Halhatnám polgár Tasnádi István: Magyar zombi - Zalaegerszeg; Finito - Örkény Színház Ölbei Lívia Ha a budi megjelenik a magyar színpadon, akkor ott a sorsszerűen elrendelt végkifejletben véres jelenetek várhatók. Persze, nem a nyílt színen, hanem görögösen, a kulisszák mögött. És bár abba mélyebben bele kellene gondolni, hogy az egyébként is több elődöt vállaló, sőt, több elődre rájátszó Tasnádivígjátéknak, a Magyar Zombinak (újabban Finitónak) a budin meg az abszurdba hajló realitáson túl van-e köze - és ha igen, mennyi - Örkényhez meg a Tótékhoz, az biztos: Blondinnét a vidéki tűzoltóparancsnokéhoz hasonlítható indulatok fűtik, amikor a fináléban margóvágó helyett kardot ragad, és önkezével teljesíti be Blondin végzetét. Pedig a budi nem is a Tótékból, hanem Nyikolaj Erdman Az öngyilkos című komédiájából került a Tasnádi-darab előterébe (Erdmannál elhangzik egy félmondat arról, hogy az öngyilkosjelölt Podszekalnyikov polgártárs talán a vécébe menekült, és "ott tesz kárt magában"), ahogy a Magyar Zombi alapötlete is innen való. Érdemes volna alaposabban elmélyedni abban, hogy Tasnádi milyen biztos kézzel szedi ráncba, teszi feszesebbé az Erdmankomédia egy rugóra járó dramaturgiáját, de a darabok - a szövegek összevetése helyett előadásokat (színházat) is nézhetünk. A bemutatók "színháztörténeti sorrendben" jöttek létre. Az öngyilkost a budapesti Nemzeti Színház játssza, a Tasnádi-vígjátékból alig egy év leforgása alatt mindjárt két változat is született - az első Zalaegerszegen, a második a budapesti Örkény Színházban - számottevő különbségekkel. Összefoglalásként azért elmondható - akár a szövegeket, akár az előadásokat nézzük -, hogy bár Erdman végül életben hagyja, Tasnádi pedig megöli a saját munkanélkülijét, Az öngyilkos sajnos már régen meghalt, a Magyar Zombi viszont él. A Nemzeti Színház Erdman-előadását Jordán Tamás rendezte, gyakorlatilag szó szerint követve mind a szöveget, mind a szerző színpadi instrukcióit. A szürke árnyalatait variáló Horesnyi Balázs-díszlet lepattant, szovjetesoroszos (van rejtekhelynek Matrjoska is), egyúttal légiesen, elemelten mesebeli lakásbelsőt mutat: középen a túl sokat nem játszó, óriási hitvesi ágy, amelynek támláján idétlen angyalok kapaszkodnak. (Az ágytámla angyalkái egyébként az Örkény Színház szintén szürkében pompázó Finitóban reinkarnálódnak.) Ebben a térben járnak ki-be Az öngyilkos szereplői cca. három órán át - csak az nem derül ki, hogy tulajdonképpen mivégre. A hiányérzet nyilván nem csak abból ered, hogy az Erdman-vígjáték fölött sok részletében tényleg eljárt az idő: az orosz népies költők problémái ugyanúgy hidegen hagynak ma már (különben ebben a formában valószínűleg az oroszokat is), mint ahogy attól se áll el a lélegzetünk, hogy valaki fogja magát, és egyenesen a Kremlbe telefonál. Pedig a nagyszínpad emelő-süllyesztő technikája továbbra is jól működik, sőt, az átdíszletezést függönyre vetített filmes betétek hidalják át: megkettőződik, pontosabban egymásba tűnik át a film és a színház. A túlkellékezett, láthatóan gazdag előadás összében-egészében (sajnos) ugyanazt a hangulatot árasztja, mint maga a fölcicomázott épület. Az ember azt hinné, hogy meg lehet szokni a park fehér márványfüggönyét, a szorongó áhítatot parancsoló előtereket - de nem. Ilyenkor következik az, hogy na, majd a színházteremben történik valami. A 2006. december 27-i (év eleje óta játszott) Erdman-előadáson például nem történt semmi sem. A Nemzeti Színház Erdman-premierje után alig egy hónappal ősbemutatót tartott a zalaegerszegi Hevesi Színház: Tasnádi István vadonatúj Magyar Zombijából Bagó Bertalan rendezett előadást. Az a lerobbant, rendszerváltáskori Zsiguli mintha egyenesen a 2002-es Schilling-Tasnádiprodukcióból, a Hazámhazámból érkezett volna a zalaegerszegi Magyar Zombi színpadára. Ez a végállomás. Haldokló autó, halhatnám polgár. (El)képzelt halott. A mintha járólapos konyhába áttűnő, túlságosan is tágas udvar kissé lejt a nézőtér felé. Bár a jelentését érteni véljük (lejtő egyenlő reménytelenség), használati értéke, hatásfoka az előadásban valahogy elenyészik. Ha nagyon akarjuk (nagyon kell akarnunk), legföljebb fölidézheti bennünk Bagó Bertalan Page 1 of 6
korábbi szép rendezését, a háztetőre telepített Hegedűs a háztetőnt - de ez a fölidézés is csak a hiányérzetet erősíti. Ezúttal pont az az erős, jelentéses vizualitás nem működik eléggé, ami egyébként többnyire meghatározza Bagó Bertalan rendezéseit. Az udvar közepén ott van a budi: mindenképpen pici főhajtás Örkénynek, elvégre Blondin Gáspár ugyanúgy idemenekül, mint Tót, amikor nem bírja tovább; amikor pedig a polgármester is mellételepedik, mintha magát a tűzoltóparancsnokot és az őrnagyot látnánk. A budira hajló csupasz diófa kiterjesztett ágaival nagy, magányos madárnak (cédrusnak?), esetleg tényleg akasztófának tűnik. Aztán van a rönkfa-asztal és a kicsi baromfiudvar, (mű)tyúkokkal. (Minden a szerző utasításai szerint.) Ráadásként a színpad mélyén, a háttérben kifeszített ponyván - házfalon? - az átázások, repedések geometriája, ha jól megfigyeljük, Magyarország térképét adja ki. Ez itt a mai magyar vidék. Mit lehet vele a színpadon kezdeni? Tasnádi ironikusan bevallja, hogy az alapötletet Erdmantól, a verselést, a modort Moliére-től lopta, de a hasonlóság a vallomás nélkül is könnyen felfedezhető. Ez egy pszeudo-Moliére: a mai - szatirikus, társadalomkritikus hajlamú - színházcsináló hódolata a régi - szatirikus, társadalomkritikus hajlamú - színházcsinálónak. Talán érdekes lenne egyszer jobban megnézni, hogy fiatal drámaírók egyúttal ízig-vérig színházi emberek - miért fordulnak olyan szívesen éppen Moliére-hez. Toepler Zoltán Ó, Moliére! című, erősen áthallásos vígjátékának például maga a hajdani szerző - és a mindenkori "színházi helyzet" - a főszereplője. Ráadásul Moliére majdnem a nyílt színen halt meg, gyakorlatilag színházcsinálás közben. (Az időközben megjelent 2005-2006-os Rivalda-kötetben a két vígjáték pont egymás mellé került: Tasnádi, Toepler.) Tasnádi a maga moliére-i gesztusával nemcsak a magyar faluábrázolás rengeteg kortársi kliséjén szeretne túllépni - akkor, amikor "a móriczi hagyományt már végképp fölülírta a média által kreált bornírt vidékkép" -, hanem egyenesen az önkifejezés képességét és méltóságát kívánja megadni az öngyilkolásra készülő munkanélkülinek, a szomszédnak, a polgármesternek stb. Más kérdés - ha komolyan vesszük a műsorfüzetet -, hogy tényleg sikerül-e túllépnie, megadnia. Tasnádi burjánzó nyelvtehetsége ezúttal néha azt a bizonyos vicces, briliáns, rajzfilmes rímhányót idézi. És a szellemes fordulatok alatt-mögött mintha eltűnne, nem látszana; mintha sokszor a rímeknek rendelődne alá a szerző által megcélzott egyszerű lényeg. Úgy tűnik, a szereplők is küzdenek ezzel a hömpölygő, szavalásra ingerlő, tűzijátékos rímtömeggel. A küzdelem hősies, de végül a szöveg győz: a színészeket - hiába kiabálnak - elnyeli a rímáradat. (Lehet, hogy ebben az irányban kellett volna egy kicsit túlpörgetni: ha szavalás, legyen szavalás, ha rajzfilmes őrület, legyen rajzfilmes őrület.) Blondin Gáspárnak - mint Podszekalnyikovnak kb. 80 éve - elege van: se munkája, se boldogsága, se egyéb elfoglaltsága, csak a felesége meg az anyósa. Hirtelen fölindulásból úgy dönt hát, hogy fölköti magát. (Azon a ponton kattan be végképp, amikor a felesége megtalálja a megoldást: "Azt taglalták a Tabuk nélkül-show-ban, / Miben ilyen kényes témákról is szó van, / S a szex a házasságban volt a téma: / A férfiak hetvenkét százaléka, / Felmérték ezt világosan, / Szeretné hitvesét..." Blondin: "Jaj, ne!") És ezzel megkezdődik, meg kellene kezdődnie annak az őrült táncnak, amelynek végkimenetelét az a vulgárpszichológiai tétel előlegezheti meg, miszerint az öngyilkosjelöltek jelentős százaléka (mint mindenki más) úgyis csak a figyelmet szeretné egy kicsit magára irányítani. Hát figyelem van itt bőven: az események mozgatója a hétköznapokat is meghatározó, túlfeszített, szenzációhajhász - a lényeget a látszattal folyton fölcserélő bulvármédia. (Bár a lényeg és a látszat viszonyáról lehet vitatkozni. Eco szerint Lady Diana és Károly herceg esküvője volt az első olyan esemény, amelyet kifejezetten médiaszempontok figyelembevételével rendeztek meg. Úgy, hogy minden részlet a lehető legjobban mutasson a képernyőn.) A Magyar Zombiban Blondin halálának kellene majd jól mutatnia. De előbb jön Misi szomszéd (Kiss Ernő a fenekét ritmusra kinyomva tényleg olyan, mint valami rajzfilmfigura), aki előbb nagylelkűen budizárat fűrészel, aztán Blondin valami szerszámáért cserébe (hogy neki már úgyse kell) természetbeni Page 2 of 6
juttatásokat ígér Blondinnénak. Jön EU-bikkfanyelven fontoskodva az éhségsztrájkoló (vagy csak fogyókúrázó) Pacsik Ferenc polgármester (Szakács László), aki disznót adna kölcsön a disznót sose látott Blondinnak az áldozathoz: a kizsigerelt sertéstenyésztők nevében. Jön a tévé (a naiv, de magabiztos riporter szerepében Holecskó Orsolya), és azonnal túszdrámáért kiált: Reszlik Hajnalka Mirtyll, Nagyábránd. A tévéstábbal - kezében hangszóróval - érkezik a csecseneknek cserehullára áhítozó dr. Juhos tárgyalópszichiáter (Szegezdi Róbert kifelé tárgyilagosan ábrándos, befelé tárgyilagosan kegyetlen). Jön az álérzelmi túltengésben és talán krónikus olvasóhiányban szenvedő alanyi költő, Bicke B. László (Farkas Ignác), aktatáskájában Blondin vékony kis életműve, különös tekintettel Coppéliára meg a sírba kergető, vissza nem igényelhető áfára. (Farkas Ignác aztán szabadon szavalhat, kiabálhat: ez a mestersége.) Jön az el- és kihasznált, kissé alkoholista popdíva, Tigris Niki (Tánczos Adrienn). Leszállóágban egy öngyilkos rajongó kész főnyeremény volna. Csak úgy mellékesen betéved egy fiúcsapat (Mihály Péter, Szakály Aurél, Bot Gábor), mert mit ad isten, pont valahol itt lesz valami zenés tévés gála. (Közben az egyik szerencsétlen fiú - tudjuk: érzelmi sivárság, szeretetéhség stb. - őszintén beleszeret egy valódi műtyúkba.) És persze jön (mit jön, a második felvonás elején egyszerűen ott van) Pál, a bőrnadrágjában és gesztusaiban kellőképpen feminin, a valóságtól végképp elrugaszkodott, nézettség-fetisizáló médiaszemélyiség a Pál-show-ból (Gábor László). Ő az előadás egyik (ha nem a) legjobban eltalált kliséfigurája. Ebben a kicsit mechanikus vonulásban mindig hatásosan és pontosan riposztozik Blondin anyósának szerepében Ecsedi Erzsébet. (Esetleg eljöhetnének a Paravarietében megismert Blondin Tiborék is: Blondin Gáspár lakótelepi rokonsága.) Viszont van itt még valaki, akiről szót kell ejteni: Coppélia. A tévében céltalan szörfözgetés közben fölfedezett, nyelvet öltögető, babaszerű kislány Blondin Gáspár esetlen szépségvágyának megtestesítője, egyúttal a commedie-ballet (lásd! Moliére) formájában elképzelt előadás zenés-táncos betéteinek legfontosabb szereplője. Stefán Gábor nagyjából-egészéből invenciótlan, bátortalan koreográfiája azonban egyáltalán nem segíti hozzá a közönséget a Coppélia-rejtély megfejtéséhez, jelentőségének kibontásához. Pedig Coppélia, a Hoffmann-meséből a Delibes-balettbe, aztán a Magyar Zombiba vándorló baba a kreált és igazi, látszat és valóság - Tasnádinak és a színháznak fontos - problematikájához is hozzátehetné a magáét. De nem teszi. Ahogy például - bár ehhez a táncnak nincs köze - a magányos József Attila-motívumok sem találják meg a helyüket az előadásban. A szerzői szándékot érteni véljük ráadásul a Blondin-sztori a József Attilatörténetnek is, a Jézus-történetnek is kicsavart, ferde mása - csak éppen a hatás nem működik. Egyébként is mintha valami nehezen megragadható óvatosság, bátortalanság, stílusbizonytalanság jellemezné az egész előadást. A hajcihő középpontjában álló (ülő) Blondint a (most is) visszafogott, mélyen dúló indulatokat sejtető Ilyés Róbert játssza: necctrikóban, micisapkában, ez utóbbi valahogy egyáltalán nem illik neki. Szép, amikor kedve támad a költő rozoga motorját megjavítani. (Bezzeg az az a végképp lerobbant Zsiguli.) Ilyés Róbert finoman érzékelteti azt a folyamatot, amelynek során Blondin ráérez a hatalom ízére: ha mind a halálát akarják, akkor jól megemeli a tétet. Végül nem magának, hanem a többieknek adja meg a kegyelemdöfést: hogy a sok hirtelen jött törődés milyen jólesett, hogy akkor ő inkább élne még. Vallomása - a szemérmesen adagolt őszinteség jegyében, vagy talán épp azért - sajnos bulváros giccsbe hajlik. Az események menetét tér, idő és cselekmény klasszikus egysége szabja meg: a reggeli házastársi veszekedéstől a főműsoridőig. A kissé vontatott este legjobb percei a fekete luftballonos fináléban jönnek el: ez itt a színpompás tévé-show, ahol minden szereplőnek helye van, mindenki teszi a dolgát. (Tánc, zene, fények, idomított közönség, ováció.) A budira üvegkalitka ereszkedik (lásd! koporsó), és amikor Blondinhoz odajárulnak a családtagok és mind a jóakarók, hogy az üvegburán át végső búcsút vegyenek Page 3 of 6
tőle, akkor megvillan valami abból, hogy amilyen az előadás lehetne, lehetett volna. Az üveglapok furcsa, torz, bámészkodó figurákat - zombikat - tükröznek vissza. A zalaegerszegi előadás talán leghatásosabb pillanata, amikor az élő harakiriből kihátráló Blondin helyett végül - néhány perc reklám, ne menjenek sehova - Pálra szegeződik minden kamera: legyen akkor ő az áldozat. (Ha egyszer a médiának semmi se drága, a show-nak muszáj folytatódnia.) A show-man persze ijedt állatként sarokba szorítva összeomlik, kardjába dől. De csak metaforikusan. Volt, hogy Tasnádi elment már a kamera előtti halálig. A különbség az, hogy most inkább érzelemből fogalmaz - és mintha számára ez utóbbi volna a nehezebb feladat. (És egy apróság: a valóvilágos Stohl András gesztusait idézgetni, bár a poén kétségtelenül bejön, kicsit már unalmas.) A csalódott tárgyilagossággal szétszéledő show végén aztán megérkezik a slusszpoén: a Hivatalos Úr - Zalányi Gyula - a magasból ereszkedik alá, helikopterzaj kíséretében. Itt is fölrémlik egy korábbi pillanat, a Ruszt József rendezte zalaegerszegi Tragédiából: amint Zalányi az Úr szerepében megjelenik a légtérben. És tényleg: a Magyar Zombi bizonyos értelemben maga Az ember tragédiája. A közvetlen kiváltó ok Vali-Éva. Amikor pedig a Hivatalos Úr ég és föld között lebegve szavalni kezdi "Uralkodónk, ki bölcsen működik" üzenetét arról, hogy most aztán tényleg minden jóra fordul, akkor megint a Hofi Géza emlékének ajánlott Hazámhazámból bukkan föl egy röhejes-szomorú, nagyon erős színházi kép. Ahogy a megkoronázott - akár nevén is nevezhető, ha emlékszünk még rá - Fehér a platós apoteózisban elindul föl, föl, az ég felé. Amíg a Hivatalos Úr a magasban szaval, a mindvégig kardos, most éppen dr. Juhosban bízva-bízó Blondinné (Pap Lujza) tényleg kardo(ka)t ránt, és módszeresen megküzd a budival. (Tessék, tessék! Itt látható Blondin és Blondinné, a híres bűvészpáros!) Bevégeztetett. Blondint többé nem látjuk, csak a hullazsákot. (A halál vajon mi? Az élet vajon mi? A színház vajon...?) Blondin feje végig kikandikál a ráterített hullazsák alól az Örkény Színház január 6-án Finito címmel bemutatott Zombi-változatában - de nem ez az egyetlen különbség a zalaegerszegi és a budapesti előadás között. Egy egész világ választja el őket. A rendező, Mácsai Pál komolyan vette, hogy pszeudo-Moliére-rel van dolga így hát pszeudo-comedie-ballet-előadást rendezett a Tasnádi-komédiából. Finoman, elegánsan, hajszálpontosan adagolt iróniával komplex, minden apró részletében összehangolt színházi világot hozott létre: mintha (természetesen a díszlet- és jelmeztervező közbenjárásával) a lehető legtökéletesebben egymásra kopírozott volna egy korabeli Moliére- meg egy mai magyar előadást. (Ahogy persze - mi mást tehetnénk - a korabeli Moliére-előadásokat elképzeljük.) A kopírozásból olyan gyönyörűségek jönnek létre, mint Blondinné szürke, testhez simuló plüssfrottír köntösén a fehér fodrok, elképesztő, posztmodern (bocsánat...) harmóniában; vagy mondjuk a fűzfapoéta barokkos motorbiciklije. Ezt az előadást nem hívhatják Magyar Zombinak, csakis az artisztikus Finito lehet a címe. Érdekes, hogy a dramaturgi beavatkozás nyomán nagyjából azok a motívumok, szövegrészek maradtak ki a Tasnádi-darabból, amelyekkel a zalaegerszegi Zombi sehogy sem tudott megbirkózni. Coppélia a töményen ironikus, többszörösen idézőjelbe tett Finitóból egyszerűen eltűnt, helyét két énekesbaba vette át: vendégként Bucsi Annamária és Gál Gabi. A mellesleg betévedő popfiúkat is hiába keresnénk a Mácsai-rendezésben, őszintén szólva nem is hiányoznak. (Az érzelmi sivárság motívumot Reszlik Hajnalka riporter kapja meg: az utolsó vacsoránál sírni kezd, mert rájön, hogy otthon most nagyon egyedül lehet a tengeri malaca - vagy a hörcsöge.) József Attila feltűnik azért kisbolygó képében, de pőre érzelmekről itt szó sem lehet, kimaradhatott volna akár ő is. Erdman csak megemlíti, Tasnádi behozza a színpadra; Bagó Bertalan körberakja ezzel-azzal, Mácsai Pál viszont odahelyezi a finom ornamentikával díszített, szürke falakkal határolt üres (kicsi) tér kellős közepére a budit. Amikor a cirkuszi ponyva (vagy ez itt talán a vándortársulat szekere) Page 4 of 6
fölemelkedik a színpad előtt, feszültséggel teljes látvány tárul a néző elé: Blondinné a budi falának beszél, Blondin már elfoglalta búvóhelyét, csak a hangját hallani. Für Anikó Vali szerepében - az előadásnak tökéletesen megfelelően - egyfelől elegáns hölgy, másfelől a végletekig elgyötört, zárt, szögletes, elhasznált mai magyar feleség. Értelmesen, magától értetődően, egy pillanatig sem szavalva mondja Tasnádi sziporkázó szövegét, amely így sem veszti el verses lényegét, sőt. Ő szólal meg először, ő adja meg az alaphangot - ő szolgáltatja az alapélményt. És tulajdonképpen ő a Finito főszereplője: Vali úgy tipikus, hogy egyéni, mintha Moliére tanításának szellemében épp elindult volna a jellemábrázolás felé. A rendező egyébként is láthatóan ügyelt arra, hogy a színpadon senkiből ne váljon harsány, parodisztikus kliséfigura, miközben mindenki magán viseli szerepköre viccbe illő tulajdonságait. Blondin anyósának szerepében Pogány Judit tipeg-topog, és mutatja ki jól időzítve a foga fehérjét; a polgármestert Anger Zsolt, a költőt Végvári Tamás, a popdívát Bíró Kriszta ahogy alkoholmámorban lefittyed a szája... - játssza. Széles László derűsen cinikus kibicnek mutatja a tárgyaló-pszichiátert, Kerekes Viktória dekoratívan sürög-forog a riporter szerepében, Máthé Zsolt csillogó szemmel adja a laza, nekem-minden-mindegy operatőrt. Debreczeny Csaba sima bőrű, keletiesen pókerarcú (lásd: harakiri élőben) és sima modorú, hátborzongatóan halk szavú médiaszemélyiség. Talán csak Czukor Balázs emlékeztet túlságosan - Szomszéd Misi szerepében - a bulvármédiában ábrázolt vidéki tahókra. A halálát eladni készülő Blondin Gáspárt Csuja Imre játssza: depressziós, robosztus egykedvűséggel. Csak a szeme nyílik egyre tágabbra, csak a szája keskenyedik el egyre jobban a helyzet fokozódásával. A Hivatalos Úr ezúttal nem föntről, hanem a nézőtér felől - mondhatni közülünk, mint valami választási kampányban - lépdel bele a feketeleples, gyertyafényes fináléba. (A nézőtér különben többször játszik: a szereplők ki-kiszólnak, beszélnek hozzánk, esetleg rólunk mondanak valamit.) Boldogság lesz, nyomja meg a lesz-t a dolgokat elrendező Hivatalos Úr szerepében Mácsai Pál, a rendező. A halott Blondint pillantásra se méltatja, igaz, rá se vet ügyet senki. Míg beszél, unottan kiürül a színpad, csak valaki előbb még a számláját szeretné (el)rendezni. (A bravózás - január 13-án legalábbis - hangos, a siker óriási.) Érdekes, hogy az emlékezet fiókjaiban miképpen találnak helyet maguknak a Tasnádi-előadások. A zalaegerszegi Zombiból inkább a rajzfilmszerűen ágáló figurák maradnak meg - a környezet térképestül, Zsigulistul eltűnni készül a süllyesztőben. Az Örkény Színház Finitóját különleges, rafináltan megmunkált ékszerdoboz formájában rögzíti az emlékezet: ha kinyitod, ott van benne a budi, szív alakú kis ablakkal a közepén. (Az ablakon túl, ki tudja: talán mi magunk is ott vagyunk valahol. Uram, nem látta Magyarországot?) Tasnádi István: Magyar Zombi Hevesi Sándor Színház, Zalaegerszeg Díszlet, jelmez: Vereckei Rita Zene: Horváth Károly Koreográfus: Stefán Gábor Rendező: Bagó Bertalan Szereplők: Ilyés Róbert, Pap Lujza, Szakács László, Farkas Ignác, Tánczos Adrienn, Gábor László, Kiss Ernő, Szegezdi Róbert, Ecsedi Erzsébet, Holecskó Orsolya, Mihály Péter, Szakály Aurél, Bot Gábor, Szabó Viktor, Lendvay Zsóka, Zalányi Gyula Tasnádi István: Finito Örkény Színház Díszlet: Bagossy Levente Jelmez: Izsák Lili Zene: Horváth Károly Page 5 of 6
Koreográfus: Magyar Éva Dramaturg: Gáspár Ildikó Rendező: Mácsai Pál Szereplők: Csuja Imre, Für Anikó, Pogány Judit, Anger Zsolt, Végvári Tamás, Bíró Kriszta, Széles László, Czukor Balázs, Debreczeny Csaba, Kerekes Viktória, Máthé Zsolt, Mácsai Pál, Bucsi Annamária, Gál Gabi Zenészek: Gáspár Vilmos, Horváth Károly
Page 6 of 6
