1
HÉRAKLEITOSZ, A „HOMÁLYOS” BÖLCS Az epheszoszi Hérakleitosz királyi családból származott, de az uralkodást öccsének engedte át mért a tudomány inkább érdekelte, mint a hatalom gyakorlása. Milyen tudomány érdekelte? Hérakleitosz mindennek a végsı okát kutatta, a világ keletkezésének titkát akarta megfejteni. Hiszen megfejtette azt a vallás, amikor az isteneket nevezte a világ teremtıinek, de ez a magyarázat Hérakleitoszt nem elégítette ki. Nem fogadta el a többi bölcs világmagyarázatát sem. Elıször is minden téves, félrevezetı hitet, hamis magyarázatot el kell vetni. Kezdjünk elölrıl mindent! A világ nem állapot, hanem történés: minden változik, születik, felnı és elhal, létrejön és elpusztul, tehát mint a gondolat, amely villámfény módjára az agyat megvilágítja a világ ıstőzbıl keletkezett. Hérakleitosz ki is mondja a tételt: - Ezt a világot pedig sem isten, sem ember nem alkotta, hanem az örökké élı tőz volt mindig, létezik, s lesz mindenkor, ez föllángol, és elhamvad mérték szerint. A tőz örök anyagcsere, hatóerı, amely az anyagot élteti. És ahogy az égı tőz mozgás, Úgy az anyag is örökös mozgásban van. A szem és a fül rossz tanú, ezt nem érzékeli, de a lélek - felfogja. Milyen mozgásra, változásra gondol az epheszoszi bölcs? Hérakleitosz költıi képpel felel erre a kérdésre: - Ugyanabba a folyóba kétszer nem léphetsz, mert más és más víz folyik benne alá. ("Pantha rei") Ilyen folyam az idı is, annak sem térnek vissza a percei: ami elmúlt, elmúlt. De ha minden mozgásban van, az egész világ folyton változik, mégpedig a tőz módjára, akkor az ellentét szüli az összhangot, ahogy Hérakleitosz írja: - Nincsen összhang éles és tompa nélkül, élılény sincs a hím és a nıstény ellentéte nélkül, Amikor az epheszoszi bölcs mindezt felfedezte, nagy örömmel ment az emberek közé, és kezdte hirdetni eszméit. Mekkora volt a csalódása, amikor ezeket a számára olyan világos gondolatokat a kortársak nem értették meg! Sıt, amikor újra meg újra magyarázta, majd írásba foglalta tanítását, elnevezték homályosnak, ahelyett hogy magukat tartották volna ostobáknak. Annyira elterjedt a híre a homályos tanításnak, hogy Dárius perzsa király magát a bölcset kérte fel; magyarázza meg neki, mi az értelme a tanításának. Hiába hívták az athéniek is, Hérakleitosz hozzájuk se ment el, és már Epheszoszban sem magyarázta tanítását, mert a kortársak ıt homályosnak vélték, ı pedig kortársait ostobáknak tartotta.
DÉMOKRITOSZ, AZ ATOM KUTATÓJA Kitőnı mesterétıl, Leukipposztól hallott Démokritosz az atomokról, ezekrıl a kicsiny részecskékrıl, amelyek tovább nem bonthatók. Amit hallott, jól eszébe véste, és ezen az alapon magyarázta meg a világ keletkezését és fennmaradását. Eszerint a világ két részbıl áll: üres térbıl és tömör testbıl. A test részecskékre bontható, s ezek a részecskék, vagyis atomok, örök életőek és oszthatatlanok. De hát ha az atomok egyformák, hogyan magyarázzuk a világ sokféleségét? A világ sokféleségét . az magyarázza meg, hogy az atomok nagysága és súlya különbözik. Számuk éppúgy végtelen, mint az alakoknak a száma. Ezért aztán a dolgok összes tulajdonsága az atomok nagyságától, súlyától és egymáshoz való kapcsolatától függ. Minden dolgot az atomok összekapcsolódása teremt meg, és minden dolog az atomok szétbomlása következtében szőnik meg. Mivel magyarázzuk a mozgást? Démokritosz ezt az atomok súlyával teszi: a súlyosabb a könnyebbre esik, s ezáltal folyamatos mozgás keletkezik. Ez a mozgás összehozza az egyenlı súlyú atomokat, ezek elvegyülnek egymással. De hát az emberi lélek? Démokritosz szerint ez is anyagi, atomokból áll, de a lehetı legfinomabb részecskékbıl. A lélek anyaga a tőz, s az élteti a testet. Minden lelki tevékenységnek megvan a székhelye: a gondolkodásé az agy, a haragé a szív, és a vágyaké a máj. Vajon megismerheti-e az ember az igazságot?
ókori görög kultúrtörténet
2
Az atomista bölcs nem hisz az érzékszerveknek - azok bizony becsapják az embert! Annál inkább bízik a gondolkodásban, ez ellenırzi és módosítja az ismeretet, amit az érzékszervek nyújtanak.
A HITETLEN PROTAGORASZ Mennyire lelkesedtek a tanítványok Démokritoszért! Ki ne hitte volna közülük, hogy a világ is, az ember is atomokból, parányi részecskékbıl áll? Mégis akadt köztük hitetlen, és éppen az egyik legkedvesebb tanítvány, az Abdérából származó Protagorasz. İ fordult szembe a mesterrel, s nemcsak vele, hanem mindazokkal, akik a világot a természet megismerése útján magyarázták. De hát akkor mibıl induljon ki a bölcs, aki a Világot s benne az embert magyarázza? Mi a dolgok mértéke? Prótagorasz így felelt erre a kérdésre Minden dolognak mértéke az ember; a létezık létének és a nemlétezık nemlétének. Nem egy ember, tehát az egyén áll itt a középpontban, ahogy sokan képzelték, hanem az ember. Mindenki másképpen lát és érzékel, de beszéd útján a közösség értekezik egymással, Így aztán együtt alakítják ki elképzelésüket a világról. Együtt alkotják a törvényeket is, s ezek a legfontosabbak az emberek életében, nem pedig a természet. Hiszen a természet, a külsı világ nem is létezik másképpen, mint az ember tudatában visszatükrözıdve. Prótagorasz városról városra járt, mindenütt hirdette tanítását, és nemcsak filozófiát oktatott, hanem különbözı más ismereteket is. Nyelvtani elıadásai híresek voltak, sokan látogatták szónoki iskoláját is. De hát Prótagorasz mindezt nem tehette ingyen; az ı iskolájában tandíjat kellett fizetni. Szofistának, tehát tudósnak nevezte . magát, s amit tudott, pénzért adta tovább. De szívesen fizették meg a mestert, mert sokat tudott, és eredményesen tanított. Sokan szemére vetették, hogy tanítással tízszer annyit keresett, mint Pheidiasz a szobraival, de ı csak nevetett az irigyein. Jól tudta, hogy tanítványai a törvényszéken, a politikai életben és másutt kamatoztatják, amit tıle tanultak, tehát ı csak egy töredékét veszi el annak, amit mások a tıle szerzett tudással keresnek. Hiszen beszélhettek az irigyek, ezután a többi tanító is szofistának nevezte magát, s mindegyik tandíjat szedett az iskolájában. Ez ellen semmit se tehettek a szofisták ellenségei, de várták, egyre csak várták a leszámolás napját. Nem is vártak hiába! Prótagorasz végre egyik munkájában az istenekrıl írt, s most már ellenségei istentelenséggel, ateizmussal vádolhatták. Protagorasz azt írta: - Az istenekrıl meg nem mondhatom, vajon léteznek-e, vagy nem léteznek. Az egész dolog homályos, s az emberi élet rövid ennek felkutatására. Milyen vakmerıség! A bölcs kétségbe vonja az istenek létezését? Ez nem maradhat bosszulatlan. Nem is marad: Prótagorasz könyveit az athéni piacon nyilvánosan elégetik, ez az elsı elrettentı példája az emberi szellem üldözésének. Prótagorasz évtizedeken át tanította, nevelte nemcsak az ifjúságot, hanem a felnıtteket is, s most menekülnie kell Athénból. Hajóra száll, Szicília felé hajózik. Nagy vihar tör ki, a legénység fejvesztve rohan a kötelekhez, a hajó táncol a felkorbácsolt hullámokon: a szofista pedig verset idéz, Euripidész vihart bemutató versét szavalja. A tenger elnyeli a hajót, de a költı szava mindvégig hirdeti: az ember több a természetnél.
ókori görög kultúrtörténet
3
SZÓKRATÉSZ, AZ ATHÉNI POLGÁR Minden görög bölcs sokat utazott, sokan a fél Világot is bejárták, egyedül Szókratész nem hagyta el szülıvárosát, szinte ki sem mozdult Athénból. Ha mégis elhagyta, csak azért tette, hogy a közösséget szolgálja. Harcolt a városért mint katona, szolgálta a várost mint polgári küldöttség tagja. Mások könyveket írtak, s ezekbıl sok töredék maradt az utókorra, Szókratész sohasem irt, ı élıszóval tanított, példájával nevelt. Szókratész egyszerő szülıktıl származott: apja szobrász, anyja bába volt. Elıször apja mesterségét folytatta, követ faragott, majd szobrot készített. „Kıbıl szobrot, amely embert ábrázol Milyen nehéz munka ezt Mennyit fárad a szobrász, míg a kı hasonlítani kezd az emberhez! De hiszen a legtöbb ember olyan, mint a kıdarab, s ı maga nem is törıdik vele, élete végéig faragatlan kı marad. Mit kell hát tenni? Mint a követ, addig faragni az embert, amíg öntudatos, jellemes férfiúvá válik. Ezen az úton kell hát járnom - gondolta az ifjú szobrász. - De vajon anyám mesterségébıl nem kell-e tanulnom? A gondos és szigorú bába nem tanít-e valamire? Ahogy a bába a szülést megindítja és megszünteti, úgy kell nekem is a lélek vajúdását irányítanom. A bába a szülı nık vajúdását, én meg az ifjak lelkének szorongását szüntetem meg. Nem tanítok, nem magyarázok, hanem a gondolat születését könnyítem meg, anyám mesterségét folytatom, bábáskodni fogok.” Szókratész apja mesterségét folytatta, amikor embert faragott az athéni ifjakból, s anyjáét, amikor kérdéseivel addig szorította ıket, míg megszülték, megfogalmazták a helyes megoldást. Talált tanítványt az athéni utcán, a köztéren, bárkivel szóba állt, a fiatalokat pedig szívesen megszólította, és beszélgetésre hívta. Amikor az ifjú Xenophón éppen a piacra sietett, Szókratész megállította. - Hol vásárolod meg, amire szükséged van? - A piacon - válaszolta Xenophén. . - Hát azt hol tanítják, miképpen kell becsületes embernek lenni? - Azt bizony nem tudom. - Jöjj hát hozzám, én megtanítalak rá! Xenophón el is ment, sokat tanult Szókratésztól, s a tanítást fel is jegyezte. De hát a piacon fizetni kell a zöldségért, a szofisták iskolájában pedig a tudományért. Vajon mit fizetnek Szókratész tanítványai? İk bizony semmit se fizetnek, a mester nem fogad el pénzt a tanításért. Mennyire szerették a barátai! De hiszen szerethették is, mert Szókratész minden idejét nekik áldozta, egész napját tanítással töltötte. Amikor pedig Athén háborúba keveredett, barátaival együtt vett részt a hadjáratokban, s ezekben is kitőnt bátorságával, és még inkább önfeláldozásával. Errıl Agathón lakomáján egyik barátja, Alkibiadész így beszélt; - Amikor Poteidaia mellett hadakoztunk, Szókratész mindenkinél jobban elviselte a fáradalmakat. Ha koplalni kellett, zúgolódás nélkül tőrte, de a lakomán vidáman evett-ivott velünk, jól bírta a bort: sohasem láttuk részegen. Amikor nagy hideg volt, erısen fagyott, senki se ment ki szívesen. Szókratész ilyenkor sem öltözött fel jobban, mint máskor, és a szabadban töltötte az idıt, a többiek csak bámulták, ugyan hogy bírja a hideget, ami a csontig hatolt. Egyszer pedig mi történt! Szólnak nekem a katonák, hogy Szókratész hajnal óta nem mozdul a helyérıl, elrévülten áll, s ha kérdik, nem felel. Nem zavartuk, s hát másnap hajnalig ott állt, mert gondolkodott, egyre csak töprengett, Úgy látszik, hogy a gondolat, amely után lelkében kutatott, nem akart
SZÓKRATÉSZ CSALÁDI ÉLETE Hány tréfás történet szól a nagy bölcs családi életérıl! Milyen sok anekdotát költöttek Xanthippéról, a házsártos feleségrıl, és Szókratészról, a türelmes férjtıl! De vajon kik és miért költötték ezeket? A hétköznapi emberek, akik nem értették a bölcs és barátai párbeszédét, csak azt látták, hogy Szókratész pénzkeresı foglalkozás helyett az utcán, a téren beszélget, már csak azért is belekötöttek, mert ez a foglalkozás eltért az övéktıl. Saját üres életüket próbálták igazolni, amikor a nagy bölcsrıl tréfás históriákat költöttek, és nevetségessé próbálták tenni. Hiszen való igaz, Xanthippénak volt oka a neheztelésre, mert férje a háztartás gondját egészen ráhagyta. De vajon Szókratész tehetett-e róla, hogy olykor az ebédfızés is gondot okozott, vagy inkább a közösség, amely nem támogatta a bölcset, aki annyit tett érte? Xanthippé házsártos természetérıl Szókratész barátai is szóltak, de a mester mindig megvédte feleségét, legalábbis a maga sajátos módján. E alkalommal Alkibiadész azt kérdezte tıle: Miért tőröd Xanthippé kiáltozását, folytonos zsörtölıdését? - Hát te nem viseled el libáid gágogását? - De a liba tojást, tollat és kislibát ad nekem! ókori görög kultúrtörténet
4 - Nohát - mondta erre Szókratész -‚ Xanthippé pedig gyerekeket ad nekem. Hiszen hacsak a barátok szóltak volna! Csak a polgárok gúnyolódtak volna! De Szókratész gyermekei is nehezen viselték el anyjuk házsártos természetét, s egyszer a legidısebb fiú, Lamproklész, valósággal fellázadt édesanyja ellen. Szókratész a maga módján, bábáskodással nevelte fiait is. Kérdéseivel addig ostromolta ıket, míg ık maguk felfedezték, merre vezet a helyes út. Lamproklészt is magához szólította, és ezt kérdezte tıle: - Tudod-e, fiam, kit hívnak hálátlannak? Lamproklész így felelt: - Hálátlan az, aki jótéteményben részesül, s bár módjában állna, mégsem viszonozza a jótettet. - Tehát a hálátlanság igazságtalanság? - Úgy van. - Akkor minél nagyobb a jótétemény, nyilván annál igazságtalanabbak vagyunk, ha nem háláljuk meg. De hát ki részesült nagyobb jótéteményben, mint édesanyja részérıl a gyerek? Az édesanya nagy szenvedéssel hordozza, megszüli, táplálja és gondozza gyerekét. Amikor az még nem tud beszélni, aggódva találgatja: Vajon mije fáj? Bizony, nem tudhatja, lesz-e része egykor a gyerek hálájában. Késıbb maga tanítja, majd derék mesterekre bízza, s mindenképpen arra törekszik, hogy a gyerekbıl minél derekabb ifjú váljék. - Jó, jó - vágott közbe Lamproklész -‚ de édesanyámnak nehéz a természete. Olyan gorombán szól hozzám, hogy bizony nem szívesen hallgatom. - De te jól tudod: anyád ezt azzal a szándékkal mondja, hogy javadra váljék. Vagy azt hiszed, hogy az édesanyád rosszindulattal viseltetik irántad? - Ó, ezt nem gondolom!
SZÓKRATÉSZ A BÖRTÖNBEN Amikor a halálos ítéletet meghozták, Szókratész még egy beszédet mondott. Ebben a beszédben újra bizonyságot tett erkölcsi bátorságától és fennkölt gondolkodásáról. Azt mondta bíráknak: - Sírás, jajveszékelés és könyörgés helyett a halált választom. Mert a háborúban, a csatában is kikerülheti az ember a halált, ha fegyverét elhajítja és könyörög, de ez nem méltó bátor férfihoz. Hiszen nem nehéz megmenekülni a haláltól, sokkal nehezebb megmenekülni a bőntıl, mert ez a halálnál is gyorsabban fut. Ezért engem, aki lassú járású ás öreg vagyok, a lassabban futó ellenség ért utol, azokat pedig, akik engem vádolnak, a gyorsabban futó ellenség: a gonoszság. Én úgy távozom innen, mint akit ti halálos ítélettel marasztaltatok el, ık pedig Úgy, mint akiket az igazság marasztalt el gonoszságok és törvénysértésük miatt. Gondoljátok meg, ó, bírák, hogy a jó emberrel nem történhetik rossz sem életében, sem halálában. Nekem is jobb most már ez így: meghalok, és megszabadulok a bajoktól. Ezért nem is haragszom nagyon azokra, akik megvádoltak, és azokra, akik elítéltek. De ideje már, hogy távozzunk. Én halni indulok, ti élni: de hogy kettınk közül melyik megy jobb sors elé, azt csak az isten tudja... De messze van odáig! Szókratészt börtönébe kísérik, de az ítélet végrehajtására csak akkor kerülhet sor, amikor a szent hajó Déloszból visszaérkezik. Hány nap, hány hét az élet? Ki tudja? Mindenki más kínok, szorongások között töltené napjait, csak Szókratész nyugodt, derős, napjait azzal múlatja, hogy barátaival beszélget. De ezek a barátok nem is nyugodtak, nem is derősek, mind azon törik a fejüket, hogyan lehetne Szókratészt a börtönbıl megszöktetni. Végül azt határozzák, hogy lefizetik az ıröket, bármelyikük szívesen feláldozza akár egész vagyonát is erre a célra. Nem is kell ehhez vagyon, az ırök kevéssel beérik, inkább az a kérdés: hajlandó-e Szókratész megszökni? Kedves tanítványa, Kritón iparkodik erre rábeszélni. Az idı sürget, a hírek szerint már közeledik a hajó Délosz felıl. Érkezése a halált jelenti, ezt meg kell elızni mindenáron! Kritón ezt mondja Szókratésznak; - Engedelmeskedj nekem, és mentsd meg magad! Hiszen ha meghalnál, nemcsak olyan barátot veszitek el, amilyent soha többé nem találok, hanem olyan hírbe is keveredem, hogy nem akartalak megmenteni, holott pénzáldozattal megtehettem volna. Márpedig nincs is sok pénzre szükség, különben többi barátod is szívesen összeadja a vesztegetésre szánt összeget. Ha a börtönt elhagyod, bárhol szívesen látnak majd, barátaim gondoskodnak rólad és családodról. És a család hiszen már azért is életben kell maradnod, hogy fiaidról mindvégig gondoskodj! Tehát barátaid jó híre, fiaid jövıje azt kívánja, hogy még ma éjszaka elhagyd a börtönt, és innen elmenekülj! Hallgass rám, és ne cselekedj másképp! Szókratész most is vitába száll tanítványával, mint oly sokszor, és kérdéseivel hozza zavarba Kritónt. - Vajon szabad-e igazságtalanságra igazságtalansággal válaszolnunk ?. - kérdi tıle. - Úgy látszik, hogy nem. Szabad-e gonoszat szenvedve gonosztettel felelni, ahogy a tömeg vallja? - Semmiképpen sem. - Tehát nem szabad az igazságtalanságot igazságtalansággal visszafizetnünk, és nem tehetünk rosszat egyetlen embertársunkkal sem, bármennyit szenvedünk is tıle. Mármost mi következik ebbıl? Ha megszökném a börtönbıl, igazságtalanságot követnék el a törvényekkel szemben. Ezek a törvények így szólhatnának hozzam: mi hoztunk a világra, mi tanítottunk és neveltünk, részt juttattunk neked mindabból a jóból, amibıl csak tudtunk, és neked is megengedtük, mint bárki másnak, hogy vagyonoddal oda költözz, ahová akarsz. De aki itt marad, pedig tudja, miképpen ítélünk, hogyan irányítjuk a várost, az már engedelmeskedni tartozik, ha nem teszi, háromszorosan is igazságtalanságot követ el. Elıször is: nem engedelmeskedik nekünk, pedig mi vagyunk a szülei; másodszor: holott mi neveltük fel; harmadszor nem próbál meggyızni róla, hogy valamit helytelenül rendelünk el, pedig vagy engedelmeskednie vagy vitatkoznia kell. Mármost mit mondjunk erre, ó, Kritón? Igazuk van-e a törvényeknek? - Igazuk van, Szókratész ókori görög kultúrtörténet
5
SZÓKRATÉSZ HALÁLA Szókratész nem szökött el a börtönbıl, nem sértette meg a törvényeket, amelyek felnevelték. A börtönben virradt rá az utolsó nap: tanítványai ott ültek körülötte. A halál közeledése mindenkit rémülettel töltött el, egyedül Szókratész volt nyugodt és derült. Amikor látta, hogy barátai nem mernek megszólalni, azt mondta nekik: - Kérdezzetek hát valamit! Beszélgessünk, ahogy máskor szoktunk. De Szimmiasz tiltakozott ez ellen; - Bizonyosan terhedre lennénk, ha most kérdésekét tennénk fel. - Ó, jaj, kedves Szimmiasz! Hát még titeket se tudlak meggyızni róla, hogy ezt a mostani esetet nem tartom bajnak? Most már attól félek, hogy jóstehetség dolgában nem tudok versenyezni a hattyúval, amely éppen akkor szól legszebben, amikor a halálát érzi. Ilyenkor nem a halálát siratja, mint sokan hiszik, hanem boldogságában énekel. Én is a hattyúk társa vagyok, és éppen olyan szívesen válok meg az élettıl, mint ık. Kérdezzetek hát kedvetek szerint! Megindult a beszélgetés, de nemsokára Kritón félbeszakította: - Az az ember, akinek a méregpoharat kell nyújtania, arra kér, hogy minél kevesebbet beszélj. Beszélgetés közben az ember nagyon felmelegszik, s bizony aki így viselkedik, kétszer-háromszor is kénytelen inni. - Ne törıdj vele! - mondta Szókratész. - Ó, csak végezze a maga dolgát, mégpedig Úgy, hogy ha kell, kétszer vagy háromszor is adhasson inni. - Tudtam án, hogy így fogsz válaszolni -- mondta Kritón -‚ de hát ez a törvényszolga folyvást unszolt. Szókratész pedig az utolsó beszélgetés alkalmával a lélek halhatatlanságáról szólt. Szavait így fejezte be: - Jó reménységgel lehet lelkét illetıen minden olyan ember, aki életében a test gyönyöreivel és ékesítésével semmit sem törıdött, s úgy gondolta, hogy ezek csak több bajt hoznak magukkal. A tanulással fáradozott, ás a lelkét ékesítette mértékletességgel, igazságossággal, bátorsággal, szabadsággal ás igazsággal. Ilyen lélekkel várja az alvilágba, a Hadészba utazást, amikor a végzet szólítja. Ti is, kedves barátaim, egyenként útnak indultok majd, engem azonban már most hív a végzet, s itt van az ideje, hogy fürdeni menjek. Azt hiszem, jobb, ha megfürdöm, s úgy iszom ki a mérget, mert így nem adok dolgot az asszonyoknak, hogy holttestemet mossák. Ezután a benyílóba ment, tanítványai pedig magukra maradtak. A lélek halhatatlanságáról beszélgettek, aztán az ıket ért szerencsétlenségen búslakodtak, mert mindnyájan úgy érezték, mintha édesapjuktól fosztották volna meg ıket, s egész hátralevı életüket árvaságban töltenék. Fürdés után Szókratész ismét a tanítványok közé telepedett, majd elbúcsúzott feleségétıl, gyermekeirıl, és hazaküldte ıket. Senki se mozdult. Kritón azt mondta: - A nap a hegyek fölött van, még nem bukott le. Mások csak késıre isszák ki a mérget a felszólítás után, elıbb lakomáznak ás iddogálnak is jócskán, nem sietnek el azok körébıl, akiket szeretnek. Tehát ne siess, van még idı. Szókratész erre így felelt: - Így azok cselekszenek, akik azt hiszik, hogy ezzel nyernek valamit. Én azonban nem cselekszem így, mert semmit se nyerek vele, ha a mérget egy kevéssel késıbb iszom meg, csak annyit, hogy nevetségessé válok önmagam elıtt, amiért annyira ragaszkodom az élethez, és akkor fukarkodom vele, amikor már nincs is. Indulj hát, Kritón, fogadj szót, és ne tégy másképp. Kritón ekkor intett a mellette álló fiúnak, az meg kiment, s egy idı múlva bevezette a törvényszolgát, aki egy csészében magával hozta a mérget. - Hát, derék barátom - fordult hozzá Szókratész -‚ mármost mondd meg: mit kell tennem? - Semmi egyebet, csak idd ki a mérget, aztán járkálj, amíg a lábad el nem nehezedik, Akkor feküdj le, így magától is hat. Ezekkel a szavakkal átnyújtotta Szókratésznak, ı meg átvette. A keze nem remegett, az arcán semmi változást nem lehetett látni, megırizte derült arckifejezését. Ezután az istenekhez fohászkodott, hogy elköltözése szerencsés legyen, és szájához emelte a csészét. Nyugodtan, könnyedén kiitta az utolsó cseppig. Amikor a barátok ezt látták, mindnyájan sírva fakadtak. Phaidrosz elfedte arcát, s nem is Szókratészt, hanem önmagát siratta, amiért ilyen barátot vészítctt el, Kritón félreállt, úgy sírt, Apollodórosz pedig sőrő könnyeket hullatott, s közben méltatlankodott. Szókratész így szólt hozzájuk: - Mit mőveltek, ti különös emberek? Hiszen azért küldtem el az asszonyokat, hogyne siránkozzanak itt, mert hiszen csendben kell meghalni. Maradjatok hát nyugodtak, vegyetek erıt magatokon. A barátok erre elszégyellték magukat, ás visszafojtották a sírást. Szókratész pedig egy ideig járkált, aztán hanyatt feküdt. Így halt meg a nagy bölcs, halálával is példát mutatva barátainak és az utókornak. Utolsó napjairól, haláláról kedves barátja és tanítványa, Phaidrosz emlékezett meg, s megemlékezését ilyen szavakkal fejezte be: - Íme, ez volta vége a mi barátunknak, annak a férfiúnak, akirıl elmondhatjuk, hogy mindazok között, akiket akkor ismertünk, a legderekabb volt, és máskülönben is a legbölcsebb ás legigazságosabb.
ókori görög kultúrtörténet
6
PLATÓN, A HŐ BARÁT Húszéves volt Platón, amikor Szókratészt megismerte, s az elsı beszélgetéstıl fogva nem tágított többé mellıle, nyolc éven át beszélgethetett mesterével, s hallgathatta a másokkal folytatott beszélgetéseket. Ezalatt annyira elsajátította, magáévá tette Szókratész gondolatait és érzéseit, hogy el sem tudta választani a Saját gondolat- és érzésvilágától. Bizony, aki a párbeszédeket (a dialógusokat). Olvassa, amelyekben mestere tanításait megörökítette, nehezen tudná megmondani, mikor szól hozzánk Szókratész, és mikor beszél Platón. Amikor Szókratész a börtönben beszélgetett barátaival, Platón nem volt köztük. Súlyos betegen feküdt, s csak barátainak szavaiból szerzett tudomást az eseményekrıl. Amikor megismerte, nem valamiféle siránkozás vett erıt rajta, hanem Szókratész barátjához méltó kétely kezdte gyötörni: lehetséges-e, hogy az igazságtalanság legyızze az igazságot? Mi az igazi oka Szókratész halálának? Hogyan lehet küzdeni az ilyen igazságtalan ítéletek ellen? Ezeken a kérdéseken kezd töprengeni a mester halála után, s ez a töprengés egész életén át elkíséri, bölcselkedését nagymértékben irányítja. Nem mint kétely, hanem mint célkitőzés: Platón olyan világot kíván teremteni, amely az igazság uralmát, gyızelmét mindenkor biztosítja, s az igazságtalanságot megszünteti. De most, Szókratész halála után, már a barátokat fenyegeti a veszedelem: Platónnak menekülnie kell Athénból. Megara városa fogadja be, itt három évet tölt. Ezután Egyiptomban, majd Dél-Itáliában folytat tanulmányokat, látóköre egyre bıvül, de Szókratész tanításának emléke nem halványodik el emlékezetében. Mégis, merre tovább? Szókratész bizonyosan helyes úton járt, amikor barátait az erény megismerésére tanította, és a jó megvalósítására törekedett. De lám, az igazságtalanság legyızte, valahol hibát követett el. Nem gondolt rá, hogy politikai úton kell érvényesíteni mindazt, amit meg akart valósítani. Felülrıl, jó törvényekkel lehet az igazságot gyızelemre segíteni. Tehát folytatni lehet a mester munkáját: iskolát kell alapítani, s abban a legjobb ifjakat Úgy nevelni, hogy képesek legyenek az igazságos társadalom felépítésére. De hol lehet ezt megvalósítani? Athénban bizonyosan nem.
PLATÓN SZICÍLIÁBAN Amikor Platón éppen azon töpreng, vajon hol valósíthatná meg eszméit, váratlanul meghívást kap. Dionüsziosztól, Szícília uralkodójától. Vajon mi oka lehet ennek az erıszakos türannosznak arra, hogy Platónt meghívja? Dionüsziosz sógora, az ifjú Dión, magáévá tette a szókratészi eszméket, az erényt a gyönyör elébe helyezte, és mértékletesen élt. Életmódja nem tetszett az elpuhult szicíliaiaknak, de még Dionüsziosznak sem. Dión vette rá a türannoszt, hogy hívja meg a bölcs Platónt, mert azt remélte, hogy ketten megváltoztatják az udvar és késıbb egész Szicília erkölcsét. Platón örömmel szállt hajóra, elindult Szicíliába, azzal a szándékkal, hogy Dionüszioszt, annak udvarát, népét erkölcsi tanításban részesíti, és nevelı munkájával megjavítja. Mekkora csalódás érte! Dionüsziosz csak azért hívta meg, hogy a jeles bölcselıtıl is azt hallja, amit az udvaroncoktól: a türannosz mindenkinél különb. Bizony, már az elsı fogadásnál kitőnt, hogy Szókratész barátja és a zsarnok semmiképpen se érthetik meg egymást. Pedig mind a ketten erkölcsi kérdésekrıl szóltak, csakhogy másképpen. Dionüsziosz azt kérdezte Platóntól: - Mi a feladata az ország vezetıjének? - A polgárokat kell jobbakká tennie. - Hogyan - kérdezte Dionüsziosz -‚ hát a polgárok felett ítélkezni kicsiny dolog? - Kicsiny bizony - válaszolta Platón -‚ mert aki egyes esetekben ítéletet mond, az a foltozószabóhoz hasonlít, aki a szakadt ruhát megfoltozza. - No és mi a véleményed az uralkodóról? Bátor férfiú-e a zsarnok, a türannosz? - Az bizony a leggyávább, még a borotvától is fél, mert azzal is megölhetik. De hát akkor kicsoda boldog szerinted? Egyedül Szókratészt mondhatom boldognak, mert életében az igazságot kereste, s még az igazságtalanság is ıt szolgálta, mert halálában vált igazán halhatatlanná. Ez a párbeszéd annyira felháborította a türannoszt, hogy többé szóba sem állt Platónnal.
AZ AKADÉMIA MEGALAPÍTÁSA Amikor terve meghiúsult, Platón mindjárt távozni akart, de tehetséges tanítványa, a jó Dión váltig marasztalta, Dionüsziosz pedig nem bocsátotta el. Vajon miért tartotta vissza a zsarnok? Azt remélte, hogy Platón megijed a hatalmától, és feladja elveit? Arra ugyan hiába Várt! Telt-múlt az idı, most már Dionüsziosz is belátja, hogy Platónt nem törheti meg, ezért engedélyezi távozását. De nemcsak engedélyezi, még hajót is szerez számára, amellyel jól utazhat tengeren. Hiszen jól utazott Platón, amíg jól utazhatott, de amikor Aigina szigetén kikötöttek, a hajósok váratlanul megrohanták, a ruháját lerángatták, egy rongyos köpenyt adtak rá, és kitaszigálták a hajóról. Hiszen hacsak ez történt volna! De a hajósgazda nyakon ragadta, és vitte egyenesen a rabszolgapiacra. Ott mindjárt megalkudott egy kereskedıvel, és Platónt, a nagy tudású bölcse ókori görög kultúrtörténet
7 eladta rabszolgának. Még szerencse, hogy egyik tanítványa arra járt, ás kiváltott mesterét, lefizette érte a borsos árat, amit a kereskedı követelt. Amikor sok megpróbáltatás után Platón megérkezett Athénba, ott is olyan viszonyokat talált, hogy politikai tervei megvalósítására nem gondolhatott. Akkor hát folytatni fogja mestere munkáját: úgy neveli az ifjúságot, hogy az valósítsa meg az államot, amelyben az erkölcs uralkodik. De folytatta is Szókratész nevelı munkáját, a nevelés kereteit és formáját sokban megváltoztatta. Megalapította az elsı filozófiai iskolát, a híres Akadémiát. Ugyan miért nevezte Akadémiának? Mert az új intézmény az Akadémosz hısrıl elnevezett ligetek mellett állott. És ugyan miért vált mindjárt híressé az Akadémia? Mert Platón rendszerbe foglalta a tudományokat, úgy adta elı ıket, és iskolájában szemléltetı múzeum, gazdag könyvtár állt a tanítványok rendelkezésére. És a közösség? Az állam? Az államnak az a feladata, hogy az erényt fenntartsa, és uralmát megteremtse. De hogyan teheti ezt? Nem másképp, mint polgárai nevelésével. ‘Ezt pedig a tudósokra kell bízni, mert hiszen az erény útja a tudományokon át vezet, s ezt csak ık ismerik. És mi a szerepe a mővészetnek? Mint Szókratész, Platón is azt tartja: ami jó, az szép is. Milyen szépek a legfıbb jót kifejezı görög istenszobrok! Mennyire kiválóak Homérosz hısei! Akhilleusz eszményi katona, Odüsszeusz pedig a ravasz és ügyes kereskedı eszményített alakja. Ebbıl következik: a mővészeknek a szép ás a jó harmóniáját kell ábrázolniuk. Szerencsére az Akadémia szabad szellemő iskola volt, és a tanítványok éltek is a szabadsággal. Megbírálták a mestert, s ı hallgatott is rájuk, Állam címő munka szigorú ítéletét Törvényekben mérsékelte.
AZ UTOLSÓ POLITIKAI KÍSÉRLETEK Szívesen folytatta Platón a nagy mester, Szókratész munkáját, nevelt és tanított, mégsem feledkezett meg egy percre sem a politikáról. Hiszen azért írta Államot, azért a Törvényeket is, hogy megvalósítsa, amit elképzelt ás elgondolt. Éberen figyelte a politikai viszonyokat, de Athénban kedvezıtlenül alakultak, ezért ismét Szicíliába készült. Híre járt ugyanis, hogy Dionüsziosz nagyon beteg, s a nép már jó reménységgel várja a halálát. De nem mindenki osztozott ám ebben a jó reménységben. Jelentették a beteg zsarnoknak, hogy egy derék öregasszony naponta imádkozik s templomban az ı felgyógyulásáért. „Lám, vannak még igaz híveim” - gondolja a zsarnok, és mindjárt elhivatja az öregasszonyt Megkérdi tıle: - Igaz-e, hogy naponta imádkozol a felgyógyulásomért? - Igaz bizony, hogyne volna igaz. - Aztán miért teszed ezt? - Okkal teszem én ezt, okkal bizony. Amikor kislány voltam, nagyon kegyetlen zsarnok uralkodott felettünk, hát én is a halálát kívántam, mint s többiek. Nemhiába kívántuk, hamar beteljesedett a sorsa, mert meggyilkolták. Csakhogy még kegyetlenebb zsarnok következett utána. Nohát ennek is a haláláért imádkoztunk. Most pedig te uralkodol, még kegyetlenebbül zsarnokoskodol, mint az elıdeid, mégis félek, nehogy meghalj, mert utánad még rosszabb következik! Milyen igazat mondott az öregasszony! Apja halála után Ill. Dionüsziosz következett, aki minden elıdjén túltett, mert ravaszul, alattomosan zsarnokoskodott. Különösen uralkodása elején ravaszkodott, úgy tett, mintha a nép érdekét tartaná szem elıtt, és elítélte elıdei zsarnoki módszereit. Ravasz nyilatkozataival Platón tanítványát, a derék Diónt is félrevezette, s az írt is mindjárt mesterének: jöjjön ismét Szicíliába, mert most végre elérheti politikai céljait. II. Dionüsziosz maga is meghívta Platónt, ezzel saját tekintélyét akarta növelni alattvalói elıtt, és eszébe se jutott a bölcs eszméinek megvalósítása. Platón örömmel sietett Sziciliába, de nem sokáig tartott az öröme. Hiába iparkodott eszméit megismertetni és megkedveltetni a zsarnokkal, II. Dionüsziosz éppoly kevéssé érdeklıdött a filozófia iránt, mint az apja. De a bölcs nem csüggedt, ekkor tanítványával, Diónnal együtt és udvariakat kezdte meggyızni arról, hogy új, másféle kormányzásra van szükség. A zsarnok udvarában mindig jól mőködik a kémek hálózata: Dionüsziosz mindenrıl azonnal értesült. De hiszen itt összeesküvésrıl van szó! Platón és Dión ellene törnek! . Dionüsziosz mindjárt intézkedett: Diónt számőzetésbe küldte, vagyonát elkobozta, és Platónt nem fogadta többé. Platón nem tehetett egyebet: visszatért Athénba. Folytatta nevelı munkáját, de nem mondott le a politikai célok elérésérıl sem. A sok csalódás ellenére bízott benne, hogy Szicíliában egyszer mégis megvalósíthatja az államot, amelyrıl oly sokat beszélt és írt. Azt az államot, amelyben Szókratészt s a hozzá hasonlót . nem ítélik halálra - ellenkezıleg: legfıbb vezetınek tekintik. A bölcs nem csalódott: Dionüsziosz megbánta tettét, nem lelkifurdalás gyötörte, hanem a közvélemény, amely elítélte. jóvá akarta tenni, amit Platón ellen vétett, de csak a maga módján, ahogy a zsarnok szokta. Levelet írt Platónnak, s ilyen szavakkal hívta meg ismét: Engedj a rábeszélésemnek, és jöjj tüstént Szicíliába. Jöjj hát, mert barátod, Dión ügyét csak akkor intézem el kedvezıen, ha téged ismét udvaromban látlak. Ha mégsem jönnél, akkor bizony Dión ügyei kedvezıtlenül oldódnak meg. Platón megértette a levélbıl, hogy Dión élete veszélyben van, és baráti kötelességének érezte, hogy segítségére siessen. Különben se mondott le arról, hogy politikai tervét Szicíliában megvalósítsa. Szándékát nem is rejtette véka alá, mindjárt az elsı találkozás alkalmával azt mondta Dionüsziosznak: - Másokon akarsz uralkodni, pedig elsısorban önmagad meggyızésére kell törekedned. Aki magán nem uralkodik, semmiképpen sem uralkodhat mások felett. Aztán meg egyedül nem lehet a népet helyesen kormányozni. Hol vannak a barátaid? Hol azok a politikusok, akik a népet erényre nevelik? Erre gondolj hát, és úgy szervezd újra országodat, ahogy errıl a mővemben írtam. Bárki mást meghatottak volna a bölcs szavai, de a zsarnok mérhetetlenül felháborodott, bár nem mutatta. Csak ennyit mondott: - Magvas szavaidat majd fontolóra veszem. ókori görög kultúrtörténet
8 De bizony nem fontolgatta a bölcs szavakat, hanem parancsot adott, hogy Platónt többé ne bocsássák színe elé, Diónnak pedig nem kegyelmezett meg. Platón ismét eredménytelenül utazott vissza Szicíliából. Az Akadémiába tért vissza, ismét nevelt és tanított, most mát végképpen lemondott a politikai érvényesülésrıl.
BARLANGHASONLAT SZÓKRATÉSZ: (…) Képzeld el, hogy az emberek egy barlangszerő föld alatti lakóhelyen, melynek a világosság felé nyíló s a barlang egész szélességében elhúzódó bejárata van, gyermekkoruktól fogva lábukon és nyakukon meg vannak kötözve, úgyhogy egy helyben kell maradniuk, s csak elırenézhetnek, de fejüket a kötelékek miatt nem forgathatják; hátuk mögött felülrıl és messzirıl egy tőznek a fénye világít, a tőz és a lekötözött emberek között pedig fent egy út húzódik, melynek mentén egy alacsony fal van építve, mint ahogy a bábjátékosok elıtt a közönség felé egy emelvény szokott állni, amely fölött a bábjaikat mutogatják. GLAUKÓN: Értem. SZÓKRATESZ: Aztán képzeld el, hogy az alacsony fal mellett mindenféle tárgyakat: emberszobrokat, kıbıl és fából való s másféle készítményő állatalakokat hordoznak fel s alá, melyek az alacsony fal fölött kilátszanak; s - mint ahogy természetes is - a tárgyakat hordozó emberek egy része beszélget, más része hallgat. GLAUKÓN: Különös egy kép, s különösek a rabok is. SZÓKRATÉSZ: Éppen olyanok, mint mi. Mert elıször is, hiszed-e, hogy ezek az emberek önmagukból és egymásból valaha is mást láttak, mint azokat az árnyékokat, amelyeket a tőz a barlangnak velük szembe esı falára vetített? GLAUKÓN: Hogy is láthattak volna, mikor a fejüket egész életükön át mozdulatlanul kénytelenek tartani? SZÓKRATÉSZ: S mit látnak vajon a fel és alá hordozott tárgyakból? Nem ugyanezt? GLAUKÓN: Dehogynem. SZÓKRATÉSZ: S ha beszélni tudnának egymással, nem gondolod-e, hogy azt tartaná valóságnak, amit látnak? GLAUKÓN: Feltétlenül. SZÓKRATÉSZ: Hát még ha a börtön szembeesı fala visszhangot is adna! Ha a fel s alá járó emberek valamelyike megszólalna, gondolhatnának-e másra, mint hogy az elıttük elhaladó árnyék beszél? GLAUKÓN: Zeuszra, nem. SZÓKRATÉSZ S egyáltalában, ezek az emberek aligha gondolhatnák azt, hogy más az igazság, mint ama mesterséges dolgoknak az árnyéka.
ókori görög kultúrtörténet
9
ARISZTOTELÉSZ, AZ AKADÉMIA ESZE Platón Akadémiáját sok okos, mővelt ifjú látogatta, de közülük is kitőnt éles eszével, nagy szorgalmával a sztageirai Arisztotelész. Túlságosan is kitőnt, mert szeretett vitázni, s bizony még a mesterrel is vitába szállt. Sztageirában született idıszámításunk elıtt 384-ben. Apja Makedónia királyának orvosa volt, s a királyfi, aki késıbb II. Fülöp néven lépett trónra, egyidıs volt Arisztotelésszel. Ez magyarázza meg, hogy a király növendék fia mellé ıt hívja meg nevelınek. Így lesz az ókor egyik legnagyobb filozófusa a világhódító Nagy Sándor nevelıje. De messze van odáig! Arisztotelész húsz éven át látogatta Platón iskoláját, magába szívta mestere tanítását, de egyre több kételye támadt, s mind többször vitázott Platónnal. Milyen vita volt ez? Elvi alapon folyt. kettejük barátságát nem érintette, s még Platón tekintélyét sem sértette. Hanem azért Arisztotelész azt írta errıl: - Barátom ugyan ez a férfiú, de barátom az igazság is. A két barát közül az igazságot kell elsı helyre állítanom, ez szent kötelességem. Márpedig, ahogy mondani szokták, ég és föld volt kettıjük szemléletének a különbsége. Ezt ábrázolja Raffaello híres képe, Az athéni iskola is: a képen Platón az égre, Arisztotelész pedig a Földre mutat. Mit jelent ez? Platón nem hisz az érzékszerveknek, s a valóságot, a létezés titkát az istenek körében keresi. Ezzel szemben Arisztotelész a természet fáradhatatlan kutatója, bízik az érzékszervekben, és a tudás elemeit a Földi valóságban találja meg. A megfigyelésbıl indul ki, és az általánosítás felé halad. Mennyit köszönhet neki a filozófia! Minden ágát mővelte, s mindenütt nagyszerő eredményt ért el. Mint nagy elıdei, ı is buzgón kutatta a boldogság titkát. Arisztotelész szerint a boldogság a legfıbb jó, erre kell hát törekednünk, Ez a legfıbb jó a kör középpontjában helyezkedik el, sokfelıl vezet ide út, ki-ki válogathat az utak között. Az erényes cselekvés nem valamiféle kötelesség, hanem második természet. Elıször önfegyelmet kíván ugyan, de késıbb megszokjuk, s mát természetesen hajtjuk végre a helyes tetteket. És hol a tetıpont? Mi az igazi boldogság? A boldogság fı formájú az elmélkedı élet: az igazság keresése és szemlélése. Emellett az erényes tevékenységben találjuk meg a boldogságot, ez azonban csak akkor teljes, ha tudatosan cselekszünk, és természetesen hajtjuk végre tetteinket-
ARISZTOTELÉSZ ÉS NAGY SÁNDOR Fülöp makedón király Sándor fiából jó katonát akart nevelni, ezért elıször katonatisztek gondjára bízta. Azoknak pedig sok örömük telt a fiúban, mert úgy ült a lovon, mintha hozzánıtt volna, nyilazásban, dárdavetésben pedig nem akadt párja. Most már a szellem nevelésére kerül sor: a király ekkor Arisztotelészt hívja meg, és rábízza fia oktatását. Vajon megfékezheti-e a bölcs a harcra termett ifjút, akinek ügy lobog a lelke, minta láng? Könyvek közé temetkezik-e, aki tüzes paripán szokott száguldozni? Arisztotelész mestere a nevelésnek: Homérosz költeményét szavalja tanítványának, Akhilleusz hıstetteit mutatja be az ifjúnak, tehát nem csillapítja, hanem tüzeli. Eszményképet állít elébe, s most már azzal sarkallja: ıt kell utolérned De nem is könyvek magolásával, hanem a természet megismerése és elmélkedés útján. Mert a vitézség nem külsı, hanem belsı tulajdonság, olyan erény, amely a lélekben fészkel. Ott fészkel a bátorság is, s bizony ha nem szilárdult meg eléggé, nem vált második természetté, az erıs, jól felfegyverzett katona is elfut a csatatérrıl. De én nem futok el! Egyedül is szembeszállok akárkivel! - kiáltotta erre Nagy Sándor. Vizsgáljuk meg közelebbrıl a dolgot - ajánlotta ekkor Arisztotelész. - Hadd lám, vajon bátor-e, aki egyedül akárkivel, egész. csapattal, esetleg egész sereggel szembeszáll? - Persze hogy bátor. - Én inkább azt mondanám, hogy vakmerı. A gyızelemre nincs esélye; meggondolatlanul kockáztatja saját életét, de még a hadjárat sikerét is. A féktelenség, a vakmerıség bizony nem vezet célra. De hát az ellenkezıje? Vizsgáljuk meg azt is. Vajon megdicsérjük-e a katonát, aki elfut az ellenség elıl? Mit szólunk arról, aki az elıre jelszót úgy érti: „Hátra!”, és meghátrál? - Az gyáva! - Helyesen mondod. Tehát két végletet ismerünk, s egyiket sem követjük. A vakmérıség és a gyávaság távol áll az erénytıl; hol rejtızik háta katona erénye? Nyilván a kettı között, azaz középen. A bátor katona nem támad vakmerıen, és nem fut el gyáván, hanem társaival együtt elszántan küzd, míg a gyızelmet kivívja. A véres harcot azért vállalja, mert ez erkölcsi jó, ha nem vállalná, az rút dolog volna. Lám, mindjárt kiderült, hogy te szenvedélyes és vakmerı lennél a harcban, parancs nélkül is támadnál, nagyszámú ellenséget egyedül megrohamoznál. Mit kell hát tenned? A vakmerıségtıl a közép felé kormányozd magad, arrafelé haladj. Neked a szenvedély felıl a higgadtság irányába kell menned, a gyávának azt tanácsolnám, hogy az ellenkezı irányt válassza. Ugyanakkor a heves vágyat is fékezni kell, mert az még az értelmet is kiüti a nyeregbıl. Ne feledd: a mértékletes ember arra vágyakozik, amire kell, úgy és akkor, ahogyan kelt, így rendeli ezt az értelem.
ókori görög kultúrtörténet
10
NAGY SÁNDOR MEGFELEDKEZIK ARISZTOTELÉSZ TANÍTÁSAIRÓL Uralkodása elején követte a mester tanításait, szerette a tudományt, olvasta a költıket, lelkesedett Homéroszért, rajongott a hısök dicsı tetteiért. Amikor Thébait elfoglalta, megkímélte a nagy költı, Pindarosz házát, nem dúlta fel Lampszakoszt, jól bánt Dárius király családjával - ezt mind a filozófusnak köszönhette. De miért változott meg pályája derekán? Mert a tanításokat megjegyezte ugyan, de nem váltak még második természetévé. Aztán meg az ifjúkori nevelıt felváltotta az udvari nép, az pedig besúgással és hízelgéssel megrontotta a király jellemét. Hozzájárult ehhez az ázsiai hódítás is: itt a világhódító megismerte a túlzást, amelytıl Arisztotelész mindig óvta. Az ázsiai uralkodók példáját követve, Nagy Sándor istenségnek hivatta magát! Elbizakodottsága nem ismert határt, hiúsága nem ismert mértéket. Mintha kicserélték volna, Úgy megváltozott. Amikor Marakandában, amit késıbb Szamarkandnak neveztek, ünnepi lakomát rendezett, éppen az egyik barátját, .Kleitoszt búcsúztatta, akit egy tartomány vezetésével bízott meg. Folyt a bor, hangzott a nóta, de még a kurjantás is. Egyszer csak feláll a király, és int, hogy szólni akar. Erre elcsendesedik a társaság, Nagy Sándor pedig azt mondja: - Emlékeztek ugye, mindnyájan emlékeztek, hogy gyermekkoromban arról panaszkodtam, apám semmit se hagyott nekem, amit meghódítsak. Most nézzétek meg, mit tett Fülöp, és mit Sándor! Az egyik hangya, a másik meg elefánt! A fiatal makedón vitézek örömmel hallgatták ezt, de az öregeknek, akik Fülöp katonái voltak egykor, sehogy se tetszett ez a beszéd. Kleitosz nem is hagyta annyiban a dolgot. İ is részeg volt már, talán ezért szállt szembe oly bátran a királlyal: - Ó, király, ha meg kell érted halni, akkor Kleitosz az elsı, de amikor a gyızelem gyümölcseit osztogatod, akkor azokat részesíted jutalomban, akik csúfot ıznek apád emlékébıl. Vajon leigáztad volna-e Ázsiát ezekkel a fiatalokkal? A fiatalok megrohanják Kleitoszt, de nem bírnak vele, a király pedig felugrik az asztaltól, dárdát ragad, és azzal rohan feléje. Szerencsére a kísérık kicsavarják kezébıl a fegyvert. De Nagy Sándor nem mond le a tervérıl. Elveszi az egyik ır lándzsáját, és a sátor bejárata elıtt elrejtızik. Egymás után lépnek ki a vendégek, Nagy Sándor mindegyiknek megkérdi a nevét. Az utolsó vendég azt mondja: - Kleitosz vagyok, a vendégségbıl távozom. Alig mondja ki ezeket a szavakat, a király az oldalába döfi a lándzsát, leszúrja és rákiált: - Eredj hát Fülöp király után! Dühe elszállt, ráébred tette szörnyőségére: Nagy Sándor maga ellen fordítja a fegyvert. Az ırök kicsavarják a kezébıl, a királyt a sátrába viszik, s akkor keserves zokogása veri fel az éjszaka csendjét. Haláláig elkísérte Arisztotelész figyelmeztetése: „Meglásd, a szenvedély még bőnbe sodor” De most már nem volt megállás az úton. Nagy Sándor mindenütt összeesküvést sejtett, s akit meggyanúsított, ki is végeztette. Meggyanúsította Kalliszthenészt, a kitőnı tudóst, Arisztotelész unokaöccsét is, akire egyébként is Haragudott Hogyne haragudott volna, mikor a tudós nem akart ‚ elıtte perzsa szokás szerint arcra borulni! A gyanú és a sértés megpecsételte Kalliszthenész sorsát: Nagy Sándor kivégeztette. A mester ezt nem bocsátotta meg: megtagadta tanítványát. De hiába tagadta meg, Nagy Sándor halála után üldözıbe vették, mert a makedón párt híve volt. Arisztotelész elhatározta, hogy elmenekül a városból. Azt mondta, Szókratész halálára célozva: - Megkímélem az athéniakat, hogy egy második merényletet kövessenek el a filozófia ellen. Uhatkisz városába, Euboia szigetére menekült, itt élt még egy évig; hatvanhárom éves korában halt meg.
DIOGENÉSZ ÉS PLATÓN SZÓVÁLTÁSA Amikor fogságából kiszabadult, Diogenész ismét Athénba tért vissza. Mint a többi cinikus bölcs, ı is szívesen mutogatta rongyos öltözetét, egyszerő életmódját és közönséges szokásait. Kereste a feltőnést, örült annak, ha botránkozást okozhatott. Egy alkalommal fényes nappal lámpát gyújtott, s úgy járt fel és alá az utcákon. Miért jársz nappal lámpával? - kérdezték tıle. - Embert keresek! Embert keresek. de sehol se találok— felelte erre Diogenész. Máskor zuhogó esıben kiállt az utca közepére, hiába biztatták az eresz alól, hogy álljon be közéjük. Platón is ott állott, s minthogy ı Szókratész tanítását védelmezte a cinikusokkal szemben, azt mondta a többieknek: - Hagyjátok, hagyjátok Diogenészt! Egyszerően ne törıdjetek vele, ne is nézzetek rá, mert csak a hiúság, a magamutogatás vezeti. Ha látja, hogy nem tud feltőnést kelteni, magától is tetı alá húzódik. Amikor Diogenész Platónt meglátogatta, sáros lábával szándékosan összepiszkította a szép lakást. Nem véletlenül tette, azt mondta; - Összetaposom Platón gıgjét! Platón pedig így felelt erre: - Összetaposod, de más gıggel.
DIOGENÉSZ, AZ EMBERGYŐLÖLİ Ahogy telt-múlt az idı, Diogenész mind világosabban látta, hogy életmódja nem tetszik az embereknek. Példáját nem követték, ıt magát gyakran csúfolták, s bizony senki se becsülte érdeme szerint. No hát akkor csak azért is! Ha az embereknek nem kellenek a bölcsek, a bölcseknek sem kellenek az emberek! Diogenész még lakni sem akart az emberek között; Korinthosz mellett talált egy hatalmas hordót, abba beleköltözött, és télen-nyáron benne tanyázott. No, ezzel aztán elérte, hogy csudájára jártak az emberek, a gyerekek pedig váltig bosszantották. ókori görög kultúrtörténet
11 Egyszer egy kamasz fiú, aki apjával járt arra, felkapott egy követ, és megdobta vele Diogenészt. A filozófus felkapta botját, utánuk eredt, felemelte a botot, és nagyot húzott vele - az apa fejére. - Miért engem ütsz, hiszen a fiam bántott?! — kiáltotta felháborodottan az apa. - Ezt a nevelésedért kaptad! - kiáltotta a bölcs. - Ne feledd; gyerek tettéért apja felel!
DIOGENÉSZ ÉS NAGY SÁNDOR A bölcs mindenkor teljesíti hazája iránti kötelességét; Diogenész is harcolni akart, amikor Fülöp makedón király hatalmas seregével a görög városokat megtámadta. Csakhogy a tisztek kigúnyolták, nem vették be a seregbe. Ezért aztán Diogenész önként ment csapatok nyomában, nem maradt el honfitársaitól. A makedónok fogságba ejtették, és Fülöp király elé kísérték. A király pedig kémnek nézte, s ilyen szavakkal förmedt rá: - Felderítı vagy, valld be! - Magad vagy felderítı, mégpedig erıszakos felderítı! - válaszolta Diogenész. - Felderíted és elfoglalod az országokat, a városokat, vért ontasz, rabolsz és gyilkolsz! De mindezért megfizetsz: Hamarosan elveszíted birodalmadat és életedet! Fülöp király megbámulta Diogenész merészségét, és szabadon bocsátotta a filozófust. Hallotta ennek hírét Nagy Sándor, Fülöp király fia. Amikor Korinthosz városát meghódította, mindjárt érdeklıdött, merre találják Diogenészt. Fel is kereste a város határában - a bölcs éppen hordója elıtt állt: élvezte a napsütést. Diogenesz jol latta a közeledı királyt, látta a fényes ruhába öltözött udvari népet is, de egyáltalán nem hederített rájuk. Még csak nem is köszöntötte ıket. Nagy Sándor pedig elébe állt, és azt kérdezte tıle: - Félsz-e tılem? Diogenész a kérdésre kérdéssel felelt: - Jó vagy-e, vagy rossz? - Jó vagyok. - Ugyan ki fél a jótól? - Hadd bizonyítsam a jóságomat! Kívánj tılem valamit! Diogenész vállat vont. - Állj odébb, hadd süssön rám a nap! Nagy Sándor ezen elcsodálkozott, aztán megértette Diogenész bölcsességét, és így szólt: - Ha nem Sándor volnék, Diogenész szeretnék lenni.
HOGYAN KÉREGET A CINIKUS BÖLCS? Nincs igénytelenebb a cinikus bölcsnél, hiszen jóformán semmire . sincs szüksége. Diogenész még a merítıedényt is elhajította, amikor látta, hogy egy fiú a tenyerébıl iszik. De azért enni mégiscsak kell - hogyan szerezze meg a cinikus a mindennapi kenyeret? Diogenész ilyen módon koldult: Amit másnak szoktál, add nekem is, ha eddig nem szoktál adni, kezdd meg nálam. Máskor megállt a szobrok elıtt, s azoknak könyörgött ételért. Mikor ezt látták, megkérdezték tıle: - Miért könyörögsz a szobroknak? - Azért könyörgök nekik, hogy megszokjam az emberek közönyét, azok éppen ágy nem hajlanak a szavamra, mint a kıbıl faragott szobrok. Erre megkérdezte valaki: - Vajon mi az oka, hogy az emberek a koldusnak szívesen adakoznak, a filozófusnak pedig semmit sem vetnek oda? - Ennek egyszerő oka - válaszolta Diogenész. - Amikor az emberek a koldust meglátják, eszükbe jut, hogy ık is megsántulnak vagy megvakulnak egyszer, s belılük is koldus lesz. Az a veszély pedig nem fenyegeti ıket, hogy filozófus válik belılük. Diogenész sohasem alázkodott meg, amikor alamizsnát szerzett, annál inkább megalázkodtak a társai, akik közül néhányan már nem is ennivalót, hanem pénzt kértek a gazdagoktól. Ezek meg is járták olykor. Megjárta Thraszüllosz cinikus is, aki Antigonosz királytól egy drachmát kért. A király azt felelte erre a kérésre: - Egy király nem adhat ilyen csekély ajándékot. - Adj hát egy talentumot! — kérte ekkor a cinikus. - Ennyit nem fogadhat el a cinikus bölcs — mondta erre Antigonosz király.
Teiresziász Mások szerint Teiresziász egyszer két párzó kígyóra bukkant a Külléné-hegyen. Amikor a kígyók megtámadták, rájuk vágott a botjával, s megölte a nıstényt. Erre Teiresziász azon nyomban nıvé változott, és hírhedt hetéira lett belıle. Hét esztendı múlva azonban megint két párzó kígyóra bukkant véletlenül ugyanazon a helyen, s mivel ezúttal a hímet ölte meg, visszaváltozott férfivá. Héra szemére vetette Zeusznak, hagy állandóan hőtlenkedik. Zeusz azzal védekezett, hogy ha Hérával hál, úgyis Héra élvez jobban. ókori görög kultúrtörténet
12
- A természet rendje szerint a nık sokkal jobban élveznek szeretkezéskor, mint a férfiak - jelentette ki. - Ostobaság! - kiáltotta Héra. Nagyon jól tudod, hogy pontosan fordítva van. Teiresziászt kérték fel, hogy személyes tapasztalatai alapján döntse el a vitát. Válasza ez volt: "Osszuk fel - mondjuk - tíz részre a kéjt: bíz a nıé Egy híján tíz rész, Férjéé csak az egy." Zeusz diadalmasan vigyorgott, mire Héra ügy megdühödött, hogy elvette Teiresziász szeme világát. Zeusz viszont kárpótlásul jóstehetséggel ás hét emberöltıig tartó élettel ajándékozta meg.
DAMOKLÉSZ KARDJA Dionüsziosz csaknem negyven éven át zsarnokoskodott a szicíliai Szürakuszaiban, s ezalatt nemcsak a népet, hanem önmagát is fogságban tartotta. Nyakát nem merte rábízni a borbélyra, ezért lányait tanította meg a haja nyírására. Egy alkalommal dárdavetésben akarta gyakorolni magát, lecsatolta a kardját, és átadta az egyik testırének. Erre az egyik udvari ember megjegyezte: - No, ezzel aztán az életedet is rábiztad! A testır elnevette magát, Dionusziosz pedig mind a kettıt kivégeztette. Az egyiket azért, amiért megmutatta az utat a gyilkosságra, a másikat meg azért, amiért nevetésével ezt helyeselte. Platón, amikor nála járt, szemére vetette, hogy Csupa ostoba emberrel veszi magát körül. Erre a vádra Dionüsziosz így felett: - Nagyon Félek az okos emberektıl; mert sohase tudhatom, nem akad-e olyan közöttük, aki inkább akar parancsolni, mint engedelmeskedni. Az ostoba udvari hízelgık közé tartozott Damoklész is, aki egy alkalommal azt mondta Dionüsziosznak: Ha körülnézek ebben a palotában, ha számba veszem temérdek kincsedet, azt kelt mondanom, Dionüsziosz, hogy nálad boldogabb ember nem él a Földön! Bizony mondom: a szerencse fia vagy! - Ó, Damoklész— Felelte erre Dionüsziosz —‚ szeretnéd-e megízlelni az én életemet, szeretnéd-e élvezni az én szerencsémet? - Hogyne Szeretném! - No, ha úgy, hát mindjárt teszek róla. Dionüsziosz szavának állt: Damoklészt aranyozott ágyra, díszes terítıkre fektette, mellé arannyal, ezüsttel díszített asztalokat állíttatott. Az asztalokon drága füstölık illatoztak, volt ott finom kenıcs, lakomai koszorú és az asztalokon minden, ami szemnek-szájnak kellemes. Damoklész a szerencse fiának érezte magát. Ekkor Dionüsziosz kiadta a szolgáknak a parancsot: - Függesszétek fel feje fölé a kardját, csak egy szırszál tartsa! . Damoklész megrémült, már nem a szolgákat, nem a fényes lakomát, csak a kardot nézte. Leesett fejérıl a koszorú, összehúzta magát, és így könyörgött: - Bocsáss el, İ, bocsáss el innen, Dionüsziosz, nem akarok szerencsés lenni! - Most már látod, mi a szerencse és mi a boldogság? Ugye, nem ízlik annak a finom lakoma, akinek éles kard lóg a feje fölött? Eredj hát, de ne mondd boldognak többé a zsarnokot, mert éles kard lóg a Feje Fölött, mindenütt leselkedik rá a halál.
ókori görög kultúrtörténet