Gyula
KÖNYV
Árpási Zoltán
Gyula
KÖNYV Majdnem minden, meg egy kicsivel több, ami nélkülözhetetlen a város és a városban élők megismeréséhez, elsősorban nem gyulaiaknak.
2011
dr.
L ektorok: G oda Péter, dr. Erdész Á dám, dr. H avassy Péter Tervezte: K állai Júlia Fotó: K iss Zoltán A kötetet Kohán György grafikái illusztrálják K ézirat
lezárva:
Kiadja
2011.
március
az I niciálé - lap
Bt.
15.
5
MI AKAR EZ LENNI?
Okkal kérdezheti az olvasó: mi akar ez lenni? Útikönyv vagy valami más? Ez is, az is – útikalauz, meg valami más is. Egy könyv, amely megpróbálja megmutatni mindazt, ami egy város múltjában és jelenében előforduló események, évszámok, nevek, épületek és emléktáblák mögött meghúzódik. Egy sok tekintetben szubjektív írás, amely kísérletet tesz arra, hogy a város lelkét is az olvasó elé tárja, s megértesse, Gyula mitől más, mint a többi város, és a gyulaiak mitől gyulaiak. Ezért lett a címe: Gyula-könyv. Az előzőekből következik, hogy a kötet nem kifejezetten a helyi eknek készült, bár közülük is bizonyára sokan találnak benne szá mukra eddig ismeretlen történeteket és szokatlan megközelítéseket. Különösen a múltban kevéssé járatosak forgathatják haszonnal. Egy családi összejövetel adta az ötletet a könyvhöz. A meghívottak többsége Budapestről és az ország más részeiből érkezett. Nem tudták mivel és hogyan célszerű Gyulára utazni, milyen a vasúti és a közúti közlekedés, s ha idetaláltak, a családi esemény utáni fél–egy napot hogyan tölthetnék el hasznosan? Mit nézzenek meg, hova érdemes beülni egy kávéra, egy jó ebédre vagy vacsorára, mi a helyi különlegesség? Így született az elhatározás olyan kötet megírására, amely meg kísérli hozzásegíteni a városba érkezőket ahhoz, hogy viszonylag rövid időn belül bennfentesek legyenek, és otthon érezzék magukat Gyulán. A könyv a hagyományos útikalauzok szűkszavú város ismertetőjénél többet próbál adni. Így a kiadványban nem az épü letek, az emléktáblák, a múzeumi termek berendezése és tárgyai az elsődleges fontosságúak (azokat a helyi ismertetőkből elolvashatják), hanem ami mögöttük van, amiről ezek mesélnek. Hátha sikerül egy kicsit gyulaivá avatni, a város rabjává tenni az ideérkezőket, hogy hazatérve elmondhassák, néhány napi itt-tartózkodásért is érdemes megtenni pár száz kilométert, eljönni a ,,világ végére”. A könyv nem titkolt szándéka, hogy alapvetően kedvező színben tüntesse fel a várost, de ahol indokolt, egyes döntések viharos előz ményeit, és a szeplőket sem hallgatja el. A szerző újságíró, nem is akar más lenni, helyenként kategorikusan fogalmaz, másutt talán lényegtelen dolgokról fecseg, s kedvenc témáinál a bőbeszédűsége is tetten érhető. Kérem, nézzék el neki! A kötet megírásához az indíttatást – amint az előzőekben szó volt róla – egy családi esemény adta, a mintát pedig Török András kiváló Nagy Budapest Könyve, amelyért a szerzőnek ismeretlenül is hálás vagyok.
6 Kérem, olvassák, használják ezt a kötetet, s rajta keresztül ked veljék meg Gyula városát! Különben felesleges volt megírni, és papírt pazarolni rá. Ha tetszik a kötet, vagy lapozgatása közben hiányérzetük támad, netalán hibát, elírást találnak benne, kérem írják meg levélben, e-mailben vagy csörögjenek rám telefonon. Segítenek vele: elismerő soraikkal biztatást adnak, hogy érdemes volt, kritikai megjegyzéseiket, javaslataikat pedig kiegészítésnek veszem. Elérhetőségemet a könyv végén megtalálják. Árpási Zoltán
7
AMENNYIT ÉPP TUDNI KELL GYULÁRÓL Egy 19. században előkerült Árpád-kori lovassír alapján feltételezhetjük, hogy őseink már a honfoglalás idején megtelepedtek itt. Az első írott emlék 1313-ból származik, Károly Róbert két itt keltezett oklevele is említi a települést, akkor még Gyulamonostora néven, de 1332-ben már Gyula néven ismerjük. Miután a legújabb kutatások szerint vitatható, hogy az 1313-ban kelt oklevelekben említett település a mai Gyula területén feküdt, a város alapításának az 1332. évet tekintjük elfogadottnak. Maga a király több alkalommal is megszállt ezen a helyen. Gyula nevére két magyarázatot adnak. Az egyik: a honfoglaló magyarok katonai vezérének, a gyulának a tisztségére utal, akinek törzse vagy annak egy része itt telepedett le. A másik – általánosan elfogadott – magyarázat: egy Gyula nevű főúr alapította az itteni monostort, ebből lett Gyulamonostor, majd Gyula a település neve. A gyulai uradalom 1403-ban Maróti János macsói bán kezébe került, és ez gyökeres fordulatot hozott a település életében: felgyorsult a várossá fejlődés folyamata. Hamarosan 73 település tartozott Gyulához, ekkor kerültek ide a ferences rendi szerzetesek, és elkezdődött a vár építése. Itt említjük meg, mint érdekességet, hogy a gyulai vár és vele a FehérKörös egyik ágán túli rész (lényegében a jelenlegi belváros) a középkorban Zaránd vármegyéhez tartozott. A Maróti család kihalásával a birtok a királyra, Mátyásra szállt, aki fiának, Corvin Jánosnak adományozta, s 1484-es rendeletével Gyulát Békés megye székhelyévé tette; közel ötszáz évig – 1950-ig – az is maradt. A mohácsi csatavesztést követő kettős királyválasztás miatti párharcban Gyula 1530-ban Szapolyai János híveinek kezére került. János király halála után, 1552-ben Patócsy Ferenc várúr – cserébe Bodogkő (Boldogkő) váráért és annak uradalmáért – átadta Ferdinánd megbízottjának. Szinte ettől kezdve a törökökkel folytatott szakadatlan harcban telt az itteniek élete. A küzdelem 1566-ban dőlt el: Gyula elesett, és 129 évig török kézen maradt. A törökök berendezkedtek a városban: kereskedők települtek ide, imahelyeket – dzsámit és mecsetet – építettek, amelyekhez a ,,gyaurok” templomainak köveit használták fel. A török uralom hihetetlen pusztítást végzett nemcsak anyagiakban, hanem emberi életben és a lelkekben is. Gyula a hódoltság előtt élte fénykorát, 1525-ben háromezren lakták, s a lakosok 28 százaléka 21 szakmában tevékenykedő kézműves és kereskedő volt, s öt templom és két kolostor szolgálta a hitéletet. Okkal írta a Gyulán tanuló, majd tudását Wittenbergben elmélyítő Szikszai Fabricius Demeter 1563-ban Dicsőítő ének Gyuláról című versében:
8 ,,Ámde tudós módon leírom neked a mi Gyulánkat, / Minthogy sok helynél ismeretesb ez a föld. / Úgy vélem, hogy ez a magyar Alföld legközepén áll, / S mint a híres Buda, néz sík mezeidre alá. / Mert hisz aranyszínű fövenyet ver a két Körös árja / Ott, s a város két oldalait köríti. / Sőt e városnak jól épült vára hatalmasb, / Mit csak meg feszített szorgalom építe fel.” A törökök távozása, 1695 után a megyében egyes leírások szerint, mindössze 500, más emlékezők szerint csupán tíz embert találtak. A hódoltság alatt emelt kegyhelyeket kivéve minden romokban hevert. A semmiből kellett újraépíteni nemcsak Gyulát, hanem a pusztává lett megyét is. A fellendülést Harruckern János György, a Habsburg hadsereg ellátásának irányítója hozta el, aki 1720-ban érdemei elismeréseként és az udvarral szembeni követeléseinek fejében megkapta a megye négyötödét. A báró hamarosan Rajna-vidéki németeket telepített a térségbe, s az ideérkezők idővel Német-Gyula néven önálló közigazgatást alakítottak ki Gyula mellett, amelyet ettől kezdve megkülönböztetésül MagyarGyulaként emlegettek. A várőrségben szolgáló rácok és románok közül az utóbbiak itt maradtak, családjukkal a vár körül telepedtek le, megvetve ezzel a mai Románváros alapjait. A vásártartási jog megszerzése, 1723 után Gyula az alföldi és a hegyvidéki népek cserekereskedelmének központjává vált. Vásárait KözépEurópában, sőt még annak határain túl is számon tartották. A fejlődő Gyulának azonban mind többet kellett dacolnia a természet pusztításaival, tűzvésszel és árvizekkel. Száz év alatt – 1782–1882 között – hét tűzvész pusztította a várost, az 1801-es után szinte ,,kő kövön nem maradt”. Nem sokkal volt kíméletesebb a víz sem, a városon átfolyó FehérKörös többször elöntötte. A legnagyobb, 1855-ös árvízben több mint másfél ezer lakás került víz alá. Ezt követően új, a várost elkerülő medert ástak a folyónak. A polgárosodás Gyulát is közelebb vitte az országos ügyekhez: az 1832– 1836-os országgyűlés rebellis fiataljai között ott ült a gyulai Tormássy János, a reformkori politikusok közül pedig több – Eötvös József, Trefort Ágoston, Rosthy Albert, Wenckheim Béla – kötődött a városhoz. Az 1848–1849-es szabadságharcból a város is kivette a részét. Jellemző történet: miután 1848 októberében elterjedt a hír, hogy a császár Joseph Radetzky tábornagyot küldi a magyar szabadságharc leverésére, a Szarvas kocsmában egy maroknyi fiatal elhatározta, hogy elfogja Radetzky Friderikát, a tábornagy lányát, a gerlai Wenckheim gróf feleségét. Úgy gondolták, ezzel kikényszeríthetik a támadás leállítását, s így megmentik a hazát. A ,,nagyszerű” tervből azonban semmi nem lett, mert a grófnő váratlanul elutazott Gerláról. A szabadságharc leverésével a gyász napjai vetettek árnyékot Gyulára: az oroszok itt fegyverezték le és adták át az osztrákoknak a honvédtiszteket, köztük tíz későbbi aradi vértanút. 1857. október 1-jén Német- és Magyar-Gyula Gyula néven egyesült. Ezt követően a város rohamos fejlődésnek indult: gyárak épültek, intéz mények, iskolák nyíltak.
9 A trianoni határ meghúzásával Gyula elveszítette vonzáskörzetének nagy részét (30 településből mindössze 4 maradt csonka Magyarország területén), ezáltal a térségben betöltött szerepe jelentősen csökkent. Ennek ellenére a városiasodás folytatódott, s új gyárak is épültek. A megyeszékhely Békéscsabára helyezése 1950-ben újabb nagy csapást jelentett Gyulának. A várost a teljes apátiából a várfürdő, a vármúzeum és a várszínház megnyitása emelte ki. A rendszerváltást követően a Gyulai Húskombinát kivételével csaknem valamennyi gyár bezárt. Gyula új jövőképet vázolt fel, amelyet az idegenforgalom fejlesztésében talált meg.
10
11
A GYULAISÁGRÓL
Juhász Ferenc költő mondta egy baráti beszélgetésen: ,,Ha belegondolok, három kézfogással Petőfinél vagyok; a sors megadta nekem, hogy kezet foghattam Hatvany báróval, akinek Gyulai Pál – a költő sógora – volt a mestere.” Ez a három kézfogás lassan két évszázadot ölel át. Tíz-tizenkét kézfogással már a várkapitány Kerecsényi Lászlónál és a végvári vitézeknél járunk. És közben mennyi nagy név, mennyi történet, mennyi győzelem és mennyi vereség! Gyula nem egy hely a térképen. Több annál! S hogy azzá lett, annak számos oka van. Elsőként és legfőképpen az itt élők, akik – gyulaiként le merem írni – az emberiség különleges ,,egyedei”. Az állat ragaszkodik olyan hűséggel a gazdájához, ahogy a gyulaiak a városukhoz. Több ez mint lokálpatriotizmus! Bármerre vesse őket a sors – ha egyáltalán engedelmeskednek neki –, számukra Gyula mindig az origó marad, az egyetlen, a kizárólagos, a lehetséges, amelyhez a visszatérést soha nem zárják ki. Aki innen elment, az ide mindig ,,hazajön”, amíg csak él. Okkal mondta az itt született, de mára elfeledett író, az 1848-as márciusi ifjak egyike, Pálffy Albert: ,,Nincs nekem Gyulán semmi dolgom, csak azért jövök le, mert Ovidiusszal szólva: Nescio, qua natale solum dulcenide cunctos, ducit et immemores desinit esse sui.” (Magyarul: Nem tudom én, minemű édesség vonzza az embert, hogy szülőföldjét el ne feledje soha.) Vannak dolgok, amelyek fontosak az itt élők számára, mert ezek jelentik nekik Gyulát, a szülővárost. Aki nem ismeri ezeket, az semmit vagy alig tud valamit a város és az itteniek lelkéről. A következő oldalak ahhoz próbálnak segítséget nyújtani, hogy a kedves olvasó ,,képben legyen” Gyula városát illetően.
A VÁROS HÍRE Ha egy átlagos műveltségű idegent arra kérnek, mondjon néhány jellemző szót Gyuláról, a vár, a várfürdő, a várszínház, a Százéves cukrászda, a gyulai kolbász, a Körösök és a hazai románság említése nagy valószínűséggel köztük lesz. Kétségtelen, ezek a város ismertségének alapjául szolgáló nagy és legfontosabb ,,pillérek”. Tegyük ezekhez még hozzá Gyula leírhatatlan hangulatát, amely mágnesként vonzotta Pálffy Albertet, az elszármazott gyulaiakat és sok idegent. Gortka István gyulai építész találóan fogalmazta meg: ,,Gyula ma is más, mint egy hagyományos értelemben vett alföldi város, itt a földszintes polgárházak, a műemléképületek, a gazdag utcaképek, a zöldfelületekkel tarkított térsorozatok, a település polgárosultsági foka adja meg az emberléptékű város hangulatát. Gyula emberléptékű város volt és szerencsére ma is az. Adottságaival, kulturális hagyományaival és értékeivel, parkjaival, a
12 Százéves cukrászdájával, a várral és a fürdővel a hasonló lélekszámú városok fölé emelkedik.” Az utóbbi évtizedekben számos ragadványnévvel illették a várost: ,,Az Alföld Sopronja”, ,,Az Alföld Szentendréje”, ,,Az Alföld gyöngyszeme”, ,,Az ország délkeleti kapuja”, ,,A fák és virágok városa”. Ezek egy része ma már nem igaz (Sopron vagy Szentendre ma már aligha lehet mérce), mások pedig történelmileg nem túl kifejezőek. Gyulát inkább nevezném a helytállás és a türelem városának.
HELYTÁLLÁS I. – KÜZDELEM Gyula történelmében több olyan időszak volt, ami hősi helytállást igényelt az itteniektől. Közülük két eseményt emelünk ki, amelyekre minden gyulai büszke. Az egyik a várvédők dicsőséges harca, hiszen Gyula vára abban a tekintetben egyedülálló a hazai végvárak között, hogy soha nem tudták ostrommal bevenni. Így történt a török támadásakor, de a vár visszavételekor is: mindkét esetben feladás útján került az ostromlók kezére, amikor az erőd további védelme már értelmetlenné, a katonák helyzete pedig kilátástalanná vált. A végvárak közül így is Gyula bevételéért folyt a leghosszabb harc, tovább tartott, mint az erősebb Szigetvárért vagy az Eger váráért folytatott küzdelem. (A leghosszabb magyarországi belháború is a gyulai várhoz fűződik. A mohácsi csatavesztés után Szapolyai János csapatai Czibak Imre váradi püspök vezetésével nyolc hónapi ostromzár után szerezték meg a királyhű Brandenburgi György kezében lévő várat. Ez még akkor is hosszú idő, ha a várban lévő nemesek és várnagyok ellen fellázadt öntudatos gyulai polgárok a védők kiéheztetésével és hosszas alkudozással kényszerítették ki a vár feladását.) A másik említésre érdemes esemény az 1848–1849-es szabadságharc történetéhez fűződik. A világosi fegyverletételt követően az oroszok a városba hoztak mintegy 2000 fogságukba esett honvédtisztet, köztük az aradi vértanúk közül tízet, hogy itt adják át őket a császári csapatoknak. A foglyokat kísérő orosz katonák mellett egy osztrák ezred is a városba érkezett. A vár és a mai Kossuth tér között csaknem mindenütt katonák táboroztak. A gyulaiak szeretettel vették körül a honvédtiszteket, házaikba fogadták őket, és segítették a szökevények menekülését. (A tábornokok, esküjükhöz híven, ezzel a lehetőséggel nem éltek.)
HELYTÁLLÁS II. – ÚJRATELEPÜLÉS Az oszmán uralom alatt elnéptelenedett a vidék. A törökök távozása után csekély számú rác lakta a várost. Okkal írta a nagyváradi káptalan a püspökének: ,,Békés vármegye majdnem 1700-ig még mindig csak a vadállatoknak és az ég madarainak a lakóhelye.” Csak lassan népesült be
13 a hely, aztán a Rákóczi-szabadságharc idején újabb csapás érte Gyulát: Károlyi Sándor tábornok – miután eredménytelenül ostromolta a várat – dühében felgyújtatta és porig romboltatta a várost, még a hidak oszlopait is levagdostatta, egészen a víz színéig. A lakosság elmenekült. Kezdődött minden elölről! Idővel aztán visszaszivárogtak a magyarok és a rácok, s jöttek velük románok is, hamarosan mind többen. 1722-ben még így is mindössze 160 család, nagyjából 800 lélek lakta a várost. A 160 családból 90 katolikus, 40 református, 30 görögkeleti volt, nemzetiségüket tekintve túlnyomó részben magyarok, a többi rác, román és néhány görög szatócs. Az igazi áttörést Harruckern János György érkezése jelentette. A báró, miután 1720-ban szolgálatai fejében az udvartól megkapta az általa igényként bejelentett budai termálvízzel hajtott – az Országos Reumatológiai és Fizioterápiás Intézet környékén álló – malom helyett az elnéptelenedett Békés megye nagy részét, benne Gyulát, németeket telepített a városba; 1734-ben Gyulával határosan megalakult NémetGyula. Ezt követően közel két évszázados békés időszak következett: a város lélekszáma folyamatosan nőtt, középületek, kastély, templomok, üzemek épültek, kávéházak, fogadók, éttermek nyíltak, országos hírű vásárokat rendeztek, kialakult és mind erősebb lett a polgárság. A fejlődést azonban a trianoni békeszerződés megakasztotta. gyula a törökök távozása után GYULA Midőn az 1715. évi 92. t. cz. vármegyénket új életre kelté, az a néhány család, melyet megkimélt a török, s a rácz-rabló csapatok fegyvere, visszatérve feldult tüzhelyeihez, a hajdan népes, virágzó falvak helyén romokat, mindenütt megrenditő pusztulásra talált. A romokon tul, erdős, mocsáros pusztaság terült el mindenfelé. Ott, hol a török uralom előtt az ipar, kereskedelem s a mezőgazdaság bámulatot keltően virágzott s a polgárosodásnak az erőfeszítő munkásság jelentékeny pontot alkotott, a török uralom után nem volt semmi jelentősége a kulturának, nem volt nyoma az élettevékenységnek. Leégett tornyok, kormos falai, ledöntött lakházak, középületek, erősségek körhalmazai, vadállatok csapatai, szerteszét porladozó csontok s teljesen elvadult tenyészet jelölték a pusztulást, nyomait az ellenségnek. Ily vidéken alakult ujra Békésvármegye. A visszatérő régi lakók sátrakban, nád kunyhókban, földbe vájt ódukban telepedtek meg s megkezdték óriási feszitéssel a teremtés nagy munkáját. Szervezték a községeket s a vármegyét. (Oláh György: Békésmegye történelmi momentumai)
14 HELYTÁLLÁS III. – TŰZVÉSZ Az 1782–1882 közötti száz évben hét tűzvész pusztította a várost. Mind között a legkegyetlenebb az 1801. évi volt. Sokan úgy tartják, hogy a gyulaiak legendás városszeretete ennek a tűzvésznek, illetve az utána tapasztalt összefogásnak, és élni akarásnak köszönhető. 1801. július 9-én délután három óra körül csaptak fel a lángok a mai K. Schriffert utca 5. számú ház udvarán. A városi tűzvédelmi rendszabályok tilalma ellenére a cselédek égő pipa mellett szalmakötelet készítettek, s a kipattanó szikra okozta a tragédiát, amely az erős szél miatt egyre terebélyesedett. (A vizsgálat a gazda felelősségét gyanította, mégsem büntették meg, mert a korabeli lap szerint: ,,Meg van ő egyébiránt büntetve annyiban, hogy legelébb is nékie égett el mindene és hogy amint jelentik, mind maga, mind felesége úgy öszve sültek a tűz oltásában, hogyha meglábolják is azt, de amiá holtig nyomorékok lesznek.”) Miután az egyes városrészek, így Német-Gyula is szigetre települtek, a félig földbe ásott veremházakat felváltó vert falú zsúp-, nád- vagy zsindelyfedeles házakat – hogy minél több elférjen a vízzel ölelt földteraszon – egymásra építették. A szűk udvarokon az állatok etetésére és almozására szalmát és szénát tárolták, s az utcán – a nagy sár miatt – pallókon közlekedtek. Ezek táplálták a tüzet, mely megállíthatatlanul terjedt tova. Leégett Német-Gyula Szent János-árka (mai Béke sugárút) felé eső része, majd a lángok átcsaptak Magyar-Gyulára, s órák alatt elpusztult az egész város: a lakóházak, a templomok, s a kastély az uradalmi épületekkel együtt. A városháza is odalett, levéltárával és kasszájával együtt porrá égett. Az emberek minden ingósága és élelme elpusztult. Még a tűz kitörése után három nappal is oltották az itt-ott felcsapó lángokat. A két városban összesen 606 ház vált lakhatatlanná, az épületek egyharmada. A tűz másnapján Csaba három szekér élelmet küldött a szerencsétlenül jártak megsegítésére, és elindultak a szomszédos vármegyék segélyszállítmányai is Gyulára. Példátlan összefogás vette kezdetét, mely biztatást adott a helyieknek, hogy újjáépítsék városukat. Belátták, új alapokra kell helyezni az utcák és házak helyének kitűzését, mert ha ismét egymásra építik a házakat, és csak szekérszélességű utcákat hagynak, újabb tűz esetén ismét porrá ég a város. A tűz tehát kikényszerítette a városrendezést. Ennek köszönhetően új városkép alakult ki, a belváros lényegében akkor nyerte el mai utcaszerkezetét. Többek között ekkor szélesítették ki a Harruckern teret, alakították ki a Petőfi–Erkel Ferenc tér tölcsér alakú együttesét, nyitották meg a Kossuth utcát a vár felé, és épültek meg azok a polgárházak, amelyek a Dürer Teremmel szemben ma is állnak. Új városháza épült, új gazdasági épületeket, jegyzői kúriát, alispánlakot és polgárházakat emeltek. A fahidak helyébe kőhidakat húztak, a pallók helyett burkolt járdák és utak épültek, és megkezdődött a folyók szabályozása. A tűzvész után jó évtizeddel a város feltámadt a hamvaiból. Mai arculatát az akkori gyulaiak helytállásának és az akkori mérnököknek köszönhetjük. A város vigyázott új értékeire, a vármegye
15 elrendelte: akit az utcán vagy háza udvarán pipázni látnak, ötven botütéssel sújtsák. Tűz korábban és később is pusztított a városban, de méretük messze elmaradt az 1801. évitől, s egyik sem volt olyan hatással az itt élőkre, mint az akkori. JUHÁSZ ISTVÁN REFORMÁTUS LELKÉSZ BESZÁMOLÓJA FELETTESÉNEK AZ 1801. ÉVI TŰZVÉSZRŐL A mi romlásunk olly nagy, hogy még gyermekeinknek is lesz sok ideig minn sírni. A romlás után kéthárom hétig mi majd mind ollyanok vóltunk mint akit a mennykő szele vagy gőzze le vér, aki vivit et est vita, vix seius ipse sua (aki él, életben van ugyan, de épphogy a maga ura – Á. Z.). (…) Az iszonyú szél olly hirtelen elszórta Házaink közt a tüzet, hogy alig találta meg sok meg ijedt ember az uttzát, amellyen néki ki kellett menni. (…) Mikor a Tűz lejött a kápolnáig már akor a szél változott, és tekeredett majd egy circulusi quadranst (körnegyedet, vagyis kilencven fokot – Á. Z.). A Békési directióból (irányból – Á. Z.) Várinak fordult, és a Catholicus Templomnak szegezett. Akor ijedtünk el, és kiki futott a maga Házához. A szél már akor ollyan erőt vett, hogy sokonkat a tűzzel meg előzte. Mikor én Haza értem, feleségem ágyneműit kötözgette, és edj szekére rakta. Tsak edj pesztrátska (pesztra, a kisgyermek gondozására alkalmazott fiatal lány – Á. Z.) volt véle otthon, a szolgáló gyüjteni vólt, azt sem tudta maga mit tsináljon, a gyermekek sirtak körülötte. Senki se vólt Segítségére a szekeret az uttzára ki taszítottuk, pesztrával húzattam, edj ember került oda, azal edjütt a szekeret elhúzták a Rector uram majorja felé a Hídon által; Feleségemet a 4 gyermekkel utána küldöttem, de már a tűz a hídtól elzárta őket, le tértek azért a Város Háza felé edj udvarra bé menvén tsónakra kaptak, s ugy verődtek által a Körösön. Otthon magam maradtam, mi tévő legyek? edj fatalis égő szén a Templomnak tetejére repül, megláttam, futok a Vármegye Házához vízi puskáért, a Hajdúkkal próbát teszünk a le lövésire, szerencsétlenségünkre nem ért a lövés adig – azomban gyúl a Plebania, a Cathol. Templom – a szomszédom –, befutok a Házamba, ki kapom a ládámat, edj Patvarista s meg ejd más ember edjedj nyaláb könyvet, azal elfutunk – nyakunkra jött a tűz, én a Körös aljban a fűzfák alatt vontam meg magamat ollyan gondolattal, hogy ha megszorulok, által gázolok a Körösön, itt tsak ugyan megmaradtam. (Kósa László: A gyulai református egyház története)
HELYTÁLLÁS IV. – ÁRVIZEK Gyula történelme és az itteniek életfunkciói természetessé tették a folyókkal való együttélést, hiszen ivó- és itatóvizüket azokból vették. A Fehér-Körös árvizei miatt azonban mind elviselhetetlenebbé vált az élet, s a mocsarak okozta járványok, fertőzések is egyre több áldozatot szedtek.
16 A 19. század elejétől az árvizek gyakoribbá váltak, olyannyira, hogy a század negyvenes éveire a helyzet tarthatatlanná vált: két egymást követő évben – 1844-ben és 1845-ben is – víz alá került az alacsonyabban fekvő Magyar-Gyula egy része. 1845 márciusában az ár éjjel tört a városra, 203 házat döntve romba. Egy korabeli jelentés szerint: ,,Borzasztó volt hallani a bennszorultak jajveszékelésüket és segítségért való kiabálásaikat. Voltak többen olyanok, kik éji álomba merülve lepettettek meg hajlékaikban a kiözönlött vízelem által s alig volt pillanatnyi idejük a maguk élete megmentésére, csekély javaikat a vízhullámoknak prédául hagyván. Akármerre tekintett az ember, mindenhol siránkozó és könnybeborult asszonyokra talált…” Jószerével még ki sem heverte a város a pusztítást, amikor 1855 februárjában minden addiginál nagyobb katasztrófát okozott a víz. 1854–1855 telén kemény fagyok voltak, s az átfagyott talajba nem tudott beszivárogni a hegyek egy méternél is vastagabb, olvadásnak indult hótömege. A töltésszakadások következtében a Fekete- és a Fehér-Körös vize Gyulára zúdult. Az épületek több mint 80 százaléka, 1600 ház került víz alá. A város teljesen elszegényedett, a helyszínre érkező kormányzó, Albert főherceg a látványtól megrendülve úgy nyilatkozott: ,,Ennek többé nem szabad megtörténnie, mert Gyula végleg megszűnik lakóváros lenni”. Albert főherceg még abban az évben elrendelte, hogy a Fehér- és Fekete-Köröst Gyulától Békésig ásott új csatornával szabályozzák. Bodoky Károly, a Körös–Berettyó vidék osztályvezető mérnöke – aki akkor már hosszabb ideje dolgozott a Körösök szabályozásán – nem támogatta az új csatorna tervét; a Fehér-Köröst továbbra is a városon keresztül vezette volna szélesebb, hajózható mederben. (Bővebben: Első séta – Bodoky kávéműhely) A folyószabályozás gondolata valójában már korábban megfogal mazódott, mégpedig itt a városban, az 1816-os nagy Tisza-völgyi, Gyulát is sújtó árvíz után. A szakértő csoport munkájában ifj. Tessedik Sámuel és Vásárhelyi Pál is részt vettek. Kétségtelen ugyanakkor, hogy a munkálatokhoz a végső lökést ez a mindent elsöprő 1855-ös árvíz adta meg. A kormányzó által elrendelt munka 1856-ban kezdődött. A FeketeKörös korábban Békésnél torkollott a Fehér-Körösbe, a folyókat most Szanazugnál egyesítették. A folyószabályozási munkálatok 1858-ban fejeződtek be. (Bővebben: Amit még érdemes megnézni – Szanazug) Árvizek a Körösök szabályozását követően is fenyegették Gyulát, de belterületét a víz többé nem öntötte el. Ennek ellenére a gyulaiak megtanulták tisztelni a folyót. Sokat szenvedtek tőle, de soha nem adták meg magukat, helytálltak. Újjáépítették a várost, és maradtak a folyók mentén. Gyula a 18. század vége óta vízügyi igazgatási központ. Az elmúlt bő két évszázad alatt a vízügyesek tekintélyt szereztek maguknak, a helyiek becsülik őket és hisznek nekik. Tudják, hogy képesek megvédeni a várost. 1995 decemberében emlékezetes eset történt: a Magyar Rádió megyei tudósítója közeli gátszakadást és tömeges kitelepítést vizionált. A
17 gyulaiak azonban nem estek pánikba, jobban hittek a gátakon dolgozó szakembereknek, mint a rádiónak. TUDÓSÍTÁS AZ 1855. ÉVI ÁRVÍZRŐL Oda van nemcsak Gyula a szép alföldi szorgalmas város nagyobb része, de határának, vidékének is minden reménye; nem fog ott aratni, sem szüretelni ez idén a szorgalmas gazda, bármennyi izzadsággal vetette reménysége magvát a gondosan megszántott barázdákba. Se hajléka, ahol bús fejét lehajtsa, s megevő falata nincs, mellyel a maga s gyermekei éhségét szüntesse, sok honfitársunknak, s ha rögtön nem nyújt segédkezet az a felebaráti szeretet, mely minálunk magyaroknál oly messzire ki szokott terjeszkedni, midőn szükséges a segély: akkor meg fagyásnak és éhhalálnak vannak kitéve honunk egyik magyar városának szorgalmas lakói. (Vasárnapi Újság 1855. március 4.)
HELYTÁLLÁS V. – TRIANON Az első világháborút lezáró békeszerződés arculcsapásként érte Gyulát: egyik napról a másikra határszéli város lett. Elvesztette gazdasági hátterének 87 százalékát; az ipar felvevőpiacának nagy része a trianoni határ túloldalára került. Nagyszámú ács, kőműves és földmunkás maradt munka nélkül. Az építőmesterek közül korábban sokan Herkulesfürdőig is eljutottak, így helyzetük 1920 után kilátástalanná vált. Nem csoda, hogy csak 1930-ban kétszáz kőműves kért kivándorlási engedélyt. Akik pedig maradtak, kis kertjük, gyümölcsösük termésének eladásából tengették életüket. Némi vigaszt nyújtott az itt élőknek, hogy a románoknak nem sikerült megszerezniük Gyulát, jóllehet mindent elkövettek ennek érdekében. Ebben azonban még az itt élő románok többsége sem volt partner. A város lakossága 1920. május 9-én nagygyűlésen tiltakozott a megalázó békefeltételek ellen – hiába. Egy évvel később pedig a városi tanács a román csapatok kivonulásának évfordulóját, március 30-át, mint a román impérium alóli felszabadulás napját nemzeti ünneppé nyilvánította. Elrendelte, hogy a vendéglők, az élelmiszerüzletek és a kávéházak kivételével a boltok tartsanak zárva, s felhívta a lakosságot házaik fellobogózására. A trianoni traumából a város csak lassan tért magához. Ehhez biztatást adott, hogy Gyula egy időre püspöki székhely lett. A nagyváradi egyházmegye itt maradt részének lett a központja 1921–1924 között: a püspöki helynökség a Kossuth utca 16. szám alatti épületben működött. A kilátástalannak tűnő helyzetben sokan gondolták úgy, hogy a húsipar, a háziipar, az öntözés és a gyümölcstermesztés húzhatja ki a várost tragikus állapotából. Az élet nagyrészben őket igazolta.
18 FÉJA GÉZA 1937-BEN GYULÁRÓL ,,Az új határ elvágta egész környékétől, zsúfolt nyomottságban telnek tehát napjai, s feltűnő »elváltozásaiban« megmutatkozik társadalmunk minden kórja. (…) A város kisiparos gócpont volt, mesteremberei bejárták egész Dél- és Kelet-Magyarországot. E jó világ megszűnt, s most visszaparasztosodnak. Akinek kis földje vagy szőlője van, tehát a múltban is félagrár életet élt, az még szerencsésebb, mert teljesen visszatér az agrárélethez, és éhhalál legalább nem fenyegeti. A többi tesped, vagy pedig munka után csavarog. A fejlettebb magyar életformák tragikuma ez, így történt a kubikosokkal is és a modern gazdasági berendezésre vágyakozó gazdákkal: vagy kezdetlegesebb életformákba süllyednek, vagy pedig földönfutó lesz belőlük.” (Féja Géza: Viharsarok)
HELYTÁLLÁS VI. – A MEGYESZÉKHELY ELVESZTÉSE A város alig heverte ki a trianoni traumát és a második világháború pusztításait, újabb csapás érte: 1950-ben megfosztották megyeszékhelyi rangjától. A döntés minden korábbi pusztításnál súlyosabban érintette Gyula lakosságát. Nem a lakóhelyéről kergették el, nem a házát rombolták le, mint a hódoltság idején, nem az életterét vették el, mint Trianon után, hanem a méltóságát sértették meg, önérzetében bántották meg, amit mindennél nehezebben élt meg. Úgy érezte, a megyeszékhely Békéscsabára helyezésével a kommunista hatalom bosszút akart állni a polgári városon. Kétségtelen, Gyula polgári város volt jelentős intézményekkel – megyeháza, bíróság, ügyészség, kórház – és hivatalnokréteggel, Békéscsaba pedig parasztpolgári város volt erős mezőgazdasággal és dinamikusan fejlődő iparral. Vasúti csomóponttá válása után hihetetlen fejlődésnek indult, lélekszáma idővel meghaladta Gyuláét, amely 1887-ben 554 iparosával gazdaságilag csak a megye negyedik településének számított. Békéscsaba már 1873-ban – majd azt követően többször is – kísérletet tett a megyeszékhely megszerzésére, sikertelenül. A trianoni határ meg húzásával Békéscsaba földrajzi helyzete felértékelődött, s pozíciója a megyében tovább erősödött. A gyulaiak nehezen nyugodtak bele az 1950-es ,,trónfosztásba”. Jól jellemzi a helyiek mentalitását az akkori mondás: ,,Reggel az ész átmegy Csabára, este visszajön.” Ezzel arra utaltak, hogy a megyeháza hivatalnoki gárdája reggel átvonatozott Csabára, este pedig hazajött. A két város közötti ellenszenv és gyűlölködés egyre magasabbra csapott. Gyula mind mélyebb apátiába zuhant, az egykor virágzó megyeszékhely unalmas, poros kisvárossá vált. Utólag kijelenthetjük: szerencsére, mert a magára hagyott várost nem tudták (vagy alig) modern épületekkel jellegtelenné tenni.
19 A város, ha nehezen is, de magára talált. A termálvíz feltárásával (a várfürdő megépítésével) és a vármúzeum kialakításával az idegenforgalom fejlesztésében, a várszínház létrehozásában és az élelmiszeripar felfuttatásában új kitörési lehetőséget látott. Gyula mára megtalálta a helyét, s bár a megyeszékhely elvesztése, mint gyógyulni nem akaró seb máig fáj, a két város közötti gyűlölködés a múlté.
TÜRELEM I. – VALLÁSI A várost a törökök kiűzése utáni időktől a vallási türelem jellemezte. Korábbi századokról nincs értelme beszélni, hiszen Gyula a hódoltság után gyakorlatilag a nulláról indult. A felekezetek általában békességben éltek egymás mellett, sőt támogatták a más vallásúakat hitéletük gyakorlásában. A reformátusok – akik az 1710-es évek közepe óta a katolikusok tulajdonában lévő egykori török fürdő (a jelenlegi Erkel Ferenc téri katolikus iskola) épületében tartották az istentiszteleteket – az 1770-es években segítették a plébániatemplom felépítését. Amikor aztán a reformátusok 1791-től templomépítésbe kezdtek, a katolikusok nem feledve a jó évtizeddel korábban nekik nyújtott segítséget, napi 40 szekér kiállításával támogatták a munkát. A 19. század végén pedig, miután a plébániatemplomba új orgonát építettek be, a régi a református templomba került, s ott szolgált 1928-ig. Jellemző a két felekezet egymáshoz való viszonyára, hogy Wenckheim Béla főispáni kinevezése után, 1860 decemberében a meghívott községi megbízottak szentmisén vettek részt a katolikus templomban, majd a református templomba átvonulva ott választották meg a megye állandó bizottmányát. A város a görögkeletieket sem hagyta magára. A Szent Miklóstemplom a Wenckheimek támogatásával, krisztinavárosi templomuk pedig közadakozásból épült fel. Az evangélikusok csak 1927-ben építettek templomot, szintén köz adakozásból. A városban a 19. század közepétől nagyszámú zsidóság élt, 1880-ban már 586 izraelitát tartottak számon. Hitközségük az 1850-es években szerveződött meg, 1883-ban pedig már felavatták a zsinagógát a Wenckheim család által adományozott telken. Az ünnepségen a világi személyek mellett Göndöcs Benedek apát, valamint más egyházak képviselői is megjelentek. A gyulai zsidóság a 20. század elejére jól beilleszkedett, asszimilálódott a helyi társadalomba. A városban a zsidóellenességnek nem volt talaja. Ebben nyilván nagy része volt az egyházak vezetői közötti rendszeres kapcsolatnak. Jellemző, hogy a plébános Apor Vilmos gyakran találkozott a rabbival, a református és a görögkeleti esperessel.
20 EGY KATOLIKUS GIMNÁZIUMI DIÁK VISSZAEMLÉKEZÉSE Gyermekkorom kedvenc emléke, hogy a város katolikus plébánosa báró Apor Vilmos, aki a háború utolsó napjaiban győri püspökként halt mártírhalált, Harsányi Pál református esperes, aki mellesleg felsőházi tag volt, Adler Ignác főrabbi, aki akkor rangidősnek számított a gyulai egyházi vezetők között és Szabó Demeter a román görögkeleti esperes majd minden délután csendesen beszélgetve sétáltak végig a körgáton vagy legalább a város utcáin. Nyilvánvalóan az országban akkor már ébredező antiszemitizmus és sovinizmus ellensúlyozására. És akkor Gyulán ezen senki sem csodálkozott, hiszen a város lakói, amikor ide telepedtek, négy egyforma egytornyú barokk templomot építettek. A magyarvárosi római katolikus templom szobrait, latin és magyar, a németvárosit latin és német feliratokkal látták el. A románvárosi görögkeleti templomba egy odavaló szép ikonosztáz is kerül, a református templomot pedig kimeszelték, ahogy ez náluk szokás. (…) A vallási tolerancia is a vidék hagyományai közé tartozott. Nálunk katolikus gimnázium volt, Békéscsabán és Szarvason evangélikus, Békésen református. Amikor az iskolában imádkoztunk, a protestánsok nem vetettek keresztet és nem mondták az Üdvözlégy Máriát. A zsidók – harminckettes létszámú osztályunkban öten voltak – pedig csak álltak az ima iránti tiszteletük jeléül. A hittanórán mi az osztályban maradtunk, a reformátusok a hittanterembe mentek, az evangélikusok hittana az énekteremben, a görögkeletieké a tanári szobában volt. A zsidók pedig átballagtak a szomszédba a rabbi lakására. (A Karácsonyi János Katolikus Gimnázium Jubileumi Évkönyve 1903–2003, Polónyi Károly visszaemlékezése)
TÜRELEM II. – POLITIKAI Az erényről, amely ezt a várost az utóbbi száz évben (lehet, hogy korábban is, de arra nincs ekkora rálátásunk) jellemezte, mindenképp szólnunk kell. Három nevet említünk, érdemes megjegyezni őket: Apor Vilmos, Blanár László, Erdődi Lajos. Ők a gyulai szentháromság. Ezt Simonyi Imre gyulai költő fogalmazta meg, plasztikusan: ,,Gyulán a két világháború közötti városban három igaz ember élt. Apor báró a szegények plébánosa, Blanár doktor a szegények orvosa és Erdődi Lajos a szegények ügyvédje”. Báró Apor Vilmos 1918–1941 között Gyulán volt plébános, azt követően győri püspök. 1945-ben mártírhalált halt egy szovjet katonával való dulakodás közben. Segítette az elesetteket, a szegényeket, s kiállt azok mellett, akiket sérelem ért. Támogatásával 1936-ban Gyulán napközi otthont hoztak létre, amely az ő nevét vette fel. Nyaranta ide gyűjtötték össze a szegény szülők gyermekeit vallási felekezet nélkül; nevelők foglalkoztak velük és gondoskodtak róluk. A plébános hívei 1946-ban a ház falára helyezett márványtábla leleplezésével emlékeztek rá.
21 A Tanácsköztársaság idején, amikor a kommunisták – hogy a várható román megszállást megakadályozzák – elrendelték túszként az ,,osz tályidegen elemek” begyűjtését, Apor Vilmos jelentkezett, hogy helyettük őt és híveit vegyék őrizetbe. A kommün bukása után pedig Bukarestbe utazott, hogy a román királynál kieszközölje katonái túlkapásainak le állítását. A báró a Horthy-rendszerben sem tagadta meg önmagát: rend szeresen találkozott és eszmét cserélt a közismerten kommunista Blanár doktorral. Apor Vilmos nem véletlenül kapta a ,,szegények plébánosa” megtisztelő címet. Két jellemző történet. Egy alkalommal a plébániára bekopogtató szegény embernek odaadta a cipőjét. A másik történet: amikor Simonyi Imrét, a későbbi költőt, a szegény asszony fiát ki akarták csapni a katolikus iskolából, mert azt találta mondani, hogy nem hisz a Szentháromságban, kiállt mellette. Nem hagyta, hogy eltávolítsák az intézményből. A Józsefvárosi templom melletti teret 1948-ban róla nevezték el. Apor Vilmos holttestét csak 1986-ban tudták (merték) végső nyughelyére, a győri székesegyházban lévő szarkofágba helyezni. Ezzel szemben Gyulán nem akadt ember, aki meg merte (akarta) volna változtatni a róla elnevezett tér nevét, s az óvodává átalakított napközi otthon faláról leverni az emléktábláját. (Alighanem páratlan látványt nyújtott az óvoda Rákosimajd Kádár-címeres zománctáblája az alatta lévő Apor-emléktáblával.) Kitérőként említsük meg, hogy 1936-ban, Budavár felszabadításának 250. évfordulóján utcát neveztek el a török elleni küzdelemre életre hívott Szent Liga atyjáról, XI. Ince pápáról. Okkal mondta 1903-ban, a képviselőházban a protestáns Thaly Kálmán: „Én vagy hatszor voltam Rómában, de sohasem mulasztottam el fölkeresni a templomban XI. Ince pápának sírját, mégpedig hálából, mint magyar ember, mert övé a legnagyobb érdem, hogy a törököt az országból... kiverték.” Talán nem állunk messze az igazságtól, ha azt írjuk, hogy a névadásban szerepet játszott, hogy a szövetség egyik leghosszabb küzdelme épp Gyula várának bevételéért folyt. A politikai türelemre jellemző, hogy az utcanévtáblát 1945 után sem írták át, s így Gyulán – alighanem egyedül az országban – utca viselte egy pápa nevét. Blanár László évtizedeken keresztül városi orvos volt, a gyulaiak szemében a ,,szegények orvosa”. A szociáldemokrata pártban politizált, 1944 októberében ő fogadta a bevonuló szovjet csapatokat. Az 1945ben megalakuló kommunista párt elnöke lett; 1952-ben hunyt el, a gyászjelentés szerint váratlanul. A gyulaiak szerint a kialakuló rendszert látva meghasonlott és öngyilkos lett. Az utcát, ahol lakott 1968-ban róla nevezték el, s ezen a rendszerváltás után sem változtattak. A kommunista Blanár doktor köztiszteletben állt, fel sem vetődött, hogy emlékét kitöröljék a város történetéből. Erdődi Lajos, a ,,szegények ügyvédje”, szociáldemokrata politikus megjárta Horthy majd Kádár börtönét, s közben nyolc évet töltött a Gulagon. 1945 előtt azért ültették le, mert kommunistának tartották, a háború után pedig azért hurcolták el és ítélték tíz évi, a Gulagon
22 letöltendő átnevelő munkára, mert nem volt hajlandó részt venni az új, szovjet hatalomhoz hű rendszer munkájában. (Konokul hitt a szovjet birodalomtól független szocialista Magyarország eszményében, aminek hangot is adott .) A Gulagról való hazatérése után állandó megfigyelés alatt állt, egy barátjának írt levelét 1960-ban izgatásnak minősítették, és 20 hónapi börtönre ítélték. Erdődi Lajos a két háború között több baloldali társaság tagja volt, részt vett a népi írók mozgalmának elindításában, s kapcsolatot tartott az odatartozó írókkal, művészekkel. Szociális érzékenysége igen nagy volt, segítette az elesetteket, ügyeiket térítés nélkül intézte. Politikai nézetei ellenére – vagy éppen amiatt – igen népszerű volt Gyulán. Amikor 1946-ban hamis tanúvallomások alapján a népbíróság az illegális kommunista mozgalom elárulásának vádjával az ügyét tárgyalta, ezrek vonultak a tárgyalóterem elé. A tömeget negyven rendőr igyekezett az épületen kívül tartani; felmentését üdvrivalgás fogadta. Erdődi Lajos népszerűsége máig nem csökkent. Bár szociáldemokrata volt, sőt 1945-ben rövid ideig a kommunista pártnak is tagja, a város polgárai ma is tisztelik emlékét. 2010-ben emlékkövet állítottak egykori lakóháza helyén (Béke sugárút 33.), amelyet valamennyi párt megkoszorúzott. Végül essék szó Simonyi Imréről is, aki a ,,gyulai szentháromságot” a három igaz embernek nevezte. A költő az előző rendszerrel szembeni ellenállás szimbóluma volt. Talán több is annál, mert nem volt olyan rendszer, amelyikben otthon érezte magát. Szemléletét jól jellemzi a következő történet: 1944. október 6-án reggel, a szovjet csapatok Gyulára érkezésekor a Dob utcai ház – ahol lakott – egy időre a senki földje lett. Az utca egyik végében leventék álltak, szemben a másikon szovjet katonák. Simonyi akkor azt mondta anyjának: ,,A fia életében először és utoljára két percig szabad volt”. A költőt a helyi hatalmasságok – különösen az 1956-os forradalom után, az abban való részvétele miatt – megpróbálták ellehetetleníteni. Verseit a helyi lapból kitiltották, a pártközpontban feljelentették (aminek nem lett következménye), de mást nem tudtak (nem mertek) tenni ellene. Kényszeredetten mosolyogtak, amikor ,,irritáló” módon, urakra emlékeztető méltósággal végigvonult az utcán. Simonyi közben tüntetően játszotta szerepét, és írta verseit, köztük ilyen sorokat: ,,De még egyszer utoljára / táncolnék egy muzsikára / de nem ahogy ti fütyültök / de nem ilyen, de nem ilyen / nem ilyen hamis kótára...”
NAGYSÁGOK Egy város lelkére hatással vannak azok, akik ott születtek, ott éltek vagy egyszerűen csak megfordultak. Gyulára és a gyulaiakra sokan és nagy hatással voltak. Mindenekelőtt a végvári harcosok, Kerecsényi László várkapitánnyal az élen, aztán a várost építő Harruckern család, majd a kastélyban őket követő Wenckheimek, akiknek – különösen az Ókígyósra kerülő Wenckheim Krisztinának, ,,Gyula földi patrónájának” – sokat
23 köszönhet a város, például a gimnáziumot és az Árvaházat, de a kórház ágyalapítványát is jelentős összeggel támogatta. Aztán említsük meg azokat, akik itt születtek: Erkel Ferenc, a Himnusz zeneszerzője és a magyar nemzeti opera megteremtője, Pálffy Albert író, újságíró, Georghe Pomuţ (Pomutz György) az 1848–1849-es magyar szabadságharc román nemzetiségű századosa, amerikai tábornok, az USA szentpétervári főkonzulja, akinek része volt Alaszka Oroszországtól való megvételében, Karácsonyi János címzetes püspök, egyházi történetíró, Dobos István pilóta, a magyar aviatika nagy alakja (akiről legtöbben csak annyit tudnak, hogy repülőgépén ő vitte Moszkvába Leninhez Szamuely Tibort), Székely Aladár, a realista portréfotó első jelentős magyar mestere, aki a legjobb felvételeket készítette Adyról, Bródy Imre, a kriptontöltésű izzólámpa feltalálója, Kohán György festőművész, Bay Zoltán, aki az általa kifejlesztett holdradarral letapogatta a holdat, s akinek nevéhez fűződik a fényre alapozott méter-definíció, végül Széchy Tamás minden idők legeredményesebb úszóedzője (tanítványai az olimpiákon nyolc arany-, négy ezüst- és három bronzérmet szereztek, világbajnokságokról pedig 12 arany-, három ezüst- és hét bronzérmet hoztak haza), hogy csak a legismertebbeket említsük. Itt élt vagy rövidebb-hosszabb időre megfordult a városban Károly Róbert király, Szerémi György történetíró, Szegedi Kis István költő, reformátor, Albrecht Dürer apja, aki a ma már Gyulához tartozó középkori Ajtóson született, Ferenc József császár és Erzsébet királyné, Huszár Mátyás, aki elsőként térképezte fel a Dunát, a Marost, a Tiszát és a Körösöket, Széchenyi István, Vásárhelyi Pál, a Tisza szabályozásának mérnöke, Petőfi Sándor, Pfiffner Paulina, aki női ruhában végigharcolta az 1848–1849-es szabadságharcot (itt is temették el), Táncsics Mihály, aki Gyulaváriban talált menedéket a szabadságharc után, Munkácsy Mihály, akinek innen indult művészi pályája, Ybl Miklós, a 19. század egyik legnagyobb építésze, Wenckheim Béla miniszterelnök, Gallacz János, aki Magyarország legértékesebb vízgazdálkodási monográfiáját állította össze még 1896-ban, Kallós Ede szobrászművész, Bródy Sándor író, Egon Erwin Kisch cseh újságíró, ,,a száguldó riporter”, Apor Vilmos püspök, Ady Endre, Juhász Gyula, Bartók Béla, József Attila, Móricz Zsigmond, Szabó Pál, Sinka István, Illyés Gyula, Simonyi Imre, valamint a 19. és a 20. század számos nagy színésze. A sor természetesen nem teljes. Végignézve a neveken, az embernek olyan érzése támad, mintha Gyula közelebb lett volna Pesthez, később Budapesthez abban az időben, amikor még lovas kocsival közlekedtek, s nem vonattal vagy autóval, mint manapság. Igaz, a történelmi Magyarország közepe is a közelben volt, Szarvason. Kihagytam az aradi tizenhármak itt lefegyverzett tíz tábornokát, valamint Damjanich János feleségét, Csernovics Emíliát, Jókait, Labor falvy Rózát és Schodelné operaénekest. Kihagytam őket, mert róluk külön kell szólni. (Az aradi vértanúkról bővebben: Negyedik séta – 1848–49-es Honvédtiszti Emlékhely)
24 Jókai a világosi fegyverletétel után Rákóczy Jánossal, Kossuth titkárá val Gyulára menekült. Erkel Rudolf vármegyei főorvosnak, a zeneszer ző testvérének a házában várta felesége, Laborfalvy Róza Schodelnéval együtt. Az író és társa egy éjszakát töltöttek a Kossuth Lajos utca 30. szám alatti épületben, majd másnap átmaszkírozva menekültek tovább a Bükk rengetegébe. Jókai ennek történetét Egy napom Gyulán címmel megírta. Az ember beleborzong, ha arra gondol, hogy három, legfeljebb négy kézfogásnyira (lásd a bevezető sorokat) itt van előttünk Jókai, Laborfalvy Róza, Schodelné, Rákóczy János, és tőlük pár száz méterre Damjanichné, aki remények és kétségek között őrlődve, a Wenckheim-kastélyban várja a vég beteljesülését. Bő egy hét múlva ugyanezen a négyzetkilométeren felsorakozik a magyar szabadságharc szinte teljes tisztikara, tíz olyan tábornokkal, akiket alig valamivel később Aradon kivégeznek, és ezzel örökre bevonulnak a nemzet emlékezetébe.
Egy napom Gyulán Ez volt életemnek a legszomorúbb napja. Pedig temetkezés napjai is voltak az életemben. Láttam apát, anyát, feleséget, testvért, szívemhez nőtt szíveket lebocsátani: azok is nagy gyász napjai voltak! De ez volt a legnagyobb. A ,,Hazát” temettük, Magyarország szállt a sírba! 1849. augusztus 13-án nyitottam be a gyulai Erkel-ház ajtaján ezzel a szóval: ,,nincsen hazánk”. A nőm volt ott Schódelnéval. Ketten együtt húzódtak meg e barátságos menedékben: régi jó barátnők, a Nemzeti Színház első művésznői. Mindkettőjük vendégszerető gazdája volt Erkel Rudolf, Erkel Ferencznek testvéröccse, a gyulai főorvos. Ott várták szívszakadva a döntő harcz kimenetelét, a két hűséges honleány, kik elhagyva dicsőségük templomát, a színpadot, azokat kisérték, a kik lelküket bírták. Döntő ütközet nem következett, hanem fegyverlerakás Világosnál. Egy nappal előbb kimondá a fővezér, hogy nincs több ellenállás, kapitulálni kell, kényre, kegyre. A győztes ellenség semmi föltételt nem fogad el. A ki futni akar, futhat, a merre lát; a ki itt marad, számoljon le az életével. Én is maradni akartam: tudtam, hogy ha elfognak, rövid pert csinálnak, elitélnek, kivégeznek; de az öngyilkosságot mindig gyávaságnak tartottam. Egy szó fordított meg. Kiss Ernő altábornagy az arczomról olvasta elhatározásomat. ,,Ejh, ne gondolj arra! Fiatal vagy te még. Szép ifjú feleséged van! Arra gondolj!” Ez a szó megtartott az életnek. Volt egy jó barátom, Rákóczy János, Kossuth titkárja. Halál kandidátusa, mint én. Annak volt két lova, szekere. Menjünk együtt. Hová? A hol az asszonyomat feltaláljuk, Gyulára. Fényes nappal, széles országúton szekereztünk végig, keresztül az elvonuló orosz táboron. Szembe találtuk a kozák ezredeket, a tüzérséget, gyalogságot: a
25 vezénylő tisztek kardjukkal intettek, hogy mehetünk bátran. Estére megérkeztünk Gyulára: ott találtuk a művésznőket. A lesújtó hír után az volt a kérdés, hogy most már hová? Neki az alföldi pusztának, nádasoknak, berkeknek s aztán a Bükk erdőségei közé! Rákóczy János, a kinek nagyon ismerős volt az arcza, rőtszőke szakállú és hajú férfi volt. A szakállt csak le lehetett borotválni; de az a sűrű oroszlánsörény! A színésznők értenek a maszkirozáshoz. Vettek a barátunk számára kocsisi ruhát, pitykés dolmányt, pörge kalapot, a haját pedig befestették feketére. Melanogén még akkor nem volt Gyulán kapható; tehát mandulát vettünk, azt tüzön megpörköltük, mozsárban összetörtük, ennek a megbarnult olajával lett elváltoztatva a halálra szánt politikus hajzata. Ő belőle lett Barna János, kocsis, én belőlem pedig lett Benke Albert, Laborfalvy Benke Róza testvére, a ki a szegedi ütközet alatt sírjára talált. Annak a nevét viseltem sok ideig. Hanem a szőke hajamat nem hagytam feketére festeni, se a bajuszom, szakállam leborotváltatni. Ha rám ismernek, biró elé állítanak, megmondom, ki vagyok, megmondom, mit tettem a szabadságharcz alatt: itt vagyok, fizetek. Ez az emlékezetem Gyula városára. De még most is: ,,dum subit illius tristissimae noctis imago”, hálával emlékezem meg arra a derék városra, mely nekem a honvesztés első éjszakáján menedéket adott, a hol azzal a fohászszal hajtottam álomra a fejemet, hogy ,,megvirrad még valaha!” (Jókai Mór írása. Megjelent a Békés, 1898. március 13-i számában.)
UTCANEVEK Gyulán ma több mint 350 utca van. Az 1850-es években – Gyulavári nélkül – közel 140 utcát tartottak nyilván. Nevük természetes névadással keletkezett. A történelmi változások – mint az ország más településein – itt is hatottak az utcanevekre. Sok megváltozott, egyesek a pillanatnyi politikai széljárást követve többször is, külföldi, hazai, illetve helyi poli tikusok, mártírok neve került a névtáblákra. Örömteli viszont, hogy a 150 évvel ezelőtti utcanevek több, mint egyharmadát ma is őrzi a város. (Ezek egy része az egykori utcákat jelöli, kisebb részüket más utcák, terek nevében látjuk viszont.) Merüljünk alá egy kicsit a múltban! A százötven évvel ezelőtti (1850es évekbeli) utcanevekből 54 ma is használatos: Aranyág, Bárány, Bárdos, Csabai, Csatorna, Dob, Első, Ernyő, Galamb, Gyep, Hajnal, Hajós, Híd, Hold, Hosszú, Ív, Kapa, Kenyérsütő, Kerék, Kertész, Kétmalom, Kis, Kosár, Kőműves, Körös, Kulcs, Malom, Megyeház, Nagyváradi, Nap, Pap, Part, Régitemető, Rövid, Sánc, Sarkadi, Sáros, Sittye, Szarvas, Szerecsen, Szélső, Szent József, Szép, Szilva, Szőlős, T, Temető, Vadaskert, Városház, Villa, Virág, Vízi, Zöldi, Zsinór utca.
26 Mint említettük, a 19. század közepéig az utcanevek természetes név adással jöttek létre. Alább ezeket gyűjtöttük csokorba, megjegyezve, hogy egy részük ma már nem használatos. Az utca jellegéről kapták nevüket: Csík (keskeny, csíkszerű), Ernyő (ernyőre hasonlító, íves), Görbe, Gyalog (csak gyalogosan fértek el rajta), Hosszú (nevével ellentétben csak a szemben lévő Kis utcához képest hosszú), Ív (ívesen hajlik), Kereszt (több utcát keresztezett), Keskeny, Kígyó (vonalvezetése a kígyóéra hasonlított), Kis (rövid utca, mindössze öt ház állt benne), Könyök (az utca közepe könyökszerűen kiszélesedett), Rövid, Sarló (alakja a sarlóra hasonlított), Széles, Szép (egyenes, széles, feltűnően szép a sok, összevissza kanyargó utca között), T utca (az utca vége T alakban szétvált), Tekervény (vonalvezetését tekervényesnek találták), Zsinór (olyan egyenes, mintha zsinórral mérték volna ki). Az utca helyéről : Első (a Csaba felől érkezőknek a város első utcája volt), Fő (a városon átvezető főút egy szakasza; a jelenlegi Városház utca), Gyep (a városszéli gyep mellett húzódott), Nagy (a városon átvezető főút egy szakasza; a jelenlegi Kossuth Lajos utca), Sánc (az utca végében húzódó, árvíz ellen védő sáncról), Szélső (a város legszélső utcája), Vízi (a Fehér-Körösre futott ki). Az utcában működő kocsmáról : Betér, Dübögő, Fehér ló, Feketesas (fogadó), Korona (fogadó), Kulcs, Nap, Szerecsen (más magyarázat is van a névre), Zöldfa. Ott élő család nevéről: Bránya zug, Diószegi zug, Erzsébet (minden házban Erzsébet nevű hölgy lakott), Handra zug, Pikó zug, Torma zug. Mesterségről : Biztos (a megyei csendbiztosról, akinek az utcában állt a hivatali háza), Enyves (a 19. században az utcában működő enyvfőzőről), Kántor (kántorról, akinek háza az utcában állt), Kenyérsütő (az ott lakó kenyérsütő asszonyokról), Kis mészárszék (az utcában működő mészárszékről), Kőműves (főleg kőművesek lakták), Mészáros (az utcában működő mészárosról), Pap (a papnak az utcában álló házáról), Pálinkaház (az utcában működő szeszgyárról), Úri (az utcában lakó értelmiségi családokról), Víg (az utcát muzsikus cigányok lakták). Állatról, növényről : Csíkoséri sor (csíkhalról), Epreskert (a selyem hernyó tenyésztéséhez telepített eperfáról), Kecske zug (a kecskék kedvelt legelőhelye volt), Piócza köz (a Körösben lévő sok piócáról), Rucza (a mocsaras utcán rucák fürödtek a tócsákban), Selyem utca (a selyemhernyóról), Szarvas (a kastély szarvasairól), Szőlős (az utca szőlőkbe vezetett), Zöld (az utca feltűnően szép zöld gyepéről), Galamb, Gerlice, Héja, Kakas tér, Pacsirta, Szarka, Veréb, Szilva, Virág. Vásári árushelyről: Búza tér, Fa vásártér, Hagyma tér, Piactér Vásártér. Egyéb okból keletkezett utcanevek: Aradi országút (az Aradra tartó útról), Aranyág (a szőlővel betelepített Aranyág településrészről), Bárdos utca (Bárdos érről), Csatorna utca (az ottani csatornáról), Csendes utca (az utca csendességéről), Csókos út (a gyéren kivilágított utcán csókolózó fiatalokról), Dobozi út (a Dobozra tartó útról), Faiskola (az utcában vagy annak közelében lévő faiskoláról), Hajós utca (Hajós érről), Híd (a Fehér-
27 Körösön átvezető hídról, amelyen túl is folytatódott az utca), Holt-Körös (a Holt-Körös medrén vezetett át), Kápolna (az utcában álló kápolnáról), Kert (az utca végében lévő kertészetről), Kétmalom (az utcában álló kettős szárazmalomról), Kishíd (a Híd utca előző neve – lásd ott), Kórház (az utcában lévő kórházról), Kosároldal (a mellette folyó Bárdos-ér vesszővel font partjáról), Körös (a Holt-Körös utca későbbi neve – lásd ott), Malom (az utcában álló szárazmalomról), Merdák (a mellette folyó Merdák érről), Nagymalom (az utcában álló kettős malomról, amit a nép ,,nagy malomnak” nevezett), Nagyváradi út (a Nagyváradra tartó útról), Oskola (az utcában működő iskoláról), Ötház (az utcában álló öt házról), Palló (az utcavégi pallóhídról, amely a Fehér-Körösön vezetett át), Part (az utca folyó partján húzódott), Pecze zug (a közelében lévő mocsaras gödörről, a pecéről), Régiposta (az utcával szemben álló postáról), Régitemető (az 1815-ben bezárt református temetőről), Sáros (az utca állapotáról), Sittye (az utca irányról), Temető (az utca végében lévő temetőről), Templom tér, illetve utca (a téren, illetve az utcában álló templomról), Vadas (a németek lakta utcában csupa Wolf [farkas], Hirsch [szarvas], Haasz [nyúl], Löw [oroszlán] nevű család élt), Vadaskert (a mellette lévő földesúri vadaskertről), Vármegyeház (az utcában álló vármegyeházáról), Városház (az utcában álló városházáról), Veres kereszt (a Ferencesek terén ma is álló veres keresztről), a Kapa, a Kerék és a Villa utcák pedig a ház körül használt eszközökről kapták a nevüket. Tovább botorkálva a múltban, említsük meg, hogy az első utcanévtáblák 1868-ban jelentek meg, addig a házak falára írták az utcaneveket. Az első mesterségesen alkotott utcanév pedig 1859-ben született: a Kossuth tér és Bárdos-híd közötti utcát (a jelenlegi Vértanúk útját) Bonyhády (Perczel) Gyuláról, Békés megye főispánjáról, Perczel Mór testvéréről nevezték el. Amikor 1856 májusában Vas megyébe helyezték, ,,a gyulaiak, férfiak és nők, ezrével sírva kísérték el egész a Bárdosig”. Okkal, mert Bonyhády különleges egyéniség volt, sokat tett a városért, az 1855. évi árvíznél például Wesselényihez hasonlóan csónakba szállt, hogy mentse az embereket. Maga is majdnem odaveszett, belefordult a vízbe, úgy mentették ki a jeges árból. A Bach-rendszer bukása után azonban a gyulaiak elfelejtették érdemeit, s szemére vetették, hogy a gyűlölt abszolutizmus feltétlen híve és kiszolgálója volt, 1850-ben a karrier érdekében még Perczel családi nevét is elhagyta. Meg kellett érnie, hogy a róla elnevezett utca nevét hivatalosan Aradi útra változtatták (1868ban), jóllehet a gyulaiak még évtizedekig Bonyhádi útként emlegették, s a térképeken is így szerepelt. Egy másik, immár szívet melengető történet: Damjanich János az első olyan aradi vértanú, akiről utcát neveztek el Gyulán, 1896-ban.
28 VÁROSI CÍMER Mint sok mindennek Gyulán, úgy a városi címernek is története van. A ma használatos címert Molnár Albert építészeti műszaki tanácsos készítette, s Ferenc József hagyta jóvá 1906. november 3-án. Korábban címeres pecsétek voltak, az első a várépítő Maróti János macsói báné, amely a 15. század első évtizedeiben készülhetett. Lovagvért formájú címerpajzsa kétharmad magasságban ketté van metszve. Alsó felét ötágú korona uralja, a középső, legmagasabb ág keresztet ábrázol, a többi hegyén csillag látható. A címer felső mezőjét négy, éllel lefelé álló farkasfog tölti ki. A legenda szerint a farkasfogak azért kerültek a pecsétre, mert a Marótiak Szent István idején élt őse, a Gutkeled nemzetségbeli Vid legyőzte az Ecsedi-láp sárkányát. A pecsét szövege: ,,Maróti János macsói bán gyulai polgárainak pecsétje”. Gyula a középkorban ezt a pecsétet használta. 1715-ben az elnéptelenedett városba húsz katolikus magyar család érkezett, akik új pecsétet készíttettek. Erre a ,,nádasbéli” Boldogságos Szűz képét vésették. Ezt a pecsétet a két Gyula 1857-es egyesülése után is átvették, s egészen a városcímer elkészítéséig érvényben volt. Gyula 1906ban jóváhagyott címere mind a Maróti-féle, mind az 1715-ben készített pecsét motívumait átvette. A címer hasított pajzs. Szemből nézve bal oldalon a város középkori címere: kék mezőben ötágú, drágakövekkel kirakott aranykorona, melynek két szélső és középső ága keresztet, két belső ága pedig ötágú csillagot tüntet fel, míg legfelül a pajzsfőben, vörös mezőben négy ezüst ék foglal helyet. Az ékek (farkasfogak) a Maróti család származására utalnak, a Gutkeled nemzetségre, melyből több híres család származott, például a Báthoriak. A kék mezőben lebegő korona eredetéről nincs pontos adat. A jobb oldali vörös mezőben a város 18. század eleje óta használt címere – mennybe szálló Szűz Mária fehér alsó- és kék felsőruhában, ezüst félholdon állva, fénykörrel övezve, szárnyas angyalfejektől kísérve – látható. A pajzson drágaköves nyílt aranykorona nyugszik. A címert 1945 után megváltoztatták, mint annyi város esetében, itt is elkészítették vörös csillagos változatát, amelyen a Körösökre és a várra utaló motívumok szerepeltek. Az eredeti címerből gyakorlatilag csak a farkasfogakat vették át. A rendszerváltáskor nagy vita folyt arról, hogy a Maróti- vagy a Szűz Máriás címert állítsák vissza, esetleg új címert terveztessenek, amely átveszi a Körösökre és a várra utaló motívumokat. A református egyház arra hivatkozva, hogy az 1906-ban elfogadott címerben az ,,Ég királynője” római katolikus szimbólum, így feszültséget okozhat a város lakóinak többségét alkotó más vallásúak és az egyik felekezethez sem tartozók körében, a Maróti-címer visszaállítását támogatta. A katolikusok ezzel szemben azt állították, hogy nem katolikus jelképről, hanem a városnak a történelem során kialakult, általánosan elfogadott szimbólumáról van szó. Az önkormányzat végül az 1906-os egyesített címer mellett döntött.
29 FESZTIVÁLOK A kilencvenes években valóságos fesztiválvárossá vált Gyula. A fesztivá lok sorában az alapot és az állandóságot a hatvanas évek közepe óta a Gyulai Várszínház szinte egész nyarat kitöltő programja adja. (Bővebben: Negyedik séta – Várszínház) Hasonlóan nagy múltra tekint vissza a Minden magyarok nemzetközi néptáncfesztiválja, amelyet általában augusztus végén rendeznek. A vá rosban nagy hagyománya van a táncművészetnek, 1948 tavaszán itt ren dezték az Első Országos Magyarországi Néptánc Fesztivált és Versenyt. Az eddigi fesztiválokon (1948 és 2010 között) három földrész 30 országából 121 együttes közel négyezer táncosa és zenésze vett részt. A Minden magyarok nemzetközi néptáncfesztiváljára érkező hivatásos és amatőr hazai, valamint határon túli magyar együttesek a világóránál és a Várkertben álló tószínpadon lépnek fel. Az előadásokat dalos-táncos felvonulás színesíti. Hasonló rendezvény a Körös-völgyi sokadalom, amely a Dél-Alföld népművészetének, népi hagyományainak, népi kismesterségeinek ünnepe (sokadalom: sokrétű, színes vásári forgatag). A Gyulai Várszínház nyitó előadásához kapcsolódó fesztiválon, a vár előtti ,,sokadalmi téren” ilyenkor 1000–1100 táncos és népzenész mutatja be tudását. A programot ezúttal is színes felvonulás és kézműves termékek vására egészíti ki. A rendszerváltás utáni első, először 1990-ben rendezett fesztivál a Vég vári esték volt. A rendszerint július utolsó hétvégéjét kitöltő program a vár előtti téren zajlik. Van itt minden: kutyabemutató, lovagi játék, tréfás verse nyek, könnyűzenei koncertek, eszem-iszom, kézművestermékek boltja, s igényes tűzijáték a program zárásaként, amelyben tízezrek gyönyörködnek. A szervezők azzal az elképzeléssel indították útjára a programot, hogy idővel a hazai végvárak fesztiváljává nőheti ki magát. Arról álmodoztak, hogy Gyula mellett Egerben, Kőszegen, Siklóson, Sümegen, Szigetváron, Tatán, Visegrádon és másutt is lesznek végvári esték. A terv sajnos álom maradt, az ország pedig szegényebb lett egy történelmi ismeretet erősítő programsorozattal. Örülhetnek viszont a szervezők és vendéglátók, hogy más városok végvári rendezvényei nem csábítják el a turistákat Gyuláról. Hasonló stílusú rendezvény a Nemzetközi Kisüsti Pálinka Fesztivál, amely azonban nemcsak a vigasságról, hanem a legjobb hazai pálinkák versenyéről és szakmai programokról is szól. Szervezője, ötletgazdája nem kisebb célt tűzött maga elé, mint azt, hogy a magyar pálinkának európai hírnevet szerezzen, s a fesztivált Európa legrangosabb ilyen programjává fejlessze, maga mögé utasítva a rangos bécsi Destillata párlatversenyt. Ezrek látogatnak ki a minden év áprilisában rendezett fesztiválra, s kóstolják az ország itt felvonultatott legjobb pálinkáit. A pálinkafőzdék és a pálinkafőzetők pedig versenyeztetik termékeiket. Utóbbiak száma ma már közel ezerre tehető. Az alkohol dicsőítése Gyulán nem előzmények nélküli. A vár északkeleti részében 1525-től serfőzde, 1731-től pedig pálinkaház működött. Idővel
30 kicsinek bizonyulhatott a várbeli szeszfőzde, mert a Wenckheimek 1839– 1840-ben a Szent István utcán – a jelenlegi Harruckern középiskola helyén – új pálinkaházat építtettek, ahol nagyüzemi méretekben, de alapvetően a helyi igények ellátására főzték a pálinkát, évente mintegy 60 ezer litert. Itt említjük meg, hogy a városban idővel egy másik – kapacitását tekintve jóval nagyobb – szeszgyár is kaput nyitott. A Béke sugárúton, a mai rendőrségi épület és az Implom József Általános Iskola helyén működött Weisz Mór és Társa Cognacgyár és Pálinka főzdéje. Az üzemnek négy, összesen napi hatezer liter ,,termelőképességű” főzőüstje és egy francia típusú konyakfőző készüléke volt. Az 1890-ben alapított gyár különleges terméke a ,,Mari cognac” tiszta borpárlat és a ,,Zöld-paprikalikőr” volt, de készítettek anisette, allasch, vanília-, császárkörte, köményés baracklikőrt, valamint rumot is. Emellett Weisz Mórék meggy-, eper-, boróka-, törköly-, seprű- és szilvapálinkát is főztek. Visszatérve a Nemzetközi Kisüsti Pálinka Fesztiválra, a rendezvénynek is szerepe van abban, hogy a békési szilvapálinka hírnevet szerzett, hungarikum lett, létrejött a Pálinka Lovagrend, s hogy mind többen zarándokolnak ilyenkor Gyulára egy-két kupica pálinkára, vagy termékeiket versenyeztetni. A Destillata ,,lekörözésére” ugyan még várni kell, de nem megy minden egyszerre. Különben is, a császárváros soha nem adta meg könnyen magát. Miért lenne ez másként a párlatfronton? A pálinkafesztivál után essék szó a Téltoló farsangról! Korábban rendezik ugyan, február végén, nem véletlenül. Az idegenforgalmi szempontból érdektelen időszakban ezzel igyekeznek Gyulára csalogatni a vendégeket – sikerrel. A város 2004-ben szervezett először ilyen jellegű programot, akkor még (egészen 2010-ig) Reneszánsz karnevál néven. Hogy miért épp reneszánsz, vagy miért farsang? Egyszerű: Gyulára is elért egykor a reneszánsz, no meg itt a vár, s van farsang, és persze a hagyományok. Mert itt mindennek (no, majdnem mindennek) van hagyománya, csak meg kell kicsit kaparni a múlt fedelét. A farsang szó először a 14. században fordul elő, s városi eredetre utal. Magukról a farsangi szokásokról az első írásos emlék egy évszázaddal későbbi. A városi polgárok, különösen a legények húshagyókedden vidám színjátékokat mutattak be, s általában a tél és a tavasz küzdelmét vitték színre. Hagyománnyá vált a fiatalok között a ,,nemek cseréje” is: a fiúk lánynak, a lányok pedig fiúnak öltöztek. (Bár erre vonatkozó feljegyzések nincsenek, valószínűsíthető, hogy Gyulán se lehetett másként.) Az imént említett küzdelem ugyan más formában, de megtalálható volt az urak kö rében is. Brandenburgi György, II. Lajos király gyámja, a gyulai vár és uradalom birtokosa 1519-ben a következőkről számolt be: ,,Bár a király udvara igen szegényes, mégis vígan töltém vele a farsangot… Először Stiebicz és Zetterich… vívtak egymással. Aztán én és Krabat lovon csaptunk össze – Krabat ördög, én vadember valék –, míg végül az ördög leesett lováról… A város minden népei is jelen voltak. [Aztán] a király s más urak… táncot jártak; én tizennyolcad magammal álarcosan jelentem meg, mindnyájan rövid köpenyben, vörös cipőben.”
31 Nagyot ugorva az időben, Gyulán (különösen Német-Gyulán) a 19. század elején Miklós napján püspöki és ördögi ruhát öltöttek a fiatalok, s így vonulgattak az utcákon. Lett is belőle ribillió, mert a gyerekek megijedtek, a szülők pedig tüstént tiltakoztak az észbontó vonulgatás ellen. Így aztán a maskarában járást 1815-ben betiltották, s elrendelték, hogy akik a tilalmat megszegik, ,,azon ijesztő ruhákba, befenve, bekenve, náluk lévő láncokkal és eszközökkel együtt, az időnek legnagyobb viszontagságában is, fényes nappal Békésre kísértessenek”, a tömlöcbe. Voltak azért fényesebb, a farsanghoz kapcsolódó lapjai is a vidám kodásnak. Például az 1882-es németvárosi tűzvész után felállított önkén tes tűzoltózászlóalj tagjai farsang utolsó napján a város főbb útvonalain maskarás felvonulást szerveztek, s terjesztették az erre az alkalomra ké szített bolondújságjukat. Németvárosban pedig tyúkverést rendeztek, valamint Hans- és Krédli-maskarás felvonulást tartottak. Hans (Hanzi, Johannes) fiú volt, Krédli (Gretl, Gréta) pedig leány, két bábu, a farsang jelképei, ,,akik” forgókeréken ,,táncoltak” a felvonulás alatt. Este a fiatalok maskarát cseréltek, nehogy rájuk ismerjenek, s kezdetét vette a tánc. Közben megtartották Hans és Krédli ,,házasságkötési” ceremóniáját. A boldogító igen kimondása után a fiatalok felfedték kilétüket, s éjfélig ropták a táncot. Pontban nulla órakor abbamaradt a mulatság, mert hamvazószerda már a böjt kezdetét jelentette. A Reneszánsz karnevál hétévi sikersorozata ebből is, a reneszánsz hagyományokból is, meg a velencei karnevál elemeiből is merített egy keveset. Így aztán megjelent itt Mátyás király a hitvesével, felvonultak a lovagok (a bor-, a pálinka- és a szakácsrend tagjai), bajvívók és maskarások, de életképeket is láthatott a nagyérdemű. Emellett művészeti programok, nép- és könnyűzene szórakoztatták a Gyulára sereglő vendégeket. Néhány étteremben korhű ruhába öltözött pincérek szolgálták fel az ételt, szombaton este pedig reneszánsz bálon szórakozhattak azok, akiknek pénzük volt rá, és persze mulatni volt kedvük. Hasonló jellegű a 2011ben első alkalommal meghirdetett Téltoló farsang programja is. Szervezői erőteljesen építenek a németvárosi farsangi hagyományokra. Május elején újabb program színesíti a város életét: a Gyulai virágok vasárnapja. Ilyenkor a Kossuth teret megszállják a kertészek, a virágárusok, a kerti bútorokat forgalmazók és mindazok, akiknek a kertészettel vagy a virágokkal kapcsolatos portékáik vannak. A Gyulai virágok vasárnapja egy kicsit tisztelgés is a virágos köztereiről és utcáiról híressé vált város kertészei és polgárai előtt. No meg azok előtt is, akik ezt a hírnevet megalapozták, de erről alább, külön címszóban szólunk (Fák és virágok városa). A fesztiválok és más, hasonló rendezvények sora a fentiekkel nem teljes. Áprilistól szeptemberig majd minden hétvégére jut színes program, amiért érdemes Gyulára jönni. Néhányat azért még említsünk meg: a május közepén rendezett Vár Napját, a Szent Iván-, valamint a Szent Márton-napi Múzeumok Éjszakája programokat és az október végi Csabai Kolbászfesztivált, amely tízezreket csal a Viharsarokba. Az utóbbi rendezvénynek – amint neve is utal rá – Békéscsaba ad otthont, de Gyula
32 is haszonélvezője. Miután Békéscsabán kevés a szállodai szoba és a kiadó apartman, a kolbászgyúrásra érkező vendégsereg zöme Gyulán tölti az éjszakát. Ilyenkor megtelik a város, szeptembertől hiába keres bárki is üres szobát erre az időpontra, nem talál, mert jó előre lefoglalnak minden helyet. A rendszerváltás után életre hívott fesztiválok mögött többnyire civil kezdeményesek állnak. WENCKHEIM JÓZSEF GRÓF PÁLINKAHÁZA …van benne 120 akós (egy akó vidékenként változott 50,8–54,3 liter között – Á. Z.) gőz üst, két égető fakád, mindegyik 50 akós, egy melegítő 62 akós kád, egy tisztázó 28 akós réz üst. Egy hűtő vagy condensator négy kerületű réz kígyó csővel, egy hold formájú 8 akós tányér, egy 62 akós kád réz kerületű kígyó alakú csővel, melly hűti a szeszt, egy 15 akós kád, mellybe a tiszta szesz áll. – Az előforraló házban van két forrázó kád, mindegyik 72 akós, egy 60 akós víz forraló kád. Továbbá a kelesztő házban áll 12 kád, egyik egyik 12 akós… Mi sikerét illeti, minden évben 6 hónapig égeti a szeszt, egy héten 5 nap munkálkodik, minden nap tíz akót égetvén, és így a medius proportionalist (közepes számítást – Á. Z.) véve, egy egész éven keresztül (6 hónapot számítva) éget a szesz-gyár 1200 akó tiszta szeszt. – E szeszgyár vizét a gyár-udvarán lévő két vas szivattyús kútból veszi, melly mellett egy 180 akós víztartó kád van. (Palugyai Imre: Békés-Csanád-Csongrád és Hont vármegyék leírása)
A GYULAI KOLBÁSZ Ejtsünk most pár szót a város egyik fő nevezetességéről, a gyulai kolbász ról. Annál is inkább, mert nagyon kevés olyan élelmiszerünk van, amire azt mondhatjuk, hogy ilyen-olyan módosításokkal ugyan, de száz éve gyártják, s a márka tovább él. A gyulai kolbásszal kapcsolatban két nevet feltétlenül meg kell említenünk (bár többen rászolgáltak a hírnévre): ifj. Balog Józsefét és Stéberl Andrásét. Kolbász már előttük is készült Gyulán: a család legjobb böllér tagja a kolbászhúshoz hozzáadott egy marék paprikát, nagyjából megbecsülte mennyi legyen a só, meg az egyéb fűszer, aztán ebből lett a kolbász, minden évben más fűszerezésű. Ez nem jelentett feltétlenül rosszat, mert volt úgy, hogy jobban sikerült, mint az előző évi. Miután azonban mindig más íze volt, nem lehetett kereskedelmi forgalomba hozni. Ifj. Balog nagy érdeme, hogy rájött arra, csak állandó minőségű és ízű kolbásszal lehet a piacon megjelenni. Ezért komolyan véve a kolbászgyártást, állandó recepttel kezdett dolgozni. A gyulai kolbász – akkor még Balog-kolbász néven – csakhamar fogalommá vált, s az 1910-es brüsszeli világkiállításon nyert aranyérem révén elindult a hírnév útján. Budapesten és az ország más részein is keresett lett a gyulai kolbász, sőt
33 Bécsbe, Fiumébe, Európa más városaiba és Amerikába is szállítottak belőle. (Ifj. Balog József 1912-ben az üzem vezetését átadta Ilona lányának és vejének, Szabó Józsefnek.) Stéberl András ezt azzal ,,fejelte meg”, hogy az 1935-ös brüsszeli világ kiállításról hozott haza aranyat, és nagyüzemi méretekben kezdett páros kolbászt gyártani. Sőt, megszervezte az értékesítést is, így a ,,gyulai” nem csak Budapesten és a nagyvárosokban lett keresett, hanem külföldön is. Rengetegen firtatták a gyulai kolbász sikerének titkát. Sokáig tartotta magát a nézet, hogy a receptet, amit hétpecsétes titok őriz, igazából csak az ismeri, aki a fűszereket az apróra darabolt, később ledarált kolbászhúshoz adagolja. Stéberl úr, még inkább ifj. Balog úr óta mesterek sokasága fűszerezte a ,,gyulait”, s amit ugye ketten tudnak (pláne ha többen), azt előbb-utóbb mindenki tudja. Így aztán a gyulai kolbász receptje sem titkos. Ha Gyulán bármelyik házba bekopogunk, csaknem mindenütt kapásból fújják. Mert ha disznót manapság már nem is igen vágnak, kolbászt – vékonyat vagy vastagot – még ma is sok házban töltenek. Aztán vagy kisütik, vagy füstre rakják. Ennek ellenére azt mondom, ne próbálkozzanak gyulait gyártani, mert a recept kevés. Valami kell még hozzá! Csuda tudja mi, talán a helyi szakértelem, talán a gyulai levegő, a füstöléshez használt fa minősége. Ha mégis belevágnak, akkor – az ifj. Balog József lánya által megőrzött recept szerint – 10 kiló kolbászhúshoz 26 deka sót, 6 deka édes-nemes paprikát, 1 darab piros rózsapaprikát, 2,5 deka törött borsot, 5 deka nagyon apróra vágott fokhagymát és 1 deka konzervsót (salétromsót) tegyenek. Feltéve, ha gyulai páros kolbászra vágynak. Mert a gyulai paprikás szalámi (vastagkolbász) esetében 10 kiló kolbászhúshoz 26 deka sót, 2 deka kissé csípős paprikát, 10 deka édes-nemes paprikát, 4 deka őrölt borsot, 6 deka apróra vágott fokhagymát, 1,5 deka konzervsót és 5 dkg kristálycukrot kell tenni. Itt most álljunk meg egy kicsit, mert az a tapasztalat, hogy a tájékozatlanok keverik a gyulai kolbászt a csabaival. Különösen a vastagkolbászt, és főleg azóta, hogy Békéscsabán kolbászfesztivált rendeznek. Kolbász – kolbász, mondja a laikus. A kérdés nem ilyen egyszerű, próbáljunk hát rendet tenni az ügyben! Jó tudni, hogy a csabai kolbász kezdetben házi készítésű volt, a gyulai viszont hentes-, illetve gyári termékként jelent meg. A gyulai vásárokra felhajtott állatok miatt a városban korán kifejlődött a mészáros- és hentesipar, és erőteljes törekvés volt a nagyüzemi gyártásra, amelyet aztán – mint említettük – Stéberl András meg is valósított. Békéscsabán egészen a közelmúltig csak háznál készült a ,,csabai”, de az 1930-as évektől fokozatosan kiépítették a vastagkolbász szervezett értékesítését. Még egy fontos elem: a két, hírnevet szerzett kolbász között az alapvető különbség, hogy a hagyományos ,,gyulai” páros vékonykolbász, a ,,csabai” viszont egyenes vastagkolbász. Ez persze nem jelenti azt, hogy Gyulán nem gyártanak egyenes vastagkolbászt, s hogy Békéscsabán nem ismerik a vékonykolbászt. Dehogynem, még rivalizálnak is egymással. Meg is
34 tehetik, mert más az ízesítésük. Békéscsabán például nem használnak borsot, köménymagot viszont igen. A ,,csabaiba” tett borstól a helyiek jobb esetben kiugranak az ablakon, rosszabb esetben elzavarják a városból azt, aki tönkre teszi a kolbászukat. Dedinszky Gyula evangélikus lelkész szerint – aki egész könyvet szentelt a csabai kolbásznak –, házanként más és más recept alapján készül a ,,csabai”. A legtöbbet alkalmazott szerint 10 kiló kolbászhúshoz 20 deka édes, őrölt házi paprikát, 5 deka erős, őrölt házi paprikát, 24 deka asztali sót, 2 deka egész fűszerköményt és 3 deka apróra vágott fokhagymát tesznek. Az erős paprikával azért bánjunk óvatosan, mert nem mindenki kedveli a csípős kolbászt. Békéscsabán szeretik, amihez egy legenda is fűződik. Úgy mondják, hogy a csabai kolbászt egy szegény varga találta ki, akinek 11 gyereke volt. Ebédre egy-egy darab kolbászt adott nekik, amelyet, hogy ne egyenek belőle sokat, alaposan megsózott és megpaprikázott. Ám a gyerekeknek ettől jobban ízlett. Nos, ez a nagyon fűszeres kolbász lett a csabai. Dedinszky Gyula leírásából tudjuk, hogy a csabai kolbász legalább két mázsás disznó húsából készül, 1/3 rész combból, 1/3 rész lapockából, 1/3 rész hasaalja húsos szalonnából. A ledarált (korábban apróra darabolt), kiterített húsra rákenjük a fokhagymát, utána arányosan ráhintjük a köménymagot, a sót, az édes-nemes és az erős paprikát (lehetőleg tészta szűrőből). Ezután addig gyúrjuk, amíg a kolbászhús a kézről le nem pereg. Ezt követően legalább egy éjszakát pihentetjük vagy szikkasztjuk (egyes hentesek több napot is), hogy a víz eltávozzon belőle. Utána lehet tölteni. Hagyományosan asztalra erősített húsdarálóra tölcsért szerelnek, arra húzzák a belet, amibe aztán a kolbászhúst töltik. Egy személy eteti és tekeri a darálót, egy másik pedig tölti a kolbászt, ügyelve arra, hogy tömör (kemény) legyen, s tűvel megszurkálja, hogy a felesleges levegő ki tudjon jönni belőle. A vastagkolbászt sertés vastag- vagy végbelébe, illetve marhabélbe (kuláré), ritkán műbélbe töltik. GYULAI PAPRIKÁS SZALÁMI (VASTAGKOLBÁSZ) KÉSZÍTÉSE Öreg sertésnek a húsát egy-két napig csonton felakasztva hűlni hagyjuk. Azután a fejét, a csülköt a húsról levágjuk, többi részeket mind kicsontoljuk, az eres részeket eltávolítjuk. A húst összevágjuk kis darabokra, lyukas deszkára kiterítjük, vagy tiszta vesszőkosarakba rakjuk, egy napig így hagyjuk, hogy a víz jól kicsorogjon, aztán a fűszerrel jól összekeverjük, közép nagyságú korongon, vagy ha ringa kés áll rendelkezésünkre bab nagyságura daráljuk vagy összevágjuk, azután teknőbe tesszük, jól összegyúrjuk, vigyázunk, hogy a hús össze ne törjön. Két napig teknőben hagyjuk, hogy a hús a fűszerrel jól összeérjen, aztán szép bő marhabélbe keményen betöltjük, töltés közben a szalámit masszírozzuk, hogy üreg ne maradjon, jól lekötjük, éppen úgy, mint a téli szalámit, azután füstölő rudakra rakjuk, levegőre tesszük pár órára, hogy füstölés előtt jól leszáradjon. Szellős füstölőbe magasra akasztjuk
35 és nagyon lassan hideg füsttel 2–3 napig füstöljük. A füstölésnél nagyon vigyázunk, hogy a füstölő fel ne melegedjen, mert az egész készítményünket tönkretehetjük. Füstölés után száraz helyre felakasztjuk, 4–6 hét múlva forgalomba hozzuk. Csak hideg, száraz időben tanácsos készíteni. A használandó belet előre 45 cm hosszúra levágjuk, egyik végét bekötjük. (Szabó József: Valódi gyulai hentesáruk készítésének könyve)
FÁK ÉS VIRÁGOK VÁROSA Bármennyire nem szeretik a helyiek a ragadványneveket, legyenek hízelgők vagy kevésbé azok, a fák és virágok azért megkerülhetetlenek. Ha akarnánk se tehetnénk, mert a gyulaiak büszkék arra, hogy a városban tavasztól őszig virít a virág. A virág itt olyan, mint a cseheknél a sör. Ha Prága radikálisan emelné a sör árát, megbukna a kormány, ha Gyulán eltűnne a virág a közterületről, bukna a polgármester. (Volt rá példa!) Ebből következően – néhány szerelmes fiatalembertől eltekintve – itt nem jellemző a virágok leszakítása. Nem is ajánlott, mert az illető hamar kivívja a gyulaiak haragját, s jobb, ha szedi a sátorfáját. Nem véletlen, hogy Gyula 2007-ben a Virágos Magyarországért környezetszépítő versenyen első helyezést ért el, 2008-ban pedig az Európai Virágos Városok és Falvak Versenyében ezüst minősítést szerzett. Az első nagyszabású csinosítási program az 1920–1930-as években indult a városban: 1929-ben szépítették a mai Szent Miklós parkot, s új parkot alakítottak ki a jelenlegi Petőfi téren, a németvárosi templom körül, a Harruckern téren, a mai vízügyi székház előtti területen és a vágóhíd környékén. A Göndöcs-kertbe és a közterekre a városi kertészet évente 10–15 ezer virágpalántát helyezett ki, s alakítottak ki mind több ház előtt virágágyat. A fásítás is ebben az időszakban kezdődött: 1936-ig 50 ezer fát ültettek ki az utcákra és terekre. Gyula jellegzetes utcai fája a gömbakác. Ezt az akácfajtát Ausztriában fedezték fel, 1813-ban. Gyorsan nő, ha két méternél magasabb törzsre oltják, akkor szabályos gömb alakú koronája lesz. Metszéssel mindig megtartja a szabályosságát. Lombozata kis levélkékből épül fel, virágzata soha nincs, utcák fásítására kiválóan alkalmas, mivel jól tűri a városi klímát. Az első gömbakácot egyébként a Reinhardt cukrászda tulajdonosa telepítette, aki 1861-ben kérvényezte, hogy kávéháza elé ilyen fákat ültethessen. Az engedélyt megkapta, s úgy tűnik, Reinhardt úr hamar követőkre talált: ma már a város utcáinak többségében – különösen a régiekben – gömbakácok sorakoznak a házak előtt. Tél végén az általában 3–3,5 méter magas törzsek tetejéről lemetszik az ágakat, helyükre nyárra szabályos gömbkoronát növeszt a fa.
36 EGY ÉS MÁS Magyarországon Gyulán volt először százszázalékos a közüzemi vízellátás, ami hamarosan megbosszulta magát, mert az 1970-es évektől a városban addig nem tapasztalt mennyiségű belvíz keletkezett, a talajvíz pedig öntözésre is alkalmatlanná vált. (Azóta a csatornázást is megoldották.) A villanyvilágítás a 19–20. század fordulóján érkezett meg Gyulára; 1889–1900 telén a Városház utcán már tíz utcai lámpa világított. A korabeli lap szerint a Városház utca ,,egész fővárosi képet mutat esténként ragyogó lámpáival, melyek mögött elhalványul a multidők pislogó emléke, a régi petróleumlámpás”. Ezzel elkezdődött a 282 közterületi petróleumlámpa lecserélése. A városházán és a Pavilonban (a jelenlegi Kohán Képtárban) 1900-ban gyulladt fel először a villany. Trianon előtt Gyula az Alföld egyik földrajzi és szellemi központjának számított; a városnak már 1868-ban saját múzeuma volt, ötödik a történelmi Magyarországon. A Magyar Urbanisztikai Társaság 1974-ben és 2008-ban Hild Jánosdíjjal ismerte el a város településfejlesztésben, illetve településrendezésben elért eredményeit. Az elismerést 2010-ig Gyula mellett csak Nagyatád érdemelte ki kétszer.