n n Va szilij A k szjonov
c
c
X. fejezet
Hajnalok, galambok, csillagok an-e elhagyatottabb helye a világnak, mint egy orosz falu utcája? Az anyagi állapotokról nem is szólva, van-e olyan hely, mely reménytelenebbül távol van az élet ünnepétõl, a forradalom tûzijátékától? Valami ilyesféle, kissé gogoli gondolatokon tûnõdött Kirill Gradov, a pártpropagandista, amint kora este végigment Gorelovo utcáinak rozoga viskói mentén, és csodálkozott, mi az oka, hogy ebben az órában minden sövény mögül szenvedõ arcú gazdasszonyok leskelõdnek. Az asszonyok pedig egy lassan közeledõ porfelhõre szegezték tekintetüket. Kijöttek a sövény mögül, megálltak a kapuban, és mellük alatt összefont karral, kõvé meredve álltak. Látni valón képtelenek voltak felfogni a történendõket, ami ellentmondott minden józan észnek és magának az orosz természetnek. A porfelhõvel együtt mennydörgésszerû bõgés közeledett. A zavarodott komszomolista pásztorok kíséretében befelé bandukolt a faluba a megfejetlen kollektivizált csorda. Kirill megállt, elengedte a teheneket. Ahogy a csorda közeledett, az asszonyok arcán megrepedezett a kõmerev kéreg, nem tudtak uralkodni magukon, hangosan lamentálva szólongatni kezdték egykori jószágaikat, melyeket tápláltak, s amelyek táplálták õket, azzal a fájdalommal és gyengédséggel, amely annyira jellemzõ volt mindig is az orosz asszonyok viszonyára a tehenükhöz: – Csillag, gyönyörûségem! Hát miért 174
vettek el téged tõlem?!; – Galamb, szépséges kislányom! Nézz már anyukára, legalább fél szemeddel!; – Csillag, tápláló anyánk, jaj, milyen mosatlan, milyen csutakolatlan vagy! Elemésztenek téged azok a kolhozista haramiák! Amint a tehenek megpillantották otthonukat, az udvarukat, ahol még ki sem hûlt a nyomuk, és meghallották a még el nem feledett hangokat, hol egyik, hol másik kivált a csordából, és mint a hajdani, nem is olyan régi idõkben, elindultak hazafelé, fejésre, simogatásra. Egyik-másik asszony vágyakozón és kétségbeesetten elébük futott. A megzavarodott komszomolisták válogatás nélkül csapkodták vesszõjükkel a tehenek hátát és az asszonyok fejét. Az egyik asszony, aki a pásztorban felismerte a tulajdon fiát, a loboncánál fogva elkapta a sihedert, és eltángálta a bocskorral. „Valami nincs itt rendjén – gondolta Kirill, ahogy elnézte ezeket a jeleneteket. – Valami nem jól van itt.” E két mondaton kívül semmi más nem született a fejében. Ott állt, kõmerev arccal a sövény mellett, döbbenten a történtek sajgó értelmetlenségétõl és tulajdon védekezõ tompultságától. Az alkonyat viszszatükrözõdött a szemében. Egyszerre megjelent és elúszott a szeme elõtt, világosan, mint egy távírószalag, ez a mondat: „Van-e a világon, ami drágább nekem, mint ezek az asszonyok, meg ezek a tehenek?” Odament hozzá Petya Ptahin, a sejttitkár, és zavartan megszólította: – Maga csak ne törõdjék ezekkel az asszonyokkal, Gradov elvtárs – motyogta elvörösödve. – Nincs ezekbe semmi osztályöntudat, tuggya, egolisták ezek, magántulajdonosi ösztöny, az van nekijük, semmi más… A csorda elvonult. Elcsendesedett az utca. A por elült. Kirill és Ptahin továbbindult a falusi klub felé. A klubot természetesen a templomban rendezték be, vagyis a felvilágosodás, mint mindenütt, itt is legyõzte az elõítéleteket. A düledezõ épület, a lyukas kupolákkal és a megdõlt kereszttel háborúskodás vagy talán csak békés templomgyalázás nyomait viselte magán. A bejárattól kétoldalt egy-egy hirdetmény függött. Az egyiken ez állt: „Kollektivizálással a város és a falu közötti határvonal eltörléséért. Elõadó: Gradov elvtárs.” A másik ezt hirdette: „A brit imperializmus gaztettei a Közel-Keleten. Elõadó: Rozenblum 175
elvtárs.” A két elõadás idõpontja napra-órára ugyanaz volt. A hirdetmények fölött, középen, mintegy békéltetõ pozícióban, ott függött Sztálin arcképe, ráerõsítve, mint valami piros szakáll, a jelszó: „Elõre a százszázalékos kollektivizálásért!” Komor muzsikok csoportja szívta a kapadohányt a bejárat elõtt. – Jó napot, elvtársak! – köszönt Kirill. Senki sem válaszolt, még csak feléje sem néztek. Többen viszont sötét pillantásokat vetettek a Komszomol-titkárra. – Hát ezt meg hogy csináltad, Ptahin? Két elõadás ugyanarra az idõpontra? – kérdezte Kirill. – Minek ez a konkurencia? Ptahin odaintett a muzsikoknak, hogy „csak nyugalom, semmi bolondság”, és nagy fürgén azt felelte: – Maga csak ne nyugtalankodjék, Gradov elvtárs. A mieinket, a gorelovóiakat magának mobilizáltuk, amazokat, la, az étlenfalviakat Rozenblum elvtársnak tereltük ide. Helyiség van bõviben. Kirillnek sehogy sem sikerült magával ragadnia a hallgatóságát, hasztalan nyúlt vissza a Saint-Simon és Furier utópisztikus kommunáihoz, és hasztalan ecsetelte a napsugaras jövõt. A gorelovói muzsikok kõmerev arccal ültek, ha pedig valamelyikük arca mégis megelevenedett, az olyasformán festett, mintha a moszkvai elõadót legszívesebben puskavégre kapná. Eközben a szomszéd terembõl, ahol az ismeretlen Rozenblum elvtárs vívta küzdelmét a brit imperializmussal, egyre-másra harsány hahota és taps hallatszott át. Kirill elhatározta, hogy mielõbb végez. Átugrott néhány paragrafust, és rohanvást rátért az erõteljes záró bekezdésre. – A párt programja, elvtársak, grandiózus mezõgazdasági komplexumok létrehozását irányozza elõ, ahol a kolhozparasztok munkájához és mindennapi életéhez megteremtjük a legkorszerûbb körülményeket. A város és a falu közötti határvonal, amint a nagy Lenin tanította, a legrövidebb idõn belül gyakorlatilag eltûnik, és akkor végleg feledésbe merül az, amit még Marx úgy nevezett: „a falusi élet idiotizmusa”. Az elõadás nyilvánvalóan véget ért, de a muzsikok, ahogy ültek, úgy maradtak, meg sem moccantak. Hát csak nem fog hajbókolni az ember? Ptahin észbe kapott, és mintegy példát mutatva 176
összecsapta a tenyerét. A muzsikok tapsolni kezdtek. Kirill a szégyentõl vörösen kezdte összeszedegetni a papírjait. – Kérdések, emberek, tegyetek fel kérdéseket! – kiáltotta Ptahin. – Gradov elvtárs válaszolni fog bármilyen kérdésre! Ekkor felemelkedett egy öregember, csupa szakáll, mint az erdei szellem. – Aztán hol fogjátok kigyógyítani a népet, magyarázó elvtárs? Kórházban? – Kigyógyítani? Mibõl? – kérdezte gondterhelten Kirill. – Hát az idiotizmusból. Hol fogjátok kigyógyítani? Kirill teljes zavarodottságban megtörölte verejtékezõ homlokát. Gúnyt ûz belõle az öreg, vagy csakugyan nem ért semmit? Petya Ptahin azonban tudta, hogyan kell érvényre juttatni a pártvonalat. – Te, Rogyion bácsi, azt hiszed, hogy az idiotizmus a seggedben van, márpedig az a kobakodban fészkel. Érted? A muzsikok bágyadtan röhentettek egyet. – Hát már hogyne – mondta komoran az öreg. – Az elõadásnak vége, elvtársak – mondta Kirill, és egyszerre az jutott eszébe, hogy ezek közül az emberek közül õ nem elvtársa egyiknek se. Kiment a folyosóra. A szomszéd helyiségbõl, azaz a templom elõcsarnokából harsány nevetés és valami esetlen huzavona zaja hallatszott. Kirill bosszúságában eltörte a soros „koporsószeget”. – Ez a Rozenblum, látja, ez meg tudja találni a közös nyelvet a kolhozparasztokkal. Hallja, Ptahin, micsoda élénk reakció! – Ez csak úgy lehet, hogy az étlenfalviak bevittek egy kis pályinkát, oszt’ jól beszoptak, hát innejt a re-jakcijó. Egyszerre kitárult az ajtó, mintha a viharos taps maga nyomta volna ki. Kiözönlöttek az étlenfalvi muzsikok, mind vörösen, vidoran, hahotázva. Némelyek alaposan tántorogtak. Hanem az elõadóról, a paraszti lelkek oly alapos ismerõjérõl, Kirill legteljesebb ámulatára, kiderült, hogy nem más, mint Cilka Rozenblum, Nyina egyik „kék zubbonyos” barátnõje, aki mellé a párt fõvonalának védelmében õ maga nemegyszer „felzárkózott” a Szerebrjanij Borban folytatott heves viták során. Fiatal, vörös hajú, temérdek szeplõje ellenére is egészen vonzó nõszemély. Különleges ruhakombinációja – a húsz esztendõvel 177
azelõtt divatos kalapka, a katonai gimnasztyorka, parancsnoki derékszíjjal, a hosszú, elõadómûvészi szoknya, szurkosvászon csizma – szinte már-már sajátos stílust képezett. – Igen, igen elvtársak – mondta Cilka a kíséretében lévõ muzsikoknak. – A brit oroszlán ma a világ proletariátusának legfõbb ellensége. A muzsikok tiszteletteljesen bólogattak. – Az oroszlán, ugye, takaros, nagydarab állat. Hát annak is kell falnia, igaz-e! Valaki bakkantott egyet, a másik kuncogott egyet, az elõadás láthatólag jól sikerült: hej, egy óra gond nélkül! Kirill álmélkodva nézte Ceciliját. Megjelenése ezen az isten háta mögötti helyen, ahol minden annyira különbözik az elméleti modellektõl, ahol az ember, becsületesen megvallva, egyszerûen elcsügged, és elpárolognak legszigorúbb elvei, egyszerre örömmel és lelkesedéssel töltötte el: itt van ez a kislány, a mi lányunk, moszkvai, marxista, bolsevik, vakmerõen dolgozik az egykori antonovisták sûrûjében, ez pedig azt jelenti, hogy a mieink mindenütt ott vannak, ezrek vagyunk, és felnyitjuk a nép szemét. Cecilija észrevette, ahogy ott állt a fal mellett, melyen még látni lehetett a szentek lekopott képeit, felkacagott, és kezét nyújtva odament hozzá: – Gradov! Sporttársi üdvözlet! Add a mancsod! – Rozenblum! – kiáltotta Kirill, és keményen megszorította a lány kezét. – Nahát, igazán nem gondoltam volna, hogy az az „elõadó Rozenblum” te vagy, Rozenblum! Hány napot leszel itt? – Ötöt – felelte Cecilija. – Én is! Akkor együtt utazunk! Egymásra mosolyogtak. Felettük a templom falán transzparens húzódott: „Levágjuk a kulák karmát!” – Gyerünk kajálni! – javasolta Cecilija. – Gyerünk, kajáljunk! – helyeselt lelkesen Kirill, bár korábban nemigen volt ínyére a moszkvai „komszi” zsargon. A jelen lévõ Petya Ptahin arcán boldog fények táncoltak. Nyilván a pártpropaganda-hálózatról ábrándozott.
178
Az elkövetkezõ öt nap egyikén, a komor, utálatosan szemerkélõ kora délutáni esõben Kirill és Cecilija ott caplatott az alig átgázolható sárpatakokban. Az esõk elárasztották Gorelovót. A termés ott rothadt a mezõkön, a kolhozrendszer hajnalára „disznó rossz idõk” jártak. A két fiatal itt is folytatta a régi elméleti, marxista vitát. Cecilija, kezével mintegy a ritmust verve, szónokolt: – A falu most hajszálpontosan az elméletünkkel egyezõen fejlõdik, és Sztálin, mint nagy marxista, pontosan látja, hogy ettõl nem térhetünk el. Ez tudományos törvény, Gradov, érted? A forradalom elemi dialektikája! Kirill elgondolkodva figyelte, ahogy a lány száján sorra röppennek ki a gondolatok, bele a borús lucsokba, és bólogatott. – Egyetértek veled, Rozenblum. Elméletileg nincs nézetkülönbség köztünk, de a gyakorlatban, úgy érzem, néha túlfeszítjük a húrt… Befordultak a sarkon, ahol a falu egyetlen emeletes háza állt, amelyben a szovjet és a kolhoziroda kapott helyet, és vitájuk itt félbeszakadt. A falunak abban a részében, amely a kanyaron túl eléjük tárult, valami szokatlan dolog volt történõben. Az út közepén fél tucat katonai teherautóból álló oszlop állt. A kocsik platójának fala le volt hajtva. Az utca mindkét oldalán a paraszti porták között puskás vöröskatonák futkostak, feltûzött szuronnyal, és zokogó jajveszékelõ asszonyokat, félelemtõl sikoltozó gyerekeket és zavarodott öregembereket hajkurásztak kifelé, hajigálták a sárba a szegényes holmijaikat. A köztük forgolódó falusi aktivisták ott a helyszínen „kollektivizálták” a megmaradt aprójószágot, tyúkokat, kacsákat, rúgásokkal és kövekkel szétkergették a gazdaság hasztalan tagjait, a kutyákat, macskákat. A macskák, természetüknek megfelelõen nyomban eliszkoltak, egyik ki a világból, másik a fák elérhetetlen ágaira, hogy onnan figyeljék az eseményeket, mint az emberi történelem õsi, már a fáraók idejére is emlékezõ szemtanúi. Egyedül a kutyák tanúsítottak ellenállást, nem tudván szabadulni az otthon iránti hûség parancsától, megugatták, meg is támadták a betolakodókat. Kirill és Cecilija mindenfelõl jajveszékelést hallott: – Mit mûveltek, ti szörnyetegek?!; – Istentelenek, megver benneteket az Isten!; – Átkozott pribékek! Vérszopók! 179
Egy pillanatra elõbukkant az osztagparancsnok, vad üvöltéssel épp a pisztolytáskájához kapott. – Kuss, szar kulákfajzat! Kuss, vagy lövök! – azzal a nagyobb nyomaték kedvéért bele is lõtt a levegõbe. Kirill és Cecilija e gyakorlati valóságtól döbbenten megfeledkezett az elméletrõl. Lassan végiglépkedtek a kocsioszlop mellett, és egy szót sem tudtak kinyögni. Az egyik teherautó mellett belebotlottak gorelovói idegenvezetõjükbe, a komszomolista Ptahinba, aki hivatalos képpel bejegyzéseket rótt egy noteszba. – Mi a fene folyik itt, Ptahin? – kérdezte Kirill. – Az osztályidegen elemek de-por-trá… szóval, kitelepítése, Gradov elvtárs. – Ptahin komoly képpel kezdte, de aztán ideges vihorászással folytatta: – Az õ tulajdon érdekükben, kizsuppoljuk a kulákcsaládokat a testvéri Kazahsztán tágas térségeire. Nem gyalog mennek, Gradov elvtárs, láthassa, gépkocsit küldtek értük, akkora minálunk a gondoskodás. – Ezeket nevezi maga kulákoknak? – kérdezte Kirill, és alig tudta fékezni a keze rándulását. Cecilija figyelmeztetõn lefogta. – A gyakorlat, sajna, olykor eltér az elmélettõl, a veszteségek elkerülhetetlenek, de mégis, Pjotr, biztos benne, hogy ezek mind kulákok? Ptahin készségességében Kirill mindig érzett valamit a régi világból való boltossegédbõl, habár hogy kerülne egy boltossegéd ebbe a sárfészekbe? – Ne méltóztassanak nyugtalankodni, Gradov elvtárs és Rozenblum elvtárs! – felelte szaporán Petya. – Minden kétszer is ellenõrizve lett. Ezek itt mind benne vannak a listámban, kulákok ezek meg középparaszt kulákbérencek, márpedig ezt a listát amott hagyták jóvá! – azzal roppant jelentõségteljesen hüvelykujjával az ég felé bökött. A falu fölött elvánszorgó piszkos felhõ úgyszólván semmi kételyt nem engedett. Kirill és Cecilija otthagyta Ptahint, gyorsabbra fogták lépteiket, hogy mielõbb elhagyják a keserves jelenetet. A pogrom eközben folytatódott. A vöröskatonák kitépték az asszonyok kezébõl, és a sárba hajigálták a feleslegesnek ítélt holmikat: takarót, párnát, faliórát, szamovárt, lábast, fazekat. A miheztartás végett hol itt, hol ott a puskatust is marokra fogták. Olykor egy-egy figyelmeztetõ lövés csattant. 180
Ahogy elhagyták a falu szélét, minden gyorsan távolodni kezdett, mint a – mégoly nyomorúságos – civilizáció rémálma. Az õseredeti, még csak az „Oroszföld” szóval sem illethetõ természet megbékélést hozott, komorságában is tágasságot, széles láthatárt tárt elébük. Letértek egy mellékútra, errefelé szárazabb volt a talaj. Cecilija felsóhajtott: – Mit lehet tenni, ez az osztályharc… Kirill hallgatott, felemelt valami botot, aztán kettétörte a térdén, és megállt. – Nem, ez azért túlzás, Rozenblum! Te láttad ezeket a kulákokat… ezek szerencsétlen koldusok… Fél füllel hallottam, nem akartam elhinni, de… valami egész hihetetlen beszolgáltatási számokat róttak ki rájuk, talán bosszúból az Antonov-féle lázadásért… Teljesen értelmetlen szélsõségek! Szétverjük az orosz agrikultúra leglényegét! Nem tudom, te hogy vagy vele, de én elhatároztam, hogy jelentést írok a Központi Bizottságnak a megfigyeléseimrõl! Kirill forrt a dühtõl, az arca lángolt, Cecilija pedig valami egészen új szemmel nézett rá. – Ide hallgass, Gradov, te talán nem hallottad a mondást: „Ahol fát vágnak, repked a forgács”? Sztálin mindenrõl tud, és tökéletesen látja a helyzetet, minden túlkapással együtt. De hagyjuk már ezt! – Azzal hirtelen Kirill vállára tette a két kezét, és mélyen belenézett a szemébe: – Ide hallgass, Gradov, mit szólnál egy kis izéléshez? Kirill döbbenten hátrahõkölt: – Mire gondolsz, Rozenblum? A lány szeplõs arcán sötét kis mosoly suhant át, mint egy szitakötõ árnya. – Hát, egyszerûen egy kis fiziológiai kielégülésre. Miért, nem szolgáltuk talán meg egyheti politikai felvilágosító munkával? Gyere, Gradov, ne légy burzsoá puhány. Nézd, amott azt a fészert a dombon! Kitûnõ hely az ilyesmihez! Az elhagyott fészer még az „ilyesmihez” is szinte alkalmatlannak látszott. A tetõn lyukak tátongtak, a korhadt padlón hordókban állt a víz. Az ajtón rozsdás lakat függött, de semmi nehézségbe nem került elmozdítani a fal néhány deszkáját, és bebújni. Cecilija gyakorlatiasan körülnézett, és gyorsan talált egy többékevésbé száraz zugot, odavetett egy nyaláb többé-kevésbé száraz
szénát, ráterítette a kabátját, levette Kirill kabátját is, aztán ugyanilyen gyakorlatiasan levette a szoknyáját – alatta kissé taszító térdig érõ lila bugyifélét viselt, kigombolta a gimnasztyorkáját, azzal odafordult Kirillhez: „Na, láss neki, Gradov!” De Kirill nem tudott nekilátni, teljesen zavarban volt, nem tudta, mit is csináljon. A lány erre – legnagyobb döbbenetére – elõbuktatta két nagy, lúdfehér mellét. Ez honnan van neki? Cecilija pedig tovább nevetgélve végképp kezébe vette a kezdeményezést. A „kis izélés” után ott feküdtek egymás mellett, és néztek kifelé a tetõ lyukain, fel az égre, ahol egyre zavarosabb, egyre sötétebb felhõk gomolyogtak. Kirill az új élmények áradatától megszédülten hallgatott. Aztán egyszerre azt suttogta: – Te… te… fantasztikus vagy, Rozenblum… egyszerûen csoda… Cecilija felült, köhécselt egy sort, régi dohányos módjára, a fehér ludak nem egészen helyénvalón táncolni kezdtek, mintha egy váratlan szélroham meglibbentette volna alattuk a vizet, belefújt a cigaretta szopókájába, aztán csúfondárosan azt kérdezte: – Azt mondja meg nekem, Gradov elvtárs, hogy volt képes huszonnyolc éves koráig megõrizni a szüzességét? – Odahajolt Kirill fölé, és váratlan gyengédséggel csókolgatni kezdte. – Hát, isten hozta a felnõttek világában, maga professzorcsemete! Hirtelen észrevette, hogy Kirill kilépett a szerelmi játékból, és nyugtalanul néz valamit a válla fölött. Maga is hátrafordult, és megpillantott egy szempárt, mely a sarokból, egy halom kacat mögül merõn figyelte õket. Mindketten felugrottak. – Ki bujkál ott? Gyere elõ! – kiáltott rá Kirill. A szempár eltûnt. Kirill odaugrott a sarokba, széttaszigálta a korhadt hordókat és kidobott hámokat, és elõhúzott a rejtekhelyrõl egy hét-nyolc esztendõs forma, bûzlõ, végsõkig leromlott kisfiút. A kisfiú megpróbálta kitépni magát, védekezett, csapkodott, de csak annyi ereje volt, hogy összeszorítsa az öklöcskéit. Még harapott is, de a fogai csak halvány kis mélyedéseket hagytak Kirill kezén. A tehetetlen testecske erõtlen önvédelmi próbálkozásai éles, csaknem elviselhetetlen szánalommal töltötték el Kirillt. – Te csirkefogó, hogy mertél leskelõdni?! – kezdte fenyegetõn, de nyomban elhallgatott, már nem húzta a kisfiút, csak támogatta. – Mit keresel te itt, kisfiú? Hogy hívnak? Kik a szüleid? 182
A kisfiú kitátotta a száját, azt hihette, kiabál, de kiáltás helyett csak suttogás jött ki a torkán. – Eressz el! Vérszopók, istentelen gyilkosok! Legalább megdögleni hagyjatok! Nem akarok Kazahsztánba menni! Végül Kirill karjai közt elvesztette az eszméletét. Amikor Kirill, karján a kisfiúval, a mögötte baktató Cecilijával megjelent a falu fõutcáján, az „osztályidegen elemek” berakodásának hadmûvelete már csaknem befejezõdött. A vöröskatonák, mint az aratók a derék dolgos nap végén, ott pihengettek a sövény mellett, tréfálkoztak, megosztoztak a dohányon. Petya Ptahin is elégedett volt: ellenõrzött minden listát, minden stimmelt. Csak az öntudat nélküli asszonynépség, az nem tud korrektül viselkedni. Makarjevna például a teherautóról rázza az öklét, Antikrisztusnak titulálja. – Ne locsogj, Makarjevna! – szólt oda neki jóindulatúan Ptahin. – Ha Krisztus nem volt, akkor az azt jelenti, Antikrisztus sincs. – Hallod, Gradov? – nevette el magát ennek hallatán Cecilija. – Ptahin Dosztojevszkij nyomdokába lépett! A komszomolista megfordult, megpillantotta Kirillt, karjában a kisfiúval, és örvendezõn felkiáltott: – Nahát, micsoda szerencse! Hun csípte el, Gradov elvtárs? – Ki ez a gyerek? – Hát ki más lenne, mint a Mityka Szapunov, a kulákivadék! Hajítsa csak fel egyenest a teherautóra, Gradov elvtárs. Dugig van, de azért egy kölyköt csak beszuszakolunk még valahogy. Sok jó ember kis helyen is megfér, igaz-e, asszonyok? – Hol vannak a szülei? – kérdezte Kirill. – Hát hisz’ elégtek azok mind! Maga is látta a hamutengert, Gradov elvtárs. Ennek a Mitykának az apja, a Fjodor rég megmondta: inkább felgyújtom mindenemet, magamat is, meg a családomat is ráadásnak, semhogy belépjek a kolhozba. Éppen gyüttek vón az elvtársak érte a paranccsal, amikor azt a kártevést elkövette. Várjon csak, Gradov elvtárs, majd segítek Mitykát beszuszakolni. – El a kezekkel! – szólt rá a maga számára váratlan fenyegetõ hangon. – Felejtse el ezt a kisfiút, Ptahin. Õ eljön velem meg Rozenblum elvtárssal Moszkvába. 183
A komszomolista egész belesápadt ebbe a fordulatba, esetlenül moccant egyet, elõráncigálta a derékszíja mögül a gatyamadzaggal átkötött kis dossziéját. – Már hogy gondójja, Gradov elvtárs? Itt van a legújabb instukció, abba pedig az áll, hogy minden kulák elemet el kell távolítani innet, tekintet nélkül az életkorára! Mindet át kell telepíteni Kazahsztánba, hasznosabb élettevékenység végett. Maga itt az instukció ellen beszél, Gradov elvtárs! Én pedig nem engedhetek meg ilyen önkényeskedést! Kénytelen leszek szig-nya-lizálni! Körülnézett, hogy merre lehet az osztag parancsnoka, de nem látta a közelben, utána futni viszont nem mert: hátha ez a Gradov elvtárs meg talál lépni azzal a kulákporonttyal. Kirill már-már pánikba esett. Maga se tudta, miért, de már el nem tudta volna képzelni, hogy megváljék ettõl a karjából lelógó, félájultan nyögdécselõ, nyüszítõ kis testtõl. De ha a következõ pillanatban megjelenik az osztagparancsnok, mindennek vége. Ekkor hirtelen közbelépett Cecilija, belekarolt a komszomolvezetõbe, félrevonta, és karját, csuklóját szorongatva nõi forróságot árasztott rá. – Mondd csak, Ptahin elvtárs, nem gondoltál még rá, hogy nem mindig interpretálod helyesen a párt osztálypolitikáját? Nem okozott kellemetlenséget a felkészültség hiánya? Kölcsönöznék neked néhány kötetet a legnagyobb teoretikusaink munkáiból. – Duzzadó táskájából elõvett néhány brosúrát, és sorra bedugdosta õket Ptahin derékszíja mögé. – Tessék, Ptahin, ez itt Zinovjev, Kalinyin, Buharin, Joszif Visszarionovics Sztálin… Fogd ezeket, Ptahin elvtárs, és tanulj. Tanulni, tanulni, tanulni, ahogy Vlagyimir Iljics ránk hagyományozta! Ptahin elkábultan, áhítatos tisztelettel tapogatta a derékszíját. Cecilija végre szabadon engedte pártszerû félölelésébõl, és gyengéden taszított egyet rajta, mondván: eredj, tanulj! Kirill, Mityával a karján eközben már messze járt. Cecilija pártszerû öles léptekkel utána sietett. Tíz perc múlva ott húzott el mellettük a kátyúkban dülöngélve, sarat fröcskölve a katonai oszlop. A teherkocsikról zokogás és üvöltés hallatszott, mely nemigen különbözött a tehénbõgéstõl. 184