FÖLD (I. rész) Döbbenten hallom a rádióban, hogy a „paraszt nem ért a földműveléshez”.(???) Akkor ugyan árulják el, hogy miért járnak le a tehetősebbek vidékre tojásért, csirkéért, libáért, húsért, gyümölcsért, borért, s a többiért?? S miért nem a „mezőgazdasági nagyüzemek” „korszerű terményeit” veszik a TESCO-ban?? Jobb későn, mint soha megtudni: A paraszt ért a legjobban a földműveléshez, ezer vagy sokkal inkább többezer éves tudása, tapasztalata van benne! Persze amíg van paraszt, meg falu. De ahogy elnézem, ha így folytatjuk, egyszercsak már nem lesz. Vajon kié a magyar föld? A válasz roppant egyszerű. A magyar föld a magyaroké, ahogy a bolgár föld a bolgároké, a lengyel föld meg a lengyeleké és így tovább. A föld minden nép esetében létalap. Azon jár, arra építi házát, azon él, a föld táplálja növényeit, állatait és így őt is. Tehát a föld nem tőke, azaz nem a haszon alapja, hanem a létezés alapja. A föld nem lehet termék sem. Ugyanis a földet nem lehet gyárakban előállítani, termelni, s nem lehet felépíteni sem, mint egy házat, ez minden nép számára adott nagyságú. Nem lehet pótolni, utángyártani sem. Ha mind eladnánk külföldieknek, végleg elfogyna. Következésképpen a föld nem lehet árucikk sem. Éppen ez volt az egyik fő baj, amikor „a földek az 1848-as szabadságharc után kereskedelmi forgalomba kerültek”. Ez vezetett a XIX. század végén ahhoz, hogy a parasztságtól különféle módokon elvették a földet és nincstelen zsellérekké tették őket. A XIX. század végén nagyrészt ennek következtében tántorgott ki Amerikába 1,5 millió koldusunk. „1100 éves vita a földről”. Azok fegyveres viták voltak, ugyanis többször is el akarták vitatni, meg kellett védeni. Ezt őseink meg is tették. Ami a történelmi jogot illeti, értelmetlen azon vitatkozni, hogy eredetileg itt szkíták, szarmaták, jászok, hunok, gepidák, avarok éltek, és nem mi. Amerika földjén is eredetileg indiánok éltek és nem „amerikaiak”, s igen sok más ország földjén sem az eredetileg ott élő népek élnek. Mellesleg, az előbb felsoroltak mind rokonaink, így még a jogfolytonosság is megvan. Sok jel mutat arra, hogy a kezdet kezdetén is magyarul beszéltek e területen, azaz a nyelv a Kárpátmedencében alakult ki. Így esetünkben a létező leghosszabb jogfolytonosság áll fenn. Valóban őseink eredeti foglalkozása a földművelés. A pásztor-nomád hamis sztereotípiát számos tény és írás megcáfolta már. Elég itt csak annyi, hogy egyetlen nép sem képes pusztán csak húson élni. Bizonyos, hogy növényeket is termesztettek, melyek ugyanolyan fontosak voltak számukra, mint állataik. A korabeli szállítási viszonyok ismeretében kizárt, hogy az ennivalót és az élet minden területéhez kellő sokféle szerszámot, eszközt, a ruhákat, edényeket tömegesen „importálták” volna. A földművelés sehol sem nagyüzem, ezt a világon mindenütt többnyire egyéni gazdák teszik. A „mezőgazdasági nagyüzem” (ál)szocialista és liberális hamis mánia. Ami pedig ezek életképességét illeti, az nem a méretüktől függ. Sokkal inkább a mindenkori államvezetéstől. Nos, a XX. században már olyan mértékben vették el földjeiket és sanyargatták őket, hogy már zsellérek sokasága is munka nélkül maradt. Zsellérnek nevezték az olyan parasztot, „földmunkást”, akinek nem volt földje. (Ld még: Mond mit érlel annak a sorsa, kinek nem jut kapanyél.) Régebben sohasem fordult elő, hogy a parasztnak ne lett volna munkája. Ilyen, hogy „munkanélküli paraszt”, nem létezett. Ez az alapállás vezetett a nyugati világban és szinte egész Európában ahhoz, hogy a földművelésből nem lehet megélni. Ilyen sem létezett soha azelőtt. Bevezették „megoldásként” a mezőgazdaságot támogató állami szubvenciók rendszerét. Ezt is persze ész nélkül. Volt olyan időszak a Közös Piac (az EU elődje) idején, amikor eladhatatlan vaj- és sajthegyek álltak a közöspiaci raktárakban! (Máshol a világon meg éheztek és éhenhaltak.) A rendszerváltás idején nem kárpótolni kellett volna, hanem visszaadni a földet* Méghozzá ugyanúgy ellenszolgáltatás nélkül, mint ahogy elvették. Azon földeket pedig, melyeknek nem maradt gazdája, olyanoknak adni, akik vállalják a földművelést. (Azé a föld, aki megműveli). Mégpedig ingyen! De azzal, hogy ezek nem adhatják el. Ha nem tudják művelni betegség vagy elhalálozás miatt, akkor visszaszáll az államra (a királyra), szintén ingyen. Ha az értéke növekedett a művelés alatt
(gyümölcsfák, szőlő, vízelvezetés, építmények vagy más hasznos értéknövelő beruházás révén) akkor az emiatti értéknövekedést az állam megtéríti. Az így felszabadult földeket az állam újra odaadja olyanoknak, akik vállalják művelését. Ha adott helységnél több olyan föld adódik, melyre nincs helyi vagy környékbeli földműves, aki vállalná a művelését, akkor az állam ott létrehozhat állami gazdaságot, mintagazdaságot. Az ilyenek képeznék az állami földalapot. E földeket az állam természetesen külföldieknek is odaadhatja, ha vállalják művelését**. Külföldieknek is ingyen és ugyanúgy ők sem adhatják el. S ők is az államnak adják vissza, ha nem művelik tovább. Így megvalósul egyrészt az, hogy egyenlő feltételek mellett juthat földhöz belföldi és külföldi egyaránt. Másrészt így teljesen kiküszöbölhető a spekuláció, melynek elkerülését az állami vezetés is kivánatosnak tartja és ennek hangot is ad. Spekulációra vall a „kivárás”, ugyanis a felvásárolt földek többnyire parlagon hevernek. *A jelenlegi rendszer az államosítások előtti 1945–1948 közötti rendszerrel jogfolytonos, s annak is vallja magát. (Nagyon helyesen) Márpedig e korszak kezdetén kiosztották a földeket, így ehhez a statusquo-hoz kellett volna visszatérni 1990-től. Ez még ma sem késő. A jelmondat – Azé a föld, aki megműveli – is e korszakból származik. **Természetesen külföldi is csak a földrajzi és talajadottságra jellemző, azt figyelembe vevő művelést végezhetnek. Továbbá ugyanazon földművelési, környezetvédelmi és más hazai törvények érvényesek rájuk is. A földművelés jelentősége igen nagy. Ez határozza meg, hogy adott területen mennyi ember élhet, hány embert tud adott föld eltartani. A városok sohasem terjedhetnek olyan nagy területre, hogy ne maradjon elég föld az eltartásukra. Tehát jelentőségét nem az határozza meg, hogy mennyi részt tesz ki a „nemzeti jövedelemben” vagy „mennyi hasznot termel”. A „mezőgazdaság alacsony részaránya” abból is adódik, hogy egyre nagyobb mértékben nem hazai földön megtermelt, hanem külföldről szállított élelmiszereket eszünk. („etetnek velünk”) Továbbá a „nemzeti jövedelem”, a „dzsidipi” és a „költségvetési hiány” mutatók jelentősége igen csekély, hiszen ezen belül (mögötte) óriási aránytalanságok és torz gazdaság is állhat. Egy ország gazdaságának jóságát egyedül az állampolgárok megélhetősége minősíti. Hiába nagy a nemzeti jövedelem, ha abból az adott ország polgárai nem vagy alig részesülnek, vagy ha azt folyamatosan elherdálják, vagy ha kiszivattyúzzák a külföldi „befektetők”. Ezenkívül abból is, hogy a mezőgazdasági feldolgozóipart elkótyavetyélték. Ez szorosan és szervesen a mezőgazdaság része. Érthetetlen, hogy miért kellene igazodnunk olyan trendekhez, melyek kimenetele nyilvánvalóan a válság és a bukás. Már csak a vak nem látja, hogy a jelenlegi (ál)piacgazdaság jósága és életképessége erősen kétséges. E társadalom (jelenleg) hibás alapokon nyugszik. Ezt legjobban a kínai szellemvárosok példája világítja meg. Kínában tízezres, sőt százezres városokat építettek, közművekkel, iskolákkal, irodaházakkal, áruházakkal, egyetemekkel, stb, hozzávezető autópályával, szóval tokkal-vonóval. E városok üresen állnak, s nincs is remény arra, hogy az üresen álló lakásokat eladják. Nos, a piac mindig két résztvevőből áll eladóból és vevőből. Ha egyik hiányzik akkor nincs piac. Pl nincs munkaerő-piac, hiszen a munkaerő árát, a munkabért a munkáltató egyoldalúan diktálja, azt nem a kereslet-kínálat határozza meg. (Mégis piacról regélnek az újságok, piacot ragoznak az közgazdasági iskolákban, piacot szajkóz a tv-ben a szakértő, miközben szinte nincs piac. Nincs vevő. Bármit eladni, művészet.) A piac hiányának oka, gyökere a jövedelmek aránytalansága. Akik felépítik a lakásokat, városokat, a munkások, szakemberek és mérnökök csak kis részét, olykor töredékét kapják a létrehozott értéknek. Mivel ez minden termelésben így van, nemcsak a lakásépítésben, ezért a javakat megtermelők, előállítók csak kis részt tudnak vásárolni az összes megtermelt, létrehozott javakból. Ennek oka (kisarkítva), hogy százszoros-ezerszeres „hasznot” zsebrevágó nem tud száz vagy ezer lakásban lakni, így nem fog vásárolni száz vagy ezer lakást. Ugyanígy, nem hajlandó száz vagy ezer autót, hűtőgépet, tv-t, stb venni sem, s nincs szüksége száz vagy ezer cipőre, stb és nem tud százszor-ezerszer annyit utazni és enni-inni sem. Következőleg, a megtermelt javak jelentős részére nincs vevő. (Ez azt is jelenti, hogy a százszoros-ezerszeres jövedelműek munkájának értéke valójában sokkal kisebb a létrehozott termékben, javakban. Hiszen a világ összes áruját maradéktalanul csak sokkal alacsonyabb árakon lehetne eladni. Másképp, a vállalkozók haszna túl nagy részt tesz ki az áru árában;
illetve ez tolja fel az árát eladhatatlan mértékűre. Az is nyilvánvaló, hogy az emberek között ekkora különbségek nincsenek.) Az eladhatatlan javak óriási mennyisége azt a látszatot kelti, mintha a világban túltermelés lenne. Láttuk, nem erről van szó. Már a második világháború előtt és 90’ előtt is aránytalanok voltak a jövedelem-elosztási viszonyok, bár közel sem ennyire mint ma. Ennek megfelelően csak időnként voltak ilyen „túltermelési válságok”. Aztán 90’ után ahelyett, hogy arányosabbá tették volna jövedelmeket, éppen az ellenkező irányba indultak. Mindenütt a végletekig leszorították a munkabéreket. Ennek megfelelően a jövedelemarányok tovább romlottak. Méghozzá olyan mértékben, hogy az utóbbi 20 évben már folyamatosan „túltermelési válság” van. (S nem értik, hogy miért csökken rohamosan a reklámok hatékonysága. A reklámok csak más – esetleg fontosabb – terméktől csábítgatják át a vevőt) A válság megoldására javasolt és tett megszorítások, elvonások még tovább rontják, súlyosbítják a helyzetet, hiszen tovább csökkentik a jövedelmeket, azaz a fizetőképes keresletet Még kevesebb lesz a piacon a vevő, így még több lesz az eladhatatlan árucikk. Még több termelő megy tönkre, még többen hagyják abba vállalkozásukat. Ezzel a teljes csőd felé terelnek, tolnak országokat. (Hiába adnak a csődbejutott autógyárnak pénzt, ha egyre kevesebb ember vesz autót, előbb-utóbb ujra csődbe jut.) Mi lehet a megoldás? Az előbbiekből következően egyértelműen a jövedelemarányok megváltoztatása. Az alacsony jövedelmek növelése, a magas jövedelmek csökkentése. Ezt téve folyamatosan és fokozatosan évről évre, szépen vissza kéne hátrálni a 90’ előtti nyugati állapotokhoz. (Ld alább a középső ábrát) Ez egyrészt növeli a keresletet, hogy legyen vevő (hogy legyen piac) és így érdemes legyen termelni. Másrészt a javuló életszinvonal révén csillapítja az elégedetlenséget is. Majd tovább kell folytatni az arányosítást. Az eladhatóság és termelékenység optimumához lényegében piramis alakú jövedelemeloszlás kell. Cél lenne ennek megközelítése, esetleg elérése. A jövedelemeloszlást és azok kivánatos változását mutatják az alábbi ábrák (Az ábrák csak jelleget érzékeltetnek):
jelenlegi
közbenső (Nyugat 90’ előtt)
optimális
Ezekhez képest ilyen volt az (ál)szocializmusban:
Megdöbbentő, hogy a földalap 90 %-át nagybirtokosok birtokolják. Ez azt is jelenti, hogy ugyanúgy ma is elvették, elveszik a földet, mint XIX. század végén, s más módszerekkel az (ál)szocializmusban. Mellesleg ez a fő oka a vidéki munkanélküliségnek. Vidéken lassan már a munkaképes koruak felének nincs munkája! Már csak emiatt is óriási fontosságú a gazdák földhöz juttatása. Nekik a föld nem haszon előállításához kell, hanem a megélhetéshez. De nézzük csak meg, hogy jön létre a nagybirtokos haszna?: Akár kisbirtokokat hozunk létre az összes földön, akár nagybirtokokat, az össztermés ugyanannyi lesz. Ugyanis föld termőképessége korlátos. Már 30–40 éve megállapították mezőgazdászok, biológusok, hogy a talaj termőképessége tovább már nem növelhető. Következőleg, ha az összes föld kisbirtok, azokon összesen ugyanannyi termény terem, mint akkor, ha az összes föld nagybirtok lenne. Ebből következően nagybirtok esetén a „haszon” nem a nagyobb termés miatt jön létre, hanem abból, hogy a nagybirtokon dolgozó sok földmunkás (zsellér) töredékét kapja annak az értéknek, amit a földeken megtermelt. (Ld fentebb a kínai szellemvárosoknál). Melyből „természetesen” nem lehet megélni. Tehát a nagybirtokos haszna úgy keletkezik, hogy a nagybirtokos (állami segítséggel) megrövidíti a zselléreket. A nagybirtokok tovább rontják, az amúgyis torz jövedelemelosztási viszonyokat. Tehát egyértelműen kis és közepes birtokok kellenek, nagybirtok egy darab se!
Utószó Van két tényező, amely előbb-utóbb kényszerítő erővel mondja majd az ember számára, hogy minden nép lehetőleg a saját földjén állítsa elő, találja meg létalapját, a táplálékot. Ez eddig is így volt, a népek máig fennmaradtak országaikban, területeiken. Adott földön (országban), adott földrajzi tájon sokezer év alatt tapasztalták ki, hogyan lehet ott megélni, miből és hogyan lehet élelmet előállítani. Az adott hely földrajzi, éghajlati adottságaihoz és az ott megtermő növényekből és állatokból származó táplálékhoz alkalmazkodott az ott élő emberek szervezete. Például, ha hirtelen kiragadnánk az eszkimókat és Afrikába vinnénk, a bantu négereket pedig északra az eszkimók helyére, akkor igen hamar kipusztulna mindkét nép, mivel nem tudnának alkalmazkodni ezen ugrásszerű változáshoz. A kevésbé eltérő helyek sem egyformák, más a csapadék mennyisége, más a napos időszakok hossza, más a nap ereje és más a talaj összetétele. Az adott földön élő növények ehhez alkalmazkodva alakultak ki. Ezen körülmények között képesek élni és fennmaradni ma is. A táplálékláncban az állatok és az ember az adott földön megtermő növényekhez is alkalmazkodtak. Az élelmiszerek mai tömeges átszállítása más éghajlatú, más földű országokba olyan, mintha az illető földön élő népet más földrajzi helyre, helyekre kényszerítenénk. Ez az emberi szervezetekre ugrásszerű alkalmazkodási kényszert ró. Azonban az élőlények csak lassan, fokozatosan képesek alkalmazkodni. Ez világszerte az emberek egészségének romlását okozza. Az élelmiszerek és más termékek tömeges szállítása másképp is erősen sujtja az emberiséget: A felmelegedés és az éghajlatváltozás fő oka a keresztbe-kasul történő szállítás. (pl többek között Európából Távolkeletre szállítják a szövőgépeket, kötőgépeket és az alapanyagokat, kellékeket, az elkészült ruhákat pedig visszaszállítják Európába, átszállítják Amerikába). Az utóbbi ötven évben, de különösen az utóbbi húsz évben az autók, teherautók, kamionok, repülőgépek, hajók száma drasztikusan megnövekedett. Csak két hazai adat: Az utóbbi húsz évben a személyautók száma megkétszereződött, a repülőgép-forgalom pedig megtizszereződött! Az energiatermelés is világszerte óriási mértékben megnőtt. Az eredmény az időjárás kilengéseinek fokozódása, az éghajlat megváltozása. Például ahol régebben sok eső esett, ott még több esik, ahol pedig kevés esett, ott még kevesebb. Ez igen durva kilengés. Elég ha csak Nyugat-Európára gondolunk, ahol egyre gyakoribbak az özönvízszerű esőzések, árvizek. S Eurázsia belsejére, a Turáni alföldre, ahol meg a sivatagosodás fokozódott, ahol a majdnem Magyarországnyi Aral-tó szinte teljesen kiszáradt. Ez azt jelenti, hogy az óceáni éghajlatú Nyugat-Európa még „óceánibb” lett. Az Eurázsiai kontinens belsejének szárazföldi éghajlata még szárazabb lett. Közép-Európa – s benne hazánk – korábban átmeneti éghajlatú (szárazföldi-óceáni) volt. Ma lassan egyre inkább a szárazföldi jelleg erősödik.. A szárazföldi (kontinentális) éghajlat jellemzője a nagyobb napi és évszakos hőingadozás. Kelet-Európában és Szibériában még nyáron is hajnalban hideg van (akár fagy is), a déli órákban pedig 30 fok vagy még több. Ennek oka, hogy szárazföld belsejében sokkal szárazabb a levegő. S hővisszaverő pára és felhők hiányában a levegő és a föld. éjszaka gyorsan kisugározza a meleget Nappal pedig ugyancsak emiatt akadálytalanul elérik a nap sugarai a földet és a levegőt. Nincs pára és felhő (árnyékot adó napernyő), mely visszaverné a azokat, így gyorsabban is melegszik. A gyorsabb melegedés következménye az is, hogy a nappali csúcshőmérséklet közelebb esik a déli 12 órához, mint nálunk vagy mint Nyugat-Európában. Az este a lehülés kezdete pedig szinte azonnal érezhető, amint lement a nap, a gyorsabb hűlés miatt. Nos, az utóbbi idők nyarain, különösen kánikulakor gyakran tapasztalhatjuk, hogy csúcsmeleg nem 14-15 óra körül van, ahogy régen, hanem már déli 1 óra körül tetőzik. Tehát gyorsabban melegszik a levegő. Naplemente után 1-2 órával pedig mintha hirtelen hideg fuvallat ereszkedne alá, korábban kezd hűlni a levegő. S az éjszaka és a reggel is hűvösebb. Régen ez úgy nézett ki, hogy csak nagyon lassan hűlt a levegő, még este 10-11 órakor is meleg volt. (Sőt éjjel 12-kor is nehezen lehetett elaludni a meleg miatt.) Tehát, régen este és éjszaka lassabban hűlt és kevésbé hűlt le reggelre a levegő. Lényegében manapság a napi legalacsonyabb és legmagasabb hőmérséklet között nagyobb a különbség mint régen.
Tapasztalhatjuk az évszakos hőingadozások növekedését is. Nagyobb melegek vannak ősszel és nagyobb hidegek ugyanezen az őszön. Nagyobb melegek vannak tavasszal és nagyobb hidegek ugyanezen a tavaszon. Ezt igazolja az is, hogy hazánkban a levegő évi átlagos páratartalma egyre kisebb az utóbbi húsz évben, azaz a levegő egyre szárazabb, Kelet-Európáéhoz kezd hasonlítani. A napi és az évszakos hőmérséklet-ingadozások növekedése azt jelenti, hogy hazánk átmeneti éghajlata szárazföldibbé kezd válni. Ez pontosan azt jelenti, hogy Eurázsia szárazföldi éghajlatú területe (lassan de biztosan) növekszik, terjeszkedik Közép-Európa felé. Azzal a különbséggel, hogy összességében egy kissé melegebb annál és melegebb, mint korábban volt. (Mint tudjuk az éghajlatváltozás a felmelegedés következménye.) Megjegyzendő, hogy hazánkban a száraz, aszályos időszakok hossza is növekszik, de számuk csökken. Hasonlóan, a csapadékos idők hossza is valamelyest nő, de a csapadékos időszakok száma csökken. Ez káros a növényvilágra, hiszen a ritkább esőkből hosszabb száraz időkre kéne vizet tartalékolniuk, azaz lényegesen többet!. Azonban a hosszabb csapadékos időszak több vizét a növények nem tudják hasznosítani. Ez elfolyik vagy megfojtja a növényeket. Továbbá, évszakos eltolódás is megfigyelhető. Nyáron (inkább tavasz közepétől ősz közepéig) egyre kevesebb a csapadék, télen pedig egyre több. (Mellesleg, az Eurázsiai kontinens belsejére és a sivatagos tájakra jellemző, hogy télen több a csapadék, mint nyáron. A sivatagoknál és a sivatagközeli tájaknál ez úgy néz ki, hogy nyáron egyáltalán nincs eső, az éves csapadék egésze télen esik). Tehát, éppen akkor (nyáron) esik kevesebb, amikor a növényeknek szüksége lenne rá. Régen a téli csapadék egy része hó formájában tárolódott, melyet a kikelő, kihajtó, kizöldellő növények a tavaszi olvadáskor hasznosítottak. Az utóbbi húsz-harminc évben télen hó helyett eső esik. Ami kevés hó mégis esik, az elolvad két-három héten belül. A február végét, március elejét egyik sem éri meg. Tehát, a csapadékeloszlás egyenetlenségének növekedése a növények számára összességében még a ténylegesnél is szárazabb, aszályosabb éghajlatot jelent. A növényvilág csak lassan tud alkalmazkodni az éghajlatváltozáshoz, tehát biztosan megsinyli. Lassabban nő, kevesebbet terem és sok ki is szárad. Az éghajlatváltozás előbb-utóbb olyan mértékű lesz, hogy rákényszeríti az embert káros tevékenységeinek abbahagyására, de legalábbis drasztikus visszafogására. A jelenlegi világrend rombolja saját létalapját, a földművelést. Elsősorban éppen a fő okozót, a szállításokat lehetne nagymértékben visszafogni. Meg kell tiltani olyan termények behozatalát (beszállítását), melyek az adott országban elegendően megteremnek, s csak a feleslegeket engedni kiszállítani. Általában különböző vámokat kell bevezetni a behozatalra (beszállításra). Pl magasabb vámot azokra a termékekre, melyeket itthon is előállítanak Alacsonyabb vámokat az olyan termékek behozatalára (beszállítására), melyek itthoni gyártásához külföldről kéne szállítani az anyagok 50–75 %-át (nem értékben, hanem súlyban!). S vámmentességet az olyan terményekre, melyek hazai földön nem teremnek meg, s az olyan termékekre, melyek hazai előállításához az anyagok 75-100 %-át – szintén súlyban – külföldről kéne szállítani. Az áruk (s dolgok) ésszerű és mederben tartott áramlására van szükség, nem „szabad áramlására”. Szabadon (s összevissza) az árvíz és az özönvíz áramlik. S az anarchia, a zűrzavar. Nyilvánvalóan nem elég, hogy egy vagy néhány ország vezet be vámokat, mindnek ezt kell tennie. Ebből az is következik, hogy az EU-t fel kell oszlatni vagy át kell alakítani vámunióvá, esetleg visszaalakítani Közös Piaccá. Az EU nem „a jövő útja”, ez a fejetlenség, zűrzavar, a romlás és pusztulás útja.
