Irodalmi, mûvészeti folyóirat

PARTIUM

Irodalmi, mûvészeti folyóirat

TIZENKETTEDIK ÉVFOLYAM, TÉL

2003

Dusa Lajos, Bugya István, Ébert Tibor. Ószabó István, Oláh András versei Farkas Flórián: A cigányság esélyeirõl az EU-ban Küllõs Imola: Cigányok a régi magyar költészetben Ratkó József leveleibõl Szervét Mihály halálának 450. évfordulójára

PARTIUM IRODALMI, MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT 2003, TÉL SZERZŐINK ALBERT GÁBOR (Budapest) BABOSI LÁSZLÓ (Nagykálló) BUGYA ISTVÁN (Tiszadob) DUSA LAJOS (Debrecen) ÉBERT TIBOR (Budapest) FARKAS FLÓRIÁN (Budapest) FELHŐS SZABOLCS (Vásárosnamény) JÁNOSI ZOLTÁN (Nyíregyháza) JOÓ ADRIÁN (Debrecen) KÁSZONI JÓZSEF (Budapest) KOVÁCS JÓZSEF HONTALAN (Mohács) KÜLLŐS IMOLA (Budapest) MAGYAROSI ÁRPÁD FIÚKA (Szováta) MOLNÁR SÁNDOR (Vaja) NAGYNÉ KISS MÁRIA (Szolnok) OLÁH ANDRÁS (Mátészalka) ÓSZABÓ ISTVÁN (Debrecen) SZÁSZ FERENC (Brassó) TŐKÉS LÁSZLÓ (Nagyvárad)

TÁMOGATÓINK BALÁZS FERENC BEREGI NÉPFŐISKOLA NYÍREGYHÁZI NÉPFŐISKOLAI EGYESÜLET DEBRECEN MEGYEI JOGÚ VÁROS POLGÁRMESTERI HIVATAL KÓSA LAJOS POLGÁRMESTER TOKAJ VÁROS POLGÁRMESTERI HIVATAL MÁJER JÁNOS POLGÁRMESTER VÁSÁROSNAMÉNYI ÖNKORMÁNYZAT – BÍRÓ ÉVA

KULTURÁLIS BIZOTTSÁG VEZETŐ

1

Fedőlap: ÓSZABÓ ISTVÁN: Mennyből az angyal Belső borító: BEREGSZÁSZI SZABÓ TIBOR: II. Rákóczi Ferenc Hátsó belső borító: BEREGSZÁSZI SZABÓ TIBOR: A hódmezővásárhelyi unitárius templom Hátsó borító: PLUGOR SÁNDOR: Csillag a máglyán Képek listája: Balogh Tibor: Tusrajzok (14., 18., 22., 76.o.), Szervét Mihály portrémásolat (11.o.), Ébert Yvonne: Női fej (17.o.) Gálfy-Bódi Tamás: Reinkarnáció (20.o.), Derűs táj (67.o.) Kerekes Elek: Krúdy (26.o.) Kun Pál: Szétszóratás (21.o.) Oláh Jolán: Vágta (74.o.) Ószabó István: Magányos fa (8.o.), Szentcsalád szánon (69.o.), Angyalok üdvözlése (80.o.) Vári Zsolt: Kisbarátom (37.o.), Színpadi jelenet (39.o.), Jézus (42.o.) Szerkesztők: Babosi László, Beregszászi Szabó Tibor, Deák József, Felhős Szabolcs, Kiss Lajos András, Ószabó István PARTIUM Irodalmi, művészeti folyóirat Kiadja a Kelet-magyarországi Szabadelvű Protestáns Kör 4800 Vásárosnamény, Pf.2 A PARTIUM az Interneten is olvasható: http://partium.uw.hu

Nyomda: Örökségünk Kiadó Bt. Nyíregyháza Bercsényi u.13. E-mail: [email protected] ISSN 1216-7525

2

Tartalom Ószabó István Karácsonyi levél .......................................................................................................... 5 Távollét ....................................................................................................................... 6 Ószabó István Hova, hova, Lev Nyikolajevics? ................................................................................. 7 Dusa Lajos A mákszem .................................................................................................................. 7 Keddi gregorián .......................................................................................................... 7 Protestáns Madonna .................................................................................................... 8 Lawrence és Nancy Goldstone: „Ki a tűzből” – Szervét Mihály halálának 450. évfordulójára – ........................................................ 9 Szász Ferenc szervét mihály ........................................................................................................... 11 Magyarosi Árpád Fiúka Himnus Cserepeskőért .............................................................................................. 12 L. Z.-nak .................................................................................................................... 12 Bugya István Aki a sebeket ............................................................................................................. 13 Sárvizekből felénekel ................................................................................................ 13 Hinni kell .................................................................................................................. 14 Albert Gábor Ébert Tibor „vonósnégyese” ..................................................................................... 15 Ébert Tibor Bebocsátásra ............................................................................................................. 18 Bolyongás ................................................................................................................. 19 Válaszadás ................................................................................................................. 20 Kovács József Hontalan Az év kettőszázkilencedik napja ............................................................................... A frankó manus ......................................................................................................... Sivatag ...................................................................................................................... Hattyúk, liliomok ......................................................................................................

21 22 22 22

Jánosi Zoltán Kerekes Elek szivárványbeszéde .............................................................................. 23 Babosi László „Kedves Miklós Bátyám!” ........................................................................................ 27

3

Oláh András latrok ......................................................................................................................... naplójegyzetek .......................................................................................................... leltár .......................................................................................................................... közjáték vagyunk ...................................................................................................... búsmagyar .................................................................................................................

38 38 38 38 39

Felhős Szabolcs Isten soha nem siet, soha nem késik .......................................................................... 40 Molnár Sándor Tarpa, Vásárosnamény és Vaja szerepe a Rákóczi-szabadságharcban ..................... 43 Az igazság terminus használatának problémaköre az európai filozófiában és pragmatizmusban .................................................................................................. 50 Küllős Imola Cigányok a régi magyar közköltészetben a XVII. századtól a reformkorig ............. 60 Tőkés László Nem hallgathatok ...................................................................................................... 68 A Cigányság esélyei az Európai Unióban ................................................................. 70 Nagyné Kiss Mária Személyközpontú felnőttképzés a népfőiskolánkon .................................................. 75 Hírek ............................................................................................................................ 77

4

ÓSZABÓ ISTVÁN

KARÁCSONYI LEVÉL A megfáradtakat karjaiba ölelő egyház... Igen..., emlékszem..., bár már csak homályosan emlékszem. Az anonim pap, aki belépett az életembe. Milyen egy édi..., egy drága istenszolgája volt! Magát egyszer-egyszer azért föllovalta. Mindent összezavartak, mondta. Felcserélik a betűt és a lelket. A földit és az égit. Az Atya hatalmát ruháznák szegény megfeszített szolgájára. Fekete posztóba, kamásliba öltöztetnék a szent lelket is. Próbált fokozatosan hatni rám, tiszteletben tartva egzaltált lényemet, teljes bizalmáról biztosítva, s elhitetve velem, hogy méltó vagyok rá. Könyveket adott a kezembe; hogy azok példája álljon előttem, akik a történelem során tökéletes szellemi szintre jutottak , s Istennel való találkozásnak nevezték élményüket. Meg sem lepődött, amikor váratlanul bejelentettem: elmegyek. Tégy belátásod szerint, mondta. Ha a te utad olyan, hogy én nem vagyok képes követni, nem leszek utadban akadály. Kezét vállamra téve kísért a ház hosszú tornácán végig, az elgazosodott kiskerten át (amit nekem kellett volna kapálnom, locsolgatnom) a kapuig. Tanulj, Pistikém, búcsúzott. Embereld meg magad végre! Győzzön a céltudat! A lélek ereje! Bár láthatnám, hogy az életedet Isten szeretete teszi értékessé. Látva akkorra már hogy mivé lettetek (amivé az iskola nevelt: dolgozó méhek, hangya-katonák), fiúk, társaim, sötétben járó farizeusok – elváltak akkor a mi útjaink is. Elszántam magam, s a verőfényből lebotorkáltam a könyvraktár porhomályába, s hol élő alig-alig akadt, Világ, történeted köteteit lapoztam egyre. A halvány vízjelek ott, felhőcskéink néha megeredtek, s nedvetek hullt vissza rátok, kipréselt levelek, szirmok. Tanultam a bölcselkedést. Filozófiai ösvényeken, a szellem országútján mentem városról városra. Még hosszú az út, szóltam, Aquinó fénylő állomásán, grófjától véve érzékeny búcsút. A szeretett mester Ekchardban várt. Vendégelt Kant Immanuel. Hégel. Hol eme lángelme lakott, láttam a Teremtőt, vonult lován ülve Jéna utcáján: egy történelmi megistenülésnek adva alakot. Heideggerben időztem? Locke volt vagy Kierkegaard...? Már nem emlékszem... Nem tudom hol tört ki először keserűséggel belőlem: vajon nem lett volna jobb maradni!? Mit keresek e grandiózus megapoliszokban? Látva a magát mindújra folytató határt, a szavak bennem – mint messze tőlem a nyáj – imává bújtak össze. Mint kényszerzubbonyban az őrült, duruzsolását: a zajló gondolkodást hallgattam, ami e kihalt, néptelen városok felől jött: monoton, szüntelen mormoló Isten malmait Mind tudjuk barátom, az élet az az út, aminek a végére kell érnünk. Elmúlik az időbeli lét, mintha nem lenne vég, s kezdet sem. Vágyom haza – de miért? Lángelmék, Múzsák itt társaságom. Elképesztő rövidségén sírva, tudom, az élet nem adja meg, hogy még visszatérek. De neked, csöndben, csak neked, megvallom barátom: nincs is szándékomban. Ne búslakodj tehát! Nekem ez jutott. Tudom, a fennköltségnek rég véget vetettek a költők – s te vagy tanúm rá, hogy azt, ami közhely, kiváltképp leírva, nem szenvedhettem; most mégis ezt kell írnom: ez az én keresztem. Viszem csöndes halálraszántsággal. Mert mégiscsak – úgy a földön, mint a mennyekben – egyedül Istent volna jó megtalálni.

5

TÁVOLLÉT A távollét nem távolság volt, nem más földrész, nem a visszatérést szorgalmazó honvágy szülte leküzdhetetlennek érzett messzeségét, nem az a mardosó érzés, hogy kényszerűségből élek ott, ahol élek. A távollét is idő volt. Az észvesztve nem élhető jelen hiánya. A múlt hiánya. Láttam még valamiben megőrződve. Ott volt, mondtam. Az idő – darabka bensőmmé tett föld – emlékekből szőtt térképén helyét pontosan tudva, emlékeztem rá. Ott volt, mondtam. Ott kell, hogy legyen. Ott kellene..., de nincs; és nem csak az, már semmi sem úgy volt, ahogy bennem élt. Ez az a hely, ahol mindent és mindenkit gyermekkorom óta ismerek? Ahol az otthonra találtak biztonságérzetével azt mondhatom: ide tartozom? Bárhol éltem, csak átmeneti volt, közbeeső állomás... Ez az a hely, amit úgy néz az ember, hogy majd itt végre pihenést talál? Idegennek tűnt. Egyszerre idegenként botorkáltam. Ugyanazt éreztem, mint annyian, akik egy elképzelt otthon után vágyva, mindenütt sóváran néznek körül, keresve egy elképzelt hazát, egy régen elvesztett országot, amelyet őseik a történelmi idők ködbevesző kezdetén elhagytak. Halogattam, ami nem várhatott; miközben lelkiismeretfurdalva szüntelenül nyugtalanított valami... Valami előrejelzése teendőimnek/?/, munkanaptár/?/, menetrend/?/ a halál pillanatáig az időhöz, hogy mindig időben legyek ne túlontúl korán, de ne is nagyon későn. Az időt vártam: hogy pillanatban a pillanat legyek. Télben a tél, tavaszban tavasz; de mintha a prémbe öltözött pöttöm barkarügy nem bomlana ki egészen míg élek... Asztalomnál, önmagam két végen égő gyertyája, dermedt csöppjeibe tekergetett a verejték. Az idő rámnehezült. A túlzott várakozás tette elviselhetetlenné? Rámnehezült, mint amit erőmön felül cipelnem kell. S egyszerre, mindannak, ami számomra elveszett, nem éppen örömteljes emlékezetévé válva, mindenen ott láttam, egyre inkább fölismerhető jeleivel a mulandóságot. Az időt vártam, hogy sodrában a pillanat leszek, aminek önmagát kell, szüntelenül önmagát elérnie..., de mire föleszméltem, már tovább áradt. Elmúlt a tavasz. Elmúlt a nyár. Elmúlt az ősz. S nagy udvarunkat örökké ugyanolyannak láttam, mint amikor ősi sövénykerítésével, öreg fáival először pillantottam meg. A szőlővesszők, fürtök: aranyak, mélykékek, bíborak érett színei helyett magukon az élet veszendőségével, ágasok, huzal és karók nélkül, a földön futottak; s előttem, ha nem is az a végtelen változatossága terén újra és újra megjelenő vadoni állapot, de mégiscsak a megfeneklett természet. Visszadereng tudatomba, ahogy, még erőm teljében, a hosszú, méter-mély árkokat ásva, a villával elhintett trágya gőzölgésében elképzelem: de szép lesz! Egyenes, tiszta sorai közt, egyszer majd..., mint Isten szőlejében – s mire az utolsó bolyhos kis vesszőt elültettem, eltelt az élet. Hámló tőke lett a göcsörtnyi szőlőfejekből. Se szőlő, se bor; igazából termőre se fordult. Tovább nem épült az elkezdett présház alapján se a fal. A szurok, csíkokban a beton oldalán. Itt-ott a földet elért, cseppkőképződmény-szerű fekete csap, alján vastagodva, fölfelé növekszik.

6

ÓSZABÓ ISTVÁN

HOVA, HOVA, LEV NYIKOLAJEVICS? Hova, hova, Lev Nyikolajevics? Hajtom a könyvlapot, hol a remény szó önmaga temploma, egyszercsak önt látom. Mit keres itt e világvégi vasútállomáson? Biztosra veszem, ugye ez nem a végcél, csak útközben… az örökké távoli tökéletesség és a teremtmény között. Hát igen. Halálunkat tekintve sok múlik az életen. Miért épp Asztapovoba jött, hogy művét befejezze? Ez a háborítatlan nyugalom… A lélek belátásig fokozódó csöndje… Ugye ezért szánta el magát? Hát igen, Lev Nyikolajevics, egyszer el kell hagynunk Jasznaja Poljanát.

DUSA LAJOS

A MÁKSZEM

KEDDI GREGORIÁN

Mit csinálsz, kicsi mák, Morzsánál morzsább morzsa? Szem vagyok – szemezek, lesem a kegyedet, hajam is bedauerolva.

Lekések minden vonatot, én minden vonatom lekésem. De mindhiába csattog el: egy pillanat – és utolérem.

Feketén feketém! Benned magam kell látnom. Kifecseg, kipereg sorsom is teveled minden mákos-kalácsból.

Mert indul az ég fellege és az édes föld fut alólad, s mi mindenképpen találkozunk szótlan szeretni, hisz te jó vagy.

Ért az Úr abroszul? Vagy csak úgy feketéllünk? Vétkesen vétlenek, alattunk fellegek, s Istenről fecserészünk.

Még a kezed is kifecseg, hisz minden mozdulatod értem. Bár amúgy ügyetlen vagyok és minden vonatom lekésem.

7

PROTESTÁNS MADONNA Az én madonnám, ahogy jön-megy, azzal versengni nem lehet. Két lába összeharangozza az összes keresztyéneket. Kicsi a templom, nincs harangja, de ezerszer is van nekem. Hogyha ő lép rá grádicsomra hogy lehetnék istentelen? Az én madonnám ahogy megy-jön, azzal versengni nem szabad. Hát ne kérdezz a Mennyországról! Számon puritán nagylakat.

8

LAWRENCE ÉS NANCY GOLDSTONE: „KI A TŰZBŐL” – Szervét Mihály halálának 450. évfordulójára – 1553-ban, október vége felé, egy hideg, esős, napon, nem sokkal a déli harangszó után, elindult egy menet a városházától, a francia határnál fekvő Genf városban, Svájc nyugati részében. A menet élén helyi méltóságok voltak: magisztrátusok, jellegzetes ruháikkal és fejfödőikkel, a városi tanács tagjai, egyházi emberek sajátságos ruháikban, és a „kriminalisztika hadnagya”, a rendőrség vezetője. Rögtön utánuk következett egy sor tiszt és az íjas gárda, lóháton. Aztán a város polgárai: először a jómódú városgazdák, majd a kereskedők és régiségkereskedők, végül pedig a város alsóbb rétegeihez tartozók. Céljuk a Champel volt, a város falaitól úgy egy mérföldnyire lévő domboldal. A jólöltözött emberek közül kivált valaki: egy fogoly. Negyvenes éveiben járó, sötét bőrű, szinte mór típusú férfi, piszkos és gyenge, hosszú, gondozatlan szakállal és rongyos ruhában. Egy csomó pap vette körül, akik mind arra bíztatták, hogy ismerje be bűneit. Egy idősebb egyházi személy ment közvetlenül mellette és a fülébe sugdosott. Válaszul a fogoly csak némán imádkozott. A fogoly mocskos, rongyos megjelenése meghazudtolta státusát: ő volt Európa egyik vezető orvosa és kiemelkedő gondolkodója. Neve Miguel Serveto volt, bűne pedig az, hogy kiadott egy könyvet, amely átfogalmazta a kereszténységet, toleránsabbá és befogadóbbá téve azt. Azt, hogy a könyv, szinte csak mellékgondolatként, egy óriási tudományos felfedezést tartalmazott, – olyan fölfedezést, amely egy évszázaddal később modern korszakába dobja majd át az orvostudományt – azon az októberi délutánon 1553ban Genfben senki sem tudta De amúgy sem érdekelt volna senkit. Miguel Serveto életét és pozícióját sodorta veszélybe azzal, hogy az említett könyvet kiadta. Miután húsz évvel korábban, egy előbbi verzió miatt összeütközésbe került az inkvizícióval, illegalitásba vonult és, mint Jean Valjean a Nyomorultak-ban álnév alatt emelkedett föl újra és Franciaországban tiszteletnek örvendő polgár lett. Nemes emberek nagy távolságokat tettek meg csupán azért, hogy „Dr. Villeneuve” vizsgálhassa meg őket. De Miguel Serveto nem akarta életét úgy befejezni, hogy saját hitéhez és elveihez hűtlen legyen, így aztán újra kiadta könyvét és terjesztette. Nem sokkal a könyv megjelenése után a francia inkvizíció letartóztatta és halálra ítélte. Kivégzésének előestéjén egy merész szökési kísérlete sikerrel járt és hónapokig elkerülte az elfogatást. Éppen úton volt Olaszország felé, ahol biztonságban lett volna, de megállt Genfben. Itt elárulta sötét bőre. Fölismerték amikor a templomban imádkozott, és letartóztatták. Még mielőtt támogatói a segítségére siethettek volna, Servetot egy sötét, levegőtlen cellába hajították, ami tele volt nyüvekkel; ott tartották hetvenöt napig, megtagadták tőle a ruha cserélésének lehetőségét, az alvást és sokszor nem kapott sem enni, sem inni. Kapcsolata külvilággal ízléstelen kirakat tárgyalásokra korlátozódott, ahova kényszerrel vitték, és ahol vádlójának egyenlő vitapartnere volt; vádlóját a reformáció legnagyobb elméjének tartották. Serveto ragyogóan védte magát, de érveinek minősége sohasem számított. Serveto sorsa abban a pillanatban pecsételődött meg, amikor fölismerték. Egy olyan tanács és ügyész vádjaiban találtatott bűnösnek, amelyeket legfőbb ellensége választott ki, Jean Chauvin, egy sötét, elvetélt humanista, aki John Calvin szerepében tetszelgett és ennek a nagy városnak a virtuális diktátorává fejlődött. 9

1553. október 26-án Miguel Servetot arra ítélték, hogy következő napon kivezettessék a Champel-re és ott élve elégettessék, könyveivel együtt. A tizenhatodik századi igazságszolgáltatástól nem volt idegen a kínzás és a kegyetlenkedés. A büntetésnek megvolt a maga szigorú hierarchiája, a viszonylag fájdalom mentestől a borzalmas agóniáig, attól függően, hogy mennyire súlyos volt az adott bűn. A rágalmazóknak kivágták a nyelvüket, a tolvajokat karóba húzták. A gyilkosságért járó büntetés viszonylag könyörületesnek számított: lefejezés. De minden büntetés közül a legkegyetlenebb az élve elégettetés volt, tehát ezt a borzalmat a legrettenetesebb bűnre tartogatták büntetésül: az eretnekségre. Az eretnekeket különösen gyűlöletesnek találták, mert ők nemcsak saját lelküket sodorták veszélybe, hanem azokét is, akiket – különben ártatlan emberek – megmételyeztek tanításaikkal. Hollywood gyakran használta a máglyán égetést, mint speciális effektust. Az áldozatot odavezetik egy oszlophoz egy óriási farakás tetején és kötelekkel megkötözték. Fáklyákat hoznak, meggyújtják a farakást, ami azonnal izzani kezd, óriási lángok csapnak föl azon nyomban, körbeveszik a testet. Az áldozat ordít, amint a tűz magasabbra és magasabbra emelkedik, és mind dühödtebben ég. A kamera felemelkedik, követi a füstöt az ég felé, és magától értetődően mindennek vége van, az áldozat túl van a szenvedésen. Csakhogy ezt Hollywood rosszul tudta. Sohasem lett a dolognak hamar vége. A máglyán való égetésnek éppen az volt a célja, hogy az elítéltet minél hosszadalmasabb, kibírhatatlanabb kínoknak tegyék ki. Ez a fajta fájdalom várt Miguel Szervetora – és ő ennek tudatában is volt. Amikor Servetot a Champel dombjához vezették, a cölöpöt és a máglyát friss, zöld, nemrég vágott ágakból készítették, amelyeken még rajta voltak a levelek is. Ráültették egy rönkre és hozzáláncolták egy oszlophoz. Nyakát vastag kötéllel kötötték meg. Fejére kénbe áztatott szalmakoronát tettek. Oldalához odaláncolták azt, amiről azt hitték, könyvének utolsó példánya, hiszen a többit szorgalmasan összevadászták és megsemmisítették. Az elméletnek is el kellett égnie az emberrel együtt. Nem volt menekvés. A tüzet meggyújtották. A zöld fa nem ég könnyen, nem csapnak föl belőle a lángok. Füstöl, serceg, egyenlőtlenül és lassan ég. Így aztán Miguel Serveto élete nem gyorsan, egy izzó tűzfalban hunyt ki. Sokkal inkább lassan pörkölődött, kínhalálában is végig tudatosan követve a tűz hüvelyenkénti haladását. A lángok nyaldosták, a kén a szemébe folyt és mindez nem percekig, hanem teljes fél óra hosszat. „Szegény fejem, hogy nem hallhatok már meg egyszer ebben a tűzben”, hallották a jelenlévők Serveto mormolását. Végül egy utolsó imát ordított az Úr felé, és hamvai összekeveredtek könyve hamujával. *** Mi is egy könyv? Papír, papondekli, marhabőr, ragasztó, tinta? Ötleteink megtestesítője, lelkünk kézzelfogható vetülete? Ami itt következik, az a könyv története – Miguel Serveto könyve – egy régi könyvé, egy ritka könyvvé, azé a könyvé, amely egy nagy tudományos felfedezés titkát is tartalmazta. De más régi, ritka könyvekkel ellentétben, ezt a könyvet már megjelenése pillanatában megtámadták, gonosz és rendszeres következetességgel vadászták, azzal a céllal, hogy a túlerő hatalmával teljes egészében megsemmisítsék. Azok szervezete, akik a védelmére keltek volna, aránytalanul gyenge volt. És mégis, valamilyen véletlen, valamilyen csoda folytán, a könyv három példánya fennmaradt. Fordította: Kászoni József

10

SZÁSZ FERENC SZERVÉT MIHÁLY ma rögtönzést írunk az elmúlásról aki nem készült megégettetik kifüstöltetik mindama dogmából mely nem hazája hol csupán lakik sok rokonszenvre ne számíts eretnek főként ne útszéli kegyelemre megvették máglyád annyira szeretnek fohász kíséri lelked az egekbe hamvunkba haltak egyszer összejönnénk iszaposodnánk szövetségesülnénk földiekkel és minden égiekkel szánkban az ige ha megédesül s csillag ha máglyán fénylik nem hevül szabadság eggyé lehetsz szeretettel

11

MAGYAROSI ÁRPÁD FIÚKA

HIMNUS CSEREPESKŐÉRT Halk dallam süvít el fülem mellett, Állok egy kopár hegyen… Most még csend lakozik mindenütt, De majd jönni fog az idegen… Jönni fog csörtetve, zakatolva, S pogány módra meggyalázza hegyem… Az én hegyem, … Érted? Melyet Isten adott nekem! Könny csordul ki rémült szememből Térdem koppan a hegyen… Mit tegyek? … mitévő legyek?… Hogy minden kavics itt maradjon nekem? Hangosabban süvít fülembe a dallam, Porral s homokkal telik meg szemem, Fél minden itt, s fáj már nékik is, Ugyanúgy, mint nekem! Hallom… egyre csak hallom, Közeledik már az idegen… Óh Istenem… ha el is jön a vég… Nem hagyom, hogy bántsák a hegyem!

L. Z.-NAK Felnézek a sötét végtelenre, S az ottlévő csillogó-csillagok fényére, Hallani akarom onnan a hangod, S látni akarom a te csodaszép arcod! Nézek órákat sírván a végtelenre, S mégsem látom arcod a csillagok fényében, Mozdulni nem merek, miközben elképzelem arcod, S abban reménykedem, hogy meghallom hangod! Letérdelek hangosan sírván a földre, És síró szemekkel nézek a csillogó sötétbe, Felordítok, hogy ejts ki egy hangot, Kérlellek, hogy mutasd meg arcod!

12

BUGYA ISTVÁN

AKI A SEBEKET Dr. Séra Gyulának Aki a sebeket belül hordja rejtegesse csak ne szóljon róla s nem tartozik emberfiára arra se aki tépte vágta aki leány volt virágot ültet s nyár derekáig gurul a fészek suhintó szárnya nő az ősznek mire a zúgó telek elérnek múlt és jelen között a mindegy tűrést káromlást összebékít s csak szépen bátran aki menne a hétrétegű mindenekbe kraplak lovát kicsapja az este a virág lehunyja alizarin szemét susog a sás surrog az erdő az ösvény bezárul megette

SÁRVIZEKBŐL FELÉNEKEL már az egész része lettem lehetségesből lehetetlen s ’a mióta tegnap óta nincs gondom a holnapokra

anyja hajnali derengés apja örökhű estület s napból jőve tündökölve eljön érte a szerelme

mikor tavaszba s bár ha őszbe mindenölelő messzébe sárig hullva sebesedve földörökhű vaksötétbe

s ég a földre le nem szállhat tűzben vízben egy a bánat mégis eljön eljön érte reményágon leng a szíve

s megcsudálom szép az ember sárhajlama sárvizekben s ő szépséges hihetetlen túlvilág a túljelenben

s a reménység csupa kérés földre hajló megbékélés s külön ketten egy az egyben csudát tesznek az időben

csiporgó holdat napocskát sok-sok gyerekcsillagocskát

13

HINNI KELL Bubik Istvánnak Vagyunk vagy sem, olyan mindegy. Repüljünk fel, ha fütyül a szél! Ki hinni tud, az égig lobog fel: repülni könnyű, csak hinni kell. És lesz madár, akit hite emel: madár az ember, csak hinni kell. Fütyül a szél, repüljünk haza-keletre, fütyül a szél, repüljünk el vele.

14

ALBERT GÁBOR

ÉBERT TIBOR „VONÓSNÉGYESE”* Ha valaki azzal állna elém, hogy nem ismeri Ébert Tibort, s arra kérne, hogy ajánljak egy nem túlságosan hosszú írást tőle, amelyből képet alkothat róla, akkor én a Meddig szól a vonósnégyes? című írását ajánlanám. Ebben a remek írásban hogy úgy mondjam Ébert Tibor Pozsonyjának egész lelke benne van. Arról szól ugyanis, hogy annak idején egy pozsonyi lakásban minden csütörtök délután összejöttek néhányan kamarázni. Haydnt és Mozartot, Bartókot és Kodályt játszottak, s ez a muzsika, a kultúra szellemében kötött szövetség átvészelte a történelmi megpróbáltatásokat. Amíg ez a vonósnégyes szólt – és rejtve, titokban talán most is szól –, addig van remény arra, hogy az embertelenség szörnyű évszakait átvészelheti Pozsony, az akkori, az „örök” Pozsony képviselte szellem, egyáltalán az emberiség. Ez a vonósnégyes Pozsonyban akkor is szólt, amikor embereket származásuk miatt megbélyegeztek, halálba hurcoltak, s akkor is, amikor ezreket üldöztek el szülőföldjükről, internáltak csak azért, mert magyarnak vallották magukat. Azt már szinte mellékesnek lehet tekinteni – persze dehogy is mellékes! –, hogy zenészeink annak az Albrecht Sándornak a pozsonyi lakásában gyűltek össze, aki Bartóknak volt jó barátja, annak a Bartóknak, aki az úgyszintén pozsonyi Dohnányi Ernő tanácsára nem Bécsbe ment tanulni, hanem Pozsony szellemét követve – amely sohasem a megtagadást, hanem a megőrzést sugallta – a Budapesti Zeneművészeti Főiskolát választotta, ahol találkozhatott, a szintén Felvidéken, Nagyszombatban érettségiző Kodály Zoltánnal. És ezzel már benne is vagyunk a sűrűjében, a magyar zene csodálatos kivirágzásának korszakában, amelyet Pozsony nélkül meg sem lehet érteni, és amely a mi Ébert Tiborunkat is magához ölelte. Mi azonban most nem a zenével eljegyzett hegedűművész Ébert Tibor estjére jöttünk, nem a zenészről, hanem az íróról szeretnék beszélni. Mint ahogyan a Meddig szól a vonósnégyes? sem zenetörténeti beszámoló, hanem művészi hitvallás, mondhatnám azt is, ars poetica. Az írás utolsó mondatai is erre utalnak: „Szól a vonósnégyes… és ez a legfontosabb, szólhat bent mélyen, pianissimo – amikor senki se hallja, de szól…” Mi – szerencsére – napjaink ízlésdiktatúrájának kakofóniájában is halljuk Ébert Tibor „vonósnégyesét”. És itt talán megbocsátják nekem, ha ezt a „vonósnégyest” nemcsak metaforaként, hanem – elismerem – önkényesen Ébert Tibor egész írásművészetének kulcsszavaként használom. Többször elmondták már, hogy „Ébert Tibor sok műfajú író”. Csakhogy én ezzel a kulcsszóval – „vonósnégyes” – nem arra utalok, hogy Ébert Tibor életművében a dráma mellett a költészet, a költészet mellett a próza, sőt a történeti esszé is fontos helyet foglal el, hogy mindezekben jelentőseket alkotott. Ezzel a kulcsszóval Ébert Tibor művészetének karakterét próbálom meg jellemezni, azt a többszólamúságot, amely úgyszólván minden munkájában tetten érhető, érzékelhető, ha a szóla* Albert Gábor írása Ébert Tibor Pozsonyi vecsernye című irodalmi estjének megnyitójaként hangzott el 2003. október 8-án.

15

mok – az alkotás természetének megfelelően – az egész sérülése nélkül nem is választhatók szét. Tételem tehát a következő: Ébert Tibor művészete olyan, mint egy klasszikus vonósnégyes. A primárius – szerintem legalábbis – egyértelműen a költő. Az ő játékát színezi a másik három „vonós” (a sorrend felcserélhető), a prózaíró, a színpadi szerző, és legvégül az emlékező vagy mondhatnám azt is, hogy esszéíró. Természetesen nem mindig a „primárius” viszi a prímet, azt viszont – legalább tíz Ébert Tibor kötet olvasása után – nyugodt szívvel merem állítani, hogy ezeknek a könyveknek az írója a világot, a jelenségeket lírai módon közelíti meg. Legyen az eredmény akár próza, akár dráma vagy esszé, a fogantatás mindenképpen lírai. Ugyanakkor az is szembe tűnő, hogy az alkotás folyamatában szinte mindig jelen van a színpadi szerző, ő is közreműködik. Verseit olvasva igen gyakran érezzük, hogy ezeket a verseket nem elég szemmel olvasni, ezeket hallani kell, ezek – kis túlzással – színpadra születtek, pódiumot követelnek, előadóművész után kiáltanak. Ezek a hangra írt versek csak ott, a „pódiumon” teljesednek ki. Ez is egyik jellegzetessége az Ébert Tibor-i vonósnégyesnek. Könyveiben a műfajok közt nincsenek éles határok. Jób könyv című Pozsonyi regényfantáziáját olvasva Eizenstein Rettegett Ivánja jutott eszembe. Abban a fekete-fehér filmben ugyanis az érzelmileg felfokozott jelenetek olykor finom átmenettel színesre váltanak, ezzel is jelezve a belső érzelmi hangsúlyokat. Ébert Tibor, gondolom hasonló meggondolással (vagy inkább érzéssel) vált át időnként észrevétlenül a prózából a versre, a költészetre, és ezzel a próza ablakát egyszerre a végtelenre, a világmindenségre nyitja. Befejezésül még néhány szót az imént említett Jób könyvéről. Ez a „pozsonyi regényfantázia” nemcsak annak az egykor volt királykoronázó városnak enciklopédikus, érzelmi birtokbavétele, hanem az éberti „vonósnégyesnek” is egyik csúcsteljesítménye. Sajnos, a könyv – egy precíz meghatározás szerint – olyan lapokból álló téglalap alakú test, amely szellemi tartalmát csak a kinyitás által tudja közvetíteni. Gyanítom, hogy a Jób könyve esetében a hivatásos kritikusok részéről ez a bizonyos „kinyitás” sok esetben elmaradt. Különösen a könyv harmadik részére gondolok, amely bizonyos értelemben a bibliai Jób könyve parafrázisának is tekinthető. Ez a rész, amely még a központozás tekintetében is elválik az előző részektől, és a mindenéből kifosztott, a szülőföldjéről elűzött pozsonyi diák menekülését mondja el Pozsonytól Rajkáig, de olyan hőfokon, olyan intenzitással, olyan belső izzással, hogy analfabétának kell lennie annak az olvasónak, aki nem érzi meg a remekmű idegborzoló jelenlétét. Egy rövid részlet idézésével megpróbálom sejtetni, miről is van szó, mire is gondolok, hogy milyen az az Eizensteini átúszás, hogyan szövődnek egybe a próza, a költészet motívumai, hogyan „szól” Ébert Tibor „vonósnégyese”. „…dohnányi ernő írt rajter lajosnak amerikából ez az első episztola amit kapott tőle lajcsi meg is mutatta a levelet én nem németországból mentem el hanem mert féltem ázsiától de miért vagyok itt mi keresnivalóm itt (?) aztán két szót nagyon megjegyeztem soraiból desiderium patriae vagyis a haza óhajtása a haza utáni vágy desiderium patriae hol ez a haza ott vagy ott tengeren túl hol a hazánk létezik egyáltalán még megszűnt és megszűntünk vele együtt mi is hazátlanság háromszöge hazátlanság sok ötven száz, ezer szögű idoma lehet hogy a patria megvan csak mi nem létezünk már lehet mi még vagyunk köhögünk ődöngünk tapogatózunk feleslegesen s a haza nincs sehol desiderium patriae… széplak utca mihály-kapu bástya utca zöldszoba utca káptalan utca ventur utca nyerges utca lőrinckapu orsolya utca klarissza utca prépost utca köd csönd est vezessen

16

át engem a ködön a csöndön...” Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll. És miután ezt a bőrömet megrágják, testem nélkül látom meg az Istent.”…vége a senkiföldjének előttem a határ túlsó oldala magyarország megérkeztem megérkeztem (?) megérkezhettem megérkezés ez (?) megfordulok s messze messze szétnyílik a látóhatár mintha elhúznának egy függönyt a pozsonyi dombokon karácsonyfák gyulladnak ki egymás után 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 talán az angyalok gyújtották meg rajtuk a gyertyákat…”

17

ÉBERT TIBOR

BEBOCSÁTÁSRA elmaradozik minden mellőlem elmaradoznak a szentek a macskák az élők meg a holtak minden mi van lesz a voltak a fájdalmak a fogalmak rendje az egymást összetartó kohézió benne a törvények törvénytelenség a táj mosolyok barátok nyíló hiátusaikban a tudat a tudattalan egészen sehogyan mi hozzám tartozott enyém mint ellentétével a fény tisztesség hasadása igazság igazságtalanságok önmagunk kreációi önáltató száz ok hogy igazolva tudja magát évtizedeimen át fontos dolgok meg feleslegesek csak megyek állok állok megyek mintha odacövekeltek volna mozdulatlan mégis előre szorongva újabb stációra egybeolvadásra az univerzum meg- és bebocsátására

18

BOLYONGÁS (Kázmér Miklósnak) Pozsony, ezerszer glóriázott városom. A glóriák lekoptak, már nem fénylenek, vagy talmi ragyogásuk.

A gondolat száll angyalok nélkül feléd – az ifjúság, apám, anyám, a társaim – szárnyaszegett kísértetekként a Mihály kaputól végig a Nyerges utcán, a szélkergetős Duna-partig hol korlátra támaszkodva vitt, vitt messzire a hömpölygés, az úszó jégtáblákon éveim sirályai gubbasztottak várva ...Fölrepültek? Fölrepültenek... Micsoda kaleidoszkóp ! Beléd kapaszkodom, Káptalan, Ventúr, Klarissza utca, Boltív, Roland-kút, barokkos geometriák, domb, hegyek, terek, kövek, sikátorok, gázlángos áhítat ... Ne engedjetek, ne engedjetek ! Úgy kell fagyos leheletű melege markolástoknak,

szoríts magadhoz, Városom ! Hadd fogóddzam beléd ! El ne eressz, vonszolj magaddal, bilincselj le, mint Prométheuszt, ki Isteneitől ellopta a tüzet, a máját vájja keselyű. … Naponta fogy a múlt útravalója. Így hordozva tékozlom, Téged idézve egyre, mindazt, ami voltál, hűséged állhatatosságát, százkarú ragaszkodást ... A Tiéd mindaz – a csillagszórós Isteneké jussuk – ott, ott, csak ott Bizonyosságoddal, Történelmiségeddel, Lényegeddel ... Csak így vagy teljes: magad. Örök érvényű, öntörvényű, hamisítatlan hamisítvány metamorfózisaidban is. Glóriád árnyait bámulom, mint tűnő fellegeket a messziségben a messziségből bolyongásra ítélve.

19

VÁLASZADÁS felelhetnél de felel a török kút meg a szétrágott kövek jelzései a dombajkú táj vájataiban hallgatóznak az egykori szörnyek nem létező harangzúgásokba kapaszkodva kérdez kérdezni fog a temetőt díszül felmutató bizonyosság mint a nyár beléd tapogatózó alkonyatszelídülő távlata lépcsőkön lépdel lefelé az őr hogy bezárja a galambokat meg az időt felelni akarsz … vársz a válaszadással

20

KOVÁCS JÓZSEF HONTALAN

AZ ÉV KETTŐSZÁZKILENCEDIK NAPJA Péli Tamásnak Csontváry utódja elviselhetetlenül európai szellem

ahol tahó a művész s költő a seggnyaló más

vagy barátom törékeny s monumentális alkat

mi jöhet még ellenünk Tamás

lényegünket elherdáló téreken hol akácok zokognak

cirrózis asszony atomcsapás

szűk 93 ezer négyzetkilométeres vásznon hol szájbőgő szól kanta dübög hegedű visong

félezer éve állunk az utcán szájbaverve a nemzeti szmogban hol haragos hősöd Jézus Urunk feszül a szétmálló alkonyokra

21

A FRANKÓ MANUS a Sétautca roncsa világtáj Mohács szebb geodilije hol járkálok ismeretlen szerb osztrák hindi magyar állampolgár csillagfegyenc származású apanyelv a szegénységtől szétesik az ország gondoljátok meg hitvány funkcionáriusok csillagfrakció duma a kultúráról kóserebb díj a hülyéknek a friss kenyér ismeretlen íze a Földbolygó tartozása tüzesebb borok Délen távol Európától balkán jobbpolgár haza nélkül a Deák Ferenc portré a húszezresen ki látta mostanában a legfrankóbb manust

22

SIVATAG szebb város Délen kopár sík utcák sivatag reménytelen mozija égő csillagfilm gödör üres nyár a kultúra hanyattlökése törpék magas árnyéka

HATTYÚK, LILIOMOK megyek haza felé a Világ Szíve felé Isten színe elé megyek Anyám felé a Világ Lényege felé Teremtőm színe elé megyek a Hamvak felé a roppant kőlapok felé hattyúk liliomok elé

JÁNOSI ZOLTÁN

KEREKES ELEK SZIVÁRVÁNYBESZÉDE* Karácsony jön, a békesség, a nagy megbocsátások, ajándékozások ideje, amikor a hó, a szél és a hideg betakar minden szögletet, fájdalmat okozni képes élt, kiálló fémpengét az emberi lelkekben, és Kerekes Elek és a Krúdy Vigadó vezetői aligha választhattak volna alkalmasabb időpontot e Krúdy-képsorozat bemutatására, mint az évnek ezeket a karácsonyillatú utolsó heteit. Amikor az egymásra, a múltba és a jövőbe nyíló emberi tekintetekben egyre inkább a szeretet növekszik fel mértékké, a kozmosz, az Isten, a természet és az ember közös jelszavává, szemben az eliramló napokkal, a mindent és mindenkit előbb vagy utóbb porrá és hamuvá rontó idővel. Azt is felmutatva így, hogy bizony van ellenszegülés a bennünk lakó ördögök és a mindenség vasmarka ellen: a szereteté és a művészeté. Az ezt felmutató szándék pedig az író életművéből, sorsából kiragadott eseményekről, álmairól, hőseiről, sőt érzelmeiről és gondolkodásáról festett képekkel a 2003-as év karácsonyának egyik legnagyobb kollektív ajándékozójává lépteti elő a festőművészt. Amely gesztusnak természetesen azok válhatnak részeseivé elsősorban, vagyis e közös örömöt szívükbe öltő emberekké, akik eljöttek ma, s eljönnek majd a következő napokban is ide, hogy egyszerre idézzék meg a nagy író emlékét, ápolják egyre virágzóbb nyíregyháziságukat, és gyönyörködjenek e karácsony előtti kettős tükörben: Krúdy Gyula, a szó és Kerekes Elek, a színek művészének szivárványos beszélgetésében, szimultán üzeneteiben. Egy-egy nagy művészi életmű értékminőségének kiemelt záloga az is, hogyan terjed ki más művészetekre, művészeti ágakra, mennyire van nyoma a kortárs és az őt követő alkotói világok beszélgetéseiben. A Krúdyét az irodalomban többek között Márai Sándor, Weöres Sándor és magyar költők verseinek sora emelte nagyra, Huszárik Zoltán és Sára Sándor műve pedig a filmművészetben állított máig nem évülő erővel középponti hősének emléket. A képzőművészet Krúdy-transzponálásába most Kerekes Elek lép be úttörő módon sorozatával, amely az ő kezén már nem egyedi, elszigetelt Krúdymotivációkat tükröz, hanem egy teljes világképet, táj-, ember- és történelemértelmezést. Hát hol is születhetett volna meg máshol az országban ez a nyomaiban, részutalásaiban is, a legtágasabb írói egészre mutató körkép-illusztráció, mint éppen Nyíregyházán, amely környékével, a Bujtossal, a Sóstóval s az erdőbe futó utakkal együtt ennek a teljes írói világnak az egyik legfontosabb és legizgalmasabb, a látásmód elemi paramétereit adó, felnevelő, primer forrása volt. Kerekes Elek ezekhez a forrásokhoz hajol oda kiemelt figyelemmel, amikor Krúdy tekintetén át varázsolja-villogtatja vissza az időből a rég halott dámát és gavallérját a tavon siklató csónakot, a Vigadó épületének már-már emberarcú, „vén svihák” portréját, s vándoroltatja át ezen a tájon a vörösből zöldbe váltó, majd a sóstói erdő fái között végképp eltűnő postakocsit. A kor modern Noé bárkájaként működő fedélzetén egy teljes kor hőseivel: asszonyaival, uraival, hajviseletével, ruházatával, a kocsis derekának az íjakéra emlékeztető hajlásszögével, lovainak abrakilla*

Jánosi Zoltán megnyitója 2003. december 16-án Nyíregyházán, a Krúdy Vigadóban hangzott el.

23

tával. Színeivel pedig Krúdynak elsőként a Nyírségben megpillantott s műveibe az itteni égről áthajlított szivárványát ragyogtatja ránk újra, azt a tüneményt, amit az író a maga által megszűrt és megértett, a széppróza síkján elemzett, keserűségekkel teli valóság és egy méltóbb emberi élet esélyei közé emelt. Ez a szivárvány pedig igen erős jelkép – mondhatni alapjelkép – az írói életmű megértéséhez éppúgy, mint Kerekes Elek látásmódjához: az író szemléletéhez és eszméihez hűen igazodó vizuális technikájához. Köztudott, hogy az európai kultúrában – a kereszténység első lépéseitől fogva – a szivárvány a remény szimbólumaként van jelen, nem más, mint „Istennek az özönvíz után az emberrel kötött szövetségének a jele, amely szerint nem lesz többé özönvíz a földön.” Az égi tünemény ezzel a fogalmi aurával ível át a történelem századain, egészen a jelenünkig, ahol – éppen egy magyar költő, Nagy László tollán – különös, egyszerre az európai történelem poklaira és a szakrális gondolati mezőkre nyíló jelentéssel újul meg: azzal ugyanis, hogy a szivárvány olykor keresztként viselkedik, amelyre, azaz a reményre, föl is lehet feszülni. A jobb emberi jövőért tett művészi erőfeszítések kontinuitása ezért alighanem ebben a mondatban nyilatkozik meg az egyetemes kultúrában is legvilágosabban: „Lángot kilehel deres ágra? / Ki feszül föl a szivárványra?” (Ki viszi át a szerelmet) Ez a példázat, az örökké szivárványokra feszülő emberi lét nyilatkozik meg nagyszerűen, illetve válik szemmel láthatóvá, tapinthatóvá, sebeivel is elevenné, szinte elevenen fájdalmassá a Krúdy-inspirációk lényegét megértő Kerekes Elek vásznain. S nemcsak a szivárvány, de a mögötte izzó sebek felmutatása is ajándék ma itt, Krisztus születése előtt éppen egy héttel, Krúdy Gyula egykori lépteinek helyén. Mert e külső szivárványok mellett Krúdy megfesti szavaival a belsőt is. És ha a külsők ragyognak, ezek a belsők fájdalmasak. Krúdy Gyula a szivárvány sebeiről is beszél, miközben a két világháború közötti embert értelmezi. Az emberi magányra, elhagyatottságra, árvaságra, becsapottságra, a történelemtől elengedett kezű ember félelmeire, bizonytalanságára, az önmaga támadásaitól kifosztott európai lét arcaira szivárog rá a szivárvány-szavak vére, és ott lappang, mint a farkasok árnyéka a sugárzó felületek, a fénylő dallamok, a színes metaforák fölött – a tragikum is. Nos ezt a legkülönlegesebb Krúdy-varázslatot a legnehezebb átültetni bármilyen más nyelvre, a képzőművészet jelrendszerére is. A külső szivárványok, a látvány színei, fényei és árnyékai könnyebben megragadhatók, ilyenkor az impresszionizmus gyakorlata és technikája ügyesen vezetheti a festő ujjait. De a szivárvány fölsebzett, az emberben lakó belső vérköreinek rajza, a szívek mögötti ordas, a fény mögött settenkedő kés, a mosolyok mögött tátogó szakadék hatalmas próbára teszi a művészt. Nem pedig a kezét, hanem a szellemét. Mert a Krúdy-lényeghez itt jut el végleg, s akár az írónak, ekkor már neki is csak a Nagy Semmire lehet támaszkodnia, abból emelni „palotát, házat, erős várat”. A természetből, arcból, vonalból, festékből, foltból, hiányból, törésből, a perspektívák örök megszakadásából, a figura-homályból, a fényből kell megteremteni azt az eleven emberi lelket, ahol a szivárvány nem egyszerűen lakik, hanem megtörténik, sőt meg is sebződik, sőt darabjaira törik, sőt össze is roskad. De mindezt már saját, sugárzóan kibocsátott, s a levegőben még ott izzó emlékezete előtt. Krúdy Gyula tehát szivárványtekintetű ember volt, de a szivárvány sebét is magán viselte stigmaként. S amit itt a képeken látunk, ezeket a sebeket is átemelő kitűnő műfordítás is voltaképpen: magyarról magyarra, csak nem azonos jelrendszerekben, hanem a

24

szó, a nyelv jeleit alakítva színekké, árnyakká s ragyogássá, a beszéd szivárványát minősítve át látvánnyá, befoghatóvá varázsolva ekként a tekintetekbe is. S Kerekes Elek ezt a Krúdyban élő, egyszerre tündökletes és fájó, kettős szivárványt fogta meg, ragadta elő a Krúdy-hagyatékból, villanó szemmel, a legérvényesebben. A líra alkatában jóllehet, mert az iskolák sorát kijárt művész sokféleképpen tud festeni, de amit a Krúdy-művekkel tesz, az bizonyosan költészet. Az ecsetvonások benne a metaforák, a tónusok benne a rímek, a kompozíció ritmussá, a figurák és a tárgyak allegóriákká és szimbólumokká válnak képein, a tájak vonásaiból pedig tagoló strófák lesznek, miközben – ráadásul – az egész képekbe fogott mű, hol erősebb, hol halkabb akkordokkal – muzsikál, zenél. A fények, árnyak és színek kottájából leginkább hegedűk, nagybőgők, távoli hegyoldalakra kitett zongorák hangján beszél a világ, s ott mormol közöttük a nyáresti fenyves-hangú gordonka is. És nagyon sokféle módon és műfajban szól ez a Kerekes-féle zene, s valamennyin át Krúdy, avagy Szindbád, a tükörképe suttog. Hozzánk beszél. Dalban, szimfóniában vonósnégyesekkel, miközben Kerekes Elek Krúdy kezének árnyéka nyomán karmesteri pálca helyett egyetlen szál ecsettel vezényli ezt a zenekart. Azt mondja, tiszták vagyunk, szépek vagyunk, igazak vagyunk – pedig szomorúak is vagyunk és elhagyottak. Azt mondja, hogy színes a remény és a szivárvány a legelhagyatottabb ember szemeinek az ablakába is beköltöztethető, hogy igenis kiszínezhető a világ nagy szürke képeskönyve, benne a milliárdnyi lappal: az emberi sorsokkal. De nekünk, és csak nekünk, akik itt élünk a városban, még ennél finomabb tartalmakat is üzennek a képek: azt, hogy a szindbádi színek – az alapélményt jelentő szivárvánnyal együtt – itt ébredtek meg ezen a tájon, talán néhány lépésnyire innen, a tóparti mennybolt fölött. Mert Krúdy nem az íróktól tanult elsősorban írni, hanem a nyírségi természet mondattanától: a Bujtosi tavon tovavibráló alkonyati fénynek a mellérendelő szintagmáit, az akácok zúgásának végtelen kötőszavait, az ősszel a fákról leomló piros és sárga levelek hatalmas alárendelő szószerkezetláncainak folyamát és a Sóstón villanó fények és árnyak gyors mutatószavait írta bele novelláiba, regényeibe, és vegyítette eleven költészetté. A nyírségi fények, ízek, hangulatok, a szemünk sarkából kipörgő falevelek, a tó tükrére hullott vadgalambtollak, a tóban önmaguk árnyékait fürdető fűzfák és a fehérkötényes nyárfacsoportok hajladozásainak grammatikáját Kerekes Elek a festészet nyelvtanává varázsolta át, és itáliai: velencei, római és Európa egyéb geográfiai körzeteit a városunkba hozó képei mellett, így lett ő, vagy így lesz ő az egyik legnyíregyházibb festő. Krúdy vitorláin hajózva be a kisebb haza még ismeretlen, de jellegzetes, nyíri akcentussal beszélő, a természet anyanyelvét használó belső tágasságaiba, szindbádi útra kelve maga is, a különösen őszi és téli fényekben pompázó Krúdy-hangulatok felé. Micsoda gyönyörű és szent fosztogatás ez! – kiálthatunk föl, akik jól ismerjük, és nemcsak a szemünkben, fülünkben, de a sejtjeinkben is őrizzük ezt a földet. Hiszen jól látható, hogy Kerekes a Sóstó csipkebokrairól, a megvéresedett sétány őszi gesztenyefaleveleiről lopja le a piros színt, a deresedő októberi füvekből keni vásznaira a zöldet, a kéket a Sóstón járó öregemberek riadt tekintetéből veszi, az ezüstöt pedig a tó halainak pikkelyeiről csillantja fel a képeire. Ezekből a természeti és emberi mikrotájakból áll össze a Krúdy-sugallta kép, majd a képek sora, azután az életmű ikonja. De a szentek arca helyén a Krúdy-látta világ, a Krúdy-érzékelte természet, a Krúdytól megragadott emberek arca tükröződik rajta, okulásul és tanulságképpen, és a szivárvány mögött egy csöpp finom iróniával is a magára oly nagyon büszke, eszére, erejére, a természetet igába vonó könyörtelenségére oly kevély ember iránt. Ugye, milyen törékenyek vagyunk?

25

Ugye, mennyi látszat fog bennünket körbe? Sőt, a legnagyobb látszat talán éppen mi vagyunk, a fények, árnyak, színek, hangulatok és tárgyak eme örökké változó, nyugtalan konstellációjában. Mi: az esendőség fényből szőtt szobrai, jelenések csak a világfáról pergő falevelek, azaz a percek lombzuhogása alatt. Így lesz a színekből gondolat, a foltokból, hiányokból, az egymásba olvadó csöndekből pedig filozófia. Vagyis e képek mögött, a látvány halk izzásai alatt, a keretek mögötti néma emberi hátterekből Kerekes Elek most ezek felismerésére, sőt inkább ennél többre: érzékelésére tanít. S miközben Krúdy figuráit, arcait, a Krúdy pillantásaiba fogott régi Nyíregyházát festi, még szélesebbre tárja a Krúdy-befogadásnak azokat a mind izmosabb karjait, amelyek az utóbbi évtizedekben, különösen az utóbbi években fokozott erővel nyúltak, immár a városfalakon belülről, Krúdy Gyula örökségéhez. S így lényegében azt a munkásságot folytatja az ecsettel tovább, amit Katona Béla irodalomtörténész tett a pályát elemző tollával. S a város Krúdy-emléktáblái, műemlékei, így a legfrissebb remekmű, Varga Imre szobra mellé immár méltón állíthatók oda Kerekes Elek képei is. Kerekes Elek boldog festő, mert a magányos Krúdyn át egy közösség létélményét is kifejezni képes alkotó. Velünk együtt érzi és érti nemcsak Krúdy Gyula, hanem a táj idegrendszerét is. A sóstói erdő mély lélegzetét, az égbe csillogó tó sugarakkal működő reflexeit, az embert gyolcsba göngyölő párák puhaságát a parton és magát az embert is a tájban. Ezért lesz az első élményünk, ha ránézünk a képeire, hogy a világ minden durvasága, kíméletlensége ellenére ebben a világban otthon vagyunk. Ezért lesz ismerős az emberek mozdulata, a virágok színe, még az arcra mélyülő ránc is. S amíg otthon vagyunk ezekben a képekben, a képek tovább viszik a régió atmoszféráját, művészeti örökségét, és tovább tágítják ismertségünket, kultúránkat is. S noha egy kicsit fáj, egy kicsit szomorú, egy kicsit a múló idő fenyegetésére is figyelmeztet, s ráadásul egy kicsit meg is csipked bennünket e képek világa, Kerekes Elek festményeiben nagyon jó otthon lenni. Mert azt üzenik, hogy létezik lakható világ, létezik még otthon, s az az otthon megteremthető ezen a földön, s legalább ittlétünkben nem vagyunk teljes kiszolgáltatottjai az időnek. A művészetben bizonyosan nem. A 125 éve született és 70 éve az égbe ellépegetett Krúdy most tehát visszatér hozzánk e képekben, ide, az ifjúsága színtereire, a Boldogult úrfikoromban múlhatatlan idővilágába, az egykori Vigadó falaira, beköltözve onnan a tekintetünkbe, a szívünkbe is. Lakjon hát ott sokáig, és szülessen újjá még sokszor Kerekes Elek ecsetjének varázslatával. És most sétáljanak közelebb a szivárványokhoz, szakítsanak a tekintetükbe egy-egy darabot, és vigyék el magukkal a karácsonyfák közé Kerekes Elek ajándékait.

26

BABOSI LÁSZLÓ

„KEDVES MIKLÓS BÁTYÁM!” Ratkó József levelei Horváth Miklóshoz Egy költő életművéhez minden olyan eredetileg nem szépirodalomnak szánt írásos dokumentum (levél, jegyzet, hivatalos irat, napló, töredék, rajz) szervesen hozzátartozik – igaz nem esztétikai minőségével, bár sokszor ez sem kizárható –, mely hozzásegíti olvasóját a költő személyiségének, gondolkodásának és üzeneteinek mind pontosabb megértéséhez. Ratkó József több mint száz megmaradt levelének nagy része ehhez a típusú dokumentumok közé sorolható, közöttük az alább bemutatottakkal. A költő édesanyja 1949-ben elhunyt. Mivel édesapjuk nem vállalta nevelésüket, a Ratkógyerekek a hajdúhadházi Gyermekváros polgárai lettek, amit 1950 áprilisában Tiszadobra telepítettek át. Ratkó, befejezvén az általános iskolát, 1951 szeptemberétől „ifjúsága városában”, Nyíregyházán, a 7. számú Magasépítőipari Technikumban kezdte el a középiskola első osztályát. Tanulmányi értesítője szerint az első két évben jól tanult, de harmadikos korában egyre rosszabbul érezte magát a technikumban, mert a magasépítészet igen távol állt érdeklődési körétől. Az 1953/1954-es tanévben félévkor és év végén néhány szakmai tantárgyból „szándékosan” megbukott: nem járt be bizonyos órákra és nem teljesítette a követelményeket1, de ekkor már szorgalmasan írta verseit, melyek közül sok megjelent a helyi napilap, a Szabolcs-Szatmári Néplap hasábjain. Szerencséjének és „irodalmi sikereinek” köszönhetően az iskola nem gördített akadályt az elé, hogy 1954 szeptemberétől az Állami Kossuth Lajos Általános Gimnázium harmadik évfolyamán koptassa a padokat. A nagy múltú iskola életébe könnyen beilleszkedett, s annak hamarosan megbecsült diákja lett. Itt ismerkedett meg az irodalomszerető földrajz-történelem szakos tanárral, Horváth Miklóssal, akivel szorosabb, egyfajta atya-fiúi kapcsolatot alakított ki. Horváth Miklós2 1935-ben szerzett középiskolai tanári oklevelet a szegedi egyetemen. 1938-ban ugyanitt bölcsészdoktorrá avatták. Szegeden kezdett el tanítani a Tunyogi Csapó János gimnáziumban, majd 1940-től a nagykállói Szabolcs Vezér Gimnáziumban folytatta pedagógusi pályafutását3. 1952-ben átkerült Nyíregyházára, a Kossuth Lajos Gimnáziumba4. „Az első verseimet elsősorban tanáraimnak mutattam meg – emlékezett vissza Ratkó József. Volt egy nagyon kedves tanárom … Horváth Miklós bácsi … Ő ugyan nem volt irodalmár, de mint volt lelencgyerekben megbíztam benne, és neki mutogattam a verseimet”5. Horváth tanár úr annyira szerette Ratkó költeményeit, hogy 1956 májusában, a Kossuth Gimnázium 1

Tanulmányi értesítője szerint Ratkó 1954. augusztus 28-án épületiparos és építészeti rajz tantárgyakból elégtelen javítóvizsgát tett. Ezért tanulmányait „csak a harmadik osztály megismétlésével folytathatja”, azonban az iskola vezetése nem emelt kifogást az ellen, hogy „tanulmányait más középiskolában folytassa”. 2 Abádszalók, 1910. – Keszthely, 1991.† 3 A nagykállói m. kir. állami Szabolcs vezér gimnázium évkönyve az 1939–40. tanévről. Nagykálló, 1940, 34. old. (A gimnáziumot 1950-ben a Budai Nagy Antal névre keresztelték át.) 4 Emlékkönyv. Nyíregyházi Kossuth Lajos Gimnázium 1806–1956. Szerk.: HORVÁTH Sándor, MARGÓCSY József. Nyíregyháza, 1957, 163. old. Horváth Miklós 1953-ban a budapesti egyetemen egy „politikamentes” kémia szakos diplomát is szerzett. 5 Debreceni Városi Könyvtár. A Helytörténeti Fotótár Hangtára. 319/c.

27

jubileumi ünnepségsorozatának egyik előadásán „nagyon lelkesen és szépen”6 hármat elszavalt: az Ének a parasztember feleségéről, az Epigramma egy régi sírnál és a Nem emlékszem címűeket7. 1956 szeptemberétől 1959-es „eltanácsolásáig” Ratkó a szegedi egyetem bölcsészkarán folytatta tanulmányait magyar-történelem, majd fél év eltelte után magyar-olasz szakon, de amint a levelei tanúsítják, tanárával való kapcsolata nem szakadt meg. Horváth Miklós Nyíregyházát követően hosszú ideig Debrecenben élt családjával, a Dohányipari Technikumban tanított, majd Keszthelyre költözött. Ratkó József pályafutását a költő haláláig figyelemmel kísérte, s a maga környezetében költészetének lelkes terjesztője lett. Kapcsolatukat jól jellemzi az alábbi két levélből származó idézet, melyeket Ratkó egy másik atyai jó barátjához, mentorához – az egyébként Horváth Miklóssal jó viszonyt ápoló –, Kiss Tamás debreceni költőhöz írt: „Gondolom, jó lenne, ha Miklós Bátyámtól is elkérne néhányat, neki több Ratkó-verse van, mint nekem.”8 „Köszöntöm Horváth Miklóst is szeretettel. Önéletrajzomat alighanem neki fogom ajánlani.”9 Horváth Miklós hagyatékában megmaradt Ratkó hét levele10, a Hazafias Népfront 1985. decemberi konferenciáján elmondott beszédének eredeti szövege (ez nyomtatásban csak erősen cenzúrázva jelent meg!11), valamint számos kéziratos és gépiratos verse, közöttük olyan, az ötvenes években írt költeményekkel, melyek a költő életében soha nem jelentek meg. Ezek a Ratkó József Összes Művei I. Versek12 című kötetben mind megtalálhatóak. A következőkben Ratkó József irodalomtörténeti és kortörténeti szempontból is figyelemre méltó leveleit közöljük. Az első három levél különösen értékes a Ratkó-filológia számára, mert a költő egyetemi életébe kapunk bepillantást, továbbá részletesen megismerhetjük az egyetemről való „eltanácsolásának” történetét. Az utolsó levél pedig irodalmi stílusával emelkedik ki a többi közül. A levelek után Ratkó Horváth Miklósnak írt négy dedikációja olvasható.

6

Uo. Emlékkönyv. Nyíregyházi Kossuth Lajos Gimnázium 1806–1956. Szerk.: HORVÁTH Sándor, MARGÓCSY József. Nyíregyháza, 1957, 57. old. 8 RATKÓ József: Levél Kiss Tamásnak. 1959 elején. = KISS Tamás: Kettős tükör. Levelesláda. Debrecen, 2002, 192. old. (Kiemelés tőlem – B. L.) 9 RATKÓ József: Levél Kiss Tamáshoz. Berkesz, 1963. október 13. = Kiss Tamás (1912–2003†) hagyatékában. Ez a levél nem szerepel a Kettős tükörben; a másolatát Kiss Tamás bocsátotta rendelkezésemre még a Kettős tükör megjelenése előtt. 10 A hagyatékot Horváth Miklós egyik fiának özvegye, Horváth Tiborné kezeli, akinek itt szeretném megköszönni, hogy rendelkezésemre bocsátotta Ratkó József leveleit. 11 RATKÓ József: Hiszek az idő Szent-Háromságában. = Olvasó Ifjúság, 1986, 2. sz., 32–53. old. = A Hazafias Népfront kongresszusa 1985. december 13–15. Bp., 1986, Magyar Távirati Iroda Kiadója, 147–148. old. 12 Ratkó József Összes Művei I. Versek. Második, bővített kiadás. Bp., 2003, Kairosz Kiadó. 7

28

Kedves Horváth tanár elvtárs!13

1.

Nehogy azt tessék gondolni, hogy a hallgatás egyenlő a felejtéssel. Indoklásul azt hozom fel, hogy azóta semmit sem írtam, tehát nem történt velem semmi, ami levélbe kívánkozik. Most fölöttébb rossz hangulatban vagyok; bosszant az itteni írócsoport egyes tagjainak önteltsége – eleddig kapcsolatban állottam velök, de az a tervem, hogy visszalépek, mert nem vagyok közéjük való. Egy-egy szerzői est után elmennek inni, s az örök életről fecsegnek – tisztelet a kivételnek –, mint jól megérdemelt jussról. Ez már pofátlanság! Hogy velem mi történt közben? Félig-meddig meggyógyultam, eljöttem ide, és rájöttem, hogy jobban szeretem Szabolcsot, mint szülővárosomat14, s jobban, mint Szegedet, ezt a „nyugodt” és szép várost. A nyugodtság valójában tespedtséget jelent. Irodalmisága? Rég a múzeumban van, s Németh Ferencen kívül nincs egy tehetséges költőember sem. Nincs jogom így ítélni, de nekem ez a véleményem. Az egyetem? Megszokom lassan, bár nem ilyennek képzeltem. Olyan apró dolgokat tanítgatnak, amelyekkel bíz nem lesz gazdagabb az ember tudása. Persze, ez nem általános. – Naponta egyszer étkezem, és lassan ebbe is belejövök. Egy ruhám van, egy cipőm és egy zoknim. 470 Ft-ot kapok hónaponkint, 170 elmegy a lakás-étkezésre, 300-ból cigarettát, könyveket és tankönyveket kell vennem. Az a tervem, hogy kérek az Irodalmi Alaptól annyit, hogy fel tudjak öltözködni. Mindent összevéve – jól vagyok. Egyszer már referáltam Balassi ifjúságáról – és Koltay bácsi15 szerint elég jól. Most egy filozófiai referátumot készítek – nehéz, mert sok az anyag és csak 45 percig hagynak beszélni. Az elmúlt hetek-hónapok eseményeit csak üdvözölni tudom, de erős a gyanúm, fogják még alább is adni – azaz némileg megszorítják majd ezt a sajtó-, meg mindenféle szabadságot. A Rajk-ügy egészen nevetségessé lesz, ha nem vonják felelősségre a főbenjáró bűnösöket16. Rákosit sajnálom a múltja miatt, dehát Rajknak is forradalmi múltja volt. Ebben az egész lelki felszabadulásban az a dühítő, hogy megint a szovjetek szabadítottak fel bennünket. A XX. kongresszus17 nélkül aligha jutottunk volna eddig. Persze, nagyon örülök, mert többek közt engem ill. verseimet is igazolják18, hallgatólagosan „rehabilitálják” (már ez a szó is kopik) az események. Én azért megmaradok a tiltott gyümölcsnél, míg csak meg nem fúlok tőle.

13

A leveleket az eredeti kéziratok ortográfiai sajátosságainak tiszteletben tartásával közlöm! Ratkó József Budapesten született 1936. augusztus 9-én. 15 Koltay-Kastner Jenő (1892–1985†) irodalomtörténész. Ratkó az első félévben magyar irodalomtörténetet hallgatott tőle, s hozzá járt szemináriumra is, később olasz szakosként vett fel nála órákat. 16 Itt az 1949-ben koholt vádak alapján elítélt és kivégzett, „a főbenjáró bűnösöktől” egyébként semmiben sem különböző kommunista Rajk László és társai rehabilitálásáról beszélt Ratkó József. Rajk Lászlót és társait 1956. október 6-án temették újra. 17 Ratkó a Szovjetunió Kommunista Pártjának 1956. febr. 14. és febr. 25. között lezajlott XX. kongresszusára utalt, ahol Hruscsov, „leleplezve” Sztálin cezaromán személyi kultuszát és totális diktatúráját, meghirdette az enyhülés és a desztalinizáció politikáját. 18 Ratkó Józsefet néhány szókimondó és rendszert bíráló kéziratos verséért 1955-ben a Szabolcs-Szatmári Néplap egyik, a névtelenség jellemtelenségébe burkolózó szerzője, a Jegyzetek megyénk két költőjéről című cikkében [1955. okt. 16., 244. sz., 4. old.] megtámadta és kioktatta. Ratkó válaszát [Válasz a „Jegyzetek megyénk két költőjéről” című cikkre] – a kor sajtóetikai szokásainak megfelelően – természetesen nem közölték. [Erről lásd: BABOSI László: Ratkó József 1955-ös „afférja” a Szabolcs-Szatmári Néplappal. Egy eddig publikálatlan Ratkó kézirat(ról). = Könyvtári Kishíradó, 2003, 2. sz., 32–34. old.] Ratkó a cikkben megtámadott verseire utalt. 14

29

Írtam egy verset. Nem tudom, milyen; addig nem is adom ki a kezemből, míg Tanár elvtárstól nem tudom meg.19 Levelemet zárom. Szeretettel üdvözlöm Tanár elvtársat és családját és a tanári kart. Ratkó József U. i.: A kötetet még nem küldtem el a debreceni Magvetőhöz, most gépelgetem, megjelenése ‘57 közepére várható, ha nem dobják vissza20. [1956. október 6. előtt.]

Kedves Miklós Bátyám!

2.

Amint a levél terjedelme, jobban mondva tartalma tanúsítja, a hosszú hallgatás ellenére sem felejtettem el, s a Miklós Bátyámhoz fűző kötelékek sem lazultak meg. A hallgatás oka valószínűleg az elfoglaltság, semmi esetre sem a felejtés. Most sem fogok hosszú levelet írni. A versek talán többet árulnak el rólam, mint a levél. Máról holnapra élek, jobbára csókkal, ritkán étellel. Hogy tetszik lenni, kedves Miklós Bátyám? Mi a helyzet Nyíregyházán? – Ne haragudjék, hogy a kabátért nem mentem el; nem volt pénzem, barátom költségén utaztam fel onnan Pestre. – Szeretnék valami meleg, igazán baráti szót írni Önnek, de nem tudok. Nyakig vagyok a versírásban, 5-6 téma hever félig leírva21. A verseken kívül írtam egy ideológiai cikket, amelyben egy új elméletet állítok fel. Alapos és megfontolt idea, de addig nem akarok semmit sem írni róla, míg el nem küldhetem – időm híján – az egészet, érveivel, indoklásaival. A következő levéllel biztosan menni fog. – Az egyetemen semmi változás. Leadtam a történelmet, ezt a kaméleontantárgyat, s helyette az olaszt vettem föl. Vizsgám még nem volt22. Kérem Bátyámat, hogy a verseket mutassa meg Olga néninek is23, valamint üdvözletemet is tessék szíves lenni átadni. – Én sovány vagyok, éjszakázom és keveset eszem, de ésszerűen élek. A szervezetem – megfigyelésem szerint – jól bírja ezt. Lehet, hogy hamarabb elkopok, de most dolgozni, írni kell! Arra kérem Miklós Bátyámat, hogy tu-

19

Ratkó József kiemelése. Ratkó József 1956 júniusában kötött szerződést a debreceni Alföldi Magvető könyvkiadóval első könyvének kiadására. Végül a kötetet nem dobták vissza, de a forradalom leverése után a kiadó nem működött, s a nyomda újraindulása után már „átmeneti nehézségek” miatt nem vállalták a kiadást. Sok próbálkozás után Ratkó első kötete, a Félelem nélkül 1966-ban jelent meg. 21 Ratkó ekkoriban írta pl. a Szerda, csütörtök, péntek, a Mert vér ez is, Bármi, csak mégse ember című verseit. 22 Mivel az 1956/1957-es tanév I. félévét és a vizsgaidőszakot a forradalom, a harci cselekmények és a megtorlás miatt nem tudták rendesen megtartani, így ebben a félévben senki sem vizsgázott. Ezért írta Ratkó, hogy vizsgája még nem volt. 23 HORVÁTH Sándorné GAZSÓ Olga Ratkó József egyik osztályfőnöke és magyartanárnője volt a Kossuth Gimnáziumban. 20

30

dakolja meg Margócsy tanár úrtól24, hogyan áll a kötet kiadása. Levelemet zárom. Szeretettel és tisztelettel üdvözlöm Miklós Bátyámékat: Ratkó József25 U. i.: Elnézést a sovány levélért. Szeged, 1957. március 30. 3. Kedves Miklós Bátyám! A csomagot megkaptam, nagyon-nagyon jólesett. Köszönöm. A nagykabátra vonatkozólag csak annyit: nem tudtam visszamenni Nyíregyházára, mert kifogytam a pénzből, s Pestre is csak egyik barátom pénzén tudtam fölmenni. Most nem tudok belekezdeni abba, amit írni akarok. Arról van szó, hogy van egy édes menyasszonyom. Takaros, csinos, de a legfőbb erénye mégiscsak az, hogy nagyon szeret. A hivatalos eljegyzés karácsonykor lesz, a házasság rá két évre, negyedéves korunkban – már csak azért is, hogy együvé kerüljünk. Szívesen meghívnám Miklós Bátyámat az eljegyzésre, sőt, kérőnek is elfogadnám, de nem tudom lehet-e, meg aztán messzi is van. Miklós Bátyám jobban ismer bármelyik bátyámnál,26 s két bátyám közül e tekintetben jelenleg egyik sem jöhet számításba. A tablóbálra nem tudok lemenni. Időés pénzzavar miatt. Június elején kezdődnek a vizsgák, és én még semmit sem tanultam. Azért persze nem félek. Most két versnél többet nem tudok küldeni, de sok szép témám van. Olga néninek tessék majd megmondani, hogy írni fogok. Most nincs időm. Én jól vagyok, sokat eszem (naponta 1-szer); kaptam egy ruhát a Vöröskereszttől, most azt nyűvöm. Az irodalmi berkekben itt Szegeden semmi hír. Nemrég fogták le egyik írótársamat, de már kiengedték. Puhítják az embereket. Én azonban nem vagyok spongya! Nem tudom, Miklós Bátyámnak mi a véleménye erről a szemfényvesztő politikáról (vagy ne káromkodjam?), de ez már sok!27 Szegeden most május 1-én az egyik helyen már kirakták a régi címert is28. Visszatáncolunk szépen 1956-ig, vagy még visszább! Déry Tibor29, Eörsi Pista30, Német Feri31 … – én nem tudom, milyen jogon fogják le az írókat! – Itt nem lehet sunyítani, ütni kell, ütni kéne. Van az emberben elég szusz 24 MARGÓCSY József (1919) magyar–francia szakos középiskolai tanár, irodalom- és helytörténész, a nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskola nyugalmazott főigazgatója. Margócsy József ekkor a Kossuth Gimnáziumban tanított. Ratkó és Margócsy József kapcsolatáról lásd még: MARGÓCSY József: Ratkó néhány ifjabbkori verse. = Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Szemle, 1996, 3. sz., 405–415. old. 25 A levél másik oldalára Ratkó rámásolta az Egy disztichon, az Epigramma és a Pilátus című verseit Ezeket lásd: Ratkó József Összes Művei I. Versek. Második, bővített kiadás. Bp., 2003, Kairosz Kiadó. 26 Ratkó József kiemelése. 27 Ratkó itt a forradalmat követő kádári „rendcsinálásról” beszél. 28 A Rákosi korszak címerét. 29 Déry Tibor író (1894-1977†), az 1956-os forradalomban játszott szerepéért 1957 és 1960 között börtönben ült. 30 Eörsi István költő, műfordító. 1956 decemberében őt is letartóztatták majd elítélték. 1960-ban amnesztiával szabadult. 31 Németh Ferenc költő, később újságíró; 1956 után a Perbíró-perben elítéltek.

31

hozzá, azt is tudja hová kell, de nincs egység. Oszolj-t parancsoltak, s az Élet és Irodalom gyenge és aljas kísérlet a sorakozókra!32 Nem tudom, milyen szellemi felsőbbség jogán parancsolnak holmi lakatosok, műszerészek az íróknak?! De meg aztán, ami nagyobb – a népnek?! Marx sem volt műszerész és Lenin sem! A teóriáról nem írok. Alapjában hibás. Túlhaladtam már. Már nem tudok mit írni. Nyelvi előadás van és az előadó lyukat beszél a hasamba. Fáj a fejem is. Délután is lesz órám. Ajjaj! Alapjában véve mégis jó itt. Önállóan dolgozhatik, kutathat az ember, és ez nagyon jó. Most írtam az ikes igékről egy referátumot. Az előadó nagyon megdícsért, mert sok önálló megfigyelést (főleg a szabolcsi nyelvről), új teóriát tartalmazott. Egyéb nem történt velem. Levelemet zárom. Üdvözlöm az egész családot. Meleg szeretettel Miklós Bátyámat is: Jóska 1957. május 3. U. i.: A közlést a Szabolcsi Néplapba megengedem két kikötéssel: Pro primo: a versekhez semmi kommentárt nem fűznek politikai vonatkozásban. Pro secundo: Versenkint 100, de legalább 80 Ft üti markom33 (valamiből nekem is élnem kell), és az újságból 1 tiszteletpéldányt küldenek. Ha a feltételek valamelyikét nem teljesítenék 100%-ban, akkor nem közöltetek. Olyan verseket, amelyeket nem én küldök – akár közvetlenül, akár közvetve – ne közöljenek. A múltkor sem egyeztem bele a közlésbe34, mégis közölték, ez pofátlanság volt tőlük. Az Apám c. verset is a régi formájában közölték. Kérem Miklós Bátyámat, hogy feltételeimet közölje a szerkesztőséggel. Ha elfogadják, közöljék azonnal a Szerda, csütörtök, péntek címűt és a Mert vér ez ist, t. i. rettentő nagy szükségem van pénzre35.

32

1957. március 15-én jelent meg az Élet és Irodalom első száma, „amely nem csupán irodalmi orgánum volt – írja Standeisky Éva –, hanem a kulturális irányítás szócsöve is. Merev, rigorózus, olykor a hivatalos vonaltól balra elhajló szerkesztőség állt az élén. A szerkesztőbizottság tagjai abból a viszonylag szűk alkotói körből kerültek ki, melynek tagjai 1957 elején a hatalom mellé álltak, s csaknem minden irodalommal foglalkozó testületben helyet kaptak.” STANDEISKY Éva: Az írók és a hatalom. 1956–1963. Bp., 1996, 1956-os Intézet, 233. old. 33 Ratkó József kiemelése. 34 Ratkó Józsefnek négy verse jelent meg – Halk panasz, Aki író ember, Apám [Mint őszidőn...], Játék komolyan – a Szabolcs-Szatmár Népe 1957. január 6-i Vasárnapi mellékletének 3. oldalán. 35 A versek végül nem jelentek meg e lapban.

32

4. Kedves Miklós Bátyám! Levelét a legjobb időben kaptam; már magam is azon voltam, hogy írjak a nyíregyháziaknak, s onnan tán megkapom Miklós Bátyám címét36. Igen szükségem lett volna baráti leveleire. Tömérdek kellemetlen dolog történt velem tavaly május óta. Hamarjában nem tudok mindent elmondani, a lényeget – jót-rosszat – ideírom. Ez év április 9-én elvettem egyik évfolyamtársamat37 – január végére gyermeket várunk. Megértjük és szeretjük egymást. Sokat nélkülözünk. Az Irodalmi Alaptól kapok havonkint 500 ft ösztöndíjat, a Tiszatájnál kifutó vagyok 300 ft-ért 2 hete. Október óta fogytam 5 kilót. Kb. 55 kiló lehetek. 1957. májusától kezdődően súlyos idegbetegségem volt. Halálfélelmek, visiók, hallucinációk. Olykor azt hittem, megőrülök. Ha magamban voltam, valaki szüntelenül noszogatott, borzalmas dolgokra nógatott. Pókarcú rémeket láttam.38 A nyáron 4 hétig a bp-i Hárshegyi Férfi Idegosztályon voltam, úgy-ahogy meggyógyítottak. Tehát az egyetemen másféléves elmaradásom van. Hiányoztam az órákról; vizsgáimat, szigorlataimat ennek ellenére jó átlaggal teljesítettem, kivéve az olasz szigorlatot, amelyből már az írásbelin sem tudtam elégtelennél jobbat szerezni. A kórházi kezelés – két heti altatás – után emlékezetem teljesen kihagyott, csupán gyerekkoromra és a versekre emlékeztem. De ha ez nem is, a másféléves hiányzás elegendő mentség és indok az olasz elégtelenre. No, mégsem lenne semmi baj, ha egy újabb skandalum nem jött volna közbe! Ennek hosszú sora van. Tavaly alakítottunk egy Fiatal Írók Munkaközösséget39, amelyben azóta egymás verseit hányjuk-vetjük meg. Készítettünk egy antológiát (december végére várható a megjelenése)40. 4 hete – kedden – felolvastam ott a Nagynéném a miniszterasszony c. friss versemet, amely „rokoni” viszonyunk befejező gesztusa volt részemről41. Nos, mit kaptam? Egy költőnek sokféle titulusa van, de azok 36

Ekkor Horváth Miklósék már Debrecenben laktak. Hargitai Lujzát. 38 Ennek az élményének leírását lásd az Ének a túlsó partról c. versben [Ratkó József Összes Művei I. Versek. Második, bővített kiadás. Bp., 2003, Kairosz Kiadó, 441–442. old.]. 39 Pontosan: Egyetemi Írók Munkaközössége. 40 Erről lásd: KISS Lajos: Egy antológia elé. = Tiszatáj, 1958, 11. sz., nov., 1. old. – Az antológia végül Ratkó József versei nélkül jelent meg: Szegedi fiatalok antológiája. Szerk.: KIRÁLY István, KISS Lajos, Bp., 1959, Szegedi Tudományegyetem Collegium Artiuma – Szépirodalmi Könyvkiadó. 41 A vers Ratkó József édesapjának testvéréről, a „hat elemit” végzett, de ennek ellenére miniszterségre emelkedő Ratkó Annáról szól. A költő persze nagynénjén keresztül a Rákosi-rendszer káderpolitikáját gúnyolta ki, ami egyben a korabeli rendszer bírálatát is jelentette. RATKÓ Anna (Párkánynána, 1903. aug. 19. – Bp., 1981. júl. 20.†) az 1945 utáni korszak egyik jellegzetes nőpolitikusa. Textiltechnikus, szociáldemokrata majd kommunista: 1927-ben az MSZDP-be, 1942-ben a KMP-be lépett be. 1945-1949 között a SZOT alelnöke. 1945ben és 1947-ben az MKP parlamenti képviselőjévé választották. 1949 és 1953 között népjóléti illetve egészségügyi miniszter. 1953-tól a SZOT titkára. 1956 után a Textilipari Dolgozók Szakszervezete elnöke. Neve a Rákosi-korszaknak a népszaporulatot adminisztratív eszközökkel növelő szociálpolitikájáról híresült el. Hivatali ideje alatt került sor a népjóléti minisztérium leépítésére azzal a jelszóval, hogy a népi demokrácia minden intézkedése egyben népjóléti intézkedés is. Mivel a rendszer a teljes foglalkoztatottságon és azon alapult, hogy valamilyen formában mindenki munkaviszonyban áll, a „népjóléti” állami funkció gyakorlatilag társadalombiztosításra és munkavédelemre, valamint a gyerek- és időskorúak védelmére szűkült. Az 1950-es évek elején az alacsony népességgyarapodás miatt a kormányzat rendeletileg kívánt beavatkozni a nagyobb születésszám érdekében. 1953 februárjában minisztertanácsi rendeleteket hoztak a családi pótlék növeléséről, az anyák, terhes anyák és a gyerekek fokozott védelméről, a szoptatási szabadság bevezetéséről. Gyakorlatilag betiltották és szigorúan büntették az abortuszt. Az intézkedések hatására a következő években mintegy 15%-al nőtt a születések száma. ,,Asszonynak szülni kötelesség, leánynak szülni dicsőség’’ – adta ki a jelszót Ratkó Anna. A köz(Folytatás a túloldalon →) 37

33

mellett, amelyeket Nyíregyházán kaptam42, ezek bozontos óriások. Becstelen és gazember, ellenforradalmár és anarchista. Gondolja meg jól, Miklós Bátyám, hogy kivel levelezik!43 Azt mondanom sem kell, hogy nincs igazuk. Én – mondják ők – osztályomtól elidegenedett, deklasszálódott ember, bírálom az osztályomhoz hű miniszterasszonyt. Ítélje meg tapasztalatai alapján, kettőnk közül ki hűbb az osztályához; nagynéném-é, aki a híres 1001/B rendeletével jónéhányezer proletárasszonyt tett nyomorékká44, vagy én?! Következmény: kidobtak a munkaközösségből (sebaj!) és ki szeretnének dobni az egyetemről, amire a „jogi” alapot gyönge tanulmányi eredményem szolgáltatja. Íme: bezárult a kör. Eddig is ott toltak ki velem, ahol tudtak. Nehéz volna elmondani, hogy mennyit rágalmaztak, gáncsoltak! Iszom, pazarlom a pénzt, hazudom. Az elmúlt két év alatt összesen talán 3 liter bort ittam meg (nem a magam pénzén). Sokszor, nagyon sokszor szédelegtem az éhségtől – következésképp nem pazarolhattam a pénzt. De erről már nem is érdemes beszélni. Hát így élünk mi máról-holnapra, s azt hiszem így a Szerda, csütörtök, péntek is megkapja a maga emberi fedezetét. Most arra kérem Miklós Bátyámat, írja meg hamarosan, hogy az az asszony, aki a Kossuth Gimnázium jubileumán45 felajánlotta segítségét (arról beszélek, aki beszélni akart velem), azonos-e Benke Valériával46. T. i. hátha igénybe kell vennem a segítségét. Ami az Apám c. verset illeti, örülök, hogyha bárhol nyilvánosság elé kerül. Ilyen dolgokban a legmagasabb hely mindig engedékeny. Miklós Bátyámnak különösen, ami azt jelenti, hogy fölösleges beleegyezést kérni, mert az eleve megadatik. Tegnap kaptam a levelet, ma talán már el is megy a válasz, azért talán, mert a verseket még le kell gépelnem. Na most nem tudom, milyen verseket küldtem el Miklós Bátyámnak – ha válaszol, arra kérem, írja meg, miket küldtem a tavalyi levélben. Én nem nagyon tudnék többet mondani. Következzenek a versek. Ezeknek a verseknek a háttere benne van a levélben; ne csodálkozzék tehát, hogy ilyenek. Sajnálom, hogy nem vagyunk odébb 3 hónappal, mert akkor most tömérdek olyan verset tudnék küldeni, amely harcos és bízó. Sok vers maradt félig készen körülményeim miatt – ezeket 3 hónapon belül szándékozom befejezni.

nyelv ezt az időszakot „Ratkó-korszak”-nak, az ekkor született gyerekeket „Ratkó-gyerekek”-nek nevezte el. [Britannica Hungarica XV. kötet, 1998, 379. old.] 42 Jegyzetek megyénk két költőjéről. = Szabolcs-Szatmári Néplap, 1955. okt. 16., 244. sz., 4. old. 43 Erről lásd: NAGYFALUSI Tibor: (Nem-)vers-történet. = Szegedtől–Szegedig. Antológia 1998. II. kötet. Szeged, 1998, 80–82. old. 44 Lásd a 41. lábjegyzetet. Ratkó József itt arra utalt, hogy a gyakorlatilag betiltott abortusz miatt drasztikusan megnőtt az illegálisan, nem megfelelő körülmények között és nem szakorvosok által végzett abortuszok száma, aminek következtében igen sok asszony szenvedett maradandó egészségügyi károsodást. Ratkó a jogszabály számára rosszul emlékezett: feltehetően az anya- és gyermekvédelem fejlesztéséről szóló 1004/1953-as minisztertanácsi határozatra gondolt, aminek végrehajtását egy egészségügy-miniszteri jogszabálycsomag alkotta. Erről lásd: SZABÓ A. Ferenc: Egymillióval kevesebben…Emberveszteségek, népesedési tendenciák, és népesedéspolitika Magyarországon (1941–1960). Pécs, Pannónia Könyvek, 151–154. old. 45 1956. május 26–27. 46 Hasonlatosan Ratkó Annához, ő is az 1945 utáni magyar politikai élet egyik közismert nőpolitikusa. Eredetileg tanítónő volt. Számos tisztsége, funkciója mellett 1951 és 1956 között az MDP Központi Vezetőségének a tagja, 1957-től 1988-ig az MSZMP KB tagja. 1954-től 1956 októberéig a Magyar Rádió elnöke volt.

34

Abba is hagyom. Tisztelettel és barátsággal üdvözlöm Miklós Bátyámat és kedves családját: Ratkó Jóska Szeged, 1958. november 28. 5. Kedves Miklós Bátyám! Levelét örömmel vettem. Most nem tudok határozott választ adni arra, hogy átmegyünke Debrecenbe tanulni. Jó volna! A helyzet röviden ez: Idegbetegségem miatt nem tudtam eleget tenni az olasz szigorlatnak (II. év II. félév). A pótszigorlatot a rektor – véleményem szerint alaptalanul – nem engedélyezte. Sőt! E szigorlat miatt az egész másodév megismétlésére akar utasítani (ez már a miniszterasszony hatása!). Éppen Miklós Bátyám levelével együtt kaptam meg a rektor levelét, miszerint előbbi határozatát (t. i. hogy ismételjek), sajnos (így!) nem változtathatja meg. U. i. beadtam egy második kérvényt, amelyben hivatkoztam arra, hogy a II. évem első féléve lezárt, érvényes, tehát az egész megismétlésére nem utasíthat. Igazoltam hiányzásaimat, merthogy emiatt akarnak ismétlésre bocsátani. Holott erre jogi alapjuk nincs; ugyanis kórházban voltam eddig. A közlésnek nagyon örülök47. Bővebb levelet 1-2 nap múlva írok. Január 16-án született egy 2700 gr.-os kislányunk48. Képet küldök. Verseket most nem tudok küldeni. Nagyon örülnék Kiss Tamás49 levelének, u. i. egy-két héten belül fel akarom venni a kapcsolatot vele. Holnap megy egy másik levél – sietnem kell. Minden jót kívánok Miklós Bátyáméknak: Jóska [1959. február] 6. Kedves Miklós Bácsi! Disznóság volt, hogy nem mentem el akkor este, de ez nem csak az én hibám. Későig tartott, utána még a Bikában50 beszélgettünk, s aztán olyan késő lett, hogy illetlenség lett volna zavarkodnom. Engedje meg Miklós Bácsi, hogy engesztelésül ezt a verset elküldjem! Boldog-boldog új esztendőt kívánok, tisztelettel és szeretettel: Jóska Nagykálló, 1970. december 31. 7. 47

Az Alföld 1959 februári száma négy verset közölt Ratkó Józseftől: Isten, Örökségem, Siratóének, Száddal kínálsz meg. Ratkó József első gyermekéről, Ratkó Lujzáról van szó. 49 Erről lásd: KISS Tamás: Kettős tükör. Levelesláda. Debrecen, 2002, 191. old. 50 A debreceni Arany Bika szállóról van szó. 48

35

Kedves Miklós Bátyám! Levelét, jó szavait köszönöm, s igen restellem, hogy ritkán, nagyritkán válaszolok csak leveleire. Mentsen születési hibám: nem szeretek írni. Kényes vagyok írott-mondott szavaimra, egyre kényesebb. Legszívesebben valami nyelven túli nyelven írnék. Pedig olyan anyanyelvet kaptam örökül s ajándékul, amely csupa rejtelem, izgalom, magakínálta költői kép, s ráadásul szavaiban és törvényeiben – kútmélyében különös és tiszta valóságszemlélet világít. Madárlátta nyelv. De ma nálunk a szó elválik a dolgoktól, s lebeg vala a vizek felett. Így dögöl. Olyan, mint a játékpisztoly. Anyánkra ráfogható. Nyelem vissza a szót, mint a könnyet. Írok csak a lélek nagy szükségében. Kicsi fiam halála óta51 árvább vagyok, mint anyám halálakor. Feleségem ölbe veszi a temetőt, ringatja. Sír hozzá. Énekel hozzá. De én hallgatok. Szememre borosta nő. Eme szükségállapotában a léleknek játszom azért. Embereket babrálgatok képzeletemmel – volnának mintha babák, valami kíváncsi kölyök-Isten elrontott játékai. Írom az Antigonét – mai gonddá52. Legjobban azért Bethlen Gábor foglalkoztat; már rájöttem a titkára, egy-két éven belül dráma lesz az ő sorsából is53. Hát így. A hozzászólást elküldöm54. Sokan gratuláltak, bátorságot emlegetve. Mondtam nekik: a hazudozáshoz kell bátorság, nem az igazmondáshoz. Szeretettel ölelem Miklós Bácsit, mind ő házanépével együtt, s jó karácsonyt, boldog új évet kívánok. Ratkó Jóska [1986 karácsony előtt, december 16. után] * A Félelem nélkül dedikációja Horváth Miklósnak: Drága Miklós bátyámnak; azért kis b-vel, mert annyira bátyámnak érzem, hogy nem kell udvariaskodnom – s kedves feleségének, olyan szeretettel, ahogy szegény halott anyámnak adtam volna… Nagykálló, 1966. április 12.

Ratkó Jóska *

51

Ratkó Attila 1971. november 12. – 1981. július 16.† Itt Szophoklész Antigoné című drámájának fordításáról beszél Ratkó József. Lásd: Ratkó József Összes Művei II. Drámák. Bp., Kairosz Kiadó, 2003. 53 A Segítsd a királyt! című, Szent István királyról szóló nagysikerű drámája után Ratkó József az erdélyi fejedelemről, Bethlen Gáborról kezdett el színművet írni. A költő hagyatékában ránk maradt kéziratokból (vázlatok, töredékek, a dráma szinopszisa) kiderül, hogy a mű Ratkó „belső színpadán” elkészült, de végleges írásba rögzítését sajnos 1989 kora őszén hirtelen bekövetkezett tragikus halála megakadályozta. Ezt támasztja alá az alábbi híradás: „Megkezdődött a munka a Móricz Zsigmond Színház háza táján – tudósít a Kelet-Magyarország – … A szezonban látható majd Ratkó József Bethlen című történelmi drámája is.” [Színházi bemutatók programja. Új Ratkó-dráma. = Kelet-Magyarország, 1989. szept. 1., 206. sz., 2. old.] 54 Lásd a 11. lábjegyzetet 52

36

A Fegyvertelenül dedikációja Horváth Miklósnak: Horváth Miklós bácsinak és kedves feleségének fiúi szeretettel Ratkó Jóska * Az Egy kenyéren dedikációja Horváth Miklósnak: Horváth Miklósnak, azaz Miklós bácsinak és Manci néninek küldöm fiúi szeretettel. Nagykálló, 1970. június 3.

Ratkó Jóska *

A Törvénytelen halottaim dedikációja Horváth Miklósnak: Miklós bácsiéknak adom fiúi szeretettel Ratkó Jóska Nagykálló, 1975. december 3.

37

OLÁH ANDRÁS LATROK

LELTÁR

bár csalni magunkat megtanultunk – a mámor rövid életű

penészes álmokat loptam nyikorgó vaságyakra virágot nyitottam vágytam rögök arcába nézni de Isten elkerült engemet s e barbár nyíri homokon már csak árnyékom sétál velem

hitetlen vérünk szenny a kereszten jajunkat elemészti a szél – úgy hisszük: Isten elhagyott pedig csak gyónni ment.

NAPLÓJEGYZETEK

KÖZJÁTÉK VAGYUNK

ráncos arcú reggel ébreszt

abban egyformák vagyunk hogy orvvadászok lesnek ránk ezen az elátkozott színpadon – számunkra nincs fegyver sem vadászati tilalom csak homok alatti csönd hisz közjáték vagyunk csupán Isten elfuserált ötletében

magasra nőtt fűben menetelünk szemben a múlttal háttal a jövőnek mindenütt semmiben * futóhomok vagyunk létünk a jelen fikciója * az előadás véget ér s ha túléljük gyilkosok leszünk vagy temetőőrök * harangkötélen kúszik fel a hang – áhítat jövend: kegyelemfehér csönd 38

BÚSMAGYAR alvajáró nép te – hóhér vagy grál lovag – hitehagyott szók közt fertőz a kárhozat

reszketnek a húrok itt megfagy a remény de hajnalra kinő mint sárkányfog-vetemény

látó voltál s vétkes szívedbe jel égett megbénult a nyelved lelked bűnössé lett

***

temetsz vagy ünnepelsz zászlód hull a porba körbefonja múltad a komorság burka zokog a hangszered bűnöd az ő bűne játszik rajta Isten részeg hegedűse

áporodott sikátor-mély: feslett plakát alatt kartondobozokra vetett rongyok lyukas cipő fönt egy bohóc: csillagszemében csupasz kereszt – így múlnak az órák – krisztustalanul –

39

FELHŐS SZABOLCS

ISTEN SOHA NEM SIET, SOHA NEM KÉSIK Gondolatok a túlélés lehetőségéről Oláh András Egy filmszalag vége című verses kötete kapcsán A Felsőmagyarországi Kiadó gondozásában 2002-ben megjelent könyvet olvasgatva eltűnődtem azon, hogy kit érdekel ma a költészet? Rohanó világunkban a pillanatnyi élvezet, a felszínes jólét, az értékeit vesztő ember száguld a teljes megsemmisülés felé. Pedig jól tenné mindenki, ha elolvasná Oláh András létrontás elleni, leleplező költeményeit, mert szembesít bennünket az elsilányult 21. századi ember torzképével. Korunk néhány anyagi javakban dúskáló perc-emberkéje és tömegkommunikációs hatalommal rendelkező csoportja, Isten helyére a matériát, a pénzt, a fogyasztást állította. A költő azonban tükröt tart elénk, hogy szembesítsen eltorzult önmagunkkal és az elsilányult körülményeinkkel. Azt akarja, hogy döbbenjünk rá a létrontás folyamatára. Előző kötetében Oláh András a hallgatásba menekült, a csönd álarca mögé rejtőzködött, ám sorai között a remény még ott pislákolt: „szavak oltárára tedd az életed...” Úgy érződött, hogy a végsőkig küzd a szó erejével a lelki és szellemi feltámadásunkért. Sajnos a 21. század emberére még cudarabb idők járnak. A rendszerváltó eufórikus hangulatnak, a reményteljes várakozásnak vége. Lesz-e feltámadás? Egyáltalán érdemese ebbe a világba újjászületni? Itt már nincs remény, csak a szürke, kiábrándító valóság. Újabb kötetében, az Egy filmszalag végében, egy képzeletbeli filmvetítésre hívja olvasóját, mely során a mai lét teljes kilátástalanságát ábrázolja. „A vetítőgépből kifutott a szalag. Az orsó már jó ideje üresen kattog. A vibráló fényben föl-föl izzik a vászon fehérje. A filmszalag véget ért. S mi kérészéletű közjátékai a sorsnak végképp a magunk választotta zsákutcák foglyai maradtunk...” A költő a mindennapi ember szemével láttatja az önpusztító világot, az Istentől elfordult emberiség sorsát, de nem tagadja meg sajátos kelet-magyarországi származását sem, sőt ezzel magyarázza tragikusabb látásmódját is: „Életem negyvennéhány esztendejének jórészét a keleti végeken töltöttem. Bár innen nézve sem szögletesebb az ég, mégis jól érezhető az a szemléletbeli különbség, mely az itt élőket jellemzi: ami máshol elnéző mosoly, lekezelő iróniára vagy cinizmusra ingerel, az itt még mindig sírásra görbíti az ajkakat...” Már az indítás is jelzi a megsemmisítő véget. Az első ciklus címe: legmélyebb csönd felé. „ha meghalunk mélyebb lesz a csönd, mint Isten hallgatása” A költő úgy érzi, hogy az ember teljesen magára maradt és a pusztulásába rohan. A következő ciklus az Odüsszeusz szerelmei. Az örök szerelembe menekülő küzdő ember ifjúkori emlékei, élményei összegződnek itt. te mégis ott maradsz hattyúfehéren a körém szürkülő idő fölött Az üveghegyen túlról, a végső megsemmisülés világából üzen:

40

hervadsz a végső meztelenségig s ahonnan végkép nem lehet se előre, se visszafelé nézni Elveszítette hitét, s ostorozza a gyáva emberiséget. ki lombozza föl Az összetört hitet Ha gyávák vagyunk S én magam sem hiszek Az emberiség történelmét összegezve A nyolcadik napon ciklusban a teremtés utáni állapotot ecseteli: s a föld azóta az ég mocskában fürdik… A Jövendölés című fejezetben az önfejű emberiséget tovább ostorozza, aki jelekből, az isteni figyelmeztetésekből nem tanul. A kiválasztott nép is csak kereszteket ácsol „veszélyes öntudattal” – „nem félvén az Úrtól, ki egyszer tán végleg elfordítja orcáját e földről”. Az emberiség bűnét látván egy modernkori vízözöntől vár megváltást, illetve megoldást. Ironikusan leplezi le a jelenlegi hazai közállapotot, amikor nem az emberek, a honatyák okos gyülekezetében oldják meg a nemzet, a haza sorsát, hanem mindent az alkotmánybíróságtól várnak. A tehetetlenség, az egymásra mutogatás fémjelzi korunkat: …az ellenzéki pártok az Úr jogát vitatták éppen és szórtak a kormányra sűrű átkot, amiért egy bárka sincs még készen Teljes kiábrándultsággal jegyzi meg a költő: hisz közjáték vagyunk csupán Isten elfuserált ötletében A „köszvényes jelenből” hazavágyik a költő az ismeretlenbe. Menekül abból az elembertelenedett világból, ahonnan Istent is száműzték. A záró költemény, az egy filmszalag vége már a megsemmisülés világába vezet el bennünket: s olyan valószerűtlenül kék minden annyira csönd van itt Majd visszaréved a természetes anyai öl biztonságot nyújtó melegébe, ahol még érdemes volt élni, s felidézi a szerelem önfeledt pillanatait, s az ifjúság édes éveit. A felnőttkor a félelem jegyében telik: féltem kinyílni átadni magamat egészen A kör fokozatosan zárul be. Hitehagyott arcok tűnnek fel, s a végső elmúlást az éltető fény megszemélyesítésével érzékelteti: „mellettem haldoklik a fény”. A film befejeződött. Az emberiség a megsemmisülésbe torkollik. Oláh András súlyos kérdések elé állít bennünket. Mi a megoldás erre az önpusztításba rohanó vízióra? Az egész elembertelenedő világ ellen nem vehetjük fel a harcot. Az olvasónak, a kritikusnak dolga, hogy továbbgondoljuk a költő mondandóját. Nézzünk tehát szembe sorsunkkal!

41

A materialista világ az emberi minőség színvonalát tudatosan és fokozatosan leépíti. Ám erős hittel és szeretettel még menthető lenne minden. Isten mozdulata bennünk a szeretet. Bíznunk kell Istenben és egymásban! A pusztulás víziója tárul elénk ebből a kötetből. A materialista gondolkodás, a pillanatnyi örömök, a földi javak hajszolása az ún. „multik” érdeke. Biológiai lénnyé degradálják az embert. Vissza kell találnunk önmagunkhoz, hisz a teremtett ember csakis Istenben tud kiteljesedni. Ez a verses kötet egy nagy kiáltás. Felszólítás a hitelesebb életre. A költő szinte azt sugallja, hogy lépjünk át kicsiny szűklátókörűségünkön és bízzuk életünket a gondoskodó Istenre. A keresztény gondolkodású ember számára fontos kérdés az örökélet problémája. A megmenekülésünk ára engedelmességünkben rejlik. Akik Isten parancsából megszabadulnak a vérségi, faji, népközösségi önzésből, azok nemcsak a maguk személyében válnak szabadokká, hanem mások örömére és boldogságául vetik el magukról a csak maguknak élés bilincseit. Higgyünk Isten szavának és engedelmeskedjünk neki! Isten szava ugyanis nem a mára vonatkozik, hanem a holnapra, a reménylett dolgokra. A reménylett dolgok bizonyossága pedig a hit az örökéletben. A keresztény ember felülemelkedik egy jobb, emberibb és békésebb jövő utópisztikus látásán, mert tudja, hogy semmi sem annyira jó, amíg minden dolog új nem lesz Isten által. Minden kegyelem. Isten legfőbb akarata, „hogy minden ember üdvözüljön.”

42

MOLNÁR SÁNDOR

TARPA, VÁSÁROSNAMÉNY ÉS VAJA SZEREPE A RÁKÓCZI-SZABADSÁGHARCBAN Alig több, mint háromszáz éve, Tarpán, 1703. május 21-én zászlót bontottak a kurucok. De mi kellett ahhoz, hogy más megoldást nem látván fegyvert fogjanak és – akár – életüket áldozzák az itt élők? Mi vezetett a „húr” feszüléséhez, s „döngő visszapattanásához”? Mi jellemezte Tarpát a zászlóbontás előtti évtizedekben? Tarpa olyan hely a megszorult és üldözött emberek számára „amelyről bizonyosan tudják, hogy ide a Nemes Bereg vármegye törvényhatósága ki nem terjed, ahol magokat biztosan bevetik és elrejtik, s míg az őket üldöző magistratus a szomszédos vármegyével való hosszas levelezésbe bocsáttatik, másfelé eltávoznak” vagy talán ott is ragadnak. Tarpa egyébként is menedékváros: 1648. évi urbáriumában maga a földesúri hatóság állapítja meg, hogy „ezen faluban szabad menetel és jövetel vagyon, aki akar kimenni lakóul, egy forintot tészen le, aki le akar telepedni ugyanannyit fizet, s innen nem szokták kiadni, ha a régi földesura visszaköveteli.” Az előbbi gondolatokból azt hihetnénk, hogy viszonylagos nyugalomban és békében élnek az itt lakó jobbágyok, sőt ha megnézzük Tarpa társadalmi szerkezetét 1648-ban, mely a következő: 91 telken – melyből az Urbarium nyolcat üresként tartott nyilván, 86 háznép lakott: ezekből 24 marhásjobbágy, 10 gyalogszekeres jobbágy, 12 özvegyaszszony, illetve zsellér, és 40 olyan személy, akitől paraszti szolgálatot nem kívántak: akkor egyenesen azt gondolhatnánk, hogy Tarpa kivételezett helyzetnek örvend a 17. század második felében. Ez azonban – ha lehet így fogalmazni, csak a látszat. Különösen akkor változnak – negatívan a körülmények, amikor Báthory Zsófia lesz Tarpa új földesura, ugyanis a fejedelemasszony megszerezte az ecsedi uradalmat. (Tarpa ahhoz tartozott, I. Rákóczi Ferencért kifizetett váltságdíjért zálogként kapja ezt az uradalmat). Bár már előtte is 1664-től súlyos bántalom érte az itt élőket. A szatmári vár és Ecsed császári őrsége végigrabolta a szatmári falukat, eljutott Tarpára is, megsarcolta a lakosokat, s kikergette házából a prédikátort. Ezen események mind hozzájárultak a fegyveres szervezkedéshez. Az első hadjáratukat a bujdosók 1672-ben indították, ami hamar összeomlott. A kurucok e harca Báthory Zsófia ellen irányult. Bereg vármegye éveken át valóságos harctérré vált. Miért? Báthory Zsófia 1671. szeptember 2-án minden jószágról elűzte a protestáns papokat, mesetereket, diákokat. Jobbágyainak pedig pénzbírság alatt – mely Beregszászon negyven forintot tett – „megtiltá, hogy senki ne merjen protestans papot, mestert, deákot tartani. Ha kell temetni, esketni, ott a plébános, az ő segélyével kell élniök” Ezen intézkedések felháborították, zendülésbe kergették még azon református községeket is, amelyek nem fogtak fegyvert a kuruc bujdosók mellett. A vallási ellentétek mellett, erősödtek a gazdasági nehézségek is a vidéken. Ha öszszehasonlítjuk Tarpa 1674 és 1683 évi összeírását (az előbbi Báthory Zsófia idejéből való, a másodikat Thököly rendeletére készítik) látható a hanyatlás:

43

Pl.: Ló Ökör Tehén Disznó

2 303 189 649

– 99 141 92

Növekszik a szegénység, ezzel együtt nő a szegény legények száma, de ez nem csak Tarpára érvényes. A XVII. Század utolsó másfél évtizedére Magyarországon politikai, gazdasági és katonai rémuralom alakult ki „köszönhetően” a Habsburg háznak. Ezek az okok is hozzájárulnak a Hegyaljai felkelés kitöréséhez, 1697. július l-én. Néhány héttel korábban Károlyi Sándor szatmári főispán elfogatta Kiss Albertet és Esze Tamást, akik már szervezkedtek a Tiszaháton. Talán ezért nem gyanították, hogy Hegyalján is komoly „mozgolódás” van. Tokaji Ferenc 1697. július l-én Tokaj várából kibocsáttatott kiáltványban fegyverbe szólított „mindeneket, valakik hazájokat és nemesi szabadságokat keresék”. A Haditanács nagy erőket mozgósított, s néhány hét alatt leverte a felkelést. Vajon az elmúlt három és fél hétben mit tett az ifjú Rákóczi? Miért sietett július elején Bécsbe, majd vissza Kassára, s július 23-án ismét Bécsbe. Tisztázni kívánta magát, hogy nincs köze a lázadáshoz. Mi maradt hátra Hegyalján? Erről az egykorú ének így szól: „Sírván az Tokajban, /jajgatnak Patakban,//Sok jajszó hallatik minden utcában./Ki siratja urát, ki jajgatja társát,//Ki apját, ki anyját, szánja szép magzatját.” Nemcsak a jobbágyság szervezkedett. A török kiűzése után berendezkedő Habsburg állam uralma a nemesség érdekeit sokszorosan sértette. Az adózás, a katonatartási terhek, a kereskedelem korlátozásai mellett sokan birtokaikat is elvesztették. Az új kormányzói rendben a nemesség elvesztette régi jogait, hogy beleszóljon az ország dolgainak intézésébe, s még sokáig lehetne sorolni a jogos sérelmeket. Ezek a körülmények is hozzájárultak a Habsburg ellenes összeesküvéshez. Eredménye ismert. Innen már „egyenes út vezetett” a brezáni szövetséghez. Az ún. Erdei tanácskozáson választják meg Papp Mihályt és Bige Györgyöt, s bízzák meg azzal, hogy a Lengyelországban bujdosó II. Rákóczi Ferencet felkeressék. Az elszegényedett nemesi követek 1703. március 15-e körül érkeznek Brezán várához. Rákóczi emlékirataiban így ír: „Mikor beszédemről rám ismertek, könnyező szemmel, örömtől zokogva, lábam elé borulva, szakadozott beszéddel üdvözöltök. Azután baltát kértek, elhasították paraszt módra kezükben tartott botjukat, s előadták a küldetésükről szóló levelet.” Rákóczi a követeknek nem tett határozott ígéretet, csupán biztató szavakkal bocsátotta útnak őket Magyarországon ötezer-hétszáz felkelésre kész ember gyűlt össze, türelmük fogytán, várni bűn, mielőbb csapatokat kell fogadni, hadmérnökökre, tüzérekre van szüksége, folyósítson 2–300000 tallért. Bonnac pártolóan továbbítja kérését Versailles-ba, és sürgeti a választ. Esze Tamásék örömmel fogadták a két követ jelentését: Rákóczi él, majd újabb követeket küldenek Brezánba húsvét körül. Küldetésük lényege: „A föld népe kész, csak legyen feje, mert az igát tovább már nem bírja viselni.” Rákóczi, hogy meggyőződjön a küldöttek állításáról, Bercsényi lovászát, Barminszky Gált küldte Magyarországra. A lovász közel 4 hétig járta a tiszántúli vidéket Papp Mi44

hály társaságában. Találkozott Tarpán Esze Tamással is, aki arról beszélt: Rákóczi személyes jelenlétére van szükség. Esze Tamás visszakísérte Barminszkyt, s találkozott II. Rákóczi Ferenccel. Rákóczi határozott: rövidesen hazamegy, s élére áll a fegyvert fogott népnek. A magyar történelem nagy jelentőségű eseménye volt, hogy 1703 május elején a brezáni várban II. Rákóczi Ferenc és Esze Tamás megállapodást kötött: felkelést indítanak, hogy felszabadítsák az országot az idegen államhatalom igája alól, és biztosítsák a magyar nemzet jövőjét. Arról már röviden szóltam, hogy mi történt II. Rákóczi Ferenccel 1697 és 1703 között, de mit játszódott le Esze Tamás életében ezen hat év alatt. Ahogy kiszabadult (1697-ben) a börtönből hazamegy Tarpára, sót szállított eladásra Máramarosból le az Alföldre, Debrecenbe, s elhúzódott a bujdosóktól. De az újlaki sótisztek belekötöttek, minden marháját elhajtották, ő viszont erőszakkal visszavette, majd fegyveres társaival 1702 kora őszén megrabolta az újlaki sóházat, s azután kiállt a hegyekbe a bujdosók közé, ahol elkezdődött a tudatos szervezkedés. Brezánban két, addig egymástól elszigetelt mozgalom között mederbe ért: a főúrinemesi rendi ellenállás Rákóczi és Bercsényi lengyelországi munkája során egybefonódott a népi kurucság mozgalmával, egybeötvözte a régi rendi és népi küzdelmek tapasztalatait, és fölvázolta a nemzeti küzdelmek a korábbiakat messze meghaladó új társadalmi és eszmei korvonalait. Minőségi többlete abban állt, hogy a magyar történelemben először országos méretekben a legszélesebb társadalmi alapokra helyezte Magyarország megőrzésének ügyét, és a népi mozgalmat az európai hatalmak erőviszonyainak rendszerébe kapcsolta. 1703 május elején Rákóczi elismerte hadinépnek a tiszaháti felkelőket, ezereskapitánynak nevezte ki Esze Tamást, sereggyűjtésre jogosítványt, zászlókat, s a harcot megállapodásuk jegyében proklamáló pátenseket adott kezéhez. A „brezáni pátens” néven ismert kiáltvány május 6-án és 12-én Rákóczi és Bercsényi közösen bocsátották ki az egész ország minden rendű lakosa számára. Május 17-én megérkeztek Lengyelországból Rákóczi kiáltványának május 12-én keltezett példányai. „Végső akarata és elhatározása jeléül” Rákóczi zászlókat is készíttetett piros selyemből és aranyos felirattal: „Cum Deo pro Patria et Libertate” – Istennel a hazáért és szabadságért. E zászlók zálogai voltak Rákóczi, s a nép szövetségének. A fejedelem megesküdött Esze Tamásnak, hogy a benne bízókat soha el nem hagyja. Rákóczi – március 17-ei levelére – Bonnactól értesítést kapott, ha személyesen felkeresi őt, hajlandó vállalkozásukat anyagilag is támogatni. Ugyanakkor Rákóczi bízott a lengyel főnemesek támogatásában is. Rákóczi megparancsolta, hogy a zászlókat addig ne bontsák ki, amíg el nem rendeli. Kérését megszegték ugyan, mert a felkelők 1703. május 21-én Tarpán és Váriban, majd 22-én Beregszászon kibontották Rákóczi lobogóit. Rákóczi később így ír az eseményről: „Ki kelett tűzni a zászlókat, azért, hogy a nemzet megtudja: nem rablás szándékából, hanem parancsomra fogtak fegyvert.” Tarpa volt az egyetlen hely a Tiszaháton, amely az utolsó szál emberig a felkelők szolgálatába állott. A Vári eseményeket Keresztes András főbíró jelenlétéből ismerjük: A kurucok 21-én mentek be, két zászló alatt mintegy háromszáz ember. Kitűzték a bíró kapujára a zászlót, s kifüggesztették Rákóczi kiáltványát.

45

Másnap hajnalban indult a kurucság Váriból, hogy Beregszászra menjen, 22-én reggel Benén megtörtént az első összecsapás Bereg vármegye hajdúival. Maróti István szolgabíró – aki, egy összeírást végző tisztviselők látogatására jött át Benére – 50 hajdút állíttatott lesbe, a kurucok „fogadására”. A kurucok szétverték a kis megyei csapatot. Még ezen a napon – csütörtök volt – Beregszászon is kimutatták Rákóczi zászlóit és felolvasták kiáltványát. Épp vásár volt – csakúgy, mint a hegyaljai felkelés kezdetén Sátoraljaújhelyen. Újhelyen a rejtezkedés alkalma volt a kurucok számára, itt a hírverés eszköze. A vásárosok messze földre elvitték tiszaháti kuruc felkelés hírét. A zászlóbontás után elfoglalták a tiszai átkelőhelyeket és a kárpáti hegyszorosokat, azaz a stratégiai fontosságú pontokat. A kurucok kifejezésre juttatták, hogy a nemességet nem elriasztani, hanem megnyerni akarták. Kímélték a nemesek személyét és javait. Bosszú „csak” akkor vezette őket, amikor személyes sérelmek megtorlására nyílt lehetőség. Ezeket viszont nem mulasztották el. Három példát hoznék erre. Kiss Albert feldúlta és kifosztotta Domahidy Miklós volt szatmári alispán házát, mert az 1697-ben tortúrával is vallatta Gulácson – Tarpa szomszédságában – Kende Mihály házát a tarpaiak pusztították el. Esze Tamásnak és sótisztekkel volt elszámolni valója. Május 24-én két gyalogos csapattal, és negyven lovassal megtámadta a tiszaújlaki sóházat, melyet 14 német muskétás őrzött egy hadnagy vezetésével. Az őrségből négyet levágtak, a többi közéjük esküdött. A sótisztek kicsúsztak Esze Tamás kezéből, Szatmárra futottak. A tiszai rév elfoglalása után a kurucok Várin keresztül Tarpára vonultak vissza. Tarpa a tiszaháti felkelők főhadiszállása. Az említett „lépések” nem segítették azt a célt, hogy a nemeseket is megnyerjék a felkelés ügyének, sőt ellenlépéseket váltott ki. Május 27-én a kurucok átkeltek a Tiszán Naménynál. E hírre Löwenburg is megmozdult (ő a szatmári császári helyőrség parancsnoka volt). A kurucok ellen harminc muskétást, magyar hajdúkat és huszárokat rendelt ki, egy hadnagy vezetésével. A kurucok visszavonultak 29-én a Tisza mögé, Tarpára. A felkelők csapata tovább bővült. A melléjük állt parasztokat is átvitték a folyón, s csatlakoztak matolcsi és tunyogi emberek is a kurucokhoz. Az előbb említett visszatérést a császáriak nem tudták megakadályozni, sőt 29-én estére már visszapuskáztak a németekre a kurucok, s minden hajó az ő kezükben volt. Május végén a kurucok voltak a helyzet urai. Elrekesztették egymástól a császári helyőrségeket: Szatmárt, Husztot, és Munkácsot. Közben Károlyi Sándor főispán május 30-án Kassára utazott Nigrellihez. Károlyi esküt tett előtte: „Valahol, találom őket, ha mind Lengyelországban is, rajtok megyek.” Károlyi nagyban készülődik a kurucok ellen, ír a hajdúvárosoknak, vármegyéknek, és segítséget kért a Montecuccoli-ezred Debrecenben levő századától. Június 7-én, hajnalban, a Dolha határában táborozó kurucokon rajtaütöttek. Károlyi szétszórta ugyan őket, s komoly veszteséget is okozott, de megsemmisíteni nem tudta őket. Közben az újabb, negyedik kuruc (utolsó) küldöttség (Papp Mihály, Majos István, stb.) a dolhai vereség napján megtalálta Rákóczit. Majd három nappal később tudta meg Rákóczi a dolhai csata „eredményét”. Nem lepte meg Rákóczit az eset. A szervezetlen, gyakorlatlan felkelőcsapatoknak rendszerint ez a sorsuk. Beléjük kell előbb verni a katonai fegyelmet. II. Rákóczi Ferenc június 14én találkozott Esze Tamással Klimiec faluban. Esze Tamással volt egy kis csapat, melyhez II. Rákóczi Ferenc beszédet intézett, s utána a katonák letették a hűségi esküt. Ez a

46

kis csőcselék – hogy Rákóczi nevezete őket – lett a magja annak a kuruc seregnek, mely három év múlva 75000 főt számlált. Ezzel a kis csapattal lépte át a határt június 16-án Rákóczi. Június 24-én már saját, munkácsi várában hált meg. Rákóczi lovassága és gyalogsága folyamatosan bővült. Július 14-én, mikor megtámadta Beregszász városát már 2000 gyalogos és 400 lovasa volt. A lovasság beveszi a tiszabecsi révet, s a Tisza folyó kanyarulatánál ütközött meg a császáriakkal, akiket Ocskay és Borbély nagyrészt a mocsarakba szorítottak, más részüket levágták. Ez volt Rákóczi első katonai sikere. A legnagyobb óvatosságra volt szüksége. Észak felől ugyanis Montecuccoli csapatai fenyegették, amelyek az övénél jóval erősebbek voltak. Bercsényi azt tanácsolta, hogy húzódjanak vissza óvatosan a hegyekbe. Tanácsát azonban Rákóczi – abban a hiszemben, hogy ez lehangolólag hatna a népre és saját embereire –, nem fogadta meg. Ellenkezőleg, előre küldte Namény felé Esze Tamás ezredest és másnap ő maga után indult. Serege a hozzácsatlakozó jobbágyokkal folyvást nőtt, s most már kezdett az ő pártjára állni a nemesség is, csak a szabolcsiak szegültek ellen, akik parasztvezéreknek nevezték a kő főurat (Rákóczi, Bercsényi). Másnapra, azaz július 15-ére már mindenki azon a véleményen volt Rákóczi táborában, hogy át kell menni a Tiszán. Az átkelés helyét most már nem a kényszerűség, hanem Rákóczi jelölte ki. - Esze Tamást a Tisza két partjáról gyűjtött seregével előre küldte Namény felé, s maga a fősereggel, nyomában haladt. Június 17-én már az első kurucok megjelentek az olcsvai házaknál a túlsó parton és megadták a dolhai kölcsön első részletét: rácsaptak Károlyi Sándor udvarházára és „megfosztották Tótfalusi Mártont, az udvarbírót. 18-án már az egész sereg átköltözött a Tiszán. Még ezen a napon, tisztántúli földről bocsátotta ki a vármegyékhez fegyverre szólító manifesztumát: a naményi pátenst, mely a nemességhez szólt, s a szabadságharc jelentős okmánya lett. A szabadságharc vezetője, az ország legnagyobb birtokosa tudta, hogy a parasztok gyűlölik uraikat, a nemesség pedig vállalkozásában nem lát mást, mint parasztfelkelést, személyes kiváltságaik ellen indított veszélyes támadást. Rákóczi azonban tisztában volt azzal, hogy az ország nemességének megnyerése nélkül széthull, eredménytelen próbálkozásba fullad a nemzet függetlenségének kivívásáért indított harc. Ezért szólt kiáltványában „úri, nemesi és fegyverviselő minden rendű lakosokhoz”, s ezért magyarázta az ország nemesi rendjének, hogy felkelésének célja az ország felszabadítása a nemesi jogokat semmibe vevő, kiváltságaikat lábbal tapodó idegen elnyomás alól. Az okos meggyőzés szavai mögött azonban érezteti a felkelés hatalmát és erejét: akik nyíltan vagy titkon ellenállnak a hazai felszabadításáért indított harcnak – írja – azokat ellenségnek tekinti, s ha „fegyvereknek, tűznek, vasnak keménységét magokban jószágon érzik, maguk hazafiúságtalanságának németes pártosságának tulajdonítsák.” Az ország minden nemesének szól: nemcsak a tiszántúli vármegyéknek, hanem a távolabbiaknak is elküldte kiáltványát. Rákóczi parancsa félreérthetetlen: a nemesek jöjjenek táborába, fogjanak fegyvert. A nemesség többsége határozatlan, bizalmatlan. – A naményi pátens kiadásának másnapján, azaz július 19-én Rákóczi Vaján van. Szabolcs megye legtekintélyesebb családjának a Vay családnak tagjait próbálja megnyerni hosszas rábeszéléssel. Vay László kezet ad Rákóczinak, Vay Mihály még nem. Vay László ezereskapitányi rangot kap. Ebben az időben a Szabolcs megyei nemesség nagy többsége Kisvárda várába menekült, a naményi pátens meggyőző mondataira nem nyitotta meg a vár kapuit, és még akkor is hajthatatlan maradt, mikor maga Rákóczi jelent meg a falak alatt. Egy nyilatkoza-

47

tot tettek, melynek lényege: „nem fognak háta megett ellenséges cselekedeteket elkövetni”. – Közismert az is: alig telt el két hét, Szabolcs vármegye kibontott zászlókkal vonult a diószegi táborba hűséget jelenteni Rákóczinak. Nem sokkal később, első Szabolcs vármegyei állomáshelyén a gyulaji táborban megkezdi a kuruc hadsereg tervszerű szervezését. Gyulaji kiáltványában, melyet augusztus 17-én ad ki, elrendeli: minden felkelő szigorú katonai fegyelemhez tartsa magát, a kóborlók halállal bűnhődnek. Közben július 28-án Debrecenben megnyitja kapuit Rákóczi előtt, majd 31-én Kálló várát veszik be a kurucok. A tervszerű hadseregépítésnek eredményeit sokáig lehetne sorolni, de most nem ez a feladat. A szabadságharc történései a „bölcsőt” elhagyva, az ország más részeire tevődnek át, hogy hét év után a gyökerekhez térjen vissza. A visszatérés a szabadságharc utolsó szakaszához kapcsolódik. Mielőtt erről szólnék, érdemes a trencsényi csatavesztés (1708. augusztus 3.) után, a Fejedelem által Tarpa számára adott kiváltságlevélről néhány gondolatot elmondani. A Fejedelem 1708. augusztus 25-én kiadta Tarpa hajdúvárosi privilégiumát (bár már 1707. augusztus 5-én is Tarpát, már mint hajdúvárost íratja össze dikális adókivetés céljából. Az 1707-es összeírásból kitűnik, hogy Tarpa a szabadságharc első négy esztendejében gyarapodott, virágzó településsé lett. Vagyona nagyobb, mint 1686-ban volt, amikor még birtokolta a Bethlen-Rákóczi korszakban szerzett javait. Az okirat pontosan meghatározta a város jogait és kötelességeit. Lakói paraszti szolgálattal és jobbágyi kötelességgel többé nem tartoznak. Vámot és harmincadot „az ország határiban kereskedvén, fel s alá járván” nem fizetnek, a tizedet közszükségleteikre fordíthatják. Az ország terheit azonban nekik is hordozniuk kell. A kocsmatartás joga a városé, vasárnaponként azonban a Fejedelem, két hónaponként pedig a kapitány borát kell mérni benne. Jelentős a privilégium ama rendelkezése, hogy érvényben tartja Tarpa menedékváros jellegét a földesúri iga alól kibontakozó jobbágyok számára. Idézet az okiratból: „Valaki magunk jószágbábul és dominiumainkbul ezen lakosok közé iratja egyszer magát, onnan többször a jobbágyi szolgálatra nem fogják erőltetni. A város katonai szervezete a lakosság minden férfi tagjára kiterjed: „Tartozik minden gazda a maga fiát tizenkét esztendőn felül szolgálatunkra kötelezni, a hitet vele letétetni és nevét a város könyvébe beiratni.” A fiú tizenhét éves korában elhagyja az atyai házat, s vagy a munkácsi, vagy az ecsedi várba kerül, ott képezik ki három éves szolgálata alatt derék gyalogos vitézzé. – Tarpa köteles a Fejedelem szolgálatára háromszáz „jó fegyveres személyeket tartani szüntelenül” az említett két várban. Ezek ellátásáról a Fejedelem fog gondoskodni, kivéve a kenyérnek való gabonát. A szabadságharc kezdeti időszakában mind a három település fontos helyszíne volt a felkelésnek. A vége felé már csak Vaja az, ahol jelentős események történtek, nevezetesen II. Rákóczi Ferenc és Pálffy János tábornok találkozója. A Fejedelem emlékirataiban így ír erről: „... a hazaszeretet és nyugalmának őszinte óhajtása engem Vajára vezet, hogy ott értekezzem Pálffy tábornokkal... Estefelé megérkeztem a helyre. Pálffy tábornok és én ugyanabban a kastélyba szálltunk. Előttem érkezett, és kint fogadott, amikor lovamról leszálltam ... Amikor egyedül maradtunk Pálffyval biztosított a császár jóakaratáról, s ar-

48

ra buzdított, hogy írjak a fejedelemnek egy hódoló levelet, s ha ezt megteszem, biztosíthat róla, hogy a császár a nemzetnek épp úgy, mint erdélyieknek megadja a törvényeken alapuló minden szabadságát és általános bocsánatot mindazoknak, akik még fegyverben vannak. Ami pedig az én személyemet illeti, nincsen olyan becsület, méltóság, kedvezés és vagyon, amelyet remélhetnék, az erdélyi fejedelemség kivételével.” A fejedelem felkínált személyes előnyöket visszautasította, de megígérte, hogy három napon belül illendő levelet ír a császárnak: a nemzetre vonatkozó ígéreteket előbb meg akarta tanácskozni a szenátussal és a szövetkezeti rendekkel. Késő éjszakáig tárgyaltak Pálffyval, s mint írja: másnap kora reggel, egyidőben távoztak. Ezzel a vajai találkozóval a három település szerepe a szabadságharcban lényegében befejeződött, mély nyomot hagyva nemcsak nemzetünk történelmében, hanem a néphagyományban is. Vaja, 2003. június 30. Krasznahorka büszke vára, Ráborult az éj homálya. A toronyban késő este, Tárogató nem szól messze. Olyan kihalt, olyan árva, Krasznahorka büszke vára. Kurucai rég pihennek, A bujdosó fejedelemnek. A toronyban az őszi szél. Régmúlt dicsőségről beszél. Olyan kihalt, olyan árva Krasznahorka büszke vára. Nyírmada, Gyűjtötte: Csonka Judit (13) Adatközlő: Csonka Dezsőné (38)

Felhasznált irodalom: dr. ESZE Tamás: Tarpa és Esze Tamás. Nyíregyháza. 1966. Szabolcs-Szatmár Megyei Tanács és a Vásárosnaményi Járási Tanács Végrehajtó Bizottsága. HECKENAST Gusztáv: Rákóczi szabadságharc. Budapest. 1953. Művelt Nép Könyvkiadó. Rákóczi néphagyományok nyomában. Vaja. 2003. Szerk.: MOLNÁR Sándor. Vay Ádám Múzeum Baráti Köre. Rákóczi emlékkönyv I-II. Budapest. 1935. Szerk.: LUKINICH Imre. Franklin Társulat, Vay Ádám Múzeum adatára

49

JOÓ ADRIÁN

AZ IGAZSÁG TERMINUS HASZNÁLATÁNAK PROBLÉMAKÖRE AZ EURÓPAI FILOZÓFIÁBAN ÉS PRAGMATIZMUSBAN

Amerika, egy más, egy új világ A XIX. század első felére Európa többségében feudális berendezkedésű országai mellett megjelent egy olyan állam, mely társadalmi rendszerét tekintve eltért az öreg kontinens államaiétól. Ez az ország pedig földrajzi helyzetében is Európától távol eső világ, az újvilág legfejlettebb önállósodott országa: az Amerikai Egyesült Államok. Ahol a felvilágosodás eszméjét követően egyre nagyobb térségben, és egyre szélesebb polgári rétegekre kiterjedten működött a demokrácia intézménye, mely szabadságot kívánt biztosítani a nemzet egészének számára. Amerika a nemzet szabadságának nevében vívta ki függetlenségét. A szabadság fényes eszményének vezérlete alatt dicső önállósodásra tett szert a függetlenségi háború befejeztével, mellyel megteremtette az Európával szembeni és amelletti létjogosultságának alapjait. Ezek után azonban nem érhetett véget az a folyamat, mely a fennállásának megszilárdulása tekintetében csak a háború végeztével kezdődött el. Amerika saját társadalmi berendezkedésének megteremtésére kényszerült. De mi más is motiválhatta volna ezen munkálatokat, mint az az eszmény, amely a függetlenségi háborút is elindította? Amerika méltán vált a szabadság eszméjének megnyilvánulását tekintve annak hiteles közegévé, hiszen a szabadság volt az a mozgatórugó, mely az ország berendezkedését is legitimálta. Egyfelől a nemzet ennek jegyében vívta ki szuverenitását, másrészt pedig az alkotmány megteremtésének is ez vált vezérmotívumává, mely biztosítani kívánta Amerika összes polgárának a szabadságot, az önállóságot, az igazságosságot. Ez a társadalmi berendezkedés jelentősen eltért Európa kontinensének feudális országaiétól. Amerikában nem létezett az európai séma alapján kialakult megosztott társadalmi rend. Amerikában mindenki kiváltságos volt, mert a szabadságban részesedett, és ugyanolyan arányban, mint bármely más polgártársa.1 Maga az alkotmány és a jog is azt tűzte ki legfőbb feladatául, hogy a szabadságnak megfelelő egyenlőséget biztosíthasson. Az előbbiek arra kívántak rámutatni, hogy az Amerikai Egyesült Államok függetlenségének létrejötte és alkotmányának megteremtése végett egy óriási áttörés következett be az emberi történelemben. A demokrácia létrejötte az európai viszonyoktól teljesen eltért, és egyedüli újításnak mutatkozott.2 Az egyén kiszolgálójává lépett a társadalom 1

Valójában Amerikában sem mindenki részesedett a szabadságból egyaránt, hiszen az úgynevezett MasonDixon vonaltól délre fekvő államok – melyeknek száma 1886-ra tizenegy volt – elfogadták a rabszolgatartás intézményét. Ám az amerikai polgárháborúban az északi államok ennek az eltörlését tűzték zászlajukra, hogy a szabadság minden polgárra kiterjedhessen. 2 Noha tudjuk a történelemből, hogy demokrácia már más államokban, így igen korán, az antikvitásban a görögöknél is jelentkezett. Azonban a népgyűlésen és a cserépszavazásban való részvétel, mely az egyén demokráciában történő politikai szerepvállalását deriválta, megvalósítható volt könnyedén egy városállam közösségén (Folytatás a túloldalon →)

50

rendszere azzal, hogy életének feltételeit volt hivatott biztosítani. A demokrácia fennállásával az egyén újszerű életet, újszerű gondolkodásmódot nyert magának. Ez az újszerű gondolkodás Amerikában az élet minden területére kiterjedt, így nem lehetett ez alól kivétel a filozófia sem. Az amerikai filozófiai gondolkodás is az újszerűség tükrében alakult ki, az egyén mindennapi életén keresztül jutott értelmezéshez. Az amerikai életforma a demokrácia tükrében a mindennapokról, a praktikus életről szólt. Arról az életmódról, mely a saját szabadságának fenntartása végett az ezen célért való hasznosságot tekintette legfőbb mozgatójának. Olyan élet ez, mely a leginkább a gyakorlatban igazolást nyert gondolkodást tekintette a magához legközelebb állónak, a legcélszerűbbnek. A filozófia ennek tükrében szintén a gyakorlati hasznosság mellett foglalt állást, s feltételezte, hogy ez a praktikusság az, mely az ember életére a leginkább vonatkoztatható, s maga is csupán ennek a beteljesítése révén válhat a jobb életfeltételek növekedése számára hasznossá. Azon irányzat, melyet az amerikai filozófiában pragmatizmusként3 neveznek meg, is ezen gondolatmenetből deriválódott, s csak a fentebbiekben említettek értelmezése által válhat relevánssá. A filozófiát a praktikus élethez igazítani igyekvő törekvésekkel a pragmatikusok leginkább arra kívántak rámutatni, hogy az élet számára a tevőlegesség s a cselekvés a legfontosabb. Az elméletek hasznossága csak az alkalmazásukban mutatkozik meg valójában, minden teória csak a gyakorlatban nyerhet igazolást. Ez a tény pedig megkérdőjelezhetetlen. Ebből következik, hogy „aminek az ész gyakorlati téren birtokában van, azt nem kell bizonyítania”4, ahogyan azt Immanuel Kant is kijelenti. Így a pragmatizmus szerint a praxis pedig nemcsak túlnő az elméleten, hanem maga a gyakorlatiasság, és az abból eredő hasznosság kell legyen az elmélkedés tárgya. A filozófia törekvése is a cselekvésre irányultan juthat csupán valódi fontossághoz az életet tekintve.

A pragmatizmus és az európai filozófia közötti éles szembenállás oka Tehát Amerika társadalmi berendezkedését, és népének életre irányuló gondolatvilágát az európai mintától eltérőnek jelölhetjük meg. Ebből következtetve logikusnak tűnhet mindaz, hogy a pragmatizmus is, mely ennek az említett gyakorlatias szemléletnek a filozófiai alátámasztását volt hivatott biztosítani, szintén eltért a kontinentális gondolkodástól, s ezzel a filozófiának egy új útvonalat szabott. Ám az eltérés, nem csak felfogásbeli különbséget jelentett a két filozófiai gondolkodás között, hanem egyfajta szembenállást is, melynek oka a következőkben kerül kifejtésre. A pragmatikusok a kontinentális filozófiával szemben vádlón léptek fel, s az ebből következő összeütközés egy igen hosszan elhúzódó filozófiai vitát eredményezett a két kontinens filozófusgenerációi között. Mely vita talán csak mára jutott el arra a pontra, belül. De Amerika esetében egy óriási területről beszélhetünk, melyet az egyesült államok foglaltak magukba, s egy ily nagy terület politikai összefogása az önálló államok esetében nem tűnhetett könnyű feladatnak. Ám a demokrácia még is biztosítani igyekezett az egyén, az államok s a nemzet szintjén is a szabadságot, mely e próbálkozásnak elég motiváló erőt adhatott. A próbálkozás pedig a történelemben egyedülállónak bizonyult a maga korában. 3 A pragmatizmus név a görög πραττειν szóból ered, melynek jelentése tenni, cselekedni. Ez pedig rendkívül jól mutat rá a pragmatizmus eszmei értelmezésére is, hiszen a tettel kapcsolatos gyakorlatot, illetve a cselekvésből eredő hasznosságot is feltételezi. 4 Immanuel KANT: A tiszta ész kritikája – Kis János fordítása.

51

hogy a kontinentális gondolkodás a Richard Rorty nyújtotta interpretációk alapján a pragmatizmust egyenlő félként kezelje, s a vita folyamatában felmerülő problémákat alapos vizsgálat alá vonja.5 A pragmatizmus megjelenése csakúgy, mint az amerikai társadalmi gondolkodás a XIX. század elején újításként hatott, mely jelentős mértékben elütött az európai hagyományoktól. Ez az újszerűség pedig hamar elvezetett a konzervativizmust képviselő Európával történő szembehelyezkedésig. A pragmatizmus szemében a kontinentális gondolkodás elavultnak, használhatatlannak bizonyult. Az európai filozófia ellen felhozott vád lényege abban állott, hogy a kontinentális gondolkodás csakúgy, mint az európai országok társadalmi berendezkedése, feudálisnak találtatott. Feudálissága alárendeltségét jelentette a pragmatizmus szerint, egy olyan szolgaerkölcsöt, mely önmagát veri bilincsbe.6 E feudálissága miatt, melynek alapja mélyen a tradíciókban gyökerezett, a kontinentális gondolkodás nem volt képes a jobb életmód feltételeinek növelését szolgáló tudományok haladásához szükséges korszerűbb látásmódot magáévá tenni. Mert a gondolkodásmód hagyományszerinti merevsége nem tudott befogadni önmagába semmi olyan újítást, mely az épülését szolgálhatta volna. Az emberiség tudásának növekedése kézzelfogható jelenség volt már a XIX. században is, ám az európai filozófia önmagával ellentétesnek tekintett minden olyan reformálási lehetőséget, amely ehhez a fejlődéshez alkalmazkodott volna, s ehhez mérten vált volna alkalmazhatóságában hasznossá. Ezt jelzi, hogy Rorty értelmezése alapján a kontinentális filozófia nem sokat változott Platóntól Kantig, mivel megőrizte konzervatív, fejlődésre képtelen mivoltát. Platón és Kant személye a feudális hagyomány megőrződésében jelentős szerepet játszott. De ahhoz, hogy ezt megértsük, értelmeznünk kell a klasszikusés neopragmatikusok által felhozott vádakat, melyek a feudálisság jellegére irányultak. A feudálisság problematikája igazából a nyelvhasználat és az igazság kérdéskörére vezethető vissza, melyek már Ludwig Wittgensteint, Bertrand Russelt és Rudolf Carnapot, mint logikusokat és nyelvfilozófusokat is foglalkoztatták. Ennek a lényege pedig abban áll, hogy nyelvhasználatunk szavai a világ jelenségeinek fogalmakkal történő leképezései, így a számunkra csupán a nyelvhasználatban kifejeződő világra vonatkozó igazságok nem szükségszerűen bírnak valóságmegfeleléssel. A neopragmatikus Davidson is William Jamesre alapozva erre a problémakörre vonatkozóan tárja fel az igazság és igazolás közötti különbséget. Ő úgy véli, hogy az európai filozófia a világban fellelhető megdönthetetlen objektív igazságokat feltételez, melyek felderítése a tudomány és a kutatás célja. Ám az ember az igazságok feltárását csak az igazolás útján tekinti elérhetőnek, mely tételek bizonyításában jelentkezik, s mely kifejtésének közege a nyelv. Azonban a nyelv nem elégséges egy objektív igazság megra5 Legalábbis erre hívja fel a figyelmet Boros János az amerikai filozófiára irányuló értelmezéseiben, melyeknek jeles hozzáértője, és Pragmatikus filozófia című művének előszava hangsúlyozza Richard Rorty jelentőségét a két filozófiai gondolkodás egymáshoz közelítésében. Richard Rorty személye a filozófiában meghatározó a pragmatizmus értelmezések tekintetében. Hiszen őt, mint neopragmatikus irányvonalat követő gondolkodót jelölhetnénk meg, aki azért mégis túlnő az őt megelőző neopragmatikusok korlátjain. Hiszen visszatérve a klasszikus pragmatikusokhoz, meg kívánja teremteni a színtézist a pragmatizmusban a két irányvonal összhangba hozásával, s ezáltal ad olyan interpretációt az amerikai filozófiáról, mely egységessé teszi a kontinens gondolkodását, s mely harmóniát képez Amerika demokráciájában megnyilvánuló szabadságorientálódásával és történelmével is. Erre mutat rá Megismerés helyett remény című műve. 6 A feudálisságból fakadó önalárendeltség jellegének magyarázatára a későbbiekben kívánok kitérni.

52

gadásához fogalmi elégtelensége és szubjektív használati lehetősége folytán, amiként maga a nyelvhasználó egyén sem. Így az igazolás nem lehet azonos az igazsággal, s a bizonyítás nem feltétlen esik egybe a bizonyossággal, mert egy a nyelvhasználatával objektív igazság elérésére képtelen szubjektív igazoló bizonyítja általa tételeit egy ugyanilyen módon meghatározott hallgatóság előtt. Ám Davidson szerint az európai filozófiában az ellentmondásosság abban rejlik, hogy az igazság és igazolás fogalma egybecseng, s jelentésük megegyezik.7 Hogy miért is van ez így? Talán könnyen érthetővé válhat egy más filozófiai irányzatot képviselő Lucien Goldmann interpretációjában. Szerinte az ellentmondás oka az, hogy az emberek hajlamosak elfogadni környezetük megegyező szubjektív részperspektíváinak összességét objektivitásként. Azaz hajlamosak elfogadni azt a véleményt teljesen igaznak és helytállónak, amely többek előtt nyert alátámasztást, hajlamosak az általánost azonosítani az igazzal, mintha csak így vélekednének: „Amit sokan mondanak, az bizonyosan úgy is van, tehát igaz.”8 Ám a fentebbiek összességéből egy dolog bizonyosságot nyerhet számunkra. A pragmatikusok szerint az európai filozófiai gondolkodásban rejlő egyik probléma azon alapul, hogy az elérhetőnek feltételezett objektív igazságot az igazolás útján kívánják megközelíteni. Ám a szubjektivitás számára nincs megfelelő eszköz az objektivitás megragadására. De, hogy válaszolhassunk a felvetett kérdésre, mely szerint miben rejlik a feudálisság jellege, és előállásában mi szerepet játszott Platón és Kant, ahhoz meg kellett ismerjük a pragmatizmus igazság és igazolás felfogását. Mert ez szolgál alapul az európai filozófiával szembeni, annak önalárendeltségére vonatkozó vád legitimitását illetően. Ahogyan azt a davidsoni nézet Rorty szerinti interpretálása közben jeleztük, a kontinentális filozófia nemcsak feltételezi ezt az objektív igazságot, hanem feltételezi elérhetőségét is. Sőt maga az európai gondolkodást jelző beteljesülő ismeretelméleti törekvés is csak ennek tükrében válhat relevánssá. A megismerés problémája már a kezdetektől, azaz a görög filozófiától kiindulva jelen van a kontinentális gondolkodásban, és arra irányul, hogy feltérképezze, az ember számára érthetővé tegye a világot. Ehhez azonban szükséges a világban rejlő objektív igazságok megragadása, mert a megdönthetetlen igazságok hiánytalan elsajátítása vezethet a világ beteljesült megismeréséhez. Ez az a nézet, amelyre mind az antikvitás filozófiai irányzatai, mind az európai kontinentális gondolkodást jellemző kartéziánus irányzatból fakadó racionalizmus, és az angolszász empirizmus is alapoz. Az ember céljának, így gondolkodása céljának is a világ és önmaga teljes megismerését tekinti. Úgy vélik az európai gondolkodók, hogy a tudományok a világ objektív igazságait kutatják azért, hogy felépíthessék azok megértésére, mint princípiumokra, az életre vonatkoztatható elméleteiket. Belső kényszer, a kíváncsiság diktálja az ember számára, hogy megismerje a világot azért, hogy élni legyen képes benne. Mindez a sajátságos, ismeretelméleti módszereket meghatározó, teljes és hiánytalan tudásra törekvő attitűdje a kontinentális filozófiának nem alakulhatott volna ki Platón és 7

A davidsoni igazság és igazolás problémakörének remek összefoglalását adja Richard Rorty a Megismerés helyett remény című művének első fejezetében, melynek a címe is sokat mondó: Igazság valóságmegfelelés nélkül. 8 A marxista gondolkodónak megtett Lucien Goldmann A rejtőzködő Isten című művének 12. fejezetében taglalja a szubjektív perspektívák objektivitással történő összemérhetetlenségét a pascali filozófia tudományos gondolkodásra vonatkozó értelmezéseként.

53

Kant munkássága nélkül. Ők azok, akik mértékadóak a világ duális struktúra alapján történő értelmezésében, s ezzel az európai filozófiára rendkívüli hatást gyakoroltak.9 Megszabnak e világ történéseinek színtere mellett egy másik közeget, melyet e jelenségek lényegisége tölt ki az örök, állandó, megdönthetetlen objektív igazságok formájában, melyekben minden világban zajló és világra vonatkozó jelenség a meghatározását nyeri. Így a jelenségek világában való létezéstől különállóként tételezik fel az ezen létre vonatkozó lényegeket és objektív igazságokat, melyeknek az anyagi lét jelenségei csupán valamiféle tükröződései. Így szerintük a tudományos kutatások legfőbb és egyetlen valódi igazságra vezető célja a lényeg világának vizsgálata lehet.10 A fentebbiekben említettek útján halad tehát az európai filozófia ismeretelméleti törekvése. Ám ha visszatérünk a pragmatikus gondolkodók igazságról és igazolásról alkotott elméletéhez, melyről már szót ejtettünk, akkor rögtön belebotlunk egy igazán érdekes problémába, mely az európai filozófia feudális jellegére vonatkozó vád lényegét képzi. Ez a probléma pedig abban áll, hogy milyen szerepet tölthet be az elérhetetlen objektív igazság a tradicionális megismerési folyamatban. Ha az ember és az általa használt nyelv nem megfelelő a szubjektivitása és fogalmi elégtelensége miatt ahhoz, hogy megragadja az objektív igazságot, melyet az európai filozófia elérhetőnek tételezett fel, akkor egy önellentmondással kerültünk szembe. Mert maga – a tudomány és kutatás eszközét használó – megismerés folyamata azon nyomban haszontalanná válik, amint kiderül, hogy célja a valóságban elérhetetlen, megközelíthetetlen. A gondolkodás a tudás érdekében olyan dolgot kíván magának megszerezni, aminek sohasem lehet a birtokában. Ez a nagyravágyás pedig céltalan körbeforgás, mely sosem halad előrébb, nem juthat egyről a kettőre. Így sem az európai ismeretelméleti terminus, a megismerés, sem a tőle remélt fejlődés nincs hasznára az embernek, hasztalan. Ebben rejlik a kontinentális filozófia feudálissága. Teremtett magának a gondolkodás egy olyan útvonalat, melyet nem képes bejárni, egy olyan feladatot, melyet nem tud teljesíteni, egy olyan célt, melyet nem áll módjában elérni sohasem. Az európai filozófia megjelölte maga számára azt a nyomvonalat, melynek mentén saját tudásbeli fejlődésének bekövetkeztét remélte, ám kiderült, hogy nem jutott ebben a fejlődésben előrébb. Alárendeltje lett az önmaga teremtette úrnak, aki minden lépését motiválta egy elérhetetlen haszon reményének fejében. Feudálissá vált önmagával szemben a gondolkodás. Az európai filozófia feudálisságáról a pragmatizmus nézetei szerint lehullott a lepel. Bebizonyosodott, hogy a kontinentális filozófiai gondolkodás nem képes a maga teremtette célok elérésére, így pedig haszontalanná vált. A megújulás szükségessége ennek

9

Az európai gondolkodást a kezdetektől fogva, azaz az antik filozófia kiemelkedő gondolkodójától, Platóntól kezdődően a világ duális értelmezése jellemzi. Hiszen Platón dialógusaiban az ideatan megjelenítésével hozzájárult ahhoz, hogy a gondolkodás egy, a világ tapasztalható jelenségei felett álló lényegi világot megkülönböztessen, melyből az értelem megmerítkezni igyekszik. Ez a jelenségek lényegeinek (ideák) örökérvényű igazságát tartalmazó világ az, melyben a világ megismerése kiteljesedhet. Kant esetében ez pedig a fenomenon és noumenon elválasztása A tiszta ész kritikája című művében, mely dolog és jelentése közötti viszony képében tart kapcsolatot fenn egymással, ám a jelenségek világából nem következik szükségszerűen a hozzátartozó lényeg, s nem is minden esetben megközelíthető. Így a két világ valójában elkülönül egymástól, s köztük hidat csak az ész és az ismeret teremthet, ám megoldhatatlan kapcsolatok így is maradnak. 10 Richard Rorty legalábbis ekként jellemzi az európai tudomány célmeghatározását, melyet az objektív igazságra irányuló megismerésként jelöl meg A filozófia és a természet tükre című művében.

54

következtében nyilvánvaló. Ám mi lehet a megoldás kulcsa? Mi lehet egy körben forgó, hasztalan filozófiának az új célja? El kell vetnie korábbi, téves nézeteit, le kell tépnie magáról azokat az igákat, melyeket Platón és Kant vert a filozófusok értelmére. Fel kell adnia a beteljesülő megismerésbe vetett hitét, s az élet adta lehetőségek fejlődéséhez mérten gyakorlatiasnak, precíznek, hasznosíthatónak kell lennie. A kontinentális filozófia feladata, hogy új alapokat keressen, melyre szemléletét építheti. Ám ezeknek a támköveknek biztosabbaknak kell lenniük, mint az objektív igazság elérésére alapozó megismerésnek. Olyan fundamentumra van tehát szükség, amely nem szorul arra, hogy az objektív igazság legitimálja fennállásának jogosultságát, hanem önmagában is meg kell állnia a helyét, mint olyan módszernek, amelytől az emberek az életfeltételeik kiterjesztésének lehetőségét, s ezáltal a jobb életet remélhetik. Ezek azok a célok, melyek a pragmatizmust is motiválják. Ezek mentén alakult ki az amerikai társadalmi berendezkedés, és a filozófia is. A pragmatizmus a jobb élet lehetőségének létrejöttétől indíttatva működött. Céljának pedig az eziránti hasznosságot jelölte meg, s ennek érdekében törekedett a praktikusságra. A pragmatizmus talán az európai filozófia számára is példaként szolgálhat arra, hogy válságából kilábaljon, s levetkezve feudálisságát az életbeli gyakorlatban is használhatóvá váljék.

A pragmatizmus és a demokrácia Igazság és igazságok11 Az amerikai filozófiai gondolkodás az európai sémától eltérően más fogalmakkal operál, és más módszereket jelöl meg a filozófia számára. A praktikusság, a hasznavehetőség a legfontosabb, mert minden elméletnek a gyakorlati hasznosíthatóságában rejlik jelentősége. Így a pragmatizmus is az alkalmazhatóságra helyezve a hangsúlyt hasznossá kíván lenni az emberi élet és gondolkodás számára. A világra és emberre irányuló beteljesülő megismerésbe vetett hit haszontalansága az európai ismeretelméleti módszereket kútba veti. Az Igazság elérhetetlensége alapjainál fogva dönti romokba, mint kártyavárat, a kontinentális célmeghatározásokat a tudományok esetében. A kontinentális filozófia céljai egyszerre mind homályba vesznek, kiderül róluk, hogy sohasem léteztek az ember számára elérhetőként, csak mint távoli csillag fényükkel vonzották a nagyravágyó tekinteteket. De ez a fény egyszeriben eltűnt, s most új lámpásra van szükség ahhoz, hogy az európai filozófia újból láthasson. A pragmatizmusban nem távoli célok, hanem egy olyan fény világítja meg a gondolkodás haladásának útját, mely emberközeli, mely elérhető. Egy olyan fogalom kerül előtérbe életszemléletében, mely nem áll távol az emberi gondolkodás alkatától, mely hit és bizakodás formájában motiváló erőként a jövőre irányul. A megismerés hasznavehetetlenné vált, eljött a remény ideje, amint az Rorty interpretációjában is kiderül. Ám miben áll ennek a reménynek a jellege, fontossága, és mi a tárgya? A következőkben ezt kívánom megfogalmazni. 11

Richard Rorty alkalmazza a két terminust az igazság és igazolás különbségének prezentálására. Az Igazság fogalmát, mint a lényeg világában feltételezett objektív igazságot jelöli meg, melynek elérésére az európai filozófia ismeretelmélete is irányul. Ellenben igazságon azt a fogalmat érti, mely az emberek tudomány által, hallgatóság előtt igazolás révén létrejött igazsága. Így az írásmódbeli különbség is a két terminus jelentése közötti különbségre utal, amely abból következik, hogy az igazolás útján nyert igazság nem megegyező az objektív Igazsággal. Eddig nem éltem a két terminus írásbeli megkülönböztetésével, ám a következőkben a vizsgálat témája megköveteli ennek alkalmazását

55

Az emberi élet célja feltehetően minden filozófia szemszögéből a jobbá levés, a jobb és több életfeltételek biztosítása. Ez az, ami a társadalmak alakulását is motiválja, fejlődésorientálódás jellemzi a társadalmi gondolkodásokat. Ám a fejlődés csupán az elérhető Igazság feltételezése révén valósulhatna meg, azonban az objektív Igazság kiiktatására kényszerül az ismeretelmélet, így szükségszerűen a fejlődés sem képzelhető el, hiszen a beteljesíthető cél elvész. Így nem egy beteljesíthető, elérendő végállomás tükrében kell az emberi gondolkodás haladását feltételezni, hanem egy olyan módszer szükségeltetik, mely az emberi gondolkodás menetét végigköveti, nem fundamentuma annak, hanem kísérője, mely biztosítja legitimitását. Ez a motiváló erő a pragmatizmusban a reménykedés. A pragmatizmus reményének tárgya a jövő jobbá levése. A filozófiának, a tudományoknak annak tekintetében kell kutatniuk, kísérletezniük, működniük, hogy egy jobb jövő lehetőségét teremtsék meg. A remény arra irányul, hogy minden munkálkodás jobb életfeltételeket biztosíthat a jövő generációi számára. Az embereknek bízniuk kell abban, hogy életük az emberi lehetőségek kiteljesítését szolgálja, hogy olyan módon működik, melynek gyümölcsét, az életmódbeli és erkölcsi jobbá levést, a jövő generációi arathatják majd le. Ők lehetnek azok, akik megtapasztalhatják – a majdani jelenjüket a múlttal összehasonlítva – a különbségeket, és nekünk, a jelen polgárainak, reménykednünk kell abban, hogy a múlttal szemben a jövő az emberi lehetőségek bővülésének tekintetében felülértékelődik. A jobb jövőért való munkálkodások pedig csak a gyakorlatiasságban juthatnak szerephez. Minden ezen célt szolgáló elmélet hasznossága csupán az alkalmazásában jelentkezhet. Ezért oly fontos a praxis. Ez az a felfogás, mely a tudományoknak is új értelmezést ad. Az objektív Igazság elérésének módszere megvalósíthatatlan, ezért a reményből, s a jobb jövőért való tevékenykedésből kell új tudomány meghatározást kreálni. Így a kutatások és kísérletezések sem a megdönthetetlen törvényszerűségek feltárásáért működnek, hanem feladatuk a jövő jobb, teljesebb emberi lehetőségeinek biztosítása, bővítése, illetve az ezen célért való hasznosság. Ennek a célnak megfelelően kell hasznosnak lennie a tudománynak, hogy elősegítse az ember tudásbeli növekedését. Így ez a növekedés folytonossá válhat, amennyiben, az emberek ennek reményében munkálkodnak. A pragmatizmus életszemléletének folyamatszerűsége ebben áll. Mert nincs feltételezett beteljesülése az emberi gondolkodásnak, nincs egy utópisztikus szemlélet, mely azzal kecsegtet, hogy eljön majd az idő, amikor az ember már mindent tudni fog, amikor már nincs jelentősége a kérdéseknek, amikor minden válasz a birtokunkban van, amikor a tudományok már elvesztik céljukat, mivel nem lesz mit kutatniuk. A pragmatizmus nem várja, mint megváltást, a beteljesült jövőt, mely az emberek számára igazi tudásbeli Kánaánt tartogat, ahol csak boldogság van, s az embereknek más gondjuk sincs, mint élni az életüket, s nem törődni a problémákkal, gondokkal, mert problémák nem lesznek többé. A pragmatizmus az életet a maga folyamatszerűségében szemléli. Egy állandó cél a jobbá és jobbá levésért való munkálkodás, melynek mindvégig át kell hatnia az emberi gondolkodást. Ez a növekedés teljesülhet, ha ennek érdekében élünk és cselekszünk, legalábbis az embereknek ebben kell bíznia. Így biztosíték nincs, csak egy jól megalapozott remény ennek a növekedésnek a folytonosságára irányultan. De a tudásbeli növekedés nem is kecsegtet utópisztikus célokkal, csak elhiteti velünk, hogy egyre jobb és jobb lesz, ha magunk teszünk ezért. Így a fejlődés egészen addig tart, amíg ember lesz a földön, de soha nem érhet el egy végső állapotot, ahonnan már nincs tovább, s nincs miért

56

növekednie. Ez a szemlélet folyamatszerű, de az emberhez a legközelebb álló, s nem ringatja tévhitekbe, hanem a valós élet működését mutatja számára, mely a folytonosság szerinti értelmezésével a jobb és teljesebb jövő lehetőségét biztosítja.12 A jövőbeni jobb életfeltételek biztosítására irányuló törekvése a pragmatizmusnak társadalmi rendszert tekintve, a demokráciában nyilvánul meg. Így a pragmatizmus, mint teória a gyakorlatban demokráciaként valósul meg, a demokrácia válik a pragmatizmus működésének hiteles közegévé. Mert a demokrácia is fejlődésorientálódással jellemezhető, ahol a polgárok legfőbb céljuknak a jobbá levést tekintik. A demokrácia fennállása és működése arra irányul, hogy polgárainak szabadságot és teljesebb életfeltételeket biztosíthasson. Így az egyén célja a társadalom jobbá levése, míg a társadalom célja a jobb életfeltételek biztosítása az egyén számára.13 A demokrácia ezzel a szemlélettel kívánja biztosítani a jobb jövő lehetőségét a polgár, illetőleg a polgár munkálkodása révén maga számára. Így a demokrácia működése csakúgy, mint a pragmatizmus, a növekedés reményén keresztül megy végbe, feladatának pedig a több lehetőség biztosítását tekinti az emberek mindennapi életében. A demokrácia is a hasznosság köré szerveződik, s mint működő társadalomban, a gyakorlatban mehet végbe az ember életmódbeli és tudásbeli növekedésének elmélete. A gyakorlatiasság a hasznosságra helyezi a hangsúlyt, a hasznosság pedig a minél jobb jövő megteremtésének reményére irányul. Így maga a demokratizmus fogalma rokonná válik a pragmatizmussal.14

Az Igazság és igazság előállásában nincs különbség Mivel a kontinentális filozófia és feudálissága esetében részletesebben tárgyaltuk az amerikai filozófia által kijelentett vád valósságát, így a pragmatizmus és a demokrácia közötti kapcsolat esetében is meg kell vizsgálnunk a Rorty által is feltételezett homogenitást. A vizsgálatot leginkább a pragmatizmus igazságelméletének és a demokrácia működésének összeegyeztethetőségére kívánom kiterjeszteni,15 különös tekintettel arra, hogy a demokrácia által létrehozott igazságok legitimálják-e a pragmatizmus felfogásában történő objektív Igazság elvetését. A pragmatizmus filozófiai felfogásában az objektív Igazság fogalma nem értelmezhető, mivel megragadására megfelelő eszköz nem létezik a szubjektivitás számára. Így a pragmatikusok az objektív Igazság elvetését hangsúlyozzák, és az objektivitás fogalmá-

12

A pragmatizmus fentebbi rövid értelmezését megtalálhatjuk Boros János Pragmatikus filozófia, William James Mi a pragmatizmus? és Richard Rorty Megismerés helyett remény című művében, s magam is az említettekre támaszkodva próbáltam interpretálni a pragmatizmus élet- és tudományszemléletét. 13 T. M. Scanlon Szerződéselmélet és haszonelvűség című értekezésében utal arra, hogy jól működő politikai rendszer az, amikor a polgár a társadalmat, mint életét meghatározó közeget kívánja életéhez mérten jobbá alakítani, a társadalom intézménye pedig átveszi ezt a célt, s az ember életét kívánja minél több lehetőséget és feltételt biztosítva számára komfortosabbá, praktikusabbá, teljesebbé tenni. 14 Richard Rorty Megismerés helyett remény című művében kezdetben nem ért egyet a davidsoni állásponttal, mely homogénnek tekinti a demokratizmust és a pragmatizmust, ám végül a fentebbiekben említettek szerint maga is elfogadja a két eszmei irányzat rokonságát. 15 A demokrácia működését kimerítően végigtárgyalni igen hosszas feladat volna, és vélhetőleg témám tekintetében érdektelen is. Így Boros János A demokrácia filozófiája című művének és más politikai filozófiai értekezések interpretálása nyomán a vizsgálódást csak a demokrácia alapvető működési elvére korlátozom, mely az egyén szabadság- és politikai jogaiban jelentkezik.

57

val megközelíthetetlensége miatt nem foglalkoznak. Másfajta igazságelmélettel dolgoznak, mely visszanyúlik a hegeli és wittgensteini igazságterminusokhoz.16 A pragmatikus filozófia folyamatszerűsége mellett az igazságok folyamatszerűségéről is beszélhetünk. A pragmatizmusban ugyanis lokális igazságok működnek, melyek nem objektívek, hanem folyamatszerűek. Ami a leginkább abban jelentkezik, hogy elvonatkoztatva az objektív igazságok megdönthetetlenségétől, vagy a Platón által feltételezett romolhatatlanságától és örökkévalóságától, a pragmatizmus igazságai állandóan változhatnak, s az emberi gondolkodás növekedésének megfelelően alakulhatnak. Alakulásuk természetesen függ a vizsgálat tárgyára vonatkozó igazság kifejtettségének mértékétől is, miként azt Hegel is jelezte. Lokálisságuk pedig úgy értelmezhető, hogy az emberi élet különböző színterein valósulnak meg, mely lehet egy kis közösség, vagy egy egész társadalom is, de nem univerzálisak, miként azt az európai filozófia feltételezte. A pragmatizmus igazságai szubjektív igazságok, egyének igazságai az ember mindennapi életére vonatkozóan. Olyan típusú igazságok, melyek nem a dolgok univerzálisan tételezett lényegét kívánják megragadni, hanem a köznapi élet gyakorlatiasságára vonatkoznak. Minden egyén rendelkezik velük, és nem a tudomány általi bizonyítás a valósságuk feltétele, hanem a mindennapok jelenségeiből levont konzekvenciák teszik legitimmé őket, de nem tudományosan, hanem az őket megfogalmazó egyének számára.17 A demokrácia az egyén életfeltételeit kívánja bővíteni, jobbá tenni. A demokrácia olyan társadalmi rendszer, melyben a társadalom polgárai kivétel nélkül aktívan részt vehetnek, amennyiben eleget tesznek a rájuk vonatkozó követelményeknek. A polgárok döntései leginkább a demokráciában jutnak önállóságukban is szerephez, hiszen az ilyen fajta társadalmi berendezkedés politikai szabadságukat azzal kívánja biztosítani, hogy véleményformálásuk döntő jelentőséghez juthat a megfelelő keretek között. A megfelelő keretek között végbemenő véleménynyilvánítás a demokrácia esetében a politikai választások alkalmával jelentkezik, amikor a polgárok egyéni belátás alapján dönthetnek a demokráciában hatalomra jutó személyek kilétéről. Ekkor egyéni politikai szabadságuk döntéslehetőségükben mutatkozik meg, hiszen személyesen dönthetnek azokról a kérdésekről, amelyek személyesen is érintik őket. 16

Davidson úgy véli, hogy Hegel új irányvonalat teremtett a filozófiában, hiszen megírta a filozófiát, ahogyan az utókor is értelmezi munkásságát. A hegeli igazságfelfogás merőben új a filozófiai gondolkodásban, hiszen az addig Arisztotelész óta bevett tautológiai igazságot váltja fel, melyet még Immanuel Kant is alkalmaz. E szerint pedig a világban fellelhető egyetlen igazság azon alapul, hogy a dolog azonos önmagával (A=A). Hegel ezzel szemben az igazságot abszolútnak nyilvánítja, mely akkor jelentkezik, amikor a vizsgálat tárgya teljes kifejtettségében, ezáltal teljes kifejlettségében mutatkozik meg (A=A és ~A). Ám Davidson szerint annak ellenére, hogy Hegel eltávolodott az igazság egyfajta lényeg világában történő feltételezésétől, s a szellem fejlődéséhez mérten folyamatszerűnek ábrázolta azt, az európai filozófia mégsem volt képes felmérni az általa megjelölt új útját a filozófiai gondolkodásnak, s régi medrében folyt tovább. 17 Richard Rorty is egyének igazságfelfogásáról beszél A pragmatizmus konzekvenciái és az Irónia, esetlegesség, szolidaritás című műveiben, mellyel arra kíván utalni, hogy a szubjektív igazságok a gondolkodás haladását, illetőleg az erkölcsi jobbá levést szorgalmazzák. Hiszen az egyéni igazságok közötti különbség folyományaként az emberek megvitathatják egymással szubjektív eltérő, olykor egyező igazságaikat. Az ebből levont konzekvenciák pedig az egyén gondolkodásmódjának fejlődését eredményezhetik, és az eszmecseréktől remélt közös megegyezés, és a gondolkodás épülésének reménye toleranciát eredményezhet az eszmecserét folytatók között. Így a gondolkodás és tudásbeli növekedés mellett egy erkölcsi fejlődés is bekövetkezik. (Azonban érdekes lenne következetesen elgondolkodni azon, hogy az egyének közötti igazságkülönbségek és nézetkülönbségek valóban toleranciához vezetnek-e megtárgyalásuk esetén, és egyáltalán hajlamosak-e az emberek megtárgyalni a nézetkülönbségeiket. Mert a háborúk és az egyéni viszálykodások nem ezt támasztják alá.)

58

A demokráciában való véleménynyilvánításkor a már említett szubjektív, egyéni igazságok alkalmazásával szavaznak a polgárok az őket érintő kérdésekről. Minden egyén a maga szubjektív igazságfelfogásának megfelelő nézeteket részesítve előnyben dönthet a maga sorsáról. Ez a demokráciában a polgár szabadsága. Amennyiben pedig döntésének megfelelően alakul a demokrácia rendszere, akkor az egyén igazsága legitimmé válik a társadalom keretén belül is. Így igazsága társadalmilag lokálissá válik. Emlékezzünk vissza a pragmatizmus európai filozófia igazságfelfogásával szemben felhozott vádjaira, melyek abban álltak, hogy az univerzálisnak tételezett Igazságot az igazolás útján tekintették a kontinentális gondolkodók elérhetőnek! Ám a demokrácia esetében is valami ahhoz hasonló jelenségről beszélhetünk, amit a pragmatikusok éppen elkerülni igyekeztek. Mert a demokráciában a szabadság a döntéslehetőségben áll. A politikai választások alkalmával az egyéni döntések amennyiben azonosak, és többségben vannak, azaz igazságuk többek előtt nyert alátámasztást, úgy elfogadottá, és alkalmazottá válnak. A többek általi vélemény jogosulttá válik arra, hogy univerzálisan a demokrácia alapján működő társadalom egészére kiterjedhessen. Így ha nem is, mint objektív igazságot, de mint lokálisan univerzális igazságot értelmezhetjük, mely a társadalom egészére vonatkozik. Így visszakanyarodva a goldmanni interpretációhoz, a megegyező szubjektív részperspektívák kiterjedtté válnak, melyeket minden polgár elfogadni kényszerül. Ezek szerint a pragmatizmus megszabadul egy megdönthetetlen Igazság fogalmától, azonban megnyilvánulási területén, a demokráciában mégis hasonló módon jár el, mint az európai filozófia, melyet ezen eljárása miatt bírált. Feltételez egy olyan igazságot, melyet ha többen igazolnak, és elfogadnak, univerzálissá válik. Noha ez az igazság ténylegesen lokális, mivel csak a társadalom rendszerén belül érvényes, és folyamatszerű, mivel folytonosan megváltozhat, ám mégis olyan igazság, mely fennállásának ideje alatt valamiként univerzális a társadalom minden egyéne számára. Előállásában ugyanazt a többek általi igazolás módját követi, mint ahogyan az európai filozófia az objektív Igazság elérését remélte. A pragmatizmus elveti az európai filozófia által a tudományos kutatás céljának tekintett objektivitást, azonban a módszer, mellyel igazságokat – ha ezek lokálisak is – feltételez, az ugyanazt az eljárást követi, melyet elégtelensége miatt megbírált a kontinentális gondolkodás esetében. Így azt mondhatnánk, hogy a pragmatizmus életszemléletében a célmeghatározása valóban megváltozik, ám az új célért való munkálkodás módja a régi marad. A fentebbiekben említettek számomra némi következetlenségre utalnak a pragmatizmus igazságról való gondolkodásában, és elméletének gyakorlati alkalmazásában, melynek fontosságát a pragmatikus gondolkodás mindenek felett állóvá teszi. Amennyiben az elmélet vagy a gyakorlat hibásnak bizonyul az alkalmazásban, úgy a pragmatizmus és a demokratizmus vélt rokonságának valóssága válhat megkérdőjelezhetővé. Ám, hogy ez az ellentmondásosság csupán olyan felszínesen tűnik-e annak, mint amilyen felszínesen vizsgálódik értekezésem, vagy valóban fenn áll-e, ennek kiderítése igen messzire vezet, s oly jártasságot követel a két filozófiai gondolkodásban, melyet jelenleg nem tudhatok magaménak. Így mindaz, amit leírtam vélekedés csupán, egy kezdeti kísérlet.

KÜLLŐS IMOLA

59

CIGÁNYOK A RÉGI MAGYAR KÖZKÖLTÉSZETBEN A XVII. SZÁZADTÓL A REFORMKORIG* Ebben a könyvben** megkíséreltem összegezni azokat a folklorisztikai kutatási eredményeket, – amelyek a cigánysággal, mint a régi, népszerű irodalom egyik témájával és sajátos (rendszerint humoros) zsánerfigurájával foglalkoztak, – kiegészítve saját adataimmal, melyeket a XVII-XVIII. századi magyar közköltészet feltárása során az elmúlt két évtizedben találtam. Jóllehet a történeti dokumentumok szerint a cigányság a XV. századtól jelen volt a magyar társadalomban, felbukkanásuk a népszerű, szórakoztató költészetben és a színpadon csak a XVII. század második felétől1 adatolható. Több olyan téma kapcsolódik alakjukhoz, amely a későbbi populáris kultúrában (színpadon, kéziratos énekeskönyvekben és ponyvanyomtatványokon), majd a szájhagyományozó folklór különböző műfajaiban is fel-feltűnik: vitatott eredetük (származásuk) és felfalt templomuk története, balgaságuk és pogányságuk, valamint félelmük a téli hidegtől. Tulajdonképpen a cigányok pogányságát, ill. rosszul értelmezett keresztény hitét teszik nevetség tárgyává a második fejezetben elemzett temetési prédikációparódiák, melyeknek bizonyos részletei (pl. a haldokló cigány búcsúja, „hagyakozása”, ill. a pap könyörgése, stb.) verses formában, önálló csúfolóként is megjelentek a XVIII. századi közköltészetben és a XIX-XX. századi folklórban. A cigányok nem igazi keresztény volta, s pokolra kerülésük olykor más csúfolódó motívumokkal, – pl. a feltűnő, társadalmi és anyagi helyzetükkel ellentétben álló cifra, úrias öltözék (veres nadrág, sárga sarkantyús csizma) iránti rajongásukkal – összekapcsolva jelenik meg a népköltészetben: Szereti a cigány a veres nadrágot, Hej, de nem szereti a szent igazságot. Ilyenképpen éltek a zsoltáros cigányok, Énekeltek egy tálból, Imádkoztak egy fótból. A vén vajda tanította, Peti fia kántor vala,

A füstös község hallgatta, Hogy az írást magyarázta: Volt a pokol száján egy ágas-bogas fa, Mely cigány lélekkel sűrűn meg volt rakva. Hát, egyszer egy nagy szél csak nekizúdula, S a sok cigány lélek mind pokolba hulla. (Kisbacon, Udvarhely m.)2

A cigányok nem hagyományosan megélt hitének emlékét több szólásmondásunk is őrzi. Pl.: Haladja ~ Szuperálta, mint cigány lelke a mennyországot (azaz: nem gondol vele); Hallotta hírét, mint cigány a mennyországnak. (azaz: csak hallomásból ismeri, de tulajdonképpen fogalma sincs róla.)3 *

Könyvismertető előadás a ciganisztikai konferencián Tokajban, 2003. október 25. KÜLLŐS IMOLA: Cigányok a régi magyar közköltészetben a XVII. századtól a reformkorig. Romológiai Kutatóintézet Közleményei 9. Szekszárd, 2003. 1 Petrovay énekeskönyv (1670) RMKT XVII/3. 108/I. + 2 másik kéziratos változat „Cigány éneke útról” Vásárhelyi dk. (1670 k.) cigányok temploma szüzsé; a cigányok harca a hideggel: Miskolczi Zsigmond: Cyrus kitétele (1698) + Comoedia generalis de conflictu Turcorum et Hungarorum (XVII. sz. vége) első közjátéka. 2 MNGY III., 223–224. Magyar nyelvű cigány népköltési változatát a Vajdaságból ismerjük. 3 ld. Margalits 1995, 96. **

60

A XVIII. századi közköltészeti alkotások szerint a cigányok mennyország ill. túlvilág képe – az ennivalóból épített templom képzetkörével szoros rokonságban – a cigányok földi jólétének hiperbolizált ábrázolása, mely az „eszem, iszom, jót pipálok, párnás ágyon hálok, mennyei vásárokon lovat cserélek,” lehetőségét ígéri. Ez a vágyvilág számukra olyan elérhetetlen, (és ezt a paródiaszerző magyarok is tudták!) hogy elsősorban a fohászokban, az imaszerű könyörgésekben jelenik meg, kezdetben a temetési paródia részeként, később önálló, csúfondáros dalként. Ezekben arról van szó, hogy a cigányok nem jártak templomba és nem imádkoztak. (Vagy ha igen, mindig csak enni-innivalót kértek imájukban, mint ebben az 1791-es halotti szertartás-paródiában:) Adjad, Uram Isten a mi mindennapi kenyerünket, de csak most mindjárt, mert István (= immán) mákos, túrós táska egy falat sincsen, pedig ehetnének a cigány kelkek. És ne vígy minket a késértetbe, inkább vígy bé Debrecenben, ama jó fehér cipóra, de ott se tarts sokáig, inkább vígy Komáromba a Prósza utcában egy kis szegelet házhoz, mindörökkén aphella.4 A XVII-XVIII. századi versekből ill. iskoladrámákból, közjátékokból is láthatjuk, hogy CSOKONAI kályhafűtő cigányának5 már évszázados színpadi hagyománya volt, melyet a költő bizonyára jól ismert, hisz a protestáns kollégiumi színjátékok és közjátékok ugyanis gyakran és szívesen szerepeltették a cigány férfit (Zingarust) és nőt (Zingarát). Én nyolc olyan XVII-XVIII. századi protestáns darabot számoltam össze6, amelyben a mindennapi élet egyik, többnyire komikus alakjaként ott volt a cigány; de egy többnyelvű román iskolai színjátéban, az 1778-80 között Balázsfalván előadott burleszkszerű Occisio Gregorii-ban is szerepeltetik őket.7 A cigány ugyan többnyire komikus és alárendelt szerepet játszó figura a XVII-XIX. századi közköltészetben, elsősorban selypes magyar beszéde, feltűnően hiányos, piszkos és rikító színű öltözéke, valamint nem ismert, de a magyarokétól különböző értékrendje miatt. Ám ugyanúgy része volt a kor mindennapi életének, a soknemzetiségű Magyarország heterogén nyelvű és kultúrájú társadalmának, akárcsak az iskoladrámákban és közköltészetben hasonló ironikus humorral megjelenített többi zsáneralak: a piacon pletykálkodó kofák; a fosztogató, lator katona; a részeges asszony; a zsidó kocsmáros; a kétkezi mesteremberek; a furfangos diák vagy a vele szembeállított, rendszerint buta paraszt. Elsősorban nem az együtt élő etnikumok közötti feszültséget, hanem a keresztény etikától, a normatív kisközösségi szokásoktól és erkölcstől különböző másságot keltik életre és karikírozzák ezek a zsánerfigurák a színpadon, vagy a (szintén előadásra szánt) temetési paródiákban. Az a lekezelő hang és durvaság, amellyel a közköltészet alkotásai a cigányokról szólnak egyrészt bizonytalan származásukból fakadó és vándorló életmódjukból következő periferikus társadalmi helyzetüknek szól, másrészt pedig korstílus, 4

Lásd a könyv Példatárában (a továbbiakban Pt) Pt II. 8. sz. Dalok és példabeszédek (1791) 4a-6a. „A cigányoknak halotti prédikációjok” Csokonai Vitéz Mihály: Gerson (1785). 6 Lásd a két XVII. századi darabot: Miskolczi Zsigmond: Cyrus kitétele (1698) és Comoedia generalis de conflictu Turcorum et Hungarorum (XVII. század vége) első közjátéka; valamint az alábbi XVIII. századi iskoladrámákat Eszter (1724, Győr); Szigethi Mihály:Komédia és tragédia (1775-77, Marosvásárhely); Nagy György:Konok pereskedők (1780 körül, Marosvásárhely); Kótyavetye (1789, Kolozsvár); Iskolajáték a tanuló életpályára való törekedésről (1790-91, Sárospatak) Comedia de zingaro et fabulo (1797 előtt, Debrecen). Vö. RMDE XVIII. I/1-2. 7 Lásd Franchi, Cinzia: Occisio Gregorii…. Az erdélyi román iskoladráma kezdetei és forrásai. PallasAkadémia, Csíkszereda, 1997. 5

61

természetes kifejezésmód. Gaude uram, a „tősgyökeres magyar nemes” megszemélyesítője, aki csodálatos köznyelvi idiómákkal fejezi ki magát az Actio Curiosaban (1678)8 úrral, mesteremberrel, paraszttal egyaránt ilyen fennhéjázó stílusban beszél. S a mű névtelen szerzője korántsem ad neki igazat. Úgy gondolom, e korban még nem a nemzetiségi ellentétek, az etnikumokhoz kapcsolt előítéletek, hanem a társadalmi, kulturális és morális különbségek mutatkoznak meg költői vagy kevésbé költői, élesen szatirikus, vagy elnézően csúfondáros formában, akár cigányokról, akár más népek vagy társadalmi csoportok képviselőiről van szó. A cigányok szerepeltetése a különböző népszerű költői műfajokban, a folklórban és a színpadon sokat elárul az adott kor és társadalom róluk alkotott felfogásáról, tévhiteiről, e nomád természetű népcsoport helyéről a magyar társadalomban és kultúrában. Tekintettel arra, hogy mind a folklórműfajok, mind pedig az anonim, variánsokban élő közköltészet alkotásai kívülről szemlélik a cigányság sajátos viselkedését; mentalitását, és a kívülállók logikája szerint, „utólag” magyarázzák, értelmezik azokat, a cigányoknak csak olyan, etnikus sajátosságnak tartott jellemvonásairól és tulajdonságairól szólnak, amelyek a legfeltűnőbb különbségeket (bőrszín, nyelv, vallás, foglalkozások, szokások), tehát a másságot hangsúlyozzák. Ez a téma-skála azonban nyilvánvalóan nem fedte le a vándor életmódot folytató cigányság tényleges másságát a letelepült, földművelő magyarországi lakosokhoz képest. Továbbá nem tett különbséget pl. a más-más foglalkozást űző, különböző nyelveket ill. nyelvjárásokat beszélő és különböző kulturális szinten élő cigány csoportok között sem, jóllehet – közvetve – mégis csak jellemezte a romákat, ill. utal a köztük és a magyarok között kialakult alá/fölérendeltségi viszony okaira. Ezen túlmenően a cigányokról szóló közköltészeti adatok sok apró, máshonnan már nem megismerhető részletet árulnak el a hajdani roma életmódról, mentalitásról, nyelv(ek)ről és kultúráról. Itt közreadott közköltészeti példáimban és a velük rokon népköltési szövegekben (még a görbe tükröt tartó paródiákban és csúfolókban is!) én több empátiát látok a nehéz sorsú cigányság iránt, mint ami a XX. századi társadalmi és politikai diskurzusból kitűnik. E kötet költészettörténeti tanulmányai, a téma- és motívumelemzések, ill. maguknak a szövegeknek közreadása már csak emiatt is rendkívül tanulságos. Könyvem két egymással szorosan összefüggő részből áll: I. Folklorisztikai elemzések. Három nagyobb tanulmány a cigányokkal foglalkozó, róluk szóló verses és prózai közköltészeti alkotásokról a XVII. századtól a reformkorig, ill. rövid kitekintés arra, hogy ezek a közköltészeti témák, közhelyek hogyan, milyen műformákban és funkcióban élnek tovább a XIX-XX. századi népköltészetben. 1. Az újkori magyar közköltészet cigány témái, motívumai 2. Szertartásparódiák (esketés, keresztelés, temetési prédikációk) 3. A cigányok élete, jellegzetes szokásaik, tulajdonságaik – a közköltészet más műfajainak tükrében II. Példatár I-II.: a bemutatott, elemzett XVII-XIX. századi kéziratos és ponyvaversek ill. prózai szövegek, filológiai jegyzetekkel kísérve.

8

Kiadva lásd: Nagy Péter, 1981, 599-631.

62

Sokkal hitelesebbek a csúfolóknál és paródiáknál a XVII-XVIII. századi propagandisztikus és szórakoztató céllal készült iskoladrámák és ponyvanyomtatványok9, – a magyar populáris kultúra fontos forrásai –, melyek a cigányokat dolgozó, kovácsmesterséget vagy lókupecséget űző ill. egyéb hasznos szolgáltatásokat (pl. a muzsikálást) végző közösségként ábrázolják. Itt jegyezzük meg, hogy a Bécsben, német nyelven 1771-76 között megjelent Anzeigen c. folyóirat, – melyet magyar olvasók számára magyar szerzők készítettek –, V. és VI. számában (1775-76-ban) a korabeli tudományosság szintjén tárgyilagosan ismertette a cigányok életmódját és kultúráját. A cigányt mint nevelés által társadalmilag felemelhető emberfajtát becsüli, de hagyományos vándor életmódját, „gazdálkodását” és viselkedését elavultnak tartja. A folyóirat határozottan megkülönböztette a különböző országokban élő cigány csoportokat, pl. az erdélyieket kézműves munkákból élő a magyarországiakat viszont naplopó, dologtalanul tengődő közösségként írta le. A Konok pereskedőkben „üstös, kalános” tehát fémműves és teknővájó, a hosszú ponyvaversekben10 pedig lókupec, muzsikus és kovács cigányokat emlegetnek. Az iskolai színjátékokból kiderül, hogy nemcsak a férfiak, de asszonyaik is dolgoztak: az egyik darabban a cigányasszony bajuszpedrő kenőcsöt, a másikban rajkójával együtt kovácsolt holmikat árul. A ponyván kiadott cigány temetésben11 a „hosszú szakállú, csókás szemű, ereg vajda” tolmácsolja a közösségnek a megholt „rajkó” életrevaló utasításait. Eszerint a férfiak a lóvásárban ügyeskedjenek, „cseréljenek-beréljenek”, és ott lopjanak, ahol lehet. A halott megáldja az asszonyok tarisznyáját „dirib-darab kenyerekkel”, „hogy a kis purdéknak legyen mit enni.” Lelkükre köti még azt is, hogy az asszonynép gondot viseljen a purdékra, és hasznos munkát végezzen: „Soha meszelő nélkil a városban vagy a faluban elmenni ne meríszeljen, hanem azt kezsében hordozzsa hármasával is! Nem különben a borosta ketést is folytassák, és a suroknak megolvastását is mindenkoron gyakorolják, azs eskábát vagy pántokot magokkal hordozzsák, [hogy] a sütőteknyőt minden házsnál béfódozshassák.” A XVIII. századi közköltészet egyik lator verse, a Zala megyei cigány tolvaj akasztás előtti búcsúja is egy meszelő és borosta-kötő, ill. jövedelmét alkalmi vásári lopásokkal kipótló cigány férfi szájába van adva: Természetesen nemcsak a közköltészet, hanem a történeti források is azt mutatják, hogy a koraújkorban eléggé jól körülhatárolható szolgáltató jellegű munkaköröket töltöttek be a cigányok; s a férfiak így szerzett jövedelmét egészítették ki az asszonyok az árucsere-szerű kereskedéssel, koldulással és a szerencsemondással, ill. tenyérjóslással. A földdel kapcsolatos paraszti munkákat vándorló életmódjuk következtében nem ismerték, nem gyakorolták és magukra nézve megalázónak is tartották. Egy határozottan feudális hierarchiájú kis közösség sajátos belviszályáról ad hírt a csallóközi cigányok gróf Pálffi Pál palatinushoz írott (állítólagos) panaszlevele, kérelme12, amelyből kiderül, hogy régi vajdájuk, Mundi Johan ellen néhányan pártot ütöttek. Pedig a vajda „tövis gyikeres csallókezi híres fí-família: jó hegedís, jó cimbalmos, kovács olyan, hogy nem találkozik az az aranyos hintó, melyet meg nem tudna vasalni; katona termeti, herre szíp ember minden nemzetsígestíl..”, aki vezető pozíciójából faka9

Különleges példája ennek az a cigányos ejtésű magyarsággal írt állítólagos kérvény 1651-ből, amelyet a váci kalendárium nyomán közreadunk a Pt. II. 13. sz. alatt ld. Pt. I. 13.; 21. sz. 11 Tzigány prédikátzió és tzigányoknak furtsa lakodalma teljes szövegét ld. Pt.II. 9.sz. alatt 12 Teljes szövegét ld. a Pt. II. 13. sz. alatt 10

63

dóan minden lehetséges módon igyekezett megfelelni a cigányokkal szembeni felsőbb hatalmi elvárásoknak: „az uraság-gyíjtíse kiállításában igen szorgalmatos, és az igazságtételre igen alkalmatos. Levele is olyan nagy van, mint az asztal, megírdemli, hogy famíliárúl famíliára mindítig vajda légyen;” A katonatoborzásokhoz kilenc héten át muzsikus cigányokat rendelt ki, ügyesen begyűjtötte a közösségre kirótt adót, egyszóval: a magyar többségi társadalom és a törvényes hatalom érdekeihez alkalmazkodó, a cigányok vezetésére sokkal alkalmasabb személy, mint ellenlábasa, Mezei Gyurkó, akiről a kérvény elárulja, hogy „jüvevín tót família, tudják az erdegek, honnan szedte-vette össze magát” ráadásul csúnya ember is, akinek (ha a cigánytörvények ellenében hatalomra kerülne), nem fog engedelmeskedni a csallóközi cigányság. Érdemes elgondolkoznunk azon, hogy mi késztette a váci kalendárium kiadóját, hogy 1784-ben közzétegye ezt a 133 évvel korábbi folyamodványt? Cigányos magyarságú nyelve és fordulatos szóképei, élőbeszédszerű szóhasználata kétségtelenül szórakoztatóvá teszik e panaszos levelet. Vajon csak az olvasóközönség mulattatása volt e régi panaszlevél leközlésének célja? Nem hiszem. Az is motiválhatta a kiadót, hogy más nézőpontból is bemutassa az üldözött, a Habsburg uralkodók letelepítési és polgárosítási rendeletei miatt napi konfliktusokba keveredő és közbeszéd tárgyát jelentő cigányságot. Ezek a csallóközi cigányok ugyanis a maguk módján szervezett közösségként álltak ki régi vajdájuk mellett és lojálisnak mutatkoznak a földesúri, állami hatalomhoz, amenynyiben az elismeri és támogatja hagyományos rendjüket, szokásaikat. A XVII-XVIII. századi magyar közköltészeti alkotásokban én nem találtam nyomát a magyarok cigány ellenességének13, sőt két olyan ponyvaverset is ismerünk, amelyek kifejezetten pártfogásukba veszik a császári rendeletekkel szemben őket. Az 1750 körül nyomtatott Cigányokról való história látásmódja egészen újszerű. Címének megfelelően az első részben bemutatja főbb foglalkozási csoportjaikat és „ennek a széles világra elterjedett, sok jeles cselekedetekkel elhíresedett CIGÁNY nemzetnek” nemes eredetéről, régiségéről, „és élete táplálásának csudálatos módjá”-ról ír. 14. A köznép többire él kovácsolással, Úgymint papucs-, csizma- és lópatkolással, Kolompveréssel és kerékpántolással, Avult serpenyő- és rostélyfoldozással. 15. Zsindel-, léc-, patkószeg- s acél-míveléssel, Parasztoknak szántóvas élesítéssel, Szegényebbek nyúznak dögöt vaskó késsel, Aki pedig elmés, él hegedüléssel. 16. Muzsikájok elmék gyönyörködtetője, Szomorú szíveknek örvendeztetője, Búk örvénye után örömre vivője, Sánta láboknak is táncra gerjesztője.

13 Különösen nem a tőlük való félelemből fakadó gyűlöletnek, amire az utóbbi évtizedben számos szomorú példát láttunk.

64

17. Keresi kenyerét ecsetcsinálással, Asszonyi nem pedig némely varázslással, Alpofájok gyenge purdék csapdozással, Cigánykerék virgonc legénykék hányással. 18. Nem lopnak, csak nyernek, s az ilyen nyereség Közönséges nálok és legfőbb mesterség, Ehhez kívántatik pedig nagy szemesség, Hogy nyerés helyt14 rajtok botozás ne essék. 15 … 30. Böjtöt tart, amikor nincsen mit ennie, Józan, mikor nincsen mit hörpentenie, Bőkezű, ha vissza kell adni nékie, Engedelmes, mikor mást nincs mit tennie. Láthatjuk, hogy tulajdonképpen nem gúnyolja éles szatírával különös erkölcsüket, szokásaikat, hanem elfogadja őket olyanoknak, amilyenek. Még mai szemmel nézve is meglepően toleráns következtetésre jut: 37. Sokat is használ ez e kerek világnak, Kiváltképpen nálunk e Magyarországnak, Mert szaporítója, hol lakik, jószágnak, A szegény pórságot hívom bizonyságnak. 38. S ki patkolná lovát falusi póroknak? S ki nádalná vasát szegény parasztoknak? Nézd, mely rosszul volna dolgok magyaroknak, Ha nem volna köztök lakta cigányoknak.16 A cigányok végső romlása – A cigányok végső veszedelme históriája címeken kiadott másik, műköltői eredetű, anonim ponyvavers tulajdonképpen cigányok szájába adott panasz17, amely 1769-ben a győri kalendárium lapjain indult hódító útjára. Többször, többféle címen is újranyomtatták. E népszerű, népismereti versezet már nyíltan emelte fel szavát a Mária Terézia által 1761-ben és 1767-ben elrendelt letelepítési, „polgáriasítási” intézkedések ellen. 1.

Hatvannyolcadikban, ezerben, hétszázban, Romlott, pusztult cigány nemzet borult gyászban. Rongyos sátorokból szállott paraszt házban, Vándorló rút népet szedték jó pórázban.

Ismeretlen szerzője úgy sorolta fel az uralkodó cigányokkal kapcsolatos rendeleteit, hogy közben elsiratta a hagyományos cigány mesterségeket, a független, vándorló életmódot, a szép cigány nyelvet, a viseletet, szokásokat és a „máról-holnapra élő” cigány14

Értsd: helyett. A két nagy részből álló ponyvavers szerzője meglepően jól ismeri a cigányok életét, szokásait. A cigányok életmódjáról az első rész tájékoztat általában. A teljes szöveget közreadjuk a Példatárban, ld. Pt. I. 21. sz. alatt. 16 Lásd. Pt. I. 21. sz. alatt az I. részben. 17 Fontossága miatt teljes egészében közöljük a Pt. I. 12. sz. alatt. 15

65

ság „bohém” életfelfogását. A ponyvavers a letelepült, paraszti életformára, földművelésre és asszimilációra képtelen etnikum kipusztulását jövendölte a szigorú cigánytörvények következményeként. S miközben egy újfajta, felvilágosult szemléletet, a mássághoz való jogot hirdetette, azt állította, (amit már az 1750-es ponyvában is olvashattunk), hogy a cigányok a maguk különösségeivel együtt is fontos tagjai a korabeli társadalomnak és a magyarországi kultúrának. A hosszú (45 szakaszos) versezet egésze természetszerűleg nem folklorizálódhatott, de több motívuma és eleme beépült a cigányokkal kapcsolatos későbbi mulattatókba, mert jól összeszedte azokat az etnikus és kulturális karakterjegyeket, amelyekre a korabeli közköltészet cigánycsúfolói és paródiái épültek. A ponyvanyomtatvány egykori népszerűségét az is mutatja, hogy egy 1796-os iskoladráma bevezetőjében is megemlítik.18 Összefoglalásképpen azt mondhatjuk, hogy a felvilágosult abszolutizmust képviselő osztrák uralkodók rendeletei nyomán megnő a cigányokkal foglalkozó közköltészeti, népi és irodalmi alkotások száma, és bennük egyre árnyaltabbá, valószerűbbé válik a cigányok képe. Az idegen nyelvű és kultúrájú cigány kezdetekre jellemző, komikus zsánerfiguráját továbbra is humorral, de emberközelibben, sokoldalúbban ábrázolja a XIX. század első évtizedeinek magyar költészete. Alakjuk (elsősorban a muzsikus és a lókupec cigányé) gyakran feltűnik a rövid tánc- és mulató-dalokban19, ill. a XIX. század végén a csúfondáros gyermekfolklórban. Tulajdonképpen csak egyetlen olyan XIX. század eleji irodalmi szatírát ismerek, amelyben faji előítélet fogalmazódott meg,20 de sem ez, sem a későbbi, műköltői eredetű, előítéletes felfogásmód nem jelenik meg a folklórban. A költészettörténeti előzmények nyomán a XIX-XX. századi néphagyományban egy ambivalens cigány-kép kialakulásának és rögzülésének lehetünk szemtanúi. Ezt a kettősséget jól tükrözi a tréfás mese, az anekdota és a proverbium anyag. Ezekben a folklórműfajokban a cigány (hős) egyrészt szellemes, szókimondó, bohém, agyafúrt, élelmes, együgyűsége tettetett, s rendszerint ő győz, neki van igaza. Tehát ábrázolásának humoros vonásai ellenére, ill. azzal együtt pozitív hős. Másrészt bizonyos elbeszélésekben negatív szerepkörben, ostoba, csaló és póruljáró hősként is ábrázolják. A csúfoló, mulattató népdalokban rögzül a lekezelő, gúnyos, de nem ellenséges hang, – hisz a cigány csak eszköze (mint zenész) vagy tárgya (mint komikus figura) a mulatságnak, a szórakoztatásnak. VÖŐ Gabriella a tréfás elbeszélések elemzésekor azt állapította meg21, hogy a romániai magyar elbeszélő hagyományban jól nyomon követhető ennek a kettős természetű cigány hősnek a térhódítása. Alakja ugyanis egyesíti a korábbi zsánerfigurák sajátos vonásait, s azok a tréfás történetek, amelyek a XVIII. században még az együgyű parasztot vagy a ravasz obsitost állították a középpontjukba, a XX. században már többnyire a cigányokról szólnak. *** 18

Ld. Nagy István: Lakodalmi játék. Túrkeve, 1796. Első scena. in: RMDE XVIII 1/1., 311. Ebben a darabban két „körmönfont öreg legényt” említenek, akik „nem egyebek, hanem valami Nyúl-históriát, Cigányok romlását vagy Argirust dúdoló öreg hangú bőrharangok” – azaz műveltségük az efféle „idejétmúlt”, ill. nagyon is „alantas” szórakoztató olvasmányokból állt. 19 Vö. Pt. I. 14., 15., 16., 18., 19., 25., 26. 20 Mátyási József 1813 előtt készült Farsangfarki Tanítása kegyetlen szatíra, melyben a magyar nemzet három, kártékony, nem kívánatos népcsoportjáról szól, bár megengedő fenntartással: Akar zsidó, akar Görög, /Akar Czigány – mind egy Ördög, ti. a Rossza. A költeményt kiadta Mészöly Gedeon, Népünk és Nyelvünk 1931, 186. 21 Vöő Gabriella: Tréfás népi elbeszélések. Bukarest, 1981.

66

Hangsúlyozni kívánom, hogy a könyvemben közreadott közköltészeti anyag nagyobb része még a témával foglalkozó irodalomtörténészek és folklórkutatók előtt is ismeretlen, ilyen teljességben (próza és vers, ill. ezek népköltészeti nyomai) pedig soha, sehol nem kerültek még együttes kiadásra. Meggyőződésem, hogy érdemes a régi magyar költészet és a folklór mentalitás-, művelődés- és nyelvtörténeti adatait szintetizálni a recens, már feltárt (de korántsem elégséges) ismeretanyaggal a magyarországi romák életéről, kultúrájáról, hogy pontosabban lássuk a hajdani cigány lakosság társadalmi helyzetét, kultúráját; megismerjük a róluk szóló, gyakran téves vagy alaptalan vélekedéseket, és nyomon követhessük mindezek változásait. Tanulmányaim ehhez a munkához járulnak hozzá, a Példatár szövegei pedig (melyeket s szélesebb olvasóközönség és a könnyebben érthetőség kedvéért modern helyesírással és interpunkciózással közlök,) pontos filológiai jegyzetapparátusuk révén kiindulási alapul szolgálhatnak a további történeti-(nyelvészeti), folklorisztikai és ciganológiai kutatásoknak. Hivatkozott gyűjtemények MNGY = Magyar Népköltési Gyűjtemény. Budapest. 1882 III. Székelyföldi gyűjtés. Gyűjtötték Kriza János, Orbán Balázs, Benedek Elek és Sebesi Jób. Margalits Ede: Magyar közmondások és közmondásszerű szólások. Budapest.1896. Nagy Péter (s.a.r.): Magyar drámaírók 16-18. század. Budapest. 1982. Szépirodalmi Könyvkiadó. RMDE XVIII. = Régi Magyar Drámai Emlékek XVIII. század. Protestáns iskoladrámák I/1. S.a.r. Varga Imre, Budapest. 1989. RMKT XVII. = Régi Magyar Költők Tára XVII. század. 3. Szerelmi és lakodalmi versek. Budapest. 1961.

67

TŐKÉS LÁSZLÓ

NEM HALLGATHATOK* Ma reggel két ószövetségi igehelyet idézek, két nagy prófétát, Ésaiást és Jeremiást. Mindkét Ige egy-egy jellegzetes helyzetet és magatartást tükröz. Ésaiás esete a megfélemlítettségből fakadó hallgatásról szól. Jeremiás viszont a nyereségvágyból származó hazugságot ostorozza. „Sionért nem hallgatok, és Jeruzsálemért nem nyugszom” – mondja Ésaiás (62,1). Bűn volna tovább hallgatnom. „Vétkesek közt cinkos, aki néma” – mondja a Költő. Sion nyomasztó helyzete, Jeruzsálem tarthatatlan állapota az égre kiált. Ha nem beszélek, a kövek fognak megszólalni. Az elnémító félelmet le kell küzdeni, a hallgatás falát le kell dönteni. A diktatúra léleknyomorító hatásmechanizmusai és könyörtelen erőszakszervei évtizedeken át belénk fojtották a szót. Hallgattunk, miközben azzal szépítgettük gyávaságunkat, hogy „hallgatni arany”, némaságunkat pedig azzal igazoltuk, hogy „ne szólj szám, nem fáj fejem”. Népünk állapota azonban vádolón meredt reánk, és nem tehettük, hogy meg ne szólaljunk. Falak omlottak, és nem nyugodtunk, mígnem „földerült, mint fényesség, az Ő igazsága, és szabadulásunk, mint a fáklya, tündökölt” (És. 62,1). Alighogy megszabadultunk azonban, a bénító félelem helyét a gátlástalan és cinikus hazugság foglalta el. Váltig bíztunk a felépülésben, botor jóhiszeműséggel reménykedtünk az igazság erejében és sorsunk jobbrafordulásában – de íme újabb falakba ütköztünk. „Hazugsággal gyógyítgatják az én népem leányának romlását, mondván: Békesség, békesség, és nincs békesség!” – olvassuk a váratlanul kialakult; új helyzet látleletét Jeremiásnál (8,11). Akik a társadalmi közbékességről és egységről, a beköszönő jólétről papolnak, „mindnyájan hamisságot űznek”, „kicsinytől fogva nagyig mindnyájan nyereség után nyargalnak” – ekképpen jellemzi őket az igazmondó próféta; „szégyenkezni sem szégyenkeznek, még pirulni sem tudnak”, és: lehazudják a valóságot (Jer. 8,10. 12). Lépten-nyomon az orcátlanul hivalkodó és kihívóan hangoskodó hazugság falaiba ütközünk. Igaz szavaink nem találnak utat maguknak – „kiáltó szavak a pusztában” –, a szent isteni igék a falról a földre hullnak vissza. Akiknek nem érdekük a jobbulás, népünk romlását „hazugsággal gyógyítgatják”. Békességről regélnek, miközben egyre mélyülő megoszlást és viszályt gerjesztenek. A gyógyulás kötelező előfeltétele a helyes diagnózis. „Csak növeli, ki elfödi a bajt” – tartja Illyés Gyula. „Népünk leányát” nem engedhetjük sarlatánok kezére jutni. A valódi gyógyulás érdekében a hamis békességgel kecsegtető – társadalmi – hazugságok falait is le kell rontanunk. A volt kommunista országokban, valamint a hallgatásba, majd utóbb hazugságba fojtott kisebbségi létben ez parancsoló szükség és kényszerűség. Mi az, ami a prófétákat a félelmes szívű némaságban és a mindent elborító társadalmi közhazugság közepette megszólalásra bírta? – kérdezhetjük. II. Rákóczi Ferenc szabadságharcának 300. évfordulóján ugyanez a kérdés vonatkozik őreá is. Mi az, ami a nagyságos „vezérlő fejedelmet” szólásra és harcra indította? *

Elhangzott a Magyar Rádió Vasárnapi Újság című műsorában, 2003. május 18-án.

68

Honnan vette azt a már-már esztelen bátorságot, és miből fakadt az a már-már oktalan önfeláldozás, hogy a korabeli Magyarország egyik leggazdagabb főura, egész vagyonát kockára vetve és elesett népére költve – Cum Deo, pro patria et libertate –, Isten segedelmével kiállott a hazáért és a szabadságért?! Kérdéseinkre a választ az Igében megtaláljuk. Az önzetlen szolgálatra kész, önfeláldozó szeretet munkált a Fejedelem szívében. Emiatt nem nézhette tovább tétlenül népe nyomorát, és bontott zászlót Lengyelországból hazajövet. Háromszáz évvel ezelőtt, 1703. május 6-án ez az olthatatlan szeretet íratta meg Vele Brezán várában kelt kiáltványát, melyet „országunk s hazánkhoz való szeretetétől és kötelességétől viseltetvén” intézett „minden rendű, igaz magyarokhoz”, a „hazaszerető, országunk régi, dicsőséges szabadságát óhajtó”, vitézlő rendekhez. A prófétákról vett példát – akik Sionért nem hallgathattak, és Jeruzsálemért nem nyugodhattak. Hontalan bujdosásában is Krisztusát követte – aki hűséges volt hozzánk, „mégpedig a keresztfának haláláig” (Fil. 2,8). Divat manapság, hogy egyesek az „érzelmi” és az „értelmi” politizálást állítsák szembe egymással. Való igaz: nem szabad megengednünk, hogy érzelmeink elragadjanak bennünket. Viszont ennél is igazabb az a meggyőződés, hogy Krisztus szerelme és népünk szeretete nélkül nem lehet jól „politizálni”. Az érzelmi alap nélküli, szenvtelen racionalitás tévútra vezetne bennünket, Sion népét pedig kiszolgáltatná a félelemnek, a hazugságnak és a pusztulásnak. Ne így legyen.

69

A CIGÁNYSÁG ESÉLYEI AZ EURÓPAI UNIÓBAN* Tisztelt Konferencia! Főtiszteletű és Főtisztelendő Urak! Hölgyeim és Uraim! Őszinte örömmel köszönöm meghívásukat, úgy is mint a legnagyobb magyarországi cigány szervezet, a Lungo Drom elnöke, és úgy is, mint a magyar Parlament jobbközép, polgári pártjának képviselője, amelynek köszöntését van szerencsém átadni. A képviselő szó előtt szándékosan nem használtam a „cigány” vagy a „magyar” jelzőt, hiszen mindkettő vagyok, mégpedig nem fele-fele arányban, hanem száz százalékban cigány és száz százalékban magyar. Hogy a címhez is igazodjak: Európában élő magyar cigány. Elöljáróban el kell mondanom, hogy egyházi kötődésem gyenge. Személyes sorsom úgy alakult, hogy az egyház, mint intézmény, és én, mint személy, aki egy közösség tagja, nem kerestük a találkozást egymással, és csak a Jóisten ítélheti meg, hogy melyik fél mulasztott ezzel nagyobbat. Tisztában vagyok azonban azzal, hogy milyen nagy az egyházak szerepe az erkölcsi rendszer fenntartásában és a nemzet, mint kikerülhetetlen közösség integrációjában. Erről az utóbbiról szeretnék beszélni, bár az előbbit is nagyon fontosnak tartom. Az év eleji Illyefalván rendezett konferencia után idén ez a második fontos rendezvény ebben a témában. Ez arról tanúskodik, hogy a nemzetpolitikai gondolkodás az Önök számára kibővült. Magyarországon sokan ezt leszűkítve értelmezik: a határon túli magyarok kulturális és politikai újraegyesítésének programját értik alatta. A nemzeti identitást az én nézeteim szerint Budapesten is el lehet veszíteni, tehát a nemzetpolitikának van magyarországi dimenziója is. Nemzetpolitika a magyarországi cigánypolitika is, de az a határon túli magyarokkal együtt élő, ma még magyarul beszélő és magyar érzelmű cigányok ügye is. A cigányság nemzeti tudata most van kialakulóban. Most kapja azokat az élményeket, tapasztalatokat, amelyek meghatározzák, hogy ötven év múlva hogyan fog gondolkodni. Itt, a Kárpátmedencében a magyarokkal való harmonikus együttélés, érdekközösség vagy egybeolvadás nem isteni elrendelés: mi, emberek alakíthatjuk így vagy úgy. Az egyre öntudatosabban politizáló cigányság erősítheti is és gyengítheti is a magyar nemzetet. Hogy ez mennyire nem elméleti fejtegetés, azt az erdélyi és a felvidéki szórványiskolák példája jól mutatja: sok falusi iskolában a magyar nyelvű oktatás fennmaradása attól függ, hogy az ott élő cigányok román, szlovák vagy magyar oktatást igényelnek. Nincs ez másképp a nagypolitikában sem: ebben a térségben, ahol élünk, sokaknak nem érdeke, hogy a magyar nemzet létszámban, öntudatban, szellemi teljesítményben megerősödjön. Van a nemzetközi diplomáciának is egy alvilága, amely a cigányság erősödő öntudatosodásában – amelyet egyébként bőkezűen finanszíroz is – a régi nemzetek törekvéseinek ellensúlyozási lehetőségét látja. Az egyik szemem – a cigány – nevet, amikor azt látom, hogy az európai emberi jogi fórumokon a cigány téma milyen divatos *

Elhangzott A cigányság társadalmi és egyházi integrációja című konferencián, Nagyváradon, 2003. november 8-án.

70

lett, de a másik – a magyar – sír, amikor látom, hogy ezzel párhuzamosan a magyar kisebbségek ügye háttérbe szorult. Sokat köszönhetünk az Európai Uniónak, amiért a csatlakozási tárgyalások során folyamatosan napirenden tartotta a cigányság ügyét, mert a mindenkori kormányt ezzel arra kényszerítette, hogy érdemben foglalkozzon a cigányság katasztrofális helyzetének javításával. De azt is látni kell, hogy az EU eszközként is felhasználja a cigányügyet a csatlakozó országok fegyelmezésére, mert a cigányügy, mint egy korbács, akármikor elővehető. Mint a magyar Parlament képviselője csupán abban reménykedem, hogy ez a szigor nemcsak nekünk szól, hanem azonos mércével érvényesül minden csatlakozni óhajtó állammal – pl. Romániával – szemben is, és nem lesz kettős mérce az aktuálpolitikai érdekek és a titkos diplomáciai törekvések szerint. Látszólag eltértem előadásom címbeli témájától. De csak látszólag, mert számomra az EU-csatlakozás nem egyszerűen csak jogharmonizációs kérdés. Az integráció egy több dimenzióban zajló bonyolult rendszer. Az ország integrálódik az EU-ba, amelyben magában is ellentmondásos integrációs folyamatok játszódnak le. Az ország integrálódásával párhuzamosan zajlik az egész magyar nemzet integrációja, beleértve a határon túli magyarokat a velük élő magyar cigányokat éppúgy, mint a magyarországi cigányokat. Minden közösség keresi a saját, 21. századi körülményekhez igazodó új arculatát és külső kapcsolatrendszerét. Az igazi kérdés tehát nem az, hogy mikor és hogyan csatlakozunk Európához, hanem az, hogy milyen magyar nemzet milyen Európához fog csatlakozni? Ami a cigányságot illeti, lehetünk kolonc, amit a magyaroknak magukkal kell cipelniük Európába, de lehetünk erősítő, fiatalító hajtása is az ezer éves magyar nemzetnek, amely így megerősödve vehet részt az EU nemzeteinek versenyében. Mi a feltétele ennek az optimista változatnak? Két feltétele van: a tömeges szegénység legyőzése és a nemzeti befogadás. Egyik sem reménytelep, de mindkettőtől távol vagyunk. A szerény cigány középosztály megjelenése, és az a tény, hogy a legnagyobb cigány szervezettel a nemzeti értékek iránt elkötelezett Fidesz-Magyar Polgári Szövetség politikai szövetséget kötött, fény az alagút végén. Ebből a szempontból is nagyra értékelhetőek az idei egyházi események: a mostani, az illyefalvai és a nyári magyarországi katolikus világkonferencia. A cigányság egyházakba történő integrációja ugyanis – egyúttal nemzeti integráció is. Az egyházakban támaszt találó cigány hívő nagyobb eséllyel küzdhet a szegénység ellen is. Legalábbis az ellen a nyomorúság ellen, amely létminimum alatti élethelyzetet biztosít és nincs benne semmi evangéliumi érték. Az egyházba való befogadás reményt nyújt a cigány embernek arra, hogy a szélesebb magyar társadalom is befogadja. A nyitásnak azonban nem csupán a cigányság felé kell irányulnia, hanem legalább ilyen mértékben a magyar hívők felé is, hogy ne forduljon elő az a ma nem is egyedi eset, hogy a cigányokat befogadó templomból a magyarok kivonulnak. Az átlag cigány emberben nagyobb a befogadás iránti vágy és a beilleszkedési készség, mint az átlag magyar emberben a befogadási készség. Az átlag cigány embernek annyi visszautasításban, megaláztatásban volt már része, hogy csoda kitartó nemzeti kötődése. Ez nem felel meg sem az evangélium szellemének, sem a magyar nemzeti érdekeknek, nem is beszélve a cigányság érdekeiről. Kimondhatjuk, hogy a cigányellenesség saját magunk ellen irányuló bűn is egyben. Többről van tehát szó, mint arról, hogy eleget tegyünk az Európai Unió elvárásainak. Az EU persze üdvözli az egyházak nyitását a cigányügyek felé, sőt anyagilag is támo-

71

gatja a szociális, jóléti és oktatási törekvéseket megfelelő pályázatok és a meg- követelt önrész biztosítása esetén. Ezt ki kell használni, de tudnunk kell, hogy nem az ő kedvükért, hanem a saját érdekünkben csináljuk. Ne vegye el a kedvünket az sem, ha megismerve az Európai Unió gyakorlati cigánypolitikáját, arra a bibliai példára ismerünk, amely szerint a képmutató ember észreveszi más szemében a szálkát, miközben saját szemében a gerendát sem. Merthogy nagyon is megkérdőjelezhető a régi, gazdag EUtagállamok cigánypolitikája. A csatlakozás során kialakult egy olyan hamis kép, amely szerint ott minden rendben van, keleten pedig minden rossz, és a fejlett nyugat fegyelmezheti a barbár keletet. Nézzük, mi történt a cigányok középkori európai bevándorlása során? A 15. század első felében kisebb-nagyobb közösségekben a Balkán felől nyugat felé vándorló cigányság főúri, egyházi és királyi menlevelek birtokában átvonult az akkori Magyarországon. Mint a mai vándorlók, ők is az akkor fejlettebb nyugat-európai országokba igyekeztek, minél távolabb a nyugat felé terjeszkedő török birodalomtól. Kezdetben szívesen fogadták őket, menleveleket, ajándékokat, ellátást kaptak. Ez a békés viszony azonban csak néhány évtizedig tartott. A toleranciát hamarosan elzárkózás, elutasítás, majd kitiltás, üldözés váltotta fel egész Nyugat-Európában. A német birodalmi gyűlés a 15. század utolsó évtizedeiben többször is kitiltja őket az országból. Franciaországból és Angliából halálbüntetés terhe mellett utasítják ki őket a 16. század első felében, és valóságos irtóhadjárat indul ellenük, s az egyházak sem védik meg őket. A svéd Uppsala első lutheránus püspöke körlevelet küld szét, hogy „egy pap se foglalkozzék a cigányokkal, se halottaikat ne temesse, se gyerekeiket ne keresztelje”. De a pápa is kiutasítja őket az egyházai államterületéről. A cigányok tömegesen kényszerülnek visszavándorolni Európa keleti felébe, ahol összehasonlíthatatlanul nagyobb toleranciával kezelik őket. Igaz, hogy itt a fejletlenebb civilizációs viszonyok miatt nagyobb szükség van a kézművesekre, a háborúk miatt szükségessé váló szolgáltatásokra. A történészek ugyan találtak olyan pereket Magyarországon is, amelyeknek ártatlan vádlottjai cigányok voltak, de a nyugat-európaihoz hasonló szervezett üldözésnek a magyar királyságon belül nyoma sincs. Ez az egyik oka annak, hogy a mai EU-tagállamokban – Spanyolország kivételével – olyan kevés a cigány, míg Kelet-Európában olyan sok. A felvilágosult Habsburg-uralkodók civilizálni igyekeztek ugyan a cigányokat, de ezt egyrészt erőszakkal tették, másrészt sikeresen törekedtek arra, hogy cigányok a Lajtától nyugatra ne menjenek: ezért van olyan sok cigány ma Magyarországon és az akkor hozzá tartozó mai Szlovákiában, és olyan kevés Ausztriában, és az örökös tartományokhoz tartozó mai Csehországban. A múlt persze csak magyarázat, de nem mentség a ma elkövetett hibákra. De azért van abban valami visszás, amikor a cigányokat a középkorban kiutasító Németalföld utódállamának egyik hivatalnoka panaszkodik, hogy milyen nehéz dolga van a kormánynak 40 ezer hollandiai cigány integrálásával, miközben a brüsszeli EU-bizottságban dolgozó honfitársa kioktatja Magyarországot vagy Szlovákiát, mert a csatlakozás időpontjáig, néhány év alatt nem képes ezt milliós nagyságrendű cigányságával megtenni. Érthető ez a sürgetés, még ha nem is méltányos, hiszen a 2004. évi csatlakozást követően a két említett állam cigány állampolgárai is útlevél nélkül utazhatnak az EU minden tagállamába. Ezek az államok, amelyek szívesen látják a jól képzett orvosokat, informatikusokat, nem látják szívesen a képzetlen szegényeket, különösen akkor, ha cigá-

72

nyok. Ha cinikus akarnék lenni, azt mondanám, nem azért kergették el őket a középkorban, hogy most visszakapják őket. Elgondolkodtató a régi uniós államokban élő cigányok helyzete is. Nyugati szemmel megbotránkoztató az a szegénység, amely a volt kommunista államokban tapasztalható. Valóban, nyugaton még a szegény is jobb módú, mint mi. Magasabbak a bérek és a szociális ellátás szintje. Még a koldusnak is több jön össze és a kukákban is több használhatót találni, mint itt. A nyugati vendég elszörnyed nálunk, ha földes padlót vagy petróleumlámpát lát, mert nem tudja, hogy a fél ország petróleumlámpánál tanult írni, olvasni. Mi pedig akkor szörnyedünk el, ha Kárpátalján, vagy Erdélyben látogatunk meg egy cigánytelepet, mondjuk a sepsiszentgyörgyit. Szóval a nyugat-európai cigányok nem annyira szegények, mint a mieink, de ott is a társadalmi piramis alján élnek. A kormányok tiszteletben tartják vándorló életmódjukat. Ekhós szekér helyett cifra lakóautókon közlekednek. Legtöbb államban törvény kötelezi az önkormányzatokat, hogy gondoskodjanak számukra komfortos karaván-helyekről a települések határaiban. Mozgó iskolák, szakosodott szociális munkások, papok, lelkészek látogatják őket. Ez az érem egyik oldala. A másik oldala az, hogy az egész egy jól megtervezett szegregációs rendszerként is felfogható. Hátha nem a tolerancia, a hagyományos életmód tiszteletben tartása áll ennek a rendszernek a hátterében, hanem az, hogy így lehet a többségi lakosságot a legolcsóbban megóvni attól, hogy találkozzon a problémával? Hiszen csak kempingtábort kell létesíteni és fenntartani a település szélén, na meg rendőrt, aki ezután nem engedi be a városba a karavánokat! Nem kell a letelepülés anyagi és emberi árát megfizetni. Nem kell szociális bérlakást építeni, munkahelyet teremteni, vállalni az eltérő életmódból és szokásokból adódó lakossági konfliktusokat. Jobb, ha a szociális munkás megy ki hozzájuk, vagy utazik velük, mint hogyha ők járnának be a hivatalokba. Egyszerűbb, ha vándor lelkész látogatja őket, mint hogyha a gyülekezettel kellene háborúzni azért, hogy befogadja őket. Ez lenne az integráció? Ezt kellene követnünk? Ellentmondásos a katolikus egyháznak az a megközelítése is, hogy a cigányság vallási életét a migránsok, a vándorlók életmódjához szabja, annak keretében intézményesíti. Az európai cigányok túlnyomó többsége letelepült. Nemcsak a mi régiónkban, hanem Spanyolországban is, ahol mintegy 800 ezer cigány él. Elismerés illeti azokat a lelkészeket, akik időt, pénzt és fáradságot nem kímélve, templomot építettek cigányoknak. A sepsiszentgyörgyi telep esetében ez indokolt, hiszen önálló településrészrő1 van szó! Ötezer embernek kijár egy templom! A magyarországi Hodászon szintén, hiszen ott az istentisztelet nyelve cigány. De ahol más indoka nincs, csak az, hogy a hívek nem látnák szívesen a cigányokat a templomban, ott inkább az emberek gondolkodását szükséges átépíteni, még akkor is, ha az előítélet néha keményebb, mint a beton. Azok az egyházak, akiknek a hős misszionáriusai jelen vannak az afrikai, ázsiai és amerikai indián törzsek között, és megtalálják a hangot a távoli kultúrákkal, saját híveikkel, a több száz éve velük együtt élő leendő cigány híveikkel is meg kell hogy találják a hangot. Idegen pályára tévedtem, hiszen ez az Önök területe, és nem jó az, ha a politikus prédikál, a pap pedig politizál. Befejező gondolatom az élet leghétköznapibb gondjaihoz kapcsolódik. Az elején azzal kezdtem, hogy a sikeres integrációhoz két dolog szükséges: a nemzeti befogadás és a szociális előrelépés. Eddig a nemzeti befogadásról volt szó, és engedjék meg, hogy egy gondolat erejéig érintsem a mindennapi kenyérhez fűződő

73

problémákat is, mert ahogy egy híres magyar mondta: éhes hassal nem1ehet himnuszt énekelni. Mondhatná valaki, hogy az egyház a lélek problémáival foglalkozik, ne kívánják tőle, hogy állami és civil feladatokat vállaljon át. Az igazságosság is ezt kívánná, hiszen a kommunizmus elvette az egyházak eszközeit és tiltotta is, hogy az egyház beavatkozzon a szociális ügyekbe. De éppen az erdélyi magyar egyházak adtak arra példát, hogy hogyan lehet a lélek és a kenyér ügyét egységben látni, egységesen kezelni. Az egyházak szociális tevékenysége nélkül az erdélyi magyarok ma nem ott tartanának, ahol tartanak. Most már csak az a kérdés, hogy elfogadjuk-e magyaroknak az erdélyi magyar cigányokat is? A sikeres szociális, foglalkoztatási és vállalkozói programokat, amelyeket az egyházak kezdeményeztek, kiterjesztjük-e rájuk is? Lesz-e nekik is népfőiskola, bejutnak-e az illyefalvi oktatási központba vagy a katolikus oktatási intézményekbe? De ezekkel a kérdésekkel már a program szerint következő előadások témájába kezdtem bele, úgy, hogy ideje átadnom a szót. Zárszóként bíztatni szeretném Önöket: érdemes a cigányságba anyagi és szellemi energiát beruházni. A cigányság szomjazza a törődést, meghálálja, ha emberszámba veszik, és kamatostul fizeti vissza egyháznak, nemzetnek egyaránt. Budapest, 2003. november. Farkas Flórián országgyűlési képviselő

NAGYNÉ KISS MÁRIA

74

SZEMÉLYKÖZPONTÚ FELNŐTTKÉPZÉS A NÉPFŐISKOLÁNKON A Jász Nagykun Szolnok Megyei Népfőiskolai Társaság akkreditált felnőttképzési intézményként, az iskolarendszeren kívüli általános felnőttképzéssel foglalkozik. 1. Különösen fontos feladatnak tekintjük személyiségfejlesztő képzéseinket, amelyek a felnőtt mentális-szociális fejlődésére vannak hatással, mint pl. a kommunikációs készségfejlesztés, a konfliktuskezelési eljárások elsajátítása és gyakorlása, a kooperációskészség fejlesztése, vagyis mindazok a kulcsképességek, amelyek segítik az egyént a társadalomban való hatékonyabb részvételre. pl.: Jort tréning. 2. Nagy súlyt fektetünk az egyének és közösségeik, a helyi demokrácia fejlesztésére, ahol az emberek interakcióival és társas szerveződéseivel foglalkozunk pl.: Jövőműhely tréning. 3. Az európai integráció folyamatában Magyarország és Európa több mint ezer éves közös történelmének tanulmányozását tekintjük fontos feladatunknak. pl.: Utunk Európába kurzus. 4. A népfőiskolai hagyományoknak megfelelően az egyén kreatív önkifejezését segítjük művészetelméleti, művészettörténeti képzéssel, valamint a kézműves készségek és módszerek tanításával. pl.: Alkoss velünk kurzus: szövés, hímzés, nemezelés, gyöngyfűzés, papírtechnikák, bőrtechnika. Összességében mindig arra törekszünk, hogy a teljes emberre hassunk, az ész, a szív, a kéz munkáját együttesen alkalmazzuk. Abból a tételből indulunk ki, hogy napjainkban a felnőttek is számtalan problémával, kihívással néznek farkasszemet; elég ha a ránk zúduló információáradatban próbálunk eligazodni, vagy az emberi kapcsolataink terén keletkező feszültségeket próbáljuk oldani. A legnehezebben feldolgozható ha a személyünkben létbizonytalanság veszélye fenyeget bennünket. A kérdés tehát az, mennyire járulhat ezekhez hozzá a felnőttoktatás. Sok új szokás, alternatív életmód, új életstílus tűnik fel napról-napra, s mindezek befolyásolják az egyén gondolkodását, cselekedeteit. Nagyon fontos tehát figyelembe venni a tanuló felnőtt eddigi élettörténetét, hiszen ez az az alap amire építhetünk. Pont ebből a kölcsönhatások bonyolult rendszeréből következik, hogy a tanuló felnőtt nem azt tanulja meg amit tanítanak neki, hanem az új ismeretet és tapasztalatot összehasonlítja már meglévő ismereteivel és korábbi tapasztalataival és eldönti, hogy megtartja, átértelmezi, vagy visszautasítja azt. Csak az az ismeret fejt ki tartós hatást, amelyet az egyén feldolgozott, hiszen ez hat az önkép és a valóság alakulására. Mindezeket jól fel tudjuk használni a személyiségfejlesztő, személyközpontú oktatásban. A felnőtt mentális hálózatára is kölcsönhatások jellemzőek. Ez azt is jelenti, hogy nemcsak a jelen befolyásolja a jövőt, hanem a jövőről való elképzelésünk hat a jelenben is pl.: a tanár elképzeli a csoportot és ez befolyásolja az ő és a csoport viselkedését, ugyanakkor a csoportban résztvevők is hatnak egymásra és a csoport egészére, sőt a hiányzó tag is hat a csoportra. Személyközpontú felnőttképzésünk magába foglalja a tanulással kapcsolatos félelmekre, örömökre, hangulatokra, a tanulás jelentőségére és értelmére való rákérdezést és válaszkeresést.

75

A személyközpontú andragógia sokat segíthet az életválsággal küzdő, identitáskrízisben lévő egyénnek. Carl Rogers személyközpontú pszichoterápiája alapján mi is megtapasztaltuk, hogy az elfogadó, bizalommal teli légkörben, a csoport közreműködésével lehetővé válik a tapasztalatok átértelmezése, átstrukturálása, átértékelése, a tanár és a tanuló személyiségének találkozása. A tanulás és tanítás, mint pozitív élmény egyaránt tartalmazza a világos célt, a releváns visszajelzést, a követelmények, feladatok és képességek szinkronját, az önfeledtséget és a cselekvéssel való azonosulást. A felnőtt tanulása ily módon hozzájárul identitásának élethossziglan történő építéséhez és egyensúlyban tartásához. A felnőttek tanulásának fontos feladata saját erősségeiknek felismerése és kompenzálási módszerek kidolgozása, hiányosságaik csökkentésére. A népfőiskolán folyó képzésekben a felnőtt áll a középpontban, az ő személyes fejlődését segíti a képzési folyamat.

76

HÍREK A Kelet-Magyarországi Szabadelvű Protestáns Kör a magyar Közművelődési Egyesület kelet-magyarországi tagszervezeteként 2003-ban is végezte munkáját. 500 éve született Sylvester János a nagy humanista prédikátor. A protestáns kör ápolja a kapcsolatot az egyetlen protestáns középiskolával, amely Sylvester János nevét vette fel. Egy kis ünnepség keretében megemlékeztek a kiváló erdélyi íróról, Nyírő Józsefről, aki 50 éve halt meg. *** A Balázs Ferenc Beregi Népfőiskola a Deák Ferenc-év szellemében az Európai Unióhoz való csatlakozást vitatta meg aranyosapáti bázisán. *** 78 éves korában elhunyt Szász Endre Kossuth-díjas grafikusművész (1926-2003), aki több illusztrációt is készített folyóiratunk számára. Nyugodjon békében! *** „A szellemi otthont egy életen át kell építeni!” Kolozsvárott elhunyt Tonk Sándor, a Sapientia Egyetem alapító professzora, rektora, aki az erdélyi magyar tudományegyetemet egész Erdélyre kiterjesztette. Munkájáért köztársasági érdemrendet kapott. *** 10 éve hunyt el Antall József, a rendszerváltás miniszterelnöke, aki 15 milliós magyar nemzetben gondolkodott. Igazi demokrata volt. Nevéhez fűződik a szociális piacgazdaság koncepciója is. *** Április 25-én a székelyudvarhelyi városháza tanácstermében tartotta alakuló ülését az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács létrehozására alakult testület, Tőkés László püspök elnökletével. Elfogadták a működési szabályzatot és előkészítették a másnap kezdődő fórumot is. *** Május 8-án Tőkés László püspök fogadta hivatalában Hubay Miklós írót, aki Freud, az álomfejtő című színdarabjának küszöbön álló bemutatása alkalmából látogatott el szülővárosába, Nagyváradra. A meghitt hangulatú, kötetlen beszélgetéssel végződött találkozón Tuduka Oszkár tanár értékelte Hubay Miklós művészetét és életművét. *** Május 10-én, a Jubileumi Rákóczi Évek keretében Nagyváradon rendezték meg a nyolcéves eseménysorozat nyitóünnepségét. Az emlékünnepélyre a Királyhágómelléki Református Egyházkerület és a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Bizottság szervezésében került sor. *** Májusban a délvidéki Palicsfürdőn rendezte Akadémiai napjait az Európai Protestáns Szabadegyetem. A jeles eseményen Tolnay István előadó-tanácsos és Barabás Zoltán szóvivő-főszerkesztő is részt vettek. ***

77

Kiss Sándor emlékülést tartottak június 2-án Vásárosnaményban Dr. Pótor Imre lelkész könyvének megjelenése alkalmából. A könyv bemutatja a bibliás politikus Kiss Sándort, aki Isten és a haza szolgálatában fejtette ki tevékenységét. *** Június 6-án fontos esemény helyszíne volt Kolozsvár, ahol a jelenlegi és a volt magyar kormányok, valamint az erdélyi magyar egyházi és szellemi élet képviselőinek részvételével felavatták a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem székhelyét. *** Június 7-én Trianonra emlékeztek Zebegényben. A Partiumból Forró László előadótanácsos vett részt a rendezvényen. *** Júliusban az István a király című rockopera jubileumán több százezren zarándokoltak el a csíksomlyói zarándokhelyre ünnepelni. A szerzőknek ezúton is szívből gratulálunk! *** Ebben az évben a Karinthy-gyűrűt Sándor György humorista kapta meg. Őszintén gratulálunk sikeréhez. *** Kolozsvárott elhunyt Tonk Sándor (1947-2003), a Sapientia Egyetem alapító professzora, rektora, aki az erdélyi magyar tudományegyetemet egész Erdélyre kiterjesztette. Munkájáért köztársasági érdemrendet kapott. *** A Rákóczi szabadságharc 300 éves évfordulójára a Beregben is megemlékeztek iskolai rendezvényekkel, vetélkedőkkel és koszorúzásokkal. Az ünnepségeken a szabadelvű protestáns kör is képviseltette magát. *** Lélekfelszabadító ünnepség keretében adták át Orbán Viktor miniszterelnöknek Csíkszeredán az ez évi Julianus-díjat eddigi munkásságáért. *** Az ünnepi könyvhéten megjelent Megjöttem címmel Vári Zsolt vásárosnaményi születésű, tarpai származású (édesanyja Mező Éva) festőművész első albuma. Vári Zsolt a beregi unitárius szórvány tiszteletbeli tagja. *** Budapesten a Kossuth-klubban Péli Tamás-napot tartottak augusztusban, s megnyitották a Péli Tamás-termet. *** Az összmagyarságért kifejtett tevékenységükért idén a Szent István-díjat Tőkés László református püspök és Duray Miklós író kapták meg. Őszintén gratulálunk és további eredményes munkát kívánunk! *** Bálványos – 2003. A XIV. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor 2003 július 20-27. között került megrendezésre Tusnádfürdőn. Az egyhetes szabadegyetem téma-

78

gazdagságát kellőképpen érzékelteti a rendezvénysorozat összefoglaló címe is: Együtt vagy külön utakon – Integráció és nemzeti érdek. *** Szeptember 10–13 között Lakitelek volt a helyszíne a II. Keresztény Konferenciának, a Lakitelki Népfőiskola Alapítvány szervezésében. Az értekezlet az Értékek Európáért címet viselte. Lezsák Sándor országgyűlési képviselő, az MDF alelnöke tartott megnyitó beszédet, majd a konferencia díszvendégeinek előadásai következtek. A népfőiskola parkjában levő ökumenikus Keresztény Panteonban Tőkés László püspök méltatta a mártír főpapokat. *** A IX. Partiumi Honismereti konferenciát a Bihar megyei Helyközkovácsiban tartotta meg a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Bizottság Dukrét Géza elnökletével. *** Keresztény értékek az Európai Unióban címmel nemzetközi konferenciát tartottak Budapesten 2003. szeptember 28-30 között. Bevezetőt mondott Seregély István érsek, a MKPK elnöke. Mádl Ferenc köztársasági elnök köszöntő levelét Becker Pál kabinetfőnök olvasta fel. Előadást tartott dr. Szájer József Európa keresztény gyökerei és az Európai Alkotmány címmel, valamint dr. Erdő Péter prímás érsek Keresztény értékek az Európai Unióban egyházjogi szempontokból címmel. Zárszót mondott Veres András püspök, a MKPK titkára. *** Októberben Tokajban tartotta évi rendszeres konferenciáját a Cigány Néprajzi és Történeti Egyesület. Képviseltette magát a Miniszterelnöki Hivatal és a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma is. Dr. Bencsik János Tokaj város történelmét mutatta be, Dám László, a Szabolcs-Szatmár-Bereg-Megyei Múzeumok igazgatója Ulrich Attila Tokaj című könyve IV. kötetét ismertette. A szabadelvű protestáns kör színeiben Felhős Szabolcs köri titkár tartott előadást A beregi romák az unitárius szórványban címmel. Küllős Imola és Lantos Gábor előadását a Partiumban közzétesszük. *** November 8-án ifjúsági és cigánymissziós konferenciát tartottak Nagyváradon, a Lorántffy Zsuzsanna Református Központban. Előadást tartottak: dr. Hadházy Antal nyírségi missziós lelkipásztor, Farkas Flórián országgyűlési képviselő. Tőkés László püspök köszöntötte az egybegyűlteket. *** A Beregi Gazdakör, Népfőiskola és Független Alkotók Társulata hagyományőrző konferenciáját Tiszaszalkán december 3-án tartotta. Vinnai Győző történész és Felhősné dr. Csiszár Sarolta arra hívták fel a figyelmet, hogy a hagyományainkat, értékeinket meg kell őrizni. Kultúránkkal gazdagítani kell Európát. Az élő szó erejével kell nevelnie a népfőiskoláknak. Fáy Árpád kifejtette, hogy a magyar identitás oszlopa az alkotmányos tudat. *** Szervét Mihály halálának 450. évfordulóján Debrecenben, Szegeden és Budapesten is megemlékeztek az unitárius közösségek. A budapesti megemlékezésre a Szervét Mihály téri pestszentlőrinci unitárius templomban került sor november 29-30-án. A két napos konferencián Mikó István egyházi főgondnok beszámolt a genfi megemlékezésről, dr.

79

Balázs Mihály a mártírhalált halt Szervét erdélyi utóéletéről tartott érdekfeszítő előadást. Dr. Reri Elek kolozsvári teológiai professzor a mártír fő művének a Restitutio Christianismi szellemi hatását méltatta az erdélyi unitarizmus alakulására. Összegzésként elmondhatjuk, hogy Dávid Ferenc munkássága révén egyedül Erdélyben hozták szintézisbe az antitrinitárius tanokat. Így születhetett meg a sajátos magyar unitárius hitvallás. *** December 15-én az Írószövetség Bajza utcai klubjában mutatták be Ószabó István 7. kötetét Állok szülőföldemen címmel. A válogatott versek a Felsőmagyarországi Kiadó gondozásában jelentek meg. *** Vásárosnaményban 2003. december 29-én tartotta közgyűlését a Beregi Múzeum Baráti Köre. A napirendben szerepelt beszámoló a kör 2000-ben történt megújításától eltelt időszakban végzett munkájáról, köszönetnyilvánítás a tagtársaknak és pártoló tagoknak, valamint a lejárt tisztségviselői mandátumok megújítása.

80