Faludy György és
Eric Johnson
Jegyzetek az esőerdőből
MAGYAR VIL[G KIADÓ
Az első kiad{s angol nyelven Notes from the Rainforest címen jelent meg (Hounslow Press, Willowdale, Ontario, 1988)
© Faludy György és Eric Johnson Kiadta a Magyar Vil{g Kiadó Kft. (Budapest, 1991) Felelős kiadó: HAL[SZ GYÖRGY. Szerkesztette: FÓTI EDIT Borítóterv és tipogr{fia: BODN[R J[NOS Szedte az [SzSz Informatikai Központ Nyomtatta és kötötte a Dabasi Nyomda Felelős vezető: B[LINT CSABA igazgató Munkasz{m: 91-0580 ISBN 963 78 15 32 5
ELŐSZÓ az angol kiad{shoz Az olvasó a következőkben krónikus firk{sz feljegyzéseit kapja kézhez. Ezeket két hónapos, Vancouver-szigeti tartózkod{sa idején vetette papírra, mikor mag{nyos, de kor{ntsem civiliz{latlan kunyhóban lakott a vadon mezsgyéjén. Kérdéses, hogy egy idős magyar költő széljegyzetei a huszadik sz{zad margój{ra mekkora érdeklődést v{ltanak ki a kanadai olvasóból. Aligha túls{gosan nagyot. Mindegy; prób{t teszek. Köszönetemet és h{l{mat elsősorban Eric Johnson bar{tomnak, unice horum foliorum satori, kív{nom tolm{csolni. Eric Johnson nemcsak kitűnő angolra fordította alig olvasható és zavaros magyar jegyzeteimet, de szövegüket a szükséghez mérten sokszoros{ra bővítette, mindig olyan értelemben, ahogy magam szerettem volna, de nem tudtam megírni. Ezen felül egész paszszusokat adott hozz{ a mag{éból, hogy a könyvet jobb{ és v{ltozatosabb{ tegye. Az idők sor{n a költők, ha egy{ltal{n ennivalóhoz jutottak, többnyire patrónusaik kenyerét fogyasztott{k. Manaps{g, mikor a t{rsadalom csak azt tartja jónak, ami azonnal hasznot hajt, a mecén{sok fokozatosan még jobban meggazdagodtak és lassanként abbahagyt{k a művészek t{mogat{s{t. Ugyanekkor azonban Kanada korm{nya, a Canada Council és a Multiculturalism nevű intézményei hatékony segítségével azt a v{ratlan nézetet vallja: jobb, ha az író asztala mellett haszn{lja toll{t, mint ha fat{lc{val nyak{ban {rul golyóstollat a nagyv{rosok utcasarkain. Mindkét intézménynek köszönöm, hogy az elmúlt esztendő egészét ír{snak szentelhettem. Faludy György Toronto, 1988 febru{r
ELŐSZÓ a magyar kiad{shoz 1987 nyar{n két hónapot töltöttem el egy kunyhóban Vancouver Island erdejében. Ez a sziget Kanada nyugati partja előtt nyújtózkodik a Csendes-óce{nban. Észak-déli ir{nyban 420 kilométer kiterjedésű, ami valamivel több mint Magyarorsz{g Kőszegtől Berettyóújfaluig. Délut{nonként verset írtam, este olvastam és jegyzeteket készítettem ehhez a könyvhöz. Az angol kiad{s előszav{ban nem volt módom pontos sz{mot adnom e könyv szerkezetéről. Azért nem, mert jegyzeteim nagy részében olyan magyar problém{kkal foglalkozom, melyeket az angolsz{sz olvasó nem érthet meg, amiért is az angol kiad{sból kimaradtak. (Ezeket a passzusokat a magyarban h{rom csillaggal – *** – jeleztem.) Nem l{ttam értelmét, hogy kanadai olvasóimnak sz{mot adjak arról, mi nincs az angol könyvben. Még azt sem írhattam, hogy e magyar részek hazai kiad{sra v{rnak, mert, amikor’ írtam őket, magyar kiad{st nem remélhettem, legfeljebb {lmodozhattam róla. A többi, ar{nylag rövid jegyzet egyform{n szól északamerikai, magyar vagy b{rmilyen m{s nemzetiségű olvasóhoz, vagyis {ltal{nosabb érvényű. Eric Johnson, mint ahogy az angol könyv előszav{ban megírtam, nemcsak angolra fordította, kibővítette és elmélyítette ezeket a kusza feljegyzéseket, hanem a mag{éból bőségesen adott hozz{ külön fejezeteket. Így az angol könyv szerzősége sokkal ink{bb őt illeti meg, mint engem. Most, mikor a könyv vagy 80 oldal magyar anyaggal bővült, az egyensúly helyrebillent: Eric Johnson angol szövegét lefordítottam magyarra és ez a könyv kettőnk közös munk{ja. Hogy melyikünk írta melyik részt, azt megmondani magunk sem tudjuk; közös tém{kat adunk elő két hangra, vagy a m{sik tém{j{ba kezdünk, vagy azt folytatjuk, amit a m{sik kezdett.
Feleségem hal{la ut{n M{lta szigetére költöztem Londonból és ott éltem 1966-ban, amikor Eric Johnson megérkezett La Valett{ba, hogy p{ratlan angol nyelvismeretével könyveim angol fordít{s{t ell{ssa. De ez nem minden. Filozófiai és teológiai j{rtass{g{val, zenei ismereteivel, nyelvi tud{s{val és jellegzetesen angolsz{sz kultúr{j{val kiegészítette hi{nyoss{gaimat; Rotterd{mi Erazmusról szóló könyvem megír{s{n{l ugyanolyan nagy segítséget nyújtott nékem, mint azóta többi könyveimhez, nagyobb egyetemi előad{saimhoz és tanulm{nyaimhoz. Hadd fűzöm hozz{ végezetül, hogy a Jegyzetek az esőerdőből ink{bb csak külső form{ja szerint napló. Valój{ban komment{r a jelenségek margój{ra, szerény és hi{nyos komment{r, mint amilyen Epikur kertje Anatole France-tól, vagy Sir Cyril Connolly The Unquiet Grave (A nyughatatlan sír) című, n{lunk ismeretlen munk{ja, Faludy György Budapest, 1991 febru{r
Jegyzet a helyesír{shoz Az 1930-as években az orsz{g lakóinak igen jelentős h{nyada ismerte a helyesír{s szab{lyait. Ezt 12-14 éves iskol{soktól meg is követelték. A magyar helyesír{s m{s nyelvekénél egyszerűbb és logikusabb volt. Tanít{s{t az iskol{kban könynyűnek, kellemesnek és eredményesnek mondt{k. Nyomd{szaink és szerkesztőink a maguk értékesebb munk{j{val foglalkozhattak és nem kényszerültek idejüket azzal tölteni, hogy a kéziratokat az újabb és újabb akadémiai hat{rozv{nyokhoz igazíts{k. Kosztol{nyi Dezső, Móricz Zsigmond, Illyés Gyula íróasztal{n soha senki nem l{tta a helyesír{s szab{lyait. N{luk jóval szerényebb tehetségű írók, értelmiségiek, mondhatni: minden könyv-, sőt újs{golvasó fejből ismerte és pontosan tudta, mit kív{n tőle a magyar helyesír{s. 1990-re megv{ltozott a helyzet. Tanítók, tan{rok egyform{n panaszolj{k: a helyesír{s tanít{sa öröm helyett kín lett. A gyerekek elutasítj{k nyelvészeink újdonsült, megtanulhatatlan szab{lyzatait, önkényeskedő, zavaros, rosszul indokolt és fölösleges v{ltoztat{sait. Nyomd{szaink és szerkesztőink hajukat tépik, mert minden kéziratot A magyar helyesír{s szab{lyainak 11., akadémiai kiad{sa szerint kell {tjavítaniuk. Az ebben közölt újít{sokat senki sem tartja fejben, azaz nincs többé magyar ember, aki a magyar helyesír{st ismeri. Örök törvénynek tekinthető, hogy a helyesír{son nem szabad v{ltoztatni, hacsak a kiejtés meg nem v{ltozik; és a magyar kiejtés nem v{ltozott az utolsó ötven év alatt. (A Francia Akadémia az utolsó, nagyobb v{ltoztat{st 1718-ban eszközölte!) Ugyanekkor az orsz{g szellemi egységének egyik elengedhetetlen követelménye, hogy nemzedék nemzedék ut{n, igen kis v{ltoztat{sokkal ugyanazt a helyesír{st haszn{lja. A Magyar Tudom{nyos Akadémia Nyelvtudom{nyi Bizotts{ga ezeket az
alapelveket elismeri ugyan, de nem követi. Hat{rozatait a nyilv{noss{g megkerülésével, az írók megkérdezése nélkül, kommunista napiparancsok módj{ra hozza és a legkevésbé sem törődik a k{osszal, melyet ez{ltal teremt. Ezért kényszerültem arra az elhat{roz{sra, hogy könyvem hazai kiad{s{ban nem veszem tekintetbe A magyar helyesír{s szab{lyainak 11., akadémiai kiad{s{nak mondvacsin{lt, logik{tlan, keservesen kiagyalt, bas{skodó és bosszantó újít{sait. Ezen az úton kérem meg nyomd{szaimat és szerkesztőimet, hogy legyenek ebben segítségemre. Egyúttal felszólítok mindenkit: nyomd{szt, tanítót, tan{rt, írót, újs{gírót, minisztériumi és mag{ntisztviselőt, képviselőt, jegyzőt, bírót, ügyvédet – minden magyart, aki naplót vezet, jegyzeteket készít avagy levelet ír, hogy tegye ugyanezt. Kétes esetben forduljon a Helyesír{s régebbi, lehetőleg kilencedik kiad{s{hoz. Vagy, ami sokkal jobb, tulajdon józan eszéhez. Nyelvészeinktől pedig senki se féljen többé. A kommunista parancsuralom napjai lej{rtak; akadémikusaink nem tudnak karhatalmat küldeni ellenünk. F. Gy.
„Szükségleteit maga vette meg a baz{rban és hozta haza. Ennivalój{t ő főzte meg. K{véhoz és te{hoz vizet spirituszl{mp{n forralt, mert, mint mondta nékem, így olcsóbb, mintha a tűzhelyt gyújtan{ be. Szolgaszemélyzet nélkül élni – magyar{zta – a béke, a kényelem és a nyugalom örök forr{sa, Rehatsek teh{t minden bizonnyal elfogadta és megvalósította Schopenhauer tételét: az ember éljen, hacsak lehetséges, f{jdalom és unalom nélkül.” F. F. ARBUTHNOT: LIFE AND LABOURS OF MR. EDWARD REHATSEK (Rehatsek Edv{rd élete és művei), A Journal of the Royal Asiatic Society 1892 júliusi sz{m{ból
Május 31 O solitudo, sola beatitudo! Kora reggeli köd, dud{ló hajók, sir{lyok, sziget-tenger körös-körül. A parton bar{tok v{rnak kocsival és többór{s utaz{s ut{n letesznek ebbe a két szob{s kunyhóba villannyal, folyó melegvízzel, telefonnal, központi fűtéssel és kandallóval. A h{z mögött aprófa gyönyörű rendben, és a két szob{ban meg a konyh{n fel a mennyezetig hasonló rendben a könyvt{r. Ízléses és mégsem hivalgó berendezésével ez a kunyhó csak úgy {rasztja gazd{ja boldogs{g{t. (Nem ismerem az illetőt; egyik bar{tom bar{tja, aki az előbbi kérésére adta {t nékem nagylelkűen nyaralój{t a ny{ri hónapokra.) Ha ötven évvel fiatalabb vagyok, ugr{lni kezdek a boldogs{gtól, amikor először szemügyre vettem a könyvt{rat. Kétszer vagy h{romszor akkora, mint az enyém Torontóban és egyetlen értéktelen vackot nem l{ttam még benne. Tal{n, ha Budapesten kétszer, 1938-ban és 1956-ban odaveszett könyvt{ram meglenne és a kettőt hozz{adn{m a torontóihoz, érném el ezt itt előttem, b{r több a modern mű, míg nékem több ógörög és latin klasszikusom van. Kicsomagoltam borotv{t, fogkefét, szappant, ruh{t, jegyzetfüzeteket és nagylelkűen töltöttem magamnak a konyakból. Azt{n sét{ra indultam a környező erdőben. Óri{si f{ival, hűvös zöldjével, a mögötte bujk{ló, mindig színezüst napfénynyel és tarka lombszőnyegével, úgy éreztem, hogy a természet egyik {jtatoss{gra intő csod{ja nyílik meg előttem. Innét a sarkkorig húzódik, néh{ny csík vil{goskék, jéghideg tengerrel közben. Sűrű, sötét erdő; nevetségesnek tartom, hogy az itteniek „bush”-nak, azaz bozótnak hívj{k. Útnak indultam teh{t, de elmulasztottam autós kísérőim tan{cs{t megfogadni, akik azt aj{nlott{k: illesszem derékszíjamra a konyhaasztalon hagyott
ezerméteres spulnit, a szalag végét pedig kössem az ajtókilincsre, ha sét{lni megyek. Ez nem magyar erdő, ritka f{kkal, ahol felfelé minden ir{nyban l{tni az eget és oldalv{st is. Ez nem amerikai erdő, ahol az alj-bozóttól és a mérges növényektől nem lehet j{rni. Vendégl{tó és megzavaró erdő. A talaj ferde síkokkal hol erre, hol arra lejt, a nagy gyökerek és roppant f{k eltérítik az embert eredeti ir{ny{tól, az eléje {lló sziklatömbök megbolondítj{k. Tíz perc séta ut{n eltévedtem. Kidőlt f{n foglaltam helyet, jó kényelmesen, miközben a p{nik meglegyintett. Az újs{gokban minden héten olvashattam az erdőségekben elveszett emberekről. Olyikat a medvék karmolt{k agyon, mert nem kaptak tőle mézet. Kedvező újs{gcímekre gondoltam: „Jeles költő elveszett Vancouver Island lakatlan erdejében, helikopterek hasztalanul keresik.” Még egyre újs{gcímeket fabrik{ltam, mikor kis kutya tűnt fel és vele együtt plaid-inges fiatalember, aki kedvesen hazakísért. Kiderült, hogy alig h{romsz{z lépésre kerültem a kunyhómtól, mégpedig olyan ir{nyban, melyre semmiképpen nem gondoltam volna, azaz szembe vele. Még egy konyakot töltöttem és a konyhaasztal mellől az alkonyatot figyeltem, mely úgy jött a h{zba, mint a besurranó tolvaj. * Fiatal koromban az ilyen kis h{z – erdei lak, mint ahogy a múlt sz{zadban hívt{k – nemcsak elragadtat{ssal töltött volna el, mint most, a könyvekkel és a köztük terjengő fenyő- és gyantaillattal, de irigységemben különféle terveket koholtam volna, hogyan szerezhetnék magamnak hasonló h{zacsk{t. Tizenhat éves lehettem, mikor a Rózsadombon nagy, üres telek mellett mentem el. Meg{lltam és élősövény-kerítéséhez t{maszkodtam, ahonnan gyönyörű, csók{k repültek fel. Elhat{roztam: irodalmi jövedelmemből a közeljövőben megveszem ezt a telket, kis h{zat építtetek rajta, megtöltöm könyvekkel. Kétszer hetenként le-
sét{lok az egyetemre tanítani, kétszer fogadónapot tartok a fiatals{g sz{m{ra. Mindebből semmi sem lett; soha Magyarorsz{gon nem kerestem annyit, hogy ak{r Szatymazon fél holdat v{s{rolhassak magamnak. Végigtanítottam az egyetemeket Reykjavíktól Los Angelesig és Torontótól Vancouverig, de a pesti egyetemre nem engedtek be. Sebaj – ha az embernek költészet a hivat{sa és hű akar maradni hozz{, akkor rendszerint le kell mondania az ilyen luxusról, vagy csak mint vendég élvezheti ideiglenesen. A d{cs{kért most is úgy lelkesedem, mint régen, de irigységet m{r nem érzek. Ha az ember megöregszik, vagy ak{r: ha felnő, úgy kísérőjelenségnek megtanulja lassanként: a dolgokat kontempl{lni kell, anélkül, hogy megkív{nn{ őket. „Haszn{ljuk az életet a kontempl{ció eszközéül, és a kontempl{ciót az öröm eszközéül” – ahogy Santayana, a spanyol filozófus megfogalmazta. V{ratlan jelenség, hogy a kontempl{ció, igazi értelmében, egyúttal lemond{st jelent. A férfi, aki nemi igézettel szemlél egy nőt, legfeljebb annyira kontempl{lja, mint a tolvaj kontempl{lja a múzeumi festményt, melyet le akar akasztani, hogy hazavigye. Szexualit{s és ingatlan mulandó örömök; a kontempl{ció tov{bb tart. * „A szép ut{n csak v{gyakozunk, de nem akarjuk felfalni. Azt kív{njuk: b{r örökké tartana.” SIMONE WEIL Június 1 Könnyű, hűvös eső odakint, finom gyantaillat idebent a kandallóban égő fenyőhas{boktól. Esőerdőnek nézem és nevezem ezt a területet, noha a Webster szót{r szerint esőerdők kiz{rólag a trópusokon tal{lhatók. Ak{rmi az igazs{g, ragaszkodom
a magam nómenklatúr{j{hoz, mert ennél zöldebb moh{ba és {ttetszőbb harmatba öltözött vadont elképzelni sem tudok. Olyan, mintha Brazília kellős közepén lennék, az új jégkorszak hajnal{n. Sok, m{sfajta erdőt is l{ttam. A Wienerwald jól {polt sűrűségét és tiszt{sait, hov{ Mozarttól Mahlerig, Freudtól Wittgensteinig j{rtak ki a bécsiek, hogy gyógyírt keressenek a hal{lv{gyra és m{s lelkibetegségekre, melyekkel haz{juk főv{rosa oly bőségesen l{tta el őket. Éltem p{r hónapig Camp Atterburyben, Indiana nyiszlett, görvélykóros erdejében, hat l{b magas hófúv{sok közt, az amerikai hadsereg egyik rövid életű egységében, a Habsburg-légióban, hov{ egyszerűen beosztottak. (A légió FDR és Cordell Hull szellemi gyermeke volt; tervük tartozéka, hogy a h{ború ut{n vissza{llítj{k az Osztr{kMagyar Birodalmat. A terv az amerikai közvéleményen és Szt{lin méregtől remegő bajsz{n bukott el.) L{ttam Új-Guinea valódi esőerdeit, tele szúnyoggal, mérges kígyóval, {thatolhatatlan li{nszövedékkel. Olykor egy-egy négyszögű arcú bennszülött tűnt fel. Akadt olyan is, aki {gyékkötőnek Hitler fényképét hordta. Ezeket, propagandisztikus célból, még a leölt és valószínűleg pecsenyének elfogyasztott német misszion{riusok osztott{k ki közöttünk. És, valamennyi közt a legf{jdalmasabb: Magyarorsz{g egyik, alighanem egyetlen még fennmaradt ősi erdeje Recsknél, melyet az [VO parancs{ra nékünk, raboknak kellett kiv{gnunk. Az óri{si bükkf{kat 250 évvel kor{bban {llítólag az arra utazó II. R{kóczi Ferenc is megcsod{lta. A bükkf{k alul olyanoknak tűntek, mint holmi őskori, sz{z méter magas dinosaurus megzöldült l{ba. Minden oldalról bele kellett fűrészelnünk és megékelnünk, mert h{rman sem tudtuk körül fogni. Mikor kidőlt, sóhaj szakadt fel belőle, mint a haldokló emberből. Mi is sóhajtva {lltunk körötte; volt, aki könnyet törölt
szeméből. Egy alkalommal az [VO oper{ciós tisztje, egy Nagy L{szló nevű bandita (jelenleg az IBUSZ madridi kirendeltségének vezetője) is odajött és vigyorogva szemlélte a jelenetet. * Magyarorsz{gon emberemlékezet óta személynevet nem rövidítettünk inici{léra; Petőfi S{ndor volt a név, nem Petőfi S. De a szovjet felsőbbség parancs{ra lassanként divatba jött, hogy a személyneveket, orosz módra, csak kezdőbetűikkel írt{k ki. Vagyis Vlagyimir Iljics Lenin helyett V. I. Lenin, Victor Hugo helyett V. Hugo. Jó még, hogy az utóbbi születése ut{n 150 esztendővel megnevettette a Magyar R{dió hallgatóit. Az epizód odahaza közismert. A budapesti r{dió bemondója így kezdte; „Ma ünnepeljük Ötödik Hugó születésének sz{zötvenedik évfordulój{t.” Nem kell mindj{rt azt képzelni, hogy ilyesmi itt Kanad{ban nem fordulhat elő. Dehogynem! Az utolsó adalékot néh{ny hete szereztem a torontói televízióból. A bemondó a m{snapi műsort ismertette és a British Columbia növényeiről és faun{j{ról tartandó előad{shoz ért. Egy pillanatra l{thatóan meghökkent, de erőt vett mag{n és olvasta; „Előad{s British Columbia növényeiről és faunjairól.” * Amikor először megl{togattam Anglia ipari v{rosait – egyebek közt Glasgow-t és Leeds-t – eszembe jutott, hogy a XIX. sz{zad v{roslakó munk{sainak testét-lelkét nemcsak a szegénység törte meg és tette tönkre, hanem a v{rosok égbeki{ltó ocsm{nys{ga is hozz{j{rult ehhez. A középkor emberei jól tudt{k ezt a titkot, a franci{k és németek csakúgy, mint az olaszok, a legszegényebb utc{kba is beleépítettek egy kutat, egy v{ratlan boltívet vagy szép ablakot, hogy az ott élő gyermekek
szelleme ne hervadjon el kezdettől. Mi visszatértünk a rómaiak (Osti{ban még mindig l{tható) fertelmes bérkasz{rny{ihoz, ketreceihez és nem vesszük észre: ha ezekben egy m{sik Kalkuttai Teréz anya születne, minden ereje nem lenne elég, hogy az iszonyú környezet fölé küzdje mag{t. Csakúgy, mint Róma prolet{rainak. * Könyvet tal{ltam, melyről nem tudtam: Alekszandr Szolzsenyicin 1978-ban elmondott disszert{ciója a Harvard Egyetemen. (A World Split Apart, Harper and Row). A könyv annyira érdekelt – Szolzsenyicin érdemei nem lekicsinylendők –, hogy hat fél zsemlét égettem el a régies, nem automatikus kenyérpirítóban. A 35-ik oldalig jutottam, amikor nem kis csod{lkoz{somra a következő passzushoz értem; „Vitathatatlan tény, hogy Nyugaton az ember egyénisége meggyengült, míg Keleten hat{rozottabb és erőteljesebb lett< Az élet körülményeinek komplex és hal{los szorongat{sa erősebb egyéniségeket teremtett, mélyebben gondolkodó és értékesebb lényeket hozott létre, mint azok, kiket a nyugati bőség gy{rt széri{ban.” Ezen az {llít{son töprengtem jó ideig. Tiszt{ban vagyok vele, hogy nincs teljesen híj{val az igazs{gnak, péld{ul ha mag{ra Szolzsenyicinre vonatkoztatjuk, vagy Babelre és Szaharovra. Mégis, úgy hiszem, Szolzsenyicinen úrr{ lett megint az orosz nacionalizmus, amikor ilyen {llít{st kock{ztat és nem veszi észre Adenauer, Camus, Churchill, Einstein, de Gaulle, Heisenberg, Kalkuttai Teréz, Thomas Mann, Orwell vagy Bertrand Russell nemcsak sz{mbeli fölényét a fent nevezett és meg nem nevezett oroszok fölött. Majd kevésbé bar{ts{gos gondolatsort kezdtem fűzni. Eszembe jutottak a Vörös Hadsereg katon{i, akik Micimackó ór{ért embereket lőttek agyon, ha vonakodtak csuklójukról le-
húzni. A katon{k, akik sorban {lltak a havas utc{n, hogy hatvan éves nőkön ejtsenek erőszakot. Az őrnagy, aki „fasiszt{k, fasiszt{k”, ordít{ssal üdvözölte a Keleti p{lyaudvaron a Mauthausenből negyvenöt kilósan hazatérő zsidókat és rögtön tereltette őket a teherkocsikba Szibéria felé. A Szovjet Írószövetségre gondolok, ahogy sorra denunci{lj{k Babelt, Mandelstamot, Paszternakot, Szolzsenyicint, vijjogva ünneplik „győzelmeink kov{cs{t, a Nagy Szt{lint”, és hetven év alatt egyetlen olvasható könyvet nem produk{lnak. Azt{n a vén Dzs{mbul képe jelent meg előttem, aki csasztusk{ival m{r II. Miklós c{r fenekét is kinyalta, majd Szt{lin mögé hajolt le: „Magas a Kauk{zus, de Szt{lin magasabb.” Dolmatovszkijjal Mózsi Feri bar{tom tal{lkozott nemrégen a m{rr{kesi költői fesztiv{lon. Ő írta azt a felejthetetlen verset a Kreml éjszak{j{ról, mikor reggel h{rom órakor is fénytől l{ngolnak ablakai, mert a mindentudó Szt{lin kioktatja a mérnököket, hogyan kell csatorn{t építeni. „Történelem nagymama” – írja Dolmatovszkij – földig érő fekete csipkeruh{ban és lornyonnal kezében j{rk{l a folyosón. Mikor a szob{hoz ér, ahol Szt{lin tartózkodik, diszkréten lehajol a kulcslyukhoz és benéz. Azt{n, diadalmas mosollyal ajk{n, tov{bb rója sét{j{t a Kreml folyosój{n. Történelem nagymama! Akkora nevetés fogott el, hogy kiszaladtam a torn{cra és a korl{tra vetettem derekamat. Történelem nagymama! A szép, piros mad{r a fa{gon indign{lódva nézett r{m és elrepült. * Oroszok, ak{rmilyen mély vagy sekély legyen egyéniségük, gyakran képesek olyan cselekedetekre, melyek szélsőséges jellegükkel egyszerre képesztik el és hatj{k meg a nyugati szemlélőt. Az egyik ilyen epizód 1946-ból való, amikor a Vörös
Hadsereg m{r kiverte a németeket Magyarorsz{gról. A történetet két szemtanú mondta el nékem; de én nem voltam jelen. A Vörös Hadsereg egyik őrnagya csapat{val a Balatontól délre megnézte a csal{di sírboltot, ahol Magyarorsz{g első klasszikus költője, Berzsenyi D{niel feküdt ólomkoporsóban. Az őrnagynak megtetszett, hogy ólomkoporsóban is lehet temetkezni. Megkérte katon{it: ha net{n fasiszta partiz{nok végeznének vele, vagy m{sképpen pusztulna el, temessék őt ólomkoporsóba. Az őrnagy súlyos autóbalesetben még aznap meghalt. Orosz paraszt katon{i, kik alighanem szerették, az egyszerűség kedvéért kidobt{k Berzsenyi D{niel csontjait a koporsóból és őrnagyuk testét helyezték el benne. Az 1956-os forradalom leverésekor szovjet tankok {lltak meg az utc{n, egy-egy h{z felé fordultak és addig lőtték, míg az épület összeomlott. A mész{rl{s kellős közepén, cekkerrel kézben, nagyon öreg asszony totyogott csigalassús{ggal az úttesten {t, éppen akkor, amikor a tankok megérkeztek. M{r úgy tűnt, hogy a hernyótalpak maguk al{ g{zolj{k a nénikét, mikor a vezető tank, és ut{na mind a többi meg{llt. A vezértank torny{ból fiatal orosz tiszt feje bukkant elő. Nagyon aggodalmasnak l{tszott. „Siess, b{buska, siess” – biztatta a nénit, és v{rt, míg {tért a túlra és eltűnt a mellékutc{ban. Azt{n kifordult tankj{val a mellette {lló h{z felé és addig lőtte, amíg a bentlakók fejére omlott. Közép-Kelet-Európ{ban sz{z és sz{z ilyen epizódot tudnak, hol az oroszok embersége elv{laszthatatlanul keveredik barbarizmusukkal. Ez lenne teh{t az, amit Dosztojevszkij, Bergyajev és Szolzsenyicin az egekig magasztal, mint „az orosz nép isteni küldetését, mely hivatva lesz könyörülettel és szeretettel megv{ltani a vil{got”? Félek, hogy nem megyünk sokra vele. *
Jegyzet egy bérkasz{rnya h{ztulajdonos{hoz. A római prolet{rnegyedek bérkasz{rny{iban egy-egy ablaktalan szob{ban 30-40 ember lakott. A bérbeszedők irgalmat nem ismertek. Ugyanekkor a h{zakat sil{ny anyagból és elsietve építették, úgyhogy gyakran összedőltek. Ez történt egy nap Cicero, a jeles szónok ötemeletes monstrum{val. A hír hallat{n a rétor hordszéken az épület romjaihoz vitette mag{t és ezt írta: „Milyen jó, hogy mint Szókr{tész tanítv{nya, anyagi veszteségemmel nem törődöm.” Még egy pillant{st vetett a romhalmazra, mely alól senki sem prób{lta kimenteni az eltemetetteket, és rabszolg{ival visszavitette mag{t gyönyörű vill{j{ba. * Kanada orsz{gútjain, tengertől tengerig, elg{zolt őzek, rók{k, mókusok hevernek. Elg{zolt mosómedvét még sohasem l{ttam. Egyszer, földszinti ablakból nagyobb út mentén figyeltem a túlnani {rkot, ahol négytagú mosómedvecsal{d – apa, anya, két gyerek – készült, vagy ink{bb mondhatom, tervezte az {tkelést. Az egyik szülő, reflektorszerű, ezüstfényű szemével jobbfelé, a m{sik, közvetlenül mellette, balfelé figyelte az utat. Sok{ig v{rakoztak: mindig érkezett j{rmű valamelyik ir{nyból. Végül az egyik felteszem, a hím – gyönyörű ujjaival intett, mire valamennyien kiugrottak az {rokból és egy pillanat múlva eltűntek a m{sik {rokban, az én oldalamon. Testvérek – gondoltam. Így emigr{ltunk mi is a vil{g hat{rain {t. Június 2 British Columbia vadon a olyan csendesen alszik mohatakarója alatt, mint Ontario téli erdei, mikor magukra húzt{k a hat l{b vastag hópaplant. Semmi l{rma, csak kellemes, apró neszek, melyek felkeltik az ember kív{ncsis{g{t. Falevélről legördülő vízcsepp csobban a tóban vagy vet szikr{t, mikor a
szikla élére esik. Mad{r röppen fel egyetlen, selymes lendülettel vagy siklik le rézsút a f{k közé. Szomszédom (fél mérföldre lakik) m{r megmutatta büszkén a maga felvételeit, melyeket buktató-zsinóros fényképezőgépei készítenek éjszak{nként. Az egyiken hat rózsaszín, meztelennek tűnd őz fut egym{s mellett, úgy tetszik, hangtalanul; a m{sikon nagy, holdkóros mad{r sét{l peckesen az avaron, a vérvörös, kelő teliholddal a h{ttérben. Olykor apró, ismeretlen teremtések óvatos mozg{s{t hallom az éjszak{ban, ahogy élelembeszerző körútra indulnak. Azt{n újra csend, sűrű csend, mintha a mindenséget is csendből gyúrt{k volna össze. Itt ülök a konyhaasztaln{l az éjszak{ban és nem értem, miért tűrjük a minket körülvevő, ipari t{rsadalom őrjöngő l{rm{j{t. Nem kell géprombolónak lenni ahhoz, hogy az ember a gy{ripar minden készítményét kibírhatatlanul ocsm{nynak és e készítmények zaj{t elviselhetetlennek tekintse. B{rmerről érkezik ez a zaj, egyform{n borzalmas, idegtépő és romboló. A forgalmas orsz{gút dörömbölése éjjel-nappal remegő ablakt{bl{inkon, a politikusok r{dió- és televízió-szózatainak vibr{l{sa dobh{rty{nkon, az útnak induló motorbicikli ‘siketítő ropog{sa és obszcén durrog{sa. Mindez csak arra való, hogy megtörje a teremtés csendjét és visszarugdosson bennünket egy ősi, ismeretlen k{osz felé. Nem tudom, leírtam-e egyetlen verssort életemben, melyben van annyi szelíd zeneiesség, mint amikor egy kinyúló béka a vízbe loccsan? Aligha. * Te{t, sz{raz pirítóst szolg{ltam fel magamnak délut{n és Senec{t olvastam: Cui cum paupertate bene convenit, dives est. Aki bar{ti viszonyba kerül tulajdon szegénységével, gazdag ember. Ilyenek voltak a közhelyek, melyek segítségével nemzedékemet egykor felnevelték. Nyilv{nvalóan igazak, annyira igazak, hogy lényegteleneknek és olcsóknak tűnnek. Tal{n még az is a baj
éppen Senec{val, hogy hatvannégy porfírl{bú asztalon szolg{lta fel vendégeinek az ínyencfalatokat, miközben a szegénység előnyeit magyar{zta műveiben. Néh{ny évvel ezelőtt úgy tűnt, hogy fiatal, l{zadó nemzedék született Észak-Amerik{ban és újra felfedezi az antik bölcsességet. R{ad{sul szelídek voltak, békeszeretőek; kedvelték a vir{gokat meg a verseket; igaz, hogy legink{bb a rossz verseket. Eleinte elragadtat{ssal figyeltem őket. A szappanbuborék azonban hamarosan elpattant. M{r kor{n, a 60-as évek végén sem tudt{k a fiatal hippik, hogy l{zong{suknak mi a célja. A múltból a kelleténél sokkal kevesebbet fedeztek fel és a jelenből még kevesebbet elimin{ltak. (Jóindulatúak voltak, de but{k és tökműveletlenek.) Azt reméltem, hogy h{tat fordítanak annak a szemétdombnak, amit szüleik és nagyszüleik összehalmoztak. Ehelyett felpakolt{k autóikra az egészet és kivonultak vele a falvakba és mezőföldekre. Ott műanyag geodétikus dómokat építettek és a helyi TV-t hallgatt{k bennük. Ez volt „a zöldellő Amerika” legújabb verziója, melyet Kaliforni{ban l{ttam. A Columbia egyetemen egyetértettem tanítv{nyaimmal, hogy melyek azok az intézmények és kapitalista mammutv{llalatok, miket sürgősen fel kéne sz{molni. Most, húsz esztendővel később, tanítv{nyaim többsége ugyanezekben a hivatalokban foglal el kitűnő {ll{sokat. * A német Spiessburger szónak angolban nincs megfelelője. Magyarra egyenest németből fordítottuk a ny{rspolg{rt, amiért valahogy kevesebb felelősséggel tartozunk e típus létezéséért. Vancouverben múlt héten tal{lkoztam egyik jellegzetes, középeurópai reprezent{ns{val. Megdöbbentem, mert elszoktam attól, hogy Észak-Amerik{ban ezzel az emberfajt{val tal{lkozzam. Éppen ezért érzem szükségét, hogy néh{ny szót mondjak róla.
A ny{rspolg{r valój{ban kispolg{r, de a kispolg{r dühödt és r{tarti, ugyanekkor veszélyes v{ltozata. Lehet vagyonos vagy szegény, de a gazdags{got tartja a vil{g legfontosabb és legirigylendőbb {llapot{nak. Ha módja és alkalma van, Hitlert, Mussolinit, Pétaint, Pinochetet isteníti, miut{n minden piszkos előítéletet a természet örök törvényeként tisztel mindaddig, míg az [llam m{s, új előítéletekkel hozakodik elő. Ilyenkor felugrik és a hatós{got ujjongó, g{tl{stalan konformizmus{ról biztosítja. A ny{rspolg{r nem ad alamizsn{t a koldusnak, mert a szegénységet Isten büntetésének, vagy a kéregető lustas{g{nak tulajdonítja. A fajeszme és a hőbörgő nacionalizmus az a l{bvíz, melyben a legszívesebben fic{nkol. Ez ugyanis hozz{segíti, hogy minden embergyűlölete mellett helyet tal{ljon a közösségben. Mindenek felett az irigység jellemzi. Mindenkire irigykedik, aki okosabb, kellemesebb, szebb, műveltebb vagy szerencsésebb n{la, de ez az irigység tudat alatti és nem tudatosítható, mert a tudatosít{stól összeomlana, teh{t foggal-körömmel védekezik ellene. Szính{zban, moziban, TV-n gyakran l{t olyan jeleneteket, ahol nyomorultak és üldözöttek szenvednek és ilyenkor elbőgi mag{t. De ha a valós{gban ilyen üldözöttet l{tna és az illetékes fasiszta vagy kommunista titkosrendőr felszólítan{, hogy vasdoronggal ott helyben verje agyon, rögtön megtenné. Pillanatnyi viselkedése és a szentiment{lis szính{zi jelenet közt semmi ellentétet nem venne észre. De legjobban mint szomszédot ismerheted meg a ny{rspolg{rt. Mindent elkövet, hogy leveleidet elolvashassa. Tudja, milyen cipőt hordasz. Lak{sa ajtórése mögül lesi, ki j{r hozz{d és miért. Kikémlelte, h{ny wattos villanykörtét haszn{lsz, mikor fekszel le és e szerint nevez pazarlónak vagy fukarnak, züllött éjszak{zónak vagy lomha {lomszuszéknak. Mindezt nemcsak személyed ir{nti érdeklődésből teszi, hanem belső, ellen{llhatatlan kényszer hajtja.
Fenti tulajdons{gain{l fogva fasiszta vagy kommunista bürokrat{nak szerfelett alkalmas, mert mindent megtud rólad és semmit sem tesz érdekedben. Olykor éjjel felvillan bennem, ahogy újra ott {llok a XII. kerületi tan{cs előtt, a Böszörményi úton, mint egykor. A sor negyven méter hosszú és nem fogy. A bürokrata hölgy ott ül íróasztal{n{l, egy szerencsétlen nő éppen sírógörcsöt kap előtte. A bürokrata hölgy kegyesen elmosolyodik, mert a l{tv{nytól bugyij{ba élvez. Kinyitom a szemem és elfog a boldogs{g, hogy ide, Kanad{ba tett le a sors, ahol még nem tal{lkoztam ilyen ny{rspolg{rral és ilyen bürokrat{kkal. Nem úgy, mint Magyarorsz{gon vagy Angli{ban. * Miért tudja az ember ösztönösen, hogy Szent M{ria Magdolna minden bizonnyal jobb lény volt, mint P{l apostol, ahogy Dzsu{ng Dzö különb ember volt Konfuciuszn{l, és Kalkuttai Teréz közelebb {ll szívünkhöz, mint az Egyh{z sz{mos szentje, péld{ul éppen Lisieux-i Szent Teréz? Tal{n azért, mert a h{rom elsőből nem {rad az a magabiztos, öntelt dogmatikus fölény, az az osztentatíven hivalgó mindentud{s, mint a m{sik h{romból. „Les meilleurs hommes” – mondta egy francia szerző egykor, „sont toujours un peu indécis.” Június 3 Ma reggel a kis tó mellett ültem, mélyzöld moh{n és a fa{gak közt be{ramló fény-nyal{bokat néztem: a természet olykor, szeszélyes kedvében, gót katedr{lisokat épít. Időközben azt is észrevettem, hogy nem messze tőlem a zöld leveli béka lassan majszol egy szitakötőt, oly angyali {rtatlans{ggal, ahogy kisgyermek eszi az utc{n a fagylaltot. A keselyű a tornyok tetőin ül s hull{kat zab{l fel, {mde mégse v{dold emberöléssel.
A kócsag {ll a tóban, szűzies, szent aszkéta, l{tod, hogyan fic{nkol a hal nyelőcsövében? ISMERETLEN SZANSZKRIT KÖLTŐ * Kedves bar{tnőm, K. Lily, aki negyven év ut{n Tangerből {tköltözött Dél-Spanyolorsz{gba, némiképpen melankólikus levelet küldött: „
monik{j{n j{tszott; sapk{ja l{ba mellett feküdt az utca kövén. A gazdas{gi élet romokban hever és az ember seregével l{tja az öregasszonyokat, kik koldulni kényszerülnek, mert az elégtelen nyugdíjból (mintegy 75 amerikai doll{r) megélni nem tudnak. De a kisfiú a j{rd{n l{tható kétségbeeséssel töltött el mindenkit. Közvetlenül mellettem egy nő arc{ról csorogtak a könnyek, ahogy ott {csorogtunk. (A hat{s kedvéért hozz{tehetem, hogy a nő vaskos Gorkij-kötetet tartott kezében.) A jelenetnek A kommunizmus buk{sa címet adhatt{k volna. Az emberiesség azonban nem bukott meg, mert pénz bőven hullott a kisfiú sapk{j{ba, Horv{torsz{g titkos, a szerb imperializmus {ltal elérhetetlen tartalékaiból.” * A klasszikus nyelvek tanít{s{nak vége szakadt. Ezzel sok apró és nagy gyönyörűségtől fosztottak meg. A kisebb gyönyörűségek közé tartozik a latin szój{tékok szerkesztésének évezredes szok{sa, a paps{g és a polg{rs{g egyik kedvenc szórakoz{sa. Sok sz{z ilyen szój{tékot, kecskerímet és rigmus t olvastam és néh{nyat megjegyeztem közülük. Ide jegyzem két kedvencemet. Az első a XIX. sz{zadi Magyarorsz{g klerik{lis terméke a jav{ból. A m{sikat német költő írta a m{sodik vil{gh{ború vége felé. Simor esztergomi érsek (azt hiszem, hatvanadik) születésnapj{ra megfestették a bíboros arcképét és p{ly{zatot hirdettek a szeminarist{k közt a portré al{ vésendő latin sorra. A kalapból elsőnek egy tetr{métert szedtek ki és mindj{rt elhat{rozt{k, hogy nem nézik meg a többit, mert ennél jobbat elképzelni sem tud senki: Si mortalis immortalis Simor talis. (Hogyha halandó ember halhatatlan, úgy Simor minden bizonnyal az.)
A m{sik latin sort ismeretlen német költő írta azon a napon, mikor híre kelt, hogy Klaus von Stauffenberg bomb{ja megölte Hitlert és ezzel milliók életét mentette meg. A hír, sajnos, valótlannak bizonyult: Labitur Dux, dabitur Lux. (A Vezér elesett, kigyúlt a Fény!) * Julien Benda a m{sodik vil{gh{ború előtt híres könyvet írt, Az ír{studók {rul{sa címmel. Ebben a fasizmushoz p{rtolt írók erkölcsi és szellemi züllését {br{zolja. A könyvet akkor, és azóta is, sokan magasztalt{k, akik a kommunist{k szolg{lat{ba {lltak és Benda könyvében külön fejezetet érdemeltek volna. Ezek közé tartozik Luk{cs György, nagyon is sok okból. Egyebek közt azért, mert a 40-es évek vége felé, amikor a R{kosi-féle terror hull{mai söpörték az orsz{got és a Gyűjtőfogh{zban naponta féltucat {rtatlan embert akasztottak fel, Luk{cs szorgalmasan j{rta a Nyugatot és propaganda-előad{sokat tartott szabad és boldog életünkről. Tekintélye, műveltsége és hazudoz{sai segítségével a jóhiszemű, fiatal intellektuelek sz{zait fertőzte meg egy életre. Ilyenkor, amikor Luk{cs hal{l{nak évfordulója közeledik, különlegesen érzékeny vagyok minden olvasm{nyomra, melyet a néhai marxista bölcsészre és politikai komissz{rra vonatkoztathatok. Josef Pieper Musse und Kult című kiv{ló könyvében ma este felé a következő passzust tal{ltam: „Az olyan embert, ki tehetetlenül szorong az alacsonyrendű élet h{lój{ban, olykor mélyről érkező emóció – legyen filozófiai kérdés, megr{zó vers vagy értelmes ember befoly{sa – fel tudja r{zni erkölcsi és lelki tespedéséből. A szofist{t, az {lbölcset azonban soha, semmi nem r{zza fel.” *
Néh{ny személy a vil{girodalomból, kikkel szívesen ülnék vacsor{zni: Aljosa és Ivan Karamazov, Grusenka, Encolpius, Hadrianus cs{sz{r, [lkesztisz, Coignard Abbé, Mme. Chauchat, Settembrini, Felix Krull, Lucifer a Tragédi{ból, Kakuk Marci, Panurg és Pantagruel kir{lyfi, Nyikolka Turbin, Seherez{dé, Szindb{d, a tengerész. A következő irodalmi személyiségekhez nem ülnék le, sőt lak{som ajtaj{n sem engedném be őket: Emma Bovary és szeretői, Karenina Anna, Hans Castorp, Thomas Buddenbrook, Fjodor Pavlovics Karamazov, Julien Sorel, Maupassant valamennyi férfi- és nőalakja, a kurv{k kivételével, Becky Sharp, Toldi Miklós, Médea, Csicsikov, Pierre a H{ború és békéből.
Június 4 Költők {ltal{ban szegények; én is az vagyok. Egyes orsz{gokban viszont még szeretik a költészetet, mint a XIX. sz{zad Angli{j{ban. Ilyenkor az olvasók érdeklődése és lelkesedése bőségesen k{rpótolja a költőt az elmaradt anyagiakért. 1955-ben nagyon ritka volt a taxi Budapest utc{in. Feleségemmel a V{rosliget mögött laktunk, és egy alkalommal a Pasaréti úton vendégeskedtünk. Jóval éjfél ut{n v{gtunk neki a hetvenöt perces útnak. Mindketten gyengék voltunk még: Zsuzska pesti, én a recski éhezéstől, és az ut{na következő hónapok sov{ny kosztj{tól és f{radalmaitól. Néh{ny hónappal kor{bban, közvetlenül. Andris születése előtt Zsuzsk{val, aki m{r érezte a szülési f{jdalmakat, gyalog mentünk be a kórh{zba két kilométerre, mert nem volt pénzünk villamosra. Ekkor azonban pénzünk m{r volt, mert a Szépirodalmi Kiadón{l börtönből szabadult bar{tom, Sz{sz Béla került vezető pozícióba és adott mindkettőnknek fordítani valót; de erőt még mindig nem sikerült gyűjtenünk. A fogaskerekű {llom{s{n{l, legnagyobb csod{lkoz{sunkra, üres taxi v{rakozott. Mégsem csod{lkoztam, mikor a nyitott ablakhoz mentem és a vezető fejét r{zta: „Nem l{tja, hogy el vagyok foglalva?” Könyvet olvasott. A könyv alakj{ról rögtön l{ttam, mit olvas. „És legal{bb érdekes a könyv?” – tudakoltam.. – „Elsőrangú” – felelte. – „Örömmel hallom”, – {llapítottam meg. – „Minek örül?” – kérdezte kellemetlenkedő hangon. – „Mert ezt a könyvet én írtam” – feleltem szórakozottan. Nem akarta elhinni, úgyhogy elő kellett vennem a személyi igazolv{nyomat. Erre h{tranyúlt és kinyitotta a taxi ajtaj{t. Mikor kisz{lltunk és fizetni akartam, nemet intett és g{zt adott kocsij{nak.
Kilenc évvel kor{bban, 1946 őszén valahol a Dun{ntúlon – nem emlékszem, hol, mondjuk B{taszéken – előad{st kellett tartanom. Tévedésből tíz kilométerrel elébb sz{lltam le a vonatról. Az előad{s h{rom ór{val később kezdődött; közlekedési eszközt nem tal{ltam. Némi inform{lód{s ut{n nekiv{gtam a tarlónak toronyir{nt, anélkül, hogy a tornyot l{ttam volna. M{sfél ór{n {t senkivel nem tal{lkoztam és azt gondoltam, hogy eltévedtem. Végül dűlőúton {csorgó lovas szekeret pillantottam meg és két, vagy negyvenéves parasztembert, akik kukoricasz{rakat rakodtak a j{rműre. Abban az időben jelent meg hétről hétre a Dolgozók Vil{glapj{ban Én, ki megj{rtam mind a hat vil{got című folytat{sos besz{molóm bolyong{saimról a m{sodik vil{gh{ború esztendeiben. Az előző heti folytat{sban roppant viharba kerültem a Csendes-óce{non. Megkérdeztem a parasztoktól az útir{nyt és bemutatkoztam nékik. „H{la Istennek, h{t megmenekült!” – ki{ltott fel az egyik. „Honnan?” – csod{lkoztam. – „A tengeri viharból” v{laszolta a m{sik. – „M{r azt hittük, odaveszett.” Elnevettem magam, mire ők is nevetni kezdtek. Megmenekülésem örömére bevittek szekerükön B{taszékre. Útközben bőven fogyasztottam a vörösboros demizsonukból, pedig előad{s előtt nem szoktam enni-inni. * 1947-ben a Sz{zéves vendéglőben ültem egy délut{n és félliter vörösbor mellett verset írtam. Szemközt, a m{sik fal menti p{holyban szerelmesp{r ült. A két p{holy együtt Dionüszosz-fület alkotott: ha fejemet egyenesen tartottam, minden szót hallottam, pedig nem beszéltek hangosan. A fiatalember az akkoriban szok{sos, viktori{nus p{tosszal udvarolt a l{nynak. Olykor felpillantottam kéziratomból, hogy megnézzem a rendkívülien szép le{nyt. Pillant{saimat rövid, elégedett mosollyal nyugt{zta. Végül a fiatalember aktat{sk{j{ból könyvet húzott
elő és bejelentette a l{nynak, hogy most szerelmes verset olvas fel néki. Ismét felnéztem és még egy mosolyt v{ltottam a le{nynyal. „Ne azt a rand{t nézd” súgta a fiatalember mérgesen, – „ink{bb ezt a gyönyörű verset hallgasd!” Ezzel fellapozott egy szerelmes verset néh{ny hónappal azelőtt megjelent kötetem, az Őszi harmat ut{nból, és nagyon szépen elmondta. Nem vettem észre, hogy a szomszédos p{holyban jó bar{t ült, Fedor [gnes újs{gíró, Wesselényi Miklós felesége, aki m{snapra megjelentette ezt az epizódot a Kis Újs{gban. * Ah{nyszor kanadai bar{taim előtt megemlítem a magyarok érdeklődését és szeretetét a költészet ir{nt, kétkedést l{tok arcukon. Ma délelőtt, sét{m alatt eszembe jutott egy kis p{rbeszéd, melyet alkalomadt{n nekiszegezhetek az angolsz{sz kétségeknek. Meggyőző és r{ad{sul itt j{tszódik Kanad{ban. E. Gy. bar{tom néh{ny évvel ezelőtt levitt megint a Niagar{hoz. Útközben betértünk egyik magyar farmer ismerőséhez St. Cathrines mellett. Az illető nem bírta ki K{d{r Magyarorsz{g{t és mintegy tizenöt esztendővel ezelőtt elmenekült onnét. Nem a drótsövényes, akn{s hat{ron {t; ennél okosabb volt. Lement Isztri{ba és, anélkül, hogy úszni tudott volna és úgy, hogy aznap l{tta meg életében először a tengert, Kopernél besz{llt a vízbe. Üres útibőröndjébe kapaszkodott és lökte {t mag{t Triesztig. Egy ideig olasz tyúkfarmon dolgozott, majd kiv{ndorolt Kanad{ba. Itt, mint mondta, toj{sgy{rat alapított. Először jósz{gait mutatta meg. A hosszú barakkban 1200 tyúk {llt folytatólagos, alumíniumr{csú ketrecekben. Csupa hófehér tyúk. A toj{sok a ketrecek alj{n estek ki és az alattuk elhelyezett húsz méteres v{lyú végén gyűltek össze. A barakkot neoncsövek vil{gított{k. Ezek a tyúkok sohasem l{ttak eget, napfényt, nem kapirg{ltak földet, nem ugrottak föl a bokrokra. Vé-
gig{llt{k életüket, tojt{k a toj{st, míg össze nem estek. A sarokban vagy féltucat hevert halomban, egy sereg törött toj{ssal. R{gyújtottam, hogy el ne h{nyjam magam; azut{n hetekig nem tudtam tyúkhúst enni, toj{shoz nyúlni. A farmer torn{cos h{za bar{ts{gos volt. Festett t{nyérok a konyhafalon körbe, kemence, a szép szob{ban vil{gos asztal terpesz{ll{sú l{bakkal és a v{szonra nyomtatott faliszőnyeg az ismert festménnyel: a Lungarnon a fiatal Dante {ll és először pillantja meg Beatricét, aki a Ponte Vecchión közeledik feléje. Leültünk, h{zigazd{nk saj{t termésű, karcos fehérbort töltött. Nem volt jobb, sem rosszabb a nyírségi lőrénél. A t{rsalg{s akadozott, amiért közbevetettem magam és a faliszőnyeg ürügyén néh{ny szót szóltam Dantéról és szerelméről, Beatrice Portariniről. Vendégl{tónk zavarba jött „Portinari” – javított ki, miközben szégyenkezve zöld üvegpohar{ba nézett, „Beatrice Portinari volt a neve, Faludy úr.” Azt{n néh{ny sort idézett Arany J{nos verséből Dantéról. Megeshet ilyesmi m{s népeknél is? Kijavítja-e a spanyol paraszt vendégét, ha pontatlanul idézi Goethét? Akad-e nemspanyol szakos amerikai egyetemi tan{r, aki tudja, hogy Federico García Lorc{t nem Sevilla, hanem Granada mellett végezték ki? Aligha. Június 5 Torontóból megjött az ut{nam küldött posta a nagy borítékban, ahogy Jacqueline gondosan összecsomagolta. A sok levél közt elsősorban Ericé, aki jelenleg szeretett Jugoszl{vi{j{ban j{r, ut{na Indi{t l{togatja meg. A pénz, amit összeszed, rendszerint utolsó fillérig útiköltségre megy el. Örök rejtély marad sz{momra, hogy többi költségét honnan szedi elő. Z{gr{bban feladott levele nyitva érkezett meg. Kelet-Közép-Európ{ban ez jelenleg azt jelenti, hogy cenzúr{zt{k. Minthogy azonban a levél
Jugoszl{vi{ból jött, elképzelhető, hogy csak a boríték ragasztója nem működik. Magyarorsz{ggal m{s a helyzet, és az onnan érkező levelek két okból jönnek nyitott {llapotban, miut{n a cenzúra működik és a ragasztó nem. Eric így ír: „Alighogy a jugoszl{v hat{ron túljutottunk és a v{mvizsg{laton is túlestünk, a kalauz kidobott az első oszt{lyból, mert nem volt elég din{r n{lam, hogy a különbözetet megfizessem. A m{sodoszt{lyú szakaszban beékelődtem egy Franciaorsz{gból hazatérő munk{s h{zasp{r, egy öregember, egy körülbelül tizennyolc éves fiú, egy, gyermekét szoptató cig{nyl{ny és vénasszony anyja közé. Az öregember félúton volt m{r, hogy teljesen leszopja mag{t r{kij{val. A fiú mereven leste a gyönyörű cig{nyl{ny mellét. Hogy cig{nyl{ny és anyja a többi utassal együtt üljön a fülkében és ne a folyosón {lljon, új és v{ratlan jelenség Szlavóni{ban és Horv{torsz{gban, hol az emberek még az Osztr{k-Magyar Monarchi{tól örökölték az antiszemitizmus és a cig{nyok gyűlöletének idült elmebaj{t. Eddig sohasem l{ttam cig{nyokat vasúti fülkében Belgr{dtól nyugatra. Miut{n a t{rsas{g kellően kicsod{lkozta mag{t, hogy milyen gyatr{n beszélek szerbhorv{tul, egyre több és több r{kija került elő. V{gni való doh{nyfüstben sz{guldott a vonat. Flask{kat ürítettünk, népdalokat énekeltünk, tréf{lkoztunk és szapultuk a szerb korm{nyt. [ltal{nos derültség közben megkíséreltem, hogy a szép cig{nyl{ny tenyeréből én jósoljam meg jövőjét. A z{gr{bi p{lyaudvaron mindny{jan kisz{lltunk és jugoszl{v őszinteséggel és kíméletlenséggel egy-egy biccentéssel mondtuk fel ideiglenes bar{ts{gunkat. Feketek{vé mellett egyedül ültem a p{lyaudvari vendéglőben, Tito marsall óri{sra nagyított fényképe alatt. A z{gr{bi {llom{s dióhéjban kondenz{lja a kommunista tömb minden jellegzetességét. Mocskos és csurig tele van, ha nem is rongyos, de szélsőségesen kopott ruh{jú emberekkel. Közöttük, hirtelen nyíló folyosókon, a milícia emberei sét{lnak vészjósló p{rosban. Ugyanekkor, ha m{s szemszögből nézzük az egészet, bar{ts{gos emberi közösséget l{thatni.
Itt mindenki tudja mag{ról, hogy pontosan mennyit ér és mit jelent az élet. Feketek{véjukat hallatlan gyönyörűséggel szürcsölik és ugyanígy issz{k sörüket. H{l{sak az élet apró örömeiért és elképesztő nyílts{ggal öntik ki lelküket, annak ellenére, hogy tudj{k: rendőr{llamban élnek. Cimbor{mat, K.-t nem tal{ltam szolg{latban a hotelpult mögött, úgyhogy zuhanyoz{s ut{n sét{lni indultam a szürkületben. Bougainville{k illata mindenütt, a j{rd{kon zsúfolt k{véh{zi teraszok egym{s mellett. Legal{bb h{romezer kalória r{kij{val véremben bölcsebbnek l{ttam, ha lemondok a vacsor{ról. Holnap, ha K. megszemlélte Németorsz{gban v{s{rolt, könnyen eladható holmimat és lesz egy kevés pénzem, elindulok könyveket vad{szni. Jó újra itt lenni; az ember majdnem elsírja mag{t.” * Rebecca West és Tito marsall esetleges kivételével alig hiszem, hogy akad ember, aki Ericnél jobban kedveli Jugoszl{vi{t. Néh{ny hónappal ezelőtt v{ratlan lehetőség kín{lkozott, hogy megl{togassam ezt az orsz{got. Előbb egy hetet töltöttem különböző könyvt{rakban, ahol s{rguló folyóiratok lapjain néh{ny régebben kelt és elveszettnek hitt versemet sikerült lem{solnom. Azt{n Dubrovnikból bej{rtuk autóbuszon BoszniaHercegovin{t. Bosznia nyugati része, legal{bb t{jrajzilag, nem sokat különbözik a Dun{ntúltól, de Kelet-Hercegovina minden {ltalam ismert t{jtól lényegesen elüt kop{r hegyeivel, kegyetlen szikl{ival, melyek közt a mély gödrökben maradt csak néh{ny négyzetméter föld, ahol valami megterem, és ahol robbantani kell, ha valakit el akarnak temetni. És ezen az irgalmatlan földön él a vil{g egyik legszebb népe. Magas növésűek, hat{rozottak, konokak és b{trak; kissé ridegek, de mindig készek, hogy mosolyogjanak, ha akad mosolyognivaló. Pretenziót, nagyképűséget nem ismernek, és ha az ember nagy nehezen, közös nyelv híj{n, elbeszélget velük, nemhogy elf{rad, de felfrissül.
Eric azt {llítja, hogy a horv{tok ellenségei a cig{nyoknak. Nem ezt tapasztaltam Hercegovina horv{t-lakta v{rosaiban. A k{véh{zban Trebinje piac{n vagy tíz esztendős, rongyokba öltözött cig{nyfiú j{rta az asztalokat alamizsn{ért és szinte mindenki adott néki. Mint Eric cig{nyl{nya a vonaton, ez a fiú is rendkívüli szépségű volt. Nem úgy, mint a rongyokba burkolt öregasszony, akit Mostarban l{ttam ülni egy utcasarkon. Ennek is adtak a j{rókelők, mialatt a szomszédos híd korl{tj{nak dőlve figyeltem fél ór{ig. Senki sem nézi le vagy gyűlöli őket. Ilyenek, mondj{k. És a jugoszl{voknak még az is az előnye m{s, gazdagabb népekkel szemben, hogy az embereket nem fizetőképességük szerint ítélik meg. A szegénységet nem tekintik Isten büntetésének a lustas{g vétkéért – mint egyes protest{ns orsz{gokban. Jugoszl{vi{ban nem tal{lkoztam a Közép-Európ{ban kultiv{lt, szokv{nyos és semmitmondó udvariass{ggal. Sem északamerikai, üzletszerűen ny{las vari{ns{val. A „kérem szépen” és, a „köszönöm szépen” nem tartozik a gyakran haszn{lt kifejezések közé. Észak-Amerika ut{n az ember ösztönösen meghökken, ha a trafikosnő nem vigyorog re{, mikor belép a boltba, sőt a vendéglői kiszolg{ló le{ny egyszerűen visszadobja a szokottn{l nagyobb borravalót. Mégis, ha még egyszer, mint annyi sokszor életemben, pénz és sz{ll{s nélkül {llnék idegen orsz{gban az utcasarkon, úgy Istent arra kérném, hogy Jugoszl{vi{ban legyen. És nem valamelyik műanyagba {gyazott Paradicsomban, ahol a b{n{smód az ember banksz{ml{j{val {ll egyenes ar{nyban. Sőt, j{rtam m{r olyan orsz{gban is, hol nemcsak a pincérek és sz{llodaport{sok, de a nők is kital{lt{k, amikor r{m néztek, menynyi pénzt tartok, illetve nem tartok a zsebemben. * Levelezőlap is érkezett Z{gr{bból. Eric nem írta al{. „A sz{llodai tisztviselő a következő friss politikai viccel szolg{lt:
KÉRDÉS: Valamennyi rendszer közül melyik rendszer fér össze legkevésbé a kommunizmussal? V[LASZ: A központi idegrendszer.” * Ha szerbhorv{tul, magyarul és, úgy hiszem, orosz nyelven érdeklődnek valaki ut{n, azt mondj{k: „Mit tudsz róla?” A v{lasz majdnem mindig az illető jellemét, szellemi képességeit, műveltségét vagy műveletlenségét t{rgyalja, rendszerint alaposan, sőt bőbeszédűen. A kérdés angol nyelvű megfelelője úgy hangzik, hogy „What is he worth?” és az illető vagyoni {llapot{ra v{r v{laszt tőmondatban. * Kanada nehezen szokja meg az {ttérést fontról kilóra, hüvelykről centiméterre, Fahrenheitről Celsiusra, pintről literre. Néh{ny nappal ezelőtt, még Vancouverben, kimentem a nagy{ruh{zba gyümölcsöt venni. Az egyik szép kos{ron ezt a felír{st l{ttam: TÍZ LITER ALMA. * Amikor a mérföld helyett bevezették a kilométert, naivabb lelkek azt hitték: ez a mérföld új neve, de ugyanannyi, azaz 1609 méter hosszú. Egyszer a Montrealból New Yorkba vezető út egyik benzinkút ja mellett {lltam, ahol a NEW YORK, 500 miles t{bl{t éppen kicserélték a NEW YORK, 800 kilometres-re. Fiatal p{r érkezett, kisz{lltak kocsijukból és rémülten nézték az útjelzőt. „New York 300 mérfölddel messzebb van, mint gondoltam” sóhajtott a férfi. – „Nem érjük el estére.” * Némileg hasonló, b{r jóval szélsőségesebb l{tv{nyra emlékszem 1941 elejéről, Marokkóból. Még szerencse, hogy a kí-
n{lkozó utaz{st nem kellett megtennem. Zagor{ban j{rtam, ahonnét akkoriban a nagy karav{nutak indultak délnek és keletnek. A v{ros hat{r{ban, a homokba vesző út szélén pózna {gaskodott, rajta arab és francia felír{sú t{bl{val: TIMBUKTU, 40 NAP Június 6 *** Az elmúlt két évtizedben különböző észak-amerikai egyetemeken tartottam előad{sokat, mint meghívott vendégprofesszor. Mindig betartom az akadémiai szabv{nyt, azaz az ötven perces előad{st; nem is tudnék m{r rövidebben, vagy hosszabban beszélni. Ut{na, rendesen tíz-tizenöt percig, feladott kérdésekre v{laszolok. Ha nincs több kérdés, lelépek a dobogóról. Ilyenkor azok jönnek hozz{m, akik nem az előad{s t{rgy{ról kív{nnak beszélni velem. H{rman-négyen, m{skor tízen-tizenketten. Félkörben, pontosan két lépés t{vols{gban {llnak tőlem. [thívom őket a kafetéri{ba, vagy egy kollégiumba és velük töltöm az estét. Olykor megesik, hogy valamelyik hallgatóm közvetlenül mellém lép. P{r hónappal ezelőtt a University of Victori{n is így történt – tal{n hetedszer vagy nyolcadszor az elmúlt évek alatt. Az illető mindig di{kl{ny és m{r előre tudom, mit mond majd. Azt, hogy csak néh{ny szót beszél magyarul, de nagyszülei, vagy dédszülei magyarok voltak, akik a nagy bev{ndorl{si hull{mmal érkeztek az [llamokba vagy Kanad{ba. Szeretné, ha néh{ny szót mondanék néki a régi amerik{sok elmerült vil{g{ról, hiszen én vagyok az egyetlen élő, aki ismerte őket. A l{ny felnéz r{m és szorosan mellém húzódik, mikor ezt mondja, a többi di{k elé. Így {llunk, mert valami összeköt bennünket az irgalmatlan idő sz{z esztendős hídíve alatt.
Nem én vagyok az egyetlen, aki még ismerte a régi amerik{sok vil{g{t, de Zilahy Lajos hal{la óta alighanem az egyetlen, aki írni tud róluk. 1941 szeptemberétől 1946 m{rcius{ig laktam, ha nem voltam m{sutt a hadsereggel, New Yorkban, akkoriban 100.000 magyarj{val a m{sodik magyar v{rosban. Idősebb bar{taimmal, Fényessel, J{szival, V{mbéryvel megj{rtam az [llamok nagyobb magyar településeit, előad{st tartani, körülnézni, ismerkedni. A legtöbbet az amerikai magyars{gról akkor tudtam meg, amikor 1942 derek{n, mielőtt katonai szolg{latra behívtak, néh{ny hónapra Detroit déli, magyarlakta v{rosnegyedébe, Delraybe költöztem. New Yorkban nem tal{ltam megélhetést, de a Detroiti Magyars{g tulajdonosa leszerződtetett szerkesztőnek hetilapj{hoz. A lepedő nagys{gú újs{got magam írtam tele; szerencsére sok volt a féloldalas, {llami hirdetés, és az egyéb rekl{m is. Heti 15 doll{r fizetést kaptam, amiért feleségemet nem tudtam {thozni New Yorkból. Magyar nyomd{szn{l laktam, kinek két kiadó padl{sszob{ja volt; az egyiket én béreltem. Fizetésemből h{zbérre, ebédre és cigarett{ra futotta. (A szegénységet emigr{ciómban megszoktam, úgyhogy az ilyesmit észre sem vettem, ha nem figyelmeztettek re{, mint olykor gazdag bar{taim, hogy kopott a nadr{gom.) Reggeli k{vét a szerkesztőségben főztem. Hét végén rendszerint meghívtak, míg hétköznap este 7 óra t{j{n elhagytam a h{zat, mintha vendéglőbe mennék, nehogy a lap nyomd{sza észrevegye, hogy szerkesztőjének nincs pénze vacsor{ra és kénytelen legyen meghívni. Az utc{n bolyongtam. Sehol park a közelben. Az ingyenuszod{t ilyenkor m{r bez{rt{k. Egyedül a magyar flagell{ns-gyülekezet templom{nak kapuja {llt t{rva-nyitva. A magas téglafal mögül jajgat{s hallatszott és korb{csok csattog{sa. Delrayben akkoriban mintegy 35.000 magyar lakott. Többnyire munk{sok Ford közeli, River Rouge-i gy{r{ban, de
akadtak szép sz{mmal kiskereskedők, iparosok és v{llalkozók is közöttük. A kissz{mú magyar értelmiség a t{voli villanegyedben lakott, de az orvosok Delrayben nyitottak rendelőt. A magyar csal{dok öt szob{s h{zakban laktak: előkert, h{tul kiskert, oldalt gar{zs vagy s{tor az autónak; két nagyobb szoba és konyha a földszinten, esetenként torn{c; fent h{rom h{ló- és fürdőszoba. Ehhez folyóvíz, g{z, villany, r{dió és központi fűtés, kivétel nélkül. Ismertem néh{ny munk{st, akik vas{rnap délut{n csal{dostul j{rtak golfozni; m{sok hétvégi autókir{ndul{sra hívtak Saginaw Baybe vagy Észak-Michigan erdeibe. Hasonló anyagi körülményekről 1942-ben nemhogy az otthoni magyar, de az angol és francia munk{s sem {lmodhatott. Mindny{junk körül a nosztalgi{s múlt és a modern ipar és hadiipar kavargott kaotikusan és összebékíthetetlenül. Delray csendes mellékutc{iban magyar h{ziasszonyok pletyk{ltak vagy ki{ltottak {t egym{snak kaporért meg lesty{nért. A h{zak előtti padk{n öregemberek üllek. Valamelyik élelmes v{llalkozó megalapította a „Cs{sz{ri és kir{lyi osztr{k-magyar doh{nyjövedék, Limited”-et és annak első vil{gh{ború előtti névvel ell{tott termékeit {rulta: a „Hölgy” nevű könnyű cigarett{t és a szalmasz{las „Virginia” szivart, mely {tható büdösségével a múlt emlékét ébresztette. A kocsm{k kirakattal rendelkeztek, amilyet tal{n nagyap{m l{tott fiatal kor{ban. Az üres deszka közepén kitömött hiúz, a csapszék veszedelmes jellegének szimbóluma; mögötte, rézrúdon, vörös b{rsonyfüggöny. Az amerik{sok beszédében ismert, de m{r nem haszn{lt szavak ütötték meg a fülemet. Az iskol{t tanod{nak hívt{k, a kellemetlen fiatalembert pimasz fr{ternek, a dív{nyt, nem kis megvetéssel, miut{n csak henyélésre és szeretkezésre szolg{lt, heverőnek. A kasszírnő szó kurv{t jelentett, míg engem boltban, vendéglőben és t{rsas{gban egyform{n ifjúrnak, sőt főszerkesztő ifjúrnak szólítottak, ami ellen hasztalanul tiltakoztam.
A legv{ratlanabb a magyar hangsúly eltolód{sa volt; nem gondoltam volna, hogy 35 év alatt ennyit is v{ltozott, és hogy a hangsúly fogat{n utazhatom a visszhangtalan múltba, születésem előtti időbe. A hangsúly eltolód{s{t a kiejtés dallamoss{ga, zeneisége, a mad{rcsicsergés ir{ny{ban érzékeltem. Valahogy úgy, mint amikor ógörög szöveget olvasnak fel, egyforma emf{zissal az ékezeten, a mag{nhangzók hosszan és a hangsúlyon. Mosolyogva, csukott szemmel szoktam hallgatni. Némiképpen k{rpótolt a rettenetes szok{sért, mellyel az amerik{sok – és majdnem minden emigr{ns azóta – beszédükbe angol igéket és főneveket kevertek, magyar ragokkal és végződésekkel. (Muffoltunk – költözködtünk; krosszoltam az utc{t – {tmentem az utc{n; bedr{jvoltam a csörcsj{rdra – behajtottam a templom udvar{ra.) Delray keskeny, vidékies és békés utc{it a West Jefferson Boulevard szelte ketté. A régi villamossíneken sz{z vagonos tehervonatok {csorogtak szorosan egym{s mögött, vagy kúsztak, mint gigantikus hernyók. A kocsikra erősített, frissen gy{rtott tankok és dzsipek hallhatóan vibr{ltak és rezegtek. Ha {t akartam jutni a túlra – a Detroiti Magyars{g földszintes szerkesztőségébe –, előre kellett mennem és intenem a néger mozdonyvezetőnek, aki széles mosollyal engedett {t. Az autókat nem engedte {t; Délről feljött feketének akkor még csak elvétve volt kocsija. Valamennyi üzem napi h{rom v{lt{sban dolgozott, úgyhogy a gyorsvendéglőkben ugyanakkor reggeliztek, ebédeltek és vacsor{ztak. Még szerencse, hogy amerikai munk{sok mind a h{rom alkalomra majdnem ugyanazt szokt{k fogyasztani. Éjjente, a rekkenően meleg padl{sszob{ban gyakran ébredtem, amikor a közeli Ford-gy{r repülőteréről gép emelkedett a magasba. Új gép. Kilógattam a l{bam az {gyból és r{gyújtottam egy hosszú cigarett{ra. A csendes-óce{ni frontról a The New York
Times és a Detroit Free Press napról napra kétségbeejtő vereségek hírét hozta. Végigszívtam a cigarett{t és elheveredtem a p{rn{n. Elalvóban még hallottam, ahogy a következő repülőerőd, pontosan tizenkét perccel az előbbi ut{n, felrepült a levegőbe. Nem vesztjük el a h{borút gondoltam. A szerkesztőséget sok magyar l{togatta; ott ismerkedtem meg velük. Nem hozz{m, hanem a lap tulajdonos{hoz jöttek, aki hétvégi magyar r{dió-ór{kat bérelt. Hazai mint{ra köszöntőt mondott születés- és névnapokra, h{zass{gi évfordulókra, az illetők kedvenc nót{j{nak néh{ny taktus{val befejezésül. A szöveg az otthoni szok{sosn{l cifr{bb volt: X. Y., a Ford-gy{r megbecsült munk{sa, ki a Borsod megyei Hejőcsab{ról sz{rmazott el, most ünnepli< mellette felesége, a jós{gos Darabos Eszter és Vajda Albert tisztelendő úr ül< a b{rn{l deli fiuk, Antal szolg{l fel< a nagyszerű tort{kat a j{mbor szomszédasszonyok készítették< A köszöntőket Delray egész magyars{ga hallgatta r{dión. Ez volt a legmagasabb szoci{lis eredmény, melyet az amerik{sok elérhettek. Csal{dostul és ünnepélyes merevséggel {llítottak be a Detroiti Magyars{g tulajdonos{hoz a meghívott vendégek névsor{val, hogy a köszöntőt megbeszéljék. Harmincnegyven doll{rt fizettek h{borg{s nélkül egy-egy, legfeljebb h{rom perces köszöntőért és a recsegő gramofonlemezre felvett cig{nyzenéért ut{na. A szomszéd szob{ból kijöttek hozz{m és megolvadtak. Csak p{r pillanatra {lltak asztalomhoz, mert tudt{k, hogy a szerkesztő munk{j{t nem illik megzavarni. Holmi Bolond Istókfélének gondolhattak, kit a szél sodort hozz{juk és aki holnapra nyomtalanul eltűnik. Ragaszkod{sukat sosem tudtam megmagyar{zni magamnak. Hallott{k, hogy Magyarorsz{gról, P{rizsból, Afrik{ból és New Yorkból jöttem; és ilyen embert keveset ismertek. Lehet, hogy híreket akartak hallani tőlem, mert értesüléseik jav{t, mint a középkor emberei, hallom{sból szerezték.
Ugyanekkor r{jöhettek arra, amit teljes erőmből prób{ltam rejtegetni, hogy szegény vagyok. Ők maguk fiatal korukban földnélküli parasztok, kubikosok, zsellérek voltak Magyarorsz{gon és az emberi nyomor legmélyéről küzdötték fel magukat. Lehet, hogy a szegények szolidarit{s{t érezték ir{ntam, ha erre nem is volt igaz{n okuk. Egy céljuk volt velem: hogy megvendégeljenek és elbeszélgessünk egym{ssal. [ltal{ban az első vil{gh{ború előtt közvetlenül, mintegy húsz évesen értek Amerik{ba. Többnyire 48-55 év körül j{rtak. Biztos egzisztenci{t szereztek maguknak, de az amerikai t{rsadalomba m{r nem jutottak be; benne éltek, de kívüle maradtak. Többnyire sem idejükből, sem erejükből, sem képességükből nem futotta, hogy angolul tűrhetően megtanuljanak. A Fordgy{r magyar munk{sai jól értették a szakkifejezéseket és műszavakat, melyeket abban a részlegben haszn{ltak, ahol dolgoztak, de ha a telefon szólt, feleségüket küldték, h{tha angol hívja őket. A magyar vendéglő öreg pincére, hov{ delente étkezni j{rtam, betévedt amerikai vendégeknek le tudta fordítani az étlapot pörköltöstül és tok{nyostul. De amikor egy amerikai nő megkérdezte: szolg{lhatna-e méregerős magyar k{vé helyett amerikai k{véval, a pincér {tjött hozz{nk, a magyar újs{gírók asztal{hoz, hogy fordítsuk le neki, amit az asszony mond. Bar{taim magyar hetilapot olvastak, olykor a Szabads{g napilapot. Magyar bar{taikkal érintkeztek, magyar templomot l{togattak, magyar kocsm{kba j{rtak. Vagy ötven ember közül csak egyetlenegyet ismertem, akinek lengyel, és nem magyar felesége volt. Mindez védelmet nyújtott nékik, hogy ne kelljen annyira szédülniök egy idegen vil{gban, melyet nem értettek egészen. Az asszonyok piacra j{rtak, amerikai szomszédaszszonyokkal trécseltek, szerettek az utc{kon flang{lni és üzleteket l{togatni. [ltal{ban többet értettek angolul, mint férjeik.
A nyelvtud{s hi{nya az amerik{s csal{dap{t csak a külvil{g ellen védelmezte. H{za fölött fekete felhő {llt meg, melyet nem tudott elkergetni. Ha a magyar h{z szép szob{j{ban beszélgettem a szülőkkel késő délut{nonként, azok mindig berendelték gyermekeiket. Fiuk-l{nyok {ltal{ban 15-25 év körül j{rtak. Az idősebb fiuk és köztem csak néh{ny év korkülönbség volt; sokat közülük m{r behívtak a hadseregbe. Néh{nnyal ott tal{lkoztam. A meginduló t{rsalg{s közhelyeit a gyermekek megértették. De mindkét részről sokat akartunk megtudni egym{stól és egym{sról, és hamarost komolyabb tém{kra tértünk {t. Beszélgetésünkből a fiatalok nem értettek semmit. A fiúk kelletlenül feszengtek, l{bukat lób{lt{k. Arcukra kiült a kétségbeesés. Ezt az időt fiatal életükből loptuk el. A l{nyok szelídebbek voltak és türelmesebbek. Vacsora közben a fiatalemberek merev derékkal ültek és nyakukat nyújtogatt{k, mintha legal{bb a fejüket akart{k volna t{rsas{gunkból kiszabadítani. Atyjuk kezét lesték, mikor teszi m{r le a vill{t a túrós csusza vagy a dobostorta ut{n. Akkor bizonytalan ir{nyban biccentettek és szaladtak a v{rosba, l{nyokhoz, kuglizni, moziba, lófr{lni, gépzenés lebujba – ak{rhova, csak el a szülői h{zból. Tizenegy ut{n értek haza, ha ugyan még tal{lkoztam velük. Az előszob{ból illedelmesen beköszöntek, azt{n rohantak föl a lépcsőn, mintha a szalonban kísérteteket l{ttak volna. Apa és fiú két különböző nyelven tudott csak beszélni és két különböző t{rsadalomhoz és vil{ghoz tartozott. Az öregek nem vetették föl soha gyermekeikkel való viszonyuk problém{j{t, legfeljebb melankóli{juk jelezte olykor – ahogy a kirohanó fiuk ut{n néztek –, hogy tudj{k, miről van szó: elvesztették gyermekeiket. A fiatalokkal viszont sokszor beszéltem erről. A fiúkkal a szülők tudta nélkül j{rtam össze. Mindny{jan sejtettük vagy éreztük, hogy féltékenyek lennének r{juk és r{m, ha meg-
tudj{k, összeismerkedtünk és olyan dolgokról t{rsalgunk egym{ssal, amikről ők hallgatnak. A legokosabb közülük A. S{ndor volt, húsz éves, az Ann Arbori-i egyetem hallgatója. Az ő apja elég jól értett angolul és ő majdnem folyékonyan beszélt, b{r súlyos angol kiejtéssel, magyarul. Így a kérdést f{jdalommentesen tudtuk megt{rgyalni. Miért nem éreznek, kérdeztem, a fiúk h{l{t apjuk ir{nt? Az öregek fiatal korukban éheztek odahaza, mezítl{b j{rtak iskol{ba a falusi hóban. Ők voltak a b{trak, az igaziak, akik Triesztben besz{lltak a hajófenékre és a manhattani szigetcsúcson a fűben ülve v{rt{k éhesen az ügynököt, hogy jöjjön és vigye őket majdnem rabszolgamunk{ra, Pennsylvania b{ny{iba. Azt{n felküzdötték magukat és most a fiuknak meleg otthont nyújtanak, felruh{zz{k, ha akarj{k, magasabb iskol{ba j{ratj{k – egy vagy két t{rsadalmi oszt{llyal emelik maguk fölé. Még ezt sem veszik észre a fiatalok? Nem veszik észre, magyar{zta S{ndor. Az amerikai egyik jellegzetessége, hogy tulajdon t{rsadalm{n túlra nem működik a fant{zi{ja. Nem tudja, és nem is akarja elképzelni apja nyomorult fiatals{g{t és szenvedéseit. Ezenkívül itt mindenki apj{nak van öt szob{s h{za, autója, esetleg nyaralója, és motorcsónakja a Lake St. Claire mellett. Az anim{lis szeretet megvan, de ez nem elég, hogy két embert összekössön, akik csak alacsony színvonalon tudnak t{rsalogni egym{ssal. Es azt{n a szomorú tény, hogy a magyar ap{k nem sz{mítanak az amerikai t{rsadalomban, hiszen nem j{rnak össze angolul beszélő csal{dokkal, még fiaik oszt{lyt{rsainak szüleivel sem. Így a fiúk lassanként megvetést éreznek apjuk ir{nt, mégha szeretik is. Es ne gondoljam, hogy a magyar ap{k szívesen küldik fiaikat magasabb – iskol{ba. Ösztönösen érzik, hogy ebben az esetben a fiúk még t{volabb kerülnek tőlük. „Még n{lunk is csak any{m segítségével,
hosszú harc ut{n tudtam kivívni, hogy ap{m egyetemre engedjen” – mondta. – „De beszéljünk m{sról.” Derék emberek, nagyrészt értelmiségiek, papok, lelkészek, nem kis {ldozattal magyar iskol{kat létesítettek, ahol – rendszerint szombaton délelőtt – a kisebb gyerekeket magyarra tanított{k. Miut{n ezt nemes v{llalkoz{snak tartottam, olykor magam is részt vettem benne, b{r tudtam, hogy teljesen hi{bavaló. Magyar-ír{st, -olvas{st tanulni az angollal p{rhuzamosan rendkívül nehéz. Amit legtöbbször és legfeljebb elértek, annyi volt, hogy a 8-12 évesek otthon valamivel jobban beszélték a magyar konyhanyelvet. Ők maguk, ha titkon összesúgtam velük, panaszkodtak. M{s gyerekeknek, az amerikaiaknak, szabad a szombatja és a vas{rnapja. Ők sohasem fekhetnek az {gyban reggel tíz ór{ig: szombaton magyar iskol{ba, vas{rnap templomba hurcolj{k őket a szülők. És mit érnek a magyar nyelvvel? Oszt{lyt{rsaik, bar{taik nem értenek magyarul. Magyarorsz{gra sohase kerülnek. „Annak lehetősége, hogy magyar l{nyt vesznek feleségül” – magyar{zta S{ndor – „tal{n egy vagy kettő a sz{z ellen. Akkor a magyar nyelv még egy nemzedékre fennmarad, de harcuk az ő gyermekeikkel ugyanolyan keserű lesz, mint az a harc, amelyet itt l{tsz magad körül.” Tudtam, igaza van. Azóta bekövetkezett, ami elkerülhetetlen volt: a bridgeporti magyar negyed nyomtalanul eltűnt, még a magyar temető is, és helyében felhőkarcolók {llnak, amerikai lakosokkal. Delrayt nem l{ttam azóta, de ott is ugyanaz a helyzet. A következő két magyar emigr{ció többségében nem zsellérekből, hanem értelmiségiekből {llt: m{sként élt, m{s problém{kkal küszködött, de a jövő évtizedekben ők is eltűnnek nyomtalanul. Így kellett lennie. Ha egyetemista l{nyok amerik{s nagyszüleikről kérdeznek, nem erről beszélek. A mag{nyos magyarokról beszélek, egy fékezőről a Great Northernen és egy korm{nyosról a Mis-
sissippin, akikkel véletlenül ismerkedtem meg, és akik boldogok voltak, mert idegen és v{ltozó környezetbe kerültek, ahol a t{j szépsége foglalta le őket, miközben elfelejtettek magyarul. Magyar katonabajt{rsaimat hívom, és azokat a bar{taimat és t{rsaimat, kiknek {rny{t olyan szívesen idézem fel süppedt vagy eltűnt sírjaikból még egyszer: Czakó Ambrót, Fényes L{szlót, J{szi Oszk{rt, Kéri P{lt, Moholy-Nagy L{szlót, Szil{rd Leót, Takaró Géz{t, V{mbéry Rusztemet. Június 7 Olykor eszembe jut: mintha a vall{sokat abból a célból is alapított{k volna, hogy v{laszoljanak Schopenhauer kérdésére: vajon ezt az életünket ink{bb örömre, vagy ink{bb f{jdalomra teremtették? E kérdés szerint a vil{g vall{sait két különböző, de nem nyíltan ellentmondó kategóri{ra oszthatjuk. A buddhizmus védelmet kív{n nyújtani a szenvedés ellen, míg a kereszténység felmagasztalja a szenvedést és így szabadul meg a problém{tól. A hinduizmus az egyén megsemmisülését ígéri, hogy végleg megszabadítsa a hívőt az emberi lét nyomorús{g{tól. A kereszténység ugyanekkor az örök élet boldogs{g{val kecsegteti. K{r, hogy hiteles statisztik{k szerint a vall{sok befoly{sa gyengül és híveik sz{ma fogyatkozik; egyedül az iszl{m dicsekedhet fanatizmus{nak újabb, nem túls{gosan rokonszenves fell{ngol{s{val. Azt hiszem, e jelenség oka nem az úgynevezett tudom{nyos gondolkod{s előretörése, mint ahogy {ltal{ban vélik. Ink{bb úgy l{tom, hogy a vall{sok túls{gosan szűkre szabj{k az emberek vízióit, túls{gosan merev szab{lyok sorompóit rakj{k eléjük, és ez okozza mai nehézségeiket. A nagy vall{salapítók egyik jellegzetessége volt, hogy csak a hit érdekelte őket, melyet az embereknek hoztak. Ez adta erejüket is. Mózes,
Buddha, Krisztus és Mohamed szinte semmilyen kultur{lis érdeklődést nem mutatott. Egyedül Konfuciusz a kivétel. Költészetünk, dr{ma- és prózairodalmunk, szobr{szatunk, festészetünk és építészetünk a maga egészében pog{ny, görögrómai eredetű; csup{n zenében j{tszott a kereszténység döntő szerepet. De a pog{ny kultúra lassú {tvétele, majd a kereszténységnek e kultúr{val kötött szövetsége mindennél fontosabb lett, nemcsak a vall{sban, hanem kultúr{nk életében is. Most ez a kultur{lis szövetség lazul és hanyatlik. A hívőt egyre kevésbé érdekli a kultúra és nagyj{ban megelégszik azzal, hogy hite révén a végső igazs{g birtok{ba került, teh{t a keresést és gondolkod{st nem tekinti kötelezőnek. M{sfajta vall{st is el lehet képzelni, kevésbé jól körvonalazottat és sokkal szerényebbet. Seneca beszél erről Luciliushoz írt negyvenegyedik levelében: {hítat a fény l{tt{n, h{la az élet adom{ny{ért, tisztelet egy istenség ir{nt, kiről becsülettel bevalljuk, hogy nem ismerjük. Lehetséges, hogy több anglik{n ismerősöm, a maga kissé ügyefogyott módj{n, valamiféle ehhez hasonló megold{st keres. Egyikük nemrégen azt magyar{zta nékem: „Nem lényeges, hogy a Felt{mad{s valóban megtörtént-e, avagy sem; egyedül az esemény jelentősége a fontos.” (Ezen a ponton egy pillanatra, de nem tov{bb, megkérdeztem magamtól: ugyan mifene jelentősége lehet egy megnem-történt eseménynek?) Alighanem Henry Pressler bar{tom arra célzott, amit Kenneth Burke így fejezett ki: „Minden ember elemi joga, hogy Istent a maga metafor{ja és szimbolik{ja értelmében im{dja.” Ilyesfajta kusza gondolatokkal j{tszottam bújócsk{t az este, mikor a teavizes kanna forrni kezdett. Fel{lltam és hirtelen roppant h{laérzés öntött el, amiért négy hónap híj{n hetvenhét esztendőt élhettem ezen a csod{latos bolygón. P{r percnyi v{rakoz{s ut{n kitöltöttem az első csésze te{t, és némi bosszús{g-
gal emlékeztem Aquinói Szent Tam{sra, amiért azt erősgeti, hogy Isten előzetesen a vizet egyedül szomjús{gunk kielégítésére teremtette. Meg hogy a h{laérzés, mely a jó tea iv{sakor elfog, szükségszerűen bizonyítja Isten létét, akinek ezért h{l{s vagyok. Vagy mégis Tam{snak volna igaza? Esténként, ha vörösbort iszom egy-két poh{rral, kimegyek a h{z elé és az utolsó maradék félkortyot kiöntöm a holdfénybe, mintha {ldozatot mutatnék be. Bolond gesztus; de a h{la, melyet érzek, valódi. * Nagy szerencsémnek mondhatom, hogy tizenhat éves koromban, amikor egyetlen nagy v{gy kínzott, a költészet mesterségének ismerete, vagy jobban mondva, gyakorl{sa, egyik tan{rom felvil{gosított: ami nincs, nem lehet elmélkedés t{rgya és nem szorul magyar{zatra. Doktor Kliment Jenő, latin–görög tan{r a Fasori gimn{ziumból volt ez az ember. Ő mondta el és magyar{zta meg nekem, hogy a metafizika vagy a dogmatikus teológia egyedül az emberek fejében él, de a valós{gban nem tal{lható. Hogy a „fogalom” megfogható dolog, de az „absztrakt fogalom” nem fogható meg, mert kilúgozt{k belőle a realit{st. Kliment tan{r úr azt is elmagyar{zta, hogy mindenről lehet verset, sőt jó verset írni, csak ideológi{król nem, mert annyi létük sincs, mint a múlt évi tűzhely füstjének. Fiatal költő sz{m{ra jó lecke volt. Pl{tónt olvastuk az oszt{lyban ógörögül; ő mondta meg, hogy nagyszerű írót olvasunk, aki dialógusa alakjait és a görög vil{got körötte jobban jellemzi, mint b{rki m{s akkor és azóta. Ha kimegyek iskola ut{n és a béna koldusnak pénzt adok a Bajza utca sark{n, úgy jó cselekedetet mívelek. De a Jó, mely a mindenség tetején lebeg vagy az istenség fejében élne, mint előregy{rtott idea, egyszerűen nem létezik. Legfeljebb a mi fejünkben. *
Animista lélek vagyok. Dinnyét ettem délben és ugyanazt a belső kényszert éreztem, melyet gyerekkorom óta érzek: hogy a magok közül egyet kivegyek és a h{z előtt elültessem, nehogy fajt{ja kihaljon. Június 8 Totalit{rius rendszerek alatt nemcsak az orsz{g lakoss{ga szenved, de az orsz{g nyelve is. A német és az orosz nyelv sors{ról Hitler és Szt{lin idejében – erről a t{rgyról alapos és okos tanulm{nyok l{ttak napvil{got. Tudom{som szerint mindeddig nem jelent meg ír{s, mely azokkal a sebekkel foglalkozik, melyeket a magyar nyelven ütött a kommunista bürokr{cia, a szabad kritika hi{nya, a szovjet irodalom és újs{gír{s befoly{sa, az élet eldurvul{sa és nyelvészeink tehetetlensége meg gy{vas{ga, Reményét sem l{tom annak, hogy ilyen könyv a közeljövőben napvil{got l{sson*. Nem kell azonban azt képzelni, hogy csak dikt{torok gyilkolj{k anyanyelvüket. A pop-kultúra és az őrjöngő iparosod{s következményeként, mint hallom, a jap{n hétsz{zszavas zabinyelvvé v{ltozott {t és elvesztette minden finoms{g{t és {rnyalts{g{t. Közismert, hogy az angol nyelv internacion{lis lingua franca módj{n t{ntorog a vil{gban; t{ntorog ugyan, de minden m{s nyelvet letapos. Hasonlóan köztudom{sú a washingtoni sajtókonferenci{k zsargonja, ahol divatos igéket és jelzőket ismételnek, anélkül, hogy jelentésükkel tiszt{ban voln{nak és ahol az Egyesült [llamok legmagasabb méltós{gai többes sz{mú alanyokhoz csökönyösen egyes sz{mú igéket ragasztanak.
A Magyar Tudom{nyos Akadémia nyelvészeiről szóló kritik{t l{sd a 153. oldaltól és a 180. oldalon. *
Ilyen körülmények közt nem kis gyönyörűséggel tartom kezemben a nemrég megjelent orosz regényt. A szerző nyelvi forr{sai mélyek és tiszt{k. Nemcsak felújítja az orosz nyelv régen kihunyt var{zs{t, de új fényeket gyújt hozz{. Ilyen könyvet {hítattal és h{l{val kell köszönteni. A kérdéses regény címe Skola dlja durakov (Bolondok iskol{ja), szerzője Szasa Szokolov. Carl Proffer angol fordít{s{ban is kiadt{k a könyvet, School for Fools címmel. Szokolov Ottaw{ban született, harminc és egynéh{ny évvel ezelőtt, mint a KGB egyik vezető emberének fia. Magas rangú apja, aki jelentős kémtevékenységet folytatott, szok{s szerint az ottawai szovjet nagykövetség tisztviselői közt lapult. A t{bornok mindent elkövetett, hogy fia a nagykövetségen jöjjön vil{gra. [mde Szasa anyj{t v{ratlanul, az utc{n lepték meg a szülési f{jdalmak, és így Szas{t az a ritka szerencse érte, hogy kanadai kórh{zban, azaz Kanada földjén kanadainak született. A következőkben Szasa apj{t kiutasított{k Kanad{ból és csal{dj{val Moszkv{ba tért vissza. Szasa szerelmes volt egy kanadai l{nyba, akit nem engedtek a Szovjetunióba, sem őt ki onnét. Hosszú éhségsztr{jkot rendezett az utc{n, a kanadai követség előtt. Végül az utóbbi orsz{g miniszterelnökének segítségével és KGB-s apja dühödt tiltakoz{sa ellenére visszaengedték Kanad{ba. A Bolondok iskol{ja alighanem jó ideig kéziratban rostokol t, míg az amerikai orosz kiadó, az Ardis gondoz{s{ban megjelent. Kinyom{s{hoz szükség volt Vlagyimir Nabokov komment{rj{hoz a címlapon: „végtelenül megkapó.” A dicséret bizonnyal segítette a könyv elad{s{t, de elégtelen. Nabokov csak tulajdon tehetségére nem volt féltékeny. A Bolondok iskol{ja ar{nylag rövid regény. Tartalm{t egy tizenkilenc éves, szkizofrén orosz fiú két tudathasad{sos egyénisége mondja el, az egyik a m{siknak. A tudathasad{s form{ja elragadó és valószínűtlen, de a szerző meggyőző valós{gg{ ala-
kítja péld{tlan tehetségével. A fiú két egyénisége d{cs{k környékén beszélget egy ny{ri tó partj{n. Mézeskal{cs- és napraforgóillat, turgenyevi {rnyék és fény j{téka. Mindehhez Szokolov könnyeden és egyetlen tollvon{ssal eleveníti fel az orosz kultúra légkörét és arom{j{t, mintha a Diesel-motorok gyilkos füstje, a kavargó ukr{n szénpor és az agitprop izzadt hónalj szaga sohasem érte volna el Oroszorsz{got. A könyv nem t{lal fel izgalmas cselekményt; valój{ban az emberi létről szól csak, hőse szelíd négy szemének vetületében. Azt hiszem, mestermű. Hallott-e valaki Kanad{ban Szokolovról? Én nem hallottam, és ebben nincs semmi meglepő. Irodalmi érdem egymag{n nem szerez az embernek kiadót sem Észak-Amerik{ban, sem a Szovjetunióban. Akszenyev, Limonov, Szolzsenyicin és m{s emigr{nsok munk{it ettől egészen különböző motívumokból siettetik a nyomd{kba és az olvasókhoz. A könyv borítój{n ismert orosz írók extatikus dicsérete. Mivel magam is elragadtat{st éreztem és érzek, Jacqueline d’Amboise kisasszonyhoz fordultam felvil{gosít{sért. Jacqueline egy ideig a Canada Council egyik magas{ll{sú tisztviselője volt. Tőle hallottam, hogy a Council nem tudott a hozz{ forduló Szokolovnak segítséget adni, mert a bír{lóbizotts{g egyetlen tagja sem olvasott oroszul. Nem vették észre, mekkora műremek csúszott {t ujjaik között. Ne keseredj el, Szasa. Orosz disszidens kont{rokat manaps{g szívesen és sorozatosan l{tnak vendégül ebédre a Fehér H{zban, de ennél, úgy hiszem, nagyobb kitüntetések v{rnak re{d hamarosan. Ak{rhol vagy és ak{rmit teszel, vigy{zz testedre-lelkedre egyform{n; te vagy messze a legnagyobb prózaíró, a legnagyobb orosz prózaíró, amilyent nagyon régen nem l{tott a vil{g.
Június 10 Délut{n hi{ba küszködtem, hogy Georgij Ivanov egyik versét {tültessem magyarra, pedig Eric remek nyersfordít{sa és jegyzetei {lltak rendelkezésemre. Ivanov orosz emigr{nsként élt P{rizsban és ott is halt meg 1958-ban. Szovjet irodalm{rok eleinte mint „nihilista korcsot” szidalmazt{k; később hallgattak róla. Sét{lni indultam a tavacska felé. Útközben a költemény fordít{sa derengeni kezdett fejemben. Hazasiettem a kunyhóba, hogy asztalhoz és papírhoz jussak. P{r óra múlva kész lett a fordít{s. Jónak éreztem, vagy legal{bbis azt gondoltam, hogy különb verziót nem tudok produk{lni. Tizenöt sor fordít{s{val négy ór{t eltölteni: be nem avatottak sz{m{ra nagyon is hosszú időnek tűnhet. De mentől rövidebb a nagyon jó lírai vers, ann{l több időt vesz igénybe {tültetése. Tizennégy soros szonett lefordít{s{ra egy napot kell sz{nni, b{r rendesen az sem elég. H{zigazd{m könyvt{ra ismét bővült: a fal és az {gy közt akaratlanul elrejtett, kis könyvespolcot fedeztem fel. Térdre ereszkedtem elébe és megtal{ltam Barker Fairley könyvét Heinéről, azt{n Heine összes műveit, Ludwig Börne ír{sait P{rizsról és Rainer Maria Rilke Duinói elégi{it. A hom{lyos víziókat tartalmazó költeményeket sokan nagyra tartj{k. Én úgy l{tom, hogy a zavaros semmitmond{s és nagyképűség termékei. Végül bizonyos Johannes Bobrowski versköteteire bukkantam. Mindeddig még nem hallottam Bobrowski nevét. Könyveinek csod{latos címeket adott, mint amilyen a Litv{n zongora és Levin malma. Posztumusz kötete bevezetéséből megtudtam, hogy keletnémetorsz{gi keresztény költő volt és „csendes életmódot folytatott Berlin-Lichtenbergben könyvt{rpolcai között, nagyon kicsi h{zacsk{ban. Fiatalon halt meg, rövid betegség ut{n”.
Bobrowski, mint hadifogoly, 1945 ut{n több évet töltött a Szovjetunióban. Versei részben ezekről az esztendőkről szólnak. Feltűnt, hogy sem megvetést, sem gyűlöletet nem érez és nem hangoztat az oroszok ir{nt. Éppen ellenkezőleg: a legszélsőségesebb megal{ztat{s és nyomor körülményei közt nagyon sok oroszt tal{lt, akiket megszeretett. Csod{latos német ez a Bobrowski. Egyik recski rabt{rsamat, aki ugyancsak orosz hadifogs{gba került 1943 elején Voronyezs alatt, a békekötés ut{n még négy esztendeig tartott{k szovjet hadifogs{gban. Nem z{rt{k t{borba, hanem mezei munk{ra küldték orosz telepesek közé egy kazahszt{ni szovhozba. Valamennyien siralmas körülmények közt éltek. Ősszel, ha a vasúti kocsi a téli ruh{val megérkezett az {llom{sra, az egész falut kiterelték a sín mellé. Öreg és fiatal, férfi, nő és gyermek ott meztelenre vetkőzött. A két katona ledobta nékik a téli ruh{t és vasvill{val felrakta a ny{ri holmit. A ruha viselt volt, de tiszta; a tintaceruz{val írt üzeneteket lila foltokk{ mosta a tisztít{s. Napokig tartott a cserélgetés, míg félig-meddig testükre illő pufajk{t, alsóneműt és bakancsot szereztek. Késő tavasszal ugyanez a művelet ismétlődött a ny{ri ruh{kkal. Élelem vasúton érkezett: olykor hónapokig morzsolt kukoric{n, kölesk{s{n vagy {rp{n éltek. Krumplit termeltek, semmi m{st. Katonai felügyelet mellett szedték és semmit meg nem tarthattak belőle. Úgy segítettek magukon, hogy a burgonya egy részét a földben hagyt{k. Éjszaka kilopództak a tarlóra és összekapart{k a föld alól. A falut senki el nem hagyhatta és a vasutat nem haszn{lhattak, mivel nem volt útlevelük, sem személyi igazolv{nyuk. Az elszenvedett szörnyűségek ellenére – orvos nem volt – rabt{rsam a legnagyobb szeretettel emlékezett meg a szovhoz-parasztok emberségéről, jós{g{ról.
Sajn{lom, hogy Bobrowski költeményeit nem tudom oly nagyra tartani, mint személyét. Verseit kénytelen vagyok moderneknek nevezni, minthogy m{s jelző nem {ll rendelkezésünkre, ha korunk verseinek túlnyomó többségét kív{njuk megjelölni. Mind modern. Ez azt jelenti, hogy híj{val vannak a zeneiségnek és ritmusnak, minden bizonnyal a szépségnek is, és form{juk a form{tlans{g. Tetszőleges, rövid sorokba tördelik őket, hogy a vers l{tszat{t mutass{k és ne tűnjenek próz{nak, holott nincs semmiféle közös szab{ly, mely a próz{tól megkülönbözteti őket. Ugyanekkor azonban Bobrowski költeményei nemcsak érthetőek, de mondanak is valamit. Jelenleg – néh{ny ór{val olvas{suk ut{n – tudom is, mit mondanak. Kérdéses, hogy p{r nap múlva ugyanezt {llíthatom-e? Tartalmaznak-e valamit, amit az ember, akarva-nem akarva, mag{val visz? Azt hiszem: mindhal{lig kitartok m{r amellett, hogy a vers, a nyelv m{s kifejezési form{itól elütően, zeneileg hat{sos, m{gikus szavak összj{téka; szavaké, melyek szót{ri jelentésüknél jóval többet tudnak felidézni. Mindegy, hogy érzelmeket, víziókat, hangulatokat fejeznek ki, vagy még ezt sem. Var{zslatuk lényege, hogy elbűvölik az embert és nem hagyj{k magukat e!feledtetni; földi útravalónkul szolg{lnak, ak{r könyvben, ak{r fejben. Verlaine Chanson d’autumne-ja vagy Kosztol{nyi Ilon{ja két jellegzetes példa a sok sz{zból. Még karakterisztikusabb kifejezője ugyanennek a jap{n tanka. Péld{ul K{{j Sigecu asszony h{rom soros verse: Néh{ny hete, hogy meghalt a férjem. – Hideg p{rn{mról egy hímszúnyog – sír{s{t hallom minden éjjel. A tanka pillanatfelvétel; amit K{{j asszony mond, l{tható és érzékelhető; de a vers lényege az, ami a h{rom sor mögött van. De ennyi sem kell. Senki sem {llítja, hogy Christian Morgenstern Galgenliederje magasrendű poézis. Mégis, aki ezt a könyvet olvasta, nem felejti el a két sort, hogy: Die Möwen sehen alle aus, – als ob sie Emma hiessen, vagyis: a sir{lyok mind olyanok, mintha
Emm{nak hívn{k őket. Ez tal{n a hat{sos vers legprimitívebb form{ja. Valaki egyszer azt {llította, hogy sok könyvet felejtettek el méltatlanul, de egyetlen könyvet sem őriztünk meg érdemtelenül. Ez alighanem a költészetre is érvényes. Nem hiszem teh{t, hogy Bobrowski alkot{sa maradandó lesz. És mégis: egyike volt azoknak a ritka költőknek, kiket szenvedélyes szerelem fűzött a szarmata síks{g északi nyúlv{ny{hoz, a Balti-tenger palaszürke vidékéhez Travemünde és Viipuri között. A dísztelen luther{nus templomokat kedvelte, az orosz falvakat, a SzentIv{n-éji ünnepélyeket és a Balti-tenger kavicsos {mbr{val megszórt homokpartjait. Utinam requiescat apud Deum suum. * *** Georgij Ivanov szegény emigr{nsként élt P{rizsban. Ugyanekkor egy ideig én is ott éltem, mint szegény emigr{ns. Akkor hallottam valakitől, hogy orosz ismerősei nagy vacsor{ra hívt{k meg Ivanovot. A költő későn érkezett, mikor a t{rsas{g tagjai régen elfogyasztott{k m{r a vacsor{t. Ivanov panaszkodott, hogy nagyon éhes. Valamennyien el szégyellték magukat, mert ők is éhesek voltak és nem hagytak meg semmit. Végül egyikük felfedezett fél poh{r bort a konyh{ban, meg egy nagy szelet tort{t. Ivanov megitta a bort és kérte: csomagolj{k be néki papirosban a tort{t. Mindenki újra elszégyellte mag{t ekkora nyomorús{g l{tt{n. A költő hamar búcsút vett bar{taitól és hazaindult a p{rizsi esőben. Egy asszony a t{rsas{g tagjai közül a konyha ablak{ból véletlenül megfigyelte, amint Ivanov a sarkon túl meg{llt, elővette zsebéből a tort{t, felnevetett és a pocsoly{ba dobta. * *** Gimnazista koromban tal{ltam r{ ap{m könyvt{r{ban Ludwig Börne, a német liber{lis újs{gíró műveire, hat par{nyi
kötetre, miniatűr, és mégis pomp{san olvasható nyom{ssal. Valós{ggal faltam radik{lis ír{sait, melyek először adtak nékem képet X. K{roly és Lajos-Fülöp Franciaorsz{g{ról. Börnét egy ideig közeli bar{ts{g fűzte Heinéhez, de azut{n összevesztek. Ekkor Börne radik{lis cikkeinek hangja békülékenyebbre fordult. Heine, Börnéről írt hosszabb tanulm{ny{ban egyebek közt azzal magyar{zza e p{lfordul{st, hogy volt bar{tja előző ny{ron Bozenben j{rt. Ott rendkívül olcsón – nem volt gazdag ember – harminckét személyes, gyönyörű porcel{nszervízhez jutott. A kínai csészéket és t{lakat nagy üggyel-bajjal összecsomagolta és sértetlenül hozta haza P{rizsba. Nos – fűzi ehhez Heine –, ha az ember politikai emigr{ns, úgy ne felejtse: b{rmikor üthet az óra, amikor menekülnie kell. Ilyenkor szatyorba dob egy v{lt{s alsóneműt, melléje teszi kéziratait és szalad a postakocsihoz. Egym{sfél nap múlva megérkezik az újonnan alapított Belga kir{lys{gba, a Palatin{tusba, Sv{jcba vagy Piemontba, ahol a rendőrfőnök nem érdeklődik ir{nta. Ha viszont porcel{nszervízéhez ragaszkodik, úgy helyben marad, és előbb elveit adja fel, azt{n pedig porcel{nszervízét is elszedik tőle. Heine szavai óri{si hat{st gyakoroltak re{m m{r akkor, tizenhat éves koromban. Tal{n azért, mert megsejtettem, hogy egyhamar én is olyan helyzetbe kerülök, amikor okosabb menekülni, mint maradni. Ilyen helyzet először 1938-ban adódott, mikor feleségemmel P{rizsba emigr{ltam; igaz, hogy vonaton és két disznóbőr kofferrel. 1940 június{ban kiderült, hogy nem mentünk elég messzire. A szép bőröndöket réges-rég z{logh{zba csaptuk és különben sem vittünk volna ekkora terheket magunkkal. Par{nyi h{tizs{komban m{r csak az volt, amit Heine aj{nlott: egy v{lt{s fehérnemű, az üres könyv, melybe verseimet írtam, és r{ad{snak egy te{skanna. Mégis, mikor késő éjjel hit-
v{ny sz{llod{nk forgóajtaj{n kiléptem az elsötétített P{rizsba, illetve a teljes hontalans{gba, repeső boldogs{got éreztem. Menekülésre harmadszor 1956. november végén került sor. M{sodik feleségemmel ezúttal gyalog és s{rosan léptük {t a magyar hat{rt a Fertő-tó közelében. Zsuzska kist{sk{t hozott mag{val, rúzzsal, szappannal, kétsz{z forinttal. Zsebemben két fogkefe volt és borotva. A karabélyos osztr{k hat{rőr Guten Morgennel köszönt. Még setét volt; kezében kis l{mp{st tartott. Fénye, mintha a nap vil{ga lett volna. Hadd mondok itt köszönetet a h{rom menekülésért Heinrich Heinének. Meg Federico Garcia Lorc{nak is, kinek sors{n még jókor okultam. * A költő végakarat{nak megfelelően, Heine sírj{n a montmartre-i temetőben levelesl{d{t helyeztek el, ahov{ a l{togatók névjegyeiket dobj{k be. Nemrég olvastam, hogy a m{sodik vil{gh{ború alatt a P{rizst megsz{lló német hadsereg tagjai közül nagyon sokan vették semmibe vezetőik antiszemitizmus{t és l{togatt{k meg Heine sírj{t. Vir{got helyeztek el rajta, mert névjegyük nem volt. Bízom benne, hogy Heine, b{rhov{ is kerüljenek hal{luk ut{n a nagy költők, l{tta, ahogy a katon{k, horogkereszttel zubbonyukon, fejet hajtottak, mikor sírj{ra tették a vir{gcsokrot. A m{sodik vil{gh{ború alatt sok bar{tom, rokonom, ismerősöm v{lt {ldozat{v{ a német n{ciknak. Ha idősebb németeket l{tok repülőn, vonaton, utc{n, vendéglőben, ak{rhol, kiüt rajtam a hideg verejték. Ha viszont a németek egy-egy emberséges cselekedetéről hallok vagy olvasok, könnyekig hatódom. Nem úgy, mintha a bolg{rok, d{nok, finnek vagy svédek embersége hallat{n a m{sodik vil{gh{ború alatt. Azt természetesnek tartom.
* A manicheizmus atyj{t és prófét{j{t, M{nit 275 t{j{n feszítette keresztre Sz{por perzsa kir{ly Nish{pur kapuja előtt. M{ni az emberiség eredetét a bibliai történetre alapozta, de új v{ltozattal szolg{lt. K{in megölte [belt, majd maga is elpusztult. [d{m elöregedett és remetelakba vonult, messze feleségétől. Ebben a időben – tanította M{ni – nemzőképes férfi nem maradt a földön, amiért Éva össze{llt az ördöggel. Ebből a frigyből született az emberiség. A harmadik sz{zadvég borzalmas körülményei közt M{ni tanít{sa hitelesnek tűnt és nagyon gyorsan terjedt. Csod{lkozom, hogy a XX. sz{zad közepe t{j{n, Hitler és Szt{lin vir{gkor{ban senki nem újította fel M{ni aktu{lis tanít{s{t. Június 11 Roloff Beny, a fényképész In Italy című képeskönyvét lapozgatom, azt{n felidézem első, ön{lló utaz{somat It{li{ban, tizennyolc esztendős koromban. (Szüleimmel előzetesen m{r többször j{rtam ott, de az nem volt az igazi.) 1928-ban hat hétig laktam Firenzében. A közben eltelt hatvan év alatt a v{ros többet v{ltozott, mint az előző ötsz{zban. Nem az épületeket értem, melyek az 1944-es német rombol{st lesz{mítva helyükön maradtak, hanem a v{ros atmoszfér{j{t. Késő éjszaka érkeztem, csomagomat a p{lyaudvari ruhat{rban hagytam és szobakeresés helyett a Dóm térre sét{ltam, mint ahogy tervbe vettem. Firenze térképét otthon betanultam. Senkitől nem kellett az utat kérdeznem; hunyt szemmel is eltal{ltam volna a Santa Maria dei Fiorihoz. Leültem a Baptisztérium z{rt kapuja elé és a telihold fényét figyeltem a katedr{lis csíkos m{rv{ny{n. Később elragadó külsejű prostitu{lt telepedett mellém. Néh{ny szót v{ltottunk, amiből azt gondolhatta: nincs pénzem sz{ll{sra és elsietett, hogy meleg k{vét és süte-
ményt hozzon. Amikor félénken foglalkoz{sa ut{n kérdeztem, elmondta: egész napja szabad. Jobban élvezi az életet, mintha vendéglőben szolg{lna fel vagy valamelyik nyomasztó irod{ban ülne. Napi egy-két óra elfoglalts{ggal többet keres, mint a gépíró kisasszony vagy a felszolg{ló le{ny. Ezt az egy-két ór{t, ha csak lehet, úgy rendezi, hogy gyönyörűsége legyen belőle. És hogy mi a jövő? Ezt It{li{ban ezer éve még senki nem kérdezte. Ott ültem még a Baptisztérium kapuj{ban, amikor felvirradt. Később férfiak és nők v{gtak {t előttem a téren: a kereskedőv{ros népe, útban üzletek és k{vézók felé. Siettükben is egyegy bar{ts{gos pillant{st vetettek felém. Tal{n tudt{k titkomat: hogy a fiatalember nem haszn{lja rosszul az idejét, ha éjszaka a holdfény j{ték{t nézi a Santa Maria dei Fiori m{rv{ny{n. Sőt tal{n azt is megsejtették, hogy ezek az idegen fiatalemberek jobban tisztelik és szeretik Firenzét, mint ők maguk. Azt{n elindultam, hogy a Piazzale Michelangelóról nézzem meg a v{rost. Későbbi v{ndorl{saim sor{n nemegyszer jutottam el Firenzébe, de lassanként sok minden megv{ltozott. Az olasz a vil{g egyik legszeretetreméltóbb népe, de a turist{k tömege l{tt{n a mosoly lefagyott arcukról. Elsősorban azok arc{ról, kik éppen ezekből a turist{kból élnek. Amikor feleségemmel ott j{rtam, m{r tudtuk, hogy az idegen-l{togatta vendéglőket messze kell kerülnünk. A Via Coluccio Salutati egyik kifőzésében étkeztünk, ahol bar{ts{gos hangulat uralkodott és az emberek {tbeszélgettek egym{shoz az asztaloktól. * Alig néh{ny évvel ezut{n m{r a turist{k bel{thatatlan tömege hömpölygött az utc{kon. Ha az ember kellő perspektív{ban akart szemlélni egy épületet, beleh{tr{lt valamelyik behemót idegenforgalmi autóbuszba, vagy elg{zolt{k. Az olasz motorbiciklist{k is hozz{adt{k a magukét. Régebbi utazók némi
tiszteletet tanúsítottak Firenze műemlékei ir{nt és majdhogy l{bujjhegyen j{rtak a múzeumokban és templomokban, mert ismerték jelentőségüket. Az új turist{k otthon érezték magukat, mint a sörh{zban odahaza vagy a kocsm{ban éjfél ut{n; és itt még rokonokra, ismerősökre sem kellett tekintettel lenniök. Bronzino egyik képét akartam megtekinteni délelőtt 11 óra t{j{n a Rotond{ban. Vagy kétsz{zan tolongtak a nem nagy helyiségben, h{rom csoportban; angol, d{n és német vezetők harsogt{k az idiotikus magyar{zatot. Nem tudtam a kép közelébe férkőzni. Kiültem a kij{rat előtti egyetlen alacsony lépcsőfokra és v{rtam. Ebédidőben az Uffizi mindig kiürül, minthogy a l{togatók nem adj{k fel ebédjüket Botticelli Tavasz{ért. Nekem pedig szabadjegyem volt It{lia minden múzeum{ba. A belépőket figyeltem. A sor nem fogyott ki délig. Még az elején német h{zasp{r jött, kitűnően öltözött, felv{gós n{szutasok. A férfi zsebébe nyúlt aprópénzért, de azt{n gyorsan visszakarolt a nőbe. „Ez a vaddisznó (dieser Schweinehund) legszebb ruh{j{ban koldul itt” – {llapította meg felh{borodva. Később két nagyon csinos, amerikai l{ny következett. Csiklandó kölnivíz illatot hagytak a kapuban. Tal{n h{romnegyed óra múlva jöttek ki. Meg{lltak közvetlenül előttem és az egyik kív{ncsian kérdezte a m{siktól: Do you like pictures? M{snap az Uffizi igazgatónőjénél j{rtam az épület pincéjében. Körülöttünk renov{torok javított{k a sérült képeket. Kölcsönösen panaszkodni kezdtünk a turist{k miatt, akik semmit sem tudnak festészetről, történelemről, Firenzéről és azért jönnek ide, mert st{tus-szimbólum Firenzébe l{togatni és képes levelezőlapokat küldeni szét minden nagynéninek és ismerősnek. Azt aj{nlottam: a Santa Maria Novella p{lyaudvaron és az autósztr{da le{gaz{s{n{l sorompót kéne fel{llítani. Ott valamelyik könyvt{ri vagy múzeumi tisztviselő egyetlen kérdést intéz a vasútról lesz{llókhoz, illetve az autó utasaihoz. Amennyiben az
autó utasai közül senki sem adja a helyes v{laszt, a kocsi megfordul. A vonat utasai pedig visszasz{llnak a vagonba; még a p{lyaudvari vendéglőt és WC-t sem haszn{lhatj{k, nehogy befurakodhassanak a v{rosba. Mikor itt tartottunk, a fiatal renov{torok köröttünk {lltak. A következő félór{ban egyesült erővel tal{ltunk ki kérdéseket a vizsg{ztatók részére. Mint péld{ul: – Igaz-e, hogy Firenze Lombardia fő- és székv{rosa? _ Tudja-e, hogy Michelangelo, a szobr{sz és Benito Mussolini sógorok voltak? – Mért hozott olasz nyelvkönyvet mag{val, mikor ebben a v{rosban toszk{nul beszélnek? – Hallott-e róla, hogy Giovanni da Pistoja, a festő, tal{lta fel a pisztolyt? Még a keresztesh{borúk idején? – Emlékszik-e az iskol{ból, hogy itt élt Dante, a híres vígj{tékíró, a h{rom felvon{sos Komédia szerzője? – Mit tud a nagy firenzei történetíróról, Niccolo Maffíavelliről? Gurultunk a nevetéstől. Később sét{lni mentem és lassan elkomorodtam. Az ismert sz{llod{ban öt doll{rt kértek egy csésze k{véért és a pincér megvetéssel csapta elém, amiért nem whiskyt rendeltem; de egy liter jó bort ittam előzőleg a kései ebéddel. A Dóm téren flang{ló prostitu{ltak sötétedés ut{n az ember nadr{gzsebébe dugt{k kezüket; igaz, hogy péld{tlan ügyességgel. A holdfény még ugyanazt a tarka m{rv{nyt vil{gította meg, de a közeli rockfesztiv{l fülsiketítő l{rm{t hallatott. Mintha a keleti gótok ércl{ndzs{ikat vaspajzsukhoz verdesték volna. A keleti gótok, kik zulu segédcsapatokkal érkeztek Firenze ostrom{ra. *
1924-ben vagy 25-ben szüleim magukkal vittek N{polyba és Pompejibe. Ha az Eros in Pompeii című könyvet lapozgatom, úgy újra vizsg{lat al{ vehetem a szobrokat és freskókat, melyeket egykor botr{nyosnak mondtak és asszonyok, l{nyok meg serdülő fiúk elől rejtegettek. Mint a római művészet legtöbb erotikus alkot{sa, ezek sincsenek híj{val bizonyos nyugtalanító, meglepő t{jnak. Nyilv{nvaló, hogy m{r a mi vil{gunk termékei; és mégis, mintha tőlünk idegen szemszögből {br{zolt{k volna ezt a mi vil{gunkat. Tizenöt éves korban a legcsekélyebb utal{s az erotika ir{ny{ban megdobogtatja az ember szívét és fejébe kergeti a vért. Mégis úgy emlékszem, hogy semmiféle szexu{lis ingert nem éreztem annak l{tt{n, amit mégis megmutattak. (Néh{ny szatír és nimfa mellett vezettek el és a h{zkapuk oldal{n a jószerencsét hozó, {gaskodó phalloszokat l{thattam.) A vizu{lis tények alighanem arra tanítanak, hogy az ókor nem ismerte, vagy alig ismerte a pornogr{fi{t. (Tal{n mi sem ismerjük, mert művészi, jó pornogr{fi{t írni vagy {br{zolni majdnem lehetetlen.) A pompeji bordélyh{z egyik fali freskój{n a l{thatóan ideges fiatalember és a szolg{latban lévő le{nyzó lovacsk{t j{tszanak. A freskó alatt a felirat: Impelle lente, azaz: lassan csúsztasd be. Nyilv{nvalóan ez az utasít{s nem arra szolg{lt, hogy az ifjúr gerjedelmét fokozza, hanem arra, hogy a bordély személyzetének testi épségét védje. Jellegzetesen római, üzletszerű, t{rgyilagosan józan fogalmaz{s. Ugyanez a helyzet a csonk{n r{nk maradt remekművel, Petronius Satyriconj{val. A sz{zötven oldalas töredéken elejétől végig szeretkeznek, anélkül, hogy ezek a p{rz{sok alkotn{k a könyv t{rgy{t. Pornogr{fi{ról szó sincs; éppen ellenkezőleg, a szeretkezési jelenetek nagy része csod{latra méltóan komikus – éppen ott, ahol modern szerző egyszerűen nem tudott volna mit kezdeni a tém{val. A római obszcenit{s fölött holmi „hűvös szemérmetesség” lebeg; ettől csak
olyan fiatalember gerjed be, aki a pubert{s valamelyik, különlegesen perverz {llapot{ba került. Manaps{g nagyrészt azt tartj{k, hogy ezeket a freskókat – bordélyban és h{lószob{kban – a nemi inger felkeltésére festették. Kételkedem. Boldog, fiatal római h{zasp{rt képzelek magam elé, Maximus Lasciviust, a férjet és nejét, Laetitia Matutin{t. Az olajl{mp{k fényében {gyukból a szeretkezés 24 lehetőségét vizsg{lj{k a falon körbefestett freskókon. Ugyanúgy teszik ezt, mint szak{csuk, ha bejön hozz{juk az ebédlőbe; hol különböző, felt{lalt ételeket festett az egyik rabszolga a falra, és eldöntik, melyiket főzi vacsor{ra. „Mit szóln{l a figur{hoz a bal sarokban, Maxi? Ezt még nem prób{ltuk. Ahol Paria hanyatt fekszik az {gyon, Publius Libidinosus meg ott {ll a fekhely mellett és a nő a fiú v{ll{ra fekteti térdét?” „Benne vagyok” – feleli Maximus olyan t{rgyilagosan, mint aki a szalonkapörkölt helyett ink{bb a p{vaaprólékból kér repet{t. „Megkíséreljük. Impellam lente,” Azaz: lassan csúsztatom be. * Andris fiam, aki Angli{ban él, egyik levelében megemlítette, hogy idősebb emberek, akiket megismert Brightonban, „hencegtek, és azzal hozakodnak elő: élvezték a Blitzet a m{sodik vil{gh{ború alatt”. Miért {llítja, hogy hencegnek és nem gondolj{k komolyan? Arra szeretném figyelmeztetni fiamat, hogy az {tlagos pénzkereső embert az ipari t{rsadalom élethossziglan oly munk{ra fogja be, melytől a n{v{jo indi{n vagy a polinéz gyöngyhal{sz egy hét alatt megőrülne. Közvetlenül felserdülésük ut{ntól a legtöbb ember élete nyűgös f{radoz{sból {ll, múló, pillanatnyi élvezetekből, hosszú kínlód{sokból, szüntelen alakoskod{sból, míg az öregséget eléri és minden illúziótól megfosztva és meztelenül didereg – ha ezt meggondolod, fiam, és még sok mindent, amit nem mondok el, úgy ne csod{lkozz, hogy e hal{los folyamat hirtelen, és ideiglenes meg-
szűntére az emberek titkon fellélegeztek, mert egy veszéllyel, izgalommal és szenvedéllyel teljes közj{ték következett. Robert Graves remek könyvéből, a Goodbye to All Thatből tudom, hogy az angol parasztok boldogan {lltak katon{nak az első vil{gh{ború kitörésekor, mert életükben először kaptak meleg ruh{t és elegendő ennivalót. Mikes György bar{tom szerint tíz esztendeig tartott, míg az {tlagos bev{ndorló Angli{ban az öt szob{s h{zat megszerezte, mely a m{sodik vil{gh{ború előtt kij{rt minden amerikai munk{snak. Újabb tíz évig tartott, amíg szomszédai szóba {lltak vele, b{r az első naptól fogva lesték, ki j{r hozz{, mikor oltja le a villanyt és mit dob ki a szemétl{d{ba. Ebbe a ny{rspolg{ri alvil{gba csapott be a Blitz. Az angolok hirtelen megengedték maguknak, hogy emberségesek legyenek, szóba {lljanak egym{ssal, még idegenekkel is, és az oszt{lykülönbségről is megfeledkezzenek. Ha Londonban gy{ri munk{s vagy irodai kuli lennék, attól félnék, magam is nosztalgi{t éreznék a Blitz ut{n, és m{sodik eljövetelét sem b{nn{m. Június 12 Ma reggel megtettem a negyven perces sét{t a zöldségüzletbe, és hazafelé menet a kitűnő kanadai csokol{dét harapd{ltam, mely minden jó íze mellett úgy fogadja a fogak nyom{s{t, minta ezüstpapír volna. Ott, útközben ért a dèja vu élménye. Hirtelen észrevettem, hogy hi{nyzik a pénzt{rc{m, a következő hetekre szóló, minden pénzemmel együtt. Utolj{ra ugyanez Észak-It{li{ban esett meg velem, közel negyed sz{zaddal ezelőtt. Feleségem r{kos volt és azt hitte, hogy a magas hegyek közt, ha meg nem is gyógyul, de ideiglenesen jobban lesz. Ezért mentem vele Oberbozenbe, magasan fel a hegyekbe, hov{ akkor még csak a fogaskerekű vasút és autók sz{m{ra j{rhatatlan út vezetett. Orvosaink megmondt{k, hogy Zsuzsk{nak néh{ny napja maradt csak. Fenn hagytam a
sz{llod{ban és a fogaskerekűn lementem Bozenbe, hogy orvoss{got és sokféle, szükséges holmit v{s{roljak. A pénzt{rc{mat h{tsó nadr{gzsebemben hordtam; egyszerre csak észrevettem, hogy nem érzem a t{rca szorít{s{t. Több mint ötsz{z font volt benne, akkoriban óri{si összeg, K. Zolt{n bar{tom aj{ndéka, aki ismerte helyzetünket. A pénz nemcsak sz{llod{ra és étkezésre kellett, hanem orvosra és esetleg temetésre is. A főutc{n egy h{z fal{nak t{maszkodtam és kivert a verejték. Egyszer életemben éreztem még így: mikor Recskre érkezésünkkor meztelenre kellett vetkőznünk és az {rok legszélén felsorakoztattak bennünket. Akkor hónomból úgy csöpögött az izzads{g, mint a rosszul elz{rt vízcsapból. Bozen főútj{n is. P{r pillanat múlva középkorú férfi tűnt fel: a kiszolg{ló az utolsó boltból, ahol j{rtam. „A padlón feküdt, amikor kiment tőlünk” – mondta lihegve és {tnyújtotta pénzt{rc{mat. Jutalmat akartam néki adni, de visszautasította. „Nem j{r. Kötelességemet teljesítem” – magyar{zta olaszos németséggel. Ma kevésbé ijedtem meg. A közelben nem is l{ttam falat, melynek nekit{maszkodhattam volna, csak út menti cserjéket. Majdnem biztos, hogy megtal{lj{k a t{rc{t, és visszakapom. Elvégre Kanad{ban vagyok. Ha nem – sok jó bar{tomnak telefon{lhatok Victori{ba, Vancouverbe, Torontóba, Ottaw{ba. A kellemetlenség csak engem ért; ki lehet bírni, ha pénz nélkül maradnék is. Tov{bbi gondolkod{sra nem jutott időm, mert Mrs. McN. tizenöt-tizenhat éves fia fékezte biciklijét mellettem és széles mosollyal {tnyújtotta pénzt{rc{mat. A jutalmat felkín{lni sem maradt időm, mert vill{mgyorsan elped{lozott az ösvényen. Az ember, évei és emlékei súly{val v{ll{n m{r-m{r meg{llapodott abban, hogy ez a vil{g komisz és lelketlen. Azt{n megjelenik valaki elveszett pénzemmel és boldog, hogy boldogg{ tehet. Es ez még semmi azokhoz képest, akik üldözötteket búj-
tattak, amiért azonnali agyonlövés j{rt, vagy politikai okokból hal{lra ítélteket szöktettek a börtönből, ruh{ztak fel és rejtegettek. Legal{bb húsz magyart ismertem, közülük – a többi közt – Alm{sy P{lt, Hamza Andr{s reform{tus lelkészt, Klam{r Gyula újs{gírót, Alapi G{bort, Kelecsényi Év{t, Paku Viktóri{t, Somóczy Lór{nt hadbírót, Ferenczfalvi K{lm{nt és egy dombóv{ri gazdaembert – nevét sajnos elfelejtettem –, aki a h{ború alatt angol pilót{kat bújtatott h{z{ban. Nincs olyan t{rsadalmi réteg, vall{sfelekezet, foglalkoz{si {g vagy politikai p{rt{ll{s, melyet nem képviseltek volna; csak éppen kommunista nem akadt köztük egyetlenegy. * Itt adom a költők névsor{t, kiket nem voltam képes megkedvelni, pedig majdnem mindenki nagyra tartja őket: Pind{rosz, Lucretius, Milton, Pope, Dryden, Goethe, Schiller, Shelley, Puskin, Tennyson, Swinburne, Mallarmé, Ezra Pound, Neruda, Majakovszkij. Velük szemben felsorolom azokat a költőket, kiket valamely okból szeretek, noha legtöbbjét nem ismerik: [bú Núv{sz, Ibn Quzm{n, U{ng Uéj, Li Ho, az eretnek Gottschalk, F{rrukhi, Michelangelo, Ikkiju Szódzsun (1394-1481), Rioken (1758-1831), Sor Juana Iñes de la Cruz (mexikói, XVII. sz{zad), Carl Michael Bellman (svéd rokokó), Tudor Arghezi. * Egyes orsz{gok v{mőrei úgy viselkednek, hogy velük szemközt az ember körözött bűnözőnek érzi mag{t. Ezek, az orsz{gok: Marokkó, Franciaorsz{g, Jugoszl{via, Magyarorsz{g, Anglia, Kanada. V{ratlan dolog, hogy Kanad{t is ebbe a kellemetlen list{ba kell beneveznem, de nem tehetek m{st. Pedig a kanadai polg{r rendszerint nem v{ltozik {t kicsinyes zsarnokk{, ha egyenruh{t adnak re{.
A lista élén kétségtelenül az Egyesült Kir{lys{g {ll. T{bori Pali bar{tomtól tudom, hogy az angol fin{ncok ellen segítséget a legmagasabb helyről sem v{rhatni. A filmes Korda S{ndort valós{gos eufória fogta el, mikor a m{sodik vil{gh{ború hat esztendeje ut{n újra P{rizsba utazhatott, ahol h{rom nagy üveg konyakot v{s{rolt mag{nak. A hendoni repülőtéren azt hazudta, hogy nincs n{la alkohol. (H{rom és fél decit hozhatott volna be, nem h{rom litert.) Kinyittatt{k bőröndjeit, elkobozt{k az italt és roppant bírs{ggal sújtottak. De ennyivel a v{mőrség nem érte be. Korda hivatalos ügyekben gyakran j{rt P{rizsban és m{sutt: Ah{nyszor visszatért, a hendoni repülőtéren a v{mosok egyenként r{zt{k ki piszkos ingeit, őt mag{t pedig meztelenre vetkőztették, h{tha gaty{j{ban hozta a konyakos magnumot. Ekkor történt, hogy VI. György lovagg{ ütötte Kord{t. A kir{ly nagyon szerette filmjeit nézni és a ceremónia ut{n lunchre hívta Sir Alexandert. Kettesben elbeszélgettek, jót ittak és ettek. Végül az uralkodó megkérdezte Kord{tól: mit tehet érte? B{rmely kív{ns{g{t szívesen teljesíti. A filmrendező elgondolkodott, majd elbeszélte őfelségének, mit rendeznek vele a repülőtéren és segítségét kérte. A kir{ly elszomorodott. „A parlament, a bírós{g és a fin{ncok fölé nem terjed ki hatalmam” – {llapította meg melankolikusan. Hamarost én is Korda sors{ra jutottam, hacsak annyiban, hogy havonként volt dolgom P{rizsban és a doveri v{mosok kezdtek idegeimre menni. Ahogy jöttem kifelé, a fin{nc intett és bőröndömet a pultra tétette. Mielőtt kinyithattam volna, hirdetmény nagys{gú t{bl{t adott kezembe. Hosszú szöveg {llt rajta: h{ny cigarett{t, szivart, h{ny grain pipadoh{nyt, burnótot, h{ny fluid ounce (folyékony uncia: erről senki sem tudta, micsoda) parfümöt, kölnivizet hozhat az angol {llampolg{r vagy rezidens mag{val. Harmincszor-negyvenszer tolt{k m{r orrom
al{ ezt a ki{ltv{nyt; kívülről ismertem. Ezt hi{ba mondtam a v{mőrnek. „Csak olvassa” – intett vészjósló tónusban. Közben {rgus szemmel figyelte, tényleg olvasom-e a szöveget, vagy csak úgy b{mulok magam elé. Lassanként mégis r{jöttem, hogyan tolok ki velük. Feleségemmel együtt nagyon szerettük a francia sajtot. Londonban csak méregdr{g{n vehettük meg és sohasem volt friss. A Gare du Nord előtt, mielőtt vonatra sz{lltam, nem tudtam ellen{llni a kísértésnek és h{rom lepényt, azaz h{rom kilót v{s{roltam a bódé elé kitett Brie-ből. Ha jól emlékszem, fél fontot engedélyeztek,behozni. Szívem m{r a hajón a torkomban kalap{lt. „Úgy vélem” – mondtam a v{mőrnek, miut{n kinyitottam bőröndömet, melynek tetejére, raktam a Brie-t –, „hogy több sajtot hoztam be, mint ami illik. A v{mot szívesen megfizetem.” Föléje hajolt és megszagolta, azt{n elfintorította orr{t és intett, hogy hordj am el magam. Kiderült, hogy a fin{ncok egyedül azzal törődnek, amit igaz{n szeretünk: feleségem a francia parfümöt, és mindketten a konyakot és cigarett{t. A Chanel cinqből, úgy emlékszem, ötödfél köbcentimétert hozhatott be az ember. Amin úgy segítettem, hogy Marokkóban fél liter rózsaolajat v{s{roltam – ötsz{z köbcentimétert. „Mi ez?” – kérdezte a v{mos gyanakodva. – „Rózsaolaj” mondtam. – „Olaj?” – tudakozódott ismét. Nyilv{nvalóan nem tudta, miről van szó. Tal{n meg akarta szagolni; de a szagl{sz{s nem illett a méltós{g{hoz. – „Menjen” – mondta. Azontúl at{rt, {mbr{t és hasonló remek, igazi illatokat hoztam be sokszoros mennyiségben és huszad {ron, a k{tr{nyból gy{rtott francia {lparfümök helyett. És sajtot, csokol{dét, endívi{t dosztig, ezzel nem törődtek. Maradt a konyak és a cigaretta; azt semmi m{s ital és füstölnivaló nem pótolta. Végül a tapasztalat új, lényegesen különböző módszerhez vezetett. Megfigyeltem ugyanis: ha nehéz kufferemet könnye-
dén lób{lva, vid{man vonulok el a v{mosok mellett, sőt bar{ts{gos mosolyt menesztek feléjük, minden esetben kinyittatj{k bőröndömet és irgalmatlan vizsg{lat al{ vetik. Egyszer isi{sz szaggatta csípőmet és a P{rizsban kellemesen {tvirrasztott éjszaka és két óra alv{s ut{n fejf{j{ssal terhelten, kissé meggörbülve és alighanem eléggé nyomorús{gos arckifejezéssel cipeltem bőröndömet. A fin{ncok közönyös, sőt tal{n enyhén résztvevő tekintetével tal{lkoztam és nem vetettek vizsg{lat al{. Azontúl, minden jókedvem ellenére, igyekeztem a b{natos ember maszkj{ban mutatkozni előttük, olykor kissé bicegve, de azért vigy{ztam, nehogy részegnek nézzenek, mert akkor nem sz{míthattam kegyelemre. Úgy lépkedtem, mint az ember, kit az élet terhe nehezen nyom, de még nem sújtott le, mert küszködik. Az ilyenfajta lény, ki vid{ms{got nem ismer, minthogy a jókedv az erkölcstelenség hat{r{t súrolja, és sem Franciaorsz{gban, sem a hajón az utolsó percben olcsó boron le nem issza mag{t, azonnal megnyerte a v{mőrség rokonszenvét. Szomorúan bicegtem kifelé. Húsz esetből csak egyetlenegyszer vizsg{lt{k meg a bőröndömet. Minden m{s alkalommal sz{nakozó pillant{ssal mértek végig, mert ilyenkor a fin{ncok pillanatnyi kedélyhull{mz{sa helyett a Knox, Cromwell és Milton idejéből örökölt, atavisztikus puritanizmussal sz{moltam, mely erősebb volt bennük a hivatalnok bürokratikus kegyetlenségénél. * „Az élet értelme ut{n kérdezősködni annyit jelent, mintha az ember a zene értelmét akarn{ megfejteni. Az élet itt van, velünk együtt jelent meg, és kellemes vagy kellemetlen. Hogy melyik a kettő közül, nagyrészt attól függ, miként kontempl{ljuk az életet, vagyis milyen e kontempl{ció minősége. Kontempl{ció nélkül nincs boldogs{g és nincs sem kontempl{ció, sem bol-
dogs{g anélkül, hogy el ne fogadnók ezt a vil{got olyannak, mint amilyen.” BERND VON BELLINGSHAUSEN Június 13 Tegnap későn este szél t{madt, mikor lefeküdtem és kegyetlenül sivított kunyhóm hol egyik, hol m{sik, hol mindkét oldal{n. R{göngyöltem fülemre a p{rn{t és rögtön elaludtam. Később azt {lmodtam, hogy kísértetek j{rnak a padl{son. Nem hiszek kísértetekben és a h{zacsk{nak nincs padl{sa. Lapos tetején mókusok szaladg{lnak kora reggel. Az {lom felébresztett. Hunyt szemmel az ismertebb kísértettörténetekre gondoltam. Karen Blixen Helsingőri estebédjére. Egy hindu író – nevét elfelejtettem – novell{j{ra. A szentiment{lis vén kísértet egyes sz{m első személyben írja le kalandjait. Im{dja csal{dj{t l{togatni. L{bujjhegyen suhan {t éjjel a falon és öreg l{nya arc{ról húzza le a takarót, hogy újra l{thassa. A vénl{ny felébred és megörül. Ezért m{snap délben dugja fel lassan fejét h{za lapos teteje mögül. A túloldalon dédunok{i j{tszanak. Megpillantj{k az öreget, hanyatt esnek a rémülettől és kitörik a nyakukat. Azt{n a Ghost Goes West című film jutott eszembe. Az amerikai milliomos angliai kastélyt v{s{rol és a kastély minden kövét, a kísértettel együtt, {tsz{llíttatja Amerik{ba. Bolonds{g, gondoltam. Kísértetek csak az öreg földrészek h{zaiban laknak. Ide nem jönnek {t, ahogy a hellén istenek szellemei is csak a Földközi-tenger hegyei, és nem a Rocky Mountains fölött lebegnek. De tévedek. Kísértetet csak itt l{ttam, a nyugati parton, nem is egyet, hanem h{rmat egyszerre. Évtizedek óta teljesen elfelejtettem a történetet. L{zba jöttem, kiugrottam az {gyból. Most itt ülök a konyhaasztaln{l és leírom a dolgot.
* KÍSÉRTETEK PALO ALTÓBAN. 1943 legelején az amerikai hadsereg legkülönbözőbb egységeiből vagy 120 katon{t helyeztek {t a kaliforniai Stanford egyetemre. Két közös tulajdons{guk volt: fiatals{guk és hogy nagyon magas IQ-val (ír{sbeli vizsg{n alapuló intelligenciah{nyadossal) rendelkeztek. Foglalkoz{sunk az egyetemen abból {llt, hogy történészek, politikusok, szociológusok előad{sait hallgattuk és mi magunk is előad{sokat tartottunk német és francia történelemről, közgazdas{gról stb. az eljövendő megsz{lló hadsereg katonaruh{ba bújtatott, de voltaképpen civil tisztjeinek. Napi 3-4 óra elfoglalts{g mellett nagy szabads{got élveztünk. A kollégiumok vill{iban laktunk kettesével egy szob{ban. Az egyetem könyvt{r{t, a híres Hoover Libraryt l{togattuk. Esténként bemehettünk San Franciscóba; csak a napi egyszeri, reggeli névsorolvas{sra kellett visszatérnünk. Ha Friscóba készültünk, kimentünk a közeli orsz{gútra. Minden autó azonnal meg{llt és felvett bennünket. Rendesen idősebb h{zasp{r ült benne és a baseballról akart beszélgetni velem. Mivel sem a baseball szab{lyairól, sem híres j{tékosairól nem tudtam semmit, gyanús szemmel méregettek. Amerikai egyenruh{ba bújtatott német kémnek gondoltak. Miut{n ez többször megesett, autóstop helyett a vasutat v{lasztottam. A weekendi elt{voz{s szombat déltől hétfő reggelig szólt. Ilyenkor csapatostul indultunk kifelé, de az egyetem kapuja előtti rondóban lassítottuk lépéseinket. Az úttesten fiatalaszszonyok köröztek. Kiv{lasztottak maguknak egy-egy katon{t, körülhajtottak még egyszer, újra megnézték, majd a következő kör ut{n csikorogva lefékezték a kocsit. A katona beugrott, a nő elhajtott vele.
A fiatalasszony elvitte partnerét t{ncolni délut{nra Friscóba, Monterreybe, San Mateóba. Vacsora következett valahol a tengerparton. A sötétség lesz{llt{val az asszony elhajtott valamelyik elhagyott mellékútra és kocsij{t kifordította az útszélre. „Ne panaszkodj, hogy megroppan a derekad” – biztatott szobat{rsam, G{blik Pista. – „Jövő héten jobb lesz. Gyakorlat teszi a kont{rt.” Megbeszéltük egym{s közt azt is, hogy nem érzünk lelkifurdal{st. Jól tudtuk, hogy rövidesen {thajóznak, vagy visszahajóznak bennünket a megcsalt férj közelébe, valamelyik dögletes szigetre Ausztr{lia és Új-Kaledónia közt. Helyettünk feleségünkkel New Yorkban vagy Bostonban egy m{sik katona csin{lja azt, amit itt mi csin{lunk. H{ború van. Nagy, szép vill{ban laktunk eukaliptusz f{k alatt és grapefruit bokrok között. Parancsnokunkat, az egyetlen hivat{sos katon{t a h{zban, McCoy ezredesnek hívt{k. Hatalmas testű, jóindulatú ember, volt. Két földszinti szob{ban lakott a bej{rat mellett. Íróasztala fiókj{ban lapos whiskys üvegeket tartott és szünet nélkül ivott, anélkül, hogy valaha részegnek l{ttuk- volna. Kandallój{ban aprócska tűz égett. Miniatűr csirkéket sütött automatikusan forgó ny{rson. Ezeket szopogatta – tal{n két tucatot is – egész nap. Hatalma merőben adminisztratív volt. Szemtelenségeinket gr{ci{val, zokszó nélkül tűrte. Magyar sz{rmaz{sú festőművésszel, G{blik Pist{val laktam egy szob{ban. Esténként bar{ti kört gyűjtöttünk össze. Kettőnkön kívül még öten voltak: Ossurio, félelmetes műveltségű, magas, karcsú indi{n. Aztek kir{lyfihoz hasonlított; Budapesten zsidónak nézték volna. A nagyon fiatal, tal{n tizennyolc éves Irving Lee a legszebb kínai volt, akit valaha l{ttam. Best a francia hadseregben harcolt, német fogs{gból szökött meg és Spanyolorsz{gon meg Argentín{n keresztül érkezett az Egyesült [llamokba.
Shapiro bőségesen hangoztatta szélsőbaloldali nézeteit és Szt{lin jós{g{t és l{ngelméjét szokta magasztalni. (A h{ború ut{n Kín{ba ment, Mao egyik külpolitikai tan{csadója lett. Kínai nőt vett el, megj{rta a börtönt, több alkalommal félig agyonverték. Mint Frazer könyvében olvastam, még mindig hisz a vil{gmegv{ltó Eszmében.) T{rsas{gunk hetedik tagj{nak Whitney-Morrison volt a neve. Déli nagybirtokos csal{dból sz{rmazott, b{r előreugró {ll{val, rózsaszínen izzó, sodrott ajk{val, halv{nykék szemével ink{bb V. K{roly német-római cs{sz{rhoz hasonlított, mint angolsz{sz dzsentrihez. Bőre csillogóan fehér és olyan sima volt, mint a keménytoj{s. Egy este híre kelt, hogy valamennyiünket, mind a h{rom kollégiumot, az egész egyetemi sz{zadot 48 ór{n belül repülőgépen visznek Guadalcanal szigetére, a miazm{s mocs{rba, a jap{nok elleni harc óri{si veszteségeinek pótl{s{ra. Búcsúestére ültünk össze szob{nkban. Ah{nyszor kint j{rtunk, mindig hoztunk farzsebünkben, a szigorú tilalom ellenére egy-egy üveg rumot. Grapefruitot a villa előtt {lló bokrokról téptünk, cocacol{t és jeget az előcsarnokban {lló automat{kból. Korsóban kevertük újra meg újra a Cuba librét, miközben elheveredtünk a padlón, p{rn{n és pokrócon. Először a circumdederunt me gemitus mortist mondtuk el karban. Best elszavalta az Une Charogne-t Baudelaire-től. Hasonló költeményekkel folytattuk. Később el{ztunk és fél{lomban dúdolgattunk a padlón. Jap{n légit{mad{s veszélye miatt csak pisla villanyl{mpa égett. A kékkel {tfestett ablakon vészjóslóan sütött be a negyedes hold. Reggel négy óra felé McCoy, az ezredes jött be. „Kísértetekkel beszéltem a pincében” – mondta jókedvűen. – „Kísértetek nincsenek, ezredes” – pirított r{ Shapiro. – „Dehogy nincsenek” – súgta a kínai és ijedtében {tölelt. – „H{rom kísértet v{r r{tok” – folytatta McCoy. – „Gyertek.” A hír –
Lee kivételével, aki megígértette velem, hogy vigy{zok re{ – felvillanyozott bennünket. Whitney-Morrison olyan részeg volt, hogy nem tudott fel{llni. Lepedőre fektettük, a lepedő két végét megcsavartuk és úgy húztuk le a lépcsőn. Az alagsorban lévő kaz{nh{zat valamennyien ismertük: nagy, s{rga olajfestékkel kifestett helyiség volt, ahol katonazs{kjainkat, l{dainkat és bőröndjeinket rakt{roztuk. Az ezredes előreengedett bennünket. Mind a hetünknek földbe gyökeredzett a l{ba. Velünk szemközt, a l{d{k és csomagok között, h{rom, mintegy 22-24 éves fiatalember {llt. Azt hiszem, a többi, mint magam is, lepedőbe csavart alakokat v{rt, krétafehér arccal. Ezek jó színben voltak; a meglepetést öltözetük okozta. Az egyik kísértet olyan fürdőruh{t viselt, amilyen 1910 t{j{n volt divatos. Sötétkék és vil{gosabb kék, vízszintes csíkoz{sú trikót, könyökig érő ujjakkal. Hozz{ fekete, szűk kisnadr{got, mely térdéig ért, h{rom rézgombbal combja külső oldal{n.”Az első vil{gh{ború hősi halottai” – mondta – „üdvözlik a m{sodik vil{gh{ború eljövendő hősi halottait.” – Mély meghajl{st küldött felénk, majd kiegyenesedett. – „Teddy Rowland főhadnagy.” A m{sodik kísértet sz{zad eleji, eleg{ns flanelruh{t viselt, tenyérnagys{gú, galambszürke kock{kkal, melyeket keskeny, halv{nys{rga csíkok v{lasztottak el. Hozz{ betétes cipőt, vörösréz gyapjúzoknit és fűzöld nadr{gtartót. Lenéző mosollyal nézett végig rajtunk és csak éppen biccentett: „Anthony Rittmeister, őrnagy és gentleman.” OSSURIO: Gentleman annyi, mint gentle-man, azaz: szelíd ember, finom ember, művelt ember. Ebből nem nézem ki. Rittmeister v{llr{ndít{ssal jelezte, hogy nem veszi tudom{sul a kritik{t.
A harmadik kísértet, sötétkék, nagy szemével, hosszú, sz{las haj{val, kiterjesztett, egyenes sas-sz{rny szemöldökével nagyon szép volt és magas. Halv{nykék b{rsony kab{tot viselt hófehér selyeminggel. Az ing éppen köldökéig ért. Azon alul semmi sem volt rajta: sem nadr{g, sem cipő, sem alsónadr{g. „Hadnagy vagyok. Hívjatok Jimmynek” – mondta bar{ts{gosan. McCoy bemutatott bennünket is a kísérteteknek. Félkörben leültünk a l{d{kra, Lee szorosan mellém telepedett. Egész testében remegett. Azt gondoltam, hogyan lehet ez? Lee magyar{zta el nékem Dzsu{ng Dzö filozófi{j{t, mikor a múlt héten egym{s mellett feküdtünk az uszod{ban, a langyos janu{ri nap alatt. Alighanem megérezte, mi j{r fejemben: „Ne csod{lkozz. Kínai vagyok. Hiszek a kísértetekben.” TEDDY ROWLAND: Ott kezdtem, hogy mindh{rman az első vil{gh{ború hősi halottai vagyunk. BEST: Hov{ tettétek az egyenruh{t? TEDDY ROWLAND: Később térek r{. Mindh{rman ebben az öltözékben haltunk meg. Huszonöt évig feküdtünk a nedves, ragacsos földben. Jimmy a flandriai, Anthony a frankfurti, én a pik{rdiai agyagban. Visszav{gyódtunk a langyos, kaliforniai televénybe. A katonatemetőket mostans{g nem őrzik. Kim{sztunk a föld alól. Francia ellen{lló h{z{ban tal{lkoztunk össze véletlenül, pedig régóta ismerjük egym{st. A francia l{tott el h{rom katonaköpennyel és adott tov{bb< BEST: Hol vannak a köpenyek? TEDDY ROWLAND: Ott! (Ezzel a sarokba mutatott, ahol h{rom katonaköpeny feküdt halomban.) De Gaulle gener{lis hívei csempésztek {t Angli{ba csónakon. Hajófenéken folytattuk az utat. Baltimore-ból katonavonaton. SHAPIRO: Miért jöttetek ide, a pincébe?
TEDDY ROWLAND: Évfolyamt{rsak voltunk az egyetemen. Ebben a kollégiumban laktunk. Itt kaptuk a behívót 1917 őszén. Öszszecsomagoltuk ingós{gainkat és mindent lehoztunk a pincébe. L{tj{tok, nincs rendes ruh{nk. Fel akartunk öltözni a magunkéból. L{bujjhegyen jöttünk le, mégis felébresztettük az ezredest. Elmondtunk néki mindent. Hallottuk, hogy még ébren vagytok és megkértük: hozzon le benneteket. [töltözni nem maradt időnk, b{r a régi holmit megtal{ltuk. SHAPIRO: Hol ez a holmi? TEDDY ROWLAND: Itt! Az előtte fekvő, nyitott bőröndre mutatott. Anthony belerúgott a saj{tj{ba, úgyhogy tartalma kiborult. Jimmy felkelt nagy disznóbőr t{sk{j{ról és óvatosan kinyitotta. Lemezes fényképezőgép feküdt benne, mellette összehajtott, h{roml{bú fa{llv{ny. Jack London-regények, első vil{gh{ború előtti, szecessziós címlappal. Kemény gallérok, női-csal{dtag-horgolta csuklóvédők, fecskenadr{gok, készre kötött csokornyakkendők, régi egyetemi tankönyvek, mandzsetta- és inggombok aranyból, üvegfedelű celluloiddobozban – csupa autentikus t{rgy az 1910-es évekből. „És nézd nevét a bőröndön” – súgta Lee rémülten. A t{sk{n JIMMY {llt, olajfestékkel durv{n r{festve. A festék m{r repedezett; sok-sok éve ping{lt{k oda, nem most. A fürdőruh{s kofferén TEDDY ROWLAND {llt, ugyanilyen régi, de m{s színű olajfestékkel. Anthony csomagj{n névjegy lógott bőrszíjon; azt nem l{ttam. Az én bok{m is megremegett. „Halljuk történetedet” – fordult McCoy a fürdőruh{shoz. TEDDY ROWLAND: Ne v{rjatok semmi érdekeset. 1918 nyar{n a Somme partj{n tartottunk egy frontszakaszt sz{zadommal. Túloldalt a németek. F{radtak voltunk mindkét részen. Hetek óta nem lövöldöztünk egym{sra. A mögöttünk emelkedő dombsorra kijöttek az
asszonyok meg a l{nyok, hogy megműveljék szőlőjüket. A l{nyok nagy korsókkal j{rtak le a folyóhoz vízért. Roppant meleg ny{r volt a ’18-as. Amíg a tüzelés tartott, éjjel fürödtem és meztelenül. Amikor a tüzelés megszűnt, a l{nyok kedvéért fürdőruh{t hozattam; ezt, amelyet rajtam l{ttok. – A meredek parton, sűrű bokrok közt igyekeztem lefelé, amikor a lövést kaptam. Nézzétek! (Fürdőruh{j{n megmutatta a kis, kerek lyukat közvétlenül a szíve fölött.) Félreértésből lőttek le. Az akkori géppusk{kon zsalu-szerű ellenző volt, védő p{ncél a lövész sz{m{ra. Csíkos fürdőruh{mat alighanem géppuska ellenzőjének nézték. Azt hitték: géppusk{t hozok tüzelő{ll{sba a parti bokrok közé. Néh{ny pillanatig éltem még. A folyó fölött puskap{rbaj indult meg. A nők eltűntek a szőlőben. Azt{n a dombok megfeketedtek és forogni kezdtek. Ha akkor nem megyek fürödni, most 47 éves lennék és irodalmat tanítanék itt a Stanfordon. Tal{n jobb, hogy 22 esztendős kísértet maradtam. „Megérdemli a tapsot” – jelentette ki Shapiro. McCoy a félmeztelen Jimmyhez fordult: „Rajtad a sor.” JIMMY: Az én hal{lom sem mondható hősinek. És nem is a h{borúban haltam meg, hanem ut{na. Igaz, csak m{sfél ór{val ut{na. Akkor m{r, 1918 őszén mindenki sejtette: közeledik az öldöklés vége. Elhat{roztam: nem térek vissza az {llamokba a h{ború ut{n, Franciaorsz{gban maradok. Azonnal otthagyom a hadsereget, mihelyt a németek békét kérnek. Ha kell, megszököm. P{rizsból elhozattam egyik csomagomat, ezzel a kék b{rsonyruh{val, melynek kab{tj{t hordom. – 1918 november 12-én déli egy órakor lefújt{k az első vil{gh{borút. Egyik katon{mat h{traküldtem a faluba ruh{mért, {töltöztem és kiültem egy kupacra a flamand mezőn, vagy sz{z lépésre vonalunk elé. Szemközt, a flamand kisv{ros templomtorny{ba a németek üteget helyeztek el. Ezt jól tudtam. Azt viszont nem sejthettem, hogy tüzéreink az éjjel ellőtték a német üteg telefonvezetékét. Azokat nem érte el az
értesítés, hogy vége a h{borúnak. Megl{ttak a t{vcsövön, ahogy ott ülök kupacomon és kihív{snak vették. R{m ir{nyított{k az aknavetőt. – A lövedék a magasban sivítva közeledett felém, én nem mozdultam. Sőt még kényelmesen kinyújtottam l{bamat. Úgysem tal{l el. A robban{s letépett rólam nadr{got, cipőt, gaty{t. Csak kab{tomat és az inget hagyta rajtam. Fejjel lefelé, derékig temetett a földbe. Eszembe jutott: voltaképpen természetes helyzetbe kerültem. Az ember olyan, mint a növény: haja a gyökere, feje a hagym{ja, dereka a sz{ra. Kitéptek a földből, most visszatérek. Kalimp{ló l{bam két nagy levél. Farkam a vir{g: ott díszlik a növény tetején. BEST: Holtodban is csak disznókodni tudsz. JIMMY: Nem szeretem, ha a franci{k moraliz{lnak. G[BLIK PISTA: Ne zavard, hadd fejezze be. JIMMY: Ez a befejezés. Katon{im segítségemre siettek, de mire kikapartak a földből, megfulladtam. Azóta is flandriai homokot köpök, ha r{gyújtok. Valamennyien r{gyújtottunk. Best és G{blik Pista előszedték farzsebükből a rumosüveget és sorra adt{k. McCoy Anthonyhoz fordult: „Az előbb nem akartad nékem elmondani történetedet. Ez jogodban {ll. Mégis, mint ezredes, megkérem az őrnagyot, mondjad el nekünk.” ANTHONY RITTMEISTER: Nem mondom. Sok közöttünk a l{bon jött amerikai. Indi{n, kínai és zsidó is akad. Ilyen vegyes t{rsas{g előtt nem beszélek személyes ügyeimről. Teddy és Jimmy erre kérlelni kezdték. Végre megenyhült. ANTHONY RITTMEISTER: Jól van, elmondom, de csak a ti kettőtök kedvéért. Ti tudj{tok, hogy b{trabb voltam mindenkinél. Kitüntetést mégsem kaptam. A hősi halottak list{j{n nevem nem szerepel. Miért? Mindj{rt meghallj{tok.
– Földbirtokos csal{dból születtem Beaumont mellett Texasban. Hivat{sos katona voltam. A h{ború kitörésekor, mint m{s hivat{sos katon{t, főhadnagyból őrnaggy{ léptettek elő. Francia földön megbíztak egy z{szlóalj vezetésével. A fedezékek és lövész{rkok mocska és bűze megborzasztott. Tetűt akkor l{ttam először életemben. Idehaza még azt képzeltem; hogy a fedezékben naponta zuhanyoznak a katon{k és a lövész{rkok betonfolyosók, melyeket a négerek reggelente szappanos vízzel sik{lnak tiszt{ra. Nem, gondoltam, ezt nem viselem el. SHAPIRO: Szóval higiéniai okokból szöktél meg a hadseregből. ANTHONY: Szökött a fészkes fene! Patrióta vagyok, nem {ruló. Felmentem csal{dom régi bar{tj{hoz, Pershing gener{lishoz, elmondtam, hogy tökéletesen beszélek németül, hogy j{rtam Németorsz{gban és ismerek egy b{rónőt Trierben, aki t{voli rokonom. Sv{jcon keresztül levelezésben {llok vele. Gyűlöli Vilmos cs{sz{rt, Hindenburgot, az egész porosz band{t. Küldjön {t a gener{lis kémnek Németorsz{gba. Fontosabb szolg{latot v{llalok, mintha büdös francia tyúkól mellett ülök, fél mérföldre a front mögött. – Pershing elébb ellenőriztette {llít{saimat, azt{n német útlevéllel l{tott ‘el és a német soroz{si bizotts{g igazolólapj{val, mely szerint béna l{bam miatt katonai szolg{latra alkalmatlannak tal{ltak. Megtanultam s{ntítani. Zürichen keresztül utaztam Németorsz{gba. A b{rónő kis kastélyban élt Trier mellett és Rom{ni{ból menekült rokon{nak mutatott be. H{z{t német főtisztek l{togatt{k, mert pomp{s francia pezsgőt tartott. Részegen mindent elfecsegtek nékem. M{r 1917 legvégén értesítettem Pershinget, hogy a német hadsereg összeoml{s előtt {ll. Ne pazarolja nagy t{mad{sra erejét. Azt hiszem, jelentéseimmel az amerikai katon{k ezreinek mentettem meg az életét. De nem a magamét. – A frankfurti katonai bírós{g előtt úgy harcoltam, mint az oroszl{n. Nem életemért. Tudtam, nem menekülök. De hogy ne akaszszanak fel, hanem lőjenek agyon; azt nem b{nom. Az elnöklő, lúdnya-
kú porosz alezredes azonban gyűlölt német nevem miatt. Ügyvédem tan{cs{ra kérvényt nyújtottam be Vilmos cs{sz{rhoz. Utolsó pillanatig reméltem, hogy agyonlőnek. Elképzeltem: ha a vesztőhelyen kendőt akarnak kötni szemem elé, elutasítom. Ott {llok büszkén ebben a szép ruh{ban, melyben most l{ttok, a kivégzőosztag előtt. Az utolsó pillanatban hars{nyan ki{ltom: Éljen Vilmos cs{sz{r! Éljen Woodrow Wilson elnök! SHAPIRO: Szép p{ros. ANTHONY: De a cs{sz{ri kegyelem nem érkezett meg. A s{ntik{ló j{r{st annyira megszoktam, hogy az akasztófa alatti négy lépcsőre bicegve mentem fel. Szégyenletes l{tv{nyt nyújthattam. SHAPIRO: De legal{bb nem élted túl szégyenedet. ANTHONY: Azóta bugyol{lom nyakamat ebbe a fekete kendőbe. Nem akarom, hogy a kötél nyom{t megl{ss{k! Vörös-feketén szalad nyakam körül! És milyen csúnya! Nem, nem mutatom senkinek! (Ezzel hisztérikus zokog{sba tört ki.) Időközben újabb rumosüvegek kerültek elő. Nem tudtam biztosan, {lmodom, vagy ébren vagyok-e, annyira el{ztam. De l{ttam, hogy a pince ablakain m{r régen felkéklett a hajnal. Anthony még mindig nem hagyta abba a sír{st, mikor felhangzott az ébresztő: a Hoover-torony gyönyörű harangj{téka. McCoy a kísértetekhez fordult: „Pomp{san j{tszottatok! Vegyétek fel az egyenruh{t és gyerünk reggelizni a kafetéri{ba!” Néh{nyan fel{lltunk és tapsoltunk, miközben a kísértetek meztelenre vetkőztek, a szoba sark{ban fekvő h{rom köpeny alól kihúzt{k egyenruh{ikat és kényelmesen öltözni kezdtek. Közben összenevettek. Ossurio, az azték, az egyetlen, aki nem ivott a t{rsas{gból, McCoyhoz fordult: „Magyar{zatot kérünk, ezredes!”
McCoy széles gesztusokkal, mosolyogva beszélt: „A Los Angeles-i elosztóból telefon{ltak délut{n, hogy a h{rom legokosabb, frissen beöltöztetett újoncot {tküldik hozz{nk. Késő éjjel érkeztek, jelentkeztek n{lam. Lejöttem velük a pincébe, hogy batyuikat idehozz{k. Beszélgetni kezdtünk. A sarokban h{rom nagyon régi bőröndöt fedeztek fel. Kív{ncsis{gból kinyitottuk őket. 1917-es egyetemi indexeket tal{ltunk bennük. A fiuk úgy gondolt{k: di{kok voltak, akiket a hadüzenet ut{n behívtak katon{nak. Nem jöttek vissza csomagjaikért. Valószínűleg hősi hal{lt haltak. Hallottuk, hogy ébren vagytok. Jimmy ekkor leült egy l{d{ra, behunyta szemét. Azt mondta: tréf{t j{tszik veletek, amilyet ki is szokott j{tszani? JIMMY: Lorenzo de’Medici szokott j{tszani. McCOY: Folytasd, Jimmy. JIMMY: Megnéztük a ruh{kat, beöltöztünk. Nagyj{ból kigondoltam a ruh{hoz tartozó szerepeket, elmondtam őket. De persze mindny{jan rögtönöztünk is. Az első csomagban csak fürdőruh{k voltak. Ezért öltözött< OSSURIO: Hogyan lehetséges, hogy mindh{rmatok neve azonos az elesett katon{k nevével a bőröndökön? JIMMY: Nem azonos. Lucian-nek hívnak. A szereppel együtt felvettük a nevet is, hogy megbolondítsunk benneteket. Teddy fürdőtrikój{n lyukat v{gtam ollóval, a szívlövés igazol{s{ra. Anthony h{rom remek flanelruha közt v{logathatott. Az igazi Jimmy n{lam sokkal alacsonyabbra nőtt. Ezért volt olyan szűk rajtam a kék b{rsonykab{t és ezért ért csak köldökömig a selyeming. Megbeszéltünk mindent, azt{n az ezredes felment értetek. SHAPIRO: Még egy utolsó kérdés. Hallod-e, Anthony? Ugye, csak j{tszottad a reakciós déli birtokos szerepét? De nem gondolod igaz{n, hogy az indi{n és a kínai alsóbbrendű fajta?
ANTHONY (némi haboz{s ut{n): Nem gondolom. SHAPIRO: Helyes. Emberfajok nincsenek. G[BLIK PISTA: Persze hogy nincsenek. Mert ha emberfajt{k lennének, akkor a négerek mind feketék voln{nak. McCOY: Főokosok! Szót sem értek abból, amit beszéltek. Gyerünk reggelizni! Június 14 A ma érkezett levélcsomagba Jacqueline, tal{n tévedésből, tal{n készakarva, beletette a Vatik{n Latinitas nevű folyóirat{t, mely Ericnek jött Róm{ból. A folyóirat verset közöl tőle. Az utóbbi években ugyanis Eric költeményeivel nem kis hírnévre tett szert abban a körben, melynek tagjai latinul írnak és olvasnak. Szűk kör, de mégis Skopjétól Kyotóig terjed. Eric érthetően belef{radt az emberek hitetlenkedésébe, kik különcnek tartj{k, amiért gondolatai és érzései közlésére holt nyelvet haszn{l. Egyszer, kérésemre, összefoglalta sz{momra a Latin Nyelv Haszn{lat{ra Vezérlő Öt Jó Okot. Ezek: Először: Nem kell töprengened, hogy olvasóid ír{said megértéséhez elég intelligensek-e. Azok. M{sodszor: Olvasóid nem csekély f{rads{got vettek maguknak, hogy egy holt nyelvet elsaj{títsanak. Feltehetően saj{t fejükkel gondolkodnak, nem a csord{éval és a kevés megjelenő latin mű mindegyikét elolvass{k. Mint a renesz{nsz humanist{i. Harmadszor: A latin nyelv legal{bb 1600 esztendővel öregebb, mint az angol, és remélhető, hogy túléli. Negyedszer: Latin verset írni olyasmi, mintha az ember gemm{ba rajzol domborművet mélyített véséssel. Ha a költe-
mény sikeres, eleg{ns és maradandó. A holt nyelv nem v{ltozik és avul el. Ötödször: Latinul írni intellektu{lis ellen{ll{st jelent az {ltal{nos rothad{ssal szemben. Az ember nem-et mond a modern élet minden szemét és trivi{lis megnyilv{nul{s{nak, ahogy a haszidok tették egykor. Ha nem is készít mindig polemikus list{kat, Eric meglehetősen sértődékeny, ha ezt a kérdést bolygatj{k. Egyszer megkérdeztem: nem tartja-e ki{br{ndítónak, hogy olyan nyelven ír, melyet kevés ember ért? „Furcsa kérdés” – felelte – „kiv{lt, ha magyar költő adja fel.” A magam részéről sosem jutott eszembe, hogy m{sként írjak verset, mint magyar anyanyelvemen. Egyszer, Illyés Gyul{val kettesben, egész este dühöngtünk, amiért magyar, és nem francia költőnek születtünk, de végül megnyugodtunk, mert m{s nem {ll módunkban, mint hogy tudom{sul vegyük a helyzetet. De azért Eric {ll{spontj{t is meg tudom érteni. Egyik régi bar{tom, Lén{rd S{ndor könyve vagy harminc évvel ezelőtt a bestseller list{ra került. Lén{rd latinra fordította Milne Winnie the Pooh (Micimackó) című könyvét és ezzel ért el vil{gsikert. Lén{rd magyar emigr{ns orvos volt, aki Brazília déli, kevésbé vad, de azért nem túls{gosan civiliz{lt vidékén élt Blumenauban. Helybeli német telepeseket gyógyított. Betegei, kórs{guk foka szerint, malaccal, lib{val, csirkével, toj{ssal fizettek. Hogy a szellemi roml{st a primitív környezetben elkerülje, hét év alatt a vil{g legkellemesebb és legfolyékonyabb, magatal{lta latinj{ra fordította a kis könyvet. Dél-amerikai előadó körutam alkalm{ból megkérdeztem: mi indította és hogyan sikerült ilyen nagyszerűen megtanulnia a nyelvet, melyen nem sok emberrel t{rsaloghatott?
A m{sodik vil{gh{ború idején, magyar{zta Lén{rd, a Gestapo elől rejtőzködött Róm{ban. Akkor jött r{, hogy nem az emberiség legműveltebb sz{zad{ban él és éppen ezért a nagy könyvt{r olvasóterme az a hely, ahol a fasiszta hatós{g a legkevésbé keresi az előle menekülőket. Szerény kenyerét azzal kereste, hogy olasz szomszédai magas vérnyom{s{t es egyéb bajait kezelte olcsón,a praktiz{l{s engedélye nélkül. Ut{na eltűnt napestiglen valamelyik kolostori könyvt{rban, ahol latinul olvasott. „Ald{snak éreztem, hogy 1944 Róm{j{ból egyszerűen {tléptem a középkori vil{gba” – mondta, majd megjegyzést fűzött hozz{, melyet nem akarok többé elfelejteni: „Tudod, a könyvt{r az európai kultúra igazgatós{gi irod{ja.” Minden éhezés, üldöztetés és életveszély ellenére annyira megszerette a latin nyelvet és atmoszfér{j{t, hogy a h{ború ut{n elhat{rozta: „folytatom, amit kezdtem< és nem olvasok semmit, amit a Francia Forradalom ut{n írtak, kivéve persze az orvosi folyóiratokat.” Mint sok, szerte{gazó tehetséggel meg{ldott ember, Lén{rd orgonaj{ték{val (Bachot adott elő) megnyerte a brazil TV zeneversenyét. A jutalmul nyert összeget arra haszn{lta, hogy egy Sao Pauló-i olasz napilap magyar nyomd{sz{val kiszedette és kiadta a Micimackó című angol könyv latin fordít{s{t. „Jellegzetesen magyar művelet volt” – komment{lta. Idővel a néh{ny sz{z péld{nyban megjelent könyvecske felkeltette egy svéd, majd egy angol kiadó érdeklődését. Hamarosan Oxford egyetemist{i valós{ggal megostromolt{k Blackwell könyvesbolt j{t, hogy az elkapkodott péld{nyokból még egyet szerezhessenek. A könyv jóval sz{zezernél több péld{nyban fogyott és a fordítónak vil{ghírt szerzett. Csak éppen a magyar filológusok nem mozgatt{k fülük, pontosabban szam{rfülük botj{t.
A pénzből, melyet a Micimackóval keresett, Lén{rd szerény h{zat épített mag{nak a brazil erdőszélen, egy ideig tanított Észak-Amerik{ban, majd Bachot hallgatott és Petroniust olvasott h{z{ban 1970-ben bekövetkezett hal{l{ig. Robert Graves bevezetést írt Lén{rd S{ndor kitűnő önéletrajz{hoz, a The Valley of the Latin Bearhez. (Magyarul: Völgy a vil{g végén, Magvető, Budapest, 1973.) „Boldogok azok, akiknek életéből ne lehet regényt írni, mert övék a mennyek orsz{ga.” LÉN[RD S[NDOR Június 15 Mintegy mérföldnyire kunyhómtól kicsiny, mézeskal{csszerű mesebeli h{z {ll. Fiatal p{r lakik benne, aranyhajú kisl{nyukkal. A h{zat maguk építették óri{si, mohos tölgyfa alj{ban. A h{z déli oldal{n szépen {polt vir{g{gy, ink{bb vir{gmező, nagy kert, kis somfa. A fiatalokat hippiknek is nevezhetném, de hozz{ kell tennem, hogy a hippik újabb, javított és kifinomult v{ltozat{t képviselik. Cserébe egy szimpl{bb és nyugodtabb életért, búcsút mondtak a középoszt{ly életform{j{nak, igényeinek és aspir{cióinak. A fiatalember lovon j{r a boltba meg a t{voli v{rosk{ba. Maga kap{lja és öntözi kertjét és nagy, szép szövőszéket fabrik{lt. Amikor n{luk j{rtam, a h{zuk előtti asztaln{l ültünk és kamillate{t ittunk. T{rsalg{s közben meg{llapítottam, hogy mindh{rman szövőszéken készült ruh{kban j{rnak. Magasabb szellemi igényeket, úgy vettem észre, nem fejlesztettek ki; de minek is fejlesztettek volna? Jó és szép, hogy itt Kanad{ban mindenki azt csin{lhat életével, amit akar, és ehhez jelentős pénzösszegre sincs szüksége. Amikor azonban a vegyeskereskedés tulajdonos{nak, Mrs. McN.-nek megemlítettem a mézeskal{csos h{z lakóit, enyhe rosszall{ssal nyilatkozott róluk. Kor{ntsem élesen; olyasmi itt
nem szok{sos. Egy fiatal férfi, aki v{s{rl{s{t éppen {tvette és akit még nem l{ttam, az ajtóból még visszafordult: „Furcsa emberek! A valós{g elől homokba dugj{k a fejüket!” Az illető, aki a megjegyzést tette, ejtőernyős overallt viselt sz{z sz{zalék akrilból. Aligha kétes, hogy inge, alsóneműje és zoknija nylonból, vagy ann{l is jóval modernebb anyagból készült. Testén egyetlen milligrammot sem hordott olyan matéri{ból, melyet Természet any{nk a mag{énak vallhatott volna. Kint belefeküdt hosszú versenykocsij{ba és elviharzott. Hatalmas benzinfelhőt hagyott maga mögött. Kis darabk{j{t annak a benzinfelhőnek, mely lassan, de biztosan pusztítja el a földet, a vizeket és az erdőt köröttem. Ahogy a füstfelhő ut{n b{multam, feltettem magamnak a retorikus kérdést: vajjon kevesebb köze van-e az eleven lónak a valós{ghoz, minta fémből, üvegből és vinilből összeeszk{b{lt autónak? Es vajjon jelen t{rsadalmunk, mely konzervben, bútorban, ruh{ban, építkezésben, közlekedésben, szinte mindenben többre tartja a mesterségeset az elevennél, közelebb került-e a valós{ghoz, mint a régiek, akik elborzadtak mindentől, ami nem élő? * Rebecca West valamelyik könyvében azt {llítja – nem tudom m{r, melyikben –, hogy az ír{s és olvas{s elsaj{tít{s{val egyidejűleg és annak egyenes következményeként, megfigyelőképességünk és memóri{nk intenzit{s{nak jelentős részét elveszítjük és önként fel is adjuk, mint fölöslegeset. Noteszek, térképek, szót{rak, enciklopédi{k és könyvt{rak {llnak rendelkezésünkre; nem kell többé fejben tartani, aminek ut{na is lapozhatunk. West asszony szerint a bennünket érő veszteség óri{si. Nem hiszem, hogy az írónő meg{llapít{sa {ltal{nos érvényű. Az emberiség ügyét nem az analfabét{k vitték előre. Az
emberi tapasztalat java könyvekben gyűlt össze, méghozz{ nemcsak kort{rsainké; ezekből többet tanulunk, mint amit saj{t erőnkből szerzünk meg. De akadnak esetek, melyeknél az írónőnek lehet igaza. Tengeri tartózkod{som alatt több személyt ismertem meg, akik. Rebecca West nézetét igazolt{k. Az egyik kapuőr volt a nagy sz{llodakomplexumban, ahol laktunk. Abdel-[ziznak hívt{k. Mintegy tizenhét-tizennyolc éves lehetett. Írni-olvasni nem tudott és semmi érdeklődést nem mutatott azir{nt, hogy ezt elsaj{títsa. Ah{nyszor sét{lni indultam a Cap Malabata felé, ahonnét gyönyörű kil{t{s nyílt a Gibralt{ri-szorosra, [bd-el-[ziz {tadta a kapu őrzését a m{sik fiúnak és elkísért egy mérföldre vagy kettőre. R{dióból tanult meg franci{ul és spanyolul; egy keveset tudott angolul és németül is. Meg kell vallanom, és szégyenemre tudom{sul kellett vennem, hogy [bd-el-[ziz a bennünket közvetlenül környező vil{gról kétszer-h{romszor annyit tudott, mint én, pedig én is nagyon figyeltem. Minden növény nevét ismerte és gyógyító, vagy mérgező hat{saikról is pontos sz{mot adott. Egyszer az apró, kehelyszerű vir{gra mutattam a hangafűben. Nem volt nagyobb a gyűszűnél, de úgy vil{gított, mint vörös villanykörte a kar{csonyf{n. [bd-el-[ziz megjegyezte: tavaly egy erre j{ró rabbi azt mondta spanyol kísérőjének: „L{tod? Ez a mezők lilioma, melyről Salamon kir{ly beszél.” Megsz{ml{lhatatlan történetet tudott Nagy S{ndorról, H{rún {r-R{sídról, a kordovai kalif{król. Mindezeket úgy vette, mintha néh{ny évtizeddel előttünk éltek volna. Amikor Nagy S{ndor külseje ir{nt érdeklődtem, elmondta, hogy gyönyörű fiatalember volt, aki perzsaszőnyegen ült, turb{nnal fején, nagysz{mú vezíre közt és óri{si h{remet tartott. H{tborzongató történeteket ismert hírhedt úton{llókról, dzsinnekről, kísértetekről, de tudott legend{kat mohamed{n szentekről és gyermekmeséket is.
Sét{nkon összetal{lkoztunk egy amerikaival, akit még az egyetemről ismertem Los Angelesből, ahol irodalmat tanított. Tal{n egy percre {lltam le vele beszélgetni, mert nem kedveltem. [bd-el-[ziz még nem l{tta az illetőt, pedig m{r évek óta Tangerben lakott. „Ezt az embert nem {llhatod” – mondta kis idő múlt{n, mikor tov{bbmentünk. Hallgattam. Az amerikai idő előtt nyugdíjaztatta mag{t, mert – mint ahogy Ruspoli hercegnő t{rsas{g{ban, {ltal{nos megbotr{nkoz{s közepette kijelentette – „itt Tangerben olcsóbbak a fiúk, L. A.-ben pedig az én koromban, m{r nem bírja az ember pénzzel.” Abd-el-Aziz folytatta: „Szexm{ni{kus, ezt nem szereted benne. Pedig művelt, mulats{gos ember.” Ez is hajsz{lpontosan igaz volt, b{r egy perces beszélgetésünkből nem derült ki. M{sokról is hasonló autenticit{ssal nyilatkozott. [bd-el-[ziz észrevételei nem spekul{ción és elméleteken alapultak. Az emberek gesztusaiból, j{r{s{ból, hanglejtéséből, közvetlen megfigyelésből vonta le ítéleteit. M{sik ismerősöm Moh{med Sukri, Marokkó alighanem legjelentősebb élő írója. Kevés borzalmasabb gyermekkorról tudok, mint az övéről. Szüleivel költözött, a 30-as évek éhínsége idején Riffből Tangerbe. Deszkahulladékból és dobozokból öszszerakott s{torban lakott apj{val, anyj{val és kisebb öccsével. Apja éjjelente részegen j{rt haza és végigverte csal{dj{t. Egyszer, amikor öccse az éhségtől nem hagyta abba a sír{st, az apa részegen megfogta a kisfiút és egyetlen r{nt{ssal sz{znyolcvan fokra csavarta el nyak{t. Hajnalban {sót szerzett és a s{tor al{ temette el. Moh{med ekkor nyolc vagy tíz éves lehetett – születése idejét nem ismerte – és elszökött hazulról. Szüleit soha többé nem l{tta. Eleinte koldult, majd zsebmetszésből és lop{sból élt. Azt{n újs{gkihordónak {llt. Az egyik kiadóhivatali tisztviselő jóvolt{ból a Gazette de Tanger kétsz{z péld{ny{t kapta kézhez az
előfizetők list{j{val. Mivel írni-olvasni nem tudott, egy idősebb fiú kíséretében j{rta sorra az előfizetőket. A m{sik mondta meg, melyik h{zba, melyik ajtón dobja be. A jutalékot az idősebb fiú kapta kézhez, maradék nélkül. A negyedik alkalomra Moh{med megmondta t{rs{nak: nincs szüksége r{. A list{ra sem. Soha nem tévedett. A h{rom körbenj{r{ssal megtanulta a kétsz{z címet, illetve helyesebben: nem a címeket tanulta meg, hanem, minden jellegzetességükkel, a kétsz{z ajtót l{tta maga előtt, ahov{ az újs{gokat kellett bedobnia. Később a kikötőben v{rta a hajók érkezését és a turist{knak sz{ll{st aj{nlott. Olyan ügyes volt, hogy féltucat sz{lloda vele képviseltette mag{t. Mindig az utolsó percben kellett megtudnia, h{ny szoba {ll üresen. Mivel két sz{lloda a v{roson kívül feküdt, kénytelen volt telefonon inform{lódni. De analfabéta kor{ban nem tudta megjegyezni a telefonsz{mokat. „Még szerencse” – magyar{zta a Café de Paris terasz{n, „hogy a tangeri hívósz{mok négyjegyűek voltak akkoriban. Ezt a nyilv{nos telefonfülkét haszn{ltam itt mellettünk. L{tod t{rcs{j{n legfelül a h{rmas sz{mot? Nos, a h{rmas az eget szimboliz{lja, mert felette az ég. Alul a zérus; h{tunk mögött, le az úton, a tengerhez érsz. A zérustól balra a kilencest l{tod. Ha a tengernél balra fordulsz, elérsz a strandhoz. A t{rcsa baloldal{n a hatos sz{mot l{tod; tőlünk balra kezdődik, a tér végén a boulevard. A 30-96-os telefonsz{mot nem voltam képes emlékezetemben megtartani, de könnyen megjegyeztem, hogy ég, tenger, strand, boulevard. Vagy elmondtam: nézz fel az égre, menj le a tengerhez, folytasd utadat a strandra, azt{n vissza a boulevard-ra. Es így tov{bb, a többi telefonsz{mmal.” Moh{med Sukri nagy érdemeket szerzett az ellen{ll{sban. Miut{n Marokkó független lett, [k{li professzor és a mozgalom többi vezetője gondoskodott iskol{ztat{s{ról. Sukri ma ismert író és egy tangeri kollégiumban tanít irodalmat. „Legink{bb ar-
ról írok, amit analfabéta koromban l{ttam” – vallotta be hosszú beszélgetésünk végén. – „Akkor még okoskod{s, teoretiz{l{s és képzelgés nélkül néztem a vil{got. Olyannak mutatkozott előttem minden jelenség, mint amilyen. Ha gyermekkoromban írniolvasni tanulok, attól félek, nem lett volna belőlem író.” * Utolj{ra tíz évvel ezelőtt j{rtam Tangerben. Nem sajn{lkozom emiatt, b{r Marokkó jelentős szerepet j{tszott életemben. 1940 nyar{n feleségemmel együtt oda menekültünk P{rizsból. Mint Macaót, Tangert a bűnök v{ros{nak mondt{k, de a Hitler uralomra jut{sa előtti Berlin ismeretében nagyon {rtatlannak tal{ltam. Szabad kikötő volt, amerikai megbízott vezette demokratikus arab, spanyol és zsidó korm{nyzattal. A v{ltozó vil{gban Tanger sok{ig maradandós{g{val vonzott. A maradandós{g jelképe a Café de Paris öreg főpincére, Ali volt, aki 1978-ban ugyanazzal a bar{ti gesztussal rakta elém a ment{s te{t, mint 1941-ben az ab szintet. Sokan vonzottak Tangerbe: E. Lily, régi budapesti ismerősöm; Bryan Marsh és felesége; Virginia meg Alex Waugh; Ruspoli hercegnő. Jól ismertem, ha a fentieknél kevésbé intimen, Jim Wylie-t. Kilencvenedik évéhez közeledett, mikor utolj{ra l{ttam. Ő m{r akkor is Tangerben lakott, amikor beljebb az orsz{gban szabadon gyilkolt{k az európaiakat. (Keresztény utazók zsidónak öltöztek, mert akkor legfeljebb leköpték őket.) Peter Levi angol költő egyik könyvében említi Jim Wylie-t, de a róla szóló kedvenc történetemet nem mondja el. A történet némi vil{goss{got vet a Marokkóban élő európaiak mindennapj{ra. Jim a dombtetőn lakott, a Kasba főterén. Az udvart óri{si fa borította be, úgyhogy sűrű lombja alatt a vendégek esőben sem {ztak meg. A h{z több, külön{lló, apró szob{ból {llt, k{polnaszerű konyh{val a közepén. Itt élt egykor Samuel Pepys, a
naplóíró, amikor II. K{roly angol kir{ly felesége hozom{ny{ul kapta Tangert és a britek Marokkó lakóit prób{lt{k civiliz{lni egy ideig, de hi{ba. Hogy a remek, mozaikpadlójú h{zzal mi lett Jim hal{la óta, nem tudom. Az udvar egyik végén szakadék nyílt egy sor vir{gon túl. Ha valaki azt kérdezte, mit hoz a jövő, Jim a meredélyre mutatott.. Jim nem tartott autót, mert gyűlölte a benzinbűzt. Egy éjszaka, m{r későn, miut{n vendégségben j{rt lent a v{rosban, a Kasba kanyargó, setét és meredek sik{torain botork{lt fölfelé. Egy sarok mögül hirtelen burnuszos, csukly{s férfi ugrott eléje. Félkézzel torkon ragadta, a m{sikkal konyhakést csóv{lt szeme előtt. „Donne moi ton argent!” – hörögte torokhangon. („A legbosszantóbb” – jegyezte meg Wylie, mikor a történetet előadta a nagy fa alatt –, „hogy ezek a bitangok letegezik az embert.”) A következő pillanatban az arab elengedte és h{tralépett a holdfénybe. „Miszter Wylie! [ll{h bocs{ssa meg nekem, de turist{nak néztem a setétben!” – heherészett. – Remélem, nem b{ntottam meg a mi Miszter Wylie-nket!” Ezzel belekarolt az öregemberbe és haz{ig kísérte. Ha valaki azt képzeli, hogy a XX. sz{zad vége felé Tanger lakói búcsút mondtak az iszl{m uralm{nak, úgy r{ kell térnem néh{ny szóval T{hírra. A v{rostól mintegy hat kilométerre {ll a Marbel nevű sz{llodakomplexum. Csupa lakoszt{ly, de a lakoszt{lyok egy része mag{ntulajdon. E. Lily adta nékünk kölcsön majdnem egy évre tulajdon{t. A nagy piacra j{rtunk v{s{rolni. A piac oldal{n autóstand, mellette az autóbuszok vég{llom{sa. Nehéz csomagjainkkal rendszerint taxit kerestünk, de a sofőrök nemet intettek. Ismertek minket, tudt{k: dirhemmel és nem valut{val fizetünk és nem vihetnek bennünket körbekörbe, mint az idegeneket, mert ismerjük a v{rost. Így Eric, vagy én, vagy mindketten melankólikusan {csorogtunk az autóbuszok melletti j{rd{n. A miénk 60 percenként jött, ha jött.
T{hír volt az egyetlen taxis, aki kis Fordj{ra mindig felvett bennünket. Ha megl{tott az autóbusz-{llom{son, örömmel integetett kocsij{ból és értünk jött. 28-30 éves lehetett és jellegzetesen berber külsejét vonzónak írhatn{m le, ha nem lett volna valami félelmetes, kalózkapit{ny-szerűség benne. Szegénységéhez angol szab{sú, jó ruh{i sem illettek. Eleinte azt gondoltuk: ki akar rabolni bennünket. Bizalmatlans{gunkat őszinte ragaszkod{ssal viszonozta. Élete történetét is elmondta kéretlenül és kendőzés nélkül. Sz{mos börtönt megj{rt; az egyikből dúsgazdag egyiptomi nő hozta ki, aki beleszeretett és azt ígérte; mag{val viszi Kairóba, de azt{n eltűnt. Régebben csempészéssel és rabl{ssal foglalkozott, míg az előző években fiú-prostitu{ltat j{tszott, mint mondta. Angol fiatalemberekre specializ{lta mag{t, kiket sz{llodai szob{jukba kísért. „Semmi erkölcstelenséget nem követtem el” – magyar{zta büszkén. – „Mondtam; vetkőzzenek le, feküdjenek hasra az {gyon. Akkor megkötöztem őket, felpeckeltem sz{jukat, batyuba csomagoltam ruh{ikat és ki az ablakon.” Majd hozz{fűzte; „Csak hozz{m hasonló alakú angolokkal mentem szob{ra. Soha magasabbakkal.” Eric nem értette: „Miért? Erős vagy, mint a bika. Nem bírt{l volna velük?” T{hír mosolygott: „Bírni bírtam volna. De nem akartam a ruh{kat szabóhoz vinni, {talakít{sra.” T{hír mélységesen megvetette Marokkót, t{rsadalmi berendezéseivel és szok{saival együtt. A mohamed{n vall{st is – ami nem volt tipikus. Ramad{n idején gyakran {llított be, hogy a fürdőszob{ban szendvicset egyen és cigarett{zzon. Azért a fürdőszob{ban, mert nem volt ablaka és szalonunkba magasabb f{ról vagy t{vcsővel esetleg bel{thattak. Ateist{nak vallotta mag{t. Vol{nja mellől kiröhögte a nagyhasú j{mborokat, akik totyogva futottak a mecsetbe, hogy le ne késsenek. Éppen ezért
elcsod{lkoztam, mikor egy nap arra kérte Ericet: mutassa meg neki az anglik{n templomot. Visszajövet Eric elmondta, hogy a templomot z{rva tal{lt{k. M{r el akartak hajtani, mikor megjelent a sekrestyés és ijedten kérdezte, mit akarnak? Marokkóban főbenj{ró bűncselekmény, ha valaki keresztény hitre prób{l téríteni muzulm{n személyt. Némi borravaló fejében mégis megengedte, hogy Eric T{hírral bemenjen a kis templomba és gyorsan körülnézzen. Ennyi kielégítette a berber kív{ncsis{g{t. Taxij{ban azt{n megkérdezte Ericet: „Miért tartj{k z{rva a templomot?” – „Alighanem azért, nehogy valaki ellopja az olt{rterítőt vagy a gyertyatartókat” – felelte Eric, majd hozz{tette: – „Persze, európai hippikre gondolok.” „Persze, európai” – jegyezte meg T{hír. – „Marokkói nem lopna soha mecsetből, de még n{szr{ni templomból sem.” „Miért nem?” „Mert mindenki” – felelte T{hír méltós{ggal –, „aki ilyen szentségtörést elkövet, harmadnap felfordul.” Június 16 Rövid belgr{di impressziók Erictől: „Éjszak{ra a Hotel Moszkva vendéglője a t{ncoló, tekergő, zötyögő és farringató fiatals{g gyülekezőhelye. A zenekar sz{ndékolatlanul síri muzsik{j{t a kommunist{k rockzenéjének hívn{m. A borotv{latlan pincér közvetlenül a zenekar elé ültetett. Nem kis csod{lkoz{ssal vettem tudom{sul, hogy az egyébként nagyon csinos szaxofonos l{ny halv{nyrózsaszín estélyi ruh{ja alatt fekete gyalogs{gi csizm{t hord. Ez a sz{lloda szebb napokat is l{tott m{r. Belgr{d megsz{ll{sa ut{n Titóék ide helyezték hadisz{ll{sukat. Milov{n Gyil{sz bar{tod ült itt karosszékben, mikor Tolbuhin szovjet gener{lis eléje {llt és r{ripa-
kodott: »Pattanjon fel, mint a ruhatetű, mikor a Vörös Hadsereg t{bornok{t megpillantja és szalut{ljon!« Gyil{sz kényelmesen ülve maradt: »Ha tud négyig sz{molni, sz{molja meg a csillagokat a galléromon és tisztelegjen!« A belgr{di vasút{llom{s reggel négykor kétségbeejtő l{tv{nyt nyújt. A félhom{lyos v{róteremben sz{z{val aludtak a kimerültségtől félholt utazók szedett-vedett bőröndjeik tetején. Odakint, a peron egyes sz{mú v{g{ny{n{l öt fiatal hulig{n {llt bőrkab{tban. P{link{süveget j{rattak körbe. Nem sokat különböztek az elsz{nt képű, erőszakos, embert{rsaik ir{nt tökéletesen részvétlen vag{nyoktól m{shol a vil{gon. Hirtelen kopott ruh{s öregember simult hozz{m és szomorú hangon kérdezte: mikor indul a következő vonat Sz{r{jevóba? Ut{nanéztem kis könyvemben, a Vozni Redben és felvil{gosítottam. Elment, majd kisv{rtatva visszajött hozz{m és megkérdezte: mikor indul a következő sz{r{jevói vonat? Újra megmondtam. Harmadszor is viszszatért és ugyanezt a kérdést adta fel. Reményvesztetten {llapítottam meg; hogy az öreg vagy bolond, vagy olyan szörnyű f{jdalom sújtotta le, hogy pillanatnyilag megzavarodott tőle. Törtem a fejemet, mit tehetnék érte, mikor ketten a fenyegető külsejű hulig{nok közül ott {lltak mellettünk. Attól tartottam, hogy valami gonosz csínyt terveztek ki a tehetetlen öregember ellen. De a két fiatalember nagyon szelíden karonfogta az öreget és lassan a peron egyik szögletébe vezették. Ott két m{sik hulig{n m{r néh{ny kartondobozt illesztett össze. Óvatosan elhelyezték az öreget a dobozokon, mint egy {gyon; inni adtak néki a szilvóriumosflask{ból, majd mezítlen színűre kopott aktat{sk{j{t feje al{ csúsztatt{k. Amikor a kettő elment mellettem, az egyik így szólt hozz{m: „Azt hiszem, most szépen elalszik.« Visszatértek a peronon {csorgó csoporthoz és ismét felvették fenyegető arckifejezésüket. Némiképpen elszomorodtam, mikor a z{gr{bi gyors h{trafelé betolatott az {llom{sra. Megszerettem Belgr{dot.”
Kalandoz{sai és szokatlan élményei ut{n Ericet, azt hiszem, a v{ndorde{kok és vil{gj{ró latin költők nemzetsége egyik utolsó tagj{nak kell tekintenem. Egyéniségével minden m{sn{l jobban péld{zza, hogy: „az utaz{snak öt oka van, miként ezt nékem Sz{jjid [bd{ll{h, az órakészítő elmagyar{zta Először, hogy bajainkat és gondjainkat h{tunk mögött hagyjuk; m{sodszor, hogy kenyerünket új módszerek szerint kereshessük meg; harmadszor, hogy tapasztaljunk és tanuljunk; negyedszer, hogy illemet, jó modort és tisztes szok{sokat saj{títsunk el; és ötödször, hogy jeles férfiakkal kössünk ismeretséget.” FREYA STARK Június 17 Elmúlt éjszaka: színezüst fényvillódz{s, Wetterleuchten a Csendes-óce{n felől. Eric egyszer megjegyezte: magyar szó erre nincs, de ismer egy kitűnő orosz kifejezést. Elfelejtettem, b{r szemléletes és szépen hangzik. Olyasféle, mint z{p{v{l. Az ilyen néma, selymes felvillan{s az égen sz{zszor kedvesebb nékem és jobban megkap, mint vill{m-vari{nsa a mennydörgés felhangz{sa előtt. Mint tüzérségi p{rbaj régi némafilmben; h{borús{g messze fenn az egekben, p{rtütő angyalok légióinak sz{rnyaival; Walhalla harca az Olümposz ellen; vagy az őrjöngő Juk{h{jnen t{mad Jum{l{ra a Kaleval{ban. Ut{na folytatólagos {lmaim egyike t{madt r{m. A hal{l jelképei tömegesen szerepelnek benne: magyar nyilasok, német n{cik, a Gestapo tisztjei Casablanca egyik sörözőjében, SpanyolMarokkó arab csendőrei, francia fasiszta milícia-tagok, az [VH tisztjei és fogdmegjei. Mint {lmaimban annyi sokszor, véget nem érő folyosókon kergettek, sz{z emeletes felhőkarcolókról ugrottam a mélybe előlük, amíg megbénult a l{bam, nem tudtam futni, elfogtak és villamosszékbe ültettek. A negyvenezer
voltos villany{ram helyett l{bizomgörcsöt kaptam és attól ébredtem fel. Nem tanulom meg soha a leckét, melyet M{raitól kellett volna megtanulnom! Elalv{s előtt az emigr{ns mondja el hússzor, harmincszor: ha {lmomban az {vós elfog, mert marha módon hazamentem, vagy asztala elé ültet és ki akar hallgatni, jusson eszembe, hogy ez alom, {lom, {lom! És hogy az {vós itt előttem íróasztal{hoz megy be reggel és ott rohad meg, míg én a szabad Kanad{ban, a szabad Kanad{ban, a szabad Kanad{ban ébredek fel! Amit irigylek Erictől és attól a nagyon kevés embertől, kik osztoznak vele ebben: a hal{lfélelemtől való teljes mentesség. (Ami nem vonatkozik a meghal{s processzus{ra, amely nagyon kínosnak bizonyulhat.) Védekezés helyett egy alkalommal előad{st tartottam néki, hogy semmi sem teszi oly édessé, oly kív{natoss{ az életet és emeli a létezés értékét a megérdemeltnél is jóval magasabbra, mint éppen a hal{lfélelem. Hozz{m közel{lló embert{rsaim többsége osztja ebbeli nézetemet. Nagyon kevesen akadnak, akik, mint ő, őszintén, nyíltan és minden cinizmus nélkül – hab{r nékem annak tűnik azt vallj{k: „A létezés bizonyos ideig kív{natosnak tűnik, de nem elég vonzó ahhoz, hogy hosszabb ideig, vagy ak{r örökre itt akarnék maradni.” Úgy tűnik, hogy ez a két szélsőség: a hal{ltól való félelem és a hal{llal szemben érzett teljes közöny, nem annyira vélekedés vagy elhat{roz{s dolga, mint velünk született és élethoszsziglan tartó adotts{g. Évekkel ezelőtt, mikor Eric még nem mondott búcsút katolikus hitének, a valenciai katedr{lisban sét{ltunk. Egy festményt néztünk, melyen felt{mad{s napj{n az angyalok segítik ki mély sírgödreikből a feléledő, idősebb halottakat. Mikor kiléptünk az utc{ra, a lélek halhatatlans{g{t kezdtük t{rgyalni. „Természetes, hogy hiszek benne” magyar{zta Eric –, „hiszen az Egyh{z ezt parancsolja és dogm{nak fogadta el a negyedik Later{ni Zsinaton. Személy szerint egyéniségem
megsemmisülését tekinteném előnyösebbnek. „Nyilatkozata annyira megbotr{nkoztatott, hogy mindj{rt szonettet írtam beszélgetésünkről. Akkor jöttem r{, hogy a vall{sos hitnek nem minden esetben és nem szükségszerűen alapja a hal{lfélelem. M{r emlékszem, mi a Wetterleuchten szó orosz megfelelője. Z{rnyic{. Mint a legtöbb emigr{nsnak, jószerencsém az orosz szókincsem hat{rait szűkre szabta. Nagyrészt rondas{gokra korl{tozódik, mint d{v{j cs{szi, m{linki robot, és az oly ígéretes Germ{nij{ kaputt, melyet kevés tov{bbi öröm követett. Mindenki olyan emberekkel veszi körül mag{t, akik osztoznak vele legfontosabb érdeklődéseiben. Feleségem, Zsuzska és bar{taim többsége a költészetet, az irodalmat és a festészetet szerette, csakúgy, mint én. Zenéért egyik sem rajongott, míg Jacquelinnel és Erickel meg nem ismerkedtem. De az ember osztozkodik bar{taival és az elmúlt húsz esztendő alatt Eric megszerette a festészetet és én, sok fejtörés és meglepetés ut{n r{jöttem, mint lehet a zenét is élvezni. Mindenekelőtt Mozartot. Akkora élvezettel, hogy olykor arra gondoltam m{r: a zene hatalma és ereje tal{n nagyobb, mint a többi művészeté. (Lehet, mondom, de mindj{rt kéznél tartom az ellenvetést. Költészet és festészet nem cs{bít soha aljass{gra; és a n{ci meg kommunista festők olyan rosszak voltak, hogy nem cs{bítottak soha senkit semmire. A jó katonazene viszont öldöklésre ösztönöz; és a zsidó Simone Weil kénytelen volt bevallani, hogy a n{ci zene, mely fajt{ja legyilkol{s{ra buzdított, nemzetiszocialista indulatokkal töltötte el.) Nemrég, amikor Jugoszl{vi{ban j{rtunk, Eric, miut{n legyűrte nem nagyon erős ellen{ll{somat, elvitt kedvenc istensége, Johann Sebastian Bach H-moll csembalóversenyének előad{s{ra egy dubrovniki kolostor-templomba. A z{gr{bi Konzervatórium egy le{ny és két fiú növendéke adt{k elő. Bach zenéje, bevallom, túls{gosan bonyolult trenírozatlan fülem sz{m{ra.
Mégis, mikor a koncert harmadik részénél elektromos {ram gener{lódott a hallgatós{gban, majd felviharzott a taps, én sem maradtam érzéketlen. A mellettem ülő nő arc{n ömlöttek a könnyek és Eric s{padtan görnyedezett székén. Némi irigységet éreztem, b{r véglegesen nem tudok dönteni. Amikor a Capella Sistin{ban a mennyezetre néztem, amikor Rembrandt öregkori arcképe vagy a reimsi katedr{lis előtt meg{lltam, mikor Euripidész Méde{j{t hallgattam az athéni Nemzeti Szính{z szabadtéri előad{s{ban a szirakúzai körszính{zban, mikor először olvastam A roml{s vir{gait, Federico García Lorca verseit, vagy szemközt tal{ltam magam a kürénei [phrodítéval, nem ugyanezt a vad gyönyörűséget és szédületet éreztem-e, mely egyszerre sújtott a földre és emelt a magasba? Amikor Eric a Feketeerdő egyik faluj{ból először megérkezett M{lt{ba, hogy egyik könyvemet angolra fordítsa, tal{lkoz{sunkat levelezés előzte meg. Egyik levelében megjegyezte: csod{lkozik, hogy nem szeretem a zenét. Honnét gondolta ezt, tudakoltam, mikor megérkezett. Kinevetett: „Vil{gos. Önéletír{sod 472 oldal{n egyetlenegyszer sem említed a zenét.” Ha ma írn{m a könyvet, alighanem m{sként volna; de Ericet még mindig nem elégítené ki. Június 19 Véget nem érő sz{jtépés Nicaragua miatt az újs{gokban és a r{dióban. Az Egyesült [llamok polg{rai, mint annyiszor a múltban, most is két p{rtra szakadtak. Az egyik hitv{ny jobboldali, a m{sik hitv{ny baloldali diktatúr{t szeretne Nicaragu{ban l{tni és ostoba, a kérdéshez nem tartozó érveléssel t{masztj{k al{ nézeteiket. Ötven évvel ezelőtt, a spanyol polg{rh{ború idején, hasonló vit{nak voltam tanúja. A harmincas évek közepe t{j{n abba a közismert t{rsas{gba j{rtam, mely délut{nonként Totis Béla nőorvos szalon-
j{ban gyülekezett. A mennyezetig érő és az ajtókra is r{szerelt könyvespolcok teljesen elz{rt{k a szob{t és ékszerdobozt var{zsoltak belőle a nagy akv{riummal és a p{lm{kkal; vit{ra, öszszeesküvésre és szeretkezésre alkalmasabb helyet, nagy karszékeivel és a rugalmas dív{nnyal, keveset l{ttam ezen a vil{gon. Ha ténykérdésen vit{ztunk, a h{zigazda elővette az egyik enciklopédi{t és abból döntötte el a problém{t. Az {llandó t{rsas{g vagy negyven lelket sz{ml{lt; rendszerint tíz-tizenöt tag volt jelen. Írók (Goda G{bor, Horv{th Béla, Karinthy, Kass{k, M{rai, Remenyik), újs{gírók (Gergely Győző, Gosztonyi Lajos, P{lóczi-Horv{th), színészek (Major Tam{s, Olti Magda, Tim{r Jóska), polihisztorok (Borsodi Bevilaqua Béla, Lorsy Ernő), egykét jobboldali politikus és néh{ny szép nő. Az utóbbiak, a h{ziasszony kivételével, {llandóan v{ltoztak. 1936 egyik ny{ri délut{nj{n m{r vagy h{rom ór{ja martuk egym{st. A t{rsas{g baloldali többsége a spanyol közt{rsas{giak oldal{n {llt, míg a jobboldali orsz{ggyűlési képviselő és egy véletlenül jelenlévő detektív Franco mellett tört l{ndzs{t. (A detektív úgy került be, hogy Totis elhajtotta a detektív szeretője magzat{t.) Az egyre élesebb szóv{lt{s közben Karinthy jelent meg az ajtóban, nesztelenül és ügyefogyottan, mintha a vil{gűrből ejtőernyőn jött volna közénk. Egy ideig hallgatott bennünket, majd megszólalt: „Mondj{tok, a spanyol örökösödési h{ború idején is így veszekedtetek volna, hogy Bourbon Fülöp vagy Wittelsbach József Ferdin{nd alkalmas a spanyol trón betöltésére? És mi lett volna az értelme az ilyen perpatvarnak?” A következő félsz{zadban, mikor hasonló, fortyogó vit{k követték egym{st, mindig Karinthy szavai jutottak eszembe. Ne azt vitassuk, melyik a két ordas fél közül a valamivel kevésbé al{való, mert ez vélekedés kérdése. Szimpl{bb v{laszt{s kív{nkozik: vessük el mind a kettőt. Vil{gos, ez az egyetlen helyes
döntés, és mégis egyik kezem ujjain tudom megsz{ml{lni ismerőseimet, akik így tesznek. * Ebben az időben – 1936 nyar{n – Salvador de Madariag{t még nem ismertem. Később tudtam meg tőle, hogy ugyanekkor, újs{gíró kérdésére, aki azt akarta tudni: a jobb- vagy a baloldal győzelmét tekinti-e előnyösebbnek Spanyolorsz{g sz{m{ra, azt felelte: „Egyre megy, hogy az ember a bal, vagy a jobb hal{nték{n lövi főbe mag{t.” * Vancouvert hívtam fel a vegyeskereskedés előtti telefonfülkéből ma délelőtt és hangokat, csengést, recsegés ropog{st hallottam a kagylóban. Egész életemen {t, valah{nyszor csak telefont haszn{ltam, azon j{rt a fejem: lehallgatj{k-e ezt a beszélgetésemet, vagy sem? Egy éjszaka, 1956 augusztus{ban P{lóczi-Horv{th György bar{tom hívott fel: „Jó meg rossz hírem van sz{modra, Gyurka. Most értesültem, hogy a ruszkik kirúgt{k R{kosit. Ez a jó hír. A rossz hír, hogy Gerő Ernőt, Barcelona mész{ros{t ültették R{kosi helyére.” Ezut{n hosszabb politikai beszélgetésbe kezdtünk és éppen R{kosi anyj{t szidalmaztuk, mikor női hang v{gott szavunkba hideg udvariass{ggal: „Szíveskedjenek lassabban beszélni. Nem győzöm írni.” A titkosrendőrség a legritk{bb esetben hozta jelenlétét az ember tudom{s{ra, és most, ahogy ezt megírom, kétségeim t{madnak, nem csal-e emlékezetem? M{r éppen ki akartam húzni ezt a passzust, mikor eszembe jutott, hogy a beszélgetést és a gyorsírónő sir{m{t P{lóczi-Horv{th György bar{tom is feljegyezte angol nyelven megjelent emlékirataiban. Volt ebben valami örvendetes, sőt nevetnivaló, hogy ellenségeink még gyorsír{sban követik beszélgetésünket, vagyis technik{jukkal a XlX. sz{zad legvégén tartanak.
* Nem tudok úgy Karinthyra visszaemlékezni, hogy egyik történetről ne jusson eszembe egy m{sik Karinthy-történet. Így arra az epizódra gondolok, mely legnagyobb humorist{nk és a Svéd Eszperantó T{rsas{g vezetői közt lej{tszódott. Karinthy nem tudott eszperantóul, mikor a Magyar Eszperantó T{rsas{g elnökévé v{lasztott{k – h{la hírnevének és annak a megbecsülésnek, mellyel az egész orsz{g tisztelte és szerette. Nem is tanult meg eszperantóul. Műnyelvnek tekintette. Csak arra alkalmas, hogy sürgönyben sz{llodai szob{t rendeljen, de udvarl{sra, komoly beszédre haszn{lhatatlan. A magyar eszperantist{k ezért nem nehezteltek az Így írtok ti szerzőjére. Nem sokkal a m{sodik vil{gh{ború előtt Karinthy agytumorban betegedett meg. Agydaganaton abban az időben nem sokat tudtak segíteni és kimenetele föltétlenül hal{los volt. Egyedül a híres Olivecrona professzor oper{lta a daganatokat stockholmi klinik{j{n sikerrel, b{r a hal{loz{si ar{nysz{m még n{la is magas volt. Karinthy feleségével utazott Stockholmba. A műtét sikerült. Az író m{r félig-meddig l{badozva feküdt a klinik{n, mikor felesége bejött a szob{ba és jelentette: két úriember v{r odakint. A Svéd Eszperantó Egyesület elnöke és titk{ra. Magyar kollég{jukat jöttek köszönteni. Az egyik papírlapot tart kezében. Valószínűleg eszperantó beszéde szövegével. „Mondjam, hogy nem érzed jól magad?” – kérdezte Karinthyné, aki meg akarta óvni férjét a v{rhatóan kínos helyzettől. – „Nem” – mondta Karinthy –, „engedd csak be őket. Majd kigondolok valamit.” Két magas, frakkos úr lépett be, hatalmas vir{gcsokorral. (A svédek minden alkalmat felhaszn{lnak, hogy frakkba öltözhessenek.) Bemutatkoztak azon a nyelven, melyet Karinthy „bizonyos mértékben a spanyolhoz hasonlónak” minősített, „azzal a különbséggel, hogy a beszélő
egyéniséget egy és mindörökre eltörölték”. A svéd elnök meg{llt az {gy l{b{n{l és magasra emelte a papírlapot az eszperantó szöveggel. Karinthyt megszokott leleményessége ezúttal sem hagyta el. R{mosolygott a svédre, és valami ilyesmivel kezdte: „sum gratificando< sono felice< ach du lieber Augustin, Augustin< io< ich< icke habe’s forgotten<” Kétségbeesésében hal{nték{ra illesztette ujjai hegyét. Elmagyar{zta németül: most jut eszébe, megmondt{k oper{ció előtt. Készüljön fel r{, a műtét sikerül, de memóri{ja egy részén csorba eshet, mondhatni: kiv{gnak belőle valamit. Ez az oka< A két magas svéd úr meggörbült a sz{nalomtól. Német nyelven biztosított{k Karinthyt: remélik, gyógyul{sa sor{n, közös nyelvük ismét visszatér emlékezetébe. Lefordított{k az üdvözlő szöveget és megrendülve t{voztak. Azt hiszem, valahol a Svéd Eszperantó T{rsas{g iratt{r{ban megtal{lható a végzetes nap története, mikor Karinthy Frigyes elfelejtette az eszperantó nyelvet. * Great Moments in Photo Journalism (A hírlapi fényképezés nagy pillanatai) – ez a könyv kellemetlenül hivalgó címe. Az Egyesült [llamokban jelent meg és fényképeket közöl az, utóbbi évtizedek leghíresebb csat{iról, gyilkoss{gairól, forradalmairól, Most l{ttam először a magyar forradalomról készült nyugati fényképeket. Reszkettem a haragtól és szégyentől. Ezeket a fényképeket közölték Nyugaton, anélkül, hogy az arcokat retus{lt{k vagy a szemeket fekete maszkkal fedték volna. Baromi tudatlans{gból? Besti{lis közönyből? Egyre megy. A fényképész-riporter csak ahhoz ragaszkodott, hogy felvételeit jó pénzért eladja a Life-nak vagy a Paris Matchnak. A képekről azt{n
az {vósok r{ismertek az emberekre és többet közülük felakasztottak. Ugyanez a könyv fényképet közöl egy ijedt arcú, de nagyon derék keletnémet hat{rőrről, aki felemeli a két orsz{grészt elv{lasztó szögesdrót egy méternyi darabj{t, és a résen {t kisgyermek bújik ki Nyugatra. Úgy tudom, ez a fénykép volt az egyetlen bizonyíték a hat{rőr ellen, amikor hal{lra ítélték. Lehet, hogy életfogytiglanra kegyelmeztek néki; akkor még most is r{cs mögött ül. A fényképész kétségtelenül ismerte bűne súly{t és nagys{g{t, mert nevét nem közöltette a fénykép alatt. Csak a pénzt vette fel, a dicsőségre nem tartott sz{mot. Ilyenkor az ember kénytelen-kelletlen bevallja önmag{nak, hogy a pénzszerzés {ltal{nos, féktelen és ünnepelt szenvedélye aligha emeli a Nyugatot a Kelet al{való praxisai fölé és e téren a Közös Piac két vezető orsz{ga messze maga mögött hagyta az Egyesült [llamokat. E züllés közepette nehéz megmondani, miféle büntetés j{rna ki a fényképésznek, vagy mit gondoljon az ember egy t{rsadalomról, mely az ilyesmit m{r észre sem veszi. Június 20 Ma reggel, miközben nesztelenül sét{ltam a moha szőnyegén és a lehullott levelek közt az erdőben, ak{r egy indi{n vad{szember, néh{ny tűrhető sor jutott eszembe készülő versemből. Haza kellett sietnem, mert v{llamra akasztott tarsolyomban sok minden volt velem – nitroglicerin, pénz, h{rom töltőtoll –, csak éppen jegyzetfüzetem hi{nyzott és féltem, elfelejtem a sorokat. Valaki egyszer említette a p{rbeszédet, mely egy nemzetközi kongresszuson folyt Paul Valéry és Albert Einstein között. Valéry noteszt húzott elő zsebéből és valamit följegyzett benne. Azt{n, amikor Einstein csod{lkozó pillant{s{t észrevet-
te, magyar{zatot fűzött hozz{: „Mindig noteszt hordok magammal, arra az esetre, ha valami jó ide{m t{mad. Önnek nincs notesza?” „Nincs. Nekem szinte soha sincsenek jó ide{im” – v{laszolta Einstein. Ötleteim nekem sincsenek. Ennek ellenére notesszel j{rok, pontosabban papundeklivel fedett blokkokat hordok magammal. Az elsőt még Buenos Airesben vettem: furcsa, tömzsi kuriózumnak néztem 1957-ben. Legnagyobb csod{lkoz{somra később észrevettem, hogy Londonban, Firenzében, M{lt{n, New Yorkban és Torontóban pontosan ugyanilyen blokkokat {rulnak. Így újabb és újabb részleteket ragasztottam noteszemhez. 800 oldaln{l tartok. Amikor följegyeztem a verstöredéket, az utolsó üres oldalon Eric kezeír{s{t fedeztem fel. Most jutott eszembe, hogy néh{ny hónappal ezelőtt a z{gr{bi repülőtéren, az étteremben megkérdeztem tőle: szerinte kik az emberiség legnagyobb jótevői? Epikúrosz Sz{mosz szigetéről, mert r{jött, hogy a mor{lfilozófia egyetlen méltó t{rgya az emberi boldogs{g; Titus Lucretius Carus római költő, aki Epikúrosz tanait a Nyugattal megismertette; William Occam angol sz{rmaz{sú teológus, amiért kimutatta, hogy metafizika nem létezik; Johann Sebastian Bach, az ember hangja, mely felemelkedik Istenhez; Wolfgang Amadeus Mozart, Isten hangja, mely al{sz{ll az emberiséghez; François Marie Arouet de Voltaire, amiért megtanított arra, hogy van lelkiismeretünk, vagy kellene, hogy legyen; és sz{zszor jobban megtanított bennünket, semmint a keresztény Egyh{z;
a kloroform és a f{jdalomcsillapítók feltal{lói, amiért először j{rultak hozz{, hogy a tudom{ny az emberiség jav{t szolg{lja; és végül Ludwig Wittgenstein, mert felrúgta a Pl{tótól Leninig felhalmozott üres képzelgések és politikai agyrémek szemétdombj{t. * KÉT TÖRTÉNET AUTÓBUSZON. Az elsőt McGee, a neves oxfordi filozófus mondta el. Londoni autóbusz zsúfolt tetején ült, egy ír fiatalasszony oldal{n. Az asszony vagy nyolc hónapos gyermekét akarta megszoptatni és kigombolta ruh{j{t. Angol nő ilyet nem tesz. Odatartotta egyik melléhez a csecsemőt, mire az undorral elfordult. Erre odatartotta a kisdedet m{sik melléhez és azt mondta, amit a kisded természetesen nem érthetett még: „Ha ebből sem iszol, ezt az urat szoptatom meg itt magam mellett!” A m{sik történet: 1954-ben Wesselényi Miklós bar{tommal utaztam a 7-es autóbuszon a Körúttól Zugló felé. Előttünk két asszony ült. Amikor a Szent Domonkos-templom előtt elhaladtunk, a törékenyebb, fiatalabb nő keresztet vetett. A m{sik r{förmedt: „Minek vet keresztet? Azt hiszi, van Isten?” – „Van” – felelte félénken az első. „Úgy?” – kérdezte gúnyosan a m{sik.”Azt{n m{r l{tta az Istent?” – „Nem l{ttam.” – „Akkor honnan tudja, hogy van, ha nem l{tta?” – tudakolta az agit{tornő diadalmasan. Az asszonyka hallgatott. Miklós ujjhegyével megérintette a m{sik nő v{ll{t. „A maga pelcs{j{t sem l{ttam még” – {llapította meg hangosan –, „mégis tudom, hogy van.” A busz közönsége olyan jókedvre derült, hogy az agit{tornő kénytelen volt lesz{llni a következő {llom{son.
Június 21 Lüktető fejf{j{s. Beszedtem ellene az orvoss{got, de orvoss{gtól éppen olyan kevéssé tudok írni, mint fejf{j{stól. Itt fekszik mellettem a tegnap említett notesz a konyhaasztalon, tízezer bejegyzéssel. Aforizm{k, gondolatok, komment{rok, történetek. Hadd idézzek belőlük. Nem szeretem Luthert, de van egy kedvenc Lutheridézetem: „Ha azt mondj{k, holnap vége a vil{gnak, ma még almaf{t ültetek.” * Botticelli nőalakjai, fehér bőrükkel, hegyes {llukkal, karcsús{gukkal, törékeny bok{jukkal olyanok, hogy angolul szólítan{m meg őket. * Majakovszkij versei 1920 ut{n: a kont{r triumfalizmusa. * P{rizsi k{véh{zban csak a francia tudja, mit csin{ljon a l{b{val. * A magyar kommunista p{rt első titk{r{nak biogr{fi{j{ba olvastam bele. Valami Gyurkó nevű írta. Bedobtam a csőbe, mely az égető katlanba visz. Ha címét tudn{m, t{viratoznék Gyurkónak: „Ilyen életrajzot kív{ntam K{d{r J{nosnak.” * J{szai Mari sorra l{togatta a vidéki szính{zakat és mindenütt Melinda szerepét j{tszotta a helyi t{rsulattal. Főpróba ut{n, az előad{s napja előtt, mindig lefeküdt a helybeli B{nk b{nnal, hogy kellő érzéssel tudja a feleséget adni. Így történt
Győrben is, de J{szai m{r az első pillanatokban kiugrott az {gyból: „Nyomorult! Ezzel a fasszal akarod a magyar j{tékszín legnagyobb szerepét elj{tszani?” Még az éjjel visszautazott Budapestre. * „Az {llatok gépek” – írta Descartes. Nyilv{n sosem volt kuty{ja. * Olvasd Seneca Morali{it. Ettől mindj{rt erkölcsösebb lénynek érzed magad, mint amilyen vagy. * Megszívlelendő intelem a IV. sz{zadból: „Nézd meg gyorsan It{li{t, ha még l{tni akarod.” * Ha észak-amerikai t{rsas{gban híres kort{rsat emlegetnek, valaki mindig megszólal: „Személyes ismerősöm.” Vannak személytelen ismerősei is? * Anatole France:”Az emberek középszerűen gonoszak és középszerűen ostob{k.” Ekkora jóindulattal az emberiségről csak a XIX. sz{zad végén nyilatkozhattak. * R{kosi M{ty{s egyik első útja 1945-ben a budapesti {llatkertbe vezetett. Az igazgató kíséretében egyenest a kígyók h{z{ba ment és elintézte, hogy a R[KOSI VIPERA felír{s helyére HOMOKI VIPERA kerüljön. *
Eric a torontói Spadina Avenue-n j{rt, ahol sok a magyar üzlet. Az egyik kirakatban, mondja, szép székely nevet olvasott. Milyen nevet?”Azt, hogy Jut{nyos [ron.” * Életem egyik legnagyobb öröme ért ma hajnalban: azt {lmodtam, hogy Herculaneumban megtal{lt{k Petronius Satyriconj{nak teljes kézirat{t. Erre következett életem egyik legnagyobb csalód{sa: kiugrottam az {gyból, hogy útnak induljak N{polyba. * A rím mag{tól jön, a szöveggel együtt. Nem kényszerzubbony, mint angolban. * Egyik kaliforniai magyar ismerősömet Nemerten Gyul{nak hívj{k. Megkérdeztem: finn sz{rmaz{sú-e? Magyar, v{laszolta. Nagyapja a sz{zad elején v{ndorolt ki az [llamokba. Békési zsellér volt, Hódi Istv{n nevű. A hajóról lemenet, az érkezők a bev{ndorl{si tisztviselő asztala mellett mentek el. Az megkérdezte nevüket és hivatalos pecséttel ell{tott szelvényre jegyezte fel. Ez a szelvény jogosította az amerikai {llampolg{rs{g megszerzésére. Nagyapja egy kukkot sem tudott angolul és amikor a hivatalnok nevét kérdezte, azt v{laszolta: „Nem értem.” Így jutottak a Nemerten csal{di névhez. * A hindu gondolkod{s baja: hogy a tényeket nem veszi tekintetbe. A modern európai gondolkod{s baja: hogy csak a tényeket veszi tekintetbe. *
Török B{lint és Maléter P{l elfogat{sa: az oszm{n és a szovjet al{valós{g azonoss{ga. * Az öregkor egyik keserű-édes gyönyörűsége: elhalt bar{tok von{sait és mozdulatait keresem húsz esztendős fiaikban, mikor könyvt{rszob{mban leülnek velem szemközt. * Ha a kommunist{k végül megbuknak – ami nagyon kív{natos –, a kapitalist{k péld{tlan elszemtelenedése következik. * A költészet mesterségét nem tudom megtanulni. Mikor leülök, hogy ötsz{zadik versembe belekezdjek, ugyanaz a szorong{s fog el, mint amikor az elsőt írtam. * A nyomor ellen van orvoss{g, a jólét ellen nincsen. * KUZNYECOV: „A tudom{ny nem véd meg a barbarizmus ellen.” * A nagybeteg XIV. Lajos kir{ly panaszkodott, hogy nem érez nagyobb f{jdalmat, holott földi szenvedését lesz{mítan{k a Purgatóriumban töltendő idejéből. * A középkor embere azt hitte el, amit mondtak néki, és nem azt, amit l{tott. Olvasom Petrarc{t: megérkezik Róm{ba és {tmegy az Angyalv{rba vezető hídon. A hidat – írja – Traianus cs{sz{r aj{ndékozta Róma népének. Ezt előzőleg hallotta. A híd
felj{rój{n nagy t{bla, mely 1800 éve hirdeti, hogy a hidat Hadrianus cs{sz{r építtette. Fölöslegesnek tartotta elolvasni. * Spinoza kompakt filozófi{ja megc{folhatatlan. De igaz-e? * Nem kell részleteznem, mennyire im{dom Arany J{nos költészetét. De ma m{r be merem vallani: hatvan éve b{nt, hogy a magyars{g reprezent{ns{ul a Toldiban egy erős, buta ember személyét v{lasztotta, ki hírből sem ismerte a szerelmet, vagy az erotik{t. * Szép von{s: az emberek Kalkuttai Terézben azt tisztelik és szeretik, ami teljesen idegen tőlük. * A metafizika a filozófus egyetlen mankója. Erre t{maszkodik, hogy az értelmetlen mindenségben értelmet tal{ljon. (Pl{tó!) * A légszennyeződés elterjedése óta a renesz{nsz, vagy a rokokó képek vil{gos, élesen körvonalazott h{ttere irre{lisnak tűnik. * Az úgynevezett ignudik, a félmeztelen fiatalemberek a Capella Sistina mennyezetén {llítólag Michelangelo fiúszeretői voltak. Legtöbbjük dereka és combja olyan, mint az érett nőké. Olykor pedig női szobrain, mint az Éjen, vagy pontosabban: a nő bőre alatt a férfi izmait {br{zolta. *
A lugasok és filagóri{k lassanként eltűnnek és velük együtt a t{rsas együttlét kerti örömei is. Vajjon miért? Mert a TV-t nehéz kivinni a lugasba? * Vészes előjel. A múlt sz{zad nagy íróit olvast{k és nemzedékről nemzedékre adt{k tov{bb. Az utolsó évtizedek nagy könyveit (Híd a Drin{n, A p{rduc, A Paradicsom kapui stb.) ugyancsak olvass{k, és azt{n kezdik elfeledni. Nincs nagy esztéta, sem eleven irodalmi tudat, mely sz{mon tartan { őket. * Az emberiség égető problém{inak megold{sa mindig elmarad, mert kiderül, hogy a problém{k hol nem égetőek, hol nem megoldhatóak, hol nem problém{k. * Po Csü-ji (772-846) kínai költő remek trükköt alkalmaz: verseiben morózus, önző, kellemetlen embernek {llítja be mag{t, aki minden csat{t elveszít b{jos környezete ellen. Így nyeri el az olvasó rokonszenvét. * Tanger, 1978. Magas, arab nő jön a strandra. Gondosan el van f{tyolozva, csak éppen szembogara l{tszik. Bő köpenyege nem engedi kital{lni: kövér-e vagy sov{ny, öreg-e vagy fiatal. Mereven maga elé néz. Selyemszokny{ja fehér bőrpapucs{t veri. Csupa gőg és érinthetetlenség. A homokban szédítő gyorsas{ggal bikinire vetkőzik. Gyönyörű és fiatal. Amikor elfekszik, megértő mosolyt küld felém, amiért nem tudom levenni róla a szemem. *
A Purgatóriumot teológiai szükségszerűségből létesítették az égben. * Sok minden megtörténhetik a vil{gon, csak éppen az nem, hogy a neopl{tonist{k rokonszenves {lmai valóra v{ljanak. Teilhard de Chardin a nooszphéra jövetelét ígérte, vagyis azt, hogy az anyag élő szellem lesz szemünk előtt. Erről, sajnos, szó sincs. Lorenzo de’Medici kedvenc neopl{tonista filozófusa, Marsiglio Ficino (1433-1498) még tov{bb ment. Nem kell attól félnünk, {llította, hogy az emberiség elöregszik és kipusztul. A Tejút ugyanis – csak fel kell nézni r{, hogy bel{ssuk nem m{s, mint egy óri{si sperma-tart{ly. Ha az emberiség megvénül és impotens lesz, Isten ezt a rengeteg ondót lecsapolja a földre és megfiatalít vele mindenkit és mindent. * A sz{mtalan vari{cióban keringő történet való alapj{t V{mbéry Rusztem professzor mondta el nékem New Yorkban. Valamikor a sz{zad elején J{szi Oszk{r és Somló Bódog t{rsas{g{ban felment atyj{hoz, V{mbéry [rminhoz. Megkérték: v{llalja el az {ltaluk alapítandó Radik{lis P{rt díszelnökségét. Mire V{mbéry [rmin: „Radik{lis P{rtot sz{ndékoztok alapítani Magyarorsz{gon? Miért nem ink{bb mész{rszéket nyittok Mekk{ban?” Június 22 Még mindig f{j a fejem. Folytatom a jegyzetek m{sol{s{t: Miért szeretem a madarakat? Mert az ember mellett az egyetlen élőlények, melyek jókedvükben fütyülnek és énekelnek. *
Sz{mos angol nővel és férfival ismerkedtem meg, akik otthagyt{k haz{jukat, mert nem bírt{k a brit előítéleteket. Letelepedtek külföldön és az ottani „bennszülöttek” ellen ugyanazokat az előítéleteket hangoztatj{k, melyek miatt Angli{ból elmenekültek. * A kínai képzőművészek évezredek óta rajzon, festményen, szobron szinte kiz{rólag karakterisztikus, de majdnem karikírozott arcú, otromb{n dagadt testű, csúnya öregembereket {br{zolnak. Réges-régen azt képzeltem: a kínaiak mind ilyen csúny{k. Az amerikai hadseregben később sz{mos kínai fiatalembert l{ttam meztelenül és – de a hadseregen kívül – több l{nyt is. Sok szép volt köztük és úgy l{ttam, hogy testük fiatals{ga tartósabb, mint a fehéreké. Miért nincs kínai akt-festészet? És miért esik oly kevés szó a kínai költészetben szenvedélyről és szerelemről? * Budapest, 1946. Szép Ernőt mentem megl{togatni. A kis hotelben lakott a Margit-szigeten. Alkony ut{n értem ki. A sz{lló port{sa – vagy tulajdonosa? – érdeklődésemre azt mondta, hogy a költő a bokrok közt van. Azt{n elmagyar{zta. A közeli padokon, a bokros előtt, esténként szerelmesp{rok ültek és a rigók (vagy csalog{nyok?) füttyét hallgatt{k. Az ostrom {gyúz{sa elkergette a rigókat. A szerelmesp{rok most újra kij{rnak és a madarak énekét hallgatj{k. Nem tudj{k, hogy az öreg költő beguggol a bokrok közé és ő fütyül nékik. * Kommunista esztétika. A My Happy Days in Hell (Pokolbéli víg napjaim) című, 1962-ben megjelent önéletrajzi ír{somat az amerikai, angol, d{n, francia stb. kritikusok elismeréssel fogadt{k és, egyebek közt, a könyv életvid{m, epikúreus jellegét mél-
t{nyolt{k. Magyar kritika elsőnek 20 évvel később l{tott napvil{got a Szabolcsi Miklós szerkesztette A magyar irodalom története, IV. kötet (Akadémia Kiadó, Budapest, 1982) című munk{ban. A bír{lat egyetlen mondatból {ll: „Faludy György My happy days in Hell címmel jelentette meg keserű önéletír{s{t.” (407. oldal.) Még a könyv címét sem olvast{k el. * Konszt{ntinosz K{v{fisz erotikus versei: szentiment{lis maszlag. A régi Alexandri{ról, biz{nci cs{sz{rokról, Komm{géné kir{lyairól, a hellén istenekről szóló versei nagyszerűek és aktu{lisak. Mért aktu{lisak? Azt nem tudom. De azok. * [verroész: Miért teremtett volna bennünket Isten halandóknak, ha azt akarja, hogy halhatatlanok legyünk? * Marc-Antoine Muret (Marcus Antonius Muretus) francia humanista a m{glya elől haz{j{ból Róm{ba menekült. Noha titokban a reform{cióval rokonszenvezett, a l{ngoló katolikust j{tszotta és a Szent Bertalan-éjszaka hírére ujjong{sban tört ki. „Minek örülsz?” – kérdezte egyik bar{tja. – „Hogy annyi franci{t öltek meg” – felelte. Londonban, K. Zolt{n bar{tom h{z{ban egy este együtt ültünk a tbiliszi egyetem néh{ny intelligens tan{r{val. Nem titkolt{k, mennyire gyűlölik a kommunizmust. Az egyik jelenlévő Szt{lin rémtetteiről kezdett beszélni, mire a legfiatalabb grúz professzor félbeszakította: „Ne b{ntsa Szt{lint! Annyi oroszt ölt meg!”
Id{ig süllyedtünk. * John Donne (1572-1631) angol költő ujjainak elmondhatatlan szépsége William Marshall portréj{n. * Amerikai újs{gíróval tal{lkozom (1970) a Columbia egyetemen. A Szovjetunióból tudósított a m{sodik vil{gh{ború alatt. Szt{lingr{d felé utazott kocsin, orosz tiszt kíséretében a Volga balpartj{n, néh{ny ór{val azut{n, hogy a németek megadt{k magukat. Az út menti dombon orosz kisfiúk sz{nk{ztak. Az amerikai meg{llította a kocsit, hogy csokol{dét adjon a gyerekeknek a csikorgó hidegben. Akkor l{tta, hogy a fiúk német katon{k csontt{ fagyott holttesteit haszn{lj{k sz{nkónak. * (Eszembe jutnak az új-guineai emberevők.) K{r, hogy Jean-Jacques Rousseau nem utazott a Stanley-hegyekbe. Ott megnézhette volna „a primitív, természetes és jós{gos” embereket, mialatt ny{rsra húzz{k. * Nem elfelejteni: Molotov szovjet külügyminiszter, természetesen Szt{lin utasít{s{ra, 1940 június{ban üdvözlő sürgönyt küldött Hitlernek, amikor P{rizst elfoglalta. * Többen nevezték előttem Luk{cs Györgyöt „a sz{zad egyik legnagyobb filozófus{nak”. Ilyenkor mindig megkérdezem: „És mondjad, mi volt Luk{cs filozófi{ja?” A legtöbben m{r ettől a kérdéstől is megsértődtek. V{laszt még senki nem adott. N{lunk nem b{nj{k, ha egy filozófusnak nincs filozófi{ja. *
Szolzsenyicin téved, amikor a koncentr{ciós t{borokat szovjet tal{lm{nynak minősíti. Koncentr{ciós t{bort az angolok {llítottak fel először a búr h{borúban. * [lkm{n ógörög költő (Kr. e. VII. sz{zad): „Én minden mad{r dal{t ismerem.” * Saint-Simon olyan okos volt, hogy kései olvasója megbotr{nkozik, hogy ennyi ésszel sem tudta levetkezni előítéleteit. Egy alkalommal a Mémoires szerzője herceg bar{tj{val v{ratlanul toppant be egy harmadik herceghez l{togatóba. Az illetőt szob{ja remek asztala mellett tal{lt{k, amint inas{val sakkozott. A két l{togató a felh{borító l{tv{nytól dermedten {llt. A felkín{lt székeket nem foglalt{k el. Majd nagyon hamar angolosan t{voztak. Mint Saint-Simon mondja: sosem tértek vissza. * Toronto, 1982. Kop{csi Jutka {larcos maskar{ra hívott bennünket. A karcsú, fiatal Kotr{s Csöpi a torontói Magyar Szính{z kellékt{r{ból kölcsönzött cs{kót, husz{rtiszti kék atill{t, vörös bricseszt, csizm{t, kardot. Egri Gyurka markot{nyosnőnek öltözött a Harmincéves H{borúból: fűzöld pruszlik, szoknya, tollas szalmakalap. Oldal{ra fia egykori, nylon j{tékpisztoly{t kötötte fel. Én veres fürdőkab{tban, térdig érő vatta-szak{llal Mikul{s voltam. Egri vitt bennünket kocsij{n és a csupa hasonló h{zú külv{rosi úton tévedésből az 1445 előtt {llt meg az 1545 helyett. Felvettük a maszkot, mert Jutka ezt kérte, és beléptünk. A h{z ajtaja nyitva volt. Az előszob{ban és a szalonban senki. Csöpi ment előre a karddal. Az ebédlőben fiatal h{zasp{r vacsor{zott, két 8-10 éves fiúgyerekkel. L{ttunkra a férfi felugrott, mindkét karj{t felemelte: „Ne b{ntsanak bennünket! Pénzem az íróasztal fiókj{ban van!” Bocs{natkérés nél-
kül h{tr{ltunk ki. Csöpi majdnem elesett a kardtól. Az előkertben m{r meggörbültünk a röhögéstől, pedig a jelenet tragikusabb, mint ahogy az első pillanatban l{tszott. * Péter G{borról, az [VO hírhedt főnökéről mondta nékem egy nő: „Olyan gonosz, hogy még az ondója is fekete.” Nem mertem megkérdezni: tapasztalatból beszél? * Az Auschwitzba került lengyelek ujjongtak, amikor megtudt{k, hogy az odakerült zsidókat elg{zosítj{k. * Anthony Rhodes bar{tom, a Daily Telegraph tudósítója l{togatóba utazik Magyarorsz{gra, hogy riportokat írjon. „Ugye, ne vegyek fel nyakkendőt?’ – kérdi. „Meg{ll{s nélkül hordj nyakkendőt” – aj{nlom. – „A prolet{rdiktatúr{ban senki sem {ll szóba veled, ha munk{snak néz.” * A Gens Julia (Augustus cs{sz{r csal{dja) és Nagy Konstantin nemzedéke p{r évtized múlt{n kihalt, mert egym{st öldösték. II. Endrének 7, IV. Bél{nak 10, V. Istv{nnak megint 7 gyermekéről tudunk. Feltehetően ennél több volt. Ut{nuk 30 évvel l{ny{gon is kihaltak az [rp{dok. Mi történt itt? * A kommunista szemforgat{s és hipokrízis kenterbe ver mindent, amit az emberiség eddig produk{lt. Hór{t és Klosk{t, ezt a két bandit{t, szabads{ghősöknek hívt{k. A denunci{ciónak feljelentési kötelezettség, a szolgalelkűségnek p{rthűség volt a neve. Recsken éhenhalt bajt{rsaim elhunyt{t a raborvosnak ír{sban úgy kellett jelentenie, hogy defatig{cióban haltak meg. Es a
legcifr{bb: hogy a népirt{st és tömegmész{rl{st évtizedekig személyi kultusznak becézték. * Miért tűnnek olyan szomorúnak a kissé előredőlten alvó madarak? * Tanger, 1964. Marthe de Ruspoli-Chambrun hercegnőhöz közeli, szívélyes bar{ts{g fűzött, de régészeti elméleteit kétkedve fogadtam. Péld{ul azt, hogy az ó-egyiptomi (berber) nyelv és vall{s döntően hatott a zsidós{gra, és azon keresztül a kereszténységre is. Kétségeimet nem nyilv{nítottam, de Marthe észrevette őket. Dzsipjén {sat{sokhoz vitt le, mélyen az orsz{gba. Kis, teah{zi kertben ültünk, közvetlenül a sziklafal mellett. A szikl{n kis kígyó tekergett. A kiszolg{ló berber fiú éppen a te{t hozta. A hercegnő a kígyóra mutatott és megkérdezte a fiútól berber nyelven: „Hogy hívj{k ezt?” – „S{t{n” – felelte a fiú. * Victor Hugo költeményeiben van valami Baudelaire-éből, mégpedig csak azokban a versekben, melyeket 55 éves kora, azaz a Les Fleurs du Mal megjelenése előtt írt. Ut{na, jersey-i sz{műzetésében kitépte volna mag{ból azt, ami benne a még ismeretlen Baudelaire volt? * Római tanulm{nyútj{n a sz{zad elején az {sat{sok olasz vezetője kísérte Anatole France-ot. Meg{lltak Claudius Flavius Julianus cs{sz{r mellszobra előtt.” A Hitvalló Julianus” – {llapította meg France. Az olasz professzor megborzongott az iszonyattól. „Nézőpont kérdése” – mosolygott a francia és tov{bbindult Nagy Konstantin, az Aposztata szobra felé.
* Rendkívül rokonszenves, 21-22 éves fiatal p{r tal{lt menedéket Zal{n Magda vill{j{ban. Magyarorsz{gról menekültek, szegények, okosak és műveltek. Miért emigr{ltak? Két okból. Az egyik, hogy nem tudtak lak{st szerezni és mindketten szüleikkel éltek, külön-külön. És a m{sik?”A szüleink kommunist{k” – feleli a szép, magas asszonyka. – „Nem bírtuk butas{gukat.” Hogy ezt is megérhettem! * A XX. sz{zad. Lényegében végigéltem. Iszonyú volt és érdekes. * Költőnek nem kell vil{gnézet. Elég bilincs és hüvelykszorító van rajtam amúgy is. Június 24 *** Sét{m közben a szemközti hegy fölött – a hegynek nincs még neve – sas vagy ölyv keringett. Hegycsúcs fölött köröző sast sokat l{ttam. Recsken, a Cs{k{nykő fölött is gyakran rótta köreit az egyik; nékünk, raboknak úgy tűnt; mintha a szabads{g jelképét l{tn{nk a magasban. A mai sas abban különbözött tőle, hogy keskeny {gat, borjú l{bsz{rcsont j{t vagy valami hasonlót tartott karmai közt, vagy tal{n csőrében – olyan szögben l{ttam, mely nem engedte a pontos megkülönböztetést. Ugyanilyen sast l{ttam egyszer Marokkóban, az Atlasz vonulata fölött – az is keskeny, hosszú t{rgyat tartott karmai közt. Akkor is, most is a legend{s turul-madarat juttatta eszembe és a nemrég aj{ndékba kapott porcel{nturult. A turulról viszont a hozz{kapcsolt ősi szok{sra kellett gondolnom: arra, hogy kedves vendégnek haladéktalanul odaadjuk, feleségünk
kivételével b{rmely tulajdonunkat, ha rajta felejti szemét. Erről meg régi ismerősök rajzottak fejemben, úgyhogy hazasiettem, hogy mindezt feljegyezzem, mielőtt elfelejtem. BEVEZETÉS A GYŰRŰHÖZ. A gyűrű történetét Marokkóban sokszor hallottam. Ha jól emlékszem, Gavin Maxwell is megírta a The Lords of the Atlas (Az Atlasz urai) című könyvében. Ismertem mindkettőjüket, T{mi el-Gl{ui m{rr{kesi pas{t, az Atlasz ur{t és Gavin Maxwellt. Az utóbbival Tangerben tal{lkoztam egyszer vagy kétszer. Skóciai tengerparti h{z{ban vidr{kat szelidített és ezekről írt néh{ny remek könyvet, de Szicíli{ról és a S{tt-el-Ar{b mocsar{nak lakóiról is, ugyanolyan kitűnően. Gratul{ltam ír{sművészetéhez, szemet-sz{jat el{llító tehetségéhez, mire szívélyesen és őszintén kifejtette: semmit sem gyűlöl jobban, mint ha íróasztalhoz kell ülnie, hogy „könyvet csin{ljon”. Undorral és csakis végszükség esetén teszi: ha adóss{gai annyira felgyülemlettek, hogy nem tudn{ h{z{t és szép fiúszeretőit megtartani, akik egyúttal vidr{it {polj{k. Az Atlasz ur{t, T{mi el-Gl{uit, a nagyhatalmú m{rr{kesi pas{t ugyancsak ismertem. Nem én kerestem ismeretségét, mert ezt hi{ba tettem volna, hanem ő az enyémet, m{rmint a költő ismeretségét. Nem mintha 1940 vége felé verseim híre Marokkó partjait verdeste volna. Azóta sem verdesi. Mint emigr{ns, több hónapig tartózkodtam M{rr{kesben. A Café Universelt naponta l{togattam és a zsúfolt k{véh{z kis, kerek m{rv{nyasztalai egyikén verseket írtam. Egy szép nap azt{n óri{si aj{ndék-pulyka nyak{ra kötött meghívót kaptam: tiszteljem meg, mint költő, a pas{t, jelenjek meg palot{j{ban a banketten és legyek a vendégkoszorú dísze. A pasa ugyanis, ahogy később zsidó titk{r{tól megtudtam, besúgókat tartott minden nevezetesebb helyen. Az egyik, írott jelentésében, besz{molt a fiatal európairól, aki a Café Universelben l{zasan körmöl. Ismeretlen nyelvet haszn{l; csak annyit tudott meg{llapítani, hogy a
sorokat nem írja végig. Amiből a pasa kital{lta: költővel akadt dolga. És mert minden arab-berber nagyúr akkoriban még tisztelte a költészetet, palot{j{ba invit{lt. A PASA GYŰRŰJE. Winston Churchill a m{sodik vil{gh{ború előtt és ut{n többször telelt M{rr{kesben, ahol a vil{g egyik legjobb sz{llod{j{ban, a Mammúni{ban lakott. A pas{t jól ismerte. Kétségtelenül impon{lt néki a sivatagi rablóból lett nagyúr, kinek saj{t hadserege és 300 {gyasa volt. Sokszor vendégeskedett el-Gl{uin{l, ahol nélkülözhetetlen whiskyjét porcel{ncsészében mint „angol te{t” szolg{lt{k fel. Rendszerint h{rmasban vacsor{ztak. Churchill mindig egy-egy előkelő angol hölgyet hozott mag{val. Olyat, aki kifog{stalanul beszélt franci{ul, miut{n ez volt a t{rsalg{s nyelve. Egy alkalommal Churchill fiatal és szép, de Marokkóban még j{ratlan hölgy t{rsas{g{ban jelent meg. Étkezés közben a hölgy rajta felejtette szemét a remek, ékköves gyűrűn, melyet a pasa kisujj{n hordott. „K{r a gyönyörű gyűrűért ennek a barb{rnak az ujj{n” – súgta oda szomszédj{nak angolul, mire az bok{n rúgta az asztal alatt, b{r úgy tudta, hogy el-Gl{ui nem ért angolul. Mindenképpen nem adta jelét, hogy b{rmit értett volna. Mielőtt a pasa kikísérte vendégeit a kapu előtt v{rakozó baldachinos fogathoz, lehúzta kisujj{ról a gyűrűt, és {tnyújtotta a d{m{nak: „Kegyed valóban méltóbb, hogy, ezt a gyűrűt viselje, mint az olyan barb{r, mint én vagyok.” A szavai keltette konstern{ció l{tt{n hozz{tette:” Arab szok{s, hogy legkedvesebb vendégeinknek odaadjuk azt a tulajdonunkat, melyet megkív{n. A gyűrűt akkor is r{tukm{ltam, volna önre, ha nem értem szavait. Viselje szerencsével.” A PASA ÉS MADAME P
Marokkót. A h{borút követően Lyatuey marsall francia főmegbízott mindent elkövetett, hogy a marokkói uralkodóoszt{lyt megnyerje a franci{knak. Ezen felül vasutakat, kórh{zakat, utakat építtetett és felsz{molta a rabszolgas{got. A m{rr{kesi francia helyőrség vezetője fiatal, tehetséges sz{zados lett, akit b{jos feleségével egyenest P{rizsból vezényeltek {t. Egy par{dé alkalm{ból el-Gl{ui megpillantotta Marie P
ben ő lőtte agyon a merénylőt. Ezúttal azonban reszketett és az előtérben {lló lak{joknak, kiket még soha nem méltatott szóra, ezt mondta: „Segítség! Ez a nő meg akar enni.” Később mégis rendeződött köztük a viszony, nem tudni, hogyan: vagy a pasa saj{tította el a francia szok{sokat, vagy Mme Marie szokott le róluk. A sz{zados férj eltűnt a színről és el-Gl{ui birtokot és kastélyokat aj{ndékozott Mme P.-nek. 1956 ut{n, mikor a pasa meghalt és Marokkó független lett, a francia gyarmatosítók ingatlanait elkobozt{k. Marie javait sértetlenül hagyt{k. Vagyon{ból bennszülött, szegény kisl{nyokat neveltetett fel és h{zasított ki. P{r évvel ezelőtt még gyakran l{togattam az öregasszonyt tangeri lak{s{n. B{jos maradt és vid{m. A vil{g legjobb ceyloni te{j{t n{la ittam. A tea nem Ceylonból jött. Marie kiment a kertbe és hol ebből, hogy abból a növényből tépett néh{ny levelet. Ezekből főzte frissen a ceyloni te{t. A KORDOVAI DÍSZT[L. 1941 elején, első hosszabb marokkói tartózkod{som idején arab jó bar{tom, [m{r kasb{j{ban (védelemre berendezett lakótorony a sivatagban) vendégeskedtem. A „szép szob{ban” {lltam, mielőtt útnak indultunk és búcsút vettem a tarka szőttesektől, faragott cédrusfa asztalk{któl és görbe tőröktől a falon. Legjobban a fal közepére erősített, halv{nyrózsaszín díszt{lat szerettem. T{nyér nagys{gú közepén, illetve közepe alatt egyenletesen kiterített fekete csipke lebegett a hajsz{lfinom, pókh{lószerű repedésekkel teleszőtt üvegben. [m{r azt {llította: csal{di legenda szerint a díszt{l Kordov{ban készült a XIII. sz{zadban, amikor egy ideig, az [lmor{víd{k és [lmoh{dok hódít{sa révén Sevilla volt Marokkó főv{rosa. A t{lat b{multam, mikor [m{r belépett a szob{ba. Megkért: öltözzem fel az útra; a nagy hőség miatt ugyanis fürdőnadr{got hordtunk mindketten. Majd hozz{tette: roppant gazdag emberhez megyünk l{togatóba az úton. Lak{s{ban hem-
zsegnek a szebbnél szebb díszt{rgyak. Ne felejtsem szememet egyiken sem, mert akkor a h{zigazda kötelességének érzi, hogy odaaj{ndékozza nekem, még ha szíve szakad meg érte. Szégyenemben elpirultam és szaladtam öltözni. A kőfal alatt, a homokban v{rtam Am{rra. Hóna alatt nagy, lapos csomagot hozott. Tudtam, micsoda. Es azt is tudtam: nincs hatalom a földön, mely megakad{lyozza, hogy a kordovai t{lat nékem adja. A PORCEL[N TURULMAD[R. Közel ötven esztendővel később hasonló tapasztalatot szereztem. Münchenhen j{rtam l{togatóban, ahol a recski, volt politikai rabok összejövetelt rendeztek. B. Z. bar{tom és egykori recski rabt{rsam h{z{ban laktam, mintegy negyven kilométerre a bajor főv{rostól. Egyik este B. Z. bevitt Münchenbe, ahol egy m{sik volt rabt{rsunk, E. S. v{rt r{nk vacsor{val. A vacsoraasztaln{l ültünk; velem szemközt a nagyajtó nyitva {llt a szalon felé. R{l{ttam a turulmad{rra, mely a könyvt{r tetején t{rta kiterjesztett kar hosszús{gú porcel{nsz{rnyait. Nem {llítom, hogy tetszett nékem. Ami tetszett, vagy ink{bb meghatott, h{zigazd{nk lelkülete volt. Otthoni megal{ztat{sok sorozata és harminc év emigr{ció ut{n is ennyire ragaszkodik a magyars{g egyik jelképéhez, a turulmad{rhoz, hogy elhozatta Magyarorsz{gról ezt a nagy porcel{nt{rgyat; mert hiszen Bajororsz{gban aligha szerezhette be. Ezért történt, hogy vacsora alatt többször felejtettem szememet a turulmad{ron. Nem vettem észre, hogy a h{zigazda figyelemmel követi pillant{somat. Amikor lementünk B. Z. kocsij{hoz, a turulmad{r l{tható gonddal fel volt kötve a kocsi tetejére, minthogy a csomagtartóba, vagy a kocsiba terjedelme miatt nem fért be. Miut{n leoldo-
z{sról és visszaad{sról szó sem lehetett, megköszöntem és elindultunk. A TURULMAD[R TOV[BBI SORSA. M{snap későn ébredtem. H{zigazd{m és felesége bent voltak Münchenben, ahol Zolt{n gar{zs{t vezette, az asszony pedig a Lufthans{n{l dolgozott. A turulmad{r szob{m előtt v{rt a lépcsőfelj{rón. Mintha sz{rny{t csattogtatta volna, amikor kiléptem az ajtón. Először megprób{ltam maxim{lis nagys{gú útibőröndömben elhelyezni; de még {tlós helyzetben is legal{bb tizenöt centire {lltak ki sz{rnyai mindkét oldalon. Elhelyezésére külön kartondobozra lett volna szükségem. Ezért Münchenbe kellett volna bemenni, amire nem volt módom, és repülőgépem m{snap reggel indult. De ha kartondoboz akadt volna, szab{lytalan nagys{ga miatt fizetnem kellett volna érte és ehhez nem {llt elegendő pénz rendelkezésemre. Ha kézben viszem a turulmadarat, a stewardessek először Münchenben, m{sodszor Frankfurtban akad{lyozz{k meg, hogy felsz{lljak a gépre. De ha net{n mégis felengednek, úgy a mad{r az utasok feje fölött elhelyezett rekeszekbe nem fér. Ölemben kell tartanom, ami csak úgy lehetséges, hogy középső ülést kapok és a turul sz{rnya mindkét szomszédom combja fölé terpeszkedik, úgyhogy mozdulni se tudnak. Mindez teh{t szóba sem jöhet. Mikor Zolt{n és felesége vacsor{ra hazaértek, előadtam a helyzetet. Azt mondtam: m{r kinéztem a turul helyét könyvt{ruk legtetején. Megkértem őket: helyezzék előtt, mindaddig, míg kedvezőbb körülmények közé kerülök és legközelebbi l{togat{som alkalm{ból magammal vihetem Kanad{ba. Zolt{n azt v{laszolta: a nagy madarat valóban nem tudn{k m{sutt elhelyezni, mint könyvt{ruk tetején. De E. S{ndorék gyakran j{rnak hozz{juk l{togatóba. A mad{r l{tt{n azt gondolj{k majd,
hogy kedves aj{ndékukat egyszerűen tov{bbadtam és mélységesen megb{ntódnak. Összenéztünk. M{snap reggeli indul{som következtében nem maradt sok lehetőségünk. Zolt{nnal kimentem a kertbe. [sót ragadtunk és fel{stuk a félig m{r fagyott, novemberi földet. Oda rejtettük a turulmadarat. Június 26 Budapestről levél érkezett valakitől, akit N. N.-nek kív{nok nevezni. Mintegy negyven esztendős, nem nagyon ismert irodalm{r. Levele szívélyes, b{r közben-közben azt keresi: mivel tudna megv{dolni engem? Néh{ny évvel ezelőtt Chicagóban tal{lkoztunk és hosszan beszélgettünk. Azóta félévenként öt-hat oldalas, sűrűn gépelt levelekben fordul hozz{m. Nagyon szeretne gyűlölni, de tisztességes ember és nem képes r{. Diszharmóni{nk, egyebek közt, N. N. nacionalizmus{ban gyökeredzik. Az ellentétnek nem az az oka, hogy N. N. mindent im{d, ami magyar, ami jellegzetesen magyar, ami csak magyar és ami a magyar hat{rtól öt méterre m{r nem érthető. Az ellentétnek az az oka, hogy N. N. mindent megvet, mindentől viszolyog, ami nem magyar. Ugyanekkor, érthetően és szükségszerűen, antiszemita is. Nem vad antiszemita. Értelmes zsidókkal szívesen bar{tkozik. Én sosem tudtam, ki a zsidó és ki nem az, bar{taim és ismerőseim közt, N. N. sz{mon tartja, figyeli és folyton mérlegeli, ki a zsidó és mit csin{l. Szolzsenyicinhez hasonlít, aki kihagyta a Gul{gból Szt{lin zsidó {ldozatainak nevét. Tal{n azért, mert az {ldozatokat m{r nem tekintette zsidónak. Vagy azért, mert a zsidót nem tekintette {ldozatnak. N. N. érti és mégsem képes elfogadni {ll{spontomat Európa és a magyars{g dolg{ban. Tudom{sul vette, hogy magyar vagyok, szívvel-lélekkel, mióta eszemet tudom, ébren és {l-
momban, örömben és bajban; de én nem arra építettem munk{mat, ami speci{lisan, partikul{ris an és provinci{lisan magyar. Hanem arra, ami európai és ez{ltal magyar. Nyelvünk nagy részét, a kézmíveseket és a földművelést, a középkori {llam rendjét, a renesz{nszot és a humanizmust, a protestantizmust és az ellenreform{ciót, a felvil{gosod{st és a francia forradalom eszméit, művészetünk stílusait és irodalmunk form{it mind a Nyugattól kaptuk. Azt is, amit a demokr{ci{ból megkóstolhattunk. Az oroszoknak, ha baj van, nincs mire visszaesniök. Mi, ha baj van, mindig megt{maszkodhatunk az európai civiliz{ción. A tur{ni vagy {zsiai örökség, a cig{nyzene, a népművészet és a sírva vigadó magyarkod{s nem elég, hogy megvessük l{bunkat rajta, ha inogni kezdünk. A népi-urb{nus acsarkod{stól mindig igyekeztem t{vol tartani magamat. A mozgalom eredetét nem Petőfinél és Aranyn{l kerestem (ki ellen lettek volna népiek? Vörösmarty ellen?), hanem a XI. sz{zadi lombard v{rosokn{l, amikor parasztot uszítottak polg{r, falut v{ros ellen. Nyugat-Európ{ban kultur{lis lehetetlenség volna ilyen esztelen fenekedést elindítani és fenntartani. Azt hiszem, ez a rém{lom a narodnyik mozgalomból sz{rmazott {t hozz{nk, és v{laszt el olyan sikeresen írót írótól és mérgezi hatvan éve az orsz{g köztudat{t. Itt is ragaszkodtam a magam nézetéhez és nem figyeltem, hogy népi vagy urb{nus íróval ülök egy asztaln{l; de ha a kérdést felvetették, kiszaladtam a szob{ból, teremből vagy k{véh{zból. Bar{tom és ellenségem, N. N., mint a zsidókat, sz{mon tartotta és figyelte az urb{nusokat. Miért ír akkor N. N. hosszú leveleket nékem, mikor urb{nusnak tekint sz{rmaz{som és születési helyem miatt? Miért ír nékem, ha egyszer „nem tart igaz{n magyar költőnek”, mint ahogy egyszer, véletlenül kibökte? M{skor, egy chicagói vendéglőben, meglehetős részegen, bevallotta, hogy szeret és belső
harag fűti ellenem. Miért, kérdeztem. „Mert a Szabad Magyar Mozgalom titk{ra volt{l a m{sodik vil{gh{ború idején, mert Recsken ültél, mert te szerkesztetted az emigr{ns Irodalmi Újs{got és mert verset meg könyvet írt{l a kommunist{k ellen” – mondta. – „De mi van ebben neheztelni való?” kérdeztem naivan. Nem felelt. B{multam r{ az asztalon keresztül és lassanként r{jöttem, miért neheztel r{m. Amiért mindezt tettem, anélkül, hogy fajilag magyarnak születtem volna. Ha „magyar” tette volna ugyanezt, {tölelné érte. Budapestről írt levelét N. N. kitűnően időzítette. Éppen Canada Day előtt érkezett. Amíg ez a bolygó idelent orsz{gokra oszlik, örülök, hogy ide, Észak-Amerika fölső részébe kerültem. Itt még soha, senki nem {llította, hogy Irving Layton „azért nem igazi kanadai költő”, mert zsidó és Joyce Kogawa „azért nem igazi kanadai írónő”, mert jap{n sz{rmaz{sú. Isten segítségével, maradjon így, a mari usque ad mare. Egyetlen vigaszom, hogy hallom, és m{r tapasztaltam is: a magyar fiatalok sz{zszor jobban hasonlítanak liber{lis nézeteikkel a kanadaiakhoz, mint N. N.-hez és t{rsaihoz. * Anglia messze elmarad Kanada mögött ezen a téren is. Andris fiamat egész eddigi életén {t égette a szégyenbélyeg, melyet Európa egyik legfülledtebben kispolg{ri és soviniszta orsz{g{ban az nyomott re{, hogy idegen nevet viselt. A minap úgy segített ezen, hogy felesége szűziesen angol csal{dnevét kapcsolta a mag{éhoz. Előzetesen azt aj{nlottam néki: v{ltoztassa nevét ink{bb McFaludy-ra. (Not very funny, Dad” – v{laszolta.)
Június 28 Eric egyetért Umberto Ecóval, aki azt írja, hogy „nincs is remekebb dolog, mint egy felsorol{s, mely csudaszép hypotyposisok eszköze lehet”. (Barna Imre kiv{ló fordít{s{t idézem.) „Ezért levelében elsorolja a közép-kelet-európai könyveket, melyeket Nyugaton igazs{gtalanul semmibe vettek. A könyvek közül néh{nyra r{tal{lt Jugoszl{via antikv{riumaiban: Belgr{dban Arszenyev Derszu Uzala című regényének első, orosz nyelvű kiad{s{ra bukkantam. Vinkovciban, ak{rmilyen jelentéktelen v{roska, Andrzejewski Bramy rajuj{t (A Paradicsom kapui) sikerült megszereznem eredeti lengyelül. Ezt a könyvet húsz évvel ezelőtt Anthony Burgess méltatta nagy lelkesedéssel. Ennek ellenére Nyugaton ismeretlen maradt, ahogy v{rható volt. Közép-kelet-európai könyv hi{ba elsőrangú, ha nem szovjet eredetű. (Ivo Andric sikertelensége a példa; hi{ba kapott Nobel-díjat, a Híd a Drin{n angol kiadója nyak{n maradt. Angol vagy amerikai olvasó csak a Szovjetunió saj{tos t{rsadalmi valós{g{t ismeri el, tekinti létezőnek; rom{nnak vagy magyarnak ehhez nincs joga.) Z{gr{bban, a Tin Ujevic-féle antikv{riumban megtal{ltam franci{ul Dumitriu Incognitój{t. Csod{lkozom, hogy Horv{torsz{gban {rulni lehet ezt a nyíltan és bensőségesen antikommunista könyvet; de e tekintetben Jugoszl{via jóval enyhébb északi és keleti szomszédain{l. Könyvben vagy újs{gban itt mindent szabadon megírhatsz, de ha a vendéglőben pontosan ugyanezt mondod el hangosan, letartóztatnak. Magyarorsz{gon, úgy hallom, a helyzet ennek fordított ja: eszpresszóban azt mondod, amit akarsz, de ha leírod, az újs{got vagy könyvet elkobozz{k. Itt viszont, jó szerbhorv{t fordít{sban szinte mindent megvehetsz: Yourcenar műveit csakúgy, mint Umberto Eco könyvét, A rózsa nevét.” Eric szenvedélyes lelkesedésének köszönhetem, hogy az évek sor{n sz{mos könyvvel ismerkedtem meg, melyekről régebben nem hallottam, vagy melyeket túl hamar löktem félre. Ezek közül néh{nyat nagyon megszerettem. Elsősorban George
Santayana ír{sait és két költőt, Alfred Edward Housmant és Wolf Biermant, meg néh{ny irodalmi és teológiai mellékszereplőt, mint Edith Sitwell és Thomas Merton. (Az utóbbival Eric a Kentuckyban lévő Getshemane kolostorban tal{lkozott, ahol együtt voltak trappista szerzetesek.) Eco könyvét Eric, ha ezt a kifejezést alkalmazhatom, gyengéd szerelemmel dédelgeti. A szerelem maradandós{g{t Eric neo-középkori szemlélete biztosítja, nem pedig a könyv irodalmi értéke. Az utóbbit illetően ugyanis kétségeket t{pl{lok, b{r elismerem, hogy lebilincselő olvasm{ny. Viszont itt Kanad{ban még senkivel sem tal{lkoztam, akinek igaz{n tetszett, miközben Olasz- és Németorsz{gban ez a regény valós{gos kultusz t{rgya. Magyarorsz{gi kritik{t csak h{rmat-négyet olvastam. Ezek tanús{ga szerint ott egyszerűen nem értik A rózsa nevét. Kettőnk sz{m{ra m{r a sok, és le nem fordított latin idézet is vonzóv{ teszi a könyvet. Végre újra összeköttetésbe kerültünk a nyelvvel, melyet fiatal korunkban megtanultunk és az antik Róm{val, mely történetír{sunk, jogrendszerünk, költészetünk, képzőművészetünk, egyszóval civiliz{ciónk és kultúr{nk – ez is két latin szó – jelentős h{nyad{t létrehozta. Ez azonban csup{n személyes öröm, mert a latin nyelv ismerete nem népszerű többé. Megszoktam, hogy olykor egy-egy kolleg{m az egyetemen r{m förmed: a klasszikus nyelvek és irodalom ismerete m{r nem tartozik a műveltséghez. Ilyenkor megkérdem: „Jó. De miért nem mondja soha, hogy mi tartozik hozz{?” Eric szerint a könyv európai sikerét abban kell keresni, hogy a középkort és a középkori latint eleveníti meg, nem pedig Róma antikvit{sait. Egyszóval azt a kort, mikor a mindenség eredetének ok{t és létezése célj{t, sőt szerkezetét is logikusan meg tudt{k magyar{zni egy mindent {tfogó fantazmagória segítségével. E kor ut{n szükségszerűen nosztalgia ébred fel
mindny{junkban éppen most, amikor metafizikai kétség és kétségbeesés leselkedik a komolyabb gondolkod{s minden kísérlete mögött. Eco könyve – teszi hozz{ Eric – abban az időben j{tszódik, amikor a középkori metafizikai-teológiai építmény még {llt, b{r az első repedések m{r megmutatkoztak rajta. A középkor végének legjobb gondolkodói (elsősorban William Occam, de Dante csakúgy, mint Marsiglio de Padua) kérdéseket adtak fel önmaguknak, amíg előttük mindenki a v{lasszal kezdte. Ezeket a kérdéseket azonban még nem harsogta túl a nihilizmus {radata. Eco könyvének hőse, Baskerville-i Vilmos a teológus William Occam földije és tanítv{nya. Occam Istent megismerhetetlennek tekintette és az egész dogmatikus teológi{t, mint hasztalant, kikapcsolta, de a vall{st, a keresztény hitet érintetlenül hagyta. A tragikum közeledése csak a könyv legvégén tűnik fel, egyetlen pillanatra, mikor Baskerville-i Vilmos m{r nem a hit, hanem a józan ész l{mp{s{val kezében akar felnézni Istenre és elborzad, mert nem l{t semmit. Ezen a f{zison túl vagyunk a jelen vil{gban, de a középkorvég ki{br{ndul{sa nem idegen tőlünk. Mert ugyan mit gondolhat Baskerville-i Vilmos egyik szellemi lesz{rmazottja hat és fél évsz{zaddal később? Magam elé képzelem a klasszikus nyelvek nyugdíjas professzor{t valahol Európ{ban. Dolgozószob{j{ból, mint ahogy egyetemi tan{rok gener{ciókon {t megszokt{k, r{l{t az oxfordi gót kollégiumokra, a Stephansdomra, a kölni katedr{lisra, p{duai Szent Antal templom{ra. Éppen befejezte Eco könyvének olvas{s{t. A szomszéd szob{ból fülsiketítő l{rma harsog {t: l{togató unok{i Pink Floydot hallgatj{k sztereón. Még egyszer kinéz az ablakon a múlt épületeinek gót csipkéire. Ezek mind annak a vil{gképnek elfogad{s{ra invit{lj{k, melyet elfogadni a XVIII. sz{zad végétől fogva nem volt könnyű, manaps{g pedig alig lehetséges. A professzor só-
hajt egyet és azt gondolja, amit hozz{ hasonló tan{rok kétsz{z éve nemzedékről nemzedékre gondolhattak: „Elérkezett a vil{g vége” Mindig tévedtek; de ezúttal lehet, hogy igazuk lesz. * Az egyik kanadai TV-{llom{s, mint ahogy a helyi újs{g m{r egy hete bejelentette, nyolc napon {t közvetlenül sug{rozza a moszkvai TV műsor{t. Ezt a közvetítést a legkülönbözőbb vélemények fogadt{k. Az egyik, kelet-európai sz{rmaz{sú képviselő súlyos aggodalm{t fejezte ki. Szerinte a kanadai hallgatós{g teljesen védtelen a kommunista propagand{val szemben, amiért – hetven év ut{n! – valamit kéne tenni felvil{gosít{s{ra. Az itt vendégeskedő angol rendező szerint a szovjet televízió, ha jó, nagyon jó, és ha rossz, éppen olyan csapnivaló, mint az észak-amerikai adók túlnyomó többsége. Ugyanekkor szinte mindny{jan megegyeznek abban, hogy az {llamilag ir{nyított televízió szükségszerűen hitv{ny, míg a kommerci{lis televízió feltétlenül jobb, mert „szabad”. Nem vagyok bar{tja a művészet, a sajtó, r{dió vagy televízió {llami ellenőrzésének. Keserves tapasztalatokkal rendelkezem, mi történik, ha az {llam (vagy egy p{rt; ak{rmelyik p{rt!) r{tehénkedik az irodalomra. De a fenti érvet a kommerci{lis televízió előnyeiről semmisnek tekintem. A média politikai céllal való gúzsbakötése zsarnoks{g, és al{vetése a haszon és nyereség elvének ugyanennek a zsarnoks{gnak m{sik v{ltozata. A „szabad” piac nem szükségszerűen a szabads{g piaca. A disszidens, kinek színdarabj{t elutasítja a szovjet TV, kétségtelenül önkény {ldozata. Ugyanilyen {ldozat a szerző, kinek munk{it az észak-amerikai TV-{llom{sok nem adj{k elő, mert kínos t{rsadalmi problém{kat feszeget, politikailag vagy szexu{lisan túl merész. Ilyenkor nem akad l{nckereskedő vagy fogpasztagy{ros, aki rekl{mja hozz{ad{s{ért a darab előad{s{t
pénzelné. A maga anyagi szempontj{ból helyesen j{r el, hiszen a sil{ny többség szívesebben ül a képernyőnél, ha rémdr{m{t mutat be és a gy{ros jobban j{r, mert rekl{mj{t többen hallgatj{k, mintha valami értelmes darabra adna pénzt. Nyugaton nagyobb tér {ll a szabads{g rendelkezésére, de ez a különbség kvantitatív és nem kvalitatív. Kétségtelenül a szabad piac zsarnoks{g{t’ részesítem előnyben, de csak azért, mert ez a zsarnoks{g megszűnik a szabad piac kij{rat{n{l és nem jut be szob{m küszöbén. De ostobas{g azt hinni, hogy a szovjet TV szükségszerűen rosszabb a Nyugatén{l. Elég, ha a moszkvai TV opera-, balett-, szính{zi és irodalmi programj{t megnézzük. Bolondnak kell lenni ahhoz, hogy az ember azt {llítsa: a nyugati nagy korpor{ciók vezetőit jobban érdekli a TV művészi színvonala, mint a hozz{juk hasonló, örömtelen képű szellemi torzszülötteket, akik november hetedikén Lenin sírj{n sorakoznak fel. * Aki a zsarnok ajtaj{n belép: rabszolga lesz, b{r szabad volt elébb. SZOPHOKLÉSZ Június 29 *** Belelapoztam Stephen Runciman A History of the Crusades (A keresztes h{borúk története) című művébe. Ez itt egy kötetes kivonat; otthon Torontóban megvan mind a h{rom kötet és elég jól ismerem. Mégis erre a rövidített kiad{sra volt szükségem, hogy r{jöjjek: mennyire elt{volodott véleményem a keresztes h{borúk dolg{ban (és sok m{s történelmi eseményben) attól, amit az iskol{ban tanultam és lassan, észrevétlenül ejtettem el hatvan év alatt.
A budapesti Evangélikus Főgimn{ziumról („a Fasor”) csak a legnagyobb dicséret hangj{n emlékezhetem meg. Ami az oktat{sban túl konzervatív volt, azt azonnal helyesbítettük. Amikor péld{ul Szigethy Lajos tan{r úr a Riedl-Pintér poétik{ban közölt Ady-versről azt mondta: „ezt pedig {tlapozzuk”, akkor déli egy óra ut{n az egész oszt{ly bement a Teréz körútra, hogy az antikv{riumok valamelyikében az olcsó Adyv{logatottat beszerezze. Történelemben nem volt könnyű dolgunk, mert nem tudtuk, mi pontatlan a tanít{sban és hov{ kell fordulnunk, hogy a tényeket megtudjuk. Ilyen volt a keresztes h{borúk története. A tan{r ragyogó képeket festett elénk, melyek megragadt{k képzeletünket. A keresztes lovagok ezüstszínű vértekben térdeltek a templomban és amikor a püspök a szószékről meghirdette előttük, hogy ők foglalj{k vissza Krisztus sírj{t, remegés futott végig rajtuk, mint a ny{rfa levelein. Elindultak a Szentföldre, sz{razon és vízen, nagy nehézségeket győztek le és 1099 nyar{n, harangzúg{s közepette, zsolozsm{kat énekelve és im{dkozva, elfoglalt{k Jeruzs{lemet. Nem így történt. Zsolozsma-éneklésre és im{dkoz{sra nem volt idő, mert a keresztesek utolsó sz{lig lemész{rolt{k Jeruzs{lem 40.000 főnyi lakoss{g{t és a zsidókra r{gyújtott{k a zsinagóg{t. Harangok pedig nem szóltak. A zsidóverést m{r odahaza, Német- és Franciaorsz{gban elkezdték, mondv{n: „ha a zsidók nem ölik meg Jézust, most nem kéne a Szentföldre menni harcolni”. Ez nem annyira a lovagok, Geoffroy de Bouillon és Tankréd véleménye volt, kiknek minden idejét elfoglalt{k az egym{s elleni intrik{k, melyikükből legyen Jeruzs{lem kir{lya, hanem a szegény j{mboroké. Ezek azért csatlakoztak a keresztes hadakhoz, mert a p{pa teljes bűnbocs{natot hirdetett a résztvevők sz{m{ra. Azonkívül volt egy réteg, a desper{dó: a csürhe, mely nem harcolni, hanem rabolni jött.
A keresztesek azt hitték: ha megalapított{k a Jeruzs{lemi Kir{lys{got, az Antióchiai Fejedelemséget és csapataik nagy részét hazaküldik, mindent elintéztek. A keresztesek többsége nem kív{nt maradni. Naiv vezéreik pedig nem sejtették: újabb és újabb keresztes hadj{ratokra lesz szükség, hogy tengerentúli birtokaikat megtarthass{k. Ezek közt akadtak sikeresek és szégyenteljesek; a legundorítóbb a IV. volt. Nagyrészt frank vitézek vettek részt benne és Velencében teleltek. Mivel ell{t{sukra nem hoztak pénzt magukkal, Dandolo, a dózse vendégelte őket. Ennek fejében azt{n a frankok, fizetség helyett, megostromolt{k a magyar Z{ra v{r{t és kikötőjét és, kellő vérfürdő ut{n, a Velencei Közt{rsas{ghoz csatolt{k. Még 1204-ben Dandolo ugyanezeket a frankokat Alexandria helyett Konstantin{poly ellen küldte. Azzal az ürügygyel, hogy a biz{nci trónvisz{lyba avatkoznak, bevették a v{rost és kiki{ltott{k a Latin Cs{sz{rs{got, és így a szeldzsuktörök szorongatta Kelet-Róm{t még tragikusabb helyzetbe hozt{k. A keresztesvértbe bújtatott frankok nagyrészt Franciaorsz{g északi, legszegényebb tartom{nyaiból sz{rmaztak és falujukat addig nem hagyt{k el, míg keresztesnek {lltak. V{rost egymillió lakossal, ékszerdoboz-palot{kkal, selyembe öltözött nőkkel, kövezett utc{kkal, butikokkal, sportarén{val, lóversenyp{ly{val még sohasem l{ttak; el se tudt{k képzelni mindezt. Amikor a dr{ga görögkeleti templomokat és kastélyokat elnézték, a kereszteseket végtelen gyűlölet fogta el, hogy ezek a szakad{rok ilyen jól élnek. A könyvt{rak anyag{t az ablakon {t hajított{k ki az utc{ra (a görög irodalom nagy része valószínűleg ekkor semmisült meg), a templomokat kifosztott{k és kincseiket hajóra rakt{k. Francia templomokban most is még büszkén mutogatj{k az aranycibóriumokat, ezüst szenteltvíztartókat és kereszteket, de nem {rulj{k el, hogy kincseik honnan sz{rmaznak.
Néh{ny évvel később következett a gyermekek keresztes hadj{rata. III. Ince p{pa minden hatalm{val tiltakozott ellene; de ha a p{pa jót akar, sz{ndéka nemegyszer meghiúsul elvetemülten ostoba al{rendeltjei miatt. A francia vidéki alsópaps{g azt {llította, hogy „Krisztus sírj{t csak {rtatlan gyermekek hódíthatj{k vissza a pog{nyoktól”. Az egyik nagymenet Blois-ból indult, sok ezer mezítl{bas gyermekkel. Genu{ban kivezették őket a mólóra, de nem volt elég hajó sz{llít{sukhoz. „Isten majd {tvezeti a gyermekeket sz{raz l{bbal a tengeren” – mondt{k a papok, mire a gyerekek kezet fogtak és felemelt féll{bbal beleléptek a tengerbe. Középkori emberek nem tudtak úszni, még hajósok sem. A papok visszatartott{k az olaszokat, hogy a fuldoklók segítségére siessenek. Nekik is volt magyar{zatuk mindenre, mint a kommunist{knak: „A gyermekeket azért hagyta Krisztus elsüllyedni, mert gonoszs{g lakik bennük.” A sereg maradék{t a g{ly{k Palesztín{ba vitték, és aki nem pusztult el útközben, az az arabok elleni harcban esett el. Néh{ny fogoly maradt csak élve; ezeket rabszolgav{s{ron adt{k el. Lassanként, {llandó szaracén és szeldzsuk t{mad{sok közepette a keresztes hadj{ratok fénye pisl{kolni kezdett. Eladdig dicsőséges megbízat{s volt, ha a p{pa keresztes hadj{rat vezetését bízta uralkodóra vagy lovagra; ezúttal m{r büntetésnek sz{nta, mint II. Frigyes cs{sz{r ellen. Mialatt a tengerentúli kis keresztes {llamok egym{s ut{n vesztek el, a p{pas{g vil{graszóló politikai tervet agyalt ki. Azt, hogy a Nyugat szövetséget köt a mozlimok ellen a vall{si szempontból semleges mongolokkal és így fogja két tűz közé az arabokat. Mindez rendkívül időszerűnek tűnt azut{n, hogy a tat{rok elpusztított{k LengyelMagyarorsz{got. A terv azonban nem v{lt valóra, mert rövidesen Hul{gu, Dzsingisz unok{ja, Perzsia, Irak, Afganiszt{n stb. ura, mozlim hitre – tért, és a kereszténység utolsó tengerentúli b{sty{ja, Akre is elesett. Ezúttal a paps{g elmondhatta volna
azt, amit II. Pius p{pa újabb, utolsó kísérlete ut{n mondtak, amikor nem sikerült sereget gyűjtenie Konstantin{poly bevételére: „Isten nem akarja a keresztes h{borút.” * Az újs{gok kivonatokat közölnek Gorbacsov legújabb beszédéből. Ebben a beszédében a szovjet kommunista p{rt főtitk{ra a szocialista törvényességhez és a szocialista erkölcshöz való visszatérést hirdeti. Szeretném remélni, hogy a törvényességhez és erkölcshöz kív{n visszatérni, a szocialista jelző nélkül. (Régebben kommunista erkölcsről beszéltek, de ez a szó kommunist{k közt is kiment a divatból.) Ami pedig a szocialista törvényességet és erkölcsöt illeti, e kifejezésről mindig az az idő jut eszembe, amikor Andris fiam megszületett. A börtönből m{sfél évvel kor{bban szabadultam, a Szt{lin hal{la ut{n bekövetkezett, úgynevezett olvad{s korszak{ban. A szocialista törvényesség nevében szinte valamennyiünket koholt v{dak alapj{n z{rtak börtönbe, vertek agyon vagy akasztottak fel. A megmaradtakat amneszti{val helyezték szabadl{bra, de polg{ri jogainkat nem adt{k vissza, sőt szoci{lis biztosít{st sem kaptunk. Feleségem mindig törékeny volt, mint Botticelli nőalakjai; a munk{sparadicsomban töltött hosszú évek még tov{bb al{{st{k egészségét. Nem volt elég teje a gyerek t{pl{l{s{ra és ezért elment a kerületi tan{cshoz, hogy utalv{nyt kérjen tejporra. „Sajn{lom” – mondta a szoci{lis gondoz{st vezérlő elvt{rsnő –, „de férjének nincs szoci{lis biztosít{si sz{ma és ezért mag{nak nem j{r tejpor.” Zsuzska könyörgésre fogta a dolgot, miut{n tejporhoz m{s módon nem lehetett hozz{jutni. „Segítsen saj{t mag{n” – szólalt meg végül az elvt{rsnő. „Ha nyilatkozatot ad és al{írja, hogy nem Faludy György a gyermek apja, hanem
m{svalaki, vagyis a kisded törvénytelen, úgy azonnal utalv{nyozom mag{nak a l{nyany{knak kij{ró adagot.” Szerencsére sikerült tejet szereznünk egy jóbar{ttól, aki a kommunista p{rt magas{ll{sú tagja volt. Azóta, ak{r Gorbacsov, ak{r m{svalaki emlegeti a szocialista törvényességet és erkölcsöt, ez a jelenet jut eszembe és viszolygok. * Ugyancsak a mai újs{gban olvastam a perről, melyet a sokszoros milliomos Howard Hughes végrendelete ellen indított h{ztart{s{nak valamelyik alkalmazottja. Az illető kevesli a r{hagyott félmilliót, mikor Hughes inasa 11 milliót kapott örökbe szolg{lataiért. Hughes sz{llod{k alapít{s{val és az azokban elhelyezett, engedélyezett j{tékbarlangok fel{llít{s{val szerezte roppant vagyon{t. Nem az újs{gokból tudom, hogy Hughes a gazdag ember egyik alaptípus{hoz tartozott: vagyonszerzésben zseninek ismerték, egyébként tudatlan volt, r{tarti, kellemetlenül ostoba és gyanakvó. Vagyon{t elsősorban h{ztart{sa alkalmazottaira hagyta; jótékony célra egy fillért sem. Ebben manaps{g m{r nincs semmi különös. Legfeljebb azon csod{lkozhatom, hogy az újs{g egyetlen gúnyos megjegyzéssel sem illeti Hughes szolg{j{t, titk{r{t, kukt{j{t és cipőpucolój{t, akik egym{st perlik, mert keveslik a r{juk hagyott doll{rmilliókat. Viszont megdöbbentett, hogy az újs{g szerkesztője úgy emlékszik meg Hughesról, mint egy szentről, holott csak gazdag ember volt. Az irodalom [-tól Z-ig, [risztoph{nésztől Émile Zol{ig egységesen {llt ki a gazdag idióta ellen. Egy görög költő, Hippón{x Epheszoszból, 2600 évvel ezelőtt szerzett gúnyverset a gazdag turist{ra, aki nem érti, mit jelent a műemlék, melyet éppen megcsod{l a dombtetőről, miközben hegyes has{val a lemenő nap felé int. A római gazdagok Iuvenalistól és Martialis-
tól kapt{k meg a magukét, és a XV. sz{zad közepén gúnyverseket köröztek Franciaorsz{gban: Jacques Coeuről szóltak, aki gyorsj{ratú vitorl{ssal és lovasfut{rral hozatott mag{nak friss ban{nt, pecsenyének antilopot az éhező P{rizs közepén. Az irodalom, a szính{z, a kabaré, a sajtó, papok és lelkészek prédik{ciói és a közvélemény nyom{sa együttesen döntő eredményt ért el a XIX. sz{zadban. R{kényszerítette a gazdag embert, hogy életében vagy végrendeletében jelentős összegeket adjon jótékony célra, kórh{zakra, iskol{kra, könyvt{rakra, művészek és írók t{mogat{s{ra stb. Soha ennyi pénz erre a múltban nem gyűlt össze és az újgazdagok nevét – Carnegie-t, Nobelt, Rockefellert, Rothschildot, Fordot – mindenki ismerte. A közvélemény nyom{sa a gazdag emberre manaps{g szinte teljesen megszűnt; az írók pedig nem törődnek többé velük. Nehéz megmondani, miért v{ltotta fel éppen most a n{bobok és bank{rok lenézés ét az ir{ntuk érzett, oktalan tisztelet. Tal{n azért, mert régebben minden értelmes ember tudta, hogy az élet célja a boldogs{g és nem a vagyongyűjtés, illetve hogy a vagyongyűjtés ritk{n vezet a boldogs{ghoz; manaps{g pedig elfelejtették ezt. Vagy tal{n azért, mert a múltban orsz{gonként ha féltucat nagyon gazdag ember élt és mindenki sz{mon tarthatta őket. Ma az [llamokban egymillió milliomosról tudunk; és ha csup{n minden sz{zadik nagyon gazdag, akkor is tízezer emberről van szó. Ezeket a közvélemény aligha tudja sz{mon tartani, legfeljebb az adóhivatalok kompjuterei. Félek, hogy azok sem. Csat{t vesztettünk a gazdagok ellen. * A kapitalizmus igazi bűne a javak egyenlőtlen eloszt{sa; a szocializmus igazi erénye a nyomor egyenlő eloszt{sa. WINSTON CHURCHILL
Június 30 Bev{s{rl{s ut{n hazafelé bandukoltam az üzletből, mikor testes úriember {llt meg mellettem kocsij{val és felvett. Név szerint Smedley-Smythe, Őfelsége indiai hadseregének nyugalmazott ezredese. Néh{ny mérfölddel od{bb lakik és h{z{ba invit{lt’ lunchre. Nagy verand{jú vill{ban lakik, külön bej{rattal a személyzet részére. Spanyol n{dszékeken ültünk és hatalmas szendvicseket öblítettünk le gintonic-kal. Eleinte ink{bb gint ittam, mert nem szeretem a tonicot, de be kellett l{tnom, hogy h{zigazd{mmal aligha bírom a versenyt és r{fanyalodtam a tonicra. Mintegy hetven esztendős, rózsaszín {br{zatú férfi, körülbelül kétsz{z font egészségesen dagadozó és egyenletesen elosztott kövérséggel. Vancouver Islandről mindent tud, amit erről a szigetről tudni lehet, történelemtől geológi{ig és a Brit Birodalom utolsó, t{voli védőb{sty{j{nak tekinti. Mikor az Egyesült [llamok szóba került, pohar{t harciasan r{zta Seattle v{rosa ir{ny{ba. Az ott lakókat nyilv{n kafír barb{roknak tekinti, alacsonyrendű fajt{k keverékének, fenyegetődző vadaknak, akik nem ismernek se törvényt, sem jogot. Amit ebben az emberben becsülök, alapvető humanit{sa, józans{ga és humora, mely szüntelenül ott lappang a brit modoross{g felülete alatt. Régen, amikor Alec Guinesst l{ttam az angol ezredes szerepében, ahogy fogolyt{rsaival a hidat építteti a Kwai-folyón, azt hittem, hogy ez a típus a filmipar tal{lm{nya. Később megismerkedtem és közeli bar{ts{gba kerültem George Sully ezredessel Ready Money Cove-ból Cornwallban. Ő maga is ott volt a jap{n fogolyt{borban a Kwai-folyón{l. Életem egyik otthontalan periódus{ban ő és felesége, Jane kölcsönözték nékem egyik h{zukat – ötsz{z éves h{zat Foweyben, Cornwallban. Akkor jöttem r{, hogy ez az emberfajta valóban létezik. És a vil{g haszn{ra volt, hogy létezett.
Lunch ut{n néh{ny csésze felejthetetlenül remek jünn{ni te{t itatott velem, majd hosszú kocsij{n hazavitt, a kelleténél jóval nagyobb sebességgel, de péld{s eleganci{val és könnyedséggel. Ha a kafírok egyszer net{n mégis betörnének Kanad{ba, kitüntetésnek tekinteném, ha ott {llhatnék a lövész{rokban Smedley-Smythe oldal{n. Nem minden költő végezte ennyire megtisztelő körülmények közt. * Kor{ntsem kív{nom letagadni az angol élet néh{ny kevésbé előnyös oldal{t, mint péld{ul a kicsinyes gonoszkod{s szok{s{t, melyet testi-lelki élvezetnek tekintenek; az orrfintorító, lesajn{ló gőgöt, vagy ak{r a sznobizmus minden {rnyalat{t. Ide tartozik még az angol nép részletes oszt{lyoz{sa kiejtés szerint, Clapham Junction lakóinak analfabetikus hangsúly{tól az Anglik{n Egyh{z magasabb tisztviselőinek nyerítéséig. És, kor{ntsem utolsó sorban, a szexualit{s kérdése. Hosszú évek óta laktam m{r Londonban és m{sutt is, felvettem az angol {llampolg{rs{got, de nem tudtam megszokni a nemi kérdésben újra és újra tapasztalható neurózist. Azt hiszem, hogy a kontinensen elterjedt mond{s tal{ló, mely szerint Angli{ban az ajtód elé helyezett tejesüveg teljes biztons{got élvez, de nem így kisgyermekeid, ha h{zad kapuj{n kilépnek. E téren sokszoros tapasztalatot szereztem. Reggelenként fiamat autóbuszon vittem első iskol{j{ba. Andris sehogy sem akart velem jönni, úgyhogy fel kellett r{ncig{lnom a kocsira. Ölembe ültettem és {tkaroltam, mert le akart ugrani a buszról. Közben sírt és torkaszakadt{ból üvöltött magyarul: „Nem akarok iskol{ba menni!” Az autóbusz utasai néma gyűlölettel figyeltek. Eleinte nem fogtam fel, mi a botr{nyos abban, ha egy apa fi{val küszködik, aki nem akar iskol{ba menni. Azt{n r{jöttem, mit gon-
dolnak az utasok, a kalauzt és az idősebb di{kokat is beleértve. Hogy ez az öregedő férfi reggel fél kilenckor fogott mag{nak egy kisfiút és most hazahurcolja, hogy erőszakot ejtsen rajta. Arab földön ilyen feltételezés mellett szó nélkül agyonverik az idegent. Angli{ban jogrend uralkodik. Kézzelfogható bizonyíték nélkül nem tesznek ilyesmit, b{r biztosak benne és fortyogva tűrik az égbeki{ltó gyal{zatot. Könyörgésre fogtam: „Angolul mondjad, fiacsk{m, hogy nem akarsz iskol{ba menni! Angolul, te csirkefogó!” Rendesen fél perccel lesz{ll{s előtt húztam csak ki belőle az „I don’t wanna go to school”-t, mire az egész autóbusz fellélegzett. Két évvel később feleségemmel elhat{roztuk, hogy Mill Hill-i h{zunk emeleti harmadik, lakatlan kis szob{j{t kiadjuk albérletbe; kellett a pénz. Szelíd, megjegyezhetetlen arcú, mintegy harminc éves fiatalember költözött be, akit Andris fiam Donald, a Kacsa, illetve m{r Donald, the Duck névre keresztelt. A papírvékony falak következtében kénytelenek voltunk megtudni, hogy Donald hetenként kétszer-h{romszor este tizenegy t{j{n fiút hoz mag{val. Még nevét is tudtuk, mert a lépcsőn felmenet partnerét Jimmynek szólította és vagy szépségét dicsérte, vagy közeli gyönyörűségeikről beszélt jó hangosan. Mivel sem ny{rspolg{rok nem vagyunk, sem Cromwell purit{njaitól nem kaptunk semmit örökbe, igyekeztünk szórakoz{sukat zavartalann{ tenni. Este tizenegy felé nem mentünk ki az előszob{ba, sem a konyh{ba, a megfelelő ajtókat becsuktuk és Donald {gya mellé süteményt, frissítőt és két poharat készítettünk. Mindent megittak és mindent megettek. Egy alkalommal, amikor Andris influenz{val feküdt, a kritikus időben mégis felmentem a földszintről a gyerek szob{j{ba, hogy megnézzem: alszik-e és nem akar-e valamit? Nyitva hagytam az ajtót, hogy l{ssam. Békésen aludt. Abban a pillanatban meghallottam Donald hangj{t a lépcsőn, ahogy éppen ezt
mondta kísérőjének: „Jimmy, te dr{gas{g, most levetkőztetlek és jön a nagy, nagy gyönyörűség!” A sötét szob{ból, ahol nem l{thattak meg, kív{ncsian néztem ki. Donald az ajtó előtt haladt el. Egyedül volt. Örökké h{l{s vagyok és leszek Angli{nak, amiért 1956 ut{n menedéket és biztons{got adott nékünk – pontosan azt, amit magyar haz{nk m{r m{sodszor tagadott meg tőlünk. Egy életen {t csod{ltam az angol jogrendet és szabads{got. De kissé fellélegeztem, amiért m{r nem kell Angli{ban élnem. * Mindig csod{lkozom, mikor egyes bar{taimtól és ismerőseimtől hallom: szeretnének olyan boldogok lenni, mint amilyennek én l{tszom. Nem tudom, mennyire igaz ez, vagy sem. A boldogs{g nem mérhető semmiféle műszerrel, kérdezőlappal vagy szellemi meghat{roz{ssal. Nem tudom, boldog vagyok-e, vagy sem. De az engem körülvevő boldogtalans{g mennyisége és intenzit{sa mindig meghökkent. A boldogtalans{g ugyanis l{tható, nyilv{nvaló, és ha nem is mércével, de azért elég pontosan mérhető. [risztotelész meg{llapít{sa szerint a boldogs{g az egyetlen jelenség a vil{gon, melyet önmag{ért, azaz tiszt{n és egyedül a boldogs{gért kív{nunk. Ez a legfőbb jó, a summum bonum, ak{rmennyire különbözzék is ennek a legfőbb jónak, vagyis az élet célj{nak, individu{lis meghat{roz{sa. George Santayana, a re{ jellemző krist{lytiszta megfogalmaz{sban azt tartja: semmi sem igazolja az ember létezését, csak a boldogs{g. „Boldogs{g nélkül az élet tébolyult és sz{nandó kísérlet marad.” Ugyanekkor kérdéses, hogy merje-e az ember boldognak mondani önmag{t? Ami engem illet, igyekszem élvezni az életet, ak{r idillikus kunyhóban lakom az erdő mélyén, mint e pillanatban, ak{r kommunista hal{lt{borba z{rnak, mint egykor.
Boldogs{gom mértéke, ha mérhetem, tőlem függ, de ugyanekkor külső körülmények is belej{tszanak. Azaz rajtam múlik, hogy hatalom, pénz, {ll{s ut{n örökös szomjús{g ne emésszen és ne ez tegyen boldogtalann{, ak{rmennyit is érek vagy nem érek el belőlük; de ugyanekkor nem tőlem függ, hogy a boldogs{gomhoz szükséges minim{lis alapot – szerény sz{ll{s, szerény étel, egészség – megkapom-e? A többi azonban, mint a bar{ti beszélgetés öröme és a szeretet mennyisége, melyet elosztok (és kapok) bar{taimtól, sokat pótolt. Rendelkezésemre {llt a legfontosabb, amiről Viktor Frankl, egy m{sik hal{lt{bor v{ndora, olyan nagyszerűen- írt: hogy szabadon v{laszthattam jó és rossz, bajt{rsiass{g és spicliskedés, ellen{ll{s és szellemi megrokkan {s között. Boldog embertől boldogs{ga ok{t tudakolni olyasmi, mintha az ember kilencven esztendős aggasty{ntól akarn{ hallani a hosszú élet titk{t. Nem tudja. Mégis, ha sarokba szorítanak, valahogy ilyesmit mondanék: „A bar{ts{g és a szerelem {llandó jelenléte és a hatalomv{gy, a kapaszkod{s és a pénzszerzés ingerének {llandó t{volléte m{r maga is boldogs{g. Jelentős segítséget ad a boldogs{ghoz a fontos, vagy fontosnak képzelt tevékenység. Mindegy, ak{r testi vagy szellemi aktivit{sról van szó. Nehéz depressziót érezni, ha az ember kertjében rózsaf{kat ültet vagy éppen verset ír. És mindez akkor is aktivit{st jelent, ha passzív form{ban jelentkezik – vagyis, ha az ember zenét hallgat, könyvet olvas, figyeli a természetet, festményekben gyönyörködik. Ak{rmerre indulok, egy-egy nagy lépést teszek mérföldes, mesebeli csizm{ban a boldogs{g felé. Az ihletett elfoglalts{g, mint ahogy ezer évvel ezelőtt [vicenna írta, »frissíti és tisztítja az ember életnedveit« és ugyanekkor nem ad néki módot és időt, hogy beteges gyötrődéssel r{gódjék azon, ami volt, lett volna, lesz, vagy esetleg lehet ővele. Sőt, hogy tov{bb-bicegjek ezzel a gondolatsorral ösvé-
nyeimen, hozz{fűzhetem: boldognak lenni annyit jelent, hogy az ember szolidan és teljes erejével a jelenben és a jelennek él, és ugyanekkor elnéző, sőt olykor lenéző mosollyal figyeli tulajdon jelenét. A boldogs{g tém{ja körül sok a buktató. Sajn{latos az is, hogy a boldogs{g, mint téma, manaps{g nem kelendő és nem t{rgya többé a filozófi{nak, csakúgy, mint ahogy a szerelem sem az. T{rsas{gban, ah{nyszor valaki a boldogs{g tém{j{t szóba hozza, nő és férfi, öreg és fiatal futva menekül előle. A vil{girodalom egyetlen valamirevaló verse vagy regénye sem szól a boldogs{gról. Csup{n embert{rsaink szenvedése, balsorsa és buk{sa érdekes és izgalmas. Elképzelhetetlen az olyan film, amely egy h{zasp{r boldogs{g{t mutatn{ be kilencven percen {t. Dante Pokla rendkívül érdekes olvasm{ny; a Purgatórium lapos, a Paradicsom egyetlen hal{los unalom. És mégis: b{rmilyen abnorm{lisnak tűnik, azt {llítom, hogy a boldogs{g az egyetlen norm{lis {llapot.” * Keresd a jót, a szépet és az igazat mindaddig, amíg élvezed; de ha nem élvezed, kerüljed el. EPIKUROSZ Július 2 Ma sz{zhatvannyolc esztendeje született Rehatsek Edv{rd. Úgy tudom, hogy csak két ember él a vil{gon, kik ezt a d{tumot sz{mon tartj{k. Az egyik én vagyok. A m{sik és fontosabb Eric, aki Rehatseket felfedezte. Eric jelenleg a monszun esőitől mocs{rr{ dagadt bombayi sik{torokat j{rja, ahol Rehatsek kéziratait keresi. Iratait ugyanis Rehatsek 1892-ben bekövetkezett hal{la előtt az indiai [ltal{nos Bennszülött Könyvt{r (Native General Library) gondjaira bízta.
Hogy ez az intézmény fenn{ll-e még, és ha nem, akad-e valaki, aki tud róla, bizonytalan. Rehatsek magyar erdészeti tisztviselő fiaként született Újvidék közelében. Mérnöki oklevelet szerzett a pesti egyetemen, majd mindj{rt kiv{ndorolt az Egyesült [llamokba. 1847-ben, huszonhét éves kor{ban New Orleansból Bombaybe hajózott, ahol letelepedett. Sokoldalú tehetségével eleinte sokféle {ll{st v{llalt, majd mint a Wilson College tan{ra nyert alkalmaz{st mindhal{lig. Magyar anyanyelve mellett tökéletesen értett, olvasott és írt angolul, arabul, franci{ul, guzsar{tiul, horv{tul, latinul, németül és perzs{ul. Nagyobb könyvt{rak katalógus{ban neve csak mint Sz{{di Guliszt{nj{nak fordítója szerepel. A Guliszt{n (Rózsakert) perzsa klasszikus munka a XIII. sz{zadból. Rövid történetek, anekdot{k, gnóm{k és versek sorozata. Rendkívül kellemes olvasm{ny; irodalmi értéke és emberbar{t, majdhogy humanista hangja miatt hétsz{z esztendeje a Közel-Kelet egyik kedvenc könyve. Több európai nyelvre lefordítottak, angolra pedig sokszor. Ezek közül Rehatsek fordít{sa a legjobb; és itt n{lam jóval nevesebb kritikusok egybehangzó ítéletére hivatkozhatok. Úgy tűnik, mintha Rehatsek kisz{mította volna, milyen lesz sz{z évvel hal{la ut{n az angol nyelv legeleg{nsabb és egyúttal közérthető form{ja. Kora kötelező viktori{nus cicom{it és nagyképűségét elhagyta. Ugyanekkor fordít{sa minden oldal{n érezhető a gyönyörűség, mellyel munk{j{t végezte. Ha éppen nem tanult egy-egy újabb nyelvet, Rehatsek fontos és ismeretlen történelmi forr{sműveket fordított angolra és nyelvészeti, jogi és irodalmi t{rgyú értekezéseken dolgozott. Töve-roskadt* viskój{t Bombay bennszülött negyedében nagy szak{llú hírességek l{togatt{k, a többi között Sir Richard *
Sic! (a dig.)
Burton, aki a Nílus forr{s{t kereste és meg is tal{lta, valamint a Royal Geographic Society sz{mos jelessége. Azért j{rtak n{la, hogy legnehezebb problém{ik megold{s{ra segítséget vagy tan{csot kérjenek. Mielőtt Rehatsek 72 éves kor{ban elhunyt, harminch{romezer rúpi{t hagyom{nyozott „szegény sorsú indiai fiúk” nevelésére. Ezt a jelentős összeget aszketikus életmódj{val és tan{ri fizetéséből takarította meg. Egyébként ő volt az első európai, kinek holttestét hindu szertart{s szerint égették el. * A múlt sz{zadban több magyar utazó és tudós j{rt Keleten. Közülük Körösi Csoma S{ndor és V{mbéry [rmin a legnevezetesebbek. Az előbbi több évet töltött egy tibeti kolostor par{nyi cell{j{ban, ahol a tibeti nyelv első, tudom{nyosan megalapozott szót{r{t és lexikon{t készítette el. V{mbéry [rmin török dervis öltözékében j{rta meg Bokhar{t. Az ő fia volt atyai bar{tom és mentorom, V{mbéry Rusztem, akit My Happy Days in Hell című könyvemből ismerhet az olvasó*. Rehatsek, Körösi Csom{val és V{mbéryvel ellentétben, ismeretlen volt életében és maradt hal{la ut{n is. Néh{ny tudom{nyos jellegű dolgozata kivételével, kéziratban maradt munk{inak csup{n címét ismerjük. A Révai lexikon négy sort szentel néki. Eric levelére a Magyar Tudom{nyos Akadémi{ból azt a v{laszt kaptam: nem tudnak róla. Eric most írja Bombayből, hogy akadémikusok és könyvt{rosok útmutat{sa szerint prób{lta Rehatsek kéziratait megkeresni, de nem tal{lt semmit: Rehatsek kéziratai, ha ugyan sz{z éven {t túlélték India klím{j{t, feltehetően az orsz{g sz{mtalan levélt{r{nak vagy archívum{nak va-
Az angol olvasót értettem. Időközben, Pokolbéli víg napjaim címen a könyv magyarul is megjelent, először az AB és ABC Szamizdat Kiadó, majd pedig a Magyar Vil{g Kiadó gondoz{s{ban. *
lamelyikébe kerültek, ahol a katalogiz{latlan iratcsomókat a mennyezetig halmozz{k fel, míg az egerek és a fungus megeszi őket, de még akkor is helyükön maradnak. Az egyetem legöregebb tan{ra – úgy értesültem, hogy közel sz{z esztendős, b{r valószínűleg több – nem hallott soha Rehatsekről, sem pedig az [ltal{nos Bennszülött Könyvt{r nevű mitikus intézményt nem ismeri. Abbahagytam a kutat{st. Ezalatt itt helyben nyomtatott, p{ratlan érdekességű könyvek egész sor{t fedeztem fel. Egyebek közt oly ritkas{gra bukkantam, amilyen a Ladaki nyelvtan. Bombayt el{rasztotta az eső és a mocsok. Taxira nincs pénzem. Riks{ra lenne; és azt is tudom, hogy néh{ny rúpi{val pillanatnyi segítséget nyújtok gazd{j{nak. Mégsem szenvedhetem, hogy csontv{zz{ fogyott emberrel vonszoltassam magam az iszappal el{rasztott úttesten. Ezért gumiszand{lban g{zolok a bombayi mocs{rban. Tegnap, mikor Khetwadyben Rehatsek egykori kunyhój{nak helyét kerestem, egy útkereszteződésénél a bok{mig érő vízben leszakadt mindkét szand{lom. Miközben visszahódítottam őket az iszapból, leejtettem és örökre elvesztettem legújabb szerzeményemet, a The Birds of Garhwal and Tehri (Garhu{l és Tehri madarai) című szépen illusztr{lt könyvemet. Most kétségbeesett igyekezettel prób{lok mielébb kikerülni ebből a szörnyű v{rosból. Még az éjjel visszautazom Új-Delhibe. Onnan pedig tov{bb, a hegyekbe, Dehra Duntól északra, ahol bőrcipővel l{bamon sét{lhatok a Himal{ja felhői közt.” * Délut{n Kingsley Amis egyik esszéjét olvastam. Mint Amis legtöbb tanulm{nya, ez is a sherry-illatú, gonoszkodó brit akadémikus humor terméke. Amis elképzeli a vil{g legrövidebb könyveit. Ezek közé tartozik A kanadai humorist{k antológi{ja és a Marxista emberbar{tok élete. Nemrég olvastam Amis egyik regényét és így megtoldhatom a list{t egy miniatűr könyvecskével, honnét Amis neve bizonnyal kimaradt: Maradandó értékű angol regényíró kort{rsaink.
* Sokszor egyetlen kérdéssel fel tudjuk vetni sz{zadunk civiliz{ciój{nak legsúlyosabb problém{it. Péld{ul: bar{ti t{rsas{gban valaki t{voli Paradicsomról – rendszerint déltengeri szigetről – lelkendezik. Mire a t{rsas{g egy m{sik tagja megkérdi: „Mondja kérem, mi történt időközben ezzel a Paradicsommal, amióta ott j{rt?” M{s szóval: utaz{si irod{ink felfedezték, civiliz{ciónk elérte, turist{ink tönkretették-e m{r? Július 4 Reggelre ragyogó napfény köszöntött. Itt, sajnos, soha sincs annyi belőle, hogy mindent felsz{rítson. Jó n{dp{lc{t tal{ltam az egyik szekrény alj{ban. Kölcsönvettem sét{ra. Bot a kézben: bennem azt az érzést kelti, hogy én vagyok a gazda, a környék örökletes tulajdonosa és minden az enyém, amit p{lc{mmal megérintek: az ösvény, a fű, a f{k, a szikla az út mentén. Nagyv{rosban a sétap{lca bot jellegét ölti, a hajdani bunkó és a későbbi kard nevetséges utódj{v{ v{lik. Nevetséges, mert hiszen a v{rosokat azért építettük, hogy embert{rsaink ellen védelmet nyújtsanak és ilyen védekezésre ne legyen szükség. És m{sodszor is nevetséges, mert önvédelemre a bot alkalmatlan, mióta Pistoj{ban a pisztolyt feltal{lt{k. Kísérőnek mag{nyos sét{n viszont nagyszerű, m{r azért is, mert nem vagyok még olyan öreg, hogy t{maszkodnom kelljen re{. Így var{zsp{lc{nak haszn{lom, G. M.-sz{ml{lónak, mellyel a föld merev kérgén kopogtatok. Észrevétlenül jó néh{ny mérföldet tettem meg, mikor az isi{sz élesen belenyilallt véknyamba. Figyelmeztetésül: túlléptem a megengedett mértéken. Sok mindent l{ttam a vil{gon; legtöbbjét, sajnos, csak egyszer. Az öregedés egyik baja, hogy az embernek megvan még a kedve, csak éppen ereje nincs, hogy {llóhelyéből kirontson és felkutasson mindent, amit még nem
l{tott. Sok m{s baja is van. Ezek közt a legnagyobb, hogy, amíg jó p{r évvel születése ut{nig mindenki megvan, azaz csal{dtagjai, iskolat{rsai, ismerősei teljes sz{mban veszik körül, sőt folyton szaporodnak, az özvegy nagynénik férjei és a halott ősök nem hi{nyoznak, mert sohasem l{tta őket, addig a vil{g kezd foghíjas és üres lenni, amikor egyre többen mennek el. Születésem évében Ferenc József cs{sz{r és kir{ly még biztons{gban ült, vagy katon{s szok{sa szerint {llt, trónj{n. Vil{gra jöttömmel automatikusan alattvalója lettem – hal{lra ítélt birodalom polg{ra. Születésem évében halt meg Tolsztoj, csakúgy, mint Robert Koch. Swinburne m{r előző évben elhunyt, de Eugénia cs{sz{rné, III. Napóleon özvegye még élt, csakúgy, mint Claude Debussy, Sarah Bernhardt és Henry James. Hitler éhenkór{sz utcai festő volt Bécsben, Lawrence ezredes Oxfordban di{koskodott, Szergej Jeszenyin tizenöt évesen verseket prób{lgatott Oroszorsz{g legmélyében és egy Vlagyimir Iljics Lenin nevezetű obskurus politikai megsz{llott Zürichben azt tervezte: elég a nyomorból, kiv{ndorol Amerik{ba és ott üzleti v{llalkoz{sba kezd. B{r így történt volna! De igaz{n öregnek akkor érzem magam, ha Prousttal és emlékeimmel az elmúlt idő fölé hajlok. Tíz vagy tizenegy éves koromban szüleim magukkal vittek P{rizsba. Ap{m kollég{ja, francia vegyészprofesszor kalauzolt bennünket. A Bois de Boulogne közelében j{rtunk, mikor a szemközti j{rd{n magas, kecskeszak{llas öregúr tűnt fel. Úgy emlékszem, hogy cilindert viselt, b{r ez fant{zi{m j{téka is lehet. „Voil|, Anatole France” – jegyezte meg a francia professzor nagybüszkén. Még l{ttam a maga valój{ban ifjús{gom kedvenc írój{t, aki közel m{sfél évsz{zaddal ezelőtt, 1844-ben született. Még ennél t{volabb is tudok eleven kapcsolatot tal{lni a múlttal. Anyai nagyap{m apja magas kort ért meg. Utolj{ra 1915 nyar{n l{ttam, öt esztendős koromban. Jól emlékszem
tömzsi alakj{ra, kőszegi h{z{ra. Tal{n azért, mert kertje és szob{i telis-tele voltak nyíló vir{ggal. Soha addig, sem azóta lak{st ennyi vir{ggal nem l{ttam. (Valószínűleg a növények szeretetét dédap{mtól örököltem.) A vir{gokn{l is élesebben emlékszem dolgozószob{ja h{rom p{lmaf{j{ra. Alighanem még fiatal korban szerezte őket és amikor a p{lm{k szob{ja mennyezetéig értek, lyukakat v{gott a ‘padlóban. 1915-ben a p{lmagyökereket tartó hordók m{r pincéje döngölt földjén {lltak. Az egyik p{lma közvetlenül íróasztal-széke mellett tört elő, úgyhogy simogathatta, ha velem beszélgetett. Dédap{m, sírköve szerint 1818-ban született, lord Byron, Napóleon és Goethe életében. * Levél Új-Delhiből: „Turist{k sz{m{ra a v{ros központja a Connaught Circle. Terjedelmét több mint mérföldnyi sugarú kör hat{rozza meg. Főutc{it két emelet magas, rothadó oszlopokba beépített h{zak szegélyezik. Az utc{kat napközben ócska, de mozgékony közlekedési eszközök pokoli l{rm{ja veri fel. A vén tragacsokat esztelen sebességgel hajtj{k és körbekörbe rohang{sznak, mintha csak a Pokol egyik mélyebb bugyr{ban cirk{ln{nak, ahonnét nincsen kiút. Ma reggel azonban f{kkal szegélyezett, csendes villanegyedre bukkantam. Hosszú ideig {lltam egy h{z előtt és a monguszta-csal{dot figyeltem, ahogy a kert fal{ba v{gott résen ki- és besét{ltak. Új-Delhi könyvkereskedései kor{ntsem olyan kitűnőek, mint Z{gr{b könyvesboltjai, de különbek a torontóiakn{l. A tud{s szomja egy{ltal{n nem ismeretlen ebben a hajléktalanoktól, koldusoktól és éhenhalóktól roskadó v{rosban. A rongyokba csavart fiatalemberek egész sor{val ismerkedtem meg, kik a kalózkiad{sban megjelent könyvek rak{sait {rulj{k a j{rdaszélen. Hozz{értésről és ízlésről tettek tanús{got, ah{nyszor csak {rujuk tartalma és minősége ir{nt érdeklődtem.
A jap{n bank épülete előtt motoriz{lt riksa vezetőjével beszélgettem. Miközben utasra v{rt, Jan Morris The Matter of Wales (Beszéljünk Walesről) című könyvét olvasta, Penguin-kiad{sban. Húsz rúpi{ért v{s{rolta; mint mondta, két napi keresetéért. (Angli{ban megjelent, kemény kötésű könyveket {ltal{ban 150-200 rúpi{ért – 15-20 doll{rért – {rulnak. Ebből a pénzből szegény csal{dok két-h{rom hétig élnek. Ezért l{tnak a kelendőbb ír{sművek kalózkiad{sban napvil{got, tizedennyi pénzért.) Meghatódtam, felsz{lltam a riks{ra és bevittem az embert sz{llod{mba, ahol két Penguinnel és öt rúpi{val aj{ndékoztam meg. India {llandó kétségbeesésbe kerget. Feldúlja érzelmeimet forrós{g{val és piszk{val, feneketlen szegénységével és szorosan a nyomor oldal{n flang{ló, arc{tlanul hivalgó gazdags{g{val, és a t{tott sz{jú butas{ggal együtt megjelenő, égő szemű intelligenci{j{val. Este a Narula-féle üzlet-komplexumot kerestem fel. Első oszt{lyú sz{llod{ból, piacból, kínai vendéglőből, gyors kiszolg{l{sú b{rból és fagylaltozóból tevődik össze. Ellen{llhatatlan kív{ns{got éreztem, hogy ny{las, főtt Patnarizs helyett olyasmit egyek, amit megszoktam. Delhi aranyifjús{ga itt gyülekezik esténként, hogy tíz rúpi{ért fagylaltos tölcséreket v{s{roljon. Két chocolate milk shake ut{n kint a j{rd{n kis híj{n belebotlottam egy asszonyba, aki rojtos rongyon feküdt és mezítlen melléhez szorított gyermekét simogatta. Mikor megpillantott, fel{llt, r{m mosolygott és elém tartotta fehér vir{gból font kis koszorúj{t, melyet napközben nem tudott eladni. Kétségtelenül a sz{m{ra legkedvezőbb pillanatban tal{lkozott velem. Lelkifurdal{saim eredményeként anya és gyerek nem hal éhen az elkövetkező néh{ny hét alatt. Előzőleg, késő délut{n motoriz{lt riks{t {llítottam meg és sz{llod{mba vitettem magam. Pedig nem j{rtam messze, csak éppen utat tévesztettem a zsúfolt- v{rosrészben. Kiderült, hogy a bordélynegyedek egyike. A riksa sikh vezetője h{trafordult és megkérdezte: „Nincs kedve az úrnak egy csinos, tiszta l{nyhoz?” Körülnéztem az utc{t szegélyező, összedőlni készülő vityillók közt, majd gyors pillant{st vetettem
a nyitott szennycsatorn{ban felhalmozott, sokszorosan {tkutatott, ember-{llat haszn{lat{ra és tüzelésre egyform{n alkalmatlan szemétre. Furcsa képet v{ghattam, mert a sikh felnevetett. Azt{n összenéztünk és egyszerre kezdtünk nevetni.” * Levél érkezett bar{tomtól és kollég{mtól, a University of British Columbia professzor {tól Vancouverből. Értesült Eric bolyong{sairól és a következő komment{rt küldi: „Mind hajlandók vagyunk egy ritka könyv kedvéért néh{ny mérföldet vezetni, Eric két földrészt is {tgyalogol egy l{bjegyzet beszerzéséért.” * A mai post{val jött harmadik levél arról tudósít, hogy a torontói egyetem egyik tan{ra könyvet jelentetett meg. A könyv, pontosabban könyvecske t{rgya: amit szerzője „kanadaimagyar irodalom” névre keresztelt. Nyomtatv{ny{ban két magyar író-kart{rsammal mér össze és nem éppen hízelgő eredményre jut. Hanyatl{som ok{t egyebek közt abban l{tja, hogy – vele és írót{rsaimmal ellentétben – nem j{rtam otthon”, vagyis nem frissítettem fel anyanyelvi ismereteimet a kommunista agitprop és sajtó szégyenletes zsargonj{val, sem nem engedelmeskedem akadémikus nyelvészeink rigoly{inak és hatalmaskod{s{nak. Meg tal{n azért, amiért évtizedek óta nem szívtam meg a szocrealizmus elsz{radt emlőit. Az ötlet, hogy olyasmi is létezik, amit kanadai-magyar irodalomnak nevezhetünk, enyhén szólva vitatható. A kanadaiangol, amerikai-angol, ausztr{liai-angol népet ismerjük; feltehető, hogy irodalommal is rendelkeznek. Kanadai-magyar, amerikai-magyar, angliai-magyar, ausztr{liai-magyar nép nincs. Puszt{ra etnogr{fiai kategóri{kat fel{llítani ilyen esetben, mikor félmaroknyi írót kell összep{rosítanunk egy hadoszt{ly dilet-
t{nssal, aligha indokolt. (A magyars{g több jeles írót tarthat sz{mon, semmint kis nemzeteknek kij{r. Ugyanekkor több kont{rral {ldattunk meg, mint a sz{z milliós birodalmak. Amikor 1956 végén 220.000 magyar emigr{lt Nyugatra, Cs. Szabó Laci egyik vezércikkének ezt a címet adta: Kétsz{zezer költő nyugatra tart.) Thomas Mann, Brecht vagy szegény Franzl Werfel sohasem mondt{k magukat amerikai-német íróknak, ahogy Malcolm Lowryt vagy D. H. Lawrence-et sem nevezték mexikói-angol szerzőnek. Heine nem lett francia-német költő attól, hogy P{rizsban telepedett meg és még nem, került kezembe irodalomtörténet, ahol z{goni Mikes Kelemen mint törökmagyar író szerepel. Ez az egész ügy túls{gosan ostoba, semhogy komolyan foglalkozhassak vele, b{r, ahogy a kiv{ló New England-i francia írónő, Maggie Yourcenar megjegyezte, „On est toujours pris au piege avec ces gens”. Igaz: sz{mtalan honfit{rsam, ah{nyszor két sor összerímel, mindj{rt poét{nak képzeli mag{t. Ez még nem baj. A renesz{nsz humanist{i is csak úgy ontott{k latin zengeményeiket, de legal{bb kenyeret adtak sok jó nyomd{sznak és az egyetemek különben is megkövetelték tőlük a latin versek gyakorl{s{t. Hasonlóképpen a kanadai tan{r, ha közepes tehetsége ellenére a víz felszínén kív{n maradni, publik{lni kényszerül és ezeket a publik{ciókat súlyra mérik, mivel olvasni őket az egyetemi feletteseknek nincs idejük. Így nékem sincs okom, hogy a tan{rt megrov{sban részesítsem, amiért a kanadai-magyar irodalmat kital{lta. Megt{mad{som tanulm{ny{nak, hogy úgy mondjam, némi lendületet kölcsönöz és egyúttal egyetlen érdekessége. Vagyis semmiképpen sem szabad neheztelnem. Kiv{lt éppen most, mikor a budapesti kommunista napilap azon sir{nkozik, hogy az orsz{gból kitiltott könyveim jelentékeny pénzösszegért cserélnek gazd{t. Tudok egy {ll{stalan budapesti
mérnökről, aki csal{dj{val együtt évek óta abból él, hogy összegyűjtött verseimet kölcsönzi 24-24 ór{ra. Hadd mosolygok teh{t. A Montreux-ben néh{ny esztendeje elhunyt, sv{jci-orosz regényíró, Vlagyimir Nabokov egyszer megjegyezte: a nevetés a legjobb irodalmi féregirtó. Július 5 *** Tegnap este elf{radtam és nem fejeztem be mondanivalómat a kommunista szal{mi-politik{ról, mellyel a magyar irodalmat darabokra v{gt{k. Magyar irodalmak, többes sz{mban: ide a hazai irodalompolitika vezérei juttattak el bennünket. Elsősorban Révai József, Horv{th M{rton, Szirmai Istv{n és Aczél György, részben maguk is elfuser{lt írók, akik az irodalmat és az igazi írókat a kont{r féltékenységével és gyűlöletével kezelték. Lak{jaik közt említést érdemel Keszi Imre, Sőtér Istv{n, Szabolcsi Miklós, Tóth Dezső, Trencsényi Waldapfel Imre és a többi. Ezek az irodalom politikusok a felvidéki, erdélyi és vajdas{gi magyar írók hazai terjesztését nem szorgalmazt{k, vagy egyenest megtiltott{k, munk{ikat kritikai ír{sokban és irodalomtörténeteikben nem ismertették, az antológi{kból kihagyt{k, azaz agyonhallgatt{k őket. Holott a kisebbségben élő magyar íróknak nem kis szüksége lett volna az anyaorsz{g t{mogat{s{ra. De irodalompolitikusaink, a szomszéd orsz{gok kommunista vezetőivel szemben érzett gy{vas{gból és a szolgalelkűségből, ezt a segítséget megtagadt{k tőlük és a hat{rainkon kívül születő magyar irodalmat a maga egészében Novotny, Ceausescu, Tito és Tito utódai kedves gondj{ra bízt{k. A nyugati magyar emigr{ns írók könyveit pedig a l{togatók bőröndjéből kobozz{k, vagy a post{n lopj{k el. Így született meg az erdélyi-magyar, felvidéki-magyar, vajdas{gi-magyar és magyar-magyar irodalom. Öt{gú síp, mint
ahogy Illyés Gyula mondta; de Illyés nem öt sípra gondol, hanem ugyanannak a sípnak öt {g{ra. Az utóbbi években enyhülés mutatkozik. A kisebbségi magyar irodalmat m{r beengedik az orsz{gba. Az emigr{ns írók könyveit tov{bb lopkodj{k a post{n, de a legújabb irodalomtörténetekben a kommunista esztét{k m{r Zilahyt és M{rait is megdicsérik, a maguk vicsorgó jóindulat{val. Remélhető, hogy a helyzet hamarosan tov{bb javul és helyre{ll az, ami mindig megvolt, b{rha nem tűrték: az osztatlan magyar irodalom. * *** Tegnap futva említettem akadémikus nyelvészeink rigoly{it és hatalmaskod{s{t. Nem kív{nom e jelzőket indokolatlanul hagyni. Magammal hoztam A magyar helyesír{s szab{lyainak legújabb, 11. eresztését, a Magyar Tudom{nyos Akadémia 1984-es kíad{s{ban. Hadd fejezzem ki csod{lkoz{somat, nem is nyelvészeink szerencsétlen működése, hanem a magyar ír{studók hosszú türelme és közönye fölött. Ha a Francia Akadémia nyelvészei hasonló színvonalú helyesír{si szab{lyzattal merészeltek volna elő{llni, m{snap a nyomd{szok, tanítók, újs{gírók, írók öntözőcsővel vonuln{nak fel a Szajna partj{ra, az Académie Francaise elé, hogy a nyelvészeket kiöntözzék onnan, mint az ürgéket. Minden nép kultur{lis egységének egyik fontos alapja, hogy nemzedék nemzedék ut{n ugyanazt, vagy majdnem ugyanazt a helyesír{st haszn{lja. A nyelvész feladata, hogy a helyesír{s szab{lyait fenntartsa és azokon csak indokolt esetben v{ltoztasson; hogy a nyelv tisztas{g{t megőrizze; hogy új szavaknak polg{rjogot adjon; hogy a nyelv szót{r{t, a fogalmak definíciój{val együtt, elkészítse – és így tov{bb. Nem kevésbé lényeges, hogy mit ne tegyen a nyelvész. Tudom{nyosan meg nem alapozott, nyögve kital{lt teóri{k gy{rt{s{val ne v{ltoztasson a szavak ír{smódj{n, mikor a szavak kiejtése nem v{ltozik.
Ne agyaljon ki új és haszn{lhatatlan szab{lyokat és kényszerítse az orsz{g lakoss{g{t, hogy újratanulj{k a helyesír{st, amikor egyszer m{r megtanult{k az iskol{ban. Ne fund{lja ki a szavak elv{laszt{s{nak újabb módozatait, mikor az elv{laszt{s módja minden nyelvben egyszeri és végleges meg{llapod{s eredménye – és így tov{bb. Ezeket a negatív parancsokat m{s orsz{gok nyelvészei úgy-ahogy, de mégis betartj{k. A magyarok nem tartj{k be. 1. Nyelvészeink a sz{zad első felében egy közhaszn{latban lévő szó ír{smódj{t h{romszor v{ltoztatt{k meg. Az elemi iskol{ban úgy tanultam, hogy utcz{nak írj{k. Mire a gimn{ziumba kerültem, utca lett belőle. Egyetemi éveim ut{n ucc{v{ v{ltoztatt{k. Tíz év múlt{n nyelvészeink vissza{llított{k az utc{t. A helyesír{si szab{lyzatot h{romszor nyomt{k újra. Az utca- és h{zt{bl{kat h{romszor kellett, vagy kellett volna kicserélni az orsz{gban. Ötven éves embernek, aki 1900 t{j{n született, h{romszor kellett megtanulnia, hogy levelei borítékj{ra hogyan írja ezt a szót. És mindez miért? Az utca mindh{rom vari{ns{t pontosan ugyanúgy ejtjük ki. Sz{zadunk m{sodik felének nyelvészei a régi utc{ban j{rnak. A magyar helyesír{s szab{lyai legújabb, 11. kiad{sa szerint (Akadémia, 1984) az eddig vajjonnak írt szót ezentúl kötelezően vajonnak kell írni (362. oldal). Színészeink Shakespeare darabjainak előad{sain sz{zötven éve két J-vel hangsúlyozt{k ezt a trochaikus lejtésű, hosszú és rövid szótagos kérdőszót. A két rövid szótagos, lapos vajon olyan kérdőszó, mely nem kérdez. Ugyanekkor a két rövid szótag, nem is tudom, h{ny helyen, agyoncsapja Vörösmarty és Mad{ch versének ritmus{t. De h{t a magyar nyelv és irodalom legnemesebb tradíciói nem tartoznak akadémiai nyelvészetünk érdeklődési körébe. 2. Újonnan fel{llított szab{lyokban nincs hi{ny. K{r, hogy nyelvészeink figyelmetlensége következtében gyakran még a
helyesír{si szab{lyzatból sem derül ki, mi is ez az újonnan kifent szab{ly. Péld{ul: Margit híd, Petőfi híd (mindkettő a 267. oldalon), de: L{nchíd (217). Melyik vari{ns haszn{lat{ra köteleznek, amikor maguk sem tudj{k? Ugyanekkor mindkét megold{s s{ntít. A magyars{g vizu{lis fant{zi{j{ban jelentős szerepet kaptak hídjaink, elsősorban a nagy Duna-hidak, melyek az orsz{g két felét kötik össze. Jaj nekünk, ha ez az összeköttetés megszakad! Ah{nyszor harmincnyolc esztendős emigr{ciómban Magyarorsz{gra gondolok és behunyom a szemem, a Dunahidak íveit nagy kötőjeleknek l{tom magam előtt. Vagyis: [rp{dhíd, Szabads{g-híd, Margit-híd. K{r, hogy nyelvészeinknek, ha az Akadémia épületéből kitekintenek Széchényi L{nc-hídj{ra, ilyesmi nem jut eszébe. M{sik példa a helyesír{s szerzőinek hanyags{g{ra. Csepel-sziget (162. oldal), Margit-sziget és Margitsziget (az utóbbi kettő a 268. oldalon). Viszont a Dunakanyar és a paksi Dunakanyar nem elnézésből került egym{s mellé a 171. oldalon. Nyelvészeink e finom megkülönböztetést azzal magyar{zz{k, hogy a kötőjel nélküli form{t „t{jnévre” kell alkalmazni (69. oldal). Ha ezt a lingvisztikai halandzs{t komolyan venném, csónakkir{ndul{son a következő képeslapot adn{m fel: „Üdvözletünket küldjük a Dunakanyarból, méghozz{ a visegr{di Dunakanyarból, most pedig lecsorgatunk a m{sik Dunakanyarba, m{rmint a paksi Duna-kanyarba.” Példa a nehezen elsaj{títható, légből kapott és csup{n kellemetlenkedést célzó szab{ly-alkot{sra: egyéves; egy éve; m{sfél éves; kétéves; kétesztendős; tízéves, tizenegy éves; hatvankét éves; kilencvenéves; sz{z éve; sz{zéves (174. és 184. oldal). Nem {rt oktatóink ideg{llapot{t elképzelni, amikor erre a szab{lyra kell megtanítaniok a 8-14 esztendős iskol{sokat; hogy a gyerekek helyesír{si szab{lyzatunk ir{nt ébredt érzelmeiről ne szóljak.
3. Közismert tény, hogy a magyar {bécé betűi, ak{r egy-, ak{r kétjegyűek, mind egyetlen, kiv{lóan megkülönböztethető hangnak felelnek meg. Kivétel az idegen szavakban szereplő X betű, mely két hangból, a K-ból és az Sz-ből tevődik össze, és bizonyos mértékben a C betű, mely T-re és Sz-re, vagy T-re és Zre bontható fel, de a magyar fül sz{m{ra egy hangg{ olvadt öszsze. Ezut{n meglepő, amikor nyelvészeink A magyar helyesír{s szab{lyai 11. oldal{n két eddig ismeretlen „betűvel”, mégpedig a „kétjegyű Dz betűnkkel” és „h{romjegyű betűnkkel, a Dzs-vel” gazdagítj{k a magyar {bécé {llom{ny{t. Ez a feltevés tarthatatlan. A Dz nem „kétjegyű betű”, hanem két, egyjegyű betű és egyúttal két élesen megkülönböztethető hang. A Dzs pedig nem egyetlen „h{romjegyű betű”, hanem két betű, a D meg a Zs. Attól, hogy két ön{lló betűt egym{s mellé írunk, nem lesz belőlük egy betű; hasonló elj{r{ssal m{s, jóval gyakrabban haszn{lt betűkombin{ciókat, mint az Rt-t, az Ng-t is egyetlen betűvé lehetne előléptetni, és ennek se }enne az égvil{gon semmi értelme. Így a meg{llapít{s, hogy a Dz és a Dzs betűk, nemcsak minden tudom{nyos alapot nélkülöz, de ugyanakkor valamennyiünk – értsd: a magyars{g – szellemi képességeinek péld{tlanul durva és sértő lebecsülése. Ennyivel azonban nyelvészeink nem elégednek meg. Miut{n a két új betűt az {bécébe besorolt{k (11. oldal), a szót{r részbe a 172. oldalon, a D és az E betűk közé a Dz-t és a Dzs-t új címbetűknek is fel{llított{k. Ennek következtében néh{ny szó, mint péld{ul a dzsentri, a dzsungel vagy a dzsip, nem a D betű legvégére került, ahov{ valók, hanem az új, DZS címbetű alatt tal{lhatóak. A Dz-vel akadémikusainkat kevesebb szerencse kísérte, miut{n Dz-vel kezdődő magyar szó nincsen. Kínjukban a DZ alatt egyetlen címszót tudtak bejegyezni: „dzéta (görög betű)”. Hogy a magyarban soha nem haszn{lt görög „dzéta” kifejezés milyen jo-
gon kerül bele a magyar helyesír{si szót{rba – erre, attól tartok, a Magyar Tudom{nyos Akadémia Helyesír{si Bizotts{g{nak plen{ris ülése sem tudna kielégítő v{lasszal szolg{lni. A baj nem az, hogy nyelvészeink szórakoznak. A baj az, hogy nyelvi tankönyveinket újranyomt{k és iskol{sainknak az {bécében két olyan betűt kell megtanulniok, amelyek nem betűk. A szót{rakat és nyelvkönyveket {tírt{k. Miut{n az akadémikusok ezt a két {lbetűt betűkké nyilv{nított{k, az elv{laszt{s új módj{t kell megtanulnunk, iskol{snak és felnőttnek egyform{n. Ugyanis a ped-zit, ezentúl úgy kell elv{lasztani, hogy pedzi (299. oldal), a l{nd-zs{t úgy, hogy l{n-dzsa (259. oldal), és a lúdzsírt feltehetően úgy, hogy lú-dzsír. Mindez addig tart, míg a jelenleginél különb nyelvészi bizotts{g alakul és A magyar helyesír{s szab{lyai tizenegyedik kiad{sa papírkos{rba kerül. Akkor majd új helyesír{si szab{lyokat kell kinyomni, új iskolai tankönyveket bevezetni, iskol{sok és felnőttek új helyesír{st tanulnak, nyomd{szok és tanítók fejüket fogj{k – és így tov{bb, az idő végéig. 4. A görög személy- és helynevek magyarít{s{val e könyv m{sik helyén foglalkozom. Jól tudom, mennyire h{l{tlan feladat filológiai perpatvarokba beleszólni: annak idején tanúja voltam a dühödt vit{nak, melyet két p{rt vívott egym{ssal, hogy Socrates-nek, illetve Sókratés-nek kell-e írni a görög „bölcs nevét, akit ógörög kort{rsai minden bizonnyal Szókr{tész-nek hívtak. A filológusok fenekedéseiről mindig Szép Ernő remek karcolata jut eszembe. Pöszméte község úri kaszinój{ban vacsora ut{n a vendégek két p{rtra oszlanak és véget nem érő pofozkod{s kezdődik. Azon verekedtek össze, hogy a beafsteak szót magyarul helyesen befstek-nek, vagy böfszték-nek kell-e kimondani? Így csak egyetlen péld{t hozok fel, hivatkoz{ssal A magyar helyesír{s szab{lyai testvérkiadv{ny{ra, a Keleti nevek magyar he-
lyesír{sa (Akadémia, 1981) című munk{ra. A kínai nyelv nem ismeri a V hangot. Tal{n ezért kapunk, mintegy k{rpótl{sul, a Keleti nevek h{rom oldal{n (438-440.) több mint kétsz{z V-vel kezdődő kínai személy- és helynevet. Köztük szerepel „Vang Vej”. A torontói egyetem kínai tan{ra és egy Kín{ból {tjött di{k segítségével meg{llapítottam, hogy „Vang Vej” alatt a nagy költőt és festőt kell értenem, kit a kínaiak. U{ng Ué-nek vagy U{ng Uej-nek ejtenek. Angol könyvekben Wang Wei-nek írj{k, amit ugyancsak U{ng Ué-nek kell kimondani; Hogyan lett a két kínai U-ból két magyar V betű? Úgy, hogy nyelvészünk nem a kínai kiejtést hallgatta, hanem az angol szöveget olvasta. Azt hitte, hogy a brit W-nek a magyar V felel meg, holott a W-t U-nak mondj{k. Vagyis nyelvészünk, aki a kínai nevek magyar helyesír{s{t hat{rozza meg, nemhogy kínaiul, de angolul sem tud. Folytathatn{m, de nem folytatom. Innét, British Columbia erdejéből nem tehetek semmit. Otthon sem tehetnék sokat, hiszen nincsen fórum, mely a kommunista monopóliumot élvező nyelvész-bürokrat{k bír{lat{nak helyet adna, vagy helyet merne adni. De Budapesten legal{bb sorra j{rn{m a nyomd{szok, tanítók, újs{gírók és írók szervezeteit és megkérném őket: ne vegyék figyelembe nyelvészeink működését és kiadv{nyait. *** Két adalék a kommunista bürokr{cia szolgalelkűségéhez: IRODALOMTUDOM[NY. Torontóban a minap Kosztol{nyi Dezső egyik kis verset kerestem. A pontos szöveget akartam tudni: Verset Kosztol{nyi a húszas évek végén írhatta. Szövegére így emlékszem: SZOVJET KÖLTŐ SIR[MA Lunacsarszki! Belőlem több rímet nem facsarsz ki.
Két Kosztol{nyi-kötettel rendelkezem. Az egyik a Magyar Tudom{nyos Akadémia gondoz{s{ban megjelent összkiad{s; ebből készült a m{sik kötet is. A verset mindkét könyvben hasztalanul kerestem. Utószav{ban a kiad{st végző irodalm{r nem jelzi, hogy ezt a verset kihagyta. Tal{n attól félt, hogy a Szovjetuniót végroml{ssaI fenyegető versike közléséért Kosztol{nyi özvegyével együtt vinnék Szibéri{ba. TÉRKÉPÉSZET. Jó néh{ny esztendeje Hamza Bandi reform{tus lelkész bar{tom Manville-i könyvt{r{ban ültem. Keresgélés közben Magyarorsz{g autótérképére bukkantam. Évtizedek óta nem l{ttam ilyet. Kiterítettem és szemem körbefutott az orsz{g hat{r{n túlra. Pozsony helyett Bratislava, Kassa helyett Kosice, Nagyv{rad helyett Oradea, Szabadka helyett Subotica. A kört Ausztria főv{ros{val fejeztem be. Wient v{rtam, Bécset kaptam. Bécs. A térképészeti intézet vezetői nem féltek, hogy az osztr{kok a fejükre vernek. Július 6 Tegnap este a konyhaasztaln{l Wolfgang Hildesheimer nemrég megjelent Mozart-életrajz{t olvastam, miközben nagy molylepke ismételt k{mik{ze t{mad{st intézett a l{mpa ellen. Hildesheimer biogr{fi{ja éles elmével megírt, érdekes könyv. Ha az ember nem tudta m{r amúgy is, akkor megdönthetetlen bizonyítékokat kap, mennyi zöldséget firk{ltak össze Mozart életírói az elmúlt sz{z év alatt. Ugyanekkor Hildesheimer arról is besz{mol, milyen nehéz kiismerni valakit, illetve mindenkit, aki a francia forradalom előtti vil{gban született. Nem utolsósorban ezt a voltairi{nus, szabadkőműves, kisz{míthatatlan, tr{g{rkodó és tőlünk ennyire idegen fiatalembert, aki valószínűleg „minden idők legnagyobb l{ngesze” volt. A szerző helyenként – a kelleténél jóval többször – ismétli önmag{t, de ugyanekkor v{ratlan betekintést nyújt Mozart vi-
l{g{ba. „Zsenik sz{m{ra az önvizsg{lat nem kötelező tant{rgy. Annak viszont, aki a zsenit akarja j{tszani, egész szerepköre. L{ngésznek tetteti mag{t és hódolatot követel. Közben kisz{mít ja, hogyan tudja az alkot{s hi{ny{val alkotó programj{t betölteni.” Ezut{n Hildesheimer kíméletlen t{mad{st intéz Rainer Maria Rilke ellen, ami nem tartozik éppen könyve t{rgy{hoz. Jól van, Wolfgang; igazad van és nincs is. Zöldfülű koromban, a 20-as évek végén eleg{nsabban öltöztem, semmint szerény jövedelmemből telt és így j{rtam Budapest utc{it. Sőt néh{ny hétig nyolcszögű monoklit hordtam, azért, amit kedvenc költöm, Charles Baudelaire a ny{rspolg{rok pukkaszt{s{nak nevezett. (Különleges szerencsétlenségemnek tartom, hogy fiatalkori fényképeimből, Horthyék, a nyilasok és a kommunist{k jóvolt{ból véletlenül éppen a monoklis maradt fenn. A Corgi-könyvek londoni szerkesztője ezt a képet kapta kézhez és közölte, jampecségem bizonyíték{ul, önéletrajzom legújabb angol kiad{s{nak címlapj{n.) Ugyanekkor, mint mindenki m{s, im{dtam Rainer Maria Rilke verseit. Első kétségeimet Kosztol{nyi Dezső t{masztotta, noha sz{mos verset fordított Rilkétől. Kosztol{nyi elismerte, hogy a h{rom költő közül, akik a német nyelvvel igaz{n b{nni tudtak, az egyik a cseh Rilke volt, a zsidó Heine és a Római Szent Birodalom valamelyik hat{rterületéről (Ostmark? Lotharingia?) elsz{rmazott Walther von der Vogelweide mellett. Kosztol{nyi hozz{tette, hogy hangzatos, o és { betűket bőségesen tartalmazó szavak segítségével b{rki meggyőző Rilke-verseket tud improviz{lni a k{véh{zban. Ezzel, noha nem tartózkodtunk k{véh{zban, mindj{rt rögtönzött néh{ny sort. Rendkívül hasonlítottak az Orpheushoz írt Rilke-szonettekhez, b{r valój{ban üres hőbörgést tartalmaztak egetverő érzelmekről és a hellén istenekről. Elgondolkoztam és egyelőre felfüggesztettem ítéletemet. Idővel r{jöttem, hogy Kosztol{nyinak volt igaza.
De nem egészen. Illetve csak annyiban, hogy Rilke könynyen ut{nozható egyik legmegnyerőbb és legolcsóbb jellegzetességében. Az egy Baudelaire majdnem hihetetlen kivételével, az utolsó 150 évben senki sem írt tíznél több színaranyba véshető költeményt a parnasszusi Múzs{k temploma sz{m{ra. Öt-hat vitathatatlan mestermű (Hugo, García Lorca, Jeszenyin, Rimbaud, Verlaine, Yeats), sőt h{rom-négy az óri{sok sor{ba emeli szerzőjüket. Mi több, m{r, egyetlen műremek is kezeskedik szerzőjük halhatatlans{g{ról. Ilyen nagy és ritka dolog a jó vers. És ez az oka, hogy az igazi költő mindig félelemmel lapozgatja összegyűjtött verseit és reszket. Ellentétben a kont{rral, aki elragadtat{ssal szemléli irom{nyait és nem ismer kétséget. Az Archaikus Apolló torzój{hoz szóló szonettel Rilke kétségtelenül megírta ezt a mesterművet. Egyúttal valószínűnek tartom – az ilyesmi nagyon későn derül ki –, hogy írt még két-h{rom, ha nem is ilyen megkülönböztethetően nagyszerű költeményt. Ezek mind fiatal kor{ban, a sz{zad elején szerzett versei közt tal{lhatók; az Orpheushoz írt szonettek és a Duinói elégi{k közt, melyekre az esztét{k annyi szót pazaroltak, aligha akad egy is. A költemények címével adós maradok, mivel mindenki m{s h{rom-h{rom Rilke-költeményt kedvel. Azt hiszem, Hildesheimert megzavarta a tény, hogy Rilke pontosan olyan ritk{n nagyszerű, mint amilyen ritk{n csapnivaló Mozart. De ennek m{r nincs köze végső megítéléséhez. Elég, ha valaki egyetlenegy mesterművet szerzett. Akkor nyugodtan térhet sírj{ba; a többi, amit írt, úgysem sz{mít, * A vil{girodalom néh{ny nagyszerű pillanata: Az udvarhölgyek kir{ndul{sa Szej Son{gon: P{rna könyvében, mikor kocsijuk magas kerekének küllője lilaak{c {gat ragad
mag{val és a hölgyek a fogat ablak{ban újra és újra és újra l{tj{k a vir{gzó {gat. Aljosa Karamazov Sznyegirev kapit{ny fia, Iljusa hal{los {gy{n{l. A vil{gűrből érkezett, óri{sok felfedeznek a földön egy par{nyi hajót és beszélgetni kezdenek a kapit{nnyal Voltaire Micromegas-{ban. A felismerési jelenet Thomas Mann Der heilige Sinnerjében. A hős r{jön, hogy szeretője, Sybilla egyúttal anyja, sőt egy kor{bbi vérfertőzés eredményeként nénje is, és közös gyermekük, Herrad, Sybill{nak nemcsak l{nya, hanem unok{ja. [ntinoosz hal{la Yourcenar könyve, Hadrianus emlékirataiban. Még egy Thomas Mann: József, miut{n testvérei bedobt{k a kisz{radt sivatagi kútba, ahol a hal{l v{rja, kiszemel egy kerek követ és kényelmesen helyet foglal. Megtal{lta a legkellemesebb testhelyzetet a legkínosabb körülmények közt. (Mikor az első sokk ut{n az [VO tömlöcében elégedetten leültem a priccs szélére, elmosolyodtam, mert József jutott eszembe. Honnét tudta ezt Thomas Mann, aki sohasem ült börtönben?) Eüripidész Elektr{ja r{jön viskój{ban, hogy l{togatója elveszettnek hitt testvére, Oresztész kir{lyfi. A főnővér színev{ltoz{sa Isak Dinesen (= Karen Blixen b{rónő) Hét gót novell{j{nak egyikében, a Majomban. És még egyszer Eüripidész: a görögöktől sz{zszor megal{zott „idegen nő” szörnyű bosszúja a Médea végén. *
„Roppant hatalmú ember. El kell hinnünk, ha azt mondja: megizzadt az {gyban, holott összepis{lta mag{t.” RÉGI RÓMAI MOND[S Július 7 Hosszú, reminiszcenci{kkal zsúfolt levelet kaptam egyik amerikai katona bajt{rsamtól, aki mint a University of Western Illinois történelemtan{ra vonult nemrég nyugalomba. John Collins a h{ború ut{n tov{bb szolg{lt a hadseregben, mert vil{got akart l{tni és nem volt elég pénze, hogy történelmi tanulm{nyait folytassa. Saj{t kérelmére Berlinbe került: elsősorban a harmincéves h{ború érdekelte, mely szerinte bestialit{sban alig különbözött a m{sodik vil{gh{borútól. Katonai szolg{lata mellett maradt ideje, hogy levélt{rakat l{togasson és kutató munk{j{t folytassa. Egyik feladata volt, hogy a Nyugat-Berlinben csendh{borít{son, verekedésen, rabl{son ért szovjet katon{kat visszasz{llítsa az oroszokhoz. Így ismerkedett meg ellenp{rj{val, a fiatal, művelt és eleg{ns orosz sz{zadossal, mikor az {thozott néki két amerikai katon{t, akik az Alexanderplatzon inzult{lt{k a j{rókelőket. Collins megvendégelte a kapit{nyt és összebar{tkozott vele. Néh{ny nap múlva két tökrészeg orosz katon{t hoztak be kocsmai verekedés ut{n. Collins összekötöztette őket a dzsip h{tsó ülésén és sofőrje kíséretében maga is {tment Kelet-Berlinbe, hogy a vizitet visszaadja. Kollég{ja kitörő örömmel fogadta, vodk{t, kavi{rt, füstölt lazacot hozatott és nekiültek Rubljovról, a XV. sz{zad eleji orosz festőről beszélgetni, akit mind a ketten nagyon szerettek – Collins nem közönséges amerikai. Alighogy néh{ny szót v{ltottak, az udvar felől lövések hallatszottak. „Mi baj van?” – kérdezte John és pisztolya ut{n kapott. – „Csak a szok{sos rutin” – v{la-
szolta az orosz tiszt nyugodtan. Azt{n magyar{zatul hozz{tette: „Agyonlövik a két részegest, kiket behozt{l.” Collins attól fogva lecsukatta éjszak{ra az orosz részegeket, hogy kialudj{k magukat és azt{n szabadon engedte őket. Közben l{zasan kutatta a levélt{rakban Magdeburg 1631-es ostrom{nak történetét és doktori tézist készített belőle. A heidelbergi egyetemnek nyújtotta be, még 1947-ben. Azt a v{laszt kapta az amerikai megsz{ll{s alatt lévő v{ros hírneves egyetemétől, hogy angol nyelven írt disszert{ciót nem fogadhatnak el, miut{n „az angol nem civiliz{lt nyelv”, englisch ist keine Kultursprache. Felnevettem, amikor id{ig jutottam Collins levele olvas{s{ban. Nem voltam és nem is vagyok nagy híve a német kultúr{nak, de ez a nem éppen szellemtelen arc{tlans{g és a megsz{lló hatalom semmibevevése némiképpen impon{lt nékem, b{r a pimaszs{g és merészség ily foka Németorsz{gban jóval hasznosabb lett volna, ha 1937-ben, és nem 1947-ben haszn{lj{k a felső hatalom ellen. Időközben – írja Collins – az angol Kultursprache, b{rhogy is rugdalódzott a heidelbergi egyetem, par excellence vil{gnyelv, az emberiség lingua franc{ja lett. Collins nem nagyon örül ennek; jobb lett volna, gondolja, ha a gyönyörű provensz{lt éri a kitüntetés, vagy a magyart, mint ahogy Metternich kancell{r aj{nlotta egykor. (vagy csak gúnyolódott? Metternich feltehetően tudta, hogy magyarul megtanulni németnek, angolsz{sznak, skandin{vnak fölötte nehéz. R{ad{sul gyűlölte a rebellis magyars{got. A Landstrasse Bécs egyik főútja, mely Magyaróv{r felé folytatódik. „Hol kezdődik [zsia?” – kérdezte Metternich. – „A Landstrasse Hauptstrassénél.”) Ameddig francia volt az internacion{lis nyelv – folytatja Collins bar{tom –, a diplomat{k sokat vétettek ellene és tiszta-
s{g{t igyekezték elrontani, hogy egyértelműségét félreérthetővé tegyék. [m a francia akadémikusan megkövült és izol{lt nyelv lett, úgyhogy lényegesen megv{ltoztatni senki sem tudja, míg az angol rengeteget szenvedett az {ltal{nos primitiviz{lód{s közepette, mely szükségszerűen utolér minden vil{gnyelvet. Ugyanekkor angolul jól megtanulni sokkalta nehezebb, mint franci{ul, olaszul vagy spanyolul. Aki ezeket a nyelveket ismeri, azt mondja, amit mondani akar; angolul azt mondja, amit mondani képes. Ezt magam is bizonyos mértékig megtapasztaltam. Amikor 1944-ben az amerikai hadseregből New Yorkba vezényeltek és késő délut{n tudom{somra hozt{k, hogy m{snap reggeltől egy katonai lap munkat{rsaként kell dolgoznom a 42-es utc{ban, elfogott a p{nik. Este fülem l{ngvörösen tüzelt a rémülettől, mint amikor az iskol{ban nem tudtam a leckét. Még szerencse, hogy katona bajt{rsaim {tnézték sil{ny szövegeimet és kisegítettek a bajból. 1957-ben német kiadó rendelt tőlem könyvet, melyben a magyar történelmet kellett megírnom az őskortól a m{sodik vil{gh{borúig. Feleségem, Szegő Zsuzsa a népi demokr{cia korszak{t írta meg a könyvhöz, P{lóczi-Horv{th György az 56-os forradalmat. Fordít{sra nem maradt idő. Az adatokat a bécsi levélt{rban szedtem össze és a könyvet hat hét alatt írtam meg németül, dél-amerikai előadó körutamon, sz{llod{kban és repülőgépen. A kiadó szerint a szöveg javít{sa valamivel, de nem sokkal több munk{t vett igénybe, mintha német szerző írta volna. Holott a német is indogerm{n nyelv. Collins levelének következő része arról szól, hogy az angolnak megvannak a maga előnyei is. Soha nyelv az egész földkerekség fölött még nem uralkodott el, melynek az angollal mérhető ilyen óri{si szókincse lett volna, melynek szintaxisa ar{nylag ilyen könnyű és történelmi meg irodalmi asszoci{ciókban ennyire gazdag. Ugyanekkor, a franci{tól elütően, mely
kétségbeesetten prób{l az idegen szavaktól – mint péld{ul a le car, a le weekend és a le parking – megszabadulni, addig az angol nyelv csillapíthatatlan étv{ggyal falja fel és honosítja meg az idegen szavakat szinte minden nyelvből, a hindut és jap{nt beleértve. A veszély, mely az angolt fenyegeti – fejezi be Collins –, éppen ez, hogy ti. univerz{lis nyelv lett belőle. Nagyon kevés idegen képes arra, hogy úgy haszn{lja, ahogy ez a nyelv megérdemelné. Ahogy a nyelviskol{kban Tokiótól Buenos Airesig tanítj{k, olyan, mintha a zeneiskol{ban a kezdő gyereknek stradiv{riust adn{nak a kezébe. Az eredmény ennek megfelelő. Ugyanekkor maga az angol nyelv is a jelenkori angol {llapotok függvénye, azaz technokrata be{llít{s ú, pénztisztelő és a mindenkori gazdas{gi hatalmak szolg{lat{ban {ll. Az üzletemberek nem beszélnek szépen, a sajtó és a r{dió pedig, ha vonakodva is, de lassanként őket ut{nozza. Ezer évig tartott, amíg a mai angol nyelv felépült, most elérkezett az idő, hogy leépítik. * Mindehhez hozz{tehetném, hogy ez a folyamat m{r régen megindult. Nemrég a Harvard egyetem egyik orosz professzor{val beszélgettem. A Szovjetunióban j{rt és ott sikerült megszereznie az orosz nyelvnek a c{ri időkben Szentpéterv{rott kiadott utolsó nagyszót{r{t. A könyv, mondta, ritkas{g. Úgy lapozta, mintha aranyb{ny{ba sz{llt volna al{. A közel h{romnegyed sz{zadnyi kommunista uralom, csakúgy, mint az orsz{g lakoss{g{t, újra és újra megtizedelte az orosz nyelv szókincsét, a szinonim{kat elhagyta, a melléknevekből kifakította az {rnyalatokat, a kifejezések precizit{s{t elmosta és mindent a kommunista zsargon avas m{rt{s{val öntött nyakon. Az orosz nyelvet – {llapította meg –, ha egyszer mégis jobb idők virradn{nak, fel kéne t{masztani és újra kéne tanítani.
Németorsz{gban, úgy hiszem, hasonló a helyzet; ott a n{cizmus évei hozt{k a roml{st és az azokat követő, zűrzavaros időszak sem haszn{lt. A jelen se sokat: Nyugat-Németorsz{g jól korm{nyzott, kitűnően menő üzleti v{llalkoz{s, ahol a nyelvront{st mindaddig nem veszik észre, míg az üzletemberek megértik egym{st. Reméljük, hogy a tradicion{lis német alaposs{ggal ezt is észreveszik egyszer és nagytakarít{st rendeznek h{zukban. Harmincegy éve nem j{rtam Magyarorsz{gon és így nem merek véleményt mondani az ottani nyelvhaszn{latról. Lelkiismeretes nyelvészeink legjobbjai, mint L. L., kétségbeesésükről biztosítottak. Ah{nyszor Orsz{gh L{szló Magyar-angol nagyszót{r{nak legújabb kiad{s{t lapozgatom, meghökkenek a p{rtzsargon elburj{nz{s{n. Az új szavaknak többnyire nincs angol megfelelője soknak értelme sincs –, amiért a szót{r készítője nem képes lefordítani őket, csup{n parafr{zisukat adja. (Péld{ul: P[RTSZERŰ: in line with the principles and practices of the party; P[RTOS: advocating the interests of the working class.) Nem tudom, hogy ezek a kifejezések – sz{z{val vannak – milyen mértékben mentek {t köztudatba; csak azt merem remélni, hogy egyszer kidobj{k őket onnan. Vezető kommunista politikusokkal ellentétben, kiknek olvasatlan és olvashatatlan könyvekben kiadott beszédei arról tanúskodnak, hogy magyarul gyengén tudnak és gondolkodni egy{ltal{n nem, akad néh{ny kiv{ló írónk, kik nemcsak megőrizték ír{saikban a magyar nyelv szépségét, de még gazdagított{k is. A Kanad{ba és az [llamokba l{togató ellenzéki fiatalokról is elmondhatom, hogy igyekeznek szépen beszélni magyarul. Íróinkba, színészeinkbe és a fiatalokba helyezem minden reményemet. Július 8
A magyarorsz{gi katolikus havilapban tanulm{nyt olvastam az asztrológia ellen. Ezt a folyóiratot a kommunista korm{nyzat eltűri, mert azt képzeli: így bizonyítja be a Nyugatnak, hogy az orsz{gban vall{sszabads{g uralkodik; amiről szó sincs. De a rendszer liberalizmusa nem ér messzire. P{r évvel ezelőtt a szóban forgó folyóirat néh{ny semleges t{rgyú versemet közölte, mire A. Gy., a kultúrdikt{tor azonnal kidobatta {ll{s{ból a Vigília szerkesztőjét. Mindenképpen örvendetes, ha egy katolikus lap tudom{nyos érvekkel sz{ll síkra a babona ellen. A régi, teológiai érvek úgysem értek egy lyukas garast. (Péld{ul a szokv{nyos ellenvetés, hogy az ember sors{t Isten akarata ir{nyítja, és nem a csillagok. Mire az asztrológusok joggal kérdezték: miért ne tolm{csolhatn{k a csillagok Isten akarat{t?) Amit hi{nyolok a tanulm{nyban, a szokv{nyos elz{rkóz{s a kérdés szélesebb perspektív{ja elől. Ez esetben annak vizsg{lat{tól, sőt kimond{s{tól, hogy a babon{k elszaporodnak, valah{nyszor a vall{s kritikus helyzetbe kerül és az emberek magukra maradnak, szemközt a mindenség iszonyat{val. Így történt az ókori pog{nys{g széthull{sa idején a Krisztus ut{ni III. sz{zadban, a szkolasztikus teológia buk{s{val a renesz{nsz kor{ban, és ugyanígy a jelenben. A sz{zad elején elterjedt teozófi{tól a legkülönbözőbb, népszerű kultuszokig, a csillagjósl{s, a fasizmus és a marxizmus babon{i mellett telítve vagyunk tévtanokkal, a primitívebb, lok{lis babon{król nem is szólva. E téren azonban nem panaszkodhatok. Helyi babona, illetve annak ismerete mentette meg egyszer életemet. Amikor ezt a történetet nemrég Vancouverben elmondtam, l{ttam a hitetlenséget hallgatóim arc{n. Még szerencse, hogy amikor erről helyben, azaz Marokkóban tudósítottam európai ismerőseimet, mindannyian bólogattak. Ilyesmi velük is megtörtént.
Tanger nyugati partja a híres lisszaboni földrengés alkalm{val a tengerbe szakadt. Így a v{ros délnyugati végét szakadék szegélyezi az Atlanti-óce{n felé. Itt, a szakadék legszélén és lépcsőzetesen lefele nyitott valaki réges-régen teah{zat. Kevesen ismerik, mert a h{z kapuj{n nincs cégér. Alul a hull{mok a szikl{t verik, úgyhogy a vízp{r{tól b{mulatos trópusi növényzet sarjad a teah{z kertjében és a lugasok fölött a sziv{rv{nyok egész sora lebeg. Égy ilyen, majdnem a tengerbe lógó lugas volt kedvenc délut{ni tartózkod{si helyem. Egyszer felfedező sét{ra indultam a teah{zból. A szűk utc{nak hamarost vége szakadt. A domboldalon gyalogösvényben folytatódott, közvétlenül a szakadék szélén. Ostoba módon tov{bb sét{ltam a tengeri permettől iszamlós szikl{n. Az igazi veszedelmet csak akkor vettem észre, mikor a negyedmérföldes séta ut{n meg{lltam, hogy visszaforduljak. Fiatal arab követett vagy tíz lépés t{vols{gból. Mezítl{b volt. Ajk{n j{tékos-diadalmas mosoly j{tszódott: megvan a zs{km{ny. Törött, ötliteres demizsont tartott kézben és megr{zta felém: „Argent, argent, montre, montre!” – parancsolta, miközben közvetlenül mellém lépett. Arra gondoltam: legjobban testem, ha engedelmeskedem. De ugyanekkor felt{madt bennem a l{zad{s szelleme, mert észrevettem, – hogy cipőmet nézi. Ha oda is adom néki ór{mat meg a kevés pénzt zsebemből, attól még mindig fejbe ver a törött flask{val, lehúzza cipőmet, nadr{gomat és berúg a tengerbe. A domboldalon messzire l{ttam, de sehol teremtett lélek. És ha lett volna is, csekély volt az eshetőség, hogy az illető segítségemre siet; ink{bb tov{bbmegy, mintha semmit sem l{tna, vagy közelebb jön, hogy osztozzék a zs{km{nyon. Kétségbeesett mérgemben, hogy ez a rendkívül ronda marokkói hulig{n végez velem, gyors ötletem t{madt fél m{sodpercig sem tartott, míg r{jöttem. Vid{m arckifejezést öltöttem és
elnevettem magam. A nevetés nagyszerűen sikerült és diadalérzéssel töltött el. Ha ebben a helyzetben nevetni tudok, biztos a győzelem. Hirtelen leültem. Erre nem sz{mított t{madóm. Tal{n azt v{rta, hogy előszedem a pénzt, lehúzom karór{mat, vagy összegörnyedek a félelemtől, kegyelemért könyörgök és aranyhegyeket ígérek néki. H{tamat a szikl{nak vetettem és jobb karomat bok{ja mögé csúsztattam. Akkor lököm a tengerbe, amikor akarom. Nyilv{n ezt ő is észrevette. „Why you laugh?” – kérdezte idegesen. Angolul kérdezett. Tal{n megérezte, hogy franci{k nem viselkednek így. „Petit idiot” – mondtam –, „nem l{tod, hogy dzsinn vagyok? Ap{m is dzsinn volt, nagyap{m is. Most elvar{zsollak. Mi akarsz lenni: kutya vagy kígyó? Vagy ink{bb v{gjalak a tengerbe?” Kissé felemelkedtem ültömből és fenyegető, merev szemmel néztem re{. Jól tudtam: roppant hosszú, fehér hajamat boglyasra kusz{lta a szél és orgonavir{g-lila selyemingemben egész jó var{zsló lennék ak{r Fellini Satyriconj{ban is. T{madóm két lépést h{tr{lt, féloldalv{st, és kis híj{n elvesztette egyensúly{t a szikla legszélén, amit feltehetően var{zserőmnek tulajdonított. „Sois prudent, petit idiot. Si tu crèves, c’est moi qui l’arrangerai!” Folytattam volna, de t{madóm elejtette a törött demizsont és fut{snak indult a veszedelmes ösvényen, olyan gyorsan, ahogy bírta. Térdemet néztem, mely örömömre csak most kezdett remegni és r{gyújtottam. Jó ideig pihentem. Elszívtam még egy cigarett{t és azt{n hazasét{ltam. Nagyon öregnek éreztem magam. És meg{talkodottan ravasz vénembernek, aki kedve szerint bolondítja és szedi r{ a szegény, buta fiatalembereket. P{r nappal később Tangerben élő európai ismerőseim t{rsas{g{ban vacsor{ztam, Marthe nevű, idősebb bar{tnőm h{z{-
ban. Vacsora ut{n elmondtam a történteket, mire a t{rsas{g több tagja hasonló élménnyel hozakodott elő. Marthe régészettel foglalkozott és az eltűnt Atlantisz nyomait kereste a sivatagban Marokkó és Egyiptom közt, illetve Atlantisz megmenekült lakóinak vonul{s{t a Nílus felé. Izgatottan figyelte szavamat, de hallgatott. Később félrehúzott az egyik sarokba és nagy gyönyörűséggel súgta: „Réges rég sejtettem! És nem tévedtem! Van valami a lényedben, Georgie, ami erre engedett következtetnem. De mondjad meg őszintén, hiszen jólelkű embernek ismerlek! Ugye, csak fenyegetted? És nem akartad valóban kígyóv{ var{zsolni azt a nyomorult sihedert?” Július 9 Ma délut{n egy óra hosszan különös, h{tborzongató, ismeretlen remek zenét hallgattam a r{dióban. Csod{snak tal{ltam – de én nem tudom a zenét megítélni. A végén bemondó vil{gosított fel, hogy héj{n* udvari muzsik{t hallgattam a XI. sz{zadi Kyotóból. Vancouver Islandről azt {llítj{k a geogr{fusok, hogy sok millió év előtt Jap{n keleti partj{ról szakadt le. Ha a Csendes-óce{n egész szélessége terül is most közénk, a két t{j atmoszfér{j{ban, hangulat{ban még mindig sok a közös és ahogy eltűnődtem, ez a v{ratlan zene egész otthonosnak kezdett hangzani. A jap{n költészet és építészet var{zsa alól, azt hiszem, csak az esztétikailag teljesen érzéketlen ember tudja kivonni mag{t. De ilyen magasra sem kell menni: elég ha egy jap{n gy{rtm{nyú közönséges csészét vagy vizespoharat összehasonlítok az európai-amerikai gy{rak szokv{nyos, vagy jobb termékeivel; és még az utóbbi l{tt{n is pirulnom kell a szégyentől. De ugyanakkor van valami visszataszító abban a talajban, ahol e sok szépség terem. Jap{n erőszakkal telített t{rsadalmi h{ttere, *
Szó szerint! (a dig.)
a jap{n nép hisztéri{ja, mely, ha nem is l{tható mindig, de ott morajlik, mint a kitörni v{gyó vulk{n a föld alatt azzal a lappangó, letagadott és jól elkendőzött őrülettel együtt, melyet remekül elrendezett vir{gcsokrok, hajbókok és egy ezer éve kidolgozott és üres udvariass{g mögé rejtenek. Nem a m{sodik vil{gh{borúban tanúsított, az ellenséggel szemben gyakorolt kegyetlenségükre gondolok, még nem is arra, hogy a hadifoglyokon bajonett-praxist hajtottak végre, míg semmi sem maradt a hasukból. Vagy kis fegyelmi vétségért nyakig a földbe {st{k a fogolyt és kivezényelték t{rsait és végignézették velük, amíg meghalt. Jóval borzalmasabbnak éreztem, amit tulajdon katon{ikkal tettek, akik tífuszt vagy s{rgal{zat kaptak. Azt mondt{k nékik: attól betegek, mert szabot{ló, hazafiatlan szellem lakik bennük és kidobt{k őket az őserdőbe. Vagy a k{mik{ze pilóta, aki lepattant gépével az amerikai hadihajó fedélzetéről és ívben repült felfelé, azt{n le, hogy fölrobbanjon, amikor vizet ér. Egyenesen ült, kidomborította mellét, arca rizsporos volt és boldogan vigyorgott. A hal{l szerelmese; a jap{n hal{l szerelmese. Csak a jap{nok ilyenek? – kérdezem. Olvastam a francia középkori törvényről, amely megengedte a nemesúrnak, hogy téli vad{szat ut{n kiv{lasszon kettőt jobb{gyai közül és azok felv{gott has{ban melengesse két gémberedett l{b{t. Vajjon sokan éltek ezzel a joggal? És a mész{rl{sok 1793 szeptemberében, amikor a p{rizsi nép Robespierre uszít{s{ra megrohanta a főv{ros börtöneit és agyonverte- az amúgy is hal{lra ítélendő, {rtatlan rabokat? Es a vilniuszi n{ci kasz{rnya a m{sodik vil{gh{borúban a zsidókkal udvar{n, és az önkéntes v{roslakók, kik a Gestapo hív{s{ra boldogan jöttek, hogy a kezükbe adott vasdorongokkal agyonverjék a zsidó férfiakat, asszonyokat és kisgyerekeket? Jobb lenne, ha nem töprengenék ezen, mert végte-
len út elejére tévedtem. De az elragadtat{s, melyet egykor Jap{n ir{nt éreztem, régen elmúlt. Sok évvel ezelőtt brit irodalm{rok, mindentudó, kényes és finny{s esztét{k közé hívtak meg Londonban. Köröttem Bloomsbury kiöregedett oroszl{njai ültek, de azért még borzolt{k sörényüket. Az egyik sarokban a Sitwell csal{d tagja telepedett mellém és v{ratlan őszinteséggel szólt hozz{m. Vagy tal{n nem is volt ez az őszinteség olyan v{ratlan sz{momra. Az idegen előtt az angol felsőoszt{ly szemérmetlenebb, mint tulajdon honfit{rsaival szemben. Tal{n, mert annyira megveti az idegent, hogy nyugodtan vetkőzik pőrére előtte és örül, hogy gyors és f{jdalommentes exhibicionizmushoz jutott. Az illető először szerelmeiről beszélt, különböző színű l{nyokról – „tudat alatt a mezítl{bas, szűzies típusokat kív{nom” – magyar{zta. Azt{n hirtelen arról szólt: ha megv{laszthatta volna a kort és a helyet, ahol élhet, minden bizonnyal Mur{sz{ki Sikibu eleg{ns, bonyolult, kifinomodott héj{n udvar{t v{lasztotta volna. Néh{ny évvel később, mikor Ivan Morrisszal, korunk legnagyobb Jap{nszakértőjével reggeliztem egy tetőteraszon Tanger fölött, Morris, ugyancsak v{ratlanul és beszédünk t{rgy{tól függetlenül, ezt mondta nékem. Mur{sz{ki Sikibu udvara – a gyönyör {ttetsző p{rlata, az élet parfümje, az öröklét arom{ja. V{laszt{som nagyon különbözik az övékétől. Lorenzo de’Medici udvari költője szeretnék lenni. Ar{nylag szerény tehetségemmel is magasan kiv{lnék Lorenzo jóval szerényebb tehetségű, epekedő és cifr{zó poét{i közül. Mindenki kedvence lehetnék. Gúnyverseimmel megzöldíteném Girolamo Savonarola örömtelen {br{zat{t. Careggi kertjében sét{lnék és a Bargello körüli botr{nyos sik{torokban. Élvezném a sok szépséget magam körül. A légies fiatalokat, akiket Botticelli fest és akikről nem tudom, hogy l{nyok-e, vagy fiúk. Azokkal az illatszerbe és b{rsonykab{tba öltözött, {rtatlan képű, harisnyanad-
r{gos apródokkal labd{znék, akiket Benozzo Gozzoli {br{zolt olyan pomp{san a Medici-k{poln{ban. Antonello da Messin{val festetném meg a portrémat, Squarzialupo zenéjét hallgatn{m. A Pl{tói Akadémia ülésein a kertben nem figyelném, hogyan vitatkoznak arról, ami nincs, hanem egy verssoron törném a fejem arról, ami van. Udvari költeményeket szerezni félénk allúziókkal és a sorok közti, alig tapintható hízelkedésekkel Genzsi hercegre – nem, ez nem az én mesterségem. * Mégis: ahogy itt ülök a nedves p{fr{nyok és a javai t{ncosnők módj{ra kicsavart {gú f{k között, miközben a héj{n udvar zenéje még sz{llong köröttem a levegőben, közelebb vagyok Kelet-[zsi{hoz, mint az elképzelhetetlenül t{voli Firenzéhez. A kanadai természet ridegsége itt megolvad. Vékonyka köd sz{llong a levegőben. Az imént, amikor cseperegni kezdett az eső, éppen a kis tó mellett mentem el. Nagy hal úszott közvetlenül a víztükör alatt. Hirtelen esőcsepp hullott orr{ra és egész testében megborzongott tőle. Jap{n hajku tém{ja – gondoltam. Vancouver szigete úszó vil{g, libegő hajó. A l{ncfűrész visong{sa tragikusan végez vele és eltűnik majd, mint ahogy Jap{n tűnt el a gy{rkémények és a papírpénz légörvényei közt. Gyakran mosolygok. Hasztalan minden. De bíztatom magam: ne búslakodj hi{ba. LU JU (1125-1210) * Múlt évben olvastam és most újra {tfutottam J. B. Ballard könyvét, a The Empire of the Sunt (A nap cs{sz{rs{ga). Azt hiszem, a m{sodik legjobb könyv a jap{n civiliz{cióról, a jap{n civiliz{ció brutalit{s{ról, kínjairól és a hal{lról a vészes holdvil{g és a holdsziv{rv{ny alatt. A legigazabb képet azonban nézetem szerint Laurens van der Post írta. Ballard könyve nemcsak
stil{risan nagyszerű és megindító, de arra is figyelmeztet, hogy az életben semmi sem egyszerű, semmi sem fehér, sem fekete, sem fekete és fehér vagy szürke. Szadizmus éppen olyan norm{lis köztünk, emberek közt, mint gyengédség és jóindulat. Mint Van der Post, Ballard sem ítélkezik. Nyilv{n tudja, hogy erkölcsi, ítélkezéshez kevés jogot form{lhatunk, Auschwitz, Drezda, Kolima és Vietnam kort{rsai, Van der Posttal réges-régen hosszú délut{nt töltöttem egy londoni sz{lloda hallj{ban és b{rj{ban. Jap{nról beszélgettünk, a m{sodik vil{gh{borúról és azt{n r{döbbentünk, hogy mesterségünkön, szimp{ti{nkon túl olyasmi köt össze bennünket, amit a jövendő m{r nem lesz képes megérteni. A Dzsakarta melletti, hírhedt jap{n fogolyt{borban raboskodott mint holland ezredes és tudta, hogy ereje legvégét j{rja. Én kedvezőbb körülmények közt v{rtam, hogy az 1945. szeptember 17-ére tervezett jap{n inv{zióra {tsz{llítsanak Okinaw{ba. A hadvezetőség félmilliós veszteségre sz{mított és nem vagyok olyan ügyes katona, hogy a partrasz{ll{s túlélésében reménykedhettem volna. Mindkettőnk életét az atombomba mentette meg. Azokat idéztük fel, akiket a jap{nok megöltek és akiket az atombomba elpusztított. Későn, beszélgetésünk vége felé hozt{k a hírt a sz{lloda b{rj{ba, hogy John Fitzgerald Kennedyt, az Egyesült [llamok elnökét meggyilkolt{k. Július 10 Szemerkélő esőben sét{ltam és, hosszú idő óta először, Talli{n L{szló jutott eszembe. Talli{n velem együtt raboskodott Recsken. Rabt{rsamnak mégsem nevezhetem, mert k{pó volt. Mindent elkövetett, hogy agyondolgoztasson bennünket, ugyanis Nagy L{szló, az [VO politikai tisztje megígérte a k{póknak: szabadorr engedik őket, mihelyt kipusztítottak mindny{junkat. Talli{n különlegesen gyűlölt, mert esténként előad{-
sokat tartottam rabt{rsaimnak és folyton feljelentett az [VOnak: „Semmit sem dolgozik de nagyon sokat beszél.” Ezért fogda, verés és gúzsbakötés j{rt. Talli{n csempész volt, egyike a mintegy tucatnyi köztörvényes bűnözőnek a t{bor 1200 politikai foglya közt. Az a hír j{rta, hogy embereket segített {t az osztr{k hat{ron tetemes öszszegért, de útközben maradék pénzüket is elszedte, és ha nem adt{k önként, leütötte őket. [llítólag nem ezért csukt{k le, hanem azért, mert a csornai [VO parancsnok{nak nem adta oda a menekülőkből kizsarolt összeg megbeszélt h{nyad{t. 1956-ban a Nyugati p{lyaudvar előtt mentem el ugyanilyen szemerkélő esőben, mint amilyen ma csöpörög. Hirtelen valaki – éreztem: nagyon erős ember h{tulról megragadta jobb csuklómat. H{trafordultam. Talli{n térdelt mögöttem egy pocsolya közepén és zokogva csókolta kézfejemet: „Bocs{sson meg! Bocs{sson meg! Bocs{sson meg!” – ismételte. Dosztojevszkij rendezte, holdkóros, megkapó jelenet volt; de igyekeztem elfelejteni. * Itt ülök most a remekül berendezett, eleg{ns d{cs{ban, jól t{pl{ltan, az ezüst selyemh{ttérre festett mélyzöld erdő közepén és mert f{zom, megnyomom az elektromos fűtés gombj{t. Harminc m{sodpercen belül meleg lesz. Minde gyönyörűség közepette némiképpen unom magam; írni szeretnék és semmi jó nem jut eszembe. Ha viszont az [VO r{m törne (a Canadian Mounted Policeról mégsem tudom elképzelni), szétszórn{ irom{nyaimat, késsel v{gn{ fel a matracot és a karosszék ülését, ledobn{k a polcról a könyveket, két martalóc felpofozna és öszszerugdosna, azt{n autóba löknének és a legközelebbi tömlöcbe dugn{nak (a legközelebbi ilyen alkalmatoss{g Petropavlovszkban tal{lható, 5.000 kilométerre innét) – akkor, mihelyt a bebör-
tönzés brutalit{s{nak sokkj{t kihevertem, helyet foglalnék a h{rom deszk{ból {csolt {gyon és ültömben talpammal a cementpadlón csúszk{lnék. Közben első sorait mormoln{m annak a költeménynek, mely minden bizonnyal m{r eszembe jutott. Pontosan így történt, mikor több mint h{rom évtizeddel ezelőtt a magyar titkosrendőrség l{tott vendégül. Múzs{m – mert nagyap{ink így nevezték – szüntelenül ott {llt mellettem. Azokban a hónapokban, melyeket mag{nz{rk{ban töltöttem, Erato még {t is ölelt, kiv{lt kritikus pillanatokban; péld{ul akkor, amikor tört fogam darabjait kapartam ki {llkapcsomból. Csontt{ fogyva és fagyva, katonaköpennyel fejemen s{trat var{zsoltam felsőtestem köré. A s{trat leheletem melegével fűtöttem és könyökömet a falhoz t{masztottam, mert a gyengeség {llandó felborul{ssal fenyegetett. Verset csin{ltam egész nap. Arcom megmerevedett, úgyhogy izmaim mozg{s{t érezni kényszerültem. Nagyon gyakran sejtettem, hogy mosolygok. Következésképpen meg kell {llapítanom – és ezt nemcsak a magam szerény péld{j{ból tanultam –, hogy az ember a legkétségbeejtőbb körülmények közt jobb verseket tud csin{lni, mint a boldogs{g ide{lis {llapot{ban. Perverz fajta vagyunk. * A r{dió ankétet rendezett arról, hogy a föld népessége most ny{ron eléri az ötmilli{rdot. Az Egyesült Nemzetek – nem akarom elhinni! – ünnepséget készített elő a nagy esemény tiszteletére. Az ankéten egy amerikai akadémikus borongó hangon sz{molt be, hogy a nyugati vil{gban egyre csökkenő születési ar{nysz{mok következtében „mi” – azaz a fehérek – egyre lényegtelenebb töredéke leszünk a zsivajgó, fortyogó egésznek. A mellébeszélés klasszikus péld{ja ez: az akadémikus ökör a j{rulékost l{tja, a lényegest nem. Azt, hogy az ipar és közlekedés lépésről lépésre, és fenyegető-bizonyoss{ggal pusztítja el a
f{kat, a növényzetet, mag{t a termőföldet, a vizeket és mérgezi meg a levegőt. Mindegy, hogy a jövőben nyolcmilli{rd vagy kettő- lesz a föld lakoss{ga: ha a föld nem terem és a levegőt nem lehet belélegezni, elpusztulunk. Erről van szó, nem kevesebbről. * Apropos, túlnépesedés. Egyik Bombayből kelt levelében Eric leírta a haldoklókkal tele j{rd{kat és az éhező emberi roncsokkal zsúfolt, vég nélküli nyomortany{kat: „Azt hiszed, ez India jelene? Valóban az. És az emberiség jövője.” Július 11 Felkelés ut{n hatvan percet loptam az életemből, mivel elolvastam Bertrand Russell Why I Am Not a Christian (Miért nem vagyok keresztény?) című pamfletjét. Szerzőjéhez méltatlan, primitív polémia. Russell, csakúgy, mint a dogmatikus szkeptikusok többsége, úgy véli: ha illúzióval tal{lkozik, kutya kötelessége, hogy lerombolja. Különlegesen fontosnak és élvezetesnek tekinti az effajta szórakoz{st, ha a szóban forgó illúzióban sokan hisznek. Reggel a kis tóhoz vezető út fölött összehajló f{k gótikus ívében gyönyörködtem. Az ív alatt ezüst napfény {radt. A bokrok tömör lombja egyszerre megrezzent, mintha P{n, a pog{ny félisten érintette volna őket könyökével. Jól tudom, hogy a tölgy{gak nem pontosan gótikus ívben hajlanak össze és az „ezüst” jelző merőben szimbólikus és illuzórikus, amennyiben a napsugarakra vonatkoztatjuk. Amikor P{n fut{sa jutott eszembe, Arthur Rimbaud gyönyörű, tizenkét soros versére gondoltam, holott P{n sohasem élt és ijedtében nem menekült a bokrok közt sem Arthur Rimbaud elől, sem előlem. Nemrég egyik szemorvos bar{tom kérésemre új olvasószemüveggel l{tott el, és, noha nem kértem, még egy m{sik
szemüveget rendelt, utcai haszn{latra. Amikor sét{mra felvettem szemüvegemet, szomorúan tapasztaltam, hogy az utc{n több szemét fekszik, mint ahogy addig l{ttam és a h{zfalak foltosabbak. Addigi sz{ml{l{som szerint a sét{ló di{kl{nyok, fiatalasszonyok közül minden tizenkettedik-tizenötödik volt csinos. Ezut{n minden huszadik-huszonötödikig l{tszott annak. Új szemüvegemet íróasztalfiókom legmélyére süllyesztettem, hogy ebben az illuzórikus, impresszionista, kissé elmosódott vil{gban maradjak, melyet két gyenge szemmel l{tok. Azt hiszem, nem kell külön emlegetnem a jó színielőad{s vagy jó film keltette illúziókat, melyek magukkal ragadj{k a nézőt, a valós{gn{l jóval erősebben. Regények olvas{sa hasonló eredménnyel j{r. A híres magyar színésznő fiatal korban egy{ltal{n nem olvasott könyvet. Szeretője szégyellte a művésznő tudatlans{g{t és addig kérlelte, míg egyszer, ebéd ut{n, hasra feküdt {gy{n és kelletlenül olvasni kezdte Stuart M{ria egyik, széles körben ünnepelt és gyatra regényes életrajz{t. Amikor lovagja ozsonn{zni hívta, kézlegyintéssel utasította ki, annyira belejött az olvas{sba. Estére a férfi újra megjelent és figyelmeztette: öltözködjék fel, hiszen vacsor{ra hivatalosak a Nemzeti Szính{z igazgatój{n{l. A színésznő fel sem emelte fejét a könyvből és felh{borodottan kérdezte: „Most akarsz megvacsor{ztatni, amikor mindj{rt visznek a vérpadra?” Lehetséges, hogy Istennek az emberiség ir{nti érdeklődése és szeretete merő illúzió, csakúgy, mint a felt{mad{s ígérete. De ez az illúzió sz{zmilliókat vigasztalt életükön {t és a hal{los {gyon. A szkeptikus filozófus okosabban teszi, ha nem tekinti diadalünnepnek, mikor a m{sember illúzióit nevetségessé teszi. M{r azért sem, mert tulajdon érvei és a tények, melyekre t{maszkodik, ugyancsak az illúziók vil{g{ból valók. Ezt Bertrand Russellnek valamennyiünknél jobban kéne tudnia, nemcsak azért, mert Oxfordban Wittgenstein kollég{ja volt és olvasta
könyvét (ha nem is értette meg), hanem azért, mert Alfred North Whitehead t{rsas{g{ban ő írta a Principia mathematic{t. Ebben a könyvben a szerzők lenyűgöző okfejtéssel bizonyítj{k, hogy ténynek egyedül azt nevezhetjük, ami matematikailag bizonyítható; és hogy matematikailag szinte semmit sem lehet bebizonyítani, még a föld forg{s{t sem. Külön lapra tartoznak azok, akik a keresztény tanokat legend{knak minősítik. Ezt el kéne fogadnunk, ha nyomban nem azzal {lln{nak elő, hogy a hindu vagy buddhista legend{kban tal{lt{k meg a végső, örök igazs{got. * *** Kisebb bosszús{gaimat úgy reag{lom le, hogy megírom őket. Utolsó apróbb mérgem Torontóban tört ki rajtam, egy hónappal ezelőtt, de még mindig felhorgad bennem. Hadd r{zom le. G. Gy. bar{tomat v{rtam lak{somon, aki később értem jött és kocsij{n kivitt a repülőtérre. (Ezt fiatalabb koromban „vénemberek fuvaroz{sa” néven ismertem.) V{rakoz{s közben eszembe jutott, hogy [risztoph{nész születési évét akarom tudni. A könyvespolc mellett ültem és szerencsétlenségemre a hozz{m legközelebbi, rond{n kötött, ronda papírra rond{n nyomott könyvet húztam ki, Trencsényi Waldapfel Imre Vil{girodalmi antológi{ja (Tankönyvkiadó, 1952) első kötetét. Ez a könyv évtizedekig undorította el az egyetemi hallgatókat a görög és latin irodalomtól. Most végre, úgy értesültem, nem haszn{lj{k többé. B{rmi került helyére, csak jobb lehet. A könyv [risztoph{nész helyett Pl{tón{l nyílt ki: Pl{tón< athéni arisztokrata csal{dban született i.e. 427-ben< Fiatalon került Sókratés tanítv{nyai közé<”
G. Gyurka abban a pillanatban csengetett fel. [risztophanész születési évének felkutat{s{t későbbre halasztottam. Gyorsan bőröndömbe nyomtam Trencsényi Waldapfel könyvét, valamint A magyar helyesír{s szab{lyai című, 1984-es akadémiai, még érvényes kiadv{nyt és kiszaladtam az utc{ra. Most előszedtem a két könyvet.. A helyesír{si szab{lyok 219. paragrafusa azt {llítja, hogy „a magyar {tír{sú neveket és közszavakat a benne szereplő magyar betűk hangértéke szerint kell olvasni”. E szerint a Waldapfel-könyvben szereplő [lkm{nt úgy kell kiejteni, ahogy írva van, azaz Alkman-nak, [n{x{gor{szt Anaxagoras-nak, Kh{ront Charon-nak, Pl{tót Platón-nak, Szolónt Solón-nak, és ami a legcifr{bb, Szókr{tészt Sókratés-nek, Emlékszem még, hogy az 50es évek közepén egy belv{rosi presszóba léptem és ott Trencsényi Waldapfel h{rom tanítv{ny{ra bukkantam, klasszikafilológusokra, akik mesterük ír{smódj{t gúnyolva énekelték: Késre só és sóra kés, Sókratés, ó Sókratés! Waldapfel felfog{s{val vitatkozni nem érdemes. B{rmely, ógörög fonetik{t t{rgyaló angol, francia, német vagy olasz tankönyv félreérthetetlen vil{goss{ggal mondja ki, hogy az ógörög nyelv az A hangot és az S hangot nem ismerte és az alf{t mindig A-nak, a szigm{t mindig Sz-nek ejtette. Ha a rendkívül erőszakos Trencsényi Waldapfel bolondéri{it komolyan vennők, úgy szavainkat jobban mérlegelnénk s azt kéne mondanunk, hogy Smirn{ba szeretnénk menni, nem pedig Szmirn{ba és Samos szigetén nyaralunk, nem pedig Sz{moszon. Nyelvészeink időközben engedtek a nevetséges provincializmusból, de csak részben: az Sz hangot elfogadt{k, de az [-t nem. Tal{n azért, mert úgy gondolj{k: a rövid hellén [hangot jól magyarosítj{k, ha alföldiesen ejtik ki. Pl{tó helyett
Platónt, pl{tonizmus helyett platonizmust mondani, az A-betű helytelen alkalmaz{s{n túl a magyar tradíciót is súlyosan sérti. Közhaszn{latban lévő, magyarított neveket évsz{zados szok{s szerint úgy ejtünk, ahogy az előttünk lévő nemzedékek sora mondta. Azaz Jean Calvin-t K{lvin J{nosnak hívjuk és Pl{tónt Pl{tónak. Ha pedig akadémikus nyelvészeink ragaszkodnak a maguk védhetetlen {ll{spontj{hoz, úgy jól tennék, ha a görög személynevek haszn{lat{n{l az A betűt nemcsak írókort{rsainkra és a történészekre kényszerítenék, hanem a múlt költőit is {tírn{k a maguk elvei és pomp{s ízlése szerint. Így Reviczky híres sorait – „meghalt a nagy P{n, a nagy P{n halott” – ezentúl így kéne írni és szavalni: Meghalt a nagy Pan, a nagy Pan halott. Sajn{latos módon nyelvészeink még mindig nem ébredtek r{ arra, amit Európa minden írója régtől tud: hogy tudniillik siket teóri{k gy{rt{sa helyett a nem-latin ír{sú személyek és helyek neveit lehetőleg fonetikus pontoss{ggal kell fordítani, és pont. Július 12 Az egyik vancouveri napilap ma reggel kétségbeesett, patetikus vezércikkben fordul Kanada népéhez és korm{ny{hoz. A hadsereg, írja, annyira elhanyagolt {llapotba került, hogy szükség esetén orsz{gunk védelmét sem tudja ell{tni. Harc{szati szempontból, durv{n szólva, Kanada úgy viszonylik az Egyesült [llamokhoz, mint Bulg{ria a Szovjetunióhoz. A vele szövetséges nagyhatalom segítsége nélkül sem Kanada; sem Bulg{ria nem tudja ell{tni tulajdon védelmét, ha ellenséges nagyhatalom, vagy éppen szövetségese t{madna meg. Így, kérdeném, mi forog az illető urak fejében, ha „egy korszerűen felszerelt, hatékony kanadai hadsereg” mellett kardoskodnak? Hogyan nevezhetünk egy hadsereget hatékonynak,
amely nem tudja megvédeni az orsz{got, ak{rhogy is szerelik fel? José Figueres-Ferrer (Don Pepe, ahogy szólítottuk) Costa Ric{ban szinte véront{s nélkül kergette el a fasiszt{kat és, titkos v{laszt{s útj{n, a kis orsz{g demokratikus elnöke lett. Ekkor kijelentette: »Eszünk {g{ba sincs szomszédaink ellen, b{rmilyen ürüggyel, hadat viselni. Remélem, hogy ők sem kív{nnak megt{madni bennünket. De ha Nicaragua vagy Panama mégis ezt akarn{, úgy csak az Egyesült [llamok beleegyezésével és segítségével teheti. Ilyen esetben hi{ba védekeznénk.” Ezzel feloszlatta Costa Rica hadseregét és a megtakarított pénzt közoktat{sra fordította. A m{sik, ellentétes eshetőség a hadviselés. A sok undorító példa közül nem a megalom{ni{s őrültek h{borúit idézem, hanem a még ennél is vérl{zítóbb eseteket. Amikor 1957-ben Asunciónban j{rtam, alig l{ttam 30-40 éves embert. Paraguay fiatals{g{nak nagy része a m{sfél évtizeddel azelőtt Bolívia ellen vívott h{ború {ldozata lett. A véront{s a Chaco sivatagért folyt, ahol nem terem semmi és ahol föld alatti ércek vagy olaj sem tal{lható. M{sik jellegzetes form{ja a h{borúnak, amikor személyi okokból, agyal{gyult elméletek alapj{n robbantj{k ki. Saint-Simon feljegyzése szerint 1660 t{j{n tan{csadói ezt aj{nlott{k XIV. Lajos kir{lynak: »Ne mulasszon el felséged hadi dicsőséget szerezni mindaddig, amíg fiatal.” A Napkir{ly megfogadta a tan{csot és minden ok és indokol{s nélkül hadat üzent Spanyolorsz{gnak. Ut{na hasonló lépésre sz{nta el mag{t a cs{sz{rs{g ellen. Vezéreinek megparancsolta, hogy függetlenül a hadműveletektől – rabolj{k ki és gyújts{k fel Heidelberg gyönyörű v{ros{t. Mindezek mögött harci erényekre és hazaszeretetre szok{s hivatkozni. A patriotizmus nemes és egészséges érzés és humanista, voltairi{nus vagy liber{lis értelmezésében semmi köze a
nacionalizmushoz. Vagy, pontosabban: a hazaszeretet a fiatalemberhez hasonlítható, aki rajongva szereti édesanyj{t, míg a nacionalizmus a kamaszhoz hasonlítható, aki éppen nemi erőszakot ejt mam{j{n. A nacionalizmus elengedhetetlen kelléke a par{dézó és hivalgó hadsereg, mely a díszlépést veri a macskaköveken, ahogy a budapesti Dózsa György úton l{thattuk; macskaköveken, mert hadseregre van pénz, aszfaltra nincsen. A nemi erőszakot pedig azért említettem, mert a díszlépés fiatal {gyékokban a katonazenével együtt érzéki csiklandoz{st kert, az öregekben pedig a nemi kielégülés boldogító emlékét idézi fel. A díszelgő hadsereg nyom{t tankok követik, majd a harminckét kerekes teherautókon elfekvő fallikus rakét{k. Ha ezeket fel{llítj{k, itt a h{ború. Merem remélni, hogy a kanadai haderő tov{bbra is a mérsékelt elhanyagolts{g és a közepes felkészületlenség {llapot{ban marad. Kívülről szemlélve, Kanada sokban hasonlít az Egyesült [llamokhoz, de ha belülről nézzük, a kép megv{ltozik. Kanad{ban nincs nyoma az Egyesült [llamok népének alapvetően anarchisztikus tendenci{j{nak. Ugyanekkor a kanadaiak nem hiszik, hogy orsz{guk a tökéletesség legmagasabb fok{t érte volna el. Kanada népe szomszédj{n{l jóval kevesebb farringat{ssal szemléli önmag{t, ha egy{ltal{n szemléli. Nemzetközi szempontból a kanadaiak nem hatalomra törnek, hanem arra büszkék, hogy jótékonys{gban elöl j{rnak és mindenki m{sn{l többet juttatnak kevésbé szerencsés népeknek. Meg arra, hogy nemzetközi kérdésekben a vil{g szívesen l{tja Kanad{t mint elfogulatlan, hab{r kissé ügyefogyott döntőbírót. Azt hiszem, hogy a kanadaiak a vil{g becsületes népei közé tartoznak és nem sz{ndékuk, hogy szomszédjaikat, vagy b{rki m{st Apolló, Thor vagy Sam rakét{kkal megcélozzanak. Ha pedig minden jóreményem ellenére mégis kitörne a harmadik és feltehetően nukle{ris vil{gh{ború, úgy tökmind-
egy, h{ny kanadai katona {ll ilyen vagy amolyan felszereléssel fegyverben Norvégia vagy Alberta erdeiben. Egyedül az a lényeges, h{ny fiatal nő és fiatal férfi marad életben, fertőzetlenül a nukle{ris sug{rz{stól Newfoundland és Vancouver Island között. * Ezen a téren is Arthur Koestlernek volt igaza. Miut{n néh{ny c{pa, hal meg patk{nyféle, és az ember kivételével semelyik {llat nem gyilkolja tulajdon fajt{j{t, fel kell tennünk – mint ahogy Koestler {llítja –, hogy fejlődési rendellenességről van szó. Az öldöklés velünk született, örökletes saj{ts{gunk, mint az eredendő bűn az Ószövetségben. Tigl{t Pilézer asszír kir{ly, vagy II. R{mszesz f{raó nem tudtak volna hódító hadj{rataikhoz sereget gyűjteni, ha a férfilakoss{g többsége nem lett volna hajlandó hadba sz{llni. Mi több, az említett uralkodóknak eszébe sem jutott volna a h{borúz{s. Azóta, több évezrede, szünet nélkül folyik a mész{r l{s, melynek történelem a neve. Népirt{sban a XX. sz{zad sor{n újabb vil{gcsúcsot értünk el. Miért merhetnők remélni, hogy az öldöklés ösztöne és szenvedélye hirtelen kihal az emberekből? Sokkal valószínűbbnek tűnik, hogy az emberek halnak ki. * Reggel, alighogy felvirradt, elindultam a póni és anyja l{togat{s{ra. A fakorl{tn{l {lltam a magas, még nedves, sz{las fűben és a két lovat figyeltem a bekerített réten. A kanca hamarosan észrevett és, gyermekével szorosan maga mellett, széles félkörben ügetett felém. Meg{llt és v{rakoz{steljesen nézett. Elfelejtettem a kockacukrot magammal hozni. Így {lltunk egy ideig, négyszemközt egym{ssal, míg behúzott v{llal, szégyenkezve tov{bbindultam.
Néh{ny nappal ezelőtt, ugyanezen a réten, a lovak helyett mag{nyosan legelésző tehénre bukkantam. Akkor is ugyanígy t{maszkodtam a kerítéshez, de jelenlétemet ink{bb részvétl{togat{snak tekintettem a lompos és ügyefogyott tehénnél, semmint esztétikai célzatú vizitnek a karcsú, szép és idegbeteg lovakn{l, melyek – időnként és minden ok nélkül – fejbe rúgj{k a mellettük {lló embert. A tehén a legcsekélyebb érdeklődést sem mutatta ir{ntam. Eszembe ötlött, hogy réges-régen, Bécs mellett egyszer hanyatt repültem a motorbicikliről, egyenest a szekeret húzó tehén l{ba al{, amikor a szekeret akartam megelőzni.. Nyitott szemmel és tehetetlenül l{ttam, hogyan közelít homlokom felé a tehén mellső l{b{nak pat{ja. Azt{n a tehén elhúzta l{b{t, fejem mellé tette és meg{llt. Több mint ötven éve történt, Schwechat mellett. Elővettem zsebemből a lovaknak sz{nt cukrot és a tehén felé tartottam, de az {llat nem mozdult. Tal{n nem is eszi a cukrot. Ott {lltam és a magam szerény élményéről {tv{ltottam Nagyezsda Mandelstam {lm{ra. A költő özvegye mindig azzal a fényképpel jelenik meg előttem, ahogy a nyomorús{gos dív{nyon ül, h{t{t a barna, b{dogvégű {gynak t{masztja és nevet, tal{n azért, hogy a mellette helyet foglaló, megkínzott arcú Varlam Salamovot felderítse, aki 17 évet töltött Kolim{ban. Nagyezsda arról {lmodozott, hogy tehenet szereznek maguknak és elrejtőznek valahol az orosz síks{g mélyén egy kis kunyhóban, ahol a tehén mentesítené őket az élelem gondj{tól és tal{n azt is elkerülnék, hogy az NKVD elfogja és megölje őket. Mandelstamék sohasem kuporgattak össze annyi pénzt, hogy tehenet v{s{rolhassanak, nemhogy kunyhóra futotta volna. Később, amikor Oszipot m{r megölték és Nagyezsda hónaposszob{k ajtósarkaiban és ócska csizm{k talp{ban rejtegette férje verseinek kézirat{t, a Hope Against Hope (Remény
remény ellen) című könyvében így folytatja {lmodoz{s{t: „Tal{n a kapitalista orsz{gok valamelyikében akadt volna olyan excentrikus ember, aki pénzt aj{ndékoz az emigr{ns költőnek, hogy kunyhót v{s{rolhasson mag{nak és tehenet tarthasson; de itt (ti. a Szovjetunióban) erről nem lehet szó.” Miut{n a Mandelstam h{zasp{rnak nem sikerült Nyugatra menekülnie, Nagyezsda ezt az egy illúziój{t legal{bb megtarthatta. * Ha való igaz, hogy „Isten az embert tulajdon képére teremtette”, úgy a Vele való tal{lkoz{sra aligha tartok igényt. Július 13 Minden harmad- vagy negyednap egy pakli cigarett{t veszek Mrs. McN. üzletében. Az asszony ilyenkor rosszalló pillant{st vet felém. Vajjon mire gondol? Hogy a cigarett{z{s 77 éves koromban megakad{lyozza tov{bbi növekedésem? Elismerem: a doh{nyz{s rossz szok{s. Ennek ellenére sajn{lom Szókr{tészt, aki tea vagy k{vé helyett vörösborba m{rtott kenyeret reggelizett (megprób{ltam: rémes!) és ut{na nem gyújthatott r{, hogy a reggeli ködös vagy dühödt ébredést ebben az ellenséges vil{gban némileg tűrhetőbbé tegye. Ugyanekkor örülök, hogy a doh{nyz{s itt Észak-Amerik{ban erősen csökken, különlegesen a fiatalok között. Igaz, hogy itt az élet felől t{pl{lt illúziók csökönyösebbek és a hal{l jóval nagyobb rémületet és belső szorong{st kelt, mint az öregebb és cinikusabb emberfajt{kn{l. A kínaiak egyik cigarett{ról a m{sikra gyújtanak és semminemű hajlandós{got nem mutatnak, hogy szok{sukat megv{ltoztass{k. Egyben itt, Észak-Amerik{ban ir{nyzatok virulnak és tűnnek el nyom nélkül, ahogy a divat éppen felveti őket. Jelen pillanatban ott tartunk, hogy amíg a környezetet szinte g{t nélkül teszi tönkre az ipar és a benzinbűz, addig a t{rsadalom és az {llam (mely a doh{nyz{sból óri{-
si jövedelmet sajtol) minden rosszall{s{t és propagand{j{t a doh{nyz{s ellen veti latba, anélkül, hogy a dolog iróni{j{t észrevenné. A cigaretta-, szivar- és pipafüst, mégha egyes emberek egészségét veszélyezteti és életüket megrövidíti, nem pusztítja ki az erdőket, nem öli meg a tavakat és nem v{ltoztatja {t gyilkos köddé a levegőt. Az autó vol{nja az ember kezében jóval veszedelmesebb jósz{g a közösség, mint sz{j{ban a cigaretta az individuum ellen. Autóvezetés közben jó beszélgetést folytatni vagy könyvet olvasni nem lehet, hogy egyéb gyönyörűségekről ne is szóljak, míg a doh{nyz{s bar{ts{gosan {ll ki a szellemi tevékenységek oldal{ra. Július 14 Kihúztam a könyvt{rból Steven MacKenna naplój{t. MacKenna újs{gíró volt Dublinban. Feladta foglalkoz{s{t, tönkretette egészségét, végigéhezte életét és minden idejét a neopl{tonista filozófus, Plótinosz könyvének fordít{s{ra {ldozta. Plótinosz m{r nem érdekel, még MacKenna ragyogó fordít{s{ban sem, de ahogy naplój{t olvasom, felh{borodom újra MacKenna egyik megjegyzésén. Húsz évvel ezelőtt a megjegyzés annyira felbosszantott, hogy néh{ny oldalas esszét írtam ellene, melyet elvesztettem valahol Toronto és a Columbia egyetem között. MacKenna azt {llítja: semmi sem bizonyítja jobban az emberiség megrögzött butas{g{t, mint az a tény, hogy vall{snak a kereszténységet, és nem a neopl{tonista filozófi{t v{lasztott{k. Vad és {lomittas fiatals{gomban ez a nézet nem sértett oly mértékben, mint manaps{g. A zsidó-keresztény Isten és Plótinosz istensége, az Egy között kor{ntsem akkora a különbség, mint ahogy MacKenna képzeli; és ha m{r összehasonlítunk, úgy az a vall{s, mely szeretetet és könyörületet hirdet, fölötte
{ll az Enne{dok könyvének, mely ezeket a fogalmakat nem ismeri. Felh{borítónak azonban m{st tartok, mégpedig MacKenna üveges szemű, zelóta gőgjét, mellyel a végső igazs{g kiz{rólagos birtokos{nak tekinti mag{t. Ebben, minden intelligenci{ja mellett, sőt ellenére, az ideológi{k mindenkori megsz{llottjaihoz hasonlít. („Egy igazs{g van csak, éspedig az én igazs{gom” – mondt{k az inkvizítorok és Luk{cs György.) Ideológiai bűvészmutatv{nyokban j{ratlan, földhözragadt fant{zi{mhoz jóval közelebb {ll ennél a sz{moszi Epikúrosz doktrín{ja. Epikúrosz hitt az istenek létezésében, de miut{n semmiféle bizonyíték{t nem l{tta annak, hogy az emberek dolgaiba avatkoznak, békén hagyta őket. Sokan ennek ellenkezőjét hirdették. Girolamo Savonarola a maga istenségét úgy {br{zolta, hogy vértől csepegő tőrt tart ki a felhőkből a Firenzei Közt{rsas{g fölött. Luther M{rton azt {llította, hogy Isten bűneink büntetéséül küldte a törököt re{nk, teh{t nem szabad ellene védekeznünk. Azt hiszem, hogy Epikúrosz mellett a hindu vall{snak, a dzs{jn{nak van igaza, mely az isteneket végtelen magass{gba helyezi a föld fölé és azt tartja, hogy ezek az istenségek nem törődnek dolgainkkal, mert ha törődnének, dolgaink nem lennének ilyen piszkosak. Délut{n MacKenna, Epikúrosz és mindez forgott fejemben, amikor elsét{ltam a közeli kis tó mellett és egy rejtett tiszt{sra értem. Holdas éjszak{kon valószínűleg a tündérek és manók ezen a tiszt{son gyűlnek össze t{ncra. A tiszt{s közepén hatalmas, mag{nos sziklatömb {ll. Egyik oldala tükörsima és szinte könyörög r{vésendő feliratért, csupa széles nagybetűvel, római szok{s szerint. Kora fiatals{gomban ébredt fel és azóta szorongat a v{gyód{s, valah{nyszor ilyen saxum immortaléval kerülök szembe, hogy kalap{csot és vésőt ragadjak és egyik versem legjobb (relatíve legjobb) sor{t felvéssem re{. Ez az am-
bícióm valószínűleg csak sírkövemen teljesül majd, ha ugyan lesz sírkövem. Miközben az előttem {lló sziklatömböt néztem, szerencsére eszembe jutott az az ember, akit n{lam nemesebb, kevésbé egotisztikus ambíciók fűtöttek. Diogenésznek hívt{k és kalm{rember volt Kis-[zsia Oino{nd{ nevű v{ros{ban. Öreg kor{ban, v{ll{n a hal{l {rnyék{val, Diogenész vagyon{t arra haszn{lta fel, hogy hatalmas kőfalat építtessen. A kőfal egész hossz{ra annak a filozófi{nak kardin{lis tételeit vésette fel, melyek vigaszt nyújtottak és boldogs{got szereztek néki végig az életen, azaz Epikúrosz bölcsészetének fő téziseit. A történelemben kevés rokonszenvesebb cselekedetet ismerünk, mint Diogenészét Oino{nd{ból, aki ezzel, noha nem ez volt célja, halhatatlans{got szerzett mag{nak. Epikúrosz meditatív, szimpla, bar{ts{gos, altruisztikus és mértékletes hédonizmusa nézetem szerint természetes, insztinktív filozófi{ja a boldog embernek. Nem konstru{l bel{thatatlan metafizikai labirintusokat, melyek egyedül az emberi agyban épülnek fel, de nem a valós{gban; nem ígér túlvil{gi Paradicsomokat, ahol a patakokban bor ömlik víz helyett és a j{mborra huriknak nevezett robot-kurv{k v{rakoznak, hanem arra tanít, hogyan éljük {t ezt a földi kir{ndul{st a lehető legtöbb, embert{rsainknak bajt nem okozó örömmel és a lehető legkevesebb szenvedéssel. Éppen ezért MacKenna vélekedésének ellenkező jellegű parafr{zis{val kív{nok szolg{lni: mi sem bizonyítja jobban az emberiség megrögzött ostobas{g{t, mint hogy kétezer esztendeje r{galmazz{k, gyal{zz{k és készakarva félreértik Epikúrosz tanait, avagy epikúreizmusnak nevezik tulajdon mocskos hédonizmusukat, mellyel banksz{ml{juk nagys{g{t, autójuk {r{t és hitv{ny orgazmusaik gyakoris{g{t tekintik az élet értelmének.
Nekit{maszkodtam a szikl{nak és feladtam kicsinyes ambíciómat, hogy egyik vers-soromat ebbe a gr{nitba véssem. Hadd maradjon így, míg sima oldal{t is benövi a moha meg a szak{llzuzmó, hacsak egy m{sik oino{nd{i Diogenész nem érkezik, hogy valamelyik még megnem-született bölcselő életigenlő sorait ebbe az életigenlő szikl{ba vésse. Július 15 Véletlenül felfedeztem, hogy a konyhai r{dió rövidhull{ms{vval rendelkezik. Tal{n az itteni levegő magas p{ratartalma okozza, tal{n a kétoldalt egyform{n közeli tenger teszi, hogy a készüléken szinte mindent hallani. Reggel Lim{t vettem, napsz{llta ut{n bejött a Tir{nai R{dió. Akkora erővel, hogy kénytelen voltam elképzelni: valah{nyszor az ad{s megindul, Alb{nia minden l{mp{ja pislogni kezd, azt{n kialszik. * Furcsa dolog itt ülni erdei kunyhóban British Columbia legszélén és a közelmúlt legundokabb hangj{t hallani angolul. Szt{linista előadó beszél. Hangja olykor megremeg az erőltetett lelkesedéstől, azt{n r{tér a mindenkit kioktató fölény trill{ira. A tejkvóta 13 sz{zalékos túlteljesítéséről ad sz{mot. Nem említi meg, hogy mi volt maga a kvóta, azaz mit teljesítettek túl 13 sz{zalékkal 30 köcsögöt, vagy harmincezret? Es a 13 sz{zalékot ki {llapította meg? Feltehetően az adatot a titkosrendőrség szolg{ltatta, mert az Alb{n Népi Statisztikai Hivatal vezetője réges-régen öngyilkoss{got követett el, mint a magyar hivatal vezetője R{kosi kor{ban. A bemondó r{tér az alb{n nehézipar fejlődésére. A termékeket, gy{rtm{nyokat nem említi, még agy{rakat sem. Ez nyílv{n {llam titok. Ann{l bővebben szól az imperialista fenyegetésről, melynek elh{rít{s{ra a nehézipart nagy költséggel felépítették. Most m{r nem {llítja, melyik korm{ny – az amerikai, a
jugoszl{v, az olasz ég a v{gytól, hogy Alb{ni{t elfoglalja és szabad, boldog népét rabig{ba hajtsa. A múltban az amerikai imperialist{kat v{dolta ezzel; időközben Washington {truh{zta a szkipet{rok földjének elfoglal{s{t m{svalakire és Tir{n{ban még nem tudj{k, kicsod{ra. A békeharcra való buzdít{s következik, majd személyi t{mad{s néh{ny népi demokratikus politikus ellen, kiket a kapitalizmus vezérei doll{rpór{zon r{ngatnak (pór{z nem lehet papírból), majd besz{moló a földközi-tengeri népek Algerben rendezett sportversenyéről. Az alb{n sportolók nem j{rtak ott hi{ba: kalap{csdob{sban harmadikak lettek. Érdekes, hogy a r{dióprogramból milyen pontosan következtethetni az orsz{g lakóinak életére. Alb{nia Orwell rém{lmait ültette {t a valós{gba. Sőt ann{l is többet. Angol író nem tudta elképzelni, hogy papokat akasztanak fel, mert megkereszteltek egy gyermeket, vagy hogy Enver Hodzsa, a nagy népvezér, minisztertan{csi asztal mellett lövi le hűséges belügyminiszterét. Ilyen rossz a helyzet sehol sem volt, mielőtt Szt{lin agyvérzést kapott és – remélhetően hosszú szenvedés ut{n – az élők sor{ból {tcsoszogott a Pokolba. * Apropos, Szt{lin. Eszembe ötlik, amit rabt{rsam és jó bar{tom, D. Istv{n mondott el a recski fogolyt{borban. Pista, mind tehetsége, mind orosz nyelvtud{sa révén nagyon fiatalon lett titk{ra Szakasits [rp{dnak, a szoci{ldemokrata p{rt vezetőjének. 1946-ban a magyar korm{nydeleg{cióval együtt ő is Moszkv{ba utazott, ahol bemutatkoztak Szt{linnak. A Vlagyimir-teremben {lltak és v{rt{k a szörnyeteg megjelenését. A Vlagyimir-teremnek – magyar{zta Pista – az a saj{ts{ga, hogy padlója olyan, mint a jégp{lya. Szt{lin fogad{sait előszeretettel rendezte ebben a helyiségben, ahol merénylettől
nem kellett félnie, mert a jelenlévőket egyetlen dolog foglalta le: az, hogy orra ne essenek. Mindenki emlékezett még a történetre, hogy Furceva, a későbbi kultuszminiszter, ott mutatkozott be Szt{linnak. Ahogy közeledett feléje, hanyatt esett a síkos m{rv{nyon, elannyira, hogy szokny{ja fejére borult. Furceva abban az időben nem hordott bugyogót. Lehet, hogy Moszkv{ban akkor a bugyogó hi{nycikk volt, b{r az, amit Szt{lin l{tott – mondta Pista –, nem volt hi{nycikk sohasem. A zsarnok nagyot nevetett és hagyta a nőt felt{p{szkodni. Furceva ezut{n és tal{n ezért, mindvégig megtartotta a dikt{tor kegyét és az tarkón lövéssel soha nem fenyegette. A l{tv{ny alighanem édes emléket hagyott Szt{lin szívében. Egyszóval: a magyar korm{ny deleg{ció ott {llt vonalban a Vlagyimir-terem padlój{n. Molotov, mint bennfentes, bolyhos talpú cipőben izgett-mozgott közöttük és nem vette le szemét az ajtóról, melyen Szt{linnak kellett belépnie. Végül megjelent. Arc{ról és szemeiről lerítt, hogy szenilis, de mozdulatai azt jelezték: ő itt a korl{tlan úr. Sorra ellépdelt a Magyar Közt{rsas{g elnöke, miniszterelnöke és a többi előtt. Mögötte a tolm{cs, aki valamennyiük rangj{t megsúgta Szt{linnak, sőt azt is, hogyan kell magyarul kiejteni nevüket. Végül Pista elé ért. Úgy tűnt, hogy a fiatalember impon{l néki: „Mi az? Huszonkét esztendős és m{ris a nagy p{rt elnökének titk{ra? Fiatalember, én mondom: magasra viszi!” Ezzel jobb kezével a levegőben l{thatatlan hurkot rajzolt Pista nyaka körül, majd magasra emelte karj{t, mintha a kötelet akarn{ jelezni. „Nagyon magasra viszi, Dobos Istv{n!” – ismételte és kis nevetéssel {tsasszézott a következő {ldozathoz.. * Tegnap este az {gyban a XII. sz{zadi Bernard de Chartres kellemes és v{ratlan szavai j{rtak fejemben: „Al{zatos lélek, a
tanul{s szerelme, békés vizsg{lód{s, nyugodt élet, szegénység és sz{műzetés: ezek a boldogs{g ajtaj{nak kulcsai.” Július 16 Nem tudom a versír{shoz szükséges lelkesedést összeszedni. Ami egyrészt azért van, mert a lelkesedés nem haszn{l. Az ember nem attól tud verset írni, hogy lelkesedik} vagy írni akar, vagy felidézi az ihletet: az nem jön. Imi attól tud, hogy sét{l, vagy alszik {gy{ban és egy hang felébreszti: kelj fel és írj. Akkor musz{j írni; úgy jön r{ az emberre, mint egy alacsonyrendű testi szükséglet. M{srészt azért nem voltam képes írni, mert előzőleg vagy sz{z oldal jó verset olvastam, Verlaine Jadis et naguère című remek kötetéből és, amikor verselni prób{lkoztam, rossz Verlaine-sorokat írtam. Dühömben, hogy ilyen buta vagyok – mert hiszen tudom, hogy versír{s előtt nem lehet m{s költő jó verseit olvasni –, nem voltam képes elaludni, ami meglehetősen ritka n{lam. Almatlans{g ellen két ismert módszert prób{ltam. Az egyik: hogy csukott szemhéjam mögül mereven b{mulok előre. Elméletben az ember szeme ilyenkor elnehezül és pupill{ja végül lefelé fordul, amitől elalszik. B{rmilyen logikusan hangzik a teória, gyakorlatilag mindig eredménytelen. M{sodszor néhai Lén{rd S{ndor bar{tom módszerével kísérleteztem, amelyik valamivel szórakoztatóbb az előbbinél, de ez sem v{lt be. Lén{rd előszeretettel foglalkozott azzal, amit a kézfog{sok l{nc{nak nevezett. Azt prób{lta elképzelni, h{ny kézfog{snyi t{vols{gba került érdekes, vagy legal{bb híres emberektől. A h{ború alatt tal{lkozott Róm{ban Hans Carossa német humanist{val. Carossa egyszer kezet szorított Curtiusszal, a történésszel, aki viszont a haldokló Heinrich Heinével fogott kezet P{rizsban. Heine fiatalon megl{togatta Goethét Weimarban. Így Lén{rd – szinte l{tom, ahogy ébren h{nykódik {gy{n a brazíliai
esőerdő mellett, mint én itt a vancouver-szigeti esőerdőben – négy kézfog{snyi közelbe került a weim{ri koszorúshoz. A némileg vészjósló csendben, mely r{telepszik a h{zra éjjel h{rom és hajnalhasad{s között, azon voltam, hogy hasonló kontaktust {llapítsak meg Goethe és köztem, ami nem sikerült. Mivel azonban kezet fogtam Franklin Delano Roosevelttel, André Gide-del, Thomas Mann-nal és V{mbéry Rusztemmel, hirtelen egy-két kézfog{snyi közelségbe kerültem Vaszlav Nizsinszki, III. Napóleon, V. Guszt{v svéd kir{ly, Oscar Wilde és Sarah Bernhard tarka t{rsas{g{val. Mielőtt felvirradt és elaludtam, elégedetten {llapítottam meg, hogy valószínűleg öt kézfog{s köt össze – Haydn, Esterh{zy herceg, a két Andr{ssy Gyula és K{rolyi Mih{ly – Mozarttal. Ennek nagyon megörültem és örömömben mindj{rt el is aludtam. * Az ilyen szórakoz{s olykor hasznos és megnyugtató. Recsken egyszer a két politikai tiszt, Nagy L{szló és Fóri{n Istv{n megtalpalt, két bord{mat eltörte és annyira összevert, hogy f{jdalomtól nem tudtam a versír{st folytatni a fogd{n. (Fóri{n, úgy hallom, üres recski h{z{ban szopja le mag{t esténként.) Az it{liai renesz{nsz művészeinek névsor{t {llítottam össze emlékezetből Leon Battista Alberti és Antonello da Messin{tól Paolo Veroneséig. Mikor 66 nevet értem el, buzgalmamban f{jdalmamról is megfeledkeztem. Van, hogy az ilyen j{tékból m{nia lesz. Tizenhat évesen, ha reggel iskol{ba mentem, azt képzeltem: akkor lesz nagy költő belőlem, ha az úton csak egyszer lépek minden j{rdakőre. Samuel Johnson, mint ahogy feljegyezték, az utcai l{mp{kat sz{molta. Anton Bruckner fagyoskodva {llt a hóban, hogy egyegy fa {gait összesz{ml{lja; a tudós Daniel Heinsius az {lmoss{gtól szédülten köszöntötte a hajnalt, mert éjszak{j{t az {gy-
ban azzal töltötte, hogy a római cs{sz{rok nevéből anagramm{kat csin{lt. J{ng D{n-li (1124-1206) kínai költő melankóli{j{t úgy prób{lta eloszlatni, hogy az esőcseppek nyom{t sz{molta össze piszkos ablak{n. * Az {lmatlans{gról jut eszembe régi jó bar{tom, Kir{lyhegyi P{l esete az altatóval. A történetet feleségemtől és mag{tól Palitól is tudom. (Abban az időben Recsken tartózkodtam.) 1951-ben, a kitelepítések alkalm{ból, Palit összetévesztette az {llamvédelmi hatós{g Kir{lyhegyi P{l gróffal és tartózkod{si helyéül üres, de ki nem tisztított disznóólat jelölt meg valahol a Kiskuns{gban. Pali újs{gíró volt, roppant szegény és, b{r tudta, hogy {llamvédelmi hat{rozat ellen nem lehet fellebbezni, humor{t még ebben a helyzetben sem vesztette el. A kitelepítést „ismerd meg haz{dat mozgalomnak” nevezte. Egy dolog b{ntotta csak igaz{n: nem tudott aludni a hajnali l{rm{tól, mikor a falu felébredt, a kond{s és a tehénp{sztor az {llatokat hajtotta végig a falun, kolomp szólt, gyerekek visítoztak. Pali éjszakai ember volt. Levelet írt feleségemnek, hogy megbolondul és arra kérte: küldjön néki altatószert. Zsuzska azonnal gyűjteni kezdte a barbit{lokat. Különleges módon, az {ltal{nos nyomorús{g és a hi{nycikkek konjunktúr{j{nak idején altatószerben az orsz{g nem szenvedett hi{nyt. Feleségem ismerősei, de ő maga is, nagyobb mennyiséget t{roltak éjjeliszekrényeik fiókj{ban; a R{kositól való menekülésnek ez volt utolsó, még szabad útja. Kir{lyhegyi keservétől mindenki meghatódott és odaadta a maga altatój{t; Zsuzska hatalmas csomagot post{zott a Kiskuns{gba. Néh{ny hét múlva elragadtatott levelet kapott Kir{lyhegyitől, aki arra kérte: ismételje meg a küldeményt. „Ne csod{lkozz, Zsuzska. A falut mintegy 60 lélek lakja és egyetlen kút-
tal rendelkeznek. Így az altatót nem magam veszem be, hanem gondosan kisz{mított adagban, a közös kútba dobom. Azóta a mennyek orsz{ga ereszkedett le re{nk. Parasztok, disznók, gyerekek egyform{n délig alszanak.” Július 17 Kora délut{nra belejöttem a verscsin{l{sba. A konyhaasztalról lelöktem mindent – a legtöbb író, mint jómagam, a konyha asztal fele szalad; ha az ihlet r{jön, hogy miért, azt nem tudom – és sietve jegyeztem a sorokat. Egyre több jutott eszembe és úgy éreztem, hogy jó sorok. Amikor azt{n még jobb sorokat kezdtem leírni, kopogtak az ajtón. Kinn a Mézeskal{csh{zban lakó kedves fiatal p{r {llt elragadó kisl{nyukkal. H{rom angyali teremtés. Mégis, mint majdnem mind a fiatalok (hiszen még végtelen idő {ll előttük), el sem tudj{k képzelni, hogy m{s embernek nem mindig szabad az ideje. Megadtam magam sorsomnak és vacsoraidőig elbeszélgettem velük; végre útnak indultak. Örökké csod{lkozom, hogy embert{rsaim valahogy azt képzelik: az író holmi ingyenélőfajta, aki b{rmikor r{ér. Senki nem törne r{ orvosra csal{dostul az illető rendelési idejében, míg nékem Londonban volt egy igen kedves orvos bar{tom, aki feleségével, vejével és két tűrhetetlen unok{j{val tört r{m többször egész délut{nra, előzetes bejelentés nélkül és közben úgy viselkedett, mintha szolg{latot tenne nékem azzal, hogy csal{di körét h{zamra is kiterjeszti. Ebből józanul következtethetni arra is, mennyire becsülik az emberek titkon az író munk{ss{g{t. Itt maradtam teh{t f{radtan és mérgesen; az ihlet is elment a fenébe. Ha Eric latin verset ír, kihúzza a telefon dugasz{t, csöngetésre nem nyit ajtót és egyszer, mikor tűzriadó szólt a huszonnégy emeletes h{zban, ahol lakunk és a lakók közül vagy sz{zan {lltak a kapu előtt a kertben, nyugodtan folytatta munk{j{t,
míg a tűzoltók jöttek és elmentek. „Azt hiszem” – mondtam néki –, „a legokosabban tenném, ha ezentúl ut{nozn{lak téged.” Azt felelte: „Nem teheted. Sokan azért kedvelnek, sőt im{dnak, mert azt j{tszod, mintha t{rsas{gukat többre becsülnéd, mint irodalmi munk{dat. Ezen m{r nem tudsz segíteni: fenn kell tartanod a l{tszatot.” Senki sem ismeri olyan jól önmag{t, mint ahogy m{s ismeri. * Miért ír az ember? Mert nincs elég jelleme ahhoz, hogy ne írjon. KARL KRAUS * Tegnap érkezett levél Erictől, Indi{ból; bélyegzőjén: Mussoorie, Uttar Pradesh: „Autóbuszon útban Új-Delhiből fel a hegyekbe. Éjjel óri{si zökkenővel meg{lltunk; az alvók felébredtek, az {lló utasok feje összekoccant. Azt{n hangos nevetés. Az autóút kellős közepén fehér szak{llú, sov{ny, nagyon magas hindu vetett mag{nak {gyat rojtos pokrócon. A reflektor fényében szemét dörzsölte és – pontosan nem értettem, mit mond – méltatlankodott, amiért az autóbusz vezetője nem kerülte ki, mint a többi. Mindezt ültében, roppant egyenes derékkal adta elő és eleg{ns gesztusokkal, melyek az ógörög rétorokéra emlékeztettek. Autóbuszunk vezetője h{tr{lt és nagy nehezen megkerültük az öreget, aki ekkorra m{r visszafeküdt aludni. Reggel felé, pihenőre meg{lltunk a »dzsungel park « elnevezésű, deszk{ból {csolt épületnél. Gyalogösvényen indultam az épület mögötti W. C. ir{ny{ba. Félúton, közvetlenül előttem, kígyó tekergett {t az ösvényen. Megtorpantam és v{rtam. A kígyó teste olyannak tűnt, mint az öntözőcső: csak nem akart és nem akart végződni.
Mikor, a busz meg{llt Dehra Dunn{l, vesztemre odaléptem az ablakhoz és kinéztem. Abban a pillanatban középkorú asszony jött az ablak al{ és zs{kot emelt felém, mintha nékem akarn{ aj{ndékozni. A zs{kból kígyó dugta ki fejét, mire az asszony könnyedén megfogta, valamivel feje alatt, és laza tart{ssal orrom al{ nyomta. A kígyó nyelve úgy pörgött, mintha körben forgott volna. Néh{ny m{sodpercig nem jutott eszembe, hogyan szabadulok ebből a helyzetből; ha mozdulok, a kígyó alighanem belém kap. Azt{n egy rúpi{t adtam az asszonynak, mire visszanyomta a „kígyó fejét a zs{kba és elment. Pontosabban: eltűnt, mert Indi{ban mindenütt annyian j{rnak-kelnek és {llnak, hogy az embereknek egy pillanat alatt nyoma vész. Időközben az ablakn{l még m{s is jutott eszembe: a Times of Indi{ban olvastam cikket p{r napja a Dehra Dun fölött vezető orsz{gútról, ahol nap-mint-nap fordulnak szakadékba az autóbuszok. Lesz{lltam, és – kerüljön amibe kerül – taxit béreltem a lélegzetel{llító útra Mussoorie-be, 7000 l{bbal feljebb. Mintegy mérfölddel a cél előtt egy kanyarodón{l autóbusz jött velünk szemben az út jobb oldal{n, vagyis a rossz oldalon. Mindkét vezető fékezett. A síkos talajon csúszni kezdtünk, éppen csak összeütköztünk, de mert a busz vezetője kocsij{t egészen meg{llítani nem tudta, taxinkat néh{ny huppanón {t egyre tov{bb tolta, míg nekilökte kocsink far{t az út legszélén {lló mérföldkőnek és meg{lltunk. Kisz{lltam és szemügyre vettem a helyzetet. A mérföldkő mögött egy ujjnyira kezdődött a legal{bb 2000 l{bnyi mélységbe omló, majdnem függőleges szakadék. Taxim vezetője és az autóbuszé hosszasnak ígérkező vit{ba kezdett. Ebben nem kív{ntam részt venni, kifizettem a sofőrt és a felhőkön {t fölkapaszkodtam a v{rosba. A köd hol leereszkedett, hol eltűnt. Elképzelhetetlen szépségű t{jék bontakozott ki előttem: havas hegyormok, halv{nykéken, csillogó jégmezők, dzsungel-fedte szikl{k, feljebb sötétkék fenyvesek. Minthogy a Fodor-féle útikalauz melegen aj{nlja, Hackmann sz{llod{j{ban vettem ki szob{t, azt{n lesét{ltam a főúton, hogy valahol
megebédeljek. A postahivatal előtt csődületbe ütköztem. Az emberek apró, dühödt kuty{t figyeltek. A kutya sarokba szorított egy icipici kisl{nyt, aki a rémülettől dermedten {llt ott és ijedtében még ki{ltani sem tudott. Miut{n meg{llapítottam, hogy senkinek esze {g{ban sincs segíteni néki, cipőmmel hasa alatt megemeltem és a kőfalnak repítettem a kuty{t. Ettől megh{tr{lt, de még mindig vicsorgott. „Jobban teszi, ha vigy{z mag{ra” – leckéztetett az egyik, idősebb hindu –, „alighanem veszett kuty{val akadt dolgunk.” Agyon akartam volna rúgni a kuty{t, de erre el{lltam sz{ndékomtól. Indi{ban az ember érzékei hull{mvasútj{n utazik: az egyik pillanatban ell{gyul, a m{sikban úrr{ lesz rajta a megvetés és a tehetetlen düh. Utolj{ra tegnap a sz{llod{ban tal{lkoztam {llattal. Mikor aludni akartam és levetkőztem, nagy, vastag patk{ny szaladg{lt köröttem, az ajtó és az {gy között. Esernyőmmel kergettem. Fodor úr, aki, úgy hiszem, bar{tod és verseid tisztelője, Hackmann sz{llod{j{t Indiai útikalauz{ban »minden tekintetben, elsőrangúnak« becézi. Ha Fodor úr jelen lett volna, esernyőmmel őt kergetem körbe. A mai nap jobban sikerült. Walkmanemmel kivonultam a v{rosból és felkapaszkodtam a legmagasabb dombra a közelben. Jutalmul Nep{ltól Pakiszt{nig terjedő kil{t{sban részesültem, sz{mos, húszezer l{bn{l magasabb hegycsúccsal a tibeti hat{r hossz{ban. Szemet-sz{jat el{lltt{ l{tv{ny. A nap vakítóan tükröződik ezekről a jeges hegyormokról sz{z mérföld t{vols{gból, és míg az ember elnézi, mindez fölragyog és újra meg újra eltűnik, mikor a monszun-felhők dermedő viaszhoz hasonló, tömény fehérségükkel hirtelen beburkolnak mindent. Bach Schmücke dich, o liebe Seele-jét hallgattam walkmanemen, Schönberg hangszerelésében. Előre kitervezett esztétikai kísérletek rendszerint csalód{ssal j{rnak, de ez az egy sikerült. A vil{g legszebb zenéje hangzott fel a vil{g legszebb t{j{n. [mulattal, vacogó örömmel töltött el, hogy hallgathatom, hogy itt vagyok és élek.
Napsz{lltakor elég hideg lesz ebben a magass{gban, amiért gyapjú h{lókab{tot vettem sz{z rúpi{ért egy tibeti kereskedőnél, minthogy a hasznosabb bunda túls{gos költségbe vert volna. Különc benyom{s{t kelthetem, vagy tal{n excentrikus bolondét, ahogy h{lókab{tban csatangolok a dombokon, egyik kezemben esernyővel, a m{sikban hindu nyelvkönyvvel. De itt régi, lerongyolódott és mégis bonyolultan kifinomult civiliz{ció vesz körül. Szokatlan megjelenésem egyetlen csod{lkozó pillant{st nem v{ltott még ki. Olyannak érzem magam, és alighanem olyannak is l{tszom, mint Rudyard Kipling Hurree Babu-ja a Kim lapjain.” Július 18 *** Hűvös eső esik reggel óta; nem érzek kedvet a kunyhó elhagy{s{ra. Rizst főztem magamnak. Hat csészényi, bugyborogva forró vízbe négy csészényi rizst öntök, k{véskan{l sóval, darab vajjal. Legkisebb l{ngon, befedve, 30 perc alatt kész. Nézegetni közben tilos. Minden szem külön marad. A recept csak Carolina-rizsre érvényes. Ell{ttam magam két napra és a madaraknak is jut. Néh{ny régi történet j{r fejemben. Legtöbbjét fél évsz{zaddal ezelőtt hallottam; néh{nyat megéltem. Nem nagyon érdekesek. Egyetlen közös érdemük, hogy tudom{som szerint m{r csak én ismerem őket és ha most le nem írom, végleg feledésbe merülnek. Így meg elszórakozom velük az esős napon {t. * K[ROLYI, A H[ZIGAZDA. A Magyar Közt{rsas{g volt elnöke, K{rolyi Mih{ly a 20-as évek elején feleségével együtt a dalm{t tengerparton tal{lt menedéket. Magyarorsz{gon Horthyék minden vagyon{t elkobozt{k és mert anyagiakkal sohasem törődött, sógornője, Odescalchi hercegnő t{mogat{s{ból tartotta fenn mag{t.
Fényes L{szló, a híres újs{gíró K{rolyi törhetetlen hívei közé tartozott, b{r „Mih{ly éretlen, kommunista szimp{ti{ja” ellen időnként élesen kikelt. K{rolyiék meghív{s{ra ekkor, alighanem 1922-ben lement Jugoszl{vi{ba. A h{zasp{r nem rendelkezett többé a szokott, nagysz{mú személyzettel. Egyedül szak{csnőt tartottak és szerény vendégszob{juk volt. Az első este Fényes, mint ahogy sz{llodai múltj{ból és vendégeskedéseiből megszokta, vetkőzéskor cúgos cipőjét kidobta ajtaja elé, a folyosóra. A két cipő nagyot koppant. Fényes becsukta az ajtót: akkor jutott eszébe, hogy itt nincs inas, aki a l{bbelit hajnalban kipucolja. Visszavette cipőit az ajtóból, {gya mellé rakta és elaludt. Reggeli szürkületkor észrevette, hogy valaki bejött a szob{ba. Félig hunyt szemmel, p{rn{ja alól figyelte: K{rolyi volt, aki fölkapta a két cipőt és kiosont. P{r perc múlva fényesre kisuvixolva, l{bujjhegyen, mezítl{b hozta vissza. (Fényes elbeszélése ut{n, P{rizs, 1939 vagy 40.) * ARANY J[NOS ÉS AZ ÉRDEMKERESZT. 1868-ban Arany J{nosnak küldönc hozta sz{ll{s{ra az Akadémia épületébe a Belügyminisztériumból a s{rga papírba csomagolt, sp{rg{val {tkötött, hatszorosan lepecsételt selyemdobozt az arany érdemkereszttel. Ferenc József adom{nyozta, a belügyminiszter előterjesztésére. Arany J{nos De{k Ferenc és a kiegyezés hívei közé sz{mított, de a szabads{gharc és Petőfi emlékétől sohasem szakadt el és Ferenc Józsefet nem {llhatta, mint ahogy a Walesi b{rdokból is kiderül. Azonnal értesítette a belügyminisztert: az érdemrendet nem fogadja el, mire az visszaüzent: nem teheti, a kitüntetést a Hivatalos Lap előző nap m{r közölte. Ezut{n Arany sem tehetett egyebet, minthogy az érdemkereszt csomagolópapírj{ra ezt írta:
Hasf{j{sban szenvedek, Érdemkeresztet küldenek, Ha csak egyet tojhatn{m, Sz{z keresztért nem adn{m. A versikét évtizedekig titkolt{k, b{r lassanként mégis elterjedt. Arról viszont senki sem tudott, hogy Arany hal{la ut{n fiókj{ban felbontatlanul tal{lt{k a sp{rg{val {tkötött, hatszoros pecséttel ell{tott selyemdobozt. Nem prób{lta fel hajtók{j{n a tükör előtt, mikor egyedül volt, sőt meg sem nézte. (V{mbéry Rusztem közlése New Yorkban, 1942 t{j{n.) * BRÓDY S[NDOR ÉS FÉNYES L[SZLÓ A GR[CI KUPLER[JBAN. A 20-as évek elején Bródy S{ndort búskomors{g fogta el. A vesztett h{ború, Magyarorsz{g feldarabol{sa, a fehérterror és alighanem az öregedés egyform{n hozz{j{rult ahhoz, hogy idegei felmondj{k a szolg{latot; aludni nem tudott és a legend{san szép és kellemes férfiból morózus emberke lett. Orvosai azt aj{nlott{k: menjen pihenni néh{ny hétre Graz mellé, a mariagrüni előkelő idegszanatóriumba. De, hogy t{rsas{ga legyen és ne unja el mag{t, vigyen kísérőt mag{val. A nehéz feladatra Bródy tisztelője és jó bar{tja, Fényes L{szló v{llalkozott. Az egyik reggel, amikor Fényes Bródy szanatóriumi szob{j{ba benyitott, védencét a harmadik emeleti ablakp{rk{nyon tal{lta, amint éppen ki akart ugrani. Visszahúzta és kérdezgetni kezdte: „mi kéne néked, S{ndor, hogy felvidulj, hogy újra kedvet kapj az élethez?” Az író nem teketóri{zott. „Nő kéne, Laci. Az {polónők közül egyet sem prób{ltam ki, de ezek, tudom, olyanok, mintha az ember vasalódeszk{t gyalulna {gy{ban. Kurva kell nekem, fiatal kurva, kellemes környezetben.” Fényes megborzadt. „Mi az, hogy kellemes környezet, S{ndor?” – „Kupler{ji környezet” – mosolygott Bródy. – „Kirojtosodott b{r-
sonyfüggönyök az ablakon, feldöntött borosflask{k a padlón, olcsó illatszerfelhő az {gy fölött, kéjes lihegések szimfóni{ja a szob{kból.” Fényes tehetetlenül nézte bar{tj{t. (Mindehhez tudni kell, hogy akit Laci b{csinak hívtunk, a g{ncs nélküli lovagnak, a magyar Don Quijoténak, ércsoklyai és dengelegi nemes Fényes L{szló szigorú erkölcsű férfi volt. A feddhetetlenséget elsősorban mag{ra vonatkoztatta; az érzékiséget nem ismerte, sőt nem is értette. Még az is többször megesett vele, hogy botj{val a Körút és a R{kóczi út sark{n megkergetett néh{ny fiatalembert, amiért „az arra j{ró hölgyeket moleszt{lj{k”. Fényes nem tudta, hogy a hölgyek kurv{k, akik az Emke előtt rój{k sét{jukat. Pedig az Emkével szemközt lakott, a New York palota magas torny{nak szob{j{ban.) „Itt Mariagrünben nincs kupler{j” – mondta csillapítóan. – „De Grazban van. Kell, hogy legyen” – felelte Bródy. Abban a pillanatban lépett be a főorvos. Fényes néh{ny szóban összefoglalta a történteket. Biztos volt benne, hogy a doktor lehordja bar{tj{t. – „Bródy úr kupler{jba akar menni? Egészségére v{ljék! Mindj{rt megrendelem a konflist. Ön pedig” – fordult Fényeshez – „vele megy és vigy{z bar{tj{ra.” Vas{rnap volt. Mikor Grazhoz közeledtek, Bródy szólt a kocsisnak: {lljon majd meg a legjobb kupler{j előtt és v{rja meg őket. A st{jer paraszt dühösen fordult h{tra, a két szak{llas öreg felé és tudom{sukra hozta: ő nem j{r szajh{khoz és nem tudja, hol a bordély Grazban. Kérdezzenek meg az uras{gok valakit, ha a bujas{g m{r ennyire szorongatja őket. Annyit megtesz értük, hogy leteszi az urakat az örömh{z kapuja elé, de két sarokkal od{bb v{rakozik majd r{juk. Nem teszi ki mag{t a szégyennek, sem lov{t, hogy kupler{j előtt {csorogjon vas{rnap.
A Glacis tele volt ünnepi ruh{t öltött sét{lókkal. Bródy meg{llíttatta a kocsit egy kedves arcú, fiatal rendőr előtt és a legjobb bordély ut{n tudakozódott. A rendőr is végignézett rajtuk, kiköpött, de megmondta a Mura-parti utca nevét. „Hogy jó-e? Azt nem tudom. Csak hallottam, hogy méregdr{ga.” Kis, emeletes h{z előtt {lltak meg. A kapu nyitva volt. Felsét{ltak a lépcsőn és benyitottak a vörös szalonba. A sarokban zongora. A terített asztalon ebéd maradékai. Egy m{sik asztalka mellett négyen ültek, szép ruh{ban, ahogy a miséről hazajöttek és bridzseltek. A roppant kövér bordélymama, h{ttal az ajtónak, j{tsz{s közben egész lassan fordította h{tra arc{t és szó nélkül visszafordult. Vele szemközt fiatal, csinos, rendkívül közönséges arcú l{ny ült; l{thatóan ő volt az, aki azonnal elnyerte Bródy S{ndor tetszését. („Furcsa l{tv{nyt nyújthattunk” – mondta nékem Fényes, aki húsz évvel később kissé megenyhülten nézte ezt a jelenetet. – „Ott {lltunk egym{s mellett az ajtóban, S{ndor meg én, levett kalappal kézben. Ő élvezte a dolgot. Én vérvörös voltam a szégyentől és arra gondoltam: milyen szívesen vívnék ink{bb kardp{rbajt Bródy S{ndor helyett, semhogy itt kelljen {llnom. De h{t az ember sok mindent megtesz bar{tj{ért.”) Mikor a partinak vége volt és a lapokat keverték, Bródy előadta: szeretne a csinos képű l{nnyal félrevonulni. Bar{tja nem akar semmit, csak kísérőnek jött. „Most k{rty{zunk és pihenünk. Nem {llunk rendelkezésetekre” – jelentette ki a bordélymama kategórikusan. – „Gyere vissza később, de ezt a kibicet ne hozd magaddal. Mi nem tűrünk nézőket.” Mikor leosztottak, a l{nyhoz fordult: „Vagy szob{ra mennél vele most, Elli?” – „Mennék” – felelte a l{ny –, „de a bridzset nem hagyom.” Bródy könyörgő pillant{st vetett Fényes felé, aki tudta, mi a kötelessége. „Ha a t{rsas{g megengedi, és Elli kisasszony is
beleegyezik” – mondta –, „úgy {tveszem lapj{t és beülök bridzselni a helyére.” (Fényes elbeszélése, 1942 t{j{n, New York.) * A TRUBADÚR-TRADÍCIÓ ÉS KÉRI P[L. A Tisza-per ugyanolyan konstrukciós per volt, mint R{kosi perei és a Nagy Imre-per K{d{r J{nos idején. Hamis v{dakkal, hamis tanúkkal, de a törvényesség l{tszat{val egy mocskos rendszer akarta mag{t igazolni és hatalm{t megerősíteni. A Tisza-per két főv{dlottj{ul Fényes L{szlót és Kéri P{lt v{lasztott{k ki. Mindenekelőtt azért, mert ez a két újs{gíró jól ismerte és b{tran leplezte le a fehérterror bűneit, elsősorban a szoci{ldemokrata Népszava szerkesztője és egyik munkat{rsa, Somogyi Béla és Bacsó Béla meggyilkol{s{t. Erre maga Horthy szólította fel legjobb tisztjeit. A v{d Fényes és Kéri ellen, szimplifik{lva, de lényegében így szólt: 1918. október 31-én délut{n kimentek a V{rosligetbe és az ott bujk{ló, szökött katon{k közül felbéreltek néh{nyat, hogy gyilkolj{k meg gróf Tisza Istv{nt. A gyilkoss{g idejében ott {lltak a Hermina úti villa előtt, majd kifizették a gyilkosokat. Vallom{stételre több hamis tanút béreltek fel. Az egyik azt {llította: egy ór{val a gyilkoss{g előtt Kéri azt mondta néki: még hatvan perce maradt Tisz{nak. A m{sik Fényest l{tta a tett színhelye előtt csellengeni. A hamis tanúk ellen csak a jól megalapozott alibi lett volna a védelem utolsó lehetősége. Fényes azonban elfelejtette, mit csin{lt a forradalom délut{nj{n és így bizonyosra vette, hogy hal{lra ítélik. A t{rgyal{son, v{ratlanul és hívatlanul, két úriember jelentkezett tanúnak, a Teréz telefonközpont két vezetője. Elmondt{k és eskü alatt vallott{k, hogy Lukasics t{bornok parancs{ra a kritikus napon kikapcsolt{k Budapest telefonvonalait. A v{rosparancsnok azt képzelte: nincs forradalom, ha a telefon nem működik. Ekkor, délut{n 3 óra t{j{n megjelent a te-
lefonközpontban Fényes L{szló. Azt követelte tőlük: kapcsolj{k be a telefont. Ők ellenkeztek, mert féltek Lukasicstól. Fényes azonban nem hagyta mag{t. Elmondta: a mentőket nem lehet segítségül hívni és sok ember ezért hal majd meg. A h{zak padl{s{n téli tüzelőt halmoztak fel: ha tűz üt ki, b{rmelyik kerület könnyen leég. Így vit{ztak vagy két óra hosszan, míg az újs{gíró meggyőzte őket. Rik{csol{s{ra még vagy húszan emlékeznek a telefonközpontból; ha nem hisznek nékik, azokat is megkérdezheti a bírós{g. A tan{cselnök kénytelen volt felmenteni Fényest. A két úriember viszont nem értette, mikor m{snap elbocs{tott{k őket {ll{sukból. Kéri P{l pontosan emlékezett, mit csin{lt azon a délut{non. Kéri kedvence volt a nőknek és még most, 70 év múlt{n is közbotr{nyt okoznék az illetők l{nyai és fiai közt, ha a list{t, melynek csak töredékét ismerem, felsoroln{m. Akadt köztük vil{ghírű operaénekesnő, nagy magyar színésznő, aki nem hagyta megközelíteni mag{t, makedón parasztl{ny, akivel mint riporter hozta össze a sors a Balk{n-h{borúban és a szentpéterv{ri Marijnszkij szính{z egyik gyönyörű balett-t{ncosa. 1918. október 31-én délut{n budapesti szépasszonnyal töltötte idejét. Viszonyukról az egész pletyk{s v{ros tudott, természetesen a férj kivételével, aki a Pesti Napló munkat{rsa volt. Kéri nem {rulta el ügyvédjének, sem m{snak, hogy Adorj{nné, aki időközben férjével és h{zvezetőnőjével Belgiumba emigr{lt, alibit tudna tanúsítani. Néh{ny héttel a főt{rgyal{s előtt a védőügyvéd levelet kapott Adorj{nnétól. Az asszony felaj{nlotta, hogy h{zvezetőnőjével együtt Budapestre jön és vallom{st tesz védence érdekében. Az ügyvéd felolvasta a levelet a vizsg{lati fogs{gban lévő Kérinek: a v{d összeomlik! Kéri utasította az ügyvédet: v{laszoljon nevében az asszonynak. Kérje meg, hogy {lljon el tervétől. Őt amúgy is felmentik; ne tegye
tönkre fölöslegesen női becsületét. Az ügyvéd kétségbeesetten prób{lta lebeszélni Kérit, de az nem engedett. Kéri előre l{tta, hogy hal{lra ítélik. A hal{los ítélet el is hangzott, de v{ratlan okból nem hajtott{k végre: Lenin kicseréltette Kérit a magyar hadifogoly tisztekre. A moszkvai p{lyaudvaron valamelyik népbiztos mint Tisza Istv{n gyilkos{t üdvözölte, amit Kéri visszautasított. (Lorsy Ernő és Fényes L{szló közlése, New York, 1941 vagy 42. Kéri sem Adorj{nnéról, sem híres szerelmeiről soha egyetlen szó inform{cióval nem szolg{lt.) Július 19 Még mindig esik az eső, de rizsem van bőven, meg néh{ny maradék történetem. * JÓZSEF ATTILA ÉS A TRUBADÚR-TRADÍCIÓ. A Provence trubadúrjai nem {rult{k volna el szerelmesük nevét akkor sem, ha kínpadra feszítik őket, nehogy csorb{t ejtsenek a nő becsületén, és még sokkal ink{bb a magukén. Fél Európa tudta, hogy Bertran de Born, a trubadúr viszonyt folytat Aquit{niai Eleonór{val, II. Henrik angol kir{ly feleségével, de Bertran verseiben még célz{s sincs erre, pedig a trubadúr hencegős volt. Kéri nem volt hencegős, de elfogadta és folytatta a provensz{lok (és Dante, és Petrarca, és m{sok) tradíciój{t, mely a lovagiass{g mellett arra is szolg{lt, hogy izgalmas, misztikus ködbe burkolja a nőt és a nő ir{nt érzett, sikeres vagy sikertelen, földi, égi vagy csak képzelt szerelmet. Volt a trubadúroknak egy m{sik, tradicion{lis szok{sa: az önkínzó hőstett, a nagy {ldozat, mellyel a „Hölgy” szerelmét felkeltették, magukat arra érdemesnek mutatt{k. Egy tiroli Minnesängerhez nagy asztalt{rsas{gban egyszer odafordult a
v{rúr le{nya, kibe szerelmes volt, és azt mondta néki: mit udvarol neki, mikor kisujj{t sem tenné kock{ra érte? A v{ndorköltő fel{llt, szekercét ragadott és kisujj{t az asztal lapj{ra tette. Egyetlen mozdulattal csapta le és mély meghajl{ssal odanyújtotta szíve hölgyének. Egy m{sik lovag a Szentföldre ment harcolni, hogy szerelmét bebizonyítsa, pedig ez akkor m{r, 1240 t{j{n, reménytelen, őrült v{llalkoz{snak tűnt. De a „megteszem érted, mert szeretlek” mindig öngyilkoss{ggal hat{ros szórakoz{st jelentett. Sokan képzelik, hogy az ilyen hőstettek csak a messze múltban voltak divatosak. Ez tévedés. H{rom évvel ezelőtt néh{ny kanadai íróval tartottunk maj{list a Georgian Bay mellett. Ebéd ut{n a t{rsas{g óri{si tölgyfa al{ telepedett az erdő szélén. Earl Bimey, a kitűnő költő is velünk volt: langaléta, rózsaszín képű, hófehér szak{llú, 75 esztendős öregember, mintegy 25 éves, filigr{n jap{n l{nyszeretőjével. Két fiatal költő feltűnő hevességgel kezdett udvarolni a csinos jap{n l{nynak, mire Earl, hogy fölényét fitogtassa a taknyosok fölött, felm{szott a legal{bb h{rom emelet magas f{ra, egészen od{ig, ahol a keskeny {gak m{r összetörtek l{ba alatt. A 30-as évek közepén nagyobb t{rsas{g jött Össze szombatonként Gyenes Gitta festőművésznő lak{s{n. Forg{cs Anti, Goda G{bor, József Attila és e sorok írója a t{rsas{g törzstagjai közé tartozott. Összejöveteleink központja és célja a festőművésznő l{nya, Luca volt. Attila Luc{nak udvarolt, mint ahogy hozz{ írt szerelmes verseiből közismert. Luca, úgy hiszem, nagyon kedvelte Attil{t, a költőt és verseit, de személyéhez jóval kevésbé vonzódott. Alighanem ez volt oka, hogy Attila az egyik szombaton a t{rsas{g tagjai előtt kijelentette: m{snap, vas{rnap rajta lesz a 4:25-kor induló ceglédi vonaton. Nézzük meg őt az erkélyről, mert bizonys{got tesz majd Luca ir{nt érzett szerelméről.
Ebből semmit sem értettünk. A ceglédi vonat annak idején kelet felé a Nyugati p{lyaudvarról indult, ahogy a bécsi vonat nyugat felé manaps{g a Keletiből indul. Luc{ék Zuglóban laktak, azt hiszem, a Mexikói úton; nyugatra néző erkélyükről le lehetett l{tni a vasúti sínekre. A Thököly utat, tal{n kétsz{z méterrel od{bb, akkoriban – 1935 vagy 36 nyar{n – a vonatok még nem hídon keresztezték, mint most, hanem sorompó volt, amiért is a szerelvények lépésben haladtak {t rajta. Hogy azonban Attila mire készül a vonaton és miért kív{nja, hogy a balkonról nézzük – ezt nem értette egyikünk sem. Vas{rnap délut{n ott szorongtunk valamennyien az erkélyen. Luca zs{molyon ült a balkon közepén, mi pedig félkörben {lltunk, illetve szorongtunk mögötte. A ceglédi személyvonat menetrendszerűen tűnt fel. Attila az egyik lehúzott, harmadik oszt{lyú ablakn{l {llt. Mintha biccentett volna felénk. Leemelte fekete kalapj{t és maga mögé hajította. Azt{n mellmagass{gban gyuf{t gyújtott és kihajolt az ablakon. Az égő gyuf{t haj{ba dobta. Később megtudtuk tőle, hogy előzetesen egy kis flaska benzinnel locsolta meg. Néh{ny pillanatig hosszú l{ngnyelvet vonszolt feje mögött, majd újra föltette kalapj{t. Ott {llt, mereven, mozdulatlanul – tal{n azt figyelte: megnyerte-e Luca szerelmét? – míg a gyorsuló szerelvény elragadta előlünk. * ARANY J[NOS GYERMEKSZEMMEL. V{mbéry [rmin, a híres [zsia-utazó fia, Rusztem, a közel negyven éves korkülönbség ellenére mentorom és bar{tom volt. Első emigr{cióm esztendeiben úgy gondoskodott rólam, mintha az ap{m lett volna. New Yorkban, ahol a m{sodik vil{gh{ború alatt nemzetközi jogot tanított a New Schoolon, minden héten együtt ebédeltünk a kis francia vendéglőben a 49-es utc{ban, ha a v{rosban tartózkodtam és nem a hadsereggel voltam. V{mbéry ismert mindenkit, akit nem l{thattam m{r: Miksz{thot, Jókait,
Adyt, Gyulai P{lt. Ebédeink alkalm{ból nemegyszer kérdezősködtem róluk. Arany J{nost Rusztem gyermekkor{ból ismerte csak. A nagy költő és a Bokhar{t meg Khív{t megj{rt tudós utazó bar{ts{ga sz{mos forr{sból t{pl{lkozott. Apj{tól magyar{zta V{mbéry – Arany a kauk{zusi, tat{r, türkmén és perzsa legend{kat akarta hallani, amikor eposzaiban az ezekkel némileg rokon hun-magyar mondakört dolgozta fel. Politikai nézeteik is egyeztek: az 1870-es évek vége felé mindketten megundorodtak a korm{nyzó {l-liber{lis p{rttól és az {l-liber{lis p{rt {lellenzékétől, az úgynevezett függetlenségiektől. A hajdúivadék költő és a sok nyomort l{tott, fél l{b{ra béna dunaszentgyörgyi zsidó megegyezett abban, hogy arisztokrat{k és dzsentrik uralma helyett igazi demokr{ci{t, monarchia helyett független Magyarorsz{got kív{ntak. Rusztem elmondta, hogy Arany J{nost akkor l{tta, amikor szép napokon a L{nc-hídon sét{ltak h{rmasban; ő apja bal kezét fogta, apja jobbj{n pedig a költő haladt. „Arisztokrata és dzsentri fogaton vagy lovon j{rt” – magyar{zta nékem Rusztem. – „A séta v{rosi ember szok{sa és privilégiuma; csendes tüntetés a polg{ri életforma mellett.” – „És miért éppen a L{nchídon?” V{mbéri elmagyar{zta: a múlt sz{zad hetvenes éveiben, a Bud{ból, Pestből és Óbud{ból egyesített főv{ros nem dicsekedhetett szép középületekkel. Piszkos, csúnya balk{ni település képét mutatta. Hi{nyzott az Operah{z, a Bazilika, a Hal{szb{stya, a Parlament. A Margit-szigetet nem parkosított{k még és csónakon kellett megközelíteni. A Kir{lyi v{r helyén ócska, s{rga hod{ly {llt. A M{ty{s-templomot nem renov{lt{k még gótikusra. A Széchenyi-fürdőnek és a Körútnak nyoma sem volt. Az Andr{ssy útnak sem. A Nemzeti Múzeum kertjén kívül egyedül a L{nchíd volt alkalmas a sét{ra, hol mindig friss szellő lengett. Közel laktak: Arany a Tudom{nyos Akadémia
épületében, V{mbéryék néh{ny lépésre, a Ferenc József rakpart 33 alatt. „És mire emlékszik a tan{r úr édesapja és a nagy költő beszélgetéseiből?” – kérdeztem. – „Semmire. Utólag rekonstru{lom, hogy a török szintaxist és mag{nhangzó hasonul{st t{rgyalhatt{k, Koszr{v kir{lyfi és Sirín hercegnő legend{j{t idézték, vagy a közép-{zsiai orosz előretörés v{rható hat{s{t latolgatt{k. Hat-nyolc éves voltam akkoriban, mindebből semmit sem értettem. Arany verseit csak néh{ny esztendővel később ismertem meg és ballad{iért hatvan éve rajongok. Meg nyelvéért. Senki nem érte utol. Toldi alakj{t nem {llhatom. Azt hiszem, ezen a ponton Ady Endre is egyetértett velem, ha nem is merte kimondani. Szerencsétlenségnek tartom, hogy a költő a magyars{g jelképéül egy erős, buta embert v{lasztott.” V{mbéry megcsóv{lta fejét és egy pillanatig hallgatott. „Amire emlékszem, meglehetősen lényegtelen” _ folytatta. – „Akkoriban a sét{ló idősebb urak szok{sa volt, hogy egy csomag cukork{t hordtak zsebükben. Ha ismerőssel tal{lkoztak, meg{lltak beszélgetni. Az ismerős rendszerint mag{val hozta fi{t a sét{ra, mint engem az ap{m. A fiút megkín{lt{k a cukork{val. Ah{nyszor Falk Miksa közeledett felénk a Dunaparton, repesett a szívem, mert tudtam: medvecukrot kapok. Még jobban örültem Kossuth Lajos volt titk{r{nak, Csern{toni Cseh Lajosnak, aki nyugati finoms{gokat hal{szott elő zsebéből: nug{tot, bonbont, pralinét.” „És Arany J{nos?” – tudakoltam izgatottan. _ „Szóra sem érdemes” – mosolygott V{mbéry. – „Akkoriban a k{véh{zakban h{rom darab papírba csomagolt kockacukrot adtak a k{vé mellé. Arany mindig megspórolta az egyik kockacukrot és azt aj{ndékozta nekem.” *
S[RI NÉNI BATTONY[RÓL. A h{rom, annyira különböző és egym{shoz mindhal{ig hű jó bar{t, Fényes L{szló, K{rolyi Mih{ly és V{mbéry Rusztem valamikor a harmincas évek elején tal{lkozót tartottak, tal{n P{rizsban, tal{n Bécsben vagy Pr{g{ban. Borús kedvükben lehettek, mert mindh{rman elmondt{k a legkínosabb történetet, melyet fajt{juk egy-egy reprezent{ns{val megéltek – K{rolyi a magyar arisztokrat{val, Fényes a magyar dzsentrivel, V{mbéry a magyar zsidóval. Hom{lyosan emlékszem, hogy Fényes mind a h{rom történetet elbeszélte nekem, de bennem csak az a történet maradt meg, mely vele történt. A Tisza-per előtt Fényes L{szlót vizsg{lati fogs{gban tartott{k. Ugyanakkor engedélyt kapott, hogy néh{ny napig kétkét ór{t töltsön az Orsz{gos Levélt{rban és ott anyagot gyűjtsön védelméhez. Nagy teremben, kis asztal mellett dolgozott. Az ajtóban két fegyőr vigy{zott re{. Ahogy ott ült és okiratokat olvasott, egy nap fényes feketébe öltözött, m{r idősebb, de l{thatóan energikus néni tört mag{nak utat könyökkel a két fegyőr közt. „Ide nem lehet belépni” – tartotta vissza az egyik. – „Dehogynem lehet” – rik{csolt a néni és elővette t{sk{j{ból a rózsaszín k{rty{t, amelyben V{ry Albert főügyész engedélyt adott néki, hogy Fényes L{szló vizsg{lati foglyot megl{togathassa. Fényes fel{llt székéről, meghajolt: „Ha szabad kérdenem, kihez van szerencsém?” – A néni tehetetlenül t{rta szét karj{t: „H{t nem ismersz meg, Lacik{m?” – kérdezte szemreh{nyóan. – „Én vagyok S{ri nénéd. S{ri nénéd Battony{ról. Fekete ruh{ban jövök, mert megözvegyültem és fényes feketét hordok, mert Fényes l{ny vagyok.” Laci b{csinak azonnal eszébe jutott: S{ri néni valóban t{voli rokona és, mint ő maga, déd-, vagy ükunok{ja Fényes Eleknek, a statisztikusnak. Vagy húsz éve l{tta utolj{ra, a sz{zad eleje körül. Jóval annak előtte ment férjhez egy battonyai
ezerholdas földbirtokoshoz, kinek nevére nem emlékezett. Felkín{lta teh{t az egyetlen széket az öregasszonynak és megkérdezte: „Mivel szabad szolg{lnom, S{ri néni?” – „Hosszú annak a sora, Laci fiam.” – „Csak tessék összefoglalni, kedves néném. Lehetőleg röviden. Tetszik l{tni, védelmemet készítem elő és m{r csak fél ór{m maradt m{ra.” Az asszony hozz{l{tott elbeszéléséhez. Hogy m{r a h{ború előtt több asz{lyos esztendőt értek meg és a termést nehezen tudt{k eladni. A marhavész {llat{llom{nyuk egy részét elpusztította. Azt{n jött a nagy h{ború. „Férjem, a K{lm{n, elesett” – mondta az asszony mély sóhajjal. – „Hol? Galíci{ban?” – kérdezte Fényes résztvevően. – „Nem Galíci{ban, hanem a pincegr{dicson” – tört ki S{ri néni mérgesen, – „Nem ivott eleget a disznaja és kapatosan ment le a pincébe, mert az inast m{r aludni küldtem. Két helyen törte el a l{b{t. Fél évig nyomta az {gyat. [polónőt nem tal{ltam a h{ború miatt, szolg{lónk megszökött egy katon{val, hat hónapig én húztam ki alóla és hordtam az {gyt{lat. Tizenötben a s{sk{k<” „Kedves néném” – vetette közbe Fényes –, „arra kérem, tessék a t{rgyra térni.” – „Hiszen arról beszélek, édes fiam” – nyugtatta S{ri néni és hosszan ecsetelte az 1917-es szélvészt, mely levitte kúri{juk tetejéről a cserepet, elannyira, hogy a padl{s is be{zott. És nemcsak a padl{s. Utólag jöttek r{, hogy h{lószob{juk egyik komódj{ba is becsorgott az esővíz, – „Képzeld, Lacik{m, édes fiam, még a mennyasszonyi ruh{m is megpenészedett.” „Tessék végre megmondani l{togat{sa célj{t” – unszolta Fényes, egyre idegesebben. S{ri néni nem hagyta mag{t. Ezut{n férje, K{lm{n betegsége és hal{la következett; hogy a halotti tor mennyi pénzt emésztett fel, mag{ról a temetésről nem is szólva, meg a sírkő költségéről. – „A t{rgyra térjen” – mordult r{ Fényes.
„Hiszen arról beszélek, édes fiam.” Ezut{n következtek az 1919-es esztendő borzalmai: a kommunist{k, akik elvitték a kicsépelt gabon{t és a betörő rom{n hord{k pusztít{sa; fia jósz{g nem maradt. – „L{tod, Lacik{m, ezért jöttem. A kúria sürgős tataroz{sra szorul, mezőgazdas{gi gépeket kell v{s{rolnom, borjakat kell vennem. Béreseim egy része otthagyott, mert nem tudom megfizetni őket.” – Itt egy pillanatra elhallgatott és érdes hangja l{gyabbra fordult. – „Pénzre van szükségem, Lacik{m. Ezért jöttem hozz{d. Nincs feleséged, sem gyermeked. Beszélik, hogy ti mindny{jan, a K{rolyi-korm{ny tagjai egyenként egymillió kroncsit loptatok” – tette hozz{ némi fenyegetéssel hangj{ban. – „Hagyd r{m ezt a pénzt, Lacik{m. Hiszen téged úgyis felakasztanak.” Az egyik fegyőr az ajtóban elröhögte mag{t. Fényes dermedten {llt. A K{rolyi-korm{ny erkölcsileg, anyagilag egyform{n feddhetetlen tagjai elleni r{galmat, melyet Horthyék terjesztettek, most hallotta először. Emberi méltós{g{t nem kellett előszednie: ez soha egy pillanatra sem hagyta el. Jobbj{val az ajtó felé mutatott és azt mondta, amit nőnek még nem mondott életében: „Takarodj innét, büdös kurva!” S{ri néni felkelt, mélységesen megsértve és az özvegyasszony f{jdalmas sors{tól roskadozva, kisét{lt a teremből. * Megkésett levelet hozott a post{s. Eric még Z{gr{bban adta fel, több héttel ezelőtt. Egyebek közt néh{ny viccet közöl. A vasfüggöny mögött mindig hi{nyt szenvednek valamiben; a valamit – amire itt nincs név hi{nycikknek hívj{k. A hi{nycikk ezúttal a k{vé, mely eltűnt egész Jugoszl{vi{ból. Iv{n tal{lkozik a z{gr{bi utc{n bar{tj{val, Brankóval. Brankó egy csomag k{vét tart kézben. „Hol vetted?” – kérdi Iv{n izgatottan. – „Ki kell menned érte a külv{rosba, Dugo Selóba” – feleli Brankó. – „Mi
az ördög! Z{gr{bban nem kapni k{vét, Dugo Selóban igen?” – kérdi Iv{n. Brankó megnyugtatja:”A k{vét Z{gr{bban veszed, de a sor végéhez Dugo Selóban kell be{llni.” Július 20 A Torontóból magammal hozott Orsz{gh-féle, 2200 oldalas angol-magyar szót{rt forgattam szorgalmasan ma délut{n. Filozófiai műszavakat kerestem készülő versemhez. Régóta megszoktam, hogy a szót{rt rendszerint a keresett szón{l, egy, legfeljebb két oldallal előtte vagy ut{na nyitom ki. Ma végre megkérdezem magamtól: mi a magyar{zat erre? Racion{lis okfejtéssel az indokol{s valahogy így szólna: a hosszú praxis nyom{n az idegek jobb mutatóujjam végén kiismerték a 120 ezres szókincs részletes eloszt{s{t. Jobb mutatóujjam körme pedig, agyam titkos, de {ltalam nem ismert útmutat{s{ra, tized milliméter pontoss{ggal fúr bele a szót{r lapjai közé. Ez olyasmi, mintha névsorban A-tól Zs-ig, 120 ezer főnyi hadsereg {llna föl előttem oszlopvonalban a mezőn, és én, bekötött szemmel, egyenest és azonnal odatal{lnék a szakaszhoz, vagy éppen katona bar{taimhoz, akiket keresek, mondjuk. Czebe Valérhoz és Kéri K{lm{nhoz. Mi m{s magyar{zat kín{lkozik? Hetvenhét évem alatt a filológiai kifinomults{g ilyen magas fok{t értem volna el? Vagy ink{bb a pedantéria tetejének nevezzem? Végső menedékemül Koestler bar{tom könyve, a Roots of Coincidence jut eszembe. (Magyarul: A véletlen gyökerei, b{r a „coincidence” lefordít{s{ra nincs alkalmas magyar kifejezés.) A könyvet nem sokkal megjelenése ut{n Henry Pressler h{z{ban olvastam Charlotteban, North Carolin{ban. Henry és felesége az egyetemen tanított, Eric a helyi újs{gn{l dolgozott, a gyerekek iskol{ban voltak.
A könyv egyebek közt arról szól: gyakori, sőt olykor mindennapos, ami statisztika szerint csak a legritk{bb esetben fordul elő. Az egyik példa Mahler, a zeneszerző esete. Borús napon a 881-es konflison ment a bécsi Operah{zba, bund{j{t a földszinti ruhat{rba tette le és a 881-es sz{mot kapta, majd a pénzt{rn{l megvette a 881-es ülést. Amennyiben – {llapította meg Koestler – ezer konflis j{rta akkoriban Bécs utc{it, a ruhat{rban ezer sz{mot tartottak készenlétben és az Opera földszintjén ezer ülés volt, úgy annak lehetősége, hogy Mahler h{romszor egym{sut{n ugyanazt a sz{mot kapja, 1 volt az 1.000.000.000 ellen. Sz{zezer évenként is csak nagyon ritk{n eshetik meg. Koestler hasonló péld{kkal folytatta, de valahogyan nem győzött meg. Roppant meleg volt; felkeltem, hogy rumot v{s{roljak a közeli üzletben. A szomszéd vill{ban nagy esküvőt tartottak. Az autók eltorlaszoltak az utc{t, a j{rd{t és a Pressler-villa bej{rat{t is. A konyhaajtó résén csúsztam ki. Az ajtó előtt kocsi {llt farral. Rendsz{ma 1910 IX BB volt. A „B” az {bécé m{sodik betűje, ógörögül a kettes sz{mot jelentette. 1910. szeptember 22-én születtem. Gyorsan kisz{mítottam: ennek lehetősége is csekély volt, egy a négymillió ellen. Kisiettem a rumért és folytattam Arthur könyvének olvas{s{t. Ezut{n m{r figyeltem a ritka eshetőségű jelenségek gyakori ismétlődését. Széri{kban jöttek, mondhatni havonként. A legmutatv{nyosabb Torontóban esett meg velem, p{r éve; Koestler még élt, úgyhogy megírhattam néki. Eric egyik ír{somat fordította angolra. A tat{rj{r{sról szólt és említettem benne, hogy a mongolok Kijevből nem hoztak ostromgépeket magukkal. Ennek köszönhető, hogy Esztergomot nem vették be, de elpusztított{k a v{ralj{t. Eric nem tudta, mi a v{ralja; elmagyar{ztam, ‘majd {tmentem az egyetemre. Amikor visszajöttem, Eric telefonüzenetet kapott sz{momra. A Vil{gbank egyik
vezető magyar tisztviselője kért: szeretne megismerkedni velem. Hívjam fel, mert hallotta: jövő héten Washingtonba jövök előad{sra. „Mi az illető neve?” – kérdeztem. – „Ülj le” –, mondta Eric. – „V{raljainak hívj{k.” Washingtonban összebar{tkoztam V{rallyay Gyuszival. Megtudtam tőle: ő az egyetlen magyar Észak-Amerik{ban, aki ezt a nevet viseli. Egyszóval: a szót{r 120 ezer címszav{t kell összeszorozni a 100 ezer magyarral, hogy a szó és Gyuszi egyidejű felbukkan{s{nak valószínűségét meg{llapítsam. Egy a 120.000.000.000 ellen. * Ha az Oxford English Dictionary két hatalmas kötetét a konyhaasztalra teszem és fel{llok r{, l{bujjhegyen még éppen elérem a legmagasabb sort a mennyezet alatt. Itt a manaps{g félretett klasszikusok tal{lhatók, többnyire sorozatban. Hét vagy nyolc hegym{sz{somba került, míg Anatole France műveit mind leszedtem. Alighanem jobban teszem, ha nem szedem le. Nem kellett sok{ig lapozgatnom annak meg{llapít{s{hoz, hogy ifjús{gom kedvenc szerzője legtöbb könyve kevés, vagy semmi élvezetet nem okoz nékem. Így a Vörös liliom, az Istenek szomjaznak, a Pingvinek szigete. Ezzel szemben Lúdl{b kir{lyné konyh{j{t és Epikúr kertjét még mindig frisseknek éreztem. Meg két novell{j{t, a Judaeai helytartót és a Fehér kövön egyik történetét, melyben P{l apostol tal{lkozik [kh{j{ prokonzul{val. France emlékét mégsem volt kellemetlen felidéznem. Egyszer, kisfiú koromban l{ttam P{rizs utc{j{n és most m{r tudom: a derűs epikúreanizmust és az életet megszépítő erotik{t, mely elkísért utamon, nagyrészt Anatole France-tól saj{títottam el. Személyét mindig szerettem, mert ösztönösen-tudatosan, de {llandóan a jó oldalra került. Az Istenek szomjaznak című könyvét azzal a sz{ndékkal kezdte írni, hogy a forradalm{rokat dicsőíti.
Ír{s közben azon vette észre mag{t, hogy {tp{rtolt az üldözött arisztokrat{k oldal{ra. Ki{llt Dreyfus kapit{ny igaz{ért, ami nem volt könnyű dolog a klérus és a katonas{g közös fenyegetése ellen még a Harmadik Közt{rsas{gban sem. Élete vége felé {llítólag a kommunista p{rt felé közeledett és elfogadta annak illúzióit, de amikor Nobel-díjjal tüntették ki, az egész összeget a fehérorosz menekültek jav{ra fordította. A forradalm{r France lényében mindig győzött Voltaire szelleme a l{zadó fölött. Jeanne d’Arc le nem fordított életrajz{n kívül régi könyvt{ramban, mely a m{sodik vil{gh{borúban odaveszett, France minden könyve megvolt, kiv{ló magyar fordít{sban. (A legtöbb fordítót ismertem, ha Kunfi Zsigmondot csak abból, hogy a Damjanich utcai h{z udvar{n {t esténként zöld íróasztall{mp{j{ra l{ttam. Salgó Ernő rokonom és h{ziorvosunk volt, meg a Kir{ly szính{zé. Misztikusan elsötétített lak{s{ban élt a Kir{ly utc{ban azzal a rejtelmes grófnővel, kinek nevét nem sikerült megtudnom soha. Bölöni Györggyel, akit bolsevik alisp{nnak neveztünk, végigveszekedtem tizenöt évet.) Sőt eggyel több France könyvet birtokoltam, mint amennyit írt: a Rózsafabútort, mely az ő neve alatt jelent meg a Gyulai P{l szerkesztette Olcsó Könyvt{rban. A könyvet France francia olvasói és irodalm{rai nem ismerik. Kézirata nincs. Ez az angol nyelvű France sorozat, mely John Lane kiadón{l jelent meg 1912-ben, rózsaszín keménykötése ellenére sil{ny {llapotba került. Egyedül a papír minőségétől. A s{rga lapok, repedeznek és törnek, ahogy a könyveket forgatom. Mindeddig azt hittem, hogy az önpusztító papírt csak legújabban tal{lt{k fel, mióta a rongyszedők eltűntek a nagyv{rosok utc{iról és a könyvek, magazinok és újs{gok kiadói az erdőségek kiirt{s{ra tértek {t. *
Eric a Himal{j{ból írja, hogy a mussoorie-i vegyeskereskedő pultja mögött, nyitott fiókban tart egy lhasszai apró kutyaporontyot. Boldogan venné meg sz{momra, de Kanad{ba kuty{t behozni rendkívül körülményes és torontói h{ziurunk a 24 emeletes épületben nem tűr, csak ölebeket. Amiket mi nem tűrünk. (Eric tudja, mennyire szeretem a kuty{kat és hogy egykori marokkói p{sztorkuty{mat, Matap{nt még most is siratom.) A marokkói arab és berber kegyetlen az {llatokhoz. Első, hosszú marokkói tartózkod{som idején (1940 nyara–1941 nyara) l{ttam, hogy a teherhordó szamarak h{t{n gazd{ik lyukat fúrnak, és az {llatok ösztökélésére hegyes, vasvégű botjukat a véres, gennyes sebbe m{rtj{k. Ezt időközben abbahagyt{k, mert valaki felvil{gosította őket, hogy {llataik fele ettől hal meg vérmérgezésben. A tangeri {llatkórh{zban, melyet brit egyesület alapított és tartott fenn, egyszer délut{n öt órakor mentem be, amikor az angol orvosok m{r elhagyt{k az épületet. Az arab {polók szemem l{tt{ra bunkóval verték a félholt csacsikat és tevéket. Jelenlétem kor{ntsem zavarta őket. Elmondt{k büszkén: most {llnak bosszút az {llatokon, amiért napközben katéterezni és {polni kényszerítik őket. * 1978-ban Erickel közel egy esztendeig laktunk E. Lily bar{tnőm meghív{s{ra egy tengerparti luxussz{lloda lakoszt{ly{ban. A lakoszt{ly Lily tulajdona volt. Esténként vinnyog{st hallottunk a vízpartról. Öreg arab ült a strandon. Rohadt húsdarabbal kiskuty{kat cs{bított mag{hoz és eltörte l{bukat, azt{n otthagyta, hogy a dag{ly elvigye őket. Tiltakoz{sunkra az felelte: azt csin{l haz{j{ban, amit akar, mi pedig bolondok vagyunk. Eric agyon akarta verni, de a következményekre való tekintettel lebeszéltem. Mindezért nem kis mértékben a Próféta felelős, aki gyűlölte az {llatokat.
1941-ben Tangerben töltöttem néh{ny hónapot, útban Amerika felé. Egy este a Cafe de Paris-ban ültem a főtéren. A tér közepén, a kis szökőkútn{l rókaszínű, fehér foltos kuty{t pillantottam meg. Összenéztünk és azonnal beleszerettünk egym{sba. P{r perc múlva a kutya eltűnt. Azon vettem észre magam, hogy asztalom alatt van és bok{mat nyalja. Ali, a pincér megl{tta és kikergette. Ezt nem tudtam megakad{lyozni, mert koldusok és kuty{k elűzése főpincéri kötelességeihez tartozott. Mentem volna a kutya ut{n, de randevúm volt egy belga festőművésszel. Hatvan perces b{jt{rsalg{s ut{n ler{ztam az illetőt. Közben a kutya a szökőkútn{l ült, mozdulatlanul és nem vette le rólam a szemét. Tudta, hogy v{rnia kell. Lecsatoltam nadr{gszíjamat, amitől megijedt. De azt{n boldogan nyújtotta fejét, amikor nyaka köré csatoltam és hazavezettem. Roppant mocskos volt, tele vérszívó kullancsokkal; orra csupa vér, mintha orrcsont j{t eltörték volna, de fehér, nagy foltjaival és rövid, vörheny szőrével mégis gyönyörű. A kis rongyszőnyegre mutattam {gyam mellett. R{feküdt és azonnal elaludt. Éjjel olykor, fél{lmomban, megsimogattam h{t{t, mire felnyüszített a boldogs{gtól. A meredek Calle Fernano de Magellanes-en laktam, nem messze a spanyol l{nyiskol{tól, hosszú, földszintes h{zban. Tanger szabad kikötőjét akkorra elözönlötték a m{sodik vil{gh{ború menekültjei, úgyhogy sz{ll{st szerezni lehetetlenség volt, mikorra odaérkeztem. A h{zban tíz magyar t{ncosnő lakott, akiket 1939 szeptemberében Patr{sz, Barcelona, N{poly és m{s földközi tengeri kikötőkből utasítottak ki, mint „kémgyanúsakat”. Hazamenni nem kív{ntak; Tanger volt az egyetlen hely, mely befogadta őket. Verseimet mind ismerték, amiért érkezésemkor a h{z egyetlen utc{ra és a tengerre néző szép szob{j{t kiürítették sz{momra.
Reggel a l{nyok m{r tudtak a kuty{ról és tejet hoztak néki, én a kullancsokat tépdestem belőle, majd előkészítettem a fürdőt. Pontosan tíz óra volt, mikor – éppen fürdetni akartam vinni – kiugrott az ablakon. Fölfele, a spanyol le{nyiskola ir{ny{ba futott. Rövid ideig tartott a bar{ts{g, gondoltam, de akkorra m{r jött is visszafelé. Beugrott az ablakon. Sz{j{ban papírba csomagolt dupla vajaskenyeret hozott. Letette elém az {gyra és diadalmasan pislogott. Nemcsak a spanyol l{nyiskol{ból volt szokva tízórait szerezni gazd{j{nak. Ha cukr{szd{ba mentem vele, két mellső l{b{t feltette a pultra és úgy nézte a kiszolg{ló kisasszonyt, ki el volt ragadtatva a mozdulatlan, gyönyörű kuty{tól. Mikor a kisasszony megfordult, kuty{m gyorsan felszedett valamit a pultról és kisompolygott az üzletből. Az utc{n v{rt r{m, nagy t{bla csokol{déval sz{j{ban. Néh{ny nap alatt rendbe hoztam. Szíjra nem volt többé szükség: ott j{rt oldalamon, orr{val négy ujjnyira jobb csípőmtől, soha messzebb, soha közelebb. Tal{n egy héttel azut{n, hogy r{tal{ltam, idősebb arab {llított meg az utc{n. Kuty{m, akit Matap{nnak kereszteltem, behúzta fark{t és mögém bújt. „A kutya az enyém” – mondta az arab. – „Verted, összetörted az orr{t, elkergetted. A kutya az enyém” – feleltem. – „Adj sz{z frankot és tiéd a kutya” – aj{nlotta az arab. – „Egy centime-et sem adok” – jelentettem ki hat{rozottan. Az arab lement nyolcvan, hetven, hatvan frankra. Meguntam és azt propon{ltam: „Gyerünk a k{dihoz.” Hallottam, hogy ilyen apró-cseprő ügyekben arab bíró ítél, de rögtön megb{ntam aj{nlatomat. Nem tudtam, hol a k{di és milyen az elj{r{s. A k{di – turb{nos, öreg arab – a törvényszéki épület hatalmas udvar{nak kellős közepén ült keresztbe vetett l{bbal, tarka szőnyegen. Kísérőm arabul, én franci{ul adtam elő nézetemet. „Tíz frank” – szólt oda nékem a k{di –, „de ne add, hanem dobd.” Odadobtam a tíz frankos ezüstöt: feléje se nézett,
mégis elkapta a levegőben. Nyakörvénél megfogta a kuty{t: „Te elmégy tizenkét lépésre jobbfelé, te tizenkét lépésre balra. Meg{lltok, nem fordultok h{tra. Én elengedem a kuty{t. Akit követ, azé.” Így lettem a kutya törvényes, teljes jogú tulajdonosa. Aznap került hozz{m, mikor az angolok M{t{p{n-fokn{l, a Peloponnészosz déli vége előtt tönkreverték az olasz hajóhadat. Nagy újs{g volt akkoriban. Ha reggel dolg{ra vittem Matap{nt, az olasz konzul{tus előtt elengedtem, majd hangosan szólongattam: „Matap{n, Matap{n!” Mussolini feketeinges ügynökei – csupa kék-borost{s, zsíros pofa – dühödten jelentek meg az ablakokban. Matap{nt magammal vittem az [llamokba. Nem kis szenz{ciót keltett, mikor a 72-es utca és a Broadway sark{n lévő drugstore-ban mellém ugrott a következő b{rszékre és, mint ahogy betanítottam, szalmasz{lon nagypoh{rból szívta a malted milket vagy az icecreamsod{t. Július 21 A fürdőszob{ban felhalmozott The Independentek és The Timesok halmaz{ban német magazint tal{ltam. Egyik cikk a nevezetesebb orsz{gok életszínvonal{t hasonlítja össze. A felmérés alapj{ul a nemzeti jövedelem nagys{ga, az autók, televíziók, r{diók sz{ma stb. szolg{l. Az élet színvonal{nak ily módon szok{sos, kiz{rólag anyagiaktól függő meghat{roz{sa ellen tiltakoznom kell. Az emberek életszínvonala természetesen attól is függ, hogy van-e elég ennivalójuk és tető a fejük felett, de kor{ntsem v{lasztható el attól, hogy bizonyos nyugalmat, biztons{got, éreznek-e és a megelégedettség és boldogs{g valamelyik szerényebb fok{t elérték-e nagy {ltal{ban, avagy sem? Mivel a boldogs{g elterjedettsége és intenzit{sa semmiféle műszerrel nem mérhető, abszolút, avagy relatív értelemben
sem, m{s módszert aj{nlanék, mint a statisztik{t. Azt kell nézni, melyik orsz{g alkalmas, hogy az ember szívesen éljen ott és melyik orsz{gból kell menekülni, még annak {r{n is, ha esetleg lelövik a hat{ron. Azt indítv{nyozom: ha valamelyik orsz{gban az itt felsorolt tíz pontból legal{bb ötöt, vagy ann{l is többet nem teljesítenek, úgy a lakosok jobban teszik, ha minden ingós{gukat veszni hagyj{k és b{rmely közlekedési eszközzel, vagy ak{r gyalog és fut{sban (mint mi kétsz{zezren 1956 végén) elindulnak az orsz{ghat{r felé. Manaps{g nagy akad{ly, hogy éppen a tűrhetetlen orsz{gok korm{nyai nem engedik ki lakóikat. Vagy, hogy a szomszédban, ahov{ menekülni kéne, a köz {llapotok ugyanolyan tűrhetetlenek. Avagy, mert ott a dolgok rendje kedvezőbb, réges-rég kiakasztott{k a megtelt t{bl{t. A tíz pont a következő: I.
Mindenki exit vízum nélkül hagyhatja el az orsz{got. Kifelé utazók poggy{sz{t nem vizsg{lj{k.
II.
A lakoss{g {ltal{ban nyugodt és jókedvű, tömeghisztéri{ra hajlamot nem mutat.
III.
Tömegverekedés politikai vagy sport-h{ttérrel nem tartozik a mindennapos szórakoz{sok közé.
IV.
Nyolc-tíz éven felül mindenkitől civiliz{lt modort és udvariass{got v{rnak el.
V.
A közkönyvt{rakat sokan l{togatj{k. A könyv{llom{ny színvonalas és cenzúr{zatlan.
VI.
A nyomor ar{nylag ritka; nyomornegyedek nincsenek. A vagyonszerzést nem tekintik az élet egyetlen célj{nak. Ugyanekkor nem mutatkozik a vész es tendencia, mely a gazdagok tov{bbi meggazdagod{sa, és a szegények tov{bbi elszegényedése felé mutat.
VII.
Durvas{g és erőszak ar{nylat ritka; a rendőrség esetleges túlkap{sait a legszigorúbban büntetik.
VIII.
Az {ltal{nosan elfogadott életfilozófia: élni és élni hagyni.
IX. X.
Politikai foglyok nincsenek. A szegényekről és elhagyottakról az {llami intézmények mellett t{rsadalmi és egyéni, hatékony gondoskod{s történik.
Ha a fenti pontokat szemléletünk alapj{ul fogadjuk el, kiderül, hogy kevés orsz{g érdemli az elsőrangú címet: D{nia, Izland, Kanada, Svédorsz{g. Costa Rica, az Egyesült [llamok, Franciaorsz{g vagy Tunisz valahol a középen halad. A névsor legalj{ra olyan szörnyűségek kerülnek, mint amilyen Alb{nia, Honduras, Kambodzsa, M{li vagy Uganda. Július 22 A néh{ny esztendeje Torontóban elhunyt dr. Berzsenyi Ödön budapesti ügyvéd, régi iskola szerinti, tökéletes úriember volt a maga nemében. Bar{tai Kanad{ban és azelőtt a recski hal{lt{borban egyforma tisztelettel néztek fel re{. Tíz, vagy gyakrabban tizenkét órai kőtörés vagy talig{z{s ut{n, a recski munkanap végeztével, az éhségtől hallucin{lva és kimerültségtől remegve ültünk össze a sötétben, hogy szellemi életünket fenntartsuk. Apró előad{sokkal vigasztaltuk és erősítettük egym{st. Mindenki arról beszélt, amihez legjobban értett. Miut{n magyarok voltunk, előad{saink elsősorban költészetre, irodalomra, történelemre korl{tozódtak. Időnként azonban, ha nagyon ritk{n is, sor került a filozófi{ra. Egy ilyen alkalommal, amikor a XX. sz{zad lényegét és benne tulajdon sorsunkat prób{ltuk, nem nagy sikerrel, megvizsg{lni, Berzsenyi Ödön, aki egyébként nem volt hajlamos fi-
lozof{l{sra, hirtelenében tömör értékítélettel szolg{lt: „Az etika és az esztétika nem két, hanem egy és ugyanaz a dolog.” [llít{s{t, úgy emlékszem, senki sem értette meg, magam sem, de nem ellenkeztünk, mert paradox és v{ratlan propozíciója valahogy mégis igaznak tűnt. Nem felejtettem el. Sok évvel később, mikor Ludwig Wittgenstein Tractatus{t olvastam, nem kis meglepetés ért, hogy az etika és esztétika azonoss{g{ról szóról szóra ugyanezt a mondatot írta le, mint amelyet Berzsenyitől hallottam. (Berzsenyi nem beszélt angolul, nem olvasott filozófiai műveket és szovjet hadifogs{gból egyenest Recskre került. Wittgenstein könyveit semmi módon nem ismerhette.) Nemrég harmadik forr{sból szerezhettem tudom{st ugyanerről. George Santayana The Sense of Beauty (A szépség értelme) című munk{j{ból idézem a következő passzust: „Végső analízisben minden erkölcsi ítélet, melyhez eljutunk, esztétikai eredetű< Becsület, igazs{goss{g, lelkiismeretesség, szellemi tisztas{g: valamennyi esztétikai gyönyörűséget ad nékünk< míg, ha ezek hi{ny{t l{tjuk valakiben, szükségszerűen undort érzünk, és minden undor esztétikai undor< Görög szóval ezt az {llapotot hívjuk K{lok{g{thi{nak, az erkölcsi tisztas{got követelő szépérzéknek, mely az emberi természet alighanem legszebb vir{ga.” * Ma reggel alig kétsz{z lépést tettem meg kunyhómtól a vegyeskereskedés ir{ny{ba, mikor rendőrautó lassított mellettem és, ahogy mondj{k, „elém {llt”. Miut{n gyógyíthatatlanul és reménytelenül európai vagyok, első reakcióm némi hirtelen ijedtség volt. Eszembe jutott: nincs útlevél n{lam, sem személyi igazolv{ny. Nem jutott eszembe, hogy Kanad{ban nincsen személyi igazolv{ny és útlevelemet nem vagyok köteles magamn{l tartani. Ha békés sét{m alatt minden ok nélkül meg{llít, én je-
lentem fel a rendőrt. De a kocsi ablak{n mosolygó arc hajolt ki, jó reggelt kív{nt és megkérdezte: „Maga a költő?” Amit azonnal bevallottam. Erre a fiú (olyan öreg lettem, hogy minden rendőrt tizenhat évesnek nézek) azt aj{nlotta: b{rhova elvisz, csak mondjam meg, hov{. Úgy hiszem, túlzottan bőbeszédű szónokiass{ggal tértem ki szívélyes aj{nlata elől. De mit tehetek, amikor a rendőrautókkal szemben allergi{t érzek, mégha {rtatlan kanadai kocsikról is van szó? Mi mindent kéne felsorolnom a múltból, hogy ez a rendőrfiú megértsen! A p{rizsi napokon kellene kezdenem a m{sodik vil{gh{ború legelején. Szemtanúja voltam, amikor 1939 szeptemberének első napjaiban rendőrautók jelentek meg a Champs Elysées-n a toborzóirod{n{l, mely előtt idegen {llampolg{rok {lltak sorba, hogy önként jelentkezzenek a francia hadseregbe. A rendőrök sorra j{rt{k őket és akinek nem volt rendben a carte d’identitéje (személyazonoss{gi igazolv{ny = tartózkod{si engedély), azt bevitték. A szabadul{snak két módja volt: pénz, avagy leszerződés öt évre az idegenlégióba. Négy héttel később m{r detektívek j{rt{k p{ros{val a szegényebb vendéglőket és bisztrókat, az emberek mellé léptek és igazolv{nyaikat kérték. Akinek nem volt, vagy lej{rt, azt vitték. Vajjon a kanadai rendőr elhiszi, ha erről beszélek néki? Néh{ny nappal mielőtt a németek P{rizsba értek amit m{r nem v{rtunk be – feleségemmel a régi Les Halles t{j{n ebédeltünk, nagyon szerény, emeleti kifőzésben. A szomszéd asztaln{l lengyelül beszélő, fiatal h{zasp{r ült. Hirtelen két detektív érkezett; egy harmadik a bej{ratot {llta el. A mi tartózkod{si engedélyünk érvényben volt még. „Vos papiers” – hallatszott a szomszédos asztaln{l. Készakarva nem néztünk oda, mert baj volt. Néh{ny pillanattal később a férfi kitépte mag{t a detektívek karjaiból, a nyitott ablakhoz rohant és kiugrott rajta. Az ezt követő felfordul{sban, rendőrautó- és mentőautó-szirén{z{sban
a többi vendéggel együtt ülve maradtunk. A pincértől tudtuk meg, hogy a lengyel férfi fejjel esett a macskakövekre és nyomban meghalt. Ha nem követ el öngyilkoss{got, beviszik a Sûreté-re és ott tartj{k, míg a bevonuló németek {tveszik és elsz{llítj{k Auschwitzba. És ez csak egy a sok történet közül, melyeknek szemtanúja voltam. De a kanadai rendőr nem tudja, mik a személyi igazolv{nyok, mert angolsz{sz orsz{gokban nem ismerik őket. A rendőr{llamokkal, mint amilyen a jelenlegi Magyarorsz{g, a Szovjetunió és a többi, és a félrendőr{llamokkal ellentétben, mint amilyen Franciaorsz{g – az [llamok, Anglia és Kanada nem kötelezi polg{rait, hogy ilyen, úgynevezett belső passzusokat hordjanak magukn{l. A belső passzus megkönnyíti a hatós{gok munk{j{t, ha a lakoss{g bizonyos rétegeit le akarj{k tartóztatni és meg akarj{k kínozni. (Mint péld{ul a törököket a Bolg{r Népközt{rsas{gban.) Ugyanekkor itt Nyugaton még a legérzékenyebb emberek sem vették tudom{sul, mekkora {ld{st élvezünk, amiért nem kell személyi igazolv{nnyal j{rnunk és olyan orsz{gban élünk, ahol a rendőrség büntetlen előéletű emberekről nem készít kartotékot. Valamikor a 70-es évek elején minden kanadai hallhatta a r{dión, amikor Pierre Trudeau miniszterelnök azt indítv{nyozta a Parlamentben: l{ss{k el az orsz{g minden lakój{t európai mint{jú személyi igazolv{nnyal. A korm{nyelnök nagy tekintélye ellenére ezt a kéretlen aj{ndékot mind a h{rom p{rt azonos undorral utasította el. Eszembe jutott akkor: milyen furcsa, hogy éppen a liber{lis miniszterelnök {ll elő a személyi igazolv{nyok tervével! Ez aligha ötlik fel olyasvalaki fejében, aki ismeri, vagy ak{r hírből hallott a liberalizmus alapelveiről. Ami Trudeau-ról aligha mondható el. Megvallom, mindig kedveltem Pierre Trudeau-t. Okos, művelt, sokoldalú, r{ad{sul rokonszenves és szórakoztató {l-
lamférfit l{ttam benne, Kanada annyi unott, laposfejű politikusminiszterelnöke ut{n. Örömmel vettem, amikor felpofozott egy közbeszóló hulig{nt, aki felesége becsületét akarta kikezdeni. Meghatódtam, ahogy azon a Konvención, mely a liber{lis p{rt elnökének jelöltette, majdnem egyedül ülte és hallgatta végig reménytelen vetélyt{rsai hosszú és zavaros expozéit. Mint az egész orsz{g, mindig felfigyeltem, ha r{dión vagy TV-n eleg{ns, közvetlen, angol és francia nyelven egyform{n tökéletes és érdekes beszédeit mondta. Hallgatóit mindig új gondolatokkal frissítette fel fr{zisok helyett, és nemegyszer meggyőzte akkor is, ha egy{ltal{n nem volt igaza. De amikor a személyi igazolv{nyokat szorgalmazta, végigfutott rajtam a hideg, csakúgy, mint sok-sok ezer emigr{ns t{rsamon, kik az Éjféli Letartóztat{s Haz{j{ból érkeztek a szabad kanadai földre. És attól fogva soha föder{lis v{laszt{son nem szavaztam többé a liber{lisokra, hanem Jón{s György bar{tom par{nyi p{rtj{ra, a Rhinocerosokra adtam voksomat. * *** Utóirat a személyi igazolv{nyokhoz. 1955 nyar{n feleségemmel együtt ott ültünk Zam{rdiban a strandon. Egyszerre csak kíméletlen sebességű motorcsónak v{gott a fürdőzök közé. Négy {vós ült rajta és a vízben {lló l{nyokat igazoltatt{k. A négy legcsinosabbat behúzt{k a csónakba és elvitték. A magyar személyi igazolv{nyokon az {ll, hogy tulajdonosa köteles azt mag{n{l tartani és hatós{gi személy kív{ns{g{ra felmutatni. Ezzel az ürüggyel szedték össze a l{nyokat a Balaton vizéből és, vitték el, személyi haszn{latra. Ez a bekezdés kimaradt a könyv angol szövegéből, mert a kanadai olvasó úgysem hinné el.
Július 24 Levél érkezett Erictől, kalkuttai postabélyeggel. Hadd m{solok ide egy részt: „<[zsi{t tizennyolc éves koromban l{ttam meg először. M{r akkor is meglepett, és azóta is meglep, hogy mind e nyomorús{g, szenny és l{rma közepette a lakosok {ltal{ban jóval nyugodtabbak, mint az európaiak. Megjegyzésem nem vonatkozik Pakiszt{nra, ahol az iszl{m hívei között hisztéria, izgalom és rémület kavarog a levegőben és a legcsendesebb utc{n is vérszagot érezni. Kore{ra sem. Szöul sik{toraiban feszültség rezgett végig, még mielőtt azt l{ttam, hogy a cipőtisztító fiúk késsel estek egym{snak egy-egy forgalmasabb sarok birtok{ért, mely az éhhal{l ellen védte meg tulajdonos{t. Meg{llapít{som azonban igaz, ha Indi{ra vonatkoztatom. A roppant félsziget nagyv{rosait a közlekedés pokoll{ v{ltoztatja a kiöregedett autók és ócska autóbuszok recsegésével és röfögésével, mintha részeg elef{ntok hord{i kergetnék egym{st. A túlnépesedés egym{st lökdöső és felbuktató emberi hangy{kkal tömi meg az utc{kat. Mindegyik azért harcol, hogy túlélje a mai napot, miközben minden külső körülmény összeesküdött, hogy az emberi létet lehetetlenné tegye és elviselhetetlenné. És mégis: azt kell l{tnom, hogy mindez az embereket nem bolondítja meg, még idegessé sem teszi. Azok a milliók, akik szemem előtt szorítj{k keresztül magukat Kalkutta kavarg{s{n, szinte kivétel nélkül nyugodtaknak, sőt derűseknek tűnnek, mintha valamennyien z{rt körű, nagyon csendes mindenségben lakn{nak, t{vol attól a borzalomtól, mely körülveszi őket. És ennek, úgy l{tszik, nemcsak az az oka; hogy idegeik jobbak a mieinkénél; legtöbbjük arc{n – vannak köztük nagyon szépek is, míg m{sokat elcsúfított a betegség –, valami olyasféle tükröződik, amit katolikus kifejezéssel »összeszedettség« névvel jelölhetnék meg. Az olyan ember saj{ts{g{val, aki nemhogy békét kötött, de kezdettől fogva békén él a mindenséggel.
Mindez nagyon különbözik attól, amit megszoktunk: a v{roslakók feszült arca Észak-Amerik{ban; a kellemetlen jelenetek és a kicsinyes gonoszkod{s bevett szok{sa, mely az ember mellé szegődik London és még ink{bb P{rizs utc{in; az emberek durvas{ga egym{ssal Varsóban, Moszkv{ban és az örök panasz az élet nehézségei miatt, mellyel Budapesten {llnak elő. Ha reggel hat óra előtt kel fel az ember, még mielőtt a közlekedés l{rm{ja a tranzisztoros r{diók bömbölésével együtt kirobban, megfigyelheti a j{rda-lakókat reggeli tiszt{lkod{suk idejében. Ezren és ezren vannak, akik az utc{n születtek, az utc{n laknak és akiket a sors arra kényszerített, hogy a j{rd{n éljenek és a j{rd{n haljanak meg. A nők beszélgetnek és nevetgélnek, míg a tetveket fésülik ki gyermekeik haj{ból. A férfiak halkan beszélgetnek, miközben a nyilv{nos csapból öblítik le testüket a szennycsatorn{ban. Nyugalom és békesség mindenütt. Egy olasz nő egykor azt mondta nekem: „Boldog vagyok, hogy l{thattam Kalkutt{t, mert most tudom, milyen mélyre süllyedhet az emberi lét.« Ez is igaz; de ennél sokkal több az igazs{g.” Július 28 Liber{lis és szoci{ldemokrata bar{taimtól tudtam meg a recski hal{lt{borban, hogy hat esztendővel kor{bban a német n{cik Budapesten ki{llít{st rendeztek. A ki{llít{son a szovjet titkosrendőrség kínzókamr{it, t{borait és tömeggyilkoss{gait mutatt{k be, mint péld{ul K{tyint. Bar{taim hamisít{snak és hazugs{gnak minősítették a ki{llít{s anyag{t, egy éjszaka betörtek az épületbe és a ki{llított anyag egy részét összetörték. Néh{ny hónappal később; amikor a Vörös Hadsereg csapatai és az NKVD megérkezett, r{döbbentek, hogy a ki{llít{s anyaga hű tükre volt a valós{gnak – amin nem v{ltoztat a tény, hogy a német n{cik önmagukról azonos ki{llít{st nyithattak volna. ,A szövetséges újs{gírók vaks{ga, gy{vas{ga és hazudoz{sa miatt minderről a Nyugat semmit sem tudott. Nékem is
csak akkor nyílt fel a szemem, amikor New Yorkból 1946 elején Budapestre értem. A törvénytelen kivégzéseknek m{r vége szakadt, de a lakoss{g tömeges elhurcol{sa még mindig nem ért véget. K{rp{talj{ról az előző évben minden 16 és 60 év közötti magyar férfit elvittek; évek múlt{n csak fele tért vissza. A nők megbecstelenítése és nemi betegséggel való fertőzése magasabb szinten folyt tov{bb: most nem az utc{n és a pincékben estek neki a nőknek szovjet katon{k csoportostul, hanem a helyi parancsnokok v{logatt{k ki maguknak a szebb nőket és lőtték rendszerint agyon a férjet, mint ahogy egy esetről, szem- és fültanúktól Dombóv{ron értesültem 1946 augusztus{ban, a szovjet-magyar békeszerződés al{ír{sa ut{n. Az orsz{g kirabl{sa szakadatlanul folyt tov{bb; aki szót emelt ellene, nyomtalanul eltűnt. Vorosilov marsall teherautókarav{nj{val újra meg újra j{rta az orsz{g nagyobb gazdas{gait, összeszedett kolb{szt, sonk{t, szalonn{t, tyúkot, récét, ludat meg disznót és vitte, személyes haszn{latra, a Szovjetunióba. 1946 m{jusa legvégén a szeksz{rdi orsz{gúton hajtottunk. Előttünk szovjet katonai teherautó haladt, mely nem engedte, hogy megelőzzük. A teherautóban gyökerestül kitépett cseresznyefa feküdt. Öt-hat orosz közvitéz {llta körül és ette le róla a cseresznyét. Azt{n, nagy röhögés közepette, ledobt{k a f{t elénk az útra és figyelték: felborulunk-e tőle? Az ember ilyenkor rémülten gondolt a gyűlöletre, melynek magv{t az oroszok elvetették és az orsz{gos undorra, melyet a szovjet kultúrfölény hangoztat{sa keltett. Komor Imre, a Népszava főszerkesztője egyszer felhívatta a szerkesztőségbe az orsz{g nagy színészét, Somlay Artúrt. Erre az alkalomra meghívta a moszkvai Trud című szakszervezeti napilap szính{zi kritikus{t. Hogyan kell kommunista hősöket jobban alakítania erre kív{nta kitanítani a Trud munkat{rsa Somlay Artúrt. A zöld asztal mellett Oroszi Istv{n és Alm{si L{szló ült, két piszkos besú-
gó, valamint Komor főszerkesztő meg egy szovjet titkosrendőr civilben. Komor tolm{csolt. Somlayval szemben ültem. Jól ismertem, szerettem, de nem is köszöntünk egym{snak, annyira szégyelltük magunkat. A pökhendin közénk telepedett, hegyes {llú újs{gíró a Trudtól szemérmetlen primitivit{ssal adta elő sületlenségeit, hogyan kellene Somlaynak a felsőbbrendű szovjet embereket, az új vil{g Übermenscheit elj{tszania. Gyal{zatomból, úgy éreztem, még mindig kissé ki tudnék emelkedni, ha elröhögném magam és azt képzeltem: Somlay is ugyanerre gondol. De a nevetés nem tört fel belőlünk, nehogy éjjel elvigyenek; vagy tal{n m{r odalent, a kapuban. Palotai Borissal, a Népszava m{sik irodalmi kritikus{val kettesben j{rtunk szovjet darabok bemutatóira. Azért kettesben, hogy legyen, aki a m{sikat felkelti, ha elalszik, ami az első sorban közbotr{nyt okozott volna. Meg hogy a színmű ut{n karonfogva kit{mogassuk egym{st. A leghitv{nyabb darab valamenynyi közt a Turr-testvérek egyik műve volt; címére m{r nem emlékszem. A darabot a két fivér azzal a sz{ndékkal írta, hogy a Szt{lin-inspir{lta kém-hisztéri{t al{t{massza és az emberek egym{s elleni gyanakv{s{t, {sk{lód{s{t és a kölcsönös félelmet növessze. A darab végeztével dühtől fél{jultan {lltunk fel Borissal, hogy kisegítsük egym{st. Moln{r Miklós, a p{rt napilapj{nak szính{zi kritikusa szintén az első sorban {llt fel, de tőlünk t{volabb és felemelt mutatóujj{t r{zogatva, {tki{ltott hozz{nk: „Jó lesz, ha jót írtok erről!” Ezt nem fenyegetésnek, hanem atyai intelemnek sz{nta. Cikket írtam az eléggé tűrhető szovjet filmről, mely Glink{ról szólt. Ír{somban a múlt sz{zadi orosz zeneszerző céljait Bartók Bél{éval vetettem össze, de hozz{tettem, hogy Glinka alkot{sai messze mögötte maradnak mindannak, amit Bartók rendkívüli zsenijétől kaptunk aj{ndékba. Amikor lementem a lépcsőn, a szerkesztőség kapuj{ban Komor Imrével tal{lkoztam
össze, aki a nyomd{ból jött vissza. Komor valamilyen ismeretlen okból kedvelt; tal{n mindazért, amiben nem hasonlítottam hozz{. „Megmentettelek” – súgta, ahogy mellém lépett. – „Kidobtam Glinka-cikkedet a lapból.” Egy pillanatig habozott, de azt{n mégis kimondta, b{r zeneértő ember létére szót sem hitt belőle: „Hogyan is tudtad Glink{t, ezt az orosz óri{st, a csepp Bartókkal összehasonlítani?” A szovjet irodalom termékei el{rasztott{k az orsz{g könyvkereskedéseit és közkönyvt{rait és újs{gok, folyóiratok hosszú cikkekben igyekeztek őket népszerűsíteni. Elsők közt jelent meg Iljin A nagy futószalag című regénye. Ebben arról van szó, hogy a szt{lingr{di traktorgy{rban meg{ll a munka. Az író ugyan elmondja, csak úgy mellesleg: a munka azért {ll meg, mert a gépekben a szükséges öt helyett egy atmoszféra a nyom{s, teh{t nem dolgoznak és a kaz{nokat azért nem tudj{k fűteni, mert a szénsz{llító vonatok nem j{rnak – de ugyanekkor kijelenti: a munka beszüntetésének a trockist{k az okai, ők szabot{lnak és pusmognak. A könyv végén minden jóra fordul: Ordzsonikidze jön le Moszkv{ból és jelenik meg, Szt{lin portréj{val a gépteremben. Szt{lin portréj{tól a gépek kellő nyom{s nélkül is megindulnak – bekövetkezett az első kommunista csoda! Egy m{sik, nagy péld{nysz{mban az orsz{g nyak{ba zúdított könyvecskében, mely a Legend{k Dzserdzsinszkijről címet viseli, a cseka első, hírhedt főnökének kisz{ll{sairól értesülünk. Egy jeges p{lyaudvaron az {rtatlan {llom{sfőnök „ugye, most mindj{rt agyonlövet engem?” kérdéssel fogadja. A névtelen, de ügyes újs{gíróval ezt a kiadv{nyt nyilv{nvalóan azzal a célzattal íratt{k, hogy az olvasó összetojja mag{t a rémülettől. Az ifjú g{rda című, a szerzővel, Fagyejevvel többszörösen {tíratott regényből az derül ki, hogy a fiatal partiz{nok b{tors{ga és hazafis{ga mit sem ért volna, ha az ötsz{z kilométer t{vols{gra meg-
futott p{rttitk{r utasít{sait nem követik, aki megüzente nékik, melyik fa mögül lőjenek ki a németekre. A harmadik csap{s című filmben m{r helyre{llított{k az összeköttetést a harcosok és a nagy vezér közt. A Krím-félszigeten n{ci ezred bekerített egy szakasz vöröskaton{t. A szakaszparancsnok hadnagy nem tudja, mit tegyen és a h{z pincéjéből felhívja Szt{lint tan{csért. A nagy stratéga ugrik a telefonhoz és megfelelő utasít{ssal szolg{l, hogyan toljon ki a hadnagy a németekkel. Mindez, és hasonló filmek és színdarabok tucatjai és könyvek sz{zai megtették hat{sukat és nemcsak a szovjet kultúr{tól undorított{k el az embereket. Amikor kiengedtek a recski t{borból, megkértem feleségemet, hogy néh{ny egyetemist{t hívjon lak{sunkba. Intelligens és kellemes fiatalok voltak. Búcsúz{s előtt könyvt{ramhoz {lltak és megkérdeztek: kaphatn{nak-e könyvet kölcsön? Természetesen. Flaubert Bouvard és Pecuchet-je ut{n, melyet örömmel fogadtak, A Karamazov fivéreket húztam ki Dosztojevszkijtől. „Orosz könyveket nem olvasunk” – mondt{k a fiúk karban. Ide juttatt{k a szovjet propaganda mesterei az orosz irodalmat. Éppen ezért, harminc esztendővel később és ilyen tapasztalatok ut{n, deprim{lónak érzem, hogy a szovjet disszidensek többsége Közép-Kelet-Európa lakóira egyform{n gúnyos fölénnyel néz le. Még egyetlen esetet sem hallottam, amikor orosz disszidens író sajn{lkoz{s{t fejezte volna ki Magyarorsz{g és Csehszlov{kia újabb lerohan{sa és Európa felének leig{z{sa, kifoszt{sa és szellemi megal{z{sa miatt. Igaz, régebben kevés szovjet íróval kerültem szembe. Féltünk is tőlük, mint a tűztől, nem minden ok nélkül. Egyszer azonban, az 56-os forradalom idején, sikerült Tvardovszkijjal leülnöm az Írószövetségben. Beszélgetés közben minden nyomaték nélkül megemlítettem a szovjet imperializmust, amitől Tvardovszkij szemmel l{thatóan megsértődött. Azt mondtam: Litv{nia, Grúzia vagy Magyaror-
sz{g leg{zol{s{t nem lehet sértődöttséggel elintézni. Tov{bbi beszélgetés alól ugyan kivonta mag{t, de biztosított, hogy rajong a magyar forradalomért és fut haza, hogy dicsőségünk hírét a szovjet írókhoz elvigye. Ezt kétségtelenül őszintén gondolta. Azt{n a Pravd{ban denunci{lt valamennyiünket. Egyesek {lnoks{gnak minősítették ezt, de tévednek. Denunci{ciój{t bizonnyal fenyegetések súlya alatt és vergődő lelkiismerettel írta, mert Alekszandr Tvardovszkij a jobbak közé tartozott és mindig kimondta az igazat, ha megengedték néki. Sajnos, ritk{n engedték meg és a humanizmus, mint közismert, az elmúlt 500 év alatt még egyetlenegyszer sem úszott {t a Visztula túlpartj{ra. Alekszandr Szolzsenyicin fölényeskedését nem tekintem ilyen bocs{natosnak. A Gul{g szerzője lenézi az emberiség minden tagj{t, kivéve azokat, akik oroszoknak születtek. Ugyanekkor azt {llítja, hogy mindny{junk Anyj{nak, Oroszorsz{gnak spiritu{lis missziója van e vil{gon. Csakugyan van-e? Dosztojevszkij és Bergyajev ugyanezt {llított{k, de mag{ról a misszióról mindh{rmuk műveiben igen kevés konkrétumot olvashattunk és még kevesebbet l{ttunk az elmúlt 120 év alatt. Amenynyiben pedig Szolzsenyicin célz{s{t elértjük, hogy e misszió hordozój{nak a pravoszl{v egyh{zat tekinti, úgy meg kell {llapítanom, hogy ez az egyh{z ezeréves működése alatt ilyen misszióra még soha nem tartott igényt. Vlagyimir Bukovszkij, csakúgy, mint Szolzsenyicin, rendkívül derék és b{tor ember. Szolzsenyicinnél is jelentősebb újs{gírói tehetséggel rendelkezik. Önéletrajzi ír{sa érdekes és tanuls{gos volt. Legutóbb, remélhetni ideiglenesen, r{tért egy, a Szovjetunióban meghonosodott műfajra. Ezek a pamfletek bennünket, európaiakat akarnak kitanítani, hogyan nézzük, kezeljük és oldjuk meg a magunk jellegzetesen európai ügyeit, miközben úgy tesznek, mintha az oroszok a maguk orosz dolgait
régóta és tökéletesen helyrehozt{k, elrendezték és hasznosított{k volna. Mindezt a Nyugat jóakaratú vigyorral hallgatja. Közép-Kelet-Európa orsz{gaiban, merem remélni, az orosz emigr{nsokkal ellentétben legal{bb annyit megtanultak, hogy a tisztogat{st mindenkinek saj{t h{za előtt kell kezdenie. Lehet, hogy a nagyorosz irodalom kései, elszórt magjaiból még egy-egy messze külföldön vir{gba szökken. Egyébként azonban Nagyezsda Mandelstam szomorú meg{llapít{sa érvényes: az orosz kultúr{t a h{romnegyed évsz{zada dühöngő tat{r szocializmus elpusztította, „valamikor a harmincas években érte a végzetes tarkólövés – b{r lehet, hogy kor{bban”. Július 29 Az elmúlt napokban egyre Koestlerre kell gondolnom, mert még egyszer (vajjon h{nyadszor?) újraolvastam mesterművét, a Darkness at Noont. Koestler jó bar{t volt, némiképpen szeszélyes jelleggel, hogy enyhén fejezzem ki magam. Eleinte megbotr{nkoz{st éreztem, amikor Mikes Gyurka közös bar{tunkat egyszerűen „izg{g{nak” nevezte, de azt{n bel{ttam, hogy a lehető legjobb kifejezést haszn{lta. Ez 1957 ut{n történt, amikor feleségemmel és fiammal Londonban telepedtünk meg és weekendre gyakran j{rtunk Artúrhoz, aki Londontól jó ór{nyira lakott Kent grófs{gban, egy Long Barn nevű híres épületben, melynek fal{ba egykor a hajóroncsok partra vetett dong{it illesztették. A h{zban vagy húsz méter hosszú szalon a földszinten, óri{si kandallóval, az emeleten vendégszob{k; a h{z körül óri{si park sok sz{z esztendős f{kkal. Az épületet Koestler Harold Nicholsontól bérelte és, mint mondta, ingyen élt, mert Nicholsont tulajdon londoni h{z{nak bérbead{s{ból fizette ki. Egy este Cynthia és a vendégek m{r aludni tértek. Feleségem, Artúr meg én maradtunk együtt a kandalló mellett, mely-
ben felhasított fatörzsek égtek. Amikor történetesen az athéni filozófi{ra fordult a beszélgetésünk, Koestler, hogy minden újabb szó útj{t {llja, v{llr{ndít{ssal Szókr{tészt és Pl{tót „az athéni burzso{zia két bérencének” nevezte. Hallgattam, ink{bb gy{vas{gból, mint meggyőződésből és mert nem szeretek ilyen hangon vitatkozni; de Zsuzska, aki kommunista kora óta sok mindent tanult és emésztett meg, Koestlerhez fordult. „Artúr”, – mondta szívélyesen, – „maga a harmincas évek közepén b{mulatos nagytakarít{st végzett fejében, amiért mindny{jan tiszteljük és szeretjük. Úgy l{tszik azonban, hogy ezt az egy szobasarkot, ahol a görög filozófi{t tartja, elfelejtette a pókh{lóktól megtisztítani. Arra kérem: forgassa meg ott is az elektromos porszívót.” Öt vagy hat m{sodpercnyi, dermedt csend következett. Koestler mindig gondolkozott, mielőtt valamit csin{lt. Az eredmény ezúttal ki{br{ndító volt. A h{z ajtaj{hoz ment a terem végében, feltépte és kinyújtott karral mutatott a sötétbe: „Ki veletek!” Felmentünk a lépcsőn emeleti vendégszob{nkba, összecsomagoltuk holminkat a kist{sk{ba, felvettük a télikab{tot. Mikor újra leértünk, Koestler még mindig kinyújtott karral {llt az ajtóban. Biccentettünk néki, mikor elhaladtunk mellette és kiértünk a koromsetét téli éjszak{ba. Mindig kocsin hoztak és vittek bennünket; rendszerint Mikes Gyurka jött értünk. Véletlenül tudtuk, hogy az első reggeli vonat Londonba vas{rnap csak valamikor 8 óra ut{n indul a legközelebbi {llom{sról. Ez 12 mérföldre volt Long Barntól. Hajnali h{rom felé j{rt; úgy sz{mítottuk, hogy öt óra alatt mindenképpen megtesszük az utat. Egym{s kezét fogtuk és lassan lépkedtünk a vaksötétben. A kis orsz{gút szélét, mint ahogy Angli{ban gyakori, nem {rkolt{k, úgyhogy időnként a tarlón tal{ltuk magunkat. Koestler egyik nagy kuty{ja sok{ig kísért
bennünket és visszaszorított az útra. Zsuzsk{val összenevettünk: még ez is ki{llt Szókr{tész és Pl{tó mellé. Vagy fél ór{ja gyalogoltunk, mikor Koestler autój{nak reflektora feltűnt mögöttünk. „Hadd, hogy sok{ig kérleljen” – biztattam Zsuzsk{t –, „nagyon sok{ig.” * 1956-ban Európa szellemi elitje rokonszenvvel fordult a magyar forradalom felé. K{d{r J{nos és Münnich Ferenc mész{rl{sait megakad{lyozni W. H. Auden, Albert Camus, T. S. Eliot, Howard Fast, Harold Laxness, Doris Lessing, Salvador de Madariaga, Arnulf Overland, Bertrand Russell, Jean-Paul Sartre, Ignazio Silone és Stephen Spender egyesült ereje sem tudta, de n{lunk, magyar emigr{nsokn{l sz{zszor többet tehettek, ha nemzetközi fórumokon, mint a PEN Clubban, a nagyobb hírlapokban és r{diókon felszólaltak és olykor a bebörtönzöttek sors{n enyhítettek, sőt egy alkalommal G{li József és Obersovszky Gyula életét sikerült megmenteniök. Koestler Európa lelkiismeretének minden hordozój{t ismerte és segített bennünket, hogy magyarorsz{gi részletes inform{cióinkat eljuttassuk hozz{juk és így a magyar ügyet évtizedekig napirenden tartsuk. Koestlernek két tulajdons{ga haszn{lt a legtöbbet: az egyik, hogy ak{rmilyen komoly ügyet hoztunk tudom{s{ra, mindig és azonnal segített; és a m{sik, hogy mert fiatalon kommunista volt, ismerte jól az ellenfelet és mindig új és hatékony eszközöket tal{lt sz{ndékaik leleplezésére és, ha csak lehet, meghiúsít{s{ra. Valamikor a hatvanas évek elején, amikor hétvégi vendégségben j{rtunk megint Long Barnban, valamelyikünk – Mikes Gyurka? P{lóczi-Horv{th? Ignotus? m{r nem emlékszem – megérkezésünk ut{n, szombaton kora délut{n elmondta, hogy rossz híreket kapott a v{ci fegyh{zból. Déry Tibor egészségi {l-
lapota rosszra fordult, a b{n{smód gyal{zatos, azt hallani, hogy élete veszélyben forog. Koestler ismerte Déry Tibort Berlinből. V{rakoz{steljesen néztünk r{; valamennyien tudtuk, hogy minden nyugati tiltakoz{s segít a kommunista-fasiszta börtönök rabjain, vagy legal{bb enyhíti sorsukat. „Déry” – mondta Koestler. – „Déry! Milyen derék ember, milyen rossz író!” Ezzel, nem kis csalód{sunkra, m{sra terelte a szót. Reggel kettő felé j{rt az idő, mikor visszatért Déryre; tenni kéne érte valamit. Az angol munk{sp{rt vezére, Hugh Gaitskell két nap múlva indul Moszkv{ba, Hruscsovhoz; meg kéne kérni, lépjen közbe Déryért. „Megyek telefon{lni Gaitskellnek” – jelentette ki. Igyekeztünk lebeszélni; reggel negyed h{romkor mégsem lehet telefon{lni az orsz{g egyik vezetőjének. „Dehogynem lehet.” Felszaladtunk a vendégszob{kban lévő mellék{llom{sokhoz hallgatódzni. Titk{r jelentkezett. Gaitskell alszik, mondta. „Emberéletről van szó” – felelte Koestler keményen. – „Az m{s.” Rövid szünet ut{n Gaitskell vette fel a kagylót. Koestler elmondta a tény{ll{st, Déry jellemét dicsérte és írói tehetségét. Megkérte Gaitskellt: j{rjon közbe kiszabadít{s{ért Hruscsovn{l. „Megteszem” – felelte Gaitskell –, „de tudom, mit v{laszol nekem. Azt, hogy mi köze neki Magyarorsz{g belügyeihez?” „Úgy van” – helyeselt Koestler. – „Ezt az ellenvetést kell kihúzni belőle. És akkor, kérem önt, mondja meg a h{jas ukr{nnak: közismert róla, hogy nem avatkozik m{s orsz{gok belügyeibe. De ön úgy tudja, hogy Hruscsov és K{d{r jó bar{tok. J{rjon közbe Hruscsov jó bar{tj{n{l, hogy engedje ki Déryt. Lehet, hogy megteszi.” Lementünk a nagyszob{ba. Koestler arc{t figyeltem, mikor visszajött a telefontól. V{ltoz{st nem mutatott: rutin ügynek
tekintette a dolgot. Folytattuk a beszélgetést Kepler ifjús{g{ról. A következő hét végén Déryt kiengedték a v{ci börtönből. Július 30 Levelezőlap Radzseszt{nból a következő neo-középkori latin sorokkal: Miror quare paupertatem, dulcem mihi libertatem, omnes fere timeant: sinit illa me vagari hominesque contemplari, ut non memet videant. Ami olyasmit jelent, hogy „nem értem, miért félnek mindny{jan a szegénységtől, mikor engem szabadd{ tesz, hogy bolyongjak a vil{gban és mindenre figyeljek, miközben m{sok észre sem vesznek”. Úgy hiszem, ezek első sorai egy goli{rd versnek, az első goli{rd versnek melyet figyelmes majmok közt a dzs{jpuri parkban valaha is írtak. Július 31 Tempus est abire. T{vozni szólít az idő. Mrs. McN. fia eljött, hogy segítsen a h{z rendbehoz{s{ban. Javarészt ő dolgozott és munk{ja jóval többet ért, mint a fizetség, melyet csak nagy nehezen fogadott el. Anatole France fenn van megint a legmagasabb polcon, a konyha és a fürdőszoba tiszta. A fehérnemű, melyet a fürdők{dban mostam ki, úgy tapodva rajta, mint egy vincellér, ismét helyet kapott a szekrényben. Sz{raz, amennyire csak ki lehet sz{rítani valamit Vancouver szigetén. A szemétdombon a h{z mögött pedig földdel takartuk a csúny{bb l{tv{nyokat. Most és holnap reggel tíz óra közt óvatosan kell mozognom és ki kell mosnom minden poharat, melyet haszn{lok.
Délut{n utolsó sét{ra mentem a kis tóhoz, hogy búcsút mondjak a f{knak, a moh{nak, moszatnak és az elrejtőzött {llatoknak. Mindez hi{nyzik majd nékem torontói lak{somban, hol a két, életéért küszködő benzoé-fa reprezent{lja a természetet. Meg sokkal jobb {llapotban lévő tizenkét trópusi pintyőkém, melyek a fürdők{d függönyrúdj{n billegnek, vagy velem együtt b{mulj{k elcsüggedten a szélsöpörte, végtelen betonépítményeket a tizenhatodik emeleti ablakból. M{srészt Jacqueline d’Amboise kisasszony v{r r{m egy kancsó Nuwara Eliya te{val és igazi croissant-okkal a Charles Streetről, meg hosszú beszélgetésre. Néh{ny napon belül Eric is hazaérkezik, új, Indi{ban beszerzett könyvekkel, egy csomag „csod{latos kaviccsal, melyeket G{rhu{l tibeti arcú lakói csiszoltak kézzel”, történetekkel és latin költeményekkel. Nagyszerű aj{ndékot kaptam ezzel a két hónappal: a csend korszaka, amikor volt időm olvasni, írni, a vadon szélén bolyongani és az éjszaka mélyén a magam lelki mindenségét idézhettem fel. De az előző kilencsz{z és tizennyolc hónap is csod{s aj{ndéka volt az ismeretlen isteneknek, és ilyen lesz a h{tralévő néh{ny, ak{rmi történjék.
FALUDY GYÖRGY KÖNYVEI Heine Németorsz{ga ({tköltés), Kolozsv{r, Korunk kiad{s, 1937; 2. kiad{s, Budapest, Müller K{roly, 1946 François Villon ballad{i ({tköltés), Budapest, Officina kiad{s, 1937; 34. kiad{s, Budapest, Magyar Vil{g Kiadó, 1988 A Ballada a senki fi{ról Andruskó K{roly 48 fametszetével külön is megjelent, Újvidék, 1975, az Udruzjene Kolekcionare Jugoslavije kiad{s{ban. A Ballada d’Aussigny Issabeau-hoz Robin Skelton fordít{s{ban díszkiad{sban jelent meg White Rock, British Columbi{ban a White Rino Pressnél, 1985-ben A pompéji str{zs{n (versek), Budapest, Officina kiad{s, 1938; 2. kiad{s Budapest, Officina, 1946 Dicsértessék (középkori himnusz-fordít{sok), Budapest, Singer és Wolfner, 1938 Európai költők antológi{ja (béke- és szabads{gversek fordít{sban), Budapest, Cserépfalvi, 1938; 2. kiad{s Cserépfalvi, 1946 Őszi harmat ut{n (versek), Budapest, Officina, 1947 Rabelais Pantagruelje, Budapest, Cserépfalvi, 1948; Szeged, JATE Kiadó, 1989 Faludy Zsuzs{val és P{lóczi Horv{th Györggyel: Tragodie eines Volkes, Wien, Europa Verlag, 1957 Emlékkönyv a rőt Biz{ncról (versek), London, Magyar Könyves Céh, 1961 My Happy Days in Hell (önéletrajz), ford. Kathleen Sz{sz, London, Andre Deutsch, 1962; New York, William Morrow, 1963 Németül: Heitere Tage in der Hölle, ford. Hans Wagenseil, München, Rütten und Loening Verlag, 1964
D{nul: Myne lykkelige Dage i Helvede, ford. Lotte Eskelung, Kobenhavn, Forlaget Fremad, 1964 Franci{ul: Les beaux jours de l’enfer, ford. Gara L{szló, Paris, Les editions John Didier, 1965 A legújabb angol kiad{s: London, Corgi Books, 1987 és Toronto, McClelland and Stewart, 1990 Magyarul: Pokolbéli víg napjaim, szamizdat, Budapest, 1987 és Magyar Vil{g Kiadó, 1989 Karoton (regény), ford. Flora Papastavrou, London, Eyre and Spottiswoode, 1966. Az [llamokban City of Splintered Gods címen, New York, William Morrow, 1966 Erasmus of Rotterdam (életrajz), ford. Eric Johnson, London Eyre and Spottiswoode, 1970. Amerikai kiad{s: New York, Stein and Day, 1970 és papírkötésben, 1973 Német kiad{s: Erasmus von Rotterdam, ford. Walter Seib és Waltraut Engel, Frankfurt am Main, Societaets Verlag, 1973 Levelek az utókorhoz (versek), Toronto, Institut Marsile Ficin, 1975 East and West, Selected Poems of George Faludy (v{logatott versek angol nyelven), ford. Robert Colombo, Toronto, Hounslow Press, 1978 Összegyűjtött versek, New York, Püski, 1980 Börtönversek, München, Recski Szövetség, 1983 és Budapest, Magyar Vil{g Kiadó, 1989 Learn This Poem of Mine by Heart (v{logatott versek angol nyelven), ford. Robert Colombo, Toronto, Hounslow Press, 1983 Twelve Sonets (tizenkét szonett), ford. Robin Skelton, Victoria, British Columbia, Pharos Press, 1983
Selected Poems of George Faludy (v{logatott versek angol nyelven), ford. és szerk. Robin Skelton, Toronto, McClelland and Stewart, 1985, és Athens, Georgia, U.S.A., University of Georgia Press, 1985 Hull{k, kamaszok, tücsökzene/Corpses, Brats, Cricket Music (versek magyarul és angol fordít{sban), ford. és szerk. Robin Skelton, Vancouver, Tanks, 1987 Eric Johnsonnal együtt: Notes from the Rainforest, Toronto, Hounslow Press, 1988 és angol Braille kiad{s, 1989 Test és lélek (1400 versfordít{s), Budapest, Magyar Vil{g Kiadó, 1988 200 szonett, Budapest, Magyar Vil{g Kiadó, 1990 Erotikus versek (a vil{glíra ötven gyöngyszeme, műfordít{sok), Budapest, Magyar Vil{g Kiadó, 1990
