HAJTÓVADÁSZAT A SZAHARÁBAN

DESMOND BAGLEY

HAJTÓVADÁSZAT A SZAHARÁBAN BŰNÜGYI REGÉNY

EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST 1985

DESMOND BAGLEY: FLYAWAY WILLIAM COLLINS SONS AND CO. LTD., LONDON, 1978 COPYRIGHT © BROCKHURST PUBLICATIONS LIMITED, 1978 HUNGARIAN TRANSLATION © MIKLÓS KATALIN, 1985 HU ISSN 0138-9904

Kiadta az Európa Könyvkiadó A kiadásért az Európa Könyvkiadó igazgatója felel Szedte a Nyomdaipari Fényszedő Üzem (849751/08) Nyomta az Alföldi Nyomda A nyomdai rendelés törzsszáma: 5552.66-14-2 Készült Debrecenben, 1985-ben FEKETE KÖNYVEK Felelős szerkesztő: Gy. Horváth László A fedélrajz Liener Katalin munkája Műszaki szerkesztő: Liener Katalin Műszaki vezető: Miklósi Imre Készült 20,82 (A/5) ív terjedelemben ISBN 963 07 3349 8

Két picinke kismadár Az ágon álldogál. Az egyik neve Péter, A másik neve Pál. Messze szállj, Péter! Messze szállj, Pál! Gyere vissza, Péter! Gyere vissza, Pál!

Aki hosszabb időt tölt el a sivatagban, nem térhet vissza úgy, hogy meg ne változna. Magán fogja viselni – hacsak halványan is – a sivatag lenyomatát, a nomádok megkülönböztető jegyét. Wilfred Thesiger

1 Rohanó korunk meghatározó jelszava: azonnal. Tudós vegyészek feltalálták a nescafét; a diákok a tüntetéseken infantilis hangon kiáltozzák: „A világot akarjuk, méghozzá azonnal!”, Staffordék pedig kifejlesztették az ok és értelem nélküli vitának azt a válfaját, amely azonnal robban. Házasságunk felbomlófélben volt, s ezt mindketten tudtuk. A napirenden lévő súrlódások szította feszültség egyre elviselhetetlenebbé vált. Amikor egy hétfő reggel barátságosan megkérdeztem Gloriától, mivel töltötte a hétvégét, érdeklődésemet – teljesen indokolatlanul – a magánéletébe való felháborító beavatkozásként értelmezte. Szó szót követett, s mire megérkeztem az irodámba, majd szétpattant a fejem az idegességtől. Amikor beléptem, Joyce Godwin, a titkárnőm felpillantott, s derűsen köszöntött: – Jó reggelt, Mr. Stafford. – Reggelt – vetettem oda kurtán, és bevágtam magam mögött a szobám ajtaját. Odabent egy kicsit elszégyelltem magam. Rossz főnök az, aki érezteti indulatait a beosztottaival, s Joyce erre egyáltalán nem szolgált rá. Kiszóltam neki a házitelefonon: – Joyce, lenne szíves bejönni? Joyce megjelent, kezében munkája kellékei: gyorsírótömb és kihegyezett ceruza. – Elnézést kérek az előbbiért – mondtam. – Nem érzem valami jól magam ma reggel. Halványan elmosolyodott. – Macskajaj? – Valami olyasmi – hagytam rá. Az elmúlt hét év nyomán érzett csömör. – Nos, mi kerül ma terítékre? – Mr. Malleson beszélni akar önnel a délutáni igazgatósági üléssel kapcsolatban. Bólintottam. A Stafford Iparbiztonsági Tanácsadó Kft. évi közgyűlése jogi formalitás volt csupán: három férfi összeült, hogy elosszák egymás között a profitot Vicc az egész, pénzügyi vicc. – Van még valami?

– Mr. Hoyland telefonált. Beszélni szeretne önnel. – Hoyland? Az meg kicsoda? – A lutoni Franklin Engineering főrendésze. Valaha még a becenevét is tudtam minden alkalmazottnak, ma már a vezető beosztásúak családi nevét sem ismerem, gondoltam. Nem jól van ez így. Változtatnom kellene ezen a helyzeten, ha volna rá időm. – Miért pont velem akar beszélni? – Eredetileg Mr. Ellisszel akart, de ő szerdáig Manchesterben van, Mr. Daniels pedig még mindig influenzás. Fanyarul elnevettem magam. – Szóval, harmadikra engem választott. Fontosnak látszik a dolog? Joyce arckifejezése elárulta, mit gondol rólam: hogy a másnaposság teljesen hatalmába kerített. Egy főrendésznek önállóan kell végeznie a munkáját; ha mégis felhívja a főnököt, akkor ott valami biztosan nagyon fontos. – Azt mondja, majd visszahívja – válaszolta Joyce szárazon. – Van még valami? Szó nélkül az irattálcára mutatott, amelyen már nem fértek el az elintézendő ügyek papírjai. – Maga egy rabszolgahajcsár. Ha Hoyland visszahív, Mr. Mallesonnál vagyok. – De Mr. Fergus azt akarja, hogy ma írják alá az Electronomicsszerződést – mondta panaszosan. – Mr. Fergus egy akadékoskodó vén trotli – mondtam. – Ezt a témát is meg kell beszélnem Mr. Mallesonnal. Az Electronomics nem megy csődbe attól, ha vár még egy félórát. – Felkaptam az Electronomics-dossziét, s amikor kiléptem, hátamon éreztem Joyce rosszalló pillantását. Charlie Mallesonnak szemmel láthatólag jobban fűlt a foga a munkához, mint nekem – az ő irattálcája már csak félig volt. Rátelepedtem az íróasztala sarkára, és odalöktem elé a dossziét. – Ez nekem nem tetszik. Felnézett, s nagyot sóhajtva megkérdezte: – Miért, mi a baj vele, Max? – Őrkutyákat akarnak, lánc nélkül. Ez ellentmond az

alapszabálynak. Felvonta a szemöldökét. – Nekem fel se tűnt. – Fergusnak se, pedig neki észre kellett volna vennie. Tudod, mi erről a véleményem? Olyan kerítést építhetsz egy gyár köré, mint a berlini fal, akkor is akad egy ügyes kölyök, aki éjszaka bemászik. És akkor beleütközik egy szabadon csatangoló vérebbe, az pedig megmarja, esetleg úgy, hogy belehal. – Charlie kinyitotta a dossziét. – Nézd meg a 28. pontot. Megnézte. – Ez nem volt benne szerződésben, amikor én láttam. Utólag csempészhették bele. – Hát csempésszék ki belőle, de gyorsan, különben az Electronomics mehet máshova üzletelni. Az igazgatósági üléssel kapcsolatban akartál beszélni velem? – Őlordsága délután négykor otthon lesz. Őlordsága nem volt más, mint Lord Brinton, aki a Stafford Iparbiztonsági Tanácsadó Kft. részvényeinek huszonöt százalékát birtokolta. Felálltam, az ablakhoz léptem, és kinéztem az Inter-City Building tornyára – ott tanyázott Brinton. Elegáns tetőlakásából tartotta szemmel a Cityt, s éppen csak azért bukkant elő időről időre, hogy lenyeljen egy-egy vállalatot, vagy megszervezzen egy-egy nagy haszonnal kecsegtető egyesülést. – A négy óra megfelel. Majd megmondom Joyce-nak. Egyébként minden rendben? – Minden megy, mint a karikacsapás. – Charlie fürkészően végigmért. – Nem vagy valami jó színben. Lehet, hogy a nátha bujkál benned? – Valami bujkál. Ma reggel említettek nekem egy nevet, s én nem tudtam, hogy az illető nálunk dolgozik. Ez rossz jel. Charlie elmosolyodott. – Ez a cég nagyobbra nőtt, mint bármelyikünk remélte. Ez a siker ára. Bólintottam. – A napi nyolc órából hetet annál a rohadt íróasztalnál kell töltenem. Néha visszakívánom a régi szép időket, amikor még

magunk jártunk a dolgaink után. Most meg ki se látszom a sok nyomorult papír közül. – Amelyek között szép számmal akad friss, ropogós ötfontos. – Charlie kimutatott az ablakon, ahol a londoni City tárult elénk teljes méltóságában. – Ne káromold a sikert ezen a megszentelt földön. Ez erkölcstelenség. – Megszólalt a telefon, felvette a kagylót, majd átnyújtotta nekem. Joyce keresett. – Mr. Hoyland van a vonalban. – Kapcsolja. – Eltakartam a mikrofont, és odaszóltam Charlie-nak. – Ez téged is érdekelhet. Itt az ideje, hogy ti, született bürokraták is tudomást szerezzetek arról, mi folyik az üzleti élet sűrűjében. A telefon kattant egyet. – Mr. Stafford? – Itt Max Stafford beszél. – Hoyland vagyok, a... – Tudom, ki maga, Mr. Hoyland – mondtam, s közben szélhámosnak éreztem magam. – Mi a probléma? – Valami nagyon furcsa dolog történt, uram – mondta. – Egy Billson nevű ember eltűnt egy héttel ezelőtt, s azóta nincs róla hír. – Mennyire fontos ember ez a Billson? – Nem a műszaki részlegben dolgozik, hanem a könyvelésen. De... – Ellenőrizte a könyveket? – Minden fillérre egyezik – mondta Hoyland. – Nem is ezzel van a baj, uram, hanem a vállalat hozzáállásával. Semmi segítséget nem nyújtanak a munkámhoz. – Fejtse ki részletesebben. – Hát ez a Billson elég szürke nyulacska, mégis sokkal több fizetést kap, mint amennyi járna neki. Évi nyolcezer fontot keres, ehhez képest egy kifutófiú munkáját végzi. Amikor megkérdeztem Isaacsontól, hogy miért, kitért a válasz elől, mondván: a fizetési rendszernek semmi köze az iparbiztonsághoz. Hoyland mélységesen fel volt háborodva – és joggal. Engem is bosszantott a dolog, mert szerződéskötéskor mindig rögzítjük, hogy az ipari titkok védelmének mindenhez köze van. – Szóval ezt

mondta? Ki az az Isaacson? – A főkönyvelő – mondta Hoyland. – Nem tudna rácsörögni, hogy a helyére rakja? Amit én mondok, arra fütyül. – Meg fogja kapni a beosztását – mondtam komoran. – De térjünk vissza Billsonhoz: hogy érti azt, hogy eltűnt? – Múlt héten egyáltalán nem jött be, és életjelt sem adott magáról. Amikor érdeklődni kezdtünk utána, kiderült, hogy minden magyarázat nélkül otthagyta az albérletét. – Hoyland szünetet tartott. – Ez még nem bűn, Mr. Stafford. – Hacsak nem vitt magával valamit. Azt mondja, nincs olyan pozícióban, hogy kellemetlenséget okozhasson? – Á, dehogy! Régi bútordarab, tizenöt éve a könyvelésen dolgozik. Semmi lényegeshez nem férhetett hozzá. – Legalábbis a mi tudomásunk szerint. – Ezen egy kicsit elgondolkoztam. – Rendben van, Mr. Hoyland, lesz egypár szavam Isaacsonhoz. Addig maga nézzen utána Billsonnak; sose lehet tudni, hátha talál valamit. – Meglesz, Mr. Stafford. – Hoyland érezhetően megkönnyebbült. A nagyfőnökök felelősségre vonását szívesebben hárította másra. Letettem a kagylót, és ránevettem Charlie-ra. – Látod? Na, te hogy fognál hozzá egy ilyen ügyhöz? – Franklin Engineering – mondta elgondolkodva. – Hadiipari vállalkozók, ha jól tudom? – Ezt-azt csinálnak a hadseregnek. Tankalkatrészeket, ilyesmit – semmi komoly. – És te hogy akarod elintézni az ügyet? – Keményen beolvasok ennek az Isaacson nevű pasasnak. Egy pénzszámláló aktakukac ne oktassa ki az én főrendészemet arról, hogy mi tartozik az iparbiztonsági munkához és mi nem. Charlie hátradöntötte a székét, és fürkészően rám nézett. – És mi lenne, ha személyesen beszélnél a fejével? Szemtől szembe? Panaszkodsz, hogy oda vagy láncolva az íróasztalodhoz. Hát miért nem ugrasz le Lutonba, hogy magad járj utána? Simán visszaérsz az igazgatósági ülésre. Ki az irodából, Max! Attól talán még az a savanyú ábrázatod is felvidul. – Hát ennyire riasztóan nézek ki? – Ám az ötlet vonzónak tűnt. –

Rendben, Charlie, pokolba az íróasztallal! – Felhívtam Joyce-ot. – Hívja vissza Hoylandot a Franklin Engineeringnél, és mondja meg neki, hogy úton vagyok Luton felé, legyen elérhető közelségben. – Amikor Joyce tiltakozni próbált, félbeszakítottam. – Tudom, hogy mennyi elintézetlen ügy tornyosul az íróasztalomon, majd holnap végzek velük. Amikor letettem a kagylót, Charlie megszólalt: – Egyébként nem hiszem, hogy az ügy valóban fontos lenne. – Én sem. Az a pofa vagy csinált egypár görbe napot, vagy elütötte egy kocsi, vagy valami hasonló. Sebaj, Charlie, ma pihenőnapot tartok, méghozzá a cég költségén.

2 Emlékeznem kellett volna Hoyland nevére, mert tiszteletet parancsoló, szögletes arcát azonnal felismertem, amint megláttam. Megbízható fickó volt: mint a rendeszek közül oly sokan, ő is a rendőrségtől jött át hozzánk. Meglepődött, amikor meglátott; ritkán fordult elő, hogy a Stafford Kft. vezérkarának valamelyik tagja leszáll a nép közé, s ha igen, az nem sok jót ígért. Meglepetésébe idegesség vegyült, miközben megpróbálta kipuhatolni, miért jöttem személyesen. – Ne nyugtalankodjék, nincs különösebb oka – nyugtattam meg. – Egyszerűen örülök, hogy elszabadulhattam az íróasztalom mellől. Beszéljen nekem erről a Billsonról. Hoyland megdörzsölte az állat. – Nem sokat tudok róla. Tudja, én csak három hónapja dolgozom itt, akkor irányítottak át, amikor Laird nyugdíjba ment. Nem tudtam; fenemód elszaporodtak a saját cégemnél azok a dolgok, amelyekről nem tudtam. A cég túlságosan kinőtte magát, személytelenné vált. – Értem – válaszoltam. – Átvettem Lairdtől az aktáit, és átnéztem a besorolásokat. Billson a kiemelt fizetésűek között szerepelt, az én rangsoromnak viszont a legalján volt. – De mióta eltűnt, újra utánanézett, ugye? Hoyland bólintott. – Negyvennégy éves, tizenöt éve dolgozik itt. Az egyénisége körülbelül annyira kiforrott, mint egy herélt nyúlé. A városban lakik, egy Mrs. Harrison nevű özvegyasszonynál. – Van valami közte és Mrs. Harrison között? Hoyland elnevette magát. – Mrs. Harrison hetvenéves. Az nem jelent semmit: Ninon de L’Enclos nyolcvanévesen is kurva volt. – Hogy áll a nőkkel? – Billson? Úgy hallottam, nem az a típus, akire buknak a nők. – Na jó, akkor talán a fiúk érdeklik?

– Azok sem. Nem hiszem, hogy afféle lenne. – Mindebből eléggé semmilyen embernek látszik – jegyeztem meg kissé csípősen. – Az is – mondta Hoyland. – Ez a Billson annyira jelentéktelen, hogy szinte nincs is. El lehet menni mellette anélkül, hogy az ember egyáltalán észrevenné. – A láthatatlan ember – jegyeztem meg. – Tipikus „tégla”, aki kitartóan csak a megfelelő pillanatra vár. – Tizenöt év nem túl sok ehhez? – tűnődött Hoyland. – Ráadásul mindent rendben hagyott maga után. – Legalábbis a mi ismereteink szerint. A rendőrség különleges osztálya tud erről az egészről? – Igen, a fiúk körbeszimatoltak, és ugyanarra a következtetésre jutottak, amire én. – Értem – mondtam. – Billson valószínűleg valamelyik kórházban fekszik, és elvesztette a személyi okmányait. Csak egyvalami rejtélyes: miért van túlfizetve, és a főnökei miért olyan szűkszavúak vele kapcsolatban? Hoyland bólintott. – Először Stewarttal, Billson közvetlen főnökével beszéltem. Ő irányított Isaacsonhoz. Vele pedig semmire se jutottam. – Meglátom, mit tehetek – mondtam, s elindultam, hogy megkeressem Stewartot, akiről kiderült, hogy vörös hajú skót, az új könyvelőgeneráció képviselője. Ő nem foglalkozott poros főkönyvekkel, neki a számok a komputer belsejében elektronikusan táncoltatott képződmények voltak. Nem, fogalma sincs, hova tűnhetett Billson. Valójában az égvilágon semmit sem tud Billsonról. – Nem furcsa ez egy kicsit egy osztályvezető szájából? Valamit csak tud a beosztottairól, nem? – Billson nagyon különös ember – mondta Stewart. – Többnyire rendkívül tartózkodó, de időnként a leghevesebb kitörésekre képes. Néha nagyon nehéz kijönni vele. – Már milyen értelemben? Stewart vállat vont. – Nem bírja elviselni az igazságtalanságot: ha az emberek nem

kapják meg a teljesítményüknek megfelelő elismerést. Ezt nagyon a szívére veszi. – Ha saját magáról van szó? – Nem, mindig olyankor pörög be, ha másokat elnyomnak vagy becsapnak. – Van ennek valamilyen politikai indítéka? – A világon semmi – mondta Stewart határozottan. – A politika egyáltalán nem érdekli. – Rendesen végzi a munkáját? Stewart gyanakvó pillantást vetett rám, majd túlzott óvatossággal annyit mondott: – Megelégedésünkre végzi a rábízott feladatokat. – Lehet úgy fogalmazni, hogy törtető? – Elmosolyodtam. – Szóba került, hogy előléptetik, vagy valami hasonló? – Nem, ilyesmiről nála szó sem lehetett. – Stewart észrevette, hogy túl gyorsan és túl hevesen válaszolt. – Nem valami dinamikus ember. – Ön mikor lépett be a céghez, Mr. Stewart? – Négy évvel ezelőtt. Glasgow-ból irányítottak át, amikor számítógépesítették az irodát. – Tett akkoriban kísérletet arra, hogy Billsont elbocsássa vagy átirányítsa egy másik osztályra? Stewart összerezzent. – Én... öö.... hát igen, volt szó ilyesmiről. De végül úgy döntöttek, hogy marad. – Mr. Isaacson döntött így, gondolom. – Igen. De erről inkább őt kérdezze – mondta nyilvánvaló megkönnyebbüléssel. Úgy is tettem. Isaacson egy ritkább könyvelőfajtához tartozott, mint Stewart. Stewart bűvészkedni tudott a számokkal, de Isaacson határozta meg, hogy mely bűvészmutatványokat hajtsa végre velük. A vállalati jogszabályok szakértője volt, különösen az adózáshoz értett. – Billson – mondta, és elmosolyodott. – Van egy jiddis szó, amely kiválóan jellemzi a Billson-féle embereket. Ő igazi nebich. – Hát az meg micsoda?

– Az olyan ember, aki a semminél is kevesebbet számít. Hadd magyarázzam másképpen: nebich az, aki, amikor kimegy egy szobából, azt a benyomást kelti a többiekben, hogy bejött valaki. Hátradőltem a székemben, és Isaacsonra bámultam. – Szóval van itt egy nebich, aki jó esetben kétezer font értékű munkáért nyolcezer fontot kap. Ezt meg hogyan magyarázza? – Ez nem az én dolgom – felelte könnyedén. – Legjobb, ha erről a kérdésről a vezérigazgatóval, Mr. Graysonnal tárgyal. – És hol találom Mr. Graysont? – Az sajnos nem lesz könnyű – mondta Isaacson, de láthatólag egyáltalán nem sajnálkozott. – Most éppen Svájcban sízik. Olyan pökhendi képet vágott, hogy legszívesebben felpofoztam volna, de uralkodtam magamon, és kimérten így szóltam: – Mr. Isaacson, a Franklin Engineeringgel kapcsolatos biztonsági kérdésekért kizárólag az én cégem felelős. Eltűnt egy ember, s én nagyon furcsállom, hogy az önök részéről az együttműködési készség legcsekélyebb jele sem mutatkozik. Ön ezt nem találja különösnek? Széttárta a karját. – Ismétlem, Mr. Stafford, hogy a Mr. Billsonnal kapcsolatos kérdésekre csak a vezérigazgató adhat választ. – Aki épp a hegyek között csúszkál két lécen. – Nem eresztettem el Isaacson tekintetét. – Stewart el akarta bocsátani Billsont, de maga megakadályozta. Miért? – Nem én akadályoztam meg, hanem Mr. Grayson. ő mondta, hogy Billsonnak maradnia kell. – De maga bizonyára megkérdezte, hogy miért. –Természetesen. – Isaacson megrázta a fejét. – De nem indokolta meg. – Elhallgatott. – Semmit sem tudok Billsonról, Mr. Stafford, azon kívül, hogy... mondjuk így: védelem alatt áll. Ezen elgondolkoztam. Vajon miért játssza Grayson Billson mesebeli keresztapjának szerepét? – Maga tudta, hogy Billson „védelem alatt áll”, amikor Stewart el akarta bocsátani? – Ó, igen. – Isaacson szomorkásán elmosolyodott. – Tíz évvel ezelőtt magam is el akartam bocsátani. Amikor Stewart előállt a

javaslatával, úgy gondoltam, újra tapogatózom az ügyben Mr. Graysonnál. – Vállat vont. – De a helyzet mit sem változott. – Azt hiszem, jobb, ha magasabb szinten tárgyalok erről a dologról – talán az igazgató tanács elnökével. – Ahogy gondolja – felelte Isaacson fagyosan. Elhatároztam, hogy még jobban lehűtöm. – Egyvalamit jegyezzen meg, Mr. Isaacson. Ha Mr. Hoyland felvilágosítást kér magától, eszébe ne jusson, ismétlem, eszébe ne jusson még egyszer elhárítani azzal, hogy amit kérdez, nem tartozik az iparbiztonság körébe. Megadja neki az összes rendelkezésére álló felvilágosítást, ahogy most nekem is megadta. Remélem, elég világosan fejeztem ki magam? – Teljesen világosan. – Isaacson ajka elvékonyodott. – Nagyon helyes, ezek szerint betekintést enged Mr. Hoylandnak mindenbe, ami Billsonnal kapcsolatos, különös tekintettel a fizetési lapjára. Ezt közölni fogom vele, mielőtt elmegyek. – Felálltam. – Jó napot, Mr. Isaacson. Benéztem Hoylandhoz, és megmondtam neki, mit akarok. Azután elindultam megkeresni özvegy Mrs. Harrisont: egy kedves, jólelkű mámit ismertem meg benne, aki – öregségi nyugdíját kiegészítendő – egyik szobáját kiadta albérletbe. Ő Billsont kellemes úriembernek tartotta, akivel soha semmi baja nem volt, soha nem kellett attól tartania, hogy nőket hoz fel. Az özvegynek fogalma sem volt, miért mehetett el az albérlője, nyugtalanul fontolgatta, mit csináljon a szobájával, amely még mindig Billson holmijával volt tele. – Végső soron meg kell élnem valamiből – mondta. – A nyugdíjammal nem sokra megyek manapság. Egy hónapra előre kifizettem neki a szobát a Franklin Engineering terhére. Ha Isaacson akadékoskodna, olyat kap tőlem, hogy nem teszi a kirakatba. Az özvegy semmi különöset nem vett észre Billsonon az eltűnése előtt. – Nem, semmi változást nem észleltem rajta. Persze időnként nagyon fel tudta izgatni magát, de hát ilyen volt a természete. Ilyenkor mindent ráhagytam, és nem törődtem vele.

– Múlt hétfőn nem ment be dolgozni. Ön mikor látta őt utoljára, Mrs. Harrison? – Hétfőn este. Azt hittem, munkából jött, mint máskor. Nem mondta, hogy nem ment be dolgozni. – Akkor is dühösnek látszott? – Egy kicsit. Olyanokat mondott, hogy nincs igazság, a törvény sem képes igazságot szolgáltatni. Azt is mondta, hogy a gazdag újságok megengedhetik maguknak, hogy drága ügyvédeket fogadjanak, ezért a magafajta szegény embernek semmi esélye sincs velük szemben. – Az asszony elnevette magát. – Olyan izgatott volt, hogy még a ragasztós üveget is feldöntötte. De hát ő mindig is ilyen volt, Mr. Stafford. – Miért? Mit csinált a ragasztós üveggel? – Valamit beragasztott az albumába. Abba, ahol az apjáról szóló anyagokat gyűjtötte. Sokat gondolt az apjára, bár nem hinném, hogy emlékezett volna rá. De hát ez nyilvánvaló, nem? Kisfiú volt még, amikor az apja meghalt. – Mutatta magának valaha azt az albumot? – Ó, hogyne! Az volt az első nyolc évvel ezelőtt, amikor idejött. Ez egy évvel azután történt, hogy szegény uram meghalt. Az album telis-tele volt újságokból kivágott képekkel, mind az apját ábrázolta. Meg rengeteg repülőgépet, tudja, olyan régimódiakat, amilyenek még az első világháború idején repültek. – A biplánokra gondol? – Hatalmas szárnyuk volt – mondta bizonytalanul. – Én nem sokat értek a repülőgépekhez, de nem olyanok voltak, mint a mai lökhajtásos gépek. Billson mindent elmondott nekem az apjáról, gyakran beszélt róla, azt mondogatta, hogy tulajdonképpen hős volt. Egy idő után már nem figyeltem rá, egyszerűen elengedtem a fülem mellett. Úgy tűnt, meggyőződése, hogy az apját becsapták, vagy valami ilyesmi. – Megengedné, hogy megnézzem a szobáját? Kíváncsi volnék arra az albumra. Összeráncolta a homlokát. – Nem bánom, ha megnézi a szobát, de most, hogy utánagondolok, nem hiszem, hogy az album ott lenne. Mindig az

öltözőasztalon hevert, de most nem láttam ott, amikor takarítottam. – Akkor is szeretném megnézni a szobát. A helyiség nem látszott igazán alkalmasnak arra, hogy valaki éljen benne. Nem mintha kényelmetlen lett volna, de kimondottan sivár benyomást keltett. A berendezés túlméretezett Edward-stílusú és harmincas évekbeli szögletes bútorokból állt, a szőnyeg tiszta volt, de meglehetősen kopott. Amikor leültem az ágyra, a rugók tiltakozóan megnyikordultak. Miközben Holman Hunt A világ fénye című képének ízléstelen reprodukcióját néztem, az járt a fejemben, hogy miért kell egy ilyen odúban laknia annak, aki évi nyolcezer fontot keres. – Az album? – szólaltam meg. – Eltűnt. Biztosan magával vitte. – Más is hiányzik? – Elvitte a borotváját meg a borotvaecsetjét – mondta Mrs. Harrison. – És a fogkeféjét is. Pár tiszta inget, néhány pár zoknit meg más apróságokat. Az egész beleférne egy kis kézitáskába. A rendőrség összeírta. – Tud a rendőrség az albumról? – Eszembe sem jutott. – Az asszony hirtelen ideges lett. – Gondolja, uram, hogy szólnom kellene nekik? – Ne csináljon ebből gondot magának – mondtam. – Majd én szólok. – Nagyon remélem, uram, hogy megtalálja Mr. Billsont – mondta, majd egy kicsit tétovázott. – Gondolni se szeretek arra, hogy esetleg valami baj érte. Meg kellene nősülnie, hogy legyen valaki, aki gondoskodik róla. A húga ugyan havonta felkereste, de ez igazán nem volt elég. – Van egy húga? – Nem édeshúga, azt hiszem, a féltestvére. Másképp hívják, mint őt, de nincs férjnél. Valami furcsa idegen neve van... sose jut eszembe. Úgy havonta kétszer eljön, és olyankor együtt töltik az estét. – A húga tudja, hogy Billson eltűnt? – Nem hiszem, hogy tudná, hacsak a rendőrség nem értesítette. Nem tudom a címét, csak annyit, hogy Londonban él.

– Majd megkérdezem őket – mondtam. – Volt Billson-nak barátnője? – Ó, nem, uram. – Az özvegy megrázta a fejét. – Ki akarna hozzámenni? Tudja, ez itt a probléma. Nem mintha valami baj lenne vele – tette hozzá. – Csak éppen, úgy látszik, nem tetszik a nőknek. A rendőrségre menet újra eszembe jutott ez a mondat. Úgy hangzott, mint egy sírfelirat. Kaye őrmester nem izgatta magát túlságosan. – Az nem számít vétségnek, ha valaki fogja magát, és eltűnik – mondta. – Ha egy hatéves gyerekről lenne szó, az más, akkor mindent elkövetnénk a felkutatására, de Billson felnőtt ember. – Valami analógiát keresett. – Ez olyan, mintha azt mondaná, nagyon sajnálja őt, mert apa nélkül nőtt fel. Érti, mire gondolok? – Lehet, hogy felnőtt – mondtam –, de úgy hallom, nem mindig viselkedik úgy. – Nem tudom – mondta Kaye. – Jó állása volt a Franklin Engineeringnél, jó fizetéssel. Ezt egy idióta nem tudta volna megtartani. Ezenkívül, mielőtt elment, és amikor elment, gondoskodott a pénzéről. – Hallhatnék erről részletesebben? – Nos, sok pénzt gyűjtött össze. A folyószámláján állandóan körülbelül a fizetésének megfelelő összeg szerepelt, és közel tizenkétezer fontja volt letétben. Kedden reggel, rögtön, ahogy a bank kinyitott, felvette az egészet. – Mi az ördög! De valami nem stimmel, őrmester: a letétbe helyezett pénzt csak a visszakérés után egy héttel adják ki. Kaye elmosolyodott. – Kivéve, ha valaki évtizedeken keresztül a bank megbízható ügyfele, s egyszer csak kér egy szívességet a bankigazgatótól. – Az őrmester megnyitotta bölcsessége zsilipjeit: – Különböző okai lehetnek annak, ha egy férfi otthagy csapot-papot. Vannak, akik egy nőtől akarnak így megszabadulni, mások meg épp a nő után futnak. Egyesek torkig vannak addigi életmódjukkal, és különösebb felhajtás nélkül szakítanak vele. Ha átfogó nyomozást kellene indítanunk, valahányszor ez megtörténik, mást se csinálnánk; a pasik meg –

akiknek nyomára kéne bukkannunk – közben halálra röhögnék megukat. Ugye, nem úgy néz ki, hogy Billson valami bűncselekményt követett el? – Nem tudom. A különleges osztály mit mond? – A titkosrendőrök? – Kaye hangjában némi megvetés csendült. – Szerintük nem sáros a fickó, szerintem pedig igazuk van. – Gondolom, a kórházakban is érdeklődtek. – A környékbeli kórházakban. Ilyen esetekben ez az előírás. – Billsonnak van egy húga, ő tud az eltűnéséről? – Féltestvére – mondta az őrmester. – A múlt héten járt itt. Higgadt nőnek látszik, nem csinált nagy ügyet a dologból. – Megkaphatnám a címét? Az őrmester felírta egy noteszba, és kitépte a lapot. Miközben a címet a levéltárcámba tettem, így szóltam: – Az albumról nem feledkezik meg, ugye? – Majd megemlítem a nyomozati anyagban – mondta Kaye türelmesen. Láttam rajta, hogy nem tulajdonít neki különösebb jelentőséget. Későn ebédeltem, azután felhívtam Joyce-ot az irodában. – Nem jövök már vissza – mondtam neki. – Van valami, amiről tudnom kell? – Mrs. Stafford arra kért, mondjam meg magának, hogy este nem lesz otthon. – Joyce hangja gyanúsan hűvös és kimért volt. Remélem, sikerült lepleznem ingerültségemet. Ahhoz túl fáradt voltam, hogy hazamenjek az üres házba. – Rendben, adok magának egy kis munkát. Nézze át az összes november 2-i, vasárnapi újságot, és vágjon ki mindent, ami egy Billson nevű emberről szól. Kezdje az országos lapokkal, és ha Lutonban van helyi vasárnapi újság, nézze át azt is. Ha semmit sem talál, lapozza át az összes napilapot az előző hétről. Holnap kérem az íróasztalomra, amit talált. – Ez rabszolgamunka! – Ha nem boldogul egyedül, kérjen meg valakit, hogy segítsen. És mondja meg Mr. Mallesonnak, hogy négykor találkozunk az InterCity Buildingben, az igazgatósági ülésen.

3 Sose tudtam eldönteni, kedvelem-e Brintont vagy sem; az a fajta ember volt, akit nehéz kiismerni. Társadalmi életet jószerével nem élt; pénzcsináló gép volt, méghozzá az igencsak eredményes fajtából. Nem úgy gondolkodott, mint mások; előbb meghallgatta azokat az érveket, amelyeket garmadával felfogadott jogászai és könyvelői sorakoztattak fel egy tervezet mellett és ellen, azután döntött. A döntés gyakran teljesen független volt mindattól, amit mondtak neki, ámbár lehet, hogy ő olyan összefüggéseket is meglátott, amelyeket senki más nem vett észre. Mindenesetre egyes lépései olyan elképesztőek voltak, hogy az embernek óhatatlanul a bűvész jutott eszébe, amint kihúzza a nyulat a cilinderből. Utólag azután kiderült, hogy logikus és ésszerű döntést hozott, de a várható következményeket csak ő látta előre – s ez tette gazdaggá. Amikor Charlie Mallesonnal összehoztuk azt a vállalkozást, amelyből később a Stafford Iparbiztonsági Tanácsadó Kft. lett, azzal a problémával találtuk szembe magunkat, amelyet egyetlen kis cég sem kerülhet el, ha ki akarja nőni magát: a pénzügyi eszközök nyomasztó hiánya miatt elmulasztott lehetőségek tömegével. És akkor jött a megmentőnk: Lord Brinton, aki jelentős tőkét pumpált bele a cégbe részvényeink huszonöt százalékáért. Cserében felvállaltuk a Brinton-birodalom iparbiztonsági ügyeit. Kicsit nyugtalan voltam, amikor megkötöttük a megállapodást, mert Brintonnak az volt a híre, hogy szeret a zavarosban halászni. Határozottan közöltem vele, hogy ez egy abszolút törvényes vállalkozás lesz, vagyis mi kizárólag iparbiztonsági kérdésekkel szándékozunk foglalkozni, az érem másik oldalával, azaz ipari kémkedéssel egyáltalán nem. Ő halványan elmosolyodott, azt mondta, hogy tiszteletben tartja becsületességemet, következésképp úgy vezethetem a céget, ahogy akarom. Ehhez tartotta is magát, sose avatkozott be, pedig szép reményű, ifjú titánjai nemegyszer sugalmazták, hogy kerüljük meg az egyenes utat. Ilyenkor Brintonhoz irányítottam őket, és sose jöttek vissza hozzám. Az ipari kémkedés leginkább a nemi betegségekhez hasonlítható

társadalmi kór. Senki sem ismeri el, hogy védekezik ellene, és senki sem ismeri be, hogy csinálja. Mindig is gyanítottam, hogy Brinton – a többi, pénzügyekben utazó, kíméletlen stricihez hasonlóan – nyakig benne van, s a cég lehetőségeit felhasználva körülszaglásztam egy kicsit. Nem tévedtem: időről időre más cégeket alkalmazott, hogy kifürkésszék számára, amire éppen kíváncsi. Nem érdekelt a dolog, minthogy engem eddig még nem kért fel, de várhatólag előbb vagy utóbb próbálkozni fog valamelyik másik ügyfelünknél, és akkor lecsapunk rá – huszonöt százalék ide vagy oda. De mind ez idáig ez nem történt meg. Egy kicsit korán érkeztem az ülésre, s a City fölé magasodó irodájában találtam rá Brintonra. Az iroda alig valamivel volt nagyobb egy bálteremnél, s egyik fala üvegből lévén, fentről áttekinthette az egész arénáját, íróasztalnak nyoma sem volt – az íróasztal mögötti üldögélést másokra hagyta. Karosszéke megnyikordult, amikor üdvözlésemre felállt: – Örülök, hogy látlak, Max. Nézd csak, mim van. Új játékszere egy működő kandalló volt – ökörsütéshez is elég lett volna –, amelyben vidáman pattogtak a lángok. – Szép, szép a központi fűtés – mondta. – De nincs annál jobb, mint amikor igazi lángok melengetik a magamfajta vénség csontjait. Olyan ez, mintha volna még egy élőlény a szobában, akivel nem érzem magam egyedül, de mégsem beszél vissza. Ránéztem a szénnel dugig feltöltött kandallóra. – Nem sérted meg a füstmentes zónára vonatkozó rendeletet? Megrázta a fejét. – Elektrosztatikus ülepítőberendezést építettem a kéménybe. A füst nem jut ki a szabadba. Mosolyognom kellett. Annak, amit Brinton csinált, mindig volt stílusa. Ez az eset is jól példázta a gondolkodásmódját. Füst nélküli tűz kell? Nem gond: csak be kell szerezni egy több ezer fontos szerkentyűt, hogy megszabadulhass a füsttől. És még csak nem is került neki sokba: övé a gyár, amelyik az ilyesmiket gyártotta, s gondolom, megtalálták a módját, hogy a könyvelésbe ez a „termékpróba” címen kerüljön be. – Iszol valamit? – kérdezte.

– Igen – feleltem. – Mára végeztem a munkával. A kandalló mellett megnyomott egy gombot, mire egy bár bukkant elő a semmiből. Brinton barázdált, öreg arcán csibészes mosoly villant fel. – Hogyhogy? Az igazgatósági ülést nem tekinted munkának? – Olyan az, mint a tízperc az iskolában. Egy adag Taliskert töltött egy pohárba, hozzáöntött ugyanannyi Malvern-vizet és ideadta. – Igaz, ami igaz, nem bántam meg, hogy beszálltam a cégedbe. – Ezt örömmel hallom. – Belekortyoltam a whiskybe. – Az idei év hozott valami profitot? Elnevettem magam. – Charlie-t kell megkérdezned. Ő zsonglőrködik a számokkal, és ő hamisítja a könyvelést. – Bár pennyre tudtam, mennyi volt a hasznunk, tisztában voltam azzal is, hogy a jó öreg Brinton szívesen vegyíti az üzletet egy kis vidámsággal. Elnézett a hátam mögé. – Már itt is van. Rövidesen megtudom, hogy lesz-e mivel kiegészíteni az öregségi nyugdíjamat. Charlie is kapott italt, azután munkához láttunk. Charlie csak úgy ontotta az olyan kifejezéseket, mint amortizáció, diszkontált likviditás, hozadék, szóval azt a szakzsargont, amellyel az újságok közgazdasági rovata van tele. Minthogy a rezsiköltségeket igyekeztünk alacsonyan tartani, Charlie egy személyben volt a cég titkára és könyvelője, s az a tény, hogy maga is résztulajdonos volt, kellőképpen szűkmarkúvá tette, s biztosította, hogy ne akarjon profitot nem hozó, adminisztratív óriás gépezetet kiépíteni a cégben. Kiderült, hogy jó évet zártunk, lesz mit a tejbe aprítani. A vállalat kibővítésének terveiről tárgyaltunk, s felmerült annak a lehetősége is. hogy a Közös Piac szabályainak figyelembevételével esetleg Európára is kiterjesztjük tevékenységünket. Végül rátértünk a napirend „egyéb” címszó alatt szereplő pontjaira, s nekem már a hazamenésen járt a fejem. Brinton az asztalon tartotta a kezét, s látszólag elmélyülten tanulmányozta a májfoltjait. Egyszerre megszólalt: – Uraim, az ég azért nem maradéktalanul felhőtlen fölöttünk. Andrew McGovern sok fejfájást okoz nekem.

Charlie felvonta a szemöldökét. – A Whensley-csoport? – Az bizony mondta Brinton. – Sir Andrew McGovern, a Whensley-csoport elnöke. A több vállalatot egyesítő Whensley-csoport jelentős helyet foglalt el Brinton érdekeltségei között. Akkor kapásból nem tudtam volna megmondani, hogy kézben tartotta-e az ellenőrző pakettet vagy sem. – Mi a baj vele? – kérdeztem. – Andrew McGovern túl költségesnek tartja az iparbiztonsági rendszerünket. Azt mondja, hogy saját maga olcsóbban meg tudja oldani. Kesernyés mosollyal Charlie-ra néztem. – Hát ha olcsóbban csinálja, az nem fog valami jól szuperálni. Ez nem olyan terület, ahol csodákat lehet művelni, ezt a munkát szakértőkre kell bízni, akik tudják a dolgukat. Ha tényleg megpróbálja egyedül, pofára fog esni. – Ezt én is tudom – mondta Brinton, még mindig a kezét nézegetve. – De nyomás alatt állok. – Ez bevételünk öt százalékát jelenti – mondta Charlie. – Nem akarok elesni tőle. Brinton felnézett. – Nem hiszem, hogy el kellene vesztened, legalábbis nem véglegesen. – Ezt úgy érted, hogy hagyod McGovernt a maga útján járni? – kérdezte Charlie. Brinton zordan elmosolyodott. – Csak hagyom, hogy betegye a nyakát a maga választotta hurokba, méghozzá hamarabb, mint gondolná. Már e hónap végétől saját felelősségére intézheti az iparbiztonsági ügyeit. – Hűha! – szólaltam meg. – Hiszen az már csak tíz nap. – Pontosan. – Brinton az asztalon dobolt az ujjaival. – Meglátjuk, hogy ilyen rövid idő alatt mihez kezd. És nem sokkal később megrántom a kötelet, és figyeljétek meg, hogy benne lesz a nyaka a hurokban. – Ha a mostanihoz képest nem romlik az iparbiztonsági rendszere,

akkor biztos, hogy többe fog kerülni neki, mint eddig. Ez speciális terület, és jó szakértő nem terem minden bokorban. Ha sikerül felhajtania, meg is kell fizetnie őket. De nem fog rájuk találni. Még nekem is gondot okoz a jó szakemberek felkutatása, most, hogy ki akarom bővíteni az üzletet, pedig én tudom, hogy mit keresek, ő pedig nem. Következésképp az iparbiztonsága fog csorbát szenvedni: elég nagy lyukak keletkeznek rajta ahhoz, hogy az ipari kémek csapatostul masírozhassanak keresztül rajtuk. – Pontosan – mondta Brinton. – Úgy tudom, időnként ellenőrzitek a biztonsági berendezéseket. – Persze. Az nagyon fontos – mondtam. – Rendszeresen tartunk „próbaüzemet” a védelmi készülékek ellenőrzésére. – Tudom. – Brinton kajánul vigyorgott. – Három hónap múlva rászabadítok McGovernre egy másik iparbiztonsági céget – nem a tieteket –, hogy indítson akciót a védelmi berendezései ellen, és akkor meglátjuk, eléggé kiáll-e már a nyaka ahhoz, hogy le lehessen csapni a fejét. – Nem elég, hogy fölakasztod, még le is akarod fejezni? – kérdezte Charlie, de nem mosolygott. – Be lehet dobni a ló farkához kötést és felnégyelést is. Torkig vagyok McGovernnel. Ti vissza fogjátok kapni a megbízatást. Talán még jobb üzlet is lesz, mint eddig. – Bár igazad lenne – mondta Charlie. – A Whensley-csoport a bevételünknek csak öt százalékát biztosítja, de profitban ennél jóval többet hozott. Te is jól tudod, hogy a rezsi nem fog annyival csökkenni. Ezen meghiúsulhat a bővítési tervünk. – Minden rendben lesz – mondta Brinton. – Erre mérget vehetsz. És még örülnünk is kellett. Ha az ügyfél nem tart igényt a szolgáltatásodra, nem lehet lenyomni a torkán. Charlie távozott, de Brinton engem még visszatartott egy pillanatra. Karon fogott, odavezetett a kandallóhoz, ahol melengetni kezdte a kezét. – Hogy van Gloria? – Remekül – feleltem. Lehet, hogy nem helyeztem elég súlyt arra, hogy válaszom meggyőzően hangozzék, mert felhorkant és szúrós pillantást vetett

rám. – Én sikeres ember vagyok – mondta –, s ennek az a titka, hogy amikor egy üzlet befuccsol, akkor kiszállok, vesszen, aminek vesznie kell. Ugye nem veszed rossz néven ezt a tanácsot egy öregembertől? Elnevettem magam. – A tanácsokban azt szeretem a legjobban, hogy nem kell őket megfogadni. Így azután elváltunk, Brinton külön liftjén mentem le a nyüzsgő utcára, s magam is csatlakoztam a siető emberekhez, akik alig várták, hogy hazaérjenek a napi munka után. Én nem siettem haza, hiszen nekem nem is volt otthonom: a négy fal meg a tető, ami várt rám, aligha nevezhető annak. Ezért inkább elmentem a klubomba.

4 Másnap reggel, amikor megérkeztem az irodába, már egy fokkal jobban éreztem magam. Előbb ugyanis – hosszú kihagyás után – ismét felkerestem a vívóklubomat; a vívással eltöltött két kemény óra feloldotta nyugtalanságomat, s egyébként is jót tett, minthogy az állandó íróasztalmunka miatt alattomos zsírpárnák kezdtek lerakódni a derekam körül. De az íróasztal hűségesen várt rám, így hát beültem mögé, s a Billsonról szóló anyagot kerestem, amelyet Joyce-tól kértem. Minthogy nem találtam, behívtam Joyce-ot. – Semmi sincs Billsonról? Védekezőén pislogott rám. – Ott van a tálcán. A tálca aljára süllyesztve meg is találtam a „Billson” feliratú borítékot, s nevetve néztem Joyce-ra. – A próbálkozás dicséretes, Joyce, de engedje meg, hogy magam döntsem el, mi számomra a legsürgősebb. A cég kirobbanó erővel növekedett azóta, hogy Brinton tőkét fektetett bele, s én elhatároztam, hogy félévenként legkevesebb egy ügyet személyesen viszek végig, hogy ne veszítsem egészen el a kapcsolatot a fiúkkal, akik kint dolgoznak a terepen. Ez is a többi jó elhatározás sorsára jutott a mindennapi tennivalók szorításában: már tizenöt hónapja nem voltam kiszálláson. Talán a Billson-ügy arra is jó lesz, hogy lássam, meg tudok-e még birkózni a nehéz feladatokkal. Váratlanul megszólaltam: – A munkám egy részét átadom Mr. Ellisnek. – Hát nem lesz tőle elragadtatva – mondta Joyce. – Akkor is el kellene vállalnia, ha elütne egy kocsi, vagy eltörném a lábamat – mondtam. – Jót fog tenni neki. Juttassa eszembe, hogy szóljak neki, mikor visszajön Manchesterből. Joyce kiment, én pedig kinyitottam a borítékot, és kivettem belőle egy négyoldalas cikket, amolyan vasárnapimelléklet-szagú, összecsapott adatsűrítményt Peter Billsonnak, a repülés úttörőjének életéről. A cikk a Messzeszállj Peter különös esete címet viselte, s olyan – eredetileg fekete-fehér – fotókkal illusztrálták, amelyeket – a

színes magazin lapjainak megélénkítése érdekében – a kék és a sárga különböző árnyalataival színeztek. Röviden így lehet összefoglalni: a kanadai származású Billson 1903-ban született, épp abban az évben, amikor az első repülőgép a levegőbe emelkedett. Az első világháború idején még túl fiatal volt ahhoz, hogy katonai szolgálatot teljesítsen, de a nyugati front légi csatáinak legendáin nőtt fel, s ezek annyira megragadták a képzeletét, hogy a repülés megszállottjává vált. Mérnöknek tanult, és huszonegy éves korára megépítette a saját repülőgépét. Nem sikerült valami jól – lezuhant vele. Billsonnak nem volt szerencséje. Jóllehet a repülés az aranykorát élte, ő nem kerülhetett be az élmezőnybe. A repülés úttörőinek pénzre vagy pénzes támogatóra volt szükségük, s ő egyikkel sem rendelkezett. A húszas évek végén Alan Cobham elrepült a KözelKeletre, Ausztráliába és Dél-Afrikába, 1927-ben Lindbergh egyedül átrepülte az Atlanti-óceánt, majd Byrd másodmagával megjárta az Északi- és a Déli-sarkot. A hamincas évek elején Amy Johnson, Jim Mollison, Amelia Earhart és Wiley Post egyre-másra döntögették a rekordokat, de Billson még csak labdába sem rúghatott. Ám a következő szakaszban az ő napja is felvirradt. Szép dolog a rekordok döntögetése, de a második szakasz a repülés gyakorlati hasznának bizonyítására szolgált, s így elvezetett a harmadik szakaszhoz, a rendszeres kereskedelmi járatokhoz. Az újságok, meglovagolni igyekezvén a közérdeklődést, hosszú távú versenyeket rendeztek; ilyen volt például 1934-ben az Anglia-Ausztrália légiverseny, amelyet Scott és Campbell-Black nyert meg. Billson a Vancouver és Hawaii között megrendezett versenyen második lett, a Vancouver és Montreal közötti légiposta-próbarepülést pedig megnyerte. Végre beérkezett – mint hősies és rettenthetetlen repülő. Ma már szinte elképzelhetetlen, milyen csodálat övezte ezeket az ősrepülőket. Még korunk űrhajósai iránt sem tanúsítanak ekkora figyelmet. Ekkortájt történt, hogy egy újságíró – a gyerekdal nyomán – ráragasztotta a Messzeszállj Peter becenevet. Remek reklámnak bizonyult, s Billson annyira belement a játékba, hogy újszülött fiának a Paul nevet adta, s 1936-ban Northrop „Gamma” típusú gépét,

amellyel a London és Fokváros között megrendezett versenyen indult, Messzeszálljnak keresztelte. Egyike volt ez az első, tisztán fémből készült gépeknek. A versenyt nagy hírverés közepette egy újság szervezte, s bejelentette, hogy minden résztvevőre százezer fontos életbiztosítást kötnek. Elkezdődött a verseny. Billson Algerben még leszállt üzemanyagért, majd délnek tartva újra felszállt. A gépet senki sem látta többé. Billson feleségét, Helent természetesen nagyon megrázta a dolog, és csak hetekkel később fordult az újsághoz a biztosítás ügyében. A lap a biztosítótársasághoz irányította, amely akadékoskodni kezdett, s vonakodott fizetni: százezer font rengeteg pénz volt 1936-ban. Végül egyértelműen közölte, hogy nem fizet, ezért Mrs. Billson bíróság elé vitte az ügyet. A tárgyalás fénypontját a védelem tanúja, egy Hendrik van Niekirk nevű dél-afrikai jelentette, ki eskü alatt vallotta, hogy négy héttel a verseny után Durbanben látta Billsont, épen és egészségesen. A vallomás szenzációt keltett, s a lapok példányszáma megugrott. A vád heves támadást intézett van Niekirk ellen, de ő állta a sarat. Járt Kanadában azelőtt, látta ott Billsont, és semmi kétsége sincs afelől, hogy valóban ő volt az. Beszélt Billsonnal Durbanben? Nem. Teljes bizonytalanság uralkodott. A bíró összegezte a tényállást, az ügy az esküdtszék elé került, amely hosszas tanácskozás után a biztosítótársaság javára döntött. Mrs. Billson azonnal fellebbezett. A fellebbviteli bíróság az előzővel épp ellentétes döntést hozott eljárási hibára való hivatkozással; eszerint a bíró túl részletes utasításokat adott az esküdteknek. A biztosítótársaság a Lordok Háza elé vitte az ügyet, amely nem változtatott a határozaton. Mrs. Billson megkapta a százezer fontját. Hogy ezek után boldogan élt-e, arra az újságíró nem tért ki. Ennyit a cikk tartalmáról – a hangneme azonban egészen más kérdés. Egy rutinos újságíró műve volt, aki vitriolba mártott tollal gyalázta meg egy olyan ember hírnevét, aki képtelen visszavágni – akár meghalt, akár nem. Az írásból egy olyan kisszerű ember irigysége áradt, aki abban leli örömét, ha sárba rángatja azokat, akik jobbak nála. Ha Paul Billson olvasta ezt a cikket, nem csoda, hogy

becsavarodott. Az írás végén a szerző spekulálni kezdett. Miután beszámolt arról, hogy a biztosítótársaság az alaki hiba miatt elvesztette az ügyet, így folytatta: Nagy a valószínűsége annak, hogy Billson túlélte a repülőszerencsétlenséget – ha volt ilyen egyáltalán –, és hogy Hendrik van Niekirk valóban látta őt Durbanben. Ha mindez igaz, s nekem ez a meggyőződésem, akkor itt elképesztő csalás történt. Százezer font hatalmas összeg – mindenhol és mindig. Százezer font, amelyet 1936-ban fizettek ki, háromszázötvezezer fontnak felel meg inflációs korunkban. Ha Peter Billson él még, most hetvenöt éves, s minden valószínűség szerint káprázatos gazdagságban eltöltött élet áll mögötte. A gazdagok hosszú életűek, így szép esély van rá, hogy valóban él még. Talán e sorokat is olvassa. Netán becsületsértésnek minősíti a bennük foglaltakat. Én vállalom ennek kockázatát. Gyere vissza, Messzeszállj Peter Billson! Gyere vissza! Épp e rosszindulatú fércmű fölött elmélkedtem, amikor Charlie Malleson belépett az irodába, és ezt mondta: – Előzetes felmérést készítettem arról, milyen következményekkel jár a Whensley-csoport elvesztése. – Kesernyésen elmosolyodott. – Túléljük. – Brinton – szólaltam meg, és hátradöntöttem a székemet. – A részvényeink egynegyede az övé, s a bevételünk egyharmada tőle származik. Túl sok adu van a kezében. Tudni szeretném, mennyi veszteséget okozna, ha teljesen kiválna a cégből. – Elhallgattam, majd hozzátettem: – Vagy ha mi szakadnánk el tőle. Charlie rémülten nézett rám. – Úristen! Az körülbelül olyan lenne, mint amikor érzéstelenítés nélkül amputálnak le egy lábat. – Még megtörténhet. – De miért akarnál elszakadni tőle? Az a pénz csinálta meg a szerencsénket, amit ő pumpált belénk.

– Tudom – mondtam. – De Brinton egy pénzügyi cápa. Ugyanolyan öntudatlan reflexszel csap le a profitra, ahogyan egy igazi cápa egy-egy ízletes falatra. Attól tartok, Charlie, hogy nagyon sebezhetőek vagyunk. – Nem értem, miért érzed egyszerre úgy, hogy megindult a lábad alatt a talaj – mondta panaszosán. – Nem érted? – Előredőltem, mire a szék lábai tompa puffanással visszasüllyedtek a szőnyeg bolyhai közé. – Tegnap este, egy nem egész négy percig tartó beszélgetés során elvesztettük Brinton üzletének tizenöt százalékát. És miért vesztettük el? Azért, hogy lecsaphasson Andrew McGovernre, aki állítólag renitenskedik. – Nem hiszel neki? – Nem az az érdekes, hogy igazat mond-e vagy sem. Az az érdekes, hogy Brinton a maga kis privát ügyletével – amihez nekünk semmi közünk – rontja az üzletünket. – Értem, mire gondolsz – mondta Charlie lassan. Ránéztem. – Érted, Charlie? Alig hiszem. Gondold csak alaposan végig, mi is történt tegnap. Egy kisebbségi részvényes kijátszott és az ujja köré csavart bennünket. – Az istenért, Max! Ha McGovern nem akar minket, akkor a világon semmit sem tehetünk ellene. – Azt tudom. Egyvalamit mégis csinálhattunk volna. Ragaszkodhattunk volna ahhoz, hogy a Whensley-csoport tartsa magát a még majdnem egy évig érvényes szerződéshez. Ehelyett mindannyian hozzájárultunk, hogy a Whensley tíz nap múlva felmondjon. Minket manipuláltak, Charlie. Brinton úgy rángatott bennünket, mint a bábokat zsinegen. Charlie hallgatott. Én folytattam: – És tudod, miért hagytuk, hogy ez megtörténjen? Mert túlságosan beijedtünk attól, hogy elveszítjük Brinton pénzét. Leszavazhattuk volna együtt vagy külön-külön, de nem tettük. – Nem – mondta Charlie élesen. – Te valóban leszavazhattad volna, neked ötvenegy százalék a részed. De én csak huszonnégy százalékkal vagyok társtulajdonos, ő meg huszonöttel.

Felsóhajtottam. – Oké, Charlie, az én hibám. Tegnap este feküdtem az ágyamban, és egyszerre megrémültem. Megrémültem attól, amit nem tettem meg. De leginkább az a gondolat rémített meg, hogy milyen ember lett belőlem. Nem azért fogtam bele ebbe a vállalkozásba, hogy hagyjam magam rángatni, mint valami paprikajancsit. Ezért mondom: ha egy mód van rá, el kell szakadnunk Brintontól. Ezért akarom, hogy más pénzforrások után nézz. Most már elég nagyok vagyunk hozzá. – Lehet valami abban, amit mondasz – szólt Charlie. – Mégis azt hiszem, hogy ok nélkül kongatod meg a lélekharangot. Eltúlzod ezt a dolgot, Max. – Vállat vont. – Ennek ellenére igyekezni fogok külső pénzforrásokat keresni, nehogy teljesen kiborulj. – Az íróasztalomon lévő újságkivágásra esett a pillantása. – Hát ez meg mi? – Egy cikk Paul Billson apjáról. Tudod, az a könyvelő, aki eltűnt a Franklin Engineeringtől. – Na, és mi van vele? Megráztam a fejem. – Nem tudom. Először úgy gondoltam, ez a Paul Billson egyszerűen flúgos, kevesebb van neki egy kerékkel. De van itt egy csomó dolog, ami nem stimmel. – Hát emiatt most már nem kell izgatnod magad. Ugyanis a Franklin is a Whensley-csoport része. Meglepetten kaptam fel a fejem. – Valóban. El is felejtettem. – Én a helyedben átadnám az ügyet Sir Andrew McGovernnek, és kívánnék hozzá sok szerencsét. Elgondolkoztam azon, amit mondott, azután megráztam a fejem. – Nem, Billson akkor tűnt el, amikor még mi voltunk felelősek a biztonsági kérdésekért, ráadásul még mindig van néhány nap a hónap végéig. – Neked túlzottan fejlett az etikai érzéked. – Azt hiszem, továbbra is magam fogom kezelni ezt az ügyet – mondtam. – Én kezdtem hozzá, befejezni is én akarom. Addig Jack Ellis helyettesíthet. Már épp ideje, hogy felelősségteljesebb feladatokat bízzunk rá. Charlie egyetértően bólintott.

– Gondolod, hogy van valami Billson eltűnésében – úgy értem, olyasmi, ami összefügg a Franklin iparbiztonsági ügyeivel? Ránevettem. – Valószínűleg ki fog derülni, hogy Billson megszökött, lelépett valakinek a feleségével, és remélem, hogy a felszarvazott férj Andrew McGovern lesz.

5 Elmentem a Fleet Streetre, hogy megkeressem Michael Englisht, azt az újságírót, aki a Peter Billsonról szóló cikket írta. Az irodájában úgy tudták, hogy a sajtóklubban van, a sajtóklubban meg azt ajánlották, próbáljam meg az El Vinóban. Végül a Strand egyik kocsmájában bukkantam rá. Magas, nyúlánk, szőke férfi volt, akit első látásra ellenszenvesnek találtam, bár lehet, hogy érzéseimet befolyásolta Billsonról írott cikke. Kockázott más újságírókkal, és gyanakodva nézett rám, amikor érdeklődése felkeltésére átnyújtottam neki a névjegyemet. – Ipari kémelhárítás! – szólalt meg egy árnyalatnyi nyugtalansággal a hangjában. Megnyugtatásul rámosolyogtam. – Billsonról szeretnék beszélni magával. – Arról a kis hülyéről? Miért küldte magát hozzám? – Az idegesség ködként lengte körül Englisht. – Látta mostanában? – Hát persze. Bejött a szerkesztőségbe, hogy botrányt csináljon. Perrel fenyegetőzött. – English kesernyés nevetéssel felhorkant. – Az ügyvédünk keményen kiadta az útját. Szándékosan félreértettem, amit mondott. – Csodálom, hogy zavarni merte magát. Hiszen ha igaz, amit a cikkében leírt, akkor szép esélye van, hogy lecsukják. Bár lehet, hogy tekintettel lesznek ősz fejére. English meglepetten nézett rám. – Nem az öreg keresett fel, hanem valaki, aki a fiának vallotta magát, azt mondta, Paul Billsonnak hívják. Óriási jelenetet rendezett. Körülnéztem, s pillantásom egy üres sarokasztalon akadt meg. – Szeretnék beszélni magával erről. Ott a sarokban nyugodtan válthatunk egypár szót. Mit iszik? English egy pillanatig habozott, majd vállat vont. – Na, nem bánom. Egy dupla whiskyt kérek. Miután megrendeltem az italokat, így szólt: – Gondolom, a biztosítótársaságnak nyomoz. – Dünnyögtem valamit, mire ő folytatta: – Azt hittem, már évekkel ezelőtt abbahagyták. Az ilyen

bűnügyek nem évülnek el? Rámosolyogtam, miközben hanyagul vizet löttyintett a poharába. – Az ügy még nincs lezárva. A cikk megjelenését követő és a Billson eltűnését megelőző napon Englisht behívták a szerkesztő szobájába. A szerkesztő épp egy dühös és izgatott, összefüggéstelenül fenyegetőző férfival próbált szót érteni. Amikor belépett, Gaydon, a szerkesztő, a másikat túlkiabálva, így szólt: – Ez itt Mr. English, aki a cikket írta. Ülj le, Mike, és próbáljuk meg tisztázni ezt a dolgot. – Majd megnyomta a házitelefon egyik gombját. – Kérdezze meg Mr. Harcourtot, hogy be tud-e jönni hozzám. English már látta, hogy komoly baj fenyegeti. Harcourt a lap jogásza volt, és jelenléte semmi jót nem ígért. English megköszörülte a torkát, és megkérdezte: – Mi a probléma? Gaydon válaszolt: – Ez az úr Paul Billson. Úgy tűnik, nagyon felzaklatta az a cikk, amely a tegnapi számban jelent meg az édesapjáról. English Billsonra nézett, s egy meglehetősen jellegtelen külsejű férfit látott maga előtt, aki magánkívül volt. Vörös foltok izzottak sápadt arcán, s fejhangon kiabált: – Az egész vérlázító rágalom! Követelem, hogy vonják vissza, és nyilvánosan kérjenek bocsánatot! Gaydon igyekezett megnyugtatni: – Biztos vagyok benne, hogy Mr. English az igazságot írta meg, úgy, ahogyan ő látta. Ugye, Mike? – Természetesen – mondta English. – Minden adatot egyeztettem az eredeti bírósági dokumentumokkal és a korabeli újságcikkekkel. – Én nem az adatok ellen tiltakozom – mondta Billson. – Hanem az apámról szóló gyalázatos állítások ellen. Életemben nem olvastam ehhez fogható ocsmányságot. Ha nem kapok nyilvánosan elégtételt, pert indítok. Gaydon Englishre pillantott, majd csendesen így szólt: – Erre nem lesz szükség, Mr. Billson. Biztos vagyok benne, hogy

meg tudunk állapodni, és találunk mindkét fél számára kielégítő megoldást. – Amikor Harcourt belépett, felnézett, s láthatóan megkönnyebbülten így szólt: – Bemutatom Mr. Harcourtot, a jogászunkat. Röviden vázolta a helyzetet, mire Harcourt megkérdezte: – Láthatnám a cikket? Letelepedett, hogy elolvassa a cikket, amit Gaydon kerített elő valahonnan, s amíg be nem fejezte, feszült csend ülte meg az irodát. Gaydon nyugtalanul dobolt az ujjaival, English remélte, hogy nem venni észre a homlokán gyöngyöző verítékcseppeket, Billson pedig egyre izgatottabban fészkelődött a helyén. A várakozás végtelennek tűnt, míg végre Harcourt letette az újságot. – Pontosan mi a panasza, Mr. Billson? – Hát nem nyilvánvaló? – kérdezte Billson. – Az apámnak belegázoltak a becsületébe, méghozzá nyilvánosan. Azonnali elégtételt követelek, különben pert indítok. – Englishre bökött. – Pert indítok ellene és az újság ellen. – Értem – mondta Harcourt elgondolkodva. Előrehajolt. – Maga szerint mi történt az apjával? – Lezuhant a gépe – mondta Billson. – Meghalt, ez történt vele. – Rácsapott az újságra. – Ez itt közönséges rágalmazás. – Attól tartok, nem indíthat pert – mondta Harcourt. – Csak abban az esetben perelhetne, ha a saját becsületén esett volna folt. Tudja, a törvény kimondja, hogy halottat nem lehet rágalmazni. Egy pillanatig némaság ülte meg a szobát, míg végre Billson hitetlenkedve meg tudott szólalni: – De ez az ember azt állítja, hogy az én apám nem halt meg. – Maga viszont úgy hiszi, hogy meghalt, és maga akarja az ügyet bíróság elé vinni. Ez nem fog menni, Mr. Billson. Természetesen nem kell elhinnie, amit én mondok, kérdezze meg a saját ügyvédjét. Ezt mindenképpen tanácsolom. – Azt akarja mondani, hogy akármilyen olcsó firkász a sárba tiporhatja az apám nevét, anélkül, hogy egyetlen haja szála meggörbülne? – Billson reszketett a dühtől. Harcourt szigorúan válaszolt.

– Figyelmeztetnem kell, Mr. Billson, hogy fordulhat a kocka. Ha nem zabolázza meg a nyelvét, még bajba kerülhet. Billson felborította a székét, ahogy talpra ugrott. – Fogok kérni jogi tanácsot, az egyszer biztos! – kiáltotta, majd Englishre villantotta a tekintetét. – Ezt nem ússza meg szárazon, piszok gazember! Bevágta maga mögött az ajtót. Harcourt kézbe vette az újságot, és English cikkéhez lapozott. Nem nézett egyenesen Englishre, miközben ezt mondta Gaydonnak: – Azt tanácsolom, hogy ha a jövőben ilyen jellegű cikkeket akartok közölni, akkor megjelenés előtt konzultáljatok a jogtanácsossal, és ne utána. – De azért megússzuk? – kérdezte Gaydon. – Jogilag száz százalék – felelte Harcourt, s megvetően hozzátette: – Az erkölcsi vonatkozások elbírálása nem tartozik a hatáskörömbe. – Elhallgatott. – Ha az özvegy lép akcióba, akkor természetesen más a helyzet. A cikkben világos utalás történik arra, hogy a férje cinkosa volt a biztosítótársaság kijátszásában. Hiszen ha a feleség nem vállalja a bünrészességet, Billson nem tudott volna hasznot húzni a dologból. Gaydon Englishhez fordult. – Az özvegyről mit tudsz? – Vele nem lehet baj – felelte English. – Jó egy éve halott. Helen Billson a háború alatt feleségül ment egy norvéghoz, és a nevét Aarvikra változtatta. Akkor határoztam el, hogy megírom a sztorit Billsonról, amikor ezt megtudtam. Harcourt morgott valamit, majd elment, Gaydon pedig cinkos nevetéssel pillantott Englishre. – Ez egy kicsit meleg helyzet volt, Mike. – Kézbe vette a tollat. – Légy olyan jó, és állítsd fel azt a széket, mielőtt elmész. Rendeltem Englishnek egy újabb italt. – Szóval kirántották Paul Billson lába alól a talajt. English nevetett. – Nem maradt fogódzója. Hiszen én nem az ő becsületét sértettem meg. Azt sem tudtam, hogy ez az alak a világon van.

– Engem Paul Billson személye nem túlzottan érdekel – hazudtam. – Komolyan azt gondolja, hogy Peter Billson saját halálhírét költötte, hogy ezzel kijátssza a biztosítótársaságot? – Könnyen lehet – mondta English. – Sztorinak mindenesetre jó. – De maga ezt tényleg elhiszi? – Mit számít, hogy én mit hiszek? – Ivott egy kis whiskyt. – Nem, természetesen nem hiszem el. Szerintem Billson lezuhant a gépével, és kész. – Szóval olyan biztos volt a dolgában, hogy nem tartott a felelősségre vonástól? – Szeretek biztosra menni – mondta English. Elvigyorodott. – Ha Billson tényleg becsapta a biztosítótársaságot, akkor ugye nem valószínű, hogy ráharap a cikkre, így hát halál biztos voltam a dolgomban, egészen addig, amíg a fia fel nem bukkant. – Ami a biztosítást illeti – mondtam –, százezer font iszonyú sok pénz. Képzelem, milyen magas lehetett a biztosítási díj. – Nem volt az. Nyilván emlékszik rá, hogy 1936-ban a repülőgépek már nem olyan széllelbélelt, bizonytalan járgányok voltak, mint a húszas években. Már nem volt kérdéses, hogy egy-egy gép eljut-e oda, ahova indult; a kérdés az volt csupán, hogy milyen gyorsan. Azonkívül ez volt a nagy sajtóháborúk kora. A napilapok átharapták egymás torkát, csak hogy olvasókat szerezzenek. Akármekkora biztosítási díj is csupán egy csepp volt a tengerben ahhoz képest, amit másra költöttek, s százezer font elég csinos összeg ahhoz, hogy szemet szúrjon a címoldalon. – Volt Billsonnak esélye arra, hogy megnyerje a versenyt? – Miazhogy? A nagymenők közt tartották számon. Northropja, a Messzeszállj abban az időben az egyik legjobb gép volt, ő pedig remek pilóta. – Ki nyerte meg a versenyt? – Egy Helmut Steiner nevű német. De azt hiszem, Billson nyert volna, ha túléli. Steiner csak azért nyert, mert káprázatos szerencséje volt. – Vagy úgy? És miben volt szerencséje? English vállat vont. – Személyes emlékeim nincsenek azokról az időkről – annyira

nem vagyok öreg –, de sokat olvastam róluk. A nácik voltak uralmon. Javában folyt a berlini olimpia, s a felsőbbrendű faj igyekezett bizonyítani. Mindenhol német versenyautók nyertek, mert az Auto-Union állami támogatást kapott; német hegymászók elképesztő dolgokat műveltek az Alpok összes csúcsain, bár azt hiszem, ugyanakkor néhányan lezuhantak az Eigerről. Nem azt akarták bizonyítani, hogy jó hegymászók, csak azt, hogy jó nácik. Németországnak ugyanis mindenkit mindenben le kellett győznie; nem számított, hogy milyen áron. – És Steiner? – Természetesen mögötte is a Hitler-rezsim állt: kapott egy felségjel nélküli katonai gépet meg egy olyan segítő gárdát, amelyik csupa stramm Luftwaffe-legényből állt. Steiner értette a dolgát, elismerem, de azt hiszem, ő maga is tudta, hogy Billson jobb nála, ezért mindent kockára tett, és bejött neki. A végsőkig hajtotta a gépét, fel is robbant a motorja Fokvárosban, közvetlen landolás után. Mázlija volt, hogy nem korábban. Ezen elgondolkoztam. – Az nem lehet, hogy Billson gépével csináltak valamit? English rám bámult. – Ez eddig még senkinek nem jutott eszébe. Micsoda ötlet! – Mi a véleménye? – Úristen, hogy a biztosítótársaságok meddig képesek elmenni! És akkor mit csinál, ha kiderül, hogy Billson szabotázs áldozata lett? Bepereli a német kormányt százezer fontra? Kétlem, hogy Bonn vállalná a jogfolytonosságot. – Vállat vont. – Billson gépe sosem került elő. Magának semmi reménye. Kiittam a poharamat. Ennél sokkal többet nem tudok kiszedni Englishből, ideje hát, hogy beledöfjem a kést. – Szóval úgy gondolja, hogy Paul Billson semmi bajt nem okozhat magának? – A világon semmit – vágta rá gúnyosan. – Lehet, hogy Harcourt kenetteljes és szenteskedő, de azért jól kiosztotta Billsont. Halottat nem lehet rágalmazni, és Billson esküszik rá, hogy az apja meghalt. Kedélyesen elnevettem magam. – Egy Wright nevű ember azt írta egyszer William Ewart

Gladstone-ról, hogy álszent, különösen szexuális téren. Ez 1927-ben történt, amikor Gladstone már rég halott volt. Ám a fia, az akkori Lord Gladstone ezt igencsak zokon vette, és jogi szakértőhöz fordult tanácsért. Akárcsak Paul Billsonnak, neki is azt mondták, hogy halottal szemben nem lehet becsületsértést elkövetni, de ő mégis kínpadra vonta ezt a Wrightot. English értetlenül meredt rám. – Mit csinált? – Minden alkalmat megragadott, hogy Wright becsületén foltot ejtsen. Nyilvánosan megbélyegezte, hazugnak, őrültnek, pipogyának nevezte. Kidobatta a klubjából. Végül Wright – becsülete megvédése érdekében – arra kényszerült, hogy pert indítson Gladstone ellen. Gladstone-t Normann Birkett védte, aki a nyílt tárgyaláson kikészítette Wrightot. Mire az ügynek vége lett, Wrightnak is befellegzett: újságírói híre tönkre volt téve. – Ekkor döftem bele a kést. – Ez még magával is megtörténhet. English megrázta a fejét. – Billson nem tudja ezt megtenni, ő nem az a típus. – Lehet, hogy mégis megteszi – mondtam – egy kis segítséggel. – Megforgattam a kést. – örömmel fogok tanúskodni neki, és eskü alatt ismétlem majd el, amit itt hallottam: hogy maga is halottnak hiszi Billson apját, mindannak ellenére, amit a mocskos kis irományában összehordott. Felálltam és otthagytam. Az ajtóban még megálltam, hogy visszanézzek. Most is a sarokban ült; úgy nézett ki, mint akit úgy hasba rúgtak, hogy azóta sem kap levegőt.

6 Korán ebédeltem, majd – kissé megkésve – eszembe jutott, hogy felhívom Paul Billson féltestvérét. Arra számítottam, hogy a munkanap kellős közepén nem találom őt otthon, de a telefont a harmadik csöngetés után felvették, s egy kellemes női hang szólt bele: – Itt Alix Aarvik beszél. Elmondtam neki, hogy ki és mi vagyok, majd így folytattam: – Ugye, magának sincs híre a bátyjáról, Miss Aarvik? – Nincs, Mr. Stafford. – Szeretnék beszélni magával róla. Odamehetek? – Most? – Bizonytalanság volt a hangjában. – Aki időt nyer, életet nyer, Miss Aarvik. Ez közhely, de az a tapasztalatom, hogy ezek megnyugtatják az embereket. – Rendben van – felelte. – Várom magát. – Félórán belül ott leszek. – Letettem a kagylót, taxiba ültem, s elindultam Kensington felé. A név alapján nagydarab, kese szőke skandinávra számítottam, ám alacsony volt és sötét hajú, s harmincas évei elején járhatott. A lakás szerény bútorzata ellenére is kényelmesnek látszott. Feltűnt, hogy Alix Aarvik szemmel láthatólag épp költözni készül. A hallban két bőröndöt láttam, a harmadik pedig, félig bepakolva, az egyik asztalon feküdt. Látta, hogy körülnézek, és így szólt: – Épp csomagolás közben talál. Elmosolyodtam. – Új lakásba költözik? Megrázta a fejét. – Kanadába megyek. A cégem kérésére. Holnap délután indulok repülővel. – Olyan kézmozdulatot tett, amely tehetetlenségről árulkodott. – Nem tudom, hogy helyesen teszem-e épp most, hogy Paulnak nyoma veszett, de a munkámat kell elsősorban szem előtt tartanom. – Értem – mondtam, bár nem sokat értettem az egészből. Az anyja busás vagyonhoz jutott a százezer font révén, de ennek a világon

semmi nyoma sem látszott Paul Billsonon, sem Alix Aarvikon. Köznapi dolgokról beszélgettünk, közben alaposan szemügyre vettem. Nem öltözött feltűnően csinosan, de az adottságaihoz képest kihozta magából a maximumot, és még a festést sem vitte túlzásba. Ezrével szaladgálnak az utcán a hozzá hasonló nők – tipikus példánya volt a stenographica londiniensis-nek, a londoni gépírónőnek. Amikor Gloriát elvettem, nem volt egy lyukas garasom sem, ám a siker megrészegítő csúcsai felé vezető úton kiismertem a női kelléktár kimeríthetetlen gazdagságú, finom változatait, az olcsó konfekciós ruhától az egyedi párizsi modellig. Nem mintha Gloria sokat időzött volna a ruházkodási skála alsó régióiban; különös tehetséget fejlesztett ki magában arra, hogy gyorsabban költse a pénzt, mint ahogy én megkeresem, ami az egyik állandó vitatéma volt köztünk. Ahhoz mindenesetre eléggé ismertem ezt a terepet, hogy tudjam: Alix Aarvik nem úgy öltözködik, mint egy gazdag örökösnő. Leültem a kínált székre, és megkértem: – Most pedig beszéljen nekem Paulról. – Mire kíváncsi? – Kezdetnek elmondhatná, milyen volt a kapcsolata az apjával. Döbbenten nézett rám. – Már itt tart? – Nem volt túl nehéz eljutni idáig. – Hősként bálványozta az apját – mondta. – Nem mintha egyetlen emléke is maradhatott volna róla. Paul kétéves volt, amikor Peter Billson meghalt. Hallott a repülőgép-szerencsétlenségről? – Kétségek merültek fel az esettel kapcsolatban – mondtam. Fájdalom sugárzott a szeméből. – Hát maga is? – Megrázta a fejét. – Ez a bizonytalanság ment Paul agyára. Azt akarta, hogy az apja halott legyen, inkább legyen egy halott hős, mint egy élő csaló. Tudja, hogy mit jelent ez, Mr. Stafford? – Majd maga elmondja. – Elintéztem Paulnak, hogy pszichiátriai kezelést kapjon. A pszichiátertől tudom, hogy ez tette tönkre Pault. Szörnyű hősként imádni valakit – a tulajdon apánkat – s ugyanakkor a halálát kívánni.

– Szóval neurózisa volt. Milyen formában jelentkezett? – Általánosságban úgy jellemezném, hogy dührohamot kapott, ha bármi igazságtalanságot tapasztalt; a pitiáner ravaszkodást nem bírta, amikor valaki más érdeméből húz hasznot. Gyűjtötte az ilyenfajta sérelmeket. Van egy könyv, A sérelemgyűjtő. Hát ez mintha csak Paulról szólna. – Eddig általánosságokról beszélt. Miben nyilvánult meg mindez konkrétan? – Abban, hogy mindezt kapcsolatba hozta az apjával: úgy gondolta, hogy Peter Billsont szörnyű igazságtalanság érte: meggyalázták halálában. Hallott a tárgyalásról? – Bólintottam, mire folytatta. – Tisztára akarta mosni az apja nevét. Óvatosan megkérdeztem: – Miért emlegeti Pault múlt időben? Ismét döbbenten nézett rám, és elsápadt. – Nem... nem is vettem észre... – Összekulcsolta az ujjait, és ezt suttogta: – Azt hiszem... valami azt súgja, hogy meghalt. – Miből gondolja? – Nem tudom. De nem találok más magyarázatot az eltűnésére. – Ez az igazságtalanság kiváltotta neurózis önmagával kapcsolatban is jelentkezett? Úgy gondolta, hogy vele is igazságtalanul bánnak? Egyenesen a szemembe nézett, és határozottan felelt: – Soha! Őt mindig csak mások érdekelték. Nézze, Mr. Stafford, őszinte leszek: Paul sose volt – kijavította magát –, szóval, Paul nem valami sziporkázó elme. Maga a Franklin Engineering iparbiztonsági részlegénél dolgozik. Biztosíthatom, hogy Paul nem tolvaj vagy valami efféle. Lehet, hogy nem kiegyensúlyozott ember, de becsületes. – Efelől nincsenek kétségeim, Miss Aarvik – mondtam. – Ezzel a kérdezősködéssel legalább annyira képviselem Paul, mint a Franklin Engineering érdekeit. A Franklin vezetőségét komolyan érdekli, hogy mi történik az alkalmazottaival. Ez képmutató mellébeszélés volt, de reméltem, hogy elhiszi. Sem Stewart, sem Isaacson nem mutatott egy fikarcnyi érdeklődést az alkalmazottak iránt.

– Paul tudta... tudja, hogy sose fog karriert csinálni – mondta Alix –, de sose mutatta, hogy ez bántaná. Tudom, hogy nehéz volt neki havi kétszázból kijönni, de sose panaszkodott. Már nyitottam a számat, hogy ellentmondjak, de aztán gyorsan becsuktam. Tíz szívverésnyi időt vártam, mielőtt megkérdeztem: – Csak ennyit keresett? – Évi kétezernégyszáz fontot, mindössze ennyit ért a munkája – mondta egy kicsit szomorúan. – De maga ennek már biztosan utánanézett. – Hogyne – mondtam zavartan. – De a pontos számadat kiment a fejemből. Szóval Paul becsapta a húgát. Azt mondta neki, hogy évi kétezernégyszáz fontot keres, közben több mint háromszor annyit kapott kézhez, pedig Hoyland és – mint most megtudtam – a húga szerint jóval kevesebbet érdemelt. Itt van egy ember, akiről azt hittem, az élete nyitott könyv, olyan, mint egy gombostűre tűzött pillangó a lepkegyűjteményben – és erre kiderül, hogy meglepetést tartogat, olyasmit, ami nem illik bele a képbe. – Maga segítette anyagilag? – kérdeztem. Habozott. – Nem közvetlenül. Nagy nehezen kihúztam belőle a történetet. Utolsó betegsége idején Alix támogatta az édesanyját. Mrs. Aarvik rákban halt meg, hosszú szenvedés után. Alix fizette az ápolónőt és a magánkórház költségeit, majd – a vége felé – még egy specialistát is; mindez messze meghaladta az ingyenes egészségügyi ellátás szűk kereteit. Az egész rendkívül drága volt, s Alixnek hamarosan kimerültek a tartalékai. – Ezután Paulnak kellett a kezelés – folytatta. – Tudja, a pszichiáter, akiről beszéltem. A pszichiáter is privát orvos volt, méghozzá elég drága. Miss Aarvik bankjában megértő volt az igazgató, és – az érvényben lévő hitelkorlátozás ellenére – jelentős hiteltúllépést engedélyezett neki. – Visszafizetem, amilyen hamar csak tudom. – Szomorúan mosolygott. – Hát ezért örülök a kanadai munkának, ott sokkal többet fogok keresni.

Paul Billson semmihez nem járult hozzá. – Tudom, hogy sose tudott takarékoskodni – mondta Alix. – Hát mi mást tehettem volna? Mi mást, valóban? A tizenkétezer fontra gondoltam, ami Paul bankszámláján volt, s eltűnődtem az emberiség különcségein. Lám, itt ez az ember, akit mindenki egy nagy senkinek tartott, egy gerinctelen, arctalan teremtménynek, s most kiderült, hogy gyarló és esendő ő is, mint bármelyikünk. Elég esendő ahhoz, hogy ne hagyják hidegen az anyagiak, és hogy kíméletlenül élősködjön a húgán. Ez mindenesetre magyarázatul szolgált arra, miért rendezte be Miss Aarvik ilyen szerényen a lakását, s miért hord rendes, ám kissé divatjamúlt ruhákat. Ha jelentős hiteltúllépést kell törlesztenie, aligha fog luxuscikkekre meg cicomázkodásra költeni. Ami kár – ennél jobbat érdemelt volna. – És jót tett Paulnak a kezelés? – kérdeztem. – Azt hiszem. Az utóbbi időben sokkal nyugodtabb volt, amíg... Amíg English meg nem írta a cikkét, amitől Paulnak felforrt az agya, minden bátorságát összeszedte, hogy felelősségre vonjon egy szerkesztőt, majd eltűnt. – Gondolkozzon – mondtam Alixnek. – Maga valószínűleg mindenki másnál jobban ismeri a bátyját. Ha, valamilyen oknál fogva, kissé elborult az elméje, vajon mire szánhatta el magát? – Nem tudom, hogy mire gondoljak. Hacsak... – Alix megrázta a fejét. – Nem, ez butaság. – Lehet, hogy nem – mondtam bátorítólag. – Nos, amikor kisfiu volt, mindig arról álmodott, hogy tisztára mossa az apja nevét, mégpedig úgy, hogy megtalálja a repülőgépét. El akart menni Afrikába, hogy felkutassa. Tudja, a gépet sose találták meg. Attól tartok, ez nem egykönnyen megvalósítható álom, és Paul sosem valósított meg semmit. Ezen elgondolkoztam. Valahol, a Földközi-tengertől délre, Kongótól északra. Valahol a Szaharában. Nem, ez bizony megvalósíthatatlan. – Persze már réges-régen felhagyott ezzel a tervvel – folytatta. – Még ő is belátta, mennyire képtelen. Tudja, sok pénz kellett volna hozzá, és Paulnak sose volt pénze.

Fölösleges kegyetlenség lett volna közölni Alixszel, hogy a bátyja tele volt pénzzel. De most már legalább találtam valami nyomot – megérte a fáradságot. – 1936 nagyon régen volt – mondtam. – Alig hiszem, hogy ma még meg lehetne találni ott valamit. És mit gondoltak a szülei Paul mániájáról? – Anyám mindig azt mondta, hogy ki fogja nőni, de ez máig sem következett be. Anyám velem élt, és nem sokat tudott Paulról. Nem szerette, hogy olyan sokszor emlegeti az apját; ezt egészségtelennek tartotta. Szerintem is az volt. Tudja, Paul nem is ismerte az apját. – És a maga édesapja? Neki mi volt a véleménye? Szomorúan elmosolyodott. – Biztosan azt fogja gondolni, hogy furcsa egy család vagyunk. Ugyanis én sem ismertem az apámat. Meghalt, még mielőtt megszülettem. Az anyám a háború alatt ment hozzá, és ő elesett. Norvég volt, azt biztosan tudja. – Kemény élete volt az édesanyjának – mondtam. – Két férjet elveszíteni s a kicsi gyerekeket egyedül felnevelni nem lehetett valami könnyű. – Ó, anyám mindig derűs volt, egészen a haláláig. – Csak egyvalamit nem értek – mondtam. – A maga édesanyjának százezer fontot ítélt a bíróság. Azzal mi történt? Kellett hogy maradjon belőle valamennyi, amivel kényelmesebbé tehette az öregségét. – Nem tudom – felelte Miss Aarvik komoran. – Ezen magam is sokat tűnődtem, de anya erről sosem beszélt. Ne felejtse el, hogy én erről csak évekkel később értesültem, úgy tizenhárom éves koromban. Akkoriban ez nekem nem sokat jelentett, a gyerekeket nem nagyon érdekli, mi történt a születésük előtt, a jelen sokkal izgalmasabb számukra. – De később nem kérdezte meg tőle? – Megpróbáltam, de ő erről sose akart beszélni. – Egyenesen a szemembe nézett. – Azt hiszem, én az apámra, Torstein Aarvikra hasonlítok, bár nem ismertem, úgyhogy nem lehetek biztos benne. De Paul egészen olyan, mint anya volt, sok közös vonásuk van. Anya időnként nagyon ostoba és felelőtlen tudott lenni. Persze nem

szándékosan, de csinált olyan dolgokat, amiknek nem számolt a következményeivel. Talán történt valami, amiről szégyellt beszélni. Tudja, nem volt valami sziporkázó elme, de én nagyon szerettem. Paul tehát egy nem túl sziporkázó anya nem túl sziporkázó fia volt. Ettől nem lettem sokkal okosabb. – Hát köszönöm, Miss Aarvik, az összes felvilágosítást. Maga igazán nagyon őszinte volt. Ő is felállt. – Nekem kell köszönetet mondanom, Mr. Stafford, az érdeklődésért. – Halványan elmosolyodott. – Állítom, hogy maga alaposabban kikérdezett, mint a rendőrség. Gondolja, hogy meg tudja találni Pault? Ez nekem is erkölcsi dilemmát jelentett. A Franklin Engineering szempontjából befejezett ügy volt, hiszen Billson tudomásom szerint nem károsította meg a kasszát, és nem szegte meg a biztonsági szabályokat, tehát a Franklin számláját nem terhelhettem meg további nyomozási költségekkel. Nem terhelhettem rá a költségeket a Stafford Iparbiztonsági Tanácsadó számlájára sem, mert az nem lett volna tisztességes Charlie Mallesonnal és Brintonnal szemben, akik nem egy jótékonysági intézményhez szerződtek. Mellesleg én sem. Ami engem illet, számomra kiderült, hogy Paul Billson kiegyensúlyozatlan ember, aki ráadásul még lelkiismeretlen is, s úgy vettem észre, hogy Alix Aarvik jobban boldogul nélküle. Elhatároztam, hogy közlöm a rendőrséggel, amit megtudtam, s részemről az ügy be van fejezve. Diplomatikusan csak ennyit mondtam: – Az öntől származó felvilágosítások növelik annak esélyét, hogy megtaláljam. – Ír nekem, ha megadom a kanadai címemet? – kérdezte. – Még mindig azon tűnődöm, elmenjek-e egyáltalán, amíg Paul nem kerül elő. Egy gyorsírótömb egyik lapjára felírt egy címet. – Azt még nem tudom, hol fogok lakni, ez a cégnek a címe, amelyiknél dolgozni fogok. Ránéztem a papírra. Alix Vancouverben fog dolgozni a Kisko Nickel Corporation nevű cégnél – sose hallottam róla.

Összehajtottam a papírdarabot, és kötelességtudóan a tárcámba tettem, miközben ő kikísért. Besötétedett, már égtek az utcai lámpák. Arra gondoltam, micsoda lelkierővel viseli Alix Aarvik nem túlzottan boldog életét. Nem dramatizálta a bajait, sőt nem kevés fortélyt kellett latba vetnem, hogy kihúzzam belőle a részleteket. Reméltem, hogy boldog lesz Kanadában – rászolgált. Azon gondolkodtam, merre találok legkönnyebben taxit, végül a Kensington High Street irányába indultam. A járda mellett parkoló autók egyikéből kiszállt egy férfi. Megvárta, amíg mellé érek, akkor megkérdezte: – Téged Staffordnak hívnak? – Erős cockney kiejtéssel beszélt. Ajtócsapódás hallatszott a kocsi másik oldaláról – valaki ott is kiszállt. – Igen, Stafford vagyok. – Van itten neked egy üzenet, hapsikám. Ne üssed bele a koszos orrodat olyasmibe, ami nem a te dolgod. Ezt azért kapod, hogy el ne felejts! Váratlanul gyomorszájon vágott. Elakadt a lélegzetem, összegörnyedtem, levegő után kapkodtam. Ezután nem sok esélyem maradt a védekezésre. Hárman voltak, s amikor a földre kerültem, rugdosni kezdtek. Nem sokkal később elájultam – de a fájdalmak jóval előbb jelentkeztek.

7 Sokan meglátogattak a kórházban, néhányukon meg is lepődtem. A rendőrség természetesen kiszállt, őket pedig a különleges osztály embere követte, aki – a Franklin Engineeringnek a hadsereg számára végzett munkája miatt – Billson felől érdeklődött. A feleségem nem jött be hozzám, de vette magának a fáradságot és két egész percet rászánt az életéből arra, hogy telefonon virágot küldessen a kórházba – ami egy kissé meglepett. Lord Brinton is megjelent a háta mögé rejtett kezekkel. – Ne idd ezt a vacak londoni vizet – mondta, és egy üveg Malvern-vizet tett az éjjeliszekrényre. – Elrontja a whisky ízét. – S a Malvern-víz mellé egy üveg Talisker is került. Elmosolyodtam, ami fájdalmas művelet volt a számomra. – Lehet, hogy az orvosom nem járul hozzá. – Ajándéknak mindenesetre jobb, mint a szőlő. Odahúzott egy széket, s leült a radiátor mellé, hogy felmelegítse éltes és értékes csontjait. – Ez meg sem közelíti a kandalló melegét – morogta. – A kórházakban nem szeretik a nyílt tüzet. – Mondd, Max, mi történt veled tulajdonképpen? – kérdezte. – Leütöttek – feleltem türelmesen. – Értem – mondta rezzenetlen arccal. – És miért? – Azt nem tudom. Úgy tűnik, „olyasmibe ütöttem bele a koszos orromat, ami nem az én dolgom”, hogy a támadó bizottság szóvivőjét idézzem. További részletekre nem volt hajlandó kitérni. – Nem lehet, hogy összetévesztettek valakivel? Csóválni kezdtem a fejemet, de azután gyorsan abbahagytam, attól félve, hogy netán legurul a helyéről. – Első dolga volt, hogy tisztázza, ki vagyok. – Mit kerestél Kensingtonban? – Egy ügy nyomában jártam. – És beszámoltam neki Billsonról, meg arról, hogy mit végeztem. – Miss Aarvik mostanra már valószínűleg Kanadában van – mondtam. – Az jó hely – jegyezte meg Brinton. – Ott születtem. – Ezt úgy mondta, mintha a puszta tény, hogy ő ott született, kitüntetés volna

Kanada számára. – Csak azt nem értem, hogyan függ ez össze azzal, hogy leütöttek. –Én sem értem. És a rendőrség meg a különleges osztály sem. Összehúzta a szemét. – Ők mennyiben érdekeltek? – A Franklin Engineering harckocsi-alkatrészeket gyárt. – És ők nyomoznak Billson után? – Úgy látszik, de nem viszik túlzásba. Arra mindenesetre már bárki rájöhetett, hogy Billson nem követett el bűncselekményt, legalábbis eddig nem. – Gondolod, hogy még elkövethet? – Ki tudja, hogy egy olyan ember, mint Billson, mire képes és mire nem? Legalább tizenöt évig úgy élt, mint valami zuzmó, most meg nekivágott a világnak, isten tudja, merre. Bármire rászánhatja magát. – Na, az már téged nem érint – mondta Brinton. – Mire innen kikerülsz, már Andrew McGoverné lesz a felelősség a Franklin Engineering biztonsági ügyeiért. – Neked mekkora a részesedésed a Whensley-csoportnál? – kérdeztem. – Úgy harminc százalék. Miért? – Mert elég fontos részvényes vagy ahhoz, hogy megkérdezhesd, miért kapott Billson háromszor annyit, mint amennyit a munkája ért, s miért kezelik ezt a kérdést olyan titokzatosan. – Majd utánanézek – mondta Brinton. – Nem lehet a részvényeseket így lóvá tenni. Rendben van, de ha nem Billson miatt ütöttek le, akkor mi mást követhettél el az utóbbi időben, ami bajt hozott a fejedre? – Feddhetetlen életet élek. Brinton megköszörülte a torkát. – Ne próbálj átverni egy hétpróbás gazembert. Feddhetetlen élet nem létezik. Biztos, hogy nem aludtál olyan ágyban, ahol nem lett volna szabad? – Épp csak rápillantottam, mire hozzátette. – Nem mintha az adott körülmények között megfeddnélek érte. Nem sokkal ezután elment.

Charlie Malleson is meglátogatott. Megszemlélte a sérüléseimet, majd így szólt: – Jobb, ha így nem mész ki az utcára. Még elkap valami dühös fekete, amiért színesbőrűnek próbálod álcázni magad. Felsóhajtottam. – Ennél jobbakat is tudsz, Charlie. Ha már mindenáron viccelhetnéked van, akkor legalább jó poénokat süss el. Hogy áll az üzlet? – Valahogy boldogulunk. Mit gondolsz, meddig kell itt feküdnöd? – Senki sem mond nekem semmit, tudod, milyenek a kórházak. Ha abból indulok ki, ahogy most érzem magam, még legalább fél évig maradok, de valójában pár hét múlva már valószínűleg dolgozom. – Nyugodtan maradj, ameddig csak kell – tanácsolta Charlie. – Jack Ellis próbálgatja, milyen ülés esik az íróasztalodnál. – Helyes. A végén még próféta lesz belőlem. – Charlie kérdően felvonta a szemöldökét, mire én elmagyaráztam: – Mondtam Joyce-nak, hogy Jack fogja átvenni a munkám egy részét. Joyce ezt kétségbe vonta, mire azt mondtam neki, hogy ha le találnak ütni az utcán, akkor úgyis Jacknek kell elvégeznie az én dolgomat. De ennyire komolyan azért nem gondoltam. Egyébként is ideje, hogy igazgatót csináljunk belőle. Szépen kifutotta magát, nem szabad elveszítenünk. – Szerintem se – mondta Charlie. – Gondolom, a jó öreg Brinton is egyetért. Max, mikor voltál te utoljára szabadságon? Elnevettem magam. – Ez a szó ismeretlen számomra. Legalább két éve. – Négy – mondta határozottan. — Teljesen kicsinálod magad. Azt tanácsolom, hogy most menj el egy kicsit, amíg még van mivel megnyugtatnod a lelkiismeretedet. Utazz el a Karib-tengerre, és szívj magadba egy kis napsütést az elkövetkező hónapokra. Kinéztem az ablakon, az eső sűrűn csapkodta az üveget. – Jól hangzik. Charlie mosolygott. – Bevallom őszintén, nem akarom, hogy itt legyél, amíg Jack meg nem találja a helyét a vezető beosztásban. Időnként meglehetősen

zavaró jelenség vagy, és ez gátlásossá teheti. Ebben volt igazság, és minél többet gondolkodtam a dolgon, annál jobban tetszett az ötlet. Elmehetnék valahova Gloriával, s talán befoltozhatnánk házasságunk szakadásait. Tisztában voltam azzal, hogy egy házasság csődje a legritkább esetben írható csak az egyik fél számlájára. Biztosan hozzájárult az is, hogy én nagyon el voltam foglalva a cég felfuttatásával. Talán tehetnék valamit, hogy kiköszörüljük a csorbát. – Gondolkodom rajta – mondtam. – De szeretnék előbb találkozni Jackkel. Néhány dologról tudnia kell, mielőtt beveti magát a mélyvízbe. Charlie arca örömteli mosolyra húzódott, a következő kérdést azonban elkomorulva tette fel: – Ki támadott meg, Max? Megint körüljártuk a Billson-ügyet, de nem jutottunk semmire, így azután Charlie elment, s megígérte, hogy leküldi hozzám Jack Ellist. Akinek a látogatása igazán meglepett, az Alix Aarvik volt. Tátva maradt a szám a csodálkozástól, amikor belépett, azután így szóltam: – Üljön le, Miss Aarvik, ugye megbocsát, ha nem állok fel. Azt hittem, hogy már rég Kanadában van. Leült abba a bőrfotelba, amelyet Brinton állított oda magának. – Meggondoltam magam – mondta. – Visszamondtam a munkát. – Ó! És miért? Végignézett rajtam. – Nagyon sajnálom, ami magával történt, Mr. Stafford. Nevettem. Ekkor már tudtam úgy nevetni, hogy közben ne csikorogjanak a bordáim. – Üzemi baleset volt. Az arca komoly maradt. – Ez azért történt, mert Paul felől érdeklődött? – Nem látom be, hogy függhetne össze vele. – Újra felkeresett a rendőrség. Meg mások is... nem a rendes rendőrök. – A különleges osztály. Paul hadiüzemben dolgozott. – Nem is tudtam, mire gondoljak. Ők nem közöltek semmit.

Bólintottam. – Nekik az a dolguk, hogy kérdezősködjenek, nem az, hogy feleljenek. Egyébként is szeretnek misztikus ködbe burkolózni. Megkérdezhetem, hogy miért mondta vissza a kanadai állást? Habozott. – Úgy negyedórával azután, hogy maga elment, leszaladtam feladni egy levelet. A kaputól nem messze egy mentőautó állt, és épp magát rakták be. – Megnedvesítette a szája szélét. – Azt hittem, hogy meghalt. – Biztosan nagyon megrázta magát az eset. Nagyon sajnálom – mondtam lassan. Fagyos merevsége rendkívüli belső feszültségről árulkodott. Kinyitotta a száját, majd nyelt egyet, mintha a szavak nem akarnának feljönni a torkán, azután egy újabb kísérlet eredményeképpen végül megkérdezte: – Látta, hogy ki támadta meg? Csak most esett le a tantusz. – Nem a bátyja volt, ha erre gondol. Nagyot sóhajtott, és szemmel láthatólag megnyugodott. – Ezt tudnom kellett – mondta. – Nem tudtam elmenni, amíg ezt meg nem tudom, és a rendőrök semmit sem közöltek velem. Elgondolkodva néztem rá. – Ha megfordult a fejében, hogy a bátyja gyilkos szándékkal megtámadhat valakit, figyelmeztetnie kellett volna. – De ilyesmi eszembe sem jutott! – kiáltotta. – Legalábbis akkor nem, amikor beszélgettünk. Ez csak később merült fel bennem, amikor láttam magát a mentőautóban. – Tudni akarom az igazat – mondtam. – Látta Pault az eltűnése óta? – Nem, dehogy. – Lángba borult az arca, olyan hevesen tiltakozott. Gyöngéden feleltem: – Hiszek magának. Hirtelen könnyekben tört ki. – Mi történt Paullal, Mr. Stafford? Most mit csinálhat? – Nem tudom. Őszintén mondom, hogy nem tudom. – Kis időbe

tellett, amíg sikerült megnyugtatnom; az, hogy szigorúan a hátamon kellett feküdnöm, nem könnyítette meg a dolgot. Hogy más témára tereljem a beszélgetést, megkérdeztem: – Magát átirányították Kanadába. Nem fogja a helyzetét befolyásolni az, hogy elutasította ezt az ajánlatot? – Nem hiszem – mondta. – Sir Andrew nagyon megértő volt. Végigfutott a hideg a hátamon. – Sir Andrew? – Sir Andrew McGovern. Az ő titkárnője vagyok. – A Whensley-csoport elnökéről beszél? – Igen. Miért, ismeri? – Még nem volt hozzá szerencsém. Hogyan került hozzá, Miss Aarvik? – Nyolc évvel ezelőtt a Franklin Engineeringnél kezdtem dolgozni. – Elmosolyodott. – Az adminisztráción. Azt hiszem, jól végzem a munkámat; a lényeg az, hogy nem maradtam sokáig az adminisztráción, hanem átirányítottak a csoport londoni központi irodájába, a Whensley-részvénytársasághoz. – Ismerem – mondtam. – Mi intézzük a titokvédelmüket. – De már nem sokáig, tettem hozzá magamban. – Ó! Ez azt jelenti, hogy maguk alkalmazzák azokat az embereket, akik átjönnek hozzánk, és ellenőrzik, hogy megsemmisítettem-e az elnök írógépének használt szalagjait? – Igen. És miért épp a Franklin Engineeringhez ment dolgozni? Hogy kapott ott munkát? – Tönkrement az a cég, ahol azelőtt dolgoztam – mondta. Új munkahely után kellett néznem, erre Paul a Franklin ajánlotta. Akkor már jó ideje ott dolgozott, és jó cégnek tartotta. Az is volt – Paul Billson számára. Láttam már, hogy darázsfészekbe nyúltam, gondoltam, jó lesz mélyebben megkaparni. Vajon Miss Aarvikot is olyan busásan megfizették, mint a bátyját? – Nem haragszik meg, Miss Aarvik, ha megkérdezem, hogy mennyi a fizetése? Meglepetten nézett rám. – Már miért haragudnék? Évi négyezer-kétszáz fontot keresek, ebből még lejön a jövedelemadó.

Felsóhajtottam. Ennyi egy vezető titkárnő átlagos fizetése – ebben nincs semmi különös. És az is a világ legtermészetesebb dolga, hogy Paul vezette be őt a céghez. – És miért irányították Kanadába? – kérdeztem. – Nem furcsa egy kicsit, hogy a vezér titkárnőjének egy másik országban ajánlanak állást? Vagy Sir Andrew-val ment volna? Megrázta a fejét. – Sir Andrew azt mondta, szívességet teszek neki, ha elmegyek. A céget, amelyikhez mentem volna, a Kisko Nickelt, átszervezik. Úgy volt, hogy én szervezem meg az adminisztrációs munkákat; de csak egy évre adtak volna oda, kölcsönbe. – Biztosan örült neki. Ez előrelépés lett volna, ugye? A titkárnői teendőktől a vezetői szék felé? – El voltam ragadtatva a lehetőségtől – ismerte be. – De azután Paul... – A hangja elcsuklott. – Mikor kapta ezt az állásajánlatot? – Meglehetősen hirtelen jött, múlt hétfőn. Összevontam a szemöldökömet. Ez volt az a nap, amikor Hoyland felhívott, hogy tájékoztasson Billson eltűnéséről. Valami elképesztően furcsa dolog közepébe csöppentem, de ha keresztre feszítenek, se tudtam volna rájönni, hogyan függnek össze ezek az események. Rámosolyogtam Alixre. – Most már látja, hogy élek; a legteljesebb mértékben. A rendőrség és a munkatársaim véleménye szerint a támadásnak semmi köze sincs a maga bátyjához. Egyenesen a szemembe nézett. – És magának mi a véleménye? – Én egyet értek velük – hazudtam. – Ha elfogad tőlem egy tanácsot, akkor most rögtön elmegy Sir Andrew McGovernhez, és közli vele, hogy meggondolta magát, és mégis elfogadja a kanadai állást. – És Paul? – Már korábban is megmondtam: semmit sem tehet Paul érdekében. Meg fogják találni, de jobb, ha ezt rábízza a szakemberekre. Majd írok magának Kanadába. Bólintott.

– Talán valóban ez lenne a legjobb. – Még valamit: ne említse Sir Andrew-nak, hogy ezt én tanácsoltam, de még csak azt sem, hogy egyáltalán találkozott velem. A cégem most nincs éppen valami jóban Sir Andrew-val, ugyanis felmondott a Stafford Iparbiztonsági Tanácsadónak, és létrehozta a saját ipari kémelhárító szervezetét a Whensley-csoport számára, ezért úgy vélem, a nevem említése enyhén szólva tapintatlanságnak minősülne. Elkerekedett szemekkel bámult rám. – Paul miatt történt mindez? – Egyáltalán nem. Még azelőtt történt... – Elakadt a szavam. Nem igaz, nem azelőtt történt, hogy Billson nevét megismertem. Brinton aznap rukkolt elő ezzel az igazgatósági ülésen, amikor visszajöttem a Franklin Engineeringtől. Gyorsan folytattam. – Ennek semmi köze a bátyjához, Miss Aarvik. Miután elment, sokáig a plafont bámultam. Azután kinyitottam az éjjeliszekrény ajtaját, letéptem Brinton whiskyjének kupakjáról az ólomfóliát, és töltöttem magamnak vagy háromujjnyit. Lehet, hogy Brintonnak igaza volt, amikor azt állította, hogy Malvern-vízzel jobb, de a legjobb tisztán. Hirtelen nagy szükségem lett az italra.

8 Hamar elegem lett a kórházból és különösen a kosztból. Éppen behozták az úgynevezett ebédet – amely az állott mosogatóvízhez hasonlatos, vizes levessel kezdődött és egy ugyancsak vizes és a világon semmihez sem hasonlatos tejsatóval fejeződött be –, amikor belépett az orvosom, akiből sugárzott az a mesterkélt emberbaráti szeretet, amely kötelező tantárgy az orvosegyetemeken. Az orra alá löktem a tálcát. – Maga ezt megenné? Miközben közelebbről megszemlélte, finnyásán elhúzta az orrát. – Miért, mi baj van vele? – Nem ezt kérdeztem! – dörrentem rá. Már majdnem vigyorgott. – Valószínűleg nem – ismerte be. – De én egyem meg, mi?! – morogtam dühösen. – Hazamegyek. – De még nem gyógyult meg egészen. – Ha ezt a szemetet megeszem, akkor nem is fogok. Hazamegyek, és megkínálom magam valami emberi ennivalóval. – Gloria, minden hibája mellett, pompásan tudott főzni, ha akart. – Nem is lehet olyan rossz ez az étel, ha már ennyire nyeregben érzi magát. – Mérgesen ránéztem, mire vállat vont. – Rendben van, de még egy hétig pihennie kell, és azután jöjjön vissza felülvizsgálatra. Mire én: – Hol a francban van a nadrágom? Így aztán taxival hazamentem, s Gloriát ágyban találtam egy férfival. Mindketten meztelenek voltak. A férfit nem ismertem, tudomásom szerint sose találkoztam vele azelőtt, igaz, Gloriának volt egy csomó furcsa barátja. Nem rendeztem nagyjelenetet, egyszerűen rámutattam a hálószobaajtóra, és így szóltam: – Kifelé! A férfi összekapkodta a ruháját, és eltűnt – leginkább egy megnyúzott nyúlra emlékeztetett. A beállt csendben a gyűrött ágyneműhalomra néztem, amely alatt

Gloria eltűnt. Lent becsapódott a bejárati ajtó, mire Gloria fájdalmas s kissé riadt arckifejezéssel előbukkant. – De hiszen a kórházban azt mondták... – Pofa be! De nem volt annyi esze, hogy rájöjjön: most békében kellene hagynia. Ehelyett hosszasan ecsetelte, hogy milyen ember vagyok, pontosabban, hogy milyen nem vagyok. Dühödt kirohanásában díszítőelemként alkalmazta azon hiányosságaimat, amelyeket házasságunk hét éve alatt felfedezett, majd közölte velem, hogy ez távolról sem az első szeretője – és minderről ki tehet? Röviden, a Staffordéknál jól ismert parázs vitát igyekezett az azonnali robbanáspontig hevíteni. Nem vitatkoztam vele – csak megütöttem. Életemben először ütöttem meg nőt. Nyitott tenyérrel, az állkapocsra nagyon keményen. Lezuhant az ágyról, az öltözőasztal előtt terült el, összekuszálódott lepedőket rántva magával. Néhány másodpercig mozdulatlanul feküdt, majd bambán megrázta a fejét, miközben megpróbált felemelkedni. Szólásra nyitotta a száját, de amikor tekintete az enyémmel találkozott, jobbnak látta becsukni. Ujjaival az arcán éktelenkedő sötétvörös foltot simogatta, s közben hitetlenkedve nézett rám. Keresztülnéztem rajta, odaléptem a szekrényhez, a legfelső polcról kihúztam egy bőröndöt és csomagolni kezdtem. Most én törtem meg a csendet: – Majd az ügyvédem értesít. Addig használhatod a házat. – Hova mész? – kérdezte halkan és ijedten. – Mit érdekel az téged! Erre nem tudott mit mondani, én pedig kézbe vettem a bőröndömet és kiléptem a hálószobából. Lementem a dolgozóba, és kinyitottam kulcsra zárt íróasztalomat. Miközben kivettem az útlevelemet, megéreztem, hogy Gloria az ajtóban áll. – Nem hagyhatsz el! – mondta kétségbeesetten. Hátranéztem a vállam fölött. – Az isten szerelmére, vegyél már föl valamit – mondtam. – Tüdőgyulladást kapsz, és belehalsz. Amikor zsebemben útlevelemmel és néhány más papírral kiléptem

a hallba, Gloria vigasztalan ábrázattal vonszolta magát felfelé a lépcsőn. Amikor elindultam a kijárat felé, felsikoltott: – Gyere vissza, Max! Válaszul csendesen becsuktam magam mögött az ajtót, s ezzel lezártam életem egy szakaszát. Sic transit Gloria mundi. Szójátéknak pocsék – de legalább igaz.

9 Azt hiszem, ha nem hagyom el Gloriát, nem folytattam volna a Billson-ügyet. Billson nem volt többé iparbiztonsági probléma, csupán egy mániákus félbolond, aki apja iránti megszállottságától hajtva nyakába vette a világot. Ez rajta kívül senkire nem tartozott, esetleg Alix Aarvikra. De elhagytam Gloriát, s ettől meglehetősen felemás helyzetbe kerültem. A cégnél már megállapodtunk abban, hogy szabadságra megyek, részben saját érdekemben, részben pedig azért, hogy szabad utat adjak Jack Ellisnek. Csak az volt a baj, hogy egyetlen porcikám sem kívánta a vakációzást, nem tudtam elképzelni magam, amint Montego Bayben a tengerparton süttetem a hasam, ahogy Charlie javasolta, így talál munkát az ördög a dologtalan kezek számára. Ráadásul megtámadtak, s ha más nem, a vállalati érdek előírta, hogy utána kell járni a dolognak. Így hát megkértem Jack Ellist, hogy keressen fel a klubomban. Ellis négy évvel ezelőtt lépett be hozzánk, fiatal volt, éles eszü, tudni vágyó. Fiatalsága nem nyugtalanított, Napóleon huszonhat éves korában az itáliai hadsereg tábornokaként tönkreverte az osztrákokat. Meglehet, huszonhét éve időnként gátlásossá tette Jack Ellist, amikor nagyképű vezérigazgatókkal tárgyalt, de ezen majd segít az idő. Ettől eltekintve nagyon jól dolgozott, s fejlődőképesnek mutatkozott. Behívtam a kártyaszobába, amely délutánonként üres volt. Egy darabig az ő munkájáról beszélgettünk, majd beszámoltam neki a Billson-ügyről. Döbbent értetlenséggel fogadta a történteket, mint mindenki más, aki csak hallott róluk. – Jack – mondtam neki –, azt akarom, hogy találd meg Billsont. Furcsálkodó pillantást vetett rám. – De hiszen ő már nem a mi madarunk. Eltekintve attól, hogy a Whensley önellátó lett, Billson már nem dolgozik náluk. – Amikor a cégünk megalakult, bizonyos szabályokat rögzítettünk. Emlékszel Westlake-re, arra a biztonsági őrre, akit a Clennelnek adtunk bérbe? Ellisnek elkomorult az arca. – Emlékszem. Közvetlen azután történt, hogy beléptem.

Belelőttek a lábába, amikor elrabolták a fizetésekre szállított pénzt. Amputálni kellett. – És arra is emlékszel, mi történt azzal az emberrel, aki rálőtt? Mi kaptuk el, nem a zsaruk. Érintetlenül adtuk át a rendőrségnek, bár legszívesebben eltörtem volna a lábát. S arról is gondoskodtunk, hogy híre menjen a dolognak. Ez a szabály, Jack – mi gondját viseljük az alkalmazottainknak. Ha valami szemét gazember belelő valamelyik emberünkbe, tudnia kell, hogy ezért nemcsak a rendőrséggel, hanem velünk is meggyűlik a baja. Világos? Halványan elmosolyodott és bólintott. – Ebben az üzletágban így is kell – ismerte el. – A rendőrségen a fejesek nincsenek ettől elragadtatva – folytattam –, ők nem szeretik a magánhadsercgeket. De az átlagzsaruval jól megférünk. A lényeg az, hogy a Stafford Iparbiztonsági Tanácsadó egyik tagját megtámadták, és az alapelv szempontjából teljesen mindegy, hogy az illető történetesen a főnök volt. Nem a személyes bosszú hajt, de el akarom kapni azokat a fickókat. – Oké, de hogy jön ehhez Billson? – Az biztos, hogy valamiképpen kapcsolatban áll ezzel az üggyel, tehát nézz egy kicsit utána. A rendőrség nem erőlteti meg magát, mert az, hogy valaki otthagyja a munkahelyét, nem bűncselekmény. Felírták a nevét egy listára, és ha véletlenül nyomára bukkannak, feltesznek neki egypár udvarias kérdést. De én nem várhatok addig. London összes börtöntölteléke tudja, hogy leütöttek, és halálra röhögik magukat. – Előbb-utóbb nyilván a nyomára jutunk – mondta Jack. – Olyan nincs, hogy egy ember egyszerűen felszívódjon. – És még valami: senki sem tudhat erről, kivéve engem, téged és azt az embert, akinek kiadod a munkát. – Még Charlie Malleson sem? – Még ő sem. Sejtésem szerint magas szinten folynak itt a disznóságok. – Láttam Ellis arckifejezésén, mire gondol, s rárivalltam: – Nem Charlie-ról van szó, az ég szerelmére! De ki akarom zárni a lehetőségét is annak, hogy valami kiszivárogjon. Iparvállalataink vezetői közül néhányan furcsa dolgokat művelnek –

például Sir Andrew McGovern. Tudjál meg róla mindent részletesen; különösen annak járj utána, milyen kapcsolata lehet a titkárnőjével, Alix Aarvikkal és Paul Billsonnal. – Oké – mondta Jack. – Azonnal nekilátok. Egy pillanatig eltűnődtem. – Nyiss erről az egészről egy szokásos aktát. Michelmore, Veasey és Templeton lesznek az ügyfeleid, szabályosan küldd el nekik a számlákat. – Kérdően felvont szemöldökét látva hozzátettem: – Ők az ügyvédeim. – Helyes. – És sok szerencsét az új munkakörödhöz. – Nem lett volna tisztességes meghagyni Jacket abban a hitben, hogy amikor hazajövök, minden visszatér a régi kerékvágásba, ezért azt mondtam neki: – Ha nem csinálsz túl sok baklövést, végleg megkapod ezt az állást. Nekem magasabb célkitűzéseim vannak; lehet, hogy betörök Európába. Egy nagyon boldog ember távozott tőlem. Olyan nincs, hogy egy ember egyszerűen felszívódjon. Igazuk van a polgári szabadságjogok védelmére alakult társaságokhoz csatlakozó, tiszteletre méltó polgároknak, amikor aggódnak az „adatbankon” alapuló társadalom miatt. A Stafford Iparbiztonsági Tanácsadó szemernyit sem foglalkozott a polgári szabadságjogokkal, mi ügyfeleink ipari titokvédelmét biztosítottuk, ami távolról sem ugyanaz. Következésképpen, minthogy ipari kémkedés ellen nyújtottunk védelmet, értettünk hozzá, s megvolt a megfelelő felszerelésünk ahhoz, hogy magunk is kiszimatoljunk bizonyos dolgokat, ha a szükség úgy hozta. Vérebeinket ez alkalommal Paul Billsonra szabadítottuk rá. Az úgynevezett civilizált társadalomban nincs olyan ember, aki nem szerepel valamiféle dokumentációban. Neve s gyakran a nevéhez kapcsolódó személyi szám hivatalos papírok tömegén szerepel – jogosítványon, rádió- és tévéelőfizetési listán, ebtartási engedélyen, jövedelemadó-bevalláson, biztosítási kötvényeken, telefonszámlán, gáz- és villanyszámlán, útlevél- és vízumkérelmen, részletvásárlási szerződésen, születési anyakönyvi kivonaton, házasságlevélen,

halotti bizonyítványon. Úgy tűnik, a népesség egyik fele aktákat tologat a népesség másik feléről – és vice versa. Ki lehet bogozni egy ember életét ebből a káoszból – csupán egy sok élettapasztalattal és homályos erkölcsi érzékkel rendelkező másik ember kell hozzá, és persze idő meg pénz; minél kevesebb idő áll rendelkezésre, annál több pénzre van szükség – ennyi az egész. Jack Ellis valamivel feljebb srófolta Michelmore, Veasey és Templeton számláit, s máris dőlt az információ. Paul Billson az eltűnését követő napon útlevélért folyamodott a londoni útlevélhivatalhoz, ahol is személyesen jelent meg, hogy a kérvényt kitöltse. A rákövetkező napon a legnagyobb londoni autóüzletben kiválasztott magának egy Land-Rovert, készpénzzel kifizette, majd elhajtott vele. Néhány hétre nyoma veszett, míg végül felvette az útlevelét, aztán a konzulátusokon végzett gyors vizsgálódás kiderítette, hogy Nigerbe, Maliba, Csádba és Líbiába kért és kapott vízumot. Ez felvetette azt a kérdést, hogy mit akar csinálni a Land-Rovérével. Megkapta a külföldi autós utazáshoz szükséges zöld biztosítási kártyát, de a hajózási társaságoknál végzett nyomozás nem vezetett eredményre. Ám ekkor a Heathrow repülőtérre irányított emberünk felhajtott egy számlát, amely szerint Mr. Billson légi úton Algerbe szállíttatta a Land-Roverét. Bármi történt is Paul Billsonnal, az egyszer biztos, hogy derekasan megváltozott. Miután egy életen át passzívan lázadozott az igazságtalanság ellen, ami eddig visszafojtott dühöngésben s hatástalan szitkozódásokban nyilvánult meg, most egyszerre kirobbant, s úgy szórta a pénzt, mint akinek saját pénzverdéje van. A légi szállítás nem olcsó mulatság. Amit Billson pénzügyi helyzetéről Jack kiderített, egyszerűen fantasztikus volt. A Paul számláján lévő tizenkétezer font csupán a jéghegy csúcsának bizonyult, minthogy valójában összesen közel hatvanötezer fontja volt, amivel eljátszadozhatott. – Csak azt tudnám, hogy honnan szedte – mondta Jack. – Én tudom – feleltem. – Összespórolta. Eltűnésekor évi nyolcezer font volt a fizetése, de ebből csak körülbelül kétezerötszázat költött. Ha ezt az ember évekig csinálja, akkor hamar összejön a

hatvanötezer. Mire Jack: – Mondok én neked valamit, Max: más is keresi Billsont. A nyomára bukkantunk. – A rendőrség? – Nem hiszem. Ők más stílusban dolgoznak. – Talán a különleges osztály? – Lehet. Mindenesetre különös módszerekhez folyamodnak, hogy eredményt tudjanak felmutatni. A telefonért nyúltam. – Megkérdezem. Mivel néhány ügyfelünk – mint például a Franklin Engineering – a hadseregnek dolgozott, a Stafford-cég számára elkerülhetetlen volt a kapcsolat a különleges osztállyal. Feszült kapcsolat volt, és csupán azért viseltek el minket, mert levettük a vállukról a munkájuk egy részét. Ha, például, valahol felforgató tevékenység jeleit észleltük, leadtuk nekik a drótot, ők pedig jutalmul békében hagytak minket. A kapcsolat, természetesen, szigorúan bizalmas volt; ha a szakszervezetek tudomást szereztek volna róla, világraszóló botrányt csinálnak. A férfi, akit felhívtam, udvarias volt. – Billson bennünket nem érdekel. Utánanéztünk annak, amit mondott róla, még azt a szemét újságírót is kihallgattuk – vele még lesz egy kis dolgunk. Billsonról annyit állapítottunk meg, hogy paranoiás félőrült, aki most még egy kicsit be is pörgött. Lehet, hogy egy pszichiáter számára érdekes eset, de számunkra nem. – Köszönöm. – Letettem a hallgatót, és Jackhez fordultam. – Azt mondja, hogy őket nem érdekli Billson, de ki tudja, hogy igazat mond-e? – Összeráncolt homlokkal lapozgattam a jelentést. – Alger! És miért nem kért Billson vízumot Algériába? – Nem volt rá szüksége. Angol állampolgárok vízum nélkül utazhatnak Algériába. – Jack elővett egy másik, vékony dossziét. – Sir Andrew McGovernről: nincs kapcsolata Billsonnal, eltekintve attól a laza száltól, amit a Franklin Engineering jelent közöttük. Nincs kapcsolata Alix Aarvikkal sem; egyszerű főnök-beosztott viszony van közöttük, még azt sem mondhatni, hogy „jó barátok”

lennének. A Kisko Nickel Corporationt valóban most szervezték át, McGovern kezdeményezésére összeolvad egy másik céggel. Egyébként Alix Aarvik nem ment el Kanadába, változatlanul McGovern titkárnője. Vállat vontam. – Egyszer azt mondtam Brintonnak, a tanácsokban az a legjobb, hogy nem kell megfogadni őket. – Keserűen elmosolyodtam. – Kiderült, hogy ő tényleg jó tanácsot adott; Alix Aarviknak viszont semmi oka megfogadni az én tanácsomat. – Nem beszélve arról, hogy McGoverntől nem sokat lehet várni – mondta Jack. – Szerintem teljesen Brinton zsebében van. – Nem egészen – mondtam elgondolkodva. – Brintonnak vitája volt vele. Ezért vesztettük el a Whensleytől származó bevételt. – A Szaharára gondoltam, arra, hogy milyen hatalmas és milyen üres. Jack lebiggyesztette az ajkát. – Ha összevesztek is, a kutya sem vette észre. McGovern két nappal ezelőtt meghívta magához Brintont. Mire én: – Ha Brinton McGovern hátát simogatja, csak azért teszi, hogy keressen rajta egy jó helyet, ahova bedöfheti a kését. Köszönöm, Jack, jó munkát végeztél. Innentől én viszem tovább az ügyet. Amikor elment, felhívtam a Whensley-részvénytársaságot, és Miss Aarvikot kértem a telefonhoz. – Itt Max Stafford beszél. Szóval a végén mégsem ment el Kanadába. – Sir Andrew meggondolta magát. – Valóban? Miss Aarvik, megtudtam néhány dolgot a bátyjáról, amikről, azt hiszem, magának is tudnia kell. Volna kedve ma velem vacsorázni? Rövid habozás után így felelt: – Rendben. És köszönöm, Mr. Stafford, hogy továbbra is a szívén viseli a bátyám sorsát. – Fél nyolcra elmegyek magáért – mondtam. Ezután lementem a klub könyvtárába, levettem a polcról az atlaszt, és hosszan tamulmányoztam benne a Szahara térképét. Nem kellett sok idő hozzá, hogy rájöjjek: az agyamban megfogant ötlet

teljesen fantasztikus, végtelenül felelőtlen és valószínűleg abszolút kivihetetlen.

10 Este elmentem Alix Aarvikért, s elvittem egy francia étterembe, ahol nagyon jól főznek. Kiválasztottuk a vacsorát, s csak azután tértem rá – két pohár sherry mellett – a tárgyra. Elmondtam neki, hogy hol van Paul Billson. – Tehát mégis megpróbálja megtalálni azt a helyet – mondta. – De hiszen ez teljességgel lehetetlen. Ő nem az a fajta ember... – Hirtelen elhallgatott. – És honnan van erre pénze? Sóhajtottam. Alix Aarvik súlyos megrázkódtatás előtt állt – A bolondját járatta magával. Valószínűleg már jó ideje, ha figyelembe vesszük, hogy mennyi pénzt kuporgatott össze. Ugyanis évi nyolcezer font volt a fizetése a Franklin Engineeringnél. Eltartott egy darabig, amíg felfogta, amit hallott, ám akkor elsápadt, majd vörös foltok jelentek meg az arcán. – Hogy ezt meg tudta tenni! – suttogta. – Hagyta, hogy én fizessem a számláit, s egyetlen pennyvel sem járult hozzá anya támogatásához. Hirtelen nagyon dühös lett. Ez tetszett nekem, épp ideje volt, hogy valaki rendesen megharagudjon Paul Billsonra. Már én is alig tudtam megőrizni a hidegvéremet vele kapcsolatban. – Sajnálom, hogy én okoztam önnek ezt a megrázkódtatást, de úgy gondoltam, meg kell tudnia. Egy darabig hallgatott, a poharát bámulta, s céltalanul forgatta ujjai között. Végül megszólalt: – Egyszerűen nem értem. – Úgy látszik, nem adta fel gyerekkori álmát. Félrerakta a pénzét, hogy megvalósíthassa. – Az én rovásomra! – csattant fel. Majd bizonytalanul elnevette magát. – Bizonyára téved, Mr. Stafford. Én tudom, hogy milyen munkát végzett Paul a Franklin Engineeringnél. Azért nem fizethettek neki ilyen sokat. – Ez egy másik rejtély. Úgy tűnik, hogy mégis ennyit fizettek. A bátyjának közel hatvanötezer fontja volt a bankban, amikor lelépett, és ezt mind magához vette. Ha készpénzben el is vitte Algerbe, súlyosan megszegte a devizaszabályokat. Azt hiszem, Paul

megszegte a törvényt. – De hát ez nevetséges. – Szerintem is, de akkor is igaz; Paul elment, hogy megkeresse az apja repülőgépét. Más magyarázatot nem találok arra, hogy miért lógott meg, miért épp Algerbe, ráadásul egy Land-Rovérrel. Egy olyan repülőgépet keres, amely negyven évvel ezelőtt zuhant le, az pedig átkozottul régen volt. Ma délután nézegettem a térképet. Tudja maga, hogy mekkora a Szahara? – Alix megrázta a fejét, mire komoran folytattam. – Hárommillió négyzetmérföld, körülbelül ugyanakkora, mint az Egyesült Államok, csak sokkal kopárabb. Olyan lesz, mintha a közmondásos tűt keresnénk a szénakazalban, azzal a különbséggel, hogy ez a tű talán nincs is benne. – Ezt meg hogy érti? – Tételezzük fel, hogy Hendrik van Niekirk tényleg látta Peter Billsont Durbanben, azt követően, hogy állítólag lezuhant. Tízet egy ellen, hogy ebben az esetben Billson nem hagyta volna ott a gépet, hogy bárki megtalálhassa. Ha tényleg csaló volt, akkor – elképzelésem szerint – kényszerleszállást hajtott végre valahol a Földközi-tengeren, partra evezett egy felfújható gumicsónakban – 1936-ban már volt ilyen, utánanéztem – és eltűnt. Ez esetben Paul olyasmit keres a sivatagban, ami nincs is ott. – Ez nem tetszik nekem – mondta Alix hűvösen. – Maga ki nem mondva azt állítja, hogy az édesanyám cinkosságot vállalt egy csalásban. – Bocsásson meg – mondtam. – Nekem sem tetszik túlzottan ez a változat, de ez is egy lehetőség, amellyel számolni kell. Tudja, Miss Aarvik, az én szakmámban egyetlen lehetőséget sem szabad számításon kívül hagyni. A pincér szakított félbe – hozta az első fogást. A hagymalevest kanalazva folytattam: – Szóval a bátyja valahol Algériában van, hacsak nem ment már tovább Nigerbe vagy Csádba, vagy valami hasonlóan lehetetlen helyre. – Vissza kell hozni – mondta. – Mr. Stafford, nekem nincs sok pénzem, de volna arra lehetőség, hogy a maga nyomozóirodája megkeresse?

– Nekem nincs nyomozóirodám – feleltem. – Egy iparbiztonsági vállalatot vezetek. Ezt a kettőt sokan összekeverik. Őszintén szólva, nem értem, miért akarja, hogy visszajöjjön. Hiszen épp most tudta meg, hogyan csapta be hosszú éveken keresztül. Azt hiszem, jobban boldogul nélküle. – A bátyám – mondta egyszerűen. – Ő az egyetlen rokonom. Olyan csüggedt arcot vágott, hogy megsajnáltam. Azt hiszem, ebben a pillanatban született meg bennem az elhatározás. Tiltakozó lelkiismeretem megnyugtatására természetesen kerestem kibúvókat: „mi lesz akkor, ha...”, „talán inkább...” – de végül mégis meghoztam a döntést. Óvatosan kezdtem. – Lenne egy lehetőség, várjon csak; igen, lenne egy lehetőség: talán a közeljövőben Észak-Afrikába utazom. Ha tényleg így lesz, érdeklődni fogok, hogy van-e remény a felkutatására. Felragyogott az arca, mintha odaadtam volna neki a Bank of England összes kulcsait. – Ez nagyon kedves magától! – mondta melegen. – Azért ne örüljön ennyire – figyelmeztettem. – A maga bajait az sem oldja meg, ha esetleg megtalálom. És ha nem akar visszajönni, akkor mit csináljak? Raboljam el? Szabad ember, azt tesz, amit akar – ezt maga is tudja. – Ha megtalálja, küldjön nekem egy táviratot, és én is odarepülök. Ha beszélhetek vele, biztosan rá tudom venni, hogy visszajöjjön. – Ezt nem kétlem, de a legfőbb nehézség az, hogy hogyan találjuk meg. Mindenesetre vannak bizonyos támpontjaink. Először is, vannak a Szaharának olyan nagy területei, ahol nem fogja keresni a repülőgépet. – Elhallgattam, majd epésen hozzátettem: – Ha van egy kis józan esze, amit egyébként erősen kétlek. – Ó! Milyen területekre gondol? – A lakott területekre; a Szahara nem mindenhol kihalt pusztaság. Azután ott van Peter Billson útiránya, ez adhat valami halvány támpontot arra vonatkozólag, hogy merre célszerű a gépet keresni. Egyébként létezhet-e olyan ember, aki negyven év után felvilágosítást tudna adni egy ilyen különös esettel kapcsolatban? Leverten csóválta a fejét, majd lassan így szólt:

– Van a Tudománytörténeti Múzeum repülési részlegénél egy ember, akivel Paul gyakran beszélt. Tulajdonképpen repüléstörténész vagy efféle, mindenféle adatokat ismer. De a nevére sajnos nem emlékszem. – Majd utánanézek – mondtam. – A másik, számunkra kedvező tényező az, hogy egy viszonylag ritkán lakott területen egy idegen rögtön feltűnik. Ha Paul távoli vidékeken cirkál a Land-Roverével, akkor jól követhető nyomot fog hagyni maga után. Alix rám mosolygott. – Látja, máris jobban érzem magam. – Azért ne fűzzön ehhez túlzott reményeket. Amikor... szóval, ha elutazom Észak-Afrikába, küldök magának egy címet, ahol utol tud érni. Bólintott, és folytattuk a vacsorát. Elég korán volt még, amikor hazavittem, utána visszamentem a klubba, ahol az épp hazafelé igyekvő Charlie Mallesonba botlottam. – Már azt hittem, elkerüljük egymást – mondta. – Épp indulni készültem, s gondoltam, beugróm hozzád. Az órámra pillantottam. – A bár még nyitva van. Mit szólnál egy italhoz? – Remek ötlet. Egy csendes asztalhoz vittük az italainkat, majd Charlie belekezdett: – Hívtalak otthon, de senki sem vette fel, erre azt gondoltam, hátha megtalállak itt a klubban. – Éppen csak bólintottam, s ő zavartan megköszörülte a torkát. – Igaz, amit rólad és Gloriáról beszélnek? – Attól függ, mit hallottál, egyébként sejtem. A rossz hírek gyorsan terjednek. Hát igaz. Hol hallottad? – Brinton említett valamit tegnap. Gloria beszélt vele. – Persze hogy az ő változatát hallja először. Hát nem fog mély benyomást tenni Brintonra. – Őszintén sajnálom, hogy így történt. Megindítod a válópert? – Már az ügyvédem kezében van. – Értem – mondta vontatottan. Nem tudom, hogy mit értett, de

nem is érdekelt. – És egyébként hogy érzed magad? – kérdezte. – Csak nemrég jöttél ki a kórházból. – Megvertek téged már valaha, Charlie? Helybenhagytak igazi fenegyerekek? – Nem mondhatnám. – Ez a legmegalázóbb dolog, ami embert érhet – mondtam szárazon. – Nem annyira a verés fizikai érzete, azt ki lehet bírni. Hanem a teljes kiszolgáltatottság érzése. Amikor nem vagy többé a magad ura, mások kezében vagy, akik azt tehetnek veled, amit csak akarnak. És még azt kérded, hogy érzem magam. – Nagyon elkeserített, ugye? Tudod, Max, ezt sose gondoltam volna rólad. – Miért? – Nos, általában azt tartják, hogy halvérü vagy: higgadtan, hideg fejjel végzed a munkád, mint valami komputer. – Nincs abban semmi rossz, ha az ember logikusan gondolkozik és logikusan is cselekszik – feleltem. – Nincs. – Charlie szünetet tartott, mielőtt folytatta volna. – Gondolom, a válás miatt Angliában maradsz. Kiittam a poharamat. – Nem látom be, miért kellene. Megfogadom a tanácsodat, és elmegyek napozni. Örülök, hogy egy darabig elszabadulhatok Londonból. Charlie láthatóan örült. – Jót fog tenni neked, mire visszajössz, olyan leszel, mint akit kicseréltek. – Jack Ellis hogyan válik be? – Remekül. Örülök, hogy olyan jól felkészítetted a munkára, tisztáztad számára a helyzetet, s így minden sokkal könnyebb. Mennyi időre mész el? – Nem tudom pontosan. Tartsd a frontot, kétszerezd meg a profitot és tedd a bevételt a bankba. Én pedig jövök, amikor jövök. Néhány percig még csevegtünk, azután Charlie elment. Homályosan az volt az érzésem, hogy nemcsak úgy be akart „ugrani” hozzám, hanem meghatározott céllal jött, azért, hogy megtudjon valamit. Talán a válásról? Az egészségi állapotomról?

Végiggondoltam a beszélgetésünket, s azon tűnődtem, vajon megtudta-e, amit akart. Rossz éjszakám volt. Mások szemével néztem magam: Max Stafford, a halvérű. Nem tudtam, hogy Charlie-nak ez a véleménye rólam. Jó barátok voltunk, s az üzleti életben is mindig remekül kijöttünk egymással. Súlyos megrázkódtatást jelenthet néha az ember számára, ha megvilágosodik előtte, milyennek látják mások. Elaludtam, majd, miután rémálmaim egy katasztrófa közeledtét sejtették, újra felriadtam. Sokáig feküdtem tágra nyitott szemmel, majd miután beláttam, hogy képtelen vagyok aludni, meggyújtottam az éjjeliszekrényen álló lámpát, és rágyújtottam. Büszke voltam magamra, amiért általában logikusan gondolkodom és cselekszem, de mi a logika abban, hogy a bizonytalan siker reményében nyakamba veszem a világot, s meg sem állok Algerig? Talán legyőzhetetlen szexuális erő hajt Gloriától Alix Aarvikhoz? Az a vágy, hogy én legyek a nemes lovag, aki fehér lovon indul neki a nagy próbatételnek, hogy így nyerje meg szíve hölgyét? Ezt elvetettem. Alix Aarvik egész csinos lány volt, de távolról sem ellenállhatatlan szexbomba. Lehet, hogy Max Stafford mégiscsak halvérű. De akkor meg miért teszem? Talán mert úgy látom, manipulálnak. Andrew McGovernre gondoltam. Ő próbálta meg Alixet Kanadába küldeni. Miért? Végül mégsem küldte el. Miért? Azért, mert elég gyors voltam, s egy nappal a tervezett indulás előtt elkaptam Alixet és beszéltem vele? Ha már elrontottam a játékát, nem volt többé érdemes Alixet elküldeni. Engem közvetlenül azután vertek össze, hogy Alixet felkerestem. Ha ezért McGovern a felelős, akkor ki kell találnom neki valami új és eredeti büntetést. Vajon McGovern szándékosan nyomást próbál gyakorolni rám Brintonon keresztül? Brinton az igazgató tanácsi ülés napján azt állította, hogy McGovern nyomást gyakorol rá. Hogyan képes McGovern a markában tartani egy olyan cápát, mint Brinton? És ha tényleg a markába tartja, vajon miért? És ott van még Paul Billson. Míg be nem tette lábát az életembe, egész boldog voltam, de attól a perctől kezdve, hogy Hoyland

felhívott s a segítségemet kérte, csőstül zúdulnak rám a bajok. S látszólag minden Paulra, erre a megszállottra vezethető vissza. Logika! Ha minden Paul Billsonra vezethető vissza, talán vele kellene beszélni. Lehet, hogy végső soron mégsem lenne rossz ötlet elutazni Algerbe. Eloltottam a villanyt és elaludtam. Három nappal később elrepültem Algerbe.

11 Az általam ismert városok között Alger az egyetlen, ahol a főposta úgy néz ki, mint egy mecset, a főmecset pedig, mint egy postahivatal. Nem mintha sok időt töltöttem volna a mecsetben, de amikor először beléptem a postahivatalba felvenni a post restante érkezett leveleket, azt hittem, hogy rossz helyen járok. Csodálkozva bámultam a hatalmas csarnokot, a faragásokkal díszített falakat és arabeszkeket, s arra a következtetésre jutottam, hogy itt keleten versenyre próbálnak kelni a legnagyobb angol bankok áhítatot sugárzó, székesegyházszerű légkörével. Nemsokára úgy ismertem már a postahivatalt, mint a tenyeremet. Megtudni valamit Paul Billson hollétéről már közel sem bizonyult ilyen könnyűnek. Bár franciául jól tudtam, arabul egy szót sem beszéltem, s ez nem könnyítette meg számomra, hogy keresztülvergődjem az algériai bürokrácia labirintusain, ezen a Parkinson törvényének hatványozottan engedelmeskedő, áttekinthetetlenül zavaros rendszeren. Ha térképen rögzítették volna algeri bolyongásaim útvonalát, az leginkább egy tébolyult pók céltalan rohangálására emlékeztetett volna. Amikor a huszadik hivatalban egy gyanakvó tisztviselő huszadszorra vizsgálta tizenöt percen át az útlevelemet, hajszál híján elvesztettem a türelmemet. Az volt a baj, hogy idegen pályán voltam, s az algériaiak másfajta szabályok szerint játszottak. A szállodám a Hammában volt, a város közepén, a Nemzeti Múzeum közelében. Egyik este, hazaérkezésem után elcsüggedtem: egy hetet töltöttem Algerben teljesen hiába, s ha egy városban nem sikerült Billson nyomára bukkannom, mit remélhetek a sivatagban? Épp a kulcsomért mentem, amikor egyszerre elém állt egy magas, dzsellabá-t viselő arab. – M’sieur Stafford? – Igen, Stafford vagyok. Szó nélkül átnyújtott egy borítékot, amelyen csupán a vezetéknevem szerepelt. Csodálkozva néztem rá, miközben kinyitottam, ő rezzenéstelen barna szemével viszonozta pillantásomat. A borítékban egy darab papír volt, amelyen,

megszólítás nélkül, ez a két, géppel írott sor állt: Úgy tudom, Paul Billsont keresi. Miért nem nálam érdeklődik? A levelet aláírták ugyan, de olvashatatlan macskakaparással. Az arabra bámultam. – Ki küldte ezt? Válaszul a hotel bejárata felé mutatott. Egy pillanatig haboztam, majd bólintottam, és követtem. A szállodából kilépve kinyitotta előttem egy nagy Mercedes hátsó ajtaját. Beültem, ő fürgén becsapta az ajtót, s beült a kormány mögé. Amikor indított, megkérdeztem: – Hová megyünk? – Bouzareába. – E válasz után kizárólag a vezetésre koncentrált, és több kérdésemre nem volt hajlandó felelni. Egy idő után feladtam, hátamat nekidöntöttem a luxusautó párnázott ülésének, s Alger elfutó képeit figyeltem. A Bouzareába vezető út a várost elhagyva meredeken emelkedni kezdett, s mikor megfordultam, hogy kinézzek a hátsó ablakon, egész Alger alattam terült el, háttérben a Földközi-tengerrel, s ahogy a nap lebukott, a város keleti része lassan sötétségbe borult. Az utcákon már kigyulladtak a fények. Amikor a kocsi egy sarkon befordult, ismét előrenéztem, s láttam, hogy egy hosszú fal mellett haladunk el, amelynek sivárságát csupán egyetlen kicsi ajtó törte meg. Itt megálltunk, az arab kiszállt, kinyitotta nekem a kocsit, s az éppen kinyíló ajtóra mutatott. Beléptem a falba vágott ajtón egy hatalmas kertbe, amely alig valamivel lehetett kisebb, mint a windsori királyi park. Közepén egy alacsony, lapos tetejű ház állt, amely szabálytalan alakjával majd fél hektárnyi területet foglalt el. Az egész helyből áradt a gazdagság szaga. Mögöttem csattanva bezárult az ajtó, s amikor megfordultam, egy másik arabbal találtam szembe magam, egy barna bőrű, sebhelyes arcú öregemberrel. Nem értettem, hogy mit mond, de az intése félreérthetetlen volt, így hát követtem őt a ház irányába.

A házon keresztülhaladva egy belső udvarba jutottunk, ahol az öreg hirtelen eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Előttem egy díványon egy asszony feküdt. – Stafford? – Igen, Max Stafford vagyok. Az asszony idős volt, becslésem szerint a hatvanon túl járhatott, s divatjamúlt öltözéket viselt. Ősz hajával úgy festhetett volna, mint akármelyik nagymama, csakhogy az arcát a nap olyan barnára cserzette, hogy egy barna cipő bőréhez hasonlított. Szemét mély ráncok hálózták, ami arra vallott, hogy ezeket a világítóan kék szemeket nagyon sok napsütés érte. A kék szem és a fehér haj különös hatást keltett egy ilyen arc mellett. Az asszony másik jellegzetessége a szivarja volt – ekkora havannát még életemben nem láttam. – Mivel mérgezi magát? Whisky? Rozspálinka? Gin? Válasszon! – Jellegzetes észak-amerikai hanghordozással beszélt. Nyugodtan elmosolyodtam. – Idegentől nem fogadok el innivalót. Nevetett. – Hesther Raulier vagyok. Üljön le, Max Stafford, de előbb azért töltsön magának egy italt. Ne kelljen emiatt felállnom. Volt ott egy kerekes zsúrkocsi, tele mindenféle üvegekkel, így hát odamentem és töltöttem magamnak egy whiskyt, majd egy ezüstkancsóból vizet öntöttem hozzá Leültem egy nádfonatú székbe, ő pedig megkérdezte: – Mit csinál Algerben? Angolul beszélt, de amikor az Alger szót kiejtette, az így hangzott: „el Dzseza’ir”. Azután még mondott valamit arabul, így feleltem: – Paul Billsont keresem. – Miért? Ittam egy korty whiskyt. – Ez mennyiben tartozik önre? Csibészesen elnevette magát. – Megmondom, ha maga is megmondja.

Felnéztem az égre. – Itt mindig ilyen kellemes a tél? Óvatosan letette a szivarját egy nagy hamutartóba. – Rendben van, Stafford, látszik, hogy maga kemény ellenfél. Csak egyvalamit áruljon el: ártani akar Paulnak? – Már miért akarnék neki ártani? – A krisztusát! – csattant fel ingerülten. – Magának minden kérdésre kérdéssel kell válaszolnia? – Úgy bizony – feleltem élesen. – Amíg el nem mondja miért érdekli az ügy. – Rendben van, ne hadakozzunk tovább. – Lábát lendületesen letette a díványról és felállt. Mokány termetű, izmos öreg jószág volt. – Paul apjának a barátja voltam. Ez ígéretesen hangzott, tehát valamit valamiért alapon én is szolgáltam egy felvilágosítással: – A húga aggódik érte. – A húga? – kérdezte éles hangon. – Nem tudtam arról, hogy Peter Billsonnak lánya is lett volna. – Nem is volt. Az özvegye a háború alatt újra férjhez ment, egy norvéghoz, aki később elesett. Alix Aarvik Paul féltestvére. Hesther Raulier a gondolataiba mélyedt. Kis idő múltán szólalt meg újra: – Szegény Helen, nehéz élete volt, az egyszer biztos. – Ismerte? – Mind a kettőjüket ismertem. – Odalépett az italokhoz, és töltött magának egy jókora adag rozspálinkát, tisztán. Egy mozdulattal leöntötte az egészet, egy kicsit összerázkódott tőle. – Paul mondta, hogy Helen meghalt, de a húgát nem említette. – Azt nem csodálom. Az asszony megpördült a tengelye körül. – Mit jelentsen ez? – Paul nagyon csúnyán viselkedett a húgával. Az emberek nem szívesen beszélnek azokról, akikkel rosszul bántak. Annyit elmondok magának, hogy Paul nem nagyon segítette az anyját utolsó éveiben. – Újra kézbe vettem a poharamat. – Miből gondolta, hogy bántani akarom Pault?

Mereven a szemembe nézett. – Még sok mindent meg kell tudjak magáról, mielőtt erre válaszolok, Max Stafford. – Tisztességes válasz – mondtam. – És nekem is sok mindent meg kell tudnom magáról. Halványan elmosolyodott. – Úgy látszik, alaposan ki kell beszélnünk magunkat. Jobb, ha itt marad vacsorára. – Köszönöm. De egyvalamit tudni szeretnék. Hol van most Paul? – Jöjjön velem – mondta, kivezetett a kertbe, s dél felé mutatott, amerre az alkonyi fényben még halványan kivehető volt egy alacsony hegyvonulat. – Látja azokat a hegyeket? Azok az Atlasz előhegyei. Paul Billson átkelt rajtuk, és már hetedhét országon is túl jár. Mire a vacsorának nekiláttunk, kezdeti tartózkodásunk felengedett. Érdekelt ez az idős, jó kedélyű asszony, aki idejétmúlt amerikai jassznyelven beszélt. Gondosan felépített beszámolómat ezekkel a szavakkal fejeztem be: – Hát ennyi, ezért vagyok itt. Úgy öntötte magába a whiskyt, mintha saját lepárlóüzeme volna a kert végében, de meg se rezzent bele. – Szép kis történet – jegyezte meg ironikusan. – Egy olyan fontos ember, mint maga, csak úgy otthagy csapot, papot, s idejön Algerbe, hogy megkeresse Pault. Tetszik magának Alix Aarvik? – Alig ismerem. És különben is, túl fiatal hozzám. – Olyan nincs! Nincs olyan lány, aki túl fiatal lenne bármelyik férfihoz – én tudom. Keressen ennél jobb kifogást, Max. – A körülmények összejátszása hozott ide – mondtam fáradtan. – Többek között az, hogy válók a feleségemtől, s egy időre el akartam szabadulni a megszokott környezetemtől. – Válik a feleségétől – ismételte. – Alix Aarvik miatt? – Amiatt, nogy egy idegen férfit találtam az ágyában – csattantam fel. – Hiszek magának – felelte békítőleg. – Oké, és mennyi a részesedése? Mennyi hasznot húz ebből?

– Nem értem, mire gondol. Hideg kék szemének pillantása belém fúródott. – Ide hallgasson, maga lókötő, ne próbálja nekem beadni ezt a maszlagot. Vagy elmondja, amit tudni akarok, vagy semmire se számítson. Sóhajtottam. – Lehet, hogy nem rajongok érte, ha összevernek – jegyeztem meg, és az utolsó szóig mindent elmondtam neki. Egy percig hallgatott, azután megszólalt: – Ezt jól kiagyalta, de azért elhiszem. Túl képtelen ahhoz, hogy lódítás legyen. – Örülök, hogy ez a véleménye – mondtam, és úgy is gondoltam. – Most rajtam a kérdezés sora. Kezdjük azzal, hogy hogyan került éppen Algerbe. Meglepetten nézett rám. – Az ördögbe is, hiszen itt születtem. – Kiderült, hogy apja francia-arab keverék volt, anyja pedig kanadai; hogy ez a valószínűtlen házasság hogyan jött létre, arról nem szólt. Anyja önfejű asszony lehetett, ugyanis Hesthert Kanadába küldte tanulni, nem pedig Franciaországba, mint a legtöbb gazdag francia gyarmatosító a gyerekeit. – Azután évekig nem tértem vissza Kanadába – mondta. Az elavult szleng, amit használt, alighanem ennek tulajdonítható. Peter Billsonnal Kanadában találkozott. – Persze, idősebb volt nálam – mondta. – Lássuk csak, 1933-ban történhetett, úgyhogy én tizenhét éves voltam. Billson pedig harminc. Hesther vakáción volt, egyik iskolatársa hívta meg magához nyaralni, amikor Billson belépett az életébe. Egy McKenzie nevű gazdag kanadainak a vendége volt, aki a légiközlekedés fejlesztésével foglalkozott, különös tekintettel Kanada távoli vidékeire. Akkoriban Billson már kezdett nevet szerezni magának, így hát McKenzie meghívta egy hosszú víkendre, hogy tapasztalatokat szerezzen tőle. – Olyan volt, mintha leszállt volna közénk az isten: tudja, milyenek a gyerekek – mesélte Hesther. – Manapság megőrülnek a hosszú hajú énekesekért, akkoriban viszont a repülők álltak a

rajongás középpontjában. – Milyen ember volt? – Férfi volt – felelte egyszerűen. Elhomályosult szemekkel meredt a múltba. – Persze megvoltak a maga hibái – kinek nincsenek? –, de ezek a hivatásából eredtek. Peter Billson jó pilóta volt és bátor férfi, akit a hírnév varázsa ösztönzött, emellett exhibicionista is, mint abban a korban az összes repülő; mind az őrült közönség rajongását hajhászták. – Mennyire közelről ismerte? Rám villantott egy oldalpillantást. – Amilyen közelről egy nő megismerhet egy férfit. 1933 volt az az év, amikor elvesztettem a szüzességemet. Nehéz volt elképzelni ezt a kemény, szívós asszonyt tizenhét éves lányként, a szerelem gyötrelmei közepette. – Ez még azelőtt történt, hogy Billson megnősült? Hesther megrázta a fejét. – Pokolian éreztem magam, valahányszor kávézás közben beszélgetnem kellett Helennel. Meg voltam győződve róla, hogy a bűn leolvasható a homlokomról. – Mennyi ideig tartott a kapcsolatuk? – Haláláig. Úgy volt, hogy 1934-ben visszajövök ide, de sikerült kikönyörögnöm egy év haladékot – Peter miatt. Valahányszor Torontóban járt, felkeresett. Azután 1935-ben vissza kellett jönnöm, mert anyám azzal fenyegetett, hogy nem ad több pénzt. Legközelebb akkor láttam Petert, amikor az 1936-os London-Fokváros repülőverseny résztvevőjeként itt landolt. Láttam felszállni innen, azután nem láttam soha többé. – Tompa hangon tette hozzá: – Tudja, sose mentem férjhez. Erre nem volt mit szólni. Néhány perc elmúltával törtem meg a kellemetlen csendet. – Remélem, nem haragszik, ha megkérem: meséljen erről egy kicsit részletesebben. Ismerte például az útvonal tervét? – Hát nem bánom – mondta kissé fáradtan. – De nem valami sokat tudok. Ne felejtse el, hogy húszéves lány voltam, nem pedig a műszerésze. Peternek egy megerősített szerkezetű, teherszállító gépe volt, egy Northrop. Jock Anderson pót-üzemanyagtartályokat

helyezett el a rakodótérben, s a terv szerint a gépnek Algerből délnek, a nigériai Kanóba kellett volna repülnie. A sivatag átrepülése ígérkezett az út legnehezebb szakaszának, ezért Jock ide hozott néhány szerelőt, hogy indulás előtt alaposan vizsgálják át a gépet. – Jock Anderson? Hát az meg ki? – Repülőgép-műszerész. Peter és Jock hosszú ideje együtt dolgozott. Peter repült a gépekkel és kihajtotta belőlük a lelket, Jock pedig összetartotta a darabjaikat, amikor már széteséssel fenyegettek. Ideális párost alkottak. Jock jó mérnök volt. – Mi történt vele később? – Amikor Peternek nyoma veszett, teljesen összeroppant. Még nem láttam embert olyan gyorsan berúgni. Három napig szünet nélkül ivott, akkor kijózanodott, és elment Algerből. Azóta nem láttam. Ezen eltűnődtem kissé, de nem jutottam semmire. – Paul Billsonról mi a véleménye? – Szerintem őrült – mondta. – Egy hisztérikus bolond. Mindenben tökéletes ellentéte az apjának. – Hogyan ismerkedett meg vele? – Ugyanúgy, ahogy magával. Nekem ebben a városban mindenhol vannak embereim; amikor meghallottam, hogy valaki Peter Billson után kutat, kíváncsi lettem rá, és ide hozattam. – Értem – mondtam. – De hol van most? – Elment megkeresni az apukáját. Mostanra már valószínűleg Tamanrassetbe ért. – Az meg hol van? Hesther hamiskásan rám mosolygott. – Ha az ember mindig délnek tart, befelé a sivatagba, egészen addig, amíg már kifelé nem jön belőle, megtalálja Tamanrassetet. Az Ahaggarban van, innen úgy kétezer kilométerre délre. A Szahara kellős közepén. Füttyentettem. – És miért épp oda ment? – Ha az ember keres valamit az Ahaggarban, legjobb Tamból elindulni. – Az Ahaggar milyen?

Hesther egy pillanatig rám meredt, mielőtt válaszolt volna. – Száraz és hegyes. – Milyen nagy? – Úristen, fogalmam sincs, nem méregettem mostanában. Várjon csak egy kicsit. – Elment, majd egy könyvvel tért vissza. – Az Annexe du Hoggar – a közigazgatási terület – háromszáznyolcvanezer négyzetkilométer. – Felnézett. – Nem tudom, mennyi az négyzetmérföldben, majd maga kiszámítja. Úgy is tettem, és majdnem százötvenezer négyzetmérföld jött ki – Nagy-Britannia területének háromszorosa. – Paul Billson tényleg őrült – mondtam. – Mennyi az Ahaggar lakossága? Hesther ismét belenézett a könyvbe. – Körülbelül húszezer. – Hát nem lehet valami sok közigazgatnivaló. Nagyon ritkán lakott terület. – Ha odamegy, meglátja, miért – mondta ő. – Foglalkozik a gondolattal, hogy utánamegy? – Megfordult a fejemben – ismertem be. – Amitől, gondolom, én pont olyan őrültnek tűnhetek, mint ő. – Nem egészen. Biztos, hogy nagyon könnyen megtalálja. Tamanrassetbe könnyű eljutni, hetenként több repülőjárat indul oda. – Ha megy oda repülő, az valóban egyszerűsíti a dolgot. Hesther bólintott. – Azután pedig nincs más dolga, mint várni Tamanrassetben, amíg fel nem bukkan. Ha az Ahaggarban van, és elfogyott az üzemanyaga, Tam az egyetlen hely, ahol kap. – Egy kicsit elgondolkodott. – Persze, ha követni akarja, az egészen más. Szüksége lesz egy vezetőre. Luke Byrne az évnek ebben a szakaszában általában Tamban tartózkodik. Valószínűleg szívesen elvállalja. – Ő kicsoda? Hesther nevetett. – Egy másik őrült. Izgatni fogja a fantáziáját, hogy egy sült bolond nyomába szegődhet. – Rágyújtott ebéd utáni szivarjára. – Ha Tamba akar menni, engedélyt kell szereznie. Ha egyedül próbálja megszerezni, két hétbe is beletelik, én két nap alatt elintézem

magának. Mit csinál, ha megtalálja Paul Billsont? Vállat vontam. – Ha sikerül, ráveszem, hogy menjen vissza Angliába. – Rá fog jönni, hogy ezt a megszállottságot nehéz megtörni. – A húgának talán könnyebben sikerül, és ő megígérte, hogy idejön. Neki is segíteni fog, úgy, ahogy nekem? – Természetesen. – Mit gondol – kérdeztem –, ott fekszik valahol Peter Billson holtteste? – Biztos, hogy ott van, ami megmaradt belőle. Tudom, mire gondol, olvastam arról a dél-afrikai striciről, aki azt állította, hogy látta Petert Durbanben. Gyakran eltűnődtem rajta, mennyivel vesztegethették meg azt a gazembert. Mondok magának valamit, Max: Peter Billson távolról sem volt angyal, de pénz dolgában becsületes volt. Helen pedig majdnem angyal volt, és senki nem fog meggyőzni arról, hogy félmillió dolcsiért vállalta a hamis tanú szerepét. Ez nem vágott a stílusukba. Felsóhajtott. – Ne beszéljünk most erről többet, jó? Nem szokásom mélyen belepillantani a múlt kútjába, ezután sem akarok. – Elnézést kérek – mondtam. – Talán legjobb, ha most elmegyek. – Az istenért, el ne menjen – mondta. – Maradjon ott, ahol van, igyon még egy kis konyakot, és versenyezzünk, ki tud több disznó történetet. – Benne vagyok – mondtam engedelmesen, és elmondtam neki egy versikét a chichesteri püspökről, aki életre keltette a falmélyedésben kuporgó kőszenteket. Akkor nem találkoztam újra Hestherrel, de biztos, hogy utánajárt a dolgoknak, mert másfél nap múlva útra készen álltam, kezemben az engedéllyel és az ő pénzén vásárolt repülőjeggyel, amelyet arab sofőrjével küldött a szállodámba. Egy levélkét is mellékelt hozzá: Remélem, nem haragszik meg a repülőjegyért; csupán én is szeretnék tenni valamit P. B. emlékéért. Ha megtalálja azt az idióta Pault, vágja fejbe, tegye be egy zsákba, és küldje vissza

Algerbe. Táviratoztam Luke Byrne-nek, várja magát. A Hotel Tin Hinanban találja meg. Adja át neki üdvözletemet. Nem tudom, hogy van-e jelentősége, de még valaki keresi Pault – egy Kissack nevű ember. Semmit sem tudok róla, mert megpucolt a városból, még mielőtt utánanézhettem volna. Sok szerencsét, és látogasson meg újra.

12 Fogalmam sem volt, milyen lesz Tamanrasset, de az rögtön látszott, hogy Algertől alapvetően különbözik. A levegőből a kopár hegyek lábánál húzódó zöldövezetből homályosan kiemelkedő, elszórt házakat láttunk. A hevenyészett repülőtérről az utasokat terepjáróval szállították el, amely a város bejáratát képező magas, négyszögletes oszlopok között, aszfaltozott úton haladt. Az oszlopok úgy néztek ki, mint egy idegenlégióról szóló, ötödrangú film díszletei. Városnak neveztem Tamanrassetet, de közelebb járnék az igazsághoz, ha falunak mondanám. Hívhatjuk bárminek, tény, hogy ez az Ahaggar fővárosa. Széles főutcájára akácfák borítottak árnyat, s földszintes, láthatólag sárból tapasztott házak szegélyezték; tartani lehetett tőle, hogy az első, közepes erősségű zápor elmossa őket. A terepjáró vezetője megnyomta a dudát, hogy valamelyest megtisztítsa az utat a gyalogosok tömegétől, akik úgy nyüzsögtek az úttest közepén, mintha a motort még fel sem találták volna. A kocsi megállt a Hotel Tin Hinan előtt, amelynek árnyas fákkal körülvett udvarán a fémasztaloknál, a karcsú fémszékeken emberek ültek és iszogattak. A szálloda bejárata feletti hangszóróból egy keleti énekes orrhangú nyüszítése hallatszott. Beléptem a poros előcsarnokba, s vártam, hogy valaki majd csak észrevesz. Portáspult ugyanis nem volt. Egyszerre felfigyeltek rám. Egy kétes tisztaságú fehér nadrágot viselő férfi kerékbe tört franciasággal megkérdezte, hogy miben segíthet. – Szobát foglaltak itt a részemre. A nevem Stafford. Felvonta a szemöldökét. – Ah! M’sieur Stafford! M’sieur Byrne már várja. – Az ajtóhoz irányított és kimutatott: – Voilá! Az asztalnál ülő férfira bámultam. Hosszú, kék lebernyeget viselt, a fején fehér turbánnal, s mindennek kinézett, csak épp egy Byrne nevű embernek nem. Ismét a portáshoz akartam fordulni, de láttam, hogy már visszament a szállodába, így hát odaléptem az asztalhoz, és bizonytalanul megszólaltam:

– Mr. Byrne? A férfi habozott, hogy a szája felé félúton levő söröspoharat merre mozdítsa, végül letette. – Igen – felelte, és felém fordította az arcát. A bozontos, ősz szemöldök alól kék szemek tekintettek rám a napbarnította arcból, amely szinte az anyagtalanságig sovány volt, így a belőle kiugró orr csőrként meredezett előre. Az orr alatt széles száj húzódott, szorosan összepréselt ajkakkal. Az állat nem láttam, mert a turbán egyik ránca valahogy a nyaka köré tekeredett, de az arcát ősz szakáll borította. Úgy nézett ki, mint Mózes, csak kétszer olyan öregnek látszott. – Stafford vagyok. – Foglaljon helyet, Mr. Stafford. Iszik egy sört? – Amerikai kiejtéssel beszélt angolul, ami sehogyan sem illett arab külsejéhez. Amikor leültem, intett a pincérnek. – Deux biéres. – Ismét hozzám fordult. – Hesther beszélt nekem önről. Azt mondta, lehet, hogy szüksége lesz segítségre. – Lehet. Egy férfit keresek. – Valóban? A legtöbb férfi nőket keres. – Billsonnak hívják. Valahol erre van. – Billson – ismételte Byrne elgondolkozva. – Mit akar tőle? – Én semmit –– mondtam. – A húga keresi. A férfi egy lezuhant repülőgép után kutat. Van errefelé olyasmi? – Jó néhány. – De ez több mint negyven évvel ezelőtt zuhant le. Byrne arckifejezése nem változott. – Ilyen régi nincs. A pincér visszajött, és letett az asztalra két üveg világos sört és két poharat; Byrne odabiccentett neki, mire a pincér elment. Úgy tűnt, Byrne-nek hitelszámlája van a Hotel Tin Hinanban. Kitöltöttem a sört. – Úgy hallottam, hogy az Ahaggar nagyon nagy, és hegyek borítják. Könnyen megeshet, hogy nem találtak rá a repülőgéproncsra. – Megtalálták volna – mondta Byrne. – De itt, ezen a gyéren lakott vidéken... – Megtalálták volna. – Byrne biztos volt a dolgában. – Billson

mivel jött ide? Repülővel? – Van egy Land-Rovere. – És mióta van itt? Vállat vontam. – Nem tudom. Egy hete, talán kettő. Byrne mozdulatlan szemekkel bámulta az utcát, egy darabig hallgatott. Hátradőltem a székemen és hagytam gondolkozni. Nehéz volt belelátni ennek az embernek a fejébe. Éppolyan idegen volt számomra, mint az utcán lődörgő többi férfi, akik hozzá hasonló ruhát viseltek, azzal a különbséggel, hogy ő angolul beszélt. Egyszer csak megkérdezte: – Mennyire ismeri Hesther Raulier-t? – Alig. Két napja találkoztunk először. – Ő megkedvelte magát – mondta. – Van csomagja? Hüvelykujjammal a szálloda bejárata felé böktem. – Ott bent. – Hagyja is ott, majd később érte jövünk. Én Tamon kívül ütöttem tábort; sétáljunk egyet. – Felállt, és a fején lévő kendővel valami komplikált dolgot művelt, cirkuszi produkciónak is beillett volna. Mire befejezte, az arca jóformán teljesen eltűnt, a kendő csupán a szeme magasságában hagyott egy kis rést, hogy kilásson. Kiléptünk a szállodából, s elindultunk Tamanrasset főutcáján a repülőtérrel ellentétes irányba. Byrne magas volt, de nem magasabb, mint a többi, hozzá hasonlóan öltözött férfi, akik bágyadtán ődöngtek az utcán. Itt én voltam az a figura, aki kilógott a képből. – Mindig úgy öltözik, mint az arabok? – Nem. Hacsak tehetem, nem így öltözöm. Nem szeretem az arabokat. Értetlenül bámultam rá. – De hiszen... Lehajtotta a fejét, és mosolyogva így szólt: – Sokat kell még tanulnia, Stafford. Ezek az emberek nem arabok, ezeket imazighennek vagy tuaregnek hívják, ha úgy jobban tetszik. Byrne körülbelül két mérfölddel a falu határán kívül ütött tábort. A tábor három hatalmas, a szélnek háttal, félkör alakban felállított bőrsátorból állt. A sátrak előtt szép simára söpörték a homokot, s az

egyik oldalon egy kis tábortűz pattogott, időnként olyan detonációkat hallatva, mintha apró petárdák robbantak volna. Középen tevék legelésztek. Közeledtünkre felállt egy ember, aki eddig a tűz mellett guggolt. – Bemutatom Mokhtart – mondta Byrne. – Távollétemben ő fog gondoskodni magáról. – Hova megy? – Csak körülszaglászok. De előbb még sok mindent el kell mondania Billsonról. Byrne odalépett a tűzhöz, s a két férfi váltott egymással néhány szót. Mokhtar is magas volt és szintén hosszú lepelbe volt öltözve. Byrne odaintett magához, majd a középső sátorban leültünk a földre terített puha szőnyegekre. A sátor belső falai nádból készültek. – Na, lássuk: miért akar Billson megtalálni egy negyven évvel ezelőtt lezuhant repülőt? – Az apja zuhant le vele – mondtam, és elmeséltem az egész történetet. Amint befejeztem, Mokhtar egy réztálcát tett Byrne elé; egy csőrös kanna és két rézcsésze volt rajta. – Szereti a mentateát? – kérdezte Byrne. – Sose kóstoltam. – Nem rossz. – öntött az italból, és odanyújtotta az egyik csészét. – És mondja, maga szerint normális ez a Billson? – Szerintem nem. Megszállott. – Én is így gondoltam. – Ivott, én is követtem a példáját. Az ital mentolos volt és túl édes. – És hogy kapcsolódik Hesther ebbe a történetbe? – Ismerte Billson apját. – Mennyire közelről? A szemébe néztem. – Ha Hesther úgy gondolja, hogy ez magára tartozik, akkor majd elmondja ő maga. Elmosolyodott. – Oké, Stafford, nem kell mindjárt pimaszkodni. Ezt már Hesthertől tudja? – Bólintottam, mire folytatta: – Nagyon közel kerülhetett hozzá. Hesther ritkán beszél magáról. – Mekkora esélye van Billsonnak arra, hogy megtalálja a gépet? –

kérdeztem. – Az Ahaggarban? Semekkora, minthogy a gép nincs ott. Északabbra ugyan van egypár roncs. – Hirtelen elnevette magát. – Az egyiket én magam hagytam ott, a fene enné meg. Kíváncsian pillantottam rá. – Hogyan történt? – A háború alatt a légierőnél szolgáltam, Liberatorokkal szálltunk fel az orani bázisról. Egyszer egy Focke-Wolf raj szegődött a nyomunkba, és szitává lőttek bennünket a rohadtak. A pilótafülke egy romhalmaz volt, az iránytűk sem működtek, fogalmunk sem volt, hol a pokolban lehetünk. Amikor azután a motorok is felmondták a szolgálatot, letettem a gépet. Azt hiszem, még mindig ott van, ahol hagytam. – És azután mi történt? – Nekivágtam a sivatagnak – mondta lakonikusan. – Másfél hétig tartott. – Felállt. – Néhány óra múlva visszajövök. Néztem, ahogy a tuaregek jellegzetes sima, szinte lusta lépteivel távolodott, s azon tűnődtem, mi az ördögöt keres itt a sivatagban. Ekkor Mokhtar ismét megjelent, s egy tálcán friss mentateát hozott, kerek, apró süteményekkel. Byrne három óra múlva jött vissza teveháton. A nap lemenőben volt, a galagonyafák hosszan elnyúló árnyékot vetettek. Az állat letérdelt, Byrne kicsusszant a nyeregből, s kezében a csomagommal belépett a sátorba. A teve felkorkant, amikor Mokhtar felállította és elvezette. Byrne leült. – Megtaláltam az emberét. – Hol van? Észak felé mutatott. – Valahol arra, a hegyek között. Öt napja ment el innen. Fort Lapperine-ben kért permis-t, de minthogy nem kapta meg, elment anélkül. Dühöngő őrült. – Azt én is tudom – jegyeztem meg. – És miért nem adták meg neki a permis-t? – Senkinek sem adják meg; senkinek, aki terepjáróval utazik,

egyedül. – Vissza fog jönni – mondtam. – Hesthertől tudom, hogy Tam az egyetlen hely, ahol üzemanyagot kap. – Kétlem – mondta Byrne. – Ha vissza akarna jönni, már itt lenne. Azok a Land-Roverek pedig szomjas fenevadak. Ha meg akarja találni, utána kell mennie. Nekidőltem a sátor nádfalának. – Ezt magyarázza meg részletesebben. – Paul Billson őrült. Teletöltötte a kocsiját benzinnel, és nekiindult. Tartalék – semmi. Öt nap jó sok idő, ha víztartaléka sem volt, mostanra valószínűleg meg is halt. – És hogy juthatok oda? – kérdeztem. Byrne hosszan nézett rám, majd felsóhajtott. – Ha nem tudnám, hogy Hesther nagyra tartja magát, azt mondanám, menjen a pokolba, így viszont, napfelkeltekor indulunk. – Elfintorodott. – Ráadásul, elveim ellenére, bűzbombát kell használnom. Hogy ezen mit értett, nem tudom, mindenesetre azt mondtam: – Köszönöm. – Jöjjön – mondta. – Segítsünk Mokhtarnak megcsinálni a menázsit. „A menázsi” – mint kiderült – rágós kecskehús volt, amely egyforma megpróbáltatást jelentett a fogak és az emésztés számára, ezt csípős sajt követte, amely, mint megtudtam, tevetejből készült. Byrne hallgatagnak bizonyult, s a korai indulásra felkészülve, korán nyugovóra tértünk. Hanyatt feküdtem a sátor előtt, s az eget bámultam; úgy ellepték a csillagok, hogy – úgy éreztem – csak ki kell nyújtanom a kezemet, s teleszedhetem velük a markomat. Eltűnődtem azon, hogy mit keresek itt, mibe keveredtem. S eltűnődtem Byrne-ön is, aki csaknem ugyanolyan régimódi szlenget használt, mint Hesther Raulier; azon az emberen, aki a vacsoráját régi katonanyelven „menázsi”-nak nevezte.

13 Byrne „bűzbombájáról” kiderült, hogy egy ütött-kopott Toyota terepjáró, amely úgy nézett ki, mintha egy országúti karambolból került volna ki. De minthogy kétezer kilométeres körzetben nem volt autópálya, ennek elég kicsi volt a valószínűsége. Byrne, arckifejezésemet látva, így szólt: – Ez itt kemény vidék – mintha ez kielégítő magyarázatul szolgált volna. Egyébként a kocsi motorja csendesen járt, és jók voltak a gumijai. A hajnal homályos fényeinél indultunk útnak. Byrne vezetett, én ültem mellette, Mokhtar pedig hátul. A terepjáró minden fennmaradó helyét benzint és vizet tartalmazó kannák töltötték meg, s észrevettem, hogy Mokhtar diszkréten még egy puskát is elhelyezett a kocsiban. Kardja is volt, egy méter hosszú, piros bőrhüvelyes valami; hogy mi az ördöghöz kezd majd vele, arról halvány elképzelésem sem volt. Északnak tartottunk, nagyon rossz úton. – Hova megyünk? – kérdeztem. Ostoba kérdés volt, mert amikor megkaptam rá a választ, nem értettem. Byrne előrebökött, és röviden ennyit mondott: – Atakorba – és rám bízta, hogy azt kezdjek ezzel a válasszal, amit tudok. Egy darabig hallgattam, azután megkérdeztem: – Van permis-je? – Nincs – felelte Byrne röviden. Szűkszavúsága csak néhány perc elmúltával engedett fel. – Nincs az a koszos maghrebi bürokrata, aki előírhatja nekem, hogy a sivatagban hova mehetek és hova nem. Ezután a beszélgetés teljesen elakadt, s kezdtem azt hinni, hogy nem sok örömöm lesz a Byrne-nel való utazásban: minden szót harapófogóval kellett kihúzni belőle. De lehet, hogy kora reggel mindig ilyen. Elgondolkodtam azon, amit az imént mondott, és elmosolyodtam. Az jutott eszembe, hogyan reagáltam én, amikor megtudtam, hogyan viselkedett Isaacson Hoylanddal. De ez most nagyon távolinak tűnt, egy másik világban történt, ezer évvel ezelőtt. A táj kavicsos síkságból növénytelen alacsony hegyvidékké

változott át, s az út is emelkedni kezdett. A szemünk előtt hegyek magasodtak, olyan hegyek, amilyeneket soha életemben nem láttam. A legtöbb hegy fokozatosan emelkedik a magasba, de ezek függőlegesen törtek az ég felé, mint a fűrészfogak. Kétórányi zötykölődés után egy völgybe érkeztünk, ahol egy kis táborra leltünk. Itt már valamivel több növény mutatkozott, bár még mindig nem sok, mindenfelé kecskék vagy juhok legelésztek – a Szaharában sosem tudtam megkülönböztetni őket egymástól, lévén az itteni juhok gyér szőrzetű, hosszú lábú teremtmények –, s itt kezdtem megérteni azt a bibliai mondást, amely szerint el kell választani a juhokat a kecskéktől. A tevék a tüskés akácágakat rágcsálták, s elszórtan tuareg bőrsátrak barnállottak. Mokhtar előrehajolt, és mondott valamit Byrne-nek, aki bólintott és megállította a kocsit. Amint a könnyű szellő felkavarta, a por elült, Mokhtar kiszállt és odament a sátrakhoz. Kardja, markolatával a bal válla fölött, a hátára volt szíjazva. – Ezek az emberek a tégéhé melletből valók – mondta Byrne. – Mokhtar azért ment oda, hogy kikérdezze őket. Ha a Land-Rover megfordult errefelé, ők biztosan tudnak róla. – És mire kell a kard? Byrne nevetett. – Mokhtar olyan meztelennek érzi magát nélküle, mint maga, ha nem vesz fel nadrágot. – Byrne kezdett emberi vonásokat mutatni. – Az a teg-hogyishívják... az valami törzs? – Úgy van. Az ahaggari tuareg konföderációban három törzs szövetkezett: a kel rela, a tégéhé mellet és a taitok. Mokhtar a kel rela törzsből való, ráadásul nemes. Ezért ment oda ő kérdezősködni, és nem én. – Nemes?! – Igen, de nem abban az értelemben, ahogy azt a britek gondolják. Mokhtar az amenokal rokona – ő a főnök, az Ahaggar konföderáció legfőbb vezére. Ha egy kel rela nemes azt mondja: „Ugrás!”, akkor mindenki ugrik. – Elhallgatott, majd hozzátette: – Talán csak egy másik kel rela nemes nem. – Vállat vont. – De hát maga nem azért jött ide, hogy antropológiai tanulmányokat folytasson. – Még hasznos lehet – mondtam. Oldalról rám villantotta a tekintetét.

– Ahhoz nem marad itt elég sokáig. Mokhtar visszajött, három férfi kísérte a táborból. Mindhármukon arckendő volt s a tuaregek sajátos öltözéke: a hosszú, repdeső kékfehér lepel. Csak azt nem tudtam, hogy képesek ilyen tisztán tartani ezen a poros, kopár vidéken. Ahogy közeledtek, hirtelen Byrne is maga elé húzta a saját arckendőjét. Szertartásosan üdvözölték egymást, majd lassú beszélgetés kezdődött, amiből én egyetlen szót sem értettem; csak ültem ott, és úgy éreztem magam, mint valami felesleges alkatrész. Egy idő múlva Byrne benyúlt a kocsi csomagtartójába, s előhúzott egy nagy, kerek fémdobozt. Kivett belőle néhány kis csomagot, kiosztotta, majd Mokhtar is hozzátette a maga részét az ajándékhoz. Hálás hajlongás következett. Byrne, miközben beindította a motort, így szólt: – Billson négy nappal ezelőtt haladt itt keresztül. Úgy látszik, fene lassan jut előre. – Nem csodálom – mondtam. – Többnyire rendes úton szokott vezetni. Merre ment? – Assekrembe, vagy még tovább. Az már nem tréfadolog. – Ezt meg hogy érti? Sokatmondóan nézett rám. – Assekrem tamasek nyelven azt jelenti: „a világvége”. A kocsi nagyot zöttyent, amikor elindult. A tuaregek bágyadtán integettek, és én visszaintettem nekik, boldogan, hogy végre én is kivehetem a részem a beszélgetésből. Azután hátradőltem, s azon rágódtam, amit Byrne az imént mondott Nem volt valami megnyugtató. Azután megkérdeztem: – Mit adott azoknak az embereknek? – Aszpirint, tűt, sót. Mind nagyon hasznos dolog erre felé. – Hm. Három órával később újra megálltunk. Befelé tartottunk a Byrne által Atakornak nevezett hegységbe, s nem láttunk egy teremtett lelket sem; valójában nem is volt ott semmilyen élőlény néhány szál napégette, gyér fűszál és az időnként elszórtan felbukkanó galagonyafák kivételével. A hegyek sziklából formált hatalmas nyílvesszőként döfték át a föld bőrét, s szédítően törtek a magasba.

Ekkor Mokhtar mondott valamit, és megálltunk a semmi közepén. Kiszállt, tett néhány lépést visszafelé, és közelről vizsgálgatta a földet. Byrne hátranézett, közben járatta a motort. Mokhtar felegyenesedett, visszajött a terepjáróhoz, néhány szót váltott Byrnenel, majd fogta a puskáját és gyalog előreindult. A kardját ez alkalommal nem vitte magával. Byrne sebességbe tette a kocsit, és mi is elindultunk. – Hova megy? – kérdeztem. – Vacsorát lőni. Van néhány gazella a közelben. Egy kicsit távolabb megállunk, és bevárjuk. Körülbelül három mérföldnyit haladhattunk, amikor egy romos épület bukkant a szemünk elé. Byrne megállította a kocsit. – Ez az. Itt várunk. Kiszálltam, kinyújtóztattam a tagjaimat, azután szemügyre vettem az épületet. Volt rajta valami furcsa, de először nem jöttem rá, mi az; később az a benyomásom támadt, hogy nem is igazi rom, hanem szándékosan eleve romnak építették. Byrne az irdatlan szikla felé biccentett, amely ezerméteres magasságban tornyosult felettünk. – Ez az Ilamen – mondta. – Isten ujja. – Elindultam az épület felé, mire éles hangon utánam szólt. – Oda ne menjen be! – Miért? Mi az? – A tuaregek általában nem sokat adnak az építkezésre – mondta. – Azonkívül muzulmánok, legalábbis elméletileg. Ez egy mecset, amelyet gondosabban építettek meg, mint a többit, mivel szent helyen áll. A legtöbb sivatagi mecset nem több, mint egy földből kiálló kőhalom. – Kívülről meg lehet nézni? – Persze. A mecset falait egymásra dobált kövek alkották. Azt hiszem, a legnagyobb fal sem volt egy méternél magasabb. Az egyik oldalon kiemelkedett az egyetlen fedett rész, bár egy telefonfülke magasságát ez sem érte el, s alapterületét tekintve is alig volt nagyobb annál. A tetőt kőpillérek tartották. Gondolom, valami szószékféle lehetett az imám számára. Mire visszamentem a kocsihoz, Byrne tüzet gyújtott, és vizet

forralt egy kis teáskannában. Felnézett. – Kér teát? – Mentateát? – Más itt nincs. – Bólintottam, ő pedig ezt mondta: –Azokat az oszlopokat nem emberi kéz faragta, természetes bazaltsziklák, de húsz mérföldes körzetben nincs belőlük több. Valaki idehozta őket. – Kicsit olyan, mint a Stonehenge – jegyeztem meg, és leültem. Byrne a torkát köszörülte. – Hallottam róla, de sose láttam. Sose jártam Angliában. A Stonehenge nagyobb, nem? – Sokkal nagyobb. A kocsiból hozott néhány kenyérlepényt, és enni kezdtünk. A kenyér száraz volt és nem valami ízletes, de egy kis tevesajt ehetővé tette. A lisztbe ugyanis homokot kevertek, ami csikorgott az ember foga alatt. Byrne töltött egy csésze mentateát és a kezembe adta. – Maga micsoda? – kérdezte. – Valami magándetektívféle? – Ez volt az első alkalom, hogy valami érdeklődést tanúsított a személyem iránt. Nevettem. – Nem. – És elmondtam neki, hogy mivel foglalkozom otthon, Angliában. A mecset és a mögötte magasodó Ilamen felé nézett. – Hát itt nem nagyon gyakorolhatja a mesterségét – jegyezte meg. – Hogyan választotta épp ezt a foglalkozást? – Ez volt az egyetlen dolog, amihez értettem – feleltem. – Erre képeztek ki. A hadseregben a hírszerzéshez kerültem, de amikor alezredesből ezredessé léptettek elő, vöröset láttam, és otthagytam csapot, papot. Bozontos szemöldöke megrándult, miközben rám nézett. – A maguk hadseregében rossz az, ha előléptetnek valakit? – érdeklődött lustán. – Ez a fajta előléptetés rossz. Általában ha valakit csapattisztként meg akarnak tartani, akkor alezredesből mindjárt dandártábornokká léptetik elő, vagyis zászlóaljparancsnokból dandárparancsnok lesz. Ha csak egy rendfokozatot lép előre, az figyelmeztetés, hogy félre akarják állítani valami speciális munkára. – Sóhajtottam. – Azt

hiszem, én voltam a hibás. Hízelgett a büszkeségemnek, hogy nagyon jó hírszerző tisztnek tartanak, és ők meg is akartak tartani annak. Lényeg az, hogy leszereltem és beindítottam azt a céget, amelyet most már hetedik éve vezetek. – Kölyök ezredes – somolygott Byrne. – Én sose vittem többre az őrmesterségnél. Bár már az is jó régen volt. – A háború alatt – mondtam. – Igen. Úgy emlékszem, meséltem magának, hogy gyalog jöttem ki a sivatagból, amikor találat érte a gépemet. – Igen. – Tetszett nekem, amit akkor, útközben láttam; sose éreztem magam annyira élőnek. A többiek nem jöttek velem. Ketten olyan súlyosan megsebesültek, hogy nem tudtak, a többiek pedig ott maradtak, hogy gondjukat viseljék, így azután egyedül vágtam neki. – És velük mi történt? – kérdeztem. Megvonta a vállát. – Megadtam a gép pontos helyét, és odaküldtek egy zsákmányolt Fiesler Storchot, hogy nézzen körül. Az a fajta gép ötvenméteres helyen képes leszállni. De már nem lehetett segíteni rajtuk; mindannyian meghaltak. – Nem volt vizük? Megrázta a fejét. – A rohadt arabok. Fosztogatni akartak, s nem számított nekik, milyen áron. – És a háború után jött vissza ide? – kérdeztem. Megrázta a fejét. – Hagytam, hogy a háború nélkülem folytatódjon. Amíg keresztülgyalogoltam a sivatagon, volt időm gondolkodni. Sose láttam azelőtt ekkora teret, ilyen nyitottságot. És a sivatag tiszta. Tudja, itt hosszú ideig járhat az ember mosakodás nélkül, mégis tiszta marad, nem bűzlik. Megszerettem ezt a helyet. Bár ugyanezt nem mondhatom el az itteni emberekről. – Töltött magának még egy kis mentateát. – Az El Golea körül élő saamba arabok nem olyan rosszak, de azok a gazemberek a Maghrebben képesek volnának megnyúzni egy negyeddollárost, s addig nyújtani a bőrét, míg egydolláros nem lesz belőle.

– Mi a Maghreb? – A Földközi-tenger és az Atlasz-hegység közé eső tengerparti sáv. – Elhallgatott. – Egyébként 1943 elején kaptam egy levelet, amelyben az állt, hogy meghalt az apám. Ő volt az egyetlen rokonom, így semmi sem ösztönzött többé arra, hogy visszamenjek az Államokba. Eisenhower és Patton tábornok meg a többi aranygalléros Olaszországba akart menni. Nekem ehhez nem nagyon fűlt a fogam, így azután, amikor a sereg északra indult, én nekivágtam délnek, hátha találok az araboknál rokonszenvesebb népeket. Hát meg is találtam őket, s azóta itt vagyok. Elmosolyodtam. – Szóval dezertált? – Akkoriban ezt úgy nevezték – ismerte be. – De, az ördögbe is, tud erre alkalmasabb helyet, mint a sivatag? Jót nevettem. – És mit csinált, mielőtt beállt a hadseregbe? – Halász voltam – mondta. – Apának és nekem halászhajónk volt Bar Harborban. Bar Harbor Maine-ben van. De halászni sose szerettem valami nagyon. Halászni! Micsoda változás! – Most aztán jó messze került a tengertől – mondtam. – Az igaz, de el tudom vinni magát egy olyan helyre – a nigeri Ténéré-sivatagba, Bilma mellé –, amelyik több mint ezer mérföldre van a legközelebbi óceántól, mégis százával szedheti össze a tengeri kagylókat. Akad köztük néhány igazán szép. Azt a vidéket ugyanis valaha tenger borította, amely azután arrébb húzódott. Lehet, hogy egy napon majd újra visszatér. – És maga visszatért valaha is az Államokba? – Nem. Harmincöt éve élek itt, és meghalni is itt szeretnék – mondta nyugodtan. Mokhtar sokáig volt távol, majd öt órát. Amikor visszajött, egy gazella kibelezett teteme lógott a vállán. Byrne segített neki feldarabolni, közben beszélgettek. Egyszer csak odajött hozzám, s hunyorogva belenézett a napba. – Későre jár – mondta. – Itt töltjük az éjszakát. Billson félúton lehet köztünk és Assekrem között, de az is lehet, hogy már

megérkezett. Ha már úton van, holnap megtaláljuk, ha pedig már odaért, pár óra nem sokat számít. – Rendben. – És van friss húsunk. Mokhtar azt mondja, húsz kilométeren át követte a gazellát, és egyetlen lövéssel terítette le. – Azt akarja mondani, hogy húsz kilométert gyalogolt?! – Többet. Vissza is kellett jönnie. De lerövidítette az utat, úgyhogy, mondjuk, harminc kilométert tett meg. Ez egy tuaregnek semmi. Egyébként Mokhtar a régi iskolához tartozik, ő még elöltöltős puskával tanult lőni. Azzal első lövésre végezni kell az állattal, különben a gazella megriad, és kereket old, még mielőtt újra tölthetne. De Mokhtar az ismétlőpuskát jobban szereti. Így ezt az éjszakát az Ilamen lábánál töltöttük. Kint feküdtem a szabadban a Byrne-től kapott dzellabába burkolózva, s az eget bámultam. Csodálatosak voltak a csillagok. A sarló alakú hold felbukkant ugyan, de nem tudta elhomályosítani azoknak a távoli fényeknek a ragyogását. Byrne-re gondoltam. Hesther Raulier Billsonhoz hasonlította, amikor azt mondta róla: „az egy másik őrült”. De Byrne őrültsége alapvetően különbözött Billson neurotikus megszállottságától; az ő őrültsége sok fehér embert utolért – nem annyira amerikaiakat, mint inkább európaiakat: Doughtyt, Burtont, Lawrence-et, Thesigert –; ezt az őrültséget úgy hívják: a sivatag mámora. Byrne személyéből annyi béke és józanság sugárzott, hogy feltétlenül megnyugtatta az embert. Csodálkozva gondoltam a tengertől több ezer kilométerre, a sivatagban található tengeri kagylókra, de azt azért nem hittem, hogy magam is szedni fogok belőlük. Enyhe, csendes éjszaka volt. Egyszerre rádöbbentem, micsoda képtelenség, hogy Max Stafford, a sikeres üzletember a londoni Cityből, itt fekszik, egy Atakornak nevezett valószínűtlen helyen, közvetlenül Isten ujja alatt, amelyet már csak néhány lépés választ el a világ végétől. Egyszerre úgy éreztem, London nem számít többé. Lord Brinton és Andrew McGovern, Charlie Malleson és Jack Ellis, Gloria és Alix Aarvik nem számít többé. Úgynevezett civilizációnk minden nyűgegondja lefoszlott rólam, mint egy levedlett bőr, s egyszerre hihetetlenül boldog lettem. Álomba merültem.

A hajnal sápadt fényénél ébredtem, motozásra és zajokra. Amikor felemeltem a fejemet, megláttam Byrne-t, amint éppen feltölti a benzintankot az egyik tartalék kannából – ennek a fémes zaja ébresztett fel. Felkönyököltem, s a sivatagi mecsetben Mokhtart pillantottam meg; az iszlám előírásainak megfelelően éppen a rituális hajnali kelet felé hajlongást végezte. Megvártam, amíg befejezi, mert nem akartam megzavarni az áhítatát, azután felkeltem. Félórával később, miután elköltöttük hideg sült húsból, kenyérből és forró mentateából álló reggelinket, ismét útnak indultunk, hosszú, kavargó porcsíkot húzva magunk után. Lassan odahagytuk az Ilamen méltóságteljes csúcsát, s újabb töredezett sziklák képe tárult a szemünk elé. Byrne szerint nagy forgalmú úton haladtunk, de az olyan ember számára, aki városi utcákhoz és autópályákhoz szokott, ez meglehetősen valószínűtlenül hangzott. Az állítólagos út csak nyomokban volt kivehető, környezetétől csupán az különböztette meg, hogy valamivel kisebb kövek borították. A terepjáró istentelenül zötyögött rajta. Forgalmasságáról csak annyit, hogy egyetlen embert sem láttam rajta, amíg Atakorban tartózkodtam. Majd három órával később Byrne előremutatott: – Assekrem! Egy óriási dombot vagy egy kis hegyet láttunk, attól függ, minek tekintette az ember, amelynek a tetején egy épület állt. – Az ott egy ház? – kérdeztem, s azon tűnődtem, ki építhetett bármit is a hegytetőre, egy ilyen kietlen vidék kellős közepén. – Az a Remetelak. Majd később mesélek róla. Továbbhajtottunk, majd a hegy lábánál Byrne végre megállította a kocsit. Körös-körül régi letűnt civilizáció nyomai látszottak: szántóföldek körvonalai és kiszáradt öntözőárkok. – Akkor most felmászunk a tetejére – szólalt meg Byrne. – De miért, az isten szerelmére? – Hogy lássuk, mi van a másik oldalon – mondta kajánul. – Na, jöjjön. Így azután megmásztuk Assekremet. Teljesítményemet a legnagyobb jóindulattal sem lehetett hegymászói bravúrnak minősíteni; a hegyre egy elviselhetően meredek, kanyargós ösvény

vezetett fel, én mégis teljesen kifogytam a szuszból, és levegő után kapkodtam. Félúton Byrne engedelmesen megállt pihenőt tartani, bár őt láthatólag egy cseppet sem viselte meg a dolog. Nekitámaszkodtam a sziklafalnak. – Azt hittem, jobb formában vagyok. – A magasság teszi. Ha felérünk a csúcsra, háromezer méter magasan leszünk. Lenéztem az alattunk elterülő síkságra. Mokhtar lent üldögélt a kocsi árnyékában. – Ez a hegy nincs háromezer méter. – Annyi a tengerszint feletti magassága – mondta Byrne. – Tamban ezerötszáz méter magasan voltunk, s azóta egyfolytában felfelé jövünk. – Beidegzett mozdulattal megigazította az arckendőjét. – Mit akart mondani a Remetelakról? – Hallott valaha Charles de Foucauld-ról? – Nem. – Francia volt, trappista szerzetes. Azt beszélik, fiatal korában úgy élt, mint egy ördögfajzat, de Marokkóban megtért az egyház kebelébe. Letette a fogadalmat, s eljött ide, hogy segítse a tuaregeket. Azt hiszem, a maga módján segítette is őket. Mindenesetre, mindaz, amit a külvilág a tuaregekről tud, de Foucauld-tól származik. – Mikor történt mindez? – 1905 körül. Akkor Tamban élt, de abban az időben Tam nem volt valami komoly hely. 1911-ben azután áttelepült ide, és a két kezével felépítette a Remetelakot. Tudja, egy olyan misztikusnak, amilyen ő volt, szüksége van egy helyre, ahol elmélkedhet. A kopár tájat néztem. – Micsoda hely! – Akkor látja meg igazán, milyen, ha majd felérünk a csúcsra. De Foucauld egyébként nem maradt itt sokáig, ez a hely csaknem megölte, inkább visszament Tamba, és ott halt meg. – Hogyan? – 1916-ban a németek megvesztegették a líbiai szenúsziakat, hogy szítsanak viszályt a sivatagi törzsek és a franciák között. A Tasszilihegység tuaregjei csatlakoztak a szenúsziakhoz, és csapatot küldtek

Tam ellen. De Foucauld-t elfogták, megkötözték és lelőtték – véletlenül. Egy izgága tizenöt éves gyerek véletlenül elsütötte a fegyverét. Nem hiszem, hogy tényleg meg akarták volna ölni. Mindenki tudta, hogy marabut, vagyis szent ember. – Byrne vállat vont. – Mindegy, hogyan történt, tény, hogy meghalt. Byrne szemébe néztem. – Honnan tudja mindezt? Előrehajolt, és halkan így felelt: – Tudok olvasni, Stafford. Éreztem, hogy elpirulok a burkolt szemrehányásra, ám ő hirtelen elnevette magát: – És a Tassziliban beszéltem is néhány öreg legénnyel, akik 1916ban részt vettek Tam ostromában. Sok minden nem igaz abból, amit a könyvekben olvastam. – Félig megfordult, mintha indulni készülne, de újra megállt. – És még valaki megfordult a közelmúltban Tamban, aki olyan volt, mint de Foucauld, csakhogy az nő volt. Egy angol nő, bizonyos Daisy Wakefield. Állítólag rokona valami angol lordnak, aki olajban utazik. Hallott már Lord Wakefieldről? – Igen. – Hát akkor az lesz az a fickó. – Maga ismerte azt a nőt? – Hogyne, remekül kijöttünk Daisyvel. Ezért tudok lépést tartani a hírekkel; előfizette nekem a londoni Times-ot. Igaz, hogy mire ideér, egy kicsit már idejétmúlt, de az nem számít. – Mi történt vele? – Megöregedett – felelte egyszerűen. – Elment északra El Goleába, és ott halt meg. Isten nyugosztalja. – Megfordult. – Na jöjjön. – Byrne – szólaltam meg újra. – Miért másszuk meg ezt a hegyet? – Hogy a tetejéről meglássunk valakit – felelte anélkül, hogy hátrafordult volna. Utánavonszoltam magam, s közben arra gondoltam: Úristen! A Wakefield–olaj! Ebben az átkozott sivatagban a legvalószínűtlenebb emberek bukkannak fel. Az egyiknek itt lépkedek a nyomában. Sőt lehet, hogy egyszerre kettőnek, ha Paul Billsont is beleszámítom. Az Assekrem tetetén álló építmény meglehetősen egyszerű volt.

Három, kőből épült szobából állt. Odabent két férfi kalauzolt bennünket. Sötét bőrűek voltak, jellegzetes negroid vonásokkal. – Itt semmihez sem szabad hozzányúlni – mondta Byrne természetes egyszerűséggel –, ez itt mind de Foucauld holmija: csupa szent ereklye. Érdeklődéssel néztem körül, míg ő a férfiakkal beszélt. Állt ott egy kis faasztal néhány könyvvel, egypár régimódi acélhegyű toll meg egy kiszáradt tintatartó. A sarokban egy fapriccs, hüvelyknyi vastag matraccal, amely körülbelül annyira lehetett kényelmes, mint egy betonágy. A falon a Szűz képe lógott. Byrne hozzám lépett. – Billson három nappal ezelőtt járt itt, azt hiszem. De az is lehet, hogy két napja, mert egy nappal később egy másik terepjáró is járt erre, és nem tudom, hogy melyik lehetett Billson. De ez a második kocsi tegnap újra idejött. – Mi nem láttuk. – Lehet, hogy a másik úton jött, Akar-Akaron keresztül. – Elgondolkodva dörzsölgette az állat, azután rám nézett. Feltűnt nekem, hogy ezek előtt az emberek előtt nem zavartatta magát, nem takarta el az arcát. Váratlanul azt mondta: – Akarok mutatni magának valami félelmeteset; hogy megértse, de Foucauld miért épp ide építkezett. Sarkon fordult és kiment, én pedig követtem. Amikor egy természetes sziklapadlójú udvarféleségen keresztülhaladva a túloldali alacsony kőlábazathoz ért, észak felé mutatott. – Ott van, akit keres. Elakadt a lélegzetem. Assekrem egy pörsenés volt egy fennsík szélén. A lábazat alatt szédítő sziklák sokasodtak, s a látóhatár teljes szélességében olyan iszonyú látvány tárult a szemem elé, amilyet még sose láttam. Hegyvonulat hegyvonulat hátán, s azután újabb hegyvonulatok, mígnem az egész beolvadt a szemhatár kék távolába; csakhogy ezek nem a skót Felföld megszelídített, vagy a svájci Alpok félig szelíd hegyei voltak. Valamikor réges-régen ijesztő mozgás kezdődött itt a föld belsejében; nyers kődarabok szakadtak ki gyökerestül a föld gyomrából – s még ma is itt voltak. Ez a táj minden szabályosságot nélkülözött, ameddig a szem ellátott,

mindenhol lávamezök és vulkánok kiugró csonkjainak kusza összevisszasága üszkösödött a perzselő napon. Gyilkos táj volt. – Íme, Koudia – mondta Byrne. – Egy táj, túl a világ végén. Egy szót sem szóltam, csupán eltűnődtem de Foucauld-n. Ha ezt a tájat választotta meditációi színhelyéül, vajon kit imádhatott: Istent vagy ördögöt?

14 Byrne még mindig a sötét bőrű férfiakkal beszélt, akik kijöttek utánunk. Hosszasan gesztikuláltak és mutogattak, míg végre Byrnenek sikerült valami kielégítőt kiszednie belőlük. – Ezek a fickók azt mondják, hogy két nappal ezelőtt láttak arrafelé valamit égni. – Úristen! – mondtam. – Mi éghet itt? – Nem tudom. – Byrne matatott egy darabig a nyakában lógó bőrzacskóban, és kihúzott egy prizmás iránytűt. Rám nézett, és nevetve így szólt: – Nem ellenzem azért a tudomány minden vívmányát. Mokhtar, ott lent, azt hiszi, zseni vagyok a tájékozódásban. – Szeméhez emelte az iránytűt, és bemérte az irányt. – Milyen messze volt a tűz? – Azt sem tudom. Állítólag egy füstoszlopot láttak, fekete füstöt. – Napközben? Byrne megkökkenve nézett rám. – Hát persze, hogy az ördögben láthatnák meg éjjel a füstöt? – A Bibliára gondoltam – mondtam. – A pusztában vándorló zsidókra, akiket nappal füstoszlop, éjjel pedig tűzoszlop vezérelt. – Azt hiszem, nem jól emlékszik – mondta szelíden. – Én úgy olvastam, hogy felhőoszlop volt. – Visszafordult, s újra betájolta az iránytűt. – Úgy gondolom, jobb, ha megnézzük közelről. Az iránytű szerint innen pont északra van az a hely. A mágneses variációk nem számítanak, legalábbis rövid távon. – Mit nevez rövid távnak? – Ami ötven kilométeren belül van. A mágneses eltérés kész átok. Ezek a rohadt hegyek tele vannak vassal, és az embernek állandóan ellenőriznie kell az iránytű megbízhatóságát a nap állása szerint. Eltette az iránytűt, és egy másik zacskóból elővett néhány kis csomagot, amelyeket a két férfinak adott. Szertartásos búcsúzkodás következett, azután Byrne azt mondta: – A csomagokban só és dohány volt. Itt fizetni kell azért, amit kap az ember. Amikor elindultunk lefelé a meredek ösvényen, megjegyeztem: – Valamit nem értek.

Byrne felhorkant. – Számomra a világ tele van olyan dolgokkal, amelyeket nem értek. Magának mi a problémája? – Az arckendő, amit visel. Tudom, hogy ez egy jellegzetes tuareg ruhadarab, de maga időnként elrejti az arcát az illetéktelen szemek elől, máskor meg nem törődik vele, látják-e. Itt például nem zavartatta magát, látni engedte az arcát. Azt nem értem, milyen elv szerint dönt. Byrne megállt. – Már megint kibújt magából az antropológus? Oké, elmondom. Az arckendő használata hozzátartozik az itteni udvariassági szabályokhoz. Ha elkerül egy új helyre, s nem úgy tesz, ahogy az ott élők, könnyen rajtaveszthet. Vegyünk egy tuareget, aki London kellős közepén találja magát. Ha nem tudja, hogy az úttestnek csak meghatározott helyén mehet át, és csak akkor, amikor a lámpa zöld, könnyen halálra gázolhatja egy autó. Igaz? – Igaz. Byrne megérintette a fején lévő ruhadarabot. – Ezt a valamit ses-nek hívják, ez helyettesíti a tagelmuszt nevű igazi arckendőt, amelyet azonban csak különleges alkalmakkor és ünnepnapokon láthat. Nagyon értékesek. Namármost, azt a világon senki sem tudja, hogy a tuaregek miért viselnek arckendőt. Én sem tudom, az antropológusok sem tudják, de maguk a tuaregek sem. Én azért viselem, mert célszerű: megkíméli a torkomat a portól, s száraz napokon nem hagyja az arc üregeit kiszáradni. A test kipárolgását is csökkenti. Leült egy kényelmes sziklára és lefelé mutatott. – Mokhtar arcát látta már, ugye? – Igen. Úgy tűnik, őt nem zavarja, ha én látom. – Persze hogy nem zavarja, hiszen ő kel rela nemes – mondta Byrne titokzatosan. – Ez egy szigorúan osztályszerkezetű társadalom, s az arckendő viseletének sajátos szertartása alakult ki. Itt az udvariasság azt követeli meg az embertől, hogy feljebbvalói és – kisebb mértékben – a vele egyenrangúak előtt rejtse el az arcát. Ha Mokhtar például az amenokallal találkozna, a szempilláján kívül semmi sem látszana belőle. Felfelé bökött a hüvelykujjával.

– Namármost, azok a fickók odafent a haratinok, és a haratinok már évezredekkel a tuaregek letelepedése előtt itt éltek. Ám jöttek a tuaregek, leigázták és szolgaságba hajtották őket, így hát ők alacsonyabb rangúak nálam, ezért előttük az arckendő nem számít. – De maga nem tuareg. – Tíz évvel hosszabb ideje vagyok tuareg, mint ameddig amerikai voltam. – Rám bökött az ujjával. – Maga sok tuareg arcot fog látni, mert maga egy jelentéktelen európai, aki nem sokat számít. Világos? Bólintottam. – Helyemre vagyok téve. – Na, akkor menjünk innen a pokolba. Minthogy Atakorról már minden rosszat elmondtam, nem maradt mihez hasonlítani Koudiát, talán egyvalamihez: ha az egyik a purgatórium, akkor a másik a pokol. Rövidesen rá kellett jönnöm, hogy az atakori út, amelyet elátkoztam, autópálya Koudia bármely útjához képest. Amikor ezt megemlítettem Byrne-nek, megmagyarázta: – Ez egész egyszerű. Az emberek akkor építenek utat, ha el akarnak jutni valahova, de az ég szerelmére, ide ki akarna jönni? – De miért akar bárki Atakorba menni, hacsak nem egy olyan misztikus figura, mint de Foucauld? – A Remetelak afféle zarándokhely. Oda elmennek az emberek, keresztények és muzulmánok egyaránt. Ezért oda könnyű eljutni. Miután elhagytuk Assekremet, belesüppedtünk Koudia kopár pusztaságába, alig hiszem, hogy az első két óra alatt többet tettünk meg hét mérföldnél, ami minden normális helyen a gyaloglás tempója. De Koudiát mindennek lehet nevezni, csak normálisnak nem; nem hiszem, hogy akadna benne egyetlen, öt lépésnél hosszabb vízszintes felület. Amikor éppen nem felfelé mentünk, akkor lefelé, és ha véletlenül egyiket sem tettük, akkor biztos, hogy megkerültünk valamit. Bármerre nézett az ember, mindent kő borított – emberfej nagyságú kövektől egészen akkoráig, mint a Szent Pál-székesegyház –, amit a Toyota rugói meglehetősen megszenvedtek. Én is. Kőről kőre zötykölődtünk, én ide-oda hánykolódtam a kocsiban, alaposan

lehorzsoltam magam, és minden porcikám sajgott. Byrne-nek legalább ott volt a kormány, amibe kapaszkodhatott, de nem hiszem, hogy ez megkönnyítette számára az utat, mert úgy tekergeti a kezében, mintha élne. Ami Mokhtart illeti, ő több időt töltött a kocsin kívül, mint benne. A kövek mellett ott voltak még maguk a hegyek. Azokra a függőleges sziklafalakra kocsival képtelenség volt felhajtani, így hát megkerültük őket, s Byrne mindvégig az iránytűjén tartotta a szemét, nehogy a sok kényszerű kerülő miatt eltérjünk a kitűzött iránytól. Gyakran megállt, újra betájolta Assekremet, hogy ellenőrizze, biztosan jó felé haladunk-e. Mokhtar, mint már említettem, több időt töltött a szabadban, mint a kocsiban, de nem okozott neki különösebb gondot, hogy lépést tartson velünk. Éles szemével azonnal észrevette a legkisebb nyomot is; hirtelen megállított bennünket, s megmutatta a keréknyomokat, amelyeket egy homokos szakaszon talált. Byrne-nel együtt leguggoltak, hogy közelről szemügyre vegyék a nyomokat, én addig a horzsolásaimmal voltam elfoglalva. Amikor indulni készültünk, Byrne közölte: – Egymásra rakódott nyomok. Az egyik kocsi arra ment, a másik valamivel később visszafelé jött. Magam is megnéztem a nyomokat, de nem bíztam abban, hogy meg tudom állapítani, melyik jármű merre ment. Szaharai felderítőként egy fabatkát sem értem. Miután két óra alatt megtettünk körülbelül hét mérföldet, megálltunk pihenni és enni. Koudiában egyáltalán nem nőttek növények, de Mokhtar még Assekremben összegyűjtött egy halom akácgallyat, így rövidesen tüzet raktunk, hogy felforraljuk a vizet az elmaradhatatlan mentateához. – Maguk sosem isznak kávét? – kérdeztem Byrne-t. – Dehogynem, de ez jobb itt a sivatagban. Majd ihat kávét, ha visszaérünk Tamba. Bár elég drága. A nap már túljutott a delelőn, s lebukóban volt nyugat felé; a Toyota árnyékában üldögéltünk. Ez volt a nap legmelegebb szakasza, ami Koudiában igazi hőséget jelent. A kopár sziklák úgy felforrósodtak, hogy tojást lehetett volna sütni rajtuk, s az egész táj

táncolni látszott a forróságtól reszkető levegőben. Amikor ezt szóvá tettem Byrne-nek, elnevette magát. – Itt most tél van; nem szeretné megnézni, milyen itt a nyár? – Isten ments! – Hát ezért nem adtak Billsonnak permis-t. És az éjszaka belálltával a hőmérséklet úgy fog lezuhanni, mint egy leejtett kődarab. Ha kint hagy egy kis vizet a szabadban, hajnali háromra félhüvelyknyi jégréteg képződik rajta. Ha Billson itt eltévedt, akkor vagy hőgutát kapott, vagy megfagyott. – Szeretem a kedélyes embereket – jegyeztem meg csípősen. Mokhtar, aki a maga útját járta, eltűnt, ám egyszerre, úgy kétszáz méterre megjelent egy sziklatömb tetején. Éles füttyentéssel hívta fel magára a figyelmünket, és mindkét karjával integetett. – Talált valamit – mondta Byrne, és feltápászkodott. Több mint tíz percig tartott, míg odaértünk Mokhtarhoz ezen a nyaktörő terepen. Amikor már ötven méterre megközelítettük, kiáltott valamit, mire Byrne hozzám fordult: – Talált egy terepjárót. Majd meglátjuk, hogy a Land-Rover-e. Amikor felértünk a csúcsra – a sziklatömb akkora lehetett, mint egy komolyabb méretű ház –, Mokhtar lefelé mutatott, a háta mögé. Odaléptünk hozzá, és lenéztünk. Lent, a sziklatömb aljában egy kocsit láttunk, egy Land-Rovert. Legalábbis az lehetett valaha – ugyanis teljesen kiégett. Billsonnak vagy más emberfiának semmi nyoma, és akkor döbbentem rá, hogy akkor sem ismerném fel Billsont, ha látnám. Kötözni való bolond voltam, hogy nem hoztam magammal a fényképét. Byrne szólalt meg: – A fekete füst az égő gumiabroncsokból jött. Menjünk le. Ez abból állt, hogy visszamentünk azon az úton, amelyen jöttünk, majd megkerültük a sziklát. Amikor megpillantottuk a Land-Rovert, Byrne, aki az élen haladt, feltartott karral megállított bennünket. Gyorsan mondott valamit Mokhtarnak, aki továbbment előre, figyelmesen kémlelve a talajt. Azután odaintette magához Byrne-t, váltottak néhány szót, majd Byrne hozzám fordult. – Járt itt egy másik kocsi is, a nyomai a Land-Rover nyomain láthatók; erre ment. – A Toyota felé mutatott.

– És hol van Billson? – Nagyon kiszáradt a szám. Byrne fejével a Land-Rover felé bökött. – Valószínűleg benne, már ami megmaradt belőle. Nézzük meg. Felállt és odamentünk a Land-Roverhez. Egy halom roncs maradt belőle – egy teljesen kiégett váz; a karosszéria lógott, a kerék pereme összegabalyodott azokkal az acélküllőkkel, amelyek korábban a gumiabroncsot merevítették. A levegőben még mindig érződött az égett gumi szaga. Az ablaküvegek megrepedtek, egy részük megolvadt, a szélvédő pedig annyira elhomályosult, hogy nem lehetett látni. Byrne megragadta a vezetőülés melletti ajtó kilincsét, majd káromkodásban tört ki, amikor a kezében maradt. Megkerülte a kocsit, s megpróbálta a másik ajtót. Egy rántással kinyitotta, s benézett; én a válla fölött kukucskáltam. Odabent minden teljesen tönkrement. A kárpit leégett, az ülésekből kilátszottak az elfeketedett rugók, még a kormány műanyag burkolata is elégett, csak fémváza maradt meg. De emberi testet sem az első, sem a hátsó ülésen nem találtunk. Hátramentünk, kinyitottuk az ötödik ajtót, de a csomagtartóban csupán két bőrönd elszenesedett maradványaira bukkantunk. Ember itt sem volt. Így szóltam: – Biztosan elvitte a másik kocsi. – Lehet – mondta Byrne közömbös hangon. Még egy kicsit keresgélt a tönkretett Land-Roverben, azután felegyenesedett. – Voltak Paul Billsonnak ellenségei? – Lehet, hogy voltak. – Megdermedtem, amikor észrevettem, hogy mi is múlt időben beszélünk Billsonról, ahogyan a féltestvére. Hozzátettem: – Alig hiszem, hogy lett volna olyan ellensége, aki eljött utána a Szahara közepére, csak azért, hogy megölje. – Mmm. Sok kiégett kocsit láttam már – mondta Byrne. Felkapott a kocsi mellől egy ott heverő benzineskannát, felkattintotta a tetejét és beleszagolt. – Ebben benzin volt. Biztosan hátul tartotta, a csomagtartóban, mert induláskor nem szíjazott kannákat a kocsi oldalára. Ez most üres. – Lehet, hogy baleset történt, amikor megtöltötte a tankot.

– Jó, de hol van a holttest? – Mondtam már: elvitte a másik kocsi. Byrne hátralépett, végignézett a Land-Roveren, majd inkább magának, mint nekem, ezt mondta: – Lássuk csak, huszonnyolc gallon benzin fér a tankba, további négy lehetett a kannában, ez összesen harminckettő. Legalább húsz kellett ahhoz, hogy ideérjen, tehát akkor is bajban lett volna, ha nem gyullad ki a kocsi, ugyanis nem volt elég üzemanyaga ahhoz, hogy visszatérjen Tamba. Maradt tehát tizenkét gallon, nyolc a tankban, négy a kannában. – Honnan tudja, hogy a kanna nem volt-e üres? Lehet, hogy már korábban megtöltötte belőle a tankot valahol, még Assekrem előtt. – Ebben a kannában még nemrégen benzin volt, érezni a szagát. És amikor felvettem, a kupakja rá volt csukva. Namármost ha a tűz alatt tele lett volna, akkor biztosan felrobban, de nem robbant fel. – Tehát beleöntötte a tartalmát a tankba – mondtam idegesen. – Nem – vágta rá Byrne határozottan. – Sok kiégett kocsit láttam már a sivatagban, de ehhez egyik sem hasonlított; olyat még nem láttam, hogy mind a négy kerék így szénné égjen, és hogy a tűz ennyi kárt okozzon elöl. – Lehajolt, hogy belenézzen a benzintankba, azután a kocsi alá feküdt. Miután előbukkant, felállt; valamit szorongatott a kezében. – Ezt találtam a földön. – Egy kis menetes fémkupak volt, amelyről egy elszakított drótdarab lógott. – A tank alsó zárókupakja – ott lehet leereszteni a benzint. A rögzítő drótot, amely biztosítja, hogy a kupak le ne csavarodjon, elvágták. Valaki benzint locsolt a kocsira, majd úgy gondolta, hogy kellene még. Ezért leeresztett a tankból még négygallonnyit – lehet, hogy nyolcat –, hogy a tűz biztosan pusztító legyen. A kerékabroncsok általában nem égnek olyan könnyen. Azután az illető egy szál égő gyufát dobott a kocsira, és odébbállt: nem valószínű, hogy az, aki mindezt végrehajtotta, megmentette volna Billsont. – De akkor hol van Billson? – Nem tudom. Lehet, hogy itt a közelben megtaláljuk valahol a holttestét. Valami eszembe jutott.

– Annak az embernek, akit még Angliában megbíztam Billson felkutatásával, az volt az érzése, hogy más is keresi őt. – Összeráncoltam a homlokomat. – És azután Hesther Raulier... – Előhúztam.a levéltárcámat, és megkerestem azt a levélkét, amelyet a repülőjegyhez mellékelt. Átfutottam, majd átnyújtottam Byrne-nek Elolvasta, azután megkérdezte: – Ismeri ezt a Kissack nevű fickót? – Sose hallottam róla. – Én sem. – Visszaadta a levelet. – Van még valami – mondtam. Billson valószínűleg rengeteg pénzt hozott magával. Azt hiszem, kicsempészte Angliából. – Mennyi az a rengeteg pénz? – Hatvanezer font. Byrne füttyentett. – Nem mondom. Sarkon fordult és kutatni kezdett a Land-Rover csomagtartójában, ahol a két bőröndből a zárakon, csatokon, a fémkereten és egy halom hamun kívül semmi sem maradt. – Törvényszéki laborvizsgálat nélkül sosem tudjuk meg, hogy a tűzben veszett-e Billson pénze, arra pedig ezen a vidéken kevés az esély. Köztudott volt, hogy Billson ennyi dohányt hoz magával készpénzben? – Nem hiszem – feleltem. – Én is csak úgy sejtem. – Ugyanúgy megsejthette más is – mondta Byrne. – Ennél sokkal kevesebbért is megöltek embereket. Már magunk mögött hagytuk a Land-Rovert, amikor megjegyeztem: – Furcsa, hogy az a pasas visszacsavarta az üres benzineskanna kupakját; főleg így, hogy itthagyta. – Ez valószínűleg beidegződés – mondta Byrne. – Én is mindig rácsavarom. Jó, ha az ilyesmit megszokja az ember. – Még mindig szeretném tudni, hogy mit keresett itt Billson – mondtam. – Egy repülőgéproncsot, hiszen maga mesélte. És talált is volna egyet, innen körülbelül öt mérföldnyire, északra. Magam is odamentem volna, ha ezt itt nem találjuk meg. Biztos, hogy Billson

is hallott arról a roncsról Tamban, s a szerencsétlen őrült eljött, hogy megnézze. – De az nem lehet... – kezdtem. – Persze hogy nem lehet az apja gépe – mondta Byrne fáradtan. – Az egy francia katonai gép, amelyik kényszerleszállást hajtott végre, amikor úgy volt, hogy atombombát robbantanak Arakban. A legénységet kimentették helikopterrel, később visszamentek a géphez, kivették a motorját meg néhány műszerét, a többit meg otthagyták szétrohadni. Visszament Mokhtarhoz, én pedig nagyon leverten leültem egy sziklára. Billsonnál megveszekedettebb őrült biztosan nem fordult még meg a Szaharában. Valószínűleg olvasta a Land-Rovertulajdonosok kézikönyvét, és szentírásnak vette, amit a gyár a kocsi fogyasztásáról állított; de más dolog száguldani az autópályán és megint más keresztülvergődni kocsival Koudián. Kétlem, hogy a Toyotával egy gallonból többet tettünk volna meg öt mérföldnél, mióta elhagytuk Assekremet. Atakorban pedig legfeljebb tíztizenkettőt. Nem fogja a British Leyland sértésnek venni a feltételezést, hogy a Land-Rover körülbelül ugyanennyit fogyaszt. Billson valószínűleg egyenes vonalakat mért le a térképen, s azok alapján számolt. De ez most már se nem oszt, se nem szoroz. Jelenleg egészen más körülményekkel állunk szemben, amelyek között Billson ostobasága teljesen elhanyagolható, hiszen ha megtaláljuk, annak egyetlen oka lesz: hogy meggyilkolták, éspedig valószínűleg egy Kissack nevű ember. Itt tartottam a gondolataimban, amikor észrevettem. Valószínűleg Mokhtar vagy Byrne is észrevehette volna, de nem ők látták meg – hanem én; ez valamelyest visszaadta az önbecsülésemet, először éreztem úgy, hogy én is cselekvő tagja vagyok ennek az őrült expedíciónak, s nem csupán egy kolonc a hasznosan tevékenykedő többiek nyakán. Üres tekintettel bámultam a sziklára, amelyen ültem, ám egyszer csak szemembe ötlött egy kis barna folt, amely fölött egy hangya tüsténkedett. Egy pillanatig eltűnődtem azon, hogyan képes egy hangya egyáltalán megélni Koudiában, ám ekkor észrevettem egy másikat, majd a többit. Szinte töretlen vonalban vonultak mindkét

irányba a folt és a szikla egyik hasadéka között. Felálltam, a Land-Roverre pillantottam, betájoltam magam hozzá képest, majd folytattam a vizsgálódást. Tíz méterrel arrébb egy másik foltra bukkantam, kicsit távolabb pedig egy harmadikra. Megfordultam. – Hé! – Mi van? – Azt hiszem, találtam valamit. – Byrne és Mokhtar odajött hozzám, én pedig megkérdeztem: – Lehet, hogy ez megszáradt vér? Mokhtar megnedvesítette a kisujját, megdörzsölte vele a foltot, majd megszagolta az ujja hegyét. Byrne-re nézett, s csak egyetlen szót szólt. – Igen – mondta Byrne. – Vér. – Egyenes vonalban húzódik a Land-Rovertől. – Megfordultam, s egy keskeny hasadékra mutattam. – Azt hiszem, arra mehetett Billson. – Oké. Mokhtar megy előre, ő jobban ért ezekhez a dolgokhoz, mint mi. Olyan nyomot is észrevesz, amiről maga azt sem tudja, hogy a világon van. Billson – ha Billson vére volt egyáltalán – felmászott a hasadékhoz, de rövidesen kiderült, hogy nem egyenes úton ment. Nem a talaj okozta nehézségek miatt, mert ott is kitérőt tett, ahol erre nyilvánvalóan semmi oka sem volt, és időnként vissza-visszatért. A vérfoltok pedig egyre nagyobbak lettek. – Az ördögbe! – mondtam. – Mit csinált ez itt? Bújócskát játszott? – Az is lehet – mondta Byrne komoran. – De az is lehet, hogy üldözték. Végül is megtaláltuk, két szikla között egy árnyékos hasadékban. Mokhtar diadalordítást hallatva mutatott lefelé, egy férfi hevert, elterülve a vérfoltos homokban. Az arcát nem lehetett látni, ezért Byrne gyengéden megfordította. – Ez Billson? – Nem tudom – feleltem. – Sohasem láttam. Byrne morgott valamit, s megtapogatta a testet. A férfi arca felfúvódott és püffedt volt, a bőre megfeketedett. A körülményekhez egyáltalán nem illő módon, szokásos öltönyt viselt – mármint ami

Angliában szokásos. Nekem legalább volt annyi eszem, hogy felkeressek egy szabót, s olyan öltözéket vásároljak, amely a sivatagi körülmények között ajánlatos (még ha a szabó tévedett is, méghozzá jókorát). Mindenesetre ismét nőtt a valószínűsége annak, hogy a férfi Billson. – Bárki legyen is ez a fickó, kilyukasztották a bőrét – mondta Byrne. – Lelőtték. – Megmutatta vértől pirosló ujjait. – De hiszen él! – mondtam. – De már nem sokáig, ha nem csinálunk gyorsan valamit. – Byrne mondott valamit Mokhtarnak, aki erre gyorsan eltűnt. Byrne megfordította a férfit, hogy kényelmesebben feküdjön, majd zakója belső zsebéből kihúzott egy útlevelet meg egy pénztárcát. Egyik kezével végigpörgette az útlevél lapjait. – Ez a maga embere: Paul Billson. – Átnyújtotta az útlevelet meg a pénztárcát. Kinyitottam a pénztárcát. Egy csomó algériai pénz, egy kisebb köteg angol ötfontos meg néhány darab papír volt benne. Anélkül, hogy a cédulákat átnéztem volna, zsebembe tettem az útlevelet és a tárcát. – Bajban vagyunk – mondta Byrne és Billsonra mutatott. – Pontosabban ő van bajban. Ha még egy éjszakát itt tölt, biztosan meghal. De valószínűleg akkor is meghal, ha megpróbáljuk elvinni innen. Tudja, hogy micsoda út vezet innen Assekrembe; nem tudom, ilyen körülmények között kibírja-e. – Kérdés, hogy két rossz közül melyik a kisebb. – Igen. Hát próbáljuk meg elvinni, és reménykedjünk, hogy túléli. – Lenézett Billsonra. – Szegény, nyomorult megszállott – mondta gyengéden. – Kíváncsi volnék, mennyire ismerte Hesther az öregét. Magához írott levelében jelezte, hogy fog nekem táviratozni. Nem is mondtam, hogy egy tízoldalas táviratot küldött, nagyon határozott és részletes utasításokkal. – Elállt a vérzés? – kérdeztem. – Igen, beletömtem az inge csücskét a lyukba. Addig nem sokat tehetünk, míg Mokhtar vissza nem ér. Nem marad el sokáig. – Már az én megérkezésem előtt is tudott Paul Billson-ról, ugye? – Hogyne, de addigra ő már útnak indult.

– Előbb is ideérhetett volna, ha nem vár meg engem – mondtam. – Nem sokkal. Aznap reggel kaptam meg Hesther táviratát, amikor maga megérkezett. Nem tudom, mikor adhatta fel, de ez az ország nem híres a távközlés megbízhatóságáról. – De maga egy darabig a bolondját járatta velem. – Furcsa volt elbeszélgetni valaki fölött, aki valószínűleg rövidesen meg fog halni. – Ki akartam ismerni magát. Nem szívesen utazom olyan emberrel, akiben nem bízom. Ezen a vidéken ez akár végzetes is lehet. – Ezek szerint átmentem a vizsgán – jelentettem ki határozottan. Byrne nevetett. – Hát egy hajszálon múlt. Árnyék esett ránk, Mokhtar jött vissza. Hozott magával kötözőszert, vizet és néhány homoklétrát. A homoklétrákat, amint ezt Byrne-től megtudtam, a Toyota kerekei alá kell tenni, ha megfeneklenénk. Egy létra körülbelül két méter hosszú lehetett, és erős acélcsövekből készült. – Csak ezeknek a bűzbombáknak van ilyesmire szükségük – mondta Byrne. – Egy tevének soha. Byrne letépett egy csíkot a kötözővászonból, vízbe mártotta, és bedugta Billson szájába, vigyázva, nehogy megköhögtesse. Azután nekilátott, hogy bekötözze a sebet, míg mi Mokhtarral az összekötözött létrákból ideiglenes hordágyat eszkábáltunk. Több mint egy óráig tartott, míg sikerült odavinnünk Billsont a viszonylag közel lévő Toyotához.

15 Két órát utaztunk Koudiába lefelé, de a visszaút – attól kezdve, hogy Byrne beindította a motort, addig, míg elhajtottunk az Assekrem csúcsa alatt – négy óráig tartott. Byrne olyan óvatosan vezetett a köves pusztaságon, ahogy csak tudott, de Billsont még így is alaposan összerázatta. Szerencsére ő nem tudott róla, ugyanis eszméletlen volt. Én legjobb tudásom szerint ápolgattam, saját testemmel védtem a rázkódásoktól, vizes ruhával törölgettem az arcát, s megpróbáltam belediktálni egy kis vizet. Ő eközben egyetlen mozdulatot sem tett, egyetlen hangot sem hallatott. Arra számítottam, hogy Byrne megáll Assekremben, s talán a Remetelakban kapunk valami segítséget a haratinoktól, de túlhajtott a sziklához vezető ösvényen, s csak három mérfölddel később táboroztunk le. Mokhtar a kocsi csomagtartójából egy tekercs vásznat vett elő, amelyből rövidesen szélfogót emelt, s amögé fektette le Billsont. Már besötétedett, ezért Byrne egy dinamólámpa halvány fényénél kötözte át a sebet. Majd a sarkára ülve figyelte, hogyan keni be Mokhtar valami balzsammal Billson elfeketedett arcát. – Ha sikerül belediktálnia egy kis vizet, akkor megmarad – mondta. – Csak a vállán sebesült meg, a golyó átment rajta anélkül, hogy csontot ért volna. Ez nagyon legyengíti, de nem hal bele. Többet szenvedett az időjárás viszontagságaitól, mint a sebétől. – Miért nem állt meg Assekremben? – kérdeztem. – Lehet, hogy adtak volna valamit, ami segít rajta. – Biztos, hogy nem. – Byrne a Toyota felé mutatott. – Több gyógyszer van az én elsősegélycsomagomban, mint az egész Ahaggarban, mondjuk, a tami kórházat leszámítva. Ezenkívül... Elharapta a mondatot, ami Byrne esetében meglepő volt, hiszen általában fene határozott szokott lenni. – Mi a baj? – Ismeri valamennyire az algériai törvényeket? – Fogalmam sincs róluk. – Nos, Billson megszegte az egyik törvényt. Permis nélkül jött ide.

– Maga is. – Igen, de én nem is kértem engedélyt, ő azonban kért. Biztos lehet benne, hogy amikor eltűnt Tamból, tudták, hogy hova megy. Rendőrőrsök vannak az összes Tamból kivezető főúton, s minthogy Billson egyiknél sem mutatkozott, biztosak lehettek a dolgukban. Ezért, amint felbukkan Tamban, letartóztatják. – Legalább beviszik egy kórházba – mondtam. – S amikor majd kijön a kórházból, én leteszem érte az óvadékot. – És jól megjárja – mondta Byrne szárazon. – Ugyanis ez az alak kilyuggatott bőrrel fog előkerülni, és az algériai zsaruk semmiben sem különböznek a többi zsarutól; nem szeretik a titokzatos lőtt sebeket. Komoly botrány lesz. Feltartotta az egyik ujját. – Egy: Billson megszegte a törvényt, és ez súlyos vétségnek számít. Az algériaiak kínosan vigyáznak a biztonságukra, s nem szeretik, ha idegenek mászkálnak ellenőrzés nélkül a sivatagi törzsek között. Ezért könnyen járhat börtön, és a legnagyobb ellenségemnek sem kívánom, hogy bekerüljön egy algériai börtönbe. – Feltartott ujjához egy második is csatlakozott. – Kettő: Billson lőtt sebbel kerül elő, s a zsaruk ezért sem rajonganak. Az ugyan nem bűn, ha az emberre rálőnek, de azt jelenti, hogy valaki másnak kellene börtönbe kerülnie, s ez problémát okoz. – A harmadik ujja következett. – Három: a fickó, akit meglőttek, külföldi, s ez diplomáciai bonyodalmat jelent Algéria számára. Úgy tudom, hogy Anglia évekkel ezelőtt megszakította a diplomáciai kapcsolatot Algériával. Nem tudom, ki képviseli itt a brit állampolgárokat – talán Svájc –, de tény az, hogy az ügy háromoldalú nemzetközi gubancot jelent, ami igazán senkinek sem hiányzik. – Kezdem látni a problémát. – Négy – folytatta Byrne könyörtelenül – és az a legfontosabb. Tegyük fel, hogy bevisszük Billsont Tamba, a kórházba. Tam nagyon kicsi hely: tizenkét órán belül mindenki tud majd a férfiról, aki lőtt sebbel kórházba került – az is, aki lelőtte... – ...és aki azt hiszi róla, hogy meghalt – kotyogtam közbe. – ...és akit Billson tud azonosítani. A fickónak tehát első dolga lesz, hogy jól fejbe veri, és befejezi a munkát.

– Ha még itt van. – Miért gondolja, hogy elment? – Byrne felállt, és lenézett Billsonra. – Ez a fickó mindenkire csak bajt hoz, rám is. – Idegesen csóválta a fejét. – Ha nem Hesther kért volna meg... – Megint elharapta a mondatot. – Lehet máshova is vinni Tamon kívül? – Igen. – Belerúgott a homokba. – De azon még gondolkoznom kell. Odament a terepjáróhoz, majd kezében a puskával visszajött, s mondott valamit Mokhtarnak, aki a nyakában lógó tasakból kivett egy teli tölténytárat. Fémes csattanás hallatszott, amikor belelökte a puskába, azután felhúzta a fegyvert, majd gondosan bebiztosította. – Gondolom, tud bánni ezzel az ezredes úr? – Nem tagadom. – Lehet, hogy szüksége lesz rá. Egy kicsit balra és felfelé hord: mondjuk, száz méteren kéthüvelyknyit a tízórás mutatóállás irányába. Éjjel őrt állunk. Összeráncoltam a homlokomat. – Arra gondol, hogy valami zűr lesz? Szerintem... Közbevágott: – Nem hiszem, de Billson mellett mindenképpen őrködni kell egész éjjel. – Felvette a puskát. – Ez csak váratlan kellemetlenség esetére szolgál. Én őrködtem másodiknak, hogy Byrne és Mokhtar megszakítás nélkül alhasson; fogalmam sem volt, hova megyünk, ha Tamanrassetbe nem mehetünk, de tudtam, hogy ők fognak vinni engem is, tehát ők fontosabbak nálam. Billson meg sem moccant, de lélegzett, s úgy tűnt, mintha valamivel jobban nézne ki, mint korábban. Este egy elkeseredett pillanatban felmerült bennem, hogy itthagyok csapot, papot, és visszamegyek Londonba. Byrne is megmondta – bár ő kevésbé udvariasan –, hogy Billson bajt hoz mindenkire, akinek csak a közelébe kerül, hát gondoltam, itthagyom, főjön a saját levében. De arra a gondolatra, hogy visszamegyek és mindenről beszámolok Alix Aarviknak, megfagyott a vér az ereimben. Emellett tisztességtelen lett volna Byrne-nel és Mokhtarral szemben, akik

rengeteg bajt zúdítottak magukra, hogy segítsenek valakin, akit nem is ismernek. Ráadásul kéznél kellett lennem, amikor Billson magához tér, hiszen – mivel nagyon kevés pénze maradt – valakinek ki kellett vinni őt az országból. London pedig messze volt, egyre gyorsabban távolodott, s arra is rájöttem, hogy mazochista módon élvezem a sivatagot. Kézbe vettem a puskát, és a tűz halvány fényénél közelről szemügyre vettem. Egy régi brit Lee Enfield 303-as volt, s alacsony sorszáma alapján feltehető, hogy az első és a második világháborút is kiszolgálta. Kivettem a tölténytárat, hátrahúztam a zárt, hogy a golyót kiugrassam, és a csövön keresztül belenéztem a tűzbe. A puskacső olyan tiszta volt, mint a patyolat, bármelyik szőrösszívű őrmester kénytelen lett volna gratulálni Mokhtarnak. Gondosan rendben tartotta. Újra megtöltöttem a puskát, majd letettem magam mellé, s Billsonra irányítottam a figyelmemet. Őrködésem vége felé mocorogni kezdett, s közvetlen azelőtt, hogy fel kellett ébresztenem Byrne-t, összefüggéstelen motyogásba fogott. Megráztam Byrne-t. – Billson kezd magához térni. – Oké, majd ügyelek rá. – Byrne az égre nézett, hogy megállapítsa, hány óra lehet. Nem hordott órát. – Aludjon egy kicsit. Korán indulunk, a következő táborhelyünk Abalessa lesz. Nagyon hideg volt, ezért magam köré tekertem a dzsellabámat és lefeküdtem. Nem vesztegettem azzal az időmet, hogy Abalessáról elmélkedjem, hanem azonnal elaludtam. Reggelre Billson jobban lett, de kábult volt, s kétlem, hogy tudta, hol van és mi történik vele. A Toyota hátsó részében fektettük le egy teveszőr takaróra, amely korábban szélfogóként szolgált, meg néhány dzsellabára. – Ha elhagytuk Atakort, szerzünk egy kis tevetejet – mondta Byrne. – Talán egy kevés forró levest is fel tudunk hajtani. Az majd magához téríti, jobban, mint bármi más. Gyorsan haladtunk, mert Byrne szerint hosszú utat kellett megtennünk. Atakort elhagyva elhajtottunk a tuareg tábor mellett, amelyet idefelé is érintettünk. Éppen szedelődzködtek, hogy

továbbálljanak, de azért kerítettek egy kevés meleg tevetejet Mokhtar számára. Byrne, mintegy véletlenül, egy dzsellabát dobott a kocsi hátsó részébe, hogy eltakarja Billsont, és őrt állt. – Semmi szükség rá, hogy bárki meglássa. Elhagytuk a tábort, és egy kicsit távolabb megálltunk annyi időre, míg pár kanál tejet belediktáltunk Billsonba. Ezután úgy tűnt, még jobban lett, bár a bőr csíkokban vált le az arcáról és a keze fejéről. Mokhtar tett rá még kenőcsöt, majd ismét útnak indultunk, s Byrne most igazából meghajtotta a kocsit, minthogy az út sokkal jobbnak bizonyult. Persze minden relatív. Ha Anglia zöld mezőiről érkezem, ezt a vidéket kietlen pusztaságnak minősítettem volna. Minden csupa homok, termőtalaj sehol, s más növényzet sincs, csupán egy-egy satnya fücsomó meg pár elszórt galagonyafa, ami lehet, hogy kívánatos csemege egy teve számára, de engem nem vonz. De én éppenséggel nem Angliából jöttem, hanem Koudiából és Atakorból, s azokhoz képest milyen fantasztikus a különbség! Gyönyörű vidékre érkeztünk. Gyorsan hajtottunk, ritkán álltunk meg, épp csak annyi időre, hogy teletöltsük a tankot a tartalék kannákból. Billson mind megitta a tejet, és már vizet is tudott inni, ami egy kis életet lehelt bele, bár még mindig nem tért magához. Byrne egyszer csak megállt, és előreküldte Mokhtart, aki eltűnt egy emelkedő mögött, majd újra felbukkant és integetett. Byrne felengedte a kuplungot, sebesen felhajtott az emelkedő tetejére, majd a másik oldalon le, ahol is kereszteztük a Szahara ütőerének számító főutat. – Ez a Tamtól északra tartó főút – mondta Byrne. – Épp jókor jöttünk át rajta, hogy senki se vegyen észre. – Hová megyünk? – Tam megkerülésével a másik oldalra, Abalessába. Hallgatásba burkolózott, és a vezetésre összpontosított. Alacsony domb emelkedett ki a horizontból; amikor a közelébe értünk, megtudtam, hogy ez Abalessa. Nem hajtottunk fel rá, hanem úgy egy mérföldnyi távolságban tőle letáboroztunk. Maradt még egy kevés a gazella húsából, Mokhtar levest főzött belőle Billsonnak, s csak azután tette fel a vizet a mentateához.

– Holnap, ha megérkezünk Tamba, megkaphatja a kávéját – morogta Byrne. – Én a magam részéről egy hideg sörre vágyom. – De hiszen... – Billson nem jön velünk – mondta Byrne. – Itt marad Mokhtarral. Csak mi megyünk: maga meg én. Törvényesítenünk kell itteni tartózkodását. Az államat vakargattam. Az elmúlt néhány napban nem borotválkoztam, és viszketett a bőröm. Lehet, hogy szakállt fogok növeszteni. – Ezt meg kellene magyaráznia – mondtam Byrne-nek. – A törvény szerint Tamba érkezése után azonnal jelentkeznie kellett volna Fort Lapperine-ben, a poste de police-on. A neve szerepelt a repülőgép utaslistáján, most már a zsaruk biztos kíváncsiak, hogy merre lehet. – Erről nekem senki sem szólt. Maga sem. – Ha bejelentkezett volna a szállodába, ott biztosan szóltak volna. Én meg épp most mondtam. – A távoli dombra mutatott. – Ott van az alibije: Tin Hinan sírja. – Kis szünet után hozzátette. – Egyébként az én alibim is. – Gondolom, a szálloda előző tulajdonosa lehetett. Elmosolyodott. – A tuaregek legendás őse. Ugye jól láttam, hogy van a csomagjában egy fényképezőgép? – Igen, van fényképezőgépem. – Akkor holnap felmászunk oda, maga csinál egy rakás fényképet, azután bevisszük őket Tamba előhívatni. Ha valaki nagyon kíváncsiskodna, ez a bizonyíték, hogy valóban itt jártunk. Nem szeretném, ha bárkinek is megfordulna a fejében, hogy az ellenkező irányban voltunk, Atakorban. Legalábbis egyelőre nem. – Meddig maradunk Tamban? – Amíg sikerül elhitetni azzal az íróasztal mögött ülő, kövér aktakukaccal, hogy egyenes úton járunk, egy perccel sem tovább. A következő sztorit fogjuk előadni: maga megérkezett Tamba, találkozott velem, és érdeklődött Tin Hinan sírja felől, amelyről már hallott, mivel nagyon híres. Én elvállaltam, hogy elviszem oda, azonnal el is indultunk, s azóta ott töltöttük az időt, mivel maga –

régészeti érdeklődésénél fogva – egy kicsit körülnézett. De vigyázzon, ezt ne hangsúlyozza nagyon, mert az igazi régészeti munkához külön engedély kell. Én csak ma reggel tudtam meg, hogy nem jelentkezett a rendőrségen, ezért azonnal visszahoztam, hogy rendben legyenek a dolgok. Világos? A lényegét elismételtem, majd Byrne hozzátette: – Van még valami. A kövér aktakukac kérdezősködni fog, hogy mik a további tervei. Mondja azt, hogy Agadèsbe készül, ami egyébként Nigerben van. Bambán meredtem rá. – Tényleg oda készülök? – Igen. – Billsonra mutatott. – Ezt a pasast sürgősen, ki kell juttatnunk Algériából. Megint a borostáimat kapargattam. – Nincs vízumom Nigerbe. Először, mert nem volt időm beszerezni, másodszor, mert nem állt szándékomban oda utazni. Még Angliában megszabtam magamnak, hogy az ügy érdekében meddig vagyok hajlandó elmenni. – Ha velem marad, vízum nélkül is átjut. – Magának van vízuma Nigerbe? – Nincs rá szükségem, én ugyanis ott lakom. Van egy csinos házam Aïr ou Azbine-ben, Agadèstől északra. Csak évente egyszer jövök át Tamba, hogy bizonyos dolgokat elintézzek Hesther számára. Őt ide kötik az érdekeltségei. Mokhtar felszolgálta a mentateát. Leültem, kellemes fáradtságot éreztem az egész napos utazás után. – Hogy ismerkedett meg Hestherrel? – Belekortyoltam a mentateába, s úgy találtam, kezdem megszeretni ezt a vacakot. – Amikor fiatal voltam, gyakran járt le az Ahaggarba; akkoriban, amikor még itt voltak a franciák. Egyszer Tademaitban – innen hétszáz kilométerre északra – bajba került. Szörnyű hely, ott meleg napokon felforr az ember agyvize. Nem volt igazán komoly a baj, rosszabbul is elsülhetett volna. Szóval, segítettem neki, és ő hálás volt. Munkát ajánlott Algerben, de megmondtam, hogy nekem semmi keresnivalóm abban a francos Maghrebben, mire megkért, hogy akkor intézzem a dolgait Tamban. Ez így ment néhány évig,

azután egyszer, amikor lejött Tamba, elbeszélgettünk, és az lett a vége, hogy hozzásegített az aïri házam megvásárlásához, lent Nigerben. – És mit csinál ott?– kérdeztem kíváncsian. Kell, hogy legyen valami jövedelme, bajbajutott idegenek istápolásából nem lehet megélni. – Tevéket tenyésztek – felelte. – Meg sókaravánokat kalauzolok Bilmába. Nem tudtam, hol van Bilma, és a sókaraván is elég valószínűtlenül hangzott – de a tevetenyésztést, azt megértettem. – Hány tevéje van? Egy darabig hallgatott, látszott, hogy számol. – Mondjuk, úgy háromszáz összesen, ebben benne vannak a teherhordók meg a tenyészállatok is. Több volt, de az iszonyú szárazság betett nekik. Tudja, a hét szűk esztendő, mint a Bibliában. Most megpróbálom újra felszaporítani az állományt. – És most ki viseli gondjukat? Elmosolyodott. – Mokhtar bátyja. Hamiada a neve. – Nyújtózkodott. – Van film a gépében? – Igen. – Akkor minden rendben. Azt hiszem, alszom egyet. – Nem eszik valamit? – Majd holnap jót eszünk Tamban. Épp annyi a menázsi, hogy elég legyen Mokhtarnak és Billsonnak, míg visszajövünk. Ébresszen fel éjfélkor. – Ezzel betakarózott, és már aludt is. Így ezen az éjszakán én is éhes maradtam, de nem bántam. Körülnéztem, láttam, hogy Mokhtar is, Billson is alszik. Úgy látszik, engem jelöltek ki az első őrnek erre az éjszakára. Tizenegy körül Billson felébredt, s most először tisztult ki a tudata. Valamit motyogott, azután teljesen tisztán azt mondta: – Sötét van. Miért van sötét? – Éjszaka van – mondtam halkan. – Maga kicsoda? – A hangja erőtlen volt, de teljesen érthető. – Stafford a nevem. De most ezzel ne törődjön, Paul. Biztonságban van.

Egy darabig nem szólt semmit, azután ennyit mondott: – Rám lőtt. – Tudom – válaszoltam. – De most már rendbe jött. Most aludjon el, majd holnap beszélgetünk. Elhallgatott, s öt perccel később, amikor közelről megnéztem, láttam, hogy a szeme csukva van, és mélyen, egyenletesen lélegzik. Éjfélkor felébresztettem Byrne-t, elmondtam neki, mi történt, majd én is elaludtam.

16 Reggel nem sok időnk maradt Billsonra, mert Byrne indulni akart Tamba, s előbb meg kellett másznunk Abalessa dombját, hogy fényképezzünk, így csak néhány szóra futotta. Én vigasztalni próbáltam, Byrne szavai inkább a fenyegetés határát súrolták. Billson ugyan nagyon gyenge volt, de a tudata teljesen kitisztult. Evett még egy keveset a Mokhtar készítette levesből, sőt még néhány falat húst is sikerült lenyelnie. Amikor letérdeltem mellé, megkérdezte: – Ki maga? – Max Stafford vagyok. A húga küldött, hogy keressem meg magát. – Alix? Honnan tudta, hogy hová mentem? – Nem volt túl nehéz kitalálni – mondtam szárazon. – Gondolom, tudja, milyen bolondságot csinált, amikor vaktában nekivágott a világnak. Nyelt egyet. – Tudom – mondta vonakodva. Nem nézett a szemembe. – Kik azok az arabok? – Nem arabok. Figyeljen rám, Paul. Hibát hibára halmozott: elindult Atakorba engedély nélkül. Azt tudta egyáltalán, hogy nem volt annyi benzinje, amennyivel visszajöhetett volna Tamba? – Szeme kissé elkerekedett, megrázta a fejét. – És azután meglőtték. Ki lőtt magára, és miért? Arca elhomályosult, azután összevonta a szemöldökét, és megrázta a fejét. – Arra nem nagyon emlékszem. – Nem baj – mondtam gyengéden. – Most csak egyetlen dolga van: hogy meggyógyuljon. Paul, ha a rendőrség megtalálja magát, letartóztatják, és mehet a börtönbe. Ezt megpróbáljuk megakadályozni. Megfordultam, mert Byrne szólított: – Készen van? – Türelmetlenség csengett a hangjában – Jövök. – Felálltam, s még annyit mondtam Billson-nak: – Pihenjen nyugodtan.

Byrne viszont nem köntörfalazott. Egy tuareg teljes kelléktárával felszerelkezve önmagában véve is elég félelmetes, de a fekvő Billson számára a fölébe tornyosuló Byrne mérföld magasnak tűnhetett. Egyébként is van valami különösen riasztó egy olyan emberben, aki úgy fenyegetőzik, hogy közben nem látni az arcát. – Na, ide figyeljen, maga őrült – mondta Byrne. – Itt marad ezzel az emberrel, és nem csinál a világon semmit! Ha csak egy lépést tesz, Mokhtar leválasztja a nyakáról azt a hülye fejét. Megértette? Paul erőtlenül bólintott. Feltűnt, hogy Mokhtar felkötötte a kardját, és a puska is a keze ügyében van. Byrne folytatta: – Még egy ostoba tett, és kilökjük magát a keselyűknek meg a sivatagi rókáknak. – Ezzel otthagyta Billsont, én pedig követtem őt a Toyotához. Abalessa dombjának tetején egy olyan kőépület romjai álltak, amely egyáltalán nem viselte magán a tuareg stílus jegyeit. – A franciák csinálták? – kérdeztem. – Az idegenlégió? – Az istenért, dehogy! – mondta Byrne. – Annál sokkal régebbi. Létezik egy olyan elmélet, amely szerint ez volt a rómaiak legdélebbi állása, emlékeztet egyes északabbra található római erődítésekre. Egy másik elmélet szerint egy legyőzött s idáig kergetett légió megmaradt tagjai építették. A rómaiak Észak-Afrikában számos légiójukat elveszítették. – Vállat vont. – De ezek csak elméletek. – És mi köze ennek Tin Hinanhoz? – Jöjjön. – Követtem. – Itt találták meg. – Lenéztem a kis kőkamrába, amely eredetileg nyilván a mellette fekvő, kézzel faragott kőlappal volt befedve. – Örök rejtély marad. A tuareg monda szerint Bizáncból küldtek ide egy párt, Juniszt és Izubahilt, hogy uralkodjanak felettük; ez úgy 1400 körül történhetett. A Tin Hinanon talált ékszerek egy része keletrómai, és ebből az időszakból származik, de találtak olyan érmeket is, amelyek az ötödik-hatodik századból valók. Ráadásul találtak olyan vas karkötőket is, amilyeneket a bizánciak nem viseltek.

Egyszerre megváltozott hangon rám förmédt. – Nem azért vagyunk itt, hogy történelemórát tartsak. Csinálja meg gyorsan a képeit. Az egyiken legyek rajta én is, aztán én is lefényképezem magát. A hülye turisták mindig ezt csinálják. Így hát ellődöztem egy tekercs filmet, Byrne csinált rólam is egypár felvételt, és már mentünk is, pedig én még szívesen maradtam volna. Mindig szerettem a titkokat, azt hiszem, ezzel magyarázható az is, hogy itt vagyok a Szaharában. Abalessa körülbelül hatvan mérföldre feküdt Tamanrassettől, az utat nem egész két és fél óra alatt tettük meg, s az utolsó szakaszt nagyban megkönnyítette a repülőtértől Tamig vezető aszfaltozott út. Ez a tíz mérföldes útszakasz volt az egyetlen köves út, amelyet a Szaharában láttam, máig sem értem, minek csinálták. A Hotel Tin Hinan előtt Byrne kiszállt. – Menjen be, és rendezze a dolgait – mondta. – Én egy kicsit körülszaglászok. Úgy egy óra múlva itt leszek. Addig igyon egy sört. – Itt alszom ma éjjel? – Nem, velem marad. De valószínűleg ki kell fizetnie a szobáját. Adja ide a filmet. Kivettem a filmet a gépből, odaadtam neki, majd kiszálltam, ő pedig harsány tülkölések közepette elhajtott. A szállodában, amint ez várható volt, heves szemrehányások közepette fogadtak, amit csak azzal sikerült csillapítanom, hogy kifizettem a szoba teljes árát, jóllehet nem vettem igénybe. Az igazgató rosszul beszélt franciául, de annyit azért megértettem a szavaiból, hogy keresett a rendőrség. Őszintén megígértem, hogy jelentkezem a poste de police-on. Ezután kimentem a kerthelyiségbe, leültem egy asztalhoz, és rendeltem egy sört. Életemben semmi sem ízlett úgy, mint ez az ital. Tamanrassetben semmi sem változott ideérkezésem óta, csak én láttam mindent más szemmel. A tuareg férfiak a maguk ernyedt, méltóságteljes módján rótták a homokos utcákat, vagy kis csoportokat alkottak, s megtárgyalták azokat a dolgokat, amelyeket a tuareg férfiak meg szoktak tárgyalni. Talán a tevék árát és a gazellavadászat nehézségeit. Sokan kardot viseltek. Természetesen Tamnak semmi oka nem volt arra, hogy megváltozzék. Én változtam meg. Az Atakorban és Koudiában

eltöltött néhány nap elképesztő változásokat hozott. Most meg úgy néz ki, hogy Nigerbe megyek – valami Agadès nevű helyre, és még hova is? Ó, igen, Aïr ou hogyishívjákba. Nem tudtam, milyen messze van, és azon tűnődtem, lehet-e itt térképet kapni. De nemcsak erre volt szükségem. Végignéztem magamon. Az elegáns trópusi öltöny, amelyet a londoni szabó rám tukmált, határozottan magán viselte a sivatagi utazás nyomait. Nyitott tenyérrel rácsaptam a zakómra, mire porfelhő szállt fel belőle. Az utazás szennyével s borotválatlanul alighanem úgy néztem ki, mint egy csavargó – bármelyik londoni bobby első látásra előállított volna. De nem sok reményt láttam arra, hogy Tamban európai ruhát tudjak vásárolni. Majd megkérdezem Byrne-t, mit tanácsol. Megittam a sört, és rendeltem egy kávét. Meg is érkezett: sűrű volt, túl édes és nagyon kevés, ezért úgy döntöttem, hogy maradok inkább a mentateánál. Második söröm felénél tarthattam, amikor Byrne felbukkant. Első dolga az volt, hogy rendelt egy sört, a második, hogy egy hajtásra kiitta. Azután rendelt még egyet, és csak azután szólalt meg: – Kissack nevű ember nem járt errefelé. – Valóban? Sóhajtott. – Ez természetesen nem sokat jelent. Bárki megváltoztathatja a nevét. Egyébként egy német turistacsoport van épp itt. – Elnevette magát. – Néhányan közülük Lederhosen-t viselnek. Ezt én nem találtam nevetségesnek. A sivatagban a bőrnadrág semmivel sem nevetségesebb, mint az az öltöny, ami rajtam volt. Megkérdeztem: – Van térképe? Szeretném tudni, hogy hova megyek. – Én ugyan sose használok térképet, de azért tudok szerezni magának. – És valami ruhaféle is kellene. Végignézett rajtam. – Várjon, amíg délebbre jutunk – tanácsolta. – Itt nem nagyon kap, inkább majd Agadèsben. A képek egy óra múlva készen lesznek, rábeszéltem a fényképészt. – Kiitta a poharát. – Na, most menjünk, és adjuk elő a mesénket a zsaruknak.

A poste de police bejárata előtt megkérdezte: – Megvan az útlevele? Előhúztam a zsebemből, s habozva fontolgattam: – Nézze, ha azt mondom, hogy Nigerbe készülök, furcsán fog festeni, hogy nincs az útlevelemben nigeri vízum. – Az nem baj – mondta Byrne. – A pofa fütyülni fog rá. Niger egy másik ország, és az már nem az ő baja, hogy ott maga milyen bonyodalmakba keveredik. Ő egyszerűen attól lesz boldog, hogy kívül tudja magát Algéria határain. Most pedig menjen be, és játssza meg az idióta turistát. Itt maradok maga mögött. Jelentkeztem az íróasztal mögött ülő pufók, egyenruhás rendőrnél, és átnyújtottam neki az útlevelemet. – Már vártam magát, M’sieur Stafford – mondta hűvösen. – Miért nem jött előbb? – Erős akcentussal beszélt franciául. – Merde! – szólalt meg Byrne. – Csak két napot késett. – Azt hiszem, nem kellett volna meglepődnöm azon, hogy Byrne franciául szólalt meg, mégis meglepődtem. Nyelvtanilag hibásan beszélt, de meg tudta értetni magát. – Három és felet, M’sieur Byrne – vágta rá a rendőr. – Azt hittem, hogy jelentkezett, csak tegnap este derült ki, hogy mégsem, erre azonnal idejöttünk. – Hol voltak? – Abalessában. – Valamit még hozzátett egy torokhangokkal teli nyelven, amely azonban egész más volt, mint ahogyan Mokhtarral beszélt. Úgy gondoltam, ez arab lehet. – Máshol nem? – Hova lehet még itt menni? – kérdezte Byrne. Közbeszóltam: – Azt hiszem, én voltam a hibás. Kaptam az alkalmon, hogy azonnal elmehetíem oda, amint találkoztam Mr. Byrne-nel. Nem tudtam, hogy jelentkezni kell, míg tegnap este meg nem mondta. – Elhallgattam, majd hozzátettem: – Fantasztikus hely, bár nem vagyok benne biztos, hogy tényleg római. A rendőr ezt elengedte a füle mellett. – Sokáig marad Tamanrassetben, M’sieur Stafford? Byrne-re pillantottam.

– Nem, lemegyek Agadèsbe és Aïrbe. – M’sieur Byrne-nel? – Igen. Egyszerre barátságosabb lett, kézbe vette az útlevelemet. – Tudja, sok bajunk van a turistákkal. Maguk nem értik meg, hogy itt szigorú szabályok érvényesek, amelyeket be kell tartani. Van itt még egy angol is, akit keresünk. Ez nekünk mind időveszteség. – Kinyitotta az útlevelet, összehasonlította az arcomat a fényképpel, végigpörgette a lapokat. – Nincs algériai vízuma – mondta élesen. – Maga is tudja, hogy nem kell – mondta Byrne. – Persze. – A rendőr összeszűkült szemekkel nézett Byrne-re. – Nagyon jó, hogy kioktat. Remek. – Rátenyerelt az asztalra. – Sokat gondolkodtam magán, M’sieur Byrne. Nem hiszem, hogy jelenléte kívánatos az Ahaggarban. Lehet, hogy írok magáról egy jelentést. – Az algeri rendőrfőnökön nem fog túljutni – mondta Byrne. – Erre számíthat. A rendőr erre semmit sem szólt. Kifejezéstelen arccal ütötte be a bélyegzőt az útlevelembe, majd átlökte az asztal túloldalára. – Itt van néhány fiche, töltse ki őket három példányban. Ha nem tudja, hogyan kell, M’sieur Byrne majd kiokosítja, ebben biztos vagyok. – Egy oldalsó asztalra mutatott. A fiche egy képeslapnál valamivel kisebb kártya volt, arab és francia nyelvű szöveggel. Végigfutottam, azután azt mondtam Byrne-nek: – A szokásos bürokrata maszlag, de mi az ördögöt írjak ebbe a rubrikába: „Törzs”? Byrne nevetett. – Pár évvel ezelőtt volt itt egy fickó Man szigetéről. Ő ide azt írta: Manx. – Miután elég bambán néztem rá, lehervadt a mosolya, és azt mondta: – Húzza ki. Kitöltöttem mind a három fiche-t, és a rendőr asztalára tettem őket. Megkérdezte: – Mikor indulnak Nigerbe? Byrne-re néztem, aki így felelt: – Most. Épp csak beugrunk Abalessába néhány holmiért. A rendőr bólintott.

– Ne felejtsenek el jelentkezni a város határában lévő őrsön. Maga, M’sieur Byrne, úgyis hajlamos az ilyet megkerülni. – Én? Soha! – utasította vissza Byrne. Ezzel távoztunk, a rendőrség előtt elhaladtunk egy géppisztolyos férfi mellett. Amikor kiléptünk az utcára, azt mondtam: – Ez nem szereti magát. Mi volt ez az egész? – Csak az általános elv érvényesült. A zsaruk a Maghrebben nem szeretik, ha idegenek túl közel kerülnek a tuaregekhez. Ez egy arab fickó Sidi-bel-Abbèsből. Ideje volna már, hogy a tuaregek közül toborozzák a rendőrségüket. – Tud magának kellemetlenkedni? – Na hiszen. A rendőrfőnök Hesther Raulier zsebében van. Elgondolkodva emésztgettem a hallottakat, azután megkérdeztem: – Mit mondott neki arabul? Byrne mosolygott. – Olyasmit, amit nem akartam a maga képébe mondani. Azt mondtam neki, hogy maga egy hülye turista, akinek halvány sejtelme sincs semmiről, és közben azt is elpottyantottam, hogy egy tekercs film előhívására várunk. Ha egy kis szerencsénk van, utánanéz. Ezután vásárolni mentünk. Látszott, hogy Byrne-t mindenhol ismerik, sokat évődtek, nevetgéltek vele, s mindenhol megkínálták mentateával. Sót, cukrot és lisztet vett, sok helyen, kis mennyiségeket, így biztosította, hogy sok üzletben legyen állandó vevő. Kérésemre vett egy térképet is, azután visszamentünk a szállodába egy utolsó sörre. Amikor leültünk, így szólt: – Kissacknak semmi nyoma, de több embernek is szóltam, hogy keressék. Egy Michelin-térképet vettünk Észak- és Nyugat-Afrikáról, amelyen egy centiméter negyven kilométernek, egy hüvelyk körülbelül hatvanhárom mérföldnek felelt meg. Még így is hatalmas térkép volt, kiterítve lelógott a kis asztalról, amelynél ültünk. Összehajtottam, hogy könnyebben kezelhető legyen, és megnéztem rajta Tamanrasset környékét. Az a terület, amelyet az elmúlt napokban bejártunk, megdöbbentően kicsi volt ezen a térképen. Hüvelykujjam első ízületével le tudtam takarni.

Az óriási üres részeket vizsgálgatva megkérdeztem: – Hova megyünk? Byrne magához húzta a térképet és Tamanrassetre mutatott. – Ettől délre, de nem a főúton. Ezen az úton megyünk, s ha elértük Fort Flatterst, már Nigerben vagyunk. – Megfordította a térképet. – Tehát észak felől közelítjük meg Aïrt, Iférouane-on és Timián keresztül. Én itt lakom. Remek vidék. Az ujjam segítségével próbáltam megbecsülni a távolságokat. Légvonalban körülbelül négyszáz mérföld lehetett, a földön talán hatszáz, s ahogy elnéztem, elég rázós talajon. Aïr a térképen hegyes vidéknek látszott. – Mi az az erg? – kérdeztem. Byrne csettintett a nyelvével. – Azt hiszem, legjobban úgy jellemezhetnénk, hogy egy homoktenger. Megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy az Aïr felé vezető úton nincs erg. Kényelmesen megittuk a sörünket, azután végigballagtunk az utcán, hogy elhozzuk a fényképeket. Egyszer csak Byrne megbökött: – Oda nézzen! Egy rendőr lépett ki a szemközti kapun, majd átment az úttesten, és belépett a rendőrségre. – Mit mondtam magának! – csattant fel Byrne. – Ellenőrizte azokat a rohadt fényképeket. – Nofene! – mondtam. – Nem gondoltam, hogy tényleg megteszi. Gyanakvó népek, mondhatom! – A forradalom tisztán tartása gyanakvást szül. Elhoztuk a képeket, majd elmentünk a Toyotáért a garázsba, ahol feltankolták és megtöltötték a vizeskannákat, azután visszamentünk Abalessába. Mokhtar szerint semmi baj nem volt. Billsonnak viszont egyszerre beszélhetnékje támadt, csak úgy dőlt volna belőle a szó. Úgy tűnt, sokat erősödött, s minthogy Mokhtarral nem tudott beszélni, most minden szinte kirobbant belőle. De Byrne hallani sem akart róla. – Erre most nincs idő. Ki akarok jutni ebből az országból. Indulás.

Amikor az út aszfaltozott szakaszára értünk, megint hajtottunk rendesen, s minthogy keresztül kellett vágnunk Tamon, Billsont a kocsi hátsó részébe fektettük és letakartuk néhány dzsellabával. Tamot déli irányban Fort Lapperine érintésével lehetett elhagyni; amikor befordultunk, a poste de police előtt megláttam egy géppisztolyos férfit, s nagyot sóhajtottam, amikor zötyögve kikerültünk a látóköréből. A várostól úgy négy mérföldnyire Byrne megállt, mindketten a kocsi hátuljához mentünk. Kitakarta Billsont, és megkérdezte: – Hogy van? – Jól. Byrne elgondolkozva nézett rá. – Bír gyalogolni? – Gyalogolni? Byrne hozzám fordult: – A kanyaron túl van egy ellenőrzési pont. Fogadok, hogy a strici rám állította őket. – Billsonhoz fordult. – Igen, gyalogolni. Nem sokat, két-három kilométert. Mokhtar elkíséri. – Azt hiszem, bírni fogom – mondta Billson. Byrne bólintott, azután mondott valamit Mokhtar-nak. – Biztos, hogy fogja bírni? – kérdeztem Billsontól. Elcsigázva nézett rám. – Megpróbálom. – Megfordult, Byrne-t kereste a szemével. – Ki ez az ember? – Valaki, aki megmentette az életét – mondtam. – Most meg a nyakát igyekszik kihúzni a hurokból. – Visszamentem a kocsihoz, és beültem. Byrne is beszállt, s továbbindultunk. Visszanéztem, láttam, hogyan tűnik el Billson és Mokhtar az út menti sziklák között. Byrne-nek igaza volt. Az ellenőrzési ponton alaposan átvizsgáltak, Byrne szerint a szokásosnál sokkal alaposabban. De az ember nem vitatkozik azokkal, akiknél fegyver van. Átkutatták a terepjárót, kinyitottak minden csomagot és tartályt, de vissza semmit sem raktak, azt Byrne-nek meg nekem kellett megcsinálni. Hosszasan elmélkedtek az útlevelem fölött, mielőtt visszaadták volna, majd újabb hárompéldányos fiche-kitöltés következett. – Ez tiszta őrültség – mondtam. – Ma reggel töltöttem ki

ugyanezt. – Csinálja! – szólt Byrne kurtán, így hát kitöltöttem még egyszer. Végül továbbengedtek, s nem sokkal az ellenőrzési pont után Byrne lekanyarodott a főútról, egy kisebb, táblával nem jelzett útra. – A főút In Guezzamba megy – mondta. – De kockázatos lenne magát ott átvinni a határon. Fort Flattersnél sokkal könnyebb lesz. – Még egy darabig mentünk, azután megállt. – Itt megvárjuk Mokhtart. Kiszálltunk a kocsiból, és megnéztem a térképet. Néhány perc vizsgálódás után megjegyeztem: – Csodálom, hogy még nincsenek itt. Elég sok időt töltöttünk az ellenőrzési pontnál, és három kilométert hamar meg lehet tenni. – Több mint nyolcat kell megtenniük – mondta Byrne nyugodtan. – De ha elárulom neki az igazat, valószínűleg visszariadt volna. – Vagy úgy! Egyszerre felbukkant Mokhtar az út szélén. Úgy cipelte Billsont a vállán, mint egy zsákot. Lefektettük a csomagtartóba, olyan kényelmesen, ahogy csak lehetett, vízzel magához térítettük, azután folytattuk utunkat.

17 Kellemes tempóban utaztunk Aïrbe, naponta nem tettünk meg száz mérföldnél többet. Ezalatt ismertem meg Paul Billsont, feltéve, hogy megismerhetem egyáltalán, mert nem az a típus volt, akibe könnyű belelátni. Azt hiszem, Byrne sokkal jobban kiismerte, mint én. Abalessában feltámadt bőbeszédűsége elmúlt; miután az ellenőrzési pont megkerülése közben elájult, elment a kedve a beszédtől, de este, amikor tábort ütöttünk, már sokkal jobban érezte magát. A terepjáró tetőcsomagtartóján sátrakat hoztunk magunkkal, s amíg Mokhtar felverte őket, én átkötöztem Billson sebét. A seb tiszta volt, már kezdett gyógyulni, de azért szórtam rá egy kis penicillinport, mielőtt rátettem volna a friss kötést. Billson össze volt zavarodva. – Nem tudom, mi folyik itt – mondta siránkozva. – Ki maga? – Mondtam már, Max Stafford vagyok. – Ez nekem semmit se jelent. – És ha azt mondanám, hogy én vagyok felelős a Franklin Engineering iparbiztonsági ügyeiért, az már jelentene valamit? Felnézett. – Úristen! Azt akarja mondani, hogy azért követett egész idáig, mert olyan kutyafuttában hagytam ott a Franklint? – Nem egészen, de maga adta a végső lökést. Még sok mindent el kell mondania nekem. Körülnézett. Egy hegygerinc szélvédett oldalán táboroztunk, a csúcs közelében. Szóvá is tettem, amikor Byrne kiválasztotta a helyet, hogy a hegy lábánál, sík terepen jobb lett volna tábort ütni. Byrne a fejét csóválta. – Sose táborozzon alacsonyan. Többen fulladnak vízbe a Szaharában, mint ahányan szomján halnak. – Hitetlenkedésemre északkelet felé mutatott, a hegyekre. – Ott tombolhat vihar anélkül, hogy itt tudnánk róla. De a lezúduló esővíz, amely végigsöpör a kiapadt folyómedreken, lehet, hogy épp idejön. – Elfogadtam az érvelését. Billson is közbeszólt: – Hol vagyunk?

– Tamanrassettől úgy ötven mérföldre délkeletre. – És hova megyünk? – Nigerbe. Kicsempésszük magát Algériából, a rendőrség már keresi. Megszegte a törvényt. – És miért teszik ezt meg értem? Az utolsó csomóval is végeztem a kötésen, levágtam a kiálló végeket. – Itt rogyjon rám az ég, ha tudom – feleltem. – Magáról kiderült, hogy egy szerencsétlen bajkeverő. Niger pedig az utolsó hely ezen a földön, ahova el akarnék menni. Billson a fejét csóválta. – Még mindig nem értem. – Emlékszik arra az emberre, aki magára lőtt? – Egy nagyon kicsit – mondta Billson. – Megálltam, mert puha volt az egyik kerék, s gondoltam, kereket kell cserélnem. Épp ezzel voltam elfoglalva, amikor a másik kocsi utolért. – Személyautó volt, vagy terepjáró? – Egy személyautó elég valószínütlenül hatott volna Koudiában. – Range-Rover. Arra gondoltam, talán tud segíteni, ezért integetni kezdtem. Erre ő is elindult felém, úgy tíz méterre tőlem megállt, és lőtt. – Ilyen egyszerűen? – Ilyen egyszerűen. Ütést éreztem a vállamon, amely ledöntött a lábamról. Nem is fájt, akkor még nem. Elgondolkodva néztem Billsonra. A történet elég valószínűtlenül hangzott, de Billson úgy gyűjtötte maga körül a valószínűtlenségeket, mint más a bélyeget. Közben soha, egyetlen pillanatra sem feledkeztem meg róla, hogy milyen csúnyán összevertek Kensington egyik csendes utcáján. – Látta azt az embert? – Igen. Üldözött, illetve üldöztek. – Hányan voltak? – Ketten. – Helyiek? Úgy értem, arabok, vagy tuaregek? – Nem, fehér emberek voltak, mint maga vagy én. – Semmit nem mondott, mielőtt magára lőtt?

– Nem. Mondom: a kocsi megállt, és ő lőtt. Sóhajtottam. – És mi történt azután? – Hát amikor összeestem, nem láthattak, mert a Land-Rover mögött voltam. A közelben, két szikla között volt egy rés, oda befurakodtam. Hallottam, hogy kiszállnak a kocsiból, ezért végigmentem a sziklák között, azután feljutottam valami hasadékfélébe, s ott futásnak eredtem. Elhallgatott, ezért tovább kérdeztem: – Ők meg üldözőbe vették. Nem lőttek újra? Bólintott. – Csak az egyik. De nem talált el. – Megérintette a vállát. – Azután fájni kezdett, és lassan minden elhomályosult körülöttem. Többre nem emlékszem. Összeesett, és szerencsére egy sziklahasadékban szem elől tévesztették. A két férfi bizonyára kutatott utána, és nem találta – ami Koudiában nem csoda. Az, hogy felgyújtották a Land-Roverét, egy másik módja volt annak, hogy megpróbálják megölni; nehezen tudok elképzelni olyan embert, aki lőtt sebbel, víz nélkül kisétál Koudiából. – Maguk hogy találtak meg? – kérdezte. – Kerestük, úgy. Rám bámult. – Az lehetetlen. Senki sem tudta, hogy hova indultam. – Paul, olyan széles nyomot hagyott maga után, mint egy nyolcsávos autópálya – mondtam. – Nekem nem okozott nehézséget, hogy kövessem, és nyilván másnak sem. Vannak ellenségei? Van valaki, aki annyira gyűlöli magát, hogy képes lenne megölni? Annyira, hogy képes legyen követni magát a Szahara közepére, csak hogy ezt megtehesse? – Maga megőrült – mondta. – Van köztünk egy őrült – jegyeztem meg. – De az nem én vagyok. Mond magának valamit az a név, hogy Kissack? – Semmit. – Egy pillanatig eltöprengett valamin. – Mi történt a Land-Roveremmel? Hol van? – Felgyújtották. Ez szíven ütötte. – Felgyújtották! – suttogta. – És mi van a... – Hirtelen elhallgatott.

– Mennyi pénz volt a bőröndjeiben? – kérdeztem halkan. Nem válaszolt, ezért hozzátettem: – Becslésem szerint körülbelül ötvenhatezer font lehetett. Kábán bólintott. – Hogy átkutatták-e a bőröndjeit, mielőtt leöntötték benzinnel vagy sem, teljesen mindegy. Az a pénz elveszett. – Felálltam és lenéztem rá. – Maga viszont megsértette a törvényt, Paul. Az angolok lecsukhatják magát a valutaszabályok megszegése miatt, most meg az algériai rendőrök is a nyomába szegődtek. Ha megtalálják magát átlyukasztott bőrrel, abból valakinek még komoly baja származik. Úristen, maga egy két lábon járó katasztrófa! – Sajnálom, hogy bajt okoztam – motyogta. A keze reszketett, ujjai a ruháját tépdesték. Hát ez igen enyhe megfogalmazás, gondoltam visszafogott dühvei. Lehajoltam, és megfenyegettem az ujjammal. – Paul, mostantól egyetlen lépést sem tehet, a világon semmit sem csinálhat, de még a sliccét sem nyithatja ki anélkül, hogy előtte nem beszélte meg velem vagy Byrne-nel. Megértette? Byrne felé bökött. – Ő az? – Ő. Jól gondolja meg, hogyan viselkedik vele szemben! Ő pont olyan dühös magára, mint én. Már felállították a sátrakat, Mokhtar tüzet is rakott. Elmondtam Byrne-nek, hogy mit sikerült kiszednem Billsonból, mire elgondolkodott. – Két európai egy Range-Roverben. Nem lesz nehéz a nyomukra bukkanni. És egyszerűen csak lelőtték? Egyetlen szó nélkül? – Paul szerint így történt. – Elég nehezen hihető. Kinek jutna eszébe így lelőni valakit? Fáradtan feleltem: – Úgy furikázott itt, hogy ötvenhatezer font volt a bőröndjeiben, ropogós angol bankjegyekben. Nem hiszem, hogy elégett volna a Land-Roverrel együtt. Talán útközben eljárt a szája, és valaki szemet vetett a pénzére. – Igen, lehet, hogy igaza van. De ez nem magyarázza meg Kissackot.

– Én nem hiszem, hogy egyáltalán létezik. – Ha Hesther azt állítja, hogy Kissack Paul Billson után kutatott, akkor biztos, hogy létezik – mondta Byrne határozottan. – Hesther sohasem téved. Vacsorára birkát ettünk, mert Mokhtar reggel vett egyet Abalessában egy tuaregtől. Egy részét nyílt tűzön megsütötte kebabnak, azt ettük, puszta kézzel. Csuda ízletes volt. Byrne biztatta Billsont, hogy egyen. – Megpróbálom felhizlalni magát – mondta. – Ha Fort Flattershez érünk, még többet kell majd gyalogolnia. – Mennyit? – kérdezte Billson. – Jó darabot, talán harminc mérföldet. Meg kell kerülnie az algériai határállomást. – Majd hozzám fordult. – Magának is lesz egy sétája, a nigeri határállomás körül. Nem nagyon vágytam rá. Másnap este megint kifaggattam Pault, ezúttal nem arról, hogy mit keres Észak-Afrikában, hanem angliai életének rejtélyes körülményeiről. Kérdezgethettem volna útközben is, de nem akartam Byrne előtt. Egyetlen embernek talán kitárulkozik, de több tagú hallgatóságnak biztosan nem. Újra átkötöttem a sebét. Sokat javult. Míg tekertem rá az új kötszert, megkérdeztem: – Paul, mennyit keresett maga a Franklin Engineering-nél? – Havi kétszáz fontot. – Aljas hazudozó – mondtam minden indulat nélkül. – De mindig is az volt, ugye? Évi nyolcezer fontot keresett, ez közel a négyszerese annak, amennyit mondott. Nos, mondja meg szépen, hogy mennyit keresett. – Makacs hallgatásba burkolózott, mire így szóltam: – Mondja meg, Paul, a saját szájából akarom hallani. – Rendben van. Évi nyolcezer fontot. – Na, most jön a nyolcezer fontos kérdés – mondtam. – Gondolja, hogy megdolgozott ezért a pénzért a Franklin Engineeringnél? – Igen, különben nem fizettek volna ennyit. – Ezt ugye maga sem hiszi el? – Ismét hallgatott. – Tud arról, hogy Mr. Isaacson tíz évvel ezelőtt el akarta bocsátani, de a

vezérigazgató nem egyezett bele? – Nem. – Tud arról, hogy Mr. Stewart el akarta bocsátani, amikor átjött Glasgow-ból, hogy átszervezze a könyvelést, és a vezérigazgató megint megakadályozta? – Nem. – Ki a maga védőangyala, Paul? – Nem tudom, mire gondol. – Az isten szerelmére! – csattantam fel. – Maga olyan munkát végzett, amit akármelyik tizenhat éves irodai kifutófiú el tud látni. Gondolja, hogy ez megért évi nyolcezer fontot? Elkerülte a pillantásomat. – Talán nem – mormolta. – Akkor meg hogy lehet, hogy mégis ennyit fizettek? Valami oka csak kellett, hogy legyen. Kit zsarolt meg? Ez felmérgesítette. – Gyalázatos dolog ilyet mondani – horkant fel. – Nincs joga hozzá... Közbevágtam. – Hogy kapta meg azt a munkát? – Felajánlották. Kaptam egy levelet. – Ez mikor történt? Hány évvel ezelőtt? Billson elgondolkodva ráncolta a homlokát, azután azt mondta: – 1963-ban. – Ki küldte a levelet? – Egy McGovern nevű ember. Ő volt a Franklin vezérigazgatója. McGovern! A Franklin Engineering vezérigazgatója, később az igazgató tanács elnöke, jelenleg az egész Whensley-csoport elnöke, akit az iparban kifejtett tevékenységéért lovaggá ütöttek. Sir Andrew McGovern, akinek neve vörös fonálként húzódik végig Billson életén, és aki Billson eltűnése után azonnal önállóan akarta intézni a saját iparbiztonsági ügyeit. – Mi állt a levélben? – kérdeztem. – McGovern felajánlott nekem egy évi kétezer fontos állást. – Billson felnézett. – Elfogadtam. Hát persze! Kétezer font nem volt rossz fizetés 1963-ban, amikor

az átlagos keresetek nem érték el az ezer fontot. – És nem csodálkozott, hogy miért ajánlotta fel McGovern azt az állást? – Dehogynem! De mit képzel? Nem utasíthattam vissza az állást azért, mert túl sokat fizettek. Ezen mosolyognom kellett. Lehet, hogy Billson buta volt, de annyira azért nem, hogy azt mondja: „De Mr. McGovern, én ennek a felét sem érdemlem meg.” – Szóval egyszerűen eltette a pénzt, és befogta a száját – mondtam. – Igen. Először azt hittem, hogy így van rendjén, hogy ennyi jár. Csak azért nyugtalanított a dolog, mert nem tudtam, hogy el tudom-e végezni a munkát. De azután láttam, hogy a munka nagyon egyszerű. – És hogy nem ért akkor kétezer, ma pedig nyolcezer fontot – jegyeztem meg. – Mondja már meg, miért fizette McGovern ennyire túl magát? – Nem tudom. – Billson válat vont, azután csaknem mérgesen újra azt mondta: – Megmondtam magának: nem tudom. Évekig gondolkoztam rajta, de nem találtam választ. – Barátságtalanul rám nézett. – De nem állt szándékomban megkérdezni McGovernt. – Nem, nem kérdezte meg, félt levágni az aranytojást tojó tyúkot. – Ezt a kérdést félretettem, rátértem valami másra. – Hogyan kapott Alix munkát a Franklin Engineering-nél? – Üresedés volt az adminisztrációs részlegben – mondta Billson. – Szóltam neki, ő pedig jelentkezett. Megkapta a munkát, de nem maradt sokáig az adminisztráción. McGovern titkárnője lett, és amikor McGovern átjött Londonba, magával hozta. Alix okos lány, vág az esze, mint a borotva. – Tudta McGovern, hogy Alix a maga féltestvére? – Nem tudom. Én biztos nem mondtam meg neki. – Nagyot sóhajtott. – Nézze, a következőképp volt ez a dolog. Én alig láttam McGovernt. Nem olyan munkakörben dolgoztam, ahol az ember naponta bratyizik a vezérigazgatóval. Az első hat év alatt talán kétszer, ha láttam, azóta pedig egyáltalán nem találkoztam vele. Akkor ment át Londonba. Nagyon különös!

– Namármost – mondtam –, az tény, hogy kiemelt fizetését eltitkolta a húga elől. Miért? – Ó, az istenit! – Billson felmarkolt egy csomó homokot. – Épp most mondtam magának, hogy Alix milyen intelligens. Ha tudta volna, biztosan megkérdezi, miért, és én nem tudtam volna felelni neki. Erre ő nekiállt volna kinyomozni, s talán rá is jött volna. – Lecsüggesztette a fejét. – Én nem akartam tudni. Attól félt, hogy Alix leszüreteli a pénzfa összes gyümölcsét. Lehet, hogy Billson sok szempontból buta, de ugyanakkor ravasz is. Mielőtt a Franklin Engineeringhez került, évekig élt kis fizetésből, s szívesen vállalta továbbra is a szűkös életmódot, abban a tudatban, hogy közben összegyűjt egy kis vagyont. De mi célból? – Szemét módon viselkedett Alixszel, igaz, Paul? – mondtam. – Tudnia kellett, hogy pénzzavarban volt, és hitelt kellett felvennie a banktól. Ráadásul azért, hogy magán segítsen, a hétszentségit! Nem szólt. Csak öntögette a finom homokot egyik kezéből a másikba. Azt hiszem, egy pszichológus ezt pótcselekvésnek nevezte volna. – De a pszichiáter nem sokat segített, igaz? Egyszer csak kapott egy idegrohamot. – Mit ért maga mindebből? – csattant fel ingerülten. – Azt úgysem tudja, miért vagyok itt. Azt senki sem tudja. – Hát azt hiszi, hogy teljesen hülye vagyok? – kérdeztem. – Azért jött ide, hogy megtalálja az apja repülőgépét. Leesett az álla. – Hát ezt meg honnan tudja? Nem tudhatja... senki sem tudhatta. – Úristen, Paul, maga olyan átlátszó, mint az ablaküveg. Elolvasta Michael English cikkét a vasárnapi mellékletben, és ettől teljesen bepörgött. Beszéltem Englishsel, tudom, mi történt a szerkesztő irodájában. – Maga találkozott Englishsel? – Eldobta a homokot és leporolta a kezét. – Miért követ? Miért jött ide? Jogos kérdés. Eredeti elképzelésem az volt, hogy Algerben felteszek neki néhány kérdést, és ebben maradunk. Arra igazán nem számítottam, hogy rövidesen Nigerbe utazom egy tuareg, egy féltuareg meg egy félőrült társaságában. A körülmények láncolata

vezetett el idáig, egyik láncszem sem volt önmagában véve különösen fontos – kivéve talán azt, amikor megtaláltuk a félholt Billsont. – Mondjuk, hogy Alix kedvéért, és maradjunk ennyiben, jó? – feleltem fáradtan. Lehet, hogy tényleg ez volt az igazság, de csak részben. – A húga nyugtalankodik maga miatt, mellesleg forduljak fel, ha megérdemli. – Ha nem lőttek volna rám, megtaláltam volna – mondta. – Mármint a repülőgépet. Már csak néhány mérföld választott el tőle. – Öklével belecsapott a homokba. – És most az ellenkező irányba megyek – mondta kétségbeesetten. – Téved – mondtam határozottan. – Az a gép, amelyik Koudiában zuhant le, francia. Byrne mindent tud róla. Kérdezze meg őt. Maga ennek is úgy fogott neki, mint minden másnak: hűbelebalázs módjára. Az ég szerelmére, tegye már meg egyszer, hogy gondolkozik, mielőtt belekezd valamibe. Mióta otthagyta a Franklint, mást sem csinál, csak bajt bajra halmoz. Nem vártam válaszra, hanem felálltam és otthagytam, s most az egyszer nem közöltem Byrne-nel, hogy miket tudtam meg. Ezekhez a dolgokhoz neki semmi köze, semmit sem tud Angliáról vagy Londonról, ezért segíteni sem tud. Néhány száz méterre eltávolodtam a tábortól, és leültem gondolkozni. Hittem Billsonnak – ez volt a legszörnyűbb az egészben. Azt mondtam neki, hogy átlátszó, mint az üveg, és ez igaz is volt. És így eljutottam McGovernhez. Gondolataimban hosszan elidőztem a brit ipar e tartópillérénél – de nem jutottam a világon semmire.

18 Tehát délnek tartottunk. Az algériai határállomásnál Mokhtar elkalauzolta Billsont a kerülő úton, mi pedig Byrne-nel keresztülmentünk rajta. További hárompéldányos fiche-ek kerültek elő, de olyan alapos elbánásban azért nem volt részünk, mint a tamanrasseti őrsön. Folytattuk utunkat, s a senki földjén vártunk Billsonra az algériai határállomás és a nigeri Fort Flatters között; azután rajtam volt a kerülő séta sora. Mokhtar egy hosszú, tekervényes úton kerültette meg velem az erődítést. Ha a két határállomás összehasonlította volna statisztikai adatait – Byrne szerint nem tették meg –, akkor megállapíthatták volna, hogy mindkettőn két férfi haladt keresztül. Amikor Fort Flatters után Mokhtarral csatlakoztunk a terepjáróhoz, Byrne sokkal derűsebbnek látszott. Én örültem, hogy sajgó, elmerevedett lábammal, csikorgó ízületeimmel elnyújtózhattam mellette az ülésen. Amikor felengedte a kuplungot, megszólalt: – Jó újra itthon. Nyolcvan mérföldnyire hatoltunk be Nigerbe, amikor éjszakára tábort vertünk; a táj nem változott meg annyira, hogy indokolta volna Byrne derűjét, de később tényleg jobb lett. Több lett a növényzet – igaz, főleg csak galagonyák voltak –, de ahogy beértünk a hegyek közé, a fű is szaporodott, s megpillantottam az első folyóvizet, egy fél méter széles patakot. Byrne szerint elhagytuk a sivatagot, de ezek viszonylagos dolgok, hiszen a gyakorlatlan szemlélő számára ez a vidék is kopár pusztaság volt. – Aïrnek azt a helyet nevezik, ahol a Szahel belenyúlik a sivatagba – mondta Byrne. – Ezt nem értem – mondtam. – Mi az a Szahel? – A sivatag és a déli erdőségek között húzódó szavanna. A földrajztudósok hívják így. Valaha Szudánnak hívták, de miután a britek kivonultak, s egy Szudán nevű államot hagytak hátra, a földrajztudósoknak egy másik elnevezést kellett keresniük, ha nem akarták összekeverni a földrajztudományt a politikával. Akkor nevezték el Szahelnek.

– Látszólag nem sokban különbözik a sivatagtól. – De különbözik – mondta Byrne ellentmondást nem tűrően. – Ezek a magasföldek évi hathüvelyknyi esőt kapnak. – Az sok? – Sokkal több, mint amennyi Tamban esik – mondta. – Előfordult ott már az is, hogy tíz évig egy csepp sem esett. Megálltunk egy Iférouane nevű kis faluban, amely fontos lehetett Aïr számára, mert volt repülőgép-leszállóhelye. Bár az itt élő emberek is tuaregek voltak, úgy tűnt, hogy ezek itt megtelepedtek. – Még mindig nomádok – mondta Byrne. – De erre sokkal több az ennivaló, nem kell olyan messzire és olyan gyakran vándorolniuk. Állatból is több akadt: tevecsordák, juh- és kecskenyájak, meg néhány púpos hátú szarvasmarha. Az itteni tuaregeket kevésbé jellemezte az előírásos egyformaság, mint északon, néhányuk arca pedig kifejezetten negroid vonásokat mutatott. Amikor ezt szóvá tettem Byrne-nek, a fejét csóválta. – Ezek itt vagy haratinok, vagy rabszolgák. – Rabszolgák? – Régi tuareg szokás volt a portyázás a Niger-kanyarba, ahonnan sose tértek vissza néhány fekete rabszolga nélkül. – Hát itt még mindig rabszolgaság van? – Elméletileg nem. De azért nem tenném rá a nyakamat. Néhány évvel ezelőtt egy angol regényíró vett Timbuktuban egy rabszolgát, csak hogy bebizonyítsa, hogy lehet. Azután szabadon bocsátotta a fickót, ami gyalázatos dolog volt tőle. – Byrne látta, hogy összevonom a szemöldökömet. – A rabszolgának nem volt földje, nem tudott semmit termeszteni, nem volt pénze, így hát megvenni sem tudta azt, amire szüksége volt. Mit csinált hát a szegény nyomorult? Visszament a régi gazdájához. – Akkor ez mégiscsak rabszolgaság! – Ne gondoljon a legrosszabbra – mondta Byrne. – Ez nem olyan, amilyennek gondolja, nem kegyetlenkednek velük. – Mosolygott. – Nincs korbács vagy ilyesmi. Itt, Aïrben ők termesztik a kölest, és ők gondozzák a datolyapálmákat részes bérlőként. Elméletben a termés egyötödét kapják, de egy ügyes fickó megkaphatja a felét is. Byrne-t Iférouane-ban jól ismerték, népszerű volt. Komolyan

beszélgetett a falu véneivel, incselkedett az asszonyokkal, és cukorkát meg más ajándékokat osztott szét a gyerekek között. Egy napig maradtunk ott, azután továbbmentünk délnek, zordabb vidékeken keresztül, míg megérkeztünk Timiába, és végül Byrne otthonába. Amióta Fort Flatterst elhagytuk, Billson került engem. Az ellen semmit sem tehetett, hogy a kocsiban ne legyen a közelemben, de nem beszélgetett, és amikor kiszálltunk, elhúzódott tőlem. Azt hiszem, azért, mert nem rejtettem véka alá iránta táplált megvetésemet, s neki ez természetesen nem tetszett. Az elevenére tapintottam, s megsértettem az önbecsülésében. Megfigyeltem, hogy ebben az időszakban sokat beszélgetett Byrne-nel, aki láthatólag érdeklődéssel hallgatta. Ugyanakkor Byrne nekem semmit sem mondott. Byrne annyira azért nem volt tuareg, hogy ne épített volna magának egy kis házat annak a kellemes, erdős völgynek az oldalában, amely Aïren végighúzódott. Az itteni tuaregek nem bőrsátrakban éltek, mint az északi sivatagban, hanem olyan nádkunyhókban, amelyeket, nagyon okosan, leemelhető falakból építettek, így azután szét lehetett szedni és felpakolni egy teve hátára. Byrne azonban házat épített, igaz, kis házat... de házat, szobákkal. Állandó lakhelyet, ami egy tuaregtől teljesen idegen. Későn érkeztünk meg, már sötét volt, így azon az éjszakán nem sokat láttam, mert éppen csak ettünk valamit, azután rögtön elaludtunk. De másnap reggel Byrne körbekalauzolt a birodalmán. A közelben volt egy hely, melyet, ha állandó település, falunak neveztek volna. Itt Byrne beszélt egy emberrel, aki, mint kiderült, Hamiada volt, Mokhtar fivére. Hamiada még tuaregnek is magas volt, és a bőre, amennyire abból a kevésből, ami az arckendője alól kilátszott, megállapíthattam, majdnem olyan fehér volt, mint az enyém. Byrne hozzám fordult: – A csorda többsége kint legel Telouess mellett, innen úgy húsz kilométerre. Holnap odamegyek. Van kedve velem jönni? – Szeretnék – mondtam. – De mi legyen Billsonnal? – Billson nem volt velünk, reggel, amikor eljöttünk otthonról, még aludt.

Byrne zavartnak látszott. – Akarok róla beszélni magával, de majd később. Most mutatok valamit. Hamiada az előbb elment, de néhány perccel később visszajött egy tevével. Nem sok hasonló méretű állattal találkoztam életemben: a púpmagassága – úgy tűnt – megvan vagy három méter, bár annyi aligha lehetett. A színe a füstszürkének valami különleges árnyalata volt – ilyet azelőtt sohasem láttam. – Ő a büszkeségem – mondta Byrne –, a csordám legjava. Jendzselannak hívják. Olyan sugárzó büszkeséggel beszélt róla, hogy úgy éreztem, valamiképp válaszolnom kell rá, bár nem vagyok a tevetenyésztés rejtelmeinek szakértője. – Pompás állat – mondtam. – Versenyteve? Byrne kuncogott. – Olyan nincs. Hátas. – Azt hittem, versenyeznek. – A tevék nem futnak, csak ha ösztökélik őket. És ha túl sokat kell futniuk, belepusztulnak. Törékeny állatok. Ha holnap eljön velem, felülhet az egyiknek a hátára. Persze nem Jendzselanra, ő az enyém. Jendzselan egy teve fölényével nézett le rám, a szája széle megrándult. Arról, hogy én felüljek egy teve hátára, körülbelül az lehetett a véleménye, mint nekem. Megnéztük Byrne csordájának még néhány tagját, amelyek a közelünkben legelésztek. Elnéztem, ahogy az akácágakat rágcsálták, három hüvelyk hosszú tüskéikkel együtt, s azon tűnődtem, hogy az ördögben lehet megzabolázni a tevéket. A szájuk nyilván olyan kemény, mint a vas. Elfogadtuk Hamiada kínálását: hideg kecskesültet hozott, kenyérrel és tevetejjel. Byrne váratlanul megszólalt: – Billson. – Nos? – Mi az elképzelése vele kapcsolatban? Felsóhajtottam. – Nem tudom pontosan. Arra gondoltam, hogy ha eljuttathatnánk délebbre, Nigériába, akkor onnan vissza tudnám küldeni repülővel

Angliába. Byrne bólintott. – Igen, le délre, Kanóba, onnan repülővel Lagosba, onnan pedig haza. – Elhallgatott, elgondolkodva rágott, mint a tevéi. – De nem vagyok benne biztos, hogy ez jó lenne. – Miért nem? – Ez a pasas már így is elég gyenge lábakon áll. Eljött idáig, s már ettől is teljesen kikészült. Ha most hazamegy, tudni fogja, hogy soha többé nem jöhet vissza, s ettől valószínűleg teljesen elveszti a fejét Szép esély van rá, hogy a bolondokházában végzi. Tulajdonképpen nem szeretném, ha így történne. Maga igen? Eszembe jutott a bibliai kérdés: „Őrzője vagyok én az én atyámfiának?” Azután az a kínai tanítás, hogy ha megmentetted egy ember életét, felelős vagy érte haláláig. – Kije ő magának? – kérdeztem. Byrne vállat vont. – Senkim. Bár Hesthernek jelent valamit. Nem először tűnődtem el a Byrne és Hesther Raulier közötti sajátos kapcsolaton. Hesther azt mondta, hogy sose ment férjhez, de férfi és nő kapcsolatában ennek nincs is jelentősége. – Mit tanácsol? – kérdeztem. – Hogy ringassuk őt továbbra is ábrándokba? – Ábrándok? Ó, igaz, ami Billsont illeti, ez számára tényleg egy fantasztikus ábránd. Úgy értem, fantasztikus ábránd volt azt hinnie, hogy képes segítség nélkül idejönni és megtalálni azt a repülőt. De ami magát a gépet illeti, beszéltem róla Billsonnal, és van valami abban, amit mond. – Azt akarja mondani, most már maga is elhiszi, hogy a gép itt van? – Itt kell lennie – mondta Byrne egyszerűen. – Ugyanis még nem találták meg. – Attól még nem szükségszerű, hogy itt legyen – mondtam. – És ha Billson becsapta a biztosítótársaságot? – Azt hittem, Hesther kiverte ezt a gondolatot a fejéből. – Lehet, de az ég szerelmére, rohadt nagy ez a Szahara! Hol a fenében kezdjük a keresést?

Byrne fenékig kiitta tevetejjel teli ivócsészéjét. – Billson tényleg tanulmányozta apja utolsó repülését. Minden részlete a kisujjában van. Tudja például, hogy az örege az algeri felszállás után a lehető legrövidebb légi utat jelölte ki magának Kano felé. – Elnevette magát. – Kölcsönvettem a térképét, és bejelöltem a tervezett pályát. Ugyan már jó néhány éve annak, hogy gömbháromszögtannal foglalkoztam, de azért sikerült. – És milyen következtetésre jutott? – Nos, a távolság körülbelül kétezer-nyolcszáz kilométer, hozzávetőleg ezerötszáz tengeri mérföld, ugyanis repülési célra ezt a mértékegységet használta, így elhaladt volna az Ahaggar fölött, Tamtól úgy százötven kilométerre keletre, aztán elhaladt volna itt fölöttünk, majd Agadès fölött. Nem is volt nagy hülyeség, amikor Paul elindult, hogy megnézzen egy gépet az Ahaggarban. Persze előbb meg kellett volna kérdeznie valakit – például engem –, de az elgondolás jó volt. – Hova akar kilyukadni? – A verseny valamennyi résztvevője a föld görbületét követő pályán repült, mert a föld felszínén levő két pont között ez a repülővel leírható legrövidebb távolság. Namármost, Agadès pontosan rajta fekszik ezen a pályán, tehát érdemes volt célpontul kitűzni. Ráadásul a versenynek ezen a szakaszán feltétel volt, hogy el kell repülni Agadès fölött, amely ellenőrzési pontként szerepelt. Minden gép elzúgott Agadès felett, és mindet azonosították – kettő kivételével. Az egyik gép, amelyet Agadèsből nem láttak, Billsoné volt. – És a másik? – Valami olaszé, aki egy kicsit eltévedt. De végül megérkezett Kanóba. – Lehet, hogy Peter Billsonnak időjárási nehézségei voltak? – mondtam. – Talán leszállásra kényszerült. – Rendben van, le kellett szállnia – egyezett bele Byrne. – De nem az időjárás miatt. Paul ennek utánanézett, vannak meteorológiai adatai az utazás idejéről. Az időjárással nem volt baj – nem voltak homokviharok. – Paul igazán alapos nyomozást végzett. – A megszállottságig alaposat.

– Igen – mondta Byrne. – De mégiscsak alaposat. Namármost, valószínűnek látszik, hogy Peter Billson Agadèstől északra zuhant le, és egy biztos: nem Aïrben. Errefelé túl sok ember él, és már rég megtalálták volna a gépet. Ugyanez áll az Ahaggartól északra eső vidékekre. Ha ott zuhan le, a saamba beduinok biztosan rábukkantak volna. – Tehát marad az Ahaggar, viszont maga biztos abban, hogy ott nincs. Sarokba szorította magát. – Amikor a franciák arra készültek, hogy Arakban felrobbantsák az atombombát, három repülőt vesztettek el az Ahaggarban. Az egyiket már említettem. Később alaposan átvizsgálták az Ahaggart a levegőből is meg a földön is. Három repülőt találtak – annyit is kerestek. Biztos vagyok benne, hogy ha Billson gépe ott van, a franciák megtalálták volna. – Talán meg is találták – mondtam. – Csak nem tettek róla említést. Byrne ezzel nem értett egyet. – Óriási újság lett volna. Csak nem gondolja, hogy Billson volt a repülés rekorderei közül az egyetlen, aki eltűnt a Szaharában? Volt egy Lancaster nevű pofa, aki 1933-ban zuhant le a Tanezrouftban, Reggantól délre. Csak 1962-ben találták meg, és akkor az újságok címoldalán szerepelt. – Huszonkilenc évvel később. – Lancaster még mindig benn volt a gépben, naplót is hagyott hátra – mondta Byrne. – Szörnyű volt olvasni. Paul mindent tud Lancasterről; pontosan tudja, mennyi ideig maradhat itt észrevétlenül egy lezuhant repülőgép. Ezért gondolja, hogy még mindig megtalálhatja az apját. – Hol van az a hely, ahol Lancaster lezuhant? – A Tanezrouftban, Reggantól úgy kétszáz kilométerre délre. Iszonyatos vidék – reg, ami azt jelenti: kavicsmező. Kavics borít mindent, ameddig a szem ellát, sőt még azon is túl. Valamit tudok arról, mi történt Lancasterrel, mert 1962-ben olvastam róla, és most Paul felfrissítette az emlékezetemet. Lancaster egy könnyű géppel repült, s Regganban leszállt üzemanyagért. Miután újra felszállt, homokviharba került, és elvesztette a tájékozódását – keletnek repült,

majdnem egész Ain Salahig, végül Aoulefben landolt, hogy megtudja, hova került. A Nigerkanyarban lévő Gaóba igyekezett, tehát délnek kellett volna tartania, s minthogy túl sok benzint használt el, visszament Regganba. Másnap indult újra útnak, de a motor rövid idő múlva felmondta a szolgálatot, így hát lezuhant. – És nem keresték? – Dehogynem, a földön is meg a levegőben is. Nem tudom, 1933ban hogyan működött a légi keresőszolgálat, de biztos, hogy minden tőlük telhetőt elkövettek. A baj csak az volt, hogy többnyire rossz helyen keresték, Gao felé. Egyébként mindössze két gallon vize volt, mert léghűtéses motorhoz nem kellett víz. Nyolc nappal később halt meg – és huszonkilenc évvel később találtak rá. Hát ennyi Lancaster története. – Ki találta meg? – Egy Bidon Cinq-i francia járőr. Hogy mi az ördögöt kerestek a Tanezrouftban, arról fogalmam sincs. Talán csak kipróbálták a kocsijukat, mással nem tudom megmagyarázni, hogy minek mentek abba a kénköves pokolba. – Na jó. Tehát azt állítja, hogy Peter Billson és a gépe még mindig itt lehet a sivatagban. Mit javasol? Keressük a Tanezrouftban? – Azzal valószínűleg nem sokra mennénk – mondta Byrne. – Azt hiszem, elképzelhető, hogy Billson letért a tervezett pályáról. Amikor eltűnt, őutána is kutattak, de Lancasterhez hasonlóan őt sem találták meg, mert rossz helyen keresték. – És gondolom, maga tudja, hol kell keresni. – Nem, de gondolja csak végig. Lancaster gépét a franciák találták meg. Korábban is észrevehette – mondjuk – egy haratini vagy akár egy tuareg. De miért jelentették volna? Semmi hasznuk nem származott volna belőle. Ne felejtse el, hogy ez a gép csupán három évvel azután zuhant le, hogy a franciák és a tuaregek megvívták végső csatájukat, amelyben a franciák kerekedtek felül. A tuaregek úgy érezték, hogy a világon semmivel nem tartoznak a franciáknak. Biztos, hogy ha élve találják meg Lancastert, akkor kihozták volna, de mit érdekelte őket egy halott egy roncs géppel? – Rendben van – mondtam. – De nyögje már ki, hová akar mindezzel kilyukadni.

– Rászánna, mondjuk, öt tevét, hogy ezzel elősegítse Paul öregének a felkutatását? A kérdés olyan váratlanul ért, hogy csak pislogni tudtam a döbbenettől, no meg egy kicsit ideges is voltam – Hát ezt meg hogy a francba érti? – Úgy értem, hogy rászánná-e öt teve árát? – Mennyit ér egy teve? – kérdeztem gyanakodva. Byrne az arckendőjén keresztül megvakarta az állat. – Egy egyszerű teherhordó teve körülbelül száz fontot ér. Egy jobb fajta ára százötven és kétszáz font között van. – Nevetett. – Jendzselant viszont ezerért sem kapná meg. Na jó, legyen ötszáz. – Azt akarja, hogy szánjak rá ötszáz fontot – mondtam óvatosan –, hogy megtaláljuk Paul apját? – Én ugyanannyit szánok rá – mondta. – Tevékben. – Így most már van tíz tevénk – mondtam. – Mit kezdünk velük? Felvonultatjuk őket egymástól százméternyire, hogy átfésüljük velük ezt a rohadt Szaharát? – Nem – mondta Byrne nyugodtan. – Ezt a pénzt jutalmul tűzzük ki annak, aki megtalálja az 1936-ban lezuhant gépet. Akkor fizetünk, amikor odavisznek és megmutatják. Az ötlet jónak látszott, feltéve, hogy hajlandó vagyok rászánni ötszáz fontot Paul Billson megsegítésére, ami még nem szilárdult bennem vaskemény bizonyossággá. Jó ötletnek látszott, csak egy buktatója volt: az időtényező. – Az isten szerelmére! Mennyi idő alatt terjed el itt a kitűzött jutalom híre! Két hónap alatt? Három hónap alatt? Ilyen sokáig nem maradhatok itt, s ha én elmegyek, Billson is velem jön, még azon az áron is, amit Hesther javasolt: hogy fejbe kólintom és berakom egy zsákba. Byrne csendben nevetett. – Maga nem sokat tud a sivatagról. Mindennap indulnak terepjárók Agadèsből Tamba; legföljebb két nap alatt teszik meg az utat. Ezeknek a kocsiknak a vezetői nem a táj csodálatával töltik az idejüket, látták már elégszer. Tamból Ain Salahba még egy napig tart az út. Agadèsből Bilmába két nap. Bilmából Djanetig a Tasszilin át további két nap, ha jól ráhajt az ember. Minimum hat nap alatt a

sivatag minden fontos oázisába eljuttathatom a híreket. Az egész Szahara egyetlen hangos újság – ha elég fontos a hír. Szkeptikusan fogadtam a hallottakat. – Élőszóval terjesszük el? – Élőszóval a nyavalyát! – horkant fel Byrne. – Szét kell osztani tízezer röpcédulát. Természetesen arab nyelvűt. Akik nem tudnak olvasni, azonnal elolvastatják a hivatásos levélírókkal, amint meghallják, hogy tíz teve a jutalom. – Magának elment az esze – mondtam. Tekintetemet körülhordtam a galagonyafákon meg a legelésző tevéken. – Ki az ördög fog itt magának kinyomtatni tízezer röpcédulát? – Még ma este megfogalmazom – mondta. – Utána Agadèsben lefénymásoltatom őket. A banknak van egy másológépe. – Előrehajolt, és az arcomba nézett. – Van valami probléma? – kérdezte kedvesen. – Nincs – feleltem nagyon halkan. – Nincs semmi probléma. Csak kissé bizarrnak tűnik az ötlet, hogy elborítjuk a Szaharát röpcédulákkal. Maga nem dolgozott véletlenül a J. Walter Thompsonnak? – Az meg ki? – Egy kis hirdetési ügynökség az Egyesült Államokban meg máshol. – Sose hallottam róla. – Ha egyszer elhagyja a sivatagot, szerzek ott magának állást. Jól fogja csinálni. – Maga megbolondult! – mondta. – Na, mit szól ehhez? Kitört belőlem a nevetés. El-elcsukló hangon feleltem: – Rendben... benne vagyok... de nem Paul Billsonért. Már az is megéri, ha majd otthon elmondom: röpcédulás hirdetési kampányt folytattam a Szaharában. Byrne biccentett. – Oké, ha tényleg beszáll, engem nem érdekel, hogy miért csinálja. – Akkor mi a teendőm? – kérdeztem. – Adjak egy csekket? – Mi a fenét csináljak a csekkjével? – kérdezett vissza. – Kölcsönzőm a maga részét, és majd készpénzben eljuttatja Algerbe

Hestherhez, amikor tudja. – Elhallgatott. – Kár, hogy nincsenek képeink a gépről. Paulnak volt néhány, de azok megsemmisültek a Land-Roverrel együtt. – Ezen tudok segíteni. Készítettem néhány fotókópiát a londoni Tudománytörténeti Múzeum repülési részlegének kiadványairól. Nem Billson gépe van a képeken, de egy pont ugyanolyan. – Helyes – mondta Byrne. – Majd rátesszük őket a röplapra. Vagy lehet, hogy még jobb, ha készítünk egypár rajzot. – Megigazította az arckendőjét, és felállt. – Van azonban valami, amire lehet, hogy nem gondolt. – Éspedig? – Ha az a pasas, aki lelőtte Pault, még mindig itt bóklászik, lehet, hogy tudomást szerez a röplapokról, ha vannak helyi kapcsolatai. Ha így lesz, úgy fog lecsapni, mint lódarázs a mézesköcsögre. Lehet, hogy érdekes fordulatot vesznek a dolgok. Szép kis kilátás!

19 Amikor elmondtuk Billsonnak, mire készülünk, úgy fogadta, mintha őt ez jogosan megilletné. Még csak meg sem köszönte; legszívesebben jól megráztam volna, ahogy az ember egy ostoba kölyköt próbál észre téríteni. Hiába, ő már csak ilyen, nem fog megváltozni. Byrne nekilátott, hogy elkészítse a röpiratot, én pedig sétálni indultam, hogy átgondoljam a dolgokat – főleg Byrne-nel kapcsolatban, mert azzal már torkig voltam, hogy folyton Paulon járassam az agyamat. Ahogy elnéztem Byrne tevéit, úgy tűnt, súlyt helyez arra, hogy kiváló példányokat tenyésszen. Ha igaz volt, amit a tevék áráról mondott, és egy teherhordó teve száz fontba kerül, akkor az ő tevéi átlagosan megértek százötven fontot, így csupán az állatainak az értéke vagy negyvenötezer fontra rúgott, és akkor még nem számoltam egyéb érdekeltségeit. Azt mondta, sókaravánokat is vezet; nem tudtam, hogy ez jövedelmező-e, de feltételeztem, hogy az. És akkor ott volt még, amit Hesther Raulier-től kapott sivatagi ügyei intézéséért, s feltehetőleg más jövedelemforrásai is voltak. Nagyon úgy nézett ki, hogy Byrne gazdag ember a maga társadalmában. Nem tudom, hogy a tuaregek mennyire kényszerültek belekapcsolódni a pénzgazdaságba – ritkán voltam tanúja olyan jelenetnek, amikor pénz gazdát cserélt –, de a sivatagi normák szerint Byrne még az árucsere-gazdálkodás alapján is gazdag volt. Másnap Byrne-nel átmentem Agadèsbe; ragaszkodott hozzá, hogy Pault ne vigyük magunkkal. – Nem akarom, hogy meglássák Agadèsben – mondta neki. – Olyan feltűnő lenne, mint a Ténéré Fája. Itthon marad, és kész. Megértette? Paul megértette. Nem azt, amit Byrne mondott, hanem ahogy mondta; az tette helyre a dolgokat Paul fejében. Amikor elindultunk, Byrne így szólt: – Majd Hamiada szemmel tartja, hogy tényleg nyugton marad-e. – Hangjában árnyalatnyi huncutság csengett. – Milyen fát emlegetett? – kérdeztem.

– A Ténéré Fáját. – Kelet felé mutatott. – Arra van. Tudomásom szerint ez az egyetlen olyan fa, amelyet feltüntetnek a térképeken. A maga térképén is rajta van, nézze csak meg! Megnéztem, tényleg rajta volt: Agadèstől körülbelül százhatvan mérföldre északkeletre, Erg du Ténérében – melyet a térképen a homok színéről sárgával jelöltek –, ott állt L’Arbre du Ténéré. – Miért kell egy fát feltüntetni a térképen? – Úgy ötven kilométeres körzetben nem találni még egy fát, semelyik irányban – mondta Byrne. – Ez a világ legmagányosabb fája. Egy hülye francia sofőr még így is nekiment 1960-ban. Öreg fa, évszázadok óta áll itt. Égy kút is van a közelében, de a vize nem valami jó. Így jelezte a térkép is: eau trés mauvaise á 40 m. Száz mérföldnyire lehettünk Agadèstől, s a terep megint rémes volt. Annak ellenére, hogy az utolsó negyven mérföldön, ahol valamivel elviselhetőbb volt az út, fel tudtunk gyorsítani, öt órába tellett, míg megérkeztünk, óránként átlagosan húsz mérföldes sebességgel. Agadès – szaharai mértékkel mérve – virágzó kis város benyomását keltette. Még mecsetje is volt, amit Tamban nem láttam. Megálltunk a Hotel de l’Aïr előtt, ahova betértünk egy sörre, utána Byrne elment a bankba, hogy sokszorosítsa a röpcéduláit. Indulás előtt így szólt: – Ha van kedve vásárolni, itt jobban lehet, mint Tamban. Van magánál pénz? Ekkor jutott eszembe, hogy Byrne jelentős összegeket adott ki utazásunk során, amit előbb-utóbb vissza kell neki téríteni. Előástam a pénztárcámat, s megnéztem, mi van benne. Körülbelül száz fontnak megfelelő algériai pénzem volt, másik négyszáz utazócsekkben, meg egy kis tasak tömve hitelkártyákkal. Byrne megnézte, mim van, azután ezt mondta: – Itt egyiknek sem veszi sok hasznát. Ha valakinek odaad egy idegen bankjegyet vagy egy műagyag kártyát, kineveti. – Elővett egy kis köteg helyi pénzt. – Fogja. Ne aggódjon, mielőtt elmegy, benyújtom a számlát, s Hesthernél Algerben rendezheti a tartozását. El kellett fogadnom az ajánlatát.

Végigballagtam a poros utcán, s láttam, hogy az amerikai befolyás még Agadèst is megfertőzte: egy szupermarketra bukkantam! Nem mintha az amerikaiak rájöttek volna, hogy az akar lenni, de azért tűrhető volt, bár európai stílusú ruhanemű alig akadt benne. Azért vettem egy Levi’s farmert, néhány inget, meg két karton angol cigarettát. Aztán egy skót whiskyvel tömött polcra esett a pillantásom, s nem is azon lepődtem meg, hogy itt egyáltalán kapni ilyet, hanem az árán, amely a londoni ár kétharmada volt. Vettem is mindjárt két üveggel. Fogtam a zsákmányt, bepakoltam a Toyotába, aztán – míg Byrne-t vártam – ittam még egy sört a szállodában. Amikor megjött, tankolni mentünk a Toyotával egy benzinkúthoz, ahol a szivattyúk mellett egy zsiráf ácsorgottt. Csak bámultam, nem akartam hinni a szememnek. – Uramisten! Mi a fene... A zsiráf lehajtotta a nyakát, és szelíd szemekkel nézett le ránk – Mi a baj? – kérdezte Byrae. – Nem látott még zsiráfot? – Benzinkútnál még nem. Byrne a meglepetésnek legcsekélyebb jelét sem mutatta. – Van itt egy kis dolgom. Itt kezdjük meg üzenetünk szétosztását. Szó nélkül bólintottam, s közben a zsiráfot figyeltem, ahogyan elporoszkált Agadès főutcáján. Amikor Byrne kinyitotta az ajtót, így szóltam: – Állj! Elégítse ki a kíváncsiságomat. – Mivel kapcsolatban? – Hát azzal a hülye zsiráffal. – Vagy úgy! Hát ez innen való, az állatkertből. Minden reggel kiengedik, esténként meg visszamegy vacsorázni. – Nofene! – Hát magyarázatnak ez is magyarázat. Byrne aïri lakóhelyére csak másnap érkeztünk vissza, mert útközben letáboroztunk. Kezdtem megszeretni ezeket az éjszakai táborozásokat. Hihetetlen nyugalom vett minket körül, semmi mással nem kellett törődnünk, mint hogy megkeressük a legjobb tűzrakó és a legjobb hálóhelyet a szélirány figyelembevételével. Mindezt évszázadok választották el a Stafford Iparbiztonsági Tanácsadó lázas

s innen nézve teljesen értelmetlen tevékenységétől. Ezen a bizonyos táborhelyen megkínáltam Byrne-t whiskyvel, de ő a fejét rázta. – Sosem iszom erőset, maradok a hagyományos sörömnél. Mire én: – Nem tudok napirendre térni afölött, hogy itt olcsóbb, mint Angliában. – Vámmentes – mondta. – Angliában sok pénzt emészt fel, hogy olyan nélkülözhetetlen dolgokat gyártsanak, mint a Concorde-gépek; ezért magasak az adók. – Keserű gúny csendült ki a hangjából. – Itt kinek lenne ilyesmire szüksége? – Kézbe vette az üveget. – Ezt a vacakot Nigériából hozzák, főként a turistakereskedelem céljaira. A cigarettát is. Lehet, hogy éppenséggel teveháton. A whisky jólesett, de az első után nem kívántam még egyet. – Ma a leghihetetlenebb dolog számomra mégiscsak az a fránya zsiráf volt – mondtam. – Ezek itt civilizált emberek – mondta Byrne. – Nem szeretik ketrecbe zárni az állatokat. A tevéket sem. – Ezt meg hogy érti? – Nos, egy tuareg idomítású teve többet ér, mint egy arab idomítású, ha összes egyéb adottságaik egyformák. Egy tuareg kedvesebben bánik a tevéjével, s az állat ezt meghálálja. Igen kedves emberek. Ezen sokáig gondolkodtam azon az estén a csillagokat bámulva. Ezután nem sok történt, hacsak azt nem számítjuk, hogy kaptam egy öltözet új ruhát, és megtanultam tevegelni – mely két dolog szorosan összefüggött. Byrne kiment megnézni a csordát, s amikor megérkeztem első tevegelő órámra farmerben, komolyan csóválta a fejét. – Nem lesz ez így jó – mondta. – Igazán nem lesz ez így jó. Erre beöltöztem tuaregnek: bő, buggyos, fekete pamutnadrágot húztam, amely csak a bokám körül volt szoros, fehér gandurá-t, vagyis tuareg köpönyeget, s arra még egy kék gandurát. Kaptam még egy dzsellabát is hideg esetére, illetve éjszakai viseletnek. Mindezt a szó szoros értelmében megkoronázta a ses, ez a húsz láb hosszú és

tizennyolc hüvelyk széles fekete pamutvászon, amelynek felvételét Byrne fáradságot nem ismerve mutogatta nekem. Amikor teljes pompában feszítettem, egy kicsit bolondnak, egy kicsit feszélyezettnek éreztem magam, de ez hamar elmúlt, mert senki sem figyelt rám, Billson kivételével, az ő véleményére pedig fütyültem. Ő a világért sem öltözött volna be, s nem ült volna fel egy teve hátára. Azt hiszem, a „bennszülötté válásról” meglehetősen „birodalmi” nézetei lehettek. Megtudtam, hogy a tevét nem a szájánál kormányozzák, mint a lovat. Amint nyeregbe kerül az ember – a tuareg nyeregnek karosszékhez illő háttámlája és kereszt alakú nyeregfője van –, meztelen lábfejét az állat nyakára teszi, s azt az egyik vagy a másik oldalon dörzsölgetve irányítja a tevét. Teveháton ülni, amikor az állat épp fölemelkedik, felér egy földrengéssel, s meglehetősen ijesztő élmény, amíg az ember hozzá nem szokik. Byrne, Hamiada és én két teherhordó tevével nekivágtunk a Telouess környéki legelőknek, s egy hetet szándékoztunk távol lenni. Byrne úgy magyarázta, hogy a röpcédulakampány két héten belül nemigen vált ki visszhangot. Megbeszélte a benzinkút tulajdonosával, hogy a röplapokat ötszázas kötegekben eljuttatják az Atlaszhegység déli oldalán levő húsz legfontosabb oázisba. – És az is időbe fog telni, amíg Pault elvisszük a megjelölt helyre – mondta. – Mert egy biztos: ha az a gép előkerül, olyan faramuci helyen lesz, amilyet maga még életében nem látott, különben a franciák már évekkel ezelőtt megtalálták volna. Hogy Billson mit csinált, amíg mi távol voltunk, nem tudom. Kitalálni nem tudtam, megkérdezni nem akartam. Visszatekintve, azt hiszem, életem legidillibb korszaka az a néhány nap volt, amíg Aïr környékén barangoltunk. A nyugodt tempót a tevék lépteinek ritmusa szabta meg, a táj kietlen volt és üres. Olyan kellemes életritmust vettünk fel, amelyet nem más emberek igényei alakítottak ki, hanem a napnak az égen leírt pályája, az üres gyomor, az alattunk lépegető állatok természetes szükségletei. Megtaláltuk Byrne csordáját, megnézte az állatait, és jó kondícióban találta őket. Egy tuareg család viselte gondjukat egy

Radbane nevű férfi vezetésével. – Ezek az emberek a kel ilbakan törzsből valók – mondta Byrne. – Ez egy vazallus törzs, Agadès déli részéről. Télen itt legeltetik az állataikat, és nekem is segítenek. Elfogadtuk Radbane vendégszeretét, két napig maradtunk a táborában, majd nyugatnak fordultunk, s egy Bagzans nevű hegy lábának vonulatát követtük. A kilencedik napon épp Timia mellett készültünk tábort verni, amikor Hamiada nagyot kiáltott, és előremutatott. Látogatóink érkeztek, három teve közeledett, kettőnek a hátán ültek. Ahogy közelebb értek, Byrne megszólalt: – Ez Billson. Összevonta a szemöldökét, s én tudtam, hogy miért. Valami sürgetően fontosnak kellett történnie, ami rávette Billsont, hogy felüljön egy tevére. Odaértek a táborba, s láttam, hogy Billson tevéjét a kíséretében lévő tuareg kantáron vezeti. A tevék letérdeltek, s Billson nagyot zökkent a nyeregben. Nehézkesen lemászott a földre, még mindig ide nem illő városi ruháját viselte, amely mostanra kopott és elnyűtt lett. Arca ólomszürke volt a fáradtságtól, s látszott rajta, hogy a nyereg okozta zötyögéstöl mindene sajog. Eleinte nekem is fájt minden porcikám, de már elmúlt. Én szólaltam meg: – Jöjjön ide, Billson, és üljön le. – Byrne és Hamiada a tuareggel beszélt. Benyúltam a nyeregtáskámba, és kihúztam a még félig teli whiskysüveget. Öntöttem egy keveset a teaiváshoz használt rézcsészébe, s odanyújtottam Paulnak. Ezt, úgy látszik, ez egyszer tudta értékelni, mert így szólt: – Köszönöm. – Mit keres itt? – kérdeztem. – Láttam – felelte. – Kit? – Azt az embert, aki rám lőtt. Először Timiában kérdezősködött, azután Byrne lakóhelyére jött. – Elhallgatott, majd hozzátette. – A Range-Roverrel. – És maga látta? Felismerte? Paul bólintott.

– Unatkoztam, nem volt kivel szót váltsak, ezért lementem a tuaregek közé. Van köztük egy ember, aki tud egy keveset franciául, körülbelül annyit, mint én, szóval megértettük egymást. A kunyhója előtt álltam, amikor megláttam a közeledő Range-Rovert, erre gyorsan beugrottam a kunyhóba. Nádfalai voltak, rengeteg réssel, amelyeken ki lehet látni. Igen, láttam és felismertem. – Egyedül volt? – Nem, egy másik férfival. – És azután mi történt? – Felnéztem. Közben Byrne is odajött, és figyelt. – Beszédbe elegyedett az emberekkel, kérdezősködött. – Tamasek nyelven? – vágott közbe Byrne. – Nem, franciául. De nem jutott messzire, míg nem beszélt azzal az emberrel, aki velem volt. – Az öreg Bukrum volt az – szólt közbe Byrne. – A tevés hadtestnél szolgált, amíg itt voltak a franciák. Folytassa. – Csak egypár szót beszéltek az öreggel, azután odábbálltak. Bukrum azt mondta, azt kérdezték tőle, vannak-e itt a környéken európaiak. És leírtak engem, a ruháimat. – A zakójára bökött. – Bukrum nem mondott nekik semmit. Byrne fanyarul elmosolyodott. – Mert meg lett neki mondva, hogy ne mondjon semmit. Meg a többieknek is. Le tudná írni azokat az embereket? – Az a férfi, aki kérdezősködött – aki rám lőtt –, száznyolcvan centi magas, de mégsem nagydarab ember, érti, hogy gondolom. Sovány. Szőke hajú, és nagyon le van sülve. A másik alacsonyabb és zömökebb. Sötét hajú, arcbőre sápadt. – Mindketten európai ruhát viseltek? – Igen. – Paul sajgó lábát nyújtogatta. – Ezután megbeszéltük Bukrummal, mi a teendő. Ő azt mondta, legjobb, ha elküld magához, mert ezek az emberek visszajöhetnek. Azt mondta, maga olyan helyen van, ahova kocsi úgysem tud eljönni. A Bagzans lejtőit elborító szikladzsungelre esett a pillantásom. Bukrumnak igaza volt. Billsonhoz fordultam: – Kérdeztem már, de megkérdezem újra: tud valami magyarázatot – bármilyen elképzelhető magyarázatot arra, hogy miért keresi magát

két férfi a Szaharában azzal a föltett szándékkal, hogy megölik? – Nem tudom! – szakadt fel Paulból egy kiáltás. – Az isten szerelmére, nem tudom! Byrne-re pillantottam, majd megvontam a vállam. Byrne így szólt: – Elmegyek Timiába Hamiadával, és körülszaglászunk. Többre megyünk, ha csak ketten vagyunk. – A tuaregre mutatott, aki Hamiadával beszélgetett. – Őt Azeluannak hívják, Bukrum fia. Elviszi magukat egy helyre, Timia közelében, a hegyek közé, s ott maradnak, amíg magukért nem küldök. Víz is van ott, jól fogják érezni magukat. – A három tevére nézett, amelyeket Azeluan hozott magával. – Ma még maradjanak, ezeknek az állatoknak pihenésre van szükségük. Reggel induljanak, amint pirkad. Byrne és Hamiada tíz perc múlva már nyeregben volt, s nekivágtak az útnak. Két nap alatt értük el a Timia melletti helyet, a hegyek közt, az egynapos kényszerpihenővel együtt összesen három nap alatt. Volt ott egy kis tavacska, amelyet Azeluan gueltá-nak nevezett. Egy kicsit ő is konyított a francia nyelvhez, így azután valamicskét tudtunk beszélgetni, igaz, főként kézzel-lábbal. Három napot töltöttünk el ott, mire Byrne megérkezett. Ebben az időszakban Billson nagyon levertnek látszott. Megfélemlített ember volt, s ezt nem is titkolta. Az ember hajlamos elveszíteni a humorérzékét, ha gyilkos szándékkal kilyukasztják a bőrét, de Pault egészen mostanáig nem viselte meg igazán a dolog. Talán arra gondolt, hogy egyszerűen összetévesztették valakivel, s már rég túl van az egészen, minthogy a támadó a Land-Rover felgyújtása után halottnak hiszi. Ám a felismerés, hogy még mindig üldözik, igazi megrázkódtatást jelentett a számára. Folyton ezt motyogta: – Miért én? Miért pont én? De nem talált választ a kérdésére, és én sem. Szép lassan a maradék whiskymtől is megszabadított. Byrne késő este érkezett, Jendzselan hátán magasodva úgy bukkant elő a sötétségből, mint valami kísértet. Jendzselan a tevék

szokásos zajos tiltakozásával letérdelt, hogy gazdája lecsúszhasson a nyeregből. Azeluan levette róla a nyerget, közben én gyorsan főztem egy forró teát Byrne-nek. Hideg volt az éjszaka. Még mindig dzsellabájába burkolózva, arckendővel a fején leült a tűzhöz, és megkérdezte: – Jól megvannak? – Megvagyunk. – Az alvó Billsonra mutattam. – Bár ő elég rossz bőrben van. – Meg van ijedve – mondta Byrne tényszerűen. – Talált valamit? – Igen. Két fickót, az egyiket Kissacknak hívják, angol, a másik neve Bailly. Azt hiszem, francia. Átfésülik egész Aïrt, Billson után kutatva. – Elhallgatott. – Meg utánam. Magáról nem tudnak. – És magáról hogy szereztek tudomást? – A nevemnek szerepelnie kellett a röplapon – mondta. – Tudtam előre, hogy így lesz. De nincs értelme kitűzni egy jutalmat a felajánló neve és címe nélkül. – És hol vannak most? – Agadèsbe mentek tankolni. Azt hiszem, visszajönnek. Ezen elgondolkoztam, azután így szóltam: – Ebből azért megtudtunk valamit. Ezek nem kimondottan Billsonnak szegődtek a nyomába, hanem annak, aki azt a rohadt repülőgépet keresi. Billson neve nem is szerepelt a röplapon, ugye? – Nem – mondta Byrne kurtán. – Ez az – mondtam. – Biztos, hogy a repülő után mennek. Luke, vigyázzon magára! Ezek fényes nappal beleeresztettek Billsonba egy golyót. Még magával is megtehetik. – Most vettem csak észre, hogy először szólítottam a keresztnevén. Bólintott. – Erre én is gondoltam. – Úristen, sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztam. – Ne is törődjön vele – mondta. – Nem fogok céltáblát csinálni a fejemből. Egyébként nem maga hozott ilyen helyzetbe. Én vállaltam. – Szóval Peter Billson gépéről van szó. De miért? Miért akarja valaki megakadályozni, hogy megtaláljuk? – Nem tudom. – Byrne matatni kezdett a dzsellabájában, majd

előhúzott egy darab papírt. – Befutottak az első eredmények. Lehet, hogy elég lett volna egyetlen tevét felajánlani: jelentenek minden vacak gépet, amely valaha is lezuhant a sivatagban. Eddig tizenöt jelentkező van. Öten fedik egymást, vagyis ugyanarról a gépről beszélnek, maradnak tízen. Ezek közül hat gépet magam is ismerek, köztük van az a Koudiában lezuhant francia gép, amit említettem. Marad négy. Ezek közül három valószínűtlen, mert olyan helyet jelöl meg, ahol feltűnt volna, ha lezuhan egy repülőgép. Marad egy lehetőség. – És az hol van? – Fenn a Tassziliban. A baj csak az, hogy kívül esik Peter Billson tervezett útvonalán. – Mennyire tér el tőle? – Az iránytű szerint tizenöt fokkal. Tudom, felmerült, hogy Billson letért a pályájáról, ezért nem találta meg a kutatócsoport. De tizenöt fok eltérés túl sok. – Elfogadott egy csésze teát. – Akkor most mit tegyünk? – Maradunk a fenekünkön, és várjuk az újabb jelentéseket. – Byrne belekortyolt a teába, s mintegy mellékesen hozzátette: – És igyekszünk elkerülni Kissackot. – Nem tehetnénk valamit ellene? – Mire gondol? – Hát nem mehetne el Paul Agadèsben a rendőrségre, hogy feljelentést tegyen gyilkossági kísérlet miatt? Byrne felhorkant. – Legelőször azt kérdeznék, miért nem jelentette az algériai hatóságoknak. Az itteni zsarukat egyébként se nagyon érdekli egy Algériában elkövetett bűntény. – Valószínűleg igaza volt; afelől pedig kétségeim támadtak, hogy az Interpol a Szaharában is működik-e. – Fáradt vagyok – mondta Byrne, beburkolózott, s – szokásához híven – azonnal elaludt. Én azon törtem a fejem, miért akar Kissack és Bailly megölni valakit azért, mert egy negyven éve lezuhant repülőgép után kutat. Egyszerre – anélkül, hogy észrevettem volna – megszűntem gondolkodni. Már én is aludtam.

Byrne hozott magával valami ennivalót. Kölest, amelyet mozsárban meg kellett törni, híg kását főzni, s azután őrölt datolya, liszt és só hozzáadásával lepényt lehetett sütni belőle. Azeluan is eltűnt valamerre, s nemsokára egy kecskegidával tért vissza; elvágta a torkát, így friss húsunk is lett. Várakozva üldögéltünk a hegyekben, Timiától félnapi járóföldre. Három nap múlva Byrne visszament. Korán reggel indult, s még aznap este megjött. Elmondta, hogy Kissack még mindig nem nyugszik. – Tüzetesen átfésül mindent – mondta. – Megfordult Tassil Ouedben, Grup-Grup-ben, El Makiban, a legapróbb helyeken is. De úgy látszik, Timia vonzza igazán. Tudja, hogy a közelében lakom. Ma délben megint Timiában járt. – Az istenit! – mondtam. – Legyen óvatos! Byrne nevetett. – Kétméternyire álltam tőle, de az ő szemében semmiben sem különböztem a többi tuaregtől. Honnan is tudhatná, hogy én más vagyok, hacsak valaki meg nem mondja neki; de az én népemtől egy pohár vizet sem kap egész Tanezrouftban. – Árnyalatnyi büszkeség csendült ki a hangjából, amikor azt mondta: „az én népem”. Az jutott eszembe, hogy lám, a tuareg arckendőnek megvannak a maga előnyei, meg annak is, hogy az összes tuareg egyforma kékfehérbe öltözik. – Akadt még egy rakás reményteljes élesszemű is, akik szeretnének hozzájutni tíz tevéhez. Összesen huszonkettő. Legtöbben a korábbi jelzéseket ismétlik. – Van köztük számításba vehető? – Csak az az egy, a Tassziliban. Jöjjön, beszéljünk Paullal. Hol van? – Lent a gueltánál. Többnyire azzal tölti az idejét, hogy ül és bámulja a vizet. Elindultunk megkeresni Pault, s meg is találtuk, ott, ahol gondoltuk, a tavacska homokos partján üldögélt. Byrne leült egy kőre, és megszólította: – Paul, beszélni akarok magával.

– Miről? – Úgy gondolom, maga többet tud az édesapja utolsó útjáról, mint bárki más a világon. Szeretném hallani a véleményét valamiről. – Csettintett nekem az ujjaival. – A térképet. A nap lebukóban volt a hegyek között, de azért még elég fényt sugárzott, hogy látni lehessen. Byrne kiterítette a térképet a homokra, s ujjával egy vonalat írt le. – Ez az az útvonal, amelyen az édesapja el akart jutni Algerből Kanóba. Igaz? Paul megvizsgálta a Byrne által húzott képzeletbeli vonalat. – Igen, valahogy úgy. – Semmi valahogy – mondta Byrne. – Ez az a vonal. – A nyakában lógó tasakból elővett egy ceruzacsonkot. – Egyetlen számításba vehető jelzésünk van, méghozzá itt. – És egy keresztet rajzolt a térképre. Paul megfordította a térképet. – Nem – mondta határozottan. – Miért nem? – Apám jó pilóta volt. – Soha nem tért el ennyivel a pályájától. – Ne felejtse el, hogy én is repültem, úgyhogy tudom, mit beszélek. Melyik napszakban szállt fel Algerben? – Nem sokkal dél után landolt. Nem tankolt azonnal, mert a műszerésze előbb át akarta vizsgálni a gépet. Az a nő Algerben azt mondta... – Hesther Raulier-re gondol? – Igen. – Akkor nevezze nevén – csattant fel Byrne. – Ő nem holmi „nő Algerben”. Folytassa. Paulra hatott az erélyes figyelmeztetés. – Hesther Raulier azt mondta, hogy erről vita folyt. Apám azonnal akart tankolni és indulni, de a műszerésze ellenkezett. Azt mondta, biztos akar lenni benne, hogy a gép teljesen rendben van. Közbeszóltam: – Mondja, Paul, ezen a versenyen levonták a földön töltött időt az összidőből, vagy az győzött, aki először érkezett meg Fokvárosba? – Az győzött, aki először érkezett Fokvárosba. Byrne-höz fordultam:

– Akkor Peter Billson számára minden földön eltöltött perc veszteségnek számított. Nem csoda, ha gyorsan tovább akart indulni. Byrne bólintott. – És ki győzött a vitában? – Alighanem a műszerész – mondta Paul. – Az a nő... Hesther Raulier azt mondta, elvitte apámat egy szállodába, ahol aludt egy keveset. – És mikor szállt fel? – Délután ötkor. – Abban az évszakban hatkor már sötét van – mondta Byrne. – Éjszakai repülést végzett. Nem tudta megállapítani, hogy eltért-e a pályájától vagy sem, ugyanis nem látta a földet. – Hesther Raulier szerint ez nyugtalanította apámat – mondta Paul. – Nem az éjszakai repülés, hanem az, hogy Kanóban sötétben kellett volna landolnia. Nem tudta, hogy ki lesz-e világítva a kifutópálya. – Igen – mondta Byrne. – A Northrop kétszáztizenöt mérföld per órás átlagsebességet tudott nyújtani, s ő még meg is hajtotta egy kicsit. Mondjuk, ha nyolc óra az út Kanóig, akkor hajnali egykor kellett volna landolnia. De odáig már nem jutott el. Most már túlságosan besötétedett, nem láttuk tisztán a térképet. – Mi tehát a következő lépés? – kérdeztem. – Azt Paul dönti el – mondta Byrne. – Én még mindig azt hiszem, hogy a gép eltért a pályájától, s mióta tudom, hogy éjszaka repült, még biztosabb vagyok ebben. – A térképre csapott. – Ez bizony lehet, hogy Peter Billson gépe. – Elvisz minket oda? – kérdeztem. – Ha Paul is úgy akarja. Paul felé néztem. Nem láttam az arcát, de mozdulatai határozatlanságról árulkodtak. Végül habozva azt mondta: – Igen. Rendben van. – Köszönetről megint nem esett szó. Byrne könnyedén összecsapta a két tenyerét. – Hajnalban indulunk.

20 Másnap délelőtt tizenegykor érkeztünk Byrne házához. Byrne előzőleg terepszemlét tartott, hogy biztonságos-e bemenni. Amint bent volt, nem vesztegette az időt. – Gondoltam, hogy Paul így fog dönteni – mondta. – Keresztül kell mennünk Agadèsen, hogy tankoljunk, de Paul nem jöhet velünk, minthogy Kissack ott ólálkodik a környéken. Előreküldtem Hamiadát. Agadès innenső oldalán vár ránk tevékkel, s mutatja az utat Paulnak, hogy megkerülhesse a várost. Erről eszembe jutott valami. – Jó ideje nem láttam Mokhtart. Felszívódott, mióta elhagytuk Algériát. Byrne nevetett. – Mostanra már megtette az út felét Bilmába. Ő az én madugu-m. – Az meg mi a csoda? – Karavánvezető. Kölest visz Bilmába és sót hoz vissza, Fachin túl kell majd utolérnünk. – Bilmába megyünk? – Keresztülmegyünk Bilmán – javított ki Byrne. – És onnan egyenesen a pokolba, míg csak ki nem bukkanunk a másik végén. Leültem tanulmányozni felbecsülhetetlen értékű térképemet, és nem lelkesedtem túlságosan azért, amit láttam rajta. Át kellett kelnünk az Erg du Ténérén, s a térkép semmiféle utat nem jelölt. Ráadásul ott volt még a Grand Erg du Bilma. Úgy nézett ki, hogy látni fogom a Ténéré Fáját a tőle negyven méterre lévő rossz vízzel együtt. Amikor legközelebb megláttam Byrne-t, épp egy automata pisztolyt tisztogatott és olajozott, egy másik pedig mellette feküdt. – Maga tapasztalt, katonaviselt ember, válasszon! – És a fegyverekre mutatott. Mind a kettő német volt, az egyik egy Walther, a másik egy Luger. – Ezeket meg honnan szerezte? – kérdeztem. – Fenn északon volt egy kis csetepaté, talán emlékszik – mondta. – Azért jöttem el onnan. Dúskáltak a fegyverekben, és jó néhány

lekerült délre. Bólintottam. Mind a kettő hagyományos német oldalfegyver volt, amilyet tisztek használtak. Elvettem a Walthert, Byrne helyeslően bólintott. – Én ezeket nem adnám Paul kezébe – mondtam. Byrne megvetően nézett rám. – Azt hiszi, hogy én hülye vagyok? Ha lelőnek, legalább az tegye, akinek baja van velem. – Átnyújtott egy csomag lőszert meg egy tartalék tölténytárat. – Töltse meg. Megtöltöttem a tárakat, és az egyiket becsúsztattam a pisztoly agyába. De ekkor szakadt rám a gond: hova tegyem azt az átkozott vacakot. A gandura elején volt ugyan egy belső zseb, de ahhoz nem látszott elég erősnek, hogy elbírjon egy olyan nehéz tárgyat, mint egy automata pisztoly. Byrne kajánul figyelt egy darabig, azután így szólt: – A háta mögött levő fülkében talál egy övet meg egy pisztolytáskát. A pisztolytáska külön zsebében még a tartalék tölténytárat is el tudtam helyezni. Derekamra csatoltam az övet, a gandura alá. Az nem okozott gondot, hogyan férek hozzá, mert a gandurának nagyon alacsonyan voltak a karlyukai, s az ember egészen be tudta húzni alá a karját. A dzsellaba ugyanolyan volt, s az idegen egy tuaregek között eltöltött hideg estén azt hitte, kar nélküli nép közé keveredett. Egy óra múlva Byrne, Billson és én beültünk a Toyotába, s útnak indultunk Agadès felé. Négy órával később Byrne lehajtott az útról, s ott találtuk Hamiadát, aki egy pálmaligetben ütött tábort. – Itt elválunk egymástól – mondta Byrne Paulnak. – Hamiada elvezeti magát Agadès túlsó végére. Még ma éjjel ott találkozunk. – Váltott néhány szót Hamiadával, majd elváltunk tőlük, és visszamentünk az útra. Az agadèsi benzinkútnál tankoltunk, teletöltöttük a kannákat vízzel. Feltűnt nekem, hogy Byrne különös figyelmet szentel a gumiabroncsoknak. Váltott néhány szót a benzinkutassal, majd ismét útnak indultunk. Byrne megszólalt: – Van még egy rakás jelentkező, de mind csak az eddig elhangzottakat ismétli.

A mecset mellett elhaladtunkban egy percre megállított bennünket a zsiráf, amely komótos léptekkel ballagott az úton. Byrne megbökött. – Oda nézzen! – A Hotel de 1’Aïr felé intett a fejével. A szálloda előtt egy Range-Rover parkolt. – Kissack? – Lehet. Nézzük meg. – Megfordult a poros úton, s a RangeRover mellett állította le a kocsit. Kiszálltunk, Byrne elővett egy kést, s lehajolt a Range-Rover hátsó kerekéhez. – Mit csinál? Felegyenesedett és eltette a kést. – Csak megjelöltem a kereket – mondta. – Megnyugtató tudni, hogy Kissack a közelünkben ólálkodik-e vagy sem. – A szálloda bejáratára pillantott. – Menjünk, beszéljünk vele. – Biztos, hogy jól tesszük? – Engem keres, nem igaz? Én ezt tudom. Tehát jó szándékról árulkodó lépés jelentkezni nála. Ha ez tényleg Kissack, akkor megvan az a rossz szokása, hogy üdvözlés nélkül lődöz emberekre. Ha egy pasas mindenáron le akar lőni, akkor legalább szeretnék vele megismerkedni, mielőtt megteszi. Ezt nem bírtam a légierőnél sem: vadidegenek lődöznek az emberre. – Maga a főnök – mondtam. – Úgy van – felelte. – Na, húzza fel szépen az arckendőjét, s ha bementünk, le ne üljön, álljon mindig a hátam mögött. És ki ne nyissa a száját, ha fene fenét eszik, akkor se! – Hátranyúlt a Toyota csomagtartójába és előhúzott egy kardot. – Ezt kösse fel! Felkötöttem a kardot, úgy, ahogy Mokhtartól láttam, s követtem Byrne-t a szállodába, így most én is tuareg voltam, kiváló álöltözetben. A bőröm színe miatt nem izgattam magam, mást se lehetett látni belőle, mint a szememet meg a kezemet, kézfejemet pedig sötétbarnára sütötte a nap. Sok tuaregnek világosabb volt a bőre, mint az enyém. Byrne a bárpulthoz lépett, s kérdezett valamit a csapostól, aki ujjával egy belső helyiség felé mutatott. Amikor beléptünk, a szoba kihaltnak bizonyult, csak két férfi ült egy asztalnál. Paul hiteles leírást adott róluk. Kissack magas, sovány, szőke férfi volt, aki nem

is lesült, hanem leégett, ahogyan a nap gyakran elbánik a fehér bőrűekkel. Homlokáról csíkokban hámlott le a bőr. Bailly amúgy is sötét bőrű volt, a nap nem sok kárt tett benne. Byrne szólalt meg. – Byrne vagyok. Hallom, hogy keresett. Kissack felnézett, szeme kitágult. – Maga Byrne? – Igen. – Byrne leeresztette az arckendőjét. Nem tudom, Kissack tisztában volt-e azzal, hogy ez itt a megvetés jele. Kissack mosolygott. – Üljön le, Mr. Byrne. Iszik valamit? – Angol volt, a kiejtése után ítélve valószínűleg londoni. – Köszönöm. – Byrne leült. – Egy sört kérek. – Kissack pillantása továbbvándorolt, mígnem megállapodott rajtam. Byrne rám mutatott. – Ő nem iszik, tiltja a vallása. Neki egy limonádét. Kissack feltartotta kezét, mire jött egy pincér és felvette a rendelést. – Az én nevem Kissack. Ő pedig M’sieur Bailly. Bailly éppen csak morgott valamit, Byrne meg biccentett. – Úgy tudom, érdeklik a repülőgépek, Mr. Byrne – mondta Kissack. – Igen. – A lezuhant repülőgépek. – Igen. Kissack összeszűkült szemekkel tanulmányozta Byrne-t. Megkapta a várt válaszokat, csak éppen kurtábbak voltak, mint szerette volna. – Megkérdezhetem, miért? – kérdezte behízelgő simasággal. – Talán azért, mert magam is repültem valaha. Kissack Baillyra villantotta a tekintetét, aki erre megint csak morgott valamit. Mintha nem hitte volna el, amit hallott. – Van olyan gép, amely különösen érdekli? – Valójában nincs. Mindegyik érdekel. – Értem. És melyik volt a legérdekesebb gép, amellyel életében találkozott? Megérkezett a pincér. Letett az asztalra egy pohár sört, nekem

pedig átnyújtott egy pohár limonádét. Byrne nem felelt azonnal, ehelyett kézbe vette a poharát és a buborékokat tanulmányozta benne. – Azt hiszem, egy Avro Avian roncsa, amely fönt a Tanezrouftban került elő. Annak külön története van. A gépet Dél Kis Keresztjének hívták, tulajdonosa Kingsford-Smith volt, aki 1931-ben Ausztráliából Angliába repült vele. Azután megvette egy Lancaster nevű fickó, aki megpróbálta megdönteni Amy Mollison Fokvárosban felállított rekordját. – Ivott egy korty sört, majd szárazon hozzátette. – Nem sikerült neki. Kissackot láthatólag érdekelte a dolog. – Mikor történt mindez? – 1933-ban. De a roncsot csak 1962-ben találták meg. A sivatag remek rejtekhely, Mr. Kissack. – Más régi repülőgépeket is rejt? – Ilyen régit – legjobb tudomásom szerint – nem. Byrne játszott Kissackkal, hogy kihúzza belőle, mit akar. Arckendöm alá húztam a limonádét, és belekortyoltam, egész felfrissített. – És kevésbé régieket? – Na, lássuk csak – mondta Byrne elgondolkozva. – A háborúból több tucat roncs maradt szétszórva olyan helyeken, ahonnan nehéz őket elmozdítani. Az egyik roncsot én magam hagytam ott. – Nem erre gondoltam, hanem a háború előttiekre. – Olyan nem sok akad. Magát mi érdekli, Mr. Kissack? – Riporter vagyok – felelte Kissack. – Anyagot gyűjtök. – A Szaharában? – érdeklődött Byrne gúnyosan. Kissack széttárta a karját. – Én a szabadság alatt sem tudom kikapcsolni magam. Csak körülnézek itt a környéken, de azt hiszem, újságíró-ösztönöm megint felülkerekedik. Byrne Bailly felé bökött a fejével. – Ő is újságíró? – Ó, nem. M’sieur Bailly az idegenvezetőm. Bailly sokkal jobban illett volna idegenvezetőnek az algeri Kasbah legsötétebb sikátoraiba. – Csak ezért keresett? – kérdezte Byrne, s kiitta a poharát.

Kissack kinyújtotta a kezét. – Mióta él itt, Mr. Byrne? – Harmincöt éve. – Akkor, kérem, maradjon még. Szeretnék beszélni magával. Olyan jólesik újra az anyanyelvemen beszélni valakivel. Gyengén tudok csak franciául, M’sieur Bailly pedig egyáltalán nem beszél angolul. – Szemenszedett hazugság volt: Bailly minden szót értett. – Igyon még egy sört, Mr. Byrne, ha nem siet – mondta Kissack. Byrne látszólag habozott, azután így szólt: – Nincs különösebb dolgom. Jó, iszom még egy sört. Úgy látom, meg akarja csapolni az ismereteimet, hát legyen ez a fizetség. – Helyes – mondta Kissack lelkesen, és intett a pincérnek. – Maga biztosan a helyi sajátosságokról is tud egyet-mást; Bailly a nyelvi nehézségek miatt ilyesmiről nem beszél. – Megteszem, ami tőlem telik – mondta Byrne szerényen. A pincér felvette a rendelést, s én odaadtam neki az üres poharat. Kissack, mintegy mellékesen, megkérdezte: – Nem futott össze véletlenül egy Billson nevű emberrel? – Hallottam róla. De sose találkoztam vele. – Ó! – Kissack láthatólag elégedett volt. – Tudja, hogy hol van? – Meghalt, Mr. Kissack – mondta Byrne. – Biztos ebben? – Hát azt éppen nem mondhatom, hogy biztos vagyok – ismerte be Byrne. – Halotti bizonyítványt nem állítottak ki róla. Mondjuk azt: úgy tudom, hogy meghalt. Kissacknak elsötétült a homloka. – Honnan tudja? – Az ördögbe is! Meg kellett halnia – mondta Byrne. – A gépe több mint negyven éve zuhant le. Csak nem gondolja, hogy még mindig a sivatagban vándorol, mint Izrael gyermekei? Kissack fojtott hangon válaszolt: – Én nem arra a Billsonra gondoltam. – Nem? – kérdezte Byrne. – Azt hittem, még mindig a repülőgépek iránti érdeklődés beszél magából. – A pincér letette elé a sört, Byrne pedig kézbe vette. – Mikor történt ez a dolog a maga Billsonjával? – kérdezte halkan Kissack.

– 1936-ban, a London-Fokváros közti repülőversenyen. – Vállat vont. – Egyébként nem az én Billsonom. – És tudja, hogy hol van az a gép? – Senki sem tudja, hogy hol van – mondta Byrne. – Mondtam magának, hogy a sivatag jó rejtekhely. A fenébe is, hárommillió négyzetmérföldön egy egész légierőt el lehet rejteni. – Ivott a söréből. – Nem mintha nem érdekelne, ha valaki megtalálná. – És maga nem keresi? – kérdezte Kissack. – Mi a csudáért tenném? Van mivel agyonüssem az időmet. Ha az a gép egyszer előkerül, biztos, hogy a sivatag egyik legszörnyűségesebb helyén lesz, különben már rég ráakadtak volna. Jobb dolgom is van, mint ilyesmiért vásárra vinni a bőrömet. Kissack a mellényzsebébe nyúlt, és kihúzott belőle egy darab papírt, széthajtogatta, és az asztalra terítette. Byrne egyik röpcédulája volt. – Én ezt nem tudom elolvasni, de Bailly lefordította – mondta. – Rendkívül figyelemreméltó. – Igen, gondolom, az ilyesmi érdekelhet egy riportert. – És még mindig azt állítja, hogy nem ezt a repülőgépet keresi? – Konkrétan nem. – Byrne a röplapra mutatott. – Minden háromnégy évben kiadok egy ilyet, több reménnyel kecsegtet, mint bármi más. Mondtam, hogy én is repülős voltam a háború alatt. ÉszakAfrikában is sokat repültem. Érdekelnek a sivatagi gépek, különös tekintettel arra, hogy egyet magam is otthagytam a sivatagban. Lehet, hogy írok róluk egy könyvet. – Kétségkívül tudományos értékű monográfia lesz – jegyezte meg Kissack gúnyosan. – A szaharai légikatasztrófák néhány aspektusa. – Tudom, hogy hülyeségnek tűnik – mondta Byrne. – De ez a hobbim. Sok ember hobbija tűnik hülyeségnek mások szemében. Gondolt már arra, mekkora marhaság a bélyeggyűjtés? – Ráadásul drága is – mondta Kissack. – Tíz teve sokat érhet. – Lehet, hogy ez a maga szemében soknak látszik – vonta meg Byrne a vállát –, de én tenyésztem őket. – Ránevetett Kissackra. – Önköltségi áron kapom, ahogy maguknál mondanák. Három-négy évre elosztva egyáltalán nem sok. Kissack szemmel láthatólag megzavarodott. Byrne olyan őrült

történetet agyalt ki, hogy akár igaz is lehetett. Mély lélegzetet vett, majd kimondta: – Én Paul Billsont keresem. – Paul Billson. – Byrne a sörrel együtt ízlelgette a nevet. – Paul Billson. – Megrázta a fejét. – Sose hallottam róla. Talán valami rokon? – Nem tudom – mondta Kissack közömbösen. A röpcédulára bökött. – Ez hozott valami eredményt? – Eddig nem. Ugyanaz a lista jött be, mint legutóbb. Kissack egy darabig szó nélkül nézett rá. Byrne indulni készült, s megkérdezte: – Van még valami, amit tudni szeretne? – Pillanatnyilag nincs – mondta Kissack. Byrne felállt. – Hát akkor tudja, hogy hol talál meg, ha ismét akar tőlem valamit. Timia mellett lakom. Örvendtem a szerencsének, Mr. Kissack. Remélem, tudtam segíteni valamiben. – Barátságosan odabiccentett Baillynak. – Bonjour, M’sieur Bailly. Bailly morgott valamit. Amikor a kocsi elindult a szálloda elől, azt mondtam: – Hát most már tudjuk. – Igen – mondta Byrne lakonikusan. Egy kicsit később hozzátette: – Ettől a pofától a hideg futkároz a hátamon. – Vajon miért keresheti Pault? Már rég le kellett volna írnia, minthogy halottnak hiszi. – Szörnyű sokk lehetett neki – mondta Byrne. – Lelövi Pault, s röviddel utána az egész rohadt Szaharát elárasztják a lezuhant repülőgépek után kutató röpcédulák, amelyek ráadásul Nigerből származnak. Nem csodálom, ha összezavarodott a fiú! – De gyorsan a nyomára bukkant. – Elgondolkodtam. – Még szerencse, hogy Pault nem hoztuk be a városba. – Elnevettem magam. – Őrült jó volt az a maszlag, amit megetetett vele. – Sokáig nem fog kitartani – mondta Byrne. – Kérdezősködni fog, és rögtön rájön, hogy soha életemben nem csináltam ilyesmit azelőtt. Remélem, hogy felmegy Timiába, akkor legalább nyerünk egy kis egérutat. Ha elszórakozik egy kicsit Timiában, rég Bilmán túl

leszünk, mire észreveszi, hogy bottal ütheti a nyomunkat.

21 Agadèst elhagyva úgy öt mérföldig keletnek tartottunk, azután letértünk az útról, hogy a megbeszélt helyen találkozzunk Hamiadával. Hamiada addigra már tábort ütött, és felvert egy sátrat. Ott töltöttük az éjszakát, s korán lefeküdtünk; tudtuk, a Ténérén keresztül vezető útnak korán reggel neki kell vágnunk. Másnap reggel odaadtam Billsonnak a farmert meg az ingeket, amiket vettem. – Nem bolyonghat öltönyben keresztül-kasul a Szaharán. Jobb, ha ezeket veszi fel. Azt hiszem, jók lesznek. Nem fogadta el, mire azt mondtam: – Paul, maga egy átkozott bolond. Kissack itt van a sarkunkban, pontos személyleírása van magáról, és tudja, hogy milyen ruhát visel. – Megvontam a vállam. – Különben tegyen, ahogy jónak látja. Gyorsan átöltözött. Megfigyeltem, hogy Hamiada vágott egy csomó akácágat, amelyeket kötegbe kötött, és a kocsi csomagtartójába rakott. Amikor megkérdeztem Byrne-t, minek, így felelt: – Ha meleg ennivalót akarunk, szükségünk lesz tüzelőre. – Kelet felé intett a fejével. – Arra semmi sincs. Hamiada viszament Timiába, magával vitte a tevéket. Mi ellentétes irányba indultunk, előbb egyenesen keletnek, azután elfordultunk északkelet felé. Az első ötven mérföld még nem is volt olyan rossz, elviselhető úton haladtunk, és tartani tudtuk az óránkénti harminc mérföldes átlagsebességet. Ám egyszerre csak vége lett az útnak, s kegyetlen talajon találtuk magunkat; szél hordta homokbuckák jelentek meg, amelyek végül igazi homokdűnékké terebélyesedtek. – Tehát ezt hívják ergnek – állapítottam meg. Byrne felnevetett. – Hol van ez még attól! – Épp egy sarló alakú dűne mellett vitt el az utunk, Byrne rámutatott: – Ezek a barkánok. Állandó mozgásban vannak, hajtja őket a szél. Nem túl gyorsan, de folyton mozognak. Az egész homoktömeg vándorol, ezért nincs itt út. Az elszigetelt barkánokat hirtelen nagyobb homokszerkezetek,

futóhomokdombok váltották fel. Ha hátranéztünk, Aïr hegyeiből már semmit sem láttunk, rég lebuktak a látóhatár mögött. Byrne ügyesen vezetett, a völgyek fenekén maradva lavírozott a dűnék között. Azon tűnődtem, honnan tudja, merre kell menni, de ő szemmel láthatólag cseppet sem nyugtalankodott. Útközben a különböző homokfajtákról tartott előadást. – Ez itt még nem is olyan rossz – mondta. – Legalább meg tud állni az ember anélkül, hogy bajba kerülne. A fes-fes a legrosszabb. – Az meg mi? – Időnként itt is magas a nedvességtartalom, legalábbis a sivatagi viszonyokhoz képest. Téli éjszakákon a nedvesség fagyott állapotban kicsapódik a levegőből, és leül a homok felszínére. Ezáltal a puha homok tetején egy kemény kéreg képződik. Ezen lehet haladni, amíg a jármű mozgásban van, de megálláskor az ember nagy valószínűséggel áttöri ezt a páncélt, és tengelyig süpped a homokba. – Elhallgatott, majd elgondolkodva hozzátette: – Ez egy tevének nem gond. Egy más alkalommal ezt mesélte el: – Néhány évvel ezelőtt fent jártam északon, Hassi-Messaoud környékén, ahol az olajforrások vannak. Szembejött velem egy nagy száztonnás teherautó. Orosz kocsi volt, olajberendezéseket szállítottak rajta. Oroszok ültek benne, megmutatták, hogyan működik. Nyolc tengelye volt és tizenhat hatalmas gumikereke; a vezetőfülkéből egyetlen gombnyomással ki lehetett ereszteni belőlük a levegőt és egy másik gombnyomással újra fel lehetett őket pumpálni. Kiszámították, hogy teljes terhelés mellett is el tudnak úgy evickélni, hogy a talaj egy négyzethüvelykjére eső nyomás ne legyen nagyobb, mint amikor egy teve lépked rajta. Csuda jó játékszer volt, annyi szent. – Zseniális. – Igen. – Nevetett. – Csak éppen nem értettek hozzá. A kerekek közül öt rosszul volt felrakva. Néhány héttel később hallottam, hogy mi történt velük. Továbbmentek, azután elhatározták, hogy megállnak éjszakára. Csak épp a fes-fes tetején álltak meg, és a kocsi áttörte a felső réteget. Az oroszok aludtak, és ott pusztultak valamennyien. A kocsit azóta se tudták kihozni onnan.

Kellemes rémtörténet a sivatag veszélyeinek illusztrálására. – Vacak bűzbombák! Sose bírtam őket, csak ha nagyon sietek, mint most is. Egy idő után a homokdűnék homoksivataggá szelídültek. Byrne váratlanul megszólalt: – A fa! Messze, a látóhatár szélén feltűnt egy fekete pont, amely akár optikai csalódás is lehetett volna – egy porszem a szemgolyón –, de később kiderült róla, hogy nem más, mint a magányos és terebélyes galagonyafa. A fa egy kút közelében állt, s a földet körös-körül olajbogyó alakú tevebogyók borították. Néhány tevecsontváz is hevert arra, néhányat még mindig szőrös bőr borított, s múmiává aszalta őket a száraz, forró sivatagi levegő. – Megállunk itt enni valamit, de nem túl közel a kúthoz. Ott sok a csípős rovar. Amikor továbbhajtottunk, Paul, aki mögöttem ült, megszólalt: – Valaki áll a fánál. – Igaz – mondta Byrne. – Egy férfi. Ez errefelé szokatlan. Gyerünk, nézzük meg, ki az. Elfordította a kormányt, és pontosan a fa előtt megálltunk. A férfi nem lehetett tuareg, mert nem viselt arckendőt, s a bőre sötétebb volt, mély sötétbarna. Alacsonyabb volt, mint egy átlagos tuareg és az öltözéke is hagyott kívánnivalókat. Fekete gandurát viselt, és fejruhája rendezetlenül lógott. Byrne kiszállt, néhány percet beszélt a férfival, majd visszajött a kocsihoz. – Ez egy teda a Tibesztiből. Három napja lődörög itt, és várja, hogy valakit erre hozzon a szerencséje. Keletnek tart, s a következő útszakaszt egyedül nem tudja megtenni. – Hogy jött el idáig? – Gyalog. Igaz, éppen csak hogy kibírta. Két napja már vize sincs. Nem bánná, ha felvennénk, és magunkkal vinnénk, amíg keletnek tartunk? – A kocsi a magáé – mondtam. – És különben is maga a főnök. Byrne bólintott, majd intett a férfinak, aki erre odajött a Toyotához. Egy szőrös kecskebőr zsák volt nála, amelyet Byrne

szerint dzserbá-nak hívnak, és víztárolásra használnak. Byrne rácsapott a zsákra, s a kút felé mutatva kérdezett valamit. A férfi válaszolt, majd Byrne parancsára a földre öntötte a zsák tartalmát. – Meg lehet inni ezt a vacakot, de csak ha nagyon muszáj – mondta Byrne. – Különben nem. Évekkel ezelőtt egy sörényes mendeszantilop beleesett a kútba, s azóta nem valami fene jó a vize. Már úton voltunk, amikor megkérdeztem: – Hogy hívják? – Nem mondta meg. Azt mondta, valaha Kontinak hívták. Összevontam a szemöldökömet. – Furcsa ilyet mondani. – Nem igazán – mondta Byrne. – Ez azt jelenti, hogy gyilkos. – Láthatólag nem rázta meg a dolog. Hátrafordultam, hogy megnézzem azt a férfit, akit valaha Kontinak hívtak. – Mi a fene... – Nincs vele semmi baj – mondta Byrne. – Nem fog minket megölni. Nem hivatásos gyilkos. Valószínűleg valami véres viszályba keveredett és megölt valakit a falujában, azután hanyatthomlok menekülnie kellett. Talán azt reméli, hogy most már nyugodtan visszamehet, vagy a családja kifizette a vérpénzt. Egy mérföldre hagyhattuk el a fát, amikor leállította a kocsit. – Ez itt jó lesz. – Kiszálltunk, Byrne kihúzott valamit a csomagtartóból, ami egy óriási fémpipára emlékeztetett. – Segítsen megtölteni. Lecsavarta a tetején lévő rézkupakot. Én a tölcsért tartottam, míg ő az egyik vizeskannából teletöltötte a szerkezetet. Közben magyarázott: – Ez egy vulkán, a vízforralás leggazdaságosabb módja. Valóban egyszerűnek bizonyult: egy körülbelül két pint űrtartalmú zacskóból állt, amely egy központi kéményt fogott körül. Byrne az alján lévő lyukba bedugott egy köteg égő papírt, hozzátett néhány akácágat, s amikor már ezek is tüzet fogtak, rádobott még egy marokravaló száraz tevebogyót, amit a fa körül szedett össze. Az egész pompásan égett, és egyáltalán nem volt büdös, öt perc múlva forrt a vizünk. Ebédre sajtos kenyeret ettünk, mentateával, s a gyilkosunk is

csatlakozott hozzánk. – Kérdezze meg a nevét – mondtam. – Nem emlegethetem mindig úgy, hogy a férfi, akit valaha Kontinak hívtak. Míg Byrne a férfival beszélt, Paul azt mondta: – Semmiféle gyilkossal nem vagyok hajlandó együtt utazni. Engem senki sem kérdezett meg, hogy velünk jöhet-e. Byrne hirtelen abbahagyta a beszélgetést, és Paulhoz fordult: – Akkor maga gyalog teszi meg az út hátralevő részét, előre vagy visszafelé, ahogy tetszik. – A feje megrándult. – Valószínűleg rendesebb ember, mint maga. És magát azon egyszerű oknál fogva nem kérdeztem meg, hogy köpök rá, mire hajlandó és mire nem. Világos? – Választ sem várva, folytatta a beszélgetést azon a furcsa, torokhangú nyelven. Pault figyeltem, akinek olyan vörös lett az area, mint a főtt cékla. Odasúgtam neki: – Mondtam, hogy Byrne-nel csínján kell bánni. De maga sose tanul! – Nem beszélhet velem ilyen hangon – motyogta. – Látja, hogy beszélhet – mondtam. – És mi a fenét akar tenni ellene? Megmondom magának: a világon semmit sem tehet ellene, mert magát a haláltól egyetlen élőlény választja el, és az Byrne. Mogorván hallgatott. Bryne befejezte a kérdezősködést, és visszajött hozzám. – Azt mondja, maga nyugodtan hívhatja Kontinak. Nem ismerem nagyon jól a nyelvét, de tud egy kicsit arabul; a történetét majdnem kitaláltam. Három évvel ezelőtt megölt valakit a Tibesztiben, és akkor elmenekült. Most tudta meg, hogy kifizették a vérpénzt, így hát visszamegy. – Elhallgatott. – Pontosabban az azt helyettesítő tevéket; a Tibesztiben nem sok pénz forog közkézen. – Hány tevét ér egy emberélet? – Ötöt. – Egy 1930-as repülőgép felét – jegyeztem meg. – Így is meg lehet közelíteni – mondta. – A névváltoztatás, természetesen, rítus. Tudja, mit csinált, amikor elmenekült? Megölt egy antilopot, kivette a vastagbelét, és a lábára húzta, mint valami zoknit. Azután ugrált, amíg csak a bél ki nem szakadt. Tudja, így

jelzik, hogy le kell térniök a kitaposott ösvényről. – Bizarr – mondtam. – Igen, fura emberek ezek a tedák. A tuaregek rokonai, csak sokkal elmaradottabbak náluk. – Felnézett a napra. – Menjünk. Még az est leszállta előtt túl akarok lenni Fachin. Nekilódultunk, s ismét hatalmas dűnékkel tarkított vidékre értünk, akadt köztük száz méter magas is. Most jöttem csak rá, hogy végig Byrne vezetett, ezért felajánlottam neki, hogy felváltom, de elutasította. – Talán majd később – mondta. – Most még nem. Elakadnánk, ha maga vezetne. Megvan annak a módja, hogyan vezessen az ember puha homokban, ezeket a dombokat a megfelelő szögben kell elkapni. Egyszer csak megpillantottam egy nagy fülű állatot, épp az egyik dűne oldalában osonkodott. Byrne felvilágosított, hogy ez egy fennek. – Sivatagi róka. A folyadékszükségletét a táplálékából fedezi: rovarokat és egyiptomi ugróegeret eszik. Az ugróegér vizet állít elő a szervezetében. Legalábbis egy pasas szerint, aki tanulmányozta őket. Egy ilyen sivatagi róka nyáron, napközben sose mutatkozik: a hőség miatt. Fachi egy nyomorult kis oázis volt, jó száz mérföldnyire Ténéré Fájától. Négerek lakták, az asszonyok karikát viseltek az orrukban. – Ezek fulanik – mondta Byrne árnyalatnyi megvetéssel a hangjában. – A tuaregek nem szeretik őket, s ez kölcsönös. Nem maradunk itt, ezek ugyanis kilopnák a szemünket. Épp csak annyi ideig maradtunk, amíg megtöltöttük a vizeskannákat, s vettünk egy kecskegidát, amelyet Byrne nagy szakértelemmel megölt és feldarabolt, azután megtettünk még tíz mérföldet, s épp napnyugtakor letáboroztunk. Főztünk vacsorát, megettük, lefeküdtünk aludni, s másnap ismét úton voltunk. Faltuk a mérföldeket; hol a dűnék közt bukdácsoltunk, hol meg felhágtunk a tetejükre, ha nem volt más kiút. Egyszer odaszóltam Byrne-nek: – Honnan az ördögből tudja, hogy merre kell menni?

– Ennek is megvan a maga művészete – mondta. – Tudni kell, milyen irányú volt az uralkodó szél az elmúlt hónapokban. Ez határozza meg a dűnék elhelyezkedési szögét, s ennek alapján lehet megállapítani a haladási irányt. Egyik évről a másikra nem sokat változik, de ahhoz épp eleget, hogy eltérítsék, rossz útra tereljék az embert. És a napot is állandóan szemmel kell tartam. Már majdnem dél volt, amikor az egyik dűne tetején Byrne megszólalt: – Ott az azelai. – Micsoda? – A sókaraván, amelyet Mokhtar Bilmába vezet. Kétnapi járóföldre vannak még Fachitól. Ennek alapján megállapíthattam, mi a különbség egy teve és egy Toyota sebessége között. – Meddig tart az út Agadèstől Bilmáig? – Négy hétig. Két-három hetet pihennek Bilmában, azután visszaindulnak a sóval együtt. A karaván egész útja közel három hónapot vesz igénybe. A karaván úgy háromszáz tevéből és talán húsz tevehajcsárból állhatott. – Ezek közül ötven az enyém – mondta Byrne, és üdvözölte Mokhtart, aki a tuaregek jellegzetesen lassú, ernyedt járásával odaballagott a kocsihoz, meglepetten bámult rám, azután elnevette magát, mondott valamit Byrne-nek, mire az kuncogni kezdett, és így szólt: – Mokhtar azt hiszi, hogy megtérítettem magát. Tudni akarja, hogy versenyre szándékozom-e kelni a Prófétával. Megnézte az állatait, s állapotukat látva megelégedésének adott hangot, azután mi továbbmentünk, magunk mögött hagyva a lassú, óránként három mérföldes sebességgel poroszkáló karavánt. Délután három óra lehetett, amikor kipukkadt az egyik első kerék, s a kormány nagy rándulással kifordult Byrne kezéből. – Az istenit neki! – mondta, s leállította a kocsit. Ostorcsattanásszerű hangot hallottam közvetlen a fülem mellett, s a szélvédő ezer darabra tört. Koreában már lőttek rám, úgyhogy a hangjáról akkor is felismertem volna a golyó süvítését, ha nem törte

volna ripityára az ablaküveget. – Kifelé, mindenki! – kiáltottam. – Lőnek ránk. Megrántottam a kilincset és kiugrottam. A golyó az én oldalamról érkezett, ezért fedezéket keresve átrohantam a kocsi túlsó oldalára. Közben alig egy méterre előttem szökőkútként lövellt a homok a magasba. Paul, aki nem volt elég gyors, még mindig a kocsiban ült, láttam, hogy Byrne kifelé ráncigálja. Ekkor vettem észre, hogy kezemben szorongatom a Walthert, anélkül, hogy emlékeznék rá, mikor húztam elő. A lövöldözés folytatódott, éles csattanások rázkódtatták meg a halott, száraz levegőt. A hangjából ítélve karabély lehetett. De a közelünkben nem süvítettek a golyók. Byrne megbökött. – Oda nézzen! – A mögöttünk lévő dűne tetejére mutatott. Konti, a teda rohant felfelé a dűnén, már megtette a húsz méter magas csúcshoz vezető útnak vagy háromnegyed részét. A futtában keletkező légáramlás meglebegtette a ganduráját, a becsapódó golyók nyomán lába körül spriccelt a homok. A csúcsra érve sziluettje kirajzolódott az égen, majd mintha megbotlott volna; végül eltűnt a dűne másik oldalán, ahol inkább lezuhant, mint leugrott. A lövöldözés abbamaradt. – Gondolja, hogy eltalálták? – Nem tudom – mondta Byrne, és kinyitotta a Toyota hátsó ajtaját. Benyúlt és előhúzott egy Lee Enfield karabélyt. – Azt hiszem, Kissack elénk került. – A nyakában lógó zacskóból egy teli tárat vett elő, és betöltötte a puskába. Újabb lövés dördült, egy becsapódás hallatszott, majd a fémről visszapattanó golyó fémes süvítése. A kocsi megrázkódott. – Ezek a gazemberek jól idecövekeltek minket – mondta Byrne. – Ha most menekülni próbálunk, szitává lőnek mindannyiunkat. – Felnézett a mögöttünk lévő dűnére. – Az a fickó csak azért tudott meglépni, mert arra vágott neki, amerre senki sem várta. Gondolom, már máskor is járt olyan helyen, ahol golyók röpködtek. – Ha egyáltalán sikerült meglépnie. Újabb golyó csapódott a kocsi oldalának. – Na ja. Körülnéztem Billsont keresve; a hátsó kerék mögött kuporgott, s olyan kicsire összehúzta magát, amennyire csak tudta. Byrne követte

a pillantásomat. – Rá nem számíthatunk – mondta tárgyilagosan. – Leírhatjuk, mintha itt sem lenne. – Jó, de mit csináljunk? – Lőjünk vissza! Egy pukkanás hallatszott, majd a második kilőtt gumiból elillanó levegő halk sziszegése. – Ha ezt még egyszer megcsinálja, itt ragadunk. Csak két pótkerekem van. Meg tudja állapítani, hol van az a strici? Óvatosan megemeltem a fejem, s keresztülnéztem a Toyota ablakain. Az előttem lévő, körülbelül harminc méter magas dűnére meredtem, azután végighordtam tekintetemet a dűnék során. Újabb lövés találta el a kocsit, s ekkor enyhe mozgást észleltem. Lebuktam. – A dűne tetején van, tőlünk úgy húsz fokra balra. – Milyen messze? – Nehéz megállapítani. Úgy ötven és háromszáz méter között. Felfelé kell lőni. – Aha! – Byrne beállította az irányzékát. – Na, ugrassuk ki a nyulat a bokorból. Az ég szerelmére, tartsa készenlétben azt a pisztolyt, és fedezze az oldalunkat! Összegörnyedve hátraléptem, miközben Byrne kidugta a puska csövét az ajtó nyitott ablakán. Meresztgettem a szemem mindkét irányba, de semmi sem mozdult. – Látom – mondta Byrne halkan. Egyszerre tüzeltek, Byrne lebukott. A kocsi megremegett. – Azt hiszem, vertem egy kis homokot a szeme közé – mondta. A csöndet csak a lehűlő motor fémes pattogása és valami halk, gurgulázó csobogás törte meg. Már kezdtem azt hinni, hogy Byrnenek igaza volt, amikor újabb lövés dördült, a golyó keresztülröpült mindkét nyitott ablakon, s úgy hat hüvelykkel a fejem fölött süvített el fülsiketítő hangot hallatva. – Fogadok, hogy elmozdítottam. Ha ezt még egyszer meg tudom csinálni, készüljön föl a rohamra. Megpróbálkozunk egy átkaroló hadművelettel. Ha nem csinálunk valamit, itt fognak szitává lőni minket.

– Rendben. Felemelte a fejét és felnézett a dűnére. – Igen, elmozdult. Na, most meg hol a francban van? – Újabb golyó érkezett, amely ezúttal katasztrofális kárt okozott. Abba a gumiba fúródott bele, amely mögött Billson guggolt, a levegő hangos süvöltéssel illant el belőle. – Hát ez betett nekünk! – mondta Byrne. Billson szinte szűkölt félelmében, megpróbálta beásni magát a puha homokba. – Három keréken ugyan nem jutunk messzire, de legalább kiszúrtam azt a nyomorultat. Ismét vállához emelte a puskáját, és lőni készült. – Várjon, Luke! – szóltam rá olyan hangon, amely éreztette mondandóm fontosságát. Lehajtotta a fejét. – Mi van? Rájöttem, honnan származik a gurgulázó hang. – Eltalálta a benzintankot vagy az egyik benzineskannát. Nem érzi a szagát? – Byrne beleszimatolt a benzinbűzbe. – Ha elsüti, szép esély van rá, hogy a levegőbe repülünk. Elég egy szikra. – Úristen! – Leeresztette a fegyvert, rám bámult, s mindkettőnknek ugyanaz járt a fejében. Egy visszapattanó golyó egyetlen szikrája elég, hogy a benzingőz lángra lobbanjon. – Koreában egyszer már elkövettem ezt a hibát, s a leégett bőrömmel fizettem érte. – Már akartam kérdezni, mi az a sebhely a mellkasán. Akkor jobb, ha a nyakunkba szedjük a lábunkat. Ne fussunk egy irányba. Azt hiszem, csak egy pasas lődöz, mind a kettőnket nem fog eltalálni. – És Paullal mi lesz? – Tőlem azt csinál, amit akar. Golyó repült az egyik fényszóróba, üvegszilánkokat spriccelve szerteszéjjel. – Rendben – mondtam. – A következő lövés után indulunk. Byrne bólintott. De nem volt következő lövés; valahonnan a messzeségből fájdalmas üvöltés hangzott, halált sugalló, iszonytató jajveszékelés, amely nem akart alábbhagyni. Összerándultam, a menekülést

megelőző várakozás feszültsége még nagyobb feszültségbe csapott át. Byrne-re meredtem: – Mi lehet ez? Az üvöltés nem lankadt, egyre tartott, majd fuldokló hörgésbe csapott át, mintha valaki levegőért küszködne. – Valaki megsebesült, az egyszer biztos – mondta Byrne. Távoli lövések hallatszottak, de a hang alapján úgy tűnt, nem puskából, hanem pisztolyból. Azután az ordítás elhalt, ismét csend lett. Sokáig füleltünk, de teljes volt a csönd. Egy idő múlva én szólaltam meg: – Azt hiszem... – Hallgasson! – csattant fel Byrne. A távolban egy önindító félreismerhetetlen zaja hangzott, egy motort próbált valaki beindítani. Még néhányszor felhördült, de azután beindulhatott a motor, mert a zaj abbamaradt. Byrne szólalt meg: – Lehet, hogy elmennek. – Az is lehet, hogy ez csak trükk, hogy előcsalogassanak. – Bólintott, így hát maradtunk. Talán tíz perc múlhatott el, amikor kiáltást hallottunk; óvatosan, fedezékben maradva felnéztem a dűne tetejére. Konti állt ott, ő kiabált és integetett. Byrne mély lélegzetet vett. – Hát ez nem igaz! Menjünk, nézzük meg! Felmásztunk a dűnére, s Konti hadonászva magyarázni kezdett valamit Byrne-nek. Érthető módon, nagyon izgatott volt; igazán izgalmas tizenöt percet éltünk át. Lemutatott a völgybe, a dűne másik oldalára, Byrne-nel együtt elindultak lefelé, én a nyomukban, mert kíváncsi voltam, mi történt. Odalent keréknyomok látszottak, s egyéb nyomokból ítélve valaki sok vért veszthetett, másfél litert vagy még többet. Byrne leguggolt, s a vérfoltos homokra rajzolódott keréknyomra mutatott. – Kissack – mondta. – Itt a jel, amit a hátsó kerékre tettem. – Mi történt? – Az történt, hogy hálát adhat Istennek, amiért tegnap felvettük Kontit. Minden valószínűség szerint ő mentette meg az életünket. – Hogyan?

Byrne pár percig Kontival beszélt, azután hozzám fordult. – Azt mondja, három férfi volt. A leírása alapján Kissack, Bailly meg még egy fickó, valószínűleg egy arab. Kissack meg az arab fent voltak a dűne tetején, Kissack lövöldözött, Bailly itt állt a kocsinál. Konti megkerülte, és kést hajított bele. – Kést?! – mondtam. – Hát az volt az a szörnyű üvöltés? – De azért nem értettem. Ha valakit leszúrnak, az nem feltétlenül hallat ilyenfajta hörgést; a dolog persze attól függ, hova hatolt be a kés. Körülnéztem, azután megkérdeztem: – Hogy tudott Konti olyan közel kerülni, hogy kést hajítson bele? Itt nincs semmi fedezék. – Maga még nem látta azt a kést – mondta Byrne. – Miután eltalálta Baillyt, belefúródott a homokba. Konti felvette, mielőtt idehívott minket. Szólt valamit Kontinak, és odatartotta a kezét. Konti matatott a ruhájában, majd előhúzta a kést. Ilyen kést még soha életemben nem láttam. Negyven centi hosszú lehetett, s egyetlen darab, nyolcadhüvelyk vastagságú tiszta acélból készült. A nyele harminc centi, a többi pedig egyszerűen leírhatatlan. A penge félkörbe hajlott, s két másik penge állt ki belőle derékszögben, a végükön horgokkal. Az egész szerkezet élek tömege volt, mind olyan, akár a borotva. Csaknem teljesen belepte a rozsda. – Ez egy muzeri – mondta Byrne. – A tedák hajítókése. Vízszintesen hajítják el derékmagasságból, egy vágtázó lovat le lehet dönteni vele. Antilopvadászathoz használják, de hatvan méterről át lehet vágni vele egy ember bokáját. Bailly nem tudta, hogy mi találta el, de Konti szerint a bal lábfejét gyakorlatilag teljesen levágta, és csúnyán megsebesítette jobb bokáját. A rozsdás pengékre pillantottam. – Ha nem hal bele a vérveszteségbe, akkor majd a vérmérgezés végez vele – jegyeztem meg. Azok után, amit ez a szerszám tett Baillyval, nem csoda, hogy úgy ordított. – Remélem – mondta Byrne érzéketlenül. Elvette a különös alakú kést, visszaadta Kontinak, aki boldogan mosolygott. – Konti azt mondja, annak idején a Tibesztiben ugyanezzel a késsel ölte meg az ellenségét. – Lenézett a homokon lévő vérfoltokra, és megrántotta a

vállát. – Na, lássuk, mekkora kárt okoztak. A kár nagy volt. Három kereket szétlőttek, és csak két pótkerék volt nálunk. De mindez semmi ahhoz képest, hogy a benzintankot is kilyukasztották. Nem sokkal a lövöldözés előtt töltöttük tele a kannából, s most még annyi benzin is alig volt benne, amennyivel Bilmáig elmehettünk volna – ha jók lettek volna a kerekeink. – Rengeteg vizünk és ennivalónk van – szólaltam meg. – Nincs más dolgunk, mint itt ülni és megvárni, míg Mokhtar ideér, és akkor tevestoppolunk. – Igen – mondta Byrne. – Jó gondolat, csak egy apró hibája van. Hogy Mokhtar nem erre jön.

22 Paul még mindig nem tudott úrrá lenni tagjai reszketésén. Nem mondhatom, hogy hibáztattam érte: az a tény, hogy rálőnek, mindenkire másképp hat, és Paul éppenséggel nem tartozott a legmegingathatatlanabb emberek közé. S neki még valamivel meg kellett birkóznia. Tudta, hogy egy rosszakarója eltökélten, gyilkos szándékkal üldözi. Hogy minden golyóba, amely felénk röpül, az ő neve van belevésve. Így azután nem volt olyan formában, hogy közvetlenül részt vegyen a beszélgetésben. Konti, aki úgy ismerte a sivatagi utakat, mint a tenyerét, keveset tudott a Ténéréről, arra ritkán fordult meg. Ez rám ugyanígy állt, azzal a különbséggel, hogy én a sivatagi utakat sem ismertem, így a felmerülő kérdések többségében Byrne döntött. Miután szemrebbenés nélkül kijelentette, hogy Mokhtar nem jön erre, én csak annyit bírtam kinyögni, hogy „Ó!”, és vártam, mit mond ezután. Hát ezt mondta: – Ez a dzserba még hasznunkra lesz. Gyalogolni fogunk egy darabot. – Mennyit? – Azért jöttem ezen az úton, mert erre rövidebb, és a terepjáró is elmegy rajta. A tevecsapás innen tizenöt mérföldre van, dél felé. Amikor elhagytuk Fachit, megesküdtem volna, hogy Byrne a tevecsontvázak alapján tájékozódik, de itt már mérföldek óta egyet sem láttam. Most már értettem, hogy miért nem. – Tizenöt mérföld – mondtam megkönnyebbülten. – Az nem sok. – Vizet kell vinnünk magunkkal, amennyit csak elbírunk. – Tizenöt mérföldes gyalogláshoz? Byrne megfogta a könyökömet, s félrevont, ahol már Paul nem hallhatta, amit beszélünk. – Menni fogunk ma, amig még bírjuk, és holnap egész nap, hogy ezt a tizenöt mérföldet megtegyük. Gyalogolt már maga puha homokon? – Nem sokat. – Végignéztem a völgyön. – De nem látszik nagyon nehéznek.

Követte a pillantásomat. – A Bilmába vezető tevecsapás azért szerencsés, mert követi a homok futásának irányát. Végig völgyben lehet menni, a dűnék között. De mi a homok ellen megyünk majd; minden dűnét különkülön meg kell mászni, fel-le, fel-le, amíg az ember belekábul. Tizenöt mérföld a földön, plusz öt mérföld felfelé mászás, öt lefelé. És még másra is vigyázni kell. – Mire? Megrázta a fejét. – Ha kell, majd megmondom. Semmi szükség rá, hogy olyasmi miatt aggódjon, ami talán meg sem történik. Elég, ha én izgulok. Ez csak arra volt jó, hogy nyugtalanná tegyen. Először is megtöltöttük a dzserbát vízzel az egyik kannából, azután Byrne tetőtől talpig végigmért. – Mit gondol, mennyit bír cipelni hosszú távon? Eszembe jutottak katonakorom menetgyakorlatai, amelyeknek gépesített korunkban más hasznuk nem volt, mint hogy megkeményítsék az embert. A tisztekről feltételezték, hogy többet bírnak, mint a közlegények. Már a nyelvemen volt egy szám, de aztán gyorsan alább adtam, mert eszembe jutott, hogy állandóan süppedős homokban fogunk mászni. – Húsz kilót. Byrne megrázta a fejét. – Az túl sok. Maga meg Paul kap egy-egy félig telt kannát, az tizenöt kiló. Konti viheti a dzserbáját, ahhoz hozzá van szokva. Vettünk egy teli kannát, elfeleztük a tartalmát, azután gurtnikat kötöttünk rájuk, hogy a hátunkra tudjuk venni őket, de jól alábéleltük, nehogy feltörje a vállunkat. Byrne elhozatta velünk a dzsellabákat. – Éjjel hideg lesz. – Észrevettem, hogy az a kanna, amit a saját hátára vett, tele volt. Gyilkos teher lehetett olyan valakinek, aki már a hetedik ikszet taposta, de nem tettem szóvá. Ő tudja, mit csinál. Azután ettünk, majd ami megmaradt a sajtból, a kenyérből meg a húsból, beletömködtük a ganduránk elején levő zsebekbe. – Igyanak, amennyi csak magukba fér – tanácsolta Byrne. – A víz többet ér bévül, mint kívül. Ezt minden teve tudja. Ritkán idézem fel ezzel az úttal kapcsolatos emlékeimet.

Legélénkebb emlékem a puha, mégis szemcsés homokról maradt. Egy építési vállalkozó biztos élvezte volna, mert ideális alapanyagnak tűnt első osztályú beton és cement előállításához, és valami rámenős üzletember biztosan szerét ejti majd, hogy elszállítsa onnan, és nagy hasznot csináljon belőle. Isten a megmondhatója, van belőle elég. De én azóta nem tudok ránézni nagyobb mennyiségű homokra anélkül, hogy ne erezném a vállamon annak az átkozott kannának kegyetlen súlyát. Elhagytuk azt a helyet, ahol Konti elintézte Baillyt, átvágtunk a völgyön, s megmásztunk néhány újabb dűnét, amelyek úgy húszharminc méter magasak lehettek. Azt hiszem, bizonyos szempontból szerencsénk volt, mert azok az oldalak, ahol felfelé kellett másznunk, kevésbé voltak meredekek, mint a túloldali lejtők. Ha nem délnek tartunk, hanem északnak, sokkal nehezebb lett volna az egész. Byrne-t figyeltem, ahogy előttem lépkedett az egyik völgyben, s ekkor értettem meg a tuaregek sajátosan lagymatag járásának a jelentőségét: olyan sokat járnak homokban, hogy kialakították hozzá a lehető leggazdaságosabb mozgásformát. Utánozni próbáltam, nem sok sikerrel; vagy úgy kell születni az embernek, hogy ezt tudja, vagy hosszú évekig kell gyakorolni, ahogyan Byrne tette. Az én lábam már túlságosan hozzászokott a városi járdákhoz. Újabb dűnét másztunk meg, lábaink mélyen belesüppedtek a homokba, s a hátunkra nehezedő teher állandó nyomása alatt néha vissza-visszacsúsztunk. A gerincre érve zihálva megálltam, és körülnéztem. Pontos volt Byrne leírása, amikor úgy jellemezte az erget: homoktenger. A Ténéré olyan volt, mint egy tengeri vihar kimerevített képe, abban a pillanatban, amikor a hullámok a legmagasabbra törnek. Ám ezek a hullámok magasabbra törtek, mint amire víz valaha is képes, s véget nem érően nyújtóztak, ameddig a szem ellátott. A lemenő nap hosszú árnyékot vetett a völgyteknőre, s a dűne gerince, ahol álltam, több mérföld hosszúságban tekergőzött, mígnem beleveszett a messzeségbe. A puha, sima, szél alkotta dűnék makulátlanságát egyetlen lábnyom sem zavarta meg – sem emberé, sem állaté. Byrne türelmetlenül intett, s kúszva-csúszva lebukdácsoltunk a

másik, meredekebb oldalon. E szörnyű utazás lejtős szakaszain többször elvesztettem az uralmamat a tagjaim felett. Úgy éreztem, hogy a hátamon lévő kanna lefelé taszít, elvesztettem az egyensúlyomat, és előrebukfenceztem. Szerencsére a homok puha volt, mint valami párna, ám az egyes homokszemcsék mégsem voltak annyira puhák, hogy fel ne horzsolják a kezemet, amely fájdalmasan érzékennyé vált. Ha én így szenvedtem, mit érezhetett Billson? Én is ülő életmódot folytató, városi ember vagyok, de próbáltam edzeni magam, tornával és vívással megőrizni a kondíciómat. Paul tizenöt éve ugyanabban a sivár lutoni irodában dolgozott, s az előéletét felderíteni próbáló nyomozás alapján arra következtettem, hogy nem sokat tett fizikumának karban tartása érdekében. De furcsamód egész idő alatt egyetlenegyszer sem panaszkodott. Egykedvűen mászta a dűnéket, s ugyanolyan egykedvűen tápászkodott fel, ha megcsúszott és elesett; végig tartani tudta a tempót a többiekkel, amely – minthogy Byrne diktálta – egyáltalán nem volt lassúnak mondható. Lassan kialakult bennem egy kép Paul egyéniségéről. Vannak jó sprinterek, akik rövid távon eredményesek, s válsághelyzetben feltalálják magukat. Paul épp az ellenkezője volt. Ha nem kimondottan válsághelyzetekkel kellett szembenéznie, szívós volt és kitartó, amint ezt apjával kapcsolatos, életre szóló megszállottsága is bizonyítja; s vándorlásunk a Ténérén keresztül legjobb tulajdonságait hozta felszínre. El kell ismerni, hogy éppolyan jól megállta a helyét, mint bármelyikünk, annak ellenére, hogy fizikailag meglehetősen rossz állapotban volt. Épp akkor álltunk meg egy dűne tetején, amikor a nap lebukott a horizont mögé; Byrne így szólt. – Oké, lerakhatják a málháikat. Nagy megkönnyebbülés volt megszabadulni a kannától, amely minden lépéssel súlyosabbnak tűnt. Billson lerogyott, arca a lenyugvó nap fényében teljesen szürke volt. Eszembe jutott, hogy néhány héttel ezelőtt belelőttek a vállába, ezért gyengéden azt mondtam neki: – Jöjjön, Paul, hadd segítsek magának. – Lesegítettem hátáról a málhát, majd megkérdeztem: – Hogy van a válla?

– Jól – felelte közönyösen. – Hadd nézzem meg. – Mellkasa meg-megemelkedett, ahogy az utolsó kaptató után zihálva vette a levegőt, de minthogy nem mozdult, én gomboltam ki az ingét, s megnéztem a vállát, amíg még elég világos volt ahhoz, hogy látni lehessen. A seb, amely eddig szépen gyógyult, most gyulladt volt és piros. Úgy tűnt, hogy a hevenyészett gurtnikra nehezedő kanna feltörte. – Luke – szóltam oda neki. – Luke, nézze ezt meg! Byrne odajött és szemügyre vette Pault. Ennyit mondott: – Az ő kannájából isszuk ki először a vizet. – És talán átönthetnénk belőle valamennyit az enyémbe. – Lehet – mondta, nem nyilvánítva véleményt. – Együnk valamit. Aznap este hideg és ízetlen volt a vacsora. Amikor nyugat felé egészen felszívódtak a nappali fények, feljöttek a csillagok, s hirtelen lecsökkent a hőmérséklet. – Fel kellene venni a dzsellabákat – mondta Byrne. Miközben felvettem a magamét, megkérdeztem: – Mennyi utat tettünk meg? – Másfél mérföldet, talán kettőt. – Csak? – Szinte megsemmisültem. Azt hittem, megtettünk öt-hat mérföldet, talán még többet. – Ez több, mint amire számítottam. – Byrne Billson felé intett a fejével. – Azt hittem, fel fog tartani bennünket. Még megtörténhet. Azt javaslom, vegye át a vize egy részét. Most, még mielőtt továbbmegyünk. – Továbbmegyünk? Csak nem akar sötétben gyalogolni? – Hogy a fenébe ne?! Sietünk! Ne aggódjon, van iránytűm, s később a hold is kisüt. Átöntöttem Billson vizének felét az én kannámba, s arra gondoltam, hogy Byrne még mindig egy teli kannát cipel. Összehívott bennünket. – Most továbbmegyünk. Eddig nem sokat beszélgettek. Jól tették, mert takarékoskodni kellett a levegővel. Ám mostantól beszélgetni kell, hogy a sötétben ne veszítsük el egymást; senki ne hagyja, hogy a többiek elveszítsék vele a kapcsolatot. Lassan fogunk haladni, de szükségünk van minden méterre, amit meg tudunk tenni.

Mondott valamit Kontinak, talán elismételte ugyanazt, amit nekünk mondott, azután leereszkedtünk a dűne tetejéről. Átkozottul nehezen ment a sötétség miatt, Byrne közben megállás nélkül kurjongatott: – Hó! Hó! Hó! – ami úgy hangzott, mint egy tébolyult Mikulás dajdajozása. Arra mindenképpen jó volt, hogy tudjuk, hol van, és még engem is felbátorított, hogy dalra fakadjak. Lent összeterelte a társaságot, s a csillagok ragyogásától vezetve nekivágtunk a völgynek. Újra rázendítettem az egyik dalocskára, amit a seregben tanultam. George bácsi és Malvin mama Reggel elájultak máma. Fölér ez egy intelemmel; Sose csináljátok reggel. Elhallgattam. – Billson, jól van? – Igen – mondta elcsigázottan. – Jól vagyok. Konti balról felnyihogott. Tisztára olyan hangot hallatott, mint egy ló. Byrne kurjongatott: – Ho! Ho! Ho! Ovaltintól jöttek rendbe, Csinálják most reggel, este; George papa reméli, hogy Délután is menni fog. Mennyből az angyal is int: „Használjatok Ovaltint!” Billson most először tett kísérletet arra, hogy valami szellemességet mondjon: – Maga egy kis Ovaltin-bébi? Beleütköztem Byrne-be. – Most már a reklámversike is megvolt – mondta epésen. – Másszunk tovább.

Újra felfelé tartottunk – de milyen lassan! Nem tudom, mennyi ideig bukdácsolhattunk a sötétben, de óráknak tűnt. Később Byrne elárulta, hogy éjfél körül rendelt megállást – ez hatórás éjszakai menetelést jelentett, óránként nem több, mint fél mérföldes sebességgel. Félúton voltunk egy emelkedőn, amikor váratlanul így szólt: – Ez az. Itt letáborozunk. Hálásan szabadítottam meg magam a kannától, s megmasszíroztam sajgó vállamat. A hold fényénél láttam, hogy Billson mozdulatlanul fekszik. Odamásztam hozzá, lesegítettem róla a gurtnit, eligazítottam körülötte dzsellabáját, s a lejtő felöli oldalán építettem egy kis homok támfalat, nehogy álmában leguruljon. Még mielőtt otthagytam volna, elaludt. Odamásztam Byrne-höz, s dühödt suttogással megkérdeztem tőle: – Mi a francnak ez a veszett rohanás? Paul már félhalott. – Ha holnap napnyugtáig nem érünk oda, ahová akarunk, egészen halott lesz – mondta Byrne közönyös hangon. – Ezt meg hogy érti? – Nos, egy azelai nem áll meg napnyugtakor, ahogyan mi szoktunk. Mokhtar minden este úgy tizenegyig hajtja a menetet. Persze, nekik könnyű, ők végig a völgyekben mennek. – És hogyan tájékozódik? – A csillagok után – mondta Byrne. – Meg persze tapasztalatból. Napnyugta előtt el kell jutnunk addig, ahol ő áthalad, s szerintem valamikor éjszaka fog áthaladni. Tudja, a tevéken nincs reflektor meg féklámpa. Éjszaka úgy elmegy maga mellett egy karaván kétszáz méternyire, hogy nem veszi észre, pedig nappali fényben tisztán látná. Ezért akarok odaérni olyankor, amikor még látok. – De mit? – Majd kiderül, ha odaérünk. Most menjünk aludni. Már épp indulóban voltam, amikor valami megfordult a fejemben. – És mi van akkor, ha elkerüljük a karavánt? – Akkor gyalogolunk Bilmáig, ezért hoztunk magunkkal ennyi vizet. Konti és én kibírjuk. Maga – talán. Billson biztos nem. Ez egyenes beszéd volt. Ástam magamnak egy árkot a dűne oldalában, s reméltem, hogy nem nagyon hasonlít egy sírgödörre.

Azután szorosabban tekertem magamra a dzsellabát, és lefeküdtem. Hosszan bámultam a hold ragyavert képét, mielőtt elaludtam. De lehet, hogy az egész nem tartott tovább három percnél... Másnap reggel megittuk Billson összes maradék vizét, a kannáját pedig félrelöktük. – Szívják jól tele magukat! – tanácsolta Byrne. – Addig töltsék magukba a vizet, ameddig csak fér. A hajnal fényeinél elköltött reggeli szerény volt, hamar végeztünk vele. Kiráztam a zsebemből az utolsó morzsákat, undorral hátamra emeltem a kannát, s készen álltam az indulásra. Ekkor Billson megszólalt: – Stafford, miért nem önti át ide a vize felét? – Nagyot kondult a kiürült kanna, ahogy belerúgott. – Bírom vinni. Meglepetten pillantottam rá. Most először ajánlotta fel valakinek, hogy csinál valamit. Talán mégis van remény, hogy megnyerjük az emberi faj számára? – Inkább Byrne-nek ajánlja fel – mondtam. – Az ő kannája tele van. Byrne odalépett Billsonhoz. – Mutassa a vállát. – Megnézte, azután megrázta a fejét. – Nem bírná, Paul. Ha a seb tovább dörzsölődik, és még több homok kerül bele, elüszkösödik. Tartsa állandóan bekötve. Induljunk. És újra nekivágtunk. „Szél járta hegyre fel, zöldellő völgybe le...” – ami a hegyeket illeti, igaz is volt, valóban átjárta őket a szél ezen a hideg reggelen, de a völgyekben még csak véletlenül sem zöldellt semmi, persze így is örültünk nekik, mert legalább átmeneti pihenőt biztosítottak azzal, hogy vízszintesen lehetett haladni bennük. Elképzelésem szerint olyanok lehettünk, mint négy hangya, amint épp keresztülvergődnek egy játszótér homokozóján. Délelőtt, amikor megálltunk vizet inni, így szóltam: – Ha belegondolok, hogy gyerekkoromban szerettem homokvárat építeni... Byrne mosolygott. Billson jól bírta. Nem sokat beszélt, de lépést tudott tartani

velünk. Konti előtt haladt. Az volt az érzésem, hogy Kontit Byrne utóvédnek jelölte ki, hogy szemmel tartsa Pault. Igaz, hogy Paul bírta a tempót, de kétlem, hogy akkor is bírta volna, hogy még mindig vizet kellett volna cipelnie. Fájt a sebe, nem mintha panaszkodott volna, de megfigyeltem, hogy ha megbotlott és elesett, inkább a jobb karjára támaszkodott. Nem volt sok értelme, hogy délben megálljunk, mert több ennivalónk nem maradt, csak vizet kellett innunk. – Oké, Max, tegye le a pakkját – mondta Byrne. Az én kannámból ittunk a délelőtti megállónál is, ezért azt mondtam: – Nem, maga tegye le. A ráncok szétszaladtak a szeme körül, amikor rám nézett, de engedelmesen ennyit mondott: – Oké. Így azután az ő terhét könnyítettük meg. Ezen a napon örömmel viseltem a tuareg arckendőt meg a maskara többi tartozékát. Láttam, hogy Paul leginkább a szélsőséges klímaváltozásoktól szenved, amitől engem védett az öltözékem. A nap hátralévő részét naplementéig a kimerültség köde lepte be. Egyik oldalon fel, a másikon le, és már jött is a következő... A homok futása ellenében, mondta Byrne. Jól jellemezte ez a mondat a helyzetet, most kezdtem csak igazán belátni, mennyire jól. Egy monoton, értelmetlen ritmus fészkelte belém magát, s ebből egy dalocska keletkezett – a németek „fülbemászónak” hívják az ilyet, ami megállás nélkül ott motoszkál az ember fejében, s képtelenség megszabadulni tőle. Bal-jobb egymás után, egyik dűne a másik után, bal-jobb egymás után, egyik dűne a... És így ismétlődött a végtelenségig... Lehet, hogy ez segített. Végül beleütköztem Byrne-be, aki megállt. – Épp időben értünk ide. – Felnézett a napra. – Háromnegyed óra van még naplementéig. – Idejöttünk? – kérdeztem rekedten, s lenéztem a dűne oldalán. A völgy odalent semmiben sem különbözött a többitől, amelyeken keresztüljöttünk.

– Igen. Mokhtar erre tart. Körülnéztem. – Hol van Billson? – Úgy negyed mérföldnyire lemaradt. Konti vigyáz rá. Menjünk le. Amikor leértünk, felnéztem. A dűne tetején, háttérben az éggel, megpillantottam Paul és Konti kirajzolódó körvonalait. – Ez azt jelenti, hogy most pihenhetünk? – Nem – mondta Byrne könyörtelenül. Elindult a völgyben, így hát követtem. Fáradt voltam, de itt legalább normálisan, vízszintesen lehetett menni, s nem kellett fel-le bukdácsolni. A dűnék lassan az egyik oldalra gyűltek, s a völgy kiszélesedett. Byrne megállt. – Ez az a hely. Mit gondol, milyen széles ez a völgy? – Negyed mérföld. – Több. Hatszáz méter. Három árkot kell ásni a völgy hossztengelyével párhuzamosan. Mindegyik legalább tíz méter legyen, de inkább hosszabb. Ez munkát sejtetett, s ahhoz most nem sok kedvem volt. – Milyen mély? – Nem túl mély, csak annyi, hogy a lábával felismerje az ember a sötétben. Ma éjjel őrt állunk. Az ötlet egyszerű és jó volt. Az árkok négy egyenlő részre osztották a völgy szélességét, s mind a négyen őrködni fogunk, mindenki százötven méter széles szakaszon. Amikor a lábunk beleütközik az árokba, tudni fogjuk, hogy ott kell megfordulni, és elindulni visszafelé, éppúgy, mint az őrség a Buckingham-palota előtt. Ha a karaván megérkezik a völgybe, akkor valamelyikünk nagy valószínűséggel beleütközik az egyik tevébe. Az állandó járkálás ébren is tart. Ásni kezdtem ott, ahol Byrne mutatott, kezemmel szórtam félre a puha homokot, mert semmi szerszámom nem volt az ásáshoz. De előbb letettem a kannát, és ittam egy kis vizet. Billson és Konti is megjött, ők is munkához láttak, s mire beesteledett, megtettük mindazt, ami erőnkből futotta; Byrne ugyan egyáltalán nem volt megelégedve, de ezen nem segíthettünk. Azután megkezdődött a járőrözés a völgy teljes szélességében,

mindenki fel-alá rótta a számára kijelölt szakaszt. Kimerült voltam, s ez ellen nem sokat használt a lassú, monoton járkálás a sűrű homokban. Valahányszor lábam megérezte az árok szélét, megfordultam, s mentem visszafelé. Máig sem tudom, hány mérföldet tehettem meg aznap éjjel. De még mindig jobb volt, mint azok a rohadt dűnék. Időnként az ároknál összefutottam Byrne-nel, váltottunk néhány szót, azután megfordultunk, s elindultunk ellentétes irányba. Ha össze tudtuk volna hangolni a sebességünket, minden alkalommal találkozhattunk volna, de ez a sötétség miatt nem sikerült. Ahogy az éjszaka előre haladt, úgy lassúbbodtak a lépteim. Kétségbeejtően fáradt voltam, s csak az tartott ébren, hogy mennem kellett, bár azt hiszem, néha el-elaludtam járás közben. Mindenesetre a járás meg az időnként belém sajdító éhség mozgásban tartott. Amikor ismét beleütköztem Byrne-be, azt mondta: – Látta Kontit? – Néhány fordulóval ezelőtt. Ébren van, ha erre kíváncsi. – Nem ez érdekel. Meg kellene találnom Billsont, és nem sikerül. Felsóhajtottam. – Nehezebb napja volt, mint akármelyikünknek. Kidőlt a sorból. – Lyuk maradt a vonalban. Nyugodtabb leszek, ha majd felkel a hold. Nem kellett addig várnunk. Konti kiabálása hallatszott, majd egy riadt „Hai! Hai! Hai!”, amivel valaki megpróbált megnyugtatni egy nekilóduló tevét. Azután néhány tuareg tűnt fel a hátunk mögött. Már a karaván fele elhaladt mellettünk, anélkül, hogy bármelyikünk észrevette volna, mígnem Konti végül belebotlott valakibe. Leültem ott, ahol éppen voltam. – Luke – mondtam. – Én most elalszom.

23 Így azután teveháton mentem Bilmába. Paul is. Byrne az első napot kivéve gyalogolt. Konti végig gyalogolt. Úgy látszik, ezek az emberek elpusztíthatatlanok. Mokhtar tábort vert ott, ahol összetalálkoztunk, de másnap mentünk tovább, méghozzá – Byrne szavaival élve – mélyen behatoltunk a sötétségbe, mielőtt újra tábort ütöttünk volna. Azután Byrne áttért a gyaloglásra, így haladt az összes tuareg, s észrevettem, hogy mezítláb volt. Ruganyosán lépkedett annak a tevének az oldalán, amelyiken ültem. Megkérdeztem: – Itt szokás a gyaloglás? – Igen. – Végig, Agadèstől Bilmáig? – És vissza. – Felnézett. – Mi egyszerű tevehajcsárok vagyunk, akár a Próféta. Ezen elgondolkoztam; azon tűnődtem, milyen gyorsan jutottunk volna itt előre a Toyotával. – Azt hinné az ember, hogy érdemesebb volna teherautóval közlekedni. – Hogyne. – Byrne előremutatott. – Bilma évente négyezer tonna sót termel ki. Az egész exportot le lehetne bonyolítani húsz húsztonnás teherautóval. Ha Algériában volnánk, teherautóval történne a szállítás. Azok a stricik a Maghrebben nagyon ügyelnek a hatékonyságra, ha hasznot tudnak húzni belőle. – Akkor itt miért nem? – Mert Nigernek józan kormánya van. Egy teve egyheted tonnát bír el, tehát az évi sómennyiség elszállításához huszonnyolcezer tevére van szükség. Már mondtam, hogy a teve törékeny állat, minden munkával töltött nap után szüksége van egy nap pihenésre. Tehát a sóutakon eltöltött három hónaphoz hozzá kell számítani még három hónapot, amelyet pihenéssel és táplálkozással töltenek. Ez összesen hat hónap, ami szigorúan a téli időszakban értendő. Nyáron senki sem vág neki ennek az útnak. Azért kell tehát huszonnyolcezer teve, mert mindegyik csak évi egy utat képes megtenni. Ha egyenként száznyolcvan dollárral számoljuk őket, akkor az több mint

ötmillió dolláros tőkeberuházás. Ha hozzávesszük a szerszámot, a csomagolást, a hajtók bérét meg mindent, az összeg felmegy hatmillióra. – Úristen! – mondtam. – Akkor tényleg kifizetődőbb lenne teherautókat használni. – Még nem fejeztem be – mondta Byrne. – Egy teve négy évig bírja ezt a munkát, ami azt jelenti, hogy minden évben hétezer új állatra van szükség. Ehhez tenyésztők is kellenek, ilyen magamfajta fickók, de általában inkább olyanok, mint Hamiada. Mindent összevéve, a tenyésztőknek kétmillió dollár jut a bilmai sókereskedelemből. És Bilma nem az egyetlen sólelőhely. A NyugatSzaharában lévő Taoudenni, amely Timbuktut és az egész Nigerkanyart ellátja, sokkal jelentősebb forgalmat bonyolít, mint a bilmai kereskedelem. – Felnézett rám. – Ezért azután törvénybe ütköző sót teherautón szállítani. Ha megengednék a teherautók használatát, az lerombolná a hagyományos gazdaságot, és felbomlasztaná a sivatagi törzsek szerkezetét. – Értem – mondtam elgondolkozva. – Tehát emberiesség kontra hatékonyság. – Volt logika abban, amit mondott, de alig hiszem, hogy a City bármelyik üzletembere egyetértett volna vele. – Nézze csak – mondta Byrne. – A Kaouar. A látóhatár szélén hegyek fala magasodott, a csúcsok kéken olvadtak bele a messzeségbe. – Bilma? – Bilma – mondta elégedetten. Fél nappal később már a zöld különböző árnyalatainak üdvözítő látványa tárult elém. Fachi óta most láttam először növényzetet. A zöld foltok együtteséből rövidesen kiváltak az egyes datolyapálmák. Byrne előresietett, hogy Mokhtarral beszéljen, azután visszajött. – Nem megyünk be Bilmába, még nem – mondta. – Lehet, hogy Kissack ott van, ezért óvatosnak kell lennünk. Megállunk a kalalai sóbányáknál. Kalala egy síkság volt, a sókitermelés következtében földhalmokkal tarkítva. Rengeteg ember nyüzsgött, és még annál is több teve, minthogy más karavánok is tanyáztak ott. Lemálháztuk a tevéinket, s Byrne elmagyarázta, mit is látunk. A Mokhtar körül csoportosuló emberekre mutatott.

– Ezek is tuaregek Aïrből. Azt hiszem, holnap visszamennek. Láthatólag útra készek. – Megfordult a tengelye körül. – Azok a fickók ott kanurik Csádból. Afrika legfontosabb eleme a só. Ha az állatok nem kapnak belőle eleget, megbetegszenek. A csádi kanurik állattenyésztők, tehát szükségük van a sóra. S a nigériai Kano környékén élő hauszáknak ugyanúgy. – Mióta megy ez így? – Meg nem tudnám mondani. Ezer éve, talán még régebben. Maga most itt marad, Max, és vigyáz, hogy Paul el ne csavarogjon. Én bemegyek Bilmába és bérelek egy terepjárót, ki akarom hozni a Toyotát. Azt is megnézem, hogy Kissack itt van-e. – Legyen óvatos! – Csupán egy tuareg vagyok a sok közül – mondta. – Az arckendő hasznos viselet. Elment, én megkerestem Billsont, s elindultunk, hogy megnézzük, hogyan bányásszák a sót. Billson sokat javult. Bár a teveháton eltöltött hosszú utazást általában nem tekintik gyógykúrának, a homokdűnék közötti fel-le rohangászáshoz képest kétségkívül az. Mokhtar szerzett valami kenőcsöt, amelyet Byrne is jónak talált, s hatására megszűnt a csúnya gyulladás Paul sebe körül. Paul hangulata is sokat javult; olyan ember létére, aki normálisan mogorva hallgatásba burkolózik, most beszédessé vált. Lehet, hogy ebben a sivatagnak is része volt. A sóteknők belseje a dantei Pokol legkevésbé higiénikus bugyrainak képzetét keltette. A sótartalmú földet kiásták, párolóteknőkbe rakták, s miután a tűző nap elpárologtatta belőle a vizet, a föld felszínén lerakódott a piszkos só. Ezt a réteget fáradságos munkával lekaparták, öntőformákba rakták, s így méter magas sóbálványok képződtek belőlük. Paul váratlanul megszólalt: – Tudja, most életemben először értelmet nyert számomra a Biblia egy részlete; az, amelyben Lót felesége sóbálvánnyá változott. Mostanáig nem tudtam elképzelni, milyen is lehet egy sóbálvány. A Szaharát átszelő karavánutakra gondoltam, s azon tűnődtem, vajon eljutott-e a só Bilmából a régi Izraelbe. Nem valószínű – a Holt-tenger sósabb a többi tengernél, de a kitermelés módszere

valószínűleg nagyon régi. Visszamentünk a karavánhoz pihenni. A tevék is pihentek, közülük néhány, miután megszabadult a málhától, lefeküdt az oldalára. Azelőtt sose láttam tevét lefeküdni. Épp elmélyülten szemléltem az egyiket, amikor Mokhtar elment mellettem. Észrevette érdeklődésemet, s küszködve kereste a szavakat. Hosszú gondolkodás után előrukkolt az eredménnyel: – Fatigue, trés fatigue. Bólintottam. Ha egy hónapon keresztül napi tizenhat órát gyalogolnék, én is igen fáradt lennék. Ám Mokhtar, aki ugyanennyit gyalogolt, olyan frissnek tűnt, mint egy százszorszép. A tevének a bőrén keresztül meg lehetett volna számolni a bordáit. – Nagyon sovány – mondtam –, maigre. – Végigsimítottam a saját oldalamon és elismételtem: – Maigre. Mokhtar mondott valamit tamasek nyelven, amit nem értettem. Értetlenségemet látva, megfogta a teve kantárját, és felállította. Intett, erre követtem; úgy negyed mérföldnyire vezette el a tevét egy kővályúhoz, amelyet fáradságos munkával teletöltöttek egy kútból. A teve bedugta a fejét, és ivott. Tíz percig megállás nélkül ivott, és a szemem láttára töltődött fel. Több mint száz liter vizet ihatott meg, s mire befejezte, egy telt, remek kondícióban lévő állat állt előttem. Byrne csak másnap délelőtt jött vissza, de a Toyotával. A kocsi, a betört szélvédőtől eltekintve, ugyanúgy nézett ki, mint a lövöldözés előtt, igaz, már akkor is elég ütött-kopott volt. Itt-ott volt ugyan rajta néhány lyuk, de az a különbség, ami nem tűnik fel, nem is különbség. Billson és én jól kipihentük magunkat – egy jó éjszakai alvás sokat számít –, de Byrne most először kimerültnek látszott. – Aludnia kell – mondtam neki. Bólintott. – Délután pihenni fogok, éjjel pedig aludni, de előbb van még egy kis elintéznivalónk. Szálljon be. Bemásztam a Toyotába, Byrne felengedte a kuplungot. Ahogy elindultunk, langyos szél tört be a kocsiba. – Mostantól kezdve szeles lesz az idő – mondtam. – Hova megyünk?

– Meglesünk egy turistacsoportot. Mennyire tud németül? – Éppen hogy el nem adnak. – Talán az is megteszi. Kissack Bilmában van. Elvitte Baillyt valami kórházfélébe, s kiötölt valami mesét arról, hogy Bailly lába autóbalesetben sérült meg. Bevették, mert ez nem igazi kórház, nincs benne orvos. Baillyt holnap repülővel elszállítják. – Hát azok után, amit velünk csinált, aligha tehet feljelentést, hogy megtámadták. De mi miért nem jelentjük fel a rendőrségen? – És a maga személyére milyen magyarázatot adnánk? Illegálisan tartózkodik Nigerben. – Byrne határozottan megrázta a fejét. – A fenébe is, itt rostokolhatnánk hónapokig. Egyébként is, Kissackkal magam akarok leszámolni, a magam módján. – És hogy jönnek ehhez az egészhez a német turisták? – Rájöttem, hogy Kissack magáról nem tud. Ezen elgondolkodtam, s úgy találtam, hogy valószínűleg igaz. Angliában senkinek sem mondtam meg, hogy hová megyek. Legfeljebb annyit tudhattak, hogy valahol Jamaicában süttetem magam a napon – ahogy azt Charlie Malleson javasolta – ahelyett, hogy egy olyan valószínűtlen helyen tenném ugyanezt, mint Bilma. S bár voltam már olyan közel Kissackhoz, hogy akár meg is érinthettem volna, ő engem egy névtelen tuaregnek hitt. Kétszer látott összesen: egyszer a Hotel de l’Aïrben, egyszer meg a Ténérében – a puskája távcsövén keresztül. Byrne szólalt meg újra: – Kerüljön Kissack közelébe. Tudja meg, mit csinál. – És a német turisták? – Beszéltem a ténéréi idegenvezetővel, egy Rosszi nevű tuareggel. Azt mondta, egy népes német csoportot várnak észak felől, amelynek ma délután kell Bilmába érkeznie, ő vezeti keresztül őket a Ténérén. Kormányrendelet írja elő, hogy a Ténérében minden turistacsoport mellé kell idegenvezető. Ez nem lepett meg. – Tehát? – Bilmában nincs sok európai, ezért nem mehet csak úgy oda, hogy csevegjen egy kicsit Kissackkal. A helyi hatóság azonnal felfigyelne magára, és a papírjait kérnék. De ha egy csomó némettel

együtt érkezik, akkor a háttérben tud maradni. Bilmától öt mérföldre kiteszem, és majd beviteti magát autóstoppal. Ez biztos bejön. Bármilyen európai társaság felvesz egy magányos európait néhány mérföldes útra. – És mit mondjak nekik? – Az ördögbe is, valami majd csak eszébe jut! Várjon csak! Valami sziklarajzok vannak errefelé, úgy hét mérföldnyire az úttól. Mondja azt, hogy azért gyalogolt idáig Bilmából, hogy megnézze a rajzokat, de most már elfáradt, és hálás lenne, ha visszavinnék. – Egy kicsit gondolkozott. – Jobb, ha tényleg megnézi azokat a sziklarajzokat. Így hát elindultunk a Bilmától északra tartó zötyögős ösvényen megnézni a sziklarajzokat. Azt hiszem, nem is rajzolták azokat, hanem vésték őket a sziklák függőleges falába, igaz, nem túl mélyen. Érdekes témájú képek voltak: öklelő szarvú marhák, egy ember lóháton, a ló minden kétséget kizáróan harci mén lehetett, bár a lovast csak pálcikafiguraként ábrázolták, s meglepő módon volt ott egy olyan könnyed, folyamatos vonalvezetéssel rajzolt elefánt, amelyre még Picasso is büszke lett volna. – Elefánt? – Miért ne? – kérdezte Byrne. – Mit gondol, Hannibál honnan szerezte az elefántokat, amelyekkel átkelt az Alpokon? Ez a kérdés eddig nem foglalkoztatott különösebben. Byrne folytatta: – Az észak-afrikai elefánt körülbelül kétezer évvel ezelőtt kipusztult. Én is láttam csontmaradványaikat. Törpe elefántok voltak, feleakkorák, mint indiai rokonaik. Körülhordtam a tekintetemet a körülöttünk levő sivár pusztaságon – annyi növényzet sem volt, hogy egy törpe mezeinyúlnak elég legyen. Ismét a falrajzra néztem. – Mennyi idős lehet? – Talán háromezer éves. Nem olyan régi, mint a Tassziliban lévő festmények. – Egy jelsorozatra mutatott: keresztek, körök, négyzetek, pontok sorakoztak egymás mellett. – Ez még régebbi: tifinag írás, a tamasek írott változata. – És mit mond?

– Azt nem tudom, nem ismerem a betűket. – Mosolygott. – Valószínűleg valami olyasmit, hogy „Szeretlek, Lucy”, vagy „Itt járt Kilroy”. Na, öltözzön át. Így hát visszavedlettem európaivá. A gandura szabadsága után úgy éreztem magam régi ruhámban, mint akit gúzsba kötöttek. Amikor már visszafelé hajtottunk az úthoz, Byrne azt mondta: – A csoport vezetője valószínűleg össze fogja gyűjteni az útleveleket, és leadja őket ellenőrzésre. A magáét, természetesen, nem fogja kérni. Egyszerűen csak vegyüljön el a csoportban, hogy úgy nézzen ki, mintha közéjük tartozna. Rövidesen szét fognak széledni, hogy körülnézzenek Bilmában, s ez jó alkalom lesz magának, hogy Kissack nyomába szegődjön. – Ez mind szép, egészen addig, míg a zsaruk nem tartanak létszámellenőrzést. – Byrne erre megrázta a fejét. – Mit gondol, merre találom Kissackot? – Akármerre, csak keresse a Range-Rovert. Egyébként van itt egy lerobbant lebuj, amelyik nem átallja magát étteremnek nevezni. Könnyen megeshet, hogy ott találja. Különben, ha már ott van, mindjárt ihat egy sört. Kitett az út szélén, és elhajtott, miután gondosan kezembe nyomott egy vizeskulacsot, amelyik úgy nézett ki, mintha a brit hadseregben kezdte volna pályafutását. A német csoport három órával később bukkant fel, tizennyolc ember négy széles nyomtávú Land-Roverben. Felálltam, s amikor az első Land-Rover a közelembe ért, feltartottam a kezemet, mire az megállt. Német nyelvismeretem – akkor szereztem, amikor a rajnai hadseregben szolgáltam – nyelvtanilag Byrne franciájával lehetett egy szinten, de a célnak ugyanúgy megfelelt. Egyetlen idegen sem bánja, ha az ember hibásan beszél a nyelvén, ha egyáltalán megpróbál beszélni rajta. Kivéve természetesen a franciákat. Az első Land-Rover sofőrje egyben a csoport vezetője volt, aki készségesen vállalta, hogy elvisz Bilmába, ha hajlandó vagyok összehúzni magam az első ülésen. Kíváncsian mért végig. – Mit keres itt? – Bilmából jöttem gyalog, hogy megnézzek néhány sziklarajzot. – Mosolyogtam. – De nincs kedvem visszafelé is gyalogolni.

– Nem is tudtam, hogy van ilyesmi errefelé. Fent északon, a Col de Chandeliers-nél van egy csomó. Ezek hol vannak? – Innen úgy három kilométerre, ha az ember letér az útról. – Megmutatná? Talán érdekli a csoportomat. – Természetesen, örömmel. Így hát visszamentünk megnézni a sziklavéseteket, s eszembe jutott, milyen jól tette Byrne, hogy odavitt megmutatni. Húsz percet töltöttünk ott, a németek megállás nélkül kattogtatták japán fényképezőgépeiket. Vegyes társaság volt tinédzserektől aggastyánokig, s azon törtem a fejem, mi hozhatta őket ide a sivatagba, ami nem tartozik bele a szokásos turistaprogramba. Nem egészen fél órával később már felfelé hajtottunk a bilmai erődhöz vezető hosszú emelkedőn. A Land-Roverek germán precizitással soroltak be egymás mellé a kapunál, én pedig kinyitottam a kocsi ajtaját. – Köszönöm, hogy elhoztak. A vezető biccentett. – Helmut Schäffer. Esetleg megihatnánk egy sört az étteremben, nem gondolja? – Max Stafford vagyok. Jó ötlet. Hol az étterem? – Nem tudja? – Hangja meglepetten csengett. – Bilmából eddig nem sokat láttam. Késő este érkeztünk. – Vagy úgy. – Jobbra és lefelé mutatott a lejtőn. – Arra. Nem lehet eltéveszteni. Amint Byrne megjósolta, elkezdte összeszedni az útleveleket. Én csak tébláboltam, egy középkorú férfival beszélgettem, aki arról tartott előadást, milyen csodákat látott fent, északon. Schäffer bevitte az útleveleket az erődbe, s a csoport kezdett felbomlani. Én is elindultam, s mintegy véletlenül egy olyan háromfős csoport nyomába szegődtem, amelyik az étterem felé tartott. Olyan volt, amilyennek Byrne leírta: egy rozzant kalyiba. A németek kétkedve méregették a napszítta cégtáblát és a málladozó vakolatot, végül döntöttek, és bementek. Szorosan a sarkukban maradtam. Egy sivár helyiségbe jutottunk, amelynek egyik oldalán pult húzódott. A berendezést néhány durva fenyőfa asztal, pár szék meg két fapad alkotta, amelyek a szoba két oldalán futottak végig.

Agyamat elöntötte a vér, amikor az egyik sarokasztal melletti padon megláttam Kissackot egy helyi viseletben lévő férfi társaságában, aki nem tuareg volt, mert nem hordott arckendőt. Ez lesz az az arab, akit Konti látott. Kissack omlettet evett. Felnézett, kíváncsian végigmért bennünket, ezért elfordultam és a mellettem álló férfitól németül megkérdeztem, hogy szerinte itt elég higiénikusán készítik-e el az ennivalót. Azt tanácsolta, maradjak a tojásnál. Amikor ismét Kissackra néztem, már nem foglalkozott velünk, szemmel láthatólag jobban érdekelte, mi van a tányérján. Ettől támadt egy jó ötletem. Keresztülmentem a helyiségen, megálltam előtte, s németül megkérdeztem, hogy ajánlja-e nekem is az omlettet. Felnézett, és összevonta a szemöldökét. – Mi? Angolul nem tud? Mosolyt kényszerítettem az arcomra, s közben furcsán éreztem magam, mert semmi kedvem sem volt erre a gyilkosra mosolyogni. – Azt kérdeztem, ajánlja-e az omlettet. Elnézést, de olyan sokáig utaztam ezzel a társasággal, hogy automatikusan németül szólítottam meg. – Ehető – morogta. – Köszönöm. A tojás egy kis sörrel jól fog esni. – Leültem a mellette lévő asztalhoz, a közvetlen közelébe. Elfordult, és egész halkan beszélni kezdett az arabhoz. A nap nem kímélte Kissackot. Arca pulykavörösre égett, és még mindig hámlott a bőre. Ennek örültem: nem kereste könnyen a bérgyilkosságért járó pénzt. Amikor a pincér odajött, hogy felvegye a rendelést, egy repülőgép húzott el fölöttünk egész alacsonyan. Kissack határozott intésére az arab felállt, és kiment. Rendeltem egy sört meg egy omlettet, majd megfordultam és kinéztem a hátam mögött lévő ablakon. Az arab az erőd felé lépkedett. Ekkor egy üveg sör és egy kétes tisztaságú pohár került elém az asztalra. Amíg kitöltöttem a sört, azon morfondíroztam, hogyan kezeljem Kissackot. Könnyű volt Byrne-nek kitűzni a feladatot, hogy kerüljek Kissack közelébe – ez megtörtént –, de most mi legyen? Mégsem tehetem fel neki kerek perec a kérdést: „Mondja, nem

gyilkolt meg mostanában egy-két embert?” Valahogy mégis el kellett kezdenem. A régi trükkökben mindig meg lehet bízni, így hát megkérdeztem: – Nem találkoztunk mi már valahol? Morgott valamit, s egy oldalpillantást vetett rám. – Maga honnan jön? – Északról. A Col de Chandeliers-től. – Arra nem jártam. – Ismét a tányérjára meredt. Kötöttem az ebet a karóhoz. – Akkor biztos Angliában. – Nem – mondta határozottan, anélkül, hogy felnézett volna. Belekortyoltam a sörömbe, s közben átkoztam magamban Byrnet. Akkor valóban jónak látszott az ötlet: ha honfitársak utazás közben találkoznak, általában szívesen elcsevegnek egymással, de Kissack éppen mogorva, rossz hangulatban volt, s egyáltalán nem bizonyult közlékenynek. Folytattam: – Pedig megesküdtem volna... Kissack felém fordult. – Ide figyeljen, jóember, én tíz éve nem jártam Angliában. – Hanghordozásából határozottan kitűnt, hogy a maga részéről lezártnak tekinti a témát. Ittam még egy kis sört, és vártam az omlettemet. Kissack egyre jobban idegesített, s már épp ott tartottam, hogy jól beolvasok neki, amikor valaki elkiáltotta magát: „Herr Stafford!”, mire megdermedtem, majd felpillantottam, s megláttam az éppen belépő Schäffert. Oldalról egy pillantást lövelltem Kissack felé, hogy felmérjem, mond-e neki valamit a név, de szemmel láthatólag semmit sem jelentett a számára, így hát fellélegeztem. – Hahó, Helmut – mondtam, s reméltem, nem lepődik meg látványosan azon, hogy az idegen, akit egyszer látott, bizalmasan a keresztnevén szólítja. – Igyon meg velem egy sört. – Amint leült, már meg is bántam, hogy meghívtam. Schäffer akaratlanul is bajt csinálhat, ha felfedi, hogy nem vagyok a csoport tagja. Egyetlen dologban bíztam; hogy nem tudott rendesen angolul. – Minden rendben van az erődben? – kérdeztem németül. Vállat vont.

– Túlságosan el vannak foglalva ahhoz, hogy velünk törődjenek. Egy repülőgép érkezett Agadèsből, hogy kórházba vigyen egy sebesültet. Leadtam az útleveleket, majd később értük megyek. A pincér letett elém egy omlettet, én meg rendeltem Schäffernek egy sört. Kissack is rendelt még egy sört, tehát marad még egy darabig. Odafordultam hozzá: – Tudja, egész biztos, hogy láttam már valahol. – Hagyjon békében! – mondta fáradtan. – Lehet, hogy Tamanrassetben? Egy Range-Rovert vezetett. Ez hatott. Megmerevedett, kezében a pohár félúton volt a szája felé. Azután felém fordult, s megkövült tekintettel meredt rám. – Mondja, hova akar kilyukadni? – Sehova – feleltem hűvösen. – Csak az ilyesmi nem hagy nekem nyugtot. Örülök, hogy nem tévedtem. Ezek szerint tényleg járt Tamban. – És akkor mi van? Mit számít az magának? Az omlettemet piszkáltam. – Semmit. – Schäfferhez fordultam és átváltottam németre. – El is felejtettem mondani magának, hogy Rosszi, az idegenvezetőjük itt van Bilmában. Hallottam, hogy egy német csoportra vár, gondolom, a magáéra. Találkozott már vele? – A szemem sarkából láttam, hogy Kissack rám bámul. Reméltem, hogy egy szót sem ért németül. Schäffer a fejét rázta. – Kalalánál fog táborozni, a sóbányák környékén. Ismét Kissackhoz fordultam. – Épp azt kérdeztem Helmuttól, hogy találkozott-e már az idegenvezetővel. Idegenvezető nélkül nem lehet átvágni a Ténérén. – Mikor volt maga Tamanrassetben? – kérdezte váratlanul Kissack. – Természetesen akkor, amikor maga – feleltem. – Ja, egyébként hallott valamit arról a pasasról, aki eltűnt? Egy másik angol. Állati nagy cécó volt miatta, amikor eljöttem. Kissack megnyalta a szája szélét. – Hogy hívják? – Wilson – mondtam. – Nem, mégsem. Williamson? Nem, úgy sem. Mindig cserbenhagy a memóriám, először maga nem jutott az

eszembe, most meg ez a fickó. – Összeráncoltam a homlokomat. – Billson! – mondtam diadalmasan. – Ez volt a neve. Billson. A rendőrség teljesen bezsongott miatta, de hát tudja, milyenek az algériaiak. Hülye géppisztolyos bürokraták! A pincér letett egy üveg sört meg egy poharat Scháffer elé, s hozta Kissack második sörét is. Ő nem vett róla tudomást. – Mi történt azzal a Billsonnal? – Hallani lehetett, mennyire igyekszik uralkodni a hangján. Nem válaszoltam azonnal, előbb a számba vettem egy falat omlettet. Elég érdeklődést keltettem Kissackban, hogy kérdéseket tegyen fel, s ez komoly haladásnak számított, az omlett pedig igen ízletes volt. Lenyeltem, és így feleltem: – Engedély nélkül felment Atakorba, és nem jött vissza. Elképesztő rémhírek keringtek róla, amikor eljöttem. – Miféle rémhírek? – Ó, a szokásos képtelenségek, amik mindig elterjednek, ha ilyesmi történik. Többnyire hihetetlen dolgok. Úgy látszik, Kissack horogra akadt, mert megkérdezte: – Például mi? Felvontam a vállam. – Hát például olyat hallottam, hogy Assekrem határában találtak egy kiégett Land-Rovert. Ismerős arrafelé? – Nem nagyon – mondta Kissack szűkszavúan. – Csuda jó ez az omlett – jegyeztem meg. – Azt is beszélték, hogy mire a pasast kihozták a sivatagból, már nem volt életben. Azután meg azt rebesgették, hogy mégis élve került elő, de valaki rálőtt. Mondtam magának, csupa képtelenség. Ilyesmik manapság nem történnek, igaz? A sivatag ma már civilizált hely. – Miről beszélnek? – érdeklődött Schäffer. Elmosolyodott. – Tamasekül jobban beszélek, mint angolul; annyit értettem, hogy Tamanrasset, Atakor és Assekrem. – Egy angolról van szó, aki eltűnt Tam környékén. Kissack bambán bámult maga elé. – Arról nem hallott valamit, hogy végül is mi történt azzal a Billsonnal? – Utoljára azt beszélték, hogy rendőri felügyelet mellett kórházba került Tamban, ez gyakorlatilag házi őrizetet jelent. Bár lehet, hogy

ez is csak amolyan szóbeszéd. Kissack némaságba burkolózott, sört töltött magának. Mélyen elmerült a gondolataiba, szinte láttam, hogyan forognak fejében azok az aljas kerekek. Schäfferhez fordultam, s csevegni kezdtem vele a Ténérén való átkelés nehézségeiről, persze németül. Egy idő múlva Kissack megszólalt. – Stafford... Staffordnak hívják, ugye? Megfordultam. – Igen. – Hogy jutott el Tamból idáig? Átkozottul jó kérdés volt, könnyen rajtaveszthettem volna. Magam elé idéztem a Michelin-térképet, amelyet alaposan tanulmányoztam, majd könnyedén így feleltem: – Tamtól Djanetig repülővel mentem, onnantól pedig délnek tartottam. Elő voltam jegyezve a csoportba. Miért kérdezi? – Mit csinált Tamban? Összeráncoltam a homlokomat. – Nem mintha valami köze lenne hozzá, de érdeklődöm Charles de Foucauld iránt. Meg akartam nézni, hol és hogyan élt. Kissack csak ennyit mondott: – Szerintem maga úgy hazudik, mintha könyvből olvasná. – Schäffer felé intett a fejével. – Az összes Djanet-ből érkező csoport útja Tamanrasseten keresztül vezet. Minek kétszer odamenni? Felálltam. – Azért, mert Agadèsben elválok a csoporttól és délnek megyek tovább, Kanóba. Most pedig felállni arról a rohadt padról! Senkitől sem tűröm el, hogy hazugnak nevezzen. Kissack felnézett rám, de nem mozdult. Schäffer megkérdezte: – Mi baj van? – Nem értette, hogy mi hangzott el, de a légkör megváltozását szavak nélkül is érzékelni lehetett. – Ez az ember hazugnak nevezett. – Egyszerre olyan dühös lettem Kissackra, hogy legszívesebben kiszorítottam volna belőle a lelket. Felemelkedtem, megragadtam az ingét és talpra ráncigáltam. Az asztal felborult, egy pohár csörömpölve összetört a földön. Kissack a zakója alá nyúlt, ezért az oldalába vágtam a könyökömet, s egy pisztolyba ütköztem. Ekkor Schäffer hátulról elkapott, és elvonszolt. – Herr Stafford, ez nem a megfelelő hely arra, hogy az ember

bajba keveredjen – súgta a fülembe. – Az itteni börtön nem valami kellemes. Kissacknak még mindig a zakója alatt volt a keze. Leráztam magamról Schäffer kezét és Kissackra mutattam. – Magának sem hiányzik, hogy a zsaruk megjelenjenek, és rájöjjenek, mit rejteget ott. Nem győzne magyarázkodni! A csapos – kezében egy félméteres vasrúddal – kijött a pult mögül, de amikor Schäffer mondott neki valamit arabul, megtorpant. Kissack előhúzta a kezét – nem volt benne semmi. – Nem tudom, mire céloz. – Szeme a csaposra villant. – Micsoda rohadt koszfészek, a franc egye meg! – Zsebéből kirántott két bankjegyet, a földre szórta, s elindult az ajtó felé. Valahol egy hang szólalt meg németül: – Csinálják itt a balhét ezek az angolok, fogadok, hogy részegek! Schäfferhez fordultam. – Mondja meg a tulajdonosnak, hogy minden kárt megfizetek. Maga jobban tud arabul, mint ő franciául. Bólintott, s karattyolni kezdett. A csapos kurtán, mosolytalanul biccentett, eltette a pénzt, és visszament a pult mögé. – Itt nem szabad verekedést kezdeni, Herr Stafford – mondta Schäffer. Megrázta a fejét. – Nem okos dolog. – Provokáltak. – Kinéztem az ablakon, s láttam, hogy Kissack a sárszínű házak, vagyis Bilma felé tart. Hát ezt elpuskáztam. Egyetlen használható mondatot nem sikerült kiszednem belőle. Ráadásul minden valószínűség szerint felkeltettem a gyanúját. De talán valamit még jóvá lehet tenni, ha gyorsan cselekszem. Odaléptem a pulthoz, és letettem egy bankjegyet. A csapos rezzenéstelen szemmel meredt rám, ezért letettem még egyet. De még kettőt melléjük kellett raknom, hogy végre egy kurta biccentésre méltasson. Azután gyorsan kifordultam a helyiségből, s Kissack után vetettem magam. Ha négyszemközt kapom, el fog mondani nekem pár dolgot, akár van nála pisztoly, akár nincs.

24 Bilma olyan, mintha a labirintus mintájára épült volna; utcák helyett szűk közök, sikátorok tekergőznek mindenfelé, s azon sem lettem volna különösebben meglepve, ha egyszer csak szembe találkozom a Minotaurusszal. Nehéz volt Kissackot utolérni, kétszer el is vesztettem, s újra a nyomára kellett bukkannom. Nem mintha menekült volna, hátra sem nézett, hogy követik-e. Valójában, azt hiszem, időnként egyszerűen eltévedt, ami Bilmában nem túl nehéz, s esküszöm, előfordult, hogy háromszor is visszajutottunk ugyanarra a sarokra. Ahogy követtem, egyre mélyebben behatoltunk a labirintusba. Kevés emberrel találkoztam, s akikkel mégis összefutottam, kíváncsian méregettek. Úgy tűnt, ugyanahhoz a népcsoporthoz tartoznak, amelyet Fachiban láttam, s amelyet Byrne kanurinak nevezett. Időnként többé-kevésbé nyitott udvarok mellett vitt el az utam, ahol juhok és kecskék nyüzsögtek, vagy tyúkok kapirgáltak, de a leggyakrabban titkos ajtókat rejtő vályogfalak látványa tárult elém. Egy kiadós eső egyetlen éjszaka alatt eltüntethette volna Bilmát a föld színéről, pontosabban belemoshatta volna a földbe, amelyből emelték. Végül egy sarkon bekukkantva épp azt láttam, hogy Kissack kinyit egy ajtót és eltűnik mögötte. Utánamentem, megnéztem az ajtót meg a hozzá tartozó nagy kiterjedésű, ablaktalan falat. Átmászni rajta nem okozott volna különösebb nehézséget, de fényes nappal nem lett volna bölcs dolog betörőmódszerekhez folyamodni – ezt még egy jámbor kanuri is társadalomellenesnek tekintette volna. Egyszerre az a kellemetlen érzésem támadt, hogy valaki figyel: egy fogatlan vénasszony, aki a sikátor végén álldogált. Épp azt latolgattam, hogy most mit tegyek, amikor egy franciául elhangzó mondat – Miért nem maradt az étteremben? – döntött helyettem. A hang a sarok felől hallatszott, ahonnan az imént befordultam. Más választásom nem lévén, kinyitottam az ajtót és beslisszoltam. Egy udvarban találtam magam, amelyben épp elfért Kissack RangeRovere. Az udvar sárkunyhók falai közé ékelődött.

Hátam mögött, az ajtón túl így szólt a hang: – Ez az? – Egyetlen dolgot tehettem, és meg is tettem. A földre vetettem magam, és bekúsztam a Range-Rover alá, közben áldottam magas építésű alvázát, amely alatt kényelmesen elfértem. Épp az utolsó pillanatban buktam le, mert már nyílt is az ajtó, és több férfi lépett be az udvarra. Elfordítottam a fejemet, megszámoltam a lábakat, s a kapott számot elosztottam kettővel – négyen voltak. – Hol van Kissack? – kérdezte az a férfi, aki az éttermet emlegette. Még mindig franciául beszélt. – Kissack! – ordította el magát. – Itt vagyok bent – hallatszott Kissack hangja az egyik sárviskóból. A férfi franciáról angolra váltott. – Jöjjön ki. – Csapódott egy ajtó, s megjelentek Kissack lábai. – Ha azt hiszi, hogy én bemegyek abba a legyektől hemzsegő kutyaólba, nagyon téved. – A hang utálkozó volt, s a BBC-bemondók előírásos nyelvi tisztaságával beszélt. – Adj’ isten, Lash – mondta Kissack. – Csak semmi adj’ isten – mondta Lash fagyosan. – És magának különben is Mr. Lash vagyok. – Visszaváltott franciára. – Egy félórára leléphetnek, de azután legyenek elérhető helyen. – Az étterem megfelel? – kérdezte valaki. – Az jó lesz, de maradjanak ott, hogy megtaláljam magukat. – A három férfi elment, az ajtó becsapódott utánuk. Lash megszólalt: – Most mondja meg, mi a francot csinált, Kissack! – Csak azt, amiben megállapodtunk – felelte Kissack mogorván. – Egy nyavalyát! – robbant ki Lash. – Billsonra fejpénzt tűztek ki, és még mindig életben van. Miért? – Fogalmam sincs – mondta Kissack. – Rég halottnak kéne lennie. Egy olyan istentől elhagyott, szörnyű helyen lőttem bele, amilyet maga még nem látott. Nem létezik, hogy onnan élve előkerült. – Akkor segítettek neki, ráadásul valaki körözi azt a rohadt repülőt. Körözi! Az egész rohadt sivatag tele van röplapokkal. Nem azért jöttünk ide, Kissack, hogy felhívjuk a figyelmet erre a repülőre, de a maga kétbalkezessége miatt most már minden hülye arab azt keresi.

– Erről nem én tehetek! – ordította Kissack. – Azt sem tudtam, hogy Byrne a világon van. – Ő adta ki a röpcédulákat? – Igen. Egy buggyant jenki, aki átment bennszülöttbe. – Nem vagyok hajlandó itt ácsorogni, amíg felforr az agyvizem – mondta Lash. – Üljünk be kocsiba. A Range-Rover beleremegett, ahogy beleültek, én pedig élve az alkalommal, megpróbáltam kényelmesebben elhelyezkedni, mert egy kő nagyon nyomta már a csípőmet. Lash érkezése mindent megváltoztatott. Kissack, miután kétszer kudarcot vallott, erősítést hívott – mire megérkezett a főnök. Az eddig hallottak alapján megállapítottam, hogy Lash egyértelműen nagyobb és fontosabb ember, mint Kissack. És még mindig hallottam őket, mert az ablakok le voltak engedve. Lash beszélt: – Amikor tudomást szereztünk a röpcédulákról, megmondtam, hogy maradjon Agadèsben. Erre mi történt? Azt kell megtudnom, hogy maga elment abba a rohadt sivatagba. Azután meg jött a hír Bailly autóbalesetéről. Mi történt vele tulajdonképpen? – Nem baleset volt – mondta Kissack, s elmesélte Lashnek, hogyan támadtak meg bennünket. – Mindet a földhöz lapítottam, egy kivételével; az meglépett, de úgy számoltam, hogy gyalog nem juthat messze. Semmi esélyük nem maradt. És akkor Bailly üvölteni kezdett, mint akinek a bőrét nyúzzák. – És mi történt? – Azt csak az úristen tudja! Az az arab csinált vele valamit. Hogy mit és hogyan, nem tudom, elég az hozzá, hogy le kell vágni a lábát. Szóval Bailly ott vonaglott a homokon és vonított, mint aki a végét járja, az arab meg elszelelt a dűnék között. Egy darabig üldöztük, de megpucolt. – Maga berezelt – mondta Lash ellentmondást nem tűrően. – Maga is berezelt volna, ha látja, mit csinált az az alak Baillyval – vágott vissza Kissack. – Nem hagyta abba az üvöltést. Fejbe kellett vernem, hogy hallgasson el végre. – Aztán berakta ebbe a kocsiba, és elhozta Bilmába. Kissack, maga teljesen hülye.

– Miért, mit kellett volna csinálnom? – Kinyírja Baillyt, hogy elhallgattassa, és aztán végez az egész társasággal. Azt mondta, hogy a földhöz lapította őket. – Úristen... – Kissacknak elakadt a szava. – Maga aztán nem szívbajos! – Csak realista vagyok – mondta Lash. – Na, és kik voltak azok, akikre lövöldözött? – Az egyik Byrne volt, az a jenki, aki kiadta a röpcédulát. Agadèsben megpróbált bemesélni nekem valamit, de én átláttam a szitán. A másik Billson volt, ebben egész biztos vagyok. Még két arab volt velük. – Arabok vagy tuaregek? – Ki a fenét érdekel az? Nekem ezek tök egyformák. – Ismétlem – pedig nem szeretem önmagamat ismételni –, maga teljesen hülye, Kissack. Viseltek arckendőt? – Byrne és az egyik igen. – Egy kis szünet támadt, amíg Lash megemésztette a hallottakat, majd Kissack védekezően megszólalt. – Miért? Mi a különbség? Az istenit neki, gyűlölöm ezt a rohadt sivatagot! – Pofa be! – Lash egy darabig hallgatott, azután megszólalt: – Mi lett velük? – Nem tudom. Nincsenek itt. A Toyotát rendesen kilőttem, három kerekét eltaláltam. És abból a redves homoktengerből élő ember gyalog nem tud kijutni, Mr. Lash. – Ezt már az előbb is elmondta Billsonnal kapcsolatban, de tévedett. – Lash megvetően nézett Kissackra. – Én fogadok, hogy most is téved, mert maga egy hülye. Mielőtt eljöttem Algerből, vettem magamnak a fáradságot, hogy utánanézzek ennek az amerikainak, ennek a Byrne-nek. Harmincöt éve él a sivatagban, Kissack. Az algériaiak nem nagyon szeretik, de politikailag befolyásos barátai vannak, így hát megtűrik. Egyébként többnyire itt Nigerben tartózkodik. Ha nem nyírta ki, fejemet teszem rá, hogy kijött a homoksivatagból, mert ő tudja a módját. Nos, kinyírta? – Nem – felelte mogorván Kissack. – Holnap együtt elmegyünk, és megmutatja nekem azt a kilőtt Toyotát. Ha nincs ott, sajnálni fogja, hogy nem bújhat bele Bailly

bőrébe. – Ott lesz, Mr. Lash. Tudom, hogy hova röpítettem a golyóimat. – Csak ne legyen ilyen biztos a dolgában – mondta Lash fagyosan. – Mert én meg úgy gondolom, hogy nincs ott. Azután: megmondtam magának, hogy maradjon Agadèsben és várjon meg. Miért nem hallgatott rám? Kissack bátorságot gyűjtött. – Emlékezzen arra, mivel jött ide! Azt mondta, hogy fejpénzt tűztek ki Billsonra, és megkérdezte, hogy lehet még mindig életben. Én csak a vállalt feladatot próbáltam teljesíteni. – Magasságos atyaúristen! – csattant fel Lash. – Azok a rohadt röpcédulák mindent megváltoztattak. Erre még egy magafajta agyalágyultnak is rá kellett volna jönnie. Akár meghalt Billson, akár nem, azt a gépet most már meg fogják találni. És ha ez bekövetkezik, akkor a megbízóm nyakig benne lesz a pácban, amit nem fog különösebben élvezni. – Ha végeznék Byrne-nel, akkor nem lenne, aki kifizesse a jutalmat. Ezért akartam őt elintézni. – Fütyülök arra, mi lenne, ha! – csattant fel Lash. – Biztosra akarok menni. Egyébként téved. Ha ez a lezuhant gép Byrne-nek megér vagy ezer fontot, akkor aki megtalálja, rá fog jönni, hogy másnak is megérhet valamennyit, akár él Byrne, akár nem. Én mondom, hogy az a gép elő fog kerülni, és akkor majd mindenki arról beszél. – De miért olyan fontos? – kérdezte Kissack. – Semmi köze hozzá. – Lash elhallgatott. Azután hirtelen megkérdezte: – Van valami elképzelése arról, miért épp ebbe az irányba indult el Byrne és Billson? Tudja, hogy hová készülnek? – Nem kérdeztem. – Vaktában tapogatózik, mint mindig – mondta Lash fagyosan. – Mostantól a következőképpen folytatjuk a munkát. Fogadok, hogy Byrne és Billson még mindig itt vannak a környéken, tehát meg fogjuk őket találni. És ha már megvannak, egy ujjal sem nyúlhat hozzájuk. Sőt, ha bajba kerülnek, kisegíti őket. Megértette? – A rohadt életbe! Az egyik percben azt kérdezi, miért vannak még életben, a következőben meg azt akarja, hogy én istápoljam őket. – Kissack tajtékzott.

Lash nem vesztette el a türelmét. – Nem tudjuk, hogy merre lehet az a repülő, igaz? De lehet, hogy Byrne-nek mostanra támadt valami jó ötlete, hiszen ő adott ki körözést utána. Tehát hagyjuk, hogy megtalálja, ha kell, még segítünk is. És azután, amikor ott van Byrne, Billson és a repülőgép, mind egy helyen... – Nyekk! – mondta Kissack. – Én itt leszek a közelben, nehogy elszúrja a dolgot – mondta Lash. – Gondolja, hogy van még valami, amiről tudnom kellene? Nem baj, ha csak valami jelentéktelen apróság. – Más nem jut eszembe, csak az, hogy elég furcsa rémhírek kaptak lábra Tamanrassetben. – Miféle rémhírek? – Hát hallottam olyat, hogy Billson valami börtönkórház-félében fekszik Tamban. De ez, ugye, nem lehet igaz? Ha egyszer Billson ott volt a Ténérében. – Mikor hallotta mindezt? – Ma, az étteremben. Egy angol turistától, aki egy német csoporttal érkezett. Csak mondta, mondta, be nem állt a szája. Olyasmiket, hogy Billson odaveszett a sivatagban, Billson él golyóval a hasában, Billson él, de börtönben van. De az a Stafford nevű pasas azt is mondta, hogy ez mind csak mendemonda. – Micsoda?! – Azt mondta, ezek csak kósza hírek, semmi sem biztos. – Milyen nevet mondott? – Miféle nevet? – Az angol turistáét, az istenit neki! Ki a fenéről beszélünk? – Ja, azt mondta, Staffordnak hívják. Illetve nem is ő mondta, hanem a német haverja szólította Staffordnak. – Szentséges isten! – mondta halkan Lash. – És válaszolt, amikor Staffordnak szólítottam. Fontos ez az ember? – Megmondta, hogy honnan jött? Azt mondta az előbb, hogy járt Tamanrassetben, igaz? – Djanetből jött egy német turistacsoporttal. Azt mondta, hogy Djanetbe repülővel érkezett Tamból. Ezt egy kicsit furcsának

találtam, de megmagyarázta. Azt mondta, hogy Agadèsben elválik a csoporttól, és délnek megy tovább, Kanóba. – És német barátja volt? – Lash láthatóan nem értett valami. – Igen. Rengeteget hadováltak németül. Azt hiszem, a csoport vezetője lehetett. Egy idegenvezetőről beszélgettek, aki átvezeti őket a Ténérén. – Északról jött volna lefelé a németekkel? De hogyan... – Lash félbeszakította saját magát. – Mikor történt ez? – Nemrégen. Egyenesen idejöttem az étteremből, maga csak néhány perccel érkezett később. – Akkor lehet, hogy még mindig ott van? – Amikor eljöttem, még ott volt. – Szinte hallani lehetett, hogy Kissack gondolatban megrándítja a vállát. – Volt egy kis szóváltás köztünk, az idegeimre ment a pasas. – Miért? – Halálosan felbosszantott, amiket Billsonról mondott. – Úgy látszik, mégis van egy kis fantáziája. Jöjjön, nézzük meg, ott van-e még. – Tulajdonképpen ki ez? Kiszálltak a Range-Roverből, és keresztülmentek az udvaron. – Egy istencsapás, méghozzá kiadós – mondta Lash. Az ajtó becsapódott mögöttük.

25 Kimásztam a Range-Rover alól, és körülnéztem. Ezt az érdekfeszítő beszélgetést hallgatva mindvégig az motoszkált a fejembe, hogyan kerülhetett a Range-Rover ebbe az udvarba. Bilmán nem hajthattak keresztül vele, nem fért volna el a legfeljebb százhúsz centi széles sikátorokban. A rejtélyt egy hatalmas dupla ajtó oldotta meg: amikor kinyitottam, a város szélén találtam magam, csak épp az étteremmel ellentétes oldalon. Tempós ügetéssel tettem meg a Kalaláig vezető három mérföldes utat, közben végig az járt a fejemben, milyen jelentőséggel bír számunkra mindaz, amit hallottam; a legérdekesebb az volt, hogy Lash ismer – vagy legalábbis tud rólam –, és meglepődött azon, hogy Bilmában vagyok. Ez, meg egy másik mondat, amely többször is elhangzott, csaknem bizonyossá tett abban, hogy Lash bérelte fel azokat, akik Kensigtonban összevertek. Ezért még megkapja a magáét. Amikor visszaértem a pihenő karavánhoz, Byrne aludt, Billson azonban ébren volt. – Hol volt? – kérdezte. – Hová vitte magát? – Végigmért, angolos szabású öltönyömet vizsgálgatta. – És miért öltözött át? Byrne semmit sem mondott nekem, amikor visszajött. Ha Byrne a hallgatás mellett döntött, én sem tettem másképp. Paul sokat fejlődött az utóbbi napokban, de ha tudomást szerezne arról, amit épp az imént megtudtam, eszét vesztené a rémülettől. Hiszen véglegesen és egyértelműen bebizonyosodott, hogy valaki a halálát akarja, s ennek érdekében bármire képes. Úgy tűnt, a pénz nem számít. Fél tucat embert végigutaztatni a Szaharán, földön és levegőben, nem épp a legolcsóbb mulatság, különösen, ha hivatásos bérgyilkosokról van szó. Félvállról feleltem. – Csak csavarogtam egy kicsit Bilmában, megnéztem, amit lehet. – Megtalálta a Range-Rovert? – Ha ott van, akkor jól elrejtettek. – Ez igaz is volt. – És mi van Kissackkal? – kérdezte rettegéssel a hangjában. Eszembe jutott, hogy Byrne és én nem szóltunk Paul-nak arról,

hogy Agadèsben találkoztunk Kissackkal és Baillyval. Hazudtam: – Akkor sem ismerném meg Kissackot, ha ott állnék mellette. És ő sem ismer engem. Nyugodjon meg, Paul, itt biztonságban van. Odamentem a Toyotához, kivettem belőle a tuareg ruhámat, átöltöztem, és mindjárt sokkal jobban éreztem magam. Minden vidék viselete alkalmazkodik a körülményekhez. Volt értelme a tuareg viseletnek is; már nem úgy éreztem magam benne, mintha álarcosbálba készülnék, hanem élveztem, hogy szellős, és enged szabadon mozogni. Aznap éjjel, amikor Paul már elaludt, felébresztettem Byrne-t, és elmondtam neki a történetemet. Amikor odáig jutottam, hogy Lash javaslata szerint mit kellett volna Kissacknak tennie Baillyval, Byrne ironikusan megjegyezte: – Igazán kedves fickó ez a Lash. – Ő realistának vallja magát – mondtam, és folytattam. Amikor a történet végére értem, így szólt: – Jól csinálta, Max, de ugyanakkor átkozott szerencséje is volt. – Az bizony igaz – ismertem el. – Rosszul kezdtem ezt a kapcsolatfelvételt Kissackkal. – A szerencse kétélű. Vegye például Billsont: neki az a szerencséje, hogy maga utánajött Angliából. Különben otthagyta volna a fogát Koudiában. Elmosolyodtam. – Tudja, mi a szerencsénk, az övé is, az enyém is? Az, hogy maga velünk van, Luke. Mordult egyet. – Egyvalamit nem értek. Valami fejpénzt említett az előbb. Miféle fejpénz az? – Látszik, hogy régóta távol él a civilizációtól. Ez alvilági zsargon, az Államokból származik. Ha az ember meg akar gyilkoltatni valakit, fejpénzt tűz ki rá, vállalva a felmerülő költségek térítését is. – Ezt nevezi civilizációnak? Itt, ha valaki egy másik halálát akarja, elintézi saját maga, mint Konti. Elmosolyodtam, de ezúttal kissé keserűen.

– Ezt nevezik munkamegosztásnak. – Máris visszajutottunk az alapkérdéshez – mondta Byrne. – Kinek áll érdekében Paul halála? S van egy ennél is fontosabb kérdés, legalábbis számomra: ki akarja az én halálomat? – Azt hiszem, most inkább én kerültem fel a listára – mondtam. – Nem tudom, miért, Luke, de egy név ugrik be nekem állandóan: Sir Andrew McGovern. – Egy angol úr?! – kiáltott fel Byrne döbbenten. – Nem sokat beszéltem magának eddig az ügy angliai vonatkozásairól – mondtam. – De most, hogy maga is felkerült Lash listájára, azt hiszem, ezeket is ismernie kell. – És elmondtam neki mindazt, amit tudtam, végül hozzátettem: – Azt hiszem, biztosra vehető, hogy ez a Lash bérelte fel a támadóimat. El akartak tántorítani. – És mi van azzal a McGovern nevű pasassal? – Úgy tűnik, minden szál hozzá vezet. – Számolni kezdtem az ujjaimon. – Először: ő alkalmazta Pault, és tudott róla, hogy kezdettől fogva messze túlfizetik. Alighogy Paul bezsongott és eltűnt, McGovern megvonta a cégemtől a Whensley-csoport iparbiztonsági ügyeinek intézésére adott megbízatást. Ezt nem tehette meg csak a Franklin Engineeringgel, mert az gyanús lett volna. Ugyanis nem akarta, hogy túlságosan belelássak Paul és az ő ügyeibe, és ez volt az egyetlen módja, hogy leállítson. Azután megpróbálta Paul húgát eltávolítani, még mielőtt beszélhettem volna vele, ezért küldte el Kanadába. Minthogy találkozásunkat nem sikerült megakadályoznia, megváltoztatta a tervét, és mégis Angliában tartotta a nőt. Ekkortájt történt, hogy figyelmeztetőleg összevertek. Minden McGovernre vezethető vissza. – Oké – mondta Byrne. – Most már csak azt mondja meg, miért. Mért van szüksége egy nemesi címet viselő brit állampolgárnak arra, hogy botrányba keveredjen egy 1936-ban lezuhant repülőgép miatt? – Forduljak fel, ha tudom. De amikor visszamegyek Londonba, gondoskodom róla, hogy Andrew McGovern válaszoljon jó néhány kérdésemre. – Jobb, ha úgy mondja: ha visszamegy Angliába – felelte egy grimasz kíséretében. – Mennyi idős ez a McGovern?

Ezen eddig nem gondolkoztam. – Nem tudom. Talán ötvenöt, közel hatvan. – Vegyük a legtöbbet. Ha most hatvan, 1936-ban tizennyolc volt. Ha viszont kevesebből indulunk ki, akkor csak tizenhárom, így szóltam: – Ennek így egyre kevesebb értelme van. Hogy keveredhetett volna bele ebbe az ügybe egy tizenéves? Byrne egy mozdulattal elhallgattatott. – Maradjunk a jelennél. Látta Lasht? Megráztam a fejem. – Nem, csak a lábát. Végig hason feküdtem a Range-Rover alatt. A többiekből sem láttam semmit, kivéve persze Kissackot meg az arab barátját. – De most öten vannak, ugye? – Bólintottam, mire folytatta: – Azzal a repülővel kellett jönniük, amelyik visszaviszi Baillyt Agadèsbe. És Lashnek most az a terve, hogy semmit sem tesz, amíg meg nem találjuk a repülőt? – Most az. De meggondolhatja magát. – Ezt a rizikót vállalnunk kell. Namármost, mi tudjuk, hogy ő mire készül, de ő nem tudja, hogy mi ezt tudjuk, tehát komoly előnyünk van. Segíteni akar nekünk, amíg meg nem találjuk a repülőt. Oké, én benne vagyok, azt javaslom, hagyjuk segíteni, és érjük el, hogy mutassa meg magát. – Esetleg elérhetjük. De az is lehet, hogy a háttérből fogja irányítani az eseményeket. – Nem hiszem – mondta Byrne. – Nem fogja Kissackot felhasználni, mert tudja, hogy találkoztam Kissackkal, Kissack pedig tudja, hogy megpróbáltam átverni, következésképp ezt Lash is tudja. S az elmondottak alapján úgy gondolom, hogy a vele lévő pasasok hivatásos nehézfiúk lehettek, akiket Algerben bérelt fel. – Vagy bérgyilkosok – mondtam sötéten. – Felismerné Lasht a hangja alapján? – Azt hiszem, igen, hacsak nem olyan ravasz, hogy elváltoztassa. – Jó. – A sötétben nem láttam Byrne-t, de a hangján hallatszott, hogy mosolyog. – Tudja, Max, ha ezek a fickók követnek és segítenek minket útközben, nem lennék meglepve, ha komoly bajba kerülnének. A sivatag veszélyes hely tud lenni, különösen ha erre

még rá is segítenek. – Mennyit mondjunk el ebből Paulnak? – kérdeztem. – Elment az esze? – mondta. – Egy megveszekedett szót sem. Másnap korán reggel indultunk, Konti még mindig velünk tartott. – Djadóig visszük magunkkal – mondta Byrne. – Ott ő keletnek fordul, s hazamegy a Tibesztibe. Kocsival megkerültük Bilmát, elhajtottunk az erőd mellett is. Nem láttam sem Kissackot, sem mást, aki Lash lehetett volna. Ráhajtottunk az északnak tartó útra, amelyet hosszú mérföldeken keresztül csupasz sziklák, a Kaouar-hegység bércei szegélyeztek. Amikor elhagytuk Bilmát, Byrne így szólt: – Úgy negyven kilométerre van innen a dirkoui katonai ellenőrzési pont, nekem ott meg kell állnom benzinért, de maguk nélkül. Azok okmányokat fognak kérni, s maguknak olyan nincs. Ezért előbb kiteszem magát Kontival együtt. Ő sem szereti a katonákat. Amikor a látóhatár szélén távoli pálmaligetek tűntek föl, megállt. – Tartsanak egyenesen arrafelé. Az úton fognak kilyukadni, túl az ellenőrzési ponton, látótávolságon kívül. Ott várjanak meg. Konti és én kiszálltunk. Byrne már indulni készült, de előbb megkérdezte: – Van még egy üveg whiskyje? – Hátul a zsákomban. Miért? – Van Dirkouban egy pasas, aki nem veti meg a piát. Ha megkenem azt, akit kell, simábban mennek a dolgok Dirkouban. – Ezzel elhajtott. Nekivágtunk Kontival a sivatagnak, amely – hál’ istennek – sík volt körülöttünk, ameddig a szem ellátott. Egyszer csak megálltam és felvettem valamit. Igaza volt Byrnenek: Bilma közelében tengeri kagylókra bukkanhat az ember a sivatagban. Úgy félórányi gyaloglás után elértük az utat, s hogy ne legyünk feltűnőek, egy megfelelő szikla mögé behúzódva vártunk. Nemsokára meghallottuk a sebváltó jellegzetes hangját, s amikor kikukkantottam, megláttam a közeledő Toyotát, így hát kiléptünk a

fedezékből; Byrne épp annyi időre állt csak meg, hogy beszállhassunk. Hüvelykujjával Dirkou felé bökött. – Maga szerint lehet, hogy Lash egy nagydarab ember? – A lába közepes méretű volt. – Van ott egy angol. Húsz perccel utánam érkezett. – Ne mondja! – mondtam. – Range-Roverben? – Nem, egy öreg terepjáróval, ami legalább olyan rozzant, mint az enyém. A pasas meglehetősen magas, testes, és sötét haja van. – Van vele valaki? – Két fickó. Annak alapján, ahogy arabul beszéltek, úgy vélem, a Maghrebből valók, valószínűleg Algerből. Az angol nem tud arabul, franciául beszél hozzájuk, amit azok nem nagyon értenek. – Stimmel – mondtam. – Amikor elhagyják Dirkout, több mint húsz perc hátrányuk lesz hozzánk képest – mondta Byrne mosolyogva. – Beszéltem azzal a pasassal, aki szeret tintázni. Épp most forgatja fel mindenüket, az angol meg majd szétrobban a dühtől. Úgy látszik, a whisky megtette a hatást. – Néha valóban hasznos lehet – mondtam elgondolkozva. – Ha ez a maga whiskys hordója alaposan felforgatja a holmijukat, még fegyvereket is találhat. Annak biztosan nem örülne, ugye? – Ez nekem is megfordult a fejemben – mondta Byrne derűsen. – Ne egyengessük a vétkesek útját. – Arckifejezésemet látva elnevette magát. – Sok bölcs mondás van a Bibliában. A mögöttem lévő ülésről Billson előreszólt: – Miről beszélnek? Ki volt az az ember? – Csak egy pasas – felelte Byrne. – Lehet, hogy semmi köze Kissackhoz, de szeretek biztosra menni – Emiatt ne izgassa magát, Paul – mondtam. Az út rossz volt, s egyre rosszabb lett. Ha elhaladtunk egy-egy falu mellett, mindig felbukkantak az elmaradhatatlan datolyaligetek. A Kaouar-hegység magas sziklái alatt kétségkívül víz rejtőzött. Ám a falvak lakói nem próbálták megkönnyíteni az életüket azzal, hogy karban tartják az utat. Egész nap megállás nélkül utaztunk, s közben nemcsak az út lett

rosszabb, hanem az idő is. Feltámadt a szél, a felkavart homok elhomályosította a napot, s a por mindenhol beszivárgott a kocsiba. Ekkor jöttem csak rá a tuareg arckendő igazi előnyeire, s szorosabbra tekertem az arcom körül. A katasztrófa késő délután következett be. Valami csikorgó hang hallatszott a kocsi hátulja felől, s a Toyota beleremegett, ahogy hirtelen megállt a puha homokban. Byrne felkiáltott: – Az istenit neki. Valami baj van az áttétellel! Kiszálltunk, hogy megnézzük, mi a baj. A hátsó kerekek csaknem tengelyig belesüppedtek a finom homokba, s láttam, hogy akkor is iszonyú munka lesz kiemelni őket, ha nincs semmi baj az áttétellel. De ha az áttétel tényleg tönkrement, akkor itt ragadunk ítéletnapig. Byrne szemmel láthatólag nem izgatta magát túlságosan; előhúzott két emelőt a csomagtartóból és letette őket a homokra. – Most kezdődik a kemény munka – jegyezte meg. – Le kell venni a tetőről a homoklétrákat, szükségünk lesz rájuk. Paul és én levettük a homoklétrákat. Byrne figyelmesen szemlélte Pault. – Megtenne nekem egy szívességet? – Természetesen. Mi legyen az? – Másszon fel annak a magaslatnak a tetejére, és tartsa nyitva a szemét. Ha közeledni lát valakit, azonnal szóljon. Paul Kontira pillantott. – És ő? – Szükségem van rá – vetette oda kurtán Byrne. – Vagy úgy! Rendben. – Paul elindult. Byrne felnevetett. – Paul gondosabban fog őrködni, mint bármelyikünk tenné. Ő félti legjobban a bőrét. – Nem is tudom – mondtam. – Én is eléggé ragaszkodom az enyémhez. Egy órával később már tisztában voltunk lesújtó helyzetünkkel; a lehető legrosszabb derült ki. – A differenciálmű kikészült – mondta Byrne. – Nem csoda, hogy úgy zörgött ez a szemétláda, mint szegény apám régi kávédarálója

Bar Harborban. Sose darált rendesen. Komoran néztem a megemelt Toyotát. – Akkor most mit csinálunk? Gyalogolunk? – Az út mentén, innen úgy tíz kilométernyire, van egy Seguedine nevű hely. Nem mintha sok minden lenne ott, de talán kapunk egy pár tevét, hogy kihúzzanak minket a bajból. – És azután? A differenciál kipurcant. Nincs véletlenül Seguedineben autószerviz? Byrne nevetett. – Nem valószínű. De hátul mindenesetre van egy tartalék differenciálművem. Ezek az átkozottak mindig cserbenhagynak, ezért általában hordok magammal egy tartalékot. De mielőtt nekiállnánk kicserélni, szeretnék fedél alá jutni. Éjjel istentelen szél lesz, és mindenhova befurakszik a homok. Nem tesz jót a differenciálnak. – Hát akkor ki menjen? Én nem beszélem a nyelvüket. Byrne mosolygott. – Félórával ezelőtt előreküldtem Kontit. Pontosan tudtam, mire számíthatok. Körülnéztem: Konti tényleg nem volt sehol. Billson viszont teljes erőbedobással rohant felénk. – Egy kocsi jön! – kiáltotta. – Öt percen belül vagy még hamarabb itt lesznek. – Van valami elképzelése arról, kik lehetnek? – kérdezte Byrne nyugodtan. – Úgy nézett ki, mint az a terepjáró, amelyiket Dirkou-ban láttunk. Byrne jobb karja eltűnt a gandurájában, s amikor újra előhúzta, pisztolyt tartott a markában. Felhúzta, biztosította, azután újra elrakta. Paul kikerekedett szemmel figyelte. – Paul, menjen és üljön be az első ülésre – mondta Byrne. Billson megkerülte a kocsit, én pedig a saját pisztolyomat vettem kezelésbe. – Ha Lash az, most megtudjuk, mennyire komolyan gondolta azt a segítségnyújtást. Az arckendőjét tartsa leengedve, a száját pedig csukva. – Byrne felemelkedett, s egy olajoskannát állított a földre. – Ha felismeri a hangját, rúgja ezt fel, mintegy véletlenül.

Vártunk, süvített a forró sivatagi szél, s homokszemeket vágott az arcunkba. Leengedtem az arckendőt és megszorítottam, ahogy Byrne mutatta; egyrészt a homok elleni védekezésképp, másrészt, hogy eltakarja az arcomat. Azután gandurámba süllyesztett, leeresztett karral álltam, markomban a pisztollyal, látni úgysem lehetett, s gondoltam, jobb, ha nem akkor kezdem előhúzni a táskából, amikor már minden másodperc számít. A kocsi már túljutott a tőlünk kétszáz méterre lévő emelkedőn, gyorsan közeledett, miközben hosszú porcsíkot húzott maga után, amelyet a szél félrefújt. Ahogy közelebb ért, lelassult, majd megállt mellettünk. A sofőr nyilvánvalóan nem európai volt, de az, aki a mellette levő ülésről kiszállt, igen. Olyan volt, amilyennek Byrne leírta, meglehetősen nagydarab és sötét hajú. Pillantása Byrne-re, majd rám villant, aztán az első ülésen ülő Paulra nézett, és megszólalt: – Valami baj van? Talán tudok valamiben segíteni. Nem hallottam, hogy Paul mit válaszolt, mert oldalt léptem, s a felborított olajoskanna fémes csörömpölést hallatott. Byrne felemelte a hangját. – Hát igen, mondhatni, hogy bajban vagyunk. Ugyanis bedöglött ez a rohadt differenciál. Lash Byrne felé fordította fejét, rámeredt, majd a kocsi csomagtartójához lépett. – Maga amerikai? – Hangjából mesterkélt hitetlenkedés csendült ki. – Valahogy úgy. – Nem úgy néz ki – mondta Lash viccesen. Felém intett a fejével. – Gondolom, ő is amerikai. – Nem – mondta Byrne. – Ő angol, mint maga. Lash felvonta a szemöldökét, de nem szólt semmit. Azt hiszem, Byrne okosan cselekedett. Lash tudta, hogy itt vagyok a környéken, semmi értelme nem volt annak, hogy elrejtőzzem, a hamis látszatot amúgy is nehezen tudtuk volna fenntartani, hacsak nem tettetem magam süketnémának. Lehajolt, és benézett a Toyota alá, majd így szólt: – Igen, mondhatom, komoly bajban vannak. – Felegyenesedett. –

Egyébként Lashnek hívnak, John Lash-nek. – Luke Byrne vagyok. Ő Max Stafford, az pedig ott elöl Paul Billson. – Attól féltem, hogy Lash kezet nyújt, minthogy pisztolyt szorongatva elég nehéz lett velna kezet rázni vele, de ő csak biccentett. Byrne folytatta: – A differenciál nem számít, abból van nálam egy tartalék, de azt valóban tudnám értékelni, ha kihúznának ebből a homokból, s vontatnának pár kilométert, hogy kijussunk az útra. – Ez nem okoz különösebb nehézséget – mondta Lash, sarkon fordult, és mondott valamit a kocsijában ülő embereknek. Az intonációból megállapítottam, hogy franciául beszélt, bár a szavakat nem tudtam kivenni. Feltűnt, hogy nem mutatta be őket. Byrne előhúzta jobb karját a gandurájából – a keze üres volt. Ha ő vállalja a kockázatot, hát én is: feltűnés nélkül becsúsztattam a pisztolyt a tokjába, és én is előhúztam a kezemet. – Alátesszük a homoklétrákat, még mielőtt kiszednénk az emelőket – mondta Byrne –, úgy könnyebb lesz. Lash két társa kiszállt a kocsiból. Odaléptem a Toyota vezetőüléséhez. Paul halkan azt mondta: – Ez az ember volt Dirkouban. – Tényleg? – És Byrne nem gyanakodott rá? – Az ördögbe is! – mondtam. – Ez egy irgalmas szamaritánus, aki azért jött, hogy kihúzzon minket a bajból. Ne bolondozzon már, Paul. Szálljon ki, és segítsen! Beraktuk a homoklétrákat a hátsó kerekek alá, rájuk engedtük a Toyotát, végül eltávolítottuk az emelőket. Lashnek nem volt vontatólánca, de Byrne-nek igen, és tíz perc múlva indulásra készen álltunk. Ekkor vettem észre, hogy Lash egyik embere eltűnt. Lash és a másik beszálltak a kocsiba, és beindították a motort. Halkan odaszóltam Byrne-nek: – Hol a másik pasas? – Visszament az emelkedőn túlra, s azt is tudom, miért. – Miért, az ég szerelmére? – Nem azért, mert szégyelli a pofáját – mondta Byrne gúnyosan. – Úgy sejtem, azért, hogy integessen Kissack-nak, és megállítsa. A

Range-Rover nem lehet messze. Ebben volt logika. Lash nem akarta, hogy meglássuk Kissackot. – Egy dolog fontos – mondtam –, ne beszéljen addig Lashről, amíg vontatnak minket, mert halálra rémíti Pault. – Majd ügyelek rá. – Hangosan folytatta. – Paul, maga álljon erre az oldalra, Max pedig a másikra. Ha úgy látják, hogy még jobban benne vagyunk a pácban, kiabáljanak. – Beült a kormány mögé, intett Lashnek, aki erre felpörgette a motort. Nem volt semmi baj. Lash terepjárója erősebb volt, mint amilyennek látszott, így könnyedén kihúzott minket a homokból, bár leírhatatlan, mit művelt az egyik homoklétrával. Byrne eldobta azt az összegabalyodott, használhatatlan vacakot, ami maradt belőle, majd összeszedtük a szerteszéjjel heverő szerszámokat. Éppen ezzel voltunk elfoglalva, amikor az úton megpillantottuk a hiányzó embert, aki komótos léptekkel közeledett. Észrevette, hogy figyeljük, s felhúzta nadrágja lecsúszott sliccét. Byrne rám nézett, és halványan elmosolyodott. Így hát az az ember, aki eredetileg a meggyilkolásunkra készült, bevontatott minket Seguedine-be, ami nem volt valami óriási hely, de egy rom, amelynek három fala és roskadozó teteje még állt, alkalmasnak bizonyult rá, hogy megvédje a Toyotát a széltől. Lash segített betolni a kocsit a fedezékbe. – Megengednék, hogy itt maradjak magukkal éjszakára? – kérdezte. – Talán tudok segíteni az áttétel kijavításában. – Erre semmi szükség – mondta Byrne. – Meg tudom csinálni. Lash mosolygott. – Ráadásul semmi kedvem továbbmenni homokviharban. Könnyen eltéved az ember. Az az érzésem, hogy az nem valami kellemes. – Az biztos – hagyta rá Byrne. – Ott is hagyhatja a fogát. Ha maradni akar, hát maradjon. Ez szabad ország. Köszönjük a segítségét, Mr. Lash, csúnya slamasztikából húzott ki bennünket, de semmi szükség rá, hogy összepiszkítsa a kezét. De Lash mégis segített. Valószínűleg úgy gondolta, hogy a saját érdeke is minél hamarabb útnak indítani bennünket. Egyik bérence eltűnt, feltehetőleg azért, hogy elmondja Kissacknak, mi történt.

Lash egyébként nem segített olyan sokat, segítsége arra szorítkozott, hogy kérésre odaadja a szerszámokat, ami valójában az én dolgom lett volna. Byrne nagyon ügyesen megcsinálta volna az egészet egyedül is; a „bűzbombák” iránti utálata ellenére elég amerikai volt ahhoz, hogy értsen hozzájuk. Paul szünet nélkül jött-ment. Egyszer, Lash távollétében, Byrne lelkesen odaszólt neki: – Igazán rendes fickó ez a Lash, nem gondolja? Kihúzott minket a homokból, és most is hogy segít! Én hozzátettem: – Igen, Paul, ez egy irgalmas szamaritánius. – Byrne válla fölött átpillantva, megláttam a sötétségből kibontakozó Lasht, s azon tűnődtem, vajon Byrne tudta-e, hogy Lash a háta mögött áll, és hallgatódzik. Valószínűleg tudta, Luke Byrne nem esett a feje lágyára. Sötétedés után, lámpafénynél fejeztük be a munkát, majd rendet csináltunk, és nekiláttunk vacsorát készíteni, épp amikor Konti felbukkant. Byrne beszélt vele, majd így szólt hozzám: – Gyalog jött idáig, de senkit sem talált, jó darabon tovább is ment az úton, de eredménytelenül. Futóbolondok ezek a tedák. Lash előhúzott egy üveg whiskyt, hogy legyen mit innunk vacsora után. Én ittam egy kortyot, Paul is, de Byrne udvariasan elutasította. – Hol vannak a barátai, Mr. Lash? Lash felvonta a szemöldökét. – Barátaim? Ja, úgy érti... Ezek csak kalauzolnak engem. Hivatásos idegenvezetők. – Byrne-re pillantottam, akinek arcizma sem rándult erre az égbekiáltó hazugságra. – Jobban szeretik a magukét enni. – Lash körülhordta tekintetét a sötétben. – Hol vagyunk? – Seguedine-ben. Valaha emberek is laktak itt, három vagy négy kanuri család. Úgy látszik, azóta költöztek el, hogy utoljára itt jártam. A tasszili tuaregek szoktak idejönni északról, amikor kifogy az ennivalójuk. Maga merre tart? Lash vállat vont. – Nincs kitűzött célom. Csak körülnézek. – Úgy gondolta, ez magyarázatul szolgál arra, hogy időnként csak úgy előbukkan a

semmiből anélkül, hogy különösebb meglepetést okozna. De butaság volt ezt mondania. Még egy magamfajta zöldfülű is megfigyelte már, hogy ezeket a sivatagi túrákat gondos előkészületek előzik meg, az időt és a távolságokat felbecsülik, a vizet és az üzemanyagot gondosan kimérik. Épeszű ember nem csapong itt összevissza, mint valami gondtalan pillangó. Nagyon veszélyes megkockáztatni, hogy kifogy a víz vagy a benzin. Lash belekortyolt a whiskyjébe. – És maguk? – Hasonlóképpen – felelte Byrne semmitmondóan. Azt hittem, Lash tovább firtatja utunk folytatásának kérdését, de nem tette. Társasági csevegésbe bocsátkozott, amelynek során elmondta, hogy egy birminghami csomagolóvállalat vezérigazgatója, s hogy hét év óta ez az első igazi szabadsága. – Elhatároztam, hogy valami mást csinálok – mondta. Megpróbálta kihúzni belőlem, mivel foglalkozom Angliában, én meg elmondtam neki az igazat, mert úgyis mindent tudott rólam, és a hazugság felkeltette volna gyanakvását. – Épp hogy felépültem egy betegségből – mondtam, majd hozzátettem –, s épp hogy kilábaltam egy válásból. – Mindkét állítás igaz volt; a „betegségnek” valószínűleg épp ő volt az oka, a Gloriáról szóló vallomás pedig igazságánál fogva kellőképpen megzavarhatta. Néha az igazság jobb fegyver, mint a hazugság. Nem sokkal később, miután Billsonnal semmire sem jutott, elnézést kért, s visszavonult a kocsijába, ahol megágyazott magának. Röviddel ezután Konti bontakozott ki a sötétségből, mondott valamit Byrne-nek, aki alaposan kikérdezte. Paul hozzám lépett: – Ez folyton kíváncsiskodik, nem? – Szerintem nem túlzottan. Sötétben összefutó hajók éjszakai üzenetváltása. – Nem tetszik nekem. – Paul szorosabban maga köré tekerte a dzsellabáját. – Nem hiszem el, hogy az, akinek mondja magát. – Ezt én tudtam, de Paul olyan éleslátásról tett tanúbizonyságot, amely meglepett. Talán az űzött vad hatodik érzéke lépett működésbe. Néhány perccel később, amikor Paul már nem hallhatta, Byrne azt

mondta: – Kissack innen egy mérföldnyire táborozott le. Elküldtem Kontit, hogy kémlelje ki. – Kuncogott. – Nem hiszem, hogy valami remekül erezné magát ott kint. A szél egyre erősebb. – Állítunk őrséget? Byrne megrázta a fejét. – Konti őrködik egész éjszaka. – Ez kiszúrás vele, nem? – Á, dehogy. Holnap alszik majd a Toyotában. Szokatlan luxus egy tedának, ha útközben alhat. Reggelre a vihar kitombolta magát, s Lash a kocsijával együtt odébbállt. – Pirkadat előtt ment el – mondta Byrne. – Hirtelen fickók ezek a maguk barátai. Kissack szó nélkül lövöldözni kezd az emberre, Lash pedig ugyancsak szó nélkül odébbáll. Nem vall valami jó modorra. – Akkor most merre tovább? – Chirfa és Djanet felé. Chirfa csaknem százötven kilométerre északra feküdt Seguedinetől, egy tuareg táborból meg egy elhagyott idegenlégiós erődből állt, amely akár a Beau Geste-ben is szerepelhetett volna a Fort Zinderneuf helyén – csak itt a főkapu fölé egy horgonyt véstek. Minthogy körülbelül olyan messze voltunk a tengertől, amilyen messze emberfia csak kerülhet tőle ezen a planétán, csodálkozva bámultam a valószínűtlen emblémát, s megkérdeztem Byrne-t, mit tud róla. – Semmit. Talán francia tengerészgyalogosok csinálták. A tuaregek itt különböztek azoktól, akikkel eddig találkoztam: elnyűttebb ruhát viseltek. Byrne elmondta, hogy ezek a Tassziliból származó tuaregek. Vett tőlük egy szamarat, amelyet nekiadott Kontinak. – Itt elválik tőlünk – mondta. – Keletnek megy tovább. Djado felé, azután tovább a Tibesztibe. – Mennyire van innen a Tibeszti? – Úgy ötszáz kilométer lehet. A határon túl van, Csádban. – És végig gyalog megy? – Igen. De a szamár majd segít neki.

– Úristen! – Figyeltem az egyre távolodó Kontit, amint húzta maga után a szamarat. Útközben a Toyotához, Byrne azt mondta: – Majdnem egész úton követtek, de úgy egy órája nem látom őket. Két terepjáró. – Lash és Kissack. – Ők lesznek. Én is azt hiszem.

26 Chirfától körülbelül tíz kilométerre megmásztuk azt a hágót, amelyet – ki tudja, miért – Col de Chandeliers-nek hívnak, ugyanis semmi olyasmit nem láttam, ami gyertyatartóra emlékeztetett volna. Fenn a tetőn Byrne megállt egy szikla alatt, amelybe egy körülbelül hat méter magas, lándzsát tartó barbár figura volt belevésve. Byrne, aki már sok sziklarajzot látott, rá se nézett, hanem egy kicsit továbbmászott, egy olyan helyre, ahonnan jól át tudta tekinteni az utat, amelyen jöttünk. Rövidesen visszatért. – Sehol senki. – Csalódottnak látszott. – Kocsit, lovat adnék, ha tudhatnám, hol az a gazember. – Tudtam, hogy az! – mondta Paul. – Lashre gondol, ugye? Byrne megvonta a vállát. – Paul, maga most már nagy fiú. Igen, Lashre gondolok. – Ki ez a Lash? Éreztem, hogy valami nincs vele rendben. Felsóhajtottam. – Most már akár meg is tudhatja, Luke. – Paulra néztem és elszántan kimondtam. – Lash Kissack főnöke. Megsértődött. – Ezt eddig miért nem mondták meg nekem? – Mert nem tudtuk, hogyan fogadja a hírt – feleltem. – Maga hajlamos elveszíteni a fejét. Bilmában tudtuk meg, hogy egyáltalán létezik. – De ki ez az ember? – Azt nem tudom, de akkor fog a csomagolóiparban dolgozni, amikor rólam aktfotót közölnek a Playboy-ban. Szerintem a londoni alvilág egyik hangadója lehet. – De miért akar egy ilyen... – Az ég szerelmére, Paul. Fogalmam sincs. Ne tegyen fel folyton megválaszolhatatlan kérdéseket. – Byrne-höz fordultam. – Menjünk. Megrázta a fejét. – Vagy a hátunk mögött vannak, vagy előttünk. Ha előttünk, akkor előbb vagy utóbb a karjukba szaladunk. Ha a hátunk mögött, arról rövidesen tudni fogok. Itt várunk egy keveset. Paul, másszon fel oda, és őrködjön.

Paul habozott egy kicsit, azután bólintott és felmászott oda, ahová Byrne mutatott. – Egy órát adunk nekik – mondta Byrne. Megfordult, és elindult, én követtem. – Ugye, nem járatja velem a bolondját, Max? Nincs valami, amit eltitkol előlem? – Maga pontosan annyit tud, amennyit én. – Akkor talán Paul tud valamit. Talán komolyan kellene beszélnünk vele. A fejemet csóváltam. – Ezt én már megtettem, kifaggattam. Nem tud semmit. Byrne halkan felkiáltott, majd lehajolt és felvett valamit. Tüzetesen megvizsgálta, azután átnyújtotta nekem. – Szaharai emlék. Egyhüvelyknyi hosszú és fél hüvelyk széles, kőből faragott kis penge volt, gyönyörűen csiszolva és még mindig használható éllel. – Ez egy minibárd – mondta. – Tuareg? – A fenét! – Felfelé mutatott, a lándzsát tartó óriás rajzára. – Az ő népe készítette. Ha nyitott szemmel jár, tucatjával talál ehhez hasonló tárgyakat errefelé. Háromezer évesek vagy még régebbiek. Végighúztam ujjamat a csiszolt kődarabon. Három évezred! Ha ebből a perspektívából szemléltem magamat és a cselekedeteimet, valahogy minden furcsán jelentéktelenné zsugorodott. Háromnegyed órával később, épp amikor Paul kiabálni kezdett, találtam egy baltafejet meg néhány nyílhegyet. Gyorsan zsebre vágtam őket, és rohantam a Toyotához. Byrne fenn volt a sziklán. – Hat kilométernyire lehetnek mögöttünk – jelentette, amikor lejött. – Mindkét kocsi jön; ezt már szeretem. Na, induljunk. – így hát újra nekivágtunk, s északnyugatnak tartva lefelé bukdácsoltunk a Col de Chandeliers másik oldalán. Állandóan hátrafelé figyeltem, s egyszer csak megláttam a halvány pontokat, amelyek olyan porcsíkot húztak maguk után, mint az üstökös csóvája. Egyenletesen tartották a távolságot, nem maradtak le, de nem is jöttek közelebb, és így haladtunk hosszú órákon keresztül. Egyszerre egy táblát pillantottunk meg az út mentén.

– Balise 593. Nézze meg a kilométerórát és pontosan ötven kilométer múlva szóljon – mondta Byrne. Figyeltem az órát, számoltam az elsuhanó kilométereket. Egyikünk sem szólt. Byrne azért nem, mert a vezetésre koncentrált, nekem nem volt különösebb mondanivalóm, Paul pedig, gondolom, azért hallgatott, mert gondolatait a nyomunkban haladó kocsik kötötték le. Amikor ötven kilométert megtettünk, megszólaltam: – Itt vagyunk. – Még nem egészen – mondta Byrne, s mentünk még vagy fél kilométert, mielőtt megállt. Kiszállt, felugrott a Toyota tetejére, s visszafelé kémlelt. Azután visszaült a kormány mellé, s megjegyezte: – Most már nem akarom, hogy elveszítsenek szem elől. – Miért? Bal felé mutatott. – Akár hiszi, akár nem, ez itt egy út, és mi erre megyünk tovább. Majd most meglátjuk, mennyire profik Lash idegenvezetői. – Öt percet várt, majd nekiindult, s máris ott döcögtünk az alig felismerhető úton. A táj megváltozott, a hegyek helyét hatalmas kavicsos síkság váltotta fel, amely – ameddig a szem ellátott – olyan sima volt, mint egy biliárdasztal. – Ezt hívják regnek – mondta Byrne. – Nem rossz utazni rajta, ha az ember el bírja viselni az egyhangúságát. Azt hiszem, valaha tengerfenék lehetett. Tényleg egyhangú volt, így lassan elálmosodtam. Hátranéztem Paulra, s láttam, hogy rajta is úrrá lett a fáradtság, bármennyire is rettegett Lashtől és Kissacktól. Mélyen aludt. Kilométerek suhantak el a kerekeink alatt, de a táj mit sem változott. – Biztos, hogy ez a sivatag legnagyobb síksága – jegyeztem meg. – Á, dehogy – mondta Byrne. – Az a Tanezrouft, körülbelül akkora lehet, mint Franciaország. Ahhoz képest ez akkora, mint egy bélyeg. Egyébként rövidesen meg fog változni, sokkal rosszabb lesz. Úgy is lett. Először egy-két barkán jelent meg, sárga homoksarlók a fekete kavicsrengetegben, azután nagyobb homokfoltok következtek, amelyeket Byrne gondosan elkerült. Végül már több volt a homok, mint a kavics, és többé nem lehetett elkerülni.

– A sivatagi vezetésben itt válik el, ki a legény a talpán. Ez itt a fes-fes. Emlékszik, mit meséltem róla? – kérdezte Byrne. Hát persze hogy emlékeztem a beszakadt teherautóról szóló hátborzongató történetre. Hátranézett és elmosolyodott. – Nincs semmi baj, amíg tartani lehet a tempót. Zűr abból lehet, ha lelassul az ember. Fogadok, hogy Lash gorillái ezt nem tudják. – Maga tudta, hogy ez lesz itt? – Igen. Vagy húsz évvel ezelőtt én is leragadtam itt. Az évnek ebben a szakaszában erre általában fes-fes van. – Nekem úgy tűnik, mintha rendes homok lenne – mondtam. – Más a színe. És ha visszanéz, meglátja, hogy nem kavarunk fel annyi port. Egy biztos: most nem állunk meg, hogy megbizonyosodjunk felőle. Úgy egy órával később Byrne irányt változtatott, majd nem sokkal később megállt. Ismét felmászott a vezetőfülke tetejére, körülnézett, s amikor lejött, kajánul nevetett. – Se hírük, se hamvuk. Lehet, hogy Mr. Lash kisegített minket Seguedine-nél, de nem hiszem, hogy most nekünk is segítenünk kellene. Odébb majd rátérünk a Djanetbe vezető főútra. A Balise Berliet 21 jelzésnél. Tudja, hogy a Djanet mit jelent? – Azt sem tudom, hogy a Balise Berliet 21 mit jelent. – A Berliet-autógyár itt próbálta ki a nagy terepjáróit, s ehhez telerakta a sivatagot útjelző táblákkal. Djanet egyébként arabul azt jelenti: Paradicsom.

27 A Paradicsom részben a sivatagra, részben pedig egy sziklás hegyoldalba épült, s több kényelemmel szolgált, mint a legtöbb sivatagi város. A szálloda egyszerű volt, ám tiszta és jobb, mint a szállodák többsége: a hálószobákat zeribá-kban, fűkunyhókban rendezték be, amelyeknek falain vidám, színes takarók lógtak, s a szállodai zuhanyozók működtek. Miközben egy szivaccsal ledörzsöltem magam, az jutott eszembe, hogy Byrne-nek igaza volt; a sivatag tiszta hely, és az ember nem bűzlik. Csaknem egy hónapja ez volt az első alkalom, hogy zuhanyoztam. Byrne a szállodánál hagyta a Toyotát, s elment, hogy felkeresse hírforrását, a tíz teve jogos és szerencsés tulajdonosát. Hamarosan visszatért két tuareg kíséretében, az egyiket Atitelnek hívták, a másikat, a fiát Haminak. – Magánál vannak a Northropról készült fényképek? – Persze. – Beletúrtam a zsákomba, és odanyújtottam neki a képeket. Széthajtogatta őket. – Ezeket honnan szerezte? – A londoni Tudománytörténeti Múzeumból. A Jane-féle Repülőgéptípusok 1935-ös kiadásában találtam őket. Kiteregette a képeket az asztalra, s kérdezgetni kezdte Atitelt, miközben többször is rámutatott a Northrop „Gamma” fényképére. A képen látható masina a Trans-World Airlines egyik első repülőgépe lehetett, mert a törzsén, a szárny mellett látható volt a TWA embléma. Stílusosan megtervezett, hosszú, karcsú gép volt, amelynek pilótafülkéje egész hátul, a szárny közvetlen közelében helyezkedett el. Természetesen, amikor ezt tervezték, a repülőgépeknek még nem volt utasterük, csak nyitott pilótafülkéjük, futószerkezetüket még nem lehetett behúzni, a kerekeket és a keresztmerevítőket áramvonalas burkolóköpeny vette körül. A képaláírás szerint egyszemélyes, postai és teherszállításra alkalmas repülő volt. Byrne végre felegyenesedett. – Lehet, hogy ez az. Azt mondja, fenn a Tassziliban, Tamrittól háromnapi járóföldre van a Kel Ehendeszet fémmadara.

– Milyen messzire van innen, és mi az isten csudája az a Kel hogyishívják? – Úgy hetven kilométerre. A Kel Ehendeszet pedig maga meg én, meg mindenki, aki ért a gépekhez. – Atitel-hez fordult, váltottak néhány szót, majd így folytatta: – Azt mondja, a Kel Ehendeszetnek hatalma van az angelusszen – angyalok – fölött, ugyanis ők mozgatják a kocsikat és ők emelik a levegőbe a repülőgépeket. – Logikusan hangzik. Ha háromnapi járóföldet mondott, akkor angelusszen-lóerővel az körülbelül hat óra. Byrne megvetően nézett rám. – Nem visszük fel a Toyotát a fennsíkra. Ha megyünk, akkor gyalog megyünk. – Rácsapott a fényképre. – Atitel biztos abban, hogy a Tassziliban lévő roncs pontosan ilyen. Azt hajtogatja, hogy a szárnyakon nincs fülkeburkolat, s a törzs elöl henger alakú, éppúgy, ahogy a képen. – Akkor lehet, hogy az Billson gépe? – Nincs kizárva. – Byrne csóválni kezdte a fejét. – Bár a tuaregek nem sokat értenek a képekhez, mint a muzulmánok általában. Minthogy a vallásuk tiltja a képi ábrázolást, egyszerűen nincs gyakorlatuk a képek olvasásában, ismertem egy pasast, aki – annak mintájára, amit az európaiak házaiban látott – felakasztott egy képet a sátra falára. Valamit kivágott egy képes újságból, mert tetszett neki. Csak éppen fejjel lefelé rakta fel. – Elmosolyodott. – Egy vitorlás hajó képe volt, de az illető életében nem látott hajót, sőt még egy tenyérnyi tengert sem, úgyhogy neki az egész csupán egy szép ábra volt, amely fejjel lefelé pont olyan jól mutatott. – De ha Atitel valóban látta a gépet, akkor biztosan össze tudja hasonlítani a képpel. – Nem mernék rá megesküdni, de vállalnunk kell a kockázatot. Nem minden ok nélkül tettük meg ezt a hosszú utat. – Mikor indulunk? Alkudozni kezdett Atitellel, s néha Hami is közbemordult. Tizenöt perc múlva Byrne hozzánk fordult: – Azt mondja, hogy csak holnap a késői órákban tud elindulni, esetleg csak holnapután reggel. Fel kell hajtania néhány elbitangolt szamarat. A gép körülbelül ötven kilométernyire van Tamrittól, a

hegytetőn lévő fennsíknak a szélén. Felfelé menet nem tudunk napi tizenöt kilométernél többet megtenni, ezért legalább egy hétre való vizet kell magunkkal vinni, de jobb, ha tíz napra viszünk. Következésképp teherhordó állatokra lesz szükségünk, és több szamárra, mint amennyi most a rendelkezésére áll. Byrne ismét Atitelhez fordult, és némi pénz cserélt gazdát. Amikor a tuaregek elmentek, megjegyeztem: – Ez algériai pénz volt. Byrne meglepetten nézett rám. – Hát persze, hiszen Algériában vagyunk. – Mikor jöttünk át? Nevetett. – Emlékszik, milyen kerülőt tettünk, hogy lerázzuk Lasht? Nos, egy füst alatt a határátkelőhelyet is megkerültük. Magával minden rendben, Max, törvényesen tartózkodik Algériában. – De Billson nem. Felmordult. – Nyugodjon meg. Hatalmas sivatag választ el minket Tamtól, talán nem jutott el idáig a hír. – Felvette a fénymásolatokat. – Megengedi, hogy ezeket magamhoz vegyem? Néhány dolgot ki akarok számolni. – Bólintottam. – Hol van Paul? – Még mindig zuhanyozik. Byrne nagyot nevetett. – Mondtam magának, hogy a sivatagban könnyen meg lehet fulladni. – Azután leült az asztalhoz, elővett egy ceruzacsonkot, s számításokba kezdett az egyik fénymásolat hátán a Northrop „Gamma” műszaki adatai alapján. Másnap nem indultunk el, még harmadnap sem, csak a rákövetkező napon. Byrne dühösen morgott. – Ezek a népek néha az idegeimre mennek. Nevettem. – Azt hittem, hogy maga is közülük való, igazi tuareg. – Igen, de időnként visszafejlődöm. Kissack és Lash jár a fejemben. Nem tudom, mennyire feneklettek meg a homokban, de előbb-utóbb csak kikecmeregnek valahogy. El akarom húzni a csíkot, még mielőtt ideérnek. – Miből gondolja, hogy Djanetbe jönnek?

– Ez az egyetlen hely, ahol benzint kapnak. Nekem mindenesetre jó alkalom volt, hogy kipihenjem magam, miután a Toyota minden porcikámat összerázta. És végre, Alger óta először, ágyban aludtam. A matrac a szállodában alig volt valamivel keményebb, mint a homokágy, amelyhez hozzászoktam. S a megérkezés örömére mindannyian felhajtottunk néhány pohár sört. A megérkezésünk utáni harmadik napon kihajtottunk Djanetből a Toyotával, de Lashnek semmi nyomát nem láttuk. – Talán még mindig ott van, ahova becsalogatta – mondtam. – Vérzik érte a szívem – mondta Byrne. Hátrafordította a fejét és Paulra pillantott. – Maga mit gondol? – Remélem, megrohad – mondta Paul gyűlölködve. – Meg Kissack is. Mindannyian. Paul kezdett vérszomjassá válni, de ezen nem lehetett csodálkozni. Nehéz jóindulatot tanúsítani olyanok iránt, akik csak úgy lövöldöznek az emberre, anélkül, hogy megmondanák, miért. A hegyek felé hajtottunk, a meredek sziklák felé, amelyek úgy magasodtak előttünk, mint valami égbe nyúló kőkerítés. Végül nagyot zöttyenve megálltunk egy tamariszkuszligetben, amelynek fái között szamarak legelésztek. Közeledtünkre Atitel és Hami integetett. Byrne felháborodottan morgótt. – Mostanra már felmálházhatták volna azokat a nyomorult állatokat. – Hova megyünk? Karja negyvenöt fokot emelkedett a vízszintes fölé, s nekem belemerevedett a nyakam, amikor felnéztem. – Oda fel. – Úristen! – A sziklák függőlegesen törtek fölfelé, vagy hétszáz méter magasságig, s Byrne egy hasadékra mutatott, a szikla tetejébe belevájódott V alakú vízmosásra, amely messziről úgy hatott, mint egy irányzék. – Mi a francnak néz engem? Hegymászónak? – A szamár se hegymászó, s ahova egy szamár fölmegy, oda bárki emberfia fel tud mászni. Nem annyira meredek, mint amilyennek kinéz. – A napra pillantott. – Induljunk. Még napszállta előtt fel akarok érni a csúcsra.

Biztatni kezdte Atitelt és Hamit, hogy málházzák már fel a szamarakat. A tuaregek kecskebőrből készült dzserbái kevésbé törték fel az állatok hátát, s így jobban kímélték őket, mint a mi kannáink, amelyek maradék víztartalékunkat tartalmazták, de minthogy nem volt elég dzserba, kénytelenek voltunk a kannákat is használni. A málha túlnyomó többségét ember és állat számára a víz tette ki. – Tíz nappal számoltam – mondta Byrne. – Persze lehet, hogy szerencsénk lesz, és találunk egy guelltát – egy sziklatavat –, de erre nem számíthatunk. Egyszer észreveszi őket az ember, máskor nem. Így hát felpakoltunk tíz napra való vizet és élelmet öt ember és hét szamár számára, s Byrne még hozzátett egy vászonba csavart, fémes csengésű csomagot. Az egyik málha tetejére odarakta Lee Enfield karabélyát, s nagy gonddal, jó szorosan odaszíjazta. – Tíz perc múlva visszajövök – mondta, beült a Toyotába, és elhajtott. Figyeltem, míg csak el nem tűnt a szemünk elől, majd Paulhoz fordultam. – Hát ehhez mit szól? Gondolja, hogy fogja bírni? Felnézett a sziklákra. – Azt hiszem, igen; most semmit sem kell cipelnem. Nem úgy, mint a Ténérében, amikor átvágtunk a homoksivatagon. Arca, a napsütötte barnaság ellenére is, sápadt volt és elgyötört. Nem hiszem, hogy különösebben kisportolt lett volna, amikor eljött Angliából; ülőmunkája meghatározta egész életmódját. Azóta belelőttek, majdnem kikészítette az itteni klíma, s az sem nevezhető éppen gyógykúrának, amin azóta keresztülmentünk. – Talán jobban tenné, ha itt maradna. Majd megbeszélem Byrnenel. – Nem – mondta élesen. – Ő magával értene egyet. De én jönni akarok. Lehet, hogy – nyelt egyet –, lehet, hogy ott van a holttest is. A megszállottság, amely egész életében hajtotta, tetőpontjához közeledett. Lehetősége nyílt rá, hogy néhány napon belül megtudja az igazságot az apjáról, s nem akarta éppen most feladni. Megértőén bólintottam, s ismét felpillantottam a sziklákra. Most sem biztattak semmi jóval: gyilkos vállalkozás lesz oda feljutni. Byrne gyalog jött vissza.

– Olyan helyen állítottam le a kocsit, ahol nem találnak rá egykönnyen. Induljunk. Félrevontam. – Járt már ott fent? – Persze. Én már majdnem mindenhol jártam. – És hogyan lehet ott közlekedni, ha már feljutottunk a csúcsra. – Egész jól, ha tartjuk magunkat a vízmosásokhoz. – Vízmosásokhoz?! – ismételtem hitetlenkedve. – Majd meglátja – mondta kesernyés mosollyal. – Nem valószínű, hogy lát ennél rohadtabb vidéket életében. Olyan, mint egy labirintus, könnyen eltéved benne az ember. Mi a baj? – Paul jár a fejemben Byrne bólintott. – Nekem is ő jutott eszembe. De ha felér a csúcsra, akkor már nem lesz vele gond. Így hát nekivágtunk. Először nem volt rossz: enyhén emelkedő talajon közelítettük meg a sziklák lábát. Amikor odaértünk a szurdokhoz, kiderült, hogy nagyobb, mint amekkorának elsőre látszott, az aljánál fél mérföld széles lehetett, s felfelé egyre jobban elkeskenyedett. Valami ösvényféle kanyargott cikcakkban egyik oldaláról a másikra: minden százméternyi tényleges előrehaladáshoz legalább hatszázat kellett megtenni. Természetesen hegynek fölfelé, de itt még nem emelkedett nagyon. A magasságért vívott csata állandó kemény erőfeszítest jelentett, amitől az embernek megfeszült a lábikrája, s majd kiszakadt a szíve meg a tüdeje. Amit műveltünk, távol állt attól, hogy hegymászói bravúr legyen, csupán igen kemény munka volt, amit nem lehetett abbahagyni. Egy hang sem hallatszott, csak a torkomból felszakadó zihálás, egy-egy lerúgott kődarab csattanása, amint lebucskázott a szurdokba, s a sziklafalnak ütődő kannák fémes csengése. Időnként felhorkant valamelyik szamár, de senki sem akarta arra pazarolni a levegőt, hogy megnyugtassa. Azt hiszem, hamarabb is elértük volna a csúcsot, ha nincs velünk Paul, aki lassította az iramot. Gyakran megálltunk, hogy utolérjen minket, s várakoztunk, amíg pihent egy keveset. Ezalatt persze én is pihentethettem egy kicsit a tüdőmet, amiért igencsak hálás voltam. Atitelnek és Haminak láthatólag nem esett nehezére az erőfeszítés;

elszívtak egy fél cigarettát, s a csikket gondosan eltették, mielőtt folytatták volna a mászást. Byrne csupa ín és izom volt, de az orra horgasabbnak, az arca beesettebbnek tűnt, mint eddig bármikor. Ily módon jutottunk fel négy óra alatt hétszáz méter magasra, de ha a megtett távolságot lemértük volna egy térképen, alig hiszem, hogy kevesebbet tett volna ki másfél mérföldnél. Amint a talaj közelíteni kezdett a vízszinteshez, megálltunk, és Atitel Hamival együtt perceken belül összeütötte a tuaregek elmaradhatatlan mini tábortüzét, s feltette a vizet teának. Levegő után kapkodva kérdeztem: – Megérkeztünk? – Majdnem. A nehezén túl vagyunk. – Byrne a lenyugvó nap felé mutatott. – Úgy számolom, innen vagy nyolcvan kilométer távolságba el lehet látni. Fantasztikus látvány tárult elénk: sötét hegyhátak sorakoztak a közvetlen közelünkben, s ahogy távolodtak, a kéktől a bíborvörösig váltogatták a színüket. Byrne egy dűnesor felé mutatott. – Az az Erg d’Admer. Ezt a sok homokot mind a fennsíkról mosta le a víz. Valaha itt lehetett a világ legnagyobb vízesése: hétszáz méter magas volt. – Vízesés?! – suttogtam. – Hogyne, valaha a Tasszili bővelkedett vízben. Igazi nagy folyók hömpölyögtek erre. Ragyogó állattenyésztő vidék volt, rengeteg ennivalóval. Persze réges-régen. – Persze! Míg az édes teát kortyolgattam egy kis rézcsészéből, Pault figyeltem, aki hanyatt feküdt, és teljesen kimerültnek látszott. Odaléptem hozzá. – Igyon egy kis teát, Paul. Zihálva hullámzott a mellkasa. – Később – lehelte. – Max! – szólított Byrne. Halkan szólt, mégis a parancs ereje csattant a hangjában. Felnéztem, fejével intett, mire mellé léptem, oda, ahonnan lenézett a szurdokba. Lefelé mutatott, a szurdok sivatagos fenekére, ahol két mérföld távolságban s úgy fél mérfölddel alattunk valami mozgás látszott a homokban.

– Portölcsérek? – Ismerős jelenség a sivatagban: apró forgószél, amit a hőség által kavart konvekciós áramlatok okoznak. Byrne felnézett a napra. – Ilyenkor nem. Azt hiszem, látogatóink érkeznek. Ketten vannak. – Honnan a fenéből tudhatta meg Lash, hogy ide jöttünk? Byrne vállat vont. – Mindenki, aki Djanetből felmegy a Tassziliba, ezen az úton jön. Nincs még egy ilyen könnyű út. – Könnyű!? No hiszen! – Biztosan kérdezősködött Djanetben. Épp csak érdeklődnie kellett a szállodában. – Óvatosabbnak kellett volna lennünk. – Nem mentünk volna vele semmire. Djanetben nem lehet úgy felfogadni kísérőket állatokkal, hogy annak ne menjen híre. Lehet, hogy Lash emberei beszélnek tamasekül, de akkor sem okozhatott nekik fejfájást, hogy megtudják, amit tudni akartak, ha csak arabul beszélnek Lenéztem a sziklafalra, de most nem láttam mozgást. – Ezek szerint bajban vagyunk. – Nem olyan nagyon – mondta Byrne, aki nem zökkent ki a nyugalmából. – Sötétben nem fognak felmászni ide, s a nap egy órán belül lenyugszik. Szerintem várni fognak holnapig. Ez pedig jó alkalmat ad nekünk, hogy addig eltűnjünk. – Hátranézett Paulra. – Hagyunk neki időt, hogy kipihenje magát, azután indulunk. – Hová? – Át az emelkedőn, Tamrit és Assakaô felé. A képzeletem sosem lett volna képes olyan tájat megalkotni, amilyen a Tasszili volt. Réges-rég kiszáradt folyók medrében haladtunk, amelyek – amikor még folytak – mélyen kivájták a puha homokkövet, megteremtve ily módon a mai kanyonokat, amelyeknek falait mindkét oldalon sekély üregek csipkézték. Amikor bekövetkezett a kiszáradás, s a víz elpárolgott, a szél folytatta a Tassziliban a megkezdett munkát: évezredeken keresztül csiszolta a homokkövet, s a sziklából fantasztikus alakú oszlopokat és ormokat formált, amelyek némelyike hetven méterre vagy még feljebb tört a magasba, másokat meg tőben hasított ketté.

A táj olyan képzetet keltett, mint egy rosszul sikerült torta, amelyet túl sokáig hagytak a sütőben, s a Tasszili valóban túl sokáig sült a nap kemencéjében, az élő növényzet talajjavító hatását nélkülözve. A homokkő megfeketedett – a felszínén keletkezett patinát Byrne sivatagi lakknak nevezte. – Néha éjszakánként harmat lepi be a köveket – mondta Byrne –, és vasat meg mangánt hoz a felszínre. Másnap a harmat felszárad, a vas meg a mangán oxidálódik. Ha ez néhány száz vagy néhány ezer éven keresztül ismétlődik, jó kis lakkréteg keletkezik a felszínen. Amint Byrne előre megmondta, labirintusba kerültünk, az egykori vízmosásokból keletkezett kanyonok összetalálkoztak, egy darabig együtt futottak, majd újra szétváltak. Az volt az érzésem, hogy ez valamiféle deltatorkolat lehetett, egy odébb sebes, de itt már lelassuló, hatalmas folyó útjának vége, amelyben vastagon leülepedett a hordalék, mint a Nílus deltájában. Ám a folyó egyszer csak megérkezett Tamrithoz, a Tasszili széléhez, hogy itt hétszáz métert zuhanjon alá, s a magával hozott hordalékból kialakítsa az Erg d’Admer ma látható, óriási dűnéit. És most már nincs többé víz. A föld száraz, mint a Ténérében talált teve csontja, de nem fényes fehér – inkább napégette s kőkemény, mint egy múmiává aszalódott holttest. Ezt láttam tehát az első órában, míg a nap le nem nyugodott, azután Byrne ragaszkodott hozzá, hogy a telihold lámpásánál folytassuk utunkat, egészen este kilencig, amikor végre megkönyörült rajtunk. Paul addigra kis híján összecsuklott, s én kimerültebb voltam, mint bármikor, amióta csak megkezdtük vándorlásunkat a Ténérén keresztül. Az evéshez is fáradt voltam, inkább bemásztam a szikla egyik kis üregébe, s dzsellabámba burkolózva mély álomba zuhantam. Teljes napvilágnál ébredtem fel arra, hogy egy férfi néz le rám. A sötét bőrű alak csupán egy ágyékkötőt viselt, s jobb kezében lándzsát tartott. Mögötte egy csomó foltos hátú, szétálló szarvú, egészségtől sugárzó marha sorakozott. Az ő hátuk mögött pedig egy sereg íjakkal felszerelt vadász, némelyik nyílvesszővel a húron. Meglepetten pislogtam, felültem, és kikerekedett szemmel bámultam magam elé. A férfi a gulyával és a vadászokkal

egyetemben csupán egy festmény volt a barlang falán. Elfordítottam a fejemet, s a barlang előtt megpillantottam a guggoló Byrne-t, amint éppen a vulkánnak nevezett vízforraló szerkentyűjét töltötte fel. A háta mögött Hami egy szamarat málházott fel dzserbákkal. – Luke – szólaltam meg –, maga látta ezt? Felnézett. – Már épp ideje volt, hogy felébredjen. Persze hogy láttam, ez az egyik Tasszili-freskó. Visszafordultam, hogy jobban megnézzem a falfestményt. A színei akkor sem lehettek volna élénkebbek, ha a múlt héten festették volna, s az állatokat olyan könnyed eleganciájú vonalvezetéssel rajzolták meg, amit bármelyik modern festő megirigyelhetne. – Mikor festhették? Byrne bejött a barlangba. – A marhákat? Háromezer éve, talán négy. – Végigment a barlang fala mentén. – Ez a muflon itt még régebbi. – Feltápászkodtam, s odaléptem mellé. A vadjuh képe durvább kidolgozással készült. – Nyolcezer éves – mondta Byrne. – Lehet, hogy még több, nem tudom pontosan. Nekiláttam, hogy alaposabban szemügyre vegyem a falat, további kincsek után kutatva, ám Byrne szigorúan közbeszólt: – Erre most nincs idő. Még hosszú utat kell megtennünk. Ébressze fel Billsont. Vonakodva fordultam el a faltól, felébresztettem Pault, azután segítettem elkészíteni a reggelit. Nem több, mint félórával ébredésem után ismét úton voltunk, a Tasszili-kanyonok vonalát követve haladtunk tovább. Egy órával később zöldellő faóriásokat pillantottam meg, magasságuk a húsz métert is elérte. Szélesen terjeszkedő ágaik görcsösen megcsavarodtak. – Itt valahol víznek kell lenni – jegyeztem meg és oda mutattam. – Ciprusok – mondta Byrne. – Ezeknek harmincméteres főgyökerük is lehet, amely egyenesen lefelé nyúlik. És öregebbek, mint maga Matuzsálem, lehet, hogy már akkor is itt álltak, amikor az az ipse odafestette azokat a marhákat a barlang falára. Magunk mögött hagytuk a fákat, csendben haladtunk; a csendet nem törte meg más, mint a kövek koccanása, a szamarak horkanása s

egy-egy szó, amelyet Atitel és Hami váltott egymással. Arról, amit kerestünk, nem volt mit mondani – már mindent unásig ismételgettünk. S Lashről sem volt sok mondanivalónk. Ha feljön utánunk, vagy elér minket, vagy nem. Délben rövid ebédszünetet tartottunk, napnyugtakor ismét megálltunk enni, s utána sietősen folytattuk utunkat a holdsütötte éjszakában. Én ezt nem tartottam biztonságosnak, meg is mondtam Byrne-nek, de ő bízott abban, hogy Atitel tudja, mit csinál; ő jobban bízott benne, mint én. Kilenc körül újra megálltunk, s újabb barlangot találtam. Legnagyobb meglepetésemre aznap nem voltam olyan fáradt, mint vártam, s Paul is jobban bírta. Figyeltem, miközben lecsatolta a kannát az egyik szamár hátáról, s eszembe jutott, mit mondott róla Isaacson, még Lutonban: egy nebich! Egy senki. Ez igaz is volt! Időnként órák teltek el, még Paul jelenlétében is, úgy, hogy teljesen kiment a fejemből. Amikor a Toyotában utaztunk, mindig a hátsó ülésen ült, s nem volt a szemem előtt. Most is, mint a többi sivatagi utunk során mindig, hátramaradt. Keveset szólt, sose tett megjegyzéseket az elé táruló látványra, ha mégoly csodálatos volt is, csak makacsul rakosgatta a lábait, egyiket a másik elé. És sose panaszkodott, bárhogy érezte magát. Ez ugyan mellette szólt, de tulajdonképpen mindegy: akárha ott sem lett volna. Egy nebich! Ami Lutont illeti – több millió mérföld választott el tőle, mintha egy másik bolygón lett volna. Datolyát és szárított birkahúst ettünk. Megkérdeztem Byrne-t, hogy haladunk. Jól megrágta a falatot, azután lenyelte. – Haladunk. Atitel úgy számolja, hogy nem egész másfél nap múlva odaérünk. Azt mondja, holnap sötétedés előtt találunk egy tájékozódási pontot, amelyet ismer. – Mi van Lashsel? – kérdeztem. – És Kissackkal? – Mi lenne velük? Tamritban nyolcórás hátrányuk volt hozzánk képest, s ehhez ma hozzáadhat még három órát, mert ők biztos nem jönnek éjszaka. Becslésem szerint egy egész napi előnyünk van. Ráadásul nem tudják, hová megyünk. – De hagytunk nyomokat. Megfigyeltem: lábnyomokat a homokban és szamárürüléket.

Bólintott. – Ez biztos. De sokat jöttünk sziklákon is, ahol viszont nem hagytunk nyomokat. Éppenséggel követhetnek minket, ha értik a módját, de rengeteg idejüket fogja felemészteni, míg felkutatják a nyomokat. Ez még egy nap előnyt jelent a számunkra, lehet, hogy kettőt. – Ismét beleharapott a birkahúsba, s mintegy mellékesen megjegyezte: – Lehet, hogy visszafelé botlunk beléjük. – Az szép lenne. Nevetett. – Majd megkérem Atitelt, hogy másik úton vezessen minket vissza. Másnap reggel, amikor felébredtem, izgatottan vizsgálgattam a barlang falát, de – csalódásomra – csak a csupasz szikla meredt rám. Hami tüzet rakott, kenyeret sütött a forró homokban, ropogós volt a héja s ízletes a bele, ha az ember eltekintett a csikorgós homoktól. Reggeli után ismét nekivágtunk, Atitel vezette a menetet a Tasszili lepusztult, kopár tájain. A legrosszabb, ami érhetett bennünket, kora délután következett be. Egy különösen nehéz útszakaszon küzdöttük magunkat keresztül, ahol a szél feltűnően nagy pusztítást vitt véghez a homokkő oszlopokon. A homokkal terhes szél addig szaggatta az oszlopok tövét, míg jó néhányat kidöntött közülük, s ezek esés közben széthullottak, darabokra törtek, olyan törmelékhalmokat zúdítva az útra, hogy alig bírtunk keresztüljutni rajtuk. Atitel szamara váratlanul felordított, felbukott, s úgy oldalba rúgta vezetőjét, hogy az szintén elesett. Atitel felkiáltott, Byrne odarohant hozzá, s valamire rátaposott a földön. Amikor én is odaértem, láttam, hogy egy kígyó. – Homoki vipera – mondta Byrne, s sarkával szétzúzta az állat fejét. – Megijedt tőle a szamár. De ennél még rosszabb is történt, mert Atitel a földön ülve a lábát tapogatta, és nyögött. Byrne megvizsgálta, majd felnézett rám. – Eltörött – mondta határozottan. – Úristen! – mondtam. – Most mit csináljunk? – Először is sínbe tesszük.

Ez nem volt olyan egyszerű, mint ahogyan hangzott, nem lévén a sín készítéséhez más alkalmas eszközünk, mint a puska csöve. Váratlanul Paulnak támadt egy jó ötlete. Rácsapott az egyik szamár oldalán lógó kannára, amely kongó hangot hallatott. – Ez üres? – Igen. – Kövekkel szét tudjuk verni – mondta Paul. – Azután kiegyenesítjük. Biztos, hogy össze tudunk eszkábálni belőle valami merev sínféleséget. – A kődaraboknál komolyabb szerszámaink is vannak – mondta Byrne, odalépett az egyik szamárhoz, s levette róla a vászonba burkolt csomagot, amelyet ő hozott magával. Egy kalapácsot meg egy hidegvágót húzott elő belőle. – Tegye le azt a kannát a földre. Időbe telt a dolog, s az egész sivatag zengett, ahogy az ütések hangja oszlopról oszlopra visszhangzóit, de végül sínbe tettük Atitel lábát, előbb körülpárnáztuk, aztán egy csíkokra felhasított gandurával rákötöztük a fémsínt. Atitel abbahagyta a nyögést, s érdeklődéssel figyelte, hogyan csináljuk. Amikor befejeztük, Byrne leguggolt mellé, s belefogott egy beszélgetésbe, amely meglehetősen hosszúnak bizonyult. Így szóltam Paulhoz: – Tudja isten, mihez kezdünk most. Annak alapján, amit Byrne tegnap este elmondott nekem, tíz-tizenkét kilométerre lehetünk attól a helytől, ahol az öreg, saját állítása szerint, látta a gépet. – Továbbmegyünk! – Paul arcát megmerevítette az elszántság. – Legyen észnél. – Körbemutattam az átláthatatlan tájon. – Hogy az ördögbe találhatnánk meg vezető nélkül? Ez az oka, Paul, ez a rohadt, istenverte vidék, hogy eddig senki sem találta meg. Elsétálhat tíz méterre mellette anélkül, hogy észrevenné. – Továbbmegyünk – mondta. – És megtaláljuk. A fejemet csóváltam, s arra néztem, ahol Atitel ujjával rajzolt valamit a homokba. Byrne kérdéseket tett fel neki. Vállat vontam, s indultam, hogy segítsek Haminak megigazítani a kötőféket az egyik szamáron, amelynek hátát csúnyán feltörte a kanna széle, s bőrén gyulladt folt piroslott. Félóra múlva Byrne felállt.

– Oké. Atitel és Hami visszamegy. Az öreg fel tud ülni egy szamár hátára, Hami meg kantáron vezet majd egy másikat kettőjük számára elegendő vízzel és élelemmel. Elviszi Atitelt Tamritba, azután lemegy Djanetbe segítségért. – Összefuthatnak Lashsel – mondtam. – Szóltam nekik Lashről. Van elég eszük ahhoz, hogy kikerüljék. Hami más úton fog visszamenni. – Kurtán felnevetett. – Azt mondtam nekik, vérbosszúról van szó, ezt megértik. – És velünk mi lesz? – Mi továbbmegyünk. – Paulra néztem, aki mosolygott. – Atitel szerint a tájékozódási pontot nem lehet eltéveszteni. Egy körülbelül hetven méter magas sziklaoszlopról van szó, amely a tetejétől a közepéig kettéhasadt, mintha valaki éket vert volna bele. Azt mondja, egyszerűen menjünk tovább ezen az úton, s néhány óra múlva meg kell látnunk. – És a repülőgép? – Paul hangja élesen hasított a levegőbe. – Körülbelül három kilométer északnyugatra a hasadt oszloptól. Nem hangzott valami meggyőzően. Amit Atitel északnyugatnak mond, nem biztos, hogy megegyezik azzal, amit Byrne iránytűje mutat, s ez a „körülbelül három kilométer” sem tetszett nekem, lehet kettő, lehet négy, több is vagy kevesebb. Úgy számoltam, hogy át kell kutatnunk egy négy-hat négyzetkilométeres körzetet. De a helyzet még így is kedvezőbben alakult, mint amilyennek akkor láttam, amikor Paullal beszéltem. – Vissza tud vezetni bennünket Tamritba? – kérdeztem. – Nem tudom, hogy én képes lennék-e rá. – Igen. Iránytűvel jól tudok tájékozódni. – Byrne rólam Paulra nézett. – Na, mit szól mindehhez? Paul hevesen bólogatott, mire vállat vontam. Ha a kérdésről szavazással döntünk, akkor engem leszavaztak. – Nekem jó, ha Atitel beleegyezik – mondtam. – Hosszú az út visszafelé Tamritig, utána meg ott kell várakoznia egyedül, amíg Hami végigverekszi magát azon a rohadt vizmosáson, s eljut Djanetbe. Gondolja, hogy ez tisztességes vele szemben? – Az ő ötlete volt – mondta Byrne. – Nem bánja, hogy eltörött a lába, ha rendesen összeforr. Azt mondja, ez a lába már korábban is

eltört. Őt igazából az a tíz teve izgatja. Meg akarja kapni őket. – Akkor mondja meg neki, imádkozzon Allahhoz, hogy ez legyen az a repülő, amelyet keresünk. Újra szétosztottuk a málhákat a szamarakon, azután a két tuareg elindult visszafelé: Atitel egy szamár hátán ült, sínbe rakott lába groteszk derékszögben meredt előre. Hárman maradtunk, öt szamárral. Paul és én két-két szamarat vezettünk, Byrne csak eggyel bajlódott, de neki egyik kezére szüksége volt az iránytű miatt. Kellemesen meglepődtem, amikor kétórai gyaloglás után megtaláltuk Atitel tájékozódási pontját. Alig akartam elhinni, hogy ez egyszer kedvezően alakultak a dolgok – arra számítottam, hogy hosszasan kell majd keresgélnünk azt az átkozott vacakot, de ott állt, s minden kétséget kizáróan. Pontosan olyan volt, amilyennek Atitel leírta: kettéhasított torony, mintha egy óriás felülről hatalmas csapást mért volna rá egy fejszével. A tövében ütöttünk tábort. Paul mindenáron meg akart tenni még három kilométert északnyugatnak, de Byrne ellenezte. – Késő van – mondta. – Atitellel együtt mertem vállalni az éjszakai túrákat, mert megbíztam benne. De a sötétben bármelyikünk kitörheti a lábát. Várnunk kell reggelig. Így azután vártunk reggelig, pirkadat előtt megreggeliztünk, s amint elég világos volt ahhoz, hogy tisztán lássunk, nekiindultunk. Egész életemben – a hadseregben töltött éveket is beleszámítva – nem vágtam neki annyiszor kora hajnalban, mint itt a sivatagban. Megtettünk három kilométert, Byrne szabta meg az irányt, és ő diktálta a tempót. Egy órába tellett. Azután megálltunk a nagy semmi kellős közepén, lemálháztuk a szamarakat, és lebéklyóztuk őket, hogy ne tudjanak elbóklászni. A tájat a teljes káosz jellemezte: sziklaoszlopok dzsungele, titokzatos búvóhelyek összevisszasága. Lehet, hogy Peter Billson gépe mindössze száz méterre volt tőlünk, de nem sok esélyünk volt rá, hogy észrevegyük. – Az is lehet, hogy kigyulladt és elégett – mondta. – Nem – mondta Byrne. – Atitel szerint épségben megmaradt. Már korábban is látott repülőgépeket In Debirenben a repülőtéren; állítása szerint ennek a gépnek még a szárnyai is megvoltak. Azt

mondta, pontosan olyan, mint a képen látható gép. – Ez egyszerűen hihetetlen! Azt akarja mondani, hogy Billson le tudott szállni itt, az éjszaka kellős közepén úgy, hogy egy karcolás sem esett a gépén? Nem hiszem el. – Jó pilóta volt. – Tőlem repülhetett olyan jól, mint Gábriel arkangyal, ez akkor is lehetetlen! – Na és az angelusszen? Biztosan ők segítették – mondta Byrne. – Mostantól nagyon óvatosnak kell lennünk. Senki sem mehet el egyedül. Egymás látó- és hallótávolságában kell maradnunk. Ha valamelyikünk mégis szem elől tévesztené a többieket, kiabáljon. – Paulra meredt. – Ebben az összevisszaságban könnyen el tud veszni az ember, úgyhogy vegye komolyan, mit mondok. Paul beleegyezően morgott valamit. Úgy remegett minden porcikája, mint egy felajzott vadászkutyának, aki a nyulak nyomába akar eredni. – Nem figyeltem meg elég alaposan azokat a fényképeket. Milyen nagy ez a Northrop? – kérdeztem. – A szárnyak fesztávolsága tizenhat méter – mondta Paul. – A hossza tíz méter, legnagyobb magassága három méter. Nem gondoltam, hogy ilyen nagy. A tárgy tehát, amit keresünk, mintegy százhatvan négyzetméternyi helyet foglal el. Valamivel jobban éreztem magam, de nem sokkal. – Szétszóródunk egy vonalba, Paul lesz középen – mondta Byrne. – Az irányt én szabom meg. És megkezdődött a kutatás. Egymásba érő sávokra osztottuk fel a területet, hogy semmi ki ne maradjon, de átkozottul nehéz munkának bizonyult. Most nemcsak egyszerűen gyalogolni kellett; be kellett járni és át kellett vizsgálni egy területet, sziklák tetején bukdácsolni, s benézni minden oszlop háta mögé abban a vigasztalan sivárságban. Egész nap kutattunk, de sziklákon kívül semmit sem találtunk. Aznap este Paul nagyon elcsüggedt. Beburkolózott a dzsellabájába, s céltalanul dobált egy követ egyik kezéből a másikba, miközben merev szemekkel, tompán maga elé bámult. Én sem éreztem valami jól magam a bőrömben, odaszóltam Byrne-nek: – Mi a véleménye? Vállat vont.

– Lehet, hogy Atitel tévedett a távolságot meg az irányt illetően. Holnap újra megnézzük. Aludjon egy keveset. – Úristen! – mondtam. – Ez a tipikus esete annak, amikor a tűt keresik a szénakazalban. Vagy, hogy egy másik szólással éljek, most igazán megmozgatunk minden követ. Byrne morgott valamit. – Ha olyan könnyen észre lehetne venni, már évekkel ezelőtt megtalálták volna. Atitel azt mondta, hogy ő négy évvel ezelőtt bukkant rá, teljesen véletlenül. Feljött ide, mert vadtevecsikókat akart csapdába ejteni, és eltévedt. – És miért nem jelentette, amikor visszatért Djanetbe? – Számára az egész nem sokat jelentett. Lehet, hogy ha egy holttestet talál, azt jelentette volna, de azt mondta, holttest nem volt a közelben. – Gondolja, hogy Billson megpróbált gyalog kijutni innen? – Megveszekedett őrült volt, ha megpróbálta. Paul felélénkült. – Biztos, hogy nem próbálta meg – mondta határozottan. – Tudta az idevágó szabályokat. A versenyben részt vevő valamennyi pilótának megmondták, hogy ha leszállnak valahol, maradjanak a gép közelében. – Igen – mondta Byrne. – Ez így ésszerű, s mindannak alapján, amit Peter Billsonról hallottam, ésszerűen gondolkodó embernek tartom. – Habozott. – Elnézést, Paul, hogy ezt előhozom, de amikor Atitel azt mondta, nem talált holttestet, kétségeim támadtak afelől, hogy ez az a gép-e, amelyet keresünk. Mert mi az ördögöt kereshetett itt egyáltalán egy olyan jó repülő, mint a maga apja? Hiszen majdnem kétszáz mérfölddel eltért a kitűzött pályától. – Atitel azonosította a gépet – mondta Paul makacsul. – Igaz, de amikor először említettem a Tasszilit, maga is azt mondta, túl jó repülő volt az apja ahhoz, hogy tizenöt fokot eltérjen. Az egész nagyon lehangoló volt. A gépet másnap reggel találtuk meg, tíz perccel azután, hogy újrakezdtük a keresést. Én találtam meg, s dühített a gondolat, hogy ha Byrne előző este nem fújja le a kutatást, tíz percen belül

rábukkantunk volna. Felmásztam egy érintetlenül kidőlt sziklaoszlop oldalára, majd átléptem rajta, hogy lássam, mi van a másik felén. S ott, egy húsz méter mély, kiszáradt patakmederben megpillantottam egy repülőgépet, olyan állapotban, mintha épp most került volna ki a gyárból. Úgy ült ott, azon a teljesen valószínűtlen helyen, mintha a repülőgéphangár előtti aszfalton ülne. – Luke! – kiáltottam. – Paul! Megvan! Lemásztam, s a többiek teljesen kifulladtak, mire utolértek. – Ez az! – kiáltott Paul. – Ez az apám gépe! Byrne-re néztem. – Ez az? – Ez egy Northrop „Gamma” – mondta, s szinte kegyelettel húzta végig kezét a gép törzsén. – Igen, ez Peter Billson gépe. Nézze! A homok, amelyet a szél negyven éven át folyamatosan ráhordott, lekoptatta róla a festett nyilvántartási számot, de a törzsén még mindig ki lehetett venni néhány betű körvonalait, egy elmosódott szót: Messzeszállj. – Ó, uramisten! – mondta Paul, s ráborult az egyik szárny lehajló lapjára. Hirtelen kitört belőle a zokogás. Egy egész élet visszafojtott érzelmei robbantak most egyszerre ki belőle: csak állt ott, és sírt, rázta a zokogás. A hidegvérre alapozó brit nevelés nem állhatja a zokogó férfi látványát – Byrne-nel együtt tapintatosan odább léptem, hogy Paul egy kicsit összeszedhesse magát. Lejjebb mentünk a vízmosásban, majd Byrne hozzám fordult, és így szólt: – Most mondja meg, hogy az ördögbe tehette itt le ezt a gépet? – Hangjában csodálat csengett. Értettem, mire gondol. Ki is mondtam: a szárnyvégek mellett alig maradt valami hely, s minthogy a vízmosás a repülő mögött erősen elkeskenyedett, ha a gép csak néhány métert továbbgördül, letörtek volna a szárnyai. – Nem erre gondoltam – válaszolta Byrne. Megfordult, s összeszűkült szemekkel tanulmányozta a terepet. – Úgy ül itt, mintha bedobozolták volna. – A vízmosás szélesebb végénél lévő sziklafalra mutatott. – Hogyan kerülhetett ebbe a dobozba? – Megrázta a fejét,

és felnézett az égre. – Úgy kellett lehoznia, mint egy helikoptert. – Lehetséges ez? – Valószínűtlen. Képzelje csak el: a fickó bajba kerül, éjszaka van, valami elromlott a gépen, tehát le kell szállnia. Nem lát a világon semmit, leszálló sebessége óránként hatvan mérföld, és mégis leteszi ezt a rohadt masinát a kerekeire, egy olyan helyen, ahol ez teljességgel lehetetlennek látszik. Körülnéztem. – Nem csoda, hogy nem találták meg. Különben is, kinek jutott volna eszébe a Tassziliban keresni? Ráadásul pont ezen a lehetetlen helyen? – Induljunk a holmikért – mondta. – Itt fogunk tábort ütni. Odakiáltott Paulnak, hogy maradjon ott, mi meg elindultunk, hogy összetereljük a szamarakat, felmálházzuk, s odavezessük őket a géphez. Nehéz volt utat találni, de végül találtunk egy hasadékot, amely elég széles volt ahhoz, hogy egyenként végigvezethessük rajta a szamarakat, lemálháztuk őket, s közvetlenül a Messzeszállj mögött, egy tisztáson tábort ütöttünk. Ezután a szamarakat visszavittük, béklyót raktunk a lábukra, és szabadon engedtük őket, hogy legelésszenek a gyér növényzetből. Mire visszamentünk, Paul már magához tért, bár a szeme még mindig vörös volt. – Elnézést kérek. – Ugyan már, Paul, minden rendben – mondtam. – Nem vártam magától hűvös nyugalmat. Byrne lelépte a távolságot a vízmosás végén lévő sziklafaltól a gép farkáig. Odamentem hozzá. – Hatvan méter – mondta, s kifejezőén felfújta az arcát. – Még mindig nem tudom elhinni. Paul rendbe jött? Bólintottam, felnyúltam, hogy megérintsem az oldalkormányt. – Úgy néz ki, mint ami indulásra kész. – Ezt csak daruval lehet innen kiemelni – mondta Byrne. – Azután meg kifutópályát kellene építeni. De ez még mind semmi. Ide nézzen! – Lemutatott a teljesen lapos farokkerékre. Amikor belerúgott, szétmállott, csak egy halom por maradt utána. – Ezek a gép gyönge pontjai. Magával a szerkezettel nincs baj, az csupa fém,

abban a sivatag nem tett kárt. A motor is rendben lesz, éppen csak ki kell tisztítani belőle a beszáradt olajat, s olyan simán fog járni, mint új korában. De a szigetelések és a tömítések mind kikészültek, meg minden más, ami gumiból van. Gondolom, a műanyag alkatrészek szintén. Úgy hallottam, ezek a korai műanyagok vegyileg még nem voltak túl stabilak. – Felsóhajtott. – Nem, ez a szépség soha többé nem fog repülni. Amikor Paul is hozzánk lépett, Byrne megkérdezte: – Megengedi, hogy benézzek a pilótafülkébe? – Paul értetlenül bámult rá, ami nem is csoda, mert ez volt az első alkalom, hogy Byrne engedélyt kért tőle valamihez. Byrne megmagyarázta. – Azt hiszem, ez a maga repülőgépe, Paul, az öröksége. Paul nyelt egyet, láttam, hogy könnyek csillannak meg a szemében. – Igen – mondta fátyolos hangon. – Megengedem. Byrne megkerülte a farokszerkezetet, fellépett a szárnyszegélyléc feletti lépcsőfokra, majd lendületesen felhúzódzkodott, benézett a pilótafülke hátrahúzott fedelén keresztül, és azt mondta: – Van benne homok jócskán. Otthagytam, s visszamentem a fényképezőgépemért. Egy darabig a lencséket tisztogattam, ami nem volt könnyű, mert a száraz levegőben olyan erős volt a statikus elektromosság, hogy látni lehetett, hogyan ugrálnak az odavonzott finom porszemek a lencse felszínére. Én mindenesetre megtettem, ami tőlem tellett, azután filmet dugtam a gépbe, s visszamentem fényképezni. Byrne addigra bemászott a pilótafülkébe, s a műszereket próbálgatta. Az oldalkormány mozgott, igaz, csikorgó hangot hallatva, de a csűrőlapok már kevesebb zavarral emelkedtek. Paul a gép mellett állt, s egyebet sem tett, csak a Messzeszálljt bámulta. Sose láttam még embert ilyen békésnek, s azt reméltem, kigyógyul a fájdalmából, amely mostanáig, minden kétséget kizáróan, az őrület határára sodorta. Felhasználtam az egész tekercs filmet, különböző szögekből csináltam képeket, kettőt a törzsön lévő, elhomályosult névről is. Azután visszacsavartam a filmet a kazettájába, majd használatlan borotválkozófelszerelésemmel együtt elcsomagoltam.

Ekkor Byrne szólított, s visszamentem a géphez. Még mindig a pilótafülkében volt. – Jöjjön fel! Felléptem a lépcsőre, és felhúztam magam. Byrne saját prizmás iránytűjét tartotta a kezében. – Ezt nézze meg! Egy műszerre mutatott a szélvédő tetején. – Mi az? – Az iránytű. Száznyolcvankét fokot mutat. – Előrenyújtotta a saját iránytűjét, hogy lássam. – Az enyém százhetvenötöt. – Hét fok a különbség. Melyik a jó? – Az enyém nem rossz – mondta színtelen hangon. – De hétfokos eltérés nem indokolja, hogy Billson tizenöt fokkal eltért a kitűzött pályájától. – Talán nem. – Kezembe adta a prizmás iránytűt. – Menjen vissza, jó messzire a repülőgéptől. Mérje be az oldalkormányt, pontosan ugyanúgy álljon be, ahogy a repülőgép. Azután olvassa le, mit mutat, jöjjön vissza, és mondja meg az eredményt. Bólintottam, lemásztam, azután visszamentem oda, ahol a csomagokat hagytam. Bemértem az oldalkormányt, és százhatvannyolc fokot olvastam le. Azt hittem, hibásan mértem, úgyhogy ellenőriztem a helyzetemet, azután újra megpróbáltam – és ugyanazt az eredményt kaptam. Visszamentem Byrne-höz. – Százhatvannyolc fok. Bólintott. – Tizennégy fok eltérés, ennyi már körülbelül indokolja, hogy ide került. – Ismét megkopogtatta a repülőgép iránytűjét. – Képzelje csak el: Billson éjszaka utazik, igaz? Tehát iránytűvel repül. Mondjuk, hogy száznyolcvan fokos szöget jelöl ki magának. Valójában viszont csak százhatvanhatot mér ki, így letér a kitűzött pályáról. – Ennyit hibázott az iránytűje? – Úgy néz ki. És Algerben romolhatott el, mert odáig baj nélkül eljutott. – És a maga iránytűje miért mutatott mást itt bent, mint odakint? – A mágneses deviáció miatt – mondta. – Emlékszik, mit mondtam Assekremben arról, hogy a hegyekben lévő vas mennyi

bajt csinál? Hát itt sok vas van. Ott fent van egy nagy vastömb például, amit motornak hívnak. Az befolyásolja az iránytű állását. Namármost, ez egy kilenchengeres Wright Cyclone-motor, amelynek repülés közben valamennyi gyújtógyertyája szikrázik és mágneses teret indukál. Azt mondják, ezt állítólag le lehet árnyékolni, de én még senkit nem láttam, akinek ez rendesen sikerült volna. A gépnek más vas alkatrészei is vannak, például az olajrugós dúcok. – Rácsapott a törzs fémlapjára. – Ez nem számít, ez alumínium. – Mit akar ezzel mondani? – kérdeztem. – Mindjárt rátérek. – Byrne elgondolkozva vizsgálta az iránytűt. – Namármost, az ember épít egy repülőgépet, vesz egy tökéletes iránytűt, berakja abba a bizonyos repülőgépbe, s a műszer a környezetben lévő vas miatt hibás irányt mutat. Tehát vissza kell igazítani arra az állásra, amit a repülőgépbe való beszerelés előtt mutatott. – Az iránytűre bökött. – Ennek a háta mögé beépítettek néhány apró mágnest, épp a megfelelő helyre, hogy ellensúlyozza az összes jelenlévő vas hatását. – És arra gondol, hogy esetleg az egyik ilyen mágnes leesett? Talán a rezgéstől? – Nem – felelte röviden. – Ezeket úgy szerelik fel, hogy nem eshetnek le, jó szorosan oda vannak csavarozva. S még valami: bármilyen jó is egy iránytű, a repülés irányától függően egy kicsit mindig téved. Látja, a tű mindig ugyanabba az irányba mutat: az északi mágneses pólus felé, de amikor a gép irányt változtat, az iránytűhöz képest megváltozik a környezetében lévő vas helyzete. – Ez egyre bonyolultabb. – Pedig itt a lényeg. Minden repülőgép minden egyes iránytűjét egyenként kell beállítani, mert minden gépnek – még az azonos típusúaknak is – más a mágneses sajátossága. A géppel különböző, ismert pályákon repülnek, s ellenőrzik az iránytűállásokat. Akkor jön az iránytűbeállító a kis mágneseivel. Ez nagy szakértelmet igénylő munka, inkább művészet, mint tudomány. Elvégzi a számításokat, felírja a dátumot, mondjuk, a múlt keddet, azután készít egy jegyzéket az iránytű megmaradt hibáiról, amelyeket nem tudott kiküszöbölni. Keresem Billson hibajegyzékét, de nem találom. – Negyvenkét év után nem is csoda. Tulajdonképpen mire akar

kilyukadni, Luke? – Nyugodtan felteheti rá az utolsó centjét, hogy Billson igazán alaposan megvizsgáltatta az iránytűjét a verseny előtt. Hiszen az élete függött tőle. – És mégis cserbenhagyta. – Igen, de csak Alger után. És az iránytűk nem romlanak el olyan könnyen, hogy tizennégy fokos hibát eredményezzenek. Rámeredtem. – Szabotázs?! – Lehet. Másra nem tudok gondolni. Gondolatban felidéztem Englisht, az újságírót, aki a botrányt felkavarta Paul körül. – Ez a lehetőség már korábban is felmerült – mondtam lassan. – A versenyt egy német nyerte meg, egy náci. Nem hiszem, hogy személyesen ő csinálta volna, de talán az egyik barátja. – Ki akarom venni ezt az iránytűt – mondta Byrne. – Van egy csavarhúzó abban a szerszámosdobozban, amit magammal hoztam. – Ez már nekem is megfordult a fejemben – mondtam. – Maga számított erre? – Valamire számítottam. Ne felejtse el, hogy van itt egy gazember, aki ölni is képes, csak hogy megakadályozza a gép megtalálását. – Hozom a csavarhúzót. Amikor leugrottam a földre, Byrne utánam szólt: – Paulnak ne mondja meg. Paul a földön ült a Messzeszállj előtt, és nézte. Elmentem a csavarhúzóért, majd visszajöttem, s a szerszámot a gandurám ráncai közé rejtettem. Byrne nekiesett a négy csavar egyikének, amelyek az iránytűt tartották. Előbb úgy látszott, beszorult, de azután egy nagy nekirugaszkodással sikerült kimozdítani, s attól kezdve simán forgott. Kivette mind a négy csavart, kimozdította az iránytűt a helyéből, s belefordította a tenyerébe. – Igen – mondta. – Látja itt ezt a két rézcsövet? Kis mágnesek vannak bennük. Ez a csavar biztosítja, hogy a csövek úgy mozogjanak, mint az olló két szára, ezek segítségével szabályozza be az iránytű-beállító a műszert. És itt a rögzítőretesz, amelyik

biztosítja, hogy a csövek ne mozdulhassanak el, ha már egyszer beállították őket. Byrne ujjaival megvizsgálta a reteszt. – Be van szorítva, ami azt jelenti... – ...hogy ha az iránytű tizennégy fok elhajlást mutatott a valósághoz képest, akkor ezt szándékosan idézték elő? – Úgy van – mondta Byrne.

28 Szabotázs! Milyen ronda szó! A tett még ennél is rondább. – Mennyi idő kellhetett ehhez? – kérdeztem. – Látta, milyen könnyű volt kivenni az iránytűt. Elállítani és visszarakni szintén nem tarthatott soká. Az egész maximum tizenöt perc. – Visszaviszem magammal az iránytűt Angliába – mondtam. – így, ahogy van. Egy különös elképzelés kezd kialakulni bennem. – Még csak a történet felét tudjuk – mondta Byrne. – Meg kell oldanunk a másik felét is: hogy miért szállt le? Nekem meg erről vannak elképzeléseim. Meg akarom nézni a gép csőhálózatát. – Ehhez én nem kellek. – Lemásztam a szárnyról, s odaléptem Paulhoz. – Nos, Paul, vége az utazásnak. – Igen – mondta halkan. Felnézett. – Nem volt csaló. Az a délafrikai hazudott. – Nem, az apja nem volt csaló. – Persze nem szándékoztam elmondani neki, hogy babráltak az iránytűn, ettől tényleg teljesen kiborult volna. Óvatosan csak ennyit mondtam: – Byrne megpróbál rájönni, milyen hibája volt a Messzeszálljnak, ami miatt kényszerleszállást kellett végrehajtania. Megengedi? – Hát persze. Én is szeretném tudni. – Szórakozottan dörzsölgette az állat. – Az az újság, Angliában... Gondolja, hogy leközöltet a szerkesztő egy helyreigazítást? – Helyreigazítást? Az istenért, Paul, annál sokkal többet. Vastag betűs hír lesz belőle az első oldalon. Teljes elégtételt fognak kapni. – De sokkal jobb lenne, ha a holttestet is megtalálnánk, gondoltam. Körülnéztem, s igyekeztem Peter Billson helyébe képzelni magam. Vagy megpróbált kijutni innen, vagy nem. Paulnak is, Byrne-nek is szilárd meggyőződése, hogy azt tette, amit tennie kellett: a Messzeszállj közelében maradt, hiszen ez volt a kötelező eljárás. Tudnia kellett, hogy légi kutatást indítottak utána, s hogy egy repülőgépet sokkal könnyebb észrevenni, mint egy embert gyalog. Azt viszont nem tudta, hogy senkinek sem fordult meg a fejében őt a Tassziliban keresni. Ha viszont nem ment el innen, hol lehet? Atitel azt mondta, nem

látott holttestet, de vajon kereste-e? Nem szóltam Paulnak egy szót sem, csak otthagytam, felmásztam annak a kidőlt sziklaoszlopnak az oldalára, amelyről először pillantottam meg a Messzeszálljt, s elindultam rajta. Meggyőződésem volt, hogy Billson meg akart szabadulni a tűző napsütéstől, ezért egy barlangot kerestem. Félóra múlva megtaláltam a holttest maradványait. A Tasszilira oly jellemző sekély üregek egyikében bukkantam rá, a falakat szarvasmarhákat és vadászjeleneteket ábrázoló festmények borították. Szándékosan használom a „maradványai” szót; Billson halála után dögevők támadhattak a holttestre, mert egyes darabjai hiányoztak. Ami megmaradt, azt félig belepte a homok, közelében egy megkopott fényű fémdoboz hevert, valaha kekszet tarthattak benne. Semmihez sem nyúltam hozzá, hanem azonnal visszamentem. Paul azóta sem mozdult, Byrne azonban fent volt a Messzeszállj tetején, s valami nyílást nyitott ki a törzs oldalán. Amikor felmásztam, azt mondta: – Azt hiszem, rájöttem. – Most nem az az érdekes – mondtam. – Megtaláltam a holttestet. – Ó! – Paul felé fordította a fejét, ránézett, majd ismét rám. – Rossz állapotban? – Eléggé. Még nem szóltam Paulnak. Tudja, hogy milyen. – Meg kell neki mondani – szólt Byrne határozottan. – Meg kell tudnia, és meg kell néznie. Ha nem, ezen fog rágódni élete végéig. – Tudtam, hogy igaza van. – De még ne árulja el. Előbb ennek járjunk a végére. – Mit talált? – Ha benéz a pilótafülkébe, balra lát egy rézfogantyút. Ez egy kétirányú kapcsoló, amely a benzinnek a motorba történő beáramlását szabályozza. A mostani állásban a főtankból szivattyúz benzint. Ebben az állásban volt, amikor megtaláltam. Ha a másik irányba fordítja, akkor az üzemanyagot a rakodótérbe beépített tartalék tankból veszi. Pedzi már? – Tehát amikor lezuhant, a fötankból szivattyúzott benzint? – Így van. – Byrne matatott a gandurájában, majd előhúzta a tőlem

kapott fénymásolatokat. – Eszerint a főtankba háromszázharmincnégy gallon benzin fér, ami hetvenöt százalékos kapacitáskihasználásnál, vagyis cirkálásnál ezerhétszáz mérföldre elég. Ám Billson versenyzett, nem cirkált. Úgy számolom, hogy kilencvenszázalékos motorkapacitással repült, tehát a benzin csak rövidebb távra lehetett elég. Mondjuk, ezerötszáz mérföldre. Az Alger-Kano távolság ezernyolcszáz mérföld, tehát háromszáz mérfölddel több. – Itt lép be a tartalék tank. – Igen. Tehát további háromszáz mérföldre való üzemanyag kellett neki, sőt több. Több, mert esetleg széllel szembe kellett repülnie, s azért is, mert nem kockáztathatta meg, hogy sötétben éri el Kanót, amikor már az utolsó liter üzemanyagnál tart. Másrészről viszont a tartalék tankot nem akarta teletölteni, mert a súlytöbblet lelassította volna a gépet. Megpróbáltam Billson fejével gondolkozni, s odajutottam, hogy úgy százötven gallont tölthetett a tankjába. És tudja, mit mondok? – Majd megmondja. – Hogy ez éppen csak elég ahhoz, hogy az általa kitűzött pályán Algertől idáig eljöjjön. – Azt akarja mondani, hogy amikor átkapcsolt a tartalék tankról a főtankra, leállt a motorja? Hogy a főtank üres volt? – Az ördögbe is, dehogy! Billson nem volt őrült, maga ellenőrizte a tankolást. Ráadásul a pilótafülkében van benzinszintmutató. Igen, a motor leállt, de nem azért, mert a tank üres volt. Arra szeretnék rájönni, hogy miért. – Hogyan? – Ki szeretném nyitni a főtankot. Gondolja, hogy Paul beleegyezik? – Megkérdezem. Paul azt mondta, hogy nem bánja; valójában érdeklődéssel figyelte, hogyan vizsgálja Byrne egyik kezében kalapáccsal, a másikban hidegvágóval a Messzeszálljt. – A benzinvezetéket követve úgy gondolom, hogy a főtank ebben a központi egységben van, lehet, hogy átnyúlik a szárny síkjába is. Itt kezdem.

Letérdelt, a gép törzsének feszítette a hidegvágó éles végét, s ütésre emelte a kalapácsot. – Várjon! – állította meg Paul. – Könnyen kipattinthat egy szikrát. Byrne megrázta a fejét. – Na és? – A benzin... – Nincs ebben már egy csepp benzin sem, Paul, és gázolaj sincs. Negyvenkét év után nem maradt. Mind elpárolgott. – Egy zárt tankból? – kérdezte Paul szkeptikusan. – Egyetlen benzintank sem légmentesen zárt – mondta Byrne. – Szellőzőrendszer működik bennük. Ha úgy próbál meg benzint szivattyúzni egy tankból, hogy nem enged bele levegőt, sehova sem jut. Nyugodjon meg Paul, nincs ebben benzin. A hidegvágó nagyot pendült, amikor rácsapott. Azután megint lesújtott, újra és újra, én meg odamentem, hogy segítsek tartani a szerszámot, így ő két kézzel nagyobbat tudott ütni rá. De előbb figyelmeztettem, hogy vigyázzon: biztosan a hidegvágóra üssön, ne a kezemre. Lassan sikerült lyukat vágnunk a Messzeszállj oldalába, amit én, furcsa módon, szentségtörésnek tartottam. A lyuk úgy harminc centi hosszú és tizenöt centi széles lehetett, s végre Byrne fel tudta hajtani az alumínium lemezt, hogy belenézhessen. Eközben valami barna por szóródott ki a tankból a homokra. – Mi ez a por? – Egy üzemanyagtartály fenekén mindig van egy kevés olajos pép. A bemenő benzint és a kijövő benzint is megszűrik, de nem létezik egészen tiszta benzin, s figyelembe kell venni a kémiai instabilitást és változásokat is. – Benyúlt, és kivett egy maroknyit a porból. – Bár itt több van ebből, mint gondoltam. Én Billson helyében a verseny előtt kisikáltattam és gőzzel átfújattam volna a tankokat. Figyeltem, ahogy orrához emelte a markában lévő kiszáradt üledéket. – Több, mint gondolta – ismételtem. – Erre azért ne adjon túl sokat – tanácsolta. – Most nézek bele életemben először egy üzemanyagtartályba. Az effajta munkában

nem vagyok valami járatos. Ebben a tankban több mint háromszáz gallon volt, s isten tudja, mi történt vele, mialatt elpárolgott. Az itteni állandó hőmérséklet-változások mindenféle reakciókat beindíthatnak. – Mindegy – mondtam. – Szeretnek mintát venni abból az anyagból. – Akkor keressen valamit, amibe berakhatja. Elég régimódi vagyok ahhoz, hogy borotvaszappant használjak, olyat, amelyet műanyag tokban árulnak. A sivatagban amúgy nem sok hasznát vettem, ugyanis szakállt növesztettem, amelyet Byrne szerint ősz szálak tarkítottak. – Rövidesen olyan tekintélyes megjelenése lesz, mint nekem – mondta. Kitörtem a szappanrudat, a tartóját megtöltöttük a barna porral, majd visszacsavartam a tetejét, s a biztonság kedvéért még le is ragasztottam sebtapasszal Byrne elsősegélycsomagjából. Addigra elmúlt dél, nekiláttunk hát az ebéd elkészítésének. Evés közben Paul megkérdezte: – Mikor indulunk? Byrne rám pillantott, s tudtam, mindkettőnk fejében ugyanaz jár: még részt kell vennünk egy temetésen, így felelt: – Holnap reggel. Nem szóltam Paulnak, míg be nem fejeztük az ebédet s meg nem ittuk a teánkat. Azután új filmet tettem a gépembe, mert minden fontosat meg akartam örökíteni. – Paul, szedje össze magát, mondanom kell valamit. A feje megrándult, amikor kitágult szemét rám emelte, s tudtam, sejti, miről van szó. – Megtalálta. Megtalálta az apámat. – Igen. Talpra állt. – Hol? – Nem messze innen. Biztos, hogy meg akarja nézni? Luke és én elvállaljuk a szükséges tennivalókat. Lassan rázta a fejét. – Nem, látnom kell. – Rendben van. Odaviszem magát. Mindhárman odamentünk a barlanghoz, s Paulnak patakzottak a

könnyek az arcán, amikor lenézett arra, ami az apjából megmaradt. Még húscafatok és csonthoz tapadt bőrdarabok is voltak rajta, de az egész megbarnult és összeaszalódott, a koponyához, amelyet egyébként simára tisztogattak a dögevők, néhány hajtincs tapadt. Készítettem róla néhány fényképet, azután elkezdtük lekefélni a homokot a csontvázról. A vékony homokréteg alatt sziklaréteg volt, azért nem tudtuk eltemetni Peter Billsont. Ehelyett kőhalmot emeltünk a tetem fölé, Pault közben mindvégig rázta a zokogás. Azután visszamentünk a Messzeszálljhoz, Byrne a hóna alatt hozta a test mellett talált fémdobozt. Néhány dolgot eltemettünk Billsonnal együtt: két csomagot, amelyen a Brock pirotechnikai társaság neve szerepelt. Az egyikben világítórakéták voltak, a másikban füstjelzők. Egyiket sem használta, mivel mentőrepülőgépet se nem látott, se nem hallott. Byrne a Messzeszállj mellett állva odanyújtotta a dobozt Paulnak. – Ez a magáé – mondta egyszerűen. Ő elvette, leült a homokba, s a dobozt lerakta maga elé. Hosszan, szó nélkül nézte, végül előrenyúlt, hogy reszkető kezekkel kinyissa. Ez nem hasonlított egy karácsonyi ajándék kibontásához. A dobozban papírok voltak. Peter Billson utolsó napjaiban naplót vezetett, a fedélzeti naplóba írta feljegyzéseit. Szívbe markoló írás, nem akarok belemenni a részleteibe. Felmerült, hogy adjuk ki a Journal of the Royal Aeronautical Society egy későbbi számában, de én ellenzem. Egy halálát váró ember belső gyötrelme magánügy, amit tiszteletben kell tartani. Ott volt még Billson pilótaengedélye, egy leragasztott boríték „Drága Helenemnek” címezve, egy elnyűtt bőr pénztárca, egy pipa és egy üres dohányzacskó, egy Shell benzinjegyfüzet, egy köteg angol, francia és nigériai bankjegy – furcsa volt látni a régi, nagy alakú angol ötfontost – meg még jó néhány apróság. Paul kézbe vette az anyjához címzett levelet. Az alsó ajka remegett. – Jobban kellett volna bánnom az anyámmal – suttogta, s átnyújtotta nekem a levelet. – Megtenné, hogy ezt elégeti? De ne nyissa ki.

Bólintottam. Byrne lehajolt, és felvett egy kártyát. – Ezen fel van tüntetve az iránytű eltérése – mondta. – Itt az áll, hogy az eltérés egyik irányban sem volt több egy foknál. – Átnyújtotta. – Nem baj, ha egy iránytű téved, ha tudja az ember, hogy mennyit. A kártyára nyomtatott szélrózsát tintával írt számok vették körül. Rajta volt még az iránytű-beállító aláírása, meg az 1936. január 4-i dátum. Megfordítottam, s valami firkálást láttam a hátoldalán. Vajon igaz-e, amit ez a vacak mutat? Megböktem Byrne-t, megmutattam neki, s halkan odasúgtam: – A végén már sejtette. A naplóból kiderült Byrne számára, amire kíváncsi volt a landolással kapcsolatban. – Valóban pompás pilóta volt az apja, Paul – mondta. – A következőképpen szállt le. Miután a motorja leállt, siklórepüléssel landolt ötvenöt csomós repülési sebesség mellett. Alacsonyan sütött a hold, egyszer csak sziklákat pillantott meg saját maga és a hold között, ezért lelassított, felrántotta a gép orrát, mire annak lecsökkent a sebessége a rá ható felhajtó erővel együtt, s ő csaknem függőlegesen zuhant le az égből. Ezt „palacsintalandolásnak” nevezte el. Sose hallottam ezt a kifejezést. Azt írja: „Gyönyörű palacsintalandolást hajtott végre az öreglány, de attól félek, hogy mindkét futóműve eltörött, az egyik nagyon csúnyán. Sebaj, ez innen úgysem száll fel soha többé.” Elolvastam a naplót. Tizenkét napig húzta két és fél gallon vízen. A kézírás eleinte szilárd és határozott volt, a vége felé zavaros firkálássá változott. Utolsó napjaiban lázálmai és hallucinációi lehettek, a barlang falára festett emberekhez beszélt. Az utolsó bejegyzés meglepően határozott: azt kéri, hogy gondoskodjanak a feleségéről és a kicsi fiáról. Úgy tűnik, a százezer fontos biztosítás gondolata nagymértékben megnyugtatta. Byrne morgott valamit, majd felállt. – Egy ilyen ember többet érdemel egy jeltelen kőhalomnál. Emléktáblát állítunk neki. – Öles léptekkel odament a Messzeszálljhoz, felugrott a szárnyára, azután addig egyensúlyozott a törzsön, míg végül a nagy csillagmotor burkolatán kötött ki lovagló

ülésben. Csépelni kezdett, s láttam, hogy a légcsavart akarja leszedni. Ettől támadt egy ötletem. Megkerestem azt az alumíniumdarabot, amelyet levágtunk a törzsről, s a véső meg egy kis kalapács segítségével betűket kezdtem vésni bele. Paul odalépett megnézni, mit csinálok, majd ott maradt segíteni. Amikor úgy gondoltam, készen vagyok, azt mondtam: – Készen van, Paul. – Nem, valamit még hozzá kell tennem. Most ő irányította a vésőt, amelyet én a kalapáccsal ütögettem, így együtt írtuk meg a negyedik sort, s hevenyészett sírfeliratunk ezt hirdette: PETER BILLSON PILÓTA 1903-1936 MESSZE SZÁLLJ, PETER

29 Ez a látszólag kis feladat tovább tartott, mint gondoltam, mire befejeztük, lement a nap. Megvacsoráztunk és korán lefeküdtünk. Másnap hajnalban Paul és én segítettünk Byrne-nek eltávolítani a légcsavart a törzshöz erősítő utolsó két csapszeget, majd az egyik szamár kötőfékének darabjaiból összecsomózott kötél segítségével leeresztettük a földre. Byrne-nel odacipeltük a barlangsírhoz, Paul meg az emléktáblát hozta. A sír mellé állítottuk az égre mutató légcsavart, és Byrne a Messzeszálljban talált drótdarabbal a közepéhez erősítette a sírfeliratot. Azután ott álldogáltunk még egy darabig; nem csináltunk semmit, csak álltunk. Végül Byrne szólalt meg: – Azt hiszem, néhány ezer év óta Billson volt az első, aki látta itt ezeket a festményeket. Lehet, hogy ez a légcsavar meg a felirat ezer év múlva is itt áll majd. Az alumínium nem rozsdásodik, s a dolgok lassan változnak a sivatagban. Megfelelő sírjelző lesz. Röviddel ezután mi elmentünk onnan, s hagytuk, hogy Paul a gondolataiba mélyedjen. A szamarak a béklyók ellenére jócskán elbóklásztak ennivalót keresve, időbe telt, amíg végre megtaláltuk őket, s csak egy óra múlva értünk velük a táborba. Paul komor ábrázattal jött vissza, segített nekünk felmálházni a szamarakat. Ideje volt indulni. Egy utolsó, hosszú pillantással búcsúztunk el a Messzeszálljtól, azután nekiláttunk, hogy nagy kínlódások közepette keresztülrángassuk a szamarakat a sziklát kettészelő, keskeny hasadékon. Amikor túljutottunk rajta, Byrne megszólalt: – Oké, most pedig vissza Tamritba. Három napig is eltarthat az út. Ekkor Paul szólalt meg: – Várnának még egy keveset? Csak azt szeretném... – Görcsösen nyelt egyet, s rám nézett. – Nem fényképezte le a sírfeliratot. Szeretnék csinálni róla egy képet. Byrne-re pillantottam, aki így felelt: – Rendben van, Paul. De ne tartson tovább tizenöt percnél. Erősen pányvázza ki a szamarakat. Mi elindulunk. – Előremutatott. – Ebbe az irányba indulunk.

Kinyitottam a zsákomat, és kivettem belőle a fényképezőgépet. – Menjek magával, vagy meg tudja csinálni egyedül is? – Meg tudom csinálni – mondta, így hát odaadtam neki a fényképezőgépet, s ő visszament a hasadékon keresztül. – Furcsa dolog a vér szava. Nem gondolná az ember, hogy így érezhet valaki iránt, akit gyakorlatilag nem is ismert. – Byrne megrántotta a szamara kötőfékét. – Induljunk, utol fog érni bennünket. Kellemes tempóban lépkedtünk a sziklák között vagy fél mérföldet. Akkor hátranéztem, és azt mondtam: – Talán mégis meg kellene várnunk Pault. – He? – mondta szórakozottan Byrne, akinek valami egészen más kötötte le a figyelmét. – Tevék jártak erre. Lenéztem a homokba rajzolódott hatalmas patanyomokra. – Azt mondta, vadtevék is vannak. Byrne fél térdre ereszkedett. – Igen, de a vadtevék nem gyógyítják a patájukat. – Egy vonalat mutatott az egyik lábnyomon. – Ez itt elvágta a lábát, és valaki bőrkötést tett a sebre. Összeráncoltam a homlokomat. – Ezt meg lehet csinálni? – Hogyne. – Felállt és körülnézett. – No lám, már itt is vannak. Megfordultam: a hátunk mögött egy ember közeledett teveháton, az az arab, aki Kissackkal volt. Éleset füttyentett, erre a mi oldalunkról válaszként egy másik füttyszó hallatszott. Összesen öten voltak: Kissack és az arab, Lash és a két bérence, mindannyian teveháton, nem kevesebb, mint hat felmálházott állat kíséretében. Fegyvereket nem láttunk, de ez nem jelentett semmit. Lash lenézett ránk a tevehát irdatlan magasságából. – Mr. Byrne – mondta barátságosan. – És Mr. Stafford. Micsoda véletlen. Gondolom, most is freskókat keresnek, ugye? – Messze van ide Kano, Stafford. Rossz úton jött – mondta Kissack. – És valaki hiányzik. – Lash csettintett az ujjával. –Hogy is hívják? Ó, igen, Billson. Hol van Mr. Billson? – A háta mögött álló férfiak egyike morgott valamit, mire hozzátette: – És a tuareg, aki

magukkal volt? Byrne földre dobta a szamara kötőfékét, és rálépett. – Paul megbetegedett, ezért visszavitték Djanetbe. – Ügyes improvizálás volt. – Furcsa, hogy nem találkoztunk vele – jegyezte meg Lash. Magához intette az arabot, odalökte neki a tevéje kötőfékét, az arab térdre kényszerítette az állatot, és Lash ügyetlenül lekászálódott róla. Nem tuareg módra ülte meg a tevét, lábát az állat nyakán tartva, hanem kengyelt használt. – Rohadt, kényelmetlen dögök. – Nem muszáj felülni rájuk, ha nem szereti őket – mondta Byrne. – Jobban járna persze, ha tuareg nyerget használna, és nem ezt a saamba felszerelést. – Fejével az arab felé intett. – Gondolom, az övé. – Helyesen gondolja. – Lash intésére mindannyian leszálltak, a tevék elégedetlenül morogtak. – Mi van, Mr. Stafford, torkára fagyott a szó? – Eddig nem akadt semmi érdekes mondanivalóm. – Ó, majd később lesz. Biztos vagyok benne, hogy lesz. Már mindketten találkoztak Kissackkal, ezért nem szükséges, hogy bemutassam. Ami a többi barátomat illeti, ők nem beszélnek angolul. – Barátai?! – vetettem közbe. – Nem idegenvezetők? Lash halványan elmosolyodott. – A tartós együttlét barátságot sző. Az irányból ítélve, amerre tartanak, úgy tűnik, visszamennek Tamritba. Jól gondolom, hogy megtalálták, amit kerestek? – Igen, találtunk néhány festményt – mondta Byrne. – Méghozzá, azt hiszem, újakat, amelyeket még senki sem látott. – Maguk nem falfestményeket kerestek – mondta Lash határozottan. – Fejezzük be ezt a macska-egér játékot, jó? Maguk egy repülőgépet kerestek. Megtalálták? – Tudtommal ez egyáltalán nem tartozik magára – feleltem. Lash mosolytalanul nézett rám. – De magára sem. Nem vette tudomásul a figyelmeztetést, amit még Londonban kapott. Inkább magára vállalta az ostoba hős szerepét, s belekeveredett olyan dolgokba, amikhez semmi köze.

Most legalább kereken kimondta: Lash szervezte meg, hogy összeverjenek. – Ki fizeti magát? – kérdeztem. – Még mindig beleüti az orrát más dolgába? Veszélyes játék! Szóval, hol van Billson? – Hallotta az előbb – feleltem. – Három nappal ezelőtt visszament Djanetbe. Begyulladt egy korábbi sebe. – Megérintettem a saját vállamat. – Itt sérült meg. – Gondosan ügyeltem rá, hogy ne nézzek Kissackra. Érdekes volt figyelni Lash arcjátékát, mert amit az imént mondtam, történetesen még igaz is lehetett. Ezért egy időre hagyta Billsont. – És a repülőgép, az hol van? – Milyen repülőgép? – kérdezte Byrne. Lash felsóhajtott. – Nézze, Byrne, ne játsszon itt velem. Semmi értelme. – Elfordult, s fojtott hangon mondott valamit az arabnak. Az visszaült a tevéjére, talpra állította, s elindult arrafelé, amerről mi jöttünk. Ha elég sokáig megy, megtalálja a szamarat, amelyet Paul kötött ki a sziklahasadék előtt. Lehet, hogy Pault is megtalálja. Lash visszafordult hozzánk. – Hol a repülőgép? És ne kérdezze, hogy miféle repülőgép! A Messzeszállj nevű Northrop „Gamma” 2-D, amelyet 1934-ben készítettek. Ezen a környéken zuhant le vele 1936-ban Peter Billson. – Amint Byrne válaszra nyitotta a száját, Lash feltartotta a kezét. – Ne mondja nekem, hogy fogalma sincs, miről beszélek. Ez súlyos hiba volna. Mielőtt Byrne válaszolhatott volna, Kissack közbevágott. – Csak az idejét vesztegeti, Mr. Lash. Hadd próbáljam meg én. – Pofa be! – szólt Lash hidegen. Byrne pedig azt mondta: – Fogalmam sincs, miről beszél. – Rendben – mondta Lash fáradtan. – Akkor próbáljuk meg a maga módszerével, Mr. Kissack. Hirtelen egy pisztoly bukkant fel Kissack kezében. Előrelépett, s elgondolkodva méregetett bennünket. – Gondolom, a vén gazember többet tud a sivatagról, mint

Stafford, jobb, ha ő mutatja az utat. – Néztem a pisztolyt, ahogy felemelkedett, s csöve pontosan a két szemem közé irányult, és tudtam, hogy közel a halál. – Ha nem mondja el nekünk, kinyírom Staffordot. Egy örökkévalóságnak tűnt, míg végre Byrne megszólalt. – Oké. Körülbelül tíz kilométerre innen, visszafelé. Lash elégedetten felmordult, Kissack pedig megkérdezte: – Azért megöljem, Mr. Lash? – Nem – mondta Lash. – Később még szükségünk lehet rá, ugyanazért. Motozza meg őket. Természetesen megtalálták a pisztolyainkat. Kissack átkutatta a három szamáron lévő málhát is. – Magának egy puskája is volt. Hol van? Ekkor jöttem rá, hogy Paul egyik szamarára tettük Byrne válaszolt: – Ott hagytuk a Ténérében. A túl sok homok miatt beszorult a závárzata. Csak ennek köszönheti, hogy még életben van, Kissack. Kissack elfehéredett, ismét felemelte a pisztolyt, és Byrne-re szegezte. – Az úristenit neki, mit csináltak Baillyval? – Na, ebből elég – parancsolt rá Lash. – Csak az időt vesztegetjük. Segítsen inkább felszállni erre a rohadt tevére. – Mindannyian újra felszálltak, s most látszott, hogy mindnél van fegyver, kivéve Lasht, aki fegyvertelennek tűnt. – Hátra arc! – adta ki a parancsot. – Most pedig vezessen minket ahhoz a repülőgéphez. De semmi cselezés, Byrne, különben golyót kap a hátába. Így hát elindultunk visszafelé. Egy oldalpillantást vetettem Byrnere, akinek sasorra most valahogy kampósabb volt, mint valaha. Nem nézett rám, kifejezéstelen arccal meredt maga elé. Csupán egy kis időt sikerült nyernie – tíz kilométernyi időt, mondjuk, négy vagy öt órát. Azután minden kezdődik elölről. Nekem Paul járt a fejemben. Byrne tizenöt percet adott neki, mostanra már fel kellett volna bukkannia. Légy nebich, Paul gondoltam. Légy láthatatlan ember. Nem jutottunk még messzire, amikor az arab felbukkant, s

kötőféken tartott tevéjét odavezette Lashhez. Fojtott hangon váltottak néhány szót, majd Lash felkiáltott: – Megállni! – Megálltam, és visszanéztem. Lash mézesmázos hangon szólalt meg: – Újabb cselek, Byrne? Figyelmeztettem magát. Kövesse Zajidot. Az arab előttünk ment, majd balra fordult az ösvényen, ami azt jelentette, hogy mindjárt odaérünk, ahol Paultól elváltunk. Byrne morgott valamit, és észrevétlenül megvonta a vállát. Úgy tűnt, Zajid jó nyomkereső, ahhoz elég jó, hogy leleplezze Byrne blöffjét. Odaértünk a sziklahasadékhoz – ám a szamarak nem voltak ott, s Paulnak sem láttuk nyomát. Úgy látszik, nemcsak nebich, de egy mesebeli szellem tulajdonságaival is bír, mert kísérteties módon, „váratlanul és nyomtalanul eltűnt”. Byrne felvont szemöldökkel nézett rám, én pedig megráztam a fejem, jelezve, hogy semmit sem értek. Valamit beszéltek franciául, közben Zajid a szamárpatkók nyomait mutogatta a homokban, amelyek egyértelműen tanúsították, hogy a szamarak keresztülmentek a hasadékon. Lash kiadta a parancsot: – Kissack, szálljon le, menjen keresztül azon a hasadékon, és azután mondja el, mit látott. Kissack leszállt, s lövésre kész pisztollyal bement a hasadékba. Rövidesen eltűnt a szemünk elől, mert félúton a hasadék elkanyarodott, azután teljes csend lett, csupán egy teve szuszogása hallatszott a hátam mögül. Egyszerre kiáltás hasított a csendbe, érthetetlen, artikulálatlan kiáltás, amelyei visszavertek a sziklaoszlopok, majd megjelent Kissack, és izgatottan harsogta: – Itt van, Mr. Lash! Itt van az a rohadt repülő! – Valóban? – Lasht látszólag nem rázta meg a hír. – Zajid! – Az arab segített neki leszállni. – Menjünk, és nézzük meg mindannyian azt a repülőgépet, amelyik Mr. Byrne különös számításai szerint innen tíz kilométerre található. Nem volt más választásunk, mentünk. A tevék, túl nagyok lévén, nem fértek át a hasadékon, így Zajid lebéklyózta és a hasadék szájánál hagyta őket, de a szamarakat magukkal vitték. Ott ült a Messzeszállj, éppen úgy, ahogyan otthagytuk. Zajidot és Lash

Algerben felbérelt gorilláit nem túlzottan érdekelte a dolog, Lasht és Kissackot azonban annál inkább. Közeledtek a géphez, Lash kimért léptekkel, Kissack meg szinte tánclépésben. – Ez az, Mr. Lash? – kérdezte izgatottan. – Ez az? Lash elővett a zsebéből egy darab papírt, széthajtogatta, azután tanulmányozni kezdte, gondosan összehasonlította azzal, amit maga előtt látott. Megnézett valamit a gép oldalán, azután így szólt: – Igen, Kissack fiam, ez az! – Úristen! – kiáltotta Kissack, s szökdécselt örömében. – Ötezer dolcsi! Öt rongy! – Fogja be a pofáját! – szólt rá Lash. – Túl sokat jártatja! – Megpördült és ránk nézett. – Jöjjenek ide! – Byrne-t és engem előretaszigáltak, s Lash a gép oldalába vágott lyukra mutatott. – Ezt maguk csinálták? – Igen – felelte Byrne. –Miért? – Megtaláltuk Billson holttestét. Meg akartuk jelölni a sírt. – Fejével felfelé, a motor irányába intett. – Ezért vettük le a légcsavart is. – Eltemették a holttestet? – Már ami megmaradt belőle. Mivel itt nagyon kemény a talaj, inkább síremléket emeltünk föléje. Lashnek elővillantak a fogai, ahogy elvigyorodott. – Értem. Akkor még nincs minden veszve. Hol van a holttest? Byrne megmondta neki. – Hozza ide azt a légcsavart, Kissack – mondta Lash. – Vigye Zajidot magával. De előbb kötözze meg ezeket. Kösse össze a bokájukat, a kezüket meg hátra. Így hát megkötöztek bennünket, s otthagytak fekve a vízmosás sziklafalának lábánál. Kissack és Zajid a sír keresésére indult, Lash meg a másik kettő pedig eltűnt a sziklahasadékban. Fogalmam sem volt, hova mentek. – Sajnálom, Luke, hogy ilyen helyzetbe hoztam – mondtam. Csak morgott valamit, közben ide-oda vonaglott, s kötelékeivel való küszködése közben nekem esett és nagyot lökött rajtam. Elestem, és egy kő élesen a mellcsontomnak ütődött. Amikor felültem, csak úgy sajgott a helye.

– Nem jól van ez így – mondta. – Ezek értik a módját, hogyan kell valakit megkötözni. Minél jobban küszködik az ember, annál szorosabb lesz a csomó. – Bizony. Mit gondol, mire készül? – Hogy a repülőgéppel mit fog csinálni, nem tudom. De ha igaz az, amit Bilmában hallott, holt biztos, hogy megöl minket. Csak azt nem értem, hogy eddig miért nem tette meg. Lenéztem arra a helyre, ahova estem. Ott volt a homokban a testem lenyomata, de követ nem láttam. És mégis éreztem, hogy megnyomott. – Luke! Emlékszik arra a kő balrafejre, amit a Col de Chandeliersnél talált? A gandurám zsebében van. Gondolja, hogy ki tudja venni? Az oldalamra hengeredtem, ő addig tekergeti, míg nekem háttal került, s összekötözött kezével a mellkasomon matatott. Groteszk helyzet volt, de végül sikerült belenyúlnia a zsebbe, s végigtapogatta a belsejét. – Pont az alján van. – Megvan! – Lassan húzta ki a kezét, közvetlen az orrom alatt, s ujjai között megláttam a kicsi tárgyat. Tán hüvelyknyi hosszú lehetett – valószínűleg inkább késpenge volt, mint baltafej. De elég élesnek látszott. – Mi van, megpróbáljuk eírágni a kötelet? – szólalt meg a hátunk mögött egy élcelődő hang. Byrne leejtette a pengét a homokba, én pedig rágurultam. – Erős fogak kellenek ahhoz, hogy elrágjon egy bőrkötelet – mondta Lash. Feléje fordítottam a fejemet, és ránéztem. – Csodálkozik, hogy megpróbálom? – Természetesen nem, Stafford ezredes. Minden tisztnek kötelessége, hogy szökni próbáljon, nem igaz? – Leült a sarkára. – De nem fog sikerülni. – Na, most már szívódjon fel! – mondtam keserű dühvei. – Nem, inkább maguk fognak felszívódni. Ha valaha egyáltalán megtalálják a holttestüket, valahogy úgy fognak kinézni, mint Billson. De nem ezen a környéken fogják megtalálni magukat, ó, nem, arról gondoskodunk! Ilyen véletlen még egyszer nem fordulhat elő.

Arra fordította a fejét, ahol valami fémes pendülés hallatszott a szikla felöl, s pillantását követve láttam, hogy az emberei közelednek a hasadékon keresztül, s mindegyik két kannát cipel. Odamentek a Messzeszálljhoz, lerakták mellette a kannákat, s újra távoztak. Lash ismét ránk irányította a figyelmét. Azt mondta Byrne-nek: – Reggeli találkozásunk óta végiggondoltam mindazt, amit mondott nekem, s arra a következtetésre jutottam, hogy maga egy aljas hazudozó. Byrne szája keserű mosolyra húzódott. – Ha szabad lenne a kezem, nem merne így beszélni velem. – Igen, gyakorlatilag minden szava hazugság volt, amit a repülőgép helyéről meg a freskókról mondott; akkor miért ne hazudott volna épp Billsonnal kapcsolatban? Hol van Billson? – Három nappal ezelőtt elment – mondta Byrne. – Nagyon csúnya volt a válla, s egyre romlott. Ott, ahol Kissack belelőtt. A Ténérében szörnyű napokat állt ki, a seb újra felnyílt, s amilyen megszállott őrült, persze nem szólt róla egy szót sem, mert meg akarta találni a papája gépét. – Szóval tudnak róla. – Lash rám villantotta a tekintetét. – Mind a ketten. – Amikor rájöttem, milyen rémes állapotban van a válla, attól féltem, hogy vérmérgezést kap – mondta Byrne. – Ezért visszaküldtem Atitellel és Hamival. Úgy gondolom, csak lassan tudnak haladni, de mostanra talán elhagyták Tamritot. – Bár tudnék hinni magának. – Fütyülök rá, hogy hisz-e nekem vagy sem. Az emberek visszajöttek négy új kannával, amelyeket leraktak a többi mellé. Néztem, ahogy visszamennek a hasadékon keresztül. Lash könnyedén összeütötte a tenyerét. – Szóval maga szerint Billson nem jutott el idáig. – Nem, minthogy három nappal ezelőtt visszafordult. – Nem számít – mondta Lash, és felállt. – Nem kockáztatok. Billson nem hagyja el élve Észak-Afrikát. Halott ember, éppúgy, mint maguk. Elment, Byrne pedig azt mondta: – Igazán szívderítő fickó. – Azért szeretném tudni, hol lehet Paul – mondtam suttogva.

– Nem tudom, de nem nagyon bízom egy olyan alakban, mint ő. Úgy lehet az ő segítségére számítani, mint egy hóviharra a Tassziliban. Na, hol az a rohadt penge? Öt teljes percig tapogatóztam, matattam a homokban. – Megvan! – Akkor tartsa jó szorosan, és vigyázzon rá. Még lehet valami esélyünk. Kissack és Zajid visszajött a légcsavarral. Kissack a sírfeliratot mutatta Lashnek, az nevetett rajta. Nem lökte félre, hanem oda ment, ahol a szamarak várakoztak türelmesen, és letámasztotta. Azután felmászott a Messzeszállj szárnyához, és benézett a pilótafülkébe. – Észre fogja venni, hogy hiányzik az iránytű – motyogtam. – Talán nem – mondta Byrne. Lash a pilótafülkében csak felületesen vizsgálódott, utána felmászott a törzshöz, és kinyitotta a rakodótér nyílását. Bekukkantott, majd mondott valamit az alatta álldogáló Kissacknak. Nagyon elégedettnek látszott. Következő lépése az volt, hogy a törzsön előremászott a motorig, s lovagló ülésben ráült a motorházra, ugyanúgy, ahogy nemrégen Byrne. Valamit kézbe vett, alaposan megnézte, ismét felnevetett, majd a tárgyat odalökte Kissacknak és ránk mutatott. Kissack elindult felénk. Megállt fölöttünk, valamit tartott az ujjai között. – Hol az a csavar, ami ebbe beleillik? – Az egyik anyacsavar volt nála, amely a légcsavart a motortengelyhez rögzítette. – Keresse meg maga – mondta Byrne. Kissack oldalba rúgta. Gyorsan feleltem. – Egy szerszámosládában, annak a szamárnak a hátán, ott azon a középsőn. Kissack rám vigyorgott, és elment. Byrne így szólt: – Nem kell nekik segíteni, Max. – Nem segítek. Csak nem akarom, hogy átkutassák az összes málhát. Az iránytű az én holmim között van. – Lasht néztem a másik oldalon. – Otthagyta az összes anyát? – Igen, szép sorban a motorházfedő tetején. Én már ilyen pedáns fickó vagyok. – A hangja keserűen csengett.

Lash emberei tűntek fel a hasadékban újabb négy kannával; ezekkel együtt már tizenkettő volt, de újra visszamentek, feltehetőleg azért, hogy még hozzanak. Egy kanna névlegesen négy gallont tartalmaz – valójában valamivel többet –, így ötven gallon állt ott a homokban. – Mi az istent akarnak ezek ennyi vízzel? – Miből gondolja, hogy ez víz? Döbbenten pislogtam. – Arra gondol, hogy esetleg benzin? – Visszarakják a légcsavart, igaz? – Meg vannak őrülve! – mondtam. – Nem tudnak innen felrepülni. – Nem is akarnak – mondta Byrne. – Gondoljon csak Paul LandRoverére! Szerintem fel akarják gyújtani. De minek a bizonyítékát akarják vajon megsemmisíteni? Figyeltem, hogyan rakják vissza a légcsavart. Sokkal fáradságosabb munka volt nekik visszarakni, mint nekünk levenni. Amikor mind az ötüket lefoglalta a munka, megragadtam az alkalmat, és nekiláttam elvágni a köteleket Byrne csuklója körül. Kezemben a fényes, éles kőpengével úgy nyiszáltam a bőrt, hogy nem láttam, mit csinálok, mivel Byrne és én háttal voltunk egymásnak. Hirtelen azt mondta: – Hagyja abba! Befejezték. – Markomba tettem a pengét, s ismét megfordultam, hogy lássam a Messzeszálljt. Kissack és Zajid kannákat nyújtottak oda Lashnek, aki a szárnyon állt és folyamatosan öntötte a benzint a tartalék tankba. A két másik még mindig a kannák szállításával volt elfoglalva. Lash ötven gallont töltött bele a tankba, és még ötven gallonjuk maradt, mert összesen huszonnégy kannát számoltam össze. – Három teve málhája – mondta Byrne. – Csodálkoztam is, hogy minek ez a sok megrakott állat. Lash és Kissack odajött hozzánk. Byrne felnézett rájuk. – Megmondtam Wilburnek és megmondtam Orville-nek: „Ez a vacak soha nem emelkedik fel a földről.” – Nagyon mulatságos – mondta Lash. – Kissacknak támadt egy ötlete. Szerintem valamelyiküket be kellene ültetnünk a pilótafülkébe. – Egy darabig elgondolkodva nézett bennünket, azután Kissackhoz fordult, és tárgyilagosan azt mondta: – Byrne nem lehet,

ő túl öreg, és az feltűnne. Ha egyáltalán beültetünk valakit, az csak Stafford lehet. Kissack vállat vont. – Nekem mindegy. Lash rám nézett. – Nem is tudom – mondta elgondolkodva. – Ez a ruha nem jó. – A ruhák el fognak égni. – Hmmm. De akkor még mindig ott vannak a fogak. Valamikor meg fogják találni ezt a gépet, Kissack, és lehet, hogy valakinek eszébe jut alapos nyomozást folytatni. Ha rájönnek, hogy a pilótafülkében nem a megfelelő ember van, rettentő sok kérdés fog felmerülni. – Több mint negyven év után?! – Ennél már furcsább dolgok is történtek. Nem, mindent mérlegelve, azt hiszem, legjobb, ha mindent úgy hagyunk, ahogy van. Billson holtteste úgyis megvan, tehát maradjunk ennyiben. Úgy fog kinézni, mintha kiszállt volna, még mielőtt a gép felrobbant. – Lash lenézett rám és mosolygott. – De azért ne reménykedjen, Stafford. Csupán haladékot kapott. – Maga egy gazember. Egy hidegvérű gyilkos. Kissack oldalba rúgott, de Lash elkapta a karját. – Ezt ne csinálja. Utálom az indokolatlan erőszakot. Lash megfordult és a Messzeszálljra nézett. – Ez nem úgy néz ki, mint ami lezuhant – panaszolta. – És pláne nem úgy, mint ami a zuhanástól kigyulladt. Meg kell emelnünk a farát, és az egészet előre kell billenteni a motorra. – Az ördögbe is, nehéz ez a vacak. – Nem olyan nehéz, és különben is öten vagyunk. Csak annyi a dolgunk, hogy megemeljük a farkát és köveket rakunk alá. Amikor már elég magas a kőrakás, előre fog bukni, mint egy libikóka. De előbb, azt hiszem, egy kis benzin kellene. Elindultak a Messzeszállj felé, s Lash újra felmászott a szárnyára. Kissack feladott egy teli kannát, s Lash beleöntötte tartalmát a pilótafülkébe, egy másikét pedig a csomagtérbe. Azután megismételték az egészet még két kannával, s láttam, hogyan kavarog a gép fölött a párolgó benzingőz a levegőben. Olyan volt az egész, mint egy bomba, s csak egy szikra kellett ahhoz, hogy

felrobbanjon. Mind az öten a faroknál gyűltek össze. Négyen megemelték, az ötödik meg köveket rakott alá, s a farok fokozatosan egyre magasabbra emelkedett. Amikor senki sem figyelt rám, ismét munkába kezdtem Byrne csuklójánál a kőpengével. Nem láttam, hogy a Messzeszállj mikor bukott előre, de amikor odanéztem, a törzse már negyvenöt fokos szöget zárt be a talajjal, s a farka az ég felé mutatott. A fülsértő roppanás akkor hallatszott, amikor a légcsavar meghajlott a földre zuhanó motor hirtelen súlyától. Még több benzint öntöttek a repülőgépbe, s Kissack az utolsó kanna tartalmával ösvényt rajzolt a homokba. Nem akart túl közel lenni, amikor rádobják a lángcsóvát. Gyakorlott gyújtogató volt. Lash, aki a közelünkben állt, kivett egy darab papirt a zsebéből; azt hiszem, ugyanazt, amelynek alapján azonosította a Messzeszálljt. – Azt hiszem, erre nem lesz többé szükségem – mondta közlékenyen, s egyik végét meggyújtotta egy öngyújtóval. Magasba tartotta, hogy megbizonyosodjék felőle, ég-e, azután a benzinnel átitatott homokra dobta. Először semmi sem történt. A ragyogó napsütésben nem látszott, hogyan futnak a lángok a Messzeszállj felé. De azután egyszerre belobbant; a lángok dübörögve csaptak ki a pilótafülkéből, mintha fújtatóval táplálnák őket, majd végigfutottak a törzsön a farokig és a kormányig, mígnem az egész gépet elborították. A szamarak ordítottak, hányták-vetették magukat félelmükben. Lash felkiáltott: – Vigyék el innen azokat a nyomorult szamarakat! – Nem hiszem, hogy korábban tisztában lett volna vele, mennyi hőt szabadít fel ennyi benzin. Elkötötték a szamarakat, átvonszolták őket a hasadékon, maguk is átmásztak, csak minket hagytak ott feküdni. Megragadtam az alkalmat, hogy ismét megpróbáljam elvágni a köteleket Byrne csuklóján, de ő elrántotta magát. – Az ég szerelmére! – mondta. – Guruljon oda a sziklához, és tartsa leszegve a fejét. Az a rohadt tartalék tartály bármelyik pillanatban felrobbanhat. Arrébb gurultunk, odakuporodtunk a szikla mellé, arcunkat elfordítottuk az égő repülőgéptől. A tartalék üzemanyagtartály

bombaként robbant fel a hátunk mögött hetvenméternyire, és perzselő hőség csapta meg a testemet. Robbanások zaja hallatszott mindenfelől, s valami nekiütődött a hátamnak. Amikor újra ránéztem a Messzeszálljra, már kettőbe tört a farokrésze, és az oldalkormány egy kis távolságra feküdt az első résztől. Az egyik szárnya is levált. És én elvesztettem a kőpengémet. Ezután a lángok nagyon gyorsan lelohadtak, és Lash visszajött. Csúfondárosan nézett le ránk. – Mi van? Egy cseppet megpörkölődtek? Sebaj, majd jobban nő tőle a hajuk. – Menjen a pokolba! – mondta Byrne. Lash nem vett róla tudomást, a Messzeszállj roncsát nézte. – Igazán szép munka – mondta elégedetten. – Azt fontolgattam, nem kellene-e gelignitet használni, de az nem stimmelt volna. Ez így tökéletesen természetes. Mindenki, aki moziba jár, tudja, hogy a repülőgépek jól égnek. – Intett Kissacknak. – Állítsa talpra ezeket, hogy tudjanak járni. Megnézzük a sírt. Kissack lehajolt és elvágta a kötelet a bokámon, de nem nagyon figyelt oda, mert engem is megvágott. Kínlódva feltápászkodtam, mert a kezem még mindig össze volt kötözve, és elveszítettem az egyensúlyomat. Lash és Zajid vezették a menetet, Byrne és én követtük őket. Kissack mögöttünk jött pisztollyal a kezében. A másik kettő hátul ballagott. A kőrakást szétdúlták, kilátszott Billson koponyája. Lash minden érzelem nélkül nézett le rá. – Nos, megvan a holttest, de ugyebár nem hagyhatjuk így. Úgy értem, az nem lehet, hogy az illető meghalt, és utána szépen eltemette magát. Parancsokat osztogatott franciául, mire az emberei elkezdték szétszedni a síremléket. – Honnan tudta, hogy el kell égetni a gépet? Lash vállat vont. – Nem tudtam. Sok gondtól szabadultam volna meg, ha ez a gép negyven évvel ezelőtt elégett volna. De nem vállaltam a kockázatot. Sose vállalok kockázatot. Mindenre felkészültem. Lenézett, amikor az összeaszalódott holttest napvilágra került.

– Kissack ezt be akarta rakni a pilótafülkébe, mielőtt elégettük a gépet, de Kissack egy marha, gondolom, erre már maguk is rájöttek. Amikor megmondta, hogy a holttestnek hiányzik az egyik karja, azonnal elvetettem a javaslatát. Nemcsak a látszat szerint kell mindennek rendben lennie, a valóságban is. Én sose vállalok kockázatot. A holttest teljes egészében a felszínre került, Lash lenézett rá. – Olyan állapotban van, ahogy megtalálták? – Igen. – Nem hiszek maguknak. Valami üzenet biztosan maradt utána, az iratainak itt kellett lenniük. – Felemelte a fejét és ránk nézett. – Mit találtak? – Lehet, hogy épp most égette el – mondta Byrne. – Nem valami alaposan kutatta át a gépet. – De maga igen – mondta Lash. Kissackhoz fordult, és ráparancsolt. – Amint visszaértünk, azonnal lemálházza azokat a szamarakat és mindent átkutat. – Rendben – mondta Kissack. A pisztolyt hanyagul, csövével lefelé tartotta a kezében. Billson papírjai miatt nem izgattam magam, mert azok Paulnál voltak; bárhol is légyen Paul, mostanra valószínűleg már jóval látótávolságon kívülre került. De ha átkutatják a holmijainkat, megtalálják az iránytűt. Hogy mi a fenének izgatott ez annyira, máig sem tudom. – Kissack! – mondtam. – Mi van? – Átkutatta Paul Billson Land-Roverét, mielőtt felgyújtotta? – Mi a fene! Nem. Mit érdekli az magát? – Semmi, semmi. Maga ötezer fontot kap ezért a munkáért, igaz? Fogadok, hogy Lash tízszer ennyit. Lashnek villámokat szórt a szeme. – Mr. Stafford túloz. Kissack szemébe néztem. – Lash nem mondta magának? – Az istenit, mit nem mondott nekem? Mi köze Billson LandRoverének az én öt rongyomhoz?

Megvontam a vállam. – Csak annyi, hogy Billsonnál volt egy csomó pénz. Több mint ötezer font, sokkal több. Nem hiszem, hogy Lash ne mondta volna magának. – Mennyivel több? – kérdezte Kissack rekedten. – Ötvenhatezer, brit valutában. A bőröndjeiben volt, a kocsi csomagtartójában. Kissack szeme elkerekedett, úgy pördült Lash felé, mintha forgószél hajtaná. – Igaz ez? – Honnan tudjam? – felelte Lash tompán. – Őrizze meg a nyugalmát, ember. Stafford megpróbálja magát felpiszkálni. – Igen? Lash kizökkent a nyugalmából. – A rohadt életbe, gondolja, hogy ha tudom, nem szóltam volna magának? Azt hiszi, ölbe tett kézzel hagytam volna, hogy elégesse a pénzt? Nem vagyok ilyen... Nem maradt ideje befejezni a mondatot, mert egészen közelről fülsértőén hangos dörrenés hallatszott, s Kissacknak elrepült a feje teteje, szürke agyvelődarabok freccsentek szerteszéjjel. Megroggyant térddel a földre bukott, a pisztoly kihullott a kezéből. Paul Billson mindig is hajlamos volt a heveskedésre

30 A hadseregben használt karabélyok – főleg az első világháborúsak – lőtávolságát ezer méterre vagy még annál is nagyobbra tervezték; egy ilyen fegyver egy átlagos mesterlövész kezében négyszáz méter távolságból megbízhatóan jó eszköznek bizonyul. Paul Billson nem volt éppen átlagos mesterlövész, ami azt illeti, egyáltalán nem volt mesterlövész, sőt később bevallotta, hogy ekkor sütött el életében először puskát. De öt méter távolságból még Paul Billson sem hibázhat. Saját elmondása szerint elment a sírhoz, elkészítette a fényképeket, majd néhány percet elmélkedéssel töltött. Azután visszament, fogta két szamarát, s elindult a Byrne által megjelölt úton. Amikor észrevett minket Lash teveháton ülő embereinek gyűrűjében, tapintatosan visszahúzódott. Szerencséjére – meg a mienkre is – végig sziklákon ment, különben Zajid felfedezte volna a nyomait. Végignézte, hogyan ejtettek bennünket fogságba, s törni kezdte a fejét, hogy most mihez kezdjen. Nem mondta, de azt hiszem, ösztönösen az merült fel benne legelőször, hogy elmenekül; de lehet, hogy rosszindulatú vagyok vele szemben. Egyébként is, hova mehetett volna? Háromnapi járóföld lett volna az út vissza Tamritba, s tudnia kellett, hogy egyedül sose találná meg az oda vezető utat. De bármi fordult is még a fejében, végül úgy döntött, hogy marad. És ekkor felfedezte, hogy Byrne Lee Enfieldje az ő egyik szamarára került. Messzebbre ment, talált egy odút a sziklák között, s ott kipányvázta a szamarakat. Az egyik ordibálni készült, amitől megijedt, mert arra gondolt, hogy meghallhatják, és a hang alapján rátalálnak. De helyesen cselekedett. Lemálházta a szamarakat, béklyót kötött a lábukra, ahogy Byrne-től látta, és szabadon engedte őket. Azután a puskát nézte meg közelebbről. Távolról már látott puskákat, de kézbe sosem vett egyet sem, ami nem ritkaság a hasonló korú angolok körében, akik fizikai alkalmatlanság miatt mentesültek a háborús szolgálattól. Egy darabig matatott rajta, vigyázva, hogy meg ne érintse a ravaszt, rángatta a závárzatot, s megpróbált rájönni, milyen elv alapján működik. Végül,

többé-kevésbé véletlenül, megnyomott egy gombot, s a tölténytár beleesett a tenyerébe. Üres volt, ezért nem került golyó a töltényűrbe. Ezen egy kicsit elgondolkozott, azután arra a következtetésre jutott, hogy a töltények biztosan valahol a puska közelében vannak. Tudta, hogy Byrne, szokása szerint, egy teli tölténytárat hord a nyakában levő zacskóban, de biztos volt benne, hogy valahol még kell lenni golyónak. Elkezdte átkutatni a szamarakról levett málhát, s végül talált is egy tizenegy golyót tartalmazó, felnyitott csomagot. Amikor megpróbálta megtölteni a tárat, a golyók először nem illettek bele, ezért megpróbálta őket fordítva, így már simán becsusszantak. Látta, hogy öt golyó fér bele. Belökte a tárat a puskába, lassan felhúzta, s látta, hogy fáradozása jutalmaként az egyik töltény simán belecsusszan a töltényűrbe. A puska tehát meg volt töltve. Hallott már a biztonsági zárról is, rövidesen meg is találta a puska oldalán lévő kapcsolószerű billentyűt, amellyel egy piros pontot lehetett el-, illetve felfedni. A baj csak az volt, hogy nem tudta, melyik állásban van kibiztosítva. Az meg sem fordult a fejében, hogy kivegye a tárat, kivegye a töltényt, s üres fegyverrel próbálja ki a ravaszt. Végül is úgy döntött hogy a piros jelenti a veszélyt, tehát amikor a piros pontot látni lehet, akkor van a fegyver kibiztosítva. Rákattintotta a zárat a piros pontra, s kezében a karabéllyal felállt. Paul nem annyira az akciók, mint inkább a reakciók embere volt. Képes volt cselekedni, ha erre ösztönzést kapott – a körülményektől, emberektől, például Englishtől, az újságírótól –, de magától sohasem kezdeményezett. Ott állt tehát határozatlanul, s azon tűnődött, mi lenne most a legjobb lépés. Úgy gondolta, hogy nem lenne okos a sziklahasadékon keresztül – vagyis a Messzeszálljhoz vezető, mindenki által járt úton – rátörni Lashre és a bandájára, inkább megpróbálja megközelíteni őket az ellentétes irányból. Ez nagyon jó ötlet volt. Talált egy kulacsot, amelyet megtöltött vízzel, a maradék hat golyót a zsebébe süllyesztette, s elindult felmérni a terepet; a puskát olyan óvatosan tartotta, mintha magától is elsülhetne. Ismerte a sziklahasadékhoz vezető út irányát, erre merőlegesen indult el, egy sziklaoszlop körül settenkedve. Paul Billson most igencsak

valószínűtlen látványt nyújtott volna azok számára, akik ismerték. Lépéseit számolva, kétszáz dupla lépés után balra fordult, s arra ment tovább. Öt perc múlva megállt, mert hangokat hallott. Óvatosan kikukucskált egy szikla mögül, s karnyújtásnyira Kissackot és Zajidot pillantotta meg. Épp a légcsavart cipelték. Ebből mindjárt tudta, hol van: valahol az apja sírjának a közelében. Egy kicsit várt, majd kilépett oda, ahol azok az imént elhaladtak, s rögtön felismerte a helyet: már csak egypár lépést kellett megtennie a barlangig, ahol az apját eltemették. A síremléket alkotó köveket durván szétdúlták, s meglátta apja fehér koponyacsontját. Ez rettenetesen felingerelte, csak úgy reszketett a dühtől. Első indulatában már majdnem elindult a Messzeszálljhoz, hogy lelője Kissackot, de fékezte magát. Még puskával a kezében sem voltak illúziói saját hősiessége felől, sőt határozottan kételkedett abban, hogy ha nyílt összecsapásra kerül a sor, meg tudja-e ölni Kissackot – főleg ha Kissack visszalő. És akkor még ott voltak a többiek. Nem hiszem, hogy egyáltalán megfordult a fejében, hogy Byrne és én milyen helyzetben vagyunk. Megállt a sir fölött, s felkapott egy sziklát azzal a szándékkal, hogy újra felépíti a síremléket. Azután – kezében a szikladarabbal – megállt, s elgondolkozott. Paul Billsonnak nem volt erőssége a logikus gondolkodás, de most gondolkodott; gondosan visszarakta a követ oda, ahonnan elvette, majd eltávolodott a sírtól, s leült egy sziklára, amelyet a barlangtól nem lehetett látni, hogy átgondolja, mit kell tennie. Ekkor pillantotta meg a magasban gomolygó füstöt, s ekkor hangzott fel a felrobbant tartalék tank tompa, messzire visszhangzó dörrenése. Arra gondolt – és igaza is volt –, hogy a Messzeszálljt felrobbantották. Azt nem tudta, hogy miért, de akkor ezt még nagyon kevesen tudták. Felállt, szemével a füst eredetét kereste, s megint nagyon tanácstalan volt. Azután megfordult, s egy sziklanyíláson keresztül a sír irányába nézett. Paul nem tudta, de egy gyakorlott lövész tökéletes lőrésnek tartotta volna azt, ami mellett állt: két szikla egy harmadikon, köztük úgy hathüvelyknyi széles nyílással. Még két lapos polc is volt a

nyílás két oldalán, amelyekre célzáskor letámaszthatta a könyökét. A szerencse, a körülmények és sajátos gondolkodásmódjának összjátéka azt eredményezte, hogy Paul a megfelelő pillanatban pontosan a megfelelő helyre került. Nemsokára hangokat hallott. Nem sokkal később meghúzta a ravaszt. Egy egészen közelről elsütött katonai karabély torkolattüze meglehetősen ijesztő látvány. Azt hiszem, még ha egy szabályszerű kivégzőosztag mind a nyolc tagja elhibázza is a célt, az áldozat valószínűleg akkor is belehal a sokkba. Ennek az egyetlen, váratlan lövésnek a hatására mindenki megmerevedett, miközben Kissack összerogyott, mint egy rongybaba. A golyó, amely hátulról csapódott be Kissack fejébe, úgy ment rajta keresztül, mintha ott sem lett volna. Besüvített a barlangba, összevissza pattogott a falak között, majd baaaang – süvítve visszarepült a szabadba, amitől Zajidnak ijedtében elakadt a lélegzete. De az állóképet nem ez törte meg, hanem a nagy semmiből érkező száraz, fémes hangú csattanás, amikor Paul újra felhúzta a fegyverét. Lash ugyanabban a pillanatban rántott elő egy pisztolyt, amikor Byrne a Kissack kezéből kihulló fegyverhez ugrott. Elég nehéz hátul összekötött kézzel rögbivetődést produkálni, de én minden tőlem telhetőt elkövettem, hogy leverjem Lasht a lábáról. A pisztoly elsült, fájdalom hasított bele a bal karomba, lerogytam. De ő is elvágódott. A Byrne pisztolyából elősüvítő golyók úgy cikáztak mellettem és fölöttem, mint a méhek, s a szemem sarkából láttam, hogy Zajid is összeesik. Paul is megeresztett egy újabb lövést, épp abban a pillanatban, amikor Lash eléggé magához tért ahhoz, hogy Byrne-re fogja a pisztolyát. Előrelendített lábbal nagyot rúgtam a csuklójába, épp egy másodperccel azelőtt, hogy Byrne eltalálta. Byrne rendőr módra lőtt: guggoló állásban, mindkét kinyújtott kezével markolta a pisztoly agyát. Három golyót eresztett Lashbe, aki görcsösen összerándult, azután elterült a földön, és visítani kezdett. Paul újra lőtt, a golyó szikláról sziklára pattant. Byrne túlkiabálta Lash visítását: – Paul, hagyja abba, az isten szerelmére! Megöl mindnyájunkat!

Megpróbáltam felemelkedni, de a rossz kezemre támaszkodtam, s belém hasított a fájdalom. Amikor végre felálltam, és körülnéztem, megláttam a földön Zajidot, Kissackot és Lasht, aki úgy üvöltött, ahogy annak idején Bailly a Ténérében. A másik kettő eltűnt. Az egész talán húsz másodperc alatt játszódott le. Byrne ismét elkiáltotta magát: – Paul, jöjjön elő. Paul előjött a szikla mögül. Arca fehér volt, mint a kréta, s nem tudott úrrá lenni keze reszketésén. Byrne előrelépett, s elkapta a kezéből kieső puskát. – Megtöltötte a tárat? Paul szótlanul bólintott. – Van még lőszer? Paul a zsebébe nyúlt, s átadta a töltényeket, Lashre bámult, majd a fülére szorította a kezét, hogy kizárja a szűnni nem akaró üvöltést. Én is ezt szerettem volna tenni, de nem tudtam felemelni a bal karomat. Ha valakit egy filmben megölnek, látványosan összecsuklik, és tartózkodóan, csendben kiszenved; a valóságban mindez másképpen történik. Byrne hátrahúzta a zárat, az üres réz töltényhüvely kirepült. Ismét előretolta, majd egyetlen szó nélkül odalépett Lashhez, a puska csövét a halántékára illesztette, és meghúzta a ravaszt. A lövés hangja belehasított a levegőbe, majd miután a visszhang is elhalt, dermesztő csend támadt. Byrne elkínzott arccal nézett rám. – Én vállalom a felelősséget – mondta rekedten. – Három golyót kapott, egyet a hasába. Nem élte volna túl. Így a legjobb. – Oké, Luke – mondtam halkan. Így halt meg egy ember, aki azt állította magáról, hogy megveti az indokolatlan erőszakot, de ugyanakkor hideg fejjel, tervszerűen gyilkolt. Az én szememben Lash rosszabb volt, mint Kissack. Byrne ismét felhúzta a puskát. – Megsérült? – Eltalálta az egyik karomat, törött szárnyú madár lett belőlem. Byrne morgott valamit. – Maguk ketten maradjanak itt – mondta, s minden további magyarázat nélkül otthagyott minket.

Paul odament Lashhez és lenézett rá. – Milyen gyorsan ment – suttogta. Hogy arra célzott-e, amit Byrne tett, vagy az egész jelenetre, nem tudom. Felém fordította a fejét. – Jól van? – Segítsen fel. – A bal karom kezdett igazán fájni, olyan volt, mintha rendszertelen időközökben áramütés érné. Miközben talpra segített, azt mondtam: – Jól csinálta, Paul! – Tényleg? – kérdezte színtelen hangon. – Ezek a gazemberek komolyan azt fontolgatták, hogy elégetnek a géppel együtt – mondtam. – Ahogy Kissackot ismerem, szívesen elégetett volna elevenen, és Lash is, ha ez – megítélése szerint – reálisabbá tette volna az összképet. – Elhallgattam, lövésekre várva, de mindenütt csend volt. Paul értetlen arccal fordult hozzám. – Miért történt mindez, Max? – Nem tudom – feleltem. – De meg fogom tudni. Az ég szerelmére, szabadítson ki végre ezekből a kötelekből. De vigyázzon a karomra. Byrne egy félóra múlva jött vissza. A puska a vállán lógott, két felmálházott tevét vezetett. A puskát egy sziklának támasztotta, és így szólt: – Minden rendben. – Azután elörenyújtotta a csuklóját. – Egyszerűen nem emlékszem, mikor szabadítottam ki a kezemet – mondta. – Jó munkát végzett azzal a kőpengével. – És a másik kettő? Lashre mutatott. – A megbízójuk halott, ha nincs fizetség, nem harcolnak. Alja söpredék a Maghrebből. Adtam nekik három tevét meg vizet, és megmondtam, hogy tűnjenek el. Ők többé nem fognak zaklatni minket. – A kötőféket Paul kezébe nyomta, és leakasztott egy dobozt a nyeregről. – Mutassa a karját. Megállapította, hogy eltörött, amit már addig is tudtam, kíméletlenül helyreillesztette s ideiglenes sínbe rakta. – Jobb, ha visszavisszük magát a civilizációba – mondta. De addig még rengeteg tennivalónk volt. Paul segített Byrne-nek felrakni a három holttestet a tevékre, és elmentek velük. Hogy hová,

azt nem tudom, de két órával később nélkülük tértek vissza. Ezalatt én újra felépítettem a síremléket Billson holtteste fölé. Byrne a tetejére fektette az alumínium lapot. – Légcsavar nincs – mondta keserűen. – Azt már nem tudjuk pótolni. Rendet csináltunk a barlang körül, összeszedtük a töltényhüvelyeket és egyéb áruló nyomokat, azután visszamentünk a Messzeszálljhoz. Paul az elfeketedett roncsot bámulta és értetlenül csóválta a fejét. – Miért? – kérdezte újra. Senki sem válaszolt neki. – Holnap hajnalban indulunk – mondta Byrne. – De most teveháton. És úgy is lett. Byrne megállás nélkül azon zsörtölődött, hogy a saambák milyen lehetetlenül szerszámozzák fel a tevéiket.

31 Négy nappal később, Djanetben Byrne elhelyezett egy kényelmes szállodai szobában, azután elment, feltehetőleg megkeresni Atitelt és megmondani neki, hogy a törött lába tíz tevét ér; a következő évszak elején kapja meg őket Bilmában. Én közben azon tűnődtem, hogy mennyit érhet egy törött kar. Byrne elment a postára is, és táviratozott Hesther Raulier-nek. Nem tudom pontosan, hogy mi állt a táviratban, de Hesther megígérte: bérelt repülőt küld Djanet-be értem és Paulért, hogy visszarepülhessünk Algerbe. – Szeretném, ha begipszelnék a karját – mondta Byrne. – De nem itt. Hesther ismeri a megfelelő embereket Algerben, ott majd feltűnés nélkül megcsinálják. Bólintottam. – De itt is akad még elintéznivalónk – mondtam. – Létezik Djanetben olyan, hogy eskübiztos? – Micsoda??? – Egy amerikai közjegyzőnek mondaná. Csodálkozva felvont szemöldöke ismét a helyére került. – Persze hogy létezik. Miért? – Írásban rögzíteni akarok mindent, ami nem volt rendben a Messzeszállj körül. Mindent le akarok írni az iránytűről és a benzintank fenekén talált anyagról. Szeretném, ha egy hivatalos tanú jelenlétében maga is aláírná. Én is aláírom, de Pault kihagyjuk a dologból. Gondolja, hogy lehet itt találni egy írógépet? – Vagy egy a szálloda irodájában – mondta. – Kölcsönkérem. Így azután fél napot töltöttem a nyilatkozat gépelésével, többször konzultáltam Byrne-nel, hogy világossá tegyem a technikai részleteket. Egy kézzel gépeltem, de ez nem okozott különösebb nehézséget, mert egyébként is egy ujjal szoktam pötyögni. Másnap reggel elmentünk a közjegyzőhöz, s mindketten aláírtunk minden egyes oldalt, s mindegyikre rákerült a közjegyző dombornyomásos pecsétje is. Az nem számított, hogy nem értette, mi áll a szövegben, ő csak a mi aláírásunk hitelességét tanúsította. Azután elővettem műanyag borotvaszappan-tartómat, betettük egy

borítékba, majd a pecséttel lezárt borítékra Byrne és én ráírtuk a nevünket. Figyeltem Byrne-t, amint kialakulatlan kézírással, fáradságos munkával alákanyarítja a nevét, közben kiölti a nyelve hegyét, mint egy kisiskolás. De a név tisztán olvasható volt: Lucas Byrne. Amikor kijöttünk a hivatalból, megkérdezte: – Van valami elképzelése? – Van, de nagyon bizarr. – Más nem is lehet. Csak annak van értelme. Mindenesetre, ha megtalálja a megoldást, mondja meg nekem is. – Úgy lesz – mondtam. Mindhárman egy étteremben ebédeltünk, közben bedobtunk néhány pohár sört, azután Byrne visszavitt bennünket a szállodába a csomagjainkért. Onnan néhány mérföldet utaztunk az In Debiren-i repülőtérig, ahol egy Piper Comanche várt ránk. Paul, aki valaha senkit sem méltatott köszönetre, most határozottan zavarba hozta Byrne-t, aki egyre csak szabadkozott: „Á, ugyan, semmi az egész.” – Paul, szálljon be – mondtam neki –, én még akarok pár szót váltani Luke-kal. – Amikor hallótávolságon kívülre került, így szóltam: – Tudja, neki van igaza: a köszönettel nincs minden elintézve. Byrne mosolygott. – Az egyszer biztos. – Előhúzott egy leragasztott borítékot, amelyen az én nevem szerepelt. – Ez a magáé. Mondtam, hogy benyújtom a számlát. Majd Hestherrel rendezheti. Nevettem, s a borítékot bontatlanul belesüllyesztettem a gandurám zsebébe. – Mihez kezd most? – Visszamegyek Aïrbe, s a saját dolgaim után nézek. Visszatérek a nyugodt élethez. Hesthernek adja át üdvözletemet. – Meg fogom mondani neki, hogy még mindig szereti – mondtam. Csúfondárosan nézett rám. – Tegye, de halálra fogja röhögni magát. – Megfogta a kezemet. – Vigyázzon magára. Úgy hallom, a nagyvárosok néha veszélyesebbek, mint a sivatag. – Észben fogom tartani – ígértem, s beszálltam a Comanche-ba.

Elindultunk, s míg a gép megkerülte a repülőteret, láttam, hogy Byrne sem maradt ott integetni. A Toyota, nyomában porfelhővel, útnak eredt Bilma s onnan tovább Aïr felé. Eleinte, míg a gép északnak tartott, s saját gondolataim foglaltak le, homályos tekintettel meredtem az alattunk elterülő, sárgásbarna végtelenre. Túl sok sötét pontot kellett tisztáznom, s azt sem tudtam, hogyan fogjak hozzá. Egyszer csak elővettem Byrne borítékját, és odaadtam Paulnak. – Kinyitná ezt nekem? – Természetesen. – Feltépte a borítékot, kirázta a tartalmát, és visszaadta. Byrne, amint ígérte, összeállította a számlát: minden ott állt világosan, fontban meghatározva. Saját szolgálatát, napi harmincfontos térítéssel, idegenvezetői munkának minősítette, harminchárom napra ez kilencszázkilencven fontot tett ki. Azután ott volt az üzemanyagfogyasztás, ennyi és ennyi liter ennyi és ennyiért, olaj és új gumiabroncsok, a tevék bérleti díja, és öt teve ára, darabja száz fontért. Hozzáadta még egy új Toyota Land Cruiser árának a felét, amit először túlzásnak tartottam, míg eszembe nem jutott, hogyan lyuggatta Kissack szitává a terepjárót a Ténérében. A számla végösszege valamivel több mint ötezer fontot tett ki. Életmentésért semmit sem számított fel. Fantasztikus ember volt ez a Byrne. Miközben elraktam a számlát, Paul derűsen megszólalt: – Kíváncsi vagyok, milyen képet fog vágni az a szerkesztő. – Hm... Paul, tegyen meg nekem egy szívességet. Ne verjen mindent nagydobra, amint visszaérünk Londonba. Arra kérem, hogy egy szót se szóljon senkinek, amíg én engedélyt nem adok. Tegye ezt meg, kérem! – Miért? Felsóhajtottam. – Most még nem mondhatom meg, de higgye el, hogy a saját érdekében kérem. Mindenesetre, Lashről és Kissackról senkinek sem szólhat! – Miért? – kérdezte ismét. – Úristen! – csattantam fel. – Paul, maga megölt egy embert.

Szétlőtte a fejét! – Csak nem akarja, hogy megkaparják ezt a dolgot?! Nézze, elmondhatja az újságoknak, hogy megtalálta a Messzeszálljt meg az édesapja holttestét, de adjon nekem egy kis időt, hogy kiderítsek még valamit. Megteszi? Ki akarom deríteni, hogy mi a fene volt ez az egész. – Rendben – mondta. – Nem szólok egy szót sem, míg maga meg nem engedte. – És nem is csinál semmit. Megígéri? – Megígérem. – Egy darabig hallgatott, azután azt mondta: – Nem nagyon emlékszem az apámra. Tudja, csak kétéves voltam, amikor meghalt. – Tudom. – Egyetlen dolog maradt meg róla az emlékezetemben, ahogy a térdén lovagokat és azt a gyerekdalt énekelgeti: „Messze szállj, Péter, Messze szállj, Pál!” Ezt akkor remek mókának tartottam. – Bizonyára Peter Billson is. Paul megdörzsölte az állat. – De a mostohaapámat nem nagyon kedveltem. Rávillantottam a tekintetemet. – Aarvikot? Mi volt vele a baj? – Ó, nem Aarvikot, ő csak később jött. A másikról beszélek. – Azt akarja mondani, hogy az édesanyja háromszor ment férjhez? – Így volt. Nem tudta? – Nem – feleltem elgondolkodva. – Hogy hívták a mostohaapját? – Nem emlékszem. Nem sokáig volt velünk, és én még nagyon kicsi voltam. Négyéves korom után már egyáltalán nem élt velünk. De ez nagyon régi történet. Valóban, Paul, valóban nagyon régi! Azután, hogy ezt elmondta nekem, nem szólt többé, s én sem szóltam. Hallgatásba merültünk, s amikor Alger-ben landoltunk, még mindig a hallottakon rágódtam. A nagy Mercedes az arab sofőrrel már várt ránk a hangárnál, amikor a Comanche begördült a kifutópályára, s rövidesen megérkeztünk Bouzarea magaslataira, ahonnan kilátás nyílt egész Algerre. Ha a sofőr meglepődött is azon. hogy egy tuareget fuvaroz, nem mutatta ki.

Megálltunk a falban lévő kis ajtónál, amely éppoly halkan és titokzatosan nyílt ki, mint korábban, s Paullal együtt elindultam a ház felé. Hesther Raulier még mindig a díványon feküdt, mintha azóta el sem mozdult volna, csak épp a ruhája volt más. Közeledtünkre letette a szivarját és felállt. Majomarca hirtelen széles vigyorra húzódott, majd harsányan felnevetett. – Úristen, Stafford! Mi az ördögre készül? Próbafelvételre A sivatag dalá-hoz? Gyorsan ágyba parancsolt, s hívta az orvost, aki már kéznél volt. – Luke elhintett a táviratában néhány rosszat sejtető célzást, amilyeneket a forradalom óta nem hallottam, ezért idehívattam Fahkrit. Ért a lőtt sebekhez, és tartani tudja a száját. Dr. Fahkri megvizsgálta a karomat, megkérdezte, mennyi ideje történt a dolog, s közölte, hogy a golyó még mindig benne van. Elérzéstelenítette a karomat, felnyitotta a sebet, kivette belőle a golyót, újra összevarrta és szabályos sínbe tette. Hestherhez fordultam: – Jó lenne, ha Pault is megnézné. Ő úgy egy hónapja kapott golyót a vállába. Hesther mondott valamit Fahkrinak arabul, aki bólintott, és elment, Hesther pedig hozzám fordult. – Mi történt odaát? – Kissack történt – feleltem. – Felbukkant ő, egy Lash nevű ember meg négy másik. – Előadtam neki a történtek rövidített változatát, amelyet így fejeztem be: – Nem tudom, mihez kezdtünk volna Luke Byrne nélkül. – Luke csodálatos ember – mondta egyszerűen. – De miért volt ez az egész? – Bármi indította is el, biztos, hogy Angliában kezdődött. Azt hiszem, valójában Paul indította el a lavinát, s olyan időzített bombát hozott működésbe, amely már negyvenkét éve hevert robbanásra készen. Választ kell kapnom néhány kérdésre. És amit megtudtam, magával is tudatom. – Helyes. – Felállt. – De nem mehet vissza Angliába tuaregnek

öltözve. Megvontam a vállam. – Miért ne? London manapság tele van arabokkal, és ott senki sem tudja őket megkülönböztetni. – Hülyeség. Holnap hívatok egy szabót, és két nap múlva készen lesz az öltönye. A magáé is meg Paulé is. Négy napig maradtunk Algerben, más dolgom sem volt, mint hogy felépüljek Fahkri műtétjéből. Lustálkodtam, elolvastam az angol lapokat, amelyeket Hesther hozatott, hogy újra lépést tudjak tartani az eseményekkel. A világban, mint rendesen, minden a feje tetején állt. Hesther a következő észrevételt tette Paullal kapcsolatban. – Ez az ember megváltozott... nagyon, nagyon megváltozott. Lehiggadt, már nem olyan ingerlékeny, mint azelőtt. Elnevettem magam. – Isten a megmondhatója, miért. Azok után, amiken keresztülment, az se lenne csoda, ha a gumiszobában kötött volna ki. A negyedik napon utaztunk el az Air Algérie Orlyba tartó járatával. A gép belseje ízléses smaragdzöldben pompázott. Lehet, hogy a zöld az arabok színe, de ennek a gépnek a falát oldalüléses ír bricskák és Killarney tájai díszítették, ugyanis másodkézből vették az Aer Lingustól. De azért rendben elvitt minket Orlyra, ahol átszálltunk a londoni járatra. Egy órával később már a Heathrow repülőtéren voltunk. Ömlött az eső, mintha elutazásom óta el sem állt volna.

32 Orlyról telefonáltam Heathrow-ra, így ott már várt rám egy kocsi sofőrrel, minthogy a törött karommal nem tudtam vezetni. Elvitt minket a közeli Post House Hotelba, s megkértem, hogy várjon, amíg bejelentkezem. Két egymás melletti szobát foglaltattunk Paulnak és nekem, felmentünk, s elhelyeztem Pault. Paul természetesen egyetlen penny nélkül maradt – ami nekem nagyon jól jött, mert azt akartam, hogy maradjon a fenekén. Nem adtam neki pénzt, ehelyett azt mondtam: – Paul, maradjon itt, amíg visszajövök. Ha valamire szüksége van, csak rendelje meg, én fizetem. De ne hagyja el a szállodát. – Hova megy? – El kell intéznem néhány dolgot – feleltem kurtán. Lementem a hallba, beváltottam egy köteg utazócsekket, s a sofőrnek megadtam egy marlow-i címet. Amikor elhagytuk Heathrow szállodákban dúskáló környékét, az jutott eszembe, hogy a Post House ideális karavánszeráj Paul elrejtésére. Még nem akartam, hogy bárki is tudja róla vagy rólam, hogy Angliában vagyunk. A kocsi megállt Jack Ellis háza előtt, felmentem a bejárathoz, és becsengettem. Judy Ellis nyitotta ki az ajtót, bizonytalanul rám nézett, és ennyit mondott: – Tessék? Jack feleségével csak három vagy négy alkalommal találkoztam. A Stafford Iparbiztonsági Tanácsadó nem az a fajta cég, amelyik bevonja a feleségeket az üzleti dolgokba; mi a társasághoz való hűséget másképpen biztosítjuk: jó fizetéssel. – Itthon van Jack? Max Stafford vagyok. – Ó, nem ismertem meg. Igen, épp most jött haza. Fáradjon be. – Szélesre tárta az ajtót, beengedett a haliba, s közben előadta az összes szokásos mentséget, amelyeket a feleségek elő szoktak adni, ha a férjük főnöke váratlanul betoppan. A lakás nekem egyáltalán nem tűnt rendetlennek. – Jack! – kiáltotta. – Mr. Stafford van itt. Amikor megjelentem a nappali ajtajában, Ellis letette az újságját, és felemelkedett a karosszékből. Bizonytalan tekintettel nézett rám.

– Max? Ekkor jöttem rá, hogy szakállam van – most már gondosan nyírott, Hesther borbélyának műve –, hogy feltűnően idegen szabású öltönyt viselek, s a bal karom egy fekete selyemdarabbal a nyakamba van kötve. Azt hiszem, Jack álruhának nézhette az egészet. – Hahó, Jack. – Úristen! Kerülj beljebb. – Úgy tűnt, örömmel lát viszont. Judy a háttérben maradt, nem tudta, mihez kezdjen. – Ööö... nem magánemberként vagyok itt, Jack. Beszélni szeretnék veled. – Remek – mondta. – Én is szeretnék beszélni veled. Gyere, menjünk a dolgozószobába. Mutatta az utat. Amikor elhaladtam Judy mellett, barátságosan rámosolyogtam. A dolgozószobába érve Jack hellyel kínált. – Mi történt a karoddal? – Ó, eltörött – mosolyogtam. – De nem fáj, csak ha röhögök. – Úristen, de örülök, hogy látlak. Egyszerűen eltűntél, és nem tudtam, hol keresselek. Közben itt elszabadult a pokol. – Nem voltam el sokáig, alig több, mint egy hónapig – mondtam. – Csak nem csúszott ki a gyeplő a markodból ilyen rövid idő alatt? – Ha így teszed fel a kérdést, azt is felelhetem, hogy igen. – Hangja komoran csengett. – Bár, az igazat megvallva, sose tartottam a markomban a gyeplőt. Nyilvánvaló volt, hogy valami nyomja a szívét, ezért azt mondtam: – Tölts nekem egy italt, azután ülj le, és mondj el szépen mindent. Mély lélegzetet vett. – Elnézést. – Kiment, majd egy tálcával tért vissza, amelyen üvegek és poharak sorakoztak. – Whisky? – Bólintottam, kitöltötte az italokat, és belekezdett: –Amint elmentél, a cég jellege azonnal megváltozott. – Milyen értelemben? – Hát hogy csak egy jelentéktelen példát említsek, mostanában már nem tartjuk láncon a kutyákat. – Átnyújtotta a poharat. – Ez az Electronomicsnál kezdődött, igaz? – vetettem közbe. Meglepetten nézett rám.

– Hát ezt meg honnan tudod? – Mindegy. Folytasd. Leült, s töprengve meredt két kézzel körülkulcsolt poharába. – Nagyobb baj az, hogy nyakig merültünk az ipari kémkedésbe. Hat hétig voltál távol, s azóta már három ilyen akciót kellett megszerveznem. – Úristen! Kinek a megbízásából? – Charlie Malleson kényszerített rá. Elképedtem. – Jack, te nem azért vagy ott, hogy Charlie utasításainak engedelmeskedj! Ő csak egy vacak könyvelő, egy számkukac. Neked engem kell képviselned a gyakorlati irányítás területén – s ez nem jelenthet tiltott adatgyűjtést. Mi az iparbiztonság területén működünk, innen a cég neve is. Hogyan kényszerített Charlie? Ellis vállat vont. – Hát egyszerűen azt mondta, hogy csináljam meg. – És nem tiltakoztál? – Hogyne tiltakoztam volna! – Egyre dühösebb lett. – De mi a francot csinálhattam? Nem vagyok részvényes, ráadásul behozta Brintont is, hogy támogassa, és ha a főnökök azt mondják: „Csináld!”, meg kell csinálni. Max, a héten már ott tartottam, hogy kilépek, de vártam, abban a reményben, hogy visszajössz. – Mutatóujjával rám bökött. – Bármelyik pillanatban kaphatok egy olyan utasítást, hogy a saját klienseinkről szerezzek tiltott módon adatokat. Ez már kész röhej lenne! Ezt a kétkulacsosságot nem vállalom. Nem erre szerződtem, amikor beléptem a céghez! – Hát ez nem valami etikus – bólogattam. – Ne izgasd magad, Jack. Majd elintézzük a dolgot. Azt mondod, Charlie behozta Lord Brintont? – Az a vén gazember örökké ott lóg a nyakunkon. – Jack észbe kapott. – Ne haragudj. Megfeledkeztem róla, hogy a barátod. – Nem kimondottan. Szóval gyakran megfordul az irodában? – Hetenként kétszer-háromszor. A Rolls-Royce-án hozatja át magát kétsaroknyiról. – És hozzájuthat az aktákhoz? – Tőlem ugyan nem. Azt nem tudom, hogy Charlie mit mutat meg

neki. – Na, ennek véget vetünk. – Egy kicsit elgondolkoztam a hallottakon, azután azt mondtam: – Beszéltem rólad Charlie-val, mielőtt elmentem. Abban állapodtunk meg, hogy ha el tudod látni a munkámat, akkor kinevezünk igazgatónak. Ezzel együtt jár egy részvénypakett is, mert nálunk így szokás. Úgy terveztem, hogy terjeszkedni fogunk Európában, rászállok a multinacionálisokra. Charlie nem szólt neked erről? – Egy szót sem. – Értem. – Kortyoltam egyet a whiskymből. – Ez mindenesetre meglepő fordulat, de én nem ezért jöttem ide. Emlékszel még, mit csináltunk, mielőtt elmentem? Bólintott. – Egy Billson nevű kelekótya után kutattunk. – Hát megtaláltam, ami azután számos következménnyel járt. Arra kérlek, nyisd meg újra a Michelmore, Veasey és Templeton-számlát, de csendben. Ne nyiss hivatalos dossziét, és a részleteket rejtsd el a leselkedő szemek elől. – Úgy, ahogy a múltkor? – Pontosan. Senkinek se mutasd meg, de főleg Charlie-nak vagy Brintonnak ne. Nos, a következőket kérem tőled. – Ahogy előadtam a kívánságaimat, Jack szeme egyre jobban elkerekedett, így fejeztem be: – Ja, és még valami: az analitikus vegyész törvényszéki szakértő legyen, aki tárgyalás esetén tanúként jelenhet meg a bíróság előtt. Felpillantott a jegyzetfüzetéből. – Nem rossz, nem rossz. – Az pedig ne aggasszon, hogy mi történik a céggel. Bízd rám, én majd mindent elintézek. Csinálj mindent továbbra is úgy, ahogy eddig. És még valami, Jack: én nem vagyok Angliában. Ma este nem találkoztunk. Egy napon váratlanul fogok megjelenni az irodában. Oké? Elnevette magát. – Tetten érés? – Valami olyasmi. Amikor elmentem, Jack vállát sokkal kevesebb gond nyomta, mint érkezésemkor. A sofőrnek megadtam Alix Aarvik kensingtoni

címét, s az ülésen hátradőlve azon tűnődtem, honnan veszi a bátorságot ez a két strici ahhoz, hogy ilyesmit csináljon. A kérdés rendkívül elgondolkoztató volt, ugyanis én tartottam kézben a részvények többségét. Alix Aarvikot otthon találtam, szívesen látott. Miközben bevezetett a nappaliba, megjegyezte: – De hiszen maga megsebesült. – Nem halok bele. Maga jól van? – Köszönöm, megvagyok. Kér kávét? – Köszönöm. Néhány percig a konyhában szorgoskodott, azután így szólt: – Tetszik a szakálla, jól áll magának. – Hirtelen elpirult, amikor rájött, hogy bókot mondott egy idegen férfinak. – Köszönöm. Ezek után lehet, hogy meg is tartom. – Elhallgattam. – Miss Aarvik, megtaláltam a bátyját. Jól van, sértetlenül visszaérkezett Angliába. Lehuppant egy székre. – Ó, hála Istennek! – Inkább egy Byrne nevű embernek legyen hálás, ő húzta ki Pault mindazokból a slamasztikákból, amelyekbe saját hibájából belekerült. Paul majd elmeséli az egészet. – Hol volt? Eszembe jutott Koudia, Atakor meg a Tasszili. – Észak-Afrikában. Megtalálta az apját, Miss Aarvik. – A szájához kapta a kezét. – Azt hiszem, erről rövidesen olvasni fog az újságokban. A bátyja teljes elégtételt fog kapni, amely elejét veszi majd az összes rosszindulatú találgatásoknak. – Jaj, de boldog vagyok! – mondta. – Hol van most Paul? Azon tűnődtem, hogy bizalmamba fogadjam-e. Ugyan ő sokkal higgadtabb volt, mint Paul, végül mégis úgy döntöttem, hogy nem avatom be. Az igazság – ha és amikor kiderül – olyan robbanást fog előidézni, hogy jobb, ha minél kevesebben tudják előre, arról pedig szó sem lehetett, hogy Paul idő előtt megtudja. Óvatosan így szóltam: – Az újságírók, ha kapkodnak, rém felületesek tudnak lenni. Néhány nap múlva sajtóértekezletet tartunk, s Paul meg én még a

beszámolónkat csiszolgatjuk – nem szeretnénk tévedni semmiben. Ezért volna jobb, ha egyelőre senki sem zavarná. Alix megértőén bólintott. – Igen – mondta. – Ismerem Pault. Így lesz a legjobb. – Meg fogja látni, hogy Paul megváltozott – mondtam. – Más ember lett. – Hogyhogy? Vállat vontam. – Azt hiszem, jobb ember lett, mint amilyen volt. Ezen egy kicsit elgondolkozott, de sehogy sem értette. – Maga Paullal volt, amikor megtalálták a... holttestet? – Igen és Byrne is. Segítettünk Paulnak eltemetni. – Arra nem tértem ki, hogy kétszer segítettünk. – Ki az a Byrne? Elmosolyodtam. – Szavakkal nehéz leírni. Mondhatnám, hogy egy fehér tuareg, de hát sok tuareg éppoly fehér, mint akármelyikünk. Azt mondja, hogy valaha amerikai volt. Nagyon rendes ember. A bátyja sokkal tartozik neki. – És magának is. Témát váltottam. – Még mindig Andrew McGovern titkárnője? – Igen. – Meg szeretném kérni egy szívességre. Találkozni szeretnék vele. – Megoldható. – De úgy, ahogy én szeretném, nem olyan könnyen. Nem az irodájában akarok találkozni vele, azonkívül nem akarom, hogy tudja, ki vagyok. Bizalmas ügyről van szó. – Így valóban nehéz lesz – mondta, és gondolataiba merült. – Általában az ebédjei is üzleti jellegűek. Nem kereshetné fel otthon? – Inkább nem. Nem szeretem bevinni az üzletet az emberek otthonába. – Tekintetbe véve, hogy épp most törtem rá Jack Ellisre otthon, s most itt voltam Alix Aarvik lakásán, ez nem volt valami meggyőző érv, de ő szerencsére nem vette észre. – Holnaputánra nincs üzleti ebédje – mondta. – Ilyenkor jóformán alig eszik, s ha szép az idő, majdnem mindig sétál egyet a Lincoln’s Inn kertjében. Ha nem esik, minden valószínűség szerint ott lesz.

Megismeri? – Ó, hogyne. Alix széttárta a karját. – Hát akkor... Távozni készültem, ő pedig megkérdezte: – Mikor láthatom Pault? – Nemsokára. Talán egy hét, de legkésőbb tíz nap múlva. – Arra gondoltam, hogy ha tíz nap alatt sem szerzem meg, amit akarok, akkor valószínűleg soha. Nem hagytam azért minden munkát Ellisre. Egy érdekes délelőttöt töltöttem például az Országos Levéltárban, s úton McGovernnel való találkozómra, beugrottam a Hatchard’s-hez, s átlapoztam a Whitaker’s Almanach legújabb kiadását. Megtaláltam benne, amit kerestem, de azért meg is vettem, hogy a dossziéhoz csatoljam. Nyolc nap múlva minden összeállt, amire szükségem volt. Megkértem Ellist, hogy amikor Lord Brinton legközelebb az irodába megy, azonnal értesítsen; azután leültem a telefon mellé, és vártam.

33 Megnyomtam a lift gombját, s felmentem arra az emeletre, ahol a Stafford Iparbiztonsági Tanácsadó irodái voltak. Rajtam kívül az egyik beosztott gépírónőnk szállt be a liftbe; valószínűleg kiküldte valaki egy csomag cigarettáért vagy valami hasonló apróságért. Rám nézett, azután elfordult, majd ismét rám nézett, mintha olyasvalaki lennék, akit fel kellene ismernie. Hát igen, a szakállam. Beléptem az ismerős előcsarnokba, s a fogadószobán keresztül egyenesen az irodám felé tartottam. Barbara, a fogadó titkárnőm rám szólt: – Hé, hová megy...? Megfordultam, s nevetve néztem rá. – Mi van, nem ismeri meg a saját főnökét? Miközben továbbmentem, ezt hallottam a hátam mögött: – Jaj istenem! Mr. Stafford! Beléptem az irodámba, ahol Joyce épp az írógépet püfölte. – Adj’ isten, Joyce. Mr. Ellis bent van? – Magának megsérült a karja. – És szakállam nőtt. Tudok róla. Bent van? – Igen. Beléptem Ellishez. – Jó reggel, Jack. Sikerült összeszedned, ami még hiányzott? – Igen. – Kinyitotta, íróasztala kulcsra zárt fiókját. – Itt a vegyész jelentése és a házassági anyakönyvi kivonat. 1937-ből, nem 1936ból. Bólintottam. – Hát persze. Ki kellett várni a gyászévet. – Mire megy ki ez az egész, Max? Fél kézzel kinyitottam az aktatáskámat, ő meg beletette a papírokat. – Jobb, ha nem tudod. Brinton bent van? – Őurasága Charlie-val tárgyal. – Helyes. Légy készenlétben a tűzoltáshoz. Higgadtan léptem be Charlie-hoz, bejelentés nélkül, nem vettem tudomást a titkárnőjéről, aki fel akart tartóztatni. Charlie az íróasztalánál ült, Brinton pedig mellette egy karosszékben. A karosszék új volt. Brinton mindig is nagy gondot fordított a kényelmére. Ha Charlie szükségesnek

tartotta, hogy új karosszéket vegyen, akkor Brinton bizonyára gyakori látogató itt. Charlie üres tekintettel meredt rám, azután leesett a tantusz. – Max! – Szervusz, Charlie. – Brintonnak is odabiccentettem. – Jó reggelt, mylord. – Fantasztikus! – mondta Brinton. – Honnan bukkantál elő? Látom, megsérült a karod. Mi történt vele? – A síelés néha veszélyekkel jár. – Ami tökéletesen igaz, még ha nem is a feltett kérdésre válaszoltam. Odahúztam egy széket, leültem, a táskámat pedig letettem a földre. – Hol voltál? Gstaadban? – Brinton egyáltalán nem jött zavarba, Charlie Malleson azonban hallgatott, s a pillantása akár az űzött vadé. – Kacifántos történeteket hallottam a cégünkről, ezért visszajöttem. Charlie tekintete Brintonra siklott, aki ezt látszólag nem vette észre. Még mindig mosolyogva mondta: – Gondolom, Ellistől. Hát ami azt illeti, végrehajtottunk néhány változtatást a profit növelése érdekében. – Az én tudtom és beleegyezésem nélkül – tettem hozzá hidegen. – Mi a baj, Max? – kérdezte Brinton. – Nem szereted a pénzt? – Legalább annyira, mint bárki más, de arra ügyelek, hogyan keresem meg. – Charlie-hoz fordultam. – Nem húztad ki azt a bizonyos pontot az Electronomics-szerződésből. Tehát ezt már jó előre kifőztétek. Mi az isten ütött beléd? – Nem válaszolt. – Rendben, mostantól visszatérünk a tisztességes módszerekhez. Brinton szánakozva közölte: – Tartok tőle, Max, hogy ez nem fog menni. Nincs többé akkora beleszólásod a dolgokba. Ránéztem. Az arcára ragasztott széles mosoly ellentmondott jéghideg pillantásának. – Mi az ördögről beszélsz? A részvények ötvenegy százaléka, vagyis az ellenőrző pakett az én tulajdonomban van. Megrázta a fejét. – Csak volt. Már nincs. Elkövettél egy hibát, a szerelmes férfi

elemi hibáját. Megbíztál valakiben. Már tudtam is, kiről van szó. – Gloria! – Igen, Gloria. Sietve mentél el, s megfeledkeztél a hétszázalékos érdekeltségről, amelyet neki adtál. – A fejét ingatta. – Jobban oda kellene figyelned a bölcs mondásokra, sok igazság van bennük. Gyarlóság, asszony a neved. Érted, mire célzok? – Hét meg huszonöt az harminckettő. Ez még nem az ellenőrző pakett. Hüllőszerű vigyor jelent meg a képén. – De ha Charlie velem szavaz, akkor az lesz, és ő velem fog szavazni. Az utóbbi időben kisebb gondjai voltak, némi zavar támadt a pénzügyei körül, így határozottan érdeke, hogy a társaság haszna növekedjék. Erre az egyszerű tényre fel kellett hívnom a figyelmét. – És neked persze semmi közöd az ő pénzügyi zavaraihoz – mondtam epésen. Brinton egyre szélesebben vigyorgott. Odafordultam Charlie-hoz, és halkan megkérdeztem: – Vele fogsz szavazni? Nyelt egyet. – Kénytelen vagyok. – Az istenit! Szépen megtalálta a zsák a foltját! Őlordságából eddig is kinéztem minden aljasságot, de rólad nem gondoltam volna, Charlie. – Elvörösödött. – Felkerestél a klubomban, közvetlenül azelőtt, hogy elmentem. Akkor az volt az érzésem, hogy akartál tőlem valamit, de nem tudtam rájönni, mit. Most már tudom. Azt akartad kipuhatolni, hogy a Gloriával való szakítás ellenére is elmegyek-e szabadságra. – Brintonra böktem. – Ő küldött, hogy tudd meg. Nem csoda, hogy mindkettőtöknek sürgős volt a távozásom. Minél előbb el akartál küldeni, hogy Brinton lecsaphasson Gloria részvényeire. Brinton kuncogott. – Valójában Gloria ötlete volt. Eljött hozzám, és felajánlotta őket. Max, te egy ügyefogyott alak vagy. Csak nem gondoltad, hogy hagyom veszendőbe menni az aktáidban felhalmozott hasznos információkat? Milliókat lehet kihozni abból, amit te itt felhalmoztál. – Hagytad, hogy nevet szerezzek a cégnek, amelyet most

meggyalázol. Erről van szó? – Valami ilyesmiről – felelte félvállról. – De törvényesen, mindig csak törvényesen. – Brinton, mondanék neked valamit négyszemközt, valamit, amiről, azt hiszem, nem szeretnéd, ha Charlie is tudna. – Nem mondhatsz nekem olyasmit, amit ne hallhatna akárki. Ha van valami a bögyödben, ki vele! – Rendben – mondtam. – Kissack nem fog visszajönni. – Mi a nyavalyáról beszélsz? – kérdezte. – Kissack? Az meg ki az ördög? Ez nem talált célba. Hát persze, Kissack túlzottan lent volt a rangsorban ahhoz, hogy Brinton ismerhesse, őt csupán felbérelték. Újra céloztam. – Lash sem jön vissza. Ez talált! Láttam abból, ahogyan higgadt ábrázata egy pillanat alatt darabjaira hullott szét. De azért tudott uralkodni magán. – És ki az a Lash? – Lash az az ember, aki felbérelte azokat, akik engem összevertek – feleltem. – Lash az az ember, aki felbérelte Kissackot, hogy meg... Brinton feltartott kézzel félbeszakított. – Nem vesztegethetem naphosszat itt az időmet. Egy csomó dolgot el kell intéznem az irodámban. Elkísérhetsz, s útközben előadhatod ezt a zagyvaságot. Magamban felujjongtam. Most megfogtam a vén gazembert, s ezt ő is tudta. Ő ment elöl, én az ajtóban még megálltam, és visszaszóltam Charlie-nak: – Te tetű! Veled majd később számolok. Lementem Brintonnal a föld alatti garázsba, majd komoran áthajtottunk annak a két sarokra lévő épületnek a garázsába, ahol az ő bagolyvára volt, a változatlanul vidáman duruzsoló, széntüzelésű kandallójával. Brinton egész úton ki sem nyitotta a száját, de a saját birodalmában megszólalt: – Stafford, jobb, ha meggondolod, miket beszélsz, különben nagyon megjárod. Keserűen elnevettem magam, elmentem mellette, beültem a tűz előtt álló fotelok egyikébe, s lábamhoz tettem az aktatáskámat. Ez

nem tetszett neki; nem szerette, ha nem ő diktált, s most neki kellett engem követnie. Lehuppant a szemközti székbe. – Nos, miről van szó? – Szeretnék elmondani neked egy történetet egy becsvágyó fiatal mérnökről, aki feleségül vett egy hirtelen meggazdagodott nőt. Az asszony nem a lottón nyert, hanem az előző férjén, akinek az életére százezer fontos biztosítást kötöttek. Ez 1937-ben történt, akkor ez az összeg sokkal többet ért, mint amennyinek most hangzik – a mai viszonyok között úgy félmilliót. Elhallgattam, s Brinton sem szólt közbe. Csak hideg szemekkel meredt rám. – De ez az asszony valamit nem tudott: hogy az az ambiciózus fiatal mérnök, aki véletlenül kanadai volt, mint jómagad, meggyilkolta a férjét. John Grenville Andersonnak hívták, de mindenki csak Jocknak nevezte. 1898-ban született, így – a véletlenek újabb furcsa összjátéka – éppannyi idős, mint te. Brinton csak suttogni bírt. – Ha mindezt nyilvánosan elismétled, bíróság elé vitetlek, és megnyúzatlak. – Tulajdonképpen a név volt az, ami problémát jelentett – folytattam. – Van egypár kanadai főrendünk, de egyikük sem próbált elrejtőzni egy név mögé. Beaverbrook nyilvánvalóan kanadai, Thomson nemcsak megtartotta a saját nevét, de még nagydobra is verte a sajtóhoz fűződő kapcsolatait. De annak, hogy Brinton, a világon semmi értelme – sem itt, sem Kanadában. Norfolkban van ugyan egy Brinton nevű kis hely, de tudomásom szerint te sosem jártál arra. Lehajoltam, s kinyitottam a táskámat. – Egyes számú bizonyíték: a Whitaker’s Almanach egyik oldalának fénymásolata. – Hangosan olvastam az idevágó sort. – „Brinton (1.) lordja, cím adományozva: 1947-ben – John Grenville Anderson, szül. 1898-ban.” A teljes ismeretlenség jegyében, igaz? – Folytasd ezt a vérlázító képtelenséget. – Kettes számú bizonyíték: Helen Billsonnal 1937 elején kötött házasságod hivatalos dokumentumának fotókópiája. De nem maradtál az asszonnyal valami sokáig, igaz, Jock? Éppen csak addig, amíg megszabadítottad a pénzétől. Száz rongy épp elég volt ahhoz,

hogy egy magadfajta beindítson egy jó kis iparvállalatot. Aztán kitört a háború, elkezdett dőlni hozzád a pénz. Természetesen a repülőgépiparban voltál, s állandó jutalékot kaptál, míg Beaverbrook, a honfitársad véget nem vetett ennek. De a háború végére már összekuporgattál egypár milliócskát, s a hálás uralkodó a megfelelő politikai pártnak nyújtott anyagi támogatásért cserébe nemesi rangra emelt. De te nem olyan silány, örökíthetetlen címet kaptál, mint ami manapság dívik. Nem mintha ez neked számítana, minthogy nincsenek törvényes gyerekeid. Összepréselte az ajkát. – Türelmem kifogyhatatlan. – Bizony. Már rég ki kellett volna hajítanod, hogy lábam se érje a földet. Miért nem tetted? Csak úgy villogott a szeme. – Mert szórakoztatsz. Kíváncsi vagyok ennek a tündérmesének a végére. – Senki sem vádolhat azzal, hogy nem vagyok szolgálatkész – feleltem. – Hát rendben; 1946 körül még csak kezdő voltál. Rájöttél, hogy van némi érzéked a pénzügyekhez. Az ötvenes évek nagy fellendülése idején milliókat kerestél, s azóta is milliókat keresel, mert a pénz pénzt fial. S mindez annak a Peter Billsonnak a meggyilkolására vezethető vissza, akinek az özvegyét elvetted. – S elképzelésed szerint hogyan gyilkoltam meg azt a Billsont? – Te voltál a műszerésze az 1936-os London-Fokváros közti repülőverseny idején. Algerben késleltetted, hogy éjszaka kelljen Kanóba repülnie. Azután elrontottad az iránytűjét, hogy eltérjen a kitűzött iránytól. – Ezt sose leszel képes bebizonyítani. Veszélyes vizeken evezel, Stafford. – Hármas számú bizonyíték: egy nyolcszor tízes színes fénykép a Messzeszálljról, Billson gépéről, amelyet magam készítettem, nem egész két héttel ezelőtt. Nézd csak meg, mennyire sértetlen ez a gép! Négyes számú bizonyíték: egy közjegyző előtt tett, esküvel megerősített írásbeli nyilatkozat, amelyet én írtam alá és az az ember, aki kivette a gépből az iránytűt és megvizsgálta. Brinton szemügyre vette a fényképet, majd elolvasta a

dokumentumot. – Egyébként ez is fénymásolat, itt minden papír az. A közokiratok a megfelelő helyeken vannak, a többi pedig a bankom széfjében. Az ügyvédem tudja, hogy mihez kezdjen velük, ha velem bármi történne. Brinton felmordult. – Ki az a Lucas Byrne? – Egy repülőmérnök – mondtam kissé túlozva. – Mint látod, említést tesz egy bizonyos anyagról, amelyet a fő üzemanyagtartályban talált. Itt van annak a vegyésznek a jelentése, aki elemezte azt a bizonyos anyagot. Megállapította, hogy főképp petróleum eredetű szénhidrogéneket talált benne. – Hát persze – horkant fel Brinton. – Azt mondtam, főképp. Talált másfajta szénhidrogéneket is, amiből kiderül, hogy cukrot raktál a benzintankba, s amikor Billson átkapcsolt a tartalék tartályról, bedöglött a motorja. – Hátradőltem. – De térjünk vissza a mai világba. Brinton kinyújtotta kezét, és Byrne nyilatkozatát a tűzbe dobta. Elnevettem magam. – Akad belőle még egypár darab. – Mit akarsz a mai világgal? – Nos, ugyebár komolyan nyugtalankodni kezdtél Paul Billson miatt, mikor megtudtad, hogy az apja emlékének a megszállottja, ő volt az egyetlen ember, akiben volt elég kezdeményezőerő és makacsság ahhoz, hogy nekivágjon és megkeresse a Messzeszálljt, s ezzel tisztára mossa az apja nevét. Alix Aarvik nem nyugtalanított annyira, de Pault egy pillanatra sem tévesztetted szem elől. Hosszan beszélgettem erről a minap Andrew McGovernnel. Brinton úgy kapta fel a fejét, mintha zsinóron rángatnák. – Te találkoztál McGovernnel? – Miért, ő nem szólt neked? Azt hiszem, egy kicsit ráijesztettem. Nem volt kifogása az ellen, hogy Pault alkalmazza, mivel Paul felduzzasztott fizetését teljes egészében te fedezted. McGovern arra a természetes következtetésre jutott, hogy Paul az egyik törvénytelen gyereked, kicsapongó ifjúságod emléke, akiről tapintatosan gondoskodsz, így pátyolgattad tizenöt éven keresztül Pault, olyan

fizetéssel, amelyről ő maga is tudta, hogy nem érdemli meg. A sors iróniája, hogy amikor becsavarodott, és elment a Szaharába, az útiköltségét gyakorlatilag te fedezted. A fizetéseket, amelyeket a Whensley-csoporton keresztül juttattál neki, nyilván ki lehet mutatni. Megrándult a szája széle. – Alig hiszem. – McGovern még valamit elmondott nekem. Nem ő akarta, hogy a Stafford-céget kivonják a Whensley-csoportból, ez a te ötleted volt. Te kényszerítetted rá. Nem tudom, hogy milyen eszközeid voltak McGovernnel szemben, mindenesetre éltél velük. Ezzel akartad megakadályozni, hogy tovább folytassam a nyomozást Paul Billson után. Arra is rávetted McGovernt, hogy küldje el Alix Aarvikot Kanadába, de ez ugyebár nem jött be. Mert én előbb beszéltem vele. Erre felbérelted Lasht, hogy veressen meg. Nem hinném, hogy McGovern még mindig kedvelne. Gondolom, ezért nem szólt neked arról, hogy találkoztunk; meg tán azért sem, mert közöltem vele: jobban jár, ha nem ártja bele magát ebbe az ügybe. Brinton egy kézlegyintéssel elintézte McGovernt. – Azt mondtad, Lash nem jön vissza többé. Mi történt vele? – Közvetlen közelről két golyó fúródott a tüdejébe, egy a hasába, egy pedig a fejébe; ez történt Lashsel. Három halott maradt a sivatagban és egy negyedik embernek amputálni kellett a lábát; s mindez miattad, Jock. Azért, mert te annyira megrémültél attól, hogy mit találhat ott Paul Billson, hogy vérdíjat tűztél ki a fejére. – Rácsaptam begipszelt karomra. – Nem Gstaadban voltam, Jock, hanem a Tassziliban. Ezért még tartozol nekem valamivel. – Én neked semmivel sem tartozom – mondta megvetően. – Most jutunk el egy Torstein Aarvik nevű emberhez, aki feleségül vette Helen Billsont. – Táskámból előhúztam a házassági anyakönyvi kivonat fénymásolatai. – Ez először igazán megdöbbentett, mert az asszonyt akkor törvényesen Andersonnak hívták, igaz? De Helentől leléptél, s ő arra alapozott, hogy többé nem is kerülsz elő. Billson özvegyeként ment hozzá Aarvikhoz, anélkül hogy tőled elvált volna. Háborús idők jártak, minden nagyon szabadon és könnyen ment, ráadásul Helen Billson nem volt valami sziporkázó elme, hogy Alix Aarvik szavaival éljek. De te tudtad,

hogy Helen hol van, mert egy percre sem tévesztetted szem elől. Azt nem tudom, hogyan szerezted meg a pénzét, de az általa elkövetett bigámiát fordítottad ellene, hogy élete végéig tartsa a száját. Nem tehetett semmit ellened, igaz? Lehet, hogy nem volt valami sziporkázó elme, de ahhoz elég finom lelkű volt, hogy eltitkolja a lánya elől, hogy törvénytelen házasságból született. – Ezt sosem tudod rám bizonyítani – mondta. – Negyvenkét év után ez lehetetlen. – Én azt hiszem, rád tudom, s ettől te is félsz, különben nem rezeitél volna annyira be Paul Billsontól. A gyilkosság nem évül el, Jock. – Ne nevezz folyton Jocknak – csattant fel ingerülten. – Öregember vagy – mondtam. – Nyolcvanéves. Nemsokára meghalsz. Talán holnap, talán jövőre, vagy öt, tíz év múlva. Ugyanolyan hulla leszel, mint Lash. De minthogy ma nálunk nincs halálbüntetés, valószínűleg egy börtönkórházban végzed. Hacsak... Egyszerre felélénkült, megszimatolta az alku, a kiegyezés lehetőségét. – Hacsak? – Mi értelme lenne téged börtönbe csukatni? Ugyan nem élnél olyan luxuskörülmények között, mint most, de azért ellennél valahogy. Manapság megértő gyöngédséggel bánnak a vén gyilkosokkal, s ez nem elégítene ki engem, és nem segítene azokon sem, akiket hosszú éveken keresztül becsaptál. Előhúztam a zsebemből a számológépemet, leütöttem néhány gombot, azután felírtam egy számot egy darab papírra. Szép summa volt, bár nem tett ki kerek összeget: l 714 425 font és 68 penny. Odalöktem neki. – Ennyi jön ki a százezerből évi hétszázalékos kamattal negyvenkét év után. Folytattam: – Még ha a Scotland Yard vagy a főügyészség nem indít is eljárást, az újságok odalesznek a sztoriért. A Sunday Times ezen fog csemegézni. Gondolj csak a zaftos részletekre: Lady Brinton filléres gondok közt, rákban halt meg, miközben férjét felvetette a pénz. Undorodni fognak a nevedtől, még a Cityben is, pedig az ottaniak

gyomra sok mindent bevesz. Gondolod, hogy akad ezek után olyan tisztességes vagy akár csak mérsékelten tisztességtelen ember, aki szóba áll veled? Az orra alá dugtam a mutatóujjamat. – És még valami: Paul Billson jelenleg minderről semmit sem tud. De elmondhatom neki, s úgy rád irányíthatom, mint egy töltött puskát. Meg fog ölni, nem sok esélyed van rá, hogy megússzad. Jobban jársz, ha előveszed a csekk-könyvedet. Már meghátrált, de azért tett még egy utolsó kísérletet. – Ez az összeg képtelenség! Csak nem gondolod, hogy van ennyi mozgatható készpénzem?! – Ne próbálj meg átverni, vén gazember – mondtam. – A City bármelyik bankja egyetlen telefonhívásodra kölcsönzi neked ezt az összeget. Felállt. – Kíméletlen vagy. – Jó tanárom volt. Két csekket állíts ki: az egyiket másfél millióról a Peter Billson Emlékbizottság részére, a másikat pedig az én nevemre. Ez lesz az én tizenkét és fél százalékos jutalékom. Magasak voltak a költségek. Ezenkívül megkapom Gloria részvényeit, és te kiszállsz a Stafford Iparbiztonsági Tanácsadóból. Nem érdekel, kinek adod el a részvényeidet, csak Charlie Mallesonnak nem adhatod őket. – És mi a biztosíték arra, hogy nem adsz mégis föl? Követelem az összes papírokat. – Erről ne is álmodozz. Azok jelentenek számomra biztosítékot. Nem szeretném, ha egy újabb Lash tűnne fel az életemben. Leült, és kitöltötte a csekkeket. Ezen a délutánon sokáig sétálgattam London utcáin, zsebemben egy csekkel annyi pénzről, amennyi sose volt még a zsebemben. Alix Aarvik és Paul Billson élete végéig gond nélkül élhet. A pénzt azért helyeztettem alapítványba, mert nem akartam, hogy Paul kézhez kapja – ennyit azért nem érdemelt. A nem túl sziporkázó anya nem túl sziporkázó fiáról most már gondoskodni fognak élete végéig. Ami engem illet, úgy gondoltam, a tizenkét és fél százalék méltányos jutalék. Ennek segítségével meg tudtam venni Charlie Malleson részvényeit, ami sajnálatos szükségszerűségnek bizonyult,

minthogy nem dolgozhattam tovább együtt vele. Jack Ellis pályája tovább ível majd felfelé, neki is meglesz a maga érdekeltsége a cégnél, és felveszünk majd egy jó könyvelőt, akit rendesen megfizetünk. Byrne is jóval többet kap annál a nevetséges összegnél, amelyet emberéletek megmentéséért és saját épsége kockáztatásáért kért. Ahogy Byrne az eszembe jutott, hirtelen megálltam, és körülnéztem. A Piccadilly Circuson voltam, s az esti szürkületben fények s nyüzsgő emberek vettek körül. De számomra mindez valószínűtlenül hatott. A város szíve, amely itt, a világ szívében lüktetett, nem a valóság volt. A valóság Atakorban maradt, Koudiában, Aïrben, a Ténérében, a Tassziliban. Rémes hiányérzetem támadt. Byrne-nel akartam lenni, Mokhtarral és Hamiadával s azzal a derűs emberrel, akit – minthogy gyilkos volt – valaha Kontinak hívtak. Ismét üdvözölni akartam a zsiráfot Agadèsben, s szerettem volna leülni az esti táborozáskor a tűz mellé, s a csillagokat bámulva újra érezni egy tuareg szabadságát. Megálltam a siető londoniak között, s elgondolkoztam; arra az elhatározásra jutottam, hogy személyesen adom át Byrne-nek a bérét. Ez arra is jó alkalom lesz, hogy Hesther Raulier-val elmondjunk egymásnak egypár sikamlós versikét.