Ronald Reagant. A főiskolán még a republikánus klub (College Republican Club) alapításában is részt vett. Látszólag érthetetlen politikai állásfoglalását talán legjobban Thoreau nyilatkozata foglalja össze A polgári engedetlenség iránti kötelességről című esszéjében: „Teljes szívemből vallom e jelmondatot: Az a legjobb kormányzat, amely legkevésbé kormányoz.” Chris nézeteit nem könnyű meghatározni; csupán ennyi a biztos. Az Emory Wheel című főiskolai lapnál ő szerkesztette a vezércikkoldalt és számos kommentárt is írt. Ahogy az ember öt-hat évvel később olvassa a cikkeit, feltűnik, milyen fiatal és szenvedélyes volt. Mindig aktuális kérdésekről írt és sajátos logikával érvelt. Gúnyolta Jimmy Cartert és Joe Bident, követelte Edwin Meese igazságügy-miniszter lemondását, ostorozta a keresztény jobboldal útszéli prédikátorait, éberségre buzdított a fenyegető szovjet veszéllyel szemben, bírálta a japánokat a bálnavadászatért, és támogatta Jesse Jacksont, akit alkalmas elnökjelöltnek tartott. 1988. március 1-jei vezércikkének bevezető mondata így szólt: „Csak most kezdődik az év harmadik hónapja, de máris nyilvánvaló, hogy ez a modern történelem egyik legkorruptabb, legbotrányosabb éve…” Chris Morris, a lap főszerkesztője „szenvedélyesnek” tartotta Chris McCandlesst. Egyre fogyó évfolyamtársai úgy ítélték meg, hogy Chris hónapról hónapra szenvedélyesebb. Amint befejeződött a tanítás 1989 tavaszán, Chris beült a Datsunba, és újabb rögtönzött, hosszú utazásra indult. – Összesen két levelezőlapot kaptunk tőle a nyár folyamán – mondja Walt. – Az elsőn az állt, hogy Guatemalába indul. Rögtön arra gondoltam: Úristen, azért megy oda, hogy harcoljon a felkelők oldalán. Falhoz fogják állítani és lelövik. A nyár vége felé megjött a második lapja; csak ennyi állt rajta: „Holnap elhagyom Fairbankset, néhány hét múlva otthon leszek.” Vagyis kiderült, hogy meggondolta magát, és nem délnek indult, hanem Alaszka felé vette az útját. Lélekölő, vég nélküli vezetés a poros alaszkai országúton: ilyen volt Chris első látogatása a távoli északon. Rövidre fogta az utazást: kevéske időt Fairbanks környékén töltött, aztán rohant délre, hogy az őszi szemeszterre visszaérjen Atlantába. De már megigézte a táj határtalansága, a jégmezők kísérteties színe, az áttetsző sarkvidéki égbolt. Biztos volt benne, hogy egyszer még visszatér. Utolsó főiskolai évében már nem a campuson élt, hanem egy tejesrekeszekkel és egy földre vetett matraccal spártai módon berendezett szobában. Az előadásokon kívül ritkán találkozhattak vele a barátai. Az egyik tanár kulcsot adott neki, hogy tanítás után is bejuthasson a könyvtárba – szabad ideje javát ott töltötte. Andy Horowitz, középiskolai barátja és terepfutó csapattársa közvetlenül a záróvizsgák előtt, egyik nap kora reggel, könyvtornyok között bukkant rá. Bár az Emoryn évfolyamtársak voltak, már két éve nem találkoztak. Zavartan beszélgettek néhány percig, azután Chris eltűnt egy olvasófülkében. Ebben az évben ritkán jelentkezett a szüleinél, és mivel nem volt telefonja, ők sem tudtak egykönnyen kapcsolatba lépni véli”. Waltot és Billie-t egyre jobban nyomasztotta fiuk érzelmi távolságtartása. Billie egyik levelében egyenesen könyörögve kérdezte: „Teljesen elsza-
kadtál mindazoktól, akik szeretnek és törődnek veled. Bárhogyan élsz is, ki tudja, milyen társaságban, azt hiszed, hogy így helyes?” Ezt Chris beavatkozásnak tekintette, és úgy nyilatkozott Carine-nak, hogy „ostoba” levelet kapott. – Mit ért azon, hogy milyen társaságban vagyok? – pattogott. – Anyának tisztára elment az esze! Tudod, mit? Fogadok, azt hiszik, homoszexuális vagyok. Hogy honnan szedik? Nem normálisak! Amikor 1990 tavaszán Walt, Billie és Carine részt vett Chris diplomaosztó ünnepségén, boldognak látták. Fülig érő szájjal, nagy léptekkel végighaladt az emelvényen, és átvette a diplomáját. Megemlítette, hogy újabb nagy utazást tervez, de utalt rá, hogy mielőtt elindulna, hazalátogat Annandale-be. Nem sokkal ezután a bankszámláját átutaltatta az OXFAM jótékonysági szervezetnek, feltöltötte a kocsi tankját, és eltűnt az életükből. Ettől kezdve gondosan került minden kapcsolatot a szüleivel, de még Carine-nal is, akit pedig igazán szeretett. – Mindnyájan nagyon aggódtunk, amikor nem jött tőle semmi hír – mondja Carine –, és azt hiszem, a szüleim aggodalmába megbántottság és harag is vegyült. Én nem bántódtam meg, hogy nem ír. Tudtam, hogy boldog és azt csinálja, amit eltervezett; megértettem, hogy fontos kipróbálnia, mennyire tud függetlenedni. Tudta, hogy ha ír vagy telefonál nekem, Mama és Papa kinyomozza, hol van, és megpróbálja hazahozni. Walt nem is tagadja ezt. – Egészen bizonyos – mondja –, hogy ha sejtettük volna, merre keressük, azon nyomban odaszáguldok, felkutatom és hazahozom a fiunkat. Múltak a hónapok – és azután az évek –, semmi hír. Aggodalmunk egyre nőtt. Billie soha nem lépett ki úgy a házból, hogy az ajtóra tűzve ne hagyott volna üzenetet Chrisnek. Valahányszor mentünk valahová, és autóstoppost láttunk – mondja –, olyat, aki csak egy kicsit is emlékeztetett Chrisre, megfordultunk és visszamentünk, hogy megnézzük. Szörnyű időket éltünk. A legrosszabbak az éjszakák, különösen a hideg vagy viharos éjszakák voltak. Csak azon járt az eszünk: Hol lehet? Nem fázik? Nem sérült meg? Nem magányos? Jól van? Két évvel azután, hogy Chris elhagyta Atlantát, 1992-ben, egy júliusi éjszakán a következő történt: Chesapeake Beach-i házukban aludtak a szülők, de Billie az éjszaka kellős közepén hirtelen felült, és felrázta Waltot: – Egészen biztosan Chris hangját hallottam! Engem hívott – erősködött, és a könnyek végigcsurogtak az arcán. – Most hogyan tovább? Nem álmodtam. Nem képzelődtem. Az ő hangját hallottam. Könyörgött: „Mama, segíts!”, de nem tudtam segíteni, mert nem tudtam, hol van. Csak ennyit mondott: „Mama, segíts!”
TIZENHARMADIK FEJEZET
VIRGINIA BEACH Megszületett bennem a természeti táj belső megfelelője. Az utak, amelyeket bejártam, nemcsak a dombok és mocsarak közé vezettek, hanem az én bensőmbe is. Ahogy a lábam előtt heverő dolgokat tanulmányoztam, olvastam és gondolkodtam, az egyfajta felfedezőút lett önmagamba és a tájba. Idővel ez a kettő eggyé vált bennem. Mintha valami elemi létezés bontakozna ki az ősi talajból, olyan koncentrált erővel ébredt bennem szenvedélyes és rendületlen sóvárgás – hogy örökre félretegyem a gondolkodást és minden bajt, ami belőle ered, és csak a közvetlen, kutató kíváncsiság maradjon meg. Hogy elinduljak az ösvényen és ne nézzek viszsza. Akár gyalog, akár hótalpon vagy szánon, be a nyári dombok késői, fagyos árnyai közé – egy keskeny csapás, a nyomok a hóban majd megmutatják, hogy merre mentem. Aztán találjon meg a többi ember, ha tud. JOHN HAINES: The Stars, the Snow, the Fire: Twenty-five Years in the Northern Wilderness (A csillagok, a hó, a tűz: huszonöt év az északi vadonban) Két bekeretezett fénykép áll a kandallópárkányon, Carine McCandless Virginia Beach-i otthonában: az egyik az éppen középiskolába készülő Christ ábrázolja, a másik a hétévest, kicsi öltönyben, félrecsúszott nyakkendővel, mellette Carine, fodros ruhában, új húsvéti kiskalapban. Carine bátyja képeit nézegeti: – Furcsa, hogy a két felvétel közt 10 év telt el, az arckifejezése mégis ugyanolyan. Igaza van: Chris mindkét fotón elgondolkodó tekintettel, dacosan, összehúzott szemmel néz, mint akit fontos gondolatai közepette zavartak meg, és bosszantja, hogy a fényképezőgép elrabolja értékes idejét. A húsvéti felvételen különösen szembeötlő ez az arckifejezés, mert Carine széles mosollyal áll mellette. – Ez Chris – mondja Carine mosolyogva, és az ujja begyével szeretettel végigsimítja az arcot. – Nagyon sokszor nézett így. Buckley, a shetlandi pásztorkutya – Chris kedvence – Carine lábánál hever. A kutya most 13 éves, az orra körül megőszült a szőre, sántikál, fájnak az ízületei. Max, Carine 18 hónapos rotweilere megpróbálja kitúrni Buckleyt a helyéről, de a beteg állat habozás nélkül, hangos ugatással és jól irányított fogcsattogtatással nekitámad a sokkal nagyobbnak, és menekülésre kényszeríti a hetvenkilós ebet. – Chris bolondult Buckért – meséli Carine. – Azon a nyáron, amikor eltűnt, szerette volna magával vinni. Kérte a szüleinket, hadd jöjjön érte a főiskola után, de ők nem egyeztek bele, mert a kutyát nem sokkal azelőtt elütötte egy autó, és még nem gyógyult meg egészen. Most .már persze bánják, pedig Buck tényleg súlyos állapotban volt. Az állatorvos azt mondta, nem fog tudni járni többé. A szüleim avval gyötrik magukat – és megvallom, én is –, mennyire másképpen alakulhattak volna a dolgok, ha Chris magával viszi a kutyát. Nem félt kockára tenni a saját életét, de soha, semmiképpen nem vitte volna Buckót veszedelembe. Kizárt dolog, hogy vállalja a veszélyeket, ha Buck vele van. Carine McCandless kb. 170 cm magas, mint a bátyja volt, talán néhány centivel magasabb és meglehetősen hasonlít is rá. Az emberek gyakran kérdezték, nem ikrek-e. Élénken beszél, közben egyetlen fejmozdulattal lendíti hátra derékig érő haját, és apró, kifejező kézmozdulatokkal ad hangsúlyt a szavainak. Lába csupasz. Nyakában aranykereszt függ. Farmernadrágját
gondosan élre vasalta. Carine is, akár Chris, energikus és magabiztos, törekvő és sikeres, a véleményalkotásban gyors. Kamasz lány korában ő is gyakran került összeütközésbe Walttal és Billie-vel. A testvérek közötti különbözőség mégis nagyobb, mint hasonlóságuk. Chris eltűnése után Carine hamarosan kibékült a szülőkkel, és most, 22 évesen rendkívül jónak nevezi a kapcsolatukat. Sokkal inkább társas lény, mint a bátyja, és el sem tudja képzelni, hogy elinduljon a vadonba – vagy bárhová máshova – egyedül. Chris-hez hasonlóan érzékenyen reagál minden faji megkülönböztetésre, de semmi kifogása nincs – sem erkölcsi, sem másmilyen – a jólét ellen. Nemrégiben vásárolt egy drága új lakást és rendszeresen napi 14 órát dolgozik a C.A.R. szerviz rt. autójavítónál, amelynek tulajdonosa ő maga és a férje, Chris Fish. Remélik, hogy hamarosan összejön az első milliójuk. – Mindig dühös voltam a szüleinkre, mert állandóan csak dolgoztak, soha nem voltak velünk – emlékszik vissza önkritikus mosollyal. – És most, látja, ugyanazt teszem. Elmeséli, hogy a bátyja kifigurázta az ő kapitalista igyekezetét, yorki hercegnőnek, Ivana Trump McCandlessnek, „Leona Helmsley reménybeli utódának” nevezve a húgát. Bírálatai azonban sohasem lépték át a jóindulatú csipkelődés határát: kapcsolatuk szokatlanul szoros volt. Egy levélben – körvonalazva nézeteltérését Walttal és Billie-vel – Chris egyszer ezt írta neki: „Szeretek beszélni veled ezekről a dolgokról, mert valószínűleg te vagy az egyetlen ember a világon, aki képes megérteni, amit mondok.” Carine még most, 10 hónappal Chris halála után is, mélységesen gyászolja a bátyját. – Nem múlik el napom sírás nélkül – mondja kissé zavartan. – Nem tudom, miért, de akkor a legrosszabb, amikor egyedül ülök az autóban. Egyetlenegyszer sem fordult elő, hogy a húszperces utat hazulról a műhelyig úgy tettem volna meg, hogy nem gondolok Chrisre, és ilyenkor sírni szoktam. Máskor összeszedem magam, de az nagyon nehéz… 1992. szeptember 17-én Carine éppen a kertben fürdette a rotweilert, amikor befordult Chris Fish kocsija az autóbeállóba. A fiatalasszonyt meglepte férje korai hazaérkezése, mert Chris rendszerint késő estig dolgozott a C.A.R. szervizben. – Furcsán viselkedett – emlékezik vissza Carine. – Borzasztó volt az arckifejezése. Bement a házba, aztán visszajött a kertbe, és segített Max fürdetésében. Tudtam, hogy valami nincs rendben, a férjem sohasem fürdette a kutyát. – Mondanom kell valamit – szólalt meg aztán Fish. Carine követte a házba, leöblítette Max nyakörvét a konyhai mosogatónál, aztán átment a nappaliba. – A férjem lehajtott fejjel ült a sötétben, a kanapén. Végtelenül elkeseredettnek láttam. Fel akartam deríteni, jókedvűen kérdeztem: „Hát neked meg mi bajod?” Azt hittem, a cimborái bosszantották fel munka közben, talán ugratták, hogy láttak engem egy másik pasassal vagy valami hasonló. Nevettem és megkérdeztem: „Elbántak veled a kollégáid?” De ő nem nevetett vissza. Amikor rám nézett, észrevettem, hogy vörös a szemhéja. – A bátyád – mondta Fish. – Megtalálták. Holtan. – Sam, Walt legidősebb fia hívta fel a műhelyben ezzel a hírrel. Carine szeme elhomályosodott, elsötétült előtte a világ. Önkéntelenül rázni kezdte a fejét. – Nem – helyesbített. – Chris nem halt meg. – Aztán zokogni kezdett. Egyfolytában, átható hangon zokogott, olyan hangosan, hogy Fish már attól tartott, a szomszédok azt hihetik, ő bántja, és a végén még kihívják a rendőrséget. Carine levetette magát a kanapéra, összegömbölyödött és csak zokogott egyre. Fish vigasztalni próbálta, de az asszony ellökte magától, és azt kiabálta, hagyja magára. Öt óra hosszat tartott a hisztériás roham, s csak este tizenegyre nyugodott meg annyira, hogy bedobáljon néhány ruhát egy táskába, és beüljön Fishsel az autóba. Végig a férje vezetett: négy órát utaztak északnak, Chesapeake Beachbe, Walthoz és Billie-hez. Virginia Beachből kihajtva Carine arra kérte Fisht, álljon meg a templomnál. – Bementem, jó egy órát ültem az oltár előtt. Fish az autóban várt – emlékszik Carine. –
Valamilyen válaszért könyörögtem Istenhez. De nem kaptam. Sam még délután megerősítette, hogy az ismeretlen vándorról készült, Alaszkából faxon érkezett felvételen valóban Chris látható. A fairbanksi halottkém azonban ragaszkodott hozzá, hogy megkapja Chris fogászati leleteit a bizonyító erejű azonosításhoz. Több mint egynapi munkába került a röntgenfelvételek összehasonlítása, és Billie mindaddig nem akarta megnézni a faxon érkezett felvételt, amíg a fogászati azonosítás be nem fejeződött, és kétséget kizáróan meg nem állapították, hogy a Sushana-folyó melletti buszban talált, halálra éhezett fiú valóban az ő fia. Másnap Carine és Sam Fairbanksbe repült, hogy hazahozzák Chris földi maradványait. A halottkém irodájában megkapták a fiú kevéske tulajdonát, mindazt, amit a buszban találtak: a puskáját, a messzelátót, a Ronald Franztól kapott horgászbotot, a Jan Burrestől kapott svájci zsebkést, a növény ismereti könyvet, amibe” a naplóját írta, a Minolta fényképezőgépet és öt tekercs filmet. Más szinte nem is volt. A halottkém eléjük tett az íróasztalon néhány papírlapot, Sam írta alá őket. Szűk 24 órával Fairbanksbe érkezésük után Carine és Sam továbbrepült Anchorage-ba: Chris holttestét az orvosszakértői intézetben végzett boncolás után ott hamvasztották el. A halottasház műanyag dobozban küldte el Chris hamvait a szállodába. – Meglepett, milyen nagy a doboz – mondta Carine. – A nevét rosszul írták. Ez állt a címkén: CHRISTOPHER R. MCCANDLESS. A középső név kezdőbetűje helyesen nem R, hanem ]. Engem nagyon bosszantott, hogy elírták a nevét. Dühöngtem. Azután azt gondoltam: Chris fütyülne rá. Mulatságosnak találná. Másnap reggel repültek vissza Marylandbe. Carine a hátizsákjában vitte bátyja hamvait. A repülőn Carine az utolsó morzsáig megevett mindent, amit a légikisasszonyok eléje tettek, „annak ellenére, hogy csapnivaló volt, éppen olyan, mint amit repülőutakon szoktak felszolgálni. Nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy az étel veszendőbe menjen, amikor Chris éhen halt.” A következő hetekben viszont nem evett, öt kilót fogyott, a barátai már aggódtak, attól tartva, hogy pszichés eredetű, kóros étvágytalanságban szenved. Chesapeake Beachben Billie is felhagyott az evéssel. Az apró, lányos alakú, 48 éves nő négy kilót fogyott, mire kezdett visszatérni az étvágya. Walt ellenkező módon, kényszeres evéssel reagált. Négy kilót hízott. Egy hónappal később Billie ott ül az ebédlőasztalnál, válogat Chris utolsó fényképfelvételei között. Nem tehet mást, kényszeríti magát, hogy átnézze a gyönge fotókat. Időről időre összeomlik és zokog, ahogy csak egy anya zokoghat, aki túlélte a gyerekét, és olyan irgalmatlanul nagy és pótolhatatlan veszteség érte, hogy súlya alatt roskadozik a lélek. Ilyen mély gyász láttán még a vakmerő vállalkozásokat dicsőítő, legékesszólóbb érvelés is hamisan, ostobán cseng. – Egyszerűen nem értem, miért kellett ilyen próbának alávetnie magát, egyszerűen nem tudom felfogni – mondja könnyek között.
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
STIKINE JÉGSAPKA Felnőttem, a testem duzzadt az életerőtől, de a lelkem csupa izgatottság, csupa kielégületlenség volt. A lelkem többre vágyott, valami igazira. Szüntelenül kereste a valóságot, mintha az nem lenne ott… De amit most csinálok, az teljesen egyértelmű. Hegyre mászom. JOHN MENLOVE EDWARDS: Letter from a Man (Levél egy embertől) Már nem tudom pontosan megmondani, olyan régen történt, hogy milyen körülmények között másztam meg először a hegyet, csak arra emlékszem, hogy mentemben vacogott a fogam (halványan rémlik, hogy az elmúlt éjszakát a szabadban töltöttem, egyedül) – és azután folyamatosan ereszkedtem lefelé egy sziklás gerincről, amelyet félig beborítottak az apró, girbegurbán nőtt fák, ahol vadak bújtak meg, végül teljesen utat vesztettem a felső légrétegekben, a felhőkben, mintha egy képzeletbeli határvonalat léptem volna át, amely elválaszt egy dombot – egy felpúpozott földterületet – a hegytől, és megérkeztem a földöntúli nagyság és fenség világába. Ezt a csúcsot az különbözteti meg a földi határtól, hogy érintetlen, szörnyűséges és lenyűgöző. Soha nem válik otthonossá, az ember elveszettnek érzi magát, amint ide beteszi a lábát. Ismeri az utat, mégis úgy gyalogol, borzongva a csupasz és ösvény nélküli sziklán, mintha az megkövült levegő és felhő volna. Ez a sziklás, ködös, felhőkbe rejtett csúcs borzongatóbban szörnyű és fenségesebb, mint egy tűzokádó vulkán krátere. HENRY DAVID THOREAU: Journal (Napló) Wayne Westerbergnek küldött utolsó levelezőlapján Chris McCandless így írt: „Ha ez a kalandom végzetesnek bizonyulna és soha többé nem hallanál rólam, azt akarom, hogy tudd: nagyszerű ember vagy. Most elindulok a vadonba.” Amikor aztán a kaland valóban végzetesnek bizonyult, ez a drámai nyilatkozat egy sor találgatást indított el a fiú valószínű öngyilkossági szándékáról és arról, hogy amikor nekivágott a vadonnak, nem is állt szándékában visszatérni. Én azonban nem vagyok ebben olyan biztos. Feltételezésem – hogy McCandless nem tervezte meg előre a halálát, hogy az csak egy szörnyű baleset volt – onnan ered, hogy elolvastam néhány fennmaradt írását és meghallgattam azokat a férfiakat és nőket, akik élete utolsó évében valamennyi időt töltöttek vele. De Chris szándékának értelmét személyesebb élményre is alapozom. Azt mesélik, hogy sráckoromban akaratos, időnként vakmerő és mogorva voltam, csak magammal törődtem. Apámnak – a szokásos módon – csalódást okoztam. Akárcsak Chrisben, bennem is a visszafojtott düh és a tetszeni vágyás furcsa keverékét váltotta ki az apai tekintély. Ha valami megragadta fegyelmezetlen képzeletemet, azt megszállottsággal határos szenvedéllyel követtem. Tizenhét éves koromtól húszas éveim végéig ez a hegymászás volt. Éber óráimban rendszerint erről ábrándoztam, majd távoli hegyek meghódítására indultam, Alaszkába és Kanadába – sötét csúcsok, meredek, rémisztő hegyek vonzottak, olyanok, amelyekről egy fél tucat bolond hegymászón kívül soha senki nem hallott. Egyébként valami jó is származott ebből. Miközben az egyik hegycsúcsról a másikra vándorolt a figyelmem, maga-
tartásomnak is irányt sikerült szabnom a kamaszkorból visszamaradt ködös bolyongásban. Nem számított semmi más, csak a hegymászás. A veszély valamiféle halogén fényben fürdette a világot, amelyben minden – a szikla íve, a narancsszínű és sárga zuzmó, a felhők vattaszerű anyaga – ragyogó domborműként tűnt elő. Az élet magasabb hangtartományban zengett. A világ valóságossá vált. 1977-ben, Coloradóban, amikor egy bárszéken kuporogva töprengtem és boldogtalanul vakargattam egzisztenciális hegeimet, fejembe vettem, hogy megmászom a Devils Thumb (az Ördög Hüvelykujja) nevű hegyet. Itt ősi gleccserek faragta diorit ékelődik be a hatalmas, látványos formájú csúcsba. A Hüvelykujj különösen északról nézve lenyűgöző: hatalmas, soha meg nem hódított északi fala teljesen merőlegesen emelkedik a gleccsertalapzat fölé, és eléri a 2000 méter magasságot (ez a Yosemite-beli El Capitan magasságának kétszerese). Alaszkába akartam menni, a tengertől indulni a szárazföld belseje felé, a sarki jégmezőn át 48 kilométert síelni és utána megmászni ezt az óriási északi falat. Ráadásul úgy döntöttem, hogy egyedül teszem meg az utat. Huszonhárom éves voltam, egy évvel fiatalabb, mint Chris McCandless, amikor nekivágott az alaszkai vadonnak. Elgondolásomat – ha ugyan annak lehet nevezni – a fiatalság szerteágazó szenvedélye fűtötte és az a hihetetlenül gazdag irodalmi táplálék, amelyet Nietzsche, Kerouac és John Menlove Edwards műveiből merítettem. Az utóbbi rendkívül nyugtalan lelkű író és pszichiáter volt, aki – mielőtt 1958-ban egy ciánkapszulával véget vetett az életének – a legnevesebb brit sziklamászók egyike volt. Edwards a hegymászást pszicho-neurotikus hajlamnak tekintette, nem sportként gyakorolta, hanem azért, hogy oltalmat találjon a lényén uralkodó gyötrelmek elől. Amikor a Hüvelykujj-mászó terveimet formálgattam, homályosan tudtam, hogy végrehajtásuk az életembe kerülhet. Ez azonban csak növelte a vonzerejét. A nehézség volt a legfontosabb. Egyik könyvemben fekete-fehér felvételt találtam a Hüvelykujjról. A kiváló gleccserkutató, Maynard Miller készítette. A légi felvételen a hegy különösen vészjóslónak látszott: szilánkosra hasadozott, sötét csúcsát mintha bekenték volna jéggel. A kép szinte pornografikus vonzással hatott rám. Mit éreznék, próbáltam elképzelni, ha ezen a pengeszerű csúcson egyensúlyoznék, aggodalmasan lesném a távolban tornyosuló viharfelhőket, összegörnyedve védekeznék a széllökések és a hideg ellen, és magam körül a mély szakadékot méregetném? Vajon kordában tudja-e tartani az ember a félelmét addig, amíg feljut a csúcsra, és újra le is ér? És ha nekem sikerülne! … El sem mertem képzelni, milyen diadalt éreznék, hacsak nem lép közbe a balszerencse. Semmi kétségem nem volt: az Ördög Hüvelykujjának megmászása gyökerestől átalakítaná az életemet. Miért is ne tudnám megtenni? Akkoriban építkezéseken, ácsként dolgoztam Boulderben, tartószerkezeteket készítettem öröklakásos házakhoz, 3 dollár 50 centes órabérért. Egy délután, amikor már kilenc órája cipeltem a hátamon a hatalmas deszkákat, és vertem be az óriási szögeket, közöltem a főnökömmel, hogy elmegyek. – Nem, Steve, félreértetted, nem néhány hét múlva indulok, hanem most azonnal. Néhány órába telt, míg előbányásztam a szerszámaimat és egyéb holmimat a munkahely melletti zsúfolt lakókocsiból, ahol addig meghúzódtam. Azután beültem a kocsimba és elindultam Alaszka felé. Most is – mint mindig – meglepett, milyen jó érzés elmenni, és milyen egyszerű. A világ egyszeriben megtelt lehetőségekkel. Az Ördög Hüvelykujja Alaszka és Brit Columbia határán magaslik, keletre a Petersburg nevű halászfalutól, amelyet csak hajón vagy repülőgépen lehet megközelíteni. Rendszeres repülőjárat közlekedett Petersburgbe, de mozgósítható vagyonom mindössze egy 1960-as évjáratú Pontiac Star Chief és 200 dollár készpénz volt; egy légi útra sem telt belőle. Ezért elhajtottam a Washington állambeli Gig Harborba, otthagytam az autót, és felkéredzkedtem
egy északnak tartó lazachalászhajóra. Az Ocean Queen masszív, praktikus halászhajó volt. Alaszkai sárga cédrusból hasított, vastag deszkákból épült, hosszú utakra és kerítőhálós halászatra szerelték fel. Az utazásért cserébe csak annyi volt a feladatom, hogy rendszeres szolgálatot lássak el a kormányrúdnál – 12 óránként négy-négy órás figyelőszolgálatot és segítsek rögzíteni az óriás laposhal halászatára szolgáló hálót. A lassú hajózás az Inside Passage, a szigeten inneni, belső átjáró mentén ábrándozásra késztetett. Úton voltam, olyan parancsoló erő hajtott, amelyet már sem irányítani, sem visszafogni nem bírtam. Felfelé haladtunk a Georgia-tengerszoroson, a hullámok visszaverték a napfényt. Meredek lejtők tartottak a víz felé, kanadai fenyőfák, cédrusok és egy tüskés cserjeféle, az ördöghusáng sötét koszorújában. A fejünk fölött sirályok keringtek. A Malcolm-sziget külső szélén hajónk hét kardszárnyú delfinből álló csoport közepén vágott át. Embermagasságú hátuszonyaik a korláttól egy-két méternyi távolságban szelték a víz sima tükrét. A kormánynál töltött második éjszakámon, két órával hajnal előtt, felbukkant a reflektorfényben egy amerikai füles szarvas feje. Az állat a Fitz Hugh-tengerszoros közepén úszott, több mint másfél kilométerre a kanadai parttól. Szeme vörösen izzott a vakító fénysugárban. Látszott, hogy nagyon fáradt, és őrületesen meg van rémülve. Hirtelen jobbra rántottam a kormányt, és a hajó elúszott mellette; a szarvas kétszer felbukott a farvízben, azután eltűnt a sötétben. Az Inside Passage többnyire szűk, fjordszerű csatornákon át vezet. A Dundas-szigetet elhagyva azonban a horizont hirtelen kitágul. Nyugatra a nyílt tenger, a Csendes-óceán teljes, hatalmas távlatai. A hajó hánykolódott, négyméteres hullámok csaptak át a korláton. A távolban, a hajótól balra, alacsony, sziklás csúcsok csoportja tűnt fel, láttukra felgyorsult a szívverésem. Ezek a hegyek jelezték: vágyaim tárgya közeledik. Megérkeztünk Alaszkába. Az Ocean Queen öt nappal azután, hogy elindult Gig Harborból, kikötött Petersburgben, hogy üzemanyagot és vizet vegyen magához. Fölvettem nehéz hátizsákomat, átugrottam a hajókorláton és a szakadó esőben legyalogoltam a rakpartra. Nem tudtam, hogy is lássak neki, így aztán a városi könyvtár eresze alatt kerestem menedéket, és ráültem a csomagomra. Petersburg kisváros, és alaszkai mércével takaros kisváros is. Felbukkant egy magas, könynyed mozgású nő; szóba elegyedtünk. A neve Kai, mondta, Kai Sandburn. Vidám volt és barátságos, jólesett beszélgetni vele. Elárultam neki hegymászóterveimet, és ő – megkönnyebbülésemre – nem nevetett ki, és nem is tett úgy, mintha furcsállaná. – Ha tiszta az idő – mondta egyszerűen –, a városból is látni fogod a Hüvelykujjat. Nagyon szép. Arrafelé van, pontosan a Frederick-tengerszorossal szemben. – Követtem a tekintetemmel kinyújtott karját: keletre mutatott, az alacsony felhők felé. Kai meghívott vacsorára. Később leterítettem a hálózsákomat a padlóra. Ő már régen aludt, én még ébren feküdtem a szomszéd szobában, és hallgattam békés szuszogását. Már hosszú hónapok óta arról győzködtem magam, hogy nem hiányzik életemből a szerelem, az igazi emberi kapcsolat, de az az öröm, amelyet ennek a nőnek a társaságában éreztem – csengő nevetése, kezének ártatlan érintése a karomon –, világossá tette, hogy csak áltattam magam. Ürességet éreztem és szomorúságot. Petersburg egy szigeten fekszik. Az Ördög Hüvelykujja a szárazföldön van, a kopár Stikine Ice Capből (Stikine Jégsapka) emelkedik ki. A hatalmas és szövevényes Jégsapka teknősbékapáncélként borul a határhegylánc, a Boundary Ranges gerincére. Kék nyelvként gleccserek bújnak ki alóla, és araszolnak a tenger felé, évmilliók súlya alatt. Ahhoz, hogy elérjem a hegy lábát, találnom kellett valami alkalmatosságot, amellyel átjutok a 40 kilométernyi sós vízen, hogy azután még 48 kilométert megtegyek sítalpon a Baird nevű gleccserig. Nagyjából biztos voltam benne, hogy ez a jégvölgy hosszú évek óta nem látott emberi lábnyomot. Felkéredzkedtem egy járműre, és a Thomas-öbölig néhány faültető munkással utaztam együtt. Ott egy kavicsos parton kitettek. Másfél kilométernyire látni lehetett a gleccser széles,
kőgörgeteggel beszórt alját. Fél óra múlva felkapaszkodtam fagyos torkához, és megkezdtem hosszú, fáradságos utamat a Hüvelykujj felé. A jeget hó helyett durva, fekete homok borította, amely csikorgott hágóvasaim acéltüskéi alatt. 5-6 kilométer után elértem a hóhatárt és a hágóvasakat sílécre cseréltem. Szörnyű terhem hét kilóval könnyebbedett attól, hogy a lécek a lábamra kerültek, és így gyorsabban is haladtam. De a hó elfödte a gleccser szakadékait, és ez növelte a veszélyt. Erre a nehézségre számítva Seattle-ben egy vaskereskedésben vettem két erős, háromméteres alumínium függönyrudat. Kereszt alakban összeerősítettem őket, és a derékszíjammal felkötöttem ezt a tákolmányt a hátizsákom szíjára oly módon, hogy a két rúd vízszintesen álljon a hó fölött. Lassan botorkáltam fölfelé a gleccseren túlméretezett terhemmel és a nevetséges fémkereszttel, és úgy éreztem magam, mint valami furcsa vezeklő. Reméltem azonban, hogy ha egy rejtett szakadék fölött beszakadna alattam a hótakaró, a fémrudak kifeszülnek a hasadék fölött, és megakadályozzák, hogy a Baird fagyos mélyére süllyedjek. Két napig folyamatosan kapaszkodtam fölfelé a jégvölgyben. Az idő jó volt, az útirány nyilvánvaló és nem adódtak nagyobb akadályok sem, de egyedül voltam, így aztán az egyszerű dolgok is mélyebb értelmet kaptak. A jég hidegebbnek és titokzatosabbnak tűnt, az ég mintha tisztábban kéklett volna. A gleccser fölé magasodó, névtelen csúcsok nagyobbak, barátságtalanabbak voltak, és sokkal fenyegetőbbek, mint ha mellettem lett volna valaki. Az érzelmeim hasonlóképpen végletesebbek voltak: jó hangulatom jobb volt, kétségbeesésem mélyebb és sötétebb. Mindez mérhetetlenül vonzó volt egy fegyelmezett fiatalember számára, aki megrészegülve figyelte, mint bontakozik ki önnön életének e különös színjátéka. Három nappal azután, hogy elhagytam Petersburgöt, megérkeztem magához a Stikine Jégsapkához, oda, ahol a Baird hosszú nyúlványa az összefüggő jégtakaróhoz csatlakozik. A gleccser itt meredeken bukik át a fennsík peremén, és egy hasadékon keresztül, két hegy között elindul a tenger felé, összetördelt jégtömeget görgetve. Másfél kilométerről bámultam ezt a kavargást, és most, először azóta, hogy eljöttem Coloradóból, igazán megrémültem. A jégzuhatagot keresztül-kasul szakadékok és düledező jégoszlopok hasogatták fel. Meszsziről szörnyű vonatszerencsétlenségre emlékeztetett, mintha kísérteties, fehér teherkocsik sora siklott volna ki, és robogott volna le a Jégsapka pereméről a lejtőre. Minél közelebb kerültem, annál ijesztőbb lett. Háromméteres függönyrudaim gyönge védelmet nyújtottak volna az akár 15 méter széles és több száz méter mély szakadékok fölött. Mielőtt kigondolhattam volna, melyik lesz a legmegfelelőbb út a jégzuhatagon keresztül, feltámadt a szél, a felhőkből rézsútosan dőlni kezdett a hó, szurkálta az arcomat, és szinte nullára csökkent a látótávolság. Szinte egész nap vakon tapogatóztam a mindent elborító, lent és fent egyformán fehér útvesztőkben, zsákutcáról zsákutcára próbálkoztam mindig újra. Időnként azt hittem, megtaláltam a kivezető utat, de csak újabb, mélykék zsákutcába jutottam, vagy éppen egy különálló jégoszlop tetején találtam magam. Erőfeszítésem időben behatárolt voltának nyomatékot adtak a lábam alól felhangzó morajlások. Recsegések és heves dörrenések kórusa emlékeztetett rá, hogy a gleccser természeténél fogva mozog, a jégoszlop pedig le szokott dőlni. Olyanok voltak a hangok, mintha egy nagy fenyőfa ága tiltakoznék csikorogva, amikor lassan a töréspontig hajlítják. Ráléptem egy hóhídra, amely olyan mély hasadékot ívelt át, hogy nem láttam az alját. Kissé arrébb egy másik híd beszakadt alattam, derékig süllyedtem a hóba. A rudak fenntartottak egy 30 méteres gleccserszakadék fölött, de amikor kiszabadítottam magam, szabályosan roszszul lettem arra a gondolatra, hogy most akár ott is fekhetnék a szakadék fenekén, várhatnám a halált és senki nem tudná, hol és hogyan ért utol a vég. Már majdnem éjszaka volt, mire a gleccserlejtő tetejéről a kopár, szélfútta jégfennsíkot elértem. Rettegve és csonttá fagyva síeltem tovább, a gleccser szakadékos részén túlra, hogy a mormogástól hallótávolságon kívül kerüljek. Ott állítottam fel a sátramat, bebújtam a hálózsákba, és a hidegtől reszketve nyugtalan álomba merültem.
Eredeti tervem az volt, hogy 3-4 hetet töltök a Stikine Jégsapkán. De nem volt ínyemre, hogy négyheti élelmet, nehéz, téli kempingfelszerelést és hágóvasakat cipeljek egész úton, fel a Bairdre és vissza, ezért 150 dollárt – utolsó készpénzemet – adtam egy helybeli pilótának, hogy mire elérkezem a Hüvelykujj lábához, dobjon le nekem hat, készletekkel megrakott kartondobozt. A térképén pontosan megjelöltem, hová akarok eljutni, és kijelentettem, hogy három nap múlva feltétlenül ott leszek. Megígérte, hogy amint az időjárás engedi, arrafelé repül, és ledobja a dobozokat. Május 6-án kiválasztottam alaptáborom helyét, sátrat vertem, és vártam a légi küldeményt. A következő négy napon át szüntelenül havazott, ami kizárta a repülést. Annyira rettegtem a szakadékoktól, hogy sosem távolodtam el túlságosan a táborhelyemtől, és az idő legnagyobb részét – az üléshez túl alacsony – sátorban heverve töltöttem, igyekezve úrrá lenni egyre növekvő idegességemen. Múltak a napok és mindjobban szorongtam. Nem volt sem rádióm, sem más berendezésem, hogy kapcsolatba léphessek a külvilággal. Hosszú évek óta senki nem kereste fel a Stikine Jégsapkának ezt a táját, és feltehetően még eltelik néhány év, mire valaki megpróbálkozik vele. A fűtőanyagom már majdnem elfogyott, ennivalóm sem maradt más, csak egy darabka sajt, egy csomag tészta és fél doboz kakaós keksz. Úgy gondoltam, hogy ez szükség esetén 3-4 napig kitart, de mit csinálok azután? Két nap alatt vissza tudnék síelni a Bairden keresztül a Thomas-öbölbe, de egy hétbe vagy akár többe is telhet, amíg egy halász arra vetődik és el tud vinni Petersburgbe. (A faültetők, akikkel odautaztam, 20 kilométernyire táboroztak a megközelíthetetlen, hegyfokokkal teletűzdelt parton, csak csónakon vagy repülőgépen lehetett volna odajutni.) Amikor május 10-én este lefeküdtem, még mindig sűrűn havazott, erősen fújt a szél. Órák múlva gyönge, elmosódó zúgást hallottam, alig erősebbet, mint ahogy egy szúnyog döngicsél. Feltéptem a sátor ajtaját. A felhők szinte mind eltisztultak, de repülőgép nem volt a láthatáron. A zúgás megismétlődött, ezúttal erősebben. És akkor megláttam: apró piros-fehér pötty úszott felém a nyugati égen. A gép néhány perc múlva pontosan fölém ért. A pilóta azonban nem volt gyakorlott glecscserrepülő, és rosszul becsülte fel a terepet. Nem mert elég alacsonyra ereszkedni, attól tartva, hogy egy váratlan légörvény földhöz vágja. Legalább 300 méterrel fölöttem maradt, bár mindvégig azt hihette, hogy egészen közel van – és nem látta meg a sátramat az esti homályban. Az integetésem, kiabálásom mit sem ért: abból a magasságból annyi lehettem, mint egy kőkupac. Egy órán át körözött a Jégsapka fölött, hiába fürkészte a csupasz körvonalakat. Becsületére legyen mondva, felismerte helyzetem komolyságát és nem adta fel a keresést. Kétségbeesésemben rákötöztem a hálózsákomat egy kötél végére, és teljes erőmből lengetni kezdtem. A gép éles kanyarral egyenesen fölém szállt. A pilóta gyors egymásutánban háromszor elrepült közvetlenül a sátram fölött, és mindegyik fordulónál ledobott két-két kartondobozt. Azután eltűnt egy hegygerinc fölött. Egyedül maradtam. Beállt a csend a gleccser fölött, elhagyatottnak, sebezhetőnek, elveszettnek éreztem magam. Azon kaptam magam, hogy zokogok. Kínomban úgy vetettem véget a siránkozásnak, hogy ordítva káromkodtam, trágárságokat kiabáltam, amíg be nem rekedtem. Május 11-én korán ébredtem, az ég tiszta volt és a levegő viszonylag meleg: - 6-7 °Celsius. Hajtott a jó idő, és bár lelkileg még nem készültem fel az újabb kapaszkodásra, gyorsan megtömtem a hátizsákomat és elindultam sítalpon a Hüvelykujj töve felé. Előző alaszkai kirándulásaim megtanítottak rá, hogy amikor tökéletes az idő, egyetlen napot sem pazarolhatok el. Egy kisebb gleccser lóg ki a Jégsapka alól, ez vezet fel a Hüvelykujjra, és keresztezi északi falát, akár valami ösvény. Azt terveztem, hogy ezt követem a fal közepéből kiszögellő szikláig, és így, végső rohammal beveszem a csúnya, lavina csiszolta kőfelület alsó részét. Az „ösvényről” kiderült, hogy nem egyéb, mint 50 fokos szögben álló jégmezők sora, amelyet térdig érő porhó fed és szakadékok szakítanak meg. A hó mély volt, lassította és fárasztó-
vá tette a haladást: 3-4 óra telt el a táborhely elhagyása óta, mire felhúztam magam a kihajló bergschrund faláig. Iszonyúan elfáradtam, pedig még meg sem kezdődött az igazi hegymászás. Erre csak ezután került sor ott, ahol a gleccsert felváltja a függőleges szikla. A sziklafal nem sok jót ígért, nem voltak kapaszkodói, és jó arasznyi vastag, kikristályosodott jég borította; a nagyobbik csúcsától balra, egy kiugró alatt azonban sekély mélyedés volt, benne jéggé fagyott hóolvadék. Ez a hasadék, akár egy jégszalag, úgy 100 méteren át egyenesen fölfelé vezetett. Ha a jég elég szilárd és megtartja a csákányom hegyét, talán felmászhatok. Átcsoszogtam a kiugró aljához, és lendületesen belevágtam az egyik csákányt a 6 centi vastag jégbe. Tömör volt és szilárd, vékonyabb ugyan, mint reméltem, de egyébként megfelelőnek látszott. Meredeken kellett mászni és minden védelem nélkül. Szédültem. Hegymászó cipőm talpa alatt eltűnt a kihajló fal: 1000 méternyit lejtett a Witches Cauldron Glacier (Boszorkányüstgleccser) mocskos, lavináktól szabdalt öbléig. A magasban a sziklacsúcs fönségesen emelkedett a felső hegygerinc irányába, függőlegesen mintegy 800 méterre. Valahányszor belevágtam a jégcsákányomat, ez a távolság vagy fél métert csökkent. Nem tartott fenn más a hegyoldalon, nem tartott fenn más a világban, csak két vékony, molibdén-króm vashegy, amelyet fél centire bevertem a fagyott vízbe, de ahogy magasabbra másztam, mind kényelmesebb lett a felhúzódzkodás. Egy nehéz kapaszkodó elején az ember – különösen ha egyedül van – állandóan érzi a hátában a feneketlen mélység vonzását. Megfeszített, tudatos erővel lehet csak ellenállni, egy pillanatra sem lazulhat a figyelem. Az űr szirénhangja óriási feszültséget teremt, a mozdulatok bizonytalanok, ügyetlenek, kapkodok lesznek. De amint folytatódik a kapaszkodás, megszokjuk a védtelenséget, a pusztulás fenyegetését, kezdünk hinni karunk, lábunk, fejünk megbízhatóságában. Megtanulunk bízni az önfegyelmünkben. Figyelmünk már csak egyetlen dologra összpontosul, nem vesszük észre, ha kisebesednek az ujjaink, elzsibbad a lábunk, nem nyomaszt a kényszer, hogy szüntelenül koncentrálnunk kell. Valami révületszerű állapotban törekszünk tovább, mintha a mászás éber álom volna. Az órák múlnak, mint a percek. A zűrzavaros hétköznapi létezés – az el-elbólintó lelkiismeret, a kifizetetlen számlák, az elszalasztott lehetőségek, a pormacskák az ágy alatt, génjeink kényszerű börtöne – mindez szertefoszlik, annyira átjárja tudatunkat a feladat komolysága. Ilyen pillanatokban valami boldogságféle ébredezik bennünk, de nem az a fajta, amelyre komolyan építeni lehet. A magányos hegymászásnál az egész vállalkozást mintha valamiféle szemtelen hetykeség tartaná össze, és ez nem igazán megbízható kötőanyag. Késő délután a Hüvelykujj északi falán éreztem, amint ez az összetartó erő egy jégcsákánycsapás lendületétől megszűnik. Több mint 200 méterrel jutottam följebb, amióta elhagytam a lelógó gleccsert; az egész távolságot hágóvasak és a jégcsákányom segítségével tettem meg. 100 méter után véget ért a jégszalag és fagyott jégbordák alkotta, málladozó páncélban folytatódott. Ez a páncél épp csak annyira volt szilárd, hogy testem súlyát megtartsa, de a kikristályosodott jég 2-3 méter vastagságon tapadt a sziklára, így hát kapaszkodtam tovább. A fal azonban észrevétlenül mind meredekebb lett, a jégbordák mindjobban elvékonyodtak. Lassú, szinte önkívületi ritmust vettem fel – lendíts, lendíts, lépj, lépj, lendíts, lendíts, lépj, lépj –, amikor bal felől a csákányom dioritlapba ütközött. Próbálkoztam balról, próbálkoztam jobbról, de mindenhol sziklába ütköztem. Világossá vált, hogy az a jégborda, amely megtartott, nem lehet vastagabb 15 centinél és a szerkezete aligha szilárdabb, mint a szikkadt kukoricakenyéré. Alattam 1200 méter levegő, és én egy kártyavár tetején egyensúlyozok. A pánik maró íze nyomult a torkomba. Látásom elhomályosult, ájulás környékezett, remegett a lábikrám. Úgy félméternyit eltapogatództam jobb felé, remélve, hogy vastagabb jeget találok, de csak annyit értem el, hogy az egyik csákányom hegye kicsorbult a sziklán.
A félelemtől dermedten, ügyetlenül fogtam neki az ereszkedésnek. A jégbordák egyre vastagodtak, és mintegy 25 méternyi ereszkedés után viszonylag szilárd talajra értem. Megálltam és sokáig vártam, hogy megnyugodjak, azután felnéztem a fölém magasló sziklafalra: szilárd jeget kerestem, valami eltérést a fal felületén, bármit, ami lehetővé tenné, hogy feljussak a jeges kőtáblákon. Már a nyakam is belefájdult a vizsgálódásba, de semmit sem találtam. Vége a sziklamászásnak. Nincs más hátra, le kell ereszkednem.
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
STIKINE JÉGSAPKA Ameddig nem próbáltuk ki, alig-alig tudhatjuk, mennyi féktelen vágy él bennünk, amely arra ösztökél, hogy a józan ész ellenére átkeljünk gleccsereken és zuhatagokon vagy felmásszunk veszélyesebbnél veszélyesebb csúcsokra. JOHN MUIR: The Mountains of California (Kalifornia hegyei) Észrevetted-e azt a kis lebiggyedést II. Sam szája szögletén, amikor rád nézett? Egyrészt azt jelenti, hogy nem szereti, ha II. Samnek nevezed, másrészt azt, hogy a bal nadrágszárában egy vágott csövű puska van, a jobb nadrágszárában egy bálázásnál használatos horog, és alkalomadtán bármelyikkel kész megölni téged. Az apa meghökken. Ha ellenkeznek vele, rendszerint azt mondja: „Én pelenkáztalak, te takonypóc.” Nem ez a helyes válasz. Először is nem igaz (tíz pelenkacseréből kilencet az anyák végeznek), másodszor épp arra emlékezteti II. Samet, ami feldühítette. Dühös, mert kicsi volt, amikor te nagy voltál, vagyis dehogy, nem erről van szó, dühös, mert tehetetlen volt, amikor te hatalmas voltál, azaz mégsem, ez sem az, azért dühös, mert függőségben volt, amikor rád szorult, de persze ez sem egészen így van, azért őrjöng, mert amikor szeretett téged, te fütyültél rá. DONALD BARTHELME: The Dead Father (A halott apa) Leértem az Ördög Hüvelykujja oldaláról. Sűrű havazások, vad szelek három napra beszorítottak a sátramba. Az idő nehezen telt. Hogy meggyorsítsam az órák múlását, egyik cigarettáról a másikra gyújtottam, amíg a készletem tartott, és olvastam. Amikor az olvasnivalóból is kifogytam, nem maradt más, mint hogy tanulmányozzam a sátram mennyezetébe szőtt mintát. Így ment ez órákon át, hanyatt feküdtem és hevesen vívódtam magamban: induljak-e vissza a tengerpartra, amint az idő kicsit javul, vagy maradjak addig, amíg újból megkísérelhetem a hegy megmászását? Az igazság az, hogy az északi homlokfalon átélt kalandom eléggé megrázott, és semmi kedvem nem volt még egyszer nekivágni a Hüvelykujjnak. De az a gondolat sem csábított, hogy legyőzötten kullogjak vissza Boulderba. Magam elé képzeltem mindazok részvevő arckifejezését, akik már kezdettől fogva biztosak voltak benne, hogy kudarcot vallok. A vihar harmadik napján nem bírtam tovább. Elegem volt a hátamat verdeső jeges hórögökből, az arcomba csapódó, nedves nejlon sátorlapból, a hálózsákom belsejéből áradó elviselhetetlen szagból. Végigtapogattam a lábamhoz odahányt kacatokat, amíg rá nem találtam a zöld zsákocskára: ebbe tettem a fém filmesdobozt a fűvel. Azt reméltem, hogy ebből szívom majd el a győzelmi cigarettám, tartogatni akartam, amíg vissza nem érek a csúcsról, de hát a csuda vigye el, aligha jutok föl egyhamar a csúcsra. A doboz tartalmának javát cigarettapapírra szórtam, összesodortam kis görbe csővé, és egy nekifutásra végigszívtam. A marihuánától persze még zsúfoltabbnak, még fullasztóbbnak, még elviselhetetlenebbnek éreztem a sátramat. Rettentő éhes is lettem tőle. Úgy véltem, hogy egy kis zabkása segítene rajtam. Csakhogy az elkészítése hosszú, nevetségesen bonyolult eljárást igényelt: össze kell kotorni kint a viharban egy fazék havat, összeállítani a főzőt, meggyújtani, megkeresni a zab-
pelyhet és a cukrot, kikaparni a bögrémből a tegnapi vacsora maradványát. Begyújtottam a főzőt, olvasztani kezdtem a havat, amikor hirtelen égett szagot éreztem. Hiába vizsgáltam meg alaposan a kályhát és környékét, nem láttam semmit. Zavaromban már hajlottam rá, hogy vegyi úton felfokozott képzeletemnek tulajdonítsam a jelenséget, amikor valami ropogást hallottam a hátam mögött. Idejében fordultam meg, hogy felfedezzem: az a halom szemét égett, amelybe a főző begyújtása után a gyufát beledobtam. Valóságos kis tűzvész dúlt. Puszta kézzel vertem szét a lángot, pillanatokon belül elaludt, de addigra a sátor belső lapja a szemem láttára szinte teljesen füstté vált. A külső sátorlap megmenekült a lángoktól és többé-kevésbé vízhatlan maradt, de mintegy 20 fokkal hidegebb lett odabent. Bal tenyerem fájni kezdett. Könnyen észrevettem rajta az égés rózsaszín nyomát. Ám leginkább az bántott, hogy a drága sátor nem is volt az enyém, apámtól kértem kölcsön. Egészen új volt, amikor útnak indultam, még lógtak róla az árcédulák, és nem is egykönnyen adta kölcsön. Percekig csak dermedten kuksoltam, és néztem a valaha takaros kis sátor roncsait, beszíva a megperzselt hajvégek és az olvadt nejlon csípős szagát. Minek is adta kölcsön – dohogtam magamban –, ahhoz értek a legjobban, hogy beváltsam az öregem legsötétebb várakozásait. Apám változékony kedélyű, rendkívül bonyolult egyéniség volt, nyers modora mélységes bizonytalanságot takart. Sose tapasztaltam, hogy elismerte volna, ha tévedett. De az apám volt, amolyan vasárnapi kiránduló, és ő tanított meg hegyet mászni. Ő vette nekem az első kötelet és csákányt, amikor nyolcéves lettem, aztán elvitt a Cascade-hegységbe, hogy megostromoljam a South Sistert, egy szelíd, 3000 méter magas vulkánt, nem messze oregoni otthonunktól. Sose jutott volna eszébe, hogy a hegymászás életem legfontosabb része lesz. Lewis Krakauer kedves, jólelkű ember volt. Az apák zsarnoki módján szívből szerette öt gyermekét. Jellemét színessé tette a fáradhatatlan versenyszellem. Az életet versengésnek tekintette. Újra és újra elolvasta Stephen Potter írásait – ez az angol szerző alkotta meg a oneupmanship és a gamesmanship kifejezéseket –, de apám nem társadalmi szatíraként fogta fel őket, hanem a gyakorlati stratégia kézikönyveinek tekintette. Végtelenül becsvágyó volt és – Walt McCandlesshez hasonlóan – ambícióit kiterjesztette a leszármazottaira is. Még óvodába sem jártam, amikor hozzáfogott, hogy megtervezze fényes orvosi pályafutásom – vagy ha ez nem menne, gyenge vigaszként az ügyvédit. Karácsonyra, születésnapra olyasféle ajándékokat kaptam, mint amilyen a mikroszkóp, a vegyészkészlet, az Encyclopaedia Britannica kötetei. Az elemitől kezdve a középiskolán át erőltette, hogy én is, a testvéreim is minden tantárgyban tündököljünk, a természettudományi versenyeken díjakat kapjunk, a diákbálon ránk szavazzanak mint a legjobb táncosra, és beválasszanak a diákönkormányzatba. Megtanultuk, hogy így és csakis így remélhetjük, hogy bejutunk a megfelelő egyetemre, ahonnan azután továbbléphetünk a Harvard Medical Schoolba: az élet ily módon a nagy sikerek és a tartós boldogság révébe vezet. Apám rendületlenül hitt ebben a programtervezetben. Elvégre ő maga is ilyen úton szerzett jólétet. Csakhogy én nem voltam apám kiónozott másolata. Tizenéves koromban vontam le ezt a következtetést, és eleinte fokozatosan, később éles kanyarral letértem az előrajzolt útirányról. Lázadásom következménye véget nem érő, haragos ordítozás volt. Házunk ablakai beleremegtek a mennydörgő ultimátumokba. Attól kezdve, hogy otthagytam az Oregon állambeli Corvallist, és beiratkoztam egy távoli főiskolára, amely nem tartozott az istenített elitiskolák közé, apámmal csak összeszorított foggal vagy egyáltalán nem beszéltem. Amikor négy év múlva befejeztem tanulmányaimat, és nem mentem tovább a Harvardra, sem más orvosegyetemre, hanem ács lettem és megszállott alpinista, csak mélyült közöttünk az áthidalhatatlan ellentét. Már korán szokatlanul nagy szabadságot kaptam, és vele felelősségérzetet, amiért hálás is lehettem volna, de nem voltam az. Úgy éreztem, hogy az öregem elvárásai megnyomorítanak.
Belém sulykolta, hogy minden, ami kevesebb a győzelemnél, az kudarc. A fiak érzékeny módján képtelen voltam ezt egyszerű frázisnak tekinteni: szaván fogtam őt. Ezért történt, hogy később, amikor régóta őrzött családi titkok kerültek napvilágra, amikor rájöttem, hogy ez a tökéletességet követelő istenség maga távolról sem tökéletes, sőt egyáltalán nem is istenség, nem tudtam napirendre térni a dolog felett. Vad düh fogott el. Nem bírtam megbocsátani, hogy egyszerűen csak emberi, szörnyen emberi lény. Két évtizeddel később ébredtem rá, hogy már elmúlt a dühöm, évekkel azelőtt elpárolgott. Megbánás és rokonszenv váltotta fel, valami szeretetféle. Megértettem, hogy én is kiábrándítottam és dühítettem apámat, legalább annyira, amennyire ő kiábrándított és dühített engem. Megértettem, hogy önző és hajthatatlan voltam, és szüntelen aggodalmat okoztam neki. Ő hidat épített volna nekem egy kiváltságos életbe, egyengette az utamat, és én azzal fizettem, hogy leromboltam a hidat, és még a roncsait is szétszórtam. Csakhogy ezt a felismerést csupán az idő és a balszerencse hozta meg, amikor apám önhitten megalapozottnak vélt élete kezdett összeomlani. A teste csalta meg elsőnek: 30 évvel egy poliovírus-fertőzés után (amely gyermekbénulást okoz) a tünetek váratlanul és titokzatosan fellobbantak. A béna izmok egyre jobban elsatnyultak, az idegvégződések között nem jött létre kapcsolat, az elsorvadt lábak megtagadták a járást. Orvosi lapokból azt szűrte le, hogy egy újonnan felfedezett bajtól, a postpolio szindrómától szenved. Fájdalmak, időnként elviselhetetlen fájdalmak töltötték be a napját. Szerencsétlen kísérletet tett, hogy megállítsa a hanyatlást: ő maga kezdte gyógyszerezni magát. Sehová sem ment műanyag orvosságosdobozok tucatjaival teletömött, narancssárga műbőr táskája nélkül. Óránként vagy kétóránként feltúrta a táskát, kiböngészte a címkéket és kirázott a dobozokból egy-egy Dexedrine-t, Prozacot és Deprenylt. Marokszám nyelte a pirulákat, fintorogva, víz nélkül. Használt fecskendők és üres ampullák hevertek a mosdókagylóban. Élete mindinkább a maga rendelte gyógyszerkészlet: a szteroidok, amfetaminok, élénkítőszerek, fájdalomcsillapítók körül forgott, és az orvosságok kikezdték valaha rendkívüli elméjét is. Viselkedése egyre ésszerűtlenebb, egyre zavartabb lett, végül az utolsó barátot is elűzte: hosszú éveken át sokat szenvedett anyámnak nem maradt más választása, elköltözött. Apám átlépte az elmebaj határát, és kis híján sikerült kioltania saját életét; gondoskodott róla, hogy ennél az aktusnál jelen legyek. Az öngyilkossági kísérlet után egy Portland melletti elme-gyógyintézetbe került. Amikor meglátogattam, karja-lába hozzá volt kötözve az ágy rácsához. Összefüggéstelenül szónokolt és maga alá vizelt. A tekintetében téboly. Szeme egyik pillanatban harciasan villogott, azután csillapíthatatlan rettegést fejezett ki, majd mélyen besüppedve forgott, mély és dermesztő bepillantást engedve elgyötört agya állapotába. Amikor az ápolónők cserélni próbálták a lepedőjét, hadakozott ellenük, és átkozta őket, átkozott engem, átkozta a sorsot. Semmi elégtételt nem éreztem, ő pedig fel sem fogta, hogy minden oldalról bebiztosított életével is erre a lidérces állomásra kellett eljutnia. Még egy fintora volt az életnek, amelyet már nem tudott értékelni: hiszen végül is eredményes volt az a törekvése, hogy a maga képére formáljon. Az öreg rozmár elérte, hogy nagy és lázas becsvágy ébredt bennem, csak ez nem éppen az általa kívánatosnak tartott tevékenységben öltött formát. Soha nem érthette meg, hogy az Ördög Hüvelykujja ugyanaz, mint az orvosi egyetem, csak más formában. Alighanem ez az öröklött, túlfeszített ambíció tartott vissza attól, hogy elismerjem vereségemet a Stikine Jégsapkán, miután első kísérletem a Hüvelykujj megmászására kudarcot vallott. Még az sem tartott vissza, hogy a sátram majdnem leégett. Három nappal az első próbálkozásom után megint nekivágtam az északi falnak. Ezúttal csak 12 méternyit kapaszkodtam a bergschrund fölé, máris megingott az önbizalmam, és egy újabb hatalmas havazás visszafordulásra kényszerített.
Ám ahelyett, hogy leereszkedtem volna a Jégsapkán ütött alaptáboromba, úgy döntöttem, hogy az éjszakát a hegy meredek oldalán töltöm, pontosan a kiválasztott csúcs alatt. Ez rossz döntésnek bizonyult. A havazás késő délután ismét hatalmas hóviharrá dagadt. Óránként két és fél centiméternyi hó zuhogott a felhőkből. Mire bemásztam bivakomba a bergschrund pereme alatt, már görgő lavinák zúgtak le a falról, átcsaptak fölöttem, s lassan eltemették a sziklaperememet. A hóförgeteg húsz perc leforgása alatt elárasztotta a bivakzsákomat: egy vékony nejlonhuzatot – ami olyan, mint egy tízórais zacskó, csak nagyobb – egészen a lélegzőnyílás vonaláig. Ez négy ízben ismétlődött meg, négyszer ástam ki magam. Amikor ötödször is elborított a lavina, elegem lett. Bedobáltam minden felszerelésemet a zsákomba, és elindultam a táborhelyem felé. A leereszkedés iszonytató volt. A felhők, a hóvihar és a tompa, halvány fény miatt nem lehetett megkülönböztetni a lejtőt az égtől. Attól féltem – és joggal –, hogy vakon lelépek egy jégoszlop tetejéről és a Boszorkányüst fenekén találom magam, 800 méterrel mélyebben. Mégis megérkeztem a Jégsapka fagyott síkjára, és megállapíthattam, hogy nyomom se maradt. Semmiféle vezérfonalam nem volt, hogy merre találom a sátramat a tagolatlan, jeges fennsíkon. Abban reménykedtem, hogy szerencsém lesz és véletlenül rábukkanok. Egy óra hosszat köröztem sítalpon – amíg egy hasadékba be nem akadt a lábam, és rá nem jöttem, hogy őrültséget csinálok: le kell kuporodnom itt, ahol vagyok, és ki kell várnom a hóvihar végét. Kiástam egy sekély gödröt, beburkolództam a zsákba, és ültem a kavargó hóban. Hókupacok emelkedtek körülöttem. A lábam elgémberedett. Nedves hidegség kúszott le a nyakamtól a mellemig ott, ahol a hó bejutott az anorákom alá és átitatta az ingemet. Bárcsak volna egy cigarettám, ábrándoztam, csak egyetlenegy cigarettám, akkor összeszedném minden erőmet és jó képet vágnék ehhez a szar helyzethez, az egész szar kiránduláshoz. Szorosabbra húztam a nejlonzsákot a vállamon. A hátamat irgalmatlanul verte a szél. Szégyenkezés nélkül a két karom hajlatába fektettem a fejem, és elmerültem az önsajnálatban. Tudtam, hogy olykor odavesznek a hegymászók. De 23 évesen a személyes halandóságnak, a saját halálomnak a gondolata még messze meghaladta a felfogóképességemet. Amikor Boulderból Alaszkába indultam, a fejem tele volt a megdicsőülés és a beteljesedés látomásaival, hogy miként hódítom meg az Ördög Hüvelykujját. Fel sem ötlött bennem, hogy rám is vonatkozhat ugyanaz az ok-okozati összefüggés, mely mások tetteit irányítja. Annyira vágytam a hegy megmászására, olyan intenzíven, és olyan régóta foglalkoztatott a Hüvelykujj, hogy meg sem érintett a veszély gondolata, illetve az, hogy valami jelentéktelen akadály, mondjuk, az időjárás vagy egy szakadék, netán egy zúzmarával borított szikla keresztülhúzhatja terveimet. Naplementekor elállt a szél, a felhőmennyezet 50 méterrel emelkedett a jégmező fölé, és ekkor megláttam táborhelyemet. Épségben visszaértem a sátramhoz, de most már tudomásul kellett vennem, hogy a Hüvelykujj kifogott rajtam. Be kellett látnom, hogy az akarás maga, bármilyen hatalmas is, nem elég, hogy felvigyen az északi fal tetejére. Meg kellett értenem, hogy semmi sem elég hozzá. Azonban még mindig fennállt egy lehetőség, hogy megmentsem az expedíciót. Egy hete elsíeltem a hegy délkeleti oldalához, és egy pillantást vetettem arra az útra, amelyen az északi fal megmászása után le akartam ereszkedni. Ezt az utat követte Fred Beckey, a legendás hírű alpinista 1946-ban, miután elsőként megmászta a Hüvelykujjat. Az előzetes terepfelderítés során Beckey útjától balra találtam egy szemlátomást még be nem járt vonalat, egy töredezett jégmezőt, amely befedte a délkeleti falat. Úgy láttam, hogy ez viszonylag könnyű feljutást ígér a csúcsra, de akkor még figyelemre se méltattam az ilyen megoldást. Most, hogy gyászos elakadásom miatt meghátráltam az északi falnál, már hajlandó voltam megváltoztatni a véleményemet.
Május 15-e délutánján, amikor a hóvihar végre alábbhagyott, visszamentem a délkeleti homlokzathoz, és felmásztam egy keskeny gerinc tetejére, amely úgy illeszkedik a felső csúcshoz, mint külső támív egy gótikus katedrálishoz. Úgy határoztam, hogy ezen a keskeny tarajon töltöm az éjszakát, 5-600 méterrel a csúcs alatt. Az éjszakai ég hideg és felhőtlen volt. Elláttam az árapály mosta tengerpartig, sőt még azon túlra is. Sötétedéskor megbabonázva figyeltem nyugaton Petersburg pislákoló fényeit. Azóta, hogy ledobták a dobozaimat a repülőgépről, nem volt emberi kapcsolatom: a távoli fények érzelmek áradatát indították meg bennem, és ez váratlanul ért. Elképzeltem, hogy emberek ülnek a televízió előtt és baseballmecscset néznek, vagy rántott csirkét esznek jól megvilágított konyhájukban, söröznek, szeretkeznek. Lefeküdtem aludni, és rám tört a pokoli magány. Soha nem voltam még ilyen elhagyatott, soha életemben. Azon az éjszakán zavaros álmok kínoztak: rendőri rajtaütés, vámpírok, alvilági kivégzés. Hallottam, hogy valaki suttogja: Azt hiszem, itt van bent… Hirtelen felegyenesedtem, kinyitottam a szemem. A felkelő nap körül skarlátvörös volt az égbolt. Tiszta, a felső légrétegekben vékony jégtűkből álló, kicsi felhők gyülekeztek, és pontosan a délnyugati horizont fölött megjelent a készülő vihar fekete csíkja. Felhúztam a bakancsomat és sietősen felszereltem a mászóvasakat. Öt perccel ébredésem után már magam mögött hagytam sátorpótló zacskómat. Nem vittem sem kötelet, sem sátrat vagy nejlonzsákot, s a jégcsákányokon kívül semmiféle vasat. Az volt a tervem, hogy könnyen és gyorsan mozogva elérem a csúcsot, és vissza is érek, mielőtt megváltozik az idő. Hajtottam magam, egészen kifulladtam a sietségben; a kis jégmezőkön át, amelyeket jégborította hasadékok és rövid, lépcsős sziklasorok kötöttek össze, fölfelé igyekeztem. A mászás szinte gyerekjáték volt: a sziklán széles, bevágott kapaszkodók segítettek, és a jég, bár elég vékony volt, legmeredekebb szakaszán is csak hetven fokos szöget alkotott – csakhogy engem a vihar aggasztott, amely a Csendes-óceán felől rohanva közeledett, és elsötétítette az eget. Órám nem volt, de úgy éreztem, igen rövid idő alatt elértem az utolsó, még jól látható jégmezőt. Akkor már az egész égboltot beborították a felhők. Könnyebbnek látszott a bal felé kerülő út, de gyorsabbnak gondoltam, ha egyenesen a csúcs felé igyekszem. Nyugtalanított, hogy a vihar éppen a csúcson érhet utol, ahol nincs menedék, ezért a rövidebb utat választottam. A jég egyre meredekebb és vékonyabb lett. Meglendítettem bal kezemben tartott jégcsákányomat: sziklát ért. Megcéloztam egy másik pontot, és a csákány ismét tompa döndüléssel pattant le a merev dioritról. Ez újra meg újra megismétlődött, akárcsak első kísérletemnél, az északi falnál. Lábam között lepillantottam a több mint 700 méter mélyen fekvő gleccserre. A gyomrom kavargott. Fejem fölött 15 méter magasságban hátrahajlott a fal a csúcs lejtős válláig. Görcsösen szorítottam csákányaimat, mozdulatlanul, félelemtől bénán, döntésre képtelenül. Megint lenéztem a gleccserig vezető, hosszú lejtőre, azután megint föl, rést törtem a fejem fölötti jégburokba. Bal oldali jégcsákányom hegyét beleszúrtam egy fémpénz vastagságú sziklaperembe és rátámaszkodtam. Megtartott. Kihúztam a jobb oldali csákányt a jégből, felnyúltam vele, és beleszorítottam a hegyét egy görbe, hüvelykujjnyi széles repedésbe. Alig mertem lélegzetet venni, ahogy emeltem a lábam, és mászóvasaim hegyével keresgéltem a sziklát fedő vékony jégrétegen. Amennyire bírtam, felnyúltam a bal karommal, és óvatosan beleeresztettem a csákányt a fénylő, átlátszatlan felszínbe. Nem tudhattam, mibe kapaszkodik. A hegye keményen koppant! Néhány perc múlva fent álltam a széles peremen. Hét méterre a fejem fölött ott emelkedett a csúcs, egy karcsú sziklauszony, a légköri jég groteszk habos süteménye. A szinte anyagtalan jégtűk megkeserítették az utolsó hét métert; kemény, félelmetes és fárasztó feladat volt, de azután egyszer csak nem volt hová továbbkapaszkodni. Kicserepesedett ajkamnak fájt a mosolygás. Fönt álltam az Ördög Hüvelykujja tetején. Nevéhez illően a csúcs elképesztően rosszindulatú hely, a hihetetlenül hegyes sziklacsúcs teteje nem szélesebb, mint egy kötélpálya kabinja. Nem csábít ácsorgásra. Terpeszben álltam
a legmagasabb ponton; a déli fal 800 méteres mélységbe ereszkedett le a jobb bakancsom mellett, a bal bakancsom alatt az északi oldal kétszer olyan mély volt. Készítettem néhány felvételt annak bizonyítására, hogy ott jártam, majd néhány percet azzal töltöttem, hogy megpróbáltam kiegyenesíteni egy elgörbült hágóvasat. Azután felegyenesedtem, óvatosan megfordultam, és elindultam visszafelé. Egy hét múlva a tengerparton sátoroztam, és néztem az esőverte fűzfákat, a mohát, a szúnyogokat. A sós víz a dagály sűrű illatát hordta. Nemsokára egy kis szkiff motorozott be a Thomas-öbölbe, és nem messze a sátramtól lehorgonyzott. A férfi, aki a hajót vezette, Jim Freemanként mutatkozott be és petersburgi favágó volt. Szabadnapos volt: kirándult, hogy megmutassa a családjának a gleccsert és medvére lessen. – Maga is vadászni volt? – kérdezte. – Nem – feleltem zavartan. – Néhány napja másztam meg az Ördög Hüvelykujját. Húsz napot töltöttem ott. Freeman a fedélzeti kötélbakot babrálgatta és nem szólt egy szót sem. Nyilvánvaló volt, hogy nem hisz nekem. Érezhetően nem nagyon tetszett neki vállig érő, gubancos hajam meg a szagom sem, hiszen három hete nem fürödtem és nem váltottam ruhát. Mégis, amikor megkérdeztem, nem vinne-e magával a városba, kissé kelletlenül azt felelte: – Miért is ne? Viszonylag erős hullámzás mellett az út a Frederick-szoroson át két órába telt. Beszélgetés közben Freeman fokozatosan fölengedett. Még mindig nem volt meggyőződve róla, hogy valóban megmásztam a Hüvelykujjat, de mire bekormányozta a szkiffet a Wrangelltengerszorosba, azt mondta, hisz nekem. Kikötés után ragaszkodott hozzá, hogy vegyen nekem egy sajtburgert. Meghívott, töltsem az éjszakát az udvarán parkoló ócska minibuszban. Lefeküdtem a vén busz végében, de nem tudtam elaludni; felkeltem hát, és elsétáltam a Kito barlangja nevű kocsmába. Múlóban volt mindent elsöprő eufóriám, amit Petersburgbe érkezésemkor éreztem, és a megkönnyebbülés helyét váratlan melankólia foglalta el. Azok, akikkel a Kito barlangjában beszélgettem, nem kételkedtek benne, hogy fent jártam a Hüvelykujj tetején, de nem is nagyon érdekelte őket a dolog. Az éjszaka előrehaladtával kiürült a kocsma, csak én maradtam és egy fogatlan, öreg tlingit indián, az egyik hátsó asztal mellett. Egyedül ittam és dobáltam a 25 centeseket a zeneautomatába, amely ugyanazt az öt dalt játszotta újra meg újra, amíg a kocsmárosné rám nem förmedt: – Hagyd már abba, te taknyos! – Bocsánatkérést dünnyögve kioldalogtam, és visszasomfordáltam Freeman kocsijához. A használt motorolaj édeskés illatában lefeküdtem a padlóra, a kizsigerelt kuplung mellé, és ájult álomba merültem. Még egy hónap sem telt el azóta, hogy megmásztam a Hüvelykujj csúcsát, már ismét Boulderban kopácsoltam ugyanazokon a Spruce utcai házakon, amelyeken Alaszkába indulásom előtt végeztem ácsmunkát. Fizetésemelést kaptam, 4 dollárt kerestem óránként; a nyár végén pedig kiköltöztem a munkahelyi lakókocsiból, és béreltem egy olcsó, egyszobás lakást a belvárosi bevásárlóközpont közelében. Fiatalon könnyen hiszi az ember, hogy amit megkíván, azt meg is érdemli, és ha valamire elég erősen vágyik, akkor istenadta joga is van hozzá. Amikor áprilisban elhatároztam, hogy Alaszkába megyek, olyan voltam, mint Chris McCandless: éretlen fiatal, aki ösztönös megérzésnek tekintette a szenvedélyt, és valami zavaros, hézagos logikát követve cselekedett. Azt képzeltem, ha megmászom az Ördög Hüvelykujját, egyszerre helyrejön minden, ami rossz volt az életemben. Végül persze nem változott semmi, de megtanultam, hogy a hegyek nem álmodozásra valók. És életben maradtam, hogy elmondhassam a történetemet. Sok lényeges tekintetben más voltam, mint McCandless. A legfontosabb, hogy sem intellektuálisan, sem magasztos eszmék tekintetében nem értem fel hozzá. De azt hiszem, mindkettőnkre hatással volt az apánkhoz fűződő torz viszonyunk, és mindketten egyformán feszültek, hebehurgyák, túlfűtöttek voltunk. Én túléltem az alaszkai kalandot, McCandless nem élte túl. Ez nagyrészt a szerencsén múlott. Ha nem tértem volna vissza a Stikine Jégsapkáról 1977-ben, az emberek elmondhatták
volna rólam – ahogy most őróla mondják –, hogy meg akartam halni. Tizennyolc évvel az esemény után elismerem, hogy talán önhitt és biztosan végtelenül gyermeteg voltam, de megölni nem akartam magam. Ifjúságomnak ebben a szakában a halál ugyanolyan elvont fogalom volt számomra, mint a nem euklideszi geometria vagy a házasság. Még nem fogtam fel a halál iszonyú véglegességét, sem a rombolást, amit azokban végez, akik szívükből szerettek egy elhunytat. Izgatott a halandóság sötét misztériuma. Nem tudtam ellenállni a vágynak, hogy a pusztulás szélére lopakodva lepillantsak a szakadékba. Elborzasztott az árnyak rejtette titok, de a sejtelmekből megéreztem valamit, valami tiltott és elemi rejtelmet, ami éppoly ellenállhatatlanul vonzott, mint az édes, titkos virágú női nemiség. Az én esetemben – és azt hiszem, Chris McCandless esetében is – ez valami egészen más volt, mint a halálvágy.
TIZENHATODIK FEJEZET
ALASZKA MÉLYÉN Arra vágytam, hogy eltanuljam a vadonélet egyszerűségét, a bennszülöttek érzéseit, az ilyen élet erkölcsi tisztaságát; le akartam vetkőzni a civilizáció mesterkélt szokásait, előítéleteit és tökéletlenségeit; … és meg akartam találni a nyugati vadonok magányában és méltóságában az emberi természet hitelesebb képét, az ember igazi érdekeit. A havas évszak látszott legalkalmasabbnak rá, hogy megtapasztaljam a szenvedés örömét, a veszély újdonságát. ESTWICK EVENS: A Pedestrious Tour of Four Thousand Miles, Through the Western States and Territories, During the Winter and Spring of 1818 (Négyezer mérföldes gyalogtúra a nyugati államokon és felségterületeken keresztül, 1818 telén és tavaszán) A vadon azokat vonzotta, akik megunták és meggyűlölték az embert és művét. Nemcsak menekülést jelentett a társadalomból, hanem eszményi helyszín volt a romantikus lelkek számára is, hogy kiéljék kultikus hajlamaikat. A magány és a vadon nyújtotta teljes szabadság tökéletes keret mind a mélabúnak, mind a diadalmas ujjongásnak. RODERICK NASH: Wilderness and the American Mind (A vadon és az amerikai észjárás) Chris McCandless 1992. április 15-én egy napraforgómagot szállító, vontatós Mack teherautó vezetőfülkéjében indult útnak a déldakotai Carthage-ból. Megkezdődött „nagy alaszkai odisszeája”. Három nap múlva átlépte a kanadai határt Roosville-nél (Brit Columbiában), és autóstoppal folytatta útját észak felé, Skookumchuckon, Radium Junctionon át, a Louise-tó mentén, Jasperen, Prince George-on és Dawson Creeken át; itt, a város közepén lefényképezte az alaszkai országút hivatalos kezdetét jelző 0 mérföldtáblát. A tábla szerint: FAIRBANKS 1523 MÉRFÖLD (2437 KM). Az autóstop meglehetősen nehéz az Alaska autópályán. Gyakran tízesével látni Dawson Creek határában férfiakat és nőket, felemelt hüvelykujjal az útpadkán. Van, aki egy hétig is várakozik, mire felveszi valaki. McCandlessnek több szerencséje volt. Április 21-én, alig 6 nappal azután, hogy Carthage-ból elindult, megérkezett Liard River Hotspringsbe, ahol a Yukon-terület kezdődik. A Liard-folyónál nyilvános táborozóhely van, ahonnan pallókkal kirakott, 800 méteres út vezet a mocsáron át a hőforrásokhoz. Ez a legnépszerűbb pihenőállomás az alaszkai országúton. Chris úgy döntött, megáll, és megmártózik az enyhet adó, meleg vizekben. Fürdés után újra próbálkozott az autóstoppal északi irányban, de elhagyta a jó szerencséje, senki nem akarta felvenni. Érkezése után két nappal még mindig a Liard-folyónál vesztegelt. Egy ködös csütörtök reggel, fél hétkor – a fagyott talaj még nem engedett fel – Gaylord Stuckey kiment a pallóúton a legnagyobb tavacskához, remélve, hogy ilyen korán még egyedül lesz. Meglepődött, amikor a gőzölgő vízben egy fiatalembert látott, aki Alexként mutatkozott be. Stuckey – kopasz és jó kedélyű, sonkaképű, 63 éves indianai férfi – Indiana államból tartott Alaszkába, hogy egy fairbanksi kereskedőnek leszállítson egy új lakókocsit. Amolyan
félállásban dolgozott, akkor vállalta, amikor 40 évi vendéglősködés után nyugdíjba ment. Amikor McCandless megtudta, hová igyekszik, felkiáltott: – De hiszen én is éppen oda mennék! Napok óta rostokolok itt és próbálok találni valakit, aki elvinne. Magával tarthatnék? – A kutyafáját, örülnék neki, fiam, de nem lehet – felelte Stuckey. – A társaságnál, amelynek dolgozom, szigorú kikötés, hogy nem vehetek fel stopposokat. Kirúghatnak érte. – De miközben beszélgettek, Stuckey gondolkodóba esett. Alex arca frissen volt borotválva, a haja rövidre nyírva. A beszéde alapján értelmes fiúnak látszott. Nem volt tipikus autóstoppos. Általában nem bízom bennük – meséli. – Valami hézag lehet a fiúval, ha még buszjegyre sem futja neki. Na, úgy fél óra múlva azt mondtam: „Tudod mit, Alex? Liard 1600 kilométerre van Fairbankstől. Elviszlek 800 kilométerre, Whitehorse-ig, ott majd találsz valakit, akivel továbbmehetsz.” Másfél nap múlva azonban, amikor Whitehorse-ba értek, a Yukon terület fővárosába, az alaszkai országút legvegyesebb lakosságú, legnagyobb városába, Stuckey már annyira megkedvelté McCandless társaságát, hogy meggondolta magát, és hajlandó volt egész végig elvinni a fiút. – Alex eleinte nemigen nyílt meg, keveset beszélt – meséli Stuckey. – De hát hosszú, lassú utazás volt. Három teljes napot töltöttünk együtt a zötyögős utakon, és a végére, hogy úgy mondjam, felhagyott az óvatossággal. Szerintem klassz ember volt. Igazán udvarias, és nem is káromkodott, nem használt csúnya szavakat. Látni lehetett, hogy rendes családból került ki. Legtöbbet a húgáról beszélt. Azt hiszem, az öregeivel nem jött ki valami jól. Azt mondta, az apja a NASA-nál rakétaszakértő, őrült nagy koponya, de egy időben bigámiában élt, és ezt Alex gyomra nem bírta. Azt mondta, nem látta a szüleit a főiskola befejezése óta, és annak már több éve. McCandless nem titkolta Stockey előtt, hogy a nyarat egyedül akarja tölteni a vadonban, és abból akar élni, amit ott talál. – Azt mondta, kicsi kora óta erre vágyott – folytatta Stuckey. – Nem akar embert látni, sem repülőgépet, sem a civilizáció bármilyen jelét. Be akarta bizonyítani magának, hogy egyedül, segítség nélkül is boldogul. Stuckey és McCandless április 25-én délután érkezett Fairbanksbe. A férfi elvitte a fiút egy élelmiszerboltba, és vett neki egy nagy zsák rizst. Alex ki akart menni az egyetemi városba, hogy ott kikeresse a könyvekből, melyek az ehető növények, bogyók meg ilyesmik. Stuckey figyelmeztette: „Alex, ez túl korai. A földet 60-70 centi hó borítja. Még nem nő semmi.” De a fiú nagyon elszánt volt. Alig várta, hogy továbbmehessen és megkezdhesse vállalkozását. Stuckey Fairbanks nyugati szélére, az alaszkai egyetem campusához hajtott, és délután fél hatkor kitette a fiút. – Mielőtt elengedtem volna – meséli Stuckey –, azt mondtam neki: „Alex, 1600 kilométeren át szállítottalak, három teljes napon át etettelek-itattalak. Annyit kérek tőled, hogy legalább írj, amikor majd visszatérsz Alaszkából.” Megígérte. – Kértem arra is, hogy hívja fel a szüleit. Borzasztóbbat el sem tudok képzelni, mint hogy van valahol egy fiam, de évek óta nem tudom, merre jár, nem tudom, él-e, hal-e. Azt mondtam: „Itt a hitelkártyám. Kérlek, hívd fel őket!” De csak annyit felelt: „Lehet, hogy fölhívom, lehet, hogy nem.” Miután elment, jutott eszembe: Miért is nem kértem el a szülei telefonszámát és hívtam fel őket én magam? De valahogy minden olyan kapkodva történt. Miután Stuckey letette McCandlesst az egyetemnél, behajtott a városba, hogy átadja a lakókocsit a megrendelőnek. Itt arról értesült, hogy az új kocsik ellenőrzéséért felelős személy már hazament, és meg sem jelenik hétfő reggelig, vagyis két napot kell valahogy agyonütnie Fairbanksben, csak aztán repülhet haza Indianába. Vasárnap reggel, mivel ráért, visszament az egyetemi városba. – Azt reméltem, hogy ott találom Alexet, és egy napot még vele tölthetek, elvihetem városnézőbe vagy máshová. Néhány órán át keresgéltem, bejártam az egész környéket, de nyomát sem találtam. Már elment. Chris, miután szombat este elbúcsúzott Stuckeytól, két napot – három éjszakát – töltött
Fairbanks környékén, főként az egyetemen. A campus könyvesboltjában, a legalsó polcon eldugva felfedezett egy alapos, tudományos igényű útmutatót a környék ehető növényeiről. Priscilla Russell Kari írta, a címe: Tanaina növényismeret / Dena'ina K'et'una: Etno-botanikai kézikönyv a Közép-Alaszka déli részén élő dena'ina indiánok ismeretei alapján. A pénztár melletti levelezőlap-állványról kiválasztott két, jegesmedvét ábrázoló lapot, és az egyetem postahivatalában feladta utolsó üzenetét Wayne Westerbergnek és Jan Burresnek. Az apróhirdetéseket figyelmesen áttanulmányozva rátalált egyre, amely használt puskát kínált, egy félautomata, 22-es kaliberű Remingtont, 4x20-as távcsővel és műanyag puskatussal. A Nylon 66 nevű modellt már nem gyártják, de sokáig kedvence volt az alaszkai prémvadászoknak, mivel könnyű és megbízható. Egy parkolóban bonyolította le a vételt: kb. 125 dollárt fizethetett érte, és egy közeli fegyverboltban négy, 100-100 darabos doboz töltényt is vett hozzá. Chris befejezte a fairbanksi előkészületeket, fölvette a hátizsákját, és az egyetemtől nyugat felé vágott neki a vándorútnak. A campust elhagyva a geofizikai intézethez, egy magas üvegés betonépülethez ért; tetején a nagy szatellitantenna, az egyik legfeltűnőbb ismertetőjel Fairbanks városképében, arra szolgált, hogy olyan műholdaktól gyűjtsön adatokat, amelyeket Walt McCandless által tervezett szintetizáló radarral láttak el. Walt Fairbanksbe utazott, amikor a fogadóállomást üzembe helyezték; ő készítette a működéséhez legfontosabb programokat. Ha a geofizikai intézet eszébe juttatta is Chrisnek az apját, ennek nem maradt nyoma. A várostól 6 kilométerre nyugatra, a hűvösödő estén Chris sátrat vert a keményre fagyott földön, nyírfák között, nem messze a Gold Hill Gas and Liquor mögött magasodó sziklatarajtól. A táborhelyétől 50 méternyire haladt a George Parks autópályáról levezető út, amely a Stampede-ösvényhez visz. Chris április 28-án korán ébredt, a pirkadati félhomályban legyalogolt az országútra, és kellemesen meglepődött, amikor az első jármű visszatolatott, hogy felvegye. Kis szürke Ford teherautó volt, a hátsó lökhárítóján ragasztós címke: HORGÁSZOM, TEHÁT VAGYOK. PETERSBURG, ALASZKA felirattal. A teherautó sofőrje, egy Anchorage-ba tartó villanyszerelő, nem lehetett sokkal idősebb Chrisnél. Azt mondta, Jim Galliennek hívják. Három óra múlva Gallien nyugat felé kanyarodott le az országútról, és addig haladt a kövezetlen mellékúton, ameddig bírt. Amikor letette McCandlesst a Stampede-ösvénynél, a hőmérséklet - 1 °C körül volt (estére - 12 °C alá száll), és a földet félméteres, ropogós tavaszi hó borította. A fiú alig bírt magával izgatottságában. Végre-valahára egyedül lesz a hatalmas alaszkai vadonban. Bizakodva lépegetett az ösvényen műszőrmével bélelt anorákjában, vállára vetett puskával, egyedüli élelemként öt kiló hosszúszemű rizzsel, két szendviccsel meg egy zacskó kukoricacsipsszel, amit Gallientől kapott. Egy évvel korábban, a Kaliforniai-öbölben, több mint egy hónapig megélt 2 és fél kiló rizsen és a halon, amit egy olcsó horgászbottal fogott. Erre a tapasztalatára alapozta azt az elképzelését, hogy az alaszkai vadonban is meg tudja szerezni az életben maradáshoz szükséges élelmet, akár hosszú tartózkodás esetén is. McCandless félig üres hátizsákjában a könyvtára volt a legsúlyosabb: 9-10 puhafedeles könyv, melyek legtöbbjét Nilandben kapta Jan Burrestől. A kötetek közt szerepeltek Thoreau, Tolsztoj és Gogol művei, de McCandless nem volt sznob: egyszerűen azt vitte magával, amiről úgy gondolta, hogy élvezettel fogja olvasni; így kerültek közéjük Michael Crichton, Robert Pirsig és Louis L'Amour bestsellerei. Nem vitt magával írópapírt, így aztán szűkszavú naplóját a Tanaina növényismeret üres hátsó lapjaira írta. A Stampede-ösvény healyi végpontján a téli hónapokban alig néhány kutyaszános, síléces kiránduló és lelkes hómobilos jár, de csak addig, amíg a befagyott folyók föl nem engednek, ami március végén vagy április elején kezdődik. Abban az időszakban, amikor McCandless nekivágott a vadonnak, a nagyobb folyók vize már felolvadt, és két-három hete senki sem merészkedett messzire az ösvényen. Egyedül egy súlyos motoros szán elmosódó nyoma maradt meg, Chris azt követte.
McCandless másnap ért a Teklanika-folyóhoz. A partokat ugyan kiáradt, majd megfagyott víz, szaggatott jégperem szegélyezte, de a folyót sehol sem borította összefüggő jég, így át kellett gázolnia rajta. Április elején erős olvadás kezdődött, és 1992-ben korán indult a jégzajlás is, de aztán az időjárás ismét hidegre fordult, így a vízszint meglehetősen alacsony volt, valószínűleg csak combig ért, amikor a fiú – bizonyára könnyűszerrel – átlábolt a túlpartra. Nem sejtette, hogy ezzel a Rubicont lépte át. Tapasztalatlanságában nem is képzelte, hogy két hónap múlva, amikor a Teklanika forrásvidékén a nyári melegben megolvadnak a gleccserek és a hómezők, a víztömeg a kilenc-tízszeresére nő, és a folyót mély, vad zuhataggá változtatja, amely már cseppet sem hasonlít arra a szelíd patakra, amelyen áprilisban vidáman átkelt. A naplójából tudjuk, hogy április 29-én valahol beszakadt alatta a jég. Valószínűleg akkor történhetett, amikor átkelt néhány olvadozó hódtavacskán, közvetlenül a Teklanika nyugati partja mellett, de a jelek szerint nem esett baja. Másnap, amikor az ösvény átvezette egy gerincen, először pillanthatta meg a Mount McKinley csúcsának magas, vakító fehér sáncait. A következő napon, május l-jén, mintegy 32 kilométerre attól a helytől, ahol Gallien kocsijából kiszállt, rábukkant egy öreg buszra a Sushana-folyó mellett. A buszt valaki felszerelte pricscsel, dobkályhával és előző lakói a hevenyészett polcokon gyufát, rovarirtót és más fontos dolgokat hagytak. „A csodabusz napja” – írta a naplójába. Úgy döntött, megpihen a buszban, és élvezi a kezdetleges komfortot. Emelkedett hangulat vett erőt rajta. Bent a buszban, egy törött ablakot pótló, viharvert falemezre felfirkantotta diadalittas függetlenségi nyilatkozatát: KÉT ÉVE JÁRJA A FÖLDET. SE TELEFON, SE USZODA, SE KUTYA, SE MACSKA, SE CIGARETTA. VÉGTELEN SZABADSÁG. SZÉLSŐSÉGES EMBER. MŰVÉSZI UTAZÓ, AKINEK OTTHONA AZ ÚT. MEGSZÖKÖTT ATLANTÁBÓL. NEM TÉR VISSZA TÖBBÉ, MERT „A NYUGAT A LEGJOBB”. És MOST KÉTÉVI BOLYONGÁS UTÁN ELŐTTE ÁLL A VÉGSŐ ÉS LEGNAGYOBB KALAND, ELÉRI CSÚCSPONTJÁT A KÜZDELEM, HOGY MEGÖLJE A BENNE ÉLŐ HAMIS LÉNYT, GYŐZELEMRE VIGYE A SPIRITUÁLIS FORRADALMAT. TÍZ NAP ÉS TÍZ ÉJSZAKA TEHERVONATON ÉS AUTÓSTOPPAL ELHOZZA A NAGY FEHÉR ÉSZAKRA. A CIVILIZÁCIÓ NEM FOGJA TÖBBÉ MÉRGEZNI, ELMENEKÜL ÉS EGYEDÜL JÁRJA AZ ORSZÁGOT, HOGY ELVESSZEN A VADONBAN. ALEXANDER FŐCSAVARGÓ 1992. MÁJUS A valóság azonban hamarosan betolakodott a fiú ábrándvilágába. Nehezen ment a vadászat, és első heti naplójegyzeteiben ilyen szavak szerepelnek: Gyöngeség, Nagy hó és Katasztrófa. Május 2-án meglátott egy grizzlyt, de nem lőtt rá; május 4-én rálőtt néhány kacsára, de nem talált; végre május 5-én lelőtt egy hófajdot és meg is ette, de május 9-ig nem lőtt semmi mást, akkor pedig egyetlen kicsi mókust zsákmányolt, és a naplóba ez került: NEGYEDIK NAPI ÉHEZÉS. Ezután hamarosan és hirtelen jobbra fordult a sorsa. Május közepétől a nap magasan jár, fénybe borítja a tajgát. A nap 24 órájából nem egészen 4 órára száll le a nap az északi horizont alá, és az ég még éjfélkor is olyan világos, hogy olvasni lehet a szabadban. Az északra néző lejtők és az árnyékos szakadékok kivételével mindenütt elolvad a hótakaró és előkerül az előző évben termett csipkebogyó és vörös áfonya; McCandless sokat szedett és evett belőlük. A vadászatban is nagyobb sikerei voltak, a következő 6 hét folyamán rendszeresen mókust, hófajdot, vadkacsát, vadlibát és sündisznót lakmározott. Május 22-én letört egyik zápfogának a koronája, de ez nem nagyon rontotta a hangulatát, mert már másnap felkapaszkodott egy nevenincs, a síkságból púpformán kiemelkedő hegyre, ahonnan kilátása nyílt az Alaszkaihegység jeges félkörére és a végtelenbe nyúló, tökéletesen lakatlan tájra. Az aznapi bejegyzés is jellegzetesen tömör, de kétségkívül jókedvű: HEGYET MÁSZTAM! McCandless azt mondta Galliennek, hogy amíg a vadonban tartózkodik, állandóan mozog-
ni fog. – Csak kapom magam és továbbgyalogolok nyugatra – mondta. – Lehet, hogy meg sem állok a Bering-tengerig. Május 5-én, miután 4 napot pihent a buszban, tovább barangolt. A Minoltában maradt felvételei alapján úgy tűnik, hogy elvétette (vagy szándékosan elhagyta) az itt már nem kitaposott Stampede-ösvényt, nyugatnak és északnak tartva a Sushana-folyó fölötti dombokon keresztül, útközben pedig vadászott. Lassan haladt. Gondoskodnia kellett táplálékról, ezért napjainak nagy részét arra fordította, hogy állatokat cserkésszen be. Ráadásul amint a fagyott talaj felengedett, kínkeserves lett a járás, az út süppedős láppá, áthatolhatatlan bozóttá vált, és McCandless későn ismerte fel az észak egyik alapvető (és az ösztönös elgondolással éppen ellenkező) törvényét: hogy a vadonban a szárazföldi utazásra legalkalmasabb évszak nem a nyár, hanem a tél. Most, hogy szembesült eredeti törekvésének képtelenségével, belátva, hogy nem tud 800 kilométert gyalogolni gleccserolvadás idején, újra kellett gondolnia a tervét. Május 19-én, mivel csak a Toklat-folyóig jutott el nyugati irányban, vagyis nem egészen 24 kilométert tett meg a busz elhagyása óta, visszafordult. Egy hét múlva visszaért az elhagyott járműhöz, láthatólag örömmel. Úgy döntött, hogy a Sushana-csatorna éppen eléggé vad, megfelel a vágyainak, és a fairbanksi 142-es busz remek alaptábor lesz a nyár hátralevő részében. A helyzet iróniája, hogy a busz környéke – az a gazzal benőtt földdarab, ahol elszántan kívánta, „hogy elvesszen a vadonban” – alaszkai mércével mérve aligha nevezhető vadonnak. Kelet felé alig 48 kilométerre húzódik egy fontos közlekedési útvonal, a George Parks autópálya. Pontosan 25 kilométerre déli irányban, a Külső hegylánc túloldalán turisták százai robognak naponta a Denali Nemzeti Parkba, s az utat a park őrjáratai vigyázzák. És még valamit nem tudott a „művészi utazó”: hogy a busz körül, 9-10 kilométeres körzeten belül, 4 kunyhó is áll (bár 1992 nyarán egyiknek sem volt lakója). De hiába volt az autóbusz viszonylag közel a civilizációhoz, McCandless gyakorlati szempontból el volt vágva az egész világtól. Összesen közel négy hónapot töltött a vadonban, de egész idő alatt egy teremtett lélekkel sem találkozott, és a Sushana-parti táborhely éppen elég távolinak bizonyult ahhoz, hogy az életébe kerüljön. Május utolsó hetében elhelyezte kevéske holmiját a buszban, és egy nyírfakéregre összeírta háztartási teendőit: a folyóról jeget gyűjteni és tárolni a húsfagyasztáshoz, műanyaggal pótolni a kocsi hiányzó ablakait, tűzifát gyűjteni, kikotorni az összegyűlt hamut a kályhából. Hoszszú HATÁRIDŐS FELADATOK címmel felsorolta becsvágyóbb terveit: feltérképezni a környéket, összetákolni egy fürdőkádat, bőröket és tollakat gyűjteni ruhabélelésre, hidat verni a közeli csermely fölé, megjavítani a főzőeszközöket, egyengetni, kijelölni a vadászösvényeket. A naplóbejegyzések a buszhoz való visszatérés utáni időben bőséges vadzsákmányt sorolnak fel: „Május 28.: Kacsaínyencség! Június 1.: Öt mókus. Június 2.: Sündisznó, hófajd, 4 mókus, szürke madár. Június 3.: Újabb sün! 4 mókus, 2 szürke madár, hamumadár. Június 4.: HARMADIK SÜN!, mókus, szürke madár.” Június 5-én akkora kanadai libát lőtt, mint egy karácsonyi pulyka. Június 9-én szerezte meg a legnagyobb zsákmányt: JÁVORSZARVAS!, írta a naplóba. A büszke vadász lefényképezte magát a trófea mellett, amint térdelve diadalmasan a magasba emeli a puskát, arcán örömmámor és meglepetés; úgy néz ki, mint egy állástalan házmester, aki Renóban megnyerte az egymillió dolláros főnyereményt. Bár McCandless tudta, hogy a vadászat kikerülhetetlen, ha a vadonban akar élni, mégis mindig vegyes érzésekkel ölt állatot. Ezek a vegyes érzések a jávorszarvas kilövése után rövidesen valóságos bűntudattá mélyültek. Az állat viszonylag kicsi volt, 300-350 kilós lehetett, de így is hatalmas tömegű húst adott. McCandless hitte, hogy erkölcsileg megengedhetetlen, ha egy élelmezésre lőtt állatnak bármilyen részét veszni hagyja, ezért 6 napon át bajlódott, hogy megóvja a húst a rohadástól. Sűrű légy-és szúnyogfelhőben darabolta fel a tetemet, a belső részekből levest főzött, azután fáradságos munkával kiásott egy gödröt a köves folyóparton, közvetlenül a busz közelében, és ott próbálta füstöléssel tartósítani a hatalmas, sötét-
vörös húsdarabokat. Az alaszkai vadászok tudják, hogy a hús tartósításának legegyszerűbb módja az erdőben, ha vékony csíkokra vágják, és egy rögtönzött állványon a levegőn megszárítják. McCandless azonban naiv módon azoknak a vadászoknak a tanácsát követte, akiket még Dél-Dakotában kifaggatott, és akik azt mondták, füstölje meg a húst – ami nem éppen egyszerű feladat az adott körülmények között. „A mészárosmunka rendkívül nehéz”, írta a naplóba június 10-én. „Légy- és szúnyograjok. Kivágtam a beleket, májat, vesét, az egyik tüdőt, a pecsenyének valót. Elvittem a hátsó fertályt és a lábakat a patakhoz. Június 11. Kivettem a szívet és a másik tüdőt. Két mellső láb és a fej. Elvittem a maradékot a patakhoz. Elvontattam a gödör közelébe. Megpróbáltam füstöléssel tartósítani. Június 12. Kiemeltem a borda felét és a hátszínt. Csak éjjel tudok dolgozni. Mindig legyen füst. Június 13. A borda maradékát, a lapockát és a nyakat elvittem a gödörhöz. Újrakezdtem a füstölést. Június 14. Megjelentek a nyüvek! A füstölés ezek szerint hatástalan. Nem tudom, de katasztrofálisnak látszik. Bár sose lőttem volna szarvast! Ez életem egyik legnagyobb tragédiája.” Lemondott a hatalmas hústömeg tartósításáról, és otthagyta az egészet a farkasoknak. Bármilyen szigorúan ostorozta magát a fölöslegesen kioltott életért, másnap megint úgy látta, érdemes élni, mert ez áll a naplóban: „Ezután megtanulom elfogadni a tévedéseimet, még ha nagyok is.” Röviddel a jávorszarvas-epizód után belefogott Thoreau Waldenjének olvasásába. A Felső törvények című fejezetben, amelyben Thoreau az evés morálján töpreng, McCandless aláhúzta a következőket: Amikor kifogtam, megtisztítottam, megfőztem és megettem a halat, úgy éreztem, hogy nem táplált kielégítően. Jelentéktelen volt és fölösleges, többe került, mint amennyit ért. A JÁVORSZARVAS – írta a lap szélére McCandless. És megjelölte ezt a részt: Az állati eredetű tápláléktól való viszolygás nem a tapasztalat eredménye, hanem ösztön. Kívánatosabbnak tetszett, hogy sokféle tekintetben szerényen, sőt ínségesen éljek; s noha én ezt sosem vittem végig következetesen, mégis elmentem odáig, hogy fantáziámat kielégítsem. Meggyőződésem, hogy mindenki, aki magasabb vagy költői képességeit a maguk teljességében akarta megtartani, mindenkor nagyon is hajlott afelé, hogy megtartóztassa magát az állati tápláléktól és általában a túlságosan bő táplálkozástól… Nehéz olyan egyszerű, tiszta étrendet összeállítani és megfőzni, amely ne sértse a fantáziát – mert úgy vélem, emezt is táplálni kell, amikor testünket tápláljuk: kettejüknek egyazon asztalhoz kell leülniük. Nehéz, de talán mégis lehetséges. Ha gyümölcsöt fogyasztunk mértékletesen, nem kell szégyenkeznünk étvágyunk miatt, és még legméltóbb tevékenységeinket sem kell félbeszakítanunk. De tegyünk csak valami szokatlan fűszert ételünkbe, máris megmérgez. ÍGY VAN – írta oda és két lappal hátrább: „Tudatos táplálkozás. Egyél és főzzél nagy figyelemmel. … Szent táplálék.” A naplóként szolgáló könyv utolsó oldalain kijelentette: Újjászülettem. Eljött a hajnalom. Az igazi élet most kezdődött. Átgondoltan élni: Tudatosan figyelni az élet alapjaira, állandó figyelmet fordítani a közvetlen környezetre, és amit az igényel, példa –> Munka, feladat, könyv; bármi, ami hathatós koncentrációt kíván. (A körülményeknek nincs értéke. Csak annak van értéke, ahogyan viszonyulunk a helyzethez. Minden igazi jelentés a jelenséghez fűződő személyes kapcsolatban rejlik, abban, hogy az mit jelent neked.)
A TÁPLÁLÉK nagy szentsége az életfenntartó hő. Pozitivizmus, az élet esztétikumának felülmúlhatatlan öröme. Abszolút igazság és tisztesség. Valóság. Függetlenség. Véglegesség-stabilitás-szilárdság. McCandless bűntudata a jávorszarvas elpusztítása miatt fokozatosan elcsitult, és a május közepétől érzékelhető elégedettség mintha még július elején is tartott volna. Ekkor azonban, ebben az idilli állapotban, bekövetkezett két sorsdöntő csapás közül az egyik. Chris láthatólag beérte azzal, amit magányos vadonbeli életének két hónapja alatt tanult, és elhatározta, hogy visszatér a civilizációba. Ideje, hogy lezárja a „végső és legnagyobb kalandot” és visszatérjen az emberek, a férfiak és nők világába, ahol lehajthat egy pohár sört, elfilozofálgathat másokkal, ámulatba ejthet idegeneket a kalandjaival. Talán a szükségesnél tovább ment függetlensége bizonyításával és abbéli hajthatatlan vágyával, hogy elszakadjon a szüleitől. Talán már felkészült arra, hogy megbocsássa a botlásaikat, talán már arra is készen állt, hogy önmagának is elnézze néhány hibáját. Úgy tűnik, most kész lett volna hazatérni. De lehet, hogy nem így volt. Csak találgatni tudjuk, mi lehetett a szándéka, amikor kifelé indult a vadonból. Az azonban kétségtelen, hogy kifelé indult. Egy nyírfakéregdarabon listát készített az indulás előtti teendőkről: „Megfoltozni a farmert, megborotválkozni, rendbe hozni a hátizsákot…” Ezután egy üres olajoshordó tetejére helyezte a Minolta fényképezőgépet és felvételt készített magáról, amint egy sárga, eldobható borotvát lóbál, és frissen borotválva belevigyorog a lencsébe, és ócska farmernadrágjának térdén virítanak az új foltok, amelyeket egy katonai takaróból vágott ki. Egészségesnek látszik, de rettenetesen sovány. Az arca beesett. Az inak a nyakán úgy kidudorodnak, akár a feszes kábelek. Július 2-án befejezte Tolsztoj Családi boldogságának olvasását. Megjelölt benne több olyan részt, amely megrendítette: Igaza van, amikor azt mondja, hogy a boldog élet csakis az, ha másokért élünk… Sok mindent éltem át, és most azt gondolom, megtaláltam azt, ami a boldogsághoz kell. Nyugodt, elvonult élet vidéken, az a lehetőség, hogy hasznára legyünk olyanoknak, akikkel könnyű jót tenni, és akik nem szoktak hozzá, hogy jót tegyenek velük. Azután dolgozni, olyasmit, aminek remélhetőleg valaki hasznát veszi, és pihenés, természet, könyvek, zene, embertársaink szeretete – ez az én elképzelésem a boldogságról. Azután, mindennek a csúcsa, házasság, és talán gyerekek – mit kívánhat ennél többet az emberi szív? Ezután, július 3-án, fölvette a hátizsákját, és nekiindult a mintegy 35 kilométeres gyaloglásnak a rendesen kiépített útig. Két nap múlva, vagyis félúton, heves esőzés közben érte el a hódtavakat, amelyek most elzárták az útját a Teklanika-folyó nyugati partjához. Áprilisban ezek a tavak be voltak fagyva és nem jelentettek akadályt. Bizonyára meglepődött, amikor azt tapasztalta, hogy közel egy négyzetkilométeres tó áll az útjában. Nem akart belegázolni a derékig érő, zavaros vízbe, ezért felkapaszkodott egy meredek domboldalon, észak felől elhaladt a tavak mellett, és a torkolatánál került vissza a folyóhoz. Először 67 nappal korábban kelt át a folyón, áprilisi fagyban. A Teklanika akkor jeges, de szelíd, térdig érő patak volt, egyszerűen átlépegetett rajta. Július 5-én azonban tetőzött az ár, a folyót felduzzasztottá az eső meg a magasról, az Alaszkai-hegység olvadó gleccsereiből hidegen és sebesen lezúduló, megolvadt jég és hó. Ha át tud jutni a túlsó partra, könnyen megteszi majd a hátralévő utat az országútig, de
előbb boldogulnia kell a 30 méter széles folyómederrel. A víz zavaros volt, jégdarabok úsztak benne, színe mint a nedves betoné, és alig néhány fokkal volt melegebb, mint az őt tápláló jég. Túlságosan mély volt ahhoz, hogy a fiú átgázoljon rajta, és félelmetesen morajlott, dübörgött, akár egy tehervonat. A hatalmas áramlat azonnal ledöntené a lábáról, és magával sodorná. McCandless gyönge úszó volt, többeknek be is vallotta, hogy valójában fél a víztől. Túlságosan kockázatos vállalkozás lett volna, ha megpróbálja a bénítóan hideg zuhatagot átúszni vagy megkísérel átevezni valamilyen hevenyészett tutajon. Az áramlás irányában, valamivel lejjebb, ott, ahol az út találkozik a folyóval, a Teklanika – felgyorsulva a szűk szurdokban – bugyborékoló, fehéren tajtékzó, zűrzavaros víztömegben tör elő. Mielőtt akár úszva, akár evezve átérne a túlpartra, a folyó berántja ebbe a zuhatagba, és ő megfullad. A naplójába ezt írta: „Katasztrófa… Itt rekedtem az eső miatt. Lehetetlen átkelni a folyón. Egyedül vagyok, félek.” Azt a következtetést vonta le – helyesen –, hogy vízbe fulladna, ha ott, olyan körülmények között megpróbálkoznék az átkeléssel. Öngyilkosság lett volna. Ezt nem választhatta. Ha a folyó mentén felgyalogol úgy 1 1/2 kilométernyit, felfedezte volna, hogy ott a folyó szövevényesen szerteágazva kiszélesedik. Ha figyelmesen, óvatosan haladva próbálkozik, találhatott volna olyan részt, ahol a mellékágakban csak mellkasig ér a víz. Az áramlás olyan erejű lehetett, hogy biztosan ledöntötte volna a lábáról, de kutyaúszással és a mederfenéken ugrálva, lefelé sodródva feltehetően átjutott volna a túlsó partra, mielőtt a víz a zubogókig rántja vagy a teste végzetesen kihűl. Még ez a megoldás is rendkívül kockázatos lett volna, és McCandlessnek egyelőre nem volt oka rá, hogy ekkora rizikót vállaljon. Egészen jól tudott gondoskodni magáról. Valószínűleg rájött, hogyha türelmesen vár, a folyó alighanem leapad annyira, hogy biztonságosan át lehessen gázolni rajta. Mérlegelte a lehetőségeket, és megállapodott a legésszerűbb megoldásnál. Megfordult, és elindult nyugatnak, vissza az autóbuszhoz, vissza a rengeteg szívébe.
TIZENHETEDIK FEJEZET
STAMPEDE-ÖSVÉNY A természet itt valamiképpen vad és szörnyűséges, mégis gyönyörű. Áhítattal néztem a földet, amelyen tapostam, hogy lássam, mit alkottak itt a felső hatalmak, látni akartam művük szabását, formáját és anyagát. A Föld ez volt, amelyről úgy tudtuk, hogy a Káoszból és az Ősi Éjszakából született. Nem az ember kertje volt ez, hanem az érintetlen glóbusz. Nem volt ez gyep, sem legelő, sem rét, sem erdő, sem parlag, sem megművelt, sem megműveletlen terület. Ez a Föld bolygó friss és természetes felszíne volt, amilyennek teremtették örök időkre – mi azt mondjuk, azért, hogy otthont adjon az embernek –, ahogyan a Természet megalkotta, és amilyennek az ember használhatja, ha tudja. Nem azért készült, hogy az emberé legyen. Ez az Anyag volt, a hatalmas, a félelmetes – nem a Földanya, akit ismerünk, nem az, amit az ember lábbal tiporhat, s amelybe temetkezhet, nem, még az is túlzott bizalmaskodásnak tűnt, hogy a csontjai feküdjenek benne –, ez a Szükség és a Sors háza volt. Tisztán érezhető volt egy embert nem szolgáló erő jelenléte. Ez a bálványimádás és a babonás rítusok helye volt – csak olyan ember lakhatta, aki közelebbi rokona a szikláknak és a vadállatoknak, mint mi… Mit ér egy múzeumlátogatás vagy sok-sok lelet és tárgy megtekintése ahhoz képest, hogy a maga helyén szemlélhetjük egy csillag felszínét, kemény anyagát! Megrendülve állok a tulajdon testem előtt, ez az anyag, amelyhez kötődöm, olyan idegenné vált számomra. Nem félek a kísértetektől, a szellemektől – én is azzá leszek –, de félek a testektől, reszketek a velük való találkozástól. Miféle Titán ejtett hatalmába? Beszéljünk a rejtelmekről! Gondoljunk az életünkre a természetben – a naponta megfigyelni való anyagra, amellyel kapcsolatba kell kerülnünk: a sziklákra, fákra és az arcunkat érő szélre. A szilárd föld! a való világ! a józan ész! Kapcsolat! Kapcsolat! Kik vagyunk? Hol vagyunk? HENRY DAVID THOREAU: Ktaadn (Katahdin) Egy évvel és egy héttel azután, hogy Chris McCandless lemondott a Teklanika-folyón való átkelésről, én állok a túlparton – a keleti, az országút felőli parton –, és a zajló vízbe meredek. Én is azt reméltem, hogy átkelhetek rajta. El akartam jutni az autóbuszhoz. Látni akartam, hol halt meg McCandless, hogy jobban megértsem, miért halt meg. Forró, párás a délután, a folyó ólomszürke a hirtelen olvadó hó- és jégtömegek hordalékától, mert még mindig hó és jég borítja az Alaszkai-hegység magasabban fekvő gleccsereit. Most a vízszint sokkal alacsonyabbnak tűnik, mint McCandless 12 hónappal korábbi felvételein, mégis képtelenség volna megkísérelni az átkelést a dübörgő nyár közepi áradásban. Túl mély a víz, túl hideg, túl sebes. Nézem a vizet, és hallom a tekegolyó nagyságú kövek összekoccanását a fenéken, amint a hatalmas áradat görgeti őket. Ha elhagynám a partot, néhány méter után leverne a lábamról és belökne kissé lejjebb a kanyonba, oda, ahol zuhatagokká, örvényekké alakul át a folyó, és ezek a következő 8 kilométeren át szakadatlanul követik egymást. Csakhogy az én hátizsákomban – nem úgy, mint McCandlessében – van egy 1:63 000 léptékű helyrajzi térkép. A rendkívül részletes térkép jelzi, hogy a folyó mellett, 800 méterrel lejjebb, a kanyon torkolatánál mérőállomás van, amelyet az Amerikai Földtani Intézet épített. Abban is eltér a helyzetem McCandlessétől, hogy van három társam; két alaszkai: Román Diai és Dan Solie, meg Román kaliforniai barátja, Andrew Liske. A mérőállomás nem látszik
onnan, ahol a Stampede-ösvény leér a folyóhoz. Húsz percig tartott, amíg utat vágtunk magunknak a fenyőfák és törpe nyírfák sűrűjében, aminek Román kiáltása vetett véget: – Látom már! Ott van! Százméternyire! Odaérve egy körülbelül kétujjnyi vastag acélkábelt fedezünk fel; a szoros fölött feszült, a folyó felénk eső oldalán álló ötméteres toronyból indult, és 130 méter távolságban bújt elő a földből, a túloldalon. A kábelt 1970-ben húzták fel, hogy a Teklanika évszakonkénti vízhozamváltozását feljegyezzék. Vízügyi szakemberek utaztak ide-oda a folyó fölött, méghozzá a kábelre csigákkal függesztett, alumíniumkosarakban. A kosárból ledobtak egy ólomnehezékes zsinórt, ezzel mérték a víz mélységét. Az állomás működését pénzhiány miatt kilenc éve megszüntették, és azóta a kosárnak a mi oldalunkon – az országút felőli oldalon – a toronyhoz láncolva és lelakatolva kellene lennie. Amikor azonban felmásztunk a toronyba, a kosár nem volt a helyén. A rohanó víz fölött átnézve a kanyon túlsó partjánál, a busz felőli oldalon pillantottam meg. Kiderült, hogy helybéli vadászok elfűrészelték a láncot, átkeltek a kosárral a víz fölött, és odaerősítették a túlpartra, hogy az idegeneknek megnehezítsék az átkelést a Teklanikán; így idegen vadász nem juthat be az ő vadászterületükre. Amikor McCandless egy évvel és egy héttel korábban megpróbált kijutni a vadonból, a kosár ugyanott függött, ahol ma, a kanyon feléje eső oldalán. Ha tud róla, gyerekjáték lett volna biztonságosan átkelnie a Teklanikán. De nem volt helyrajzi térképe, és nem is képzelhette, hogy a menekülés karnyújtásnyira van tőle. Andy Horowitz, McCandless egyik barátja még a Woodson High-i terepfutó csapatból, filozofikusan megjegyzi, hogy Chris „nem a neki megfelelő évszázadban született. Több kalandra, nagyobb szabadságra vágyott, mint amennyit a mai társadalom nyújt az embereknek.” Azért ment Alaszkába, hogy feltérképezetlen vidéken vándoroljon, hogy fehér foltot találjon a térképen. De 1992-ben már nem voltak fehér foltok sem Alaszkában, sem másutt. Chris sajátos logikájával elegánsan oldotta meg a helyzetet: egyszerűen eldobta a térképet. Így azután az ő fejében, ha máshol nem is, a vidék terra incognita maradt. És ha nem volt jó térképe, a folyó fölött áthúzott kábelről sem tudhatott. Figyelte a Teklanika vad áradását, és azt a téves következtetést vonta le, hogy képtelenség átjutni a keleti partra. Úgy látta, el van vágva a menekülés útja, tehát visszament az autóbuszhoz – a helyszín ismerete híján ez józan döntés volt. De miért maradt a buszban és miért halt éhen? Eljött az augusztus, miért nem próbált meg újból átkelni a már lényegesen sekélyebb Teklanikán, amikor veszélytelenül átgázolhatott volna? Izgattak és bosszantottak ezek a kérdések, és azt reméltem, hogy a fairbanksi 142-es busz rozsdás váza tartogat valami magyarázatot. De ahhoz, hogy a buszhoz jussak, nekem is át kellett kelni a folyón, és az alumíniumkosár még mindig odaláncolva lógott a túlparton. Állok a torony tetején, le nem veszem a szemem a kábel keleti végéről, azután sziklamászó szerszámmal odaerősítem magam a kábelhez, és hozzáfogok, hogy araszolgatva – hasonló módszerrel, mint amit a hegymászók tiroli átkelésnek neveznek – átkapaszkodjam a túlsó partra. Kiderül, hogy fárasztóbb vállalkozás, mint képzeltem. Végre az indulás után 20 perccel sikerül odahúznom magam a túloldalon a kábel végéhez. Teljesen kimerültem, lihegek, alig bírom emelni a karom. Amikor megint levegőhöz jutok, bemászom a kosárba – 65 centiméter széles, 1 1/2 méter hosszú, négyszögletes alumíniumcsille –, eloldom a láncot és visszaindulok a kosárban a keleti partra, hogy a társaimat is átszállítsam. A kábel láthatóan lejjebb lóg a folyó közepe fölött, így amikor kiszabadítom a csillét, az a saját súlya alatt hirtelen felgyorsul, és egyre sebesebben gurul az acélkábelen a legalacsonyabb pont felé. Vérfagyasztó utazás. 40-50 kilométeres sebességgel süvít el velem a zuhatag fölött, a torkomból önkéntelenül rémült ordítás tör elő, csak aztán jövök rá, hogy nem forgok veszélyben. Összeszedem magam. Mind a négyen megérkezünk a nyugati partra, és harmincperces kemény bozótirtás után elérjük a Stampede-ösvényt. A már megtett 16 kilométer – leállított autónk és a folyó között –
szelíd, jól jelölt és meglehetősen forgalmas szakasz volt, de ez a 12 kilométer egészen más. A tavaszi és nyári hónapokban olyan kevesen kelnek át a Teklanikán, hogy az út nagyjából eltűnt, benőtte a bozót. Amint elérte a folyót, délnyugatra kanyarodik, egy gyors folyású patak medre felé. Mivel a hódok bonyolult gátrendszert építettek a patakon keresztül, az út több mint egy négyzetkilométer kiterjedésű állóvízen át vezet. A hódtavak sohasem mélyek, nem érnek mellmagasságon túl, de a víz hideg, és miközben tocsogunk előre, a lábunk felkavarja a fenékre leszállt üledéket, s feltör a rothadó iszap bűze. Az út felkapaszkodik az utolsó tó fölé, majd csatlakozik a kanyargós, sziklás patakmederhez, mielőtt megint leereszkednék a bozótos növényzet dzsungelébe. A járás sehol sem okoz különösebb nehézséget, de a mindkét oldalról betolakodó, 5 méter magas kutyabengeszövevény nyomasztóan sötét, félelmetes. Szúnyogfelhők támadnak fel a ragadós melegben. A bogarak átható döngését szinte percenként megszakítja egy távoli mennydörgés: A tajga fölött morajló, horizonton sötétlő, tornyos viharfelhők hangja ez. A varjútövisbozót véres karcolásokkal rajzolta tele a lábam szárát. Medveürülék-kupacok az úton és egy helyen friss grizzly-nyomok ijesztgetnek – mindegyik másfélszer akkora, mint egy 40-es bakancsé. Puskánk nem volt. Halló, griz! – ordítom bele az aljnövényzetbe, s reménykedem, hogy elkerüljük a váratlan találkozást. Halló, medve, csak átutazóban vagyunk! Izgalomra semmi okod! Az elmúlt húsz évben körülbelül hússzor jártam Alaszkában – hegyet másztam, voltam ács és kereskedelmi lazachalász, majd újságíró, máskor csak bámészkodtam, csellengtem. Sokat kóboroltam egyedül a vidéken, és ezt rendszerint élveztem. Az igazság az, hogy az autóbuszhoz is egyedül akartam megtenni az utat, és bosszankodtam, amikor Román barátom és két társa is csatlakozott. Most azonban hálás vagyok a társaságukért. Van valami nyugtalanító ebben a vad, túlburjánzó tájban. Rosszindulatúbbnak tűnik más, messzi tájaknál, amelyeket Amerikában ismerek: ilyenek a Brooks-hegység tundrával borított lejtői, az Alexanderszigetcsoport felhőerdői, sőt még a Denali fagyos, viharos magaslatai is. Borzalmasan örülök, hogy nem vagyok egyedül. Este 9-kor kanyarodik egyet az út, és egy kis tisztás szélén ott áll a busz! A füzike rózsaszín indái befonják a jármű kerekeit, magasabbra nőnek, mint a tengely. A fairbanksi 142-es busz egy nyárfaliget mellett parkol, egy szerény sziklaszirttől 10 méterre, egy magaslatról pedig a Sushana-folyó és egy kisebb mellékfolyójának találkozására nyílik kilátás. Vonzó környezet, nyitott, csupa fény. Érthető, hogy McCandless ezt tette meg alaptáborának. A busztól némi távolságra állunk meg, és egy ideig csendben nézzük. A festése fakó, hámlik. Több ablaka hiányzik. Apró csontok százai hevernek körülötte, köztük elszórva süntüskék ezrei: annak az apróvadnak a maradványai, amely McCandless étrendjének a zömét adta. És ennek a csonttemetőnek a szélén fekszik egy nagyobb csontváz: a lelőtt szarvasé, amely miatt annyira bánkódott. Röviddel azután, hogy rátaláltak McCandless holttestére, kifaggattam Gordon Samelt és Ken Thompsont; mindketten konokul és egyértelműen állították, hogy a nagy csontváz egy rénszarvas maradványa, és zöldfülűnek csúfolták azt, aki jávorszarvasnak vélte. – A farkasok kissé szétszórták a csontokat – mondta Thomson –, de látnivaló, hogy ez egy rénszarvas. Ha a kölyök ezt sem tudta, mi az ördögöt keresett itt? Samel ingerülten tette hozzá: – Hát persze hogy rénszarvas. Amikor olvastam az újságban, hogy azt hitte, jávorszarvast lőtt, mindjárt tudtam, hogy nem alaszkai volt. Óriási a különbség egy jávorszarvas és egy rénszarvas között. Óriási. Nagy szamár, aki nem tudja megkülönböztetni őket. Samel és Thompson alaszkai veterán vadászok, mindketten számos jávorszarvast és rénszarvast lőttek. Én hittem nekik és becsülettel beszámoltam az Outside-nak írott cikkemben McCandless tévedéséről, megerősítve sok olvasómnak azt a véleményét, hogy a fiú botrányo-
san felkészületlen volt, így nem is lett volna szabad behatolnia a vadonba, különösen nem az igazi alaszkai ősvadonba. Egy alaszkai levélíró megjegyezte, hogy McCandless nemcsak azért halt meg, mert tudatlan volt, hanem mert „a maga tervezte kalandnak oly szűk volt a tere, hogy az egyenesen szánalmas: megtelepszik egy romos buszban, Healytől néhány mérföldre, szajkót és mókust főzöget, összetéveszti a rénszarvast a jávorszarvassal (ezt elég nehéz összetéveszteni)… Csak egy szavam van a minősítésére: alkalmatlan.” Jóformán valamennyi, McCandlesst szapuló levélben megemlítik, hogy nem ismerte fel a rénszarvast, ezzel bizonyítva, hogy semmit sem tudott az alaszkai túlélés feltételeiről. Amit azonban a dühös levélírók nem tudtak, az éppen az, hogy a lelőtt patás állat pontosan az volt, aminek McCandless mondta. Ellentétben az Outside-ban közölt beszámolómmal, az állat igenis jávorszarvas volt, ahogy a maradványok pontos vizsgálata utóbb megállapította, és amit McCandless számos felvétele minden kétséget kizáróan megerősített. Több tévedése is volt a fiúnak a Stampede-ösvényen, de az nem tartozik közéjük, hogy összetévesztette volna a rénszarvast a jávorszarvassal. A szarvas csontjai mellett elhaladva közelítem meg a járművet, és hátul, a vészkijáraton lépek be. Közvetlenül az ajtó mögött van a szakadt, penészedő és pecsétes matrac, amelyen meghalt. Döbbenten látom, hogy a holmiját szétszórva hagyták a párnahuzaton: egy zöld műanyag csajka, egy kis üveg víztisztító tabletta, egy kopott henger az autóból, egy bélelt pilótanadrág, amilyet használt katonai felszerelések boltjaiban árulnak, az O Jerusalem! című bestseller puhafedeles, szakadt gerincű kiadása, egy pár egyujjas gyapjúkesztyű, egy üveg szúnyogriasztó, egy teli doboz gyufa és egy pár barna gumicsizma, kihajtott szélén fakó fekete tintával írva egy név: Gallien. A hiányzó ablakok ellenére a kibelezett jármű levegője áporodott, penészszagú. – Tyűha – jegyzi meg Román –, mintha döglött madarak volnának idebent. – Egy perc múlva felfedezem a szag forrását: egy műanyag szemetesvödröt, tele tollakkal, pihével és többféle madár levágott szárnyával. McCandless alighanem azért gyűjtötte a tollat, hogy a ruháját szigetelje, esetleg tollpárnát készítsen belőlük. A busz elejében, egy furnérlemezből barkácsolt asztalon állnak egymásra rakva McCandless fazekai és tányérjai, egy petróleumlámpával együtt. Egy hosszú bőrtokra szakértő kezek metszették bele a kezdőbetűket: R. F. Ez a tokja annak a machetének, amit Ronald Franz adott Chrisnek, mielőtt a fiú elindult Salton City-ből. A fiú kék fogkeféje mellett egy félig üres Colgate fogpaszta tubusa, egy csomag fogselyem és egy arany fogkorona, amely a napló tanúsága szerint remetesége harmadik hetében tört le. Közelében görögdinnye nagyságú koponya, kifehéredett állkapcsából vaskos, elefántcsontszínű tépőfogak meredeznek. Medvekoponya, egy grizzly maradványa; aki lőtte, évekkel McCandless előtt járhatott a buszban. Golyó vágta lyuk van a koponyán, Chris takaros kézírásával írt üzenet keretezi a lyukat: ÜDV A FANTOM MEDVÉNEK, A BENNÜNK LAKÓ ÁLLATNAK! ALEXANDER FŐCSAVARGÓ. 1992. MÁJUS. Felnézve látom, hogy a jármű fémlemez falait teljesen beborítják a feliratok, melyeket a sok látogató hagyott itt az évek folyamán. Román megmutat egyet, ő írta négy évvel ezelőtt; ő is a buszban lakott, amikor az Alaszkai-hegység megmászására készült: FŐTT-TÉSZTA-EVŐK ÚTON A CLARK-TÓHOZ 89/8. Románhoz hasonlóan a többiek sem csak a nevüket és az évszámot írták a falra. McCandless számos feliratának egyike, a leghosszabb és legékesszólóbb, az öröm kiáltványa. Kedvenc Roger Miller-dalának szóló főhajtással kezdődik: KÉT ÉVE JÁRJA A FÖLDET. SE TELEFON, SE USZODA, SE KUTYA, SE MACSKA, SE CIGARETTA. VÉGTELEN SZABADSÁG. SZÉLSŐSÉGES EMBER. MŰVÉSZI UTAZÓ, AKINEK OTTHONA AZ ÚT. … Közvetlenül e manifesztum alatt gubbaszt a kályha. Egy rozsdás olajoshordóból fabrikálták. Egy négyméteres fenyőtörzs hever a kályha nyitott ajtaja előtt, arra terítettek ki, nyilván száradni, két rongyos Levi's-t. Az egyik farmert – 30-as derékbőség, 32-es nadrághossz – hevenyészve „megfoltozták” ezüstszínű ragasztószalaggal; a másikat kissé gondosabban: egy
kifakult ágytakaróból kivágott darabokat öltögettek a térdek és az ülep tátongó lyukaira. Az utóbbi nadrágon öv is díszeleg tüntetően, lepedőszélből. Rájövök, hogy McCandless nyilván kénytelen volt övet fabrikálni magának, mert úgy lefogyott, hogy anélkül lecsúszott volna róla a nadrág. Leülök egy fémvázas priccsre a kályhával szemben, és eltűnődöm a kísérteties látványon. Bármin áll meg a tekintetem, minden McCandless jelenlétét bizonyítja. Itt a körömvágó csipesze, ott a zöld nejlonsátra, ráterítve a bejárati ajtó egyik üres ablaktokjára. Hegymászó bakancsa rendesen lerakva a kályha mögé, mintha visszavárná a gazdáját, aki majd felhúzza, és elindul benne az ösvényen. Kényelmetlenül érzem magam, mintha betolakodtam volna vagy kukkoló lennék, aki besurrant a hálószobába, amíg a lakó nincs otthon. Felkavarodik a gyomrom, kitámolygok a buszból, sétálok egyet a folyóparton, friss levegőt szívok. Egy óra múlva tüzet rakunk odakint, a szürkületben. Az eső már nem zuhog, de elmosta a ködöt, távoli, hátulról megvilágított dombok tűnnek elő, élesen látszanak a részletek. Az izzó, vörös égbolt egy csíkja még világít az északnyugati horizonton, a felhők alatt. Román kicsomagol néhány szelet húst; szeptemberben, az Alaszkai-hegységben lőtte a jávorszarvast, annak a húsából való. A tűz fölé fekteti a szeleteket, egy megfeketedett rácsra, amelyet McCandless használt vadhússütésre. A szarvas zsírja csöpög és sistereg a parázson. Kézzel esszük a porcogós húst, csapkodjuk a szúnyogokat, és erről a különös emberről beszélgetünk, akit egyikünk sem ismert. Próbálunk magyarázatot keresni a szerencsétlenségre, próbáljuk megérteni, miért ítélik el sokan olyan keményen, amiért meghalt. Sok alaszkai fontos körülménynek tartja, hogy McCandless kevés élelemmel jött a vidékre, és felszereléséből hiányoztak a helybeliek szerint nélkülözhetetlen darabok: nagy kaliberű puska, térkép, iránytű és fejsze. Ezeket a hiányosságokat nem egyszerűen butaságnak tekintették, hanem sokkal inkább bűnnek: a nyegleség bűnének. Egyik-másik bíráló párhuzamot vont közte és a sarkvidék leghíresebb tragikus figurája, Sir John Franklin között. E 19. századi brit tengerésztiszt önhittsége és gőgje 140 ember halálát okozta, köztük a magáét is. A haditengerészeti minisztérium 1819-ben Franklint jelölte ki, hogy expedíciót vezessen az északnyugat-kanadai vadonba. Két éve indultak el Angliából, és a tél akkor érte utol a kis csapatot, amikor éppen egy hatalmas kiterjedésű és teljesen kopár tundrán próbáltak átkelni. (El is keresztelték Barrennek, pusztaságnak; máig is ezt a nevet viseli.) Az élelmük elfogyott. Vad kevés volt arrafelé, Franklin és az emberei ráfanyalodtak a nagy kövekről lekapart zuzmókra, a perzselt szarvasbőrre, a lekapart állati csontokra, a bakancsbőrre, végül pedig egymás húsát ették. Mire a kínszenvedésnek vége lett, legalább két társukat megölték és megették, majd a gyilkossággal vádolt embert rövid úton kivégezték, nyolcan pedig betegségbe pusztultak bele vagy éhen vesztek. Franklin már maga sem bírta volna egy-két napnál tovább, de akkor őt és a többi túlélőt megmentette egy csapat mesztic. Franklin, ez a megnyerő modorú, viktoriánus úr az elbeszélések szerint ügyetlen, önfejű és lassú felfogású volt, fejében egy gyermek naiv eszméivel. Méltóságán alulinak tartotta, hogy a terep dolgaiban jártasságot szerezzen. Siralmasan felkészületlen volt egy sarkvidéki expedíció vezetésére. Amikor visszatért Angliába, úgy emlegették, mint azt az embert, aki megette a cipőjét, de ezt sokkal gyakrabban mondták tisztelettel, mint gúnyosan. Nemzeti hőssé kiáltották ki, az admiralitás kapitányi rangra emelte, és jól megfizette, hogy megírhassa szenvedései történetét – 1825-ben pedig ismét őt vezényelte ki egy második sarkvidéki expedíció vezetésére. Ez az út viszonylag eseménytelenül folyt le, de 1845-ben Franklin, abban a reményben, hogy most végre megtalálja a legendás Északnyugati-átjárót, elkövette azt a hibát, hogy harmadszor is visszatért a sarkvidékre. Soha többé nem hallottak sem róla, sem a parancsnoksága alatt álló 128 emberről. Negyven-egynéhány expedíciót küldtek a keresésükre, de mindegyik azzal a megállapítással tért vissza, hogy az eltűntek mindnyájan elpusztultak, skorbut és éhezés végzett velük, és elmondhatatlan szenvedéseket élhettek át.
McCandlesst halála után sokan hasonlították Franklinhoz, nemcsak azért, mert mindketten éhen haltak, hanem azért is, mert mindkettejükről feltételezték, hogy hiányzott belőlük a kellő alázat, és nem tisztelték eléggé a természetet. Vilhjalmur Stefansson, a jeles felfedező egy évszázaddal Franklin halála után rámutatott, hogy az angol tiszt sosem vette magának a fáradságot, hogy eltanulja az indiánok és eszkimók túlélési módszereit – ezek a népek „sikeresen nevelték fel gyermekeiket és gondozták öregeiket generációkon keresztül” ugyanazon a zord vidéken, amely Franklint megölte. (Stefansson óvatosan elhallgatta, hogy a szóban forgó szélességi fokon rengeteg indián és eszkimó is éhen halt.) McCandless elbizakodottsága azonban nem ugyanabból eredt, mint Frankliné. Franklin a természetet ellenfélnek tekintette, amely szükségszerűen behódol majd az erőnek, a jó neveltetésnek és a viktoriánus fegyelemnek. Ahelyett, hogy összhangban élt volna a természettel, ahelyett, hogy a bennszülöttekhez hasonlóan a létfenntartás alapját látta volna abban a vidékben, igyekezett katonai eszközökkel és idegen hagyományokkal elszigetelődni az északi környezettől. Ezzel szemben McCandless túl messzire ment – az ellenkező irányban. Megpróbált kizárólag a természetből élni – és ezt úgy próbálta meg, hogy előzőleg nem szerezte meg a vidéken a létfontosságú ismeretek egész tárházát. Célt téveszt azonban az a vád, hogy McCandless rosszul készült fel a kalandra. Zöldfülű volt, túlértékelte saját szívósságát, de eléggé felkészült volt ahhoz, hogy 16 héten át, sőt egy kicsit tovább, életben tartsa az intelligenciája és 5 kiló rizs. Tökéletesen tisztában volt vele, hogy amikor behatol a vadonba, nemigen engedheti meg magának a tévedéseket. Pontosan tudta, mit kockáztat. Egyáltalán nem szokatlan, hogy egy fiatalembert olyasmi vonz, amit az idősebbek vakmerőségnek tartanak; kockázatos kalandokra indulni, ez a mi kultúránkban, akárcsak szinte az összes korábbiban, beavatási rítus. A veszedelemnek mindig is volt bizonyos vonzereje. Nagyrészt ez magyarázza, hogy sok tizenéves túl gyorsan hajt, túl sokat iszik és túl sokat drogozik. Ide kívánkozik, hogy ezért ment mindig könnyen fiatal embereket toborozni a háborúkba. Lehet úgy okoskodni, hogy a fiatalos virtuskodás valójában evolúciós jelenség, génjeinkbe beprogramozott viselkedési kód. McCandless a maga módján és sorozatosan a végső határig vitte a kockázatvállalást. Szükségét érezte, hogy kipróbálja magát különböző helyzetekben, mint ahogyan szívesen mondogatta: „ez az, ami számít”. Nagy, azt is mondhatnánk, grandiózus szellemi becsvágyat táplált. Az őt jellemző erkölcsi kizárólagosság értelmében a biztosan sikeres kimenetelű kihívás valójában nem is kihívás. Persze nem csak a fiatalokat vonzzák a veszélyes vállalkozások. John Muirra leginkább úgy emlékezünk, mint gyakorlatias gondolkodású, konzervatív férfiúra, és a Sierra Club alapító elnökére, ugyanakkor merész és kalandvágyó volt, csúcsok, gleccserek és vízesések rettenthetetlen ostromlója; legismertebb írásában lebilincselően mondja el, kis híján hogyan zúzta magát halálra 1872-ben, amikor Kaliforniában a Ritter-hegyről ereszkedett lefelé. Egy másik írásában szinte mámorosan meséli el, hogyan vészelt át egy őrjöngő sierrai vihart, egyedül, egy 30 méter magas vörösfenyő legmagasabb ágán: Még soha nem élveztem a hegymászásnak ilyen nemes örömét. A karcsú ágak csúcsai vadul csapkodtak, suhogtak a viharban, hajladoztak és köröztek egyre, nehezen visszaadható függőleges és vízszintes mozgásokat írva le, miközben én megfeszített izmokkal kapaszkodva csüngtem köztük, mint seregély a nádszálon. Harminchat éves volt akkor. Muir bizonyára nem tartotta volna McCandlesst hóbortos, kiismerhetetlen különcnek. Még a higgadt, pedáns Thoreau is, akinek híres kijelentése szerint éppen elég volt, hogy „jó sokat utazgattam Concordban”, még ő is úgy érezte, meg kell ismernie az akkor még fé-
lelmetes maine-i rengeteget és fel kell kapaszkodnia a Katahdin-hegyre. „A vad és szörnyűséges, mégis gyönyörű” csúcsok félelemmel és döbbenettel töltötték el, de valamiféle szédült áhítatot is ébresztettek benne. A Katahdin gránitcsúcsain ébredt nyugtalansága ihlette legerőteljesebb passzusait, és alaposan átformálta felfogását is, már ami a nyers, meg nem szelídített földet, az őseredeti állapotot magát illeti. Muirtól és Thoreau-től eltérően McCandless elsősorban nem azért ment a vadonba, hogy elmerengjen a természeten és a világon úgy általában, hanem inkább azért, hogy saját lelkének belső világát kutassa. Azonban hamarosan felfedezte azt, amit Muir és Thoreau már tudott: a hosszú tartózkodás a vadonban óhatatlanul éppannyira a külvilág, mint belső világunk felé tereli figyelmünket, és képtelenség megélni a földből, ha nem fejlesztjük ki magunkban a táj és élővilága kifinomult megértésének és a vele való erős érzelmi azonosulásnak a képességét. McCandless naplóbejegyzéseiben általában kevés szó esik a vadonról, nemigen elmélkedik róla. Ritkán említi a környező helyszínt. Igaza van Andrew Liskének, Román barátjának, aki a napló fénymásolatát olvasva ezt írja: „Feljegyzései szinte kizárólag arról szólnak, hogy mit evett. Alig írt másról, mint élelemről.” Andrew nem túlzott: a napló alig több, mint a begyűjtött növények és a megölt vadak felsorolása. Mégis hiba volna arra következtetni, hogy nem méltányolta a táj szépségét, és nem érintette meg őt a hely fenségessége. Paul Shepard kultúrökológus megfigyelte: A nomád beduin nem rajong a táj látványáért, nem fest tájképeket, nem fogalmaz haszontalan természetleírásokat… Az élete olyan mélységesen összekapcsolódik a természettel, hogy nem marad helye absztrakciónak, esztetizálásnak vagy „természetfilozófiának”, semminek, ami az élet többi részétől elválasztható… A természet és a természethez fűződő kapcsolat halálosan komoly dolog, szokások, titkok és veszélyek szabályozzák. Az emberek személyes kedvtelése távol áll a tétlen szórakozástól, és mindenki óvakodik belenyúlni a természet folyamatába. De beépült az ember életébe e jelenlét tudata, a földé, a kiszámíthatatlan időjárásé, és az a biztos tudat, hogy igen keskeny az a sáv, amely létezését lehetővé teszi. Nagyjából ugyanezeket mondhatjuk el McCandlessről, amikor a Sushana-folyó mellett töltött hónapjairól van szó. Könnyű volna Christopher McCandlesst egyszerűen besorolni azok közé, akikben túl sok az érzés; kijelenteni, hogy lökött volt, túl sok könyvet olvasott, és a józan észnek egy szikrája sem volt meg benne. Ez a jellemzés nem illik rá. McCandless nem volt dologtalan, tájékozatlan, zavaros fejű alak, aki létbizonytalanságtól gyötrődik. Ellenkezőleg: az életében csak úgy rajzottak a tervek és a célok. De nem a kényelmes úton kereste az élet értelmét: Chris nem hitt a könnyen elérhető dolgok értékében. Sokat kívánt magától – végül többet, mint amire képes volt. Sokan azzal próbálták magyarázni a fiú szokatlan magatartását, hogy John Watermanhez hasonlóan kis termetű volt, és „a kisnövésűek komplexusától” szenvedett, az alapvető veszélyeztetettség érzése hajtotta, túlzott fizikai versengéssel akarta férfierejét bizonyítani. Mások szerint a végzetes kaland megoldatlan Ödipusz-komplexusban gyökerezik. Mindkét feltevésben lehet ugyan némi igazság, de az ilyen megkésett és „konyhakész” pszichoanalízis kétséges és túlságosan is okoskodó vállalkozás, amely óhatatlanul lealacsonyítja és középszerűvé teszi az immár végleg távol lévő, vizsgált személyt. Kérdés, tanulhatunk-e abból, ha Chris McCandless különös szellemi vizsgálódásait besoroljuk a pszichológiai rendellenességek sorába. Román, Andrew meg én késő éjszakáig bámulunk a parázsba, míg Chrisről beszélgetünk. Román 32 éves, érdeklődő és szókimondó ember, biológiából doktorált Kaliforniában, a Stanford Egyetemen. Mélységes bizalmatlanságot táplál minden hagyományos tudománnyal
szemben. Kamaszkorát – ugyanúgy, mint McCandless – egy Washington melletti peremvárosban töltötte, és ott éppoly fullasztónak érezte az életet, mint ő. Először kilencévesen jutott el Alaszkába, amikor meglátogatta három nagybátyját, akik szenet bányásztak Usibelliben, egy nagy külszíni bányában, Healytől néhány mérföldre keletre. Román azonnal beleszeretett az északi tájba. A következő években újból és újból ellátogatott a 49. államba. Amikor 1977ben, 16 évesen, osztályelsőként befejezte a középiskolát, állandó lakóhelyéül Alaszkát választva Fairbanksbe költözött. Jelenleg az Alaska Pacific University tanára Anchorage-ban. Az egész államban nagy hírnévnek örvend merész kalandozásai jóvoltából. Gyalog és kajakon beutazta többek között az egész, 1600 kilométer hosszú Brooks-hegységet, 400 kilométert síelt az Arctic National Wildlife Refuge (Sarkvidéki Nemzeti Vadrezervátum) területén, - 20 °C-nál is hidegebb télben, átkelt az Alaszkai-hegység 1100 kilométer hosszú gerincén, és elsőként kapaszkodott fel harmincnál is több északi csúcsra és szirtfokra. Román nem lát nagy különbséget a saját, széles körben elismert vállalkozásai és McCandless kalandja közt, eltekintve attól, hogy McCandless balszerencsés volt, és belehalt. Emlékeztetem McCandless túlzott magabiztosságára és ostoba tévedéseire, arra a kéthárom melléfogásra, amit könnyen kiküszöbölhetett volna, és ami az életébe került. – Annyi biztos, hogy nem sikerült neki – feleli Román –, de csodálom minden próbálkozásáért. Hónapokon át megélni az erdőből hihetetlenül nehéz! Én sohasem próbáltam. Fogadok, hogy azok közül, akik most felróják neki a tehetetlenségét, nagyon kevesen volnának rá képesek, talán egyikük sem, és biztosan nem bírnák egy-két hétnél tovább. A többségnek fogalma sincs, mit jelent hosszabb ideig a rengeteg mélyén élni, és kizárólag abból, amit vadászik vagy gyűjtöget. És McCandlessnek majdnem sikerült. – Nem tehetek róla, azonosulok vele – folytatja Román, miközben bottal piszkálja a parazsat. – Nem szívesen ismerem el, de néhány éve könnyen kerülhettem volna hasonló bajba. Amikor először utaztam Alaszkába, azt hiszem, sok mindenben hasonlítottam McCandlessre: ugyanolyan zöldfülű voltam és ugyanolyan mohó. Biztosra veszem, hogy nem egy alaszkai, köztük számos mai bírálója, sokban hasonlított rá, amikor először járt itt. Lehet, hogy éppen ezért ilyen haragosak. McCandless talán túlságosan emlékezteti őket régi önmagukra. Román megjegyzéséből is kiderül: akik a felnőttkor köznapi ügyeivel vannak elfoglalva, nehezen tudják felidézni, hogy fiatalságunk idején milyen erőteljesen vonzanak és taszítanak bennünket a szenvedélyek és a vágyak. Amikor Everett Ruess apja ilyesmin töprengett, soksok évvel azután, hogy 22 éves fia eltűnt a sivatagban, így írt: „Idősebb ember nem tudja felfogni egy fiatal lelkének csapongásait. Azt hiszem, mi aligha értettük meg Everett fiamat.” Román, Andrew és én még jóval éjfél után is együtt ülünk, próbáljuk magyarázni McCandless életét és halálát, de a lényeg bizonytalan és homályos marad, kicsúszik a kezünkből. A beszélgetés fokozatosan lankad, elakad. Amikor elhúzódom a tűztől, és helyet keresek, ahová ledobjam a hálózsákomat, a hajnal első sápadt fénye már kifehéríti északkeletről az ég szegélyét. A sűrű szúnyogfelhők ellenére úgy döntök, hogy nem a fairbanksi 142esben ágyazok meg magamnak, bár az védelmet nyújtana ellenük. Mielőtt elaludnék, látom, hogy a többiek is így döntöttek.
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
STAMPEDE-ÖSVÉNY A modern ember szinte el sem tudja képzelni, milyen lehet vadászatból élni. A vadász élete kemény, látszólag szakadatlan terepjárás… Az élet folytonos aggodalom: mi lesz, ha a következő fogás nem sikerül, ha üres lesz a csapda, a hajtás kudarcot vall, vagy ha a vadak elő sem jönnek ebben az évadban? Mindenekelőtt pedig a vadász életének legnagyobb veszélye a nélkülözés és az éhhalál. JOHN M. CAMPBELL: The Hungry Summer (Az éhezés nyara) De hát mi a történelem? Annak a sok százados munkának a rendszerbe foglalása, mely a halálnak és a halál majdani legyőzésének következetes megismerésére irányul. Ez a célja a matematikai végtelen és az elektromágneses hullámok felfedezésének, ezért írják a szimfóniákat. Ebben az irányban csak bizonyos lendülettel lehet előrehaladni. Ezekhez a felfedezésekhez lelki felszerelés kell. Az Evangéliumban megvannak hozzá a kellékek. Íme. Először is a felebaráti szeretet, az élő energiának ez a legmagasabb rendű alakja. Ha egyszer megtölti az ember szívét, szétárad és mindent elönt. Azután itt van a modern ember két alapeszméje – ezek nélkül elképzelhetetlen a modern ember – : a szabad személyiség és az élet mint feláldozás gondolata. BORISZ PASZTERNAK: Zsivago doktor (Pór Judit fordítása) A könyvet Chris McCandless holmija közt találták. Ezt a bekezdést megjelölte. Az aláhúzások tőle származnak. McCandless július 8-án ért vissza a buszhoz, miután a Teklanika áradása meghiúsította kísérletét, hogy elhagyja a vadont. Nem tudhatjuk, mi járt az eszében, a naplója nem árul el semmit. Valószínűleg nem aggasztotta, hogy a menekülés útja elzárult előle, és ekkor még valóban nem is volt oka aggodalomra: nyár dereka volt, a vidék termékeny, növényekben és állatokban gazdag, van miből feltöltenie a készleteit. Nyilván úgy okoskodott, hogy ha kihúzza augusztusig, a Teklanika eléggé leapad, és akkor át lehet majd kelni rajta. Ismét berendezkedett tehát a 142-es rozsdás páncéljában, és újrakezdte a rendszeres, mindennapi vadászatot és gyűjtögetést. Elolvasta Tolsztoj Ivari Iljics halálát és Michael Crichton A végső ember című könyvét. Feljegyezte a naplóba, hogy egy hete szakad az eső. Vad, úgy látszik, rengeteg volt: július utolsó három hetében 35 mókust, 4 fajdot, 5 szajkót és fakopáncsot és 2 békát zsákmányolt, és kiegészítette az étrendet vadburgonyával, vadrebarbarával, különféle bogyókkal és sok gombával. De a bőség csak látszólagos, az elejtett állatok húsa tápérték szempontjából értéktelen, vagyis kevesebb kalóriát fogyasztott, mint amennyit elégetett. Három hónapig élt ilyen rendkívül gyenge koszton, komoly kalóriaveszteséget halmozva fel. Ingatag, sebezhető lett. És akkor, júliusban, követte el azt a hibát, amely a vesztét okozta. Befejezte a Zsivago doktor olvasását; a könyv arra ösztökélte, hogy izgatott jegyzeteket firkantson a margóra és több passzust is aláhúzzon: Lara a töltés mentén haladt, a zarándokok és búcsúsok kitaposta ösvényen, majd rátért a
mezei gyalogútra, amely az erdőbe vezetett. Ott aztán megállt, és hunyorogva szívta magába a környező végtelenség vegyes-erős illatú levegőjét. Ismerősebb volt anyánál-apánál, szebb a szeretőnél, okosabb a könyvnél. Az élet értelme egy pillanat alatt megint megvilágosodott előtte. Azért van itt – fogta fel –, hogy eligazodjon a föld eszeveszett édességében, és mindent nevén nevezzen, és ha neki magának nem lesz ereje hozzá, életörömében majd utódokat szili magának, és azok elvégzik helyette. TERMÉSZET/TISZTASÁG, írta nagybetűkkel az oldal tetejére. Ó, hogy elkívánkozik olykor az ember a tehetségtelen-dagályos, tisztátalan-homályos emberi szócséplésből a természet látszólagos hallgatagságába, az állhatatos, kitartó, rabszolgafegyelmű munka némaságába, a mély álom, az igazi zene, a csöndes szívbéli érintkezéstől túlcsorduló és elnémuló lélek szótlanságába! McCandless csillagokkal és zárójelekkel látta el a szöveget és fekete tintával keretezte be a Menekülés a természetbe címet. És így kiderült, hogy csak az az élet, amely hasonló a körülöttünk élőkéhez, amelybe csöndben belemerülünk magunk is, csak az a valódi élet, és csak a megosztott boldogság az igazi boldogság. – Chris e sorok mellé a következőt jegyezte fel: A BOLDOGSÁG CSAK ÚGY IGAZI, HA MEGOSZTJUK VALAKIVEL. Ez az utóbbi bejegyzés alighanem újabb bizonyítéka annak, hogy a hosszú, magányos szabad élet alaposan megváltoztatta McCandlesst. Értelmezhetjük úgy, hogy készen állt kissé meglazítani a szívét övező páncélt, és hogy visszatérve a civilizációba lemondott volna a magányos csavargóéletről, nem akart többé elmenekülni a bensőségesebb kapcsolatok elől, az emberi közösség tagjává akart lenni. De már sosem fogjuk megtudni, mert a Zsivago doktor volt az utolsó könyv, amelyet Chris McCandless olvasott. Július 30-án, két nappal azután, hogy befejezte az olvasást, vészjósló bejegyzés áll a naplóban: RENDKÍVÜLI GYÖNGESÉG. NINCS KAJA. MAGVAK. LÁBRA ÁLLNI IS NAGYON NEHÉZ. ÉHEZEM. ÉLETVESZÉLY. Ezt megelőzően semmi sem szerepelt a naplóban, ami jelezte volna, hogy borzalmas a helyzete. Éhes volt, a sovány étrendtől csonttá-bőrré fogyott, de a jelek szerint addig elég jó egészséggel bírta. Július 30-tól azonban testi kondíciója hirtelen megroppant, és augusztus 19-én már nem élt. Sokat találgatták, mi okozhatta ezt a hirtelen leromlást. A holttest azonosítása utáni napokban Wayne Westerbergnek úgy rémlett, hogy Chris északra indulása előtt, Dél-Dakotában mindenféle magokat vásárolt, talán vetőburgonyát is, mert veteményest akart ültetni a vadonban. Valószínű azonban, hogy McCandless soha nem fogott hozzá az ültetéshez, a busz környékén semmi ilyennek nem találtam nyomát. Lehet, hogy júliusban már annyira éhes volt, hogy megette a magokat, és azok megmérgezték. A vetőburgonya csírázás után valóban enyhén mérgező. Szolanint tartalmaz, olyan mérget, amely az ebszőlőfélék családjában fordul elő, és rövid időn belül hányást, hasmenést, fejfájást, letargia l okozhat, ha pedig hosszú időn át fogyasztják, megzavarhatja a pulzust és a vérnyomást. Ennek a hipotézisnek van azonban egy nagy hibája: ahhoz, hogy a vetőburgonya ekkora legyöngülést okozzon, kilószám kell belőle fogyasztani. Ha felidézzük, milyen könnyű volt McCandless csomagja, amikor Gallien autójából kiszállt, alig képzelhető, hogy néhány dekánál több vetőburgonyát vitt volna magával, ha ugyan vitt egyáltalán. Egy másik könyv a burgonyának egy egészen más változatát említi, és ez kézenfekvőbb lehet. A Tanaina növényismeret 126-127. oldala beszámol egy növényről, amelyet a dena'ina indiánok vadburgonyának neveznek; répaszerű gyökeréért keresik. A botanikusok Hedysarum
alpinum néven tartják számon; a vidék kavicsos talajában mindenhol megterem. A Tanaina növényismeret ezt írja róla: „A vadburgonya gyökere a dena'ináknak alighanem legfontosabb tápláléka, de másképp, mint a vadon termő gyümölcsök. Különböző formákban fogyasztják: nyersen, sütve, főve, de legfőképpen olajba vagy zsírba mártva kedvelik – egyébként így is tartósítják.” A könyv azt is elmondja, hogy kiásására a legjobb időpont „a tavasz, amint felenged a talaj. A nyár folyamán kiszárad és megkeményedik.” Priscilla Russell Kari, a Tanaina növényismeret szerzője elmagyarázta nekem, hogy „a tavasz valóban nehéz időszak volt a dena'inák számára, főleg régebben. Gyakran előfordult, hogy a vadak nem mutatkoztak, vagy a halak nem indultak idejében vándorlásra. Így aztán a vadburgonya maradt az indiánok fő tápláléka, amíg a halak késő tavasszal meg nem jelentek. A burgonya roppant édes ízű, nagyon szívesen ették és eszik máig is.” A vadburgonya föld fölötti része sűrűn bokrosodó, fűféle növény, fél méter magasra is megnő, szárán finom, apró, a szagosbükkönyére emlékeztető, rózsaszín virágok ülnek. McCandless az ötletet Kari könyvéből merítette. Június 24-én kezdte kiásni és fogyasztani a vadburgonya gyökereit, láthatólag baj nélkül. Július 14-e után, talán mert a gyökerek már túl kemények voltak, rátért a borsószerű magvak fogyasztására is. Készített ekkortájt egy felvételt, amelyen egy közel 4 liter űrtartalmú műanyag zsák látható, púposra tömve ilyen magokkal. Azután július 30-án a bejegyzés: RENDKÍVÜLI GYÖNGESÉG. NINCS KAJA. MAGVAK… Egy lappal a vadburgonya leírása után a Tanaina növényismeret rátér egy közeli rokon fajta, a vadbükköny, tudományos nevén a Hedysarum mackenzii tárgyalására. Sokkal kisebb növény ugyan, mint a vadburgonya, de annyira hasonlít rá, hogy még botanikusok is gyakran összetévesztik. Egyetlen, megbízhatóan megkülönböztető jegyük van: a vadburgonya apró, zöld leveleinek fonákján jól látható oldalerek húzódnak, a vadbükkönyön ilyen erek nincsenek. Kari könyve azért hívja fel erre a figyelmet, mert „a vadbükköny az elmondások szerint mérgező, tehát pontosan meg kell állapítani, melyikről van szó, mielőtt vadburgonyaként felhasználnánk”. A modern szakirodalom nem tud olyan esetről, amikor a H. mackenzii fogyasztása mérgezést okozott volna, de az északi bennszülöttek évezredek óta úgy tartják, hogy ez a növény mérgező, és a fogyasztónak rendkívül alaposan meg kell vizsgálnia, nehogy összetévessze a H. alpinumot a H. mackenziivel. Még a 19. századi sarkköri kutatások krónikáit is megnéztem, hátha dokumentált esetet találok, amely bizonyítja a vadbükköny mérgező voltát. Rá is bukkantam Sir John Richardson, a híres skót seborvos, természetbúvár és kutató naplójában. Richardson részt vett a szerencsétlenül járt Sir John Franklin első két expedíciójában, és mindkettőt túlélte. Ő végezte ki az első expedíció gyilkossággal és kannibalizmussal vádolt tagját. És Richardson volt az első botanikus, aki tudományos leírással szolgált a H. mackenzii-ről, ő adta a növény botanikai nevét is. Amikor 1848-ban expedíciót vezetett a kanadai sarkvidéken az eltűnt Franklin felkutatására, összehasonlította a H. alpinumot és a H. mackenziit. Naplójába ezt jegyezte fel a H. alpinumról: Ez a növény hosszú, hajlékony gyökereket ereszt, az ízük édes, mint az édesgyökéré és a bennszülöttek tavasszal szívesen fogyasztják. Az évszak előhaladtával azonban elfásodnak, ropogósságukat és levesességüket elvesztik. A nagyobb virágú Hedysarum mackenzii gyökere lekonyuló, szőrös, kevésbé mutatós – és mérgező. Fort Simpsonban majdnem megölt egy indián asszonyt, aki összetévesztette ezt a növényt az előzővel. Szerencsére a mérge hánytató, az asszony gyomra kivetett mindent, amit lenyelt, és így meggyógyult, de egy ideig kétséges volt, hogy életben marad-e. El tudom képzelni, hogy Chris ugyanazt a hibát követte el, amit az indián asszony, és hasonlóképpen belebetegedett. Amilyen hebehurgya volt, könnyen meglehet, hogy figyelmetle-
nül összetévesztette a két növényt, és belehalt. Az Outside-nak írott cikkemben határozottan állítottam, hogy a H. mackenzii ölte meg a fiút. Minden más újságíró, aki McCandlessről írt, ugyanezt a következtetést vonta le. De ahogy múltak a hónapok és alkalmam volt alaposabban foglalkozni McCandless halálával, ez az állítás mind tarthatatlanabbnak tűnt. A június 24-én kezdődő három hétben Chris vadburgonya-gyökerek tucatjait ásta ki és fogyasztotta el baj nélkül, és egyszer sem tévesztette össze a két növényt. Miért éppen július 14-én tévesztette volna össze őket, aznap, amikor a gyökerekről a magvak gyűjtésére tért át? Mind határozottabb meggyőződésem, hogy teljesen tisztában volt a H. mackenzii mérgező voltával, sem magvait, sem más részét nem ette meg. Valóban méreg ölte meg, de nem a vadbükköny mérge. Vesztét a vadburgonya, a H. alpinum okozta, amelyet pedig a Tanaina növényismeret egyértelműen nem mérgezőként határoz meg. A könyv csak arról beszél, hogy a vadburgonya gyökerei ehetők. A magvakról ugyan nem mondja, hogy azok is ehetők, de azt sem mondja, hogy mérgezőek. Hogy igazságos legyek McCandless-szel, meg kell mondani, hogy a H. alpinum magvait sehol, egyetlen kiadványban sem nevezik mérgezőnek. Az orvosi és botanikai irodalom alapos áttanulmányozása során erre nem találtam egyetlen utalást sem. Csakhogy a bükkönyök családjában (Leguminosae, idetartozik a H. alpinum is) igen elterjedtek azok a növények, amelyek alkaloidokat tartalmaznak, és ezek erős gyógyszertani hatást gyakorolnak emberre, állatra .egyaránt. (A morfium, a koffein, a nikotin, a nyílméreg, a sztrichnin és a meszkalin mind alkaloid.) Sok, alkaloidot termelő fajtában a méreg helye a növényben szigorúan meg van határozva. – Sok esetben – magyarázza John Bryant, a fairbanksi Alaszka Egyetem kémia tanszékének ökológiaprofesszora – a növény a magburokban koncentrálja az alkaloidot a nyár végén, hogy elvegye az állatok kedvét a magvak fogyasztásától. Évszaktól függően nem ritkaság, hogy egy ehető gyökerű növény magvai mérgezőek lesznek. Ha egy növény alkaloidot termel, az ősz közeledtével a magvakban kell keresnünk a mérgező anyagot. Amikor a Sushana-folyónál tartózkodtam, begyűjtöttem néhány mintát a busz körül a H. alpinumból, és elküldtem a magvakat Tom Clausennek, Bryant professzor egyik kollégájának az Alaszka Egyetem kémiai tanszékére. A döntő spektrográfiai elemzés még nem fejeződött be, de Clausen és egy végzős növendéke, Edward Treadwell előzetes vizsgálatai kimutatták, hogy a magvak nyomokban kétségkívül tartalmaznak alkaloidot. Ugyancsak nagyon valószínű, hogy az alkaloid swainsonine típusú; ezt a vegyületet az állattenyésztők és az állatorvosok a csüdfű mérgező hatóanyagaként tartják számon. Van vagy ötven változata a mérgező csüdfüveknek, a legtöbb az Astragalus nemzetségben található – ez a nemzetség közeli rokonságban áll a Hedysarummal. A csüdfűmérgezés legfeltűnőbb tünetei idegrendszeriek. A Journal of the American Veterinary Medicine Associationben megjelent egy tanulmány, amely szerint a csüdfűmérgezés tünetei közé tartozik „a depresszió, a bizonytalan, ingadozó járás, a durva szőrzet, a merev, kifejezéstelen tekintet, a nagy fokú lesoványodás, az izommozgás rossz koordinációja és az idegesség (különösen stresszhelyzetben). Ezenkívül a mérget fogyasztott állatok magányosak, nehezen kezelhetőek lesznek, még az evés-ivás is nehezükre esik.” Clausen és Treadwell felfedezése, hogy a vadburgonya magvai ezt vagy más hasonló mérgező anyagot tartalmaznak, döntő érv lehet amellett, hogy ilyen magvak okozták McCandless halálát. Ha ez igaz, akkor a fiú nem volt sem annyira vakmerő, sem annyira felkészületlen, mint amilyennek feltüntették. Nem kevert össze gondatlanságból kétféle növényt. Arról a növényről, amely megmérgezte, nem tudták, hogy mérgező, és a gyökereit valóban vígan ette heteken keresztül. Csak ott követett el hibát, hogy rettentő éhes volt és elfogyasztotta a maghüvelyeket is. Lehet, hogy aki jobban ismeri a botanikát, nem ette volna meg, de ez igazán ártatlan tévedés. Számára mégis végzetes volt.
A swainsonine mérgező hatása krónikus, az alkaloid ritkán öl azonnal. A méreg alattomosan, közvetve hat azáltal, hogy gátolja egy, a glükoprotein-anyagcsere kialakulásához nélkülözhetetlen enzim működését. Megakadályozza az átjárhatóságot az emlősök tápanyagcseréjének útvonalain, és a szervezet nem képes az elfogyasztott táplálékot használható energiává alakítani. Ha valaki túl sok swainsonine-t vesz magához, éhen hal, függetlenül attól, mennyi tápanyagot tölt magába. Az állatok kigyógyulhatnak a swainsonine-mérgezésből, ha abbahagyják a csüdfű fogyasztását, de csak akkor, ha előzőleg elég jó erőben voltak. Ahhoz, hogy a mérgező vegyület kiválasztódjék a vizeletben, előbb a meglévő glukóz- és aminosav-molekulákhoz kell kötődnie. Nagy fehérje- és cukortartalékra van szükség, azok elnyelik a mérget, és kiszorítják a szervezetből. – Az a baj – mondja Bryant professzor –, hogy ha valaki már eleve sovány és éhes, nyilvánvalóan nincs cukor- és fehérjetartalék a szervezetében, így nincs módja kitisztítani a mérget a testéből. Ha egy éhező emlős szervezetébe alkaloidot juttatnak – legyen akár csak olyan ártalmatlan, mint a koffein sokkal erősebben hat rá, mint normális esetben, mert a cukortartalék hiánya lehetetlenné teszi az anyag kiválasztódását. Az alkaloid tehát felhalmozódik a szervezetben. Ha McCandless már erősen kiéhezett állapotban fogyasztott el egy jó maroknyit ezekből a magvakból, az megadhatta neki a kegyelemdöfést. A mérgező magvak még jobban elgyöngítették McCandlesst, és egyszerre azon vette észre magát, hogy túl gyönge a járáshoz, nem tud gondoskodni magáról. Úgy legyöngült, hogy nem bírt vadászni, így tovább gyöngült és egyre közelebb került az éhhalálhoz. Az élete iszonyú sebességgel tekeredett lefelé egy spirálpályán. Nincs naplóbejegyzés sem július 31-ről, sem augusztus 1-jéről. Augusztus 2-án csak ennyit írt: ISZONYÚ SZÉL. AZ ŐSZ már kopogtatott. A hőmérséklet esett, a napok érezhetően rövidültek. A Föld minden fordulata 7 napvilágos perccel kevesebbet, 7 perccel több hideget és sötétséget hozott. Egyetlen hét alatt az éjszaka majdnem egy órával hosszabbodott. A SZÁZADIK NAP! GYŐZTEM! – írta be diadalittasan augusztus 5-én. Büszke volt, hogy átlépte a nevezetes határt, de így folytatta: ELETEMBEN NEM VOLTAM ILYEN ROSSZ ÁLLAPOTBAN. A HALÁL KOMOLYAN FENYEGET. TÚL GYÖNGE VAGYOK A JÁRÁSHOZ, A VADON SZABÁLYOSAN FOGLYUL EJTETT. – NINCS VAD. Ha lett volna egy geológiai intézeti helyszínrajzi térképe, értesült volna róla, hogy a Sushana-folyó felső részén, 9 és 1/2 kilométerre a busztól délre, a parkőrségnek van egy menedékháza, és ezt a távolságot még súlyosan legyöngült állapotában is meg tudta volna tenni. A menedékház a Denali Nemzeti Park határán belül található, sürgős esetre ellátták élelmiszerekkel, ágyneművel és elsősegélykészlettel, főleg a vidék téli szolgálatot teljesítő erdőkerülői számára. A térképen nem szerepel ugyan, de 3 kilométerrel még közelebb az autóbuszhoz két magán-menedékház is van; az egyik tulajdonosa az ismert healyi kutyaszánversenyző pár, Will és Linda Forsberg, a másik a Denali Nemzeti Park egyik alkalmazottjáé, Steve Carwileé – elvileg ezekben a házakban is kellett lennie némi ennivalónak. Más szóval: McCandless megmenekülése látszólag csak háromórányi járáson múlott volna, a folyóparton fölfelé… Ezt szomorú iróniával jegyezték meg halála elemzői. Csakhogy nem segített volna a bajon az sem, ha tud a menedékházakról. Valamikor április közepén ugyanis, amikor az utolsó házat is kiürítették, mert a tavaszi olvadás lehetetlenné tette a kutyaszánok és a hómobilok közlekedését is, mindhárom házba betörtek és vandál módon mindent tönkretettek. Az élelmiszer az állatok prédája lett vagy megromlott. Csak július végén fedezték fel a kárt, amikor Paul Atkinson, a vadon biológusa 16 kilométeres nehéz bozótjárás után a Külső hegyláncról a Denali Nemzeti Parkba vezető úton megérkezett a parkőrök menedékházához. Elképesztette és felháborította az értelmetlen pusztítás, ami fogadta. – Láthatólag nem medvék tették – mondta Atkinson. – Medveszakértő vagyok, tudom, mi-
lyen a medvepusztítás. Ez olyan volt, mintha valaki nekiesett volna a házaknak egy szöghúzó kalapáccsal, és összetört volna mindent, amit látott. A kidobált matracok alól előbújó gyom méretéből meg lehetett állapítani, hogy a vandalizmus több hete történt. Will Forsberg ezt mondja menedékházáról: – Teljesen szétverték. Mindent összetörtek, ami nem volt odaszögezve. Az összes lámpát, szinte minden ablakot. A matracokat és az ágyneműt kiráncigálták a házból és egy halomba dobálták, a mennyezeti gerendákat lefeszítették, a fűtőolajos kannákat kifúrták, a kályhát arrébb tolták. Még a nagyszőnyeget is kidobták, rothadjon csak meg. És minden élelmiszer eltűnt. A menedékház tehát – még ha meg is találja – nem soka t segített volna Alexnek. De az is lehet, hogy megtalálta. Forsberg az első számú gyanúsítottnak éppen McCandlesst tartja. Azt gondolja, McCandless május első hetében, amikor rátalált a buszra, jártában-keltében rátalált a házra is, és feldühödve azon, hogy a civilizáció behatolt az ő vadonába, mérgében módszeresen tönkretette a házakat. Ez a föltevés azonban nem magyarázza meg, miért nem verte szét a buszt is. Carwile is McCandlessre gyanakszik. – Ez csak afféle megérzés – magyarázza –, de úgy vélem, olyasvalaki tette, aki „fel akarja szabadítani a vadont”. A menedékházak elpusztítása valami ilyesmi lehet. Vagy talán a kormányt utálja ilyen elszántan: a Park Service menedékházának a jelzéséből felismerhette az állami tulajdont, és feltételezte, hogy mindhárom ház az, így elhatározta, hogy kitol a Nagy Testvérrel. És ebben talán még van is valami. A hatóságok azonban nem tartják McCandlesst Vandáinak. – Fogalmunk sincs, ki követhette el – mondja Ken Kehrer, a Denali Nemzeti Park főfelügyelője –, de a Nemzeti Parkszolgálat nem gyanúsítja Chris McCandlesst. És valóban, sem a naplójában, sem a fényképei között semmi sem vall arra, hogy bármelyik menedékházra rátalált volna. Amikor május elején elvetődött az autóbuszhoz, a felvételeiből kiderül, hogy északnak tartott, a Sushana folyása mentén, a házakkal éppen ellenkező irányban. És még ha véletlenül rájuk is bukkant volna, nehéz elképzelni, hogy tönkretesz mindent és a naplójában említésre sem méltatja. Augusztus 6., 7. és 8. nem szerepel a naplóban. Augusztus 9-ről megjegyzi, hogy rálőtt egy medvére, de nem találta el. Augusztus 10-én meglátott egy rénszarvast, de nem lőtt rá, viszont lőtt öt mókust. Ha azonban már nagy mennyiségű swainsonine halmozódott fel a szervezetében, ez az apróvad bizony csekély táplálék. Augusztus 11-én elejtett és megevett egy hófajdot. Augusztus 12-én kivonszolta magát a buszból, hogy bogyót gyűjtsön, de előbb elhelyezett egy segélykérő papírt arra a valószínűtlen esetre, ha valaki éppen akkor vetődik arra, amíg ő nincs ott. Ezt írta gondos nagybetűkkel egy lapra, amit Gogol Tarasz Bulbájából tépett ki: S. O. S. SEGÍTSETEK! MEGSEBESÜLTEM, HALÁLOMON VAGYOK ÉS NINCS ERŐM INNEN ELMENNI. TELJESEN EGYEDÜL VAGYOK, EZ NEM VICC! Az ISTEN SZERELMÉRE, KÉRLEK, NE MENJETEK TOVÁBB, MENTSETEK MEG! ELMENTEM BOGYÓT SZEDNI A KÖZELBE, ESTÉRE VISSZAJÖVÖK. KÖSZÖNÖM. Aláírás: CHRIS MCCANDLESS, AUGUSZTUS? Nyilvánvalóan felismerte az életveszélyt, hiszen már nem az évek óta használt, hetyke Alexander főcsavargó nevet írta alá, hanem a valódit. Sok alaszkai nem értette, miért nem gyújtott tüzet, hogy jelezze, bajba jutott. Volt a buszban két majdnem teli, négyliteres gázpalack, egyszerű lett volna akkora tüzet gyújtani, hogy felkeltse az arra haladó repülőgépek figyelmét, de egy hatalmas S. O. S. jelzést legalább beleégethetett volna a láp növényzetébe. Csakhogy a közhiedelemmel ellentétben a busz fölötti légtérben egyetlen kijelölt repülőútvonal sincs, nagyon ritkán száll arrafelé gép. Én négy napot töltöttem a Stampede-ösvényen és egyetlen repülőt sem láttam, legföljebb néhány utasszállítót, de azok nagy magasságban, 8000
méter fölött szállnak. Bizonyára elröpülnek néhanapján kis gépek is a busz látóterében, de az ott tanyázó csak úgy hívhatta volna fel magára a figyelmet, ha jóval előbb nagy tüzet gyújt. Különben is, igaza van Carine McCandlessnek: – Chris soha nem gyújtott volna fel szándékosan egy erdőt, még akkor sem, ha ez megmentette volna az életét. Aki mást mond, az éppen a legfontosabbat nem értette meg. Az éhhalál nem könnyű módja az elmúlásnak. Az éhezés előrehaladott stádiumában, amikor a test kezdi felemészteni önmagát, az áldozatnak izomfájdalmai, szívzavarai lesznek, kihullik a haja, szédeleg, nehezen kap levegőt, szokatlanul érzékeny a hidegre, testben-lélekben kifárad. A bőre elszíntelenedik. A legfontosabb tápanyagok hiánya miatt felborul az agy kémiai egyensúlya, és ez görcsökkel és kényszerképzetekkel jár. Vannak azonban, akiket viszszahoztak az éhhalál küszöbéről, és ők arról számoltak be, hogy a véghez közel az éhségérzet megszűnik, a szörnyű fájdalom enyhül, a szenvedést nagyszerű eufória váltja fel, a teljes nyugalom és a transzcendens szellemi tisztaság érzése. Jó lenne hinni benne, hogy McCandless is hasonló elragadtatást élt át. Augusztus 12-én írta a naplóba utolsónak tekinthető bejegyzését: „Gyönyörű áfonyák.” Augusztus 13-tól 18-ig csak a dátumokat jegyzi fel. E hét folyamán valamikor kitépte az utolsó lapot Louis L'Amour emlékiratából, az Education of a Wandering Mailből (Egy vándor neveltetése). Az egyik oldalon L'Amour néhány sort idézett Robinson Jeffersnek a Bölcsek rossz perceikben című verséből: A halál vad mezei pacsirta: de aki úgy hal, hogy Valamit alkotott, ami méltóbb a századokhoz, Mint a hús és a csont, az többnyire levetkezte gyöngeségét. A hegy halott kő, az emberek Csodálják vagy gyűlölik méreteit, arcátlan némaságát, Ez nem zavarja s nem lágyítja meg a hegyet, És néhány régholt eszméi is ily kemények maradnak. A lap üres hátoldalán McCandless röviden elbúcsúzik: BOLDOG ÉLETEM VOLT, KÖSZÖNÖM AZ ÚRNAK. ISTEN VELETEK, ISTEN ÁLDJON MEG MINDNYÁJATOKAT. Ezután bebújt a hálózsákba, melyet anyja varrt neki, és fokozatosan elvesztette az eszméletét. Valószínűleg augusztus 18-án halt meg, 112 nappal azután, hogy behatolt a vadonba és 19 nappal azelőtt, hogy hat alaszkai férfi odatévedt a buszhoz, és megtalálta a holttestet. Egyik utolsó cselekedete az volt, hogy lefényképezte önmagát, amint a busz mellett áll a magas alaszkai égbolt alatt. Fél kézzel utolsó feljegyzését nyújtja a gép lencséje felé, a másikkal bátran, üdvözülten búcsút int. Az arca borzasztóan lefogyott, csontvázszerű. Ha szánta is önmagát ezekben a súlyos utolsó órákban – hiszen olyan fiatal volt, olyan egyedül, cserbenhagyta a teste, becsapta az akaratereje –, az önsajnálatot nem tükrözi a felvétel. Mosolyog a képen és a tekintetéből félreérthetetlenül sugárzik: Chris McCandless szívében béke és derű volt, akár egy Istenhez tért szerzetesében.
EPILÓGUS Az utolsó szomorú emlék még mindig fölöttünk lebeg, és néha átsuhan, mint valami szálldosó köd, amely eltakarja a napsütést és megdermeszti a boldogabb időkre emlékező képzeletet. Voltak örömök, nagyobbak, mint szavakkal leírható, és voltak fájdalmak, amelyeknél nem merek elidőzni; mindezt figyelembe véve mégis azt mondom: mássz hegyet, ha ez a vágyad, de ne feledd, hogy a bátorság és az erő semmit sem ér elővigyázat nélkül, és egy pillanatnyi hanyagság tönkretehet egy egész boldog életet. Semmit ne siess el; fontolj meg jól minden lépést; és a kezdettől tarts szem előtt minden lehetséges véget. EDWARD WHYMPER: Scrambles Amongst the Alps (Hegymászás az Alpokban) Az idő zenebonája altat el; amikor felébredünk, ha ugyan felébredünk, Isten csendjére ébredünk. Aztán a meg sem teremtett idő mély partjaira érve, amikor a vaksötét elborítja az idő messzi lejtőit, akkor ideje összeszedni a józan észt és akaratot; akkor hanyatt-homlok haza kell rohanni. Nincsenek események, csak gondolatok vannak, a szív nehéz fordulói, a szív lassú tanulása, míg kiderül, hol szeressen és kit. A többi csak buta fecsegés, más időknek szóló mese. ANNIE DILLARD: Holy the Firm (Szent állhatatosság) A helikopter nehézkesen emelkedik a Healy-hegy nyúlványa fölé. Amikor a magasságjelző mutatója 1600 méterhez közelít, megcélozunk egy sárszínű gerincet, a föld elmaradozik, a tajga lélegzetelállító kiterjedése betölti a műanyag szélvédőt. A messzeségben felismerem a Stampede-ösvényt: halvány, kanyargós vonal halad a tájon keresztül keletről nyugatra. Billie McCandless az első utasülésen, Walt és én a hátsón. Tíz kemény hónap telt el, amióta Sam McCandless megjelent Chesapeake Beach-i házuk ajtajában, hogy elmondja: Chris meghalt. Most úgy érezték, eljött az ideje, hogy elmenjenek oda, ahol a fiukat utolérte a halál, hogy saját szemükkel lássák. Walt az elmúlt tíz napot Fairbanksben töltötte, szerződéses munkát végzett a NASA-nak. Kutatás és mentőszolgálat céljára kifejlesztett egy radarrendszert, amely lehetővé teszi, hogy sok ezer holdas, sűrű erdők mélyén is megtalálják egy lezuhant repülőgép roncsait. Napok óta szórakozott, ingerlékeny, ideges. Billie két napja érkezett Alaszkába, és elárulta nekem, hogy Waltot nagyon nehezen lehetett csak rávenni, hogy nézze meg az autóbuszt. Ő maga, mondta Billie, meglepően nyugodt és kiegyensúlyozott, és egy ideje már szinte várja ezt a látogatást. A döntést, hogy helikopterrel megyünk, az utolsó pillanatban hozták. Billie nagyon szerette volna szárazföldön megközelíteni a helyet, a Stampede-ösvényt követve, Chris nyomán. Az indulás előtt megkereste Butch Killiant, azt a healyi szénbányászt, aki jelen volt, amikor a holttestet felfedezték. Ő hajlandó lett volna a szülőket terepjáróján odavinni. De az előző nap felhívta őket a szállodában, és elmondta, hogy a Teklanika vízállása még mindig magas, nem biztonságos az átkelés, még az ő nyolckerekes Argo kétéltűjével sem. Ezért választották a helikoptert. Vagy 300 méterre odalent láp és fenyőerdő sokféle zöldje borítja az elsuhanó tájat. Olyan a Teklanika, mint egy hanyagul odavetett, hosszú, barna szalag. Két kisebb folyó összefutásánál
egy fényes, idegen tereptárgy tűnik fel: a fairbanksi 142-es autóbusz. 15 perc alatt tettük meg azt a távolságot, amelyhez Chrisnek négynapi gyaloglás kellett. A helikopter zajosan földet ér, a pilóta kikapcsolja a motort, és mi kiugrálunk a homokra. A következő percben a pilóta indít, a gép fölemelkedik, a propeller valóságos orkánt zúdít ránk, azután ott maradunk a döbbenetes csöndben. Walt és Billie megáll a busztól 10 méterre, szótlanul merednek a különös járműre. Egy közeli nyárfán három szajkó csivitel. Végre megszólal Billie. – Kisebb, mint képzeltem – mondja. – Mármint a busz. – Azután megfordul, hogy lássa a környezetet. – Micsoda szép hely! Hihetetlen, mennyire hasonlít arra a vidékre, ahol gyerekeskedtem. Jaj, Walt, ez éppen olyan, mint a felső félsziget, az Upper Peninsula! Chrisnek biztosan tetszett. – Van rá okom, nem is egy, hogy utáljam Alaszkát, nem igaz? –felel Walt összevont szemöldökkel. – De azt el kell ismernem, van valami szép ebben a helyben. Értem, mi vonzhatta benne Christ. A következő fél órában a szülők csendesen körüljárják az ócska járművet, leereszkednek a Sushana-folyóhoz, benéznek a környező erdőbe. Elsőnek Billie lép a buszba. Mire Walt visszaér a folyótól, a kopott buszban találja az aszszonyt, azon a matracon ül, amelyen Chris meghalt. Billie sokáig csendben bámulja fia bakancsát a kályha mögött, keze írását a falakon, a fogkeféjét… Ma nem törnek elő a könnyek. Átforgatja az asztalra halomba rakott tárgyakat, lehajol, vizsgálgat egy virágmintás nyelű kanalat. – Walt, ide nézz! – mondja. – Ez az annandale-i készletünkből való. A busz orrában felemel egy foltozott, kopott farmernadrágot, és szemét behunyva az arcához szorítja. – Szagold meg! – nyújtja a férjének fájdalmas mosollyal. – Még mindig Chrisszaga van. –Viaskodik, azután kimondja, inkább magának, mint a többieknek: – Nagyon bátornak és erősnek kellett lennie a vége felé, hogy ne omoljon össze. Két órán át hol kiszállnak, hol ismét bemennek a buszba. Walt belülről emléktáblát erősít fel az ajtóra, egyszerű rézplakettet, néhány bevésett szóval. Billie csokrot helyez el alatta: sisakvirág, cickafark és fenyőgally. A busz farában, az ágy alatt hagy egy bőröndöt, amely tele van tömve elsősegély-felszereléssel, konzervekkel és a túléléshez szükséges egyéb tárgyakkal, meg egy cédulát az arra vetődő ismeretlennek, aki majd elolvassa: „Telefonálj a családodnak, amint lehet!” Van a bőröndben egy Biblia is, Chrisé volt gyerekkorában. Az anya beismeri: – Amióta elvesztettük őt, nem imádkoztam. Walt gondolataiba merül, alig szólal meg, de mintha nyugodtabb lenne, mint előzőleg. – Nem tudtam, mit fog kiváltani belőlem – ismeri be, a busz felé intve. – De most örülök, hogy eljöttünk. – Azt állítja, a rövid látogatás után már jobban érti, mit keresett a fia ezen a vidéken. Sok minden volt Chrisben, amit nem értett és nem is fog érteni soha, de most mintha kezdené érteni. És ő ezért a kis megkönnyebbülésért is hálás. – Megnyugtató tudni, hogy Chris itt volt – magyarázza Billie. – Tudni, hogy időzött a folyónál, álldogált ezen a tisztáson. Annyifelé kerestük az elmúlt három évben, mindenhol azt kutattuk, vajon nem járt-e arra Chris. Rettenetes volt semmit, de semmit nem tudni róla. – Sokan mondták nekem, hogy csodálják Christ azért, amit el akart érni. Ha életben marad, egyetértenék. De nem maradt életben, és ezen nem lehet segíteni, nem tudjuk visszahozni őt. Szinte mindent, amit elrontunk, rendbe lehet hozni, de ezt nem. Nem tudom, túlteheti-e magát az ember az ilyen veszteségen. Chris nincs többé, és hiányának éles fájdalmát mindennap érzem. Nagyon nehéz. Vannak könnyebb napok, de ez a kemény fájdalom életem végéig nagyon nehéz marad. A csöndet egyszerre megszakítja a helikopter berregése; spirálvonalban ereszkedik le a felhők közül, és leszáll a fenyőfákkal övezett kis tisztáson. Felkapaszkodunk, a gép az égbe emelkedik, majd egy hirtelen kanyar után délkeleti irányba fordul. A busz teteje néhány per-
cig még látszik a fenyők között: kis fehér izzás a vad zöldek tengerében, azután mind kisebb és kisebb lesz, majd eltűnik.
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Nem írhattam volna meg ezt a könyvet a McCandless család hathatós segítsége nélkül. Mélységesen hálás vagyok Walt McCandlessnek, Billie McCandlessnek, Carine McCandlessnek, Sam McCandlessnek és Shelly McCandless Garciának. Láthattam Chris valamennyi írását, levelét, megnézhettem fényképeit, hosszan beszélgethettem mindnyájukkal. A család egyetlen tagja sem próbálta befolyásolni a könyvnek sem a tartalmát, sem az irányát, pedig mindannyian tudtuk, hogy bizonyos dolgokat nagyon fájdalmas lesz nyomtatásban látni. A család kérésére a könyv eladott példányok utáni honoráriumának húsz százaléka egy Chris McCandless-ösztöndíj alapítását szolgálja. Hálás vagyok Doug Stumpfnak, aki a Villard Books/Random House számára megszerezte a kéziratot, továbbá David Rosenthalnak és Ruth Fecychnek, akik – Doug Stumpf korai halála után – hozzáértőén és gondosan szerkesztették a könyvet. Köszönet illeti Annik Lafarge-ot, Adam Rothberget, Dan Rembertet, Dennis Ambrose-t, Laura Taylort, Diana Frostot, Deborah Foleyt és Abigail Winogradot, a Villard/Random House munkatársait. A könyv megírása egy cikkel kezdődött az Outside magazinban. Szeretném megköszönni Mark Bryantnek és Laura Hohnholdnak, hogy nekem adták ezt a feladatot és hogy olyan hozzáértéssel alakították tovább az anyagot. Adam Horowitz, Greg Cliburn, Kiki Yablon, Larry Bürke, Lisa Chase, Dan Ferrara, Sue Smith, Will Dana, Alex Heard, Donovan Webster, Kathy Martin, Brad Wetzler és Jaqueline Lee is dolgozott a cikken. Külön köszönet illeti meg Linda Mariam Moore-t, Román Diait, David Robertset, Sharon Robertset, Matt Hale-t és Ed Wardot felbecsülhetetlen értékű tanácsaikért és bírálatukért; Margaret Davidsont a remek térképek elkészítéséért és John Ware-t, páratlanul jó ügynökömet. Jelentősen hozzájárult még a könyv létrejöttéhez: Dennis Burnett, Chris Fish, Eric Hathaway, Gordy Cucullu, Andy Horowitz, Kris Maxié Gillmer, Wayne Westerberg, Mary Westerberg, Gail Borah, Rod Wolf, Jan Burres, Ronald Franz, Gaylord Stuckey, Jim Gallien, Ken Thompson, Gordon Samel, Ferdie Swanson, Butch Killian, Paul Atkinson, Steve Carwile, Ken Kehrer, Bob Burroughs, Berle Mercer, Will Forsberg, Nick Jans, Mark Stoppel, Dan Solie, Andrew Liske, Peggy Diai, James Brady, Cliff Hudson, néhai Mugs Stump, Kate Bull, Roger Ellis, Ken Sleight, Bud Walsh, Lori Zarza, George Dreeszen, Sharon Dreeszen, Eddie Dickson, Priscilla Russel, Arthur Kruckeberg, Paul Reichart, Doug Ewing, Sarah Gage, Mike Ralphs, Richárd Keeler, Nancy J. Turner, Glen Wagner, Tom Clausen, John Bryant, Edward Treadwell, Lew Krakauer, Carol Krakauer, Karin Krakauer, Wendy Krakauer, Sarah Krakauer, Andrew Krakauer, Ruth Selig és Peggy Langrall. Merítettem a következő újságírók cikkeiből: Johnny Dodd, Kris Capps, Steve Young, W. L. Rusho, Chip Brown, Glenn Randall, Jonathan Waterman, Debra McKinney, T. A. Badger és Adam Biegel. Ösztönzésért, vendéglátásért, barátságért és bölcs tanácsokért hálámat fejezem ki a következőknek: Kai Sandburn, Randy Babich, Jim Freeman, Steve Rottler, Fred Beckey, Maynard Miller, Jim Doherty, David Quammen, Tim Cahill, Rosalie Stewart, Shannon Costello, Alison Jo Stewart, Maureen Costello, Ariel Kohn, Kelski Krakauer, Miriam Kohn, Deborah Shaw, Nick Miller, Greg Child, Dan Cauthorn, Kitty Calhoun Grissom, Colin Grissom, Dave Jones, Fran Kaul, David Trione, Dielle Havlis, Pat Joseph, Lee Joseph, Pierret Vogt, Paul Vogt, Ralph Moore, Mary Moore és Woodrow O. Moore. Készítette: KóborAngyal-Alex