IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT

IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT KOVÁCS ANDRÁS FERENC versei 1001 TANDORI DEZSŐ versei 1003 KUN ÁRPÁD versei 1010 GARACZI LÁSZLÓ: Bolond torony ( regény a 6. fejezete) 1012 SZVOREN EDINA: Temetés (novella) 1028 SZÉKELY CSABA: Sötét fújtatással (elbeszélés) 1037 BORBÉLY SZILÁRD versei 1046 BERKŐ MÁTÉ versei 1049 KIBÉDI VARGA ÁRON versei 1051 SZOLCSÁNYI ÁKOS versei 1052 FABÓ KINGA verse 1054 DEMÉNY PÉTER: „Mögöttünk forrt a múlt" (Az utazás tematikája Balla Zsófia költészetében) 1055 ÁGOSTON ZOLTÁN: Az elérhetetlen minőség (Thomka Beáta köszöntése) 1060

* HELLER ÁGNES: A birodalmak és a demokrácia esélyei a modernitásban (esszé) 1063 SLAVENKA DRAKULIC: A Balkán - a névtől az igéig (és vissza) (esszé) 1072 NENAD POPOVIC : Európa rémálma: a Balkán (esszé) 1078 VEERA RAUTAVUOMA: Interkulturális pozíció mint örökbefogadás (esszé) 1081

*

BEDECS LÁSZLÓ: Csak teremt és teremt (Háy János: Meleg kilincs) 1089 GÖRFÖL BALÁZS: „Be kéne bújni bárhova" (Molnár Krisztina Rita: Különlét) 1096 BÍRÓ-BALOGH TAMÁS: Ignotus - félúton (Angyalosi Gergely: Ignotus-tanulmányok. Közelítések az kritika problémájához) 1100

2009

OKTÓBER

MIKOLA GYÖNGYI: Repedések a szomorúság kristályaiban (FöldényiF. László: Az ész álma. esszé. 2000-2007) 1105 CSŰRÖS MIKLÓS: „50 év még a Balkán szélén is nagy idő" (Takáts Gyula levelezése Csorba Győzővel és Fodor Andrással) 1110 JOÓS KATALIN: Százéves kaleidoszkóp (Robert Walser A Tanner testvérek című regénye magyar nyelvű megjelenése okán) 1122 A Jelenkor postájából

STUBER ANDREA: Válasz Réczei Tamás levelére 1126 MARGÓCSY ISTVÁN: Megjegyzések Balassa Péter Krampuszok-tanulmányának közléséhez 1127

Folyóiratunk az Oktatási és Kulturális Minisztérium, a Nemzeti Kulturális Alap, Pécs Város Önkormányzata, a Baranya Megyei Önkormányzat és a Magyar Szak- és Szépirodalmi Szerzők és Kiadók Reprográfiai Egyesülete támogatásával jelenik meg.

OKM

m a szre

A Jelenkor a LAPKER újságospavilonjain kívül a következő könyvesboltokban is megvásárolható:

PÉCSETT: Széchenyi István Jogi és Közgazdasá­ gi Könyvesbolt, Rókus u. 5 / a. - JPTE Bölcsész­ kar, Ifjúság útja 6 .-M űvészetekH áza, Széchenyi tér 7-8. - Pécsi Kulturális Központ Inform ációs Irodája, Széchenyi tér 1. - Városi Képtár Antal-Lusztig Gyűjtem ény, Rákóczi út 11.

VIDÉKEN: Debrecenben: SZIGET Egyetem i könyvesbolt - Fókusz Könyvesbolt, Hunyadi u. 8-10. - Pápán: Pápai Könyvesház, Kossuth u. 3. Sárospatakon: Comenius Könyvesbolt, Rákóczi

www.jelenkor.net

JELENKOR

Nemzeti Kulturális Alap

u. 9. - Sárváron: Könyvesbolt, Batthyány u. 19-21. - Siófokon: Kó-Ma Könyv, Batthyány u. 33. - Sopronban: Vörös Cédrus Könyvkereske­ dés, Mátyás király u. 3 4 /F - Szegeden: Sík Sán­ dor Könyvesbolt, Oskola u. 27. - JATE bölcsészkari könyvárus.

BUDAPESTEN: Vince Könyvesbolt, I., Krisztina krt. 34. - Pont Könyvesbolt, V., Mérleg u. 6. - M a­ giszter Könyvesbolt, V., Városház u. 1. Osiris-Századvég Könyvesbolt, V., Veres Pálné u. 4-6. - Írók Boltja, VI., Andrássy út 45. Cartafilus K ft boltjai a Kálvin téri, a Deák téri és a Kossuth téri m etróaluljáróban - Odeon Videoté­ ka, XIII., Hollán Ernő u. 7.

6 8 0 ,- F t

JELENKOR 10. szám

LII. ÉV FO LY A M Főszerkesztő ÁGOSTON ZOLTÁN * Szerkesztő NAGY BOGLÁRKA, SZOLLÁTH DÁVID Tördelőszerkesztő DÉCSI TAM ÁS Szerkesztőségi titkár KOZM A GYÖNGYI

A szerkesztőség m unkatársai BERTÓK LÁSZLÓ főm unkatárs BA LLA ZSÓFIA, CSU H A I ISTVÁN , PARTI NAGY LAJOS, TA K Á TS JÓ Z SEF, THOM KA BEÁTA, TOLNAI OTTÓ * Szerkesztőség: 7621 Pécs, Széchenyi tér 7-8. Telefon (üzenetrögzítő is) és telefax: 72/310-673, 2 1 5 -3 0 5 , 510-752, 510-753. e-mail: [email protected] Arra kérjük a folyóiratunkban még nem publikált szerzőket, hogy közlésre szánt m űveiket kinyom tatva, postai úton juttassák el a szerkesztőség címére. Az elfogadott kéziratok szerzőit a küldeményhez mellékelt válaszborítékban vagy a megadott e-mail címen értesítjük. Kéziratot nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. Kiadja a Jelenkor Alapítvány (Pécs, Széchenyi tér 7-8. Telefon: 72/310-673), az Oktatási és Kulturális M inisztérium, a Nemzeti Kulturális Alap, Pécs Megyei Jogú Város Önkorm ányzata és a Baranya Megyei Ónkorm ányzat tám ogatásával. Felelős kiadó: dr. Hargitai János, a kuratórium elnöke. Terjeszti a Nemzeti Hírlapkereskedelm i Rt. és a regionális részvénytársaságok. Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletága. (1008 Bp., Orczy tér 1.) Előfizethető közvetlenül a postai kézbesítőknél, az ország bárm ely postáján, (Tel.: 06 80 444-444; fax: 06 1 303-3440; e-mail: [email protected]) valam int közvetlenül vagy levélben kért postautalványon a szerkesztőség címén. Előfizetési díj az I. félévre 4080,- Ft, a II. félévre 3400,- Ft, egy évre belföldre: 7480,- Ft; a Magyar Posta Rt.-nél külföldre: az aktuális díjszabás szerint. M egjelenik havonként. A szedés és a tördelés a Jelenkor szerkesztőségében készült. Nyomtatta a M olnár Nyomda és Kiadó Kft., Pécsett. Index: 25-906, ISSN 0447-6425

KRÓNIKA ZÁGRÁBBAN MUTATTÁK BE októ­ ber 1-jén a Jelenkor folyóirat, valamint az eszéki Matica Hrvatska Kiadó együttműködésében kiadott két új ta­ nulmánykötetet. Az eszéki kiadó P. Müller Péter irodalomtörténész, kriti­ kus, a Pécsi Tudományegyetem tanára kötetét adta ki horvát nyelven a kortárs magyar drámairodalomról Od rituala do medija (madarska drama na prijelazu stoljeca) címmel. Folyóiratunk ezzel párhuzamosan magyar nyelven jelen­ tette meg az eszéki egyetem két oktató­ jának közös tanulmánykötetét Kortárs horvát irodalom. (Költészet és rövidtörté­ net 1968-tól napjainkig) címmel, amely­ ben Helena Sablic Tomic irodalomtörté­ nész a kortárs horvát prózát, míg Goran Rem költő, irodalomteoretikus a mai horvát lírát mutatja be a magyar olva­ sónak. A kötetek zágrábi bemutatóján a szerzők mellett részt vett a Matica Hrvatska eszéki kiadójának igazgató­

ja, Josip Cvenic, valamint Ágoston Zol­ tán, a Jelenkor folyóirat főszerkesztője. A bemutatóra más pécsi művészeti produkciókkal együtt került sor az Eu­ rópa Kulturális Fővárosa program je­ gyében, melyeken részt vett dr. Páva Zsolt polgármester és Szalay Tamás, az EKF kulturális igazgatója. *

KRASZNAHORKAI LÁSZLÓ volt a vendége a Művészetek és Irodalom Házának Pécsett, október 12-én. A szerző, akivel Mekis D. János iroda­ lomtörténész beszélgetett, Seiobo járt odalenn című novelláskötetéből olva­ sott fel. *

FOLYÓIRAT-TALÁLKOZÓT szerve­ zett Pécsett a Café Babel és a Jelenkor szerkesztősége október 9. és 10. között Pécsett, a Művészetek és Irodalom Házában. A rendezvényen hazai fo­ lyóiratok mutatkoztak be.

Szerzőink Kovács András Ferenc (1959) - költő, Marosvásárhelyen él. Tandori Dezső (1938) - költő, író, műfordító, Budapesten él. Kun Árpád (1965) - költő, Marifjørában (Norvégia) él. Garaczi László (1956) - író, Budapesten él. Szvoren Edina (1974) - író, Budapesten él. Székely Csaba (1981) - író, rádiós szerkesztő-műsorvezető, Jedden (Románia) él. Borbély Szilárd (1964) - költő, író, Debrecenben él. Berkő Máté (1985) - költő, a PTE-BTK hallgatója, Pécsett él. Kibédi Varga Áron (1930) - irodalomtörténész, költő, esszéista, Amszterdamban él. Szolcsányi Ákos (1984) - költő, Budapesten él. Fabó Kinga (1953) - költő, nyelvész, esszéista, Budapesten él. Demény Péter (1972) - költő, író, kritikus, Kolozsvárott él. Ágoston Zoltán (1966) - kritikus, a Jelenkor főszerkesztője, Pécsett él. Heller Ágnes (1929) - filozófus, Budapesten él. Slavenka Drakulic (1949) - horvát író, Zágrábban és Bécsben él. Szolláth Dávid (1975) - irodalomtörténész, az MTA Irodalomtudományi Intézet mun­ katársa, a Jelenkor szerkesztője, Pécsett él. Nenad Popovic (1950) - szerkesztő, esszéista, a Durieux kiadó társigazgatója, Zágráb­ ban él. Fenyvesi Kristóf (1979) - a Jyväskyläi Tudományegyetem doktorandusza, irodalomel­ mélettel és digitális kultúrakutatással foglalkozik, Pécsett és Jyväskyläben él. Rautavuoma, Veera (1975) - a Jyväskyläi Tudományegyetem hungarológia szakának doktorandusza, szabadúszó fordító, Közép-Finnországi Tolmácsközpont magyar tolmácsa, Jyväskyläben él. Bedecs László (1974) - kritikus, Budapesten él. Görföl Balázs (1984) - kritikus, a PTE Phd-hallgatója, Pécsett él Bíró-Balogh Tamás (1975) - író, irodalomtörténész, Szegeden él. M ikola Gyöngyi (1966) - kritikus, Szegeden él. Csűrös Miklós (1944) - irodalomtörténész, kritikus, Budapesten él. Joós Katalin (1977) - a PTE doktorandusza, magyar nyelvi lektor, Varsóban él.

KOVÁCS

ANDRÁS

FERENC

Ötvenből ötvenegybe (2009. július 17.)

Kiben lelkét biztatja

Mert ötvenet tán ötvenegy követ, mert háromszor tizenhét ötvenegy, csak ötvenegyre törj, s ne törlekedj, te lélek, ó, ne vers - legyen szöveg, s mint szakadékba görgeteg kövek, zuhogjon mélybe mindened vele, számtalan éked nincsbe vesd te le... Légy meztelen, vagy rosszul öltözött, a széthűlés s a széthullás között inogj, akár a felcserélt szavak, s ne félj, ha már estedre néz a vak, közömbös isten, néma végtelen örvénylő szemmel, túl a kételyen... Légy védtelen, s ha fény gyúl, szép terek tajtékjában fürödj, pucér gyerek, pancsolj Tejútban, mely fenn tündököl s ragyogj tovább, ha tested megdögöl!

1001

A k ö lt ö z k ö d ő k ö n y v tá r Nem én, megint a könyvtár költözik: az Ezeregyéj és Proust, a Szabó Lőrinc összes - a széthullt, szakadó világ, mely új szavakkal töltözik... Én inkább a tengert, a Földközit nézném, hogy szállong, pirkad, sír a hab vad szi rt eken, vagy szikkadt sivatag fényét figyelném ámult nyáron át a létezés s a pusztulás honát... Mintsem dobozba tömni több ezer könyvet, mit polcra nyögve fölteszel, más rendbe rakva majd amazt s emezt Borgest, Shakespeare-t, Weörest s a Gilgamest! Görög, latin, brit, hispán, frank, olasz művek káosza - hol van ez, s hol az? Olvasni többet!... S régi hindukat!... S nincs semmi könyv, sem égi indulat.

F a k u lt, a jtó tla n k u lcso k Költözni még!... Örök költözködés a lét - szökés, csellengés, átmenet... S hitted, balek, szerencséd rád nevet? De rettenet, tört fény, költős köd és közöny szemedben - oldás és kötés, ezernyi semmi, fölgyűlt rongy, kacat, fölösleges nyűg, unt dolog, vacak, molyette jelmez, átlikadt ruha, széthullt mosoly családi albuma, képek, lapok, szegek, halott lomok s a Szaharából egy flakon homok... Rég elfeledt, gazdátlan kulcsokat találsz, forgatsz, nem ismersz túl sokat talál hozzájuk ajtó, zár, lakás? S van egy szobád még, hol ne lakna más? S vak űrben árnyad otthont vélhet-e, ha márfölszámolódott élete?

1002

TANDORI

DEZSŐ

Az átm enet könyvéből Eliot! Rilke! Szép Ernő?!

Ha élni csak átmeneti megoldás, ha írni csak, ha csakúgy, ha az örökélet is átmeneti megoldás csak, ez a világvisszázásfolyamata akkor; mert ahogy a világ létrejöttére nincs megfejtés, ez a visszázás sem kötelezhető világosabb eredményre: amott a kezdet nincs meg, itt a vég. És ahol rendes „A" hang nem mondható, mi késztetne „B" adására. Kezdetben, persze, kigyúl hirtelen a lámpasor - vagy később vetődsz a Kanizsa utcába, de jártál másutt - , egykor, persze, távoli esti harangszó szűrődött bokrotokba - de mit kongatnék Nándorfehérvárba, s mit állnék jót bárhol, mint galambszarfehér fejjel a köztéri nádor! Ahol rendes „A" nem mondható, „B"-t minek mondjak. S a tenger alatti termek hableány lakói nem jobbak-e, mint az akár egy Kölnben is házat-szakasztó metró; marad. Marad, természetes, az örök-átviccelt-élet örök-véglegesnek mutatványozott átmenete, a felek esetleg hazamennek egy jól töltött idő ízével, egy jó íz-éléssel, vagy együtt maradnak, Prufrock, egyikük már öreg, feltűrve hordhatja nadrágszárát, másikuk elébe térdel, elsőnek letűri a nadrág korcát, és tűrés-gyűrés tovább. (Öreg = 27. év.) Hamlet királyfi mit lennék? Az „A", a „B" megoldás, mit mondanám: „Nem tűrném, de el kell tűrnöm ", bármire mit mondanám ezt, 1003

s közelítsük a nyelvhatárokat, míg nem sérül az értelem. - De jó, bezzeg, ha arról épp szó sincs, betű se, a hangok is mások, összetettebbek. Közelítsük hát a közelítendőt a közelítendőhöz. Hagyjuk, hogy a „köz", tudjuk, a zenóni: ha felezve, ha bárhogy osztva hajtunk végre valamit, a kezdő semmiből nem lesz valami, azt sem mondtam, hogy semmi sem lesz, de létrejövés nincs. Ha majd emberek hangja szólít, persze-megfulladunk a rőt koszorúk fülbéli emlékei után; kis séta még, s elfogy a járás. Már a kinti világ nem is kell. (Már semmit se tűrök, s tűrnöm kell, majdnem, mindent.) Léte csak a létezőnek van, annak, ami eleve létezik. Ez is egy visszapörgetés-lehetetlenje. Nem csupán az átmenet, nem a Jobb Híján is fontos elem, tényező. Jobb híján elfogadjuk, van, ami van, legföljebb a „hogyan"-on vitatkozunk, elméletezünk, megélünk belőle népszerű irodalmárként, tudósként. A semmiből, van módja, nem lesz semmi, igazi valami legalábbis nem lesz, felezéssel vagy bármi más osztással haladj bár előre. Mindig marad a hézag, a nyávogó ingovány, a főleg Gézának kék ég, a Péter inka, vagy a Pál inkább. Viccelődve elütik még a nándorfehérvári időt is. A strand rég átalakult, hol azok a bokrok, kosarak. Kibokroz, kikosaraz az emlékezet: ezek még a jobb viccek. Így indulunk, s jutunk képtelen helyre. Nem is. A medence így s úgy is ki van mérve. Nem az egyenes pályán haladtunk. A sarkok egyikében kötöttünk ki. Az is érdekes, az is másik. (Majdnem mindent kell tűrnöm, vagy csak majdnem tűrnöm?)

1004

Ezért hát ha azt mondom: jó, az élet átmenet, írás-változata sem több, de utána az öröklét, az örök élet (mondjuk, az Örök Élet), az is csak átmenet, ez, viccel valaki, több mint buddhaság. Ez egy nagy butaság, játék, vicc, formalizmus. Igen, igen. Érzékelésünk nem a vágytárgyak megítélésében különbözik, hogy „nekem aztán nem kéne", hogy „nekem legyen mondva", hogy „ide vele gyorsan", nem, a különbség a megnevezhetetlen megnevezhetetlenségében leledzik, s ennek forrása: nem-is-képzelhetés. Mert ha az életen túli az öröklét, az Örök Élet, vagy bármi így, hát azon túl még mi lehet? A tőled eltérők érzékelése feledi, átmenetnek mondtad az életet, az öröklét csak örök átmenet tehát, és így: az életet, barátom, szétszórja itt az élet, nincs ájulat, nincs képzelet, kik élünk, itt se élünk szívesen, így Ernő úr, s számolnunk kell, hány évnél tartunk, s eltűrni halkan, hogy a nap itt hágy mindig, s kívánni kell jóestét, amint (miként) nem tudjuk, az anyag (s nagy engedmény már, hogy belőle a lélek) hogyan s miből jött létre, már ha nem öröktől volt, hagyjuk a viccet, a görögöset, hogy az egész egy ökörtől volt, bár megnézném filozófiai implikációit, sőt, azt az egyet, hogy akkor hát: nincs - ha megengedjük, hogy az anyagból jött elő a lélek (én itt passzolok inkább), hát jó, mondom, engedjük ám meg, de ha az anyag létrejöhetett (csak nem tudni hogyan), (miből), mások az élet létrejöttét feszegetik, s nem tudják érthetően megmagyarázni, hogyan is történt, az élet, a lélek -----vagy az élet és a lélek az kettő, pedzem én, 1005

aztán tovább: a lélek a nem-tudni-hogynak a megfelelője... de ez is ködbe vész, ez is felezés, visszafelezés! Rilke! jártál ezen a tájon, volt ez Duinódban? Ahogy tehát Zenón, ha egyre felez, egyáltalán: oszt az ő útján, 3/5, 5/7 stb., egymásra adva szintén végtelen résig jut csak, marad a hézag, s ha nem osztásokkal megy „előre és előbbre", hát mi mást tehet: egybe bedobja, egyetlenként a semmitől a valamiig vezető akármit, akkor azonban már megvolt ez az egyetlen, akkor a készülés annyi volt, hogy már meg is van, kész, elvész a tér és elvész az idő. De a flangáló felhőket mindennap megnézzük az égen, tűsarkú nőket, szépség fölött túl szépek (Ernő úr így). ezen csak gondolkodjunk el, nem részletezem, fontosabb dolgom van. Ami pedig ez: ha Zenónnál (aki megdönthetetlen, mert - persze - nem áll) előrehaladunk osztásainkkal, mi itt visszafelé haladtunk, élet (változata: írás, talán a lélek csücske), öröklét (Örök Élet), é s ------? Ez is csak átmenet. (Egy juh nyugtalanul megy, fejét felfúrja, béget, de elnyomják, s nem találsz köztük különbséget, ez.) És ahogy azt nem tudjuk, a lélek hová száll el, mert jó, a test porrá, hamuvá válik, elázik folyóban (Hérakleitosz és Kharón civódik rajta akkor, nem dolgom), jó, a test. De hova száll el a lélek, mely itt élt jó esetben emez átmenetben, melynek vége ugyanaz csak, mint kezdete: nem semmiből jött, nem semmiből van az se, amibe tart, s a kettő kört zárhat, de tudjuk: kör így nem zárul.

Amivel végre is hajtottuk bizonyításunkat, kiderült, a feladat ez volt: az élet keletkezése (de az anyagé is, már eleve) ugyanúgy kideríthetetlen, mint elmúlta (mármint a léleké, hallom), nem, és itt más az érzékelésünk, az enyém és - már nem vonhatlak be így: „tiéd", ez már egy külön! - a tiéd,

én pontosan, gondolom, Eliottal, Rilkében nem vagyok biztos, érzékelem (anyagtalanban, bár agyam nem zárható ki), az örökélet is csak átmenet, köznapi értelemben nem örök, híján ennek a plusz-öröknek megnyugodhatunk: visszakövetkeztettük az életet, el, el, a világot, el, ha már előre-ki következtetni nem tudtuk is. Fáradt. Vagyok. Nincs. Kedv. Em. S nem. Beszélek. Az élet, a világ: ugyanúgy „volt eleve”, örökkön-örökkétől, ahogyan ez az örökkön-örökké aztán, végül, mint bizonyítottuk, nincs is. Az életet, barátom, szétszórja itt az. Élet. Idézet. A nemlétezőből létrejött létező meg: hát persze, csak átmenet. Mire jutottam? Mondom: már nadrágszáramat sem tűrhetem fel jó lélekkel a strandon.

c Hát élsz te is? Hát mit gondolsz magadba? S esem nyakba. S még távolabbakat fog át csak egy pillanat zenóni töredékéig kihagyó figyelmed: megszűntél! S észre se vetted. Nézz ám médiát, adj fel postát, ne telefonálj, azt tedd ki a napra, a császár kezéből örökre kicsúszott, mint az egzisztencialisztusok, és ha nem hiszel az evidenciában, így Wittgenstein, semmi evidensben nem hiszel. (Jó, hát úgy könnyű.)

Haj q!

Bármivel is csak szenvedésem enyhítem, vagy tényleg használ. M e gfe jté s: N e m k é rd é s!

Avagy: haj, Kuh, haj, birka, marhavész! S elnyomják a nagy porban, Ernő úrnál alkonytájban. É? ÉLNI CSAK ÁTMENETI MEGOLDÁS. É, MINT KIÉ. Az örök világosság legalább utána menjen át nálad, ha már addig se. Krigli, köb, mécs: egy-icce.

Átm enet Seurat (Elkövetkezendő p oin tillista stílusom . Ízelítő)

Wittgenstein: filozófiát csak költészettel, talán. És akkor bocsánat, azt már tényleg én tudom; ha mondhatnám. Mindennel nem tudsz. Törődni. Így: jutsz. Nincs egy-helyed helyedben. Mondani bármit. Minek, s ki számít. Rá. Ne hallj te magad sem. Az okosságok. Csak okosságok. Minek az okosságok. A hülyeségek. Csak hülyeségek. Minek az okosságok. Evidenciát. (Nem hiszel.) Kivált. Kivált, hogy miből vált ki. Egy rész, hogy bevált. Hiszed. Hát odább. Evidens? Mit. Akármi. A hülyeségek. Csak hülyeségek. Minek a hülyeségek. 1008

Az okosságok. Csak okosságok. Minek a hülyeségek. Nem kifejezés. Él-befejezés. Másképp mégsem evidens. Nincs rá a mindegy. Bent fél, mint kint egy. Zénó késze nincs-konzensz. Kint fél, min bent egy. Nem játék elegy. „Szépen éltem", szólt. Az szentsz. Nem másdzsojszolódsz. Ensz. Tensz. S nincs. Ha beszélek róla, olyan, akár ha volna. És nincs ha. Nincs akár ha. Öntől a Prufrock, Eliot úr, már a tengerre se jár le. 2009 január-február

1009

KUN

ÁRPÁD

M ese a nyírfáról Ismertük a nyírfát az ablakunknál. Tudtuk, hol ágazik kétfelé a törzse, három, négy, százfelé az ága, megszámoltuk, a sokezerből hány levele sárgult meg október nyolcadikán. Lombja lehulltán, megköszöntük neki, hogy máshogy nézhetünk ki a világra. Ismert ő is minket, tudta jól, hogy nem vagyunk se cinkék, se szarkák, mégis hálás volt, hogy irtózatos fészkünket nem a koronájába építettük, hanem a földre. Történeteket suttogott nekünkföldről-égről, tücsökrőlbogárról, és nem haragudott, hogy ébren nem figyelünk rá, csak alva. Egy éjjel, amikor a telihold sárga hómezője falunk szürke hómezőjében folytatódott, egy másik fa jött le a Holdról, és lépett a helyére, egy nemlétező. Úgy állt ott, mint egy nemlétező család nemlétező ablaka előtt.

M ese születésről és halálról Az anyaméh vulkánjából előtör, eleven lávát emel fel a bába. Ebbe a világba robbant be, de már a következő nyílik meg előtte 1010

a mellbimbó lila fényű udvarán. Az édes,fányolos harmadikban az első csepp anyatej után téved el. Csapkodni kezd a szárnyával, ahogyan a semmiből átszállt a valamibe, verdesni az uszonyával, ahogyan a magzatvíz cetjeként kifürödte a tengert, de csak keze-lába kaszál. Egyre ritkábban születik meg újra. Reggelenként ismeretlen kontinens várja az ágya mellett, de este már halni fekszik. Átbillen ezerszeres születése ezerszeres halálba.

M ese az élőhalottról Valaha suttogott a szélben, a haja most haldokló paróka. Amikor csigákba csavarják fürdetés után, idegenül áll, egy mély sóhajtás lefújhatná fehér szálait a koponyáról. Acélkék szeme még az övé, de már másvalaki nézi vele a fehér plafont, az angyalok moziját, ahol folyamatosan a hiábavalóság pereg. Ha feladják rá, nyugtalanul szakadozik, lyukad a ruhája, zavarja, hogy halottnak élő, élőnek halott. Táplálkozni, üríteni hagyják a testét, ahonnét egy gyönyörű lény a múltjával együtt elköltözött.

1011

GARACZI

LÁSZLÓ

Bolond torony 6

.

A hatos villamos megállója, tompa, téli fény, nyálkás kockakő. Nincs hideg, kéthárom fok lehet. Hetvenhat január négy, délelőtt kilenc óra. A neonfiú a ház homlokzatán újra és újra szájához emeli a tejes poharat. Csonti belép a boltba, mögötte a lemúr és az öreg. A pacsnik és rongyoskiflik mögött a fehér köpenyes asszony visszaadja az aprót, Csonti elindul kifelé, kezé­ ben a tasakkal. Nem szólnak, hogy tilos a tejbüfébe állatot vinni. A rendőrök a körút sarkán nem igazoltatják a meztelen öregembert. Senki nem törődik velük. Az emberek fázós, szürke arccal sietnek a dolguk után. Otthon fölveszi a kimenőruhát, a tányérsapka keresztszalagja levált, a sapkajelvény ferde, a cipő nyikorog. Elbúcsúzik apától és anyától. Anya rúzsoz, apa úgy áll ott a kisfröccsével, mintha valami fontosat akarna mondani. Elindul a Kossuth tér felé, egy asszony a Szemere utca sarkán: Úristen, hábo­ rú lesz, már ezeket is behívják. Az állomás visszhangos, targonca cikázik keresztül a tömegen. Két fehér öves járőr, Csonti a homlokához csapja a kezét, a bőrszíj az arca előtt himbálózik. Balfasz mindenségit magának, hogy néz ki? Vigyázz! Ez magának a vigyázz? Mi maga, balettos? Lehet, hogy pinája is van? Akarja, hogy keresztbe is csináljak rajta egy vágást? A vápos ordítva suttog, nem kiabálhat, ki van neki adva, fojtottan sistergő hanggal préseli Csontit a falhoz. Kigombolt kabát, szabálytalan tisztelgés, lifegő bőrszíj a pofája előtt: ez hal­ mazati. Hol szolgál, bassza meg, neve, állomáshelye, százada. A főtörzs a szabadságlevélre írja a följelentést, a tizedes nyitott szájjal liheg­ ve, dühösen mered rá, és a gumibotját markolássza. Maga a legnagyobb barom, akivel életemben találkoztam. Távozhat. A fülkében megnézi, görcsös, olvashatatlan krikszkraksz. Nem erősségük a kalligráfia, Gyilok papának az olvasás se. Az olvashatót se tudja elolvasni, ez meg olvashatatlan. És bizonyos jelekből úgy tűnik, utálja a váposokat. Mótrikot jelentették föl a múltkor, próbálta elolvasni, faszomba!, és szétszaggatta a papírt az egész szakasz szeme láttára. A váposok se vették észre, hogy többen vannak, hogy egyetlen katonakönyv­ vel hárman indulnak vissza a laktanyába. Kiskőrösön találkozik a többiekkel: Zakariás, Bernát, Rab, Fábián, Mótrik, Tóth Gáspi, átszállnak a szárnyvonalon futó vicinálisra. Ők se látják a lemúrt és az öreget, talán csak Fábián érez meg valamit, mert ahogy elmegy Csonti mel­ 1012

lett, odasúgja, nyúzzalak vagy boncoljalak? Sörösüvegek kocognak a barna ki­ menőtáskákban. Bernát a kályha mellé guggol, belefúj, összecsavart újságot töm bele, gyorsan rácsukja, a kályha hörögni, fuldokolni kezd, minden eresztékén dől a füst. Lehúzzák az ablakot, bevág a január, kirántja a füstöt a meleggel együtt. Ma este már az emeletes ágyon alszanak, és hónapokig nem lesznek egyedül. Eljön a tavasz, a nyár, eljön Csonti huszadik születésnapja, már fél éve nem hagyta el a laktanyát. Bemegy a fegyverszobába, leül, ölébe veszi a géppiszto­ lyát, megsimogatja, és a fegyver dorombolni kezd. A rakaszoknál egy dobozból elővesz három csilingelő töltényt, felbillenti a závárt, belecsúsztat egyet a lőkamrába. A fegyverraktár hirtelen kriptaszerűvé válik. Belenéz a csőbe, mint egy messzelátóba: kék tengeröböl, egy lány hever a fövenyen, meztelenül, bar­ nán, csukott szemmel, mozdulatlanul izzik az ég, vitorlások háromszögei, kő gurul le a hegyről, elakad egy bokorban, megcsillan a lányon a nyaklánc. Szájába dugja a csövet, csak úgy próbaképp, szopogatja, aztán betolja egész hátulra, hogy a célgömb a fogak mögé kerüljön. Olajos íz. Megpróbálja hüvelyk­ ujjával elérni a ravaszt, de még a kengyel is messze van. Kiveszi a szájából, ke­ resztbe fekteti a térdén, lehajol, kifűzi a cipőjét. Nemsokára jön Tóth Gáspi, éb­ reszti a váltást. Senkinek se fog hiányozni, talán csak apának és anyának. Nincs értelme, mondja maga elé, és az üres helyiségben senki sem mond ellent. Megint bedugja a csövet a szájába, ügyetlenkedik, nem esik kézre, nagylábujját a ravasz­ ra teszi óvatosan. Ha nem sikerül, hadbíróság. Katonai szolgálat alóli kibúvás kí­ sérlete. De akkor este minek pucolta ki a bakancsát? Miért adott Zakariásnak pénzt, hogy mire megjön szoliból, vegyen cigit a kantinban? Valakinek majd fel kell takarítani, a fegyvert is meg kell pucolni, szidni fog­ ják, káromkodnak. Az őrparancsnokot és az ágyszomszédját ezredkihallgatásra rendelik. Feltűnt-e nekik valami, panaszkodott-e. Nem, mondják, nem panasz­ kodott. Örült a gyöngyéletnek. Még fütyülni is hallották. Megfenyítik őket, mert nem ismerték fel, hogy egyik társuk alattomban arra készült, hogy szégyent hoz­ zon az ezredre. Ettől aztán még az emlékét is utálni fogják. Apáékkal aláíratnak egy papírt, hogy elfogadják, hogy baleset történt, nem jelentenek be kárigényt. Megnyomja a ravaszt, a fegyver megint dorombolni kezd, a következő pilla­ natban mintha fölrántanák hátulról a fejét a levegőbe. Fiatal srác gitározik a kocsi végében, mellette szakállas, vak férfi énekel. Meg­ kérdi a katonákat, tudják-e, milyen a mozdonypöfögés. Csoszogni kezd a lábá­ val a padlón, füttyönget, szuszog, dohog, olyan, mint mikor indul a vonat. Fábián odaszól, hogy tudja-e a vécét is utánozni, mikor lehúzzák. Nem szere­ ti, ha valaki felülmúlja a hasbeszélő tudományát. A vak férfi dühbe gurul: Varjú mondja szemedre, csecsebogyó! Megpróbálja leköpni, Fábián röhög. A gitáros belevág egy dalba, megjuhászodnak, együtt énekelnek. Váltókon csattognak át, lassítanak, előre-hátra döccen a kocsisor, ahogy ráng a megfékezett lendület. Állnak a semmi közepén, elnyugszik minden mozgás. Zakariás megmutatja az új zsebnaptárát, amibe a naplóját írja, a régi betelt. Csonti nem kérdezi meg, hogy találkozott-e a barátnőjével, aki azt a rejtélyes szakítólevelet írta. Lehet, hogy találkoztak, még egyszer, utoljára megbeszélték 1013

a dolgot. A lány azt mondta, szereti Zakariást, soha nem felejti el, de lett közben valaki az életében, ne haragudjon. Nem haragszik, mondta Zakariás, de mióta van ez a srác? Mióta, már október óta. Aha, akkor az már elég tartós. Igen. Semmi baj, ilyen az élet. Hazament, otthon jókedvűen beszélgetett, átjött két haverja, még tréfálkozott is. Eljött az idő, kikísérték az állomásra, hosszan integettek. Mikor már nem látta őket, leült a helyére, behunyta a szemét, akkor omlott rá a fájdalom. De mostanra már semmi nem látszik rajta. Megkínálja Csontit csirkecombbal, esznek némán, tépik a húst. A vonat elindul, Fábiánék kezdenek berúgni, ordí­ toznak. Csonti kimegy a vécére, hangos zakatolás, kemény titá-titá, a csap végén imbolygó vízcsöpp követi a vonat mozgását, a mosdókagyló szélén barna égés­ foltok, ahová a cigarettát támasztják. A lecsukott vécén ülve jön rá, hogyan úszhatná meg azt a nyári éjszakát a fegyverszobában. Biztos érlelődött már egy ide­ je, formálódott az agyában, anélkül, hogy tudott volna róla. Tinka mesélt a battonyai tanyán a ráéhezésről. Hogy kiskorában ráéhezéssel szabadult ki az inté­ zetből. Hiába tömték, verték, nem evett, amíg érte nem jöttek, míg ki nem vette a nagyapja. Ráéhezés. Olyan izgalomba jön, hogy a szíve feldobog. Az egészet pon­ tosan végig kell gondolni, meg kell tervezni. Nem tudhat róla senki, az éhségsztrájk futkosóval jár. Tinka is azt mondta, magányos harc. De hogy lehet feltű­ nés nélkül éhezni több száz ember közt? Nem, segítség kell, egyedül nem megy. Zakariás. Bernát. De van-e joga őket belekeverni? Úgy kell az egészet kitalálni, hogy ha lebukik, ne rántsa őket magával. Kidolgozni a tervet a legapróbb részle­ tekig, minden lehetőséggel számolva. A vonat megáll, kiszállnak, elindulnak a laktanya felé, gázolják a latyakot a kimenőcipőkben, a Rajcsúron megállnak egy cigire. A ködben a szobrokat mint­ ha gyantából faragták volna. A cigarettát, levelet, pénzt a tányérsapka bélésébe teszik, és elindulnak a kapu felé. Amilyen hideg volt novemberben, decemberben, olyan őszies a január. Kevés hó, sok eső. Csonti azt hiszi, hogy a rejtélyes, vad, groteszk szavakat már mind megtanulta, felírta, elraktározta, de aztán fegyverismeret-órán talál egy új cso­ dát: billentyűemelő-rugórögzítő-csavaranyacsap. Aztán az a másik kettő, hallot­ ta ősszel is, de csak most sikerült befogni őket: eszdépékáhátétées, vagyis szá­ zadparancsnokot helyettesítő tisztes, és hákáeszcsépéeszvé, amiről viszont egyelőre nem derült ki, micsoda. Felvillanyozták az új szerzemények, de ezzel aztán vége is, napokig semmi, nincs új tapasztalat, végtelen és unalmas szósiva­ tag veszi körül. „Uraim, a vikingek sose vakaróztak". Vagy a másik: „Viri a va­ rázslat, piri a parádé". Ez valami olyasmit jelent, hogy hoppá, megoldottuk a problémát. „Nem bííírnék lemenni tornázni!" És ha szellent valaki: „sulc" vagy „keksz". És a „szíjjá le!", naponta ezerszer. Fábián a halántékához emeli a kezét, Zakariás reflexszerűen tiszteleg, mire Fábián leveszi a sapkáját, és leporolja. Szíjjá le, mondja Zakariás, ami azt jelenti, velem szórakozol? Csak a fejem vakarom, mondja Fábián, nagyon korpás. Zaka­ riás gondolkodik, hogy nekiugorjon, aztán inkább ott hagyja. Fábián utánafü­ tyül, szív, mint a lányoknak. Csonti beavatja a ráéhezős tervébe Zakariást és Bernátot, Zakariás a fejét csó­ válja, biztos, hogy akarja? Igen. A reggeli teát megissza, ebédnél és vacsoránál 1014

Zakariás és Bernát befalják, eltüntetik a kajáját, vagy ő maga önti be az egészet a moslékos kukába. Vagy le se megy kajálni, elbújik a szekrényben. Részletesen kidolgozza a haditervet, első lépés: valahogy lejutni a gyengélkedőre. A ráéhezés a fő csapásirány, de több fronton is támadásba lendül. Egy: ráéhezés, kettő: vérköpés. Gyerekkorában fejlesztette ki a vérköpést riogatás céljából. Harminc­ negyven erős, reszelős harákolás, és már jön is. Kipróbálja, működik. Három, ez rizikósabb: vakulás. Jelenti, hogy nem lát. Rosszul lát. Romlik a látása. De csak az egyik szemére. Az alkalmassági vizsgán kiszuperáltak egy gyereket, mert öt dioptria különbség volt a két szeme közt. Ehhez: Pitralon vagy fogkrém szembe dörzsölése. Négy: a hüvelykujja, ami még Battonyán sérült meg. Öt, idesorolja az éhezéssel kapcsolatos, várható tüneteket: reszketés, szédülés, aknavető cső cipelése közbeni colstokszerű összecsuklás. Hat: alvászavar, pszichés tünetek, szorongás. Hét: véres széklet, létrehozása: véres köpet segítségével. Jó, ez legyen egyelőre tartalék. Jelentkezik kihallgatásra, áll a sorban, Gyilok papa végig se hallgatja, elhajtja „a halál kóchengeres faszára". Hallja, hogy az öreg és a lemúr hörög és vicsorog a háta mögött. Elfogulatlan alapossággal tanulmányozza, mennyit bír a teste, hogyan reagál a kihívásra. Bernát szerint az agy ilyenkor kábítószert kezd termelni. Lehet, hogy ez a titok? A ráéhezés nem mágia, nem hat a világra, nem változtatja meg, hanem új világot hoz létre, az éhezés világát, amiben erős, mindenható és sérthe­ tetlen vagy. Negyedik nap, kristálytisztán látszanak a célok, minden kétely feloldódik. Miért csinálja ezt az egészet? Hogy egyedül lehessen. Ez az, ami mindennél fon­ tosabb. Nem Kamilla, nem a barátok, a szülők, az orsós magnó. Nem. Egyedül lenni, otthon, a kisszobában, olvasni és szavakat gyűjteni, csak és kizárólag erre megy ki a játék. Újra jelentkezik gyengélkedőre. Ha sikerül, meg kell győzni a gyenguszos dokit, hogy küldje ki a városba, a városi rendelőben meg kell győzni az orvost, hogy utalja be a katonai kórházba, ahol be kell bizonyítania, hogy alkalmatlan, és végül jöhet a mindent eldöntő felülvizsgálat az orvosezredesek kara előtt. Maláj kurva nem kéne?, mondja Gyilok papa, nem is figyel, ideges, éjjel ön­ gyilkos lett egy honvéd a második zászlóaljból, Cselák, a gyíkszemű. Egyszer Csonti nézte az ablakból, ahogy rója őrségben a hosszakat. A mosdóban találták meg szájában egy széttört pohárral, nem bírta elég apróra rágni, a csuklóját is elnyiszálta, és mikor vértől lucskos ingben-gatyában úgy találta, hogy még min­ dig lassan megy a dolog, felkötötte magát a csapra. Félig ülő testhelyzetben tá­ vozott az élők sorából Cselák, a gyíkszemű. Csonti öt napja nem eszik, időnként hallucinál, a feje lebeg a nyakán. Három napja megszűnt a széklete, a vizelete sárgából fehérre váltott, a tetején fehér hab. A reggeli tea után hirtelen hasgörcs, valami koppan, kipottyantott egy kavicsot. (Ül a bilin: Nyomjad, biztatja anya, nyomjad!) Elalszik a stokin ülve: a Kárpátia étterem asztalán hófehér abrosz, friss kenyér a kosárban, csillogó evőeszközök, a tányéron szendvics dagadozik, de mikor hozzá akar nyúlni, átváltozik véres bél­ színné. A pincér kérdőn néz rá, miért nem eszik. Közelít a keze az ételhez, ami most hirtelen mákos gubává változik. Az ételek el vannak varázsolva, ezt kéne 1015

valahogy elmagyarázni a pincérnek. Kirohan az étteremből, a Felszabadulás tér sarkán, a közért kirakatában kerek cipók, zsemlék, kiflik, kenyerek hatalmas kazlakban, lassan elmegy a kirakat előtt, utálkozó vállvonogatással, fitymáló arckifejezéssel, irtózik a péksüteményektől, a vajtól, a párizsitól, a téliszalámitól, a szalonnától, a fejhústól. Elindul a híd felé, a Dunában egy fél disznó forgoló­ dik, hasából sült hurkák és kolbászok lógnak. A délelőtti elméleti foglalkozáson ki kell számolni, hány fokos szögben álljon az aknavető, hogy megsemmisítse a százötven méterre lévő ellenséges géppus­ kafészket. Pofonegyszerű. Homlokráncolás, mozog a szája. Pajtás körzővel kapargatja a padot. Aknavető? Százötven? Géppuskafészek? Mit jelentsen ez az egész? Öt perc múlva dolgozatbeadás. Az izzadságcsepp a papíron sárga kis hó­ lyagot képez. A következő órán gázriadó, folyik tovább az oktatás, csak mindenki gázálar­ cot vesz, szúnyogok ülnek a padokban, beszéd helyett bugyborékoló hangok hallatszanak. Becsukja a szemét, kinyitja, nyel, összeszorítja az állkapcsát, neki­ nyomja a nyelvét a szájpadlásának. Az előtte ülő hátára koncentrál, a hát meg­ mozdul, kék és ezüst fényeket szór mindenfelé. Leveszik a gázálarcot, előadás és vitakör: alegységünk dicső hagyományai, szolidaritási nagygyűlés szervezésé­ nek ideológiai kérdései, elhagyhatja-e helyét a felállított őr, ha kigyullad szem­ ben az óvoda. Suhannak a levegőben a hangok, összesűrűsödnek és szétbomlanak, tekergő S-ek és G-ék, hegyes Z-ék és T-ék, mondatok épülnek, kunkorodva szállnak és tűnnek el. Atomvillanás jobbról, előveszel egy vonalzót, megméred a gombát, és a kilotonnás skála megmutatja, milyen messze van és mekkora. Kikéredzkedik, hideg vizet locsol a tarkójára, a vécé sarkába kuporodik, meg­ szűnik az émelygés, nem látja senki, csönd, az ablakban szürke felhők. A semmi üres, monoton zümmögése. A feje mellett fölfedez egy lukat, egy szög helye, vagy valaki belelőtt a falba. Megtapogatja, belefúj, száll a por. Ujját beledugva mérics­ kéli a mélységét, tágítja, de nem, hát ez nem egy ártalmatlan lyuk, jobb lesz óva­ kodni tőle, nagy bátran mégis belekukkant. Kék vízben úszol egy távoli sziget felé, tűz a nap, a víz tükörsima, lemerülsz, megszűnik a morajlás, hűvös, előkelő csönd, tisztán látszik a tengerfenék, a lenti dombok levegőjén lebegsz a saját árnyékod fö­ lött. Fölkel, a sarokban álló felmosó nyelét beleilleszti, beletolja a lukba, hogy ne kelljen néznie. A nyél vízszintesen mered ki a falból. A hadnagy az ajtóban áll, ar­ cára szavak vannak tetoválva, hüledezés, döbbenet, megrökönyödés, undor: Maga mit művel itt? Késő délután megint hívatja Bok százados. Az ebédlő mögött söpröget, odajön egy altiszt, hogy ismer-e egy bizonyos katonát. Rövid gondolkodás után: Igen, ismerek, én vagyok az. Ül a folyosón, a vitrinben trófeák és drótból hajlított Foxi Maxi. Az írnok két ujjal gépel, nyugodt, takarékos mozdulattal szétszedi az összeragadt betűkaro­ kat. Kezét egy kendőbe törli. Hátranéz. Észreveszi Csontit a folyosón, feláll, be­ csukja az ajtót. Halkabban, de továbbra is hallatszik a gépelés. Nyílik Bok százados ajtaja, Csonti tiszteleg, keményen, katonásan, Bok száza­ dos betessékeli. A dohányzóasztal terítőjén a metszett vázában ugyanaz a csokor, mint legutóbb, csak csonttá száradva. Formális bevezetés után, hogy van, jelen­ 1016

tem, jól, Bok százados megkérdi, mi lenne, ha játszanának. Most nem gulyásle­ vest, hanem kávéillatot szusszant a levegőbe. Az lenne a játék, hogy ő, Bok száza­ dos szavakat mond, és Csonti elmagyarázza őket. Pontosabban fogalompárokat fog mondani, és Csontinak meg kell határoznia a hasonlóságokat és különbsége­ ket. Szópárokat kezd sorolni, szép, csúnya, okos, buta, gazdag, szegény. És: kém, hírszerző. Kém, hírszerző? Csonti tanácstalanul néz. Mi a különbség a kém és a hírszerző közt?, kérdi Bok százados. Kém, hírszerző, kém, hírszerző, mondogatja Csonti maga elé, csikorognak a kerekek az agyában. Maga magyar szakos lesz, ugye? Igen. Érzékeli a különbséget? Kém, hírszerző. Adatokat kifürkésző személy. Adatokat kifürkésző személy. Helyes, de mit fürkész ki az egyik és mit a má­ sik? Titkot, mondja Csonti. Titkot, de milyen titkot az egyik és milyet a másik? Csönd. Katonait. Jó, hagyjuk, mondja a százados. Sóhajt. Tép egy papírfecnit, galacsinná gyúr­ ja, bedobja a szemétkosárba. Honvéd elvtárs, most jól figyeljen. Tíz percig beszél megállás nélkül, felvázol egy lehetséges jövőt Csonti számá­ ra. Nem radaristának akarja beszervezni, hogy jelentsen a század belső életéről, annál komolyabbak a tervei. Ez az új, titkos élet azzal a mesés fordulattal kez­ dődne, hogy minden további nélkül lehátékázzák, holnap hazamegy, és pár hé­ ten belül hivatalosan is leszerelik. Tavasszal részt vesz egy tanfolyamon, ősztől járhat a főiskolára, mintha mi se történt volna. Már a tanfolyam alatt fizetést kap, amit a főiskolás évek alatt és utána is folyósítani fognak a számára. Bok százados megnevez egy hozzávetőleges összeget, ami megegyezik apa és anya jelenlegi fi­ zetésével. Igen, lehet tanár, újságíró, művész, tudós, amihez kedve, tehetsége van, mindenben segíteni fogják, megvalósíthatja az álmait, utazhat, élheti az éle­ tét, csak időnként találkozni fog valakivel, egy „munkatárssal". Lesz tehát egy kis mellékállása jó fizetéssel, amiről nem tud senki. Csonti arra gondol, hogy akkor ez most már a ráéhezés eredménye? Hogy ez tényleg működik? A vacsorát és a holnapi reggelit már megeheti? Bok százados még beszél, de ő már nem hallja. Aztán a százados elhallgat, szusszant, kávéillat terjeng, várakozón néz. A szeme a sárga kis pöttyökkel mély és üres, ajka fölött izzadsággömböcskék. Valamit mondani kéne. Csonti fülében visszhangzanak az utolsó szavak, foszlányokból rakja össze a mondat értemét, valami olyasmi, hogy nem kell azonnal válaszolnia, kap néhány nap gondolkodási időt. Elalvás előtt egy szót ismételget, gaki, gaki, valahonnan ismerős. Gaki. Felül, és kimondja a horkolástól zengő körlet levegőjébe: Gaki. A szó világít a sötétben. Meresztgeti a szemét, a szó él és ragyog, és ettől hangosan fölnevet. De mit je­ lent? Ki kell találni a jelentését! Nem lehet rohamosztag, nem lehet tollfosztás, nem lehet bikaviadal. Nem tudja, mit jelent a gaki, de nem baj, alszik rá egyet, és hol­ 1017

nap megajándékozza egy szép jelentéssel. Próbál aludni, de nyugtalanítja ez a bizonytalanság, ez az eldöntetlenség, belédöf a szó, gaki, gaki. Könnyű kitalálni, hogy mi nem a gaki, de fene tudja, hogy micsoda. Rágódik a problémán, egyetlen tárgy, egyetlen jelentés se méltó e ritka szóhoz. Nem lehet disszidálás, nem lehet dohánygyár, ha ilyesmi lenne, már rég kiderült volna! Gaki. Abbahagyni ezt a hülyeséget, hajnali négy, másfél óra múlva ébresztő. A gaki nem pamut, még hogy pamut! A gaki végtelen messze áll attól, hogy pa­ mut legyen! Nem jut eszébe. Nyugi. Nyugi! Abban a pillanatban beugrik, hogy Zakariás mesélt a Gakiról, az Éhezés Szel­ leméről a répaföldön. Gaki az Upanisádokban Éhezés Szelleme, be is írta otthon a dossziéba. Gaki, Gaki! Boldogan bekapja a mutatóujját, belefeledkezik a cucli­ zásba. Valami illatos és gömbölyű bújik mellé, Brigitte Bardot-t öleli, de ahogy kinyitja a szemét, a látomás szertefoszlik. Az ügyeletes felkapcsolja a villanyt, és üvölt. A reggeli kakaó édes íze szinte felrobban a szájában. Bernáttól kap egy rágót, ez segít, de aztán véletlen lenyeli. Kivesz egy citrom­ héjat a szemetesből, azt szopogatja. Gyiloknak a kihallgatáskor egy rozsdás vasdarab áll ki a halántékából, és nem engedi gyengélkedőre. A vécé tükrében nézi magát, íme, Gaki, az Éhezés Szelleme, Gaki: arcod befelé kerekedő csésze, Gaki, agyad tök, tested szilvalekvár. Összeszorítja az állkap­ csát, a Gaki most lemerül, a mélyben várakozik. Este megkérdi Zakariást és Bernátot, hogy milyen szeretkezni, milyen érzés. Ezt még szeretné megtudni. Mint a földrengés, olyan? A vikingek sosem vaka­ róznak, mondja Zakariás, ami azt jelenti, majd megtudod, haver. A lemúr és az öregember egész nap szorosan mellette van, de éjszaka bekóbo­ rolják a laktanyát, és rosszalkodnak. Az üti a zászlóaljnaplót olvassa az irodában, mikor megjelenik a lemúr, összeüt egy cintányért, és az üti székestül hanyatt esik. Az őrszobában a beérkező őrjárat egy meztelen, szakállas öregemberre bukkan, ül az egyik priccsen, és imádkozik. A katonák kihátrálnak, a szolgálatvezetőt hívják segítségül, mire visszaérnek, az öregnek hűlt helye. Jelentések, jegyzőkönyvek készülnek, kihallgatják az őrséget, az ügyeletese­ ket, a tanúkat. Bok százados irányítja a vizsgálatot, a nyomozás egy helyben to­ pog. Megérkezik Pestről a minisztérium fekete Volgája három per négyes tisz­ tekkel. Katonai elhárítás, átveszik az ügyet. A tiszti lakótelepen szállnak meg, már első éjszaka riasztják őket. A harckocsibázison egy lemúr maki ül a T34-es ágyúcsövén, csíkos farka lelóg, szeme világít. Két szakasz katona közelíti meg előreszegzett géppisztollyal, mögöttük a tisztek, de a lemúr eltűnik. Átkutatják a laktanya minden négyzetcentiméterét, hiába. Csonti a felfordulást szürke ködön keresztül érzékeli. Egyetlen cél lebeg előtte: eljutni a következő kihallgatásig. Pitralont és fogkrémet dörgöl a szemébe, vörös és duzzadt, de Gyilok papa azt mondja, ha megvakul, még mindig lehet távírász. A laktanya eltávolodik, felülről néz a többiekre, az éhezés tornyából. A tükör előtt állva kihúzza a bőrt a nyakán, úgy marad, egész lassan, milliméterről milliméterre 1018

csúszik vissza. Elszív egy cigit, az ujjbegyét rágcsálja, füstöltkolbász-íze van. Úgy tűnik, a ráéhezéssel kudarcot vallott. Nem tud lejutni a gyengélkedőre, és a reggeli kakaók, teák, tejeskávék fenntartják alapjáraton a testi üzemet. Most kell valami végső és zseniális ötlet. Olyan hatást kell kiváltani, amitől Gyilok papa fejében el­ hajlik a fémdarab. Három nappal később áll a sorban, felkötött kézzel, előre-hátra dülöngél. Mellette Rab honvéd egy levelet szorongat, beteg nagymamájához kell hazalátogatnia. Ma nem Gyilok papa, hanem Bilux százados vezeti a kihallgatást. Bilux szeme, arca, egész lénye tikkel, piros vérhullámok csapnak át rajta. Néhány éve egyik katonája mögé lopózott, mert arra gyanakodott, hogy cigarettázik őrségben. A sapkaró­ zsáján ment keresztül a golyó. Mellette áll az irodista, beírja a századnaplóba a parancsokat. Csonti tiszte­ leg, és jelenti, hogy tegnap délután leesett a lépcsőn, engedélyt kér sérült kezével gyengélkedőre menni. Mutassa, mondja Bilux, és egyszerre két szemmel kacsint. Csonti arcában is rángatózik egy ideg, csak nehogy Bilux gúnyolódásnak vegye. Rab honvéd is odasandít, és mikor meglátja, mit rejt a kötés, felnyög. Az iro­ dista is hátrahőköl, azt a kurva! Bilux elsápad, pocakját hirtelen behúzza a zub­ bony alatt. Sten fszát! Arca különböző érzelmeket fejez ki gyors egymásutánban, döbbenet, düh, részvét, undor. Leveszi a tányérsapkát, hátrasimítja a haját, jól van, elég, kösse már be! Tiszteleg, továbblép. Az irodista körmöl. Csonti lassan leereszti a kezét. Rab honvédot Bilux végig sem hallgatja, a haldokló nagyma­ mánál ordítva rásóz két hét lafót. Csonti kifigyelte, hogy a klubszoba asztalfiókjában van egy kalapács. Ezt a kalapácsot kellett megszerezni. Zakariás először nem vállalta, megpróbálta lebe­ szélni, gondolkodási időt kért, végül belement. Vasárnapra tűzték ki az akció időpontját, a délutáni szabadfoglalkozás alatt a körletek üresek. Szerencséjük volt, sütött a nap, mindenki lement a sportpályára, a kantin környékére. Csonti maga hozta el a kalapácsot, Bernát állt az ajtóban, tiszta a levegő. Kezét a vaságy élére tette, Zakariás keresztben ráfeszített egy sarokvasat, elő­ ször semmi, aztán hideg, fehér fény futott végig a karján, a gerincén, és vissza az agyába. A lemúr a mellső lábát fülére szorítva nyüszített, az öreg kiiszkolt a kör­ letből. Mikor magához tért, a földön feküdt, csukott szeméből folyt valami, egy ágyat rugdosott a lábával, az ágy elcsúszott a helyéről, és a szomszéd ágynak ütődött. Valaki segített felülni, a falnak támasztotta a hátát. Bernát hajolt fölé, valamit kérdezett. Ő lenézett a kezére, éppen átvérzett a rátekert zsebkendő, és akkor bevillant egy emlék. A lépcsőházban ül, kezében egy kavics, barna ho­ mokkő kis lukakkal, jön egy lány fentről, nagyobb nála, a negyediken lakik, oda­ hajol, egyenként hámozza le az ujjait, mit szorongatsz, megmutatod, mereven az arcába néz, és azt kérdezi, egy kavicsot csókolgatsz? Leszalad a lépcsőn, a ka­ nyarból még visszanéz, és eltűnik. A körletben várakozik, egyedül, isten tenyerén. Az öröm szinte megbénítja. A többiek alaki foglalkozáson, Zakariás és Bernát már biztos tudja a hírt. Felhallatszik, hogy az ebédlőnél a szolgálat bádogkannákkal csörömpöl. Áll az ablakban, az udvaron zöldre festett huzaltartó cölöpök, virágágy. Kinéz a folyosóra. Nem 1019

látja a napost, kihalt az épület, egy pisszenés sem hallatszik, csak a huzat jár las­ san föl-alá, ködszagot hoz a lépcsők felől. Odamegy, újból eljátssza a jelenetet. A saját részét és Biluxét is. Utánozza Bi­ lux mozdulatát, mimikáját, elsuttogja a szavait. Sten fszát! Végül kimondja a va­ rázsigét: Gyengélkedőre engedem. Gyengélkedőre engedem. Gyengélkedőre engedem. Bemegy a mosdóba, a csapok sóváran csücsörítenek a fémvályúk fölött. Pöceszag és gyökérkefe. A lefolyó sötét pupillája, mint az örvény, behúzza a te­ kintetét: napfényes terasz, a távolban a tenger kékje, az asztalon kicsi, fekete skorpió emelgeti a farokszelvényét, ő leborítja egy pohárral, papírt csúsztat alá, kidobja, lent egy asszony áll virágmintás kartonruhában, mi az, kérdi, mit do­ bott le, fölé hajol, a skorpió a fal felé igyekszik, ő is szereti az állatokat, mondja a nő, és mosolyog. Nem sokára indulnia kell, két eü-tiszt („dögész") dolgozik a gyengélkedőn, Mengele százados és Szadi őrnagy, Szadi mindenkinél „áttételes szimulációt" állapít meg, és Kalmopyrint ad. Ellenőrzi a fülkéket, hogy üresek, krákogni, harákolni kezd, beleköp a vályú­ ba, lemossa a véres nyálat. Tudatosítja, hogy a bal szemére alig lát. Begyakorolja sorban a betegségeket, a kéz, a vakulás, a vérköpés, ábécésorrendbe rakja őket, álmatlanság, fogyás, ét­ vágytalanság, szédülés: á, f, é, sz. Príma. Áfész. Könnyű megjegyezni. A gyengélkedő félreeső épületében hatan várakoznak a fehér székeken. Egy eü-katona mossa a folyosót, tökös nővér. Mengele az ügyeletes, ez megint csak szerencsének számít. Itt, a széken ülve tudatosul benne, hogy tegnap óta egye­ dül van, a lemúr és az öreg eltűntek. Teljesen egyedül jött le a gyengélkedőre, és teljesen egyedül ül a széken. Dúdol, hogy ébren tartsa magát. Lüktet a keze. Ott voltunk boldogok, hol az öreg Tisza ballagott. Utolsó előttinek hívják be, és minden nagyon simán megy. Finom iroda- és gyógyszerszag, Mengele civil módon, emberségesen bánik vele. Kövérkés arc, őszülő halánték. Mikor meglátja Csonti kezét, a többire, az áfészre alig kíváncsi. Beutalja a városi kórházba, sebészet, szemészet, belgyógyászat. Elkísérje-e vala­ ki. Nem, köszönöm, odatalálok. Ha visszajön, behozza ide a leleteket. Értettem. Távozhat. Mengele tisztelgés gyanánt lezseren fölemeli a mutatóujját. Átvág a Rajcsúron, elmegy a szobrok mellett, köp egyet, már nem véres, a kór­ házban újra be kell üzemelni a torkát. Áfész. Bekukkant a pinceborozó ablakán, összerándul a gyomra, Gyilok papa áll a fabulonos plakát alatt. Első reflexe a menekülés, mégis marad, nézi fentről az öreg obsitost. Félig háttal fröccsöt iszik, egyenruha helyett tolldzseki, cigaretta füstöl a kacska kezében. A pultos felszúr­ ja a blokkot a szúrószegre, kimér neki még egyet a pultba süllyesztett tégelyből. Felesége nővérét temetik Magyarfalván. Mellrák. Kivett egy nap szabit, indulás előtt beugrott egy pohárra. Csonti a cukrászdában vesz egy kókuszgolyót, kis falatonként, óvatosan, morzsánként eszegeti. Puha és illatos, értelmetlen bűntudata támad, hogy eszik, hogy föladta. Eszébe jut a lemúr, aki egy fűszállal cseppenként szedegette ki a tejet a kókuszdióból. 1020

Régi téglaépület egy mellékutcában, a rácsos nagykapu zárva, egy kisebb aj­ tón kell bemenni, kórházszag, gurulós ágyon lepedőhalmot tolnak. A sebészeti ambulancia vécéjében krákogja fel újra a véres slejmet. Néhány óra múlva jön le a lépcsőn, sántikál, a tetanuszt egyenesen izomba kapta. Villanásokra emlékszik, vérvétel, a nővér azt mondja, ne féljen, Ica néni szépen szúr. Észreveszik Frici filmes ingét, mi ez, maga két inget hord? Röntgenfelvétel: fraktúra a jobb kéztőn. Bal szemmel alig lát, ezt könnyű szimulálni, job­ bal viszont a vonal alatti betűket is sorolni kéne, hogy meglegyen az öt dioptria különbség. Várakozás közben bemagolja a jeleket. Vissza a sebészetre, ül a fer­ tőtlenítőszagban, kitépi a kabátja zsebét, és rágni kezdi. Elalszik, Kamillával áll­ nak a vizes kövek közt, hallgatják az áramlás kövér kotyogását, az apatikus mormolást, és nem mernek belegázolni. Fölébresztik, sárga folyadékba mártott gézzel kenik a sebet a kezén, egy gyakorlóruhás kiskatona ül a sarokban, közö­ nyösen nézi. Műteni kell, mondja az orvos, most mindenesetre összevarrom. Ér­ zéstelenítő, és a reccsenés, ahogy a tű a bőrbe hasít. Többen vannak az utcán, mint délelőtt. Jönnek munkából, asszonyok cekkerrel, suhancok, lányok, iskolások. A sarkon egy bisztró sárga cégtáblája, az aszta­ loknál emberek ebédelnek. Rántott húst kér főtt krumplival és egy üveg Balatoni Világost. Nem könnyű fél kézzel enni, és furcsa ellenállást kell legyűrnie, a szája, a nyelve, a foga elszokott az evéstől. Harapás, rágás, nyelés, harapás, rágás, nye­ lés, enni kell, különben nem tudja megvalósítani, amiért eddig éhezett. Zsebé­ ben leletek és egy beutaló a megyeszékhely katonai kórházába. Egyre mohóbban fal, rágás nélkül nyeli a húst, mint egy emberevő, a nő a pult mögül figyeli, ezek­ nek a szerencsétleneknek nem adnak enni odabent? Csonti fölnéz, megáll a falat a szájában, a nő lesüti a szemét. Hirtelen vad hányinger, a vécében guggol, öklendezik. Ül a lehajtott vécédeszkán, a roham utóhullámai. Lenyugszik, bámulja a falon a gyufával pingált szőrös rombuszokat. Fizet, kint az utcán megint érzi az undort. Próbálja visszafojtani, nyeldekel, térdre esik, és vakon adja ki magából az étel maradékát. A nő a bisztró ajtajában: Nem kér-e egy kis forralt tejet? Visszamegy, a nő eltűnik a pult mögül, nem so­ kára előjön egy pohár tejjel. Kortyonként, lassan igya, mondja. Fizetni akar, a nő nem fogad el pénzt. Elindul vissza a laktanyába, vesz egy rágógumit, jó a mentol, megnyugszik a gyomra. Beviszi a pecsétes kórházi beutalót az irodába, az írnok lába az aszta­ lon, keze összekulcsolva a fején, szeme csukva. Kérek engedélyt, kezdi Csonti, mire kinyitja a szemét, és rákiált: lelépni! Fekszik az ágyon, mindjárt takarodó, megette a vacsora felét, jólesően mele­ gít. Valami világosság jön be kintről, felkönyököl, fényesen havazik odakint, sűrű kavargásban, összetapadt csomókban omlik alá. Másnap délre kisüt a nap, már csak néhány fehér folt virít a végtelen és sáros mezőkön. A vonat szemben lévő ülésén egy középkorú házaspár, a férfi koto­ rászni kezd a zsebében, a nő azt mondja, nemdohányzó, mire a férfi abbahagyja a keresgélést. Csonti a feliratot nézi az ajtó fölött. Próbálja beerősíteni a jobb sze­ mét, de nem látja a betűket, nem tudja elolvasni, nyomkodja a szemét, bandzsít, nem megy. 1021

A rendelő előtt ül, most dől el a sorsa. Behívják, a műszer, amivel a dioptriát mé­ rik, a fal mellett áll, tompán, hidegen. Nézőkéi csillognak, kábel tekeredik ki a hátuljából. Most veszi észre a másik betűtáblát az ajtó takarásában. Eddig azt hitte, egy tábla van a vizsgálóban, szemben, az ablak mellett, annak a betűit már napok óta kívülről fújja, ezen viszont teljesen mások a betűsorok. Balázs doktor a hogyléte felől érdeklődik, aztán leülteti a forgószékbe, és az ajtó mögötti tábla felé fordítja. Csonti az ajkába harap, vékony, forró sugár fut végig a nyelvén, ez kicsit megnyugtatja. Az orvos ellenőrzi, hogy az atropin kitá­ gította-e a pupilláját. Jegyzetel, majd fölteszi a fémkeretet Csonti arcára, sötét­ lencsét tol bele balról, a középső sort kell olvasnia. Most kellene látni, amit nem lát, hunyorog, erőlködik, találomra mond egy u-t, egy k-t, az orvos átteszi a sö­ tétlencsét a másik szeme elé, most viszont nem szabad látni, amit lát, ez megy flottul. Előkészülnek a vizsgálat érdemi részére, Csonti a műszer elé ül, az állát letá­ masztja, és belenéz. Naplemente a kék horizonton, a sikátorokban árnyékok imbolyognak, harmonikaszó, hujjogás, halászhajó úszik az öbölbe, a hullámok legyezőszerűen terülnek szét. Balázs doktor is belenéz a fémdobozba a túloldalról, fogantyúkat teker, gombokat nyom, kigyullad egy zöld lámpa, eltűnik az öböl. Holdbéli táj, a szemfenék domborzati képe. Nézzen föl, nézzen jobbra, hunyja le, nyissa ki, kövesse a zöld fényt a tekintetével. Időnként leír valamit. Végeztünk. Kikapcsolja a zöld lámpát. Az íróasztalhoz megy, nem látszik rajta semmi érzelem. Csonti is föltápászkodik, áll a szoba közepén, nem tudja, hova nézzen. Összekulcsolja a kezét. Ba­ lázs doktor zárójelentést ír. Csonti szimulált, hülyének nézte, átvágta. Haditör­ vényszék. Már azzal is kiegyezne, ha visszazavarná a laktanyába. Nagyapjával sikerült találkozni?, kérdi az orvos írás közben. Csak telefonon beszéltünk, üdvözli a doktor urat. Ez a nem létező nagyapa az első találkozásukkor került szóba, akkor lett, tíz nappal ezelőtt. Csonti a kórházba érkezve először is evett egy körözöttes zsemlét a büfében, majd egyenesen idejött a szemészeti osztályra, ahogy belépett, me­ morizálni kezdte a falon lógó tábla betűsorait. Bemutatkoztak, az orvos keze nyirkos, puha volt, szeme alatt táskák. Elnyűtt és intelligens. Elolvasta a beuta­ lót, aztán leültette Csontit a tábla elé, és Csonti, már nem először, próbálta látni, amit nem lát, és nem látta, amit látott. Balázs doktor megkérdezte, laknak-e ro­ konai a városban. Pár éve műtött egy ugyanilyen nevű idős bácsit. A nagyapám, hazudta kapásból Csonti. Hogy van? Jól, köszönjük. Befekszik hozzánk néhány napra, most ezekkel a papírokkal menjen a nővér­ pulthoz, kijelölik az ágyát, holnap kezdődnek a vizsgálatok. A többi problémájá­ val, itt a felkötött keze felé bökött, lemegy az ambuláns rendelésre. Az ablak melletti ágyat kapta, az ágy végében kampón üres láztábla, a vizs­ gálat rubrikában rövidítés: „atr". Atropin, mondja a fiú a szomszéd ágyon, atro­ pinnal fogják kitágítani a pupilládat, hogy megnézzék, pontosan hány dioptriás. Hoppá. Kipakolt, elrendezkedett, próbált nem gondolni az atropinra. Mikos Laci is így fekszik valahol, egy másik kórházban, bár lehet, hogy neki van külön szobája. 1022

Bejött egy nővér egy dobozzal, kiosztotta a lázmérőket, és láthatóan nagyon vigyázott, hogy ne érjen senkihez. Úgy adta a lázmérőt, úgy igazította meg a párnát. Tíz perc múlva visszajött, elvette a lázmérőket, bejegyezte az adatokat a kórlapokra. Senki nem beszélt, mindenki őt nézte. Másnap délelőtt nagyvizit, a főorvos hátratett kézzel sétált az ágyak közt, se­ gédei latin szavakat mormoltak a fülébe. Csonti később lement a sebészetre, újabb röntgen, nem gipszelik be a kezét, műtét lesz, elszakadt az ín, várni kell az időpontra. Délben ételszag, edénycsörömpölés kúszik be a folyosóról a kórte­ rembe, gurigás kocsin tolják be a tükörtojást spenóttal. Reggel, délben, este kapja az atropint. Ahogy teltek a napok, összeismerkedett a betegekkel, új szavakat tanult, káká: katonai kórház, hikomat: beteg katona. Aki régen van bent: hikomat dölux. Mindenki arról ábrándozik, hogy leszerelik, de közben pontosan tudják, hogy senkit se szerelnek le, mindenkit visszaküldenek az egységéhez. A lényeg, minél tovább húzni. Heveny faszrázás, herevere, ezek is új szavak. Állítólag tavaly volt valaki, hetekig feküdt az osztályon, végül leszerelték. Akkusav fröccsent a szemébe. Lefüvezték, ezt olyan hangon mondták a hikomatok, mintha azt mondanák, szentté avatták. Sokkal gyakrabban fordult elő, hogy leszerelés helyett futkosóra vágtak katonákat. Az egyik marokszám ette a Márka-kupakot, a másik a fogára kötött cérnán szalonnabőrt lógatott a gyomrába. Gyors operáció, és a kórházból egyenest vitték fel őket rabszállítóval a Fő utcába. Csonti az egyik szobában lát egy embert, a lába ujjáig gipszbe van pólyálva. Harcászati gyakorlaton érte baleset a Bakonyban. A feje is gézben, csak egy üreg nyílt a közepén, amiből halk harákolás hallatszott. A nővérkék ide támasztották a hőmérőt. Az állványról sárga lé csöpögött, alul egy csövön ugyanolyan sárga lé folyt az ágy alatt álló edénybe, mintha ugyanazt a folyadékot forgatták volna át rajta. Mi lenne, ha bedugna egy cigit a szájába, vajon meg tudná szívni? Este a dohányzóban ül, serceg a neon, kezébe vesz az asztalról egy régi, sza­ kadt Ludas Matyii. A címlapon óriás mellű nő, az ágyéka körül legyező alakban szétfutó ráncok. Szinte megfogható, húsos test. A ruha megfeszül a tökéletes esésű melleken. Árnyékolt félkörök és pontocskák sejtetik a rugalmas, piros mellbimbókat. Bámulja a rajzot, de tekintete hiába próbál a ruha alá férkőzni. A bizsergés a hasában kellemetlen, tompa nyomásba megy át. Kitépi a rajzot, soká­ ig nézi, aztán hirtelen összegyűri, addig gyömöszöli, míg puha papírgolyó nem lesz belőle. A sarokba dobja, a falról visszapattan, mint mikor Bok százados nem talált be a szemetesbe. Feláll, rátapos a galacsinra. Masszává őrli a talpa alatt. Lefekszik, csönd van, nem mer elaludni, éjszaka az elfekvőből éjjeli sétára in­ dulnak a csontvázak, nem találnak vissza a vécéből, befekszenek idegen ágyakba. Már kétszer arra ébredtek, hogy valaki kiabálva hívja a nővéreket, mert egy mú­ miát talált maga mellett. Azt álmodja, hogy kint vannak a répaföldön, Gyilok papa sorakoztatja a szá­ zadot egy sátor előtt, és azt mondja, bent van egy nő, és most sorban mindenki megbassza. Mikor hátul távozik valaki, Gyilok papa suhint a lovaglóostorral, és azt kiáltja: Következő! Csonti az utolsó, százszor hallja a kiáltást, következő!, mire sorra kerül, már csak ő van egyedül a répaföld közepén. Következő, kiáltja 1023

Gyilok papa, és ő szétnyitja a ponyvát. Egy ágy van bent, valaki hason fekszik rajta, hosszú haja az ágytámlán, gyöngysor a nyakában. Mikor hozzáér, a lánc el­ szakad, a gyöngyök szétgurulnak, ahány szem annyifelé. Négykézláb szedi össze őket, és hallja, hogy közben a lány fölötte, az ágyban felnevet. Másnap reggel a nővér, aki nem ér hozzá a betegekhez, az ágya mellett állva a lázmérőjét próbálja leolvasni. Csonti elképzeli, mikor reggel öltözködik, semmi nincs rajta, csak egy tenyérnyi bugyi. Belopja kezét a nő térde közé, és a szoknya alatt, mintha csak véletlen lenne, fölfelé csúsztatja. A nővér felsikolt, a levegőbe szökken. Szégyellje magát! Dúlva-fúlva távozik. Mikor legközelebb bejön, még mindig sistereg. Azonnal feküdjön vissza az ágyba, kiáltja Csontinak, aki az ab­ lakban áll. Doktor úr, nem akar visszafeküdni az ágyába! Az orvos felhúzza ned­ ves ajkát domborodó, nagy szemű fogsorán, a táskák a szeme alatt pirosan fény­ lenek. Feküdjön le, mondja szelíden, mindjárt nagyvizit. Nagyvizit után egy villanyszerelő jön a kórterembe, elromlott a kapcsoló. Mozdulatai nem gyorsulnak, nem lassulnak, látszik, hogy soha nem fárad el. Nem tart szünetet a könyörtelen, módszeres, egyhangú ténykedésben. Nyilván­ való, hogy napokon, heteken, éveken át képes megbízhatóan, csüggedés nélkül kapcsolót szerelni. Csonti lehunyja a szemét, csak a neszekre figyel. A kezek surrogása, az alkatrészek finom, tébolyító zörrenései, a lélegzetvétel ritmusa. Egy csavar az ágy alá gurul, a villanyszerelő lehajol, verejték és nyirkos fémszag árad belőle. Csonti elalszik, álmában estélyi ruhából kivillanó fehér húsokat lát, félhomá­ lyos szobákban, betűmintás lampionok fényében nők ülnek a pamlagokon. A villanyszerelő eltűnt, nemsokára ebéd. Kimegy a vécébe, megnézi a pupil­ láját, tényleg kezd kitágulni. Megpróbálja felhívni Kamillát a porta melletti fülkéből, az anyja veszi fel, Ka­ milla nincs otthon. A hangja hideg, nyilván a szekrény alá bedobált sütemények miatt. Üzenetet hagy, kórházban van, majd később újra próbálkozik. Zsuzsi néni hangja megenyhül, kérdi, mi baja. Miközben beszélnek, Csonti végig érzi, hogy az asszony tudja, miért telefonál. Mert magányos, és minden éjjel magömlése van. A kórház csak zsarolás. Szégyenletes, hogy ilyen átlátszó. Krámer Feri, az ágyszomszédja este körbekínál egy üveg barackpálinkát. Kérdezgeti Csontit, hol szolgál, milyen a kiképzés. Laza, mondja Csonti, egyszer őrségben lazán beleszart a futóárokba, be akarták szervezni spiclinek, lazán le­ építette az ürgét, külső körletrendezés közben jó beszipuzott, az is nagyon laza volt. Krámer is sztorizgat, sorozásnál rövidlátással próbálkozott, az orvos azt mondta, közelharcban jó lesz. Valami Braunsteiner nevű gitárosról mesél, aki szabályosan belebetegedett, hogy bevonuláskor levágatták a haját. Az idegesség a gyomrára ment. Nehéz volt vele egy körletben. Ha tánczene ment a megafonban, minden együttest leszólt. Villanyoltás, fekszenek a sötétben, Krámer kásás hangon dünnyög, ismert egy Tünde nevű lányt, és hogy szép volt ez a Tünde gyerekkorában, azóta nem látta, biztos férjhez ment. Kiürül az üveg, kéne még valami. Csonti felajánlja, hogy megtanítja Krámert „fújni". Törökülés, levegővétel, mutatóujj a szájba, mintha cumiznál, fújod, és elájulsz. Az a jó rész, mikor felébredsz. Ha nem kap­ tál agyvérzést. Mintha órák teltek volna el néhány másodperc alatt. Csonti be­ 1024

mutatót tart, Krámer azonnal vállalkozik, hogy ő is kipróbálja. Hanyatt dől, mint a zsák. Zavaros tekintettel, vigyorogva tér magához. Ettől kezdve minden este fújnak. Először csak ketten, aztán mindenki. Krámer úgy rákap, hogy már napközben is csinálja. Az a jó benne, hogy nem le­ het lebukni. Nincs szaga, nem kerül pénzbe, nincs bizonyíték, nem lehet kimu­ tatni, nincsenek következmények. Bejön a nővérke (újabban kesztyűben hozza be a lázmérőt), a hikomatok ájultan hevernek szanaszét, mi ebben a feltűnő? Csonti megmutatja nekik a filmszalagból készült, Brigitte Bardot-s ingét, még tovább nő a tekintélye a kórteremben. Krámer megkapja a zárójelentést, hazamegy néhány nap szabadságra, aztán be kell vonulnia, meggyógyult. Címet és telefonszámot cserélnek, majd keresik egymást leszerelés után, soha többé nem találkoznak. Csonti pupillája másnapra úgy kitágul, hogy a szivárványhártya alig látszik. Közeleg az igazság pillanata, várja Balázs doktor rendelőjében a fényes műszer, a dioptriamérő, tömzsin és fe­ nyegetőn. Közel hajol a vécében a tükörhöz, hátha meglátja a sok kis mütyürt a szemfenéken, a pirinyó kis hajóroncsok kitüremkedéseit. Végiggondolja, ho­ gyan is áll e pillanatban. A vakulás mellett van a kézműtét, a vérköpésről lemon­ dott, az álmatlanság, fogyás, szorongás miatt tegnap volt az idegosztályon dok­ tor Harmathnál. Doktor Harmath vastag szemüvege mögött a szeme akkora volt, mint a tükörtojás sárgája. A térdén kockás jegyzetfüzet, a tollát kocogtatta, ahogy Csonti válaszolt a kérdésekre. Előrehajolt, hátradőlt, eltöprengett a vála­ szon, lefirkantott valamit. Közönye mögött mintha viszolygás lett volna, a vi­ szolygáson túl pedig düh. Fizikai vizsgálatok következtek, fényes kiskalapáccsal térden csapkodta Csontit, aztán követnie kellett a tekintetével egy Parker-tollat. Nagyvizit után Balázs doktor rendelője előtt ül a fehér padon, most fogják el­ végezni a műszeres vizsgálatot. Érzi, hogy a padok léceitől csíkok keletkeznek a combján. Jön a nővérke, klumpája minden lépésnél odakoppan a kőhöz, kérdi, hogy a doktor úrra vár-e. Balázs doktor most is kezet fog vele, és a tenyere most is nyirkos. Végzi a vizsgálatot, közben időnként leír valamit, Csonti tengeri öblöt lát, aztán a holdbéli tájat szemfenéken, és most a szoba közepén áll. Az orvos föl­ pillant az íróasztal mögül, és azt mondja, furcsa, de a műszeres vizsgálat nem azokat az értékeket mutatta, amit a betűtáblán mértek. Megint írni kezd. Papíro­ kat tölt ki, aláír, pecsétel. Serceg a toll. Csonti a tenyerébe váj a körmével, teste, mint a hegyi kristály, a legkisebb érintésre szétpattan, zúg a füle, nem érti, az or­ vos mit beszél. Zárójelentés, szabadságlevél, katonakönyv. És akkor, nem is hall­ ja, inkább meglátja a levegőben álló szavakat: felülvizsgálati bizottság. Egy óra múlva, anélkül, hogy a kezét megműtenék, saját felelősségére el­ hagyja a kórházat. Visszanéz az utcáról, ott az ablak, ami mögött az ágyát talán éppen most húzzák át. Egy másik katona jön mellette, az is visszafordul, és azt mondja vigyorogva, eüszabi, káká, megyünk haza, pápá. Tíz nap múlva megy vissza a laktanyába, hogy leadja a fölszerelését, vagyis lehátékázzon, de már nincs szalmazsák az ágyán, még a derékaljat, az aljtakarót is ellopták. A kaszárnya, a körlet, a bajtársak álomszerűen ismerősek. Este a csu­ pasz sodronyon alszik. Arra gondol, az őrség holnap nem fogja kiengedni, letar­ 1025

tóztatják, elkobozzák a zárójelentését, vicc volt az egész, átverés, rajta röhög az egész néphadsereg. Tegnap este a Szent István körúton, a Berlin étteremben a pincérnő mosoly­ gott, ahogy letette elé a sört, megvacsorázott, elszívott egy cigit, később átsétált a Margit hídon Budára. Most ezek a maguktól értetődő dolgok, pincérnő, étterem, Margit-sziget, a rakpart fényei mintha megint nem lennének valóságosak. Úgy néznek rá a társai, Mótrik, Rab, Varró, Tóth, hogy megáll a tekintetük az arca előtt egy arasszal. Nem szólnak hozzá, nincs ott. Kísértet. Fábián is rosszkedvű csodálkozással bámul rá, mintha nem hinne a szemének. Ez még ide meri tolni a pofáját. Zakariás őrséget ad, csak távolról int a menetoszlopból, a viszlát is ben­ ne van, de az is, hogy ne beszéljünk, ezt a csúnya helyzetet nem lehet szavakkal elintézni. Nézi: ilyen volt Zakariás. Rovancs a raktárban, kiborítja a priccsre a málhazsákot. Leltárkönyvek, ki­ mutatások, rubrikák, elismervények. Gyilok papa nem tudja, hogy a 32-es vagy a 33-as jegyzőkönyv kell a hátékához, nem neki kéne csinálnia, beteg a raktáros. A fejét vakarja, mintha belülről viszketne a koponyája a fémrepesztől. A jegyzé­ ket a szeméhez közel tartva, szótagolva sorolja a tételeket, ha valami hiányzik, megnyálazza az irónt, és beírja. Már egész kék a nyelve. Görcsösen szorítja a ce­ ruzát. Ez meg hogy néz ki, bök a bakancsra, puculla meg, de azonnal. Csonti föl­ emeli befáslizott kezét, mire Gyilok papa a sarokba hajítja a bakancsokat. De közben mégis valahogy más hangon beszél, mint eddig. Maga és a faszom közt az a különbség, hogy a maga fején nincs szökőkút: semmi ilyesmit nem mond, egyetlen „fasz" sem hagyja el a száját. Teljes mondatokban, normális hangerő­ vel, nyugodt tónusban beszél, mintha egyenrangúnak lennének. Nyugtalanító ez az ismeretlen Gyilok papa. Lehet, hogy két Gyilok papa van, akit eddig is­ mert, az a katonai, ez meg a civil? Kifizeti a hiánylistát, elismervényt kap, indulna, de ekkor az öreg a szek­ rényből elővesz egy üveg pálinkát. Őrület. Megkínálja Csontit, aztán ő is meg­ húzza. Tudja, hogy maga az első naptól az idegeimre ment? Csonti bólint. Tudom. Gyilok papa rágyújt. Az álla körül csak most tűnik fel egy éles, értelmes vonás. Lehet, hogy forral ellene valamit? Nem engedi ilyen könnyen kicsúszni a keze közül? Még az elején leküldtem söpörni az udvarra, emlékszik? És láttam az ablak­ ból, hogyan söpör. Kupacokat rakott. Aztán a kupacokat odébb tolta. Húzta az időt. Nem vette komolyan. Szemtelenül söpört. Gyilok papa leveszi a sapkáját, hátragyűri zsíros-fekete dróthaját: Ajnározás, nehogy megsérüljön az újonc elvtársak érzékeny lelke! Más volt ez annak idején. Tudja, mi a ciba? Csonti fülelni kezd, csak nem egy új szó? Letolás közben félig letépték az újonc fülét. De volt kikötés, magánzárka, a poros faszú kopaszt úgy megszívatták, (na, azért csak előkerült egy „fasz"), hogy az anyja nem ismert rá. Téglával súroltuk a követ, centi vékonyságúra kel­ lett koptatni. A leveleinket a szemétbe kidobva találtuk meg. Penészes kenyéren éltünk, nem töltött káposztán! 1026

Elmeséli, hogy alapkiképzés után kihajtották őket az aknamezőre. Hónapo­ kig dolgoztak pihenő nélkül. Aknazárak feloldása. Azt a bizonyos tengeri aknát egy traktoros vette észre a szántóföldön. Hányadik lehetett? Ezredik, kétezre­ dik? Tüskés akna, egyéni telepítés. Jól sejtette, rajta volt a vésett nyíl fölfelé: „Jó utat, elvtársak!" Liszkay Fidél, Szálasi egyik parancsnoka szeretett üzenetet vés­ ni az aknákra. Deres volt a fű, ő előrehajolt, jobb kézzel fogta a nyitóéket, meg­ csúszott, nem emlékszik pontosan, hanyatt esett, ez volt a szerencséje, mielőtt el­ ájult, visszanyomta magába a beleit. Tizenhárom műtét, a kezével csak akkor foglalkoztak, amikor úgy gondolták, már érdemes. Egyszer ellopta a nővérek morfiumát, lement az alagsorba, akkor már tudott járni, a lépcsőn érte utol az apáca. Hát szabad ezt, mondta, és kivette a kezéből a morfiumos dobozt. Még most is él ez az apáca, nem vetkőzött ki, szeretetotthonban van, jóval nyolcvan fölött. Évente egyszer levelet ír: Hát a szent gyónást, fiam, elvégezted-e? Elvé­ gezhetnéd egyszer hálából, mert az úristen, az mentett meg téged. De Gyilok papa nem hisz az úristenben, őt a saját akarata és ez az apáca mentette meg. Csonti arra gondol, hogy Gyilok papa a folyamatos zaklatással tulajdonkép­ pen eltakarta őt Fábiánék, a gumik és a tisztek elől, nem lehetett hozzáférni, kisa­ játította ezzel az állandó macerával, üldözéssel óvta meg a többiektől. Parancsszavak hallatszanak az udvarról, ebédhez sorakozó! Gyilok papa el­ nyomja a cigit, elteszi a papírokat, bezárja a fiókot. Kiengedi Csontit az ajtón. Nem tiszteleg, kezet nyújt. Csonti megszorítja a csonka, száraz ujjakat.

1027

SZVOREN

EDINA

Temetés Nem vittünk koszorút, sajnáltuk rá a pénzt. Amikor beléptünk a félhomályos ra­ vatalozóba, összeölelkeztem a nagynénémmel. Nem tudtam hova tenni a ke­ zem, ezért ujjheggyel megérintettem a lapockáját. A nagybátyám széttárt karral közeledett felénk, és a miénkhez dörgölte borostától kéklő arcát. Kis fejű lánya nemhogy nem köszönt, de a szemkontaktust is elkerülte. Bársonyba bugyolált hangszórókból szólt egy nagybátyám ízlését dicsérő gyászinduló. A lelkész, akit nagybátyám Sárospatakról hozatott, a háttérben várakozott, amikor azonban anyámmal egyedül maradtunk, lecsapott ránk: részvétem, mondta. Egy idős há­ zaspár azzal szólította meg anyámat, hogy: ó, drágám. Aga és Cece, mutatta be őket anyám. Azok ketten rám néztek, és azt kérdezték: ő pedig a fiad? Nem, mondta anyám, a lányom. Ó, drágám. Azután köszöntünk az unokatestvéreim­ nek meg az unokatestvéreim féltestvéreinek, és gyorsan leültünk, mert anyám nem bírja az ácsorgást. A nagyanyám hamvait tartalmazó urna egy kék selyemmel letakart emel­ vénypiramis csúcsára helyezve várta, hogy elhantolják. A kék anyag mestersé­ gesen elrendezett redőkben folyt le egészen a műmárvány kövezetig, ahol fehér szalagos koszorúk feküdtek katonás rendben. Az egyiken fölfedeztem anyám nevét. Anyám oldalba bökött, s mivel nagyothall, a kelleténél hangosabban azt kérdezte: látod? Bólintottam, s tekintetemmel átfutottam a szalagokat. Az én ne­ vemet egyiken sem találtam. Hideg volt, mint amíg élt, az elhunyt közelében, és fölhúztam a kesztyűmet. Nagynéném és nagybátyám egy oszlop előtt álltak, hosszú, fekete szövetka­ bátban, hibátlanul kifényesített fekete cipőben. A nagynéném - akit vert az el­ hunyt - , állát fekete sálba mélyesztve, potrohos nagybátyám pedig két kezét a háta mögött összekulcsolva, ágyékát kitolva, s ebben a testhelyzetben előre-hátra hintázva fejezte ki gyászát. Csodáltam, hogy van egymással miről beszélniük. Hiszen évente egyszer találkoznak. Pedig mozgott a szájuk, és ernyedt mosolyo­ kat is eregettek egymás felé. Nagybátyám időről időre a kezével ellenőrizte, hogy bezselézett haja tartja-e a formáját, nagynéném pedig óvatos mozdulatok­ kal szárítgatta könnyeit, mintha pörköltet tunkolna. Anyám és én a szemünk sarkából figyeltük őket. A zene elhallgatott. Leültek ők is. Nagybátyám kis fejű lánya a félkörívben el­ rendezett székek túloldali karéjában foglalt helyet, így jól láthattam, ahogyan ar­ cára kiül az undor, ha anyámra néz. Míg a sárospataki lelkész az Erős vár a mi iste­ nünket énekelte, a nagybátyám lánya mindvégig anyámat leste. Jól ismerem az undornak ezt a fajtáját. Köszönni nem köszönsz a másiknak, de ha elfordul, képte­ len vagy levenni róla a szemed. Nem tudsz betelni az ajka ostoba leffedtségével, a szemhéja örökös megereszkedettségével. Mint a szerelmes, nem tudod, hogy az a 1028

leffedtség, az a félárbocra eresztett szemhéj kiváltó oka vagy csak tárgya-e az ér­ deklődésnek. A nagybátyám lányát anyám kövérsége nyűgözte le, s amíg a lel­ kész énekelt, ő az undortól kipirulva nézte, hogyan szuszog és fulladozik saját to­ kájától az anyám. Nem haragudhattam rá, hiszen az undor és a megvetés az egyéniség alapköve, nem létezel, amíg nem gyűlölsz. Mind a műveletlenségnek, mind a műveltségnek van egy eszményi foka: aki nálunk pallérozottabb, az kék­ harisnya, aki pallérozatlanabb, izzadt talpú sutyerák. Semmilyen se vagy, ha nem határolod el magad másoktól, s az elhatárolás egyetlen eszköze az undor, mert az egyetértésnél és az összhangnál nincsen undorítóbb, legföljebb talán az, ha ennek az összhangnak hangot adunk. Szeretlek - anyám mélységesen undorodott az ef­ féle szólamoktól. A nagybátyám megvetette anyámat, amiért kihullott a haja. A nagynéném megvetett minket, amiért nem volt annyi pénzünk, mint neki. (Mi ugyanezért őt néztük le.) Anyám megvetette a nagyanyámat, amiért rossz a he­ lyesírása, nagyanyám megvetett engem, amiért kékharisnya lettem, én pedig megvetettem őt, amiért a fiával - nagybátyámmal - annak idején föletette a ki­ hányt borsófőzeléket. Az undor erősebb vár még a mi istenünknél is, mondta egy ízben nagybátyám, mert ő azokat vetette meg, akik gőgösek. A lelkész beszélni kezdett. Képtelen voltam összpontosítani. Furcsamód ép­ pen azok a történetek untattak, amiket még nem ismertem, s azokra kaptam föl a fejem, amiket, elrettentésül, anyám már kismilliószor elmesélt. A nagyanyám bi­ zonyára boldog lett volna, ha hallja, hogy erdélyi születése alkalmat ad Nagymagyarország elsiratására. Anyám dühösen toppantott. A nagynéném a Wass Albert-idézetre zokogott föl, nagybátyám pedig azon érzékenyülhetett el, hogy képes a megbocsátásra. Megbocsátotta nagyanyámnak a borsófőzeléket, a zsidó­ zást, a komcsizást. A nagybátyám feltehetőleg nem ismerte föl, hogy amit az el­ veinek hitt, az kifejezetten érdeke, s hogy amit föláldozott, azt éppenséggel nyerte az üzleten. Nekem nem volt mit megbocsátani a nagyanyámnak, mert nem érdekelt az élete, s meglepődtem, hogy a lelkész engem is fölsorolt az uno­ kák közt. Aztán az elhunyt konyhaművészetét méltatta. Nagyanyám rosszul fő­ zött, de főzési fasizmusát mindnyájunkra átörökítette. Azokat, akik ecettel sava­ nyítanak és leveskockával főznek, a család egy emberként vetette meg, s amikor a lelkész kimondta nagyanyám kedvenc tortájának a nevét, egy pillanatra elve­ szítettem lábam alól a talajt, hogy most akkor kitől undorodjam. A sárospataki lelkész az elhunyt sziklaszilárd hitét dicsérte, pedig ő is jól tudta, hogy nagy­ anyám a változások előtt nem sok jelét adta a vallásosságnak, és sógornőjét rendszerint per szentfazék emlegette. Anyám toppantott. Anyám toppantani szokott, ha az undorát nincs alkalom kifejeznie, de én szégyelltem, hogy nem türtőzteti magát. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy kis fejű unokatestvérem minden toppantásra felháborodottan az anyámra néz, s én legszívesebben fölpo­ foztam volna. Nem mintha nem ismerném a szülők gyerekekben elszabaduló gyűlöletét, azt az árnyalatlanságot, amellyel a gyerekek szüleik színlelését leple­ zik le, mert azt veszik alapul, hogy gyűlöletük tárgya már nem is ember. Anyám még képes volt nagyanyámra mosolyogni, én már nem. Ami anyámban évtize­ deken át formálódott, azt én készen kaptam, úgyhogy természetesnek vettem a kölcsönös ellenszenvet. Azon is csak anyám ütközött meg, hogy a sárospataki lelkész nagybátyámat emeli ki nagyanyám gyermekei közül, mint olyasvalakit, 1029

aki a hozzá fűzött reményeket beváltotta. Anyám toppantott, és én szégyelltem, hogy piszkos a cipője. Amikor a gyászbeszédnek vége lett, sajnos föl kellett állnunk. A szürke pantallós, fehér zoknis gyászhuszárok nekiláttak összeszedni a koszorúkat, és anyám halkan szitkozódott, amiért túl korán tápászkodtunk föl. (Ha hosszasan kellett egy helyben állnia, anyám szorítást érzett a szíve körül. Amikor rosszul lettem az elsős évnyitón, s amikor kizuhantam az alt szólamból, anyám leplezet­ len örömmel ismert rá saját gyerekkori rosszulléteire, s az ő bennem ismétlődő rossz tulajdonságaiban azt a köteléket üdvözölte, ami az ő tulajdonává tesz és mozgásomban korlátoz. Ugye szorongsz, kérdezte. Azt remélte, éppúgy rette­ gek a változásoktól, mint ő, mert mint minden anyának, neki is leghőbb vágya volt, hogy sohase nőjek föl, s hogy mindörökre megmaradjak félállati sorban élő lénynek. Ugye neked sincsenek barátaid, kérdezte.) Egyébként igazán nem tar­ tott sokáig, míg azt a sok ízléstelen növényt föltornyozták egy faragott szélű hordlapra, s a koszorúk aranyszínű betűkkel telepingáit selyemszalagjait nagy műgonddal elrendezték. Anyám később epésen jegyezte meg, hogy az apja te­ metésén sokkal több koszorú volt. A besúgókat persze sokan ismerik. A makkos cipős gyászhuszár kinyitotta a ravatalozó előtt várakozó fekete furgon hátsó ajtaját. A második - fehér zokniján el tudtam olvasni a márkajelzést - lassan lépdelve vitte az urnát, hogy aztán óvatosan előrehajolva helyezze el, mint pralinét a díszdobozban, az autó platójának ráncolt bársonnyal bélelt, négyszögletes mélyedésében. A harmadik, vállban szűk öltönyben, a koszorú­ kat halmozta az urna köré, olyan ráérősen, hogy aggódni kezdtem, odaérek-e még a szülői értekezletre. Palástját igazgatva elindult a lelkész, mögötte üveges tekintetű nagybátyám és kis fejű lánya. A nagynéném, mielőtt besorolt volna a menetbe, hátrafordult, mintha a gyerekeit keresné, pedig csak a szétsírt szemét szerette volna nekünk megmutatni. Anyám és én sosem tudtuk eldönteni, hogy a nagynéném elhiszi-e a saját hazugságait. A nagynénémmel már sokszor meg­ esett, hogy elfelejtette, kinek mit hazudott. Konfabulátor, mondta anyám, mert egy másik ember megalázásának legkézenfekvőbb módja az idegen szavak használata. Semmi kedvünk nem volt kimenni a szélbe. Anyámnak fájtak az ízületei, mégis egymásba karoltunk, hogy lebotorkáljunk a lépcsőn. Attól féltem, anyám megbotlik a rosszul kimért fokokon. A szeretet szánalom, jutott eszembe a karja súlyáról. Épp megszólalt a lélekharang, amikor beálltunk a furgon mögött for­ málódó sorba. Anyám a fülemhez hajolt, és azt mondta: ettől mindig elérzékenyül. Pedig nem volt valami magas annak a harangnak a hangja. Korábban isko­ laharang lehetett, tette hozzá anyám, és összehúzta magán a gyászponcsóját. Fújt a szél, de sütött a nap. Anyám szemét elfutották a könnyek, pedig nem szí­ veli az érzelgős embereket. Sírni én is könnyen sírok, ám egy lélekharang nem is oly magas hangján nem lennék képes elérzékenyülni. Régóta tudom, hogy mind a közömbösség, mind az érzelgősség titkolni való tulajdonságok, nemhogy a kettő együttállása. Jól van, mondtam olyan hangsúllyal, hogy anyámnak semmi esetre se legyen kedve a lélekharangról beszélgetni, és fölhúztam még egy réteg kesztyűt. Mindig két pár kesztyűt hordok magamnál. Mögöttem az unokatest­ véreim álltak, a lépcsőn és a ravatalozó üvegajtaja előtt pedig a távolabbi roko1030

nok, így az a házaspár is, amelyik a ravatalozóban férfinak nézett, s most alkal­ ma adódott, hogy a hallottakat összevesse a valósággal. Ki nem állhatom azokat az embereket, akik férfinak nézik a nadrágos, rövid hajú nőket, s azokat, akik idegen emberek kézírását rosszul olvassák - mert általában éppen azok néznek férfinak, akik rosszul olvassák a kézírásomat. Görbén tartottam magam, hogy összezavarjam őket. Anyám azt hitte, beleakadt valamibe a haja, és idegesen hátrakapta a fejét, pe­ dig csak az egyik unokatestvérem kocogtatta meg a vállát. Azt kérdezte, elvigyéke a sírhoz. Nincs az az eszköz, amit ne szentesítene a célok vagy okok beható isme­ rete, ezért aztán mindig mindegyikünk ügyelt rá, hogy a másikról semmit meg ne tudjon. Nem értettem, miért ilyen szívélyes anyámmal az unokatestvérem, pedig tudomásom volt róla, hogy éppúgy megvan a véleménye anyám élősködéséről, mint bárki másnak a családban. Mi egyébként őt sem szerettük, mert pénzzel fe­ jezte ki az érzelmeit: mióta apám meghalt, havonta tízezer forinttal segített ben­ nünket. Anyám, ha nem jól hall valamit, olyan arcot vág, mintha valaki jeges vizet fröcskölt volna az arcába. Ezúttal is vissza kellett kérdeznie: már megint mo­ tyogsz. Az unokatestvérem, akit megvetettünk a két kocsijáért, a ravatalozó par­ kolójában álló Audira mutatott. Anyám arca földerült, bólintottunk. Kicsit persze bosszús voltam, hogy elfogadtuk ezt a szívességet. Első adandó alkalommal a fe­ jünkhöz vágják, hogy beültünk a kocsijukba. Még szólt a lélekharang, amikor kiléptünk a sorból. Pohos nagybátyám, aki napvilágnál végképp úgy festett, mint egy maffiózó, végigmérte anyámat, és un­ dorodva elfordult. A nagynéném ránk mosolygott. Nemrég ismertem föl moso­ lyában a színlelést: csak a két fölhúzódó szájszeglet képes hazugságra, az ajkak viszont a helyükön maradnak, és különös feszültséggel telítik a mosolyt. Ho­ gyan képes a nagynéném rámosolyogni arra az emberre, akit rossz anyának és élősködőnek gondol. Akit mi lenézünk, azzal lekezelően is viselkedünk, és csak minimális engedményekre vagyunk képesek a társas érintkezés gördülékenysége érdekében. Mi megvetjük a színlelőket. A nagynéném viszont még akkor is szükségét érzi a színjátéknak, ha engesztelhetetlen indulatok fűtik, s azt gondol­ ja, hogy anyám hajszolta öngyilkosságba apámat. Rácsuktam anyám poncsójára az ajtót. Süket csönd volt a kocsi belsejében, és talmi csillogással világítottak a porta­ lan műszerfal gombjai. Anyám terjedelmes teste elől egy gyerekülés foglalta el a helyet, számtalan pánttal, csatos hevederrel, fej- és lábtámasszal, hogy az unokatestvéremék üres tekintetű gyerekének bántódása ne essék. Nem lett vol­ na miről beszélnünk, ha anyám föl nem teszi görög szavakkal teletűzdelt szoká­ sos kérdéseit a gyerek fejlődéséről. A gyerek nevét négy év alatt sem tudtuk megjegyezni. Anyám napra pontosan tudta, mikor mit kell csinálnia ahhoz egy gyereknek, hogy ne adjon okot aggodalomra. Nem tudom, vajon az unokatest­ vérem is kiérezte-e anyám hangjából az alig titkolt vágyat, hogy ezek az idegen szavak végre már tartalommal töltődhessenek föl. Ha az unokatestvéremék gye­ reke makkegészséges, anyámnak nincs alkalma számot adni patológiai tudásá­ ról. Ha minden jól megy, az unokatestvérem és a felesége sosem tudják meg, hogy mindent rosszul csináltak. Hogy akkor adtak a gyereknek fehérjét, amikor szénhidrátot kellett volna. Hogy idő előtt járatták. Ha nem történik valamiféle 1031

szerencsétlenség, az emberek hajlamosak azt hinni, hogy ők maguk csinálják jól a dolgokat, pedig csak a szerencséjük takarja el előlük az ostobaságukat. Az uno­ katestvérem gyerekének mikrokefalusznak kellett volna születnie, hogy a lehető legérzékletesebben fejezze ki szülei bornírtságát, de az unokatestvéremék gyere­ kének csak a tekintete volt kissé tompa, legfeljebb tehát azon dühönghettem, hogy bármilyen súlyos hiba is idegen nyelvre taníttatni egy alig gőgicsélő kis­ gyereket, az unokatestvéremék porontya angol óvodába jár, és végül is jobban vagy mindenesetre folyékonyabban beszél angolul, mint én. Anyám szuszogása a zárt térben feltűnőbb volt, ezért unokatestvérem megkérdezte anyámtól, ho­ gyan érzi magát. Anyám büszkén csak annyit mondott, rosszul. Nagyanyám sírja a temető másik végén volt. A végakaratot egyedül nagybá­ tyám ismerte, mégsem csodálkoztunk rajta, hogy nagyravágyó nagyanyám a családi kriptában akart nyugodni. Az óriási síremléken, két bronzgalamb alatt, a férjéén kívül már egy nyelvész, egy reformkori gépgyáros és egy Karinthy által is kifigurázott népies költő neve állt. Egyikünk sem hihette, hogy a nagyanyá­ mat, újdonsült vallásossága ellenére, jobban boldogította volna a kriptabeli jó társaság, mint ugyanezeknek az embereknek az aranyozott neve, amit legalább az élők megcsodálhatnak, ha már ő semmire sem megy egy halott népi költővel. Hiszen képtelenség, hogy a nagyanyám hitt volna a túlvilágban. Kikászálód­ tunk a kocsiból, unokatestvérem pedig visszatolatott a ravatalozóhoz. Nem hi­ het a túlvilágban, akit az anyagok átalakulása annyira hidegen hagy, hogy a fiá­ val föleteti a kihányt borsófőzeléket. Rajtunk kívül senki nem volt még a sírnál. A síremlék a falhoz lapult. Tenge­ rimalac méretű angyal ült a középső obeliszken. Anyám újra elmagyarázta, ki kicsoda, de mintha lukas bögrébe öntötte volna. Fölmértük a sírhoz vezető lép­ csők számát. Innen már nem hallottuk a harangozást, és máris megbántuk, hogy előrehozattuk magunkat az unokatestvéremmel. A ravatalozó olyan messze volt a sírtól, hogy - gondoltuk - eltarthat akár negyedóráig is, amíg a gyászmenet ke­ resztülcsoszog a temetőn. Kevésbé lett volna fárasztó a menettel tartanunk, mint a sír előtt ácsorogni a szélben. Unalmunkban megnéztük a fejünk fölött összebo­ ruló fákat. Anyám a vágott virágot szereti, én a cserepeset. A fákat egyikünk sem. Anyám köhögni kezdett, és én féltem, hogy ideges öklendezés lesz a dolog vége, mint mindig, ha várakoznia kell. Anyám természetesen azt szerette volna, ha ezt a tulajdonságát is öröklöm. Van, aki tehetséges, van, aki szerencsés, van pedig, aki gazdag, foglalta össze anyám, és én tudtam, hogy a testvéreire és ön­ magára gondol - nem ebben a sorrendben persze. Fölgyalogoltam a sírhoz, ami már elő volt készítve, hogy magába fogadja nagyanyámat, illetve szerény mére­ tű, hozzá alig illő urnáját. A mázsás sírkő már félre volt húzva. Négy feszítőva­ sat láttam a kriptát övező rácsnak támasztva. A prolik lusták, jutott eszembe nagyanyám takarításokkor sűrűn hangoztatott kijelentése. Nagyanyámat sosem zavarták az ellentmondások: gyerekeit az erdélyi menekültek iránti gyűlölettel oltotta be, s előszeretettel használt jiddis eredetű szavakat. Egész életében mind­ össze két évet dolgozott, s még az ötvenes években is takarítónőt járatott, de a munkásokat lustaságukért ostorozta. Pisilnem kell, mondta egyszer csak anyám. Körülnézett. Az aszfaltút túlolda­ lán orosz neveket viseltek a sírkövek. A második évszámokból kivontam az első­ 1032

ket, s irigykedve állapítottam meg, hogy az elhunytak egyike sem érte meg a fel­ nőtté válást. A parcellának nem volt kerítése, de volt kerítéskapuja. Anyám, mint aki tilosban jár, megkerülte a cirádás vaskaput, a sárga sóderösvényt, és a füvön gyalogolt a parcella zsúfoltabb tájékai felé. Láttam, több ízben majdnem elesett. Talán valami gazcsomóban, talán saját beteg lábában. Szólj, ha jön valaki, fordult hátra két másfél méter magas sírkő közé érve. Ormótlan, túl fényesre csi­ szolt márványlapok voltak. A temető középső fasorán már láttam felénk araszol­ ni a gyászmenetet, mint egy tömpe, kövér hernyót. Van még idő, kiabáltam anyám után. Botladozásáról eszembe jutott, hogy utoljára gyerekkoromban ki­ rándultunk együtt. Anyám fölemelte a gyászponcsóját, és a hóna alá gyűrte. Kö­ rülnézett, és letolta a macskanadrágját meg a bugyiját. Csak a feje tűnt el: feneke kilátszott az egyik sírkő mögül. Anyám irigyelte a fiataloktól, hogy szép erős su­ gárban tudnak vizelni, de én utáltam, ha hallgatja, ahogy pisilek. Elméláztam, és amikor legközelebb fölnéztem, a főbejárat felől embereket láttam közeledni. Ke­ vesebbet, mintsem hogy a gyászmenetre gondolhattam volna. Mindenesetre el­ fütyültem a családi füttyjelet, egy Bruckner-szimfónia főtémáját. Anyám még épp időben egyenesedett föl. Miközben öltözködött, gyermekdeden rám mo­ solygott, és dudorászni kezdett. Amikor az előőrs megérkezett, anyám már a fejkendőjét rendezgette. Há­ rom férfi és egy nő, mind öregember. Az egyik férfi egyenesen felénk tartott. Anyám a foga közt szitkozódott. A férfi megemelte fekete homburgkalapját, és elnézésünket kérte a késésért. Dugóba kerültek. Anyám még mindig nem is­ merte föl. A kezével anyám kezét kereste, de anyám nem engedte, hogy kezet csókoljon neki - s nem csak a pisilés miatt. Ki nem állhatta, ha kezet csókolnak neki, és lépten-nyomon arról kérdezgetett, én elviselem-e. A petefészkemben talált ciszták hite szerint az ő életét hosszabbították meg. Anyám azt hiszi, hogy csak mert a létrejöttömben közreműködött, az ő világban hagyott nyoma vagyok, pedig a világban még soha senki nem hagyott nyomot. Még akkor sem, ha nemcsak azt nem szeretem, amikor kezet csókolnak nekem, hanem azt sem, ha hozzám érnek. Csodálom azokat az embereket - rettegek tőlük - , akik meg tudnak ölelni egy másik embert, és tudják, hogy hova tegyék a kezüket, amikor pedig őket ölelik. A kalapos ember bemutatkozott, és azt mondta, ő volt a nagyanyám főnöke az alatt a két év alatt, amíg nagyanyám dolgozott. A nagyanyám volt a kalapos titkárnője. Visszatette a kalapját, visszabújt kesztyűjébe, és a nagyanyám gyors felfogását kezdte dicsérni. Hihetetlen munkabírású asszony volt, mondta. Érthe­ tetlennek találtam, hogy két évi ismeretség után eljön a temetésére. Tündöklően értelmes asszony volt, folytatta a férfi, és anyám természetellenesen mosolyogva bólogatott. Lenéztem anyám elnyűtt cipőjére, amin a ráfröccsent vizelet csepp­ nyi foltokban föloldotta a koszt. Ápolt nő volt, mondta még nagyanyám egykori főnöke. És hogy szerették a harsogó hahotáit! Talán viszonyuk volt, jutott eszembe, és sajnálni kezdtem, hogy semmit sem tudok a nagyanyám életéről. A nagyanyám éppen akkor dolgozhatott a homburgkalapos férfinál, amikor anyámék összeházasodtak. A nagyanyám letérdelt anyám előtt, és sírva rimánkodott, hogy hozzá ne menjen ehhez az alkoholista lumpenprolihoz, aki az apám volt, de anyám hozzáment, és úgy viselte el apám alkoholizmusát, hogy nemso­ 1033

kára ő is alkoholista lett. Most, hogy a nagyanyám meghalt, a nagyapám öröksé­ ge pedig fölszabadult, a nagynéném őszintébb lett, és kijelentette, hogy apám az anyám könyörtelen ridegsége miatt halt meg. Elment sétálni a Kamaraerdőre, vitt magával bort, pár doboz gyógyszert, és összekaristolta az arcát, miközben legurult egy domboldalról. Színpadias nagynéném ezt a gurulást haláltusának hívta. Talán viszonyuk volt. Amióta apám meghalt, nem tudok undorodni tőle, s ha a nagynéném vádaskodni kezd, nem tudom, melyiküket kell megvédenem, az apámat vagy az anyámat - pedig, mint köpcös varánusz a krokodil történetét, mindhármukat magamban hordom. Végre megérkezett a gyászmenet. Elsőnek a furgon fordult rá a fasorra. A ka­ lapos alak hátrébb lépett, a többi korán érkezett fölhagyott a pusmogással. A menet idegtépő lassúsággal közeledett, s biztos voltam benne, hogy akár lesz a temetés után tor, akár nem, el fogok késni a szülői értekezletről. Két kezemet, nőrokonaimtól ellesett mozdulattal, a hasam előtt fontam össze. A nagybátyám kis fejű lánya ezúttal is elfordította rólunk a tekintetét, de a nagynéném, száj­ szegletét visszahúzó ajkakkal ránk mosolygott. Anyám sokféle keserűségére le­ hetett gyógyír, hogy húga a saját életében azt nevezte szerencsének, amit az anyáméban szerencsétlenségnek, sőt életképtelensége bizonyítékának: elvégre öregkorára a nagynéném is egyedül maradt, s ugyanolyan súlyos beteg lett, mint életidegennek kikiáltott anyám. Hogy inni ivott-e, nem tudom, a gyerekei apja mindenesetre alkoholista volt, akárcsak az apám. A nagybátyám első felesége, aki, mint anyám a cisztáimra, büszke lehetett rá, hogy lánya az ő madárfejét örökölte - s nem a nagybátyám holdvilágképét - , va­ lósággal élve temetett el minket a pillantásával, s megértettem, hogy hármójuk közt az irántunk táplált ellenszenv az egyetlen kötelék. A nagybátyám első fele­ sége tanár volt, mint én, s ez anyámnak több ízben adott okot a becsmérlésére, mivelhogy a nagybátyám felesége testnevelést tanított, én viszont matematikát. Anyám azért is lenézte őt, mert rosszul tűrte a fizikai fájdalmat, s például a menstruációs görcsökre - saját szemünkkel láttuk - gyógyszert szedett. (Anyám egyik legfőbb büszkesége ezzel szemben éppen az volt, hogy zokszó nélkül tűrte a szülési fájdalmakat. A nagynéném viszont, hogy anyám örömébe piszkítson, megjegyezte, hogy aki visszafojtja a kiabálást, megvakulhat.) Anyám ekkor, mintha kitaláltam volna a gondolatát, önkéntelenül toppantott. A toppantásnak hangja is volt, megcsikordult lába alatt az út szélére szórt kavics, s volt a menet­ ben, aki anyám levizelt cipőjére szögezte a tekintetét. Furcsa dolog a szégyen, aligha szégyellhetjük, ami nem hozzánk tartozik. Szégyelltem apámat is. Szé­ gyelltem az egyetlen nyakkendőjét, szégyelltem a vékony szálú, örökké ápolat­ lan haját. A cipőjét, mintha a sajátom lett volna. Csak a nagyanyám antiszemitiz­ musát nem szégyelltem soha. Elült a szél. A közelünkbe érve Agáék újra végigmértek, én viszont elnéztem a fejük fölött. Mióta tévénk van, könnyebben fölismerem a csalást, de anyám le­ nézi azokat, akik sokat tévéznek, s mint a menstruációs görcsöket, a tévézést is titkolom, amíg csak lehet. Egyszer elvesztettem az eszméletemet, olyan erősen görcsöltem. Az unokatestvéremék féltestvérei lassítottak a lépteiken, hogy meg­ nyissák nekünk a sort, de nem volt kedvünk közvetlenül a nagynénémék mögé állni, és úgy tettünk, mintha nem vettük volna észre a figyelmességet. Különben 1034

is csontkovácshoz jártak, és anyámat évente egyszer azzal heccelték, hogy a rák lelki betegség, az erős menstruációs fájdalom pedig a női szerep elutasítása. Anyám mindannyiszor öntudatlanul toppantott, és feje elvörösödött a dühtől. Végül Aga és Cece mögött találtunk helyet a menetben, ahol már csak a nagyon távoli rokonok és a csipkekesztyűs ultipartnerek következtek. Épp mire lábunk fölvette a csoszogás ütemét, bomlott föl a menet, és alakult a sír előtt az első fél­ kör. Szégyelltük, hogy tolakodnunk kell. Azt is szégyelltük volna ugyanakkor, ha a távoli ismerősök közt ragadunk. A lányunokatestvérem, aki bedőlt a bio­ hisztériának, most könnytelenül állt mellettünk, és a miatyánkra sem mozgott a szája. Végiglestem a soron: a nagynéném meg a nagybátyám úgy tett, mintha tudná az imákat. A nagynéném még a fejét is leszegte. Könnyen sírok, de ezúttal képtelen voltam a nagyanyám helyébe képzelni magam, és világosan láttam ma­ gam előtt, hogy mindnyájan jobban járunk, ha nincs túlvilág. Pedig ami anyám­ nak a lélekharang, az nekem a sírba tétel. Senki nem hinné el, ha volna kinek me­ sélnem, hogy gyerekkoromban sikerült élethűen elképzelnem, milyen a nemlét. Mert azt már akkoriban is tudtam, hogy nincs isten. Újra föltámadt a szél, és ar­ comba fújta anyám néhány hajszálát. Belém karolt, mert elszédülhetett. Féltem, hogy elájul, rettegek a betegségektől, a rosszullétektől, s hogy valaki egyszer a jelenlétemben talál megfulladni. Az unokatestvéremék óvodás lánya csillogó szemmel mondta együtt az imádságokat a sárospataki lelkésszel, s lila fodros ru­ hácskájában úgy festett, mint egy beszédre idomított majom. Honnan tudták a többiek, hogy vége? A sokadik ámen után egyszer csak elin­ dultak a lépcsők felé, és nekünk követnünk kellett őket. Muszáj?, szuszogott anyám, de finoman magammal rángattam. A gyászhuszárok előbb hátrébb lép­ tek a most már lezárt sírtól, aztán a szerszámaikat a fal mellé fektették, és elin­ dultak a távolabbi lépcső felé, hogy ne keresztezzék a mi utunkat. Segítettem anyámnak a sáros lépcsőn föllépdelni, és a sír előtti keskeny ösvényen a többiek mellé sorakoztunk. A távolabbi rokonok és az ultipartnerek, akik a sírba tétel alatt mögöttünk álltak, odalentről figyeltek minket. Nem igazán értettük, mit je­ lent most ez az ácsorgás, hiszen már sem földet, sem virágokat nem dobálhat­ tunk a sírba. A nagynéném persze mindig is szerette az efféle cirkuszokat. (Ami nekem a sírba tétel, az neki a föld dobolása a koporsó fedelén.) Mivel nem tudtuk, mire való a sír előtti álldogálás, kezdeményezni sem mertük, hogy vége legyen. Audis unokatestvérem a nagy bambulásban vala­ hogy elfelejtette, hogy mi is ott vagyunk, s amikor váratlanul megfordult, anyám lábára lépett. Anyám hátrahőkölt, de mivel unokatestvérem tömege földhöz szögezte a lábát, majdnem hanyatt vágódott. Utánakaptam, az uno­ katestvérem meg anyám könyökét ragadta meg egy ösztönös mozdulattal. Míg a gondolkodás örökösen az ütközési felületeket keresi, az ember ösztönei azt diktálják, hogy a halálos ellenségének is utánakapjon. A baleset miatt unokatestvérem figyelme anyám sáros, lepisilt s immár össze is taposott cipő­ jére terelődött. Anyám ingerült lett, hiszen az ember sosem azért bocsát meg, mert arra kérik. Például a nagyanyám sem bocsátotta meg nekem a gyerektelenségemet, igaz, nem is kértem. Fölháborított, hogy a nagyanyám azt képze­ li, minden nő gyereket akar, s ugyanazt a csalódottságot éreztem, mint az is­ kolában, amikor tanítónőnk azt hitte, hogy hatéves létemre nem tudok 1035

olvasni. Az unokatestvérem jobban tette volna, ha kivárja, amíg anyám dühe magától elpárolog. Olyan lassan sétáltunk vissza az aszfaltútra, hogy alighanem föltartottuk a sort. Noha amikor engem szült, anyám nem kiabált, most még percekkel az eset után is a lábujját fájlalta. A pap újra kezet fogott mindenkivel, s én drukkoltam, hogy minden rendben menjen. Hiába hallgatóztam, nem értettem, mit monda­ nak kézrázás közben a többiek. Csupán a fölső kesztyűréteg lehúzására jutott időm. Amikor a lelkész hozzám lépett, a kezét nyújtotta, és biccentett. Részvé­ tem, mondta. Nekem semmi okosabb nem jutott eszembe, mint hogy azt mond­ jam, köszönöm. Alighogy a lelkész eltűnt, unokatestvéremék lila ruhás gyereke az apja karjá­ ba kéredzkedett. Csoportok alakultak, és mi egyikbe sem tartoztunk bele. Az el­ hunyt egyik ultipartnere valami angol versikét mondatott föl unokatestvéremék gyerekével, és senkit nem sértett a tompa nevetgélés, amikor a gyerek, akinek mikrokefalusznak kellett volna születnie, hibátlan kiejtéssel a mondóka végére ért. Ha én és anyám nevetgéltünk volna valamin, bezzeg hetekig beszélnek ke­ gyeletsértésről. Nagybátyám megsimogatta a lila ruhás gyerek fejét, és egyetér­ tett azokkal, akik azt állították, hogy unokatestvéremék hibátlanságában félresi­ került gyerekéé a jövő. Amikor apám meghalt, rólam állították ugyanezt, de én már akkor kihallottam hangjukból a hazugságot, vagy legalábbis nem szerettem volna, hogy ez így legyen. S amikor apám agnoszkálásáról anyám késő éjjel ha­ zaért, gyorsan lefeküdtem, és alvást mímeltem. Aztán a nagybátyám odajött hozzánk, és bejelentette, hogy mégis rendezünk tort. Kezét a derekamra csúsztatta, hogy szokás szerint megfogdosson. Csak koccintunk, mondta. A nagybátyám ferde szájjal, bőségesen nyáladzva beszélt. Anyám bólintott, de én kimentettem magam. Szülői értekezletre kell mennem, mondtam, és nem mertem lesöpörni magamról a nagybátyám szőrös kezét. Ő még csak meg sem lepődött, hanem, folytatva a fogdosást, azt válaszolta, hogy hazudok. Ellenőrizte a haját. Hazudsz, ilyenkor nincsenek szülői értekezletek. Nem jutott eszembe semmi, csak amit a lelkész részvétnyilvánítására mondtam: köszönöm. Szülői értekezletre sietni, és közben azt hazudni, hogy az ember szü­ lői értekezletre siet, csak látszólag ellentmondás. Köszönöm, ismételgettem. Megalázónak találtam, hogy anyám erre a maga módján védelmébe próbál ven­ ni, s ezzel elárulja, hogy védelemre szorulok. A nagybátyám később továbbállt, anyám elvtelenül bekéredzkedett valakinek a kocsijába, én pedig kisétáltam a villamosmegállóba. Késve érkeztem a szülői értekezletre. Amikor egy kollégám megsimogatta a hátam, és a hogylétemről érdeklődött, úgy éreztem, hazudok. Pedig csak annyit mondtam: kösz, megvagyok.

1036

SZÉKELY

CSABA

Sötét fúj tatással Kócos bokrok a zúzott bazaltdarabok mentén, a síntalpak nagy szegekkel átütve hasalnak az aljakon, úgy furakodnak az éjszakába. Az acélpálya mentén csípős szél süvít, bólogat tőle a vén fehérakác. Kutyák közelednek, nyálhabos vihogás­ sal, a szemerkélő eső még nem mosta át a levegőt, így a közeli tanya széléről már megérezték a szagot, most lihegve keresik a forrást. A vezetékoszlop alatt aztán megpillantják a púpos rongydarabot, ahonnan az incselkedő illat árad. Előbb a két, lehetetlenül torz pozitúrában nyugvó lábszár tűnik fel előttük, a kabát alól csavarodnak elő. Majd a lábhoz tartozó, árokba for­ dult test. Fej, az nincs sehol, csak a kövekre, fűre kenődött fekete agyvelő. Csöp­ pen a nyál, villognak a kiéhezett szemek, s a torzonborz állatok nekiállnak, hö­ rögve nyalják a zsírszagú bazaltot.

Korábban: Húsz perc is eltelt, ha nem több, mire kihozták a kávét, noha Auri egymagában üldögélt az étkezőkocsiban. Mutatóujjával dobolgatott közben a fehér abroszon, fejében csicsergett a nyolcadik Goldberg-variáció. Még a zongoristát is maga elé képzelte, amint csücsörész, motyog, repeső ujjai fölé görnyedve masszírozza a billentyűket. A darabot álomhozó gyanánt szerezte a barokk komponista, Auri hallani is vélte benne a nehezülő szemhéjak pillogásának taktusát. Végre előtűnt a pincér, bagolyszemöldökű férfi, arcán himlőhelyek, zsiványos úriemberséggel hordozza a tálcát. Nyájassága egy török szőnyegárusé, de hízelgő szavai a zsebedben kotorásznak, állapította meg Auri. Barnacukrot is hozott a kávé mellé. Látott ez már mindent, mióta mozgó étteremben hajlong, s más or­ szágban szolgálja a reggelit, megint másban a vacsorát, de hogy miért rendelnek az utasok éjnek idején kávét, nem fért a fejébe soha. Mikor pedig vonaton oly igen édes az álom, nincs ennél kellemesebb ringás sehol másutt, ő bizony, ha nem kéne dolgozni, hátralevő életében csak utazna s szunyókálna. Átaludná Európát. Mert minden, amit a világból látni érdemes, itt van bennünk, mondta. Amit nem tudunk elképzelni, az nincs is, mondta még. Létezhetnek-e lenyűgözőbb, alázatot és félelmet keltőbb templomok, romok, hidak, hegyek, vizek, mint amit az álom felépít számunkra? Az építészet remekei, formák és vonalak cso­ dás konstellációi puszta számok. Korok technológiái, ívek és talapzatok, még a romlás, a kövek poriadása is leírható számokkal. A fizika törvényeit követi minden. De az álom, az nem követ semmit, csak teremt. Azt a világot teremti, amit megérdemlünk. Megnyalta az ajkát utána, az utolsó szavak zamatát mint­ ha visszaszoppantaná. 1037

Igen kevés utas volt ezúttal, legtöbben valóban bóbiskoltak már, nemcsak a hálókocsikban, de a fülkékben is, terpeszkedve, ernyedt állkapoccsal, fel-felhorkanva. A vonat fojtott zakatolása, mint egy folyamhosszú mániákus monológ, szünet nélkül csörgedezett a fülükbe. Az íze, mondta lassan Auri, s beszívta az ital brazilgőzét, az ízét szereti első­ sorban. Alszik tőle ugyanúgy, mintha meg se itta volna, de az elméje friss ma­ rad, és üdébben is ébred. És hogy tudta-e a pincér: a kávé hatását először kecské­ ken figyelték meg. A pincér nem tudta. Egy Káldi nevű abesszin pásztornak eltűntek a kecskéi, magyarázta Auri, ke­ resésükre indult hát, és mikor rájuk talált, elképedve észlelte, hogy a kecskék táncolnak. A jámbor lélek nem hitt a szemének, szólt is egy imámnak, hogy ni, a jószág mulatozik. Az imám hitte is, nem is, leginkább háborodottnak nézte a pásztort, de aztán nyomozni kezdett, követte az ugrabugra patásokat, ott őgyelgett a közelükben napestig. Megfigyelte, hogy a kecskék egy fényes levelű cserje piros bogyóit eszik, ő is szedett hát a bogyókból, és otthon a kolostorban levest főzött belőlük, fekete levest. Utána sokkalta frissebbnek érezte magát, és így két­ szer annyi időt tölthetett imával, mint korábban. Így jöttek rá a kávé serkentő ha­ tására, és milyen jó, hogy rájöttek. Felizzítja az agyban húzódó kusza drótokat, pezsegnek tőle a gondolatok, és hát nem utolsósorban finom. Auri kortyolt egyet a forró löttyből, és legszívesebben helyesbített volna, hogy ami azt illeti, a jó kávé ízét szereti, nem az ilyen híg sárlevet, de nem akarta fölöslegesen megsérteni a pincért. Az amúgy is kikövetkeztethette a ráncolódó orrnyeregből meg a száj sarkának fancsalodásából, hogy vendége nem valami elégedett. De elvégre nem a Hilton bárja ez, csak egy szerény nemzetközi, abból is az ócskább, kilincses ajtajú. Auri kibámult az ablakon, persze semmit nem látott a sötétben, csak a vonat­ ablakok fénykockáit, ahogy söpörnek végig a cementszürke növényzeten. A tá­ volban parányi színes golyóbisok sorakoztak pislogva: egy messzi város álmá­ nak szikrázó buborékjai. A pincér megnézte magának a vézna férfit, fésületlen hajától, bolyhos puló­ verén át, túlhasznált, ám tiszta félcipőjéig egészében végigmérte. Fejet is csóvált, de alig, nehogy a másik észrevegye. Tanárfélének gondolhatta az utast, azok öl­ tözködnek ilyen hanyagul. Tudja ő, hogyne tudná, túlontúl lefoglalja az effélé­ ket a szellem roppant birodalmában való kalandozás, s emiatt az anyagi világ minden ékessége számukra egyenértékű azzal a limlom gúnyával, amibe ködös reggeleken belebújnak. Nem mintha kielégítőnek tartotta volna ezt a kifogást, hiszen neki is „vannak gondolatai", mégis ügyel arra, hogy hetyke eleganciájá­ val megnyerje az emberek bizalmát. Kinézett az ablakon ő is, majd vissza a vendégre. Nincs ez még harmincéves, nem lehet tanár. Nem bírta hát, megkérdezte, hogy az úr kávészakértő-e netalántán. Dehogyis, mosolygott Auri, egyszerű történelemtanár ő. Csupáncsak szereti az olyasféle szerény élvezeteket, mint amilyen egy jó kávé. Vagy pohár bor akár, na jó: üveg. És meg kell mondania, hogy ez a kávé igen finom. A pincér kihúzta magát, Auri is elégedett volt, hogy kárpótolhatta őt iménti 1038

fintora miatt. Hellyel kínálta a pincért, csak ketten vannak úgyis. Érdekes volt, amit mondott az álomról, de ha ennyire szereti az alvást, miért választott ilyen éjszakai munkát, firtatta. Mert az éjszaka a kedvence, így, vonaton, felelte a pincér, s bámulta a csápoló növényzetet az ablakon túl. Mikor fiatalabb volt, mondta, az utazás miatt válasz­ totta ezt a munkát az éttermi kiszolgálás helyett. Aztán rájött, hogy nem ő utazik, csak a vonat. Szorosokat szelhet át, szédítő viaduktokon trappolhat végig, akkor is csak asztalok, székek, abroszok vannak, ez a valóság. Foltos szövetek, nedves sör­ címkék. Vendégek, akik fizetnek, mint bárhol. Idővel aztán kezdte érezni a vona­ tot, látni és hallani, amit a vonat lát és hall. És meg van győződve róla, hogy ez köl­ csönös. Amit ketten érzékelnek, ő meg a vonat, az összeadódik, egyik kiegészíti a másikat. Ő most már utazik, de nem arra, amerre a sínpályák viszik, hanem bárho­ va. Ébren vagy álomba merülve, mindegy, de legjobb volna mégis álomba merül­ ve. Ki tudja megmondani, mi van odakinn ilyenkor. Ő igenis tudja. Ha akarja, fen­ séges kastélyok, ha akarja, patakok jéghideg zuhatagai vagy egy sivatag lángoló buckái. Nappal a vonat lát helyette, éjszaka ő lát a vonat helyett. Mindenki pihen ilyenkor odakinn, folytatta, az emberek a fal felé fordulnak, és belehalnak a takaróikba. A vonat viszont ezalatt átcsörtet a világon, mint egy démon, sötét fújtatással, csapkodva a behajló fűzfák ágait, reng alattuk a fekete föld. Gyűlölik ők ketten, a vonat meg ő, a nyugalmas, kövér halált, ami a külvilá­ gon uralkodik, és az is gyűlöli őket. De eközben idebent végtelen béke ül rajta, a démon dühe csak a világnak szól, őt védelmezi, ringatja. A pincér ekkor megkérdezte Aurit, merre utazik, de csak úgy, mint aki szo­ kásos kérdést tesz fel, és szokásos választ vár. A vendég válasza viszont némi­ képp meglepte, és érdeklődéssel fordult felé, Auri ugyanis, mint elmondta, bíró­ sági tárgyalásra utazott. Tanúskodnia kell. Nem szívesen teszi, púp a hátán ez az egész ügy, de sajnos az a szerencsétlen helyzet adódott, hogy a vádlott felesége ügyésznő, és befolyásos kapcsolatai miatt másik városban tárgyalják az ügyet, mint ahol a bűncselekmény történt. Úgynevezett független ítélőszék előtt. A bűncselekményt egyébként nem a vádlott követte el, tette hozzá. A férfi ártatlan, de ezt csak ő tudja, más szemtanú nem volt. A pincér legyintett. Nem ártatlan az, mondta, az ilyenek sosem ártatlanok. Nem bűnös, próbált helyesbíteni Auri, bár maga sem tudta, mi szükség van helyesbítésre. A pincér ezzel sem elégedett meg. A bűn őszerinte, mondta, nem egyéb, mint szakadás azon a vékony szálon, ami összeköt bennünket Istennel. Az ilyen nagykutyák, mint az ügyésznő férje, minden bizonnyal szintén befolyá­ sos ember, már régen összevissza szaggatták azt a fonalat. Persze, ha nem volna Isten, ez a szál csüngne a levegőben, mint az ökörnyál, azt tehetnénk, amit akar­ nánk, mindegy is volna. De hál' istennek, van Isten, így mindenkinek vigyáznia kell a maga fonalára, csomózgatni kell, ki-ki legjobb tudása szerint. Az utas kér­ désére, hogy az ő fonalán hány szakadás van, a pincér nem felelt, csak ránézett a pettyeződő ablakra, és megállapította, hogy eleredt az eső. Őt inkább a rendszer furcsasága gondolkodtatja el, mondta Auri. Amióta be­ idézték, ez jár a fejében, és próbál kifogásokat keresni a rendszer számára, mint­ ha csak valamely jó képességű diákjáról lenne szó, aki gyenge dolgozatot írt. Azt találja elgondolkodtatónak, ahogy a bűnt és törvényt próbálják megfeleltetni, a 1039

vak hölgyemény egyik serpenyőjében a bűn, a másikban a büntetés, bizonyos súlyú bűnt azonos súlyú büntetéssel lehet csak kiegyenlíteni. De ki döntheti el, mikor van tökéletes egyensúlyban a mérleg? Ember nem, válaszolta a pincér. Ez keltett benne is kétségeket, folytatta Auri, a megfeleltetés lehetetlensége. Azért lehetetlen ez, mert a két serpenyő két külön világot jelképez, az egyik sze­ mélyes, a másik általános, elvont. Megpróbálja kifejteni, mondta. A társadalom a bűn kapcsán kitalált egy negatív árucserét, nem adok-kapok, hanem veszel-veszek. Régen, ha valaki elvette a testvérünk életét, mi elvettük az övét. Ma vi­ szont, ha valaki elveszi a testvérünk életét, mi nem lépünk semmit, helyettünk a társadalom lép, az igazságszolgáltatás révén, és az elkövetőtől elvesz valamit, ami szerinte a bűncselekménnyel egyenrangú. Eveket vagy, ritkább esetben, éle­ tet. A bűnösre, bár az egyén ellen vét, a társadalom csap le, vagyis, magyarázta Auri, szerinte csak úgy lehet megfeleltetni a mérleg két serpenyőjét, ha azt felté­ telezzük, hogy nincs egyén elleni bűncselekmény, hanem minden bűn emberi­ ségellenes. Talán így is van. De jó-e ez így az egyénnek, tette fel a kérdést Auri. Nem jó, mondta. Azért nem jó, mert, mondjuk, gyilkosság esetében a törvény nem az egyént elégíti ki, például az áldozat hozzátartozóit, szóval nem őket elégíti ki, hanem a társadalmat, tehát tulajdonképpen egy elvont valamit, aminek úgy vagyunk részei, alkotómolekulái, hogy effektíve semmi közünk hozzá. A törvény nem a károsult nevében, hanem a saját nevében lép fel, és az igazságszolgáltatás nem az egyén érdekében, hanem a társadalom érdekében történik. Nem azért csukják börtönbe az elkövetőt, hogy elégtételt szolgáltassanak az érintettek számára, hanem azért, mert minél keve­ sebb gyilkos mászkál az utcákon, annál szilárdabb és egészségesebb a társadalom. Nevetséges azt gondolnunk, folytatta Auri, hogy itt valamiféle példastatuálásról van szó, és a bűnösök megbüntetése bűntudatra sarkall majd másokat, és úgymond lelkileg gátolja őket bármilyen jövőbeni rossz cselekedet elkövetésé­ ben. Mert a bűntudat nem azonos a büntetéstől való félelemmel. A félelem a fajfenntartás ösztöne, ősibb, mint a bűntudat. A bűntudat csak társas emlősöknél alakul ki, és etikai természetű. Mégis annyiban köze van a fajfenntartáshoz, hogy a társadalom számára, mint az imént is mondta, nem kívánatos, ha tagjai elpusztítják egymást. Emiatt szükséges, hogy a pusztító tagokat a társadalom el­ távolítsa, izolálja. Csakhogy mindezt önző módon teszi, embertelenül. Paradox módon, zárta le gondolatmenetét Auri, a kegyetlennek tartott halálbüntetés a legemberibb, mivel ez áll legközelebb ahhoz, ahogy egy érintett hoz­ zátartozó ítélkezne. Kiitta a kávéját, azalatt a pincér pedig hallgatott, majd megcsóválta a fejét. Úgy tűnik, ezt gyakran csinálta. Ő bizony nem úgy ítélkezne, mondta a pincér, az igazat megvallva, ő értel­ metlennek tartja a halálbüntetést. Vajon akkor is így gondolná-e, kérdezte Auri, ha nem mondaná a média, ak­ tivisták százai, nem írná a sajtó úton-útfélen, hogy a halálbüntetés nem jó, bar­ bár, meg kell szüntetni. És vajon akkor is így gondolná-e, ha valamely közeli hozzátartozója esne gyilkosság áldozatául, mert ő ezt kétli. A vendég félreértette őt, mondta a pincér. Nem kimondottan a halálbüntetést tartja értelmetlennek, hanem a büntetéseket általában. Nem tagadja ő a büntetés szükségességét, hanem képességei felett állónak tartja, és inkább azokra bízza,

akik úgy gondolják, hogy tisztában vannak vele, miért teszik. Egy elkövetett tett nem válik meg nem történtté a büntetés által, és a büntetett sem válik jobb ember­ ré, csak megalázottabbá. Ha kijön a börtönből, és nem követ el több bűnt, az nem azért van, mert jobb ember lett belőle, hanem mert beleroppant a megaláztatások­ ba. Ami pedig a halálbüntetést illeti, az a közönség előtti megalázás legbrutálisabb formája, hiszen a legintimebb pillanatot, a saját halált fosztják meg méltóságától, és teszik kontrollálhatóvá, ezáltal nevetségessé. Amit az ember kontrollál, az a ter­ mészet szabad működése szempontjából, és Isten szemében is, nevetséges és kis­ szerű. Minden emberi büntetés nevetséges és kisszerű. Őszerinte az esetlegesnek tűnő, véletlenül bekövetkezett és értelmetlen halál a legmagasabb rendű, mert az ember számára felfoghatatlan és irányíthatatlan. Mint egy kódolt titkos informá­ ció, amelyhez csak a legmagasabb köröknek van hozzáférése, közönséges ember­ nek nem. Az értelmetlen halál csak egy felettünk álló tudat számára bír jelentéssel, számunkra viszont a legnagyobb titok, és meg kellene becsülnünk ezt. Auri kinézett az ablakon, és elnyomott egy ásítást. Későre jár, zárta le a beszél­ getést, ő most inkább megy, megpróbál szunyókálni egyet hajnalig. Hajnalban át­ jön még egy kávéra, akkor folytathatják, ha a pincérnek is kedve van hozzá. A bagolyszemöldökű rántott egyet a vállán, arcán sokatmondó, ám szavakba nem foglalható vigyor jelent meg. Auri fizetett, és kiérve az étkezőkocsiból, belépett a mosdóba. Alig zárta ma­ gára az ajtót, valaki kopogott rajta, de ő nem válaszolt, hagyta, hadd rángassa a másik a kilincset, láthatja, hogy foglalt. Mikor végzett, az ajtó előtt már nem volt senki. A folyosón sem, sőt a fülkékben sem, amelyek mellett elhaladt, leszámítva egyetlen nőt, aki éppen telefonját kotorta elő a táskájából. *

Míg kávéjára várt, Koska a padló gumiborítását bámulta, szürkehomok-hatás, szemcsésen csillog, szokatlanul kivikszolt az egész, ehhez a vonathoz képest legalábbis. A lámpavilág erősödött és gyengült egyfolytában, mint egy táguló­ szűkülő pupilla. Eredetileg szendvicset is szeretett volna kérni, de a mosdó zárva volt, ő pedig kézmosás nélkül nem eszik, vonaton pláne, még a víz se tiszta itt, semmi nem az. Visszamenni a másik mosdóig, azt nem akarta, egyrészt lustaságból, másrészt mert a felesége még visszakönyörögte volna őt a fülkébe, ha meglátja, úgyhogy inkább lemondott a sonkás-sajtosról. Máskor nem iszik ő éjszaka kávét, magyarázta a pincérnek, de úgysem tud aludni most, annyi minden kavarog a fejében, a pincér el sem tudja képzelni. Képtelenség, egyszerűen képtelenség, ami mostanában történik, az ember felkel, lefekszik, felkel, és mikor legközelebb lefeküdne, nem teheti, mert a világ fene­ kestül felfordult. Nem lehet bízni semmiben. Ott van például az autója, BMW 3 Touring, megbízott benne, a fedélzeti számítógépben, a fékekben, a felfüggesz­ tésben is megbízott, egyszóval minden porcikájában, de éppen akkor hagyta cserben, mikor legnagyobb szüksége lenne rá. Most mehet vonattal arra a nyava­ lyás tárgyalásra, éjszakázhat zakatolás közepette, álom nem jön a szemére. Tárgyalás, hümmögött a pincér, s nézte a jól megtermett embert. 1041

Igen, tárgyalásra megy, mondta Koska, és hellyel kínálta a bagolyszemöldö­ kűt. A pincér meghajolt, és leült, közben az utas figyelte őt, a mozgását, gesztu­ sait. Van ebben az emberben valami bukott arisztokrata kellem, állapította meg, visszafogott, de féktelen; alázatos, de alázata mögött ott a végtelen szabadság. És ahogy leül, az is olyan, mintha a mozdulatot Feuillet koreografálta volna a Napkirály számára. Ő a véletlenek áldozata, mondta Koska, és ha a pincér még nem látott olyan embert, aki a véletlenek áldozata, akkor nézze meg jól, mert ő az. Ez a tárgyalás is, jobb nem beszélni róla, de mégis beszélni kell, nem tud aludni, feldúlt, muszáj elmondania. A véletlenekben az a legrosszabb, mondta, hogy mindig mindenhol történnek, az ember próbál struktúrákat létrehozni, terveket eszel ki, ezredmilliméteres és ezredmásodperces pontossággal, de folyton becsúszik valami, ami meghiúsíthat mindent. Emiatt jutott arra a következtetésre, hogy a világon mindent a véletlen irányít, az események nem szekvenciálisan következnek, hanem véletlenszerűen koccannak egymáshoz, mint az aszteroidák az űrben. Ezt képtelenek vagyunk fel­ fogni, mert megismerni és irányítani akarjuk az életet, ezért olyanokat találunk ki, hogy összefüggések, ok-okozat, hatás-ellenhatás ésatöbbi, mert muszáj átlátnunk a káoszt, de csak áltatjuk magunkat, ezek nem léteznek, semmi nincs, csak véletle­ nek vannak. Vegyük például a karóráját, Girard Perregaux, állítólag megbízható, állítólag a világ egyik legpontosabb órája. Ha ez a karóra ebben a másodpercben megállna, azt mivel magyarázná a pincér? Milyen összefüggések nyomán, milyen ok következtében állna meg? Minden bizonnyal azt mondaná a pincér, hogy azért állt meg, mert nem húzta fel. De a nem-felhúzás megmagyarázza-e, hogy miért éppen ebben a másodpercben áll meg, és miért nem egy másodperccel korábban vagy később? Ha egy ugyanilyen órát ugyanabban az időpontban húzott volna fel, ugyanakkor is állnának meg? Nem valószínű. Az óra szerkezete, felépítése, sa­ játos, csak rá jellemző tulajdonságai, ezek mind, és még sok száz másik dolog együttállása közrejátszhat abban, hogy az óra csak és kizárólag ebben a másod­ percben áll meg. És hogyan nevezzük sok száz dolog előreláthatatlan, kiszámítha­ tatlan együttállását? Véletlennek. Hát erről van szó. És ahogy a világ egyik leg­ pontosabb órájával megtörténik, úgy történik minden egyébbel is. Koska kortyolt egyet a kávéjából, majd előkapott egy papírzsebkendőt, és fel­ itatta a száját. A pincér figyelmesen hallgatott. Ez történt akkor is, folytatta Koska, amikor előző héten ellátogatott ahhoz a nő­ höz. Itt lehalkította a hangját. Azért ment el hozzá, mondta, mert közölni kívánta vele, hogy köztük nem lehet semmi. Ő bankban dolgozik, és az a nő az alkalma­ zottja, nemcsak arról lehet szó, hogy a felesége tudomást szerez a viszonyukról, hanem a beosztottjainak is feltűnhet, hamar szárnyra kaphat a szóbeszéd, és ezt ő nem engedheti meg. Ezért ment oda hozzá akkor este, de most már tudja, hogy rossz döntés volt. Semmi keresnivalója nem lett volna azon a környéken, százszor, ezerszer átkozta magát, amiért erre a bugyuta elhatározásra jutott, hiszen ha nem megy oda, most nem volna ebben a helyzetben. Mindegy, mi történt a nőnél, mondta Koska. A fontos az, hogy amikor kilé­ pett a nő lépcsőházának ajtaján, egy alak rohant felé, és valamit odanyomott a kezébe. A sötétben nem látta sem az alak arcát, sem a tárgyat, ami a kezébe ke­ 1042

rült, különben is olyan hirtelen történt az egész, elképesztő, még az is nagy do­ log, hogy egyáltalán emlékszik, hogyan került a kezébe a kés. Mert egy kés volt az, de ő akkor még nem tudta, csak fogdosta, és aztán a fény felé emelve vette észre, hogy csupa vér. A kés is, a keze is, még a ruhája is összevéreződött. Ta­ nácstalanul álldogált, és arra gondolt, hogy hívnia kellene a rendőrséget. Egy férfit pillantott meg ekkor, aki az utca túloldalán állt, és őt nézte. Aztán meghal­ lotta a szirénákat, és néhány perccel később már körülvették a rendőrök. Szerencsére az a férfi mindent látott, folytatta Koska. Leugrott cigarettáért a közeli boltba, ezt mondta később a rendőrségen, és látta az elrohanó alakot, meg ahogy átadta neki a kést. Ha az az ember nem volna dohányos, vagy inkább le­ fekszik ahelyett, hogy leugrana cigarettáért, vagy más útvonalat választ, másik boltba megy, az ő sorsa most meg lenne pecsételve, és elítélnék annak a szeren­ csétlennek a meggyilkolásáért, akit egy utcasarokkal odébb késeitek meg. A vé­ letlennek köszönheti a balszerencséjét is, de a remélt menekülését is. Viszont senki sem fizeti meg neki a stresszt, az átélt kínokat, amit ez az ügy okozott, meg a végeérhetetlen veszekedéseket a feleségével, aki nem hitte el, hogy nem volt köze a nőhöz. De mivel valóban nem volt köze hozzá, elég meggyőzően tudott érvelni, talán túlságosan is, néha az volt az érzése, annyira meggyőző, hogy az már a bűnösségét bizonyítja. Szeretné valahogy kárpótolni a feleségét, valami olyat tenni, ami eloszlatna minden kétséget afelől, hogy szereti. Igaz, most ez így nehéz, mert jelenleg a nő elviselhetetlen. De bár azóta folyamatosan veszeked­ nek, a felesége kiáll mellette, és segíti őt, hogy megússza ezt az ügyet, és monda­ nia sem kell, nagyon reméli, hogy megússza. Hogyne úszná, mondta a pincér, semmi oka nem lehet az aggodalomra, hi­ szen a rendőrség mindig számba veszi az indítékokat, és mivel Koskának semmi köze az áldozathoz, szemtanú ide vagy oda, kedvező ítélet fog születni. A dolog nem ilyen egyszerű, húzta el a száját Koska. Kiderült ugyanis, mondta, hogy az áldozat annak a nőnek a férje, akihez akkor este ellátogatott. Bi­ zony, rosszul áll a szénája, és nem ért semmit az egészből. Hátradőlt, úgy ivott a kávéjából. Éppen egy kisebb állomáson rohant át a vo­ nat, a pincér a szeméhez emelte a kezét, mintha bántaná az épület szendesárga fénye, vagy nem akarná látni az üres peronokat. Egy perccel később ismét vak­ sötétben vágtattak. Sosem gondolta volna, mondta Koska, hogy valaha felmerül a neve egy gyil­ kosság kapcsán. Egy olyan felelős ember, mint ő, ilyen felelőtlen lépést tegyen, és ilyen helyzetbe kerüljön. Nem, soha. Hallgattak. Pedig könnyen elgondolható, szólalt meg aztán a pincér, hiszen a gyilkosság a legnagyobb felelősség, amit el lehet képzelni. Koska elmosolyodott, fejét ingatta. Ezt komolyan gondolja, mondta a pincér. Aki egyszer a zsebébe csúsztatta a fé­ nyes pengét, és megmarkolta, érezte a fegyver hidegét, élet és halál urává válik. Egyik zsebében a bizonytalan jövő, másikban a feneketlen mélység. De a feneket­ len mélység peremén is meg lehet állni, eldönthetjük, hogy utolsó pillanatban ki­ oltjuk-e az áldozat életét vagy megszépítjük. Mert ha futni hagyjuk, a másik tudni fogja, hogy a halál torkából szabadult, úgy fog utána levegőt venni, bort ízlelni, ölelni, hogy minden pillanatnak értelme legyen. Ha pedig lecsapunk rá, akkor az 1043

áldozat egész életét értelmetlenné változtatjuk, visszamenőleg, mert minden igaz­ ság és hazugság, amit kiejtett a száján, hiábavaló lesz. Igazságaink és hazugsága­ ink egy nyugodt, hosszú élet érdekében történnek, hosszú távon mindegyiknek az a célja, de a gyilkossággal a cél meghiúsul. A korán kioltott életek ezen felül csere­ pekké zúzott terveket, megvalósulatlan álmokat hagynak maguk után, mindeze­ ket elvesszük, és megsemmisítjük. Csak mi tudjuk, miért tettük, csak számunkra van értelme, közönséges ember számára nincsen. Emberfeletti hatalom és felelős­ ség tehát, őszerinte, értelmet adni vagy elvenni a világban. Úgy is mondhatná: te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, akit megöltél. Újabb vendég lépett ekkor az étkezőkocsiba, a pincér elnézést kért, és talpra szökkent. Koska búcsúzott, az asztalra dobott két bankjegyet, valószínűleg a kávé árának háromszorosát, és visszaindult a fülkéjébe. A vonat kanyarodott ép­ pen, imbolyogva kellett járnia emiatt. Már nem volt annyira feldúlt, mint azelőtt, de a gondolatgomolyag a fejében, ha lehet, jobban besűrűsödött, mint annak előtte. Lassan haladt a folyosón, merengve. Kábán lépett a fülkébe, de a látvány, ami ott fogadta, azonnal kijózanította. Felesége összekuporodva zokogott, szoknyája megtépve, ingén a gombok le­ szakadva. Koska felkiáltott meglepetésében, odarohant, megragadta a nő vállát, és rázni, faggatni kezdte. Egy férfi jött be, szepegett a nő, nem tudott védekezni, a férfi erősebb volt nála, a száját is befogta, nem kiálthatott segítségért. Viaskodtak, a férfi letépte a bugyiját, ő semmit sem tehetett. Az arcát sem látta, valahányszor próbált ránéz­ ni, pofont kapott. Hangja elfúlt, ismét rázni kezdte a zokogás. Férje ábrázata fehér lett, mint a cigarettapapír, szája görcsösen rángott. Aztán az ajtó felé pillantott, és megrez­ zent ijedtében. Egy gyerek bámult rá, olyan tízéves forma, gesztenyehajú, hom­ lokán egy régebbi égés ráncos nyomai. A férfi felállt, hogy odamenjen hozzá, de a felesége húzta vissza, könyörgött, ne hagyja magára. Csak egy perc az egész, mondta a nőnek kékacél hangon, és kifejtette magát a szorításából. Kilépett a folyosóra, megragadta a gyermeket. Látta-e, kérdezte tőle, látta-e, hogy ki lépett ki ebből a fülkéből. Könyörögve kéri, mondja azt, hogy látta. Látta, felelte csendesen a fiú. Koska karon fogta a gyermeket, és elindult vele a folyosón. Minden fülkébe benyitott, nem is nyitott, sorra vágta ki az ajtókat, fújtatva pásztázta az üléseket, csomagtartó rácsokat, üres volt mind. A fiút rángatta maga után, de az nem pityergett, lépegetett a nyomában szótlanul. Aztán az egyik fülkében megláttak egy férfit, ott hevert az ülésen, arcát eltakarta a feltűrt kabátgallér. Koska megra­ gadta a kabát hajtókájánál fogva, és talpra rántotta. Ő volt-e, aki kilépett a fülkéjükből, kérdezte a gyereket. Mondja meg neki: ő volt? Ő volt, felelte a fiú. Koska kilökte a meglepett férfit a folyosóra, és rácsukta a gyerekre a fülkeaj­ tót. Kezdte vonszolni a kabátost a vonatajtó felé. Az kiabált, tiltakozott, de min­ den felkiáltásra egy ökölcsapás volt a válasz, és ahogy dulakodva vonultak, hal­ kulni kezdtek a feltörő szavak, erősödni az ütések. 1044

Pengeéles szél vágott be, mikor Koska felrántotta az ajtót, de nem tartott to­ vább néhány másodpercnél, már csukódott is vissza a lomha szerkezet, kattant a kilincs. Előtte hallani lehetett még a koponya reccsenését, ahogy nekicsapódik a vezetékoszlopnak. Két kocsival odébb, az étkezőben, a pincér felugrott a székről, és kezét ellen­ zőként használva kinézett az ablakon, homlokát szinte nekitapasztva a hideg üvegnek. Figyelte, ahogy elsuhannak, ő és a vonat, Auri krémszín kabátja mel­ lett. Álldogált egy darabig, majd megigazította zakóját, visszaült, szembe az uta­ sával, és kérte, meséljen tovább a munkájáról. Koska ezalatt belépett a mosdóba, vizet fröcskölt az arcába, nyakát is bened­ vesítette. Mire visszaért a folyosóra, a kisfiú ott állt a fülke előtt. Megsimogatta a gyermek fejét, és intett neki, hogy kövesse. Amikor a folyosó fordulójához értek, egy riadt arcú, nagy szemű nővel találták szembe magukat. Amint meglátta a gyereket, nyomban letérdelt mellé és átölelte, mosolygott, hát itt van, hát itt van, mondogatta neki, és nyugtatta, simogatta, noha a fiúcska nem látszott ijedtnek. Tudja, beteg a gyerek, magyarázta Koskának, szeme fénye, nem szabad egye­ dül hagyni, de elszundíthatott, mert mire körülnézett, a fiú nem volt sehol. Semmi ok az aggodalomra, mondta Koska az anyának, vele volt végig. Mi baja van a gyereknek, kérdezte. Nem szabad egyedül hagyni, ismételte a nő, könnyen árthat saját magának. Nem ebben a világban él, a veszélyekre nem figyel, semmire sem figyel, a körü­ lötte levő dolgokat nem érti, nem is látja, csak nézi. Beszélni sem tud szegény, csak szavakat képes ismételni, amiket mondanak neki. Köszöni Koskának, hogy vigyázott rá, sosem lehet tudni, mi történik egy ilyen helyen, mint ez a vonat. Ennyit mondott az anyuka, és ölelte, puszilta a gyereket tovább, majd meg­ fogta a kezét, és elvezette. A vonat lassított, sípolni kezdtek a fékek, állomás közeledett. Koska tompultan állt a folyosón, saját kezét nézte. Görbítette-egyenesítette az ujjait újra és újra.

Korábban: Már megint elment, mondta a nő a telefonba, hiába kérlelte, elment, és mindig csak elmegy. Úgy látszik, nem bírja elviselni az ő közelségét, és csak az alkalmat lesi, hogy távol lehessen tőle, őrjítő, már nem is tudja, mitévő legyen. Pedig ő mellette áll mindenben, mégsem kérheti meg semmire, annyira sem, hogy le­ gyen mellette, amikor szüksége van rá. Most azt mondta, elmegy kávézni, mert nem bír aludni, de hát könyörög ő, ha már úgysem tud aludni, nem mindegy, hogy iszik-e kávét vagy sem? Az jutott eszébe, nem tudja, jó ötlet-e, vagyis in­ kább: tudja, hogy rossz ötlet, és az alkalom sem megfelelő, de meg kell tennie, hogy rájöjjön a hülyéje, mennyire fontos, hogy mellette legyen. Azt fogja monda­ ni neki, amikor visszajött a kávézásából, azt fogja mondani neki, hogy megerő­ szakolták. Megtépázza egy kicsit a ruháját, hogy úgy tűnjön. Nem, ne is próbálja őt lebeszélni senki, ezt muszáj megtennie, fontos. Nem is érti maga sem, miért, de úgy érzi, fontos. Látni akarja, mi történik.

1045

BORBÉLY

SZILÁRD

Az alkalm azott dala Mert mindenki alkalmazott, Olyan világban élünk, A szolgáltató szektorban Csak szerepet cserélünk: A patikában a Fodrász Vásárolja a gyógyszert, A Széplány este a stexért Postásra húz fel óvszert, A Fodrász hajat bodorít A Széplánynak jó pénzért, A Postás számlát kézbesít És nincsen benne részvét, S a Patikus, ha csődbe jut, Még elmehet Postásnak, S a Széplány, hogyha megcsúnyul, Beáll majd tán Fodrásznak, És jönnek majd a friss husik Óvszerért patikába, És lesznek újabb Postások, Akiknek mindig á ll a'... Mert mindenki alkalmazott, Olyan világban élünk: A szolgáltató szektorban Csak szerepet cserélünk.

1046

A bérem ber dala Hajdanán a bérmunkás, bérbe adta a munkáját. És úgy hívták, hogy proletár, mert csak gyerekeket csinált. És nem volt testamentuma, mert nem maradt nagy fundusa. Szegény volt, sovány, egyszálbél, ki soha semmit nem remél. És a Cityben akkor járt, ha „Munkát, kenyeret" kiált. És nem vót végrendelete, mert nem vót néki semmije. A Tőkével addig harcolt, amíg még néha munka volt. De a tőkéseké a gép, s a munkát gépek elvették. És nem kellett a munkája, elküldték hát a csudába. Az ember roppant furcsa lény, kibérelhető a szegény. Ha nincsen többé bérmunka, kibérelik fogyasztásra. Az emberbérlemény, fogyasztógép szegény. És kövér lett a proletár, hisz a tőkének kell a háj. Mert testét vették most bérbe, invesztáltak a végbélbe. A fogyasztásra bérelték, és gépekkel megetették. A Béremberbe költözött az árfolyam, és felszökött; és reklámokkal megtömték, hogy fogyasszon, mert ő lett gép! A Béremberből így lett gép, hogy szolgálhass' a Tőkét. 1047

A kölcsönkérő dala Kihez forduljak mostan nagy bajomban? Felhívom a régi társaimat nyomban. A barátság, az összeköt örökre, emlékezünk a megivott sörökre... Vagy azokat, akiknek kölcsönöztem, mikor ők voltak szorult helyzetükben. Még akkor is, ha sajnos sokat kértem. De „pénz beszél!" És akkor én beszéltem. Vagy volt feleségem, ki volt az üzlettársam, megcsalt csúful és meglopott busásan? De én se hagytam magam, a kurva'nnyát, megrugdostam, akár egy focilabdát. Volt szeretőimhez is fordulhatnék, kis kölcsönt talán tőlük is kaphatnék. Csak ne kaptak voln' annyi rosszat tőlem. most könnyebb volna nekem jót remélnem. Sosem gondoltam, hogy eljön az óra, mikor fizetni kell, s nem csak bemutatóra. Ha számláit most benyújtja mindenki, Engem a börtöntől nem ment meg semmi.

1048

BERKŐ

MÁTÉ

Pirula Apám vígan énekelt - a párttal, a néppel felvonult, s piros-fehérzöld krepp-papír mellé csákócsúcsomba egy vörös is szorult. Kis kezekkel embert rajzoltam lemezajtóra, súlyt emelt. Plecsnit viselt egyszín ingén, mint én otthon; Karc Marcival voltunk kiváló dolgozók. „Már csak játék - mondta Apu, és pólómra tűzte meg tilos", majd rigára ült, „a berregő vacakra", megkezdeni egy új műszakot. „Senki se hitte, hogy csak így, ilyen hamar! A pénzt mind elvertük, tietek lett a kamat."

Vörös hervadás Miért is lenne mentség az eljövendő élet, ha a minden elvonult, s az egykor létező kontúrtalan semmivé lett.

1049

Nem döngetek falat, csak zárt öntvényt hallat a századelő, s munkadalt mormolnak amott, elhagyott esztergapadok. Pang a műhely, kifosztva a gyár. Ahány szerszám, annyi zsebben. A múlt képe feldereng egy lehullott olajcseppen. „Hogy ment a munka hajdan, régen volt ezelőtt, egymást ugrató kajla fúrógép-kezelők..." A vasra rozsda kúszik, az új vevőig zárja a lakat. Nem lépked csapatnyi bakancs a poros padlón... s hiányol újabb bejegyzést a gondos brigádnapló.

1050

KIBÉDI

VARGA

ÁRON

A nép Ismeretlen tettesek a törékeny háztetőn, járókelők tömege gyanútlan utcákon, felismerhetetlen szerelmesek az üres pincében, korbácsos idomárok minden harmadik utcasarkon, türelmes rendőrök a dübörgő körutakon, haszontalan kereskedők a piszkos sátrakban: és megboldogul a nép, az istenadta nép.

Végigjárom gyors léptekkel a mulandóságot, életem szegélyét gondosan elkerülöm: egyébként viszont a gyanútlan haladás mestere vagyok, mesterségem a mozgó élet felfedezése. Hatékony menetelés az örökkévalóság felé.

Számtalan A szám nem számít, a páratlanokat hol kiiktatták, hol letakarták. Ő sorakoztatja fel Őket, Ő: rendszeresen. Ötöl-hatol, csütörtököt viszont nem mond. Inkább azt, hogy: hárman, mint a szentek a teológiában, vagy a világháborúk; négyen, mint a négylábúak; heten, mint a gonoszok; kilencen, mint a kincskeresők, vagy akár a kintornázók. A számolást egyszer befogják tiltani. 1051

SZOLCSÁNYI

ÁKOS

A plüssm aci Nem kell részleteznem a bizalmát, így azt sem, miért hallgatom el a nevét. Ó sehogy se hív engem, talán még mindig azt hiszi, csak egy van belőlem. Ne nevessétek ki, hisz a bátyja bezzeg okos, annak tart, ami vagyok, ennél rosszabb egy plüssmedvével nem történhet, egyszer veszekedtek, és Ő elment, a bátyja áthívta a barátait, középre ültettek, és rám verték a muris kis kamaszdákójukat, persze, nem nevettem, csak ez a mosoly volt akkor is a számon, megváltoztatni hogy is tudnám, de tavaly nyáron beleegyeztem egyetlen mondandómba, napos délelőtt volt, a gyerekek táborban, a szülők fél órán át unszolták egymást, munkába kell menni, szeretem őket, de örültem, amikor végre elmentek, a sarokban ültem, ahonnan látni utcát, eget, hifitornyot és dohányzóasztalt, délután feltörlik a port körülem, gondoltam, talán a bátyék mocskát is észreveszik az arcomon, és lemossák, de ha nem, úgy is jó, egy egész nap egyedül, azóta többen dicsérik a mosolyomat, ez nem elég, mert semmi sem valamennyi, ez ilyen.

M egism erjük a következmény szót Nagyapánk sosem tévedett, az ilyeneket már akkor is utáltuk, őt nem, vele csak nem beszéltünk érzésekről, pedig erre várt, talán, hogy kinevessen minket onnan, a szív felől is, de szörnyűnek elég volt a másnapossága, nem kértünk ágya szagából, 1052

pedig büszke volt rá, milyen egyéni, akkor még nem tudtunk fölényeskedni, hogy szükségből erény, kevertük a szólásait, savanyú a szőlő, mondogattuk aki másnak vermet ás helyett. Az utolsó trükkje az utolsó nála-alvás is volt, amelyiktek tovább marad fenn, egy órával később ébresztem, somolygott nagyapánk, de félóra múlva belealudt a kísérletébe, másnap is mi keltettük, morgott ránk, már nem vagyok a régi, mondta apánknak, hozzá is ez volt az első nem-após mondata, többet nem bíztak nagyapánkra, az ő korában a szégyen már veszélyes következményekkel járhat, mondták.

Az őr A sírköveinken nincs arany, lakk, fényképet védő üveg: semmi nem csillog, semmit nem lopnak. Ha szél vagy ember kimozdít egy kopjafát, az sem botrány, korai lehetne, de itt semmi sem korai. Megfigyeltem, hogy az eső munkája lekerekítés, a szögletes tömbök ötvenéves korukra, mint az írógépen a pont, a keresztek két tengelye, mint a szivacsdeszkák, amikkel úszni tanulnak a gyerekek. Pár éve úgy volt, szupermarket épül a szomszédban és a telkünk lesz a parkoló, meglepődtek, amikor én is aláírtam a támogató ívet, és még jobban, amikor elmondtam, kenőpénzre sem volt szükség, aztán az egészből nem lett semmi, talán a mi kerületünknél is olcsóbb volt egy másik, én csak azt hiszem, közülünk nem kísértett volna senki.

1053

FABÓ

KINGA

Beszélgetnek: a Hölgy és a Halál (Baba bömböl. Jön valaki.) -H á t maga ki? (Vacsora és feszült hármas.) - A Halál vagyok; megismersz? Már jártam itt. Igaz, másik alakomban. A távollétemben szoktam megesni. Akkor jó voltam; most nem? Gyere már! - Megy a rosseb. Csak a holttestemen át. - Nem mondod?! Rosszkor jöttem volna? Egyáltalán van tested? -N em mondja?! ...Ha megestem. - Egyáltalán jöhetek én jókor? Nem mondom. Ritkán hívnak önszántukból. Te sem hívtál. Jöttem magam. Régóta szemmel tartalak. Amennyit az életemből beléd öltem! Kész öngyilkosság! Kaput. A belőlem átment töltet nem robban; holtpontra jut. Bepöccintem. Mellétrafa? Az nem lehet. Árnyék vagy már; mire vársz még, vén satrafa? (Így a Halál. Korteskedik egyfolytában. A Hölgy már nem. Holtteste a válasz.)

1054

DEMÉNY

PÉTER

„MÖGÖTTÜNK FORRT A MÚLT" Az utazás tematikája Balla Zsófia költészetében A következőkben arra keresem a választ, hol és hogyan furakodik be az irónia Balla Zsó­ fia költészetébe. Az irónia nem „rontóeleme" ennek a lírának, tehát meglátásom szerint nem lehet a „posztmodern irónia" szintagmával jellemezni, amennyiben ezen azt értjük, hogy a szövegben minden „általánosan relatív", s hogy egyetlen kijelentést és képet sem lehet helyesen érteni, ha nem fogadjuk el ab ovo az irónia folyamatos jelenlétét. „Az önreflexiót említeném, az ironikus önreflexiót; a humort és az iróniát nem kever­ ve egyébként össze. Sok mindent el lehetne erről a másfajta szellemi irányultságról és ma­ gatartásról mondani. Egyrészt kiábrándultabb, de kiábrándultságában játékosabb is, könnyedebb is. Sokkal többféle nyitást tesz lehetővé." És még egy fontos állítás ugyanab­ ban a válaszban: „Az individuum megnövekedett szerepe meghatározó a létünkben (...) Nem a mindennek alárendelő kollektivitás (...) rendkívül korán kiábrándultunk a kollek­ tivizmus utópiájából. Mi egy másfajta utópiát hajszoltunk; azt hiszem, távolabbra vetet­ tük a tekintetünket: (...) a lehető legnagyobb emberi szabadságra."1 Az idézet azért fon­ tos, mert Balla Zsófia öndefiníciói közé tartozik: Martos Gábor kérdése arra vonatkozik, miképpen határozná meg a költő a harmadik Forrás-nemzedéket, melynek tagja, és miben látja annak a másodiktól megkülönböztető vonásait. Látjuk, milyen hangsúlyos szerepe van az önreflexiónak és az iróniának, s ezzel összefüggésben a kollektivitástól való elhatáro­ lódásnak. Nyilvánvaló, hogy az az alkotó, aki elfogadja „a kollektivizmus utópiáját", a referencialitástól sem határolódik el olyan határozottan, hiszen annak létezését önnön lé­ tezése legfőbb zálogának érzi - gondolhatunk például az erdélyi magyar irodalom egyik emblematikus művére, Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című opusára, amelyben minden a referencialitástól függ, azon múlik és az által „üzen". Vizsgáljuk meg először is Balla Zsófia PaterNoster című versének két változatát. Ez a vers úgy jeleníti meg a pálya két szakaszát, hogy első változata a referencialitást mozgó­ sítja, míg a második az areferencialitás, s ilyenképpen az általános befogadhatóság irá­ nyába tér el. „Géza ezt úgy írná: »Egek! / azt gondoltam, délután átmegyek / Bretter Gyurihoz« / át is mentem / egy lefele fordított sírkerten / s rátaláltam. Felöltőben, fa alatt / kuporgott, körülötte egy csapat / varjú, tanítvány, kolduló barát, / mind egyetlen s igaz. Gyurin a kabát / olyan bő volt, hogy sírni kellett. / Gazsi most ott állt Guszti mel­ lett, / hátrább haragos Sándorok." Ez az „eredeti" szöveg, amely 1980-ban jelent meg a Második személy című kötetében (Kriterion, Bukarest). Az élmény közelsége miatt (Bretter György kolozsvári filozófus, többek szeretve tisztelt mestere 1977-ben halt meg) a vers rendkívül személyes, és a személynevek emlegetése okán meglehetősen belterjes is. Némi filológiai kutakodással meg lehet állapítani, kikről is van szó (Molnár Gusztáv, Szőcs Géza, Tamás Gáspár Miklós stb. nevét sorolhatnánk), ám a mű tere ennek ellenére szűken családias. „Valaki úgy írná: »Egek! / azt gondoltam, délután átmegyek / Bretter Gyurihoz!«, / át is mentem / egy lefele fordított sírkerten / s rátaláltam. Felöltőben, fa1 1

Martos Gábor: 1994.19 és 20.

M a r s a l l b o t a h á t iz s á k b a n . A F o r r á s h a r m a d i k n e m z e d é k e ,

Erdélyi Híradó, Kolozsvár,

1055

alatt / kuporgott, körülötte egy csapat / varjú, tanítvány, kolduló barát, / mind egyetlen s igaz. Gyurin a kabát / olyan bő volt, hogy sírni kellett. / A vetélytársak most egymás mellett / álltak s egyéb haragosok. / S a Házsongárdban sátorok, / gyors-győzők, laci­ konyhák körbe, / körhinták vártak a népre, / ószövetségi vigasság. (...) Arrébb sült már a mititej." Az Ahogyan élsz című kötetben (Jelenkor, Pécs, 1995) megjelent változat feloldja az előbbi belterjességét, „Géza" helyett „valaki" említődik a versben, s a többiek is kike­ rülnek belőle. Marad „Bretter Gyuri", akinek a haláláról szól a szöveg, s akit ugyanakkor nem lehet sem kivenni, sem behelyettesíteni, és megmarad a Házsongárd, amely viszont egyszerűen a kolozsvári temető neve. A sírkerté, amely már az első versváltozatban „lefe­ lé fordított", tehát inkább egy képeslap jelentésmezejét tárja fel, mint egy földrajzi helyét. A név nélküli „tanítványok" biblikussá és fenségessé, a „képeslaposság" viszont szemé­ lyessé és humorossá teszi a történetet, anélkül, hogy az túlságosan személyes lenne. Ha még egy pillanatra visszaidézzük az említett kollektivitást, az abban élő és abban hívő al­ kotóban mindig működik annyi dac, hogy úgy érezze: a szövegét érti, akinek értenie kell, aki pedig nem tudja értelmezni, az hiába is igyekszik, tehát kár lenne bármit is megvál­ toztatni. Az átírás valószínűleg összefügg az 1989-es romániai eseményekkel. Az „új világban" rádöbbenhetett a költő, hogy Bretter György neve egyre szűkebb körben jelenti majd azt, amit a diktatúra zárt levegőjében, bár az is elképzelhető, hogy csupán az idő múlása és Balla Zsófia átírási gyakorlata teremtette meg a későbbi variánst. Akárhogy is történt, a referencialitás a személyes areferencialitásnak vagy inkább egy ravasz referencialitásnak adta át a helyét, egy olyan történetnek, amely bár éppen a be­ szélővel esett meg, valójában akárkivel megtörténhetett volna, s ebben az olvasói benyo­ másban a nevek kihúzása jelentős szerepet játszott. Ennek a törekvésnek egy másik irányát figyelhetjük meg a Mi volt jó Pécsen? című vers­ ben.2 „Az új időknek könnyű mámora, / az együtt töltött, nagy szilveszterek. ."- indul a szöveg kevéssé konkrét, inkább „általános" helyzeteket megidézve. A harmadik sortól azonban elkezdődik mindaz, ami individuális, ami csupán a beszélő élménye lehet: Tettye, Koszta Gabi, a karamellás sütemény, „rémálmom délután", „Marci kandúr", papírtrombi­ ta. A kollektív identitás megszokott, sodró, mindenkire érvényes referencialitása helyére olyan referencialitás lép, amely személyes vagy még inkább intim. A beszélő a saját emlékei által minden olvasójában a saját emlékeit hívja elő: mindenkinek van Tettyéje, Koszta Gabija, karamellás süteménye és a többije, épp csak nem ez a nevük. A vers érdekes teret alakít ki magának: az első két sor és még néhány („Mögöttünk forrt a múlt: előre / elnyert büntetésem, a katlan", a rakovszkys zárlat: „Az is létezik, amit még nem tudunk") tágas és elvont; a később megnevezett alakok, terek, események azonban olyan egyénítések, ame­ lyek az olvasó saját egyénítéseit szólítják meg. Balla Zsófia költészetének egyik titka, hogy ide-oda viliódzik a két minőség között, és a saját „kis" történeteit az olvasó kis történetei se­ gítségével mondja el, érezteti meg; a legjobb versekben nem bomlik meg ez a kényes egyen­ súly, a mérleg hol erre, hol arra billen, de sohasem zavaróan. Az irónia tehát olyan jellegű, mint ahogy Paul de Man próbálta definiálni: „...az úgy­ nevezett felsőbbrendűség pusztán azt a távolságot jelöli, amely minden reflektív tevé­ kenység alkotó eleme. Így a felsőbbrendűség és alsóbbrendűség puszta térbeli metaforá­ vá változik, mely az önmagára ismerő szubjektum szintjeinek diszkontinuitását és pluralitását jelzi, amikor az egyre határozottabban különbözteti meg magát valamitől, ami nem ő."3 Sok helyen a „térbeli metafora" inkább elvontan értelmezhető, Balla Zsófia 2 3

Jelenkor Kiadó, Pécs, 2002. 23. Paul de Man: „A temporalitás retorikája", in: A z ir o d a lo m e l m é l e t e i Janus Pannonius Tudományegyetem-Jelenkor Kiadó, Pécs, 1996. 39.

A h a rm a d ik tö rtén et,

1056

I .,

Thomka Beáta (szerk.),

költészetében viszont a lehető legkonkrétabban, s esetében a jelzőre esik a hangsúly. A síkváltás, melyet Hankiss Elemér elemzett szép tanulmányában,4 ebben a költészetben az irónia mozgását tükrözi. Mielőtt az iróniáról beszélnénk bővebben, ismertessük röviden ezt az írást. Szerzője abból indul ki, hogy a nem irodalmi, illetve az irodalmi jelsor közötti legfőbb különbség linearitás és periodicitás különbsége. „Nem az egymásutániság vagy nemcsak az egymásutániság, hanem az ismétlődés is alapvető viszonya a jeleknek. A de­ kódolásnál az olvasó tudata nem egyszerűen csak végigsiklik folyamatosan a jelsoron, hanem miközben halad az első jeltől az utolsó felé, bizonyos jelek, jelcsoportok arra kész­ tetik, hogy sorrendben korábbi jelekre, jelcsoportokra visszaugorjék, megismételje s csak azután haladjon tovább."5 A következő fontos állítás, hogy a „nyelvi anyag" a retorizálás révén válik irodalmivá. A továbbiakban Hankiss bőséges példákkal élve azt fejtegeti, ho­ gyan működik az a dekódolási játék, amelyet ő síkváltásnak nevez. Először József Attila híres sorait idézi: „s szívében néha elidőz / a tigris és a szelid őz" - s elmagyarázza, ezek megfejtésekor a befogadó tudatának egyrészt horizontálisan kell oszcillálnia, hogy az akusztikai azonosságot és a szemantikai különbözőséget megállapíthassa, másrészt vertikáli­ san, hiszen ez utóbbi különbségtételhez ki kell lépnie a jelsorból. További példák után, melyeket a mű- és népköltészetből, a regény és a drámairodalomból vesz, a szerző arra a következtetésre jut: „az esztétikumnak magának elidegeníthetetlen lényege ez a kettős­ ség, az ellentétes pólusok közötti állandó ide-oda villanás. Maga az esztétikum vibrál az elvont és a konkrét, a rész és az egész, a személyes és a személytelen, a külső és a belső vi­ lág ellentétes pólusai között - illetve pontosabban: akkor s csak akkor jön létre bennünk esztétikai-irodalmi élmény, ha a műalkotás hatására tudatunk elkezd vibrálni a valóság különböző síkjai, ellentétes fogalmai, kategóriái között. E vibrálást fejezi azután ki fogal­ milag egy-egy ellentétpárral, önellentmondással, paradoxonszerű definícióval az esztéti­ ka és az irodalomtudomány."6 Fentebb láttuk már, hogy az iróniához, legalábbis annak a Paul de Man definiálta vál­ tozatához, fogalmak jól megkülönböztethető párjaira, a valóság két jól elkülöníthető szintjére van szükség, ő-re és nem-ő-re, egy pontra, ahol a beszélő áll, és egy másikra, ahonnan szemléli önmagát. Innen is adódik a következtetés: ez nem a korinthoszi irónia, amely nemcsak hogy nem tapasztal különbséget a valóság különböző szintjei között, de nem is vágyik erre a különbségre. Az az irónia, amely Balla Zsófia költészetére jellemző, nem folyamatos szétszaggatás, nem a Parti Nagy Lajosra jellemző „fujvást elhibban a rend".7 Inkább egy ellentmondás vagy tehetetlenség feltárása: miközben a szöveg rendre törekszik, rendben reménykedik, minduntalan abba a felismerésbe ütközik, hogy a rend nem létezik, vagy nem vonható be minden egyetlen rendbe; csak rendek léteznek, s a re­ mény, hogy ezek a rendek mégiscsak megoszthatók valamiképpen. A személyes, intim, „kis" emlékek, élmények, tapasztalatok utalhatnak ugyan történésekre, amelyeket min­ denki megélt, de nem tekinthetünk el attól, hogy mindenki másként élte meg őket. A szilveszter, a költészet, a szülőföld, az irodalom nagy történetek, amelyekhez mind­ annyiunknak van köze, amelynek 'miként'-je különböző. Fentebb Rakovszky Zsuzsát emlegettem, úgy vélem ugyanis, hogy Balla Zsófia költé­ szete rokonságot mutat az övével, ami a filozofikusságot, az általánosítás vágyát illeti. Amíg azonban Rakovszky mindig a személyestől az általánosság irányába mozdul, a sze­ 4

5 6 7

Hankiss Elemér: „A népdaltól az abszurd drámáig. Az irodalmi mű egy alapvető strukturális mozzanatáról", in: uő.: A n é p d a l t ó l a z a b s z u r d d r á m á i g . T a n u l m á n y o k , Magvető Kiadó, Budapest, 1969. 41-83. I. m., 45. I. m., 81. Parti Nagy Lajos: S z ó d a l o v a g l á s . M i n t a m o n d a t o k n u l l a , Jelenkor Kiadó, Pécs, 1990. Fülszöveg.

1057

mélyes által mindig valami egyetemes érvényűt próbál közvetíteni (gondoljunk csak a babitsi ihletésű idő-ciklusra!), addig Balla Zsófia lírájában az egyetemes a személyes felé halad, relativizálódik. Ám e relativizálódás nem a töredékek, a párhuzamos változatok vagy a különböző identitások formájában jelenik meg, mint Kovács András Ferencnél, Parti Nagynál vagy Szőcs Gézánál, hanem melankolikus relativizálásban, amely ragaszkod­ na az egységhez, az egyértelműhöz, de belátja, hogy nem érheti el problémátlanul. Ha a Martos-interjú részletéből indulunk ki, meg kell állapítanunk: a kétely nélküli egység nem létezik vagy nem hiteles, ami pedig hiteles lehetne, az éppen azért nem elegendő, mert nem fogadhat be mindenkit. Többeket igen, mindenkit nem. Az emlék, az élmény, a tapasztalat olyan főnevekként érvényesek, amelyeknek a jelentését minden olvasónak magának kell kialakítania a szöveg utalásai segítségével. A síkváltás másik lehetősége vagy leírásának másik módja a kint-bent irányra, útra és visszaútra vonatkozik. A PaterNoster mindkét változatában tanúi lehetünk annak, hogy a „lefelé fordított sírkert" miképp teremti meg hirtelen a „bent" hangulatát, s e so­ ron túl mintha minden egyszerre zajlana kint és bent - természetesen ez is óvja a verset a pátosztól, s ez is a „ravasz referencialitás" felé mozgatja, amelyről már beszéltem. Most a benti tér, a benti intimitás, a zártság formáira és költői megteremtésére irányítanám a figyelmet. A Mi volt jó Pécsen? e tekintetben is jó példa. Az első szakasz után, a „nagy szilveszte­ reket" és Tettyét követően azonnal visszahúzódik a szöveg, „Koszta Gabiékhoz", a kara­ mellás süteményhez, a délutáni rémálomhoz és a negyedik szakasz erős indításához: „Jó volt felébredni idegen ágyon / délutáni homályban s inni egy kis vizet." Erősnek neve­ zem, mert idegen ágyon általában nem jó felébredni, nem szólva arról, hogy a jelző nem kíméli sem a beszélőt, sem a környezetet (lehetne például „baráti ágy" is). Aztán ismét „Széchenyi-tér", petárdák, palackok, papírtrombitálás és megint markáns váltás: „Mint­ ha nem is az idő váltaná mezét, / hanem egy lidérces gőzfürdőből köszöntene / ránk a feltámadás." A hatodik szakaszban pedig a város levedli „az ó, fekete szőrt"; innen már csak egy lépés Marci kandúr, a „kövér üstökös, / öt méterről vágódott az ölembe, - / kar­ ma nyomát még évekig viseltem." A nevetés „leütés nélküli labdajáték", és megül a gyo­ morban, mint a gipsz. A vers filozofikus zárását már idéztem. Oximoronszerű tehát a jó; olyan képek mesélik el, amelyek a főnevek révén a pozitív, a jelzők miatt azonban a negatív tengelyen helyezhetők el. A szöveg kétértelmű, a hato­ dik szakasz második részének kezdete viszont ismét a címre utal, most kijelentő mondat­ ban: „Szóval, ez volt jó Pécsen." Mintha inkább arról lenne szó, a beszélő hogyan próbálta jól érezni magát, mint arról, hogy ez valóban jó volt. Egy másik vers, amely beszédes abból a szempontból, hogyan éli meg e költészet be­ szélője a kivételesnek számító élményeket, Az ünnep előérzete.8 Ez a darab is a 'kint'-tel kezdődik („Egy hónap, másfél hónap / derengő idő..."), ám a harmadik és a negyedik sor már ebből a derengő időből fakad: „szomjas várakozás és / vízfoltos cipő." Ugyanazt figyelhetjük meg, mint az előbb elemzett műben: a hónap semleges terét a várakozás, a hajnal, a gyermekkor, a bizonyság, a győzelem, a mécs, a láng pozitívvá tenné, ha nem lenne a várakozás szomjas, a hajnal sötét és freccsenő, a gyermekkor keszeg s ha a mécs nem kútlánggal égne. Ilyen ambivalenciák teremtik meg a szakasznyi kérdés lehetőségét: „De mondd, miféle ünnep ez, / e szűrt fény, szúrt sebből szivárgott / szikra, mely sistereg, neszez / s szertezáporoz száz szilánkot?" Aztán ismét szív, karácsony, Hold, nő, győze­ lem küszöbe, gyertya, csillagok - másfelől viszont a szív hangtalan, a karácsony a „kopácsol"-ra rímel, a hold alatt „gyász zuhog", a nők úgy szülnek, mint a gyász, a győzelem küszöbén „halomra lőtt varjak" hevernek, a gyertyák a csillagok helyett égnek. A befeje­ 8

A harmadik történet, 29.

1058

zés pedig érdekes inverziót teremt, ahol a jelző pozitív, a főnév negatív jelentésű: „Naptá­ rában vakító szünnap. / Bársonyos hiány itt az ünnep." (Kiemelés tőlem - D. P.) Úgy is mondhatnánk: a vers egyetlen viliódzó síkváltás. A „közkörnyezet-kiskörnyezet" és a kint-bent közötti már elemzett ingázást az alliterációk is segítik; elég talán, ha a fentebbi négysoros idézetre figyelünk, ahol a sziszegő sz-ek valósággal szétfűrészelik a „tartalmat", s még inkább hozzájárulnak a karácsony kétértelműségéhez. De vissza még a kint-bent dichotómiájához. Nádas Péterről szóló egyik szép esszéjé­ ben Balassa Péter a következőket mondja: „Nádas, úgy hiszem, alapvetően konzervatív ízlésű és vonzalmú, ha egyáltalán használható még félreértés és rosszhiszeműség nélkül, esztétikai értelemben a konzervatív jelző. Ha ugyanis elnézzük, elképzeljük barna, sár­ gás, mélyszínű, derengő intérieurjeit, színeit, egészen eredeti térképzését, akkor egy ilyen formában sosem volt, dísztelen szecesszió (...), illetve egy sosem volt, világpolgárbiedermeyer metszet vagy életkép tűnik fel előttünk. Igazán szépen és konzervatívan be­ rendezett és rendezett intérieurökben lehet igazán nagyokat szenvedni, széthullani, meg­ világosodni és egyéb nagyokat művelni..."9 Tekintsünk most el attól, mennyire és milyen érvekkel lehet ma, 2009 tavaszán kon­ zervatívnak nevezni Nádast, és tekintsünk el a jól hallható („egyéb nagyokat művelni...") iróniától is. Állapítsuk meg inkább, hogy Balla Zsófia elemzett verseiben is láthatók ente­ riőrök, megjelennek metszetek, s ezek ugyanolyan „derengők", mint a Nádaséi. Tehát miközben a kinti, a nagy környezetet is leírja, a költő szövege is visszahúzódik a 'bent'be, Pécs ünneplő városából az idegen ágyra, a „derengő időből" (!) a vízfoltos cipőhöz. Ezek a művek minden bizonnyal a költészetnek a prózától eltérő, elliptikusabb jellege s az erre a költészetre jellemző jegyek miatt nem drámaiak, nem keltik a széthullás, a meg­ világosodás „és egyéb nagyok" hangulatát. A Balla-féle líra, mint mondottuk is már, me­ lankolikus inkább, visszafogottan szenvedő és elsősorban a beszélőre vonatkoztatott. Az irónia éppen ebben a személyességben rejlik, amely szinte kínosan vigyáz arra, ne tegyen általánosító, mindenkire érvényes kijelentéseket. A lehető legnagyobb emberi szabadság csak a lehető legszigorúbb személyes iróniával érhető el. Ennek a szigorú személyes iróniának talán a referencialitáshoz is lehet köze, ahhoz az életrajzi tényhez, hogy Balla Zsófia 1993-ig Kolozsváron élt, 1989-ig egy olyan diktatúrában tehát, amely nem engedte utazgatni állampolgárait. Általában nem vagyok a referencialitás híve, nem rajongok az olyan elemzésekért, amelyek minden ok nélkül az író lexikonadatai­ hoz fordulnak, és ezek alapján magyarázzák a művet. Ez a referencialitás azonban, amelyet most vontam be az értelmezésbe, véleményem szerint nem üres, közömbös, hanem telített, ak­ tív, hiszen nemcsak nyoma, hanem jelentése is van az életműben. Pontosan az 1993-as Egy pohár fű című kötetig kell várni, hogy más helynevek is bekerüljenek a versekbe, mint az er­ délyiek vagy a magyar irodalom „hely nélküli" helynevei (például Rodostó az Epiló­ gusban). A Vörös csík, vékony vérfonál című vers egy „igazi" utazásról szól. Kérdés természetesen, mit jelent ebben a lírában az „igazi utazás"? Balla Zsófiánál referencialitás és areferencialitás egyensúlya az utóbbi javára borul fel: ahogy Pécsett az volt jó, ami személyes, ami sajátos, ami csak a beszélőre tartozik, ugyanúgy mindenütt az lesz a jó vagy inkább a jelentős, és verssé a verset az a feszültség teszi, ahogy a szereplő folyamatosan a belső világ felé mozdítja a külső világ sajátosságait, vonatkozásait, élmé­ nyeit. Az igazi utazást ebben a költészetben kizárólag a belső utazás jelenti.

9

Balassa Péter: „Hangfekvések. Nádas Péter művészetéről", in: uő.: É s z j á r á s o k é s f o r m á k . E l e m z é s e k Tankönyvkiadó, Budapest, 1985. Műelemzések kiskönyvtá­ ra. 231. és k rit ik á k ú j a b b p r ó z á n k r ó l 1 9 7 8 - 1 9 8 4 ,

1059

ÁGOSTON

ZOLTÁN

AZ ELÉRHETETLEN MINŐSÉG Thomka Beáta köszöntése

„ n e m v o lt b e n z i n e s e t t a z e s ő e g y ik z e n e e lm é le t e t ta n u lt b e lg rá d b a n a k a t o n a i b e h ív ó e lő l m e n e k ü l t i r o d a l o m e l m é l e t e t t a n ít o tt ú j v i d é k e n ú j é le te t in d u lt v a la h o g y e g y b e e s e tt a k ettő ú j é l e t e t i n d u l t é p p e n k e z d e n i a m á s ik é s c s o m a g ja ik k a l v a l a m i n t h á r o m l á b ú v iz s lá n k k a l m e g e g y lá d a s z ő lő v e l n ek iv á g tá l v e lü k a h a tá rn a k "

Tolnai Ottó: A pesti partvis

Thomka Beáta puritán, szemérmes tudós, akit hivatásának gyakorlásában nem a terep uralásának ambíciója, az én tudatos vagy reflektálatlan kiterjesztése, a személyesség ma­ gamutogató jelenléte jellemez. Ha jól látom, majd hatvan év kellett hozzá, hogy - legutób­ bi, Prózai archívum című kötetében - olyan írást közöljön, amelyben a tudományos pályá­ ját kezdetben meghatározó környezetet, illetve a folyamatosan újramondott és ezért állandóan változó narratívaként értett saját identitást témává emeli (A kulturális azonosság poétikája). Persze ez sem öncélúan történik, hanem mert az általa tapasztalt identitásvi­ szonylatok plasztikusan példázzák a nem monolit módon, nem egyszer s mindenkorra meghatározott és lezárt formában elképzelt kulturális önazonosság esetét, tehát tanulsá­ gokkal szolgál a narratív identitás elméletének megértéséhez. E változó és dinamikus identitásfogalom háttere az egykori Jugoszlávia, „a valamikori többcentrumú, regionális és mikrokultúrák sorát ötvöző ország", amelyet a politikai és gazdasági érdekek mellett a valóságos, konstruált államnyelven túli „nyelv nélküli közös nyelv", valamint a „több­ szólamú, alternatív kultúramodell" éltetett. Csakis kérdésre válaszolva fedte fel ennél konkrétabb formában az önéletrajz egy-egy releváns momentumát, így a családi környezet és a szülőhely inspirációit. Ebből idézek néhány sort: „Kivételes körülménynek tekinthetem Édesapám átfogó, európai humán műveltségét, soknyelvű könyvtárát, intellektuális igényességét, valamint azt, hogy egy alföldi telepítésű, archaikus vonásokat átmentő református közösségben, egy négy-öt­ ezer lelkes bánáti magyar faluban növekedhettem. Az anyai magyar-szerb és az apai két­ nyelvűség, a magyar-német származás mellett apámnak a két világháború között Fran­ ciaországban, Berlinben, Budapesten töltött évei és tanulmányai meghatározták értelmiségi nevelődésem irányát." (Ménesi Gábor interjúja, Jelenkor, 2007/11.) Bizonyára többeknek meglepő, de a vajdasági kisebbségi kultúra helyzetét - már in­ kább a hatvanas, hetvenes évek idejében - Thomka Beáta nem a peremiét állapotaként írja le, hanem a magyarországi szellemi lehetőségeknél szabadabb viszonyokra helyezi a hangsúlyt. „A kortárs folyamatok méltányos kritikai értékelésében ugyancsak szabadabb mozgásterünk volt. A magyarországi irodalom mellett ez az elméleti gondolkodást is érintette, amelynek Jugoszlávia különféle kulturális központjaiban mindenkoron kiemelt

1060

figyelmet szenteltek. Irodalom- és művelődéstörténeti jelentőségű magyar kezdemények olvashatók az újvidéki kiadványokban, melyeknek méltányolása mindmáig hézagos a szakmai tudatban Magyarországon." (u.o.) Az idézett szövegrész utolsó megjegyzését sem feledve, mely halk szavú bírálat a hazai irodalomértés számára az egykori Jugoszlávia-beli újító irodalmi gondolkodás integrálatlanságát illetően, most egy másik elismerem: triviális - mozzanatra hívnám fel a figyelmet. Számomra Thomka munkássá­ gának mindmáig egyik legimponálóbb és leginkább irigylésre méltó jellemzője az a ter­ mészetesség, ahogy a magyar irodalmat vizsgálván nem pusztán a kortárs nyugat-euró­ pai irodalomelméleti tapasztalatokat, de a volt Jugoszlávia rendkívül gazdag szépirodalmi és teoretikus anyagát is elemzései támpontjaiként használja. Ivo Andrić, Miroslav Krleža, Danilo Kiš, Mirko Kovač, Filip David vagy David Albahari művészete éppolyan magától értetődőséggel jelenik meg gondolkodásának erőterében, mint Viktor Zmegač vagy a nála nemzetközileg jóval kevésbé ismert teoretikusok munkássága. Úgy gondolom, visszanézve a tágasság iskolája volt ez, Thomka Beáta nevelődésének fölcserélhetetlen többlete. 1968-tól az Új Symposion rendszeresen közli kritikáit. Induló kritikusi gyakorlatához, egyszersmind a korábbi prózai beszédmódokat megújító művek elemzéséhez azonban, úgy érzi, nem ad megfelelő fogalmi hátteret a magyarországi - még a század eleji poéti­ kákban gyökerező - irodalomelmélet. A korabeli francia szellemi élet radikális változásai ragadják meg figyelmét, mindenekelőtt a Tel Quel és a Poétique köreinek teljesítményei. Az Új Symposion vonzáskörében tevékenykedve természetes módon adódott a Tolnai Ottó életművére irányuló kutatás. Ám az sem a véletlen műve, hogy miért épp Mészöly Miklós lesz a másik „hőse", akinek művészetéről szintén monográfiát ír majd. Már első tanulmánya - 1969-ben - a Saulusról szól. Mészöly művei iránti érdeklődése nyilvánvaló­ an összefügg azzal a ténnyel, hogy a magyar próza akkori jelentős alkotói közül az övé mutatta a legerősebb affinitást a kortárs nyugat-európai poétikai megoldások meghono­ sítására, önnön poétikai gyakorlatának - a magyar irodalmi hagyományok figyelembevé­ telével történő - állandó megújítására. Ez az életmű volt tehát az, amely Thomka új szépirodalmi és elméleti kérdésekre nyitott érdeklődését leginkább párbeszédbe tudta vonni. A fragmentáris írás, valamint a rövidtörténet - amely a regény, az elbeszélés, a novel­ la bevett prózai műfajai mellett újonnan keletkezett - vonják magukra figyelmét mint olyanok, amelyek a huszadik századi tapasztalat kifejeződésének autentikus irodalmi formáiként jöttek létre. Tovább azonban nem folytatom pályájának vázlatos ismertetését, elég legyen annyi, amit Takáts József mondott róla egy laudációban: mindazoknak meste­ révé vált, akik manapság magyar nyelven irodalomértelmezéssel foglalkoznak. „Mert ha közülünk bárki regényt, novellát vagy rövidtörténetet értelmez, beszédében ott kell hogy működjön mindaz, amit a prózapoétikáról és narratológiáról megtanult, s erről magyarul a legtöbbet az elmúlt húsz évben Thomka Beátától lehetett tanulni." („Az értekező dicsé­ rete", Jelenkor, 2003/9.) S itt feltétlenül szóba kell hoznom Thomka meg nem rendülő hitét az elvégzett munka értelmében, melyre bizonyság lehetne a kiterjedt életmű maga, de még inkább az egyes szövegek gondolatmeneteinek ethosza. Nem kérdés tehát, hogy Thomka Beáta elméleti munkáját tudományos diszciplínaként érti, amelyre a hagyományos humaniórákon ala­ puló s a szellemtudományokra jellemző sajátos szabályok érvényesek. Miközben tehát nem osztja Feyerabend cinikus elméletfelfogását, tudományhite soha nem billen át az aka­ démiai hang institucionális magabiztosságába, kételynélküliségébe. E magatartás integ­ ráns része a tanári tevékenység, amely maga is az önmegértés, az önnevelés egész életre szóló programjába illeszkedik. Tanári hatásáról Angyalosi Gergely ekképpen írt a Beszél egy hang című kötetéről szóló méltatásában: „Ma már az egész országban találkozhatunk Thomka-tanítványokkal, akiket arról lehet felismerni, hogy rendkívül tájékozottak elmé­

1061

letileg, ugyanakkor távol áll tőlük, hogy az irodalmat a teoretikus felismerések 'visszaigazolására' használják csupán. Őrzik a műélménnyel való eleven, szerves és min­ dig mélységesen individuális kapcsolatot. Ez azt mutatja, hogy a Thomka-iskolából nem 'kiónok', hanem szabadon és egyénien gondolkodó fiatal irodalmárok kerülnek ki, akik minden szükséges szakmai eszköz birtokában építik fel saját stratégiájukat." (Jelenkor, 2002 . / 11 .)

Thomka Beáta Magyarországra kerülése után Pécsett telepedett le, az egyetem böl­ csészkarának tanára mindmáig. A Jelenkor folyóirat jellegadó teoretikus szerzőjévé vált, s egyben a lap szerkesztő bizottságának tagjává. 2002-ben a lap nívódíját, a Szinnyei Júliadíjat is elnyerte. Persze nem lenne illő a részemről, ha megkísérelném (Pécsnek? a Jelen­ kornak?) kisajátítani Thomka Beáta munkásságát, mely az egyetemes magyar kultúra ré­ sze. Csak azt próbálom szavakba önteni, mennyire nélkülözhetetlen a jelenléte, a szellemi és emberi kisugárzása a Jelenkor szerkesztőinek, s hasonlóképpen a pécsi egyetem magyar tanszékei munkatársainak, valaha volt összes doktoranduszának. A szikárság esztétikája címmel írt egy ízben Mészöly Miklósról. Tudományos szövegei­ nek esztétikájában maga is e Mészölynél kimutatott szikárság ihletésében alkot. Ez azon­ ban nem jelent valamiféle egydimenziósságot, gondolatmenetei nagyon is gazdag ta­ pasztalatot, tudást sűrítenek össze, s egyáltalán nem előre lefektetett síneken haladnak mind kreativitásának, mind a különböző tudományágakban megszerzett ismereteinek köszönhetően. Ezért is volt különösen megragadó számomra, amikor kérdésre válaszol­ va egy ízben az esszéről mint „elérhetetlen minőségről" beszélt, nyilvánvalóan önkriti­ kus felhangokkal. E ponton lehetetlen volt elsiklani az elégedetlenség fölött, ahogy a „szemlélet, tudás, tapasztalat és érzékiség" együtteseként meghatározott esszé-formálás­ hoz képest saját gyakorlatában valamiféle hiányra utal. „Ma több levegője lehetne, van is világszerte, ám mifelénk a szaknyelvi puritanizmus eszménye száműzte az irodalmi megszólalásmódok köréből. Kiváló írók és esztéták művelik ebben az átmeneti időszak­ ban, míg tetszhalott állapota után vissza nem szerzi méltó helyét a fogalmi, narratív és metaforikus beszédmódok kereszteződésében születő formák között." Nem áll szándékomban szobrot faragni az ünnepelt ről, arról nem is beszélve, hogy ő maga az efféléket olvasván milyen kényszeredetten feszeng majd, s csak a tapintata aka­ dályozza (talán), hogy ki ne mondja: ugyan már, ez marhaság. Ezt igazán nem kellett vol­ na, dohogja inkább helyette szeretettel. Meglehet, ha valaki nem ismeri személyesen, an­ nak e „tisztes kompilátumból" túlzottan komoly alak körvonalai bontakoznak ki. Ám barátai, ismerősei gyakran látják nevetni, oldottan viselkedni társaságban. Ismerik segí­ tőkészségét, kollegialitását, nagyvonalúságát vagy azt a sztoikus nyugalmat, máskor csúfondáros flegmát, amellyel az élet visszásságait tudomásul veszi. S hogy ezt írom, jut eszembe a kérdés: vajon hova kerülhetne az a kép egy tudós méltatásában, amint a szerb-horvát háború idején néhány személyes holmijával éjjel menekül (egy katonaszö­ kevényt szállító autóban) Magyarországra, a vezető melletti ülésen egy szobanövénnyel osztva meg a helyet. Ki tudja, talán egyszer majd sikerül ezt a tapasztalatot esszében megformálnia. Thomka Beáta 2009 tavaszán Széchenyi-díjat kapott. Utalva arra az egészséges vélekedés­ re, mely szerint nem a díj minősíti az embert, hanem a díjat minősíti, kik a birtokosai, azt mondom hát, hogy a Széchenyi-díj azóta még szebben fénylik, amióta az egyik legaláza­ tosabb és legnagyszerűbb magyar tudós, a hatvanéves Thomka Beáta elnyerte.

1062

HELLER

ÁGNES

A BIRODALMAK ÉS A DEMOKRÁCIA ESÉLYEI A MODERNITÁSBAN 1 Majdnem kétszáz évvel ezelőtt Hegel a következő mondatot írta le a Jogfilozófia előszavá­ ban: „Hic Rhodus, hic saltus. A jelent megérteni, ez a filozófia feladata. Ugyanolyan ab­ szurd azt elképzelni, hogy a filozófia túl tud látni a jelenkori világon, mint amilyen furcsa és abszurd elképzelni azt, hogy az egyed át tud ugrani Rhodos szigetén... Itt a rózsa, itt táncolj."2 Nagyon sokszor próbálták meg azt a lehetetlent, hogy Rhodoszt átugorják, és valahányszor megpróbálták, mindhiába tették. A legambiciózusabb kísérletet Rhodosz átugrására Marx tette meg. Marx reprezentatív módon mondott csődöt. Ugyanis igen sok dolog, amit ő előre látott a jelen jövőjére vonatkozóan, alapjában véve bevált, de az égvi­ lágon semmi nem vált be abból, amit a jelen meghaladására nézve megjósolt. Marx munká­ ja tehát bizonyítékul szolgál arra, hogy nem lehet Rhodoszon átugrani. Még a bibliai pró­ féták is tudták, hogy mit lehet a jövőről mondani és mit nem, hiszen ők a messiási kort nem írják le, nem mondják meg, hogy az pontosan milyen lesz. Amikor a próféták jöven­ dölést mondanak, akkor ezt a jelen jövőjéről mondják és sosem a távol jövőről. A fent idézettek elfogadásából azonban nem következik az, hogy el kell fogadnunk Hegelnek és Marxnak azt a gondolatát is, hogy mindaz, ami létezik, szükségszerűen léte­ zik. Az embernek még azt sem kell elfogadnia, hogy a világ pozitív értelemben ma szük­ ségszerű lenne. Ha az ember elutasítja az úgynevezett nagy elbeszélést, akkor be kell lát­ nia, hogy a világ lényeges változásai, legalábbis politikai téren, mindig véletlenek folytán jöttek létre. Leibniznek az a gondolata, hogy minden tényigazság véletlenszerű, nem mond ellent annak, hogy amennyiben ezek a tények megjelennek, akkor ezek a tények a következő tények föltételei lesznek. De a föltétel nem annyit jelent, hogy meghatározzák őket, mert a politika, legalábbis a történelem szintjén általában egyáltalán nem szükségszerű a szó pozitív értelmében. Arisztotelész ezt nagyon világosan fogalmazta meg. Azt mondta, ha valamilyen eseményt vagy tényt egy causa efficiens, tehát ható ok hoz létre, az az esemény fogalma szerint véletlenszerű. Csak ha egy eseményt egy causa finalis, tehát egy cél-ok hoz létre, akkor mondhatjuk azt, hogy az esemény szükségszerű. Példája na­ gyon egyszerű. Ha földet ásunk, mert egy fát akarunk elültetni, és egy kincsesládára buk­ kanunk, akkor ez tökéletesen véletlen, mert a causa efficiens dolgozott itt. De az, hogy az ember embert nemz és nem lovat, az kérem szükségszerű, mert itt a causa finalis van mű­ ködésben. Ha nem hiszünk a nagy elbeszélésben, ha nem hiszünk abban, hogy a történelemnek mint olyannak van egy immanens célja, amit magában hordoz, akkor be kell látnunk, hogy a mi korszakunk, mármint a modernitás korszaka is gyakorlatilag végtelen véletlen esemény következtében jön létre. Definíció szerint a modernség nem tekinthető szükség­ 1

2

Az előadás 2008. szeptember 19-én hangzott el Pécsett a Pécsi Kulturális Központ és a Sensus Kutatócsoport által szervezett „Kelet-nyugati átjáró - II. találkozó a Balkán kapujában" című konferencián. Az idézett szövegrész Szemere Samu fordításában: G. W. Fr. Hegel: A j o g filo z ó fia a la p v o n a la i v a g y a t e r m é s z e t j o g é s á l l a m t u d o m á n y v á z la t a , Akadémiai Kiadó, 1971. 21-22.

1063

szerűnek, mert nem szükségszerűen jött létre. Azt jelentené azonban ez a gondolat, hogy semmi sem szükségszerű a modernségben? Én azt hiszem, hogy nem jelenti azt. Az, hogy a modernség nem szükségszerűen jött létre, az annyit jelent, hogy nem totalitás és nincs egyetlen szubsztanciája sem. De még mindig mondhatjuk, hogy van valami lényege. Még mindig mondhatjuk, hogy van valami, ami azzá teszi, ami, hiszen a modernitásnak iden­ titása van, különben nem beszélhetnénk modernitásról. Meg kell nézni, hogy mi az, ami azzá teszi, ami, mert hiszen ez minden identitás kérdése. Ez nem szükségszerűség, de lé­ nyegről nyugodtan beszélhetünk. Mi az, ami a modernséget azzá teszi, ami? Mi különbözteti meg a modernséget min­ den premodern társadalmi berendezkedéstől? Én azt hiszem, hogy a modernséget három sajátságos vonás jellemzi, és ez a három vonás vagy tendencia, vagy akárminek is nevez­ zük, határozza meg, hogy miben is különbözik minden premodern történelmi berendez­ kedéstől. Az első ezek közül az, hogy az emberek, a javak, a szolgáltatások és a tulajdon elosztása a piacon történik. Ezt nevezzük kapitalizmusnak. A második az, hogy állandó kumulatív növekedés jellemzi a tudományokat, és a felhalmozódó tudást mint technoló­ giát is tudjuk alkalmazni. Ebben az esetben és ezen a szinten tehát van fejlődés. A harma­ dik az, hogy végtelen vagy legalábbis végtelennek tűnő lehetőségeink vannak politikai formák létrehozására és politikai formák egymással való kombinációjára. Ez a három elem alkotja szerintem a modernitás negatív szükségszerűségét. Nincs pozitív szükségszerűség, de van negatív szükségszerűség. Ez alatt azt értem, hogy minden lehetséges a modernségben, ha az nem mond ellent a modernség három lényeges konstitúciójának nem akarja azokat visszavonni, nem akarja azokat megszüntetni. Tehát nincs modernség piac nélkül, nincs modernség a tudomány és a technika kumulatív fejlődése nélkül, és nincs modernség politikai fantázia és a politikai fantázia termékeinek lehetséges appliká­ lása nélkül. Ezek nélkül nincs modernség. Meg lehet próbálni - rövid távon működhet is, de hosszú távon nem működik. Gondoljunk például Kambodzsára, ahol a Pol Pot-rezsim idejében megszüntették a piacot. Egy ideig működött, aztán összeomlott. És el tudunk képzelni rengeteg utópiát, amiben se piac nincsen, se technika, se tudomány, az elménk el tudja ezt képzelni, de valójában nem lehetségesek. Ugye, nagyon sokan vannak, akik bí­ rálják a modern technológiát: miért nem élünk mint kistermelők a magunk földjén, miért nem termesztünk inkább mi mindent a saját szükségleteink szerint? Miért nem haszná­ lunk szövőszéket, minek nekünk piac és technológia, minek nekünk TV és rádió? Nagyon szép elgondolás, de ha megvalósítanák ezt a gondolatot, akkor a Föld lakóinak körülbelül kétharmad része igen rövid időn belül éhen halna, úgyhogy nem ajánlom ezt az opciót senkinek. A modernségen belül ez nem lehetséges. Tehát röviden összefoglalva: a mo­ dernségen belül mindaz lehetséges, ami nem mond ellent a modernség három konstituense közül egynek sem, mert az bizony lehetetlen úgy, hogy eközben a modernségben folytassuk életünket, és egyáltalán, hogy folytassuk az életünket. Ebben az előadásban az első két konstituensről nem beszélek. Nem beszélek tudo­ mányról és technikáról, a piacról sem fogok beszélni. Csak a harmadikról, a politikáról fogok beszélni. Arról, hogy milyen politikai intézmények, berendezkedések lehetsége­ sek, és hogy mi a politikai fantázia, hogy mindeme intézmények megteremtésében mit segíthet, mit tud létrehozni. Három politikai berendezkedésről fogok csak beszélni és ezeknek különböző típusairól. Az egyik a birodalom mint politikai entitás. A másik a de­ mokrácia, ennek különböző fajtáiról, elsősorban a reprezentatív demokráciáról fogok be­ szélni, de az úgynevezett radikális demokrácia különböző fajtáiról is. És harmadsorban a totalitarianizmusról és ezzel kapcsolatban a terrorról, illetve a terror és a modernitás viszo­ nyáról lesz szó. Mindezzel kapcsolatban az alábbi kérdéseket lehet felvetni. Először is, az, hogy valami lehetséges, az nem annyit jelent, hogy valami valószínű.

1064

Azt mondtam, hogy sok minden lehetséges a modernségben, de azt nem mondtam, hogy ez vagy az valószínűleg be fog következni. Az, hogy mi az, ami a lehetségesek közül való­ színűleg bekövetkezik, az az emberi tetteknek, az emberi elhatározásoknak a következ­ ménye, itt a kontingencia természetesen életben marad, a lehetségesnek a valósággá válá­ sában és valószínűségében a kontingenciának igen nagy szerepe van. Tehát itt még mindig a véletlen uralkodik akkor is, ha azt mondom, hogy a negatív szükségszerűség fo­ galmának megvan a maga értelme. Kezdjük a birodalmakkal. A birodalom egyszerű fogalom. Birodalmak azóta léteznek, mióta írott történelmünk létezik. Lehetségesek természetesen birodalmak a modern tör­ ténelmen belül is, épp azt szeretném itt megnézni, hogy milyen birodalmak lehetségesek a modernségben. Milyen birodalmak szerveződhetnek a modernségben anélkül, hogy ellentmondanának a modernség három konstituensének? A modern birodalmaknak két típusáról fogok beszélni, de mindkét típuson belül van két további altípus is. A modern birodalmaknak vagy eszmék, vagy ideológiák köré kell rendeződniük. A hagyományos birodalmak hagyományra épültek, hagyomány köré rendeződtek, nem volt bennük megkérdőjelezhető a hagyomány. A mai birodalmaknak - és nemcsak a biro­ dalmaknak, hanem a demokráciáknak és a totalitárius berendezkedéseknek is - ideák, eszmék vagy ideológiák köré kell rendeződniük. Mármost azt, hogy mi az eszme, azt könnyű megérteni, ámde mi az ideológia? Az ide­ ológia lényegében meggyőződések, hitek, elképzelések lazán összefüggő rendszere, melynek az a szerepe, hogy legitimáljon egy nem-tradicionális politikai berendezkedést. Egy hagyományos berendezkedésnek nincs szüksége ideológiára, mert ott van a tradíció, ami önmagában önmagát hordja, de minden modern berendezkedésnek valamilyen mó­ don vagy eszmére, vagy ideológiára van szüksége, mely konstituálja. Éppen azért, mert nincs megalapozásuk, meg kell valamivel alapozni a megalapozatlant, és ez az ideológia feladata. Mármost mit jelent, hogy a modernség nincs megalapozva? Röviden azt mond­ hatnánk, hogy a szabadság alapozza meg, ám a szabadság olyan alap, ami nem alapoz meg semmit, következésképpen a modernitás nincs megalapozva. Hiányzik tehát az alap, kellenek ideológiák, hogy egy gondolati rendszer jöjjön létre, ami az embereket mo­ bilizálja. Mit mobilizáljon az emberekben? Az elkötelezettséget, a hűséget, a vállalást, a biztonságérzetet. Nagyon sok mindent eszmék mobilizálnak az emberben, mert ha nem az mobilizálja, hogy egy Isten kegyelméből való királyunk van, akkor másnak kell az em­ bereket hűségre mobilizálni. Az ideológiáknak van hajlandósága a fundamentalizmusra, ezt előrebocsátom, nem szükségszerű ugyan, hogy minden ideológia fundamentalista legyen, de minden funda­ mentalizmus ideológiai. Most tehát lássuk a modern világban jelen lévő birodalmak két típusát és azok két-két altípusát. Az egyiket úgy nevezném, hogy republikánus birodalom, a másikat... - ez egy nehéz kérdés, mondjuk úgy, hogy császári birodalom vagy imperiális birodalom ? - nem jól hangzik, de megmagyarázom, mit értek ezen. A köztársasági birodalmak államszövetségek, méghozzá olyan államok szövetségei, ahol az államok egyenlő státuszban vannak egymással. Ezen kívül minden állam, ame­ lyik egymással szövetségben áll, önmagában is köztársaság, alkotmánnyal. Ugye, így képzelte el Kant az örök békét. Ebben az unióban, legalábbis hivatalosan, nincs centrum és nincs periféria. (Gyakorlatilag lehet, de elvileg nincs.) A legjobb modellje ennek a típu­ sú köztársaságnak kétségkívül az Egyesült Államok: különböző államoknak a szövetsé­ ge, de ezeknek egyenlő státuszuk van, minden állam egy bizonyos értelemben független, más szempontból egymással kölcsönös függőségben vannak. Nincsenek nemzetállamok, bár maga a lakosság különböző etnikai csoportokból és különböző vallási csoportokból

1065

tevődik össze. Egyetlen etnikai vagy vallási csoport sem koncentrálódik egyetlen állam­ ba. Mármost ez a modell hosszú és viharos történelmet élt át - kétszáz év az már hosszú idő. Egy különösen véres polgárháború után sikerült megalapoznia saját tradícióit, és időtálló politikai rendszernek bizonyult. A szövetségi állam gerince, lojalitásának centru­ ma az alkotmány. Nem az egyes államokban van a centrum, hanem az alkotmányban. A patriotizmus is az alkotmány köré, nem a nemzet, nem a vallás köré rendeződik. A másik modellje ennek a szintén republikánus birodalomnak az Európai Unió. Ez is számtalan államból áll és ezeknek szintén egyenlő a státuszuk. De szemben az Egyesült Államokkal, ezek nemzetállamok, amelyeket domináló etnikus vagy domináló vallási összetétel jellemez, esetleg mindkettő. És szemben az Egyesült Államokkal, az Európai Unió még ma is az expanzió állapotában van. Az Egyesült Államok esetében már lezárult a birodalmaknak ez a fejlődési szakasza. Ennek az Uniónak nem sikerült az alkotmány létrehozása, és az Unió tagjai nem is éreznek lojalitást az Unió irányába. Ha éreznek egy­ általán lojalitást, azt a saját államuk vezetése, alkotmánya iránt érzik, de semmiképp sem az Unió iránt. Így aztán ettől bizonytalan is az Unió sorsa, mert amíg nem éreznek lojali­ tást egy birodalom iránt, addig annak túlélése nagyon problematikus. Két típusa van annak is, amit én buta módon imperiális birodalomnak („imperial empi­ re") neveztem. Az imperiális birodalomnak az a sajátossága, hogy az államok, amelyek részt vesznek benne, nem ugyanabban a státuszban vannak, van centrum és van periféria. A birodalom egysége - függetlenül attól, hogy ez az egység fiktív-e vagy valóságos - egy ember köré rendeződik. Van egy szuverén, és egy személyben (vagy egy fiktív személyben) testesül meg az emberek elkötelezettsége. Ennek a típusnak az egyik alfaja egy maradvány, a kolonializmus korának maradványa. Ezek a birodalmak háborúkból és gyarmatosításból nőttek ki, mint Napóleon rövid életű birodalma, vagy mint a Brit Birodalom. Noha ezek a második világháború után eltűntek, a Brit Nemzetközösség még bizonyos mértékig min­ dig hasonlít erre a típusra, még mindig van centrum, még mindig van periféria, és mind­ annyian esküt teszünk a királynőre. Akárhol élünk, a Commonwealth bármely pontján. Én is, mikor ausztrál állampolgár lettem, esküt tettem a szuverénre, Queen Elisabeth the Secondre. Ezt mindenki megteszi, és ez ugyan szimbolikus, de a szimbólumoknak jelentősége van, ha egy államnak a struktúrájáról kezdünk beszélni. A másik modern típusa az imperiális birodalomnak a totalitárius birodalom. A totali­ tárius birodalom is ideológia által konstruált birodalom, és nagyon erősen hajlik a funda­ mentalizmusra. Többnyire ezek az ideológiák fundamentalisták is. A totalitárius biroda­ lomban az államok státusza egyenlőtlen. Van centrum és van periféria, és a centrum végigviszi az ideológiáját a politikai rendszerben minden egyes államban. Többnyire a terrort is használják arra, hogy félelmet keltsenek és a kontrollt megerősítsék. Az az egy ember, aki körül a birodalom forog, az nem a monarcha, mint a hagyományos esetben, hanem egy diktátor vagy egy olyan csoport, amelyik diktatúrát gyakorol. Világos, hogy ennek a tipikus esete a náci Németország és a szovjet birodalom. Általában a birodalmak jellemzői, hogy expanzióra éheznek - ez a totalitárius birodalom esetében is így van. A legújabban, főleg Amerikában, de talán másutt is, az a teória alakult ki, hogy a jövő a birodalmaké, a nemzetállamoknak pedig vége van, méghozzá nagyon sok oknál fogva, elsősorban gazdasági okok miatt. Kis nemzetállamok, mondják, nem tudnak lépést tarta­ ni a gazdasági fejlődéssel, semmiképpen sem tudnak úgy akkumulálni se technológiát, se tudományt, se gazdagságot, mint a birodalmak, szükség van ezért arra, hogy összeálljanak, és gazdasági szempontból működőképes, egységes birodalmat hozzanak létre. Van­ nak ilyen tervek, a franciák például az Európai Unió mellett is állandóan kísérleteznek a Mediterrán Unió gondolatával. E gondolat szerint tehát a birodalmaké a jövő, mert vagy ebbe lépnek be a kis nemzetállamok, vagy elpusztulnak, mert nem tudnak gazdaságilag lépést tartani senki mással. Az a probléma ezzel a prognózissal, hogy ellentétes tendenci­

1066

ák is megfigyelhetőek. Az is látható, hogy olyan államok, amelyek régóta egységet alkot­ nak, most szétbomlanak, méghozzá éppen etnikus és vallási alapon. Az az embernek a benyomása, hogy vannak olyan etnikus közösségek, amelyek nem tudnak, csak diktatú­ rában egységnek megmaradni. A régi Jugoszlávia is, amiről ma sok szó volt, példája en­ nek, de példája Irak is. Ugyanaz történik Irakban, mint a régi Jugoszláviában. Nem az a kérdés, hogy lehet-e a demokráciát exportálni, rossz a kérdésfeltevés - az a kérdés, hogy mit csináljunk egy többnemzetiségű államban a diktatúra bukása után, ha azt addig a diktatúra tartotta össze, és elkezd szétesni: szecesszió, polgárháború stb. Szerintem ez a koncepció, miszerint a jövő a nagy egységeké, ellentmond annak, hogy a nagy egységek állandó felbomlásban vannak, és mindig visszatér a nemzetállam vagy az etnikai állam gondolata. Még ott is, ahol sosem várta volna az ember, mint például Nagy-Britanniában a skótok részéről, de még a walesiek részéről is, vagy például Belgiumban. Ki gondolta volna? Lényegében tehát párhuzamosak ezek a tendenciák. Végezve azzal a problémával, hogy mi a birodalmak lehetséges helyzete, most áttér­ nék a másik kérdésre, a demokráciának a kérdésére. Mert az is fontos, hogy az egyes álla­ moknak, melyek ezeket a birodalmakat alkotják, mi a belső konstitúciójuk és milyen típu­ sú államok ezek. Ezek vagy demokráciák (függetlenül attól, van-e királyuk vagy nincs) vagy liberális demokráciák - a kettő nem azonos egymással. Mi a demokráciák sajátossága? Az, hogy a politikai berendezkedés négy pilléren nyugszik. Az egyik a képviselet (reprezentáció), a másik az ismételt és mindig megismé­ telhető szabad választás, a harmadik a többségi döntés, a negyedik pedig a titkos szava­ zás. A pozitív szabadság ezeknek a szabadságjogoknak a gyakorlását jelenti. A liberaliz­ mus ezzel szemben garantálja az individuum szabadságát, a kisebbségek szabadságát, a kisebbségek jogát a többségi akarattal szemben. A liberalizmus garantálja, hogy a többsé­ gi határozat nem válik a többség uralmává. Tehát nem válik úgynevezett „totalitárius de­ mokráciává", ahogy ezt az amerikai tudósok nevezik. Az úgynevezett negatív szabadsá­ gok ehhez fűződnek, és a liberalizmus voltaképpen korlátozza a demokráciát és a demokrácia korlátozza a liberalizmust. Egymás kölcsönös korlátozása folyik minden li­ berális demokráciában. Ez persze csak nagyon durva leírás volt. Van azonban egy projektum, miszerint ez, a liberális demokrácia, nem az igazi de­ mokrácia, hogy ez nem működik vagy rosszul működik. Állítsunk fel ezzel szemben egy másik demokráciát, radikalizáljuk a demokráciát. A továbbiakban a demokrácia radikalizálásának a modelljéről fogok beszélni. (Ennek nem egy modellje van. Derrida is benne volt ebben, amikor a jövő demokráciájáról beszélt, nem is írta le, mi az a jövő de­ mokráciája, de hivatkozott a jövő demokráciájára.) A demokráciát tehát radikalizálni kell, mert a létező demokráciában nagy bajok, nagy hiányosságok vannak. Előrebocsátom, hogy két különböző dologról fogok beszélni. A radikális demokráciá­ nak különböző koncepciói vannak. A közvetlen demokráciáról fogok először beszélni, később meg a populista demokráciáról; mind a kettő a radikális demokráciának egyik faj­ tája. Szerintem a reprezentatív demokráciában mind a kettő bizonyos fokig benne van, de csak bizonyos fokig, erről azonban sajnos ez az előadás nem szól. Tehát kezdjük a közvet­ len demokráciával. A közvetlen demokrácia modellje a görög, főleg az athéni demokrácia. Főleg a néme­ tek idealizálják az athéni demokráciát, bár alapjában a köztársasági modell nem az athéni demokráciát választja, hanem inkább a római köztársaságot. A római köztársaságban vi­ szont a képviseleti rendszer, a néptribunok és a de facto közvetlen demokráciai rendszer például a szenátusban kombinálódott egymással, ezért ez a modell inkább Róma, mint Görögország. A németek azonban behozták a nagy görög modellt, hogy a görög demok­ rácia az igazi demokrácia, hogy összegyűlünk egy nagy téren, és akkor mindenki hozzá­ szól mindenhez, és közösen döntjük el, hogy mi legyen, még a jogi döntéseket is mi hoz-

1067

zuk, mi száműzünk, mi veszünk vissza, tehát mindent a nép csinál de facto, közvetlenül és közösen. Mármost mi ebben az utópia? A múltba is lehet utópiát vetíteni. Elég ha Arisztophanészt olvasunk ahhoz, hogy lássuk, hogy nagyon utópisztikus a görög demokráciát elképzelni, de nem ez a kérdés, az a kérdés, hogy kik és mit akarnak ezzel mondani? Két filozófusra hivatkozom - mindenki jól ismeri őket - , akik nagy harcosai voltak a közvetlen demokráciának. Az egyik Hannah Arendt, a másik Cornelius Castoriadis. Mindkettejükről el fogom mondani a véleményemet - szerintem az elképzeléseik igen problematikusak, ám annak, amit elképzelnek, kiemelkedő kritikai funkciója van. Min­ dig rámutatnak arra, hogy hol működik a reprezentatív demokrácia rosszul, hol nem iga­ zán demokratikus a demokrácia. Ugyanakkor amit ők igazi demokráciának tartanak, sze­ rintem legalább annyira nem igazi, legalább annyira problematikus, mint az, amit kritizálnak. Nézzük most konkrétan is. Hannah Arendt azt mondta, hogy tanácsrendszerre kell építeni a demokráciát, körülbelül úgy, mint a párizsi kommün vagy pedig a magyar '56 munkástanácsainak idején: jöjjenek össze az emberek, hozzanak a tanácsban politikai döntéseket, és egyáltalán ne legyenek választások. Arendt szerint a választás teljesen fe­ lesleges, mert aki nem vesz részt a politikában, az ne döntsön a politika felett. Szerinte tel­ jesen elhibázott, hogy négyévente odamegy valaki, leadja a szavazatát, holott a kisujját sem mozgatja meg azért, ami a politika. Tanácsrendszert kell tehát létrehozni, és a taná­ csok legyenek a politikának a szervei. Castoriadisnak nem volt ilyen konkrét javaslata, az ő koncepciója az volt, hogy az autonómia a demokráciának az alapkérdése, és olyan de­ mokráciát kell létrehozni, amely abszolút autonóm, amelyben mindannyian autonómok vagyunk. A modern demokrácia igen sok változáson ment keresztül az utolsó kétszáz évben. Amikor a demokrácia létrejött, akár itt, akár Amerikában, a választójog kvalifikált volt. Nők például egyáltalán nem választhattak, nem választhatott az, akinek nem volt tulaj­ dona, akinek nem volt háza, vagy aki más fajhoz tartozott. Amerikában például nagyon kiterjedt volt a választójog, a lakosság huszonnyolc százaléka választhatott akkor, ami­ kor Angliában, azt hiszem, a lakosság tizenkét százalékának volt választójoga. Ilyen kö­ rülmények között elvárható, hogy mindenki, aki választ, részt vegyen a politikában. Többnyire azonban azon osztályok tagjai választhattak, amelyek a hagyományos politi­ kai osztályok voltak, a dzsentri, az arisztokrácia vagy a burzsoázia, amely Angliában ha­ gyományosan politizált, folytatta a hagyományait, részt vett a politikai harcokban. Ám a demokrácia kiterjedt, s egyre több embernek, végül pedig mindenkinek lett választójoga, aki állampolgár: nőnek, férfinak, akár van vagyona, akár nincs vagyona. Kialakul az, amit tömegtársadalomnak nevezünk. Tömegtársadalom tömegdemokráciával. Arendtnek persze igaza van akkor, amikor azt mondja, hogy a tömegtársadalom tö­ megdemokráciája nem az eredeti értelemben vett, igazi demokrácia, ott nem fog mindenki részt venni a politikai jogok gyakorlásában. Arendt szerint ez osztály nélküli társadalom, és ebben a tömegtársadalomban az emberek többsége passzív. Régen is megkülönböztették a passzív és az aktív állampolgárokat, de ez nem ugyanaz. Hiszen a régi értelemben véve a modern tömegdemokráciában mindenki aktív állampolgár volna, hiszen mindenkinek van hozzáférése a politikai jogok gyakorlásához, de ez most az emberek többségét nem ér­ dekli. Az emberek többségét inkább az érdekli, hogy megválasszanak a politikai elitből em­ bereket, akik majd gondoskodnak róluk, csinálják meg, ami nekik jó, különben pedig hagy­ ják őket békén, nekik nem kell ebben részt venni. A radikális demokráciának az Arendt és a Castoriadis által megfogalmazott gondola­ ta lényegében ezt bírálta. Megmutatták, miért nem működik ez a demokrácia. Hiszen nem mondhatjuk, hogy ez a hatalom a népből ered, amikor ez a nép nem nagyon foglal­ kozik a politikával, a hatalommal, kizárólag azt akarja, hogy „tessék engem ellátni", hogy

1068

„tessék nekem több pénzt adni" stb. Később ki fogok térni arra, hogy minden tömegde­ mokráciában benne van a populizmus, a kérdés az, hogy milyen mennyiségű és milyen minőségű ez a populizmus. Ha ugyanis tiszta populizmusról beszélünk, akkor már a ra­ dikális demokrácia másik fajtájáról van szó, mert itt a populista vezető által vezetett és félrevezetett nép - és itt elnézést kérek a rövidségért - az, aki voltaképpen közvetlenül in­ tézi a dolgot, és a reprezentációnak voltaképp nincs nagy szerepe. Arra már utaltam, hogy minden liberális demokráciában van közvetlen demokrácia, és minden liberális demokráciában is van persze populizmus (a populizmus abban van, hogy mindent megígérünk a népnek, hogy megválasszon) és van benne közvetlen de­ mokrácia is (az emberek szervezetekbe tömörülnek, szakszervezeteket alkotnak), funkci­ onálisan nagyon gyakran létrejönnek a liberális demokráciában is a közvetlen demokrá­ cia jelenségei. (Amerikában sokkal inkább, mint Európában, az előválasztások esetében is például a közvetlen demokrácia szabályai érvényesek.) Térjünk vissza a lehetőség kérdésére. Felvetettem azt a kérdést, hogy mi a jövője a bi­ rodalomnak, és elmondtam, hogy egyesek szerint ez a jövő, mások ezt problémásnak ér­ zik. Ez is a lehetőségek között van - lehetségesek a modern életben a birodalmak, hogy ténylegesen hol és milyenek lesznek, az az emberek döntésének a kérdése. Persze a de­ mokrácia természetesen a modernitás egy alapvető politikai formája, ám az hihetetlenül naiv gondolat, hogy mostantól kezdve az egész földön csak demokráciák lesznek. Azért naiv, mert a demokrácia egy politikai forma a sok közül, mint ahogy a totalitarizmus is, és bármilyen politikai forma visszajöhet (kivéve tradicionális monarchiát, mert ahhoz már nincsen tradíció). Mindenféle politikai forma visszajöhet - egyik sem ül biztosan a maga helyén. Nem hiszem tehát, hogy a demokrácia radikalizálása lesz az, ami eljön, vagy hogy - primitíven fejezzem ki magam - az jobb lenne a mi demokráciáinknál. Gon­ dolják csak el, hogy minden döntést úgy hozunk, hogy az emberek egymás mellett ülnek, kicserélik a gondolataikat. Ezek az emberek ismerik egymást, vannak közöttük gyűlöle­ tek, irigységek, szerelmek, mindenféle érzelmek. Sokkal kevésbé fogja az ember a véle­ ményét kinyilvánítani így, mintha egyedül bemenne a szavazófülkébe, és leadná a titkos szavazatát. Arra a kérdésre, hogy hol több és hol kevesebb az autonómia - erre nem lehet válaszolni, mert egyik vonatkozásban az autonómia akkor sérül, ha egy csoportban va­ gyunk benne, és ott kell a véleményt kifejteni... (mindenki tudja ezt, aki ült már egyetemi tanácsülésen vagy az Akadémia második osztályának ülésén, mindenki tudja, hogy a közvetlen demokrácia hogy néz ki - na köszönöm szépen), de ha egyedül bemegyek a szavazófülkébe, és leadom a voksomat, akkor abba senki nem szólhat bele. Az, hogy véleményt nem lehet reprezentálni, az Hannah Arendt nagyon fontos gon­ dolata. Én megválasztok egy képviselőt, és annak a képviselőnek a választókörzetében van, mondjuk, kétszázezer ember, és ezeknek, fölteszem, mindegyiknek más a vélemé­ nye. Ez a szerencsétlen nem tud kétszázezer véleményt képviselni, legföljebb, a legjobb esetben, egyet tud képviselni, azt, ami a vitából kialakul, ezt elfogadja mindenki vélemé­ nyének, de végső soron azt kell mondanunk, hogy nem lehet a véleményt képviselni. Ér­ deket már sokkal inkább lehet képviselni, de azt sem mindig. Kérdés, hogy kell-e egyálta­ lán a véleményt képviselni? Visszatérek arra, hogy a vélemény akkor sem szabad, ha a közvetlen demokrácia szerveiben nyilvánítom ki, a legkevésbé pedig akkor szabad, ha tö­ megben vagyok (és ott a vezérem, és én meg ordítozom), akkor biztos, hogy nincs véle­ ményem. Rátérek az utolsó kérdésre, a terror kérdésére. Ez már benne foglaltatik az előző kér­ désben is, amikor azt mondtam, hogy vannak totalitárius birodalmak, ahol a centrum uralja a perifériákat, és ideológiailag konstituálja, akkor meg is adtam egy jellegzetessé­ gét ennek a társadalmi formációnak. A terror hozzátartozik a totalitárius uralomhoz, ám a terrort nem ők találták ki. A terror a modernitás szülötte, csak a modernitásban van ter-

1069

ror - legjobb, ha szembenézünk ezzel a ténnyel. Csak a modernitásban van, hogy szerve­ zetten gyakoroljuk az erőszakot, azért, hogy a mi ideológiánkat elfogadják, ahhoz csatla­ kozzanak - hát ezért hullanak a fejek. Csak a mi korunkban van, hogy azok, akik a terrort gyakorolják, azt hiszik, hogy erényesek a terror gyakorlása által. Ezt Robespierre találta ki, mindenki tanulta, hogy az erény és a terror volt a jelszava. Ott kezdtük: a francia forra­ dalom utolsó szakaszában jön a modernség, de jön vele az erény és a terror összefüggése, és megy egészen az öngyilkos merénylőkig. Mivel a terror hozzátartozik a modernség­ hez, ezért nem lehet azt mondani, hogy mi, kérem, legyőzzük a terrort, hogy háborút vi­ selünk a terror ellen. Nem tudjuk a terrort legyőzni, legföljebb a terror tud bennünket le­ győzni - ezt tudomásul kell venni, együtt kell élni ezzel, hogy velünk van a terror, persze háttérbe lehet szorítani, bizonyos formáit vissza lehet szorítani, de nem lehet legyőzni, mert hozzátartozik a modernséghez. Ez az egyik politikai opció. A képzelőerőben benne van. Ugye, még azt is szokták mondani, hogy Auschwitz sohasem ismételhető meg. Meg­ kérdezem, hogy miért nem? Senki sem tudja megmondani. Politikai fantáziánk kimerít­ hetetlen a modernségben, és ezzel ne nagyon dicsekedjünk. Mármost tehát volt egy olyan utópia - ezt még befejezem -, hogy a világ öt percen belül egészen demokratikus lesz, és a demokrácia elterül mindenütt Latin-Amerikától kezdve Afrikán keresztül Ázsiáig, ott lesz az Északi- és a Déli-sarkon, mindenütt, és csupa Egyesült Államokból fog állni az egész földkerekség. Mindenkinek lesz egy remek alkotmánya, lojális lesz hozzá stb. Erről már megmondták, hogy ez tökéletesen illúzió, és amikor a mai világban élünk, és kollíziókat, katasztrófákat és súlyos problémákat tapasztalunk, akkor ne higgyük azt, ez csak átmeneti időszak, és hogy aztán majd minden megjavul, mert krízisről krízisre, konfliktusról konfliktusra fogunk haladni. A modernségnek a szépsége, hogy ezek a krí­ zisek és konfliktusok olyanok, hogy azért bizonyos mértékig hozzá tudunk járulni ahhoz, hogy ezek a konfliktusok milyen kimenetelűek lesznek. Nem mondom, hogy meg tudjuk határozni - ez az illúzió - , de kicsit hozzá tudunk járulni, mert valamennyi pozitív sza­ badság és valamennyi negatív szabadság azért jön ebből a reprezentatív demokratikus rendszerből is. A választási rendszerek kérdéseiről is kellene beszélni, de ezekre nem fogok kitérni. A kérdésem röviden a következő. Azt mondtam, hogy a totalitarianizmust nem lehet ki­ irtani a modernségből - ezt illúzió volna gondolni. A kérdés csak az, hogy elveszítjük-e ve­ lük szemben a csatát. Ezt a kérdést érdemes feltenni - és akkor a következők merülnek föl. Például a kultúra kérdése. A kulturális különbségek is fontos szerepet játszanak eb­ ben az egész gondolatmenetben. A következő opciók vannak. Ha azt mondom, hogy mi éljük a mi életformánkat, ők pedig éljék az övéket - mindez eddig rendben van. Mi van akkor, ha ők nem engedik meg, hogy mi a saját életformánkat éljük? Második opció: a mi intézményeink, a mi értékeink magasabb rendűek. Előbb vagy utóbb minden kultúra vagy civilizáció el fog jutniehhez a következtetéshez. Kérdés: és mi van, ha nem? Harma­ dik: talán nekik van igazuk. Talán nekik van igazuk akkor, amikor azt mondják, hogy az apának joga van megölni a lányát, vagy hogy a nőket körül kell metélni - ezek az ő szoká­ saik, joguk van hozzá, éppúgy, ahogy nekünk jogunk van a mi szokásainkhoz. Hagyjuk tehát őket békén. Mi bevalljuk, hogy a mi értékeink csak a mieink, és nem akarjuk azokat kiterjeszteni másokra. Kérdés a következő: mi van, ha ez a vallomás nem kölcsönös? Van­ nak nem viszonzott vallomások is. Mi van, ha a másik azt mondja, elege van ebből a hü­ lye etnocentrikus nyugati kultúrából, legyen ennek vége, ez dekadens, pusztuljon el. Ezek csak kérdések. Egy olyan kultúra, amely bizonyos határig nem hisz a saját érté­ keiben, pusztulásra van ítélve. Ez alatt azt értem, hogy például mi azt mondjuk, hogy a szabadság nagy érték vagy hogy a legnagyobb érték. Vagy, hogy mindenkinek egyenlő életlehetőséget kell egyenlően biztosítani. Vagy, hogy a nőknek és a férfiaknak egyenlő életlehetőségeik legyenek ezen a világon. Én nem mondom, hogy a mi racionális érveink

1070

jobbak, mint az ellentábor évei. Ők is racionális érveket tudnak felvonultatni mindennek az ellenkezőjére. Azok, akik azt mondják például, hogy a nők mindig is alárendeltek vol­ tak, amióta világ a világ, azok is nagyon racionálisan érvelnek. Akik azt mondják, hogy vannak magasabb rendű és alacsonyabb rendű fajták - esküszöm, hogy még nekik is van­ nak racionális érveik. Csak épp nem ez a kérdés. Nem az a kérdés, hogy érvekkel meg tudjuk-e védeni értékeinket, hanem az, hogy hiszünk-e bennük, mert ha nem hiszünk bennük - nem azt mondom, hogy elveszítjük a racionális argumentáció lehetőségét, ha­ nem azt, hogy - akkor a kultúránk halálra van ítélve. A liberális demokráciának a sorsa ezért mindig is nagyon kétséges. Azért is kétséges, mert mi tényleg felvonultatjuk az előbbi érveinket, és azt hisszük, hogy nekünk az érve­ ink jobbak, pedig csak arról van szó, hogy ez a mi világunk, ez a mi meggyőződésünk. Ezért a liberális demokrácia mindig krízisben van, és mindig sziszifuszi munka az, amit a demokrácia megkövetel. Szóval ez egy háború - most ismétlem magam - , amit nem tudunk megnyerni, de amit el tudunk veszteni. No mármost kétféleképpen tudjuk elveszteni. Az egyik módja az, hogy a háború kö­ vetkeztében saját szabadságjogainkat kezdjük el nyirbálni, a saját autonómiánkat kezd­ jük el csökkenteni. Visszaszorítjuk a saját szabadságainkat. Mert ha a saját értékeinkben nem hiszünk, akkor máris vereséget szenvedtünk. A háború elvesztésének másik módja az, hogy nem vagyunk hajlandóak megvédeni az értékeinket. Én nem vagyok pacifista, és nem is hiszem, hogy normális értelemben pacifisták maradtunk volna, mert ha vannak értékeink, és azt hisszük, hogy ezek érdemesek arra, hogy megvédjük őket, de azt mond­ juk, hogy nem vagyunk hajlandóak megvédeni, mert az kellemetlen, akkor éppúgy halál­ ra vagyunk ítélve, mint amikor a saját szabadságainkat korlátozzuk. Ez az előadás nem volt túlságosan optimista, de körülbelül így állok most a kérdés megbeszélésével.

1071

SLAVENKA

DRAKULIC

A BALKÁN - A NÉVTŐL AZ IGÉIG (ÉS VISSZA ) 1 Be kell vallanom, nem szeretem a Balkán elnevezést. Persze joggal kérdezhetnék: hogyan lehetséges, hogy nem szereti ezt a nevet? Hát nem semlegesek a nevek, sőt nem ártatlanok is bizonyos értelemben? Hiszen minden csak attól függ, hogyan és milyen szövegkörnyezetben használjuk őket. Hiszen nem vala­ mi olyasmi-e a Balkán elnevezés is, mint egy szupermarket, ahová mindenféle ember be­ megy, és telepakolja a bevásárlókosarát a polcokra odakészített jelentésekből? Vajon mi okom lehet arra, hogy érzékenyen érintsen épp ez a név? Elvégre egy földrajzi régió neve nem egy személy, akit szeretünk vagy nem szeretünk. Azt válaszolhatnám minderre, hogy jó okom, valóságos okom van erre az ellenszenv­ re. Tanúja voltam annak, ahogyan ez a főnév, „Balkán", átalakult igévé: „balkanizálódni", és másokkal együtt én is elszenvedtem az átalakulás következményeit. Nem szeret­ ném most elmondani, hogyan előzhettük volna meg, hogy ez bekövetkezzen - hiszen csak afféle ostoba, post-festum lamentálás volna - , most arról fogok inkább beszélni, ho­ gyan változhatna vissza ez az ige egyszerű főnévvé. Mindannyian hallottunk vagy olvastunk már például a Szovjetunió balkanizálódásáról. Gyakran láthatunk efféle szalagcímeket: „Kenya balkanizálódása" vagy: „Washing­ ton is oka Bolívia balkanizálódásának". Legutóbb Ryszard Kapuscinski Afrikáról szóló könyvében akadtam az alábbi mondatra: „Az afrikaiak jól kiismerik magukat a törzsközi barátságok és gyűlölködések földrajzában, s ezek éppoly válságosak, mint napjaink Bal­ kánjának viszonyai." A Google 277.000 találatot ad ki a „balkanization" keresőszóra, a Wikipédia pedig megmagyarázza, hogy a balkanizálódás „geopolitikai kifejezés, amely eredetileg egy térség, egy országrész vagy egy állam egymással ellenséges, az együttmű­ ködést kerülő egységekre vagy államokra való széttöredezését jelentette [... ] A kifejezés a Balkán-félsziget huszadik századi konfliktusaiból ered. Az első balkanizálódást a Balkán háború jelentette, a jugoszláviai háborúk pedig újra megerősítették a kifejezés érvényét. A balkanizálódást a dezintegrálódás más formáinak leírására is szokták használni, példá­ ul, amikor az internet egyik részlege elkülönült enklávékra bomlik fel, a balkanizálódást néha programnyelvek és file-formátumok közötti idő-divergenciák megnevezésére is használják [...] Az amerikai várostervezés azt nevezi balkanizálódásnak, amikor egyes közösségek kapukkal különítik el magukat [...] Gordon Brown 2007 januárjában a skót függetlenség megnövekedett támogatottságára célozva beszélt »Nagy Britannia balkanizálódásáról«." A Merriam-Webster Dictionary mindehhez hozzáteszi, hogy a „balkanization" tárgyas ige, amelynek a megosztani (divide) és a „csoportokra", illetve „kategóriákra osztani" és a1 1

T h e B a l k a n s - f r o m n o u n to t h e v e r b ( a n d b a c k ). Slavenka Drakulić angol nyelvű előadásszövege ere­ detileg egy bécsi konferencián hangzott el: „Return to Europe. Talking Balkans" (2008. április 3-4.) Bécs, ORF Radiokulturhaus, ERSTE Foundation. Ugyanezt az írást küldte el a szerző a 2008. szeptember 19-én Pécsett megtartott „Kelet-nyugati Átjáró - II. Találkozó a Balkán Kapujában" című konferenciára, melyet a Pécsi Kulturális Központ és a Sensus Kutatócsoport szervezett.

1072

„részekre bontani" (compartmentalize) a szinonimái. Felesleges is tehát mondani, hogy rossz hírű szóról van szó, és hogy az ige miatt a főnév, illetve tulajdonév is sajátos jelen­ tést kapott: elvesztette ártatlanságát, többé már nem csupán egy név. Visszatérve szupermarket-metaforámhoz: az, hogy mit teszünk a bevásárlókosárba, at­ tól függ, hova megyünk vásárolni. Ha, mondjuk, éppen Bécsbe megy az ember, vagy bár­ hova máshova „Nyugaton" vagy „Európában" (persze ezek a szavak is szupermarketek, pukkadásig telítve jelentésekkel), akkor az ember, egyszerűen fogalmazva, úgy fogja érteni a szót, hogy a Balkán mindaz, ami nem Európa. Ne törődjünk most a földrajzzal - a határok sokkal inkább valahol a fejünkben vannak, nem kint a földeken. Korunk emberének min­ den bizonnyal az utóbbi háborúk televíziós képei jelennek meg az emlékezetében. Ha vala­ ki becsukja a szemét egy pillanatra, és közben kimondja a szót, „Balkán", akkor vélhetően menekültek, fejkendős, zokogó asszonyok, Vukovár romjai, holttestek, majd újabb holttes­ tek jelennek meg lelki szemei előtt vagy esetleg Christiane Amanpour arca, amint valami­ lyen tragédia, rombolás helyszínéről tudósít éppen a CNN-en. Ezután talán eszébe jutnak számok is (7.000 kivégzett srebrenicai moszlim férfi, 60.000 megerőszakolt, 200.000 meg­ gyilkolt nő Boszniában, 10.000 sebesült gyerek stb.) Vagy ha a számokra éppen nem emlék­ szik, eszébe juthatnak talán arcok, különösen annak a csontsovány fiatalembernek az arca, aki a boszniai Omarskában lévő szerb koncentrációs tábor szögesdrótja mögül néz ránk. Vagy a bűnösök arca, Ratko Mladićé például, a lobogó hajú Radoslav Karadžićé vagy Slobodan Miloševićé. Nekem egy fehér pulóver, egy kézzel kötött fehér pulóver jut eszem­ be, vörös foltokkal. Egy srapneltűzben megölt kislány apjának a pulóvere. Ahogy az apa a kis testet tartotta, a kislány vére beleivódott a pulóverébe, ez volt még rajta akkor is, amikor nem sokkal később a CNN kamerája lefilmezte. Hogy is hibáztathatnánk bárkit, aki mindezekre emlékezik, amikor meghallja a „Bal­ kán" nevet? Van persze önök között talán olyan, akinek az Adria csodálatosan kék vize, a finom ételek, az apró szemű, fehér kavicsos strand is ott él az emlékezetében, a strand, ahol még a hatvanas években volt a szüleivel, akkor, amikor még minden más volt. Ám attól tartok, hogy a Balkán mint nem-Európa elképzelése nagyon megerősödött a fejek­ ben, amióta nem jártak ezen az idillikus vidéken. Hadd mutassak be egy aprócska példát arról, hogyan is működik ez. A konferenciánk címe - a második meghívón, amit kaptam - így hangzott: Balkan journey - „Return to Europe". (Balkáni utazás - „Vissza Európába") A „Vissza Európába" idézőjelek között szere­ pelt. Nemcsak a „vissza" volt idézőjelek között, ami azt jelölhette volna, hogy a Balkán­ nak egyáltalán nem áll szándékában visszatérni. Így, hogy Európa is az idézőjelen belülre került, ez a gyanú egy kissé enyhült ugyan, bár még mindig megkérdezhetnénk, hogy va­ jon hova „ment el" a Balkán, és miért kellene visszatérnie Európába? Egy hónappal ké­ sőbb a konferencia végleges címe ez lett: „Return to Europe - Talking the Balkans" (Kb.: Vissza Európába - A Balkánról szólva / Beszélgetés a Balkánról). A „visszatérni" ige még min­ dig jelen van, de ezúttal már idézőjelek nélkül, ami sokkal jobb megoldás, és rámutat a rendezők érzékenységére a Balkán név különféle jelentései iránt, amiről épp beszélek. Talán azt gondolják, hogy szőrszálhasogató vagyok, mégis, konferenciánk címjavas­ lataiból is nyilvánvalóan kiderül, hogy a „Balkán" szó távol van attól, hogy pusztán csak egy név legyen. Maria Todorova „Imagining the Balkans" (Elképzelni a Balkánt) című könyve még jobban tudatosította az emberekben - Edward Said kifejezését használva az „imaginárius földrajz" kérdését, amiről itt szó van. Emlékezetünket felfrissítendő, Todorova kimutatja, hogy a „Balkán" egyrészt ugyan régi elnevezés (a bulgáriai Stara Planina hegy török neve), alapvetően azonban mégis új kifejezés, amely a 19. század vé­ géről származik. Később, afféle „irodalmi gyarmatosítás" folyományaképpen a Balkán sötét, veszélyes, ugyanakkor egzotikus hellyé vált. Ez különféle nyugati íróknak köszön­ hető Bram Stokertől és Karl Maytól kezdve Rebecca Westig és Agatha Christie-ig. Ezek­

1073

hez hozzátenném a háború utáni politikus-memoárokat David Owenét vagy Richard Holbrooke-ét és Robert Kaplan, illetve Peter Handke „úti" könyveit. A Balkán bizonyta­ lan, veszélyeztetett térséggé vált, ahol a mitológia irányítja a történelmet, ahol vad és eg­ zotikus népek laknak, akik számára a vér és az összetartozás jelentik a legfőbb értékeket, és ahol akármikor kipattanhat egy-egy fegyveres összecsapás vagy vallásháború. Nyilvánvaló, hogy mindennek következtében azok az emberek, akik ezen a térbelinévbeli-igei-képi-szimbolikus tájékon élnek, maguk is a negatív konnotációk foglyaivá válnak. Ok (azaz mi) nem akarnak ebbe beletartozni, ennélfogva meg is próbálnak kike­ rülni belőle. Belsőnek tekinthető balkáni nézőpontból mindez másképp néz ki: „A balkán - azok mindig a többiek" - Rastko Močnik szlovén szociológus így fogalmazta meg szel­ lemesen. És ezért, hogy mindannyian, szlovénok, horvátok, szerbek és így tovább, kelet felé keressük a Balkánt, így aztán ez a szimbolikus-imaginárius határ a bécsi Landstrasséról elmozdul Triesztbe és Ljubljanába, aztán Zágrábba és Szarajevóba, majd Belgrádba, sőt még messzebbre, dél-keleti irányba, Prištinába. Nincs még egy határ a vi­ lágon, amely ennyire képlékeny volna, hiszen valójában nem is határról van itt szó, ha­ nem inkább kivetítésről. Todorova roppant izgalmas elemzést nyújt a negatív Balkán-képek történetéről. (Egyébként engem is azon írók között emleget, akik részt vettek a negatív kép kialakításá­ ban azzal, hogy igei formájában használták a szót, s elismerem, ez valóban így volt). Ami azt illeti, magam is emlékszem arra, hogyan ment végbe a változás az utóbbi évtizedben, bár persze, amint azt hallottuk, a név átalakulásának folyamata korántsem 1991-ben in­ dult. A Balkán-háborúval és Ferenc Ferdinánd meggyilkolásával, Gavrilo Princippel kez­ dődött minden, majd folytatódott egy generációval később a második világháborúban, később pedig Jugoszlávia szétesésekor. Jugoszláviában ezekben az időkben a „Balkán" elnevezést ritkán használták, és ha használták is, nem feltétlenül elítélően. Akkor mond­ ták, ha valaki primitív módon viselkedett, ha például egy férj megverte a feleségét. Miroslav Krleža, horvát író híres kifejezése értelmében is használtuk, aki szerint a politi­ ka olyan, mint a „balkanska krčma", vagyis mint egy balkáni kocsma, ahol rögtön elkez­ dődik a verekedés, ha leoltották a lámpát. De a fiatalok számára ott volt Johnny Štulić slá­ gere a nyolcvanas évek közepén, a „Balkane moj" (Az én Balkánom), amiben nem volt semmi a „régi", pejoratív jelentésekből. Mégsem utasíthatjuk el az összes negatív képet, hiszen azok nem pusztán a képzelet szülöttei; a legutóbbi háborúk valóban megerősítették, hogy ez a kognitív tájék a megosz­ tottság és a rettegés hazája. Ráadásul most új határokat is húztak, amelyek tényleg nem szimbolikusak, hanem valóságosak, vérpiros színnel festették őket. Ez az egész történet arról, hogy a Balkánból mint névből ige lett, különösen fájdalmasan érint engem íróként, hiszen az igazi háborúkat „a szavak háborúja" előzi meg. Így hát azt is láttam, milyen sebeket képesek ejteni a szavak. Egyetlen háború sem indul meg csak úgy; propaganda kell hozzá és hosszú lélektani előkészület, mire végre a gyilkolás is elkezdőd­ het. A rezsim általában a kultúra, az oktatás, a média embereit; az írókat, a tanárokat, a mű­ vészeket és természetesen az újságírókat bízza meg az efféle feladatokkal. Ne feledjük, hogy Radovan Karadzic és Dobrica Cosić is írók. Ez arra inthet minket, hogy a tanult és kép­ zett embereknek a társadalomra gyakorolt hatása nem szükségszerűen pozitív. Akárhányszor nyugati közönség előtt olvasok fel vagy tartok előadást, mindig ugyanazt a kérdést teszik fel nekem, és be kell vallanom, hogy ez már kezd szórakoztatni. Sohasem marad el, függetlenül attól, hogy éppen mi a téma, de még a kimondottan irodalmi felol­ vasásokon is előkerül. Mivel én onnan jövök, hát hozzájuk is tartozom. És hiába telt el már oly sok év, hiába hogy oly sok újságcikket megírtak, oly sok televízióműsort bemutattak és könyvet kiadtak - talán több ezret is - , ez a kérdés változatlanul megmaradt. Hogyan

1074

és miért kezdődött el a háború Jugoszláviában? Valóban: hogyan történhetett, hogy egy prosperáló ország, amely mentes volt a szovjet típusú kommunizmustól, ahová Moszkva keze sem ért el, összeomlott egy ilyen könyörtelen és véres háborúban? Kedvenc vála­ szom igencsak lakonikus: országunk az olasz cipők miatt omlott össze! Azért, mert azt hittük, hogy ha időről időre elutazhatunk otthonról megvásárolni azt, ami nálunk nem kapható, akkor már szabadok vagyunk. Nem fáradtunk azzal, hogy kidolgozzunk bármi­ féle demokratikus politikai alternatívát, és a nacionalizmus töltötte ki azt az űrt, amit a kommunizmus hagyott hátra az összeomlása után. Gondoljunk csak bele egy pillanatra: ezek után az évek után - tizenhét telt el azóta, hogy az utolsó háborúk elkezdődtek és tizenhárom a befejezésük óta - ennyi idő nem elég egy generációnak, hogy felnőjön, nemcsak a Balkánon, hanem Nyugaton is. És mit tudnak a maiak? Mit tudnak a mai nyugati fiatalok a Balkánról a kliséken kívül? Ezen a ponton a nyugat-európaiakkal van problémám. Ennyi év után már azt gyanítom, hogy az emberek nem is akarják érteni, hogyan történt mindez. Túl bonyolult ez nekik, ahogy mondani szokták. Először azt gondoltam, csupán a lustaság akadályozza meg őket ab­ ban, hogy megtanuljanak néhány történelmi adatot. De miután időről időre mindig ugyanazt kérdezik tőlem, másra jöttem rá. Már úgy gondolom, hogy a balkáni háborút bemutató szörnyűséges televíziós képek kiváló mentséget szolgáltatnak a nem-megértés­ re: mi, az ottani emberek, meg a mi háborúink nem is érthetőek, egyszerűen azért, mert olyan nagyon különbözőek vagyunk, ezek a képek és ezek az emlékek valójában egyfajta pajzsként szolgálnak. Ha az európaiak azt mondanák, hogy megértik ezeket a rémisztő eseményeket, akkor az azt jelentené, hogy egyformák vagyunk vagy legalábbis hasonló­ ak. De sokkal biztonságosabb elutasítani ezt a lehetőséget, és megtartani a szükséges és egészséges távolságot az efféle szomszédoktól. (Ne feledjük, a Balkán mindaz, ami nem Európa). Mintha a Nyugat ősidők óta makulátlan terület volna, amelyet a gonosz soha nem is érintett... mintha az európai nemzetállamok és forradalmak nem vérben születtek vol­ na... Igen, de - mondhatná valaki - azok legalább elegánsabbak voltak! Semmi vér, nin­ csenek kések, nincs mészárlás, nincs látható brutalitás. Csontsovány, összeaszott holttes­ tek képei? Talán nem felejtették még el ezeket, csak éppen mélyebbre süllyedt az emlékezetben, hogy jusson hely az újabb borzalmaknak, például Bagdadnak vagy Abu Ghraibnak. Nehogy túl sokat fogadjunk be: lennie kell valamiféle horror-kvótának, egy pontnak, ami után az erőszak már nem jelent semmit. Ez eszembe juttatja, hogy milyen sokáig tartott a németeknek, amíg megszabadultak a róluk alkotott képtől, miszerint ők parancskövető, népirtó mészárosok. Nagyon hosszú ideig ez volt sokaknak, köztük ne­ kem is, a német jellemről alkotott képe. Ez a történelmi távlat okot adhat a reménykedés­ re: a balkán háború óta eltelt tizenhárom év még nem elég idő. Másrészről, ha kilenc évtized alatt érte el a „Balkán" a tárgyas igei jelentését, akkor mennyi idő kell majd ahhoz, hogy visszaforduljon ez a folyamat? Meg lehet még tisztíta­ ni, ki lehet még fényesíteni ezt a szót? A válasz itt van, ebben a teremben, elég csak körülnéznünk. Épp most keressük az utakat és lehetőségeket. Ezen a konferencián, a „Másik Balkán"-ról szóló tízórányi televí­ ziós dokumentumfilm-anyaggal a szó értelme máris változott valamelyest, elkezdett megtisztulni. Ez azt jelenti, hogy szavakkal és képekkel, kultúrával, művészettel és ter­ mészetesen a médiával, azaz pontosan azokkal az eszközökkel fordíthatjuk meg a folya­ matot, amelyekkel a negatív képet is kialakították. Ám lássuk azt is, melyek a cselekvés (materiális) lehetőségei? Azért teszem fel ezt a kérdést, mert a kommunista társadalmak demokráciává alakulásának folyamatában a kultúra és a művészetek nyilvánvalóan vesztesek. Miközben az állami, költségvetési for­ rások folyamatosan apadnak, nem épült ki a magánmecenatúra rendszere sem. A magán­

1075

kézben lévő nagy cégek inkább a sportba fektetnek be. Ám a legrosszabb mégis az, hogy a kultúra és a művészetek iránti közönségigény is megcsappant. A cowboy-kapitalizmus körülményei között folytatott túlélési harcban nem marad idő, pénz és energia a kultúrá­ ra. Csak egy példa: a balkáni posztkommunista országokban a havi átlagkereset néhány száz euró (200-700), miközben egy könyv ugyanannyiba kerül, mint nyugaton, ha nem többe. A tömegmédia területén nagy versengés tapasztalható a közérdek és a kereskedelmi érdek között. Az újságok pénzcsináló gépezetekké válnak, ami azt jelenti, hogy a közéleti oldalakból kevesebb lesz, a kultúrának pedig nem marad hely. Kultúrára csak abban az esetben van pénz, ha az hajlandó propagandacélokat szolgálni. Igaz, már nem politikai propagandáról van szó, hanem csak reklámcsinálásról. Úgy tűnik, hogy az új politikai­ gazdasági rendszernek köszönheti a kultúra a szabadságot. De mit kezdjünk ezzel a sza­ badsággal pénz nélkül? Persze reménykedhetünk a segítségben. És valóban, nagy szük­ ség volna a külföldi segítségre. Az vigasztalhat bennünket, hogy a kultúra legalább nem túl drága, más területekkel összehasonlítva legalábbis. Világos, hogy a piacnak kiszolgáltatott kultúra marginalizálódik. Ám a kultúra fonto­ sabb annál, hogy csak a piactól függjön. A kultúra és a művészetek jelentősége az, hogy tőkét képviselnek, azaz a kultúra „szimbolikus tőkét" termel, amelynek társadalmi össze­ tartó ereje van és értéket hordoz. Kultúra alatt én azokra az emberekre gondolok most, akik manapság kulturális termékeket állítanak elő: előadásokat, videókat, könyveket, ki­ állításokat, filmeket, zenét, színházat. A kultúra paradoxona az, hogy - a befektetett pénzösszegeknek köszönhetően - a leg­ jobb exportcikk, ami a térség vagy az ország jelenlétét erősíti a nemzetközi közösségben. Némiképp még ellensúlyozó szerepe is lehet, hiszen egy kis ország is képes komoly hoz­ zájárulásra: például nem olyan rég, amikor a Zágrábi Filharmonikusok felléptek Bécsben, Franz Morak, hajdani osztrák államtitkár azt nyilatkozta, hogy „Ez volt a horvát külpoli­ tika legnagyobb sikere az utóbbi tíz évben". Egy ország kulturális-művészeti bemutatása és megismerése során más, árnyaltabb benyomásokat lehet szerezni az országról, és ez el­ oszlathatja azt a képet, amelyben a térség minden állama rendszerint ugyanarra a közös nevezőre redukálódik. A kultúra közvetlen képet, felismerhetőséget képes adni egy or­ szágnak, és vonzó, nyitott, gazdag kultúrájú tér látványát nyújtja. A legjobb az egészben az, hogy a kultúra efféle bemutatkozásával mindenki csak nyer. Nyer a kérdéses ország, hiszen a kis államok, amelyek féltik nemzeti identitásukat, művészetüket és kultúrájukat, megjeleníthetik magukat a szélesebb mezőben, s ezzel leküzdhetik azt az aggodalmat, hogy elvesznek az EU-ban, és leküzdhetik a globalizációs szorongásokat. A kultúra és a művészet, ha úgy tetszik, kiváló gyakorlati eszközök kedvező kül- és belpolitikai hatások kiváltásá­ ra. Ezek nyújtják a legolcsóbb és leggyorsabb utat Európába. A hatás azonnali, hiszen az emberek eljönnek ide egyesével, és bemutatják a munkájukat. A hatás tényleges, hiszen konkrét projektjeikkel vesznek részt az európai kultúrában, nem pedig beszédekkel. Szerzőként abban hiszek, hogy talán csak a művészek egyéni hangja és az efféle kulturá­ lis projektjeik, mint amit én is bemutattam, jelentik az egyedüli utat, amelyeken elérhető a változás: ezek a megfogható, támogatásra érdemes dolgok. A jövőre nézve is van annak jelentősége, hogy így mutatunk be egy-egy kultúrát, sze­ mélyesen, egyéni projektekben. Azt gondolom, hogy nekünk, balkániaknak fel kell ten­ nünk magunknak még egy fontos kérdést: mit tehetnénk hozzá mi az EU-hoz, mind­ annyiunk közös jövőbeli otthonához? Ha ilyet kérdeznek tőlünk, akkor általában pillanatnyi zavart csend a válasz, mert ezt a kérdést nem szoktuk magunknak feltenni. Aztán persze gyorsan jön a „szellemes" válasz (improvizációban állítólag egyébként is jók vagyunk): azt, hogy hogyan kell túlélni! Mi azt fogjuk nektek megmutatni, hogyan kell túlélni minden kilátástalanság ellenére. Nem gondolván bele abba, hogy az efféle tu­

1076

dás talán érdektelen az önök számára. Mégsem tudjuk ezt bevallani magunknak. A kom­ munizmus ideje alatt életünk teljes egészében a túlélésről szólt, és ha most azzal kell szembesülnünk, hogy erre a tudásra senkinek sincs szüksége, az meglehetősen elviselhe­ tetlen érzés. Úgy tűnik, mintha elfecséreltük volna az életünket. Mindennek ellenére, nyilvánvalónak tűnik számomra a válasz: két olyan terület van, amelyhez mi is hozzá tudjuk tenni a magunkét: az egyik a kulturális és művészeti termékek, a másik a nyitott, értelmes, tehetséges és képzett fiatalok. Ha nem létezne az Európai Unió mint gazdasági és politikai egység, akkor nem létez­ hetne talán kulturális egységként sem. Csakhogy ennek az ellenkezője is igaz. Ha nincs kultúra, akkor a gazdaság és a politika sem fog működni, legalábbis hosszú távon nem. Az EU-nak szüksége van valamiféle ragasztóra, és ez csak egy másik szférából jöhet. Egy olyan szférából, amelyhez minden ország, még a kicsi és zavaros politikai viszonyokkal rendelkező országok is hozzá tudnak járulni. Talán nem tűnik magától értetődőnek - pedig különböző szempontokból egyaránt jól látható - , az embereknek még mindig van szükségük valami másra is, mint a pénz. Euró­ pában legalábbis ez így van. Végül még valami: ha a Balkán visszatér Európába, akkor ne az igei formájában tegye ezt, hanem a névszói formában. SZOLLÁTH DÁVID fordítása

1077

NENAD

POPOVIĆ

EURÓPA RÉMÁLMA: A BALKÁN 1 A Kárpátok, Transsylvania, mecsetek, harcias papok, veszedelmes albán hegyi emberek... A Balkánt Karl Maytól Karl Marxon át Otto von Bismarckig mindenki távoli és félelmetes helyként mutatja be. Itt uralkodókat ölnek, gyakoriak a királygyilkosságok, egymás után buknak el a kis nemzetek (vö. Karl Marx: „Abfall der Völker"): Európa legnyomasztóbb ál­ mainak, rémálmainak vagyunk a tárgyai. Ezen nem változtat sem egy hajóút a csodás kék vizeken, le Rijekától egész Igoumenitsáig, és nem segít a Skodra-tó páratlan szépsége, de az ősi Szarajevó látnivalói sem. A Balkán az marad, ami volt: egy európai félsziget, amely fenyegetőn meglapulva vár­ ja mindazokat, akik átmerészkednek az Alpokon. Ráadásul a félsziget túlsó végén, még en­ nél is ijesztőbb térségek fekszenek: Törökország, Kis-Ázsia, aztán egy tenger, aminek még a neve is „Fekete"... A Fekete-tengeren túl terül el a végtelen orosz sztyeppe, a vidéken kozá­ kok, örmények, kurdok és grúzok élnek, s még a városokat is csupa egzotikus névvel illetik: Trabzon, Szevasztopol, Baku vagy például Szmirna... Ahol a Balkán véget ér, onnan fut ki a vasút Bagdadba, és onnan indulnak a karavánok Teherán és India felé. Dél-Európát jó és rossz félszigetekre lehet osztani. A Balkán-félsziget ezek közül vala­ mi olyasmi, amire az európaiaknak tán jobb volna nem is gondolniuk. Inkább csak a jó és szép félszigetekről kellene beszélniük, például Itáliáról, a citrom- és narancsligetekről, vagy az Ibériai-félsziget verőfényes tereiről. Csak azokról a helyekről, ahol az ember, ki­ gombolt ingben és whiskys pohárral a kezében végre egy kicsit Goethének vagy Hemingwaynek érezheti magát... Nos, a mi félszigetünk nem ilyen. A mi félszigetünk lehangoló és ráadásul veszélyes is. A félelmek katalógusa szüntelenül ismétli magát. Manapság egy modern félelem, a balkáni nyomor tartja rettegésben az Európai Uniót. A Balkán nem más, mint feneketlen kút, elhanyagolt hátsó kert. Ennek pedig minden elképzelhetőnél súlyosabb gazdasági következményei lesznek: a félsziget hamarosan mindnyájunkat pénzügyi romlásba fog dönteni. Végül nekünk kell megfizetnünk a szám­ lát, de a nyomor úgyis a nyakunkon marad. A balkáni emberek ugyanis nem szeretnek dolgozni. Inkább eladják a saját veséjüket vagy a gyereküket ezer euróért, csak hogy meg­ éljenek. A lányok és a fiatal asszonyok idejönnek a bordélyainkba, a férfiak pedig fekete­ munkát vállalnak, jóval az átlag alatti fizetségért, miközben Nyugat-Európában egyre na­ gyobb méreteket ölt a munkanélküliség. Ráadásul a Balkán robbanásveszélyes. Örökké háborúk dúlnak, százötven éve már csak lőporos hordóként emlegetik. Nacionalisták és vérbosszúra szomjazó törzsek lakják. A balkáni politikusok és a bankárok egytől egyig szmokingba bújt maffiózók. Mercedeseiket München és Utrecht mélygarázsaiból kötötték el. A finoman összehangolt, sérülé­ keny európai szabályozások és intézmények vajon túlélhetik-e azt az ostromot, amit a Balkán jelent? 1

Jelen szöveg angol nyelvű változata 2008. szeptember 19-én hangzott el Pécsett a Pécsi Kulturális Központ és a Sensus Kutatócsoport által szervezett „Kelet-nyugati átjáró - II. találkozó a Balkán kapujában" című konferencia „A demokrácia kihívásai - szuverenitás, nacionalizmus, kozmopolitizmus" szekciójában.

1078

A mi félszigetünk tehát még Afrikánál is rosszabb - hic sunt leones: térképe még Afrika térképénél is rémületesebb. Ez ugyanis egy „leopárd bőre". Afrika szavannáin legalább dekoratív oroszlánok és elefántok élnek, de itt... színüket változtató kaméleonok, véreng­ ző leopárdok, alattomosan, lesből támadó vadmacskák. És miféle nevek szerepelnek ezen a térképen? Szlavónia, Szlovénia, Szerbia, Bosznia, Albánia, Macedónia, Bulgária, Romá­ nia, Moldávia, Vojvodina, Hercegovina, Montenegró... - Montenegró! Már a név is ma­ gáért beszél, nem igaz? Milyen nyelvet beszélnek ott? És vajon megértik-e egymást az emberek? Miféle istenekhez és szentekhez imádkoznak ezek a katolikusok, muszlimok, ortodoxok, szefárdok, kriptokatolikusok, unitáriusok, protestánsok? Korábban egyéb­ ként nem mind kommunisták voltak? De hiszen, itt még maga az idő is problematikus! A nemzetalapítók talán a tizenkilen­ cedik században élnek? Vagy az egész félsziget megrekedt a középkor kis királyságainak és hercegségeinek idejében? Vagy a vallásháborúk korában, talán a XVII. század első felé­ ben? Vagy éppen a fasizmus jelenléte volna a bizonyíték arra, hogy már a huszadik szá­ zadba léptünk és a húszas-harmincas években járunk? Viszont a tér is bizonytalan. Példá­ ul mit jelent Nagy-Szerbia, Nagy-Albánia, Nagy-Magyarország, Nagy-Románia, és ugyanakkor hova tűnt Jugoszlávia? Hol is van tulajdonképpen Moldávia? Ha átkel valaki az Alpokon, netán kelet felé hagyja el Bécset, akkor mindenképpen egy valódi fekete lyukba zuhan. Sokkalta egyszerűbb tehát a tengerről szemügyre venni ezt a területet. Mondjuk, egy cirkáló fedélzetéről, az Adria felől. De persze még ennél is pompásabb kilá­ tásban lehet részünk egy repülőgépen ülve. Miért van az, hogy a nyugat-európaiak, ha rólunk van szó, egyik pillanatról a másikra felhagynak a megértéssel, mintegy felfüggesztik a gondolkodást? Mi az oka annak, hogy kiakadnak tőlünk a nyugat-európai agyak? Azt hiszem, talán az, hogy a Balkán messze a legközelebb áll hozzájuk. A Balkán földrajzilag és pszichológiailag egyaránt intim terü­ letnek számít. Sensu stricto intim területnek, különösen mostanában. Nyugat-Európának ugyanis bi­ zonyos problémái vannak, amelyek a hálószobában, nevezetesen a hitvesi ágyban jelent­ keznek. Egyre kevesebb gyermek születik. Az iskolai osztályok létszáma egyre csökken. Lassacskán elsivatagosodnak a játszóterek. Bezzeg a Balkánon! Ott nemcsak hogy paráz­ nálkodnak, hanem meg is erőszakolják a nőket! Az ottani macsó, patriarchális beállítódású férfiak verik és zaklatják asszonyaikat, akik mindezt szó nélkül tűrik, és egyik gyereket a másik után hozzák a világra. A balkáni nők néma szülőgépek, férjük, testvéreik és fiaik pedig ingujjban lófrálnak, és csuklójukon súlyos aranykaróra fityeg. Ráadásul mindezt nem is otthon teszik. Ezek a férfiak ugyanis már itt jönnek-mennek kö­ zöttünk. Életerőtől duzzadó munkásemberek, akik vasárnaponként a pályaudvarok kör­ nyékén ütik el az időt, Bécstől Rotterdamig mindenütt Nyugat-Európában. Ráadásul pont akkor, amikor szőke, tanult kislányunk nem talál magának férjet, de még csak szere­ tőt sem. Rémálom: mi van, ha szeretett lányunk egyszer csak hazaállít egy ilyen balkáni alakkal, és bejelenti: terhes vagyok! A Balkánnal kapcsolatos jelenkori félelmeket nevez­ hetnénk akár biológiainak is. Kétségtelen, hogy az európai fóbiák mélyén ősi történelmi traumák rejlenek. Félelem a vad ázsiaiak támadásától, az iszlámtól, az Ottomán Birodalomtól, de ide tartozik Bizánc és a keresztény ortodoxia ősi szabályainak, rítusainak a nem-értése is. Ám mindez csak részben ad magyarázatot a jelenségre. A kollektív emlékezetből előbukó klisék kevésnek tűnnek azokhoz az intenzív pszichés képzetekhez viszonyítva, amelyekkel napjainkban találkozhatunk. Elvégre a műholdas televízió, a mobiltelefon és az internet korában élünk, mi több, már csaknem fél évszázada, nyugat-európaiak milliói utaznak turistaként Horvátországba, Montenegróba, és nyaralnak Görögországban vagy Törökországban, a Fekete-tengernél...

1079

Nyugat-Európa modern fóbiái, véleményem szerint, inkább egyfajta poszttraumatikus stressz-szindróma tünetei. Az elborzasztó háborúk, deportálások, népirtások, véres pol­ gárháborúk és szörnyű bombázások e századában Európa „civilizáltnak" nevezett része ugyanis megtizedelte, megcsonkította saját magát. Nem csoda hát, ha most leginkább egy­ fajta szanatóriumnak szeretné látni önmagát: zöldhitel, csend, légkondicionált irodák, lég­ kondicionált bevásárlóközpontok és légkondicionált elfekvők... Európában tudniillik sen­ ki sem beszél hangosan, és senki nem tesz fel kínos kérdéseket. Különösen nem a nagypapának és a nagymamának. Nagypapáról ugyanis még a végén kiderülhet, hogy há­ borús bűnöket követett el, nagymamát pedig lehet, hogy megerőszakolták. Mindaz, amin úgy véljük, túlléptünk már, ott kísért rémálmainkban és képzeletünk­ ben. Lehet, hogy ezért is sokkalta kényelmesebb a Balkán szörnyűséges mivoltán elmél­ kedni, mintsem a családi albumokban lapozgatni. Jobb a Balkántól félni, mint saját ma­ gunktól megijedni. A Balkán-félsziget segít lokalizálni, territoriarizálni azt a belső horrort, azt az európai traumát, amelyet huszadik századnak nevezünk. Nyugat-Európa poszttraumatikus jelene azért még adhat számunkra egy esélyt. Azu­ tán, hogy majd sikerült pszichológiailag is feldolgoznia a maga Auschwitzait, Verdunjeit, a Coventryket, a Varsókat és Guernicákat, Nyugat-Európának talán nem kell már ve­ lünk álmodnia. Azután remélhetőleg ténylegesen is szemügyre vehet bennünket, mi pe­ dig kikecmereghetünk a rémálmok fekete lyukából. Ugyanakkor a kérdést fel kell tennünk a másik oldalra vonatkozóan is. Vajon miért van az, hogy nehézségeinek és alkalmatlanságának okait a Balkán szinte kizárólag csak a külső körülményekben keresi? Valójában miben vétkesek a többiek? Az Ottomán Biroda­ lom, a Habsburg Monarchia, Velence, Oroszország (minden birodalmi megtestesülésé­ ben), illetve a Szovjetunió? Valójában milyen bűnöket követett el az úgynevezett Nyugat, Angliától Németországig és Franciaországtól Olaszországig? Vajon nem fordulhat-e elő, hogy a Balkán ennek a kérdésnek az eldöntésében kissé narcisztikus és mazochista? „Ki­ zsákmányolták a történelmünket, elvették az erőforrásainkat, tönkretették az autentikus kultúránkat, és itt hagytak bennünket minden segítség nélkül... most meg itt ülünk, má­ sodrangú állampolgárokként, tehetetlenül, miközben pedig annyira tehetségesek va­ gyunk... és olyan eredetiek..." A tükör egyik oldalán megcsodálhatjuk az összes, Balkánra vonatkozó nyugati fantá­ ziát. A tükör másik oldalán viszont egyfajta nagyon is valóságos kollektív képmutatást vehetünk szemügyre, amelynek jegyében a Balkán áldozatként prezentálja és reprezen­ tálja saját magát. Az ön-viktimizáció márpedig rendkívül kényelmes pozíció. Ennek okán nem csak az imaginárius Balkánról,2 hanem a Hisztérikus Balkánról is beszélnünk kellene, amely olyan formákban álmodja meg és festi le magát, ahogy azt csak egy súlyosan ter­ helt személyiség teheti. Én egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy Edward Said Orientalizmus című munká­ ja olyan elkötelezett fogadtatásra és számos lelkes követőre talált a Balkán-félszigeten.3 Hisz a Keletről alkotott nyugati képet elemzi. És gondosan hallgat a Nyugat viszonylatá­ ban kibontakozó keleti képmutatásról. FENYVESI KRISTÓF fordítása

2 3

Vö. Maria N. Todorova: I m a g i n i n g t h e B a lk a n s , Oxford University Press, 1997. Edward Said: O r i e n t a l i s m , Vintage Books, 1978. [E. Said: Orientalizmus, ford. Péri Benedek, Eu­ rópa, 2000.]

1080

VEERA

RAUTAVUOMA

INTERKULTURÁLIS POZÍCIÓ MINT ÖRÖKBEFOGADÁS1 -

K ö s z ö n ö m s z é p e n . N e m a k a r o m t o v á b b r a b o l n i a z id e jé t .

- H a v a la k i ily e n t ö k é le te s m a g y a r s á g g a l ra b o lja e l a z i d ő ­ m e t , n y u g o d t lé le k k e l t e h e t i.

(A kutató beszélgetése a budapesti Hadtörténeti Mú­ zeum munkatársával 2008 szeptemberében)

Norman K. Denzin a következőképpen definiálja az etnográfiát: „[Az] etnográfia olyan vizsgálódás és írás, amely leírásokat és beszámolókat hoz létre mind az írónak, mind az írottnak az életformáiról".2 Ami szembeötlő e meghatározásban, hogy a kutatót első hely­ re, a kutatás szubjektuma elé helyezi, ezzel hangsúlyozva, hogy a kvalitatív kutatásban a kutató, eszközként használva önmagát, önértelmezésén keresztül konstruálja az általa elemzett jelenséget. Az etnográfiában hagyományosan a legitimáció egyik legfontosabb módja a terepen, az interkulturális (meglehetősen hosszan tartó) érintkezés révén a 'bennszülöttekkel' együtt töltött idő. Ilyenkor a kutató idegenként érkezik az adott kultúrába, és ott-tartózkodása alatt sok mindennel ismerkedik, sok mindent talán meg is ismer, és ebből az 'egymásmellettiségből' keletkezik az etnográfia. Érdekes etnográfusi pozíciót eredmé­ nyez az, amikor az idegenként érkezett kutató oly mértékben behatol az idegen kultúrá­ ba, hogy az idegen kultúra hatol belé. Ez azonban csak bizonyos mértékig történik önkén­ telenül: előbb-utóbb a kutató elérkezik egy pontra, ahonnan kezdődik a 'vállalás' folyamata. Ilyenkor már nem meghatározott idejű idegenben tartózkodásról és onnan ha­ zatérésről van szó, hanem egy szüntelen, dinamikus folyamatról, amelyben a kutató 'tárgyal' különböző identitásaival, és közvetít számos szerepe között. Az én esetemben e vállalás konkrét mozzanatai például házásságkötés és gyerekvállalás egy 'bennszülöttel', amely nagyban befolyásolja, és - valljuk be - meg is határozza kutatói pozíciómat. Előadásomban erre a problematikus és gyümölcsöző kívül-belül helyzetre kívánok ref­ lektálni az örökbefogadás metaforáján keresztül, feminista etnográfiai megfontolások se­ gítségével. Mi történik akkor, amikor az egzotikus mássággal való játékba belekeveredik a vállalás? Milyen következményekkel jár az, amikor a kutató annak nagy részét, ami addig idegen volt, a bőre alá veszi, és elválaszthatlan részévé válik? E kérdéskör boncolgatása fel­ tételezi, hogy kísérletet tegyek arra, hogy - Patti Lather nyomán - dekonstruáljam azokat a módokat, amelyekkel a vágyaim alakítják az általam létrehozott szövegeket.3 1

2

3

Jelen előadás 2008. szeptember 20-án hangzott el Pécsett a Pécsi Kulturális Központ és a Sensus Kutatócsoport által szervezett „Kelet-Nyugati Átjáró - II. Találkozó a Balkán Kapujában" című konferencián. Denzin, Norman K. (1997, xi): I n t e r p r e t i v e E t h n o g r a p h y . E t h n o g r a p h i c P r a c t i c e s f o r t h e 2 1 s t C e n t u r y . Thousand Oaks: Sage Publications. „Ethnography is that form of inquiry and writing that produces descriptions and accounts about the ways of life of the writer and those written about". Lather, Patti (1991, 113): G e t t i n g S m a r t : F e m i n i s t R e s e a r c h a n d P e d a g o g y W i t h / i n t h e P o s t m o d e r n , Routledge, New York.

1081

Az amerikai etnográfus, Mark Neumann szerint „magunkat gyűjtjük azokon a törté­ neteken és képeken keresztül, amelyek gyakran minket birtokba vesznek".4Jelen írásom­ ban kísérletet teszek arra, hogy megjelöljek néhány olyan csomópontot, személyes törté­ nelmi sorsfordulót, amely megváltoztatott engem, amitől elmozdult a látószögem, amely olyan nyomokat hagyott bennem, hogy megváltozott a két kultúra közötti pozícióm. Mi­ vel lehetne megragadni ezeket a elmozdulásokat? Mark Neumann szavaival élve: „Ezt az ismerős utat szeretném bejárni ebben az esszében, hogy összegyűjtsek különböző pilla­ natfelvételeket a 'reprezentáció kríziséről'".5 Mark Neumannhoz hasonlóan én is igyek­ szem megjelölni a saját mérföldköveimet az interkulturális érintkezés útján, amelyek a reprezentáció kríziséről árulkodnak. Szóval: örökbefogadás mint az interkulturális érintkezés metaforája. Honnan jött ez? Írtam a kutatási naplómat, és valahogy eszembe jutott. Leírtam, csak úgy, és csak később kezdtem gondolkozni rajta, hogy miért is juthatott az eszembe. Örökbefogadás: jogi in­ tézmény, etikai és kulturális aktus, „örökre befogadás", amely állandóságot, elkötelezett­ séget sugall. Intuitíven úgy éreztem, hogy a kifejezés jól tükrözi kívül-belüli pozíciómat a magyar kultúrával való érintkezés kapcsán. Itt az örökbefogadás azt jelenti: úgy viszo­ nyulni a másikhoz, a mássághoz, hogy az ember azt úgy vállalja, mint egy örök kapcsola­ tot, mint valamit, ami örökké tart. Lehet, hogy nem, de akkor is úgy kell vállalni, hogy benne van az örök(ség) íze. Az, hogy 'fogadni', elsősorban azt jelenti, befogadni: nyitott­ nak lenni. Hagyni, hogy munkálkodjon benned a másik, az, ami más, de sok mindenben zavarbaejtően hasonló, ha nem is egyforma és ugyanaz. Az örökbefogadás azt jelenti, hogy az ember kinyitja magát, és magához fogadja a másikat, olyannak, amilyen az a má­ sik, mert az ember nem tudhatja ki és milyen az, akit örökbe fogad - azt nem tudja kivá­ lasztani magának: máshol döntenek helyette. Ilyenkor annyiban áll a döntés, hogy azt fo­ gadom, ami (aki) jön. Másként érvényes? A cikkem szempontjából másodlagos, mit kutatok. A lényeg az, hogy kultúrakutató vagyok, tehát kvalitatív kutatást végzek, ami azt jelenti: magammal kutatok. És amikor ilyen a konstelláció, amikor a kutatott jelenség a kutató elsődleges kultúráján kívül esik, akaratlanul is benne van egy etnográfiai „csavar". György Péter a következőképpen ref­ lektál a kívülálló pozíciójára a New York-i természettudományi múzeum kiállításainak kritikája kapcsán: „Tisztában kell lennem azzal, hogy kívülállóként különösen óvatosan kell bánnom a becses amerikai múzeumi tradíció és közkultúra e legendás intézményé­ nek kritikájával, hiszen az nyilván másként érvényes, ha nagyobbrészt - mint ahogy az elmúlt nyolc év ott eltöltött számtalan órája után remélem - a tradíció megértésén és leg­ feljebb kisebb mértékű félreértésén alapul, mint ha egyszerűen nemértéséből szárma­ zik".6 Szembeötlő, hogy a szerző megragadja azt a hagyományos legitimációs eszközt - a terepen töltött számtalan órát -, amely azt sugallja, ez a számtalan óra feljogosítja őt arra, hogy kifejtse az értelmezését: ha nem is teljes mértékig „helyes", legalább helytálló, és ép­ pen a számtalan órának köszönhetően. Azt mondja György Péter, „kívülállóként különö­ sen óvatosan kell bánnom", amely bennem számtalan kérdést vet fel. Azt gondolom, a kí­ vülálló óvatosságát úgy kell érteni, hogy az ember tudatában legyen annak, hogy sokszor a látszat csal, és a dolgok nem mindig olyanok, amilyennek tűnnek. Persze szerintem azt 4

5 6

Neumann, Mark (1996, 173): „Collecting Ourselves at the End of the Century", in: C o m p o s i n g E t h n o g r a p h y . A l t e r n a t i v e F o r m s o f Q u a l i t a t i v e W r i t i n g , Carolyn Ellis and Arthur P. Bochner (eds.), AltaMira Press, Walnut Creek, 1996. pp. 172-198. Uo. György Péter (2003,27): A z e lt ö r ö lt h e l y - a M ú z e u m . A m ú z e u m o k á tv á lt o z á s a a h á ló z a t i k u l t ú r a k o r á ­ b a n , Magvető Budapest.

1082

akarja mondani, hogy amikor kívülről érkezik az ember, nem ismerheti a dolgok előzmé­ nyeit úgy, mint a bennszülöttek, akik részben az előzményekből születtek. Ez így igaz, csakhogy ez az óvatosság egyformán fontos, amikor egy ismerősnek vélt, közeli jelenség­ gel van dolgunk. Richard Quinney7 a következőt írja: „Próbálj írni etnográfiát valami olyasmiről, ami közel áll hozzád. Egy történetet az életed kezdetéről, amely a jelen pilla­ natig hoz téged - ez egy intim kultúra, annyi bizonyos. Ez túl fog vinni téged a részt vevő megfigyelés, rendezetlen adatok, eset kiválasztása és értelmezés kérdésein - ez olyan et­ nográfia, mely az etnográfus megélt tapasztalata." Most éppen ezzel az „intim kultúrá­ val" van itt dolgom; egy olyannal, amit már magaménak vallok, anélkül, hogy lemond­ tam volna az „őshonos" kultúrámról. De így is, ez a György Péter-féle hármas: értés félreértés - nemértés munkálkodik köztem és a magyar kultúra között, akármennyire is intim legyen ez a kapcsolat. Tehát: „magunkat gyűjtjük azokon a történeteken és képeken keresztül, amelyek gyakran minket vesznek birtokba". Íme, az összegyűjtött elmozdulások (az eszterlánci cérnám): 1. Ady-szobor - formába öntés 2. házak - belátás 3. kullancs - stigma (megbélyegzés) 4. feliratos álom - vegyülés 5. gyerekek - test-vér kapocs; magyar gyermekkor 6. Az „új kenyér ünnepe" - honfoglalás (mint egyszemélyes politikai aktus) 7. Fehér tenyér - fogás (ki-/magatartás) 1. Ady-szobor - formába öntés. Amikor először voltam ösztöndíjasként Debre­ cenben, gyakran találtam magam az egyetem közelé­ ben található Nagyerdőn, amelynek a szélén, a Viga­ dó téren áll Melocco Miklós Ady-szobra. Adytól nem ismertem egy verset sem, de úgy vonzott az ala­ csony, összhúzódott alakja, mint egy mágnes. Sok­ szor beálltam a halotti maszk csukott szeme és az ár­ nyékos arc közé, és igazán intim szférában éreztem magam a két Ady között, de leginkább a felszínt éreztem, a zártságot - a vonzó, hívogató formát, amely magába rejtette a tartalmát. Akárhogy is be­ széltem hozzá, és forgolódtam a két alak között, úgy éreztem, kívül maradok.

Melocco Miklós: Ady Endre szobra (fotó: Pál Tamás, szo­ borlap.hu) 7

Quinney, Richard (1996): „Once My Father Traveled West to California", in: C o m p o s i n g E t h n o g r a p h y . A l t e r n a t i v e F o r m s o f Q u a l i t a t i v e W r i t i n g , Carolyn Ellis and Arthur P. Bochner (eds.) AltaMira Press, Walnut Creek, 1996. pp. 357-382. „Try writing an ethnography of something very close to you. A story from the beginning of your life that takes you to the present moment. An intimate culture, to be certain. This will take you beyond questions of participantobservation, unstructured data, case size, and interpretation. - This is ethnography as the lived experience of the ethnographer." p. 357.

1083

2. Házak - belátás. A másik dolog, ami nagyon vonzott a kilencvenes évekbeli Debre­ cenben, a régi kőházak, díszes, omló homlokzataikkal. Amikor valamerre sétáltam, fal­ tam a szememmel, fogyasztottam őket, és élveztem az egzotikum mámorát. Csodálkoz­ tam, amikor mindenki sajnálkozva jegyezte meg: milyen szép lenne az a ház is, ha nem lenne olyan rossz állapotban. Én láttam a szépséget a rongáltságon túl is, de aztán rájöt­ tem, a hozzáállásomnak mégis valamiféle romantikus egzotikához volt köze. Próbáltam elképzelni, milyen lenne belakni az általam csodált házakat, és mindjárt másképpen kezd­ tem látni őket. A szépségük nem tűnt el, de azon túl valami szomorúságot éreztem. A kö­ vetkező kérdéssel közelítettem meg a házakat: vajon tudnék benne élni? 3. Kullancs - stigma (megbélyegzés). Miközben a lehetséges belakás gondolatával voltam elfoglal­ va, egy csendes támadás érte a testemet: a jobb combomba bele­ marta magát egy kullacs, ami jó eséllyel ott volt jó pár napig, mielőtt észrevettem volna. Zuhanyzás közben láttam meg egy barnás-fekete pöttyöt a bőrömön, de eleinte nem tudtam elkép­ zelni, mi az. Megmutattam a szobatársamnak, aki azt mondta, azonnal menjek orvoshoz. És valóban, ahogy az interneten érte­ sültem, „A vérszívó atkafélék bizonyos fajtái, például a kullancs, igen veszélyes kórokozókat terjeszthet, és ezáltal súlyos betegsé­ gek előidézője lehet".8 Több mint valószínű, hogy a kullancsot az egyetem botanikus kertjében szedtem össze (vagy fel). Miközben az orvos kihúzta azt a bizonyos vérszívó at­ kafélét a lábamból, azon gondolkoztam, vajon milyen súlyos állapotot idézett volna elő, ha bennem marad. Furcsa módon már így is fertőzve éreztem magam: valami munkálko­ dott bennem, a bőröm alatt, amit nem igazán tudtam irányítani. Inkább az volt a kérdés, hagyjam-e, hogy történjen, vagy próbáljam-e megfékezni a folyamatot? Később egy újabb kullancstámadás áldozatául estem Tokajban, fent a hegyen, az akkori barátom édesapjá­ nak a szőlőjében. Az akkori barátomból férjem lett. Az egésznek a szimbolikáján sokat gondolkoztam. Azon is, hogy én mennyire idézhettem elő a támadást? Esetleg könnyű prédának számítottam? És honnan lehet tudni, mikor múlik el a fertőzés veszélye? A kö­ vetkezőt olvasom az interneten: „A csípés helyét legalább egy hónapig figyeljük. Ha ko­ kárda alakú folt jelentkezik a helyén, forduljunk orvoshoz."9 Szótlan vagyok. (Fotó: HáziPatika. com) 4. Feliratos álom - vegyülés. Voltak különböző variációk a többnyelvűségről. Voltak feliratos álmaim: magyarul álmodtam, de - mintha nyugtatásképpen saját magamnak hozzá voltak adva a finn változatok írásban. Aztán egyre több lett a magyar nyelvű álom, és végül lekoptak a feliratok. Hogy most milyen nyelven álmodom? Nem tudnám meg­ mondani. Sokszor, amikor találkozom új emberekkel (magyarokkal), azt kérdezik: „Hogyhogy ilyen jól beszél magyarul?" Ilyenkor sokszor tanácstalan vagyok. Azt szoktam mondani, hogy már több mint tíz éve űzöm a szakmát (ez alatt a hungarológiát értem). De hozzá szoktam tenni: „Az sem titok, hogy egy magyarhoz mentem hozzá". Igen, hozzámentem egy magyar fiúhoz, de egyszerre hozzámentem egy nyelvhez is, elválaszthatatlanul. Nyelven keresztül egy kultúrához, amely számtalan kultúrát hordoz magában. Emiatt leginkább azt mondanám ilyenkor: „Nyílt titok az, hogy a magyarhoz mentem hozzá."

8 9

http://www.hazipatika.com /services/enc?word=;etid=639 2008.09.30. http ://kisp arna.hu/egeszseg/cikkek.php?id=58 2008.09.30.

1084

5. Gyerekek - test-vér kapocs; magyar gyermekkor. Ahogy mondtam, egy magyarhoz, és azzal a magyarhoz mentem hozzá. De ennél másabb a gyerekvállalás egy bennszülöttel; azzal létrehozunk egy test-vér kapcsot a két családfa és a két kultúra közé. Én legfeljebb egy örökbe fogadott magyar lehetek, aki örökbe fogadta a magyart, de én magam egy kapu va­ gyok: a rajtam keresztül világra jött gyerekek a születésüknél fogva kétlakiak, a testükkel, a lelkükkel együtt. Így a magyar kultúra, amit kutatok, az ő veleszületett kultúrájuk. Amikor a magyar múltat kutatom, az ő múltjukat kutatom, és így az, ami addig nem-enyém volt igaz, másodkézből -, de sajátommá válik. Ilyenkor nagyon nem mindegy, mit állítok a ma­ gyar kultúra kapcsán, mert kutatóként nemcsak magamnak, hanem a lányaimnak is felelő­ séggel tartozom, amikor próbálom kifejteni a „becses tradíciókat". 6. Az „új kenyér ünnepe" - honfoglalás (mint egyszemélyes politikai aktus). Majd­ nem egyéves távoliét után, alighogy Magyarországra érkezve, egy ABC-be sietünk a fér­ jemmel. Két kézzel fogom az egykilós, ropogó héjú, félbarna cipót, az arcomhoz emelem, magamba szívom, könnyes szemmel. Végre! Erre vártam már mióta, most megérkeztem. Hazajöttem. Itt és most: az új kenyér ünnepe. Férjem rám néz, és kérdi: „Mondjad, itt most te vagy a magyar vagy én?" (A válasz: itt és most én, mert pillanatyilag nagyobb ügyet csinálok belőle.) 7. Fehér tenyér - fogás (ki-/magatartás). Huszonegy éves voltam, amikor először jár­ tam Magyarországon, és onnan kezdődött a magyarországi szocializációm. Tanultam országismeretet, néprajzot, történelmet, olvastam szépirodalmat (Adyt is), de a „Bóbi­ tán" kívül a magyar gyermekkor érintetlen maradt számomra, egészen idáig. Most, ami­ kor a lányaimmal együtt énekeljük a Boci, boci tarkát és a Lánc, lánc eszterláncot, egyidejű­ leg velük élem a magyar gyermekkoromat. Mi jobb, látom és érzem, milyen örömöt vált ki a kislányomból az „ingyombingyomtáliber" ismétlése. Épebbnek érzem magam. Valami hasonlót tapasztaltam, amikor megnéztem Hajdu Szabolcs Fehér tenyér (2006) című filmjét. Ott volt, a szemem előtt, a 80-as évek eleji Debrecen, a lakótelepi, kelet-ma­ gyarországi valóság, a közelmúlt nosztalgiájával besatírozva, mint a számos ugyanezt a kort idéző családi fotóalbum, barna és sárga árnyalataival. A film által a szemem elé vará­ zsolt környezet egyből ismerős volt, és nemcsak azért, mert a képek, az efféle vizualitás ha­ sonlított azokra a magyar családi fotókra, amiket láttam, hanem azért is, mert bizonyos mértékig a saját családi albumomra hasonlított: ugyanezek a színek, ugyanaz a (megtanult) nosztalgia fedi őket. Ilyen (elképzelt, közös) alapon, csak egy megfontolatlan, gyors műve­ let kell, és ki tudom vágni magamat a saját finn fotóalbumomból és belehelyezni a kivágott alakot vagy a férjem gyermekkori fényképeibe, vagy akár a Fehér tenyér által közeire hozott Dobozi-lakótelepbe. Kitalált gyermekkor tehát - miből fakad ez? Nem tudom, de van köze empátiához, érzékenységhez, érzékiséghez és valamihez, amit itt „totális tapasztalásnak" nevezek. És ki mondja meg, hogy a megélt tapasztalatból mi valós és mi fiktív? Most, a Lánc lánc eszterláncon és a Fehér tenyéren keresztül eljutottam odáig, hogy elkép­ zelhessem, megálmodjam a magyarországi gyermekkoromat. Tudok kreálni olyan fikció­ kat, amelyek segítségével áthidalhatók ezek a hézagok. De minek? Miért akarok rájátszani a lehetséges magyarságomra? Azért, hogy elmossam a határokat, a különbségeket? Ezt az egészet hogyan lehetne elmondani egy kicsit másképp? Hogyan lehetne előhív­ ni az élettapasztalattá sűrűsödött képeimet? Arra való a vers. Ahogy Laurel Richardson10 10 Richardson. L. (1993) Poetics, dramatics and transgressive validity: the case of the skipped line, T h e S o c i o l o g i c a l Q u a r t e r l y , 34(4), pp. 695-710. „Lived experience is lived in a body and poetic representation can touch us where we live, in our bodies" (p. 695)

1085

mondja: „Testben éljük meg a megélt tapasztalatot, és a poétikus reprezentáció ott érint­ het meg minket, ahol élünk: a testünkben." Ebben a versben nem az esztétika érdekel, el­ lenben próbálom érzékeltetni, mi játszódik le bennem: milyen a dolgok egybeesése, ami­ kor elmosódnak a határok és a különbségek. Onnan indult az egész, hogy nyáron anyósoméknál voltunk, ebédeltünk, körbeültünk egy asztalt, és húslevest ettünk. Néztem magunkat, hogyan ettünk, osztoztunk azon, ami oda volt terítve elénk, néztem azt, ami úszott a fazékban. Itt kezdtem kitekerni és feldara­ bolni azt, ami volt és van - a következő lett belőle: Feldarabolom ezt a tyúkot, ami én vagyok. Van itt szembenállás? Lássuk: mellkas. Szépen kifőzött koldusesernyő - szinte adja magát. A nyelv az ernyő a fejünk fölött, de az enyém olyan mint a koldusé. Az ernyő csontváza, mint a kettémetszett kígyónyelvem, hajlik és feszül a fejem fölött, védeni nem véd, csak szétfeszül és összecsukódik, mint a mellkas, amikor levegőt veszel. Pajzsnak nem jó, de fegyvernek elmegy, jelöl, kitűz, hasít. Nagy fazékban úszom, valakivel összeszűrtem ezt a levet, benne a nyak, körmös láb, mindaz, amitől szív-esen elfordítanám a fejem, mert túl igaz, túl élő, túl durva és primitív és szép. Feldarabolom ezt a tyúkot, ami én vagyok - császármetszés metszeni: ilyen szó nincs is a finnben, mi csak vágunk mindent, nem válogatunk: fákat, babákat az anyjuk hasából, pedig milyen kifejező szó, azt csinálja, amit ígér: tisztán, szinte hangtalanul áthalad, kettéválaszt, mint a kígyó nyelve. A magyarban vágóhidak vannak és vágók, de én építek egy metszőhidat az áthidalhatatlan fölé, hogy nagy számot csináljunk abból, hogy el van választva és azzal elvan,

1086

mert az a dolgoknak a rendje, hogy széjjelessen a látásom, és attól látok jól, nem tisztábban, de másképp. Feldarabolom ezt a tyúkot, ami én vagyok, már tíz éve figyelem a csípés helyét, és valóban: egy kokárda alakú folt, pulzáló, fodros, belém van nyomva a pecsét, a bőröm alá, sajátos kisajátítás, jobb oldal, bal oldal, mindegy, mert mind egy, nem számít, mert az enyém, az én büszkeségem, szégyenem, a sajátom. És a magyar nyelvem siklik az anyanyelvem fölött, fodros és pulzáló, a nyelvem a vágó metszőhíd, hirtelen ki vagyok metszve a hátteremből, átkarolok egy új kontextust jutalmul. A koldusesernyő alatt fúj a szél, mert a nyelvben lakozó látás az úr, én csak cifra (ernyő)tartó, vetek egy pillantást hátra, szemem északi fénye. Megmutatom a versemet a férjemnek. Ő hang nélkül elolvassa, leteszi és rám néz: „Ez a vers jól megmutatja, hogy mennyire vagy benne a nyelvben". „Igen?" „Igen. Mert nyel­ vi asszociációk ezek", mondja. „De nem azt akarom kimutatni a verssel, hogy mennyire jól tudok magyarul!" „Nem?" „Nem. A múltkor is, amikor voltam azon a konferencián, idegesített, ahogy mindenki csak arról beszélt, milyen jól tudok magyarul, mintha az lett volna a lényeg. Azon túl volt szakmai mondanivalóm is, amit nagyrészt figyelmen kívül hagytak." „De hogyhogy azt mondod, nem azt akarod mondani ezzel, hogy mennyire benne vagy?" Sóhajtok egy nagyot. Patti Lather azt írja: „ az önreflexió azt tanítja nekünk, hogy a diskurzusunk a vágyaink jelentése - abban van a trükk, hogy ugyanolyan tisztán lássuk a hatalom utáni vágyunkat, mint az igazság utáni vágyunkat"11 „De", mondom, „biztos éppen azt akarom mondani. Akkor, azon a konferencián, nem az volt a lényeg, de most az." „Jó ez a koldusesernyő,12 találó", folytatja a férjem. „Igen? Miért?" „Mert nem sokan tudhatják, hogy mi az. Ahhoz nagyon benne kell lenni. Meg az, hogy itt együtt evésről van szó." „Közösen esszük meg a kultúrát?" „Igen, pontosan." Elégedetten bólo­ gatok. A versem átesett az első tűzpróbán. (De a férjemnek könnyű: ő velem osztja meg közös, intim kultúránkat.)

11 Lather (1991,119): „self-reflexivity teaches that our discourse is the meaning of our longing - The trick is to see the will to power in our work as clearly as we see the will to truth." 12 Nagy meglepetésemre kevés ismerősöm, kollégám akadt, aki ismerte volna a koldusesernyő fogalmát, amely Bartha Júlia szerint („A Kunság népi kultúrájának keleti elemei" Debrecen, 2002) a „baromfinak sütött vagy főzött farrésze" (http://www.djm.hu/miirtuk/keleti_elemek.htm). Így a szó népi vagy tájjellege - ahogyan az az előadásom megírása révén kiderült újdonság volt számomra. Ez idáig én a koldusesernyőt egyszerűen (örökbe)adottnak vettem.

1087

De miért fontos - akár egy verssel, akár másképp - kimutatni, mennyire vagyok „ben­ ne"? Mi késztet engem arra, hogy kitaláljak magamnak egy magyar gyermekkort? Nem éppen attól értékes az egész örökbefogadás mint kulturális és etikai aktus, hogy elfoga­ dok és befogadok - ameddig tudok - , de nem olvadok bele abba, amit örökbe fogadtam, hogy nem mosódom egybe a másikkal, a mássággal, hogy megtartsam magam, a külön­ bözőségem? Valószínűleg igen. De nehéz megmondani, ebből végül mennyi a saját vá­ lasztásom. Feltehetően egy olyan (részben tudatos, részben nem szándékos) szerepjáték­ hoz van köze, ami a másikká válás tüzével játszik. Ennek az a hajtóereje, hogy az ember folyton megpróbálja áthidalni az áthidalhatatlant, hogy jobban értse a másikat. Visszatérve „tökéletes magyarságomra": teljesen nyilvánvaló, hogy nem tökéletes az én magyarságom, nem is lehet az (és nem is lenne kívánatos). Az ilyen kinyilvánulások felerősítik az interperszonális, interkulturális szolidaritást, erőt adnak az örökbefogadott örökbefogadónak. Kutatásom során boldogan rabolom az emberek idejét, ha megenge­ dik, de éppen nem nyugodt lélekkel teszem, mert egy kiváltságos hatalmi pozíció ez: ha­ tással vagyok az emberekre azzal, hogy szinte semmiből építettem a magyarságomat, de ugyanakkor sok mindent elnéznek nekem, mert nem vagyok magyar. Ezért feltehetek buta kérdéseket, és nem tudhatok mindent. Kutatóként néha rájátszom a kívülálló pozíci­ ómból fakadó tudatlanságra és nem-értésre, tudatosan naiv és tudatlan magatartást fel­ véve, rávéve az embereket, hogy jobban fejtsék ki a dolgok jelentőségét, összefüggéseit, ahogyan ezt ők látják. Legnagyobb butaság lenne azt hinni, hogy most ezzel a részben megtanult, részben óhatatlanul belém hatolt tudással, a tapasztalat által létrejött kettős látással mind a két ol­ dalt látnám. Egy ilyen pozíció ugyanúgy korlátoz, és részben azért, mert nem irányítható, és csak részben a saját választásom eredménye: sok minden örökbe fogódik. Ez egy megta­ nult örökség, és az ember mindig olyat is tanul, amit nem szándékozik. Kérdés, mennyire vállalom azt a mindent, amit az örökbefogadás aktusa és folyamata hoz magával, és mennyire tudatos a vállalásom. Értés, félreértés, nem-értés. Ezért azt mondom: érdemes a relatív mássággal a hangunkban nekifutni a becses tradícióknak, közkultúráknak és le­ gendás intézményeknek, és úgy bánni velük, ahogyan az ember a sajátjával bánik: tiszte­ lettel, elkötelezettséggel, néha kíméletlen kritikával, de szeretettel. Egyszóval: örökbefo­ gadással. Nincs visszaút. Az egyre globalizálódóbb világban, abban az Európában, amelyre egyre inkább jellemző az emberek és az áruk közötti mobilitás, már szinte lehetetlen kí­ vülről megjelölni a határokat. Mark Neuman szavaival élve: „az etnográfusok és önélet­ rajzírók folyamatosan emlékeztetnek minket arra, hogy a határok mindig velünk és ben­ nünk vannak."13 Legyenek határok, mondom, mert azokba kapaszkodunk, tudunk mérni távolságokat, tudunk viszonyulni. Mert tudjuk: miközben állandóan őrizzük a folyton át­ alakuló határainkat, muszáj engedelmeskedni bizonyos átjárásoknak. Cérna volna, selyem volna, mégis kifordulna.

13 Neumann (1996, 195): „But ethnographers and autobiographers continually remind us is that borders are always with us and w i t h i n us."

1088

BEDECS

LÁSZLÓ

CSAK TEREMT ÉS TEREMT Háy János: M eleg kilincs A költészet nagybecsű és régi hagyománya a konvenciók folyamatos felülírása. Az a tö­ rekvés, hogy az új szöveg egészen másként beszéljen a világról, mint elődei, sőt az is, hogy más legyen fontos és érdekes számára a világból, mint ami korábban volt. Egyesek ezt a programot csendesebben, az elődöket szerintük megillető tisztelettel követik, mások viszont radikálisabban, minden klasszikus iránti gyanúval és iróniával. Háy János az utóbbi alkotók közé tartozik, de megjegyzendő: az utóbbi tizenöt évben írt verseire ez már csak megszorításokkal igaz. Első köteteiben még elemi szinten tiltakozott minden előíró hagyomány és divat ellen, és kifejezetten az ellenbeszédre, a provokációra, az alter­ natívák felmutatására, az új, sokszor eleve működésképtelen poétikai lehetőségek kísér­ leteire és ezek demonstrálásra törekedett. Azaz igyekezett messze elkerülni a magyar iro­ dalmat oly igen meghatározó Nyugat-örökséget, viszont nyitott volt mindenre, ami nem csengő-bongó, nem lekerekített, nem befejezett, de nem is csak a forma művészete. A ki­ lencvenes évek második felétől azonban helyenként egészen közel került ahhoz, ami el­ len kezdetben tiltakozott. Újabb munkáiban találhatók már szépen rímelő, lágy dikciójú, érzelmes szövegek, és ez még akkor is feltűnő, ha a költői képek továbbra is szikárak, színtelenek, vagy csakis erősen ironikus kontextusban burjánzóak. A költő által bősége­ sen válogatott új, afféle Háy-antológiaként olvasandó kötet alkalmat kínál arra, hogy a gyakran kötetről kötetre is éles beszédmódbeli változások okain, azaz a konfliktuskereső neoavantgárdtól az új érzékenység egy szelídebb változatáig vezető út egyes állomásai­ nak jelentőségén is elgondolkozzunk. A kötet legkorábbi, 1976-ban, a szerző tizenhat éves korában született versei a korabeli neoavantgárd lázadóbb törekvéseivel éppúgy kapcsolatba hozhatók, mint, mondjuk, Tandori Dezső 1973-as kötetével, az Egy talált tárgy megtisztításával. A versszerűség hagyo­ mányos ismérveit felszámoló, antipoétikus, nemegyszer a nyelvi teret a jelek és a rajzok felé szélesítő szövegek a vallomásos költészetről és az újholdas hermetizmusról való leválás magukba feledkező kísérletei­ ként olvashatók, miközben a költészet, sőt a művészet egé­ szének létjogosultságát vonják kétségbe. A Marcel Duchamp hangot kakál(ó), az Osip Mandelstam utolsó költeménye vagy az Ésnemmégsemvers végső soron a vers kultuszán ironizál, a kifejezetten Tandori hatását mutató A szám eljut önmaga túl­ oldalára című jelvers vagy a Ha keresnél című képvers pedig a megszólalás kereteinek szűkösségére, a tipográfiai újítá­ sok sürgető igényére, illetve az intermediális művészet ta­ lán kiutat jelentő lehetőségére irányítják a figyelmet. De jel­ lemzőek az egy-egy ötletre felépülő akciószerű versek is: a Új Palatinus Könyvesház Kft. Budapest, 2008 466 oldal, 3400 Ft

1089

Szorongás a szavak csonkításával és összepréselésével fejti ki a címben jelölt érzelmi állapo­ tot: „kzt / a nyk kr / fjt / a lb kz", a lettrista ihletettségű Ismerkedés a magánhangzókkal pedig a szavakból kivont, a költészet alapelemeinek tekintendő hangok és a betűk önálló jelenté­ sére apellál: „csak ezt üvöltsd a telefonba: / E-Ú-Ő-A-Ű-Ó-Í". Ugyanezzel próbálkozik a nagyobb ívű, a nonszensz hatásmechanizmusát is bevonó, ugyanakkor meglepően hanyag Hosszú macisajtvers, melynek viszont épp a címe lehet érdekes, hiszen valami olyasmit emel a költészet színpadára, mely korábban, a klasszikusan komoly, a meghatódásig érzelmes művészi kontextusban elképzelhetetlen lett volna ott. De hasonló kihívást intéz a hagyo­ mányos irodalomértés felé az Éva vak na és vagy a Ma elhoztam volna állítása: „a vers sem ér sem m it/ egy vacakság c sa k / egy nagy duli". Háy tehát következetesen és ötletesen próbált a 'formabontó' irodalom hazai törekvé­ seivel lépést tartani, de munkái - erre utal a kritika szinte teljes érdektelensége - koránt­ sem látszottak megkerülhetetlennek, nem voltak radikálisan újszerűek. Mára pedig fris­ sességüket is elvesztették. Igaz ez a formai szempontból már sokkal visszafogottabb, 1990-ben Vigyázat, humanisták címen megjelent, de a szerző által jó érzékkel már egy ideje A növények hazája címen emlegetett második kötetre is - kinek ne jutna eszébe Tandori mi­ tikussá növelt története első és második kötetének címével? - mely afféle szerepjátékként két fiktív tudósfigura levelezését és beszélgetéseit imitálja. A beszélgetések gyakran a nyelv működéséről szólnak, az adekvát és a metaforikus kijelentések viszonyáról („ha azt mondta, szép, akkor azt gondolta, szép, és valóban szép volt" - Európai humanisták leve­ le...), d e a prózai és verses szövegrészeket sulykolva váltogató kötet még mindig túl sokat vár az olvasótól, amikor azt kéri tőle, fogadja el a szövegek minden játékszabályát, még akkor is, ha ezek a szabályok ellentmondásosak vagy stílustalanok. Enélkül ugyanis a kö­ tet játékai erőltetettnek és túlírtnak látszanak, következtetései pedig közhelyesen ideolo­ gikusnak. Jó példa erre a modorosan terjengős című Friedrich Meinsen és Leopold Hoelzer urak beszélgetése a robogó automobilban záró szakasza, ahol különösen a „rabság" szó meg­ ismétlése tűnik modorosnak és fontoskodónak: „Évezredek fognak még így eltelni, hogy ön, vagy az ön gyermeke, akit szintén Friedrichnek hívnak, és unokái, meg azok gyermekei izgatottan várják a jövőt, a jövő eljöttét, hogy növeljék a múltat, a pusztulás esélyét, a rabságukat, a saját rabságukat." A 'humanista' szó lefordítása emberszeretőre, és ennek konkretizálása az 'embert sze­ retőre', azaz emberevőre pedig nem elég eredeti és erős ötlet ahhoz, hogy az egész kötetet fel lehessen rá építeni. Sőt épp ellenkezőleg: az ötlet teljes kimerülését, a neoavantgárdra egyébként sem jellemző arányérzék tökéletes elvesztését jelzi a dacos ragaszkodás ehhez az olcsó szójátékhoz. Például az Európai humanisták levele az Európai Humanista Szövetség elnökéhez versként kínált, de versnek szétfolyó, inkább prózai szövegben: „Ma a vasárnapi ebédhez desszertként elfogyasztottuk Friedrich Meinsen urat. Először a hasát vágtuk fel, és kitunkoltuk a gyomornedvekkel keveredett, félig emésztett ételt". Érdekes azonban, hogy a még meglévő versellenes kiszólások („Ne szólalj meg" - A hó szorítása már enyhül), illetve az imént idézet mondatban is látható prózaszerű, sőt egye­ nesen prózai dikció térnyerése mellett elkezdenek beszivárogni a szövegekbe a teljesebb, színesebb képek, a szépen ívelő sorok: „szívemben megőrzöm a vágtató lovakat / lehele­ temben a tollas madarakat" (Noé). Egy avantgárd felé tájékozódó, önmagát épp a repre­ zentáció felszámolását célzó poétikai eljárások felől definiáló költő szövegében egy ilyen lágy kép elképzelhetetlen lenne, ha nem épp arról volna szó, hogy mindez a kifulladó neoavantgárd utáni megszólalás lehetőségét jelzi. Ha lehet, ez még fokozottabban igaz a

már-már Tóth Árpád-os „eltűnünk, hogy úgy szerethessünk, / ahogy a növények szeret­ nek" (A növények hazája) sorokra, vagy az ugyanezt a túlcsordulóan érzelmes képet ismét­ lő prózaversrészletre: „távolodó vonatokra szállnánk, hogy a távolság tudatában bátran gondolhassunk egymásra, arra, hogy hiányzunk egymásnak" (Friedrich Meinsen úr búcsú­ levele ismeretlen hölgynek). Még ha a kontextusból ki is tudnánk következtetni valamiféle értékképző vagy -óvó iróniát, akkor is sok lenne a líraiságból, de itt legfeljebb a klisék tu­ datos variációjában rejlik némi távolságtartás, merthogy, miként a későbbi Háy-versekben látható lesz, a szerelem ebben a költészetben egyáltalán nem a tréfa és az irónia, ha­ nem sokkal inkább a tragikum és a szenvelgésre is nyitott meghatódás terepe. A Welcome in Afrika (1992) megint koncepciózussága miatt vált saját szabályrendsze­ rének foglyává. Az Afrikába érkező jószolgálati csapat tagjainak történetei, illetve az eh­ hez az alapötlethez való görcsös ragaszkodás újra csak szétfeszíti a kötetet, egyes versek pedig egyenesen a nagyotmondás vágyának csapdájába esnek. Az pedig, hogy ismert kortárs szerzők is megidéződnek a szövegekben - például Podmaniczky Szilárd Szerdzsó Podmaniló néven, úgy is, mint a Duanói elénium szerzője (na, ez sem kellően végiggondolt ötlet) - , még inkább összekuszálják az amúgy is nehezen követhető szálakat. Pedig ez a kötet már a későbbi Háy-költészetet előlegezi, amennyiben témája már kizárólag az em­ beri kapcsolatok milyensége, azok az apró játszmák, melyek még a legegyszerűbb te-én viszonyokat is súlyosan megterhelik, és amelyekben mind gyakrabban megvillan a halál fenyegetése is. Ezzel párhuzamosan a vers, a költészet jelentősége mintha megnőne, leg­ alábbis az első kötetek tagadásához képest: „Gyere, barátnőm és barátom! / A beszéddel túllépünk a halálon ."(Keringő) De előremutatóak a gyerekverseket imitáló, egyszerű, sokszor ismétléses szerkezete­ ket használó, egyben a gyermeki világ kellékeiről beszélő versek is. A Játszótér fontos ese­ ménye, hogy a szöveg elkerüli a versvégi rímet („csúszdán"), mintha nem csak a beszélő, de a szerző is egy a rímhez még nem értő gyerek lenne: „megjöttek a markolósfiúk megjöttek a tűzoltókocsis fiúk csúnya rolleros kislány csússz le a csúszdáról" A Szobatiszta pedig már a fent említett három újdonságot egyszerre mutatja fel: a szülő­ gyerek viszony hatalmi pozícióinak megjelenését, a gyerektémát és -nyelvet, illetve a halál állandó fenyegetésének felismerését, melyben a viccnek is egészen más akusztikája van: No, akkor ráülünk a bilikére, és itt ülünk, üldögélünk, amíg meg nem halunk." A játékosságon belül felerősödik a travesztia szerepe, a jól ismert idézetek 'átöltöztetése', átköltése. Az Afrika-téma hozza a „négerek közt egy fekete" József Attilaallúzióját, illetve ugyanott és ugyanabból a József Attila-versből a már nem olyan jó „Öreg anarchista, ülj le közénk és mesélj!" (Keringő) sort. A duplázás mindamellett rámu­ tat Háy régi problémájára, az önkorlátozás hiányára, egy-egy ötlet végletes kisajtolására. Ilyen esetekben biztosan jobb csak az egyik találatot megtartani, még akkor is, ha egyéb­ ként fájdalmas a másikról emiatt lemondani. Ugyancsak régi, a pálya kezdetétől jellemző, de ebben a kötetben felerősödő eszköz a különféle nyelvi-logikai játékok alkalmazása, egy-egy szókapcsolat vagy mondat forga­ tása, kitekerése. De ebből is csak ritkán születik értékelhető eredmény, azaz sokkal

1091

könnyebb a sikerületlen, erőltetettnek látszó, feleslegesen bonyolított megoldásokra pél­ dát hozni: „jobb kezével melengeti / a bal kezét, / bal kezével hidengeti a jobb kezét" (Meleg kilincs), „Úgy vártam arra, hogy megismerjem, / hogy szemtől szembe láthassam, amikor / maga szemtől szembe lát engemet." (Milyen az arcod, cimbora?) Az „engemet" szóalak kifejezetten fülsértő az idézet végén, de azért emelem ki, mert jelzi azt a határ­ pontot, amikortól az egykor az antipoétikus beszédmódok és versformák felé tájékozódó, a rontottat a lekerekített elé helyező költő vállalni tudja a hangzás avagy a forma értékeit is. Ezután efféle könnyelműségekkel nem találkozunk. Az 1993-as Marion és Marion persze még átmeneti kötet, az átmenetiségből származó minden ellentmondással és eldöntetlenséggel együtt. A kötet zártsága a narratív szerke­ zet, a komplexitásra törekvés és a régi, sőt a szimbolikus beszéd hatására még erősödött is, mégis itt kezd kialakulni a játékosság és a visszanyert érzelmesség olyan egyensúlya, mely a kilencvenes évek közepén-végén, az ironikus költői nyelvek aranykorában is vállalhatóvá vált. De még nem alakult ki teljesen. A kötet gyújtópontszerű szerepét jelzi ugyanakkor az is, hogy szinte minden olyan témát felvet, melyeket aztán Háy a vers mel­ lett - vagy sokszor előtt - prózában és drámában is megír majd. Ilyenek például a török motívumok, a istentörténetek és persze maga a szerelemtéma, mely egzisztenciális alap­ élménnyé, a halállal szembeni egyetlen lehetőséggé növekszik majd. A Marion és Marion a korábbi köteteknél is tendenciózusabb könyv, és megint csak túl sokat szeretne elérni: időben és térben a világ teljességét, de legalábbis a szerelem minden aspektusát feltérképezni. A kötet végére helyezett Kronológiai és topológiai útmutató, mely­ ben a Neander-völgyi ősembertől a huszonegyedik századi űrutazásig, illetve Rómától Péterváron át egészen Budaörsig cikázhatunk, úgyszólván önmaga avatja paródiává az egyébként többre érdemes kötetet. Háy egy túlméretezett és túlszabályozott sémába igyekszik elrendezni a szövegeket, de sehogy sem illeszkednek az elemek, az egyébként érezhetően nagy és körültekintő szerkesztői ügyeskedésből csak káosz születik. A hét­ nyolc oldalas, prózaversnek csak nagy jóindulattal nevezhető szövegek hosszúak, nehéz­ kesek, néhol kifejezetten suták, a történetek terjedelmes kifejtésük ellenére is töredéke­ sek, a szimbólumok pedig inkább elfedik a jelentéseket, mintsem hogy segítenék megfor­ málni őket. De már a szerelemben feloldódó én romantikus toposza is - például a „szív" szó sűrűsödő használatával párhuzamosan - bizonytalanságot szül, hiszen ez tipikusan olyan gondolat, melynek a modern költészetben nagyon nehezen lenne megteremthető a releváns kontextusa - Háynak sem sikerül megalkotnia. Bármilyen fontos állomás is tehát a Marion és Marion Háy írói pályának további fejlő­ dése szempontjából, jelentősége mégis inkább a lehetőségek kinyitásában, az utak kijelö­ lésében látható, azaz a konkrét szövegek részleteiben, és nem a kötet egészében. Azaz, ha már a Meleg kilincs esetében válogatáskönyvről van szó, akármit is gondol szerzőjük e prózaszerű szövegek műneméről, az ezt a kötetet reprezentáló több mint száz oldal he­ lyett elég lett volna harminc-negyven, mutatóban. Még akkor is, mondom még egyszer, ha például a Valami nehezékben kidolgozott szerelemtéma gyökerei itt találhatók, és pél­ dául az ottani elköteleződésekről, illetve a szerelemről kialakítható beszéd lehetőségeiről már itt elkezd Háy gondolkodni. Igen, itt jelzi először, hogy legfontosabb témája a férfi­ nő kapcsolat, legyen az akár a szeretők, akár a házastársak közti viszony, és ebből tud majd kinőni a szerelemtémát körbejáró nagyszerű kötet, a Valami nehezék és a család belső feszültségeit vizsgáló, azaz Háy drámáihoz és újabb prózáihoz leginkább közel álló, nyel­ vében is sok-sok újat hozó Istenek - de elég lett volna mindezt most is csak jelezni. De még mielőtt az időben hozzánk közelebb eső kötetekre rátérnénk, hadd említsem rö­ viden a Marlon-kötet körülbelül tíz 'valódi' verse közül a legkiemelkedőbbet, A déliférfi címűt (a másik a Miss Dior lenne, de az furcsa módon nem került be a válogatásba). Ebben a szöveg­ ben ugyanis a nyelvek többirányú játéka, a regiszterek keverésének eljárásai, illetve az idegenségérzés megjelenítése, amire pedig az Afrika-könyv sokkal több lehetőséget adott volna, illetve a vers íve, kidolgozottsága különösen figyelemre méltó. Mondhatni, ez Háy János első

igazán nagy verse. Ebben már nincsenek jobb-rosszabb, kliséket és öncélú vicceket konzervá­ ló szójátékok, nincs a csibészes, a rock and rollt is érző avantgárdból se sok, de nem találjuk a kötet más részein nagyon is jelenlévő érzelgős, a nagy egymásra találást és az elszakadás tör­ vényszerűségét világszerű élménnyé nagyító, tragizálásra is hajlamos hangot sem. Sőt, ha már annyit emlegetem, talán érdemes azon is elgondolkoznunk, Háy miért ra­ gaszkodik olyan erősen a kötetek zártságához, egyirányúságához, egy-egy kizárólagos téma kijelöléséhez. A kérdés itt azért is fontos, mert az összegyűjtött és pláne a válogatott versek mindenkori sajátja, hogy az egykori kötethatárok feloldódnak bennük, azaz csak ne­ hezen, sőt esetenként egyáltalán nem látható az egyes könyvek koncepciója, de sokszor még az egymásra következés logikája sem. Háy esetében azonban - mint eddig is láttuk - a kötet maga is művészi kérdés, sőt néhol úgy tűnik, meg is előzi az egyes versek sikerültségének igényét, azaz az ötletek, az újítások legtöbbször magában a szerkezetben jelennek meg. A fentieken túl érdemes a Valami nehezékre gondolnunk, mely a versek hosszúságá­ ban, „tornasorában" találta meg azt az újszerű, a véletlenszerűségre is sokat bízó szervező­ elvet, mely látszólag felülírja a tematikus megfeleléseket, épp abból a célból - olvasható az eredeti kötet fülszövegén - , hogy a versek hagyományos művészi elrendezése ne utalhas­ son egy verseken túli jelentésre. De csak látszólag, merthogy Háy ez esetben is eleve kötetet írt, és természetesen figyelt ezekre az összefüggésekre is. Azaz miközben kitalál és működ­ tet egy pusztán formális, látszólag a versek autonómiáját támogató szerkesztési elvet, tehát épp a kötetszerű értelmezést igyekszik kizárni, a beszédmód és a képalkotás szintjén na­ gyon is zárt, a korábbi és a későbbi köteteitől is elütő versvilágot hoz létre. Így a ciklusok struktúrája ugyan nem, de például a motívumok vándorlása, újra- és újraértelmezése, az egymást idéző versek sora megteremti az egységes és átgondoltan szerkesztett kötet illúzi­ óját. Ha pedig ez megteremtődik, az olvasó aligha kerülheti el az értelmezését. Mindez pe­ dig a hang kötetbeli azonosságára, a versek beszédpozíciójának, dikciójának, jelenetszerű­ ségének egységére irányítja a figyelmet. Háy tehát ezzel az ötletével már eléri célját: miközben tagadja a kötetszerkesztés hagyományos elvét, megint csak a kötetegész mint egyetlen nagy szöveg kereteire tereli a figyelmet. De ez esetben sikerült a könyvet jól össze­ raknia, míg korábban, különösen a Marion esetében, nem. Más kérdés, hogy a válogatás di­ namikája kedvéért megbontja a kötetek egykori egységét, kihagy és átrendez, de ezzel az alapproblémát, azaz a zárt kötetek és az egyes szövegek torz kapcsolatának kérdését meg­ oldani nem, legfeljebb oldani tudja - csak ideiglenesen. Az 1998-as Valami nehezék mégis jelentős változást hozott Háy János költészetében. A provokatív, kifejezetten az irodalmi konvenciók ellen dolgozó beszédmódok megszelí­ dültek, a hagyományos líraolvasás számára gyakran megközelíthetetlen szövegek kikop­ tak, és helyüket egy ugyancsak egyedi, a maga nemében szintén nagyon újszerű, azaz végső soron ugyancsak kísérletinek tekinthető, de ezzel együtt is magára talált, identitá­ sát nyert, megállapodott költészetet olvashatunk. Az újszerűséget az esetlennek tűnő, egyszerű nyelvet és logikát imitáló beszédmód je­ lenti. Ám ez az első látásra ügyetlennek, sőt néhol a Parti Nagy-versekből ismerős, a dilet­ tánsokét imitáló nyelv Háy verseiben sosem válik nevetségessé, azaz nem a dilettáns műveletlenségének felmutatása a tét, hanem egy új, a „komoly" tartalmakat közvetíteni képes csatorna keresése. Merthogy Háy Jánosnak - a mindeddig utolsó kötetében világosan lát­ szik - nemcsak a versről, avagy a költészet lehetőségeiről van érvényes mondanivalója, ha­ nem elsősorban az olyan alaptémákról, mint a szerelem, a család vagy a halál. De pontosan tudja, hogy a posztmodern tapasztalata részben épp az ezekkel a témákkal kapcsolatos ér­ zelmek direkt vállalhatatlanságát jelenti, minden romantikának, megrendülésnek a relativizálását, minden indulatnak a tompítását; és mivel azt is tudja, hogy minderre az alulstilizálás már nem elégséges válasz, gondosan kimunkál egy új, a számára fontos témá­ kat és szavakat átmentő versnyelvet. Egy olyan beszédmódot, melyben lehetőség van az

1093

egyensúly teremtésre játék és sorsszerűség, irónia és önreprezentáció között. A Hogyan is című versben például leírja „A tavasz már a nyakunkon bitangol" sort, melyben a „tavasz" afféle gyanús, forró, érzelmekkel teli szó, amelyről azt hinnénk, csak távolságtartó eszkö­ zökkel lehet használni. A „bitangol" szó furcsa hangzásával és bizonytalan jelentésével már ilyen eszköznek tűnik, azaz megtöri a költői képet, de igazán a következő sor kiábrándult, színtelen-szagtalan kijelentése végzi el a fontos feladatot: „nekem meg elmegy a hangom". Ez utóbbi sorban ugyanakkor a Háy-költészet újabb szakaszára jellemző fásultság, ki­ merültség és lemondás is érzékelhető, ahogy a dísztelen, az egyes elemeket izoláló vers­ nyelv is megfigyelhető. Számos 'rontott' verset találhatunk, van ahol a rím rossz (sánta/ágyban, foglya/fogja), van, ahol a szándékos túlzás, a pátosz giccsé nagyítása miatt érzünk hibát („Táljában habot ver a lélek" - Engedni nem; „Ha elmégy, fákat sírok a nyo­ modba" - lndiánszerető), van, ahol a közhely banalitása töri le a vers ívét („a gőz a fejünk­ ben forr / és hidegek a gépek" - Közlekedési vers), de van olyan eset is, ahol a szlenges kife­ jezések körül alakul ki a versen belüli újszerű erőtér („őrült nagy gáz van" - Mikor nagyapámékra...). Egyszóval Háy nagyon kimérten és felettébb rafináltan bizonytalanko­ dik, tehát kiváló arányérzékkel hozza létre azt a szövegteret, melyben megvalósíthatja, amit vélhetően már pályája kezdetén is szeretett volna: a maga újiróniája segítségével a kortárs költészet legironikusabb vonulatával is párbeszédképesen tud írni a fájdalomról, a csalódásokról, a fenyegetésről. A kritika ezt egyébként részletesen megírta, az az érde­ kes, hogy volt, aki ezt nem így látta. Kálmán C. György a Valami nehezékről szóló rövid re­ cenziójában (ÉS, 1998. 06.12.) például arról írt, hogy épp a „nehezékeket" hiányolja a szö­ vegekből, melyeket enélkül „súlytalannak", „komolytalannak", „zöngeménynek" tart. Kálmánról nem merném feltételezni, hogy elfeledkezik a beszédmód reflektáltságáról, arról, hogy a versben megszólalók a költői terv részeként inkább lebutított, bábszerű ala­ kok, akik egy efféle figurához köthető tapasztalatról csak ezen a szűkös nyelven beszél­ hetnek - tehát legalább annyira e nyelv „termékei", mint amennyire maguk teremtik e nyelvet. Magyarán a versek önmagukat is állítják, formájuk és létük is jelentőségteljes. Ráadásul a játék, a versek látszólagos könnyedsége komoly drámákat hoz a felszínre, és legtöbbször épp a meg nem értésről, az egymás iránti érzéketlenségről vagy a szerelem lehetetlenségéről beszél. Azaz ha valamit hiányolunk, akkor az is a hiány és a meglét, a kint és a bent ellentétét mutatja fel, a nem nosztalgikus, hanem formális, funkcionális el­ lentétet. A kötet kiüresedett (vagy kiüresített), mechanikusan, sablonosan gondolkodó és beszélő figurái, illetve később a bizonytalan, hatalmukat vesztett istenek, vagy inkább magukat istennek képzelő emberek voltaképp egy lehetséges világot népesítenek be. És nagyon jó, hogy itt vagyunk, merthogy alighanem az 1998-as Istenek jelentik a Háyköltészet jelenlegi csúcsát. A kötet címbeli témamegjelölése pontos: a mitologikus kérdések és a privátszfréra keretei közül szóló nyelv, konkrétan a görög mitológia narratíváira emlé­ keztető, egy isteni család történetének mozaikjait kirajzoló, de egy mai, átlagos család hét­ köznapi életének nyelvi sablonjaival dolgozó versbeszéd minden korábbinál élesebben mutatta meg Háy poétikai törekvéseit, azaz a költészetében rejlő valódi potenciált. A gyermeki képzelet logikáját követő képalkotás felelőse a kötet beszélője, az „isten­ gyermek", a „fiúisten", akiről nehéz is megmondani, hogy valóban az-e, akinek mondja magát, vagy pusztán szerepet játszik, netán egy szerepbe képzeli magát, pedig valójában nem több egy panellakó család boldogabb életre sóvárgó gyermekénél. A „papaisten" szó ugyanígy jelentheti, hogy a családon belül az apa istennek, azaz mindenhatónak képzeli magát, uralkodik a családtagok felett, amibe a feleség megalázása és kizsákmányolása, vagy épp a gyerekek fenyítése, félelemben tartása is belefér. De jelentheti azt is, épp azért, mert Háy olyan magától értetődően használja az olyan nagy súlyú, mély jelentésekkel terhelt szavakat is, mint az „isten" és a „teremtés", hogy nem feltétlenül kell a mai ma­ gyar valóságban referenciákat keresni a szövegekhez. Igazából azt is nehéz eldönteni,

1094

hogy a biblikus szavak az ismételgetés következtében milyen mértékben vesztik el kon­ vencionális jelentésüket, mennyiben vannak kiszolgáltatva tehát a véletleneknek, az új, alkalmi kontextusoknak. Merthogy úgy érezhetjük, a véletlenszerűség része maga a vers is - egy-egy rímhelyzet, a ritmus, a keveredő nyelvi regiszterek. Egyszóval Háy kiszolgál­ tatja a jelentésüket vesztő kulcsszavakat a versnyelvnek, a versnyelvet pedig a mitológiai történetekhez lazán igazodó képzeletnek. De az is igaz, hogy a gyerek nézőpontjából a szülők és a nagyszülők még akkor is hősök­ nek tűnnek, ha lusták, ápolatlanok vagy részegesek, ha durvák, ha műveletlenek: „apám kőszírt, / anyám árok, / náluk jobb szülőket / sehol sem találok" (Istengyermek). A kegyet­ lenség ezért tud kedvesen, egy játék részeként ábrázolódni, mint például az Apa és anya című versben: „És apám késsel ment nagyanyámnak. Az öreg nő a szúrást ügyesen védte, nem lett véres, csak a térde" A teremtés a kötet leggyakrabban visszatérő kifejezése, de ez természetesen a versírás teremtő gesztusaira, sőt ennél is profánabb jelentésrétegeire is visszautal. Az archetipikus jelentésekkel terhelt szimbólumok, mint amilyen a víz, a föld, a tűz és a levegő, főleg az utolsó évtized Háy-költészetének meghatározó alkotóelemei. A Kotródóm el kötet rövid verseit olvasva pedig már olyan érzésünk lehet, mintha a szövegek valamilyen ősszöveg töredékei lennének, vagy mintha efféle töredékekre épülnének, ezeket írnák újra vagy épp ők maguk lennének ezek a szövegek. Oravecz Hopik könyvében érezhettünk hasonlókat. Ugyanakkor az efféle ősszövegekre jellemző szakralitást a banális irodalmiság, a témák és a nyelv ügyetlensége profanizálja, vagy fogalmazzunk inkább úgy, a mai kor kontextusába helyezi. A korábban az egységes és teljes világmagyarázat igényével fellépő szövegek Háy köteteiben még a legegyszerűbb konfliktusok magyarázatát kísérlik meg, de mivel ő nem annyira megoldani, mint inkább felmutatni igyekszik a konfliktusokat, ezek a bizonyos ős­ elemek gyorsan inflálódnak, végső soron játékszerekké válnak. A víz például a testnedvek formájában kerül elő, úgy mint nyál, verejték, vizelet, vér vagy akár takony. Profán világ ez. Nagyon érdekes ugyanakkor, ahogy az itt a Vesztésre állok ciklusba sorolt, a Háy-költészet 2003-ig tartó szakaszát lezáró rövid versek szinte szétgurulnak a kötet végén. Mert bár ne­ héz őket egy irányba tartó szövegekként olvasni, a motívumok és szinonimacsokrok itt is ismétlődnek, újraértelmeződnek és ezáltal hálószerűvé alakítják azt a bő ciklust. Talán ebből a vázlatból is látható tehát, hogyan jutott el az avantgárddal kacérkodó antilíra a prózán keresztül az egészen mély költészetig. Hogyan keresett a hagyományos témákhoz megfelelő, azaz provokatív, a konvenciókat mindig kikezdő, mégis párbeszéd­ képes beszédmódot. A jelversektől kezdve, a szerepvers egy jól kidolgozott formáján, majd a prózavers szélsőségeit érintő szövegeken keresztül a gyerekversek egyszerű struktúráit használó versekig. De azt is láthattuk, hogy volt sok zsákutcának bizonyuló kísérlet is, igazán csak a kilencvenes évek közepétől íródó Háy-verseket tarthatjuk mara­ dandónak. Az ekkortól olvasható dalszerű versekben a témák továbbra is körülhatárol­ tak maradtak: a családi konfliktusok, avagy a család biztonságot nyújtó, mégis folyama­ tosan fenyegető közegén túl a szerelem felszabadító, mégis súlyos terhet jelentő játszmáit járhatjuk végéig a versek segítségével, hogy aztán az eddigi utolsó kötet, a 2003-as Kotródom el mindezek mellé a haláltematikát is kidolgozza. A poétikai kacskaringók, a kötetről kötetre bekövetkező jelentős változások a legfontosabb témákat nem érintették: a Meleg kilincs első versének a címe a Szeretet, utolsó versének utolsó szava pedig a „lélek". Vagyis az út ugyan hosszú volt, de nem egyik pontból a másikba vitt, hanem egy pont körül kala­ uzolt. Szerencsés az a költő és az a költészet, mely biztos pontot talál magának.

1095

GÖRFÖL

BALÁZS

„BE KÉNE BÚJNI BÁRHOVA" M o ln á r K risz tin a R ita: K ü lön lét

|

Molnár Krisztina Rita lírája megbízható költészet. Kilenc évnyi költői termést felvonulta­ tó kötete, a Különlét általában magas színvonalú, a sokféle formai megoldás ellenére is ha­ sonló poétikájú, hangsúlyozottan személyes, alanyi verseket tartalmaz, amelyek igazi tét­ je a személyiség megrajzolhatósága, a személy félelmeinek, aggodalmainak józan megállapítása, ami egyúttal megzabolázásukkal is kecsegtet. Hétköznapi, kézzelfogható, de cseppet sem banális nehézségek jelennek meg a költeményekben, hétköznapi, kézzel­ fogható és cseppet sem banális menedékekkel, vagy azok ígéreteivel. A költői radikalitás bizonyosan nem jellemző Molnár Krisztina Rita művészetére: erőteljes intertextualitás, roncsolt nyelvhasználat, sulykolt retorika, sajátos, merész képhasználat vagy modalitás, poétikai kísérletezés nem bukkan fel a kötetben. Ehhez hasonlóan tematikailag sem lép fel radikális igényekkel: nem rombolja le az Ént, nem ront neki súlyos metafizikai-egzisz­ tenciális kérdéseknek, de fontos, hogy többnyire ezek közelében, vonzáskörében marad. A kötet számomra legrokonszenvesebb vonása éppen ez: életben tartja a nyugtalanságot, a feszült költői kérdezést, de higgadt marad, kíváncsi, s - többnyire - nem válik se patetikussá, se érzelgőssé, vagyis elkerüli a kifejezetten alanyi költészet talán két legnagyobb veszélyét. Mivel csaknem tíz évnyi költői munka anyaga került a kötetbe, kérdés lehet, hogy mi­ lyen belső tagolódást, esetleg alakulást mutat Molnár Krisztina Rita lírája. A szerkesztő nem az időrendi szervezés mellett döntött - a versek keletkezésének dátuma legalábbis nincs feltüntetve -, hanem ciklusokba rendezte a költeményeket. E választás jó megoldás­ nak bizonyult, a kötet logikusan, rendezetten épül fel, az egyes ciklusok jól meghatároz­ ható kérdések, költői és életvilágbeli problémák köré épülnek, ám nem különülnek el me­ reven, hanem egy-egy versen keresztül egymásba szövődnek. A továbbiakban a hét ciklust egyenként szemügyre véve igyekszem felvázolni a kötet sajátos jegyeit. Az első ciklus előtt mindazonáltal egy különálló vers, a Kávé Bonnie-val nyitja a kötetet. Mint általában a legelső ver­ sek, úgy e költemény is meghatározó a kötet egészére nézve, akár ars poeticaként is olvasható. Már itt felbukkan az az igé­ nyes, hétköznapi nyelvhez közel álló, attól alig-alig elemel­ kedő, élőbeszédszerű versnyelv („Ma elmesélem ezt neked"; „Talán, csak azt / akartam mondani, / igaz."), amely Molnár Krisztina Rita költeményeinek megszokott beszédmódja. A költemény hétköznapi keretei („kert", „csütörtök délelőtt", „kiskanál") is jellemző hátterei, kiindulási alapjai a kötet ver­ seinek. Jellemző továbbá a szerepjátszás, az új személyiség kipróbálásának az igénye is, mind az első versre, mind a köPont Kiadó Budapest, 2008 104 oldal, 2100 Ft

1096

tet jó néhány költeményére. A szerepjátszás ugyanakkor rendre öniróniával párosul, a felvenni kívánt szerep arcéle igencsak bizonytalan, és maga az alakítás is félénknek ígér­ kezik: „A számra élénk rúzst teszek, / a körmömet sötétre lakkozom. / Harisnyás Pippi, végzet asszonya / vagy indián szorong szorosra zárt / fogam mögött". Molnár Krisztina Rita verseiben a szerepjátszás, az elmaszkírozás mindig a személyiség esetlegességére, bizonytalanságára mutat rá (ebből a szempontból érdekes lehet a Nézz farkasszemet című vers is). A kötet legjellegzetesebb, terjedelmileg is leginkább meghatározó költeményei ezzel a bizonytalansággal, nyugtalansággal vetnek számot. S egyúttal azzal is, hogy mi­ lyen menedék nyújthat - alighanem szükségképpen ideiglenes - oltalmat a félelem ellen. E menedékkeresés során pedig az önirónia gyakran félénkséggel párosul, a nyitó vers vé­ gén a következőképpen: „a vége mindig az, / hogy annyira, / de annyira - ne lásson em­ ber így - , / be kéne bújni bárhova". A kötet egyes ciklusait akár annak alapján is értel­ mezhetjük, hogy miként jelenítik meg a személyre nehezedő bizonytalanságot, illetve hogy miféle - akár esetleges, akár tartósnak tűnő, akár a bizonytalanságot tudatosan vál­ laló - oltalmat, „búvóhelyet" villantanak fel vele szemben. Az első ciklus, amely az Apró sebeket ütnek címet viseli, a művészetet, azon belül is el­ sősorban a költészetet tünteti fel menedékként. A költészet kétféleképpen van jelen a cik­ lus verseiben: egyrészt megidézett magyar költőelődök (így Babits, Kosztolányi, József Attila) révén, másrészt e költőknek vagy íróknak, zeneszerzőknek a költői énre gyakorolt hatásán keresztül. A költő példaképek nem tisztán, önmagukban jutnak szerephez a kö­ tetben, hanem a költői én mindig megjeleníti önmagát, a költőkhöz való viszonyát is. Ez a viszony hol már-már kihívóan személyes (Egy nőolvasó késő sóhaja Krúdy Gyulához: „Ha élne, rólam is / mesélne, jól tudom, (...) de csendben üldögélve még az alkonyat ölén, / olyan sokáig engem, ó, csak engem képzel el."), hol a tisztelgés hangja erősebb, mint az Árnyak közt sétaúton Babitsnak címzett részében. Az utóbbi vers befejezése szép, plaszti­ kus képben sűríti össze Babits költészetének rétegzettségét: „Írisz, barka, szivárvány: eb­ ből fonj koszorút. / Hozd / késő tiszteleted. Ennek örülne talán." Az ugyanitt olvasható Kosztolányi-portrét viszont már korántsem tartom sikerültnek, a „Játszani, élni tudó Koszto-'la-lá'-nyi Dezső" roppant kellemetlen. Az Alámerülve című vers sem mentes a túlzástól, jóllehet ellenkező előjellel - itt a pátosz uralkodik, szerencsére a kötet egészétől elütő módon: „Vladimir (Askenazi), Fryderyk (Chopin) / meg én. / Bárhol, bármikor. / (...) lebegünk, lebegünk, lebegünk / (...) Ahányszor visszatérek, / csendben csorog szí­ vemből / - szőnyegre, padlóra - a vér." A ciklusból kiemelkedik még két költemény. A Pál apostol és az ifjú Werther véletlen be­ szélgetése első olvasásra akár egyszerű posztmoderneskedő szellemességnek tűnhetne, de sokkal inkább a kötet alapproblémájához áll közel: Pál és Werther egy-egy ember- és élet­ eszményt képvisel. Pál a maradéktalan önátadást és az így elnyert szabadságból eredő határozott cselekvést jeleníti meg, míg Werther az élményszerű, a tettrekészséget feloldó, nyugodt létállapotot keresi („a győzelem? annyi baj között / megtorpanok, az én szívem csak / egy zugot keres, nem győzelemre tör, / bár lelnék egy helyet"). Molnár Krisztina Rita versei e két felfogás és kétféle élet között kutakodnak - e költészet szemében mintha egyik sem lenne elérhető, tartható. (Jellemző, hogy a vers utolsó sorában megint csak fel­ tűnik a költői én, mintegy jelezve a személyes érintettséget: „Hát ezt hallottam én".) A Le­ vél Jacquesnak ötletesen játszik rá a magántulajdont kritizáló rousseau-i gondolatra: azt fo­ galmazza meg, hogy a megelégedés önmagunkkal , az önbirtoklás (magán-tulajdon) az igazi bűn - a kötet címadó szavával: a különlét. Ugyanakkor a vers játékos hangneme, in­ cselkedő hangja igyekszik visszafogni a problémafelvetés túlzott súlyát, komolyságát. Ezzel együtt a kötet későbbi ciklusainak egyik legfontosabb vonatkoztatási pontja a má­ sik emberhez fűződő kapcsolat kérdése, kérdésessége. De nemcsak a másik ember ki­ emelkedően fontos, hanem Isten is.

1097

A mozdulat oka című ciklus ugyanis „istenes verseket" tartalmaz. A költemények meg­ lehetősen sokfélék: van olyan vers, amely félénken hozza szóba Istent, egy hétköznapi életképből kiindulva (ilyen a Dorombolás), egy másik költemény kételkedéssel viszonyul a lelkiismeret hatékonyságához (Nincs mód: „akármit is tehetnénk / nincs mód a megbá­ násra"). A leggyengébb megoldásnak Az útfelén című kettős versnek a poétikáját tartom: szecessziós-szimbolista, hangulati líra ez, amely banalizálja és giccsesre színezi az isten­ kérdést, például az első versrész utolsó strófája: „arany korok nyara / szendereg arany / szárnyak mögött / az Isten is". Jóval komolyabbak azok a művek, amelyek éberen közelí­ tik meg az Istenhez való viszonyulás súlyát. A Rémült szolga című verset a halálban egésszé kerekedő élet számadásának nyugtalansága hatja át. A ciklus talán legjobb verse a Legyél penész: olyan Istent szólít meg, akinek hatnia kell, akinek bele kell szólnia az em­ berek életébe. Fontos törekvés ez, hiszen az „istenes költészet" legfőbb buktatója az lehet, hogy ártalmatlanítja az istenkérdést. Nem így az említett költemény: „Legyél penész a házuk oldalán, / mutasd magad, / n e bujdokolj / (...) egy kővel dobd meg ablakuk, / ci­ báld a vállukat, / fütyülj fülükbe, éles hang legyél". A Félelem című vers Molnár Krisztina Rita egyik jellegzetes verstípusát képviseli: lényegében egy ötlet rövid kibontásáról van szó. A költeményt teljes egészében idézem: „Dédanyám: Istenem, én úgy félek tőled. / Nagyanyám: Úgy félnék, ha nem lennél. / Anyám: Úgy félek, hogy nem vagy." A vers ügyes megoldása, hogy a sor befejezetlen: az olvasó nem tudja meg, mi a költői én „jelsza­ va". Ha a ciklus egészét vesszük szemügyre, szintén nem kapunk egyértelmű választ talán épp a kétértelműség a felelet - de a költemények így is az istenkérdés vonzásában maradnak. Az imént említett versek a Különlét formai sokszínűségéről tanúskodnak. A követke­ ző sajátos formák említhetők a ciklusból: szabálytalan, rímtelen, élőbeszédszerű, sok áthajlásból építkező, alig-alig metaforikus költemény (Dorombolás; Mert nem örülök minden­ kor); rövid, pattogó mondatokból álló, két-három, egyenként nyolc-tíz sort kitevő strófából építkező, képszerű, enyhén stilizált forma (Legyél penész); nagyon rövid, zakla­ tott sorokból álló, az utolsó sor felé áramló, egymondatos vers (Rémült szolga); néhány rö­ vid, egymásra válaszoló, egy-egy sorra rúgó mondatot tartalmazó szöveg (Félelem; Kulcs­ ra kéz). Molnár Krisztina Rita biztos kézzel, hatásosan alkalmazza e formákat: például a Rémült szolga feldúlt hangulatát remekül fejezi ki az áramló, egymondatos versbeszéd. Ami viszont az egy ötletre épülő verseket illeti, a kibontás nem mindig sikerül. Ilyesfajta versekkel a későbbi ciklusokban is találkozhat az olvasó, A mozdulat oka című ciklusban a Holtomiglan-holtáiglan költeményt érzem sikerületlennek. Így szól: „És addig ölelték egy­ mást, / míg ronggyá foszlott a testük / s nem maradt másuk: / a lélek. / Fénylett, mint / csigahéjban fénylik a vízcsepp." A hasonlat itt mintha semmit nem világítana meg: a lélek kinek a lelke? Közös, összeolvadt lelkekről van szó? Vagy a lelkek nem kapcsolódtak össze? Milyen a lélek természete? Korábban más volt? Mi a jelentősége az ölelésben el­ nyert összeszövődésnek? A cím a kölcsönösség, az együttlét megköltését ígéri, de éppen ezzel marad adós: mintha a csábító hasonlat félresiklatta volna a költeményt. A Csak ő meg én e házban című rövid ciklus továbbviszi az együttlét-különlét témáját, mégpedig a szerelem területén. Olvasni itt balladisztikus költeményt (Magdaléna énekelte volna), játékosat (Kicsi ti, kicsi tá), népdalokat megidézőt (Tulipán-énekek), de a tét rendre hasonló: a biztonságot és boldogságot ígérő, de törékeny egymásra találás. Érdekes, hogy minél inkább esély kínálkozik erre, a költemények annál inkább elhagyják a hétköznapi­ élőbeszédhez hajló poétikát. Nagyon szép A nap gurul című költemény első része: „Lezárt szemem mögött a csillagok. / Az ágyat őrzi fal, ablakkeret. / Magasra száll didergő sóha­ jod. / Egy felhő háztetőnkre ráhever. / Fölötte sustorog pogány imát a hold. / A föld meg térden állva kéreget. / A tartományra háború árnyéka hull. / Az éjjel gótikus nyugalma ránkborul." A látszólag nyugodt, statikus állapotot (ennek hatását erősítik az egy-egy

1098

sornyi mondatok) valójában szép dinamizmus hatja át, amelyben a fent és a lent, a külső és a belső állandóan egymást keresi, egymásnak válaszol. Ahol viszont ismét a kétely, a bizonytalanság és az (ön)irónia hangja erősödik fel, ott visszatér a köznyelvi, áthajlásos versbeszéd, mint a Lovagok című költeményben. A Tán lebegjen című ciklusnak az utolsó három versét szeretném kiemelni. Mindhá­ rom költemény egy hétköznapi helyzetet vagy cselekvést költ meg (kútásást, az üzenetrögzítő bejelentkezését, valamilyen házbeli ténykedést), amelyet finom megoldással metaforikusan átszínez. Így a keresett forrás önmagán túlmutatva valamilyen eredet, cél képzetét kelti fel, az üzenetrögzítőn bejelentkező hang megszakadása („Kérlek hagyj...") egy kapcsolat veszélyeztetettségét, az önmagába zárkózás félelmét tárja fel („hát ha­ gyom, ha kéri, / hogyne hagynám, / bezárulok aztán, / késsel sem feszít fel emberfia). A költemények jelentősége az, hogy egészen hétköznapi helyzetekben mutatják meg az em­ beri élet belső bizonytalanságát, nyugtalanságát, rendre ellepleződő célkeresését, a rutin­ ná vált szokások, cselekvések értelmének kérdésességét. A következő két ciklusnak (Ócska bádogon dobolna; Egymásra hullott dolgaim) szintén a hasonló logikájú-tematikájú költeményeit tartom a legjobbnak. E versek annyiban bővítik Molnár Krisztina Rita költői világát, hogy a múltat is önmagukba vonják. A múlt, a csalá­ di eredet, a gyerekkor egyszerre lesz oka traumáknak, rossz beidegződéseknek (például a Zöld ing lobog című versben: „Zöld ing lobog / a múlt hol kék, hol / elborult egén, / (...) apám s anyám / vitáinak legfőbb oka, / (...) zászlómmá lett / a zöld ing, / haragjuk néma tárgya"), tanúsítja a múlt örömteli, de a jelent zavarba ejtő elevenségét (Jégkockatánc), és kínál menedéket a félelem elől (Ez maradt: „A kaporleves kisimít, / a len­ gyel származásból, / nagymamámból ez maradt, / apró zöld szálak nedves ujjamon, / (...) fáradt torkomnak az első falat, / szorongó gyomrom ellazul, / átmelegszem, / nem fázom annyira."). Egyes költemények teljesen konkrét élethelyzeteket vesznek alapul, legyen az a falura költözés, vagy a házhoz járó madarak eltűnése - e helyzetek ugyanakkor számvetésre késztetnek, és kérdéseket hagynak maguk mögött. A számvetés igénye és nehézsége a Marokkó-pálcikák című versben elvontabban jelenik meg, jóllehet itt is a címben jelölt játék konkrét, képszerű alakja a kiindulópont: „Egymásra hullott dolgaim / felszedhetők-e végleg úgy, / ne sértse egy a másikát, (...)". E tűnődő, morfondírozó - de nem erőltetett vagy mondvacsinált problémákra épülő - versek rajzolják ki talán legkarakteresebben Molnár Krisztina Rita költői arcélét. Hozzájuk képest kifejezetten gyengék és túlírtak azok a versek, amelyek a szatíra vagy a korkritika eszközéhez nyúlnak - a gúny nem a költőnő erős oldala (ilyen a Ki csókol homlokon engem? vagy az első ciklusból a Választás). Az utolsó, Térből síkba át című ciklus verseiben a menedékkeresés, a „bebújás" igénye dominál. A hold alatt tekinthető leginkább összegző jellegűnek. A korábbi témák és hang­ ütések, alanyiság és szerepjátszás szépen fonódnak össze benne. A menedék mintha nem lenne más, mint a bizonytalanságok higgadt tudomásulvétele - és igenlő elfogadása azoknak, akik a legközelebbiek. Rokonszenves lezárása egy jól sikerült kötetnek.

1099

BÍRÓ-BALOGH

TAMÁS

IGNOTUS - FÉLÚTON Angyalosi Gergely: Ignotus-tanulmányok. Közelítések az „im presszionista" kritika problémájához Angyalosi Gergely könyvet írt Ignotusról - szinte természetesnek hat a kijelentés. Az iro­ dalomtörténet meghatározó alakjairól szokás könyvet írni, nincs is ebben semmi megle­ pő. Jelen esetben azonban nem ilyen magától értetődő a kérdés. Ignotusról minden középiskolát végzett tudja, hogy ő volt a Nyugat főszerkesztője (bár ezt sokan Osvátról is tudják), és hogy ő írta a szöveggyűjteményben olvasható Kelet népe című vezércikket (amelyet azonban többek Móricznak tulajdonítanak). Antikváriumok rendszeres látogatói azt is tudják, hogy ő írta az Emma asszony levelei című vaskos könyvet (a Magyar Hírmondó sorozatból), ez a sorozatgyűjtői lélektan miatt sok könyvespolcon ott is van. Az sem ritka - nem egy esettel lehetett találkozni az ünnepi Nyugat-év során is - , hogy Ignotusról írván hiányérzete támad a toliforgatónak, és művelt félmosollyal szája szegleté­ ben hozzáteszi a keresztnevét: Pál. A vele kapcsolatos, magát mindmáig legjobban tartó vé­ lekedés pedig az, e sorok írója is így tanulta, hogy Ignotus nem is volt igazi főszerkesztője a Nyugatnak, mert az Osvát volt, „ő csak a nevét adta hozzá". Érdemes megjegyezni, hogy ezt a közkeletű, bár nem minden alapot nélkülöző sze­ repleírást többek közt éppen Babits nyomatékosította Az Ignotus-ügy című, Ignotus nevé­ nek a Nyugatról való lekerülését indokló, (vissza)támadva mentegetőző, kissé önsajnáltató cikkében: „nem tudnám, mikor a Nyugatról van szó, az ő nevét is egy sorban s ugyanavval a nyomatékkai idézni programul, mint az Adyét s Osvátét. Ignotus, jóval idősebb valamennyiünknél, inkább reprezentatív vezérünk volt, mint irányadónk", és „a Nyugat hőskorának igazi eszményét az Ady alakja képviseli [...]. Voltaképpeni szerkesz­ tőnk pedig Osvát Ernő volt, az első számtól kezdve haláláig" (Nyugat, 1937. febr.). Babits­ nak nyilvánvalóan megvoltak a saját - aktuális - okai arra, hogy kisebbítse Ignotus szere­ pét, a nála objektívebben emlékező Schöpflin Aladár azonban másképp fogalmazott a 25 éves lapot köszöntő írásában: „Megjelenik a Nyugat. Ig­ notus írja a vezető cikkét, azok írnak benne, akiket már a Figyelőből ismer" - tudniillik akiket Ignotus ismer (Az indulás. Nyugat, 1932. jan. 16.). Azonban még ha igaz lenne is, hogy Ignotus „csak a nevét adta" a Nyugathoz, azzal sem lettünk okosabbak, mert ez a hamis és üres klisé elhallgatja a lényeget, az érdemit: hogy mi volt ez a név, amely - a frázis szerint is - védjegyként szolgált a máig legnagyobb hatású irodal­ mi folyóirat élén. „Valamit tudnia kellett", lehetne mon­ dani, ha a folyóiratot kiadója az ő nevével fémjelezte, ám - sajnos - jellemzőnek tartom, hogy még a tavalyi Universitas Kiadó Budapest, 2007 183 oldal, 2100 Ft

1100

Nyugat-év sem „termelt ki" egy Ignotus és a Nyugat című tanulmányt (ahogy pedig megír­ ták például Kosztolányi, Juhász vagy éppen Osvát kapcsolatát a lappal), vizsgálva a főszerkesztői tevékenységet. Angyalosi Gergely Ignotus-tanulmányok című kötete ezt a majdnem „kiüresedett" ne­ vet és a mögötte álló jelenséget állította írásai középpontjába. Könyve - s ez akár a nem szakmabeli olvasó számára talán némi meglepetés is lehet - az első, Ignotusról készült kötet. Korábban az irodalomtörténészek Németh G. Bélának a Spenót negyedik köteté­ ben (A magyar irodalom története 1849-1905, Bp., 1965) megjelent tanulmányát tartották alapműnek, amely azonban ma sem megkerülhető, s Angyalosi is ekként hivatkozik rá. A könyvben többről is, kevesebbről is szó van, mint Ignotusról. Angyalosi ugyanis vállaltan nem ír az egész életműről - ennek lehetetlenségéről később még szót ejtek -, „csak" a kritikuséról; azonban műfajelméleti és -történeti vizsgálatokkal, nemzetközi ki­ tekintéssel, és Ignotus-kortársak műveinek-nézeteinek bevonásával. A kötet alcíme jelzi is ezt a szűkítő-tágító optikát: Közelítések az „impresszionista" kritika problémájához. (Az idézőjelbe tett kulcsfogalom feloldása: bár Ignotus hitvallása szerint „egyéb, mint imp­ resszionista kritika, nem is lehetséges" (48.), Angyalosi egy meggyőző gondolatmenet végén eljut ahhoz a paradox végkövetkeztetéshez, miszerint „impresszionista kritiku­ sok voltaképpen sohasem léteztek", és „erősen el kell gondolkoznunk azon, hogy érde­ mes-e megtartanunk az »impresszionista« elnevezést", hiszen semmi nem „indokolja ennek a kategóriának a megőrzését azon felül, hogy szerepel az irodalomtörténeti ha­ gyományban, és nagy általánosságban érzékeltet egy - voltaképpen kivihetetlen - kriti­ kusi intenciót" (61.). Rögtön könyvének a bevezetés utáni első fejezete, az impresszionizmus kifejezés „szemantikai tartományának feltérképezésére" tett kísérlet, még ha magáról azt vallja is, hogy „túlságosan összetett kérdéskörrel van dolgunk ahhoz, hogy a végleges tisztázásá­ ban reménykedhessünk" (14.), ilyes töredékességében is a magyarul olvasható eddigi egyik legteljesebb és legkomplexebb fogalomelemzés. Ezt követi az (ignotusi) impresszi­ onista műbírálat visszavezetése pszichológiai alapokra: Pikler Gyula nézeteinek esetle­ ges hatása Ignotus elveire, ezután jön - a sorból kissé kilógva, de jelen sorok írójának po­ zitív meglepetésként - az Ignotus útirajzairól írott dolgozat, majd két vitaismertetés: Lukács Györggyel az esszéről, és Horváth Jánossal a Nyugat magyartalanságairól, azaz a nyelvről. (Ez utóbbihoz kívánkozik egy zárójeles megjegyzés: bár Angyalosi az 1911-ben kezdődött, majdnem „késhegyig" menő vita értelmezésének lezárásaként egy Korompay H. János által évtizedekkel később közölt Horváth-cikket is idéz, amelyben Horváth az addigiaknál még élesebb hangot ütött meg, talán azt is érdemes lett volna hozzáfűzni, hogy évekkel később - éppen az előzmények ellenére - Schöpflin Aladár a Nyugat, tehát Ignotus nevében is, munkatársnak hívta Horváthot. Egyik ez ügyben írott levele szerint pedig „ami a fogadtatást illeti, puhatolóztam ebben az irányban, s örömmel tapasztaltam, hogy a készség a Nyugat körének összes tagjai részéről megvan: szívesen látnák, ha közénk állnál" - kiemelés tőlem: B-B. T. Megjegyzendő, hogy Schöpflin ugyancsak ez idő tájt Szekfű Gyulát is hívta a laphoz, és egyik történész se ment.) A kötet végére két olyan da­ rab került, melyeket később bizonyára jelentősen át lehetne és kellene dolgozni. A kettő közül az első Ignotus és a politika viszonyát taglalja; szinte bizonyos, hogy ha a politikai vezércikkeket és más publicisztikákat egyszer összegyűjti valaki, az itt megrajzolt képet majd jelentősen lehet árnyalni. A kötet utolsó írása pedig az Ignotus tiszteletére összeállí­ tott Nyugat-szám (1924. dec. 2.) egy írását veszi górcső alá, Dóczy Jenőét. Akkor, amikor a számban még olyanok írtak esszét az „ünnepekről", mint Schöpflin, Fenyő Miksa vagy éppen Pikler Gyula és Ferenczi Sándor, illetve portréjegyzetet Karinthy és Kosztolányi; talán célszerű lett volna az ő írásaikat is beemelni az értelmezésbe, mint tette azt Angyalosi Babitséval, aki ál-írásának semmitmondása és témakerülése szinte bántó -

1101

nyilvánvalóan nem véletlenül, mint ahogy arra Angyalosi rá is mutatott az Ignotus-Babits-viszony alakulásáról írt oldalaival. (A köszöntő számból azonban teljesen hiányzik a két másik szerkesztőtárs, a közismerten keveset író kritikus, Osvát Ernő és a közismerten sokat író költő, Gellért Oszkár.) Könyvének előszavában a szerző maga summázza azt, amire vállalkozott: „Nem az a tét immár, hogy leleplezzük [Ignotus] következetlenségeit, öncsalásait, feltételezett politikai megalkuvásait, hogy feloldjuk azokat az ellentmondá­ sokat, amelyeket ő maga egyáltalán nem kívánt feloldani. De fel kell térképeznünk szelle­ mi tájékozódásának, esztétikai, filozófiai, szociológiai, politikai nézeteinek rejtett és ke­ vésbé rejtett forrásait, tovább kell gondolnunk sokszor briliáns, de gyakran kifejtetlenül maradt eszmefuttatásait, utána kellene járnunk szinte szemérmesen dédelgetett utópikus elképzeléseinek. Ennek a nagy munkának ebben a kötetben csak egy kis részét végezhet­ jük el, abban a reményben, hogy közelebb juthassunk [...] valódi teljesítményéhez" (13.). Ez utóbbi két szónál azonban nemcsak érdemes, de szükséges is megállni egy hosszabb pillanatra. Angyalosi könyvét - jellegénél fogva - nem lehet előfeltevések nélkül olvasni, s így „impresszionista" kritikát sem lehet róla írni. (Ha mégis, akkor egy saját rendszerén belül logikus, jól felépített, számos fontos kérdést megvilágító és tisztázó könyvről kéne szólni.) Angyalosi könyve azonban maga is előfeltevésekre épít. Nyilvánvalóan a szakmai közön­ ség számára készült, ezért bizonyos fogalmakat, neveket magától értetődően említ és hasz­ nál. Ez egy tanulmánykötetnél természetes, és különösebb indoklást nem is igénylő eljárás, hiszen feltételezhetően csak olyan olvasói vannak, illetve lesznek az Ignotus-tanulmányoknuk, akik tudják, ki volt Lukács György, Horváth János, Beöthy Zsolt vagy éppen Pikler Gyula. Vagy ha nem, hát utána lehet nézni a lexikonokban. Ilyen név a címszereplőé is - csakhogy éppen Ignotusnak nem lehet megfelelőképpen utánanézni. Angyalosi vállal­ tan, eltekintve az életrajzi vonatkozásoktól, szövegközpontú értelmezéseket végez. Ez még rendjén is lenne - csakhogy éppen Ignotus esetében nincsen meg az a szövegbázis, amely­ nek ismerete elengedhetetlen ahhoz, hogy „közelebb juthassunk valódi teljesítményéhez”. Ig­ notus írásai nincsenek összegyűjtve, kiadva, még bibliográfia sem készült róluk, amely nyomán az Ignotus valódi teljesítményét megismerni vágyó elindulhatna. Amire Angya­ losi támaszkodik - mert csak arra támaszkodhat - , az pár, Ignotus életében megjelent, mára nehezen fellelhető vékony kötet, illetve egy vaskosabb, de az életmű méreteihez képest még így is hajszálnyi válogatás. Nincs előttünk tehát az egész, annak - írója és későbbi szer­ kesztője (Komlós Aladár) által - reprezentatívnak gondolt darabjai alapján pedig „csakis" egy reprezentatív értelmezést lehet róla adni. Persze ez sem kevés, sőt: a legtöbb, ami jelen­ leg adható. Ignotus életművének összegyűjtéséhez évek lennének szükségesek - ez a fel­ adat késleltethető, de a hazai irodalomtörténet-írás szempontjából a végtelenségig el nem odázható, megoldandó feladat. (Sajnos, ez nem egyedi jelenség. Ignotus mellett a Nyugat másik meghatározó kritikusaként a vele mentalitásban és gyakorlatban is ellentétes Schöpflint szokás említeni, akinek életműve Ignotuséval közel azonos nagyságú. A filoló­ gusok „kihalása" mellett a könyvkiadók feltételezett vélekedése - miszerint a régi kritiku­ sok munkássága nem annyira „érdekes" a közolvasó számára, mint egy íróé, s így persze kevésbé is eladható - magyarázza, hogy Schöpflin életműve is még nagyrészt folyóiratok, képes hetilapok és napilapok hasábjain rejtőzik, mégis - a valódi teljesítmény ismerete nél­ kül - „illik" hivatkozni rá.) Sőt a hasonló alapkutatások hiánya miatt kerülhetett a könyvbe a „Babits, Kosztolányi vagy Móricz műfaja nem a politikai újságírás volt" (160.) kijelentés is, amely Kosztolányit tévesen sorolja - feltehetőleg kései vallomásának sugallatára - az apolitikus zsurnaliszták közé: Kosztolányi ugyanis igencsak gyakorolta a politikai újság­ írást, csakhogy az ide tartozó cikkei javarészt ma még feltáratlanok. Az Ignotus-tanulmányok hőse „a kritikusi látszatobjektivitást a lehetőségekhez mérten háttérbe szorító »mozgó« esztétikának az első és egyben talán máig a legnagyobb képvi­

1102

selője volt a magyar irodalomban" (7.), aki „az irodalomkritikus ama típusának első kép­ viselője a magyar irodalom történetében, aki minden új műalkotással úgy néz szembe, mintha egy teljesen ismeretlen birodalomba kellene belépnie, ahol a legváratlanabb szitu­ ációkra, kihívásokra számíthat. Nagyon fontos, hogy úgy érzi: neki kell megfelelnie a múlt által támasztott, előre nem látható követelményeknek, nem pedig a műnek kell az ő várakozásait kiszolgálnia" (74.) Ez utóbbi tétel - amellett, hogy nyilvánvalóan kritikusi ars poeticaként is olvasható - tanulságos lehet, illetve lehetne a mai irodalmi viszonyokra nézve is. Kiváltképp, ha hozzátesszük, hogy az „impresszionista" kritikus egyik legfőbb ismérve, hogy „az elvont felismerések abszolutizálása ellen van kifogása", mert - ahogy immár Ignotus írta: - „teljes igazság éppúgy nem találtatik sehol, mint ahogy vannak ve­ gyi elemek, amiket mindeddig tisztán előállítani nem sikerült" (69.). Ugyancsak Angyalosi írja könyvében, hogy a posztmodern teoretikusok „között jócskán akad intole­ ráns és kizárólagosságot hirdető" (6.) - velük Ignotus vélhetőleg élesen vitatkozott volna. Angyalosit (legalább) 1987 óta foglalkoztatja Ignotus munkássága, és az e körül kiala­ kult korabeli vitahelyzet, amely - és itt érhető tetten Angyalosi „személyes érintettsége" az akkori, a 80-as évek második felének magyar irodalomkritikai életére emlékezteti: „Az impresszionista ideológia legkonzekvensebb formái azonban aligha juthattak uralomra egy ilyen konzervatív légkörű szellemi életben. [...] De ha így is volt, annál jellemzőbb, hogy az irodalomról való gondolkodásig eljutok olyan fontosnak találták ezt a jelenséget, hogy valóságos jelentőségén jóval túlmenő eréllyel reagáltak - akár pozitív, akár negatív módon. (Kicsit hasonló lehetett a helyzet a közelmúltban folytatott strukturalizmus- vagy a jelenleg is folyó hermeneutika-vitákhoz.)" (Kritikai törekvések a Nyugat vonzáskörében. [1987] In: A költő hét bordája. Debrecen, 1996.233-248.) Megjegyzendő, hogy az impresszi­ onista-vita gyorsabb lefolyású volt, hiszen az Angyalosi által analógiaként említett utóbbi vita még ma is tart - csupán a szerepek cserélődtek fel, s a hermeneutika harcosai támad­ ják az általuk gyakorolt irodalomértelmezéstől eltérő nézetű kollégáikat. A régi és az új ilyetén összekapcsolása természetesen azt is jelenti, hogy ezáltal Ignotus munkássága és elvrendszere szintén aktualizálható lesz. Nem véletlen, hogy Angyalosi korábban az ép­ pen a kortárs irodalomról és elméletekről írott tanulmányaiból, esszéiből és bírálataiból összeállított Kritikus határmezsgyén című kötetének (1999) a csak a tartalomban jelzett „Egy nagy elődről" ciklusában közölte három írását Ignotusról. (Ezeket az tanulmányo­ kat - a kis átalakítástól a jelentős kiegészítésen keresztül a teljes újraírásig terjedő - vál­ toztatásokkal felvette újabb kötetébe is, homogénebb, illetve másképp homogén kontex­ tusba helyezve.) Az előd szó mindkét jelentésében egyszerre szerepel itt: egyrészt mint régebbi korokban élt kartárs, aki ráadásul vállaltan szellemi ős is. Ekképp Angyalosi ér­ telmezői módszere is Ignotuséra emlékeztet. Németh G. Béla éppen e korábbi kötet kap­ csán írta Angyalosiról, hogy „felfogása az irodalmi ítélkezés tekintetében s némileg szelí­ dítve azt: stílusában is a hazaiak közül legközelebb Ignotushoz áll (ha annak az első világháborút illető megváltozott politikai felfogásától elhatárolja is magát). Mégpedig ab­ ban áll közel, hogy szívesen vesz át nézeteket, de éppoly gyakran utasít is el. S az átvetteket sohasem dogmaszerűen kezeli, hanem az adott helyzethez s a maga felfogásához hasonítottan, módosítottan alkalmazza" (Németh G. Béla: „Kritikus határmezsgyén", Holmi, 2000. máj.). Hasonló megfigyelést tett a kötet egy másik kritikusa is, talányos című bírálatában kettős azonosítást téve: „két mozzanat avathatja Ignotust e szituáltságon (az irodalom autonómiájáért vívott harcán) túl Angyalosi igazi nagy elődjévé: egyrészről az az értékpluralizmus, amelyet magáénak vallott, másrészről kritikai módszere, az első ta­ lálkozás »impresszionizmusa«. Angyalosi számára a posztmodern nem más, mint egyfaj­ ta értékpluralizmus, a kitüntetett szempontok hiánya" (Bagi Zsolt: „A posztmodern Ig­ notus", Jelenkor, 2002. nov.), egy interjúban pedig Angyalosi nyíltan vallott is az Ignotushatásról: „Nem tagadom, hogy egy kissé példaképemnek tekintem, annál is inkább, mi­

1103

vel mentalitása és érzékenysége sok mindenben emlékeztet Barthes-éra" („Szófia beszéd. Angyalosi Gergellyel beszélget Szirák Péter", Alföld, 1998. jan.), az említett nevek viszo­ nya azonban mindenképp elgondolkodtató. Az impresszionizmus és a posztmodern (vagy a posztmodern és az impresszionizmus?) részleges azonosítására éppen Ignotus-tanulmányok című kötetében Angyalosi maga is implicite utal. Az esszé mint kritikusi attitűd című írásban az Ignotust „támadó" Lukács György-bírálathoz személyes hangú kom­ mentárt (is) fűz: „A mai olvasó alig hisz a szemének: akárha egy posztmodernizmus elle­ ni vádiratot tartana a kezében" (96.). A bírálat ilyetén bírálása egyet jelent az elsődlege­ sen bírált védelmével, s így persze egyértelmű lesz, hogy könyvével Angyalosi az impresszionizmus-posztmodern melletti védőiratot adott az olvasó kezébe. Angyalosi könyve vélhetőleg meg fogja pezsdíteni az Ignotus-kutatást, mint ahogy erre utaló jelek is vannak már: több mint beszédes, hogy ketten is - a könyv egyik kritiku­ sa és maga a szerző - szinte ugyanakkor fordultak Ignotusnak egy cikksorozatához, bár teljesen más célból s más módszerekkel (Lengyel András: „Ignotus Neovojtinái és József Attila. Az alapozó költészetbölcselet forrásaihoz", Tiszatáj, 2008. nov., illetve A. G.: „Neovojtina esztétikája", Alföld, 2009. jan.). Angyalosi jelen kötetében pedig nem egy gondolatot, témát hagyott - önreflexíven - kidolgozatlanul, melyek megírását várhatjuk. Az ezt követő irodalomtörténeti fázis sem kérdéses: mint prózaírókra a regény, úgy nehezedik külső nyomásként vagy belső késztetésként a kutatókra a „monográfia", ez a mostanában - meglehet, új formájában - feltámadó műfaj. Ignotus esetében sincs ez más­ képp. Angyalosi egy évtizeddel korábban mondta a már idézett interjúban: „Talán a kö­ zeljövőben képes leszek arra, hogy egy kismonográfiában árnyaltan jellemezzem ezt a nagyon érdekes személyiséget és kritikusi stratégiát, amelynek igenis voltak alapelvei." Nem sokkal később egyik recenzense a Kritikus határmezsgyén kapcsán adott hangot re­ ményének, miszerint a három Ignotus-tanulmány „az irodalomtörténész Angyalosit állít­ ja elénk, sőt mintha egy Ignotus-monográfia körvonalazódnék. Várjuk" (Kardos András: „Posztúra", Élet és Irodalom, 2000. febr. 25.), sőt ugyanezen írásokról - Angyalosi követke­ ző kötetének, a 2004-ben megjelent Romtalanítás apropóján - leírták a kategorikus kijelen­ tést is: a Kritikus határmezsgyén „három fejezetet tartalmaz Angyalosi készülő Ignotusmonográfiájából" (Bárány Tibor: „A kritikus lehetőségei", Jelenkor, 2005. máj.). Az Ignotus-tanulmányok egyik kritikusa ugyan felvillantja a monográfiává olvasás lehetőségét, mert szerinte a kötet „finoman egyensúlyozik az irodalomtörténeti kismonográfia és a ta­ nulmányfüzér műfaji lehetőségei között" (László Emese: „A Nyugat debattere", Élet és Irodalom, 2008. ápr. 11.), tény, hogy az Ignotus-tanulmányok (címe szerint is) nem monográ­ fia. Nem is annak készült, mint ahogy szerzője arra egy korábbi interjúban tervei között utalt is: „A vele [ti. Ignotussal] kapcsolatos kutatásaimat szeretném egy kismonográfia­ terjedelmű kötetben közzétenni" („Írófaggató. Nádra Valéria megkérdezte Angyalosi Gergelyt", Könyvhét, 2001. okt. 4.). Bár monográfiát írni Ignotusról végképp indokolt és szükségszerű lenne, az életmű feldolgozatlansága miatt azonban csakis csonka, torzító arckép születhetne. Angyalosi Gergely tanulmánykötete azonban jó úton, féltávon jár efelé: az Ignotus név nem üres, ha­ nem tartalommal telített, az elméleti alap is megvan már, csak egy jó szövegkiadás kelle­ ne, hogy ne csak a név, hanem maga a mű is közismertté váljon. Ez alapfeltétele bármiféle monográfiának, legyen az németes-franciás vagy angolszász mintát követő, csak a szöve­ gekre vagy az életrajzra is koncentráló. Jelen pillanatban tehát Ignotusról monográfiát írni nem lehet, de Angyalosi Gergely áll ehhez legközelebb.

1104

MIKOLA

GYÖNGYI

REPEDÉSEK A SZOMORÚSÁG KRISTÁLYAIBAN Földényi F. László: Az ész álma. 33 esszé. 2000-2007. Földényi F. László újabb esszéit olvasva mindinkább letisztuló gondolatmenetekkel, a korábbi nagy témák kristályosodó-jegecesedő változataival, lenyűgözően informatív, gondosan adatolt elemzésekkel, a minőség iránti különleges igénnyel találkozhatunk. Úgy tűnik, a szerzőt immár nem az Ismeretlen csábítja újabb borzongásokra, nem célja az ezreforduló után új felfedezésekkel lepni meg közönségét, új idolokat mutatni neki, „megfertőzni" valami káprázatos művészetfilozófiai metaforával, mint annak idején a melankóliával. Sokkal inkább egyfajta összegzés és „utóvédharc" ez a könyv, a korábban kidolgozott alapállások, megközelítések, magatartásformák apológiája, visszavonulás a biztos tudás gondosan kiépített és igencsak magasra húzott sáncai és bástyái mögé. Földényi újabb írásaiban ugyanis mind növekvő idegenséggel és értetlenséggel nézi az új világot, a „korszellemet", mely mindannyiunkat körülvesz. Szellemi pozíciójának legfőbb ellenfelét a globalizációnak nevezett jelenségben látja: „Az a határozottan globali­ zálódó kultúra, amely a földgolyót napjainkban úgy vonja be, ahogy a zománc a kerámiát - ez a kultúra parancsolóan, sőt diktatórikusan írja elő, hogy az, amit évezredeken át »isteninek« vagy »metafizikának« neveztek, idejétmúlt kacatként merüljön feledésbe." (Eu­ rópa irodalma) A könyv utolsó esszéje a kalucsniról szól, melyet szintén ilyen idejétmúlt, nevetséges kacatnak tekint a világ, ám a szerző - fölkutatva érte számos hazai és külföldi cipőboltot - öntudatosan a lábára húzza, ha esik az eső. Érdemes felfigyelni a zománc me­ taforájára a fenti idézetben, ugyanis Földényi résmentesnek, hermetikusnak látja a transzcendens horizontok bezárulását, úgy érzékeli, hogy a „hézagtalan immanencia" ál­ lapotába jutottunk, melynek egyenes következménye a totális pusztulás. A folyamat a szerző szerint persze nem most kezdődött, hanem körülbelül két, két és fél évszázada, amikor elindult Európában a racionalizmus térhódításá­ val párhuzamosan a szekularizáció, melyet az esszék írója végérvényesen lezárult folyamatnak tekint. Ám nehéz volna meghatározni, mit is ért a szerző globalizáción. A globalizáció káros fejleményei között tartja számon többek között az internetet, a képeknek való kiszolgáltatottságot, az iparszerű irodalmi terme­ lést, általában a technikát, az ökonómiát és a politikát, a tőkét, a felszín áramvonalasságának igényét, a divatot, a liberalizmust, a turizmust, végső soron mindent, ami nem az ember törékenységéről, egzisztenciális szabad­ ságáról szól. És bár egy helyütt azt írja, hogy a globalizá­ Kalligram Kiadó Pozsony, 2008 432 oldal, 3500 Ft

1105

ció „nem végzet, nem sors, hanem sokrétű folyamat, amelynek különféle aspektusai van­ nak, jók és rosszak, károsak és hasznosak, ösztönzők és életellenesek", valójában adós marad a válasszal, hogy milyen fejleményeket tekinthetnénk pozitívaknak. A nyugati ci­ vilizáció boldogság-pótlékai helyett ma is azt ajánlja, amit a Kádár-rendszer oktrojált op­ timizmusának korában: a melankóliát mint a halál titkának kutatását. Földényi már-már prédikátori intelmekbe hajló gondolatmenetei annak elfogadására ösztönöznek bennün­ ket, hogy csak akkor lehetünk szabadok, ha érdeklődésünk centrumába nem az érzelme­ inket, nem matematikai problémák megoldását, nem az emberek tájékoztatását, nem a rák gyógyítását, nem környezetbarát technológiák kidolgozását, nem a tigrisek megmen­ tését vagy ezekhez hasonló konkrét célokat állítunk, hanem a Halált. Mintha a metafizi­ kai érzékenység, a transzcendencia, az isteni megtapasztalása kizárólag a negatívban, a hiányban, az elesettségben, a szomorúságban volna lehetséges. És bár megemlíti a bol­ dogságot is, mint a melankóliával ellentétes irányú, de azzal egyenértékű szellemi állapo­ tot, azt csakis a mértéktelen kiszolgáltatottságban, elveszettségben véli átélhetőnek. „Az európai irodalom a metafizikai kérdések iránt megnyíló ember megszületésével kezdődött" - határozza meg az európaiság kritériumát fent említett esszéjében Földényi. Csakhogy minden nagy, ősi civilizációról elmondható, hogy a transzcendensben gyökere­ zik; a metafizikai kérdések a világon mindenütt foglalkoztatták az embereket. Miközben Földényi az európai identitás hanyatlásának okát a globalizációban látja, megfeledkezik egy igen fontos tényezőről, mégpedig arról, hogy az európai identitás egyik meghatározó komponense, a kereszténység, maga is globális ambíciójú vallás; a globalizáció nemigen jö­ hetett volna létre a kereszténység kulturális öröksége nélkül. Bár a médiában itt-ott szenzá­ cióként tálalják, valójában nem meglepő, hogy a nemrég, 2009. jún. 29-én kiadott Caritas in veritate című enciklikájában XVI. Benedek sem ítéli el en bloc a globalizációt, és vitába száll azokkal, akik azt fatalista kifejezésekkel írják le, mintha emberi akarattól független, sze­ mélytelen erők és struktúrák által irányított tendenciáról lenne szó. A pápa nem pusztán társadalmi és gazdasági jelenségként kezeli a globalizációt (bár ezen dimenzióit is vizsgál­ ja), hanem mint emberi realitást is igyekszik megérteni, melynek alapvető etikai kritériuma már adott az emberiség egységében. A vak szembenállást elhibázott és előítéletes attitűd­ ként írja le, amely képtelen felismerni a folyamat pozitív aspektusait, és ezzel azt kockáztat­ ja, hogy elvéti az esélyét is annak, hogy kihasználja a lehetőségeket, amelyek a fejlődést szolgálhatnák. Más helyzetben és másfajta alapállásból vizsgálva az európaiság mibenlétét, Paul Valéry 1919-ben, az első világháború után az európai szellem válságát, Európa hanyatlá­ sának egyik okát a Tudáshoz való viszony megváltozásában látta, abban, ahogy a tudás, mely kezdetben a kiválasztott kevesek artisztikus aktivitása, önmagáért végzett tevé­ kenysége, csodálatra méltó alkotása volt, mint a görög geometria, a későbbiek során min­ denki számára hozzáférhető árucikké, csereértékké vált, olyan eszközzé, melynek révén hatalmat lehetett szerezni, kizsákmányolni a Föld erőforrásait, növelni az egyenlőtlensé­ geket a különböző régiók között. Valéry elmélete se hagy kétséget afelől, hogy a ma globalizációnak nevezett gazdasági, társadalmi és kulturális jelenséget a tudás, a szellemi javak szétosztásával, demokratizálásával mi kezdtük Európában. Akárhogyan is értékel­ jük a globalizációt, nem tekinthetünk rá úgy, mint valami tőlünk idegen és független fo­ lyamatra. Ebben a folyamatosan, elszántan, elkötelezetten a transzcendens horizontokat kutató gondolkodásban időnként meglepő szűkösségekkel, paradox zárványokkal, görcsökkel találkozunk, mivel a metafizikai dimenziót nem ellenőrzi, nem korlátozza kellőképpen az empíria, a személyes tapasztalat, még ha a szerző reflektál is néha saját mentalitásának a keleti blokkból hozott fékjeire (Szögesdrótok avagy hol fekszik Közép-Európa?). Ezért lehet­ séges, hogy Földényi a kalucsnira is képes metafizikát építeni, illetve bármiben, ami za­

1106

varja, metafizikaellenes erők ténykedését fedezi föl. Ilyen merőben spekulatív konstruk­ ciónak tűnik a szerzőnek a magyar kulturális identitással kapcsolatos azon vélekedése, hogy a magyar irodalom prűdebb, mint a nagy európai irodalmak. Ezt a nem csak általa hangoztatott, divatos teorémát a „Jól hajóztam, mégis zátonyra futottam" című esszében Keats, Shelley, Blake és Kleist magyar fordításainak sajátosságaival véli alátámasztani. A Keats-fordítások kapcsán állapítja meg, hogy „a nagy európai nyelvek költészeteivel egy­ bevetve a magyar költészet sokkal tartózkodóbb, szemérmesebb. Ha úgy tetszik, prű­ debb. Jobban fél a nyers szókimondástól, s annak érdekében, hogy megőrizzen egy mes­ terségesen fenntartott, illedelmesnek kikiáltott látszatot, inkább a jelzők halmozásához, az indokolatlan stilizáláshoz, a szinonimák bonyolult rendszeréhez folyamodik." Túl azon, hogy számomra a felsorolt példák se teljesen meggyőzőek a tétel bizonyítására, el­ gondolkodtat - ha már morális kategóriákkal operálunk a műfordítói mesterség kapcsán - , hogy vajon a mindhalálig versein dolgozó, brutálisan meggyilkolt Radnóti Miklós tényleg megérdemli-e az elmarasztalást, mely szerint „hogy leplezze a halál hálóját, in­ kább a szavak hálóját borítja a halálra, s ártalmatlan, semmire se kötelező témává szelídíti azt". Más kérdések is fölmerülnek a sommás következtetéssel kapcsolatban: miért volna baj, ha igaz lenne is, hogy a magyar irodalom szemérmesebb, mint, mondjuk, az angol vagy a francia (az orosznál például már nem biztos, hogy szemérmesebb, pedig az is nagy európai költészet), és ha szemérmesebb, az mit von le esztétikai értékéből, levon-e vala­ mit belőle egyáltalán. Kosztolányi, akinek Blake-fordítását analizálja Földényi, nagyon is tudatos elméleti álláspontot alakított ki a kérdésben, melyből kiderül, hogy távolról sem valamiféle „illedelmes látszatnak" igyekezett megfelelni: „Minden fordítás csak egyez­ mény, kompromisszum Eszmény és Valóság között, megalkuvások sorozata, a föladat legügyesebb megoldása - ha úgy tetszik, elmés csalás. Ezért mosolygok, valahányszor egy versfordítás hűségéről hallok. Kihez vagy mihez hű, a szótárhoz vagy a vers leiké­ hez? Fordítani nem lehet, csak újrakölteni. ... Ha elismerjük a műfordítás jogosultságát, akkor nem lehet a műfordítótól betű szerinti hűséget követelni, mert a betű szerint való hűség hűtlenség. Minden nyelv anyaga különböző." A kortárs fejlemények tükrében pe­ dig egyszerűen már nem is igaz, hogy „a bölcselet, a halál éppoly tabu a költészetünkben, mint az erotika, a testiség vagy a pornográfia". Ma már nem tabu. Sőt éppen a magyar költészet és irodalom lett azon kevés produktumaink egyike, amely európai színvonalú és amelyre büszkék lehetünk, még ha nem is sáfárkodunk valami jól az értékeinkkel, és fi­ noman szólva nem figyelünk eléggé az Európában és a világban oly nagyra tartott íróink­ ra, pontosabban nem tudatosítjuk eléggé mai kulturális identitásunk sokféleségét, folya­ matos gazdagodását. Az önértékelésnek ez a defenzív jellege, az újabb áramlatok iránti csökkenő érdeklődés, a friss élmények hiánya tovább erősíti benyomásunkat a bezáruló szellemi horizontot illetően. Különösen, ha összevetjük a magyar költők fordítói teljesít­ ményét kritizáló passzusokat a Hollandiai benyomások című esszének azokkal a soraival, ahol Földényi beszámol az amszterdami vöröslámpás negyedben tett látogatásáról: „Szombat éjjel lévén, a januári hideg ellenére alig lehetett mozdulni a tömegtől. Mi is azt csináltuk, amit mindenki más, úgy viselkedtünk, mint akik véletlenül kerültek ide, s csak a szemünk sarkából néztük azt, amit igazából nézni akartunk." Úgy látszik, szerzőnket csak a mások szemérmessége, hogy ne mondjam, prüdériája zavarja, a sajátját egészen természetesnek veszi. (Képzeljük el, amint egy egész tömegnyi ember épp csak a szeme sarkából les!) A folytatás viszont szinte már megható: Cees Noteboom, a neves barát és kalauz nem hagyja szerzőnket irulni-pirulni, hanem félrevonja gyorsan „a tömeg sodrá­ sából", és egy 17. századi házra mutat: „egy hajdani imaházra, amely most múzeumként működik. Az imaház a katolikusoké volt", majd szép, ihletett passzusok következnek az épület történetéről, az üldözött katolikusok életéről, a hely szelleméről, összevetve a pro­ testáns mentalitással... Megható ez a rész, mert azt az ösztönös, talán atavisztikus refle­

1107

xet villantja föl, ahogy a diktatúrából jövő ember a szabadság sokkoló látványa elől vala­ mi ismerősbe-otthonosba próbál kapaszkodni az idegen világban. New Yorkban viszont már „Nincs hova menekülni a látványok elől." (New York-i nap­ lórészietek) Itt is megmutatkozik a fenti reflex, olyannyira, hogy a kötet elején az Európát a globalizációtól féltő írásokkal homlokegyenest ellenkező módon, a könyv végére a szerző teljes egészében behódol New Yorknak, ahogy kapitulált Hollandia előtt is, nem emleget­ ve föl a holland gazdagságnak a „hangyaszorgalom" melletti további eredőit, „árnyékos oldalait", például a gyarmatosítást. Félrenéz, ahogy a prostituáltakról is elfordítja a tekin­ tetét. New Yorkban pedig még ennél is továbbmegy, 180 fokos fordulatot hajt végre ko­ rábbi nézeteihez képest. A Chrysler Buildinget, a globális tőke emblematikus építményét a következőképpen írja le: „De a Chrysler Building (1928-1930) még a kölni dómnál is szebb; könnyedebb, s úgy fúródik az égbe, ahogyan a katedrálisok soha." Maga a város pedig, a nemzetközi tőke, a divat, a turizmus, a liberalizmus, az internet, a vizuális kultú­ ra stb. fővárosa az a hely lesz, ahol a szerző paradox módon mégis visszakapja a transz­ cendencia élményét, épp ott, ahol a legkevésbé vártuk volna, Manhattanben, az 50. utca sarkán: „innen nézve olyan lélegzetelállító látványban volt részem, mint korábban az Engadin láttán a svájci Alpokban, Sils Mariánál, ahol Nietzsche úgy rendült meg, mint soha korábban életében. Napokig sírt.... A természet meg az emberi képzelőerő tökéletes összhangját fedeztem fel azon az utcasarkon." New York már úgy hat, „mintha magával a teremtéssel együtt született volna meg", „a szellem diadala", „ a teremtés kellős köze­ pébe enged bepillantást". A már ismerősnek a gyors, talán kissé pánikszerű rávetítése az ismeretlenre eltakarja az utazó elől az idegen különösségét, komplexitását. Ha összevet­ jük ezt a 2008-as írást Jean Baudrillard 1986-ban megjelent nagy Amerika-esszéjének vízi­ óival a New York-i építészetről („A modern rombolás csodája. Ez a látvány pont az ellen­ kezője egy rakéta kilövésének. A húszemeletes épület teljes nagyságában függőlegesen csúszik a föld középpontja felé. Egyenesen roskad össze, mint egy manöken, nem veszíti el függőleges tartását, mintha egy süllyesztőbe ereszkedne lefelé, és a saját alapja nyeli el a romjait. Íme a modernitás csodálatos művészete, amely vetekszik gyermekkorunk tűzi­ játékaival." stb.), nem annyira Földényi bámulatos következetlensége lesz szembetűnő, mint inkább túlzó egyoldalúságra való hajlama. Amúgy a következetlenséget nem is tar­ tanám hibának, hiszen vélekedéseinket, ítéleteinket, modelljeinket a világról eleve inga­ tag alapokra építjük, a tévedést, a félreértést, a manipulálhatóságot nem tudjuk kizárni, nem is rónám föl, ha Földényi nem kérné számon ezt is másokon, mint ahogy teszi azt például az Emlékezés magyar módra című esszében, Barabás Miklóst hozva föl példának, aki a forradalom nagyjai után 1852-ben megfestette Ferenc József portréját is, és „gesztu­ sával ... előlegezte az 1867-es kiegyezést, amikor a magyar nemzet jelentékeny része az amnéziát választotta". Földényi szerint a hallgatás nálunk genetikai kóddá lett, illetve 1989 után, a hivatalosan irányított emlékezet megszűnésével „ez a »lenti«, irányítatlan és parttalan, fantáziáktól és fantazmagóriáktól táplált privátemlékezés vált a nyilvános em­ lékezés legjellemzőbb megnyilvánulásává." Még ha az esszé számos megállapításával (ügynök-ügyek stb.) egyetértek is, kételkedem abban, hogy létezik-e, létezhet-e olyan „egészséges", „felnőtt", „polgári" emlékezetkultúra, amely nem integrálja, nem tartja becsben a privát, a személyes emlékezetet, annak minden következetlenségével, tévedé­ sével, elfogultságával egyetemben. És demokratikus attitűd-e a lenti, „irányítatlan és parttalan szféra", más szóval a nép reakcióit mint nem profin megformált tudattartalma­ kat eleve negligálni? Van azonban a könyvben egy esszé, amely önmagában is elegendő, hogy feledtesse a minden részletgazdag elemzés dacára elnagyolt gondolati konstrukciók reflektálatlan önellentmondásait, ráfogásait: Az emlékezés szobrai című többrészes írás, melyben a szer­ ző Jovánovics, Ullmann és Whiteread emlékműveinek konzseniális leírását-értelmezé-

1108

sét adja, immár egybelátva a legkiemelkedőbb magyar és európai teljesítményeket, egy új vizuális nyelv megszületését jelenti be. Az új nyelv a beszélő pozíciójának újradefini­ álásával veszi kezdetét: „A »diszjektum« a remény letéteményese. Őrzi mindazt az érté­ ket, ami az újkori szubjektum vitathatatlan érdeme, beleértve a metafizika és a transz­ cendencia iránti érzékenységet és fogékonyságot. Viszont tartózkodik attól, hogy a személyiség azonosságát egyetlen magyarázóelvre vezesse vissza (Isten, társadalom, ösztönélet stb.), ami óhatatlanul azt eredményezné, hogy az ember végül önmagán is erőszakot követ el. És kivonja magát abból a jelenkori folyamatból is, amely a szabad­ ság és kötetlenség nevében kérdésessé teszi, hogy a személyiségnek lenne bármiféle magja, s az embert, ahelyett, hogy a Maga tükre elé állítaná, egymást tükröző tükrök la­ birintusába zárja, a társadalmi szokások és elvárások hálója csomópontjának látja. A »diszjektum« nem csomópont egy hálóban, hanem ő maga a háló. Nem az, amelyet a körülmények vetnek ki rá, hanem amelyet ő maga sző, a saját erővonalaiból. Láthatat­ lan ez a háló, de a döntő pillanatokban mindennél erősebb. Fenntartja az embert, és ké­ pessé teszi rá, hogy a végérvényesen berendezettnek látszó világot akár a visszájáról is szemlélhesse, mint egy fénykép negatívját." Aki ilyet tud írni, annak semmi oka sincs rá, hogy bezárkózzon a múlt tárgyi és intel­ lektuális rekvizitumai közé, annak még bőven van elég szellemi muníciója, hogy eséllyel induljon újabb szellemi portyákra, bármilyen kaotikusnak és veszélyesnek látja is mind­ azt, ami körülveszi.

1109

CSŰRÖS

MIKLÓS

„50 ÉV MÉG A BALKÁN SZÉLÉN IS NAGY IDŐ" Takáts Gyula levelezése Csorba Győzővel és Fodor Andrással Csorbát és Takátsot, a pécsi és kaposvári költőt belső látásunk szívesen vetíti egymás mellé olyasformán, ahogyan egy közös utazás alkalmából a fiatalabb dunántúli pálya­ társának, Takács Imrének a valóságban megadatott. A hatvanéves Csorba Győzőnek kül­ dött Üdvözlet...-ében írja: „Emlékszem egy Győrből való hazautazásunkra. Sopronból jövő vonatra szálltunk föl. Két afféle 'hosszú hajú huligán' mellé ült Csorba Győző és Takáts Gyula. A fiúk méregették az európai öltönyöket, a nyakkendőket, a frissen borot­ vált állakat, Takáts Gyulán az ápolt bajuszt, de mikorra Budaörsnél jártunk, a fiúk min­ den idegensége eloszlott, párává lett. A két tanár bácsi a görög kultúráról, Itáliáról és Ró­ máról, a balatoni halakról, a fenékpusztai pásztorokról, az avantgárd irodalomról - és annak személyiségeiről - a régi Pécsről, a jelenkori szociológiai, gazdasági, politikai és esztétikai kérdésekről annyi gondolatot cserélt, közölt és vitatott meg, hogy bizony atya­ mesterek lettek a fiúk szemében is." Takács Imre azt kívánja, 1976-ban, hogy minél több tanítványa és tisztelője legyen a két „atyamesterben megtestesülő költőtípusnak és embe­ ri példának: „Ennyire se lennénk egyedül, ha az ország minden nagy városából egy költő folytonos üzenetére számíthatnánk". Fél évszázadon át tartó levelezésük kötete, melyet most kezünkben tartunk, jó alkalom, hogy üzenetük összefonódó és szétváló szólamát fölidézzük, értelmezzük és épülésünkre fordítsuk. Önérzetes vidékiségük (Pethő Bertalan szavával a 'provinciátus' létezés és viselkedésforma), veleszületett tiszteletük a leírt szó, a filológiai kultúra iránt, és hivatásként fölfo­ gott szakmájuk egymást erősítő föltétele volt annak, hogy mindketten kivételesen nagy gondot fordítottak a levelezésre és a levelek gyűjtésére, megőrzésére. Takáts Gyula évti­ zedekig múzeumigazgató volt, Csorba Győző a pécsi Városi Könyvtár munkatársa, majd vezetője. Baráti körükhöz tartozott a könyvtáros-polihisz­ tor Várkonyi Nándor és a tudós levéltáros Kanyar József. Takáts saját életműve szerves részének tartotta neves kor­ társai hozzá írott leveleinek kiadását és jegyzetelését, pub­ likálta például Egry József, Martyn Ferenc, Várkonyi Nán­ dor leveleit; feltűnést keltett az a „levélantológia" (Helyét kereső nemzedék. Költők levelei 1934-1949), amelyet a „Nyu­ gat utáni, sokat megélt és megjárt nemzedék pályakezdés­ ének" színes és objektív, hézagpótló dokumentumaként tartunk számon. Alig észrevehető átmenetekkel fonódik C sorba Győző össze esszéiben az értekezés meg a levéldokumentum mű-

és T a k á ts Gyula lev elezése 1941 ~1 9 9 1

1110

Sajtó alá rendezte Pintér László Pro Pannonia Kiadó Pécs, 2008 224 oldal, 1990 Ft

faja és stílusa - frappánsan példázza a műfajoknak ezt a tudatos vegyítését a Fonyódi iro­ dalmi adatok című vallomásos emlékezés. Bár később bontakozott ki, nem kevésbé volt fontos és öntudatos a „leletmentés", az öndokumentáció Csorba Győző számára sem. A költő hagyatékának gondozója, a Csorba-Takáts-levelezést is sajtó alá rendező Pintér László kötetünk utószavában „félig posz­ tumusz" és „valódi posztumusz" kötetek korszakára bontja Csorba utókorát. Az életmű levelező aspektusát bemutató kötetek „csak" 2004 óta sorjáznak. Levelező társai zöme „a Pécsett indult, ott is élt, de aztán Budapestre került" írótársak csoportja. Pintér találóan emeli ki a Pro Pannonia Kiadó és a körülötte csoportosuló „kicsi, de annál agilisabb gár­ da" - Bertók László, Csuhai István, Szirtes Gábor, Tüskés Tibor - szerepét (s persze Pintér neve is oda kívánkozik ebbe a csoportba) a dél-dunántúli irodalom történetének forráskutatásában és írásos adatai közzétételében. Egymásnak írott első leveleik 1941-ben és a következő háborús években keletkeztek. A témák többsége a már régebben működő Janus Pannonius Társaság és a frissen indí­ tott Sorsunk című pécsi folyóirat ügyeivel kapcsolatos, vagy egymás köteteinek ismerte­ tését, a Magyar Csillag körüli híreket érinti. Szerep-kettősük bonyolultabb, mint a szer­ kesztő és a szerző pusztán adminisztratív párosáé: Csorba évtizedeken át minden pécsi folyóiratnak, beleértve a főszerkesztő-cserék által nyomatékosított szemléleti fordulato­ kat, alkorszakokat is - munkatársa, nélkülözhetetlen tanácsadója, minőséget garantáló védjegye. De Takáts sem csak a kéziratot küldi beidegződésként Somogyból Baranyába: felelősséget érez a szomszéd megye központjában kiadott lap(ok) tartalmáért és színvo­ naláért, közli tanácsait és aggályait, alakító részese akar lenni a pannon szellemiségnek. „A Sorsunkat ne hanyagoljátok el. Segítsetek Nándornak!" - írja 1943 májusában (4.), s a világháború utáni fölocsúdáskor újra siet kinyilvánítani pécsi elköteleződését: „mi új­ ság a Sorsunk és Nándor körül? Minden érdekel, ami Pécsen van. A könyvtár, J. Panno­ nius ügy stb. stb." (8.) Az intenzív érdeklődés magyarázata, hogy kapcsolatuk régebbi eredetű a Sorsunk in­ dulásánál, sőt távolabbi előtörténetéhez hozzátartoznak Takáts pécsi egyetemi évei 1929 és 1934 között. Ekkor ismeri meg az idősebb Várkonyi Nándort (szül. 1896), Fülep Lajost (1885), a formálódó harmadik nemzedék vezérei közül Weöres Sándort, Tatay Sándort. Csorba később és a jogi karon (nem bölcsészeten!) végzi pécsi egyetemi tanulmányait: ez sokat megértet abból, hogy a fiatalabb, költőként később induló, a kapcsolatteremtésben járatlanabb Csorba országos tekintélynek kijáró tisztelettel szólítja meg költőtársát, nem kérdőjelezi meg illetékességét a város és a folyóirat dolgaiban. Összezördülésnek is túl­ zás minősíteni azt a néhány esetet, amikor Csorba nem vállalja egy-egy Takáts közvetítette vers vagy kisgrafika közlését; a közös szellemi cél, a minél magasabb színvona­ lú dél-dunántúli irodalom igénye fölébe emeli őket apró ízlésbeli differenciáknak. Bosszankodásnak, ha nyoma van a levelezésükben, ak­ kor azt az irodalompolitika bornírt elvárásai és packázásai okozzák. 1952-ben Csorba „csodálatos lapunk"-nak aposzt­ rofálja az akkori Dunántúlt, Takáts pedig tömör helyzetje­ lentéssel és sokatmondó elhallgatással tetézi az iróniát (51.): „Különben csodálatos lapotokból küldessél címemre egy Szerkesztette és a jegyzeteket írta Pintér László Pro Pannonia Kiadó Pécs, 2007 536 oldal, 2500 Ft

1111

példányt. A már megjelentből. Hadd lássak, tanuljak és okuljak. Ez ráfér az emberre. Kü­ lönben nem régen beszélgettem Sanyiékkal (Weöres), Jékelyékkel, Berdával stb. barátaink­ kal egy kis budai kocsmában. Dolgoznak. Magam is elég sokat írok. Verset. Kiszállok sokat vidékre. Tanulok és látok. Szép anyag gyűl össze az ember fejében." Nem szorul bővebb magyarázatra, hogy szerkesztőbarátja „néhány szép tájverset" kér tőle a Dunántúl számá­ ra. Még jobban megkeseredik a közlések humora, amikor életbevágó méltánytalanságok törtérmek Takátscsal. „Lakásomat elvették: ezzel nyitották Kaposban a törvényesség meg­ szilárdítását. (...) jelenleg egy nem fűthető szobaféle raktáram maradt. 9 fokos múzsák ölel­ getnek az életszínvonal olympi felhői felé." Egyszer mégis fölháborodik, mert egy novellá­ ját iktatószámmal ellátva és elutasító lektori jelentéssel együtt kapja vissza: „a novellát nektek küldtem, mert kértétek, és nem adminisztratív darabnak: 276/9 szám-nak. Ezért furcsának tartom a lektorálást, és ráadásul, hogy el is külditek. Nem akarok semmiféle rub­ rikában szerepelni!" (56.) Ebben a levélben a megszólítás megkülönböztetésképpen nem Csorbának, hanem „Kedves Barátaim"-nak szól, éreztetve, hogy az indulat kire irányul. Csorba Győző is ki-kifakadt a szerkesztői munkával járó kényszerű kompromisszumok és emberi meghasonlások miatt. „Annyiféle igényt kell kielégítenünk, s olyan kevésszer s oly kis terjedelemben jelenünk meg, hogy ha nem sikerül havi lappá válnunk, teljes csőd fenye­ get. Én már igen erősen foglalkozom a visszavonulás gondolatával. Régi barátaim egyremásra sértődnek meg, s idegenednek el tőlem. S igen-igen erős dunántúli városok fél- vagy negyed-tehetségeinek hovatovább lázadássá fajuló nyomása is. /Nem embernek való munka a szerkesztés!" (75.) Barátságuk elmélyülésének és véglegesedésének később szimbólummá, egyezmé­ nyes jellé finomuló alkalma a közös római tartózkodás 1947-48-ban. Csorba, aki előbb utazik oda, és előbb érkezik vissza, mind az utazási okmányok megszerzésének ügyinté­ zésébe, mind a hazautazás gondjaiba előbb avatódik be barátjánál. A tenni- és tudnivaló­ kat aprólékosan részletezi, erről szóló levelei (34. és 37.) alighanem a leghosszabbak a kö­ tetben. A közös itáliai élményeket bőséges dokumentumforrásból ismerjük (például Csorba Győző A város oldalában és Római fö ljegyzések, 1947-1948 című köteteiből),_de lelki „utóéletük", évtizedeken át föl-fölbukkanó szubjektív emlékezetük legbensőségesebben a levelezésből támasztható föl. A nosztalgiát fokozza, hogy az emlékeket a „fordulat éve" komor hazai valósága ellenpontozza: „Rómára s Itáliára rengeteget gondolok, sokszor szorul el a szívem, kívánkozom vissza. Ki tudja, sikerül-e még valaha." (Csorba, 39.) „Bi­ zony szép és baráti, mondhatnám, testvéri hónap volt, melyet Itáliában együtt töltöttünk. Azt hiszem, életünk legszebb része elmúlt vele. (...) az egész csak, mint egy víz alatti táj lebeg előttem az idő tengerfenekén." (Takáts, 42.). Később, külföldön mindkettejüknek eszébe ötlik: „Azért jobb volt, amikor kettesben jártuk Itáliát." (Csorba, 89.) „Barangolá­ sainak Városa" - ez a szószerkezet Rómát és közös sétáikat idézi számukra. Költészetük­ ben is mély nyomot hagynak az Olaszországban töltött hónapok, Csorbáéban tematiku­ san, Takátséban szemléletalakító módon. Vendégtársaikhoz a római Magyar Akadémián gyakran társítanak ottani és akkori reminiszcenciákat, még ha az ismeretség korábbi kele­ tű volt és később évtizedeket ívelt is át, például Weöres Sándor, a pécsi zeneszerző Ta­ kács Jenő vagy Kardos Tibor estében. Kardos Tibor kezdeményezése volt a levelezésben gyakran emlegetett nagy műfordí­ tói vállalkozás, Janus Pannonius művei új magyar kiadása. Az 1947-48-as római vendé­ gek közül Csorba Győző bizonyult a legambiciózusabb Janus-tolmácsolónak. Takáts is készített meggyőző fordításokat és szép portrétanulmányokat a humanista költőről, de olykor panaszkodott, hogy eredeti műveire kevesebb ideje jut. Az ötvenes években a ma­ gyar műfordító-költők ellentétesen nyilatkoztak a (költőhöz méltó munkát, de kényszert, gúzst is jelentő) műfordításról. Ekkor keletkezett Kálnoky László fájdalmasan groteszk panaszverse A műfordító haláláról és Vas István hálatelt ódája, A műfordító köszönete.

1112

Takáts indulatos véleménye Kálnokyéhoz állt közelebb, Csorbáé inkább Vaséhoz. „Jó más egyénisége mögé bújni, ha az ember nem beszélhet úgy, ahogy szeretné." (41.) Kálnoky és Csorba között akaratlanul is némi feszültség támadt, amikor versenyhelyzet­ be kerültek a Faust második részének fordítói pályázata dolgában. A részletekről Csorba szempontjából A város oldalában utolsó fejezete tájékoztat. Takátsnak, Weöresnek és Vas­ nak valószínűleg kényes feladat lehetett határozottan állást foglalnia, hiszen többféle el­ kötelezettség béklyózta őket. Mindkét érdekelt felet becsülték és szerették, és minden lehetségeset elkövettek a kedvező megoldásért. Erőfeszítéseiket részletesen tárgyalja Takáts Gyula 67. levele. A pillanatnyi érdekkülönbözés kölcsönösen nemes későbbi föl­ dolgozása jó példa lehet hasonló konfliktusok kezelésére. Kálnoky minden alkalmat meg­ ragadott, hogy a körülményeket tisztázza, és a Csorba-fordítás megjelenését előmozdítsa, Csorba pedig szép verset írt Kálnoky hetvenedik születésnapjára (az ünnepelt prózaverses-anekdotikus modorában, olasz emlékei közül választva tárgyat), majd halálhírétől megrendülten. Irodalomtörténeti jelentőségűek azok az értesülések és szempontok, amelyek a költő­ barátok egymás műveiről szóló reflexióban villannak föl. Takáts lapidárisabban tömöríti véleményét, Csorba esszészerűen mérlegel, elemez. Kéziratok formálódását, kényszerű vagy saját szándékból történő változásokat kísérhetünk nyomon; kölcsönös figyelmük folyóiratbeli egyes közlésekre, kötetekre, majd belőlük készített válogatásokra is kiterjed. Az Ocsúdó évek című Csorba-kötet eredetileg terjedelmesebb volt, és Anabázis lett volna a címe. Ez a Xenophóntól ismert görög szó évtizedekkel később tér vissza egy Csorba-kötet élén, jellemző adalékul a fiatalkorban bevésett képzet szívósságára és újraéledésére. Pécsi kollégája korai terméséből Takátshoz különösen közel áll a Dunaszekcső, Csorbához pedig (hogy az ízlés másutt is szembetűnő ellentétét későbbi példán szemléltessük) A semmi ár­ nyéka kötet Más távlat ciklusának „gyászoló, búcsúzó, vergődő, köszönő szonett-emléksorai", melyek között „a Laurát sirató Petrarca-szonettek magaslati levegőjét" érzi (124.). Kettejük összehasonlításakor gyakran ismétlődik az az ellentétező tipológia, hogy Takáts inkább a világ felé forduló, könnyedén és sokat író típus, Csorba önmagába mélyed, gyötrelmesebb alkat, kevesebbet ír. Ezt az osztályozást eleveníti föl és igazolja Csorba önval­ lomásával Tüskés Tibor magvas előszava is. A Csorba halálát megelőző és az utána kö­ vetkező időszak módosította az arányokat, és okafogyottá tette a „szófukar" jelzőt, hála annak a szorgos filológiai és kiadói munkának, „leletmentésnek", amelyet a kötet utósza­ vában Pintér László foglal össze. Annyiban igazat kell adnunk Pintérnek, hogy Csorba fordítóként is elsősorban költői életművét gyarapította, Takáts viszont prózában is „ki­ emelkedőt alkotott". A Polgárjelöltek hatását például már-már irigykedő elragadtatással ecseteli Csorba: „Remekül sikerült alakjaid rajza, de talán mindennél jobban az atmoszfé­ ra megteremtése. Szinte jó belebújni a regény világába. (...) S ezt talán tárgyad költői sze­ relésével tudtad elérni - s a nyelved ragyogó poézisével. (...) Komoly, nagy regény ez a Te műved" (13.). A „kissé irigyellek" (szó szerint Csorba kifejezése) kettejük kapcsolatában sohasem azt jelenti, hogy egyikük bosszúságot érez a másik sikere miatt, vagy magáénak kívánja ezt vagy azt az értéket. Ez a szófordulat inkább a méltánylást fejezi ki, örömteli becsülését a közös tartomány olyan gazdagításának, amely történetesen nem az én egyéni érdemem. Az utószó találóan nevezi nemes versengésnek, a minőség elvét és az egymásnak nyújtott mindenkori támogatást szem előtt tartó, hasznos vetélkedésnek a két „régióközpont", Pécs és Kaposvár viszonyát a szellemi életben. Átfutó felhőként zavarja csak meg a Csor­ ba és Takáts közötti barátság állhatatos derűjét az 1985. áprilisi Kossuth-díj epizódja. „Vi­ déki" költők közül Csorba kap elsőként kitüntetést, de Takáts gratulációjára rosszkedvű­ en válaszol: „Örömöm hidd el - nagyobb lett volna, ha mindketten ott lehettünk volna a díjazottak között." (137.) Ettől fogva célzás sem esik köztük rangsorolásról vagy versen­

1113

gésről; csak a lábjegyzetben és az utószóban említődik mindkettejük költőtársa és levele­ zőpartnere, Fodor András bizalmas véleménye az ügyről. Az 1929-ben született Fodor András a Dél-Dunántúlról, közelebbről Somogyból és Kaposvárról Budapestre kerülő, a fővárosban meggyökerező, de a „szülöttem földhöz" élete végéig ragaszkodó irodalmár típusa. Takátsot és Csorbát kamaszkorától ismeri, Csorbával folytatott levelezése 2005ben jelent meg „...hűséges baráti ölelésemet küldöm..." címmel. Mindkét mesteréhez odaadóan hű maradt, kitéphetetlen emléket őrzött arról, hogy folyóiratban megjelent első versét Takáts küldte Pécsre, és Csorba Győző közölte a Sorsunk 1946. novemberi számá­ ban (lásd a Takáts-Csorba-levelezésben, 14-15.). Fodor András és Takáts Gyula levelezése a kötet szerint 1948 januárjában kezdődik, Fodor terjedelmes beszámolójával Eötvös-kollégiumbeli tapasztalatairól. Kapcsolatuk ennél a dátumnál jóval korábbi. Takáts már az 1943-1944-es tanévben osztályfőnöke volt a kaposvári Somssich Pál Reálgimnáziumban, az „előidőkről" részletes beszámolót tar­ talmaznak A somogyi diák és A Kollégium című Fodor-naplókötetek, valamint mindkette­ jük egymásról szóló, életrajzi dokumentumokban gazdag portrétanulmányai. A tanár-di­ ák reláció 1946-47-ben vált az idősebb és a kezdő költő szövetségévé, ami ekkortájt jórészt Takáts „egyenrangúságot" sugalló pazar nagyvonalúságában nyilatkozik meg: ol­ vassa és bírálja Fodor verseit, egyengeti első publikációinak útját, bemutatja barátainak, köztük Egry Józsefnek, Tatay Sándornak, Szabó Lőrincnek, Csorba Győzőnek. Bevonja a Berzsenyi Társaság rendezvényeibe és ügyeibe, könyveket kölcsönöz neki, költőkről és folyóiratokról beszélgetnek. Jó hírét terjeszti Pécsett és Budapesten, még keresztneve megváltoztatásában is tanácsot ad a kellemesebb hangzás érdekében. Figyelemmel kíséri Fodor Eötvös-kollégiumi fölvételét, és Olaszországba utaztában még fölkeresi a Ménesi úti nevezetes épületben, anélkül, hogy az útra indító pártfogó szerepével visszaélne. Mindezt nemcsak a történeti háttér részleteként érdemes fölidéznünk, hanem az egész levelezés érzelmi és erkölcsi tartalmának és hőfokának magyarázatául is. Értő olva­ sókban is keletkezhet olyan benyomás, mintha az ötvenes évektől fogva Fodor mindvé­ gig alázatos famulusként teljesítené mestere megbízásait, képviselné érdekeit, intézné ügyeit. Valójában lankadatlanul csak törleszt és viszonoz; szó szerint veszi, és a gyakor­ latban érvényesíti a barátság és a hűség fogalmait; etikájának paradox sarokköve a „bol­ dog tartozás". Az „első" levél, amely az elmondottak szerint és a korai naplóból bizonyíthatóan nem az első, hosszú, és tartalma summázat az Eötvösbe 1947-ben fölvett filosz első fél­ évi kollégiumi tapasztalatairól. A gesztus a másik fél helyzetébe való empatikus bele­ élésről tanúskodik: a hónapokig Rómában tartózkodó Takátsnak éppen ilyen pontos, tárgyszerű ábrázolásra lehetett szüksége a „fordulat éve" hazai előzményeiről és at­ moszférikus alakulásairól. Le is szögezi buzdító tanácsot küldő - még Rómában kelte­ zett - válaszában: „Okosan tetted, hogy részletesen beszámoltál. Így legalább megértek sok mindent. Semmi se keserítsen el. Dolgozz, a többi mind mellékes." (2.) Ez a maxima megerősíti azt a korábbi figyelmeztetést, amelyet Fodor is idéz, hogy ne foglalkozzék a politikával, és szemérmesen visszafogott válasz a volt diák nem érzelmeskedő, de a vár­ ható megpróbáltatások előérzetétől súlyosbított vallomására: „semmiféle önállósulás, idő és térbeli távolság nem tudja kisebbíteni Tanár Úr iránti ragaszkodásomat." (1.) Az 1954 novembertől újra sorjázó levelek ennek a korai szövetségnek a megvalósítá­ sát, köznapi tettekre lebontását dokumentálják. „Takáts Gyula gyakran kéri leveleiben a költőtárs gyakorlati segítségét, tájékoztatását a fővárosi lapoknak, folyóiratoknak, ki­ adóknak küldött kéziratai ügyében" - írja a levelezés egyik hosszmetszetéről Tüskés Ti­ bor. 1956 előtt különösen a Csillag szerkesztőségében töltött évek követeltek helytálló bá­ torságot és rugalmas taktikázást Fodortól. A Király István vezetésével működő orgánum az egyik legjellegzetesebb színtere volt az irodalom pártirányítása és a független ízlés, a

1114

személyes jóindulat közti küzdelemnek. - A forradalom leverése utáni írói közhangulat, a megtorlások és az irodalom elitjének közérzete kerülnek a középpontba a levelezés 1957 januárjától számítható szakaszában (például 56. és 57. levél). Fontosabbá válnak egyúttal az írószövetségi hírek mint a politikai és a szellemi élet közötti feszültség indikátorai. Megbízhatóan követhető a dialógusból, hogy szívós vitáik a szerkesztőségekkel, kritiká­ val, érdekcsoportokkal végiggondolt elveken alapulnak. Takáts nyilvános polémiába kapcsolódik be Sokarcú népiség vagy sokarcú szocializmus? című cikkével 1965-ben, Fodor ebben az évtizedben írja későbbi tanulmánykötete, A nemzedék hangján (1973) törzsanya­ gát. 1965-ben ismerteti Takátscsal egyik összeszólakozását az Új Írás kritikai rovatának szerkesztőjével: „ők egy avantgard szocialista folyóirat, s nem engedhetik meg maguk­ nak, hogy olyan apolitikus, korszerűtlen költőket emeljenek ki, mint Takáts Gyula vagy Csorba Győző. (Írtam egyébként rövid levelet is a szerkesztőségnek, miben felsoroltam a sérelmezett eseteket és neveket, hadd lássák, milyen tudatos szisztémáról árulkodik mű­ ködésük. Közöltem, hogy jólesik a kívül maradókkal szolidaritást vállalnom.)" (123.) Mennyiségét és szellemi súlyát tekintve is jókora részt foglal el hármójuk levelezésé­ ben a kritika megtárgyalása. A vidéki költőt-írót valóságos vagy vélt elszigeteltségében, a fővárosi irodalmi élettel való kapcsolatainak nehézkessége, döcögőssége miatt érzéke­ nyebben érinti a mellőztetés és a félremagyarázás, mint a szerencsésebb budapestit. A publikációk sorsa, a kötetküldés és dedikáció, egymás műveinek levélbeli és nyilvános méltatása, a kritikai visszhang alakítása és megvitatása számukra kiemelt téma; az érzé­ kenységet életformájuk, helyzettudatuk növeli és finomítja. A vidéken élést a bírálói szemlélet árnyalatlansága vagy a pontatlan fogalmazás könnyen torzítja vidékiességgé. Takáts és Csorba „helyét kereső nemzedékét" tartósan kísérik az indulásuk évtizedében magas tekintélyek állásfoglalásával is szentesített, a fordulat éve után új ideológiai vá­ dakkal súlyosbított előítéletek. Weöres Sándor még a harmincas években írta meg nagy vitaversét, a „Harmadik nemzedék"-et; évtizedekkel később visszarímel rá Takáts Gyulának című verse: keletkezés-történetéről Fodor András számol be Takátsnak a 128. levelében. Megállapítják, hogy nem vagy zsenyi Átélte ezt Somogyban Berzsenyi. Lám a somogyi sors gyümölcsey! Csak a te bírád nem Kölcsey. Takáts nehezményezi a költészete körül „terjengő és terjesztett" téveszméket; a műér­ tés általános félszegségét, elterjedt sztereotípiáit éri bennük tetten, s az ízlését, ars poéticáját megfogalmazó szentenciák levelezése legértékesebb lapjai közé tartoznak. Fo­ dornak gyakran mintha titkos üzeneteket küldene, amelyek tartalmazzák a lényeges szempontokat és a módszertani elveket a majdani kritikusok számára. A bírálónak, jegyzi meg például 1955-ben (22.), „itt alkalma nyílna eloszlatni pár ostoba dolgot. Így elsősor­ ban azt, hogy nem vagyok tájköltő. Ez csak az első, és ezzel összefügg az is, hogy nem va­ gyok vidéki költő. Ebből, illetve ezeknek az összekeveréséből születtek a felületes és sér­ tő, ízetlen írások. Egy életstílusból indul a költészetem, amelynek alapja a föld, az a föld, amelyről a lábamat nem akarom levenni, és az aszfaltra tenni. Nem új, hisz a görög művé­ szet életlátása ez. Együtt a természettel élni.. Csorba Győzővel olyan ítélőerővel és kife­ jező stílusban jellemzik egymás köteteit, amely már a készülő vagy érlelődő esszéváltozat előlegének tünteti föl leveleiket. Takáts egyik 1947-es leveléből (25.): „Ez a versesköteted igen-igen tetszik. Verseidnek zárt és tömör szépsége, formáinak változatossága és a szí­ neknek mind erősebben való ragyogása az, ami mind többször adja kezembe a Szabadu­ lást (...) Különben a Dunánál hangja az, ami azt hiszem, mind szélesebbre oldódva lírád­ ban, olyan emberi hang, melyre széles visszhangnak kell felelni." Csorba még akkor is

1115

hasonló igényességgel fogalmaz, amikor - már öregen - a betegségtől „itt-ott elcsúszik a keze", és nem készül publikálni véleményét. A 147. levélben, 1989-ben Takáts Kövül az idő című kötetére válaszol: „Nem tudtam megállni, hogy egyvégtében végig ne olvassam. Megtörtént, igaz örömet találtam benne. Főként bölcs és alighanem egyetlen lehetséges öregkori emberi életszemléletedet és magatartásodat irigylem és helyeslem. Sajnos, én erre képtelen vagyok. (...) A Csu Fu költemények főként eredetiségükkel leptek meg. A többi inkább a megszokott és megszeretett Takáts Gyula. Köztük gyakorta csúcsok." Különös intermezzo hármójuk kapcsolattörténetében Fodor András Takátsnak írott 1985. áprilisi 9-i levele (432.). Előrehozott fanyar névnapi köszöntés. (Isten) „Éltessen úgy is mint nem-Kossuth-díjast!" A lábjegyzetből megtudjuk, hogy az az évi kitüntetettek Csorba Győző, Ottlik Géza, Száraz György, Vas István. Fodor kétségbeesett iróniával ör­ vendezik, hogy Takáts „nem fért bele ebbe a négyszögbe". A díjkiosztások visszhangját máskor is jellemezte az állam és a pártközpont beavatkozása miatti elégedetlen szitkozódás; a céhbeliek elfogadta listákat a kultúrpolitikai hatalom rendre önkényesen megvál­ toztatta, nemkívánatos neveket törölt, és saját támogatottjait olykor cinikusan jutalmazta. A nyolcvanas évek közepén különösen ellenségessé vált az írók (az írószövetség) és a mű­ vészetpolitikai irányítás közötti viszony. Fodor - előbb a Költői Szakosztály titkáraként, később a Szövetség elnökhelyettesként - közelről szemlélte és a maga bőrén tapasztalta az áldatlan huzavona következményeit. 1984-ben tört ki a Nagy Gáspár Nagy Imre-versét követő vihar, amely veszélybe sodorta az Új Forrás szerkesztőségét; Fodor ezt írta róla Takátsnak: „Lehet, hogy beleroppan az egész Írószövetség." (430.) Majdnem egyidejűleg jelentek meg az Ezer este Fülep Lajossal című naplófolyam fogadtatását kipuhatoló folyó­ iratközlések, amelyek során Fodor Csorba Győzővel is idegörlő vitába keveredett. Az író­ szövetségi és naplóügyek valósággal összeszövődtek eszméletében, és válságos idegálla­ potba sodorták. A Takátsal való idevágó levelezés hézagai miatt Csorbának írott levelét idézem: „Summa summarum, lehet, hogy meg fognak lincselni - de az is jobb, mint ez az áldatlan állapot, amibe jóhiszeműen belekényszerültem az írószövetségi funkciómmal. Már a botrányt se bánnám, csak vonulhatnék le a színről." (Csorba Győző és Fodor András levelezése, 186.) Más veszedelmek - apósa betegsége, felesége operációja, a Somogy folyó­ irat körüli gondok - is súlyosbítják lelki terheit, és motiválják perlekedését a Takátsot ki­ rekesztő döntéssel. (Takáts, majd Fodor a kilencvenes évek elején részesül a Kossuth-díjban.) Fodor András Takáts melletti kiállása azonban régi keletű, és átgondolt alapja van. Indoklása a levelezésben is olvasható, 1965-ben kelt levelében (majdnem éppen húsz év­ vel a Kossuth-díj afférja előtt). Függetlenül attól, hogy egyetértünkk-e vele, érdemes citál­ ni a perdöntő bekezdéseket, bizonyítékul, hogy Fodor értékrendje a hatvanas évek köze­ pén már megszilárdult, és Takáts már akkor véglegesen a helyére került (119.): „Amit Domokos rólam próbált rehabilitációként mondani, éppúgy kívánatos Ve­ led és nemzedékeddel kapcsolatban, melynek véleményem szerint Benned és Weöres Sándorban teljesedett ki az igazi nagyokhoz méltó jelentősége. Ha volna mód őszinte kritikára, meg kéne végre fogalmazni, mit hoztatok Ti ketten a ma­ gyar lírába. Egyikőtök, Weöres, a személyiség feloldásában, s a vers zeneiségében, Te pedig a föld-élet-szellem világát egyként átfogó költői konkrétságban jutottál oda, ahová talán még sohase hatott magyar költő szava. De ha már arról nem is lehet beszélni, hogy éppen azért vagytok Ti őszinték és maradandók, a kor leghíresebb (?) tükrei, mert nem váltatok 'közéleti radiátorok­ ká', akiket hivatalokból szabályozva fűtenek - legalább arról kéne szólni, az Évek, madarak szerzője hogyan vált mindenki közt legegyénibbé, már-már utolsó mohi­ kán voltában is originálisan modernné."

1116

A díjazás után Takáts és Csorba levelezésében korrekt gratuláció, illetve köszönet­ mondás következik, Fodor pedig egyik leglelkiismeretesebb, tanulmány értékű kötet­ elemző levelét küldi Csorbának a Görbül az időről, a végén sokat sejtető jóslattal János fia pályaválasztásáról: „úgy látszik, az én szakmámnak is lesz háztáji folytatója". Azóta Fo­ dor János a maga módján beváltotta ezt az ígéretet, a Fodor-Takáts-levelezéskötetnek is munkatársa, az autográf kéziratok egyik számítógépbe írója. Tárgyában és kifejletében is különbözik ettől az esettől Takáts és Fodor összeszólalkozása egy Papp Árpáddal kapcsolatos szomorú végű konfliktus dolgában. Az újgörög mű­ fordításairól is ismert kaposvári költőnek Takáts Gyula lakrészt adott ki Kovács Sebes­ tyén utcai házában. A fiatalabb pályatárs tetőtér-beépítési terveit Takáts és első felesége sérelmezte és ellenezte, viszonyuk Papp-pal elmérgesedett és pereskedésbe torkollott. A fejleményeket azért hasonlítja Takáts „a görög sorstragédiákhoz" (302.), mert az izgal­ mak hatására az amúgy is betegeskedő Loncika szívinfarktust kapott, és hamarosan meg­ halt. Takáts egy pillanatig úgy látja, Fodor jóhiszeműen is az „ellenfél" oldalára került, Fodor pedig volt osztályfőnöke erkölcsi tanítására hivatkozva védi magatartását: „úgy neveltek (s neveltél Te is!), hogy akkor is köszönjünk, ha a másik nem érdemli meg jóin­ dulatunkat. Azaz, szükségszerűen saját ellenségeimet is támogatom". (303.) Takáts Gyu­ la válaszlevelét csaknem teljes terjedelmében idemásolom; mindent elmond érzelmei mélységéről és féken tartásáról, a pedagógus felelősségéről és a barát figyelmességéről, a megrendültségében is fegyelmezett lélek méltóságáról (307.): Kedves Bandim, nem nagyon tudok írni, mert itt, ebben a szobában mindenhol kiesett a lélek. Hogy ennyire egyedül lehessen maradni, sohasem tudtam elképzelni. Nem is ma­ radnék itt, el kellett volna utaznom, de nem tehetem, mert ez az ember beadta az ügyet, s tárgyalást kell várnom. Leveledben egyre ki kell térnem. Írod, hogy én is olyanra tanítottalak volna, hogy ellenségeinket támogatni kell. Ez annyit jelentene, hogy személyileg „tanítványaimat" öngyilkosságra biztat­ tam volna, nemzeti vonatkozásban pedig nemzetgyilkosságra. Ellenségeinket és a gonoszt csak el kell kerülni, útjára engedni, mint ahogy tettem a Pincérrel is. Mert ezeket a neveket nem írhatom le. Többet ne is essék szó róla... Mindenesetre egy igen tiszta lélek éveit mételyezték... Temetése tündöklő napon volt... kezében egy leszurkozott üvegfiolában egy versemmel és 3 szál kerti ibolyával pihen ott, ahová melléje én is kerülök. A város és megye a nekem kijáró díszsírhelyre temettette... Hogy hogyan halt meg, majd egyszer elmondom. Nincs erőm leírni. Utolsó percig magánál volt; nem félt, szinte mindnyájunkat kímélt (orvosokat, ápolókat engem is) s talán sajnált is, hogy miatta szenvedünk. Mindig is ilyen erős, kemény öntudatos ember és lélek volt... Téged külön is említett, mindig azt mondotta, ha engem baj érne, Tőled kér tanácsot... S most nincs, akitől én kérjek, bár sokat szólítgatom... Kézcsók és ölellek mindnyájatokat: Gyula P.S. Bandim, a külföldi összeköttetéseidet föl kellene használni arra, hogy betegsé­ gedre Angliából gyógyszert szerezzél (...) Írjál betegségedről..." Csorba, Fodor és Takáts levelezésében három olyan emberi arc és költői alkat mutat­ kozik meg, amelybe egyaránt bevéste nyomait a század történelme, a zsákutcás fejlődés és a nemzeti elnyomatás, a vágyakozás és erőfeszítés „az ember elveszett világa" helyrebűvölésére. Vekerdi László pompás vitairata, amely csak a Nap Kiadó Fodor András emlé­ kezete című kötetében jelenhetett meg „kéziratból" (mert „megírása idején több szerkesz­

1117

tőség visszautasította"), meggyőzően bizonyítja keletkezési idejénél, a hatvanas évek közepénél előre-hátra évtizedekkel tartósabb érvénnyel, hogy az „önzésre, sőt kegyetlen­ ségre" rászorító viszonyok között a felelős megszólalás hangköre összeszűkül, a közérde­ kű líra látóhatára a személyes emberi kapcsolatokra, a mások iránti szeretetből élő ember tapasztalataira koncentrálódik. A szabadsághiányt, a korlátozásokat, a megélhetés kény­ szerét szövetségben, de eltérő hosszabb-rövidebb távú tervekkel, cselekvésmódokkal el­ lensúlyozták. Fodor végzetesnek mondható hübrisze volt a túlzásba vitt önzetlenség, má­ sok ügyeinek-bajainak átvállalása, terhének cipelése, akár saját érdekének rovására. A nyolcvanas években például vád alá kerül a munkahelyén (a Széchenyi Könyvtárban), mert „túlságosan dolgozik a közért": végzi a titkári teendőket az Írószövetségben, szer­ keszti a Somogyot, rovatot vállal a Kortásban, szerződéseket jár ki a Magvető kiadónál, közben gépeli a Fülep Lajos-naplót, hivatalos utakat tesz kül-és belföldön. Sajnálkozva mentegetőzik Takáts Gyula előtt hajszolt, kockázatos életmódja miatt: „Sok mindent megtanultam Tőled, de az egészséges életstílust bizony nem." (401.) Takáts jóindulata sem tudja megóvni a kaposvári folyóirat szerkesztőségébe is beszivárgó ellenségeskedés­ től és a fölgyülemlő ingerültségtől. Ha a kiadásban zárójelbe tett pontokkal jeleznek egyegy kihagyásra ítélt mérges jelzőt vagy minősítést, akkor Fodor nyilván nem öncélúan használt durvább kifejezést, hanem az öntékozlás sértő, méltánytalan fogadtatása háborí­ totta föl. A külföldi utazásokról szóló (vagy éppen hiányzó) beszámoló rendszerint kor- és sze­ mélyiségjellemző tartozéka a közérdekű levelezéseknek. Láttuk, mennyire meghatározó mozzanata, egyedi különlegessége volt Csorba és Takáts barátságának a közös olaszorszá­ gi tartózkodás. Csányi László több tanulmányában kitér a finn, az olasz, a görög és más uta­ kon szerzett tapasztalatok jelentőségére Takáts költői világképe tágulásában - levelei en­ nek kevesebb nyomát őrzik, mint versei és esztétikája. A jegyzetapparátus többször is említi Csorba gátlásait az utazással kapcsolatban, de a kínálkozó alkalmakat ő sem utasítja el; az ötvenhatos forradalom kitörése például éppen az NDK-ban éri (lásd Csorba-Takáts 76. és 77.), Stuttgartba költözött lányát is látogatta családostul stb. Takátsén kívül Fülep La­ jos és az Eötvös-kollégiumban megismert angol zenekritikus, Colin Mason ösztönzése, va­ lamint kulturális-diplomáciai rátermettsége is hozzájárult, hogy Fodor András aránylag korán és sokat utazott az 1989-ig „szocialistának", illetőleg „nyugatinak" nevezett orszá­ gokban Lengyelországtól, a Szovjetuniótól, Bulgáriától Angliáig, Franciaországig, Indiáig, Spanyolországig. Emberileg és költészetében különösen emlékezetesek angliai (s onnan máshová is kirajzó) útjai; Londonból például 1957-ben (67.) és 1967-ben (145.) is ír, 1976-ban Dániát, Norvégiát, Hollandiát bekebelező út tervéről számol be Takátsnak (273.). 1980-as görögországi útján szembekerülnek „a hivatalos keservek" és „Athén lüktető, hangos, délies hétköznapjainak" élvezete (363.). „Küldetésem kapcsolatkereső célját azonban rendkí­ vül nehéz volt teljesíteni; mivel a görög bürokrácia még a miénknél is zűrösebb, kétbalkezesebb (...). Rejtély különben, miért nem fogadták (Papp) Árpádot, akit erre az évre, hosszabb ösztöndíjra, ugyan aszerint a csereegyezménybéli munkapont szerint jelöltek. Az ottani kulturális minisztériumban még Árpád nevét se ismerte senki. (...) Ritszoszbarátja is csak távolba révedezve reagált, amikor buzgó kaposvári fordítóját emlegettem. /Hja, akinek 20 olasz, 35 francia, 12 angol kiadású kötete van, annak hiába akartam dicsekedni azzal, hogy itthon háromszor is kiadták. Persze Képes Gézának a nevétől sem lett lelkesebb." Az üd­ vözlőlapok személyességére és derűjére jó példa a következő spanyolországi üzenet, amelyben a bergsoni emlékezet mintha a régi kaposvári földrajzórák atmoszférájával is dú­ sítaná az aktuális turisztikai élményt (396.): „nagyszerűen érezzük magunkat Hispániába (!); úgy látszik, van valami a vérünkben, ami errefele húz bennünket. Ma éppen Sevillában sétálgattunk a Quadalquivir partján (Gyula, ezt a folyónevet bizonyára Te tanítottad ne­ kem földrajzórán), nem gondoltam, hogy egyszer még ilyen otthonosan érzem itt magam."

1118

Egymás magánéleti titkaiba - más-más hangsúllyal és árnyalattal - mindhárman beavatódnak. A korban egymáshoz közelebb álló, egy nemzedékhez tartozó Takáts és Csor­ ba olykor zárkózottabb, szemérmesebb egymáshoz, mint a jóval fiatalabb Fodorhoz: is­ merősöktől nyomozzák ki a másik házasságkötését, és csak a megbízható információ birtokában küldik jókívánságaikat; rokonokról, személyes ügyekről, egészségi panaszok­ ról - legalábbis az öregkor küszöbéig - ritkán és szűkszavúan nyilatkoznak. Kivétel talán a Rómából való hazatérés utáni időszak, amikor Itáliában használt bizalmas becéző nevü­ ket is megírják, és az együtt töltött hónapok intimitását próbálják visszavarázsolni. A zor­ dabb itthoni klíma aztán jó időre véget vet a melegebb, vallomásos hangnak. A brutális változást (Takáts Gyula említése nélkül) Csorba Gyöngéd vizit című, keserű humorú novellisztikus verse idézi föl (megjelent a Római följegyzések 1947-1948 című posztumusz kö­ tetében). A sógora elhurcolásáról szóló vers jellemző befejezése: „A sógor hónapok / múl­ tán szabad lett, ám leveleim / végképp elvesztek, s velük bennem is /sok minden s nem lett meg többé soha." Bizalmas vallomásokat majd a betegség és esettség panaszaiként tesznek; a hetvenes években, amikor Takáts és Csorba 60. születésnapjának méltó megün­ neplése is megtörténik, Takáts ijedt beszámolót küld Csorbának a feleségét fenyegető ve­ szedelemről - Loncika halálának előzményeit és önmagán tapasztalt testi-lelki következ­ ményeit, mint már jeleztük, Fodor Andrásnak taglalja megindító részletességgel, de őt is szilenciumra inti: „Írótársaimnak se szóljál. Egyedül kell végigharcolni a hozzám mosta­ nában ki-be sétáló halállal a harcot... ( 3 0 2 . ) - Csorba 1986 decemberében súlyos műtéten esik át, utána „már soha többé nem nyerte vissza fizikai erejét". A tényszerű tudnivalókat ezúttal is Pintér László jegyzeteiből ismerjük, Csorba levélbeli közlései szemérmes tö­ mörségükben csökkentik, szinte enyhítik a bajt: „közben átestem egy műtéten, s csak most kezdek magamhoz térni" (141.); „még mindig gyönge vagyok. Szellemileg is." (143.); „most kézzel írok, ne haragudjál, ha itt-ott elcsúszik a kezem" (147.). A levelek rit­ kulásán kívül a halálra készülő elégikus hangulat bevallása árulkodik a belenyugvásról, sőt a vég sürgetéséről: „Nagyon elszomorít szegény Vészi Endre váratlan halála, hiszen még Szederkényi E-t is gyászolom, Kálnoky L-t is" (144.). Ez a szólam zeng tovább a kö­ tetben közölt utolsó levelében is: „Különben gyengének érzem magam. Alig tudok ülő vagy fekvő helyzetből talpra állni és megindulni. Nyilván ezzel kapcsolatos az is, hogy a kezem annyira remeg. Ezért nem merek kézzel belefogni egy kicsit is hosszabb szövegbe. / / Szegény Tatay Sanyi halála nagyon megrendített. (...) Hát elmegyünk... Egyikünk előbb, másikunk később." (154.) Takáts és Fodor között a tanítványi kapcsolaton kívül, amelyről eddig is többször esett szó, rokoniasan baráti közelség is kialakult. Jól ismerik egymás atyafiságát, évről évre együtt vannak az osztálytalálkozókon; fokozza leveleik bizalmasságát a közös el­ kötelezettség a Somogy szerkesztésében és a Berzsenyi Társaság meg a Fonyódi Heli­ kon ügyeiben. Idézni kellene Fodor részvevői szavait dr. Takáts Emil, a költő testvér­ ének halálhíre után (382.). Fodor nemzedéktársainak ijesztő sorozatos halálhírét a hetvenes években és később az idősebb költő volt tanítványával tudja legközvetleneb­ bül megkonzultálni; Fodor tájékoztatja például Kormos István és Nagy László temeté­ séről. A „nekrológkérelmek" visszautasításáról keserűen jegyzi meg: „Miről írhatnék? A fényes szelekről, melyek íme, inkább érdes és férges szelek voltak?! Hisz az én nem­ zedékem irgalmatlanabbul pusztul, mint a hetveneseké." (323.) A nyolcvanas években megszaporodnak Takáts aggodalmai Fodor túlterheltsége, vállalkozásai sokasodása mi­ att. Számtalanszor megismétli: „Egészségedre vigyázz. Nem mindent Neked kell elin­ tézni a Szövetségben. Van saját dolgod is." (399.) Annak példázására, hogy a hiányzó adatokat alkalomadtán más forrásból pótolhatja a szerkesztő, Takáts Gyula 1988. VI. 11iki levelét és a hozzá fűzött lábjegyzetet említhetjük: Takáts rákérdez Fodor súlyos bal­ esetére, s az elkallódott válaszlevél helyett Pintér László a Csorba Győző-Fodor András-

1119

levelezéskötetből idézi a baleset leírását (455/1.) (Máskor Fodor egyidejű Naplójához, szükség esetén rokonok és jó ismerősök szóbeli tájékoztatásához folyamodik: Fodor Andrásnét, Tüskés Tibort idézi). A hetvenes években diagnosztizált gerincmeszesedést nem számítva egyébként ez az első komoly figyelmeztetés Fodor testi kiszolgáltatottsá­ gára; erről az élményről szóló versében (Zuhanás, a Meggyfa című kötetben) észleli ma­ gán először a rádöbbenést a test esendőségére, a lét abszurd bizonytalanságára. De még 1996 januárjában is, amikor utólag értesül, hogy lábon hordott infarktusa volt, szinte restelkedik Takáts előtt: „engem is elért a Nemesis. Tudom, nem illik ez egy 'somogyi gyerekhez', a Te tanítványodhoz" (494.). Takáts aggodalmasan érdeklődik műtétjéről, a maga módján imádkozik is érte: beszélget „Azzal, aki mindent intéz és tud". (496.) Kár, hogy a levelezéskötet nem tartalmazza éppen az utolsó üzenetváltásukat - közülük Fo­ doré valódi, postán küldött képes levelezőlap, Takátsé fiktív levél, költői válasz a már halott barátnak. A Konok idő. Fodor András emlékezete című kötetéből idézem: TAKÁTS GYULA Fodor András képeslapja Takáts Gyulának Fonyód, 1997. 06. 26 Kedves Gyulám, a szokásos júniusi alkotószabadságomról köszöntelek Benneteket Stefikével. Jártam Badacsonyban is. Fonay és az Egry József Baráti Kör még megvan. Ölel­ lek: Bandi Válasz Fodor András június 27-én érkezett képeslapjára Bandim, ha Egryvel találkozol, mondd el neki, hogy Badacsonyba vitt az utolsó hajód... És soraid olvasva már tudom, hogy Badacsony Fonyód között többé Téged se lát a Sipos és a Várhegyünk... És két hegyünkön túl az Innen és az Oda, mint fénylő, éber rettenet ott kisértett mindig Egry arcán... Mindig, de láttam fénnyé hogy oldotta a sziklát... És látom, örökül a kócsagtollú nappal mint hagyta ránk a végtelenbe szólító vizet... Bandim, az itt küldött soraimat így adjad át Neki... Kaposvár, 1997. június 29. Egyik legrégebbi közös élményüket idézi föl ez a tudtommal alig emlegetett kitűnő vers. Fodor badacsonyi - utolsó - hajóútja véletlenszerű alkalomból barátságuk vezérmotí­ vumává válik Takáts víziójában. Egry élő példakép volt számukra, mester és barát, műveik

1120

ihletője, meditációk gyakori középpontja. Együtt küzdötték végig a Vízitükör kiadásának sziszifuszi küzdelmét, Fodor szerkesztette az Egry József arcképe című emlékkönyvet. A fes­ tő szemével is nézett Balaton szinekdochikusan Fodor halálát is jelenti. A halottakkal, a Styxen túliakkal való misztikus érintkezés - a vers belső formája - talán éppen Takáts hatá­ sára lett Fodor költészetében is meghitten keze ügyébe eső motívum... Összeszokott, a szó legjobb értelmében rutinos alkotói műhely együttműködésének köszönhetjük a két dokumentumkötetet. A Pro Pannonia Kiadó gondozásában megjelenő Irodalmunk forrásai sorozat (szerkesztője Szirtes Gábor) eddig több mint harminc kötettel gazdagította a 20. századi magyar irodalom- és művelődéstörténettel kapcsolatos ismere­ teinket, emberi közelségbe hozva legalább 60-70 év dél-dunántúli szellemi életének, az ottani vagy onnan szétágazó és oda visszatartó kulturális mozgásoknak az emlékezetét. Előszót mindkét kötethez Tüskés Tibor írt, rá jellemző életközeli emberismerettel és lé­ nyeglátással; Csorbával egy városban élte le felnőttkorának java évtizedeit, Takátsot fo­ lyóirat-szerkesztőként (Jelenkor, Somogy), kritikusaként, külföldi útitársként, barátként haláláig jól ismerte. Bensőséges barátságot ápolt Fodor Andrással is, három kötetre rúgó levelezésük kiadása folyamatban van. Pintér László - köztudomásúan Csorba Győző veje - rokoni kapcsolat révén lett apósa hagyatékának őre; „szinte természetes, hogy Csorba életéről több adatot tudok és mondok el, mint a levelezőtársakéról. Csorbától és Csorbá­ ról minél többet feltárni: ez - lehetőségeim kihasználásával - a hagyaték feldolgozásának általam nem titkolt célja." (Csorba-Takáts, 157.) De nemcsak szubjektív föltételen múlha­ tott, hogy a sajtó alá rendezés a Fodor és Takáts közötti levelezés kötetében szegénye­ sebbre sikerült, mint a másikban. A Csorba-Takáts kötet jóval kevesebb tételt tartalmaz (155 levelet), mint amaz (501-et). A szerencsés szerkesztői ötletek (a Csorba-hagyaték sor­ sának áttekintése, az egymásnak küldött dedikációk közlése fakszimilében) értékes térki­ használást eredményeznek, és informatív többlettel járulnak hozzá a kapcsolattörténet egyéb dokumentumaihoz, szemben a Fodor-Takáts gyűjtemény szűkszavú, szükséges in­ formációkat is elharapó jegyzeteivel és függelékével, a kötetterjedelem kényszerű zsugo­ rításával. Költők levélprózája mellé oda kívánkozik egymásnak ajánlott verseik java is. Csorbától a Becei görög, Takátstól az Emlékek, köszöntőbe Csorba Győzőnek került be a vá­ logatásba. Csorba antik - alkaioszi - versformában köszönti ódájában a „leggörögebb magyart", Takáts a közös olaszországi élmények között böngészve ás le kultúrájuk medi­ terrán alapzatáig, a hazai és a világörökség összenövő gyökérzetéig: „s a sybilliai tájban annyi / szellem, de nekünk mind magyar!" A másik páros ebben az összevetésben is rosszabbul járt; láttuk, hogy kimaradt Takáts Gyula Válasza Fodor utolsó képeslapjára, és nem jutott hely Fodor Szomjúságának sem, amelyre pedig Lator László kongeniális vers­ elemzése nyomán a versszeretők nagyobb közössége is emlékezhet.

1121

JOÓS

KATALIN

SZÁZÉVES KALEIDOSZKÓP Robert Walser A Tanner testvérek című regénye magyar nyelvű megjelenése okán „Megfizetek azért, amit elhanyagoltam, eljátszottam, elbambáskodtam, elmulasztottam és elkövettem." (283.)

Valószínűleg nem gyakran vesz kezébe az olvasó olyan regényt, amit három-négy, más források szerint hat hét alatt írtak. A Tanner testvérek esetében, amennyire tudni lehet, ez a helyzet. Ilyen esetben az olvasó könnyen gyanakodni kezd, nem ment-e a befektetett idő rövidsége a produktum minőségének rovására. Közönségsiker mindenesetre nem lett a regényből. Ha a kritikának a regényhez való viszonyát tekintjük, így, több mint száz év távlatából úgy tűnik, a pár hét alatt íródott regény legendája inkább erősíti, semmint gyengítené a regény kanonikus pozícióját. A Walser-recepciót általában jellemzi, hogy fontos szerepet kapnak benne a legendák. A szerző személye körül az utóbbi időben egyre határozottabb körvonalat ölt egyfajta kultusz, melyben a regényes életrajz - az író életének és halálának enigmatikus körülmé­ nyei vagy az írói hagyaték (köztük a sokáig olvashatatlannak, illetve megfejthetetlennek tartott, mára már kötetben olvasható mikrogrammok) fennmaradásának nem min­ dennapi története mind-mind különleges jelentőségre tesznek szert. Báthori Csaba utószava a regény - első - magyar kiadásában maga is a következő címet viseli: Szakadé­ kok és csodák, és megemlíti ezeknek a legendás történeteknek jó részét, valamint segít ab­ ban, hogy a magyar olvasó el tudja helyezni a szerzőt és művét a német irodalomban. Walser kanonizálása vagy még inkább újrakanonizálása a német irodalomtudományban jelenleg is zajló folyamat, különös tekintettel Walser korai műveire, köztük regényeire. A kritikai kiadás elkészítésének folyamatban lévő munkálataival párhuzamosan számos friss publikáció jelenik meg. Ezek többsége igyekszik a Walser-életművet tágabb kontex­ tusba helyezni, kiemelni a szerzőt a tehetséges, szép leírásokkal operáló rövidprózaíró szűkös skatulyájából. Az idő múlása - úgy tűnik - egyértelműen kedvez az író megítélé­ sének. Ennek egyik oka, hogy Walser művei segítenek egy olyan irodalomtörténeti ív felvázolásában, amely a német romantika, illetve realizmus irodalmától átvezet a huszadik század elejének feltűnően újszerű prózája felé. Susan Sontagnak a könyvborítón is idézett megjegyzése szerint példá­ ul Walser lehet „a hiányzó kapocs Kafka és Kleist között". Az előbbivel különös hangulatú, olykor bizarr témákat fel­ dolgozó elbeszélései rokonítják, az utóbbival leginkább re­ gényei, így például az első ezek közül, A Tanner testvérek, ez az egymással lazán összefűzött szövegekből álló konglome­ rátum. Scolar Szépirodalom sorozat Scolar Kiadó Budapest, 2008 304 oldal, 2950 Ft

1122

Walter Benjamin - aki, akárcsak Kafka, Musil, Max Brod, Canetti vagy Hesse, elisme­ rően nyilatkozik a regényről - írja, hogy Walser mindenféle stílust tud, csak a tartalmat, azt nem tudja. Kétségtelen, hogy a regény szembemegy a klasszikus regényolvasói elvá­ rásokkal. A regény értéke nem ebben rejlik, semmiképp nem a cselekmény an sich az, ami a könyvhöz szögezi az olvasót, hiszen az majdhogynem hiányzik is a regényből. Az epi­ zódok láncolatában, eltérően a kalandregényektől, valódi izgalmakat nemigen találunk, az epizódokat sokkal inkább impressziók és reflexiók alkotják. A regényszöveget nem a történet tartja egyben, hanem a történetszerkezetet szervező képi elemek, metaforikus helyek, motívumok, helyzetek ciklikus feltűnése, az elbeszélés időn kívüliséget sugalló hangulata, valamint a szereplők, elsősorban a főszereplő, Simon Tanner személye. Már a könyvet lektoráló Christian Morgenstern is rámutatott a regénynek erre a sajá­ tosságra, amikor felhívta Walser figyelmét, hogy a szerző kötelességei közé tartozik, hogy kézben tartsa a regény anyagát. Hesse szintén látja a mű hibáit, ám hozzáteszi, hogy ezen hibák nélkül mégsem volna ugyanaz a regény, sőt azok híján talán nem is olvasná szívesen. A szöveg egykori „hibája" mára egyértelműen az erényévé változott. Maga a cselekmény tehát nem különösebben bonyolult, viszonylag könnyen össze­ foglalható: Simon Tanner, a regény alig húszéves főhőse próbálja megtalálni helyét a vi­ lágban, különböző helyeken különféle állásokat és életformákat próbál ki, és miközben hosszas beszélgetéseket folytat - főként a regény női szereplőivel - , vagy éppen a világ dolgairól monologizál, lassanként megismerkedünk élettörténetével, családjával, tettei­ nek mozgatórugóival. A mű igazi vonzerejét az érdekes, az olvasói munka számára tág teret engedő szerkesztésmódja adja, illetve azok a szép és szuggesztív képsorok, amelyek a legkülönfélébb leírások és eszmecserék részeként sorakoznak egymás után, mint példá­ ul Simon éjszakai vándorlásának erőteljes képsorai vagy a hajnali erdő leírása (89-93.). A regény szerkesztésének újszerűsége részben a történet töredékességében rejlik, a szö­ veget a testvérek lassanként összeálló élettörténeteinek fokozatosan feltárt részletei, az év­ szakok váltakozásának és az utazás egymást váltó helyszíneinek leírásai strukturálják. Az egyes epizódok a következőképpen épülnek fel: Simon felbukkan egy új helyen - ez az új hely többnyire új állás, néha új település, új szállás- és/ vagy munkaadó otthona - felbukka­ nását pedig rövidesen bekövetkező távozása követi. A kettő közt Simon megpróbál beil­ leszkedni, megkísérli feltérképezni az adott helyzetben kívánatos viselkedési mintákat, ta­ pasztalatokat szerez, gyakorta számára negatív tapasztalatokat, ám kezdeti lelkesedése minden esetben fokozatos kiábrándulásba vált át, mígnem végül újra továbbáll. A regény egy - nem különösebben hosszú - szelet az élettörténetből, amely sehonnan sehová nem tart. A szöveg kezdete ilyen szempontból éppolyan esetleges, mint a befejezése. Ennek ellenére már maga a regény felütése is érdekes és szokatlan, azonnal felkelti az olvasó kíváncsiságát; egy aprócska, a történet alakulása szempontjából nem különöseb­ ben érdekes, mégis emblematikus epizóddal indul: egy lelkes, kissé tán izgága fiatalem­ ber intézi szavait egy könyvesbolt tulajdonosához, akit szenvedélyes szónoklatával sike­ rül meggyőznie arról, hogy üzletében alkalmazza őt. A fiatalember azonban a nyolc nap próbaidő leteltével - a könyvesbolt tulajdonosát ezzel nem kevéssé meglepve - hasonló­ an szenvedélyes beszéd kíséretében felmond, és kisvártatva már egy állásközvetítő irodá­ ban találja őt az olvasó, ahonnan mint írnok egy ügyvéd irodájába kerül. Ha a regénybeli főhős alakját nézzük, korántsem idegen a német irodalomban - a világ­ ban helyét kereső, ám azt nem igazán találó, a környezete számára érthetetlenül viselkedő, a társadalom számára hasznavehetetlen, élhetetlen, mihaszna, semmirekellő regényfigura megjelenik már Eichendorff Taugenichtsében is, Simon története azonban jóval kevésbé ka­ landos, értékrendszere jóval bonyolultabb a romantikus regénybeli hősénél. Ha pedig a fent vázolt történetsémára koncentrálunk, emlékeztethet akár egy klasszi­ kus fejlődésregényre is, mint amilyen Goethe Wilhelm Meistere, valójában azonban mégsem

1123

mutat sok közös vonást vele. Sehol nem találjuk ugyanis azt a teleologikus fejlődéselvbe, az ember tökéletesedésébe vetett hitet, ami a fejlődésregények sajátja, mi több, teljes joggal ne­ vezi Hong a regényt ellen-nevelési regénynek.* Ahelyett, hogy a történet metonimikusan építkezve lassanként kibontakozna, a metaforikus építkezésmód lesz a meghatározó, a ref­ lexiók nem az erkölcsi, szellemi kiteljesedés irányába mutatnak, csak bemutatnak, feltérké­ peznek. A regény minden egyes epizódja hasonlóan alakul, a kezdeti lelkesedés kiábrán­ dulásba csap át, Simon gazdagodik ugyan tapasztalatokkal, ezeket a tapasztalatokat azonban nem használja fel arra, hogy az életét biztos rév felé kormányozza. „Lassan az a benyomásom támad, hogy könnyű, de áthatolhatatlan spanyolfal vá­ laszt el az élettől. De ez nem tud elszomorítani, csak elgondolkodtat." (138.) A fenti mondat ugyan nem Simontól, hanem nővérétől, Hedwigtől származik, de bár­ melyik testvért jellemezhetnénk vele. A ciklikusan visszatérő, alapvetően hasonló jellegű történetek sem erősítik az olvasó diakrónia-érzetét. Az időnek erre a meddő múlására ref­ lektálnak a viszonylag gyakori és hangsúlyos szerepet kapó évszakleírások is, amelyek a fordítónak, Nádori Lídiának köszönhetően visszaadják az eredeti szöveg burjánzó vitalitá­ sát, a különböző érzékszervekhez kapcsolható érzetek egymásba fonódásának szuggesztivitását. A prózaalkotásnak ez a módja közel áll a korai Hofmannsthalnak a preraffaelita fes­ tészet elméleti hozadékán iskolázott újromanticizmusának formaművészetéhez: „A vidék meghízott, megtelt és átláthatatlanná vált. Nyújtózkodott buja jóllakott­ ságában. Zöldes volt, sötétbarna, fekete foltos, fehér, sárga és piros, és forró lehe­ lettel virágzott, majdnem belehalt a nagy virágzásba. Úgy feküdt, mint egy elfátyolozottan lustálkodó nő, mozdulatlanul, tagjait meg-megrándítva, illataival illatozva.[...] Emlékek tolultak föl, mégsem akaródzott szétszabdalni és agyon­ gondolni őket, nem akaródzott, édesen fájt, de ahhoz is túlságosan lomha volt az ember, hogy átérezze a fájdalmat." (133.) Minden egyes hasonló leírás új reményt vezet fel, Simon fejében mindig újabb törté­ netek rajzolódnak ki, amelyek többnyire sztereotípiákból, untig ismert elbeszéléssémák, valamint románcos regények eszközkészletének felhasználásával rajzolnak meg egy sab­ lonos, idilli történetet, nem nélkülözve azonban az öniróniát sem. „Lehet, hogy hamarosan állást kapok egy vidéki kisvárosban, ez a legjobb, ami most velem történhet. Elragadó egy ilyen kis város. Az embernek van egy régi, ké­ nyelmes szobája, amelyhez bámulatosan olcsón hozzájut. Az üzlettől a szobámig néhány lépés, gyerekjáték hazajutni. Az utcában mindenki üdvözöl, és azon töp­ reng, vajon ki lehet ez a fiatalúr. A lányos anyák lélekben már hozzám is adják a lá­ nyukat. [...]" (104.) A lektűr jellegű történetek egy részét addig fűzi Simon, míg ki nem derül róluk, hogy számára megélhetetlenek, mert nem elégítenék ki szabadság- illetve becsvágyát, más tör­ ténetek pedig később, a regény folytatásának tükrében bizonyulnak illuzórikusnak. „Maga ebben a nyomasztó kis lukban el sem képzeli, milyen gyönyörűség az or­ szágúton gyalogolni. Poros, hát istenem. Utána keresek magamnak egy erdőszéli hűvös helyet, ahol fektemben a leggyönyörűbb kilátást élvezhetem, ahol termé­ szetes módon pihenhetnek az érzékek, kedv és ízlés szerint." (16.) *

Hong, Kil Pyo:

S e lb s tr e fle x io n v o n M o d e r n it a t in R o b e rt W a lsers R o m a n en „ G e s c h w is t e r T a n n e r " ,

„ G e h ü lfe " u n d „ Jacob v o n G u n t e n " ,

Würzburg, Königshausen & Neumann, 2002.13. o.

„Nem ízlik az étel, fárasztanak a séták, és ugyan mi nagyszerű és felemelő van abban, hogy a tűző napon az országúton agyoncsípnek a böglyök, falvakon talpalok keresz­ tül, meredek falakról ugrálok le, omlatag sziklatömbökön gubbasztok, fejemet a ke­ zemre támasztom, belekezdek egy könyvbe, és nem olvasom végig (83.) Mindazok az értékmérők, amelyeket a regény jelen idejének társadalma kínál, elfo­ gadhatatlannak bizonyulnak Simon számára. Képtelen megfelelni feljebbvalói, idősebb testvérei vagy akár saját, önmagával szemben támasztott elvárásainak. A Tanner testvéreket a korabeli regények nagy részétől megkülönbözteti az a különös vázlatszerűség, amivel az eseményeket jelzi. Sok esetben csak utalást találunk a történé­ sekre, az elbeszélő visszafogott, nem különösebben közlékeny, az olvasó sokszor kény­ szerül találgatásra, a történet kiegészítésére, az utalásszerűen vázolt események értelme­ zésére, majd újraértelmezésére, Simon motivációinak megfejtésére. A lazán összefűzött történeteket meglehetősen heterogén szövegek alkotják - találunk álomleírást, természet­ leírást, pszichológiai tárgyú elmélkedéseket, művészetelméleti vizsgálódásokat, egy színházi előadás leírását stb. A történet központi szerepét a reflexiók és leírások veszik át. A nagymértékű önreflexivitás szintén messzire vezet a kor naturalizmusától vagy akár csak a realista prózaírói törekvésektől. A svájci szerző regényének megírását mindössze négy év választja el Hofmannsthal Chandos-levelének megjelenésétől (1902); érezhető benne ugyanaz a nyelvvel, a nyelvi megformálással, de általában bármiféle művészi megragadhatósággal szembeni szkepticizmus: Csakhogy nehéz lefesteni - mondta Simon - az örömnek ezt a csillogását és illa­ tát, az elragadtatottságnak ezt a vibrálását, az illatnak ezt a hidegségét és melegét, a határozottat és elmosódót, a színeit és a formáit, az aranyat és a nehéz vöröset, ahogy alámerülnek a többi színben, meg a színpadot, a parányi gyújtópontot, és benne a kicsiny, boldog leánykát, a hölgyek ruháját, a férfiak arcát, a páholyokat és az összes többit, tényleg, Kaspar, nagyon nehéz lenne." (41.) A „minden természet" konklúzió látszik a regényben megoldást kínálni erre a problé­ mára. De ez nem a naturalizmus természet- és művészetfelfogása, sokkal inkább a szá­ zadforduló újromanticizmusának hatása. Walser alakjai folyamatosan keresik az életle­ hetőségeket a világban és a művészetben, megtalálni vélik, majd elveszítik azokat. Próbálják önmagukat definiálni, lelkesednek, majd kiábrándulnak, folytatják tovább, két­ ségbeesnek, vigasztalják önmagunkat, de mindig keresnek, telve jó szándékkal, de kevés sikerrel. Olykor vég nélküli eszmefuttatásokba bonyolódnak - szenvedélytől fűtött mo­ nológokat olvashatunk emberi kapcsolatokról, érzelmekről, művészetről, tudományról, öregségről, szociális problémákról, házasságról és persze a természetről: „De lehet, hogy minden természet" - mondja Klara a színházi előadás után. „Nemcsak az a nagy és csöndes odakint, hanem a mozgékony és kicsiny is, amit az ember teremt. A színház is természet. Amit a természet hívására építünk, az is csak természet lehet, mármint a természetnek egy silány változata." A különféle elfojtások kavalkádja ez a könyv, ahol az elbeszélő csak kevéssé érzi fel­ adatának, hogy eligazítsa az olvasót a történtekkel kapcsolatban. Az elbeszélő nézőpontja nem kitüntetett a szereplőkével szemben, a regényalakokkal szemben legfeljebb empátiá­ val viselkedik, tetteik mércéje azonban nem az ő véleménye lesz. Általában érdekes a hozzájuk fűződő viszonya. Némelyik szereplőnek a fejébe bújik, míg másokat csak kívül­ ről szemlél, ahogy Agappaiát, Kiara férjét is. Néha egészen meglepően és alig észrevehe-

1125

tően váltják egymást az elbeszélői szólamok (28-31.), Simon nézőpontja és az elbeszélőé, vagy Klaráé, az elbeszélőé és Simoné (60-62.). A szereplőkre többnyire jellemző, hogy sa­ ját világukba zárva léteznek, érintkeznek ugyan egymással, sőt látszólag hosszas beszél­ getéseket folytatnak, mégsem hatnak egymásra semmiféle módon. Nem is igazán talá­ lunk a regényben konfliktust, nincs bonyodalom sem. Jellemző, hogy Kiara férjének többször emlegetett fegyvere sem engedelmeskedik a csehovi dramaturgia szabályának. A legidősebb fivér, Klaus csak álmodozik egy teljesebb élet lehetőségéről, az egyetlen lánytestvér Hedvig élete nem változik meg sem öccse látogatásának, sem állásváltoztatá­ si terveinek hatására, a szereplők előre belátható életpályákat futnak be, sorsszerű mintá­ kat rajzolnak a regény szövegébe. A regény esszéisztikus, szociológiai, filozófiai megfi­ gyelések sorozata; a szöveg újabb és újabb kis niche-eket épít és próbál működtetni, amelyek aztán sorra életképtelennek bizonyulnak. A tömeg egyszerre taszít és csábít, a konformizmus és a teljes emberi szabadság lehe­ tőségei mérkőznek egymással. A méltóságteljes élet lehetőségeinek, illetve a szabadság eszméjének alapos körbejárása regény. Lapjain a művészi szabadságnak, a szerelem sza­ badságának, az ember társadalmi konvencióktól való függetlenségének próbája zajlik.

A Jelenkor postájából

V á la sz R écz ei T am ás lev elére

Érthető, hogy fájó, ha egy szubjektív évadbeszámoló néhány mondatából azt olvassuk ki: valaki kevesebbre értékeli a tevékenységünket, mint mi magunk. Nem érthetetlen (bár sajnálatos), ha ilyenkor a kedvezőtlen véleményt dehonesztáló kijelentésekkel, tudatos rosszhiszeműséggel igyekszünk hatástalanítani. (Nem kérdője­ leztem meg a Deszka Fesztivált, és nem azt írtam, hogy eljobbosodott. Nem vagyok ta­ nácsadója a békéscsabai színháznak, ezt Réczei Tamás pontosan tudja, hiszen a nyáron le­ velezett velem erről privátim is.) Az elmúlt 25 évben több ezer színházi előadást láttam; képet kaptam a működő szín­ házi alkotók teljesítményéről, kvalitásairól. Lehet ezt előítéletnek mondani, de én inkább folyamatosan gyarapodó tapasztalatnak nevezném. Az ebből leszűrt szakmai vélemé­ nyemen esetükben csak az változtat, ha Réczei Tamás jobb, jelentősebb színházat csinál. Maradandó reménykedéssel: STUBER ANDREA független színikritikus

1126

M egjegyzések Balassa Péter K ram puszok-tanulm ányának közléséhez Jó tudni - és sajnálatos, hogy mindez a publikációból nem derül ki: e tanulmány Balassa Péter határozottan kinyilvánított akarata ellenére jelent meg. Természetesen nem kifogá­ solom, hogy a szerző halála után, a hagyatékot összegyűjtvén, sor kerül megtagadott és visszavont írások nyilvánossá tételére is; csak azt nehezményezem, hogy a közzététel so­ rán a szöveg gondozói nem fordítottak elég figyelmet arra, hogyan s miért keletkezett az írás, miért került visszavonásra, s milyen összefüggések között értelmezhető a szerző el­ járása. Vári György úgy közli a szöveget mint Balassa (egyenes vonalúként beállított) szellemi fejlődésének egyik stációját - mindennek fényében viszont nyitott marad a kér­ dés: miért ez lett ennek az írásnak a sorsa. Hisz ne felejtsük: a kézirat nem Balassa hagya­ tékából került elő (Vári György Radnóti Sándor példányát használta fel); egy másik kéz­ zel javított gépiratos eredeti az én tulajdonomban van - Balassa magánál nem őrizte meg írását! Mivel az életmű-kiadások állandóan filológiai kérdéseket vetnek fel, s mivel e ta­ nulmány nem értelmezhető csupán „szellemi" dokumentumként, szükségesnek látszik a keletkezésnek életrajzi hátterét is megvilágítani. A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján pár évig igen szoros barátság fűzött Balassa Péterhez; s Balassa is, én is barátai voltunk Spiró Györgynek, aki elkészült regényét, Az Ikszeket még kéziratos formában átadta neki és nekem is, s nagyjából azonos időben ol­ vastuk el a könyvet. Balassa el volt ragadtatva a könyvtől, panegirikuszokat zengett róla, s elhatározta, hogy készülő Színeváltozás-kötetében részletesen fogná elemezni az általa is remekműnek tartott regényt (nem árt tudni, hogy a Színeváltozás-gyűjtemény - bár akkor még nem volt címe a tervezett könyvnek - első tartalomjegyzék-változataiban ott szere­ pelt a később soha nem említett Konrád György A látogatója is, sőt, horribile dictu!, Déry Tibor is...). Balassának semmi kifogása nem volt e regénnyel szemben - álláspontjának kifordulásában pedig nem esztétikai szempontok vagy ideológiai fejlődésmozzanatok álltak, hanem személyes barátsági-ellenségeskedési gesztusok. Spiró György ugyanis megkérte Balassát, hogy mindaddig, amíg könyv formában nem jelent meg a regény, ne írjon róla, mert a megelőlegezett dicsőítő kritika esetleg rosszat fogna tenni a könyv meg­ jelenési esélyeinek (abban az időben, mint ismeretes, a cenzurális viszonyok oly folyéko­ nyak voltak, hogy senki az utolsó pillanatig nem lehetett biztos benne, hogy egy könyv valóban napvilágot lát vagy sem), Balassa pedig e kérést elfogadhatatlan megalkuvásnak minősítette, s rendkívül erőteljesen elítélte. Mindehhez hozzájárult, hogy Balassa ezek­ ben az időkben súlyos „magánéleti viharokkal" (hogy Radnóti Sándor és Bán Zoltán András szép szavát idézzem) küzdött, melyekbe áttételesen Spiró is belekeveredett - a végeredmény pedig az lett, hogy Balassa olthatatlanul megharagudott Spiró személyére, ami nála - mint olyan sok más személlyel kapcsolatban is - azt jelentette, hogy a további­ akban a hajdani barát addig magasra értékelt szellemi teljesítményét is gonosznak, kárté­ konynak vagy éppen semmisnek tekintette. A Krampuszok-írás ennek a Balassánál sajnos nem példátlan haragvó indulatnak volt szélsőséges kicsapódása - természetesen felstili­ zálva és átideologizálva. A tanulmányt Balassa 1983 kora nyarán küldte el a Mozgó Világnak, ahol akkoriban éppen én gondoztam a kritikai rovatot; magam is, a szerkesztőség is megütközéssel fo­ gadtuk a kéziratot: Balassától ilyen indulatos, felületes és színvonaltalan írást nem vár­ tunk. Mint barátja, hosszabb levélben írtam meg neki csalódásomat és neheztelésemet ám egyben azt is megírtam neki, hogy szorgalmazni fogom a közlést, oly módon, hogy én fognék ellencikket írni mellé. A levél hatására Balassa felkeresett, hosszú, szenvedélyes beszélgetésünk során azt a vallomást tette, hogy ez az írás az ő lelkének nem vállalható „éjszakai oldalát" tükrözi, amelynek nyilvánossá válását szégyellné, s ezért visszavonja a

1127

szöveget. Sőt arra kért, hogy adjam vissza neki a kéziratot, hogy megsemmisíthesse nem akarta, hogy nyoma maradjon annak, amit ő maga is botlásának tekintett. S igen rossz néven vette tőlem, hogy szövegét nem adtam neki vissza - akkor még, mikor bará­ tomnak tekintettem, úgy véltem, archiválnám kapcsolatunknak minden dokumentumát. (Arról, hogy egy példányt Radnóti Sándornak is adott, s hogy ő lebeszélte volna a közlés­ ről, Balassa hallgatott.) Úgy gondolom tehát, hogy ha már megjelent e cikk, érdemes belegondolni a fentiekbe is. De talán nem is azért érdemes elolvasni, „hogy az olvasó ítélhessen igazsága felől" (nincs ennek az írásnak egy szemernyi igazsága sem...), hanem azért, mert dokumentálja Balassa szenvedélyes, sokszor igazságtalanságba torkolló szélsőségességét (ami annyi bajt és szenvedést okozott neki magának és nem kevés barátjának); egy jelentős figura esetében pedig - s Balassa kétségtelenül az volt - még egy ilyen negatív dokumentumnak is meglehet a maga jelentésessége. MARGÓCSY ISTVÁN