HOMOKSZEM A GÉPEZETBEN

HOMOKSZEM A GÉPEZETBEN Valahogyan másként indult a nap, mint az előző. A szakasz-parancsnok nem üvöltött be. Valamiért kizökkent megszokott szerepéből. Talán csak álmos volt, vagy valami más oka lehetett. A szobatársak sem lökdösődtek tisztálkodáskor, mint máskor, a nagyszájúak is hangoskodás nélkül vártak sorukra. A reggeli eligazítás alkalmával a mindig izgága szakasz-parancsnok nyugodt hangon közölte a felsorakoztatott újoncállománnyal, hogy a következő nap délelőttjén – egy nappal a nyilvános eskütételi ceremónia előtt – a századparancsnok jelenlétében hivatalos sorkatonai eskütétel lesz. Tekintetét, az oszolj parancs kiadása közben, meglehetősen hosszan a szemüveget viselő fiatalemberen hagyta. A fiú szemrebbenés nélkül állta a tekintetet. Az ébresztőtől várta a szakaszvezető parancsát, hogy jelenjen meg az osztályparancsnok irodájában. A hadnagy ugyanis aznapig adott határ-időt a korábban bejelentett szándékának átgondolására. A nap további része a laktanyában meglepően nyugodtan telt. A köpcös szakaszparancsnok többször is átvonult a körleten anélkül, hogy bárkibe is belekötött volna, és anélkül, hogy parancsot adott volna az őt tágra nyitott szemmel figyelő fiatalembernek. Amíg szobatársai egyenruhájuk rendbetételén szorgoskodtak, a szemüveges fiú, az egyik stokra ült, és tüntetőlegesen nem vett tudomást a lázas munkálatokról. Másnap az előadóterem előtt felsorakozott az első csoportba kijelölt öt fiatal. Négyen izgatottan toporogtak fényesre suvikszolt cipőben, vasalt egyenruhában, gépfegyverrel kezükben. Az ötödik, a sor végére állt szemüveges fiú, gyűrött nadrágjában, görcsösen tartotta kezében a leltári számmal ellátott géppisztolyt. Miután beléptek a terem ajtaján, meglepetten tekintettek a feldíszített falakra, és az asztalok mögött helyett foglaló katonatisztekre. Az elsőnek szólított bátran kiengedte hangját, s hangosan ismételte, egy fiatal, szőke hajú tizedes mondatait: Én F. Szabolcs esküszöm, hogy a Magyar Népköz-társaságnak hűséges katonája leszek. Alkotmányunkhoz, törvényeinkhez híven, becsülettel teljesítem kötelességemet. Elöljáróim és feljebbvalóim parancsának engedelmeskedem… – hangzott szájából a lendületes eskütétel. A szemüveges fiú elfordította fejét, s az asztal mögött helyet foglalt osztályparancsnok arcát figyelte. A tiszt, fején egyre ritkuló haja alatt, semmitmondó tekintete az alkalomra összetolt asztalokra helyezett színes virágcsokron pihent. – …Teljes életemben mind békében, mind háborúban szeretett magyar hazám igaz polgárához méltó módon viselkedem…– s azzal befejezte mindvégig lendületes eskütételét, és határozott léptekkel az asztal mellé igyekezett. A következő, a magas, göndör hajú, szikár testű szobatársa valamivel bátortalanabb hangon kezdett bele az előmondott szöveg ismétlésébe. Amíg a magas göndör esküt tett a szemüveges fiú gondolatai elkalandoztak. – Én P. István, nem esküszöm, hogy a… – hallotta magában nyugodt, határozott hangját. Miután ismét feltekintett, már a fiatal, mindig kócos hajú cigányfiú ismételte – többször is meg-megakadva – lámpaláztól pirosló arccal a tizedes által előmondott mondatokat. Miután az asztalnál aláírt, beállt a sor végére. Ezután a szemüveges fiú került sorra. A tizedes elmondta az első mondatot. A fiú lassan felemelte fejét, és tekintetét a századparancsnokra helyezte, majd határozott hangon kijelentette, hogy nem hajlandó katonai esküt tenni. A hirtelen lett csendben a politikai tiszt a KISZ-titkárral nézett össze, az osztályparancsnok zavartan keresgélni kezdett az előtte heverő papírlapok között. A századparancsnok tágra nyílt tekintettel kísért fejmozdulattal adott utasítást, amire a hadnagy egy hirtelen mozdulattal kivette a fiú kezéből a gépfegyvert, majd a megdöbbent tekintetű szobatársak előtt kivezette a teremből. Rövid tanácskozást követően a tisztek visszahívatták a fiatalembert, s az osztályparancsnok határozott hangon parancsot adott a katonai eskü szabályszerű letételének megkezdésére. A fiú ugyanolyan nyugodt hangon, mint az előző alkalommal ismét megtagadta az eskütételt. A hadnagy ezúttal már nem várt felettese jelzésére, hanem karon ragadta az előtte álló fiatalembert, s kivezette a teremből. Ameddig a többi, a feldíszített helységben maradt sorkatona eskütétele folyt a parancsmegtagadónak gyakorlóruhába kellett öltöznie. A parancsnok irodájában azután a fiatal hadnagy felolvasta az időközben elkészített vádiratot, s miután aláíratta a jegyző-könyvet, megcsukló hangon közölte a letartóztatás tényét, és magánzárkára vezettette a szemüveges fiút. Ott a fogdaszabályoknak megfelelően elvették övét és cipőfűzőjét, majd becsukták mögötte a vasajtót. Délutánra elcsitult a zsivaj a magánzárka előtt is. A priccsre telepedett fiú behunyta szemét, s miután már nem hallotta erőteljesnek szívdobogása hangját, Teremtőjének mondott imába kezdett.

Hajnali fél négykor nyílt a magánzárka ajtaja, s a belépett fogdaőr közölte a parancsmegtagadóval, hogy elszállítják a győri katonai ügyészségre. Az utat vonaton tették meg. A századparancsnokot három, tanúnak kiválasztott, esküt tett, a fiú korábbi szobatársa kísérte el. A katonai ügyészség ügyeletes ügyésze elsőként a parancsnokot, majd azt követően a letartóztatottat hallgatta meg. A fiú kihallgatása közben elolvasta az ellene felhozott vádirat szövegét. A szövegben olvasott vádpontokra magyarázatot kért. A szűkszavú válaszok rövid mondatos, törvényben rögzített paragrafus idézetei voltak. A hosszúra nyúlt csendet a fiatal sorköteles kérdésekkel igyekezett megtörni. – Hogyan szeghettem meg a katonai esküt, amikor azt le sem tettem? – hangzott szájából a kérdés, melyre nem kapott választ. Majd újabb rövid csendet követően – Miként követhettem el katonai bűncselekményt, amikor hivatalosan nem vagyok katona? – kérdést szegezte a kihallgató tisztnek, melyre szintén nem kapott választ. Az ügyeletes ügyész mindösszesen a katonai bűncselekmény elkövetésének tényét ismételgette. Miután elfogytak a fiatal-ember kérdései, ismét csend telepedett az iroda falai közé. Az ügyeletes ügyész, hogy megtörje a kínossá vált csendet a telefonkészülékhez nyúlt. Kedélyes hangnemben beszélgetésbe kezdett a – már korábban kijelölt – kirendelt védőügyvéd kollégájával. Néhány óra múltán, miközben az ügyészi iroda ajtaja előtt várakoztak az osztályparancsnok még egy utolsó kétségbeesett kísérletet tett a fiú kijelentésének megváltoztatására. A tárgyaláson várható ítélet súlyosságáról, a magas rangú katonatisztek korlátlan hatalmáról beszélt, de hamar befejezte megfélemlítésre irányuló mondatait, amint a letartóztatott fiatalembertől meghallotta, annak édesapja katonai rangfokozatát. A szemüveges fiú tárgyalása gyorsított eljárásban történt. Az ügyész felolvasta az összeállított vádirat szövegét. A kirendelt védőügyvéd, érvek nélküli mondandójában megerősítette a bűnösség tényét. A vádlott, az utolsó szó jogán elmondott védőbeszédében hivatkozott ugyan az alkotmányban rögzített lelkiismereti és vallásszabadságra, de az elhangzottakat a katonai bírák egyszerűen nem vették tudomásul. Kérését, a katonai eskü letétel nélküli szolgálattevésre, elutasították. Így az elsőfokú katonai bíróság bűnösnek találta a fiatal letartóztatottat, és két év kilenc hónap börtönbüntetésre ítélte. A tárgyalás befejeztével a katonai bíróság szertartásos elvonulása alatt, a tanúként beidézett volt szobatársai megdöbbent tekintetei közepette, a fegyőr megbilincselte, majd kivezette a tárgyalóteremből a lelkiismereti döntésében kitartó szemüveges fiút.

KARÁCSONY DÉLUTÁN A fiú az emeletes ágy felső részén ült törökülésben, ahogyan azt máskor is tette – noha nem volt szabad napközben az ágyon tartózkodnia –, s kitekintett az ablakon. Ködös délutáni szürkeségbe veszett az ablak mögötti táj. Az őrtorony mögötti táj, mely tiszta időben láthatóvá vált, az új köztemető volt. A hatalmas fák alatt olykor feltűnt néhány alak, akik az elhunyt hozzátartozójuk sírjához látogattak ki. A délutáni fény rohamosan vesztett erejéből. Az ablak mögött leereszkedő sötétséget figyelte a fiú szokatlan délutáni nyugalomban, és szeretett családjára gondolt. Felidézte magában az otthon melegében töltött szép karácsony délutánok emlékeit. A megható pillanatot, amikor hazaértek a templomból és körbeállták a szépen feldíszített karácsonyfát. A közeli templomból, ahol végignézték a misztériumjátékot, s meghallgatták a pap gondolatait a szeretet ünnepéről, magukkal hozták az áhítatot, mely szétterült a szobában a fenyőfa és a finom ételek konyhából kiszökött kellemes illatával. Egy mosoly ült arcára, miközben maga előtt látta a gyertyák fényében tündöklő fa köré gyűlt szeretet családját. Látta testvéreit, amint leírhatatlan boldogsággal arcukon bontogatják az ajándékokat. Ahogy a sötétséget szemlélő tekintete előtt feje hozzáért a hűvös ablakhoz, hirtelen eltűnt szeme elől az emlékkép és piciny fényeket látott meg a távoli sötétségbe veszett temetőkertben. Mécsesek fényei világítottak. Maga előtt látta a temetőben szeretteik sírjánál fagyoskodó megemlékezőket. Az apró fények elértek a fiúhoz, aki elgondolkodott a karácsony csodáján, a kisded születéséről megemlékező emberek őszinte örömén. A karácsonyfák tövében az ölelkezésekbe rejtett megfoghatatlan szeretet ajándékairól. Ekkor a folyosóról nesz hallatszott, majd a rácsos ajtó nagy csattanással kinyílt. A vacsora osztásához készülődtek a házi munkások. A fiú nem hallotta meg a cellaajtaja kinyitásának zaját, csupán arra lett figyelmes, hogy a zárkába lépett fegyőr az ő nevét ismételgeti. Az elítéltet a vacsora osztásához való segítségadására jelölte ki a smasszer, aki a szomszéd zárkában raboskodó nyúlánk házi munkás kérésének tett eleget. A zárkából kilépett katszolgosnak nem maradt ideje csodálkozásra, mivel a kiskocsi – amin az ételes kondérok voltak – megindult feléje, amint a nyúlánk rabtárs megtolta maga előtt. A fiú ügyes mozdulatokkal vette el az üres csajkákat és tette vissza az étellel telt alumíniumedényeket a tátikának nevezett kisablakon. A házi munkás – miután a smasszer kellően eltávolodott – a nyitott tátikákon benyújtotta kezét jelezve, hogy potovát vár, mely – néhány szál cigaretta, illetve filter tea –, át-vétele után jelzett a szakácsnak, aki azt követően bőségesen megmérte vacsorával a kiválasztott csajkát. Az ételosztás befejezése után, amíg a két rabtárs a potován osztozkodott – a katszolgos elítélt nem tartott igényt a könnyen szerzett zsákmányra – villámként hasított tudatába egy különös ötlet. Hírtelen belépett a még nyitva maradt zárkaajtón, füzetéből lapokat vett elő, melyeket gyorsan többfelé szakított. A kis lapokra, mint postai képeslapokra ügyes mozdulatokkal fenyőgallyat rajzolt égő gyertyákkal, és egy-egy sor karácsonyi jókívánságról szóló mondatot írt. A kis lapokat igyekezett a mindig szigorú tekintetű fegyőr megérkezése előtt becsúsztatni a még nyitva maradt tátikákon. Miután bezárult mögötte a cella ajtaja, fel-mászott ágyára. Ismét az ablakhoz tolta homlokát, s kitekintett a végtelennek látszó feketeségbe. Meglátta néhány, a temetőben hagyott mécses pislákoló fényét. Behunyta szemét, s hálát mondott az ajándékozás lehetőségéért. Tovább elmélkedett magában a szeretet ünnepéről, a rácsokon túljutott szeretet erejéről. Másnap reggel az ajtónyitások után a szomszédos zárkák lakói közül néhányan – köztük a gyilkosságért elítélt rabtárs is – megköszönték a karácsonyi jókívánságokról szólt cédulákat a katszolgos fiúnak, melyek egy-egy mécses-fénynyi melegséget ajándékoztak a zord zárkákban raboskodóknak a karácsony délutánján.

MINDEN ÉRV ELLENÉRE A szombat esti istentiszteletet követően, az ifjúsági csoportból néhányan, mint oly sokszor az év folyamán, elsétáltak a közeli parkba. A hatalmasra nőtt vadgesztenyefák lombos ágai alatt sokszor folytattak nyugodt hangnemű beszélgetéseket, melyek esetenként érzelmektől túlfűtött eszmecserévé váltak. Olykor a fiatal pap prédikációjában elhangzott merész kijelentésen, máskor egy hír értékű beszámolón, – mellyel általában Karesz lepte meg alkalmi hallgatóságát – melyet a messzi városból – ahol mint kollégista élte diákéveit –, hozott magával hétvégenként. Így történt azon a kora nyári szombat estén is. A magas, göndör hajú Karesz, amikor Zsuzsa, az énekkar frissen megválasztott új vezetője éppen az akkordos-füzetében lapozgatott – a másnapi szentmisére keresgélt áldozás alatti énekeket –, halkan, de mindenki számára érthetően elmesélte, hogy egyik fiatal erdőmérnök ismerőse, a februári behívásakor megtagadta a sorkatonai szolgálat teljesítését, amiért börtönbe zárták. A máskor megszokott gyors hozzászólások ez alkalommal elmaradtak. Karesz várt egy rövid ideig, s mivel látta, hogy senki sem kíván azonnal hozzászólni az elmondott információhoz, saját véleményét ismertette. Ismerőse tettével egyetértő megjegyzése meglepte hallgatóságát. Kocka, a pad háttámlájának támasztotta gitárját, és kissé megemelt kézzel gesztikulálva, határozottan hangot adott ellenvéleményének. A kissé köpcös fiút azért nevezték el társai Kockának, mert bámulatos ügyességgel pillanatok alatt rakta ki a Rubik-kockát. Egyébként a matematikusnak készülő Balázs, mert akadtak, akik ezen a néven szólították, azzal érvelt, hogy a Katolikus Egyház mindeddig nem tiltotta meg híveinek a katonáskodást. A köpcös fiú véleményével akkor ott többen egyetértettek, köztük a szeplős arcú Péter is, aki a legjobban bólogatott hittanos csoporttársa érvelésére. – Tényleg, mivel indokolta tettét az erdőmérnök ismerősöd? – szegezte a kérdését az éppen egy a feje fölül leszakított gesztenye-falevéllel babrálgató Karesznek. A faipari iskola hallgatója gondolkodás nélkül válaszolta: – A lelkiismeretére hivatkozott. – Na hiszen, a lelkiismeret, az aztán a megfoghatatlan. – folytatta a beszélgetést Péter, miközben bal tenyerét a hozzá legközelebb álló fa vastag törzsére helyezte. – Miért? – kérdezte a barna hajú, nyúlánk, ügyesen focizó Robi, avagy Roberto, ahogyan társai közül többen is nevezték. – Mert az olyan, mint, amikor… – hirtelen megakadt mondandójában, körbenézett, látszott rajta, hogy keresi magában a szavakat, majd miután levette kezét a fatörzsről, és beletúrt göndör hajába, kissé akadozott hangon folytatta: – …függöny mögé bújik el valaki. Tudják, hogy ott áll az illető, de nem ismerik fel. – Ez hülyeség!... – szólt közbe Kata, aki a kopott padon ült, s figyelmesen hallgatta a fiúk beszélgetését, majd folytatta: – …a lelkiismeret az, komoly dolog. – Igen, igaza van Katának – helyeselt Grafit. Egyébként a magas fiú mindig helyeselte a lány hozzászólásait. Szerelmes volt a rövid hajú, mindig mosolygós széparcú lányba. – A fenéket, hülyeség!... – fakadt ki Péter, majd jobb lábát, melyet a rozsdás vaskorláton tartotta, levette, és egy lépést a lány felé tett, s annak szemébe nézve folytatta: – …az emberek annyi hülyeséget csinálnak, s tudják jól, hogy hülyeséget csináltak, sőt egyesek tisztában vannak azzal is, hogy bűnt követtek el, mégsem lelkiznek rajta. – Talán éppen ez a baj, hogy sokan nem hallgatnak a lelkiismeretük szavára: – vágott közbe Szilvi, aki Kata mellett ült, s miután megigazította orrán előrecsúszott szemüvegét, Péter arcára tekintett. Csend lett, valahogy hirtelen elfogytak az érvek, és ellenérvek. Péter órájára pillantott, majd átemelte lábát a vaskorláton. Miután néhány lépést tett, visszafordulva közölte a társasággal, hogy hazamegy, de megjegyezte, hogy legközelebb folytathatnák a témáról a beszélgetést. Jó éjszakát kívánt, és elindult. Miután a fiú távolodó alakját elnyelte a sötétség, a lányok is felálltak a padról. A fiatalok maradék csoportja elindult a hold fényében gyengén megvilágított, betonlapokkal fedett járdán. A Szentes fivérek, akinek otthona szintén a vasútállomáson túli utcák egyikében volt, na és Grafit, – aki viszont pontosan az ellenkező irányban lakott – örömmel sietett hazakísérni a lányokat. Mindvégig, amíg a rövid hajú lány házának kapujáig nem értek, a magasra nőtt fiú folyamatosan sorolta a kiszemelt lány véleményével egyetértő érveit… Egy héttel később, a szentmise végét követően – miután a fiatal pap békés távozásra szólította híveit – a templomkertben összegyűltek a fiatalok. Péter mellett ott állt atyai unoka-testvére Ferenc, aki papnak

tanult, és harmadéves szeminarista volt. A szeplős fiú elhívta közeli lakásukba a legutóbb félbemaradt beszélgetés résztvevőit. Karesz hiányzott egyedül, ő nem látogatott haza azon a hétvégén. A családi ház nagy-szobájában, ahol helyet találtak maguknak a fiatalok, Péter, mint házigazda magához ragadta a szót, és elmondta, hogy őt meggyőzte unokatestvére arról, hogy mennyire helytelen dolgot cselekedett a börtönbe került fiatal erdőmérnök. Majd megkérte a papnövendéket, hogy ismertesse érveit a templomi hittanos csoport jelenlevő tagjai számára is. A fiatal szeminarista beszélt az egyház feladatáról és szerepéről híveinek hitéletében. Fontosnak gondolta az egyház tanításának maradéktalan betartását, minden egyháztag számára. Amíg beszélt a háta észrevétlenül belesüppedt a műbőr fotelbe. Amikor hosszúra nyúlt mondandója a hallgatóság számára egyértelműen az érvek ismételgetésébe torkollott, Kocka tőle szokatlan módon megszólalt: – De ugye az egyház Jézus tanítását közvetíti a híveknek? – Természetesen. – válaszolta gyorsan Ferenc. Balázs az asztal mellett ült, nem nézett fel, miközben jobb kezének ujjaival a mintás terítő rojtos szélét babrálta. – Jó, mert ugye Jézus az ellenségszeretetről is tanított? – tette fel gondolkodás nélkül újabb kérdését a fürge ujjú, köpcös fiú. – Igen, úgy kell élnünk, hogy ne legyenek ellenségeink. – Talán nagyapáink, nem követték Jézus tanítását, hogy a második világháborúban kellett harcolniuk!? – vágta közbe a barna haját feltűnően hosszúra növesztett Sanyi. – Nem, a háború az, más! – hangzott fel a gyors válasz a pap-növendék szájából. – Dehogy más! – emelte fel határozottan hangját a rövid hajú Kata. – De a háború az, más! – hangoztatta véleményét szeplősarcú fiú. – Igaza van Péternek! – kiáltotta közbe a focista srác, aki a kanapén foglalt helyet. – Dehogy van igaza! – igyekezett hangoztatni ellenvéleményét Grafit, miközben a széparcú lányra pillantott. Szinte a fiú véleménynyilvánításával egyszerre kiáltott fel hangosan Péter – Elég, hallgassuk Ferencet, és jelentkezzen, aki hozzá akar szólni, rendben! – miközben a magasba emelt kezét lassan visszaengedte az asztalra. Hirtelen csend lett a szobában, s az addig egymással farkasszemet néző tekintetek is megpihentek a fiatal szeminarista kék szemén. Ferenc arcára ekkor halvány pír szökött, miközben a fotelba süppedt hátát kiegyenesítve előre hajolt. – A háborúban harcolni kell, ez hazafias kötelessége mindenkinek! – folytatta határozott hangon az eszmecserét. – Ölni is? – tette fel hirtelen a hallgatóságnak cseppet sem ártatlan kérdést, az eddigi hozzászólásokból kimaradt szemüveges lány. – Ha kell igen! – válaszolta bizonytalanná vált hangon a fiatal szeminarista. – Az jézusi cselekedet? – kérdezte Grafit, miközben tágra-nyitott szemét feltűnően a papnövendékre helyezte. – Lehet, hogy nem igazán jó, de nem bűn! – folytatta a szó-párbajt Ferenc. – Szerintem az! – vágta vissza határozottan a kérdést feltevő fiú, miközben egy kisebb papírlapot tett maga elé az asztalra. – Szerintem nem az! – hangoztatta kitartóan véleményét a szeminarista. – Így van, az nem bűn! – szólt közbe unokatestvére védelmében Péter, aki közvetlenül a fotel mellé helyezett támlás széken ült. – Igaza van Péternek. – jegyezte meg Roberto, miközben hátát a falnak támasztva a távoli kanapén ült, s onnan figyelte barátját. – De… – szerette volna folytatni a vitatkozást az ügyesen rajzolgató fiú, amikor… – Szerintem pedig ez meddő vita, fejezzük be, és mondjátok meg végre, hogy milyen dalokat énekeljünk holnap a szentmisén! – vágta közbe Zsuzsa, miközben kinyitotta térdére csúsztatott gitárakkordos füzetét. – Hagyjad most ezt Zsuzsa! – kiáltott az énekkarvezetőre Szilvi, majd folytatta: – Jó lesz az a mi legutóbb volt. – Na, azt nem lehet! – fakadt ki a lehurrogott lány. – Akkor legyen, ami két héttel ezelőtt volt. – jegyezte meg Grafit, miközben a mellette helyet foglalt rövid hajú lányra pillantott. Miután nem szólt hozzá más, Zsuzsa bosszúsan legyintett egyet, s összeszorított fogai közt halkan motyogta: – Jó, hát legyen. –, majd vászontarisznyájába süllyesztette dalos füzetét.

– Nos akkor bűn, vagy nem bűn háborúban embert ölni? – tette fel újra az örök kérdést a kényszeredett rövid csendet követően a matematikusnak készülő fiú. – Bűn! – hangoztatta határozott állásfoglalását a hosszú barna hajat viselő lány. – Nem! – vetette oda a szobapáfrány takarása mögül Sanyi. – Szerintem ez lelkiismereti kérdés. Hallhattátok, Péter és Ferenc számára nem bűn, ja és Szilvi szerint sem – mondta miközben tekintete végigsiklott a társaságon és megpihent a hosszú hajú lányon, majd folytatta: –, amíg Kocka szerint pedig igen. – igyekezett ily módon az állásfoglalások képviselőire mutatni a rövid hajú lány, miközben tekintetét a mellette levő fiúra helyezte. – Meg szerintem is! – kiáltotta közbe Grafit, majd hozzátette: – Ahogyan, annak a mérnők fiúnak is az, tudjátok, aki a börtönben van – s közben meredten a lány arcát nézte. – De most nincs háború, értsétek meg, most senkinek sem kell, senkit sem megölnie! – tette hozzá a papnövendék. – Igaz! – hangoztatta egyetértését Péter. – De lehet háború, akár holnapután, vagy esetleg egy év múlva. – jegyezte meg a széparcú lány, miközben elpirult arccal a falon függő feszületre nézett. – Akkor, aki nem akar, az majd a levegőbe lő, aki akar az meg az ellenségre irányítja fegyverét. – jelentette ki Roberto, aki a heverő szélén ült, s rövid mocorgásba kezdett. – Ha mindenki a levegőbe lő, az ellenség katonái pedig nem lelkiznek ilyen dolgokon, akkor? – tette fel halkan igazából magának az újabb kérdését Kocka. – Azok között is lehetnek keresztények. – szólalt meg könyökével az asztalra támaszkodó szemüveges lány. – Na ez megint meddő vita! – fakadt ki ismét az énekkar-vezető. – Tényleg, a harcmezőn, mi a pap dolga? – kérdezte ártatlan szemekkel a focista. – Tényleg a papok is lőnek, vagy nekik csak a sebesülteknek kell feladniuk az utolsó kenetet? – érdeklődött, tekintetét a szeminaristára helyezve Grafit. – Hülye vagy! – vágta közbe Zsuzsa. – Miért?... – Tényleg? – kérdezte egyszerre az asztal mögött egymás mellett ülő két lány. A fiúk némán fészkelődtek a székeken. Péter a fejét vakarta. Sanyi felállt, s kissé eltolta székét a szobanövény mellől, majd visszaült helyére. – A pap kezében is lehet puska? – kérdezte Szilvi megszeppenve, mivel az olyan természetellenes dolognak tűnt számára. – A harcmezőn a pap nem rohangál puskával! – jelentette ki Péter. – De ha nem kellene keneteket adogatnia, akkor lenne puskája, meg lövöldözne ugye? – tette fel provokatívnak szánt kérdését Grafit, miközben ceruzáját a papírlapra helyezte. – Talán. – felelte halkan Ferenc. Nem akart önmagával ellen-tétbe kerülni, mivel a haza védelmét minden állampolgár számára kötelező érvényűnek gondolta. S ez irányú gondolatát már hangoztatta a jelenlevők előtt. – Na, ez így hülyeség! – próbált ellenkezni unokatestvérével Péter. – Hagyjuk a papokat, csinálják csak a dolgukat! – vágta közbe Kocka, s mindkét kezével hajába túrt. – Mit? – kérdezte a rövid hajú lány, miközben a lelkesen rajzoló fiúra pillantott. – Buzdítsák katonának a híveiket. – mondta elhúzva szája szélét Grafit, miközben a mellette ülő lány elé tolta az asztalon hevert papírlapot. A sebtében készült rajzon egy arc nélküli, miseruhába öltözött papot látott a lány, géppisztollyal a hátán. A mosoly oly hirtelen tűnt el Kata arcáról, ahogyan az megjelent a rajz megpillantásakor. Fejét ismét a fiú felé fordította. Hosszan néztek egymás szemébe. A fiú örült a pillanatnak, s a leány sem bánta. Az érzelmektől hevült tekintetek mögött a kérdés fontosságának súlya nehezedett a fiatalokra. – Talán mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy miként vélekedjen és cselekedjen a kérdésben. – jelentette ki nyugodt hangon Balázs, miközben karórájára pillantott. – Igen, de úgy vélem, nagy hiba lenne, ha nem követnétek az egyház tanítását. – mondta határozott hangon Ferenc. – De mi a tanítás? – tette fel kérdését a beszélgetéshez ritkán hozzászóló Sanyi. – Békében nem kell az emberölés gondolatával foglalkozni. – folytatta a lecsillapodottnak látszott vitát Péter. – Nem érted a kérdést? – kérdezte a válaszadóra tekintve a kérdést feltevő halk szavú fiú.

– Dehogynem érti, csak nem akar válaszolni. – felelte elhalkuló hangon, szemét ismét a mellette ülő lányon felejtve Grafit. – Mindegy az idő majd mindent megold. – szólt utoljára Kocka, miközben a szobaajtó felé lépett… Meglehetősen gyorsan vége lett a nyárnak. Szeptember első hetének vasárnapján, az istentisztelet végén ismét összegyűltek többen a hittancsoport tagjai közül a templomkert szélén magasodó harangláb mellett. Néhányan az új tanév kezdetéről beszélgettek, amikor a szemüveges lány megkérdezte társait, hogy mit hallottak a szentmiséről távolmaradt fiúkról. A lány jól tudta, hogy három csoporttársa is kapott sorkatonai szolgálatra behívóparancsot a nyár végén. – Péter katona, valahol a Bakonyban folyik a kiképzése. Tudom, mert többször is beszéltem az öccsével. – válaszolt az énekkar vezetője. – Grafittal mi van, tud róla valaki valamit? – kérdezte remegő hangon, miközben igyekezett izgalmát rejtve tartani a rövid hajú lány. – Ő is katonáskodik az újpesti laktanyában. – jegyezte meg az időközben a fiatalok csoportjához csatlakozó focista fiú. A széparcú lánynak nem sikerült lepleznie meglepettségét. Zavartan elfordította fejét a harangláb tövében nőtt fenyőfa felé. – Képzeljétek a Sanyi börtönben van! – kiáltotta Szilvi, miközben a csoport elé lépett, majd folytatta: – Éppen most mondta anyukámnak Sanyi édesanyja sírva, hogy a fia nem vonult be katonának. Azt mondta szüleinek, hogy a katonai szolgálat teljesítése összeegyeztethetetlen a jézusi tanítással. A lelkiismeretére hallgatva inkább vállalja a börtönbüntetést. – mire a lány befejezte mondandóját, mindannyian a templom lépcsőjén álló asszonyok felé fordították tekintetüket. Látták a síró édesanyát, az őt vigasztalni igyekvő asszonyok gyűrűjében. Visszafordították fejüket, és szótlanul nézték a megdöbbenés vonásait egymás arcán. A rövid hajú, széparcú lány, miután akaratán kívül egy hangos sóhaj hagyta el ajkát megszólalt: – Nem gondoltam volna a Sanyiról, hogy így dönt! – majd rövid csendet követően, miután kinyitotta könny-cseppekkel telt szemét, s felemelte fejét, egészen a templom-tető tetőcserepei fölé emelkedett vaskeresztre tekintve folytatta: – az Úr legyen vele!

SZENTEK ÉKSZERE A fiatal katszolgos fiú kinyitotta szemét, miután befejezte magában elmondott imáját. A fehérre meszelt mennyezetet látta maga előtt. Mindkét tenyerét egy hirtelen mozdulattal kihúzta tarkója alól, s felült a vaságyon. Szétnézett. A sarokban felállított emeletes ágy felső részéről jól látta, hogy mi minden történik körülötte a zárkában. Az egyik letartoztatott, aki törökülésben ült ágyán, éppen levelet írt, időnként ajkához emelte golyóstollát, gondolkodott, majd folytatta megkezdett írását. A másik a mosdókagyló mellett állt, s zokniját mosta. Hosszan dörzsölte, majd bemerítette a szappanhabos hidegvízben, s miután kivette, erősen kicsavarta. A harmadikról azt látta, hogy gondolataiba merült. Szótlanul ült alsó ágyának szélén, rövid időre le-lehunyta szempilláit fáradtnak tűnt szemére. A negyedik az ötödikkel sakkozott. Néhányan csendben figyelték a játszmát az asztal mellé állított vaságyaknak támaszkodva. A fiú a sakktáblára pillantott, majd elmosolyodott. A játszma győztes befejezéséhez az alacsony termetű, köpcös állt közelebb, aki az ablak melletti ágyon ült, de nem a gyors befejezéshez elengedhetetlen lépést tette meg. A nyolcadik föl-le mászkált a mindösszesen három lépésnyi szabad mozgást kínáló helyen, a vaságyak és a mosdókagyló közötti részen. A kilencedik könyvet olvasott. A tizedik pedig aludt. Időnként fel-felhorkantott egyet. A tizenegyedik és a tizenkettedik hiányzott a rögtönzött egyedi létszámellenőrzésből, mivel az egyikük éppen tárgyalásán, a másikuk pedig kihallgatásán volt. Mindössze fél órával korábban nagyjából minden ugyanígy zajlott, csak még, a másodiknak mondott előzetesen letartóztatott egyén akkor aludt. A megszokott ismerős hang, a kulcs zárba helyezése és elfordítása hallatszott, s minden tekintetet, az éppen felriadt szundikálókat is beleértve a nyikorogva kinyílt ajtó felé kényszerített. Csupán néhány másodpercig tartott a lélegzetvétel nélküli feszült figyelem, pontosan addig, ameddig a lomha mozgású, foghiányos smasszer ki nem mondta egyikőjük nevét. Az utána elmondott parancsszavak, hogy mit kell pontosan tennie, avagy hova kell mennie a megszólítottnak, az csak őt érdekelte igazán. Így történt ez, amikor az idősebb katszolgosnak tárgyalásra való indulási parancsot adott a zárka ajtajában megjelent fegyőr. Miután ama bizonyos fémes hang, mely a különös zárszerkezet lecsapásával zárta a cellaajtót, elnémult, a smasszer a folyosó végéig kísérte a férfit. A rácson túl egy másik fegyőr, egy alacsony termetű törzsőrmester várta a tárgyalásra igyekvőt. A kinyitott rácsos ajtó előtt kezére helyezte a bilincset, majd felszólította a letartóztatottat, hogy két lépéssel előtte haladjon lefelé a lépcsőn. – Ma mennyi lesz? – kérdezte kollégáját a hatodik emeleti folyosói őrszolgálatot teljesítő zászlós. – Talán hat, úgy hiszem. – válaszolta a megkérdezett. Néhány útirányt mutató felszólítás után megérkeztek a földszinten levő tárgyalóterem ajtaja elé. A katszolgos férfi arcán hirtelen mosoly jelent meg, amint észrevette feleségét és kislányát az előtérben várakozók között. Az asszony egy gyors mozdulattal és néhány határozott lépéssel megindult férje felé, de miután meglátta a fegyőr hirtelen feléje irányított kézlendítéses mozdulatát, megtorpant, Az egymáshoz simulás lehetőségét a fegyőr marcona jelenléte megakadályozta, de a tekintetek találkozását nem tudta. Hosszan figyelték egymás szemének örömteli csillogását. Az ajkak némák maradtak, csak a szemek beszéltek egymáshoz. A találkozás e sajátságos

pillanatában észre sem vették, hogy az édesapja után vágyakozó kis-gyermek megkerülte a bambán egyhelyben ácsorgó fegyőrt, s egyszerre ott termett az apa lábánál. A férfi ekkor ösztöneinek engedelmeskedve áthágta a szigorú szabályzatot, és lehajolt gyermekéhez. A bilincs szorította kezével nem tudta megölelni, ezért csupán homlokon csókolta a karjaiba kívánkozó kislányát. A smasszer szigorúvá változott tekintete közepette, mielőtt még hangosan kimondott szavakkal is utasítást adhatott volna, felegyenesedett a férfi. Mosolygó arccal pillantott megrémült tekintetű feleségére, miközben a kisleány fejére helyezte kezét. Az ezüstösen csillogó fém ránehezedett a gyermek hajára. A folyosón megjelentek a katonai bírák, akik magasra emelt fejjel, merev tekintetekkel igyekeztek a tárgyalóterem szélesre tárt ajtaja felé. Közben a kislány megkérdezte édesapjától, hogy mi van a kezén. A férfi a csillogó szemekbe nézett, s megbilincselt kezét a gyermek arca elé helyezve válaszolta: – Tudod kislányom, ez a szentek ékszere. – miközben megbilincselt kezét a gyermeke szeme előtt tartotta a bíróság tagjai megérkeztek a tárgyalóterem ajtaja elé, s ugyanazzal a lendülettel tovább haladtak, s eltűntek a rájuk tekintő pillantások elől. A kislány tágra nyílt szemmel nézte a fényesen csillogó különös valamit, majd arcán a félelem legkisebb jele nélkül megráncigálta a marcona smasszer nadrágjának szárát. Az ingerültté vált arccal tekintett le a gyermekre. – Bácsi, vegye le azt az ékszert a papám kezéről! – mondta ártatlan gyermekhangon. A fegyőr egy rövid pillanatig bambán a gyermekre nézett, majd szégyenlős tekintettel a gyermeket hirtelen mozdulattal magához ölelő édesanyára, azt követően pedig elkerülve a letartóztatott csillogó szemét, a tárgyalóterem lakktól fénylő ajtajára szegezte tekintetét. A kínossá vált pillanatot az éppen kinyílt ajtóban megjelent kiskatonának a tárgyalóterembe való belépési felszólítása szakította meg.

HIPIS Sűrű füstgomolyok szálltak fel szabálytalan ütemben az ágyak mellől. A kavargó gomolyok egyetlen óriási füstfelhővé egyesültek a felső ágyak felett. Csendes volt a zárka, olyan álmos csend telepedett a négy fal közé. A fáradt testekből lassan párolgó izzadtságszag, és a bakancsokon száradó nyirkos kapcák émelyítő szagának keveréke falta a levegőt. A meszelt falnak támaszkodó fejek időnként lehanyatlottak. Ilyenkor a résnyire nyílt nehéz szempillák mögül a gyorsan körbetekintett szemek hanyagul hagyták, hogy visszazuhanjanak a pilláik. Az egyetlen asztal mellett ült írnok könyvei fölé hajolva olvasott. Időnként feltekintett, de szeme hiába látta ugrásra kész testhelyzetben szundikáló zárkatársait, nem vett róluk tudomást. Az olvasott szövegen gondolkodott, s időnként lejegyzetelt füzetébe néhány fontosnak vélt gondolatot. A lusta csendben határozott, de lassú mozdulattal az ablakhoz lépett egy cigányember. Az incselkedő délutáni napfény csalta oda. Minden bizonnyal távoli otthonára gondolt, miközben a kerítésen túl végtelennek tetsző horizontot bámulta. Néhány lassan beszippantott levegővételt követően az ablaktól visszalépve bűnbánatot mutató, de szelíden mosolygó szemmel nézett az éppen összecsukott könyvét kezében tartott írnokra. – Nem akartalak megzavarni Imikém. – mondta érzékelhető zavartsággal a cigányember. – Nem zavartál Dezső, éppen befejeztem a tanulást. – felelte az előtte megállt rabtársa arcára pillantó írnok, miközben kezét magasba emelve hosszan nyújtózott egyet. Közben a cigány-ember ágya szélére ült. A nyikorgó vaságy alól előhúzta kartondobozát, majd összezárt térdeire egy halom összegubancolódott színes drótot tett. Miután kiválasztott egy piros és egy zöld drótszálat, nekifogott egy üveg előző este félbe-hagyott fonásának. – Mit dolgoztatok ma? – kérdezte az asztal mellől felállt írnok a színes drótszálakkal ügyeskedő rabtársától. – Lisztet vagonoztunk, Imikén. – válaszolta mosolyra kerekedett arccal a férfi, majd elnevetve magát folytatta: – A puhánya nemigen bírta a tempót. – mutatott az öklébe zárt üveggel a falnak támaszkodó fiatal szállítómunkásra. Az írnok sajnálkozó tekintettel nézett végig a nehéz munkától elfáradt zárkatársain. Az épület előteréből halkan, de félreérthetetlenül hallhatóvá vált a zárkában is a bejárati ajtóban megjelent elöljárók miatt felkiáltott vigyázzállásra felszólító parancs. A zárkaparancsnok erélyes suttogására villámgyorsan illant el az álom a felemelkedő szempillák mögött tágra nyílt szemekből. Az elzsibbadt lábak helyremozgatására nem maradt idő, mivel mozdulatlanná meredtek a zárkába lépett tiszthelyettesek láttán. Jócskán késett a zárkaparancsnok megilletődötten kiadott vigyázzállási utasítása is. A zászlós határozott hangon kiadott parancsára lassan elindult a tartózkodási hellyé megjelölt kultúrterembe a meglepett zárka állománya. Mindig akadt olyan elítélt a cellában, aki először élt meg hipist. Az ilyen-fajta újoncot valamely társa kellő részletességgel felvilágosította a smasszerek kutató tevékenységéről, míg mások a várható áldozat kilétét találgatták. A kényszerű összezártságban lassan vánszorogtak a percek. A föl-le járkáló elítéltek között érzékelhetővé vált a feszültség. Egyfajta megváltást jelentett az ajtóban megjelent, máskor nehezen elviselhető karszalagos

elítélt látványa. A szekrényeik előtt felsorakoztatott rabok, egymáshoz simulva álltak mozdulatlanul az előttük önelégült büszkeséggel lépkedő zászlós előtt. – Kié ez a Biblia? – kérdezte a fegyőr arcán ottfelejtett vigyorral, miközben gyors mozdulattal a magasba emelte az addig háta mögé rejtett fedélnélküli könyvet. Nem jött felelet sem a smasszer mozdulataira figyelő, sem a cipőjük orrára tekintő elítéltek szájából. – Na, ki a katolikus? – kérdezte a smasszer kissé vissza-fogottabb büszkeséggel a kezében tartott zsákmányát lóbálva. – Én…, én…, én is – válaszoltak néhányan bátortalan hangon a sorban állt elítéltek közül. A fegyőr meglepetten egy lépést tett hátra, majd még egyet miközben nekihátrált az emeletes vaságynak. Egy pillanatra kínos csend lepte el a kilences zárkát. – Kié ez a Biblia? – hangzott fel újra a határozottságát elvesztett felkiáltásnak szánt kérdés a fegyőr szájából. – Az enyém…, az enyém… – hangzott ismét sorban egy-egy határozott kézmozdulat kíséretében a válasz a bátrabbak szájából. A meglepő felelet hallatán kérdőn tekintett a zárka-ajtó mellett ácsorgó főtörzsőrmesterre a meghökkent tiszt-helyettes. – Ugye B., nem tagadja, hogy a magáé ez a Biblia? – kérdezte, az írnok elé lépett, és mélyen annak szemébe tekintő főtörzsőrmester. – Az enyém. – válaszolta halkan, pimasz mosollyal arcán a fiatal katolikus katszolgos írnok, miközben mindkét kezét mellkasáig felemelve maga elé helyezte. A törzsőrmester ezután elővette az övére erősített bilincset, és az előtte várakozó elítélt csuklójára erősítette. A fegyőrök a nyitott ajtón kivezették a fegyelmi sértésen ért rabot. A zárkatársak közül többen hosszan néztek a fogdabüntetésre elvezetett írnokuk után, amíg mások gyors mozdulatokkal igyekeztek visszarakosgatni szekrényeikbe a padozatra szórt felszereléseiket. A felgyűlt feszültség hangtalanul oldódni látszott, többen cigarettára gyújtottak és hatalmas füstgomolyokat fújtak a levegőbe. A felszálló szürke gomolyok ismét egyetlen óriási füstfelhővé álltak össze. – Kemény gyerek az Imi, kibírja a tízest! – mondta zárkatársai számára is jól hallhatóan a vállán lisztporos rabruhájú cigány-ember. Feleletképpen néhányan halkan hümmögtek egyet, mások bólogattak az írnokot tisztelő rabtársak közül. A hangszóróból zene szólt, s mindennapos megszokott mozdulatokkal telepedtek a vaslábú stokikra, és az alsóágyak szélére. Meg-szokott mozdulattal tettek egy-egy színes drótokból összebogozódott kupacot összezárt térdeikre.

CSONTIG Lassan egyenletesen lépkedett a mindig mogorva arcú fő-törzsőrmester, s közben minden elítéltet jó alaposan szemügy-re vett a börtönblokk folyosóján várakozók közül. Több mint fél órája sétált föl, s alá semmitmondó arckifejezéssel. Az idő lassan telt. Időnként a kinyílt ajtóban egy-egy vigyorgó képű elítélt jelent meg, akkor látványosan odafordította fejét, amíg a következő szólított be nem csukta maga mögött a parancsnoki meghallgató ajtaját. Amikor végre az utolsó is megjelent a kinyílt ajtó mögött, – na neki éppen nem ért fülig a szája – méretes határozott léptekkel a folyosó elejére sietett. A fal mellett ácsorgó, bambán bámészkodó, és boldog ábrándba merülő siserehad a fegyőr intésére kétsoros alakzatba rendeződött. A jelzés láttán a kuckójában ücsörgő kapus őrmester is kilépett elzsibbadt lábán, a félig nyitva maradt ajtó mögül, miután megnyomta az elektromos kapu gombját. Az elítélt-állomány a főtörzsőrmester vezetésével hangtalanul elhagyta az épületet. A fehér kerítés mögött már ott toporgott egy nyúlánk, bajuszos karszalagos ügyeletes. Amint az állomány a fehérre festett kapuhoz ért, az halk morajlás mellett lassan kinyílt. Az ügyeletes habogva jelentett, miközben a smasszer változatlan unott arckifejezéssel szemügyre vette az átadásra várt csapatot. A kapun sorban áthaladó elítéltek hírtelen mozdulattal húzták le fejükről sapkájukat, s miközben többen a megszokott halk motyogással, addig egyikőjük, a pimasz-képű cigányfiú viszont vigyorgó arccal hangosan, jól érthetően, némi gúnnyal hanglejtésében jó napot főtörzsőrmester úr-ral köszönt, s ütemvesztés nélkül a lendült keze visszahelyezte sapkáját koromfekete hajára. Az állomány néma csendben haladt a fogházkörlet felé mindaddig, amíg a főtörzsőrmester alakja el nem tűnt a szögesdrótkerítésen túli tujasor mögött. Amint halló és látó távolságon túljutottak, né-hányan utat engedtek örömkifejezéseiknek. – Hát megkaptam b…meg! – felkiáltással haladtak tovább. Az ügyeletes pofa be! kiáltása süket fülekre talált. A tekintélyét vesztett karszalagos néhány bátortalan kísérlet után duzzogva feladta, s inkább az alacsonynövésű izgága felkiáltásait hallgatta. – Tizenkilenc nap, megkaptam, már csak tizenkilenc! A mellette lépkedő katszolgos, aki talán éppen kétszer akkora lehetett, hanyagul nézett végig rajta. A hátsó sorokból is felhangzott néhány hallhatóan örömmel kimondott szám, mely a még hátralevő napok számát jelezte, úgy, mint: tizenhét, meg huszonkettő. Miután visszafordult a kisember, mert természetesen hátra-fordult, hogy megnézze, melyik rabtársának van kevesebb napja még hátra börtönbüntetéséből. – Neked mennyi van még pajtás? – kérdezte, miközben fejét magasra emelte, hogy a mellette lépkedő tekintetét megtalálja kerekre nyílt szeme. – Sok. – felelte halkan a katszolgos, aki meglepődött, hogy a kisember oly könnyedén lepajtásozta. A szigorúra vált tekintete enyhült, amint látta amaz koordinálatlanná vált mozgását. – Mennyi az a sok? – folytatta az érdeklődést továbbra is kerek arcán felejtett mosollyal. – Egy év és huszonegy nap. – válaszolt elmosolyodott arccal a szőkéshajú fiatal elítélt, amint meglátta rabtársának hirtelen lefagyott mosolyát, s furcsán bambává vált arckifejezését. – Talán nem kaptad meg a kedvezményedet? – kérdezte őszinte meglepettséggel.

– Nem. – felelte halk hangon a katszolgos. – Hát nem mondtad, hogy megbántad? – kérdezte értet-lenkedve az alacsony termetű. – Nem. – válaszolta ugyanolyan hangon, mélyen a kisember szemébe nézve. Közben átvillant lelki szemei előtt a kép, melyen a mellette lépkedő mitugrász zsivány, az előre jó alaposan betanult megalázkodó, nyáladzó szöveggel igyekezett meggyőzni megjavultságáról a bírónőt. – A jehovák nem bánják meg, te balfék! – hallatszott egy mély hangú felkiáltás a hátsó sorban haladt elítélt szájából. – Ja, te is olyan Jehovás vagy, pajtás? – folytatta tovább kérdezősködését érdeklődő tekintettel a kisember. – Nem. – majd egy mély levegővételt követően hozzátéve – Én katolikus vagyok. – folytatta válaszadását, megelőzve a következő kérdésfeltevést. – Akkor csontig leülheted. – jelentette ki nyugodt hangon némi sajnálkozó együttérzésre utaló hanglejtéssel a cigányfiú. – Igen csontig. – felelte halkan, de határozott hangon a fiatal elítélt. – Oszolj! – kiáltotta az ügyeletes, miután a fogházkörlet épületei előtti betonplacchoz értek, miközben tekintete meg-pihent a katszolgos fiatalon. A sor megbomlott, néhányan gyors léptekkel igyekeztek cellájukba, hogy mihamarabb megírhassák hozzátartozóiknak a jó hírt, közelgő szabadulásukról. A katszolgos fiú azzal a lendülettel, mellyel éppen akkor haladt, amikor az ügyeletes az oszolj parancsot adta, megfordult, és gyors léptekkel a sportpálya melletti padok egyikéhez sietett. Leült, s fejét a magasba emelte. Szépen sütött a nap azon az őszi koradélutánon. Kissé elfordította fejét s a nap melletti felhőtlen kék eget nézte, s elmosolyodott. Hirtelen fiatal, szép feleségét, és csecsemő kislányát látta maga előtt. Majd egy pillanatra elképzelt egy eseménysort. Azt a pillanatot, amelyben egy év és huszonegy nap múlva határozott léptekkel áthalad a börtön kapuján.

A TEHENÉSZFIÚ Azokon a reggeleken már megelőzte a napfelkelte a munka-helyükre igyekvő elítélteket. Amikorra megérkeztek a tehenészeti telepre, már nappali fényben ragyogott a végtelennek tetsző horizont. A fiú leakasztotta a pótkocsi vasrúdját a vonóhorogról. Az ismerős traktoros elítélt intett kezével, majd miután ügyes manőverrel kikerülte a vasból készített rozsdás szénaetetőt, kikanyarodott a karámból, s elhajtott halkan pöfékelő masinájával. Mire az újfiú a pótkocsi mellé ért, a katszolgos elítélt már két villányi tehéntrágyát a pótkocsira dobott. A göndör hajú felgyűrte molinója ujját és nagy lendülettel hozzálátott a villázáshoz. Csendben dolgoztak. Időnként az újfiú társára tekintett, olyan arckifejezéssel, mellyel beszélgetési szándékát igyekezett jelezni. A göndör hajú magasra nőtt fiatalember volt, erős testalkatú, izmos karján megfeszült a fakóra mosott molinó. Arcán kés okozta seb forradásának nyoma éktelenkedett, de tekintete tiszta volt, nyugodt, barátságos kék szemekkel. Néhány szótlanul eltelt perc múltán erőt vett magán, s miután a pótkocsira hajított egy méretes adag trágyát, kellemes csengő hangján egy nem várt kijelentést tett: – Már régen otthon lehetnél, ha nem tagadod meg a katonaságot! – majd egy gyors kérdéssel folytatta: – Megérte? – Igen – válaszolta szűkszavúan, de nyílt tekintetét rajta felejtve a feszültnek látszó kérdező szemén. A fiú, miután megpillantotta az őt figyelő szelíd tekintetet nagy lendülettel kezdett bele érdekes monológjába. – Én bírtam a sereget, nem volt vészes, habár sok szarságot láttam. Voltak ott is arcok. Akadt néhány, olyan okos-tojás, meg tudod, – s közben kihagyva egy villázási ütemet, körbenézett, majd folytatta: – olyan sumák elv-társúr is. Igazából csak az eskütételig volt tré, utána urak lettünk, s nem mocskos bakák, mint addig voltunk. Igazán jó helyre kerültem, tudod a nagykutyák mellett kellett írnokoskodnom. Volt sok eltáv, rengeteg pia, néha még nők is, meg irdatlan jó bulik. Engedték, mert segítettünk nekik a simliskedéseikben. A tisztek voltak igazából a nagy arcok, loptak, mint a szarkák, és mindent elsikáltak maguk körül. – mindeközben a katszolgos továbbra is szorgosan dolgozott. – Na, látod, mikből maradtál ki! – jelentette ki ércelődővé vált hanglejtéssel. – Nem bánom. – jegyezte meg amaz mosolyogva. Szorgosan dobálták a trágyát, miközben a szomszéd karámban hangos bőgésbe kezdtek az éhes tehenek. – Olyan erős a hited, hogy ezt kellett tenned? – kérdezte láthatóan őszinte érdeklődéssel. – Fontos számomra a hitem, de nem csak amiatt döntöttem a nem katonáskodás mellett. – felelte, majd miután látta, hogy további indokokat vár beszélgetőtársa, folytatta a válaszadást – Nem akartam bűntudattal élni. Nem akartam hazug esküt tenni, sem jófiúnak mutatni magam, csak azért, hogy megfeleljek mások elvárásainak… – De mások miért nem gondolják úgy, ahogyan te!? – szakította meg felkiáltásnak hallatszott kérdésével a katszolgos fiú mondandóját, majd akadozott hangok hagyták el száját, miközben megkezdett kérdéséhez kereste a szavakat. – Azok az olyanok, mint te, tudod, a hívő társaid? A fiú elmosolyodott, a nehezen megértett kérdésen. – Az olyanok itt vannak, egyikük például ott áll a fejőház előtt. – mutatott villája nyelével a fehérre meszelt épület felé. A göndör hajú elfordította fejét, majd felkiáltott: – Őt ismerem, ő egy igen rendes srác! Tudod, adott nekem bélyeget, pedig csak meghallotta, amikor egy olyan zöldruhás fickótól próbáltam lejmolni.

Persze az az írnokféle nem adott. A simlisek bíztattak, tudod, ők mondták, hogy azoktól a jehovásoktól könnyebben szerezhetek potova nélkül is. Felsóhajtott, miközben villája a betonaljzathoz ért, majd felnézett. Leszúrt még egyszer, hogy hallja újra a fémes hangot. – Ő oké! – folytatta mondandóját miközben a katszolgos hittestvérére mutatott, majd hozzátette: – De én azokra gondoltam, azokra a templomba járó keresztényekre, akik katonáskodnak. – Nos, azt én sem tudom, talán őket kellene megkérdezned. – válaszolta csendben lehajtott fejjel, miközben egy újabb adag trágyát dobott a már félig telt pótkocsira. A sebes arcú fiú keze nem lendült, ott maradt a villára támaszkodva és folytatta mondandóját. – Volt a seregben egy srác, írnoktársam, az olyan volt. Imádkozott minden evés előtt, meg Bibliát olvasott délutánonként, meg amúgy jófej volt, szeretett bulizni is, néha berúgott… – miközben meglátta, hogy munkatársa mosolyog lendületes felsorolásán, abbahagyta volt bajtársa cselekedeteinek ismertetését, s nagy lendülettel nekilátott a villázásnak. Éppen jókor tette, mert a fiatal törzsőrmester hírtelen megjelent az istálló takarása mögül. Szótlanul haladt el előttük, csupán a pótkocsira pillantott. Ahogy a fegyőr eltűnt az üszök istállója mögött, az újfiú folytatta kérdezősködését. A nap végére jól kibeszélgették magukat. Az elkövetkező hónapban más-más munkafeladat elvégzését jelölte ki a törzsőrmester számukra, így nem folytathatták tovább ismerkedő beszélgetésüket. Mégis a göndör hajú szabadulása előtti délután megkereste a katszolgos fiút cellájában. Búcsúzni jött. Szemmel láthatóan boldog volt. Őszintén sajnálkozott, hogy rabtársának még maradnia kell, Hosszas kézszorítása végén annyit mondott csupán: – Azt hiszem már értelek, benneteket. – majd a tőle megszokott lezser mozgásával elhagyta a tízes zárkát.

A BAHAMÁKON AKKOR… A Bahamákon azon a februári fagyos éjszakán a zord mínuszok, mint arctalan smasszerok állták körbe a mindig komor épületet. A kilences cellában egy alig hallható motoszkálás zaja törte meg a monoton horkolások egyhangúságát. Cigaretta gyúlt az egyik alsó ágyon lassan feltápászkodott rab szájában, majd, amint elhagyta ajkát a szürkésfehér füstgomolyag, felemelkedett az aludni nem tudó sötétséget kémlelő rabtársak szeme előtt, fel egészen a mennyezetig. A neszre felébredt szőke fiatalember kitekintett az ágya melletti ablakon. Az udvari lámpa fénye jól megvilágította a betonplacc szélén magasló hókupacot. Sarkvidéki tájnak tűnt a néma fehérség. A fiatal katszolgos lelkét mégis melegség öntötte el. Csupán néhány óra választotta el szeretteivel való találkozástól. A vele szemközti felső ágyról, egy mélyről feltört, alig visszafojtott sóhaj szállt fel a mennyezeten rekedt füstgomolyag mellé. A szomorú tekintetet elrejtette a sötétség. Az oly nagyon várt nap akkorra már elvesztette varázsát, mivel a kiküldött látogatási engedély, a széparcú lánytól visszaérkezett feladójához. A fájdalom megbújt a fiatal elítélt lelkében. Bezárta magába a keserű csalódást, ahogy őt a sivár cella, s hagyta, hogy fájjon benne, amíg meg nem szólal az ébresztő parancs. A szőke fiatalember lehunyta szemét, s irányított képzelete a távoli otthonába repítette. A távoli otthona egy, a pilisi hegység dombja között megbújt faluban volt. A múlt boldog képei örvendeztették meg a fiatal férfi lelkét, amikor a távoli falusi ház kertkapuján két asszony lépett ki, s indult el az éjszaka hullott fehér hó födte úton. Szótlanul haladtak egymás mögött, s az addig érintetlen vastag hótakaró erősen ropogott csizmáik talpa alatt. Az éjszakai fagy élénk pírt festett arcukra. Csupán ők várakoztak az út menti autóbuszmegállóban. Az idősebb asszony időnként lehunyta szemét egy-egy rövid pillanatra, mialatt a fiatalabbik egyenletesen dobbantott lábával. A türelmetlenségét leplezte lábmozdulataival, mellyel a folyamatosan felgyűlt havat rázta le csizmájáról. Az idő haladt, s az utca mozdulatlansága kezdte nyugtalanítani a folyamatos fohászba merült asszonyt. A késve érkezett autó-busz fésületlen hajú sofőrje elhadart rövid magyarázkodással kért elnézést, s egyúttal igyekezett meggyőzni nyugtalannak tűnt utasait, hogy időben megérkeznek majd a vasútállomásra. A vonat monoton zakatolt, a két asszony szótlanul ült az egyik ablak mellett. A nap észrevétlenül felkelt, s a halvány fénnyel telt vasúti kocsi lassan felélénkült. Népes cigánycsalád zsivaja töltötte be a vagon addigi csendjét. Többször is végigjárt kézről-kézre az olcsó pálinkával telt üveg. Még az asszonyok is kortyolgattak a hideg szeszesitalból, hogy rövid időre a felmelegedés hamis érzete járja át lehűlt testüket. Az egyik fiatalasszony ölében megbújt batyuból hirtelen hangos csecsemősírás tört fel. A gyerekarcú nő erőteljesen ringatni kezdte a színes rongypólyába csomagolt pulyát, amire az hamarosan elcsendesedett. A vonat megállt az elhagyatottnak látszó pusztaság szélén. Sok leszálló volt, s a kalauz figyelmesen végignézte a célállomásukra érkezett utasait, majd hosszan sípjába fújt, mielőtt fellépett az utolsó vagon peronjára. A vonat továbbrobogott az egykor volt királyi koronázási város irányába. Morcos egyenruhások, erőteljes utasítással terelgették utasaikat a piros színre festett autóbusz belsejébe. Miután mindenki

felszállt, hangosan felbúgott az öreg jármű füstöt okádó motorja, és elindult a hajnali bágyadtságukból felélénkült, izgalommal telt utasaival a büntetés-végrehajtási intézet irányába. A cellában csendes izgatottság megszokott pillanatai zajlottak. Néhányan, akik beszélőre készülődtek, a megszokottnál hosszasabban időztek a tisztára suvikszolt tükör előtt. A szekrények mélyéről előkerültek a jobbik rabruhák, melyekbe csak a beszélő napján öltöztek az elítéltek. A hangosbemondó vezényszavakat közölt, majd csajkazörgések zaja hallatszott, ahogy sorban elhagyták lakói a cellát. A szőke fiatalember az ablak mellé ült, s csendben, boldog izgalommal várta az idő múlását. Az asztalon a csajkájába gőzölgött reggeli itala. A gondolataiba merült szőke elítélt mindig éhes nyurga ágyszomszédja bambán, már-már pimasz módon bámulta az érintetlen alumíniumedényt. A szelíd tekintetű férfiú az éhenkórász rabtársa felé tolta a gőzölgő csajkát. Az kapkodó gyorsasággal, nehogy esetleg a szőke meggondolhassa magát, átöntötte sajátjába a forró bivalytejet, majd ugyanazzal a lendülettel a mosdókagylóhoz lépett. A kiöblített fémedényt hanyag mozdulattal, tette le rabtársa elé az asztalra. Meghunyászkodó fejbólogatásokkal köszönte meg a potya reggeli italt, miközben ágyának szélére telepedett. A szőke rabtárs a mindig pimasz arcot figyelte, s őszinte hálának jelét vélte felfedezni a rafináltan lejmoló simlis szemében. Miután a smasszerek kellő alapossággal átvizsgálták a beszélőre érkezett hozzátartozók csomagjait, sorban leültették őket az elrendezett asztalok mögé. A látogatók elővették az ennivalókat. Egyre hangosabb lett a zsivaj. A tányérok, edények zörgésének hangját csak az ismét felsírt cigánycsecsemő hangja nyomta el. A fiatalasszony gyors mozdulattal melléhez irányította éhes gyermekének száját, aki aztán mohó szopásba kezdett. A teremben kellemes hőmérséklet volt, mégis erő-teljesen dörzsölgette egymáson kézfejét a fiatalabb asszony, miközben egyre türelmetlenebbül nézte a még becsukva tartott ajtót. A fehérre mázolt faajtó mögött hangos vezényszavak hallatszottak, melyek hatására alábbhagyott a terem zsivaja. Kisvártatva hatalmas sóhajtások, és halk örömujjongások közepette a türelmetlenül várakozók számára ismerős fejek jelentek meg a kinyílt ajtó mögül. A szőke fiatalember is, ahogyan a többi, fekete posztóruhát viselt rabtársa felszabadult boldog mosollyal arcán ült le a két asszonnyal szemben az asztal mögötti székre. Az édesanya büszkén tekintett régen látott fiára. Csak gondolatban ölelte magához gyermekét, ahogyan a fiú is egyszerre mindkét szeretett asszonyt. Az idő gyorsan szaladt, s egy óra elteltével az édesanya abbahagyta halk beszámolóját a vallási felekezet különös életéről. Szótlanul nézte bátor fiát, aki lassan, kimérten falatozott az elé helyezett anyai gondossággal elkészített ételekből, miközben le nem vette folyamatosan mosolygó tekintetét a minden mozdulatát figyelő, szép fiatal feleségéről. Az édesanya vigyázó szemei előtt a szerelmes fiatalok boldogan merítettek erőt egymás szeretetéből. A Bahamákon azon a februári fagyos délelőttön a termet betöltő hangzavar csak azon asztalok mellett halkult le rövid időre, ahol a komor tekintetű smasszer elhaladt.

AZ ELREJTETT BARÁT Sietősre fogtam lépteimet, amint megpillantottam a szerelvény végénél álló kalauz magasba emelt kezét. Ahogy a lépcsőre helyeztem jobb lábamat, megmozdultak alatta a kerekek. Felléptem a peronra. Erőteljesen szippantottam magamba a levegőt, megálltam egy pillanatra a vagon belső ajtaja előtt. A kalauznő becsukta maga mögött a külső ajtót, és kedves mosollyal bájos arcán a vagon belsejébe irányított. Szabad helyet keresve lépkedtem az ülések mellett. Átsétáltam a következő vasúti kocsiba, ahol az egyik ablak mellett könyvének olvasásába merült idős urat pillantottam meg. Körülötte az ülések üresek voltak. – Szabad? – kérdeztem. A – „Tessék csak”. – választ hallva helyet foglaltam a szemközti ülésen. Kitekintettem az ablakon. Az egyre gyorsuló vonat elhagyta az állomást. Szürke házak, esőtől nedves utak és az elsuhanó épületek között kukucskáló fáradt délutáni nap nézett vissza reám. A kinyíló ajtón az imént megcsodált bájos arcú kalauznő lépett be. Hangja, mint madárdal csilingelt, miközben sorban kezelte az utasok menetjegyét. Miután elhagyta a vagont, hátradőltem az ülésen és behunytam szememet. Szomorú képsorok jelentek meg. A pályaudvarra igyekezvén, miután a villamosról leszálltam, úgy egy tucatnyi bámészkodó ember állta el a megálló végét. Néhány méterrel messzebb egy rendőrautó fényei villogtak. A zebrán áthaladva láthattam, amit a ráérő bámészkodók is. Az eső áztatta úttesten gazdátlan szandál s egy mozdulatlan test a járda közelében. A szemem elé tárult kép önmagában is szívet marcangoló volt, de a bámészkodó gyülekezetből felreppenő szavak súlya nehezedett reám: „Az anya meghalt!”, „Nézzék a szerencsétlen árvát!”. Néhány lépésre a zebrától egy kisiskolás leányka zokogott keservesen. Mellette egy egyenruhás rendőr-nő állt szobormerevséggel. – Talán. – gondoltam magamban –, ha ama egyenruhás nő helyett vonatunk kalauza vigasztalhatta volna a szerencsétlen kislányt… Kinyitottam szememet. Megmunkálatlan földek mentén zakatolt a vonat. Tekintetem megakadt szemközti utastársamon. A mélyen könyvének olvasásába merült idős úr hasonlósága miatt eszembe juttatta egykori tanáromat: Szalontay tanár urat. Igen, őt bátran nevezhettem tanár úrnak. Nem mintha más oktatót nem illethetett volna meg a tisztelet, hogy tanár úrnak nevezzem, hanem mert ő olyan hamisítatlanul igazi volt. Olyan, mint aki valamely Mikszáth regényből lépett elénk. Tanított, nem csak oktatott leadva és számon kérve a tananyagot. Nevelt, pedig akadtak néhányan közülünk, akiket ma nehezen nevelhető diáknak mondanának a szakemberek. A harmadik, talán a legértékesebb tulajdonsága volt, hogy tisztelt. Igen, tisztelte a tanulót, a tudást elsajátítani vágyó ifjú embert. Ő nem várta el, nem követelte ki belőlünk, mégis mindegyikünktől – még azoktól is, akiket megbuktatott – meg-kapta az őt megillető tiszteletet. Feledhetetlen marad számomra alakja, az a viseltes öltönye, az utánozhatatlan mozgása, a következetes, de szeretettől irányított szigorúsága. Ahogy elnéztem utastársamat, őt is tanárnak, vagy volt tanárembernek gondoltam. Elmélyülten olvasott, nem tekintgetett ki az ablakon, nem nézett rá az utasokra lapozáskor sem. Elmerülve, átélve olvasott. Néztem a könyvét, azt a vaskos fekete vászon borítójú könyvet, és érdekes izgatottság vett

erőt rajtam. Ismerősnek tűntek a fekete vászonborító fedőlapjára nyomtatott aranysárga betűsorok. Izgatottan fészkelődtem helyemen. Meredt szemekkel néztem a könyvet, igyekeztem felismerni a nehezen olvasható kopott betűket. Egy sorozat vaskos kötetét tartotta kezében. Behunytam a szememet és elmerengtem. Monoton zakatolt a vonat, és gondolataim képekké váltak, melyek a múltba repítettek. A tér és az idő, amely meghatározta a múlt eseményeit, közös volt néhány emberével. A helyet, melyet magas kék kerítés vett körbe „tábornak” neveztek. A táborlakókat pedig elítélteknek. Az elítéltekre fegyőrök vigyáztak, és az elítélteket nevelőtisztek nevelték. Neveltek? Visszagondolva Szalontay tanár úrra, és az iránta érzett tiszteletre határozottan állítom, hogy nem. Na, nem azért, mert az elítéltek nevelhetetlenek voltak (habár a hivatalos jelentések szerint azok voltunk.), hanem a nevelő-tisztek voltak alkalmatlanok a számukra előírt feladatra. A múltat idéző gondolataimban, mint óriási leszállni készülő sas lebegtem a magas kék kerítés felett. Fekete posztó rabruhába bújt elítélteket láttam, amint fegyelmezett sorokban haladnak a börtönudvaron. Egykoron két elítélt haladt egymás mellett azon az udvaron. Hosszan beszélgettek egymásra figyelve. Mindkettőjük hóna alatt egy-egy vaskos fekete vászonborítójú könyv lapult. Talán Kodolányi regények. A beszélgetésük az olvasott művekről folyt. Az olvasás messze több volt számukra, mint hasznos időtöltés. Gondolatokat ébresztettek bennük az olvasottak, és megosztották egymással gondolataikat. Az eszmecsere alakította, formálta gondolkodásukat. Az ilyen beszélgetések fontos részévé váltak börtönéletüknek. Mindez annál is inkább fontos volt számukra, mivel többen voltak. Úgy féltucatnyin, akik egy közösséget alkottak. Túl azon, hogy a közösség tagjai azonos bűncselekményt követtek el, hasonló volt az életfilozófiájuk, hasonló célok megvalósítására törekedtek mindennap. Vádirataikban szerepelt egy mondat: „Veszélyesek a társadalomra!” Ha loptak, sikkasztottak, vagy netán embert öltek volna, nem érdemeltek volna külön figyelmet. De mivel nem szokványos bűnözők voltak, ezzel ki is érdemelték a különös figyelmet. A különös odafigyelésről egy igazán agilis nevelőtiszt gondoskodott. Olyan nevelőtiszt volt, akit bosszantott az a társadalmi jelenség, amit az udvaron sétáló fiatalemberek jelenítettek meg. Olyan, aki ügybuzgóságával szakmai felemelkedést remélt. Olyan, aki a meglévőnél is nagyobb hatalomra vágyott és az elképzelt hatalmának megszerzéséhez mindenre képes volt. Olyan ember, akinek nem voltak erkölcsi aggályai. Az udvaron sétáló két fiatal elítéltet ellenségének tekintette a nevelőtiszt. Olyan ellenségnek, akiket le akart győznie, meg akart törni. Legfőbb fegyvere ehhez a pozíciójához kapott hatalma volt. Hatalmát szolgálta a börtöntörvény. A törvényt pedig a vasszigor és a mindenre hajlandó megvásárolt lelkiismeretlen szolgák. A két erőszakot elutasító elítélt számos csatát vívott a könyörtelen zsarnokkal. Időnként mondvacsinált indokokkal záratta magánzárkába, máskor leveleik visszatartásával gyötörte, olykor pedig beszélő megvonásokkal terrorizálta őket. Bérencei állandóan figyelték mindegyiket, és mindent jelen-tettek róluk a tisztnek. A hadnagy igyekezett folyamatosan fitogtatni hatalmát. Ugyanakkor a félelemkeltést megjelenítő egyenruhája, az aranycsillagaival ékesített váll-lapjai mögött egy gyáva, fizikailag is gyenge alak lakozott. A hatalom gyakorlása a személyes kihallgatásoknál elvesztette erejét. Nem tudott az elítéltjei szemébe nézni. A mindenáron győzni akarás vakságától szenvedett. Egy alkalommal a két elítélt a börtönkönyvtár polcain keresgélt olvasnivalót magának. Vamzer szemek figyelték ekkor is őket. Majd vamzer szájak tettek jelentést róluk. A könyvtáros kihallgatásából megtudta a nevelő, hogy milyen irodalmi műveket kölcsönöztek megfigyeltjei. Új csatát indított el a nevelőtiszt. Jogkörét túllépve új könyvtári szabályokat lépte-tett életbe. Így a szépirodalom is – a világirodalom gyöngyszemei – tiltó listára kerültek. Az elítéltek elől került elzárásra: Dosztojevszkij, Tolsztoj, Thomas Mann, Heinrich Böll, Sienkiewicz, Kodolányi, és még mások. A hír hallatára – melyet a könyvtáros megosztott rabtársaival – az elítélteknél levő könyvek elrejtésre kerültek. Így attól a pillanattól az épületekben mászkáló rabok felsorolhatatlan hosszú bűnlajstromai között szerepelt az ellenséges szépirodalom rejtegetése is. Múlt az idő, a télből tavasz lett. Még bátortalanul sütött a nap a börtönudvarra, ahol sétált egymás mellett két elítélt. Két elítélt, akinek nem volt neve, csupán számok utaltak létükre. EG 75-04 és EG 75-05 nyilvántartásszámú elítélt valami érdekes, tiltott dologról beszélgetett. Nem volt hónuk alatt vaskos feketekönyv, de huncut mosoly ült az arcukon. Beszélgetésükben a tiltott írásokból született gondolataikat osztották meg egymással… A vonat nyikorogva megállt. Önkéntelenül kinéztem az ablakon. Az állomástáblán Baracska felírat volt olvasható. Elmosolyodtam. Itt jártam alig néhány száz méterre a múlt felidézett helyszínétől. A szemben ülő őszes úriember kezében egy pillanatra elolvashatóvá vált a vaskos fekete borítójú

könyvre nyomott betűsor. Valóban Kodolányi regényt olvasott utastársam. Az általam is oly sokáig rejtegetett Juliánus barát egy kötetét.

BOLDOG MOSOLY AZ ARCOKON Már március havában járt az idő akkor, de még hidegek voltak a hajnalok, a fogda cellájában pedig különösen. Összekuporodva a durva pokrócot szorosan magára húzva feküdt a kemény fapriccsen a katszolgos elítélt. Az oldalába nyilallt fájdalomtól ismét felébredt. Megpróbált gyors mozdulattal a másik oldalára fordulni, miközben az éjszakai hideg végigfutott hátán. Nadrágja és kabátja szabályosan összehajtva a beton aljzathoz rögzített stokin pihent. Az őr léptei elhalkultak az ajtó mögött. Éberré vált szemével a sötétségben kutatott, majd miután semmit sem látott, gondolataiba merült. Megpróbálta elképzelni szabadulásának napját, a valamivel több, mint két év múlva esedékes hajnalt. Hiába látta magát kényelmes cipőjében, farmernadrágjában, színes ingében elhaladni a szögesdrótok mellett, nem érzett semmi különöset. Feladta a szabadságon való töprengést, mely mérhetetlenül távolinak tűnt számára. Megpróbálta magában felosztani a még előtte álló tengernyi időt. Úgy vélte, hogy a legfontosabb feladata lesz, hogy megtanuljon jól gazdálkodni idejével. A délutánjaiban elérhetővé kívánt maradni továbbra is hittest-vérei számára, és ugyanakkor önmaga képzésére fordítani a lehető legtöbbet idejéből. Az estéiben pedig olvasni akart. Sokat, nagyon sokat olvasni, mivel számos remek könyv sorakozott a börtönkönyvtár polcain. A folyosói zajok felerősödtek. A konyhai dolgozók pakolták a reggeli itallal telt kannákat. Megpróbált ismét gyors mozdulattal a másik oldalára fordulni, s azzal minél kisebb fájdalmat okozni önmagának, amikor nagyot szólva csattant a cella ajtaján az őr gumibotja, majd sorban a fogdasor többi cellájának vasajtaján is. Az őr igyekezett minden hajnalban néhány perccel megelőzni a hangosbeszélőn át érkező ébresztő parancsot. A vasajtó nézőkéjén már több alkalommal is betekintett hajnalban, mégis ébresztő után, amikor belépett a fogdaajtón, szertartásosan létszám-ellenőrzést tartott a műszakja végére álmos tekintetűvé vált törzsőrmester. A fiú nevének és rabszámának ismertetésével jelentett, majd egyetlen csajkányi vízmennyiséggel ügyeskedett tisztálkodni. A gyors törölközést követően a házimunkás kezéből elvette a seprűt, és a tökéletes tisztaságú cellát a szabályzatnak megfelelően felseperte. A lapátra egy gyűszűnyi port sikerült csupán összegyűjtenie. Furcsa színjáték volt ez, melyet minden egyes nap végig kellett csinálnia. A házi elvitte a pokrócot, és beadta a mindössze negyed csajkányi bivalytejet a két szelet kenyérrel, melyet gyorsan el kellett fogyasztania az őr újabb megjelenése előtt. Napközben csupán a tekintélyüket kierőszakolni igyekvő fogdaőrszolgálatot teljesítő smasszerek vertek nagyokat gumibotjaikkal a vasajtókra. A fogdában nem volt szabad napközben az ágyra telepedni. Így időnként föl-le járkált a három méter hosszú szűk cellában, és hosszan elmélkedett. Megpróbálta ilyenkor felidézni a közel-múltban olvasott szépirodalmi regényekben talált értékeket. Számos példát mutattak a regényhősök jellemábrázolásai, a jó és rossz probléma-megoldások. Erőt merített az önzetlen, az önfeláldozó emberi magatartásokból, és a tiltott Bibliából titokban olvasott versek felidézéseiből. Csak ritkán zavarták meg elmélkedéseit különböző események. Az előző délelőtt a szomszéd cellában a bezártságot elviselni képtelen cigányfiú

öngyilkossági kísérletére keletkezett riadalom, vagy a két nappal korábbi történés, melyben a hangosan elégedetlenkedő sorstársát igyekezett gumibottal rendreutasítani a fogdaőr. Az utolsó nap délelőttjén átgondolta a magánzárkában megélt hét történéseit. Elégedettség érzése járta át lelkét. Örült, hogy a Bibliarejtegetésért kiszabott fogdabüntetést gond nélkül kibírta, Hálás volt a nyugalomért, a hosszú csendekért, melyeket aktív elmélkedéssel tölthetett. Megértette, hogy a kényszerű elzárások színtere a nehézségek elviselésének egy-fajta gyakorlóhelyévé vált, melyből erőt meríthetett az előtte álló későbbi eseményekhez. Kiengedésekor mosolygós arccal hagyta el a magáncellát. A mosolyának akkor kettős értelme volt. Egyfelől természetesen a bambán rá figyelt fegyőrnek szólt. Másfelől pedig a sorsnak, amiért megismerhette a titkot. Örült, hogy megélhette a különös – rabhiedelemben szájról-szájra terjedt sokak számára elviselhetetlen – világot. Miután a katszolgos fiú megérkezett a körletre a zárkatársai kitörő örömmel fogadták. Örömük kifejezésre juttatásában egy másik zárkatárssal együtt, akivel egyszerre szabadult az elzárásból többször is magasba dobálták. Miután ismét szilárd talajt érezhetett lábai alatt hittestvéreit pillantotta meg zárkája ajtajában. Boldog mosollyal arcukon siettek feléje. Az őszinte örömmel köszöntők között ott állt egy új, addig ismeretlen mosolygós arc is. Ő az új testvér volt, aki az idő alatt érkezett a fogházkörletre, amíg a fiú fogdabüntetését töltötte. A délutáni beszámolójában aztán ízelítőt adott az új barátnak is, a hitüknek a börtön falain belüli sajátos üldözéseiről.

NAPLEMENTE MADRIDBAN A kiürült csapatszállító jármű elkanyarodott a Fortuny utcából. A rendőrök felsorakoztak a nagykövetség épülete előtt. A szakaszparancsnok alaposan szemügyre vette a terepet, majd határozott, nyugodt hangon eligazítást tartott állományának. A fiatal rendőrök elfoglalták kijelölt helyüket. A Fortuny utca nyugodtnak tűnt. Egy idős házaspár haladt északi irányból. A férfi, miután elhaladtak a rendőrsorfal előtt, elengedte kedvese kezét, és megállt. Hátrafordította ősz fejét, s csodálkozó tekintettel meredt az egyenruhásokra. Ugyanakkor déli irányból három fiatal lány igyekezett. A rendőrök sorfala elé érve lelassultak lépteik. Nevetgéltek, s közben hosszasan néztek egy jóképű fiatal rendőrtisztre. A fiatal egyenruhás elpirult, majd a mellette sorfalat álló társára pillantott. Az látva bajtársa elképedt arckifejezését, elmosolyodott. A lányok nevetgélése elhalkult, miután elkanyarodtak a mellékutcába. A horizont nyugati széle alá bukott nap narancsszínűre festette az eget. Az utcakövön egy elhagyott papírlapot mozgatott az enyhe alkonyati szél. A papírlap alig két lépésre feküdt a sorfal szélén álló fiatalember lábától. A nyomtatott betűkkel írt szöveget igyekezett megfejteni a fiatal rendőrtiszt. A feje tetején állt idegen nyelven íródott betűsort nem tudta értelmezni. Felemelte fejét, és az üres utcát kémlelte. Mindössze két ház-tömbnyire, keletre a Puesta del sol nevű kiskocsmában négy fiatalember ült egy keményfából készült asztal körül. A füstös, zajos helységben Pedro, Juan, Jose és Antonio, szótlanul ültek, s figyelték az asztalra helyezett söröskorsókat. Mindannyian a közeli műszaki egyetem hallgatói voltak. A több évre vissza-nyúló barátságuk az intézet falai között jött létre. Juan, a magas göndör hajú fiatalember, aki harmadéves hallgatója volt a gépészmérnöki karnak, lassan, kimérten lenyelt egy korty italt a szájához emelt üvegkorsóból, majd miután kézfejével megtörölte ajkát megtörve a hosszú csendet, halkan szólt: – Piszok kommunisták! Pedro, az alacsony, köpcös legény, aki villamosmérnöknek tanult, bólintott egyet, és gyors mozdulattal szájához emelte a söröskorsóját. Hosszan nyelte a gabonából készült italt. Egy távolabbi asztalnál az ott sörözgető építőmunkások hangosan vitatkozni kezdtek egy-mással. Miután alábbhagyott a kocsmai hangzavar Antonio, a sportos alkatú, fekete hajú fiú, aki Juanhoz hasonlóan gépészmérnök hallgató volt, felemelte a kezében tartott korsót. Miután társai rátekintettek, megszólalt: – Éljenek a bátor fiatal magyar pacifisták! – Így igaz!..., Éljenek!..., Úgy van! – mondták sorban, majd egyszerre emelték ajkukhoz, s egy-szuszra kiitták a korsókban maradt sört. A fiatal értelmiségiek egymás mögött léptek ki a kiskocsma üvegajtaján, majd a Fortuny utca irányába indultak el. Eközben az idős, ősz hajú kocsmáros tálcára tette az asztalon hagyott söröskorsókat, majd felvette az egyik széken felejtett papírlapokat. Az asztalra helyezte a tálcát, majd a szeméhez közel emelve, magában olvasni kezdte a papírosra nyomtatott szöveget. Az egyikre a „Szabadságot!”, a másikra pedig az „Engedjék szabadon a bebörtönzött magyar pacifistákat!” szöveget nyomtatták. Halkan hümmögött egyet, majd két lépést meg-téve, a szemetes kosárba ejtette a gyors mozdulattal összegyűrt papírosokat. A fiatal egyetemisták közben lassan, komótosan lépkedtek el, halkan

nevetgélve a fegyelmezetten álló rendőrök sorfala mellett. A szakaszparancsnok hosszan a fiúk után nézett, s miközben alakjuk eltávolodott és beleolvadt a szürkeségbe, hirtelen felvillantak a Fortuny utcai lámpák neonfényei.

A BARÁTSÁGRÓL Csendes volt a kilences zárka. Csupán néhány elítélt tartózkodott szálláshelyén. A cella lakóinak nagy része a fogházkörlet más helyein talált szabadidős elfoglaltságot magának. A kultúrára éhesek, a kultúrteremben elhelyezett televízió készülék elé telepedtek. A friss levegőre vágyók, a börtönudvaron sétáltak. A zárkaparancsnok, a magas, szeplős-arcú jehovista fiú szorgosan tisztította a mindig fényesen csillogó cipőjét. Az alacsony termetű írnok, aki néhány perccel korábban érkezett meg munkáltatójának parancsát teljesítve a fodrászműhelyből, szorgos mozdulatokkal fehérneműinek mosásába kezdett. A kövér rakodómunkás pedig, az előző nap kapott élelmiszercsomagja maradékait tömte mohón magába. A fiatal katolikus katszolgos olvasásba merült. Egy vastag kötetet –, melyet szőke hittársától kapott kölcsön, aki odaadó gonddal rejtegette az időközben tiltott irodalommá minősített művet – tartotta kezemben. Az irodalmi alkotást olvasva Thomas Mann gondolatai közepette szállt pokolra, amikor odafigyelést igénylő zajjal megérkezett két szállítómunkás zárkatárs kidudorodott tarisznyájukban élelmiszerekkel megrakodva. A magas, és teljesen kopaszra borotvált fejű elítélt feldúltan pakolt szekrényében, miközben a tőle addig meg-szokottnál jóval hangosabb és cifrább káromkodásba kezdett. A nem szokványos durva felkiáltásaira a zárkában levők odafigyeltek. A jóembernek pontosan ez volt a célja. A dühös rabok, amikor valami gondjuk akadt, néha válogatott cifra jelzőkkel illették a Teremtőt, de a magas, kopasz, ingerült feldúlt szállítómunkás a cifra jelzők közé nem az általában szokásos Isten tulajdonnevet, hanem a személyes sértés előidézésére a Jehova megnevezést használta. A Jehova tanúi felekezetű zárkaparancsnok, hittársai meghökkent tekintetétől követve, megszokott jámborságából kibillenve, erélyessé vált hangon érdeklődött zárkatársa ingerültségének okáról. Válaszában többször obszcén kifejezések mellett emlegette követői előtt, meglehetősen sértő módon a Teremtőt, ismertté vált nevén nevezve. A dühtől nehezen értelmezhető mondataiból lassan megértette az időközben benépesült zárka hallgatósága, hogy elítélttársunk a Jehova tanúja pénzügyi írnokokra volt módfelett dühös, amiért azok cinkosságot vállaltak a spájzvezető fegyőrrel az elítéltek tudatos és módszeres átverésénél. A magas, kopasz kiszúrta spájzolása közben a lenyúlására irányuló szándékot. A húsz dekagrammnak igényelt szalámi, a mérlegen csupán tizenhét dekagrammnyit mutatott, mégis huszonháromnak megfelelő árat mondott a smasszer. A cigaretta, tea, konzerv fix árainak összeadása után sem stimmelt az összeg, amit a pénzügyi írnok is érzékelt, melyről egy pillanatra kikerekedett tekintete tanúskodott, mégis a fegyőr által mondott nem valós, az elítélt kárára összeadott összeget vezette annak spájzos kartonlapjára. A zárkaparancsnok ingerültsége fokozódott istene nevének ismételt szidalmazása miatt, melyet zárkatársa mindenki füle hallatára zúdított rá. A szállítómunkás érthető kiakadásában köztudottan a tanú hittestvérei is felelősek voltak. Lassan csillapodott a magas, kopasz. Felháborodása végighömpölygött a zárkában, s más rabtársak is rövid megjegyzéseikkel egyetértettek a háborgóval. Az olvasni szándékozó fiú nehezen mélyült el újra Thomas Mann megálmodott világába, amikor a

zárkába lépett ügyeletes erélyes hangon kérte számon a zárkaparancsnokot az elmaradt folyosói takarítás miatt. Időközben néhányan hittest-vérei közül, hogy megszabaduljanak a kellemetlen szituációból, elosontak a zárkából. A takarítást végzők sorrendje az elítéltek nevei szerinti ábc-s sorban történt. Előző napon éppen a b betűvel kezdődő nevű elítélt volt a soros. A zárkában tartózkodott elítéltek meglepetésére a zárkaparancsnok a stokira telepedett, hátát a meszelt falnak támasztott, olvasásba merült katolikus katszolgost, és a korábban történt eseményhez szállítómunkás munkatársa védelmére megjegyzést tett elítéltet jelölte ki. A szorgosan szekrényébe pakoló munkás, miután hátrafordult, nevének hallatára erős karjainak magasba lendítése mellett határozott hangon visszautasította a feladat-végzést. Majd miután a könyvének becsukására késztetett katszolgos megjegyezte, hogy az általa ismert abc-nek sorában a b betű után közvetlenül nem h betű következik, a zárkaparancsnoknál látványosan elszakadt az a bizonyos cérna. Talán ingerültségének igazi okai között szerepelt, hogy aznap éppen nem kapott levelet kedvesétől. Az elítélttársak heves gesztikulációk közepette rövid szópárbajt vívtak. Miután az ingerült zárka-parancsnok nem tudta egyik felszólított zárkatársán sem érvényesíteni pozíciójának hatalmát, a szállítómunkás elítéltek önfeledtté vált kacagása mellett dühösen elhagyta a cellát. Kisvártatva a mindig arrogáns hangú szintfelelőssel jelent meg a zárka ajtóban, aki esélyt sem adott igazának védelmére, ráparancsolt a zárkában maradt katszolgos elítéltre, hogy a takarítási teendőket haladéktalanul kezdje meg. Időközben a takarításra kijelölt rabtárs, miután zsebébe rakott egy dobozzal a frissen vásárolt cigarettából, a börtön-udvarra sietett. A magára maradt fiatal fiú hozzálátott a kétszemélyes feladat elvégzéséhez néhány együtt érző, és annál több kárörvendő tekintet kíséretében. Halvány mosolyt erőltetve arcára, söprögette a hosszúfolyosó kövezetét. Miután a lapátra tolt port elhelyezte a rácsos ajtón túli szemetes edénybe, megfeszített karral húzta maga után, mint igás ló a mázsás súlyú pokrócba csomagolt betontömböt. Megpróbálta gondolatait elterelni a börtönlét valóságától, amikor egyszerre a háta mögötti súly súlyát vesztette és könnyedén csúszott a nehéz betontömb. Oldalra nézett, és a mindig mosolygó arcú hittestvérét pillantotta meg maga mellett, aki átvette bal kezéből a hosszú vasrudat. A barátok együtt haladtak tovább a folyosón a vasrácsok irányába. A kárörvendő bámészkodók hirtelen eltűntek a nyitott zárkaajtók mögött, közöttük a kilences zárkának a még mindig dühös tekintetű parancsnoka is.

NEM KELL FÉLNI… A bejárati ajtó előtt megbomlott a sor, mint mindig. A fiatal jehovisták egymást előzgetve igyekeztek az épületbe. Az ajtón betódult elöl haladók hirtelen megálltak. Arcukra a váratlan megilletődöttség jellegzetes vonásai rajzolódtak. A hátulról igyekvők nekiütköztek a dermedten állókba. Az ügyeletes „figyelem, vigyázz!”-t üvöltött. A zsivaj elnémult. A fő-hadnagy feléjük sem fordította fejét. Nagyokat lépkedve haladt a hosszúfolyosó előtti rács felé. A törzsőrmester, aki az ügyeletes elítélt íróasztala mellett állt, kéz és fejmozdulattal intett a megtorpant állománynak – továbbhaladási engedélyt adva –, majd egy lépést előre téve kitekintett a bejárati ajtó melletti üvegablakon. Az elítéltek összerendeződött sorban haladtak mindkét folyosó irányába. A főhadnagy türelmetlenül lépkedett a folyosói rács, és az ügyeletes íróasztala között. A karszalagos elítélt idegesen totyogott a hatalmasra nőtt pálma mellett. Megérkezett egy újabb brigád, a tehenészek csoportja, akik ugyanúgy jártak, mint az iménti gépműhelyes brigád. Az ügyeletes üvöltött, a törzsőrmester legyintett, az állomány pedig fegyelmezetten elhaladt. Kisvártatva megérkezett a KÖFÉM-ben dolgozók brigádja is. A főhadnagy megállt és tekintetével egy fiatal szemüveges elítéltre figyelt. Miután az állomány elhaladt előtte, a tiszt maga mellé intette a bejárati ajtó mellett ácsorgó törzsőrmestert, és elindultak a hosszú-folyosón. Az ügyeletes nagyot sóhajtva leült íróasztala mellé. A zárkába lépett elítéltek halk zsivaja hullámzott végig a cellában. Néhányan örömmel nyugtázták levelük érkezését párnájukra pillantva. A szemüveges elítélt szeme is felragyogott, de miután tarisznyáját szekrényébe tette, felfigyelt a hirtelen lett csendre s társai megrémült tekintetére, és fejét a zárkaajtó felé fordította. Az ajtóban a főhadnagy állt kaján mosollyal arcán. A zárkába lépett törzsőrmester övéről leakasztotta a bilincset. A fiatal elítélt kérés nélkül nyújtotta kezét. Az altiszt megbilincselte és kivezette a zárkából. A még mindig kajánul mosolygó főhadnagy egy levelet vett elő zsebéből, és az elítélt arca elé emelve lobogtatta. A megbilincselt elítélt a kijárati ajtó felé haladt. Az ügyeletes felpattant székéből, üvöltött, majd miután a smasszerek a megbilincselt rabbal elhagyták az épületet, becsukta az ajtót. Leült asztala mellé, és bejegyezte naplójába, hogy a nyolcas cellából egy elítélt fogdára került. A fiatal katszolgos némán, a két smasszer előtt haladt maga előtt lógatva megbilincselt kezét. Ahogy a börtönudvaron haladtak, a szembejövő elítéltbrigád tagjai sapkájukat fejükről levéve köszöntek az elöljáróknak. Az épület irányába haladt munkabrigádtól néhány lépésre leszakadva igyekezett egy fiatal szőke katszolgos, aki aggódó tekintettel követte hittársa mozgását. A fehérre festett rácsokon túl a fogdaőr kinyitotta az egyik cella ajtaját, majd arrébb lépett. A főhadnagy az ajtóban állva várta az elítéltet. A fogdaruhába öltözött rab lassan csoszogott néhány számmal kisebb mamuszában a fogdaajtó felé. Az ajtóhoz érve megállt, és mélyen az alacsony növésű tiszt szemébe tekintett. A fő-hadnagy az elítélt fejének magasságáig ágaskodott. – Tudom én azt jól, hogy maga engem meg akar verni – motyogta halkan az elítélt fülébe.

– Ne féljen hadnagy úr, én az erőszakmentességem miatt vagyok bebörtönözve – válaszolta jól hallhatóan az elítélt, és két apró csoszogást követően belépett a cellába. A fogdaőr rákattintotta a kutyát, és kulccsal zárta az ajtót, majd mutatóujján megpörgette egyszer kulcskarikáját, s őrhelye felé lépkedett. – Ezekkel az átkozottakkal mindig csak a gond van. De majd most elgondolkodhat magában a nagyokos! – mondta, mi-közben a főhadnagyra mosolygott. – Úgy bizony! – felelte a tiszt, miközben kilépett az épületből. A fogdacellában az elítélt megállt a vasajtó előtt. Szemével végignézett a magánzárkán, hátát nekitámasztotta a hűvös vas-ajtónak és elmosolyodott.

EGY SMASSZER IS EMBER A felkelő nap fénye felébresztette a szomszéd ház baromfi-udvarának lakóit. A kakas többször hangosan kukorékolt, és szárnyát csapkodva körbefutott a fakerítés mellett. A szolgálati lakás egyetlen, az udvarra nyíló ablakán a hanyagul elhúzott függöny mellet behatolt a fény. Akadálytalanul futott végig a fehérre meszelt üres falakon, majd megcsillant a műbútor szekrény ajtaján. A szekrény a hetvenes évek szocreál bútor-ipar kislakásokba gyártott sorozattermékének egyik elhasznált darabja volt. A szekrény mellett egy felújításra váró éjjeli-szekrény állt. A kis szekrényen egy narancsszínű ébresztőóra ketyegett halkan. A karóra, mely hajnaltájt versenyt futott a színes ébresztőórával, hangtalanul járt, meglapulva, a mintás pokróc alatt ottfelejtődve az alvó ember karján. A férfiú hal-kan szuszogott az oldalán leltári számokkal megjelölt ágyon. A szoba közepén egy jellegtelen csillár alatt fakó terítővel fedett asztal mellett álló fekete színű műanyag szemetes edényben levő tárgyakon csillant meg a bekukucskált napfény. A fénylő tárgyak egy tisztára tunkolt olajos szardíniás konzervdoboz, és egy kiürült vodkásüveg volt. Az ággyal szemközti fal előtt egy kis asztalon a junost televízió képernyőjén visszacsillogott az asztal, és a foltokban lekopott lakkrétegű faszék, melynek karfáján nyugodtan pihent a hanyagul oda-ejtett főtörzsőrmesteri egyenruha. A kakas megint kukorékolt. A fegyőr megfordult alvás közben, valamit még álmodott, majd az ébresztőóra hangos csörgésére, résnyire nyitotta álmos szemét. Lassú mozdulatokkal ült fel. Kinyújtott kezével lenyomta a hangosan csörgő vekkert, és megszokott mozdulattal keresgélte karóráját az éjjeliszekrényen. Eltelt néhány másodperc, mikorra sikerült felülnie. Nagyot nyújtózott, majd az ablakra pillantott, s felállt. Észrevette karján felejtett óráját, de nem pillantott a mutatókra. Visszahuppant ágyára, fejét tenyerébe süllyesztette, s visszaidézte az előző nap eseményeit. Hajnalban a szakács-nőnél ébredt, a „lepcses szájú”-nak csúfolt Rozálnál. Akkor sietve öltötte magára egyenruháját, hogy el ne késsen a hajnali szolgálatból. Különös mosoly kúszott szájára, miközben megpróbált nyelni egyet, de száraz szájában nem képződött nyál. A szakácsnőt látta ismét maga előtt, aki nem szólt hozzá, kapkodva kereste fehérneműit, bezzeg az előző este be nem állt a szája. Tovább mosolygott, s közben elhatározta, hogy a reggeli étkezése után bemegy a városba, és vásárol az asszonynak egy üveg illatos parfümöt. Megdörzsölte szemét, felállt a szekrényéhez lépett, s kivett a cigarettásdobozból egy szálat, majd az ablakhoz érve rágyújtott. Miután kifújta a füstöt, s az ablaküvegre pillantott a visszaverődött fényben egy elmosódó arcképet vélt fölfedezni. Megrázta fejét, s a délután a kantinban lejátszódott képsorokat látta lelki szemei előtt. A hadnagy „véletlenül” elkottyintott félmondata után, melyből egyértelművé vált a spontán összeverődött társaságnak, hogy az áprilisi ünnep miatt vastagabb lesz a boríték gyorsan lecsúszott a féldeci pálinka. A fiatal hadnagy közelgő névnapja végett egy másik, a félnótás Csikkes bekiabálására, hogy: „Éljen az egyenruha!”, még egy stampedli barackpálinka mindannyiuk torkán. Elnyomta a csikket, és a nyitva maradt szekrényhez lépett. Kék farmernadrágot és egy még

felbontatlan, celofánba csomagolt kockásmintás inget vett elő. Újra felvillant a szeme előtt egy elmosódó arckép, melyen egy szemüveges elítéltet látott. Letépte a celofáncsomagolást, és a szemetesbe dobta, éppen az üres vodkásüveg mellé. Az üvegről az este jutott eszébe. Egyedül iszogatott, s talán másodszor életében, elszégyellte magát. Újra maga előtt látta a főhadnagyot, és hallotta a neki mondott parancsot. Dühös lett a hadnagyra, és önmagára is. Ismét a parancsot hallotta magában, amit rövid habozás után szótlanul teljesített. Nem akarta, de látta magát, amint egy kést és egy jehovista folyóiratot, amit a hadnagy adott kezébe, elrejtette a szemüveges katolikus katszolgos elítélt szekrényébe. Látta magát, ahogy szótlanul asszisztált az ártatlan fiatalember fogdába zárásánál is. Időközben felöltözött, és nagy lendülettel elhagyta szolgálati szobáját. A kertkapuhoz érve találkozott az éppen hozzá igyekvő kollégájával, aki meghökkentve nézett reá. – Hová ily sietősen komám, és miért vagy te egyenruhában? – kérdezte a tömzsi, kopasz, civil ruhát viselt törzszászlós. A tekintetek találkoztak, amint a kiskaput maga mögött hanyagul becsapta a főtörzsőrmester, s a járda betonjába gyökerezett lábú társa mellett elhaladt. – Mitől véd ez meg? – kérdezte a meghökkent tiszthelyettest, miközben ziháló mellkasán öklébe szorította zubbonyát. – Miről hadoválsz? – tette fel az újabb kérdést a kertkapu előtt visszafordult kollégája. – A tűzoltót, azt megvédi, meg a szippantóst is a szartól. Azokat megvédi, de engem tegnap bemocskolt ez a ruha – mondta ingerült hangon. – Mi bajod van, az egyenruháddal? – kérdezte a kopasz. – Hagyjál, megyek… – Hova? – vágta közbe a törzsőrmester, de a választ már csak az aszfaltút közepéről hallotta a börtönkerítés felé igyekvő főtörzsőrmester szájából: – A fogdához, meglátogatom az ártatlanul meghurcolt katszolgos elítéltet.

TÖBB NAP, MINT KOLBÁSZ A katolikus katszolgos fiúk megbeszélték, hogy aznap a magas, szemüveges népesség-nyilvántartó írnok zárkájában gyűlnek össze a közös vacsorázáshoz. A kilences zárka egyébként ÁNH-s dolgozók, és a gazdasági szállítómunkások szálláshelye volt. E különös keveredés Kobra, azaz Sz. főhadnagy parancsnokhelyettes egyik rendhagyó parancsa után jött létre. A fogházkörleti elrendezés évtizedek óta alkalmazott rendje szerint a cellákban azonos munkahelyen dolgozó elítéltek laktak. Mindez a könnyebb csoportos mozgás és az elítéltek átláthatóbb megfigyelése végett alakult ki. Sz. főhadnagy, aki önjelölt élharcosává vált a katszolgos elítéltek megtörésére irányuló hadjáratnak, logikátlan, illetve talán kétségbeesett retorziójának része volt az írnokok állományának szinten belüli szétszórása. Ez új felállás igencsak megzavarta az öntevékeny szervezet felvigyázó csapatát is. A zárka munkabrigádjainak többirányú mozgását nehezen tudták megfelelően követni. A zárkalakók lassan, kényszeredetten, kisebb súrlódások árán ugyan, de igyekeztek alkalmazkodni az új élethelyzethez. A Jehova tanúi katszolgos elítéltek kialakították új csoportjaikat a hitelveik szerinti közös tanulásaikhoz. Mivel a zárkaparancsnoki tisztet is egyikük látta el, így biztosították maguknak az együttléteikhez szükséges teret. A szállító munkabrigád tagjai nehezen békéltek meg, az addig megszokottnál hátrányosabb helyzetükkel. A katolikus katszolgosok közösségének közös vacsorázási szokásait elfogadta a zárka állománya, így nyugodtan ülték körbe az asztalt azon az estén. Az asztal közepén egy csajkában garzontea gőzölgött. Az asztal köré ült elítéltek előtt egy-egy csajkadekli, s benne egy vékony szelet szalonna, egy fej vöröshagyma, és néhány szelet kenyér volt. A cellában lakó testvér halkan áldást mondott, majd miután elengedték egymás kezét, hozzáláttak a vacsora elfogyasztásához. Közben a kilences zárkában a megszokott módon teltek a percek. A másik asztal mellett ketten sakkoztak, egy a játszmát figyelő rabtárs szeme előtt. Akadt, aki ágyára telepedett és levélírásba kezdett, amíg zárkatársa lazán a vaságynak támaszkodva az aznap kapott levelét olvasta, talán éppen harmadszorra. A vidám hangulatban vacsorázók ételtartójából sorban elfogyott a kevés fejadagnyi étel, amikor egyikőjük, aki traktorosként dolgozott, elővett zsebéből egy gondosan becsomagolt hosszúkás valamit, és a kiürült csajka mellé az asztal közepére helyezte. Majd miután minden tekintet a különös micsodára irányult, ő lassú mozdulattal kicsomagolta. Egy szál vegakolbász díszelgett előttünk. Egy röpke pillanatig szótlanul nézték azt a különös ínyencséget, majd sorban kincstári bugylijuk segítségével lenyisszantottak belőle egy-egy karikányi darabot. A traktoros fiú kétségbeesett tekintettel követte furcsa kolbászának egyre rövidülő hosszát. A lassú ízlelgetéseket nagy nyelések követték, majd elismerő fejbólogatások, melyek igazából testvérük fiatal feleségének szólt, aki férjének adventista felekezetű katszolgos barátaitól kapott recept alapján készített el. A meg-maradt darabot aztán a traktoros fiú gondosan visszacsomagolta az alufóliába, és gyors mozdulattal a zsebébe rejtette.

Miután feltekintett egy sokat sejtető sóhajtás után, jól hallható hangon közölte társaival: – Több nap, mint kolbász! – amire azután mindannyian jóízűen elnevették magukat.

VAMZERJELENTÉS UTÁN Szombat délelőtt volt, s mindössze néhány perccel azután, hogy a központi ügyelet vezetője a hangosbeszélőn bejelentette a körletszemle végét, a szemüveges katszolgos, és szőke hajú hittestvére már a könyvtár melletti kultúrteremben, könyve olvasásába merült. Csillogott-villogott minden egyes zárka. Az éppen televíziót nyert zárkák lakói többségében örvendeztek, alig néhányan bosszankodtak csupán a kúltúrláda jelenléte miatt. A készüléket elvesztett zárkák felbőszült lakói megtalálták maguk között a bűnbakot, akin aztán szó-tettlegeléssel vezették le indulatukat. Röviddel a mozgásba lendült nyüzsgést követően a kultúrterem ajtajában megjelent az épületfelelős. Ügybuzgó vamzerei jelentették a kiemelten megfigyelt katszolgos elítéltek szabadidős tevékenységéről. Az épület elsőszámú öntevékeny őrzője határozott mozdulattal nyúlt a szemüveges fiú kezében tartott könyve felé. Ő azonban egy gyors mozdulattal hittársa kezébe tette azt, majd széttárta üressé lett kezét a meglepődött karszalagos előtt. A funkcionárius ezután a szőke hajú fiatal keze felé kapott, de ő ügyesen kicselezte, majd az egyre vörösödő fej felett átdobta a könyvet barátja kezébe. Szegény Thomas Mann: Varázshegy-e röpködött a levegőben – mint a pöttyös labda az ismert gyermekjátékban – az ide-oda kapkodó, és egyre dühösebbé vált épületfelelős kezei felett. Végül a karszalagosnak erőszakkal – a szemüveges kezéből kicsavarva – sikerült megkaparintania a könyvet. Mérgesen lapozgatta, forgatta, rázogatta a szépirodalmi kötetet, de mivel az a börtön pecsétjével ellátott könyvtári példány volt, és semmilyen trófeát jelenthető papírfecni sem esett ki lapjai közül, a felelős kénytelen volt visszaadnia a katszolgos elítéltnek. A két jó barát arcán széles mosoly jelent meg miközben a pórul járt funkcionárius, és mindvégig az ajtóban bamba tekintettel várakozó helyettese egyetlen szó nélkül elhagyta a kultúrtermet.

SZÓL A RÁDIÓ Fáradt mozdulattal húzta be háta mögött a lakásajtót. Hallotta feleségének köszönő szavát a konyhaajtó előtt elhaladva, de nem tekintett be, tovább vitte fáradt lába. A fenébe kívánta a még csütörtökön kihirdetett kommunista szombati munkát, de nem mondott nemet a – kiváló dolgozó kitüntetéssel többször is megjutalmazott – minduntalan morcos arckifejezéssel eléállt brigádvezető elvtárs felszólításának. Kissé meglepődött, hogy felesége a szobai asztalra terített, de nem szólt, örült, hogy végre hazajutott. Gyorsan kanalazta a levest, hagyta, hogy a kellemes ízek élvezete lekösse maradék energiáit. A asszony tekintete szótlanul követte a férfi minden mozdulatát. Az éhes férj előtt hamar kiürült a tányér. A feleség az asztalhoz sietett, és boldogan mert újabb adagot a gőzölgő levesből. A férfi jó étvággyal elfogyasztotta a vacsorát, majd szomját egy pohár sörrel igyekezett oltani. Az asszony a terítékkel a konyhába sietett, és hozzálátott a mosogatáshoz. A férfi erőtlenül huppant le foteljébe, majd bekapcsolta a kisasztalon levő rádiókészüléket. Fülét a hangszóróhoz nyomta, és ujjának finom mozgatásával kereste a rádióállomást. A hangszórón recsegő és sípoló hangok váltakoztak. Időnként magyar nyelven elmondott szavakat hallott, majd a sistergés jellegzetes hangját. Ujjával finoman mozgatta előre-hátra az állomás-kereső gombját. A hangos recsegés után egy ismerősen csengett zeneszám, az Omega zenekar egyik dala, mely a Tékozló fiúról szól, csendült fel. Szólt a rádió, a férfi erőtlenül hátradőlt foteljében és behunyt szemmel hallgatta. Időnként recsegő, majd sistergő hang szakította meg a zeneszámot. Az asszony belépett a szobába, és a lehunyt szemű férjére tekintett. Nem szólt urához, csendben nézte őt. A dalnak vége lett. A bemondó híreket olvasott fel. Az asszony nem vette le tekintetét a férfiről. A férj bosszúsan csettintett ujjával, amikor az egyik elmondott hír folytatásának szavai helyet hosszan sistergő hangot hallott. Az asszony kiment a szobából. A rádióból ismét zene szólt. Ezúttal a fegyverkovács fiáról énekelt a popzenész. A férfi ismét lehunyta szemét, és élvezte a zenét. Közben visszatért felesége, aki vékony hálóingbe bújt, s a fotellel szemközti heverő szélére ült. A férfi kinyitotta szemét, és feleségére tekintett. Gyönyörködött az asszony szépségében, majd elmerült annak vágyakozást sugárzó tekintetében. A dalnak vége lett. A férfi a rádióban felhangzott közleményére felfigyelt. Fülét ismét a hangszóró elé helyezte. A bemondó azokról a katolikus vallású fiatalemberekről beszélt, akik lelkiismereti okokra hivatkozva megtagadták a sorkatonai szolgálat teljesítését. Tettükért a katonai bíróság elítélte őket, és a megnevezett fegyintézetben töltik büntetésüket. A hír hallatán, az asszony is a rádiókészülékre irányította tekintetét. Az elítélt fiatalok nevét, életkorát, foglalkozását és lakóhelyét sorolta a bemondó. Amikor az egyik, ismerősnek vélt név után elmondott adatokat meghallotta, feleségére tekintett, majd halk hangon megjegyezte: – Ugye az a szomszéd utcában lakó barna hajú asszony legnagyobb fia?! – az egyszerre kérdő, és felkiáltó mondatára a feleség igenlő bólogatásba kezdett. Egy pillanatig megdöbbent

csendben néztek egymásra, majd miután az ismételten rövid sípoló, majd recsegő hang elmúlt, egy régen hallott zeneszámot sugárzott a rádió. A közkedvelt énekesnő a, Ha én rózsa volnék kezdetű dalt énekelte. A feleség az olvasólámpához lépett, és felkapcsolta. Az asszonyt figyelő tekintet élénkebbé vált, amint a felvillanó fényben erőteljesen körvonalazódott a formás női alak. Az énekesnő a kifeszített zászlóról énekelt, miközben a férfi felállt foteljéből. Tekintetét le nem véve a feleségéről így szólt: – Holnap a szentmise után megemlítem a templomból ismert asszonynak a rádióban hallottakat. A rádiókészülékből a dal tovább szólt, miközben a férfi leoltotta a szobai villanyt, s szerelmes vágytól felforrósodott arccal felesége ölelkezésre tárt karjába zuhant.

UTOLSÓ VACSORA Az egyik ágy fémesen recsegett, amint a rozsdás dróthuzal megfeszült a másik oldalára átfordult test alatt. Az álom ott maradt alvó szemén, ahogy az alatta, és a szomszéd ágyon fekvők szemein is. Halk hortyogások monotonságát szakította meg a hangszóró harsányan ébresztőt kiáltott hangja. A dübörgő zene ütemesen szaggatta szét a szabadságról vetített képeket. A szép pillanatot tovább élvezni igyekvők görcsösen kapaszkodtak a csukva tartott szempillájuk mögött foszladozó képbe. A fiú ugyanúgy, ahogy minden egyes nap hajnalán, tágra nyitotta szemét. Hosszan nézte az elszürkült mennyezetet s, nem vett tudomást a mozgásba lendült zárkáról. A különös, belső csendben az Istenéhez fohászkodott. A mozdulatait ezredszerre is ugyanúgy végezte, ahogyan majd három éve. Lezseren állt sorba a mosdókagylóhoz, majd gyorsan tisztálkodott, s miután utoljára magára öltötte rabruháját, a megszokott helyére lépett laza vigyázzállásban a létszámellenőrzéshez történt ajtónyitás pillanatában. Csupán egy zárkatársától, aki, amint ő is, kicsit másképpen gondolkodott az élet értelméről, érkezett szemkontaktus üzent mást, mint az előző napokon. Válaszként akaratlanul is elégedett mosoly szökött markáns arcvonásai közé. A mindennapos kötelező tevékenységek – épületállományi étkezőbe való oda, majd visszavonulás, a zárkatársaknak munkába történt szertartásos felkészülése, kivonulása – lekötötte figyelmét. Miután egyedül maradt a zárkában tudott eltöprengeni az előtte álló fontos nap kellemes feladatairól. Kinyitotta szekrényét, s még egyszer átnézte felszereléseit. Rácsodálkozott néhány kincstári használati tárgyára, melyeket az este folyamán továbbadni készült. Köztük olyan felszerelést, melyet ő kapott, már régebben szabadult testvérétől. Ilyen volt többek között bugylija, melyet a másfél évvel korábban szabadult, a velencei építők brigádjában dolgozó barátjától örökölt, s mindezidáig különös becsben tartott. Elmosolyodott és azon tűnődött – vajon melyik testvére tart igényt a kezében tartott evőeszközre. Volt ideje bőven elrendezni személyes dolgait, és felkészülnie az utolsó közösségben eltöltött vacsorájára. Számos búcsúvacsorán vett részt korábban, mely alkalmakkal elköszönt szabaduló testvéreitől. Az általában lassan vánszorgó idő ezúttal gyorsan elszaladt. Elérkezett a vacsoraidő, és zárka-társai számára – miután hosszas kézszorítások mellett átvették a szabaduló-csokoládékat –, egyértelművé vált, hogy a fiatal katszolgosról, és az őt búcsúztató testvérbarátairól szól az este. Így amikor sorban megjelentek a meghívottak, többen elhagyták a cellát, hogy helyet adjanak az étkezősaroknál. A szokottnál is vidámabb mosoly jelent meg az asztal köré ült testvérek arcán. A búcsúzni készülő áldást mondott, majd a zsebekből előkerültek a különös alkalomra félretett ételféleségek, melyeket jóízűen elfogyasztott a kis csapat. A vidám együttlét alatt a fiú szétosztotta megmaradt dolgait – konzerveket, borítékokat, bélyegeket, íróeszközöket –, majd társai örömmel vették birtokba a felajánlott kincstári kellékeket. Így új gazdához került a becses bugyli, a számos alkalommal tiltott irományt rejtett

tarisznya, s az egyik még viszonylag jó állapotban maradt sapka is. A vidám vacsorának a kegyetlen hangosbemondóban felhangzott parancs vetett véget. Az őszinte szeretetben történt búcsúölelkezések egész életre felejthetetlen pillanatként vésődtek a szabaduló elítélt emlékébe. A megszokott fémes hanggal még egyszer utoljára bezárult a zárka ajtaja. A fiatal katszolgos felmászott ágyára, és boldogan tekintett a megszokott elszürkült mennyezetre. Örömteli révedésében meghallotta nevét a hangosbemondóban felsorolt másnapi szabadulók névsorában, majd meghatódottan hallgatta végig testvérei által neki küldött szabaduló-dalt. Miután a hangos zajláda elnémult, és az éj sötétje birtokba vette a zárkát, hosszú hálaadó fohászba kezdett.

BEZÁRULTAK A BÖRTÖN KAPUI Március havának első napjának ködös reggelén a halovány nap félszegen köszönt be a magas kék kerítés mögé. A hosszú épület fehérre festett fala mellett civil ruhába öltözött fiatal-emberek különös csoportja várakozott szabályos sorokban. Az ügyeletes fegyőr, egy magas termetű, bajuszos törzsőrmester kitartó alaposságával vizsgálta át az izgalomtól egyre feszültebbé vált szabaduló katszolgosok ruházatát, és lábuk elé helyezett csomagjait. Akik túljutottak a motozáson, azok arcán sem ernyedt el az izgatottságtól összehúzódott izom. A percek lassan teltek a fehér épület előtt várakozó fiatalemberek, és a fal másik oldalán a parancsnoki irodában, műbőrszékében feszengő alezredes számára. A tiszt nyugtalan tekintete, hol az asztalára helyezett telefonon, hol a hófehérre meszelt mennyezeten, hol pedig az iroda frissen mázolt ajtaján pihent meg. Az ügyeletes tiszthelyettes halkan kimondott vezényszavát követően az izgatottságát nehezen palástoló menetoszlop elindult az épület újrafestéstől csillogó ajtaja felé. A kinyílt ajtóban megjelent hadnagy megvárta, amíg minden szem reá figyel. A hangosan elmondott szabályismertetést – mely a vasútállomásra történő megérkezés szigorú szabályait ismer-tette, – az előtte felsorakozott elítéltek csendben hallgatták végig. Hatalmas megkönnyebbülést jelentett az izgatott hallgatóság számára az utoljára hallott parancsszó. A gyors teljesíteni akarásnak lendülete vitte a lábakat a börtönkapu irányába. Az őr kinyitotta a vaskaput, s a szabadság után áhítozott fiatalok egymás sarkát érve áthaladtak. A feszült arcizmok elernyedtek, és némelyikük arcán bátortalan mosoly jelent meg. A csillogó szemű fiatalok felléptek a sorompó előtt várakozó autóbuszra. Csupán egy, a büntetésének letöltéséből szabadult idős cigányember fordította vissza szomorú fejét. Az autóbusz elindult a vasútállomás irányába. A börtönparancsnok feszültsége nem engedett fel az eltelt idő alatt. Telefon csörrent, de nem a piros színű, amelyikről csupán rövid időre vette le tekintetét, hanem a fekete színű. A kapus őr jelentette, hogy a szabadulók rendben elhagyták a büntetés-végrehajtási intézet területét. Hangos kopogás után kinyílt a fehér ajtó, melyen a parancsnokhelyettes lépett be. A ritkuló hajú, alacsony termetű tiszt hivatalos jelentés helyett barátian kezet nyújtott felettesének, majd átnyújtotta a baljában tartott újságokat. Az alezredes visszaült műbőrszékébe, és gyors lapozgatás után mohon falta tágra nyitott szemével az újság hasábjaira nyomtatott sorokat. Az olvasottak hatására kissé oldódott a hajnal óta arcizmait összehúzó feszültsége. Megszólalt a piros telefon. A készülék fölé helyezte jobb kezét, de csupán a harmadik csengés után vette fel a kagylót. Állva jelentett az országos parancsnoknak az amnesztiával szabadult katonai szolgálatmegtagadók incidens nélküli eltávozásáról. Miután egyedül maradt ismételten kezébe vette az egyik országos napilapot, és lassan olvasni kezdte az újságcikket. Egy fiatal, bájos arcú újságírónő kereste fel előző nap a börtön parancsnokságát. A hölgy nem kis meglepetést okozott kurta szoknyájából elővillanó hosszú-combú lábával. Sem a parancsnok, sem

indokolatlanul felduzzadt létszámú kollegáiból álló csapata nem tudta levenni szemét a szokatlan látványtól, miközben a fiatal újságírót végigkalauzolták a börtön területén. Lelkesen mutattak meg minden érdekességet, mindaddig, amíg a szabaduló katszolgosokkal telt zárkákig nem értek. Elégedett arckifejezéssel olvasta az újságcikk sorait. Az újságírónő hosszan ecsetelte a szakszerűnek ítélt börtönvezetést, a tisztaságtól csillogó körletek látványát, a gazdagon felszerelt, kiváltságosok számára fenntartott szabadidős létesítmények sorát. Visszacsengtek interjújának mondatai, melyet a szolgálatmegtagadókról mondott az újságírónő hangrögzítőjére. A börtönparancsnok elismerően nyilatkozott a katonaságot elutasítók mintegy kilencven százalékát kitevő Jehova tanúi felekezet tagjairól. Azokról a fiatalemberekről, akik semmiféle rendzavarással nem nehezítették a börtön életét, akik kiváló, szorgos munkájukkal nagymértékben segítették az intézmény működését. Majd újraolvasta a maradék tíz százalékról mondottakat. Azokról a katolikus vallású fiatalokról, akik számtalan fegyelemsértést követtek el, akik az általuk vélt sérelmeik miatt tiltakoztak a Szabad Európa Rádiónál, és más külföldi emberjogi szervezeteknél. Szeme megakadt a fényképen, melyet az újságcikk hasábjai fogtak közre. A képen egy fiatal jehovistát látott, egy jámbor tekintetű fiút, aki szinte minden interjúba mondott mondatában Jehova királyságát dicsőítette. A Szentírás szavaival igazolta minden mondandóját. Említést tett a földi hatalmak esetlenségeiről, a közelgő vég jeleiről, s az Úr cselekedetéről a nem várt szabadulásuk kapcsán is. A parancsnok, miután elolvasta az újságcikket az iroda ablakán betévedt napfényben csillogó asztallapra helyezte a napilapot. Hátradőlt székében, és kikérte kollégájának véleményét az újságcikkről. Az őrnagy ellépett az ablak mellől, és baráti hangon közölte főnökét dicsérő mondatait. Időközben a busz megérkezett a vasútállomásra. Az arcizmaikat korábban feszessé tett feszültség egyetlen jele nélkül, önfeledt boldog mosollyal arcukon szálltak le a piros színre festett autóbuszról a szabadulók laza sorban egymásután. Csak miután az üressé vált jármű elkanyarodott a vasútállomás mellől, törtek felszínre az örömujjongás hangjai. Néhányan hangosan Jehovát dicsőítették, amíg mások a felszabadult boldogság mozdulataival ölelkeztek egymással, és megpróbálták felfogni szabadságuk valóra vált tényét. Az egyetlen katolikus vallású szabaduló – akinek még tizenöt hónap börtönbüntetése volt hátra kiszabott szabadságvesztéséből –, egy mélyről feltört sóhaj után határozott léptekkel állt be a vonatjegyet vásárló sorstársai sorába. A vonat monoton zakatolással robogott vidámmá lett utasaival a főváros irányába. A végállomás épületének egyik újságos standján a katolikus fiú felfigyelt egy facsipesszel a rozsdás rácsra erősített napilap nagybetűs címlapjára, melyen a „Ma nyílnak meg a börtön kapui” főcímet olvasta. Ameddig a nyugati határvárosba induló vonatra várt, elgondolkodott. Úgy vélekedett magában, hogy a börtön kapuja, mely azon a reggelen kinyílt előtte egyúttal be is zárult, a lelkiismeretükre hallgató katonaságelutasító testvérbarátai előtt, legalábbis egy bizonytalan időre.

KÖZÖSSÉGBE ZÁRVA – Egy út – mondtam halkan apámnak –, ez egy út, amin végig kell mennem! – Miért? – kérdezte elcsukló hangon. – Mert a másik út számomra járhatatlan. – válaszoltam! Hallgattunk. A csendben figyeltem a tekintetét, mely lassan átsiklott fejem felett, s a falon függő feszületen pihent meg. Mire gondolt akkor? – Nem tudom. Bizonyára nem értett meg. Talán féltett. Talán csak nem akart szégyenkezni miattam. Nem tudott meggyőzni. A másik út, melyen oly sokan masíroztak, valahogy távolinak tűnt, furcsán idegennek, melyet nem akartam megismerni. Így egyszerűen csak haladtam tovább megkezdett utamon egyenesen. Mentem előre, nem tekintettem hátra, s acélajtók záródtak be mögöttem. A hitem adott erőt és a tudat, hogy a nehéznek ígérkező úton nem leszek egyedül. Persze az acélajtók mögött az emberfia semmiben sem lehetett bizonyos. Hátranézni nem volt szabad, csak menni előre szegezett fejjel. A homályosnak tűnt jövőben csupán egyetlen biztos pont látszott: az, Aki sohasem hagyja magára fiait. Erős hittel álltam bíráim elé. Elítéltek a nép nevében. Ártatlanul bűnössé váltam. Kezemre bilincs került, mégis boldog érzéssel szívemben haladtam cellám felé. Néhányan a rosszfiúk, a bebukott balekok közül megcsodálták a belőlem sugárzó hit erejét. Nem kellett vonaljegyet váltanom arra a buszra, amely új „otthonomhoz” szállított. Az utazás örömébe egyfajta izgatott kíváncsiság is vegyült. Az égig érő kék kerítés mögött ezernyi titok várt reám. Az első öt „titok” két lábon jött felém rabruhában. – Isten hozott közénk! – köszöntöttek. A köszöntésüknek már akkor érezhetően hatalmas súlya volt. Ezer napra szóló és mindennap megújulni tudó folytonos adni akarásnak mérhetetlen súlya. A sorstársi ölelések pedig egy teljes életre szóló baráti kötelékek kezdetét jelentették. Befogadott a közösség, melyet BKV-nak neveztek. Hamar megértettem, hogy Baracskán Katolikusnak lenni mennyire komoly Vállalkozás. A napok múlásával megkezdtem az ezernyi titok felfedezését. A kerítésen belüli sajátos világ megannyi veszélyt, csapdát, de ugyanakkor számtalan lehetőséget is rejtett. Lehetőséget például, hogy az ott töltött időt ne csak túléljem, hanem igazán meg is éljem. Az oly kedves dalnak a szövege, melyet annyiszor énekeltem tiszta szívből, ott életre kelt. Valóban megkötöttük magunkat baráti kötéllel, testvéri közösség megtartó erejével! Szabadulásom idején közel ezer börtönben töltött napot tudhattam magam mögött, közel ezer közösségben is töltött napot élhettem meg. Olykor magányosan, de nem elhagyatottan teltek azok a napok. A fogda magányában is ott volt bennem a tudat, hogy reggel és este az étkezőbe vonuló állományokban egy-egy testvér szeretettel gondol rám elhaladtában. Az ilyen-olyan események történetei valahogy megőrződtek emlékeimben. A közösség ereje megmutatkozott minden egyes nap. Sőt, előfordult, hogy egy nap többször is. Adtam mindazt, amit adhattam. S kaptam, sokszorosan többet kaptam testvéreimtől. A fiúk, ha letelt

bebörtönözésüknek ideje, csendben elmentek, viszont minden behívási alkalommal jöttek újak, így velük tovább élt a közösség. Gyorsan pergett a homok a történelem homokórájában. Meg-történt az úgynevezett rendszerváltás. Új idők, más idők jöttek, s vele a börtönök kapui is bezárultak a katonaságot elutasítók előtt. – Egy út volt csupán. – mondom halkan magamnak –, egy út volt csupán, amin végigmentem, amin végi mentünk. Rozsda marja tán már a bilincseket, amelyek kezünket szorították. Tovább pereg a homok, tovább írják a történelem lapjait, de valami továbbra is közösségbe zár minket.

EGY FEHÉR GALAMB, AVAGY Z. ÚTJA Egy fehér galamb ült széttárt karjára. Mindennap rátalált a madárra, a több tucatnyi tollas közül, és a hófehér galamb is szívesen időzött a fiú karján. Z., életének azon napjaiban ott élt a templom kupolája alatt. Jól érezte magát a szelíd madarak között. Akadtak, akik segítették őt, s akadtak, akik nem értették különös tettét. Ő ott élt, napokon, heteken át, békességben a szelíd állatokkal, mindaddig, amíg bírta… Egyesek szerint Z. olyan volt, mint a többi kortársa. Mások szerint Z. nem volt olyan, mint a többi kortársa. Z., ahogyan a többi férfiú, két út közül választhatott. Az egyik út, szélesnek, és egyenesnek mutatta magát. Z., nézte az utat, melyen sokan haladtak. Az út megalkuvásokat követelő elvárásokkal volt kövezve, melyet olyan fehér színű műanyag csillagok díszítettek. A másik út, keskenynek, és rögösnek mutatta magát. Z., nézte az utat, melyen csupán néhányan haladtak. Az út a lelkek tiszta szabadságával volt kövezve, melyet kemény vasrácsok díszítettek. Z., a keskeny út mentén a keszekusza vad bozótosban vágott utat magának. Haladt előre, mindaddig, amíg bírta… Z. nem nézi már önmaga előtt az utat, teste megpihent a földben. A fehér galamb is eltűnt, a templom kupolája alól a végtelenbe repült.

KÓSZA GONDOLATOK Az író letette tollát. Felállt asztala mögül, és szétnézett. Éjszaka volt, Csendes, sötét, nyári éjszaka. Megmozgatta elgémberedett lábát, és elsétált az ablakig. Kinézett, de a végtelen feketeségben csupán a felhők mögé bújt csillagok halvány fényét látta. Óvatos mozdulattal ült vissza székére, miközben a hálószobákban rekedt halk szuszogásokat hallgatta, majd kezébe vette, és olvasni kezdte a papírra vetett gondolatait. A kósza gondolatokat, melyek a néhány napja volt évfordulós találkozó kapcsán törtek felszínre múltba tévedt emlékeiből. Az átélt történések képsorai, mint vetítőben a film játszódtak le előtte. A gyorsan pergő képekből, az eltelt órák alatt tollal írt betűk maradtak az asztali lámpa fényétől megvilágított papírlapon. – Harminc éve kezdődött,… – állt a papíroson, majd folytatta az áthúzott szavak után írt mondat olvasását – …amikor az első szelíd magatartást szabadságvesztéssel büntette a hatalom. A kommunista érában, egy különös közösséget teremtő tíz év mozgalmas börtöntörténéseinek feketefehérré fakult képeit láthatja a látni tudó olvasó. A füstös börtöncellák falai közé zárt férfiúkat baráttá kovácsolta az idő. Az arcokon mindig fellelt mosolygó szemek csillogásai üzentek, s üzennek mindaddig, amíg lesznek, akik azt megértik. Egy ezüstszín könyvben nevek, és dátumokhoz kötött történések mesélnek. A mesék letartóztatási, tárgyalási és börtön eseményekről, valamint a hosszú évtized alatt vállalt börtönsorsokról, a meg-próbáltatásokról, és az egymásért vállalt kiállásokról szólnak. A dokumentum leírások mellett szépírói szavak segítenek láttatni a nevekhez, rabszámokhoz tartozó arcokat. Látható a vállalt, és hittel végigélt vállalkozásokban a szeretet győzelme, s az egyéni diadalokban rejtve a hatalom bukása is. A kötet dokumentum az útókor számára, bizonyíték, hogy lehetett bátran nemet mondani, és az el nem némított lelkiismerettel vállalkozni a közösségben jézusinak mondott szelíd magatartásra. A névsorban Homokemberek kereszt, és becenevei olvashatók: – Jóska, István, Jocó, Imi, Miklós, Gábor, Béci, Gyusza, Lici, Jani, Habci, Józsi, Jancsi, Szevi, Tanci, Géza, Petya, Gyuri, Barna, Imre, Józsi, Zsolt, és Pisti –, akikről harminc év múltán, a „Régi dicsőségünk” című közösségi írás emlékezett meg. Az írásért a köszönet szavai szóljanak, de halkan megjegyzendő, hogy a múlt tettei a szereplők számára nem dicsőség, csupán egy-egy vállalásnak mondott lelkiismereti döntés következménye. A döntésért pedig nincsen szükség pódiumra ráncigálásra, sem tapsra. Még mindig furcsa a szégyenlős elfordulás, és egy-egy beszélgetés alkalmával a hírtelen témaváltás. De jólesik nekik egy őszinte mosoly, annak jelentését jól ismerik. Jól esett egy papírra vetett gondolat: „Köszönöm, hogy ti vagytok a magyar kereszténység ezeréves történetében az első és ez ideig egyetlen közösség, mely bizonyságot tett arról, hogy Ő Nem az a véres Isten, az a véres Isten nincsen. Kard ha csörren, vér ha csobban, csak az ember vétkes abban.” A költő örökérvényű szavai voltak az utolsó, papírra írt mondat az író kósza gondolataiból. Miután

letette kezéből a papírlapot, és az órájára pillantott, látta, hogy egy új nap első percei kezdődtek. A sötétségnek néhány óra múltán a felkelő napnak fénye vet majd végett. Mielőtt az asztali lámpa kikapcsoló gombjához nyúlt volna, elgondolkodott az idő múlásán. Arra gondolt, hogy a jövő már elkezdődött. Valami elkezdődött éppen harminc éve.