Böszörményi Gyula 3... 2... 1...
írta: Böszörményi Gyula Illusztrálta és a borítót tervezte: Papp Sándor A borítóhoz felhasznált fotót Varga Gábor készítette, IceCatről. A kötet nem születhetett volna meg Palotás Attila inspirációja és támogatása nélkül. Kösz, Ater. www.remalom.hu Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó 2009-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail:
[email protected] Felelős kiadó: A. Katona Ildikó Műszaki szerkesztő: Savanya Zsolt Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató
© Böszörményi Gyula © Copyright Könyvmolyképző Kiadó, Szeged 2009 Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában - akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást nem sokszorosítható.
Kilenc A lány alacsony volt, karcsú, ördögien érzéki és vérszomjas. A négy csatornajárat valahol az Istenhegyi és a Nógrádi út találkozásánál, mélyen a komor, emeletes bérkaszárnyák alatt futott egymásba. A vörös téglával kirakott boltíves folyosók alján bokáig érő, lomha szennyvíz csobogott, fehér párafelhőt lehelve. Odafönn, a felszínen fagypont körül járt a hőmérséklet, de itt lenn, a csatornamélyben az erjedő mocsok kellemes, bár bűzös meleget árasztott. A lány lassú, kígyózó mozgással közlekedett. Cseppet sem érdekelte, hogy magas talpú, fehér holdjáróit nyálkás víz folyja körbe, s a bokájához időnként lustán bucskázó, szilárdabb dolgok ütődnek, melyekről jobb nem tudni, pontosan honnan származnak. Mikor a csatornajáratok találkozásához ért, megállt, és két kezét a csípőjére támasztotta. A kerek, alig három lépés átmérőjű „terem" teteje elvékonyodó kürtőben szökött a felszín irányába, s végül egy rácsos csatornafedél zárta le. A bérházak előtt futó járda fölött halkan zümmögő gázlámpák sorakoztak, melyek fényéből — miután a rácsok megszűrték némi derengés a föld alá is jutott. Ahhoz épp elég, hogy a lány rafinált, fehér ruhája és vállára omló, szintén fehér rasztahaja már-már ragyogni lássák a párás félhomályban. - Miért itt? — szólalt meg hirtelen. Szenvtelen, tizenhét éves lányhoz kissé túlságosan is mély, izgatóan búgó hangját felerősítette s lágyan tovagördülő visszhanggá sokszorozta a csatornajáratok téglafala. - Miért kellett egészen idáig eljönnöm, csupán azért, hogy beszéljünk? A csillagvizsgáló közelében sem... - Biztos akartam lenni abban, hogy egyedül jössz. Csontos, kissé görbe hátú alak lépett elő az árnyak közül. A férfi az a fajta jellegtelen, szürke figura volt, aki hiába ülne akár órákon át velünk szemben a gőzbuszon, egyetlen perccel később már képtelenek lennénk felidézni az arcvonásait. - Te követtél engem?! — a lány hitetlenkedve nevetett. — Ezt aligha hiszem. Kevesen akadnak a Városban olyanok, akik képesek volnának rá, s te aztán végképp... - Hagyjuk ezt! - szólt közbe nyugodt, csendes hangon a férfi. Épp a csatorna terem közepén, a rácsos nyílás alatt-állt, így aztán gyér fény vonta körül nyeszlett alakját. — A válaszodat akarom hallani. A lány sápadt arcán gunyoros mosoly suhant át, s az alsó ajkába fűzött ezüstgyűrű megcsillant. Tudta magáról, hogy szép. Huszonöt éve halott, és mégis szép. - Nehéz döntés — sóhajtotta, nem is titkolva, hogy csupán játszik. — Elárulni a bandát, és főleg azt, akit szeretek.
- Ugyan, kislány! - a férfi hangja rekedten gurgulázott. Megköszörülte a torkát, és közben mindkét kezét a nadrágja zsebébe dugta. — Régóta ismerlek, és jól tudod, mennyire gyűlölöm a fajtádat. Te képtelen vagy a szeretetre. Amit Slomó iránt érzel, az csupán éhség, semmi több. A lány egyetlen szemvillanás alatt változott meg. Csípőre tett, vékony kezei lehullottak, vörös lakkos körmöket meresztgető, karcsú ujjai ökölbe szorultak. Kissé előrehajolt, oly fürgén, hogy fehér raszta hajának hurkái ostorként csaptak a levegőbe, és eltátva a száját, tűhegyes tépőfogakat villantott a férfira, miközben torkából sziszegő hörgés szakadt ki. — No látod, ez vagy te valójában! — mondta a vékonydongájú fickó jeges nyugalommal és leheletnyi megvetéssel. - Oly könnyű előcsalogatni az igazi lényedet, hogy még csak örömöt sem szerez, mikor megtörténik. A lány elrejtette vámpírfogait, s látszólag teljesen megnyugodott. Csupán gyönyörű szemének mélyén parázslott tovább némi démonfény, ám ez csak még szebbé tette. — Miért én? - kérdezte a férfitól. — Miért engem szúrtál ki a csapatból, hogy eláruljam őket? Megtehetted volna egyedül is, hisz legalább annyit tudsz a gruftik terveiről, mint én. — Ez igaz - biccentett a fickó, tekintetével a csatorna lében úszó matéria egy különösen gusztustalan darabját figyelve. — Csakhogy én nem lehetek jelen, mikor megtörténik. Máshol lesz dolgom. Kell valaki, aki vigyáz, hogy miközben a démonok elfogják a gruftikat, senki se haljon meg. — Oh, milyen megható! — sóhajtott a lány, s ez a sóhaj végighullámzott egész testén. Szexi mini ruhája, melyet vörös szegélyű hasítékokkal raktak tele, némelyiket cipzárral is ellátva, hogy a tulajdonosa maga döntse el, a testéből mikor, mennyit szándékszik feltárni másoknak, érzékien követte minden mozdulatát. — Szóval számodra az is fontos, hogy a gruftik életben maradjanak?! — Természetesen! — Akkor miért játszod őket a Fenevad kezére? — Ez legyen az én dolgom — a férfi homlokára vízcsepp hullt, s úgy gördült le az arcán, mintha könnyezne. Mire felnézett, már legalább fél tucat újabb csepp érkezett, telepettyezve a két vállát és a bőrét. — Odafönn már megint esik. Sosem hó, mindig csak eső, pedig tél van. — Unlak! - a lány holdjárója dühösen cuppant a csatornalében, szennyes vizet fröccsentve szét. — Végezzünk gyorsan! — Ahogy óhajtod — a férfi ismét a lányt nézte. — A Mamutban működő démonoltóban holnap éjjel nagy buli lesz. Slomóék le akarnak csapni, mert azt remélik, hogy néhány középkasztos démonúr is jelen lesz. — Már holnap? — egyetlen szemvillanásig úgy tűnt, a lány megrémült. — Azt hittem... — Azt hitted, hagyok neked néhány nap, esetleg hét gondolkodási időt, hogy közben átrághasd a dolgot — mormogta a férfi.
- A véredben van az árulás, épp ezért választottalak téged. S azzal is tisztában vagyok, hogy ha módot kapsz rá, még a saját árulásodat is elárulnád, egyszerűen csak azért, mert élvezed a káoszt. A lány ismét rásziszegett a csatornarácsról csepegő esőben álló alakra, bár most sokkal kevesebb meggyőződéssel, mint korábban. — Tehát holnap elmész Slomóékkal a Mamutba, és vigyázol, hogy ne legyen módjuk komoly ellenállásra, mikor a csapda rájuk csukódik — beszélt tovább a férfi. — Már rég a véredet kellett volna vennem — lehelte fagyosan a lány, s dühösen megrázta rasztafürtjeit. — Slomóék akcióra előkészített Exijeit, szenteltvizes és asztrálgéles palackjait, valamint az amuletteket már mind hasznavehetetlen másolatokra cseréltem vagy semlegesítettem. A szavakkal aktiválható varázslatok ellen azonban... — Velük leszel! — a férfi most először tűnt kissé ingerültnek. — Mellettük és a hátuk mögötti Intézd úgy, hogy ne legyenek képesek... — Ezt vágom, oké, de... — emelte fel megadóan mindkét karját a lány. — Mi lesz, ha a grammatonok mégis bevadulnak, és meg akarják őket ölni? Tudod, hogy a sargatanasokban nem lehet bízni. — Ez a kockázat valós — ismerte el a férfi komoran. — Ebben az esetben lesz majd néhány halott gruftink és... ha magadra sem tudsz vigyázni, akkor egy csinos testétől megfosztott vámpírdémonunk. — Igazán kedves vagy - fintorodott el a lány. — Nem azért jöttem a Városba, hogy bárkivel is kedves legyek — a férfi hátat fordított neki és távozni akart, de a hóraszta hajú megállította. — Lilith nincs a csillagvizsgálóban! Ma délután lelépett, és nem hiszem, hogy az akció előtt visszatérne. — Ennek így is kell lennie — felelte a férfi anélkül, hogy a lány felé fordult volna. — Az ő sorsáról majd én magam gondoskodom, s ha mégis kellenél, üzenni fogok. — Rendben. Úgy tűnt, már minden szó fölösleges, a háttal álló alak mégis tovább beszélt. Szavait halkan, szinte csak önmagának mormolta. — Lilithnek nem szabad a Fenevad kezére jutnia. Még nem. Ha Slomóékkal együtt bukna, akkor nem volna képes beváltani a hozzá fűzött reményeimet. Egyelőre fogalma sincs róla, kicsoda is ő valójában, és mekkora veszélyben van. A háború, mely Lilith születése előtt kezdődött, s aminek mára ő maga vált a kulcsfigurájává, hamarosan eldől. — Szerintem a csajt jelenleg semmi más nem érdekli, csak az, hogy megtalálja Enochot — vélte a hóraszta. — Meg is fogja találni - a férfi halk, rekedt nevetést hallatott. - Ám előbb el kell végeznie azt, amit várunk tőle!
Halk csobbanás hallatszott, s a nyeszlett alak eltűnt. Silver Ivy, a hóraszta hajú lány felemelte jobb kezét, és középső ujjával a csatorna plafonja felé bökött. — Ezt neked, baromarc! — eresztette végre szabadjára visszafojtott dühét, majd sarkon fordult, s jellegzetes, kígyózó mozgással imbolygott el a Svábhegy irányába. ***
Farkasok gyülekeznek az éjben... Épp erre gondoltam, mikor a Barkas megcsúszott. Erősen szorítottam, a kormány valahogy mégis kipattant a kezemből, és önálló életre kelve fordult jobbra. A fényszórók ragyogó pászmái előbb még a szürke, síkos aszfaltot simogatták, most azonban a járda peremét, majd azon túl egy sárgára festett villa magas, vaslándzsás kerítését világították meg. A pillanat töredékéig azt hittem, képtelen leszek megállítani, de aztán a Barkas első kerekei a járdaszegélynek csapódtak, és maguktól fordultak vissza. Fém sikoltott a kövön, szikrákat hányt az alváz. - A fenébe! - kiáltottam dühösen, miközben megragadtam és egyenesbe rántottam a kormányt. A Barkas részeg sargatanasként kóválygott az Eötvös úton, egyenesen a kettéváló aszfaltsávok közötti betonszigeten magasodó, 1913-ban épült, gyönyörű víztorony felé. Micsoda mázli, hogy a Városban szinte már senki nem közlekedik gőzjárgányokkal! Karambolozni már csakis az egy helyben álló épületekkel lehetne; amihez viszont jó adag felelőtlenség és hülyeség kell. Hát, nekem az előbb majdnem összejött. - Koncentrálj, Lilith! — csikorgattam a fogam, miután a fékre lépve sikerült óvatosan lelassítanom a járgányt, anélkül hogy az újra megcsúszott volna. Tök szabálytalanul, tehát balról kerültem ki a víztornyot, és mentem tovább az Eötvös úton. Kétoldalt, titokzatos parkjaik mélyén csodás villák sorakoztak, amiket jó ideje nem lakott senki. Legalábbis nem olyanok, akikkel szívesen találkozna az ember lánya, ha már görcsösen ragaszkodik az afféle formalitásokhoz, mint hogy a feje a nyakán maradjon, a vére pedig a saját ereiben csörgedezzen. Farkasok gyülekeznek... Kényszerítenem kellett magam, hogy az úttesten kívül semerre se nézzek. A folyamatosan lefelé haladó út két oldalán néhol kiégett, félretaszított, kormos verdák álltak. Volt, amelyiket felborították, vagy épp torz graffitikkel mocskolták össze. A Svábhegy környéke emberi életre alkalmatlanná vált. A Várban lakó Fenevad az éjszaka legförtelmesebb, alsó kasztokból származó szörnyetegeivel népesítette be Buda egykor talán legszebb vidékét. A fogaskerekű hátborzongatóan néptelen, sötét állomását elhagyva a Diana utcára fordultam rá. A Barkas traktorhoz méltó pöfögéssel, de legalább hörgés, fulladozás nélkül, üzembiztosan vitt a célom felé. A fűtés persze pocsék volt, és a rozsdás kaszni is ezer résen át engedte be a kinti, dermesztő levegőt, de mindez nem érdekelt. A hidegnél sokkal inkább a kocsit körbeölelő, vigasztalan sötétség zavart, amivel odakinn csupán a fényszórók, idebenn pedig a műszerfal hunyorgása igyekezett megküzdeni. Még a visszapillantóba se mertem belenézni, mert tudtam, hogy a hátam mögötti nagy térben, a Barkas belsejében hívatlan utasként
terül szét a sötétség, mintha arra várna, hogy végre lefulladjon a motor, s ő rám vethesse magát. A Szent Orbán téren csikorgó gumikkal vágtam át. — Hé, kislány, fogd vissza magad! Hangosan kimondott szavaimtól először csak idegesebb lettem, aztán mégis folytattam a dumát: - Semmi értelme, hogy fejre állj ezzel a csotrogánnyal! Lassíts szépen... Úgy, ügyes lány vagy. Végre oldódni kezdett bennem a pánik és a düh okozta görcs. A lábfejem feljebb engedte a gázpedált. A Barkas hörgése csitult, a kaszni se zörgött már olyan fülsiketítőén. Az Istenhegyi út szélesen, üresen és sötéten várt rám. Kétoldalt a házak ablakai vakon meredtek az éjszakába. Még világos volt, mikor otthagytam a többieket. Emlékszem Szürke döbbent, kétségbeesett arcára. Láttam rajta, hogy szeretne velem tartani, de fél Salamontól és a többiektől. — Állítólag egy csapat vagyunk! — kiáltottam hirtelen, s mivel ez nem volt elég, beleöklöztem a Barkas műszerfalába. — Bizony! Mi vagyunk a rettenthetetlen grufti démonvadászok, igaz-e?! Hát ha tényleg egy csapat vagyunk, akkor miért nem vagytok képesek hinni nekem? Tudtam, hogy magamban beszélni — sőt, üvöltözni — közel áll a teljes elmezavarhoz, mégsem voltam képes abbahagyni. - Nézzétek a Várost! Mit szólsz a látványhoz, Slomó? És te, Dorisia? Oh, kicsi, ijedt Dorisia, neked muszáj a többiekkel tartanod, hisz egyedül már rég szétmarcangoltak volna a démonok, nem igaz?! Na de Gitta asszony, Susy Omega és persze Silver Ivy...? Ok legalább olyan kemények, mint akármelyik sargatanas, még sincs annyi merszük, hogy ODA... FIGYELJENEK... RÁM! A három utolsó szót már a letekert ablakon kihajolva üvöltöttem a Városra. Az arcomba csapó fagyos levegő könnyeket csalt a szemembe. Legalábbis azt akartam hinni, hogy a menetszél tette. — Tudjátok, mit mondok? — szűrtem fogaim közt a szavakat, miután ismét egyenesen ültem, és a fényszórók pásztázta utcára meredtem. — Bármit gondoltok rólam, én igenis tudom, hogy a Fenevad nekem köszönheti a hatalmát, mert... Mert én így döntöttem! És azért... A fenébe, csakis azért dönthettem így, mert Enoch hatalmat adott hozzá. Akkor is ez az igazság, ha ti odafönn, a csillagvizsgálóban egyetlen szavamat se hiszitek el! Most pedig... Épp a Nagyenyed utcára fordultam rá, mikor elém ugrottak. A fényszórók három tovasuhanó alakot világítottak meg, s az egyik nem volt elég fürge. Fekete hajú, kissé tömzsi, alacsony lány. Tisztán láttam az arcát, amint döbbenten felnéz rám, aztán jött a csattanás. A vén Barkas egész kasznija belerázkódott, pedig csak a bal első lámpával sodortam el a csajt, aki az irtózatos ütéstől felpattant a levegőbe, pördült néhányat, majd az aszfaltra zuhant.
Fájdalmasan sikítottak a fékek, s a tehetetlenségi erő rápréselt a kormányra. Kirúgtam az ajtót, fűzős csizmám talpa hangosan csattant a nedves úttesten. Egyetlen csepp vért sem láttam, de ez ugyan miért lett volna gyanús? A szétdobott végtagokkal heverő lányhoz léptem, lehajoltam hozzá, és fekete körmű ujjaimmal félresimítottam a haját, hogy az arcába nézhessek. Ekkor kezdtek vonyítani. Miután elütöttem a társukat, a lendület még jó húsz lépésen át vitte őket, így már a járdáról fordultak vissza. Szerencsére a motort nem állítottam le, s bár a járgány egyetlen, épen maradt jobb oldali fényszórója az Alkotás utca felé ontotta sugarát, mégis elég fényt adott ahhoz, hogy kivegyem a körvonalaikat. Gyorsan és egyre görnyedtebben futva közeledtek. Aztán meghallottam a mordulást, méghozzá egyetlen arasznyira a kezemtől. Ujjaim közül lassan siklott ki az elütött lány haja, mely érdes volt és ragacsos. Ránéztem, mire ő eltátotta a száját és felém kapott. A förtelmesen nagyra nőtt, sárga tépőfogak üresen csattantak a levegőben; még túlságosan kába volt ahhoz, hogy elkaphasson. Ösztönösen szorítottam ökölbe a kezem, mire az ujjgyűrűmből halk pendüléssel lökődött ki az apró, mérgezett tű. Célzás nélkül döftem. Válaszul fájdalmas vinnyogás érkezett; a Dorisia által kutyult asztrálgél-méreg igazán gyorsan hatott. A két fiú immár teljesen négykézlábra ereszkedett. Farkaskörmeik hangosan csattogtak az aszfalton, megnyúlt pofájukból fröccsenő nyál és dühödt morgás tört elő. Gyorsan közeledtek. Túl gyorsan. — Sztafil! — fel sem álltam a guggolásból, úgy dobtam feléjük a grisgris zacskót. A szerterobbanó villámvarázs kétfelé repítette a srácokat. Égett szőr bűze és keserves vinnyogás töltötte be az utcát. Ezután kezdtem futni. Még csupán a fél fenekem került az ülésre, de már a gázpedált tapostam. A Barkas persze sosem a gyorsulásáról volt híres. Épp berántottam az ajtót, mikor egy félig ember, félig farkas végtag nyúlt utánam. A lány ismét elvétette. Ruv' démonok ( ruv - farkas, ruvnyi - nőstény farkas (roma).) — gondoltam, miközben a botváltót recsegtetve raktam sebességbe a kocsit. — Biztos most indultak az első portyájukra, miután rátaláltak erre a három szerencsétlenre, és befészkelve magukat a testükbe, elkezdték őkett farkasemberré formálni. Igen, megint őrült mázlim volt... A Déli pályaudvar mellett már biztonságban érezhettem magam. A sebességmérő mutatója lassan, de biztosan kúszott a nyolcvanas felé. Belenéztem a bal oldali visszapillantóba. A két ruvnak és a ruvnyinak, akit elütöttem, nyoma sem volt. A Moszkva térnél lassítottam. Itt már világítottak a gázlámpák, és a házak ablakaiból is fény áradt. A Mamut üzletház üveg-acél monstruma fényreklámokat villogtatott, a járdákon démonszállta emberek és vágyakozó tekintetű apagék bóklásztak. A grammatonoktól cseppet sem
tartottam; akadt nálam néhány remek, bár természetesen hamis fődémoni menetlevél. Csak mikor a Margit hídra értem, akkor döbbentem rá, hogy a ruvok épp azon a környéken kerültek az utamba, ahol valaha, réges-rég éltem. Apu... Anya... a tízemeletes és a pince, ahol oly sok időt... Kapkodva tekertem fel az ablakot. Rohadt menetszél! Már megint könny csípte a szememet... *** A ház éppoly nyomasztóan csendes volt, ahogy a Kunhalom utca és az egész kerület. A Barkas megmaradt lámpájának magányos sugara óvatosan tapogatta a komor sötétséget, de most legalább segítsége is akadt, mivel itt a köztéri világítás valahogy még kitartott. Minden harmadik-negyedik gázlámpa épen maradt, gyenge fényszigetet rajzolva maga köré. A járda mellé álltam, és a kormányra hajolva kémleltem a házat. Az utcára néző, kicsiny ablakok betörve, fénytelen tekintettel meredtek rám. A házinénink már rég halott, ezt tudtam jól, valahogy mégis egész úton abban reménykedtem, hátha... Ostobaság. Ha a motorzajra valóban megnyílna az ajtó, és a néni lépne ki rajta, karján hatalmas tálca friss, porcukros rétessel... akkor meg kéne őt ölnöm. Fogtam a slusszkulcsot, és leállítottam a kocsit. Amint a fényszóró kihunyt, és a már megszokott, monoton gépzaj is megszűnt, a csend dermesztő ölelésétől kirázott a hideg. - Démonvadász vagy, kislány! — suttogtam magamnak. - Fogát vacogtató, alaposan betojt, de azért mégis csak démonvadász, úgyhogy nyomás! Valahol kutya ugatott. Megnyugtató volt a gondolat, hogy a Fenevad uralta városban még léteznek kutyák. Úgy értem, teljesen hétköznapi, szeretnivaló, bátor vagy hamis, hűséges és a mennydörgéstől nyüszítve ágy alá menekülő, normális kutyák. Kiszálltam a kocsiból, és a fejemre borítottam, majd a mellemen szorosan összefogtam a vastag, kötött nagymamakendőt. A levegőben fehér párát bodorított a lélegzetem, de még a cipőm talpán át is éreztem, hogy a talaj meleg. Közel, nagyon közel kerültünk a Pokolhoz. Sőt, talán benne élünk. A kerítéskaput már rég kidöntötték. A kertet gaz verte fel, mely torzán kanyargó, fás gallyakon és indákon ülő, tüskés leveleket növesztett. A Városban még a növények is gonosszá lettek, csak azért, hogy életben maradhassanak. Lassan lépkedtem a disznóparéj lepte járólapokon. Félúton tartottam, mikor az üresen álló, kifosztott ház ajtaja nyikorogva kinyílt, majd hirtelen
bevágódott. A szívem... Legalább két dobbanást hagyott ki, s csak azután indult újra. Tovább! A szélben lengő, embermagas gazdzsungelen túl már ki tudtam venni egykori albérletünk tetejét. A bádogeresz ólomszürke alját fény világította meg. Barátságosan hívogató, sárga lámpafény. Megálltam a konyhába nyíló, üvegezett ajtó előtt. A koszos csipkefüggöny, amin kicsi, barna szélű égésnyomok éktelenkedtek — jelezve, hogy valaki odabentről rendszeresen kifelé szokott bámulni, megfeledkezve a kezében tartott cigarettáról -, némileg zavarta a látványt. Azért mégis ki tudtam venni a falhoz támasztott asztal mellett ülő családot. Épp vacsoráztak. A kopogásra mindhárman az ajtó felé kapták a tekintetüket. A fekete hajú, lompos asszony felhúzta az ajkát, kivillantva csontsárga fogait és sötétlila ínyét. Jó, vele nem lesz különösebb gondom. A férfi állt fel elsőként, és ajtót nyitott. Jobb kezében zsírtól síkos, félig elrágott főzőkolbászt, a balban nehézfejű, csorba fejszét tartott. - Mit akar? - kérdezte egyszerre lekezelő és idegességtől rekedt hangon. A lakásból áradó forró, szinte tapinthatóan sűrű bűztől felfordult a gyomrom. Amint bejutok, első dolgom lesz az összes ablakot sarkig tárni. — Maguknak most el kell innen menniük — mondtam. A férfi vizenyős tekintete a homlokomnak támaszkodott, majd lassan elkezdett lefelé vándorolni. Próbáltam elképzelni, milyennek lát. Az éjfekete nagymamakendő felülről teljesen betakart, így az alatta lévő merész, a karjaimat és a hasamat kicsit sem takaró mellényt nem élvezhette. Lejjebb viszont az áttört selyemszoknya, amin csodás pillangók repkedtek, valamint a magas szárú, vastag talpú, fűzős csizma tetszhetett a pasinak, mert a nyelve önálló életre kelve bújt elő, és futott végig zsíros ajkain. - Mit mondott? - szólalt meg mögötte a felesége, s lassan ő is felállt az asztaltól. Láttam, ahogy a bal keze rásiklik a tányérok között heverő konyhakésre. - Mit akar ez itt?! - Tűnjenek el! — mondtam, szavaimat immár egyenesen a nőnek szánva. — Napfelkeltekor visszatérhetnek. A férfi csíkos pizsamanadrágot, rongyosra nyűtt házipapucsot és kerek pocakját takaró, mocskos atlétatrikót viselt. Borostás arcán ostoba vigyor terült szét, miközben hátrébb lépett, vagy azért, hogy rám vágja az ajtót, vagy mert a fejsze használatához több helyre volt szüksége. - Na húzzá' elfelé, kisribi! — röhögte, de nem a szájával. Egyetlen szemvillanással korábban a pizsamanadrág bal szára megrándult, felfelé tartó hullám kúszott végig az anyagon, majd a slicc nyílásán egy ragacsos, szürke bőrű, apró fogakkal tömött pofa türemkedett elő. A lakásból áradó bűzből már korábban is sejtettem: a családfő egy ocsmány kis penetra fattyúnak szolgált gazdatestül. Most aztán megmutatta magát, talán mert azt hitte, egy elcsigázott démonzabrálóval
van dolga, aki végső kétségbeesésében zörgetett be az első házba, ahonnan fényt látott kiszűrődni. Nos, a penetrák sosem a mérhetetlen eszükről voltak híresek. Párja, a nőstény fattyú természetesen az asszony tarkóján, annak loncsos haja alatt tanyázott. Amint a virágos otthonkában feszítő, pohos nőszemély teljesen felém fordult, megláttam a tokája alatt feszülő, szürke démonfarkat, ami szorosabbra húzódott, hogy helyén tartsa a gazdáját. — Me denuncio auctoritas et claritas factum! (Parancsolom az akarat és a tisztaság nevében! (latin)) — kiáltottam a pasi vigyorgó képébe, mire nyomban hátratántorodott. — Me denuncio exterminus ito!( Parancsolom, hogy távozz! (latin)) Már nem tudom, hogy a kolbászt, vagy a fejszét ejtette-e el korábban. Mivel én az ajtóban álltam, más utat kellett találnia, így hátrálva, a két karjával hadonászva a szobába ment. Jobbról üvegcsörömpölést hallottam, amint kiugrott az ablakon, majd a hátsó kerten át elrohant. — Me denuncio auctoritas... A párja sem volt bátrabb. A konyhakésen nyugvó keze ugyan megrándult, de mikor a nyakában vicsorgó penetrára néztem, az nyüszítve bújt el a tarkója mögött, s hagyta, hogy az asszony a férje után vesse magát. Végre átléphettem egykori (második) otthonom küszöbét, ám ezzel hibát követtem el. Talán az tett könnyelművé, hogy a két penetrával oly könnyen bántam el, vagy egyszerűen csak túl zaklatott voltam... Nem tudom. A fájdalom azonban, amit a térdemhez csapódó szék okozott, azonnal észhez térített. A penetrák „gyermeke", a velük különös démoni szimbiózisban élő chorel (Vad tudattolvaj démon: a megtámadott alany tudatába férkőzve képes annak akaratát manipulálni, s azt láttatni vele, ami az érdekében áll.) fattyú szerencsémre még nem volt kifejlett példány, s gazdatestként is csupán egy alig hétéves, olajos bőrű kislányt választott. A gyerek mindeddig a kamra ajtaja mögé húzódva figyelte az eseményeket, és láthatatlan csápjaival igyekezett a tudatomba férkőzni. Teljes sikerrel persze nem járhatott, hisz a nyakamban függő ónmedál, a belefoglalt három karneol agát szemcsével megvédett, de a gondolataimat azért mégis összezavarta. A chorel felé léptem... És egy kislányt láttam, apró, rémült és védtelen teremtést, akit nyomban muszáj megölelni. Mikor kitártam a karom, azt hitte, meg is teszem. Mire észrevette a bal tenyerembe rejtett Exit, az már a homlokára tapadt. - Exi ab seo! — ordítottam, miközben beszorítottam őt a sarokba. — Apage Satanas filiaster! (Távozz, Sátánnak fia! (latin)) A chorel démon sárga füstöt köpve szakadt ki a kislány testéből, és sisteregve merült a konyha járólapjaiba, megolvasztva a követ. - Jól van — öleltem át szorosan a gyereket. - Most már nem lesz semmi...
A chorel fattyú azonban, ha végül távoznia is kellett, bosszút állt. Ereztem, hogy a kislány teste ernyedten fekszik a karomon; mielőtt a Pokolra küldtem, a dög megállította a szívét. - Szegény kölyök — súgtam, s óvatosan lefektettem a kamra előtti rongyszőnyegre. - Most már vége. Szabad vagy. Három órával később, mikor az éjfélt jelző harangok kongása végiggördült a néma Városon, még mindig a konyhában voltam. A démonszállta család immár hónapok óta élhetett a kért végében gubbasztó, kicsi házban. A házban, mely egykor Anyának és nekem adott otthont. Mindent vastag, ragacsos mocsokréteg takart, ám a penetrák nyomai csupán rátelepedtek a mi emlékeinkre, nem tüntették el azokat. A tányérok... A vitrines szekrényben sorakozó porceláncsészék... Az asztalt takaró viaszosvászon... A halkan recsegő székek... A furcsán meggörbült leveseskanál (alpakka), amit Anya terítéskor mindig magának tett ki... És a kamra előtt heverő rongyszőnyeg, amin most a kislány holtteste feküdt; ezek mind a mi holmijaink voltak egykor. Az egykedvűen csöpögő falikút. Az asztal és a szekrény alá berugdosott és a padlót egyenletes rétegben takaró szemétben keveredtek a mi régi és a penetrák mostani életének emlékei. Bementem a szobába. Ágy, éjjeliszekrények, rajtuk az ernyős olvasólámpák és az öreg ruhásszekrény — minden a régi helyén. Még a padlón tátongó lyukat, amin keresztül Xilka érkezett, hogy megmentsen, azt sem tömték be. A konyhából derengő lámpafényben botorkálva a hatalmas, komor ruhásszekrényhez mentem. Kinyitva az ajtaját rögtön láttam, hogy a titkos rekeszhez azóta sem nyúlt senki. Mintha megállt volna az idő. Előszedtem Smaragd néni régi, elsárgult leveleit. Csak egy hiányzott közülük: az, amelyiknek a hátulján a Fatimai Jóslat volt. Rátaláltam a meséskönyvre is, amit Apu küldött nekem, benne a rejtvényként eldugott üzenettel. Mindent a konyhába vittem, s visszaültem az asztalhoz. Odakinn fájdalmasan vonyított a démonokkal terhes éjszaka. - Hogy is volt? — suttogtam magamnak, miközben a levelek között lapozgattam. - Hol is kezdődött? Görcsbe rándult a gyomrom, mikor rájöttem, hogy nem tudom a választ. Az ember hiába igyekszik rátalálni a pillanatra, amikor a katasztrófák sora kezdetét vette, rá kell döbbennie: mindennek van valami előzménye. Démonszállta világba születtem, ám az a Város mégis sokkal szelídebb hely volt, mint a mostani. Iskolába jártam, Apu ivott, s úgy tudtam, Anya rég halott. Féltem a pillanattól, mikor a törvény karmos mancsa rákényszerít, hogy démonoltóba vonuljak. Abban a Városban mégis béke honolt — démonok uralta, fogcsikorgató béke. Nem akartam, hogy fattyút oltsanak belém. Tudtam, hogy vannak apagék, és sejtettem, hogy Anya is az volt. Rátaláltam a ködgruftikra,
akikről azt hittem, ellenállnak a démoni uralomnak, de kiderült, hogy tévedtem; ők is gazdatestek voltak, csak épp egyetlen fődémont szolgáltak. Aztán jött Salamon és a gruftik, akik valóban apagék tudtak maradni, és másokból is kiűzték a szörnyetegeket. Vagy mindez csupán hagymázas álom volt? Itt, ebben az albérletben, ahová — miután rám talált a Sárga Házban — Anyával költöztünk, egy darabig azt hittem, hogy a démonok uralta Város pusztán összezavart elmém terméke volt. Igen, akkoriban a Fenevad által kibocsátott asztrálhomály elfedte az emberek elől, hogy a démonok továbbra is köztünk élnek. Milyen békés, gyönyörű időszak volt! A friss rétes, amit vasárnaponként kóstolónak a házinénink hozott át a másik házból... A forró, porcukorral meghintett sütemény illatát még a penetrák hátrahagyott bűzén keresztül is érezni véltem. Azután Salamon ismét megkeresett, és felnyitotta a szemem. Újra láttam az emberek nyakában ülő, tekintetükön kikönyöklő démonokat; a félelmeikből, gyűlölködéseikből, mohóságukból táplálkozó fattyak kövérebbek és egészségesebbek voltak, mint mikor még nem fedte őket asztrálhomály. A Városon pedig titokban már két szörnyeteg uralkodott: az idők kezdetén angyalból lett Fenevad, és a modern kor szülte, emberből démonná torzult Synerella. Én és a gruftik összecsaptunk velük. A harc könyörtelen volt; sorra haltak az ellenségeink és a szeretteink. Elvesztettük Tomasót, Gabrierut, Aput, Anyát és Xilkát. Legvégül, mikor már minden darabjaira hullott, Enoch — akiről addig még sosem hallottunk, és ma sem tudjuk, kicsoda is valójában - megadta nekem a hatalmat a választáshoz: döntenem kellett, miként és kinek az uralma alatt folytatódjék a Város története. Én pedig a Fenevadat választottam. Fellapoztam az Aputól kapott meséskönyvet. Gyűrött füzetlapok sarkát pillantottam meg, melyek középtájt kandikáltak ki belőle. Azonnal rájuk ismertem. Aznap éjjel, mikor Xilkával visszatértem ide, hogy megfejtsem Apu titokzatos üzenetét, az imp rettenetesen unta a rejtjelekkel való szöszmötölésemet. Kért néhány papírlapot, én téptem neki, ő pedig a maga szórakoztatására firkálgatni kezdett. Amiket most találtam, az ő „művei" lehettek. Kivettem őket a könyvből, majd az asztalra tettem, és a tenyeremmel kisimítottam a gyűrődéseket. A kockás lapokon ügyetlen firkák. A lámpafénybe tartva, szememet erőltetve válogattam szét a később rárakódott kosz foltjait attól, amit eredetileg Xilka rajzolt. Két alak... Karikatúrák, amelyek az én kedves impem kifacsart humorát hirdették: az egyik figura tolószékben ülő, fiatal férfi, míg a másik görnyedt hátú, szakállas-pajeszos öregember. - A kabbalista rabbik! — ismertem fel őket. — Dávid ben Goldstein és Nathan ben Erbatim az Árnyak házából. - IGEN!
A kísérteties, halk sóhaj a ház falaiból áradt. Talpra ugorva fordultam körbe, rettegő tekintettel vizslatva a környezetemet. A szemem sarkából mintha úgy láttam volna, hogy a falikút fölötti tapéta kissé kidudorodna, hullámot vetne, de mire odanéztem, már nem volt ott semmi. A következő pillanatban már abban is kételkedtem, hogy az imént bármit is hallottam. - Csak a szél... — nyugtattam magam. — Az kócolja a kertben álló gazt. Visszatértem a képhez, s mindjárt láttam, hogy Xilka a két alak feje fölé szövegbuborékot rajzolt. Mintha ebben a különös képregényben a kabbalista rabbik egyszerre mondanák, amit akarnak. A szöveg így szólt: „Ha ez nem volna elég az angyalok létének bizonyságául, akkor jusson eszébe Enoch, aki beszélt velük, sőt, könyvet is írt róluk." - Enoch könyvet írt az angyalokról — suttogtam magam elé. -Könyvet az angyalokról... A másik rajz egy gyereket... egy kislányt ábrázolt, aki félrebillentett fejjel, kissé bambán bámult vissza rám. Körötte, vagy inkább a „háta mögött" sejtelmes firkák, melyek lehettek idétlen szárnyak, vagy a gyerekből áradó kisugárzás (indigókék aura?!) jelképei is. A kislány feje fölött szövegbuborék, benne Xilka ákombákom betűi: „Enoch értett minket, és aki Enochot érti, minket is megért..." - Drága, jó Xilka! — suttogtam, lerogyva a székre. - Méghogy unalmadban firkáltál...! Honnan tudtad, hogy egyszer majd visszatérek ide, és útmutatásra lesz szükségem? Újra a rajzokat nézegettem, fekete körmű mutatóujjammal kopogtatva a rabbik fölötti szövegbuborékot. - Tehát Enoch könyvet írt az angyalokról! Ha sikerülne megtalálnom... Vajon maradt még belőle ép példány? És ha igen, merre keressem? Ujjam átvándorolt a másik papírlapra. - Az indigószín aurába öltözött kislány, aki Enoch nevében keresett fel. Azt mondta: „Enoch értett minket...". Minket! Tehát többen is vannak! Talán egész seregnyi indigókölyök él még mindig a Városban, hisz a Fenevad hatalma eltörpül Enoch ereje mellett, aki az Időt is képes volt megállítani, hogy átgondolhassam a döntésemet. Ha pedig ez sikerült neki, akkor a gyermekeit... az indigógyerekeket, vagyis az angyalmágusokat sem hagyta veszni! Találnom kell egyet, hogy eljuthassak... Ekkor rúgták be az udvarra nyíló ajtót... Apró üvegcserepek záporoztak rám. Felugrottam, s ahogy hátrarúgtam a széket, az csattanva vágódott a tálalószekrénynek. Az apró konyha leghátsó sarkába hátráltam, be a falikút mögé.
Négyen voltak. Úgy türemkedtek be egymás után a helyiségbe, mintha a testük valami lágy, képlékeny anyagból volna, pedig teljesen emberinek tűntek. Két kar, két láb, egy fej, s az azokat összekötő, egyben tartó törzs. - Hát mégse ment el — mondta az, aki legelöl érkezett, holdvilágképén gunyoros, kegyetlen vigyorral. — Mázlisták vagyunk, mi, srácok? - Mázlisták bizony, ahogy mondod, Bronz — értett egyet a második, és megveregette társa izompólóból kidagadó, hatalmas vállát. A hátuk mögül még ketten igyekeztek előrébb jutni. Az egyikük girhes kölyök, tekintetében lustán kígyózó hernyóval, a másik egy feltűnően szép, bár rideg arcvonásokkal bíró lány, akiben egy kecses lill-démon vert tanyát, melynek távoli ősei állítólag Lilith démonkirálynő saját teremtményei. A Bronz névre hallgató, tar koponyája tetején zöldeslila punktaréjt viselő pasas hullámzó arcvonásai mögül egy abaddon vicsorgó pofája derengett elő. Miközben bakancsával üvegcserepeket ropogtatva még beljebb lépett, lerázta válláról a haverja kezét. - Ne tapizz, Pedro! - mordult rá a fekete hajbozontos, csontos arcú srácra, aki sértetten engedelmeskedett, bár a benne lakó első fokozatú penetra méltatlankodva sziszegett. - Megmondtam ezerszer: utálom, ha hozzám érnek! - Csak semmi feszkó, fiúkák! - búgta lágy hangon a lány. - Ma éjjel grufti lesz a marcang (démonszleng, jelentése: zsákmány). - Marcangnak jó nekem a közönséges apagehús is — mordult hátra Bronz. - Ezt már igazán tudhatnád, Tanamera! A gruftikat, ha egyet-egyet végre sikerül elcsípnem, többre tartom, mint a hétközéji táplálékot. - Enni fogunk? - motyogta a negyedik alak, aki épp csak bejutott a konyhába, máris az ajtó mögötti sarokba húzódott, és a saját körmeit nézegette, szagolgatta, s piszkálta velük az orrát. — Kapok belőle én is? Kaphatok...? - Kuss legyen, Ketz! - ordított rá Pedro, majd Bronz karfiolfüléhez hajolva sisteregte: - Miért kell nekünk elviselnünk ezt a rohadt hernyót? Mi hárman nemes démonklánból származunk, de Ketz... Úgy tűnt, remekül elvannak egymással, és cseppet sem tartanak attól, hogy a grufti, akit pillanatnyilag sikerült a sarokba szorítaniuk, esetleg a képükbe vág egy gris-gris zacskót. És sajnos a magabiztosságuk jogos volt: sokrétegű szoknyám rejtett zsebeiben csupán két közönséges Exilapocska, valamint egyetlen nyomorult sovlyarel-kavics lapult. Minden más felszerelést a Barkasban hagytam, vagy a penetra családra pazaroltam el. - Nos, a helyzet a következő... - Tanamera előrelibbent, és megállt az asztal mellett, egyik tenyerével Xilka régi rajzaira támaszkodva. Ahogy néztem őt, forró borzongás futott végig a hátamon. Az a lány... Tanamera nem csupán szép volt, de abban a pillanatban ő maga vált számomra a megtestesült tökéletességgé. Még soha nem éreztem ilyet lány iránt! Tökéletes alakjára ébenfekete selyemből varrt, testhezálló, szemérmetlenül vékony ruha simult, mely mindent látni — vagy legalábbis sejteni — engedett, amit általában a ruhák el szoktak takarni. Két
meztelen karja, hosszú nyaka, vállára omló, zöldeskék haja, alabástrom homloka, fitos orra, hideg mosolyra húzódó, vérvörös ajkai mérhetetlen megelégedéssel töltöttek el. Oh, igen! — gondoltam, bár tudatom egy része nem értette, honnan támadnak bennem ezek a szavak. - Olyan vagy, gyermekem, amilyennek megálmodtalak. A lányból áradó, lill fattyú teremtette bódulat azonnal elmúlt, amikor a szemébe néztem. — Hallgatlak — mondtam, összefonva a két karom. - El akartad mondani, mi is a helyzet! Tanamera arcán enyhe zavar futott át, de hamar rátalált iménti magabiztosságára. - Hírét vettük, hogy rátörtél a rokonainkra, és egyiküket... — a rongyszőnyegen heverő kislányra pillantott, bár nem rá gondolt — ...kiűzted az őt megillető testből. — Az őt megillető...?! — felnevettem, majd állammal a lány mögött toporgó Pedro felé böktem. — Te első fokozatú penetra vagy: úgy ötarasznyi, szürke bőrű, ragacsos kis féreg! És te, izomagy? A tojásból kikelve folyton vonagló, sárga levet eresztő, öklömnyi, fekete kitinfejjel kúszó-mászó húskukacként létezel, míg bele nem bújsz valakibe. Ti mindannyian démonok vagytok, akiknek saját testük van, csak épp szeretitek ellopni másokét. — Erre valók az apagék — mondta megvető mosollyal Tanamera. - És evésre! — motyogta a sarokban saját ujjai táncától megbűvölve Ketz. - Néha meg is lehet enni őket, mert az... az tápláló, igen, nagyon tápláló! - A rokonainkat bántottad, grufti! - ordított fel hirtelen Bronz, hatalmas karjával a szoba felé taszítva az útjában álló Pedrót. — Ezért most Abaddon nagyúr nevében... A két Exire, amit korábban sikerült a tenyerembe vennem, a rettegés jeges verejtéke tapadt. Biztos voltam benne, hogy nem érem meg a napfelkeltét. Dühített a gondolat, hogy ilyen ostoba módon hagytam magam elcsípni. A penetra család felnőtt tagjai... Ugyan miért hittem azt, hogy nem kérnek segítséget a klántársaiktól? Ez a ház... Az emlékek, amik beivódtak a falakba... A rétes illata, Anya mosolya és a házinéni tipegő léptei... Csakis akkor merengj a múlton, ha tökéletes biztonságban tudhatod magad — bölcs tanács, ami túl későn ért el hozzám. Kész volt a tervem. Már épp mozdulni akartam, hogy hátrébb taszítva a lányt megpróbáljak Exit nyomni Bronz boltozatos homlokára... Legalább őt magammal akartam vinni a Pokolba, ha a másik három a következő pillanatban úgyis végez velem. Ám mielőtt bármit tehettem volna, egy gris-gris zacskó puffant a konyha közepén. Bronz és Pedro döbbenten bámultak a vörös flanelből
varrt, bőrszíjjal szorosra húzott tatyóra. Tanamera sikoltva ugrott fedezékbe. Ketz - azt hiszem — fel sem fogta, mi történik. Megpördültem, és a sarokba guggolva, karjaimmal a fejemet védve olyan kicsire húztam össze magamat, amilyenre csak tudtam. Előbb halk reccsenést, majd az apró helyiségen végighullámzó, kísérteties sóhajt hallottam, melynek forró légáramlata a ruhán és kendőn keresztül is égette a bőrömet. Ezután jött a falrepesztő dörrenés. Lehunytam a szemem, két magasra emelt karommal óvtam az arcomat, s visszatartottam a lélegzetemet. Mögöttem hulladék, és a szilánkokra robbant bútorzat darabjai kavarogtak. Azután mélyen búgó, tompa csend következett. Valaki megérintette a vállam. - H... hé! M... most már fel... felkelhetsz! Leengedtem a karjaimat. Szürke hajolt fölém. Arca holtsápadtan világított, ajkai idegesen rángatóztak. — L... lépjünk le — mondta, és a hangja remegett. - Gyorsan! A szoba felől éles csattanás, majd dühödt morgás hallatszott. Felálltam és körülnéztem. A konyha berendezéséből szinte semmi sem maradt. Mindent a korábbi szemét és az összetört bútorok megégett, kormos törmeléke borított. Egyedül a falikút tűnt olyannak, mint azelőtt; kongó hangot hallatva, egykedvűen csöpögött bele a víz. A kettérepedt bejárati ajtó mögül Ketz tántorgott elő. A girhes srác tekintetében ezüstös féregként tekergett a hernyó démon. — Ezért most... — hörögte — megfizetsz! A jobbegyenes, amivel a szobából kifelé nyomuló haverjai ölébe küldtem, szerintem mintaszerű volt. Ha Gitta is láthatta volna... - Pu... pucolás! - kiáltotta Szürke, és a küszöbön át az udvarra lökött. — A kábító gris-gris... Nem t... találtam erősebbet. Futottunk. A sötétben csupán a csizmám talpán át éreztem a járólapokat. A szoknyámba és horgolt kendőmbe tüskés gallyak akadtak. Mögöttünk Bronz üvöltött: - Kapjuk el! A vérét akarom! Akármilyen vén csotrogány is volt, a Barkas most első pöccre indult. — Fordulj m... meg! — körözött a kezével Szürke, miután bevágódott az anyósülésre. - Gye... gyerünk, fordulj m... már! A gázpedálra tapostam, és vadul tekerni kezdtem a kormányt. Egyetlen fényszórónk félkörívet hasított az éjszakába. A túlsó oldalon a bal első kerék felkapott a járdára, majd szinte azonnal le is pattant róla. Végre a megfelelő irányba tartottunk. Ráhajoltam a kormányra, hogy Szürke ne takarja a házat, mert még egyszer, utoljára látni akartam. A négy démon épp ekkor rontott ki a kertből. — G... gázt! - sikoltotta Szürke magából kikelve. - Nyugi! - csitítottam. - Már nem érhetnek utol.
A járgány traktorhangon, a repedezett aszfalt gödrein meg megugorva, egyre gyorsulva száguldott velünk. Mire az Attila útra kanyarodtunk, már Szürke sem hisztériázott. - Először is... — szólaltam meg — ...kösz! — O... oké! — legyintett az ex-hernyós, aki talán kezdte visszanyerni az arcszínét: legalábbis a műszerfal fényei neonzöldre festették a bőrét. - Másodszor viszont... - folytattam. - Mi a fenét keresel te itt? És főleg: hogy találtál rám? — N... nem volt nehéz — Szürke a dzsekije zsebébe nyúlt, és két csoki szeletet húzott elő. — Sokkal j... jobban ismerlek, mint g... gondolnád. — Ennek most örülnöm kéne? — húztam el a szám. — A l... lényeg, hogy nem sok hely v... van a Városban, ahová Lilith menne, mikor épp ki van b... bukva — nevetett megmentőm, és kérdő tekintettel kínálta felém az egyik csokit. Már majdnem érte nyúltam, mikor a szemem sarkából valami nagy, hengeres dolgot pillantottam meg, épp az úttest közepén. Sikerült félrerántanom a kormányt, de a lökhárító bal vége így is elkapta, és irtózatos csattanással a járda mellett parkoló autók egyikének vágta azt. A zajra hirtelen megelevenedtek az árnyak: a kerítések tövéből és kivilágítatlan épületek rég betört ablakaiból vagy tucatnyi incubus, succubus és más, szórakozásra vágyó fattyú rohant elő, s állapította meg csalódottan, hogy az út közepére csapdának kitett kuka nem állított meg minket. — Azt hiszem, jobb lesz, ha mindkét kezemet a kormányon tartom — mondtam, szomorú pillantást vetve a csokira. - S... sebaj, nem csak életet t... tudok menteni - nevetett rám Szürke, majd kibontotta és a szám elé tartotta a csemegét. A szitu kissé fura volt, a csoki viszont mogyorós, úgyhogy beleharaptam. - Téhheg é'dekee'ne, hohhan dutta' me', ho' hó' ta'álsz -próbáltam erőltetni a beszélgetést, ami azonban a vezetéssel és rágással együtt túl emberpróbáló feladatnak tűnt. Szerencsére Szürke így is értette, mit halandzsázok. - Mikor eljöttél a csillagvizsgálóból, Slomó Silver Ivyt és engem küldött utánad. - Mié'? - Mert b... bármennyire is nem mutatja a zord d... doki, azért nagyon is k... kedvel, és félt t... téged — felelte Szürke, újabb csokifalatot diktálva belém. - Csakhogy Ivy nem ismer úgy, mint én. Amennyire kibuktál amiatt, hogy Slomóék nem hiszik el neked az Enoch-sztorit, abból mindjárt sejtettem, hogy vagy a Böszörményi úti tízemeletesbe, vagy ide fogsz jönni. - És...?! - Előbb a tízemeletesbe mentem, de néhány nyüszítő ruv és ruvnyi démonon kívül senkit sem láttam a környéken - mondta Szürke. - A
második tippem végül bejött, de gyalog utolérni azt, aki Barkasszal száguldozik... Ezen mindketten nevettünk. - Hát, nem is volt olyan nehéz — fejezte be a gondolatot. - Mikor megláttam a járgányt, az a négy idióta már körülötte szimatolt. Reméltem, hogy elhúznak, de ehelyett bementek utánad, úgyhogy... - Oké, a többit már vágom!. — szóltam közbe. — Akkor most visszamegyünk a csillagvizsgálóba, hadd nyugodjon meg Slomó drága lelke. Az Attila utcának csak nem akart vége szakadni. Nem csoda, hisz majd fél Pestet átszeli a Fótitól egészen az Árpád útig, ahol aztán Szürke ismét megszólalt. - Itt jobbra fordulj, arra van a Váci... - Tudom az utat! - mordultam rá, pedig nem akartam. — Bocs, de nehéz éjszakám volt. - És még nincs vége! Szürke ezt olyan vészjóslóan mondta, hogy rögtön éreztem: többre utal, mint arra, hogy ma éjjel még bizton számíthatok Slomó hosszas prédikációjára a biztonságról, a grufti összetartásról és... - Követnek! - fordult hátra az ex-hernyós. — Szerintem az a négy rohadék... - Honnan szereztek járgányt? — Tucatjával állnak az utak mentén, mióta a gazdáik megfogyatkoztak. Bronzék nemcsak a fényszórókat, de még a ködlámpákat is bekapcsolták, mintha fénycsapdába akarnának fogni minket. A Váci úton már százhússzal robogtunk, ami eddig a Barkas motorjának elérhetetlen sebességtartományt jelentett. — Szétesik ez a sátánverte csotrogány! — kiabálta túl a hangos géphörgést Szürke. — Kapaszkodj! — figyelmeztettem, majd a fékbe lépve éles balkanyart vettem, ráfordulva a Róbert Károly körútra. — Mit csinálsz? Az Árpád híd jobbra van! — Lazíts! — próbáltam nyugtatni. — Nem vezethetjük el őket a búvóhelyünkre. Szürke talán bólintott, de lehet, hogy csak a körút bukkanói miatt billent előre-hátra a feje. Padlóig nyomtam a gázt. Kétoldalt úgy suhantak el a házak, mintha nem is mi haladnánk, hanem azokat húznák valami irdatlan méretű futószőnyegen. Bronzék azonban mégis egyre közelebb értek, hiszen az ő kocsijuk sokkal modernebb típus volt, mint a mi viharvert szörnyetegünk. — Mi a terved? — kérdezte Szürke. - Hová megyünk? — Őszintén? - néztem rá. — Lövésem sincs. A Barkas motorja veszett visításba kezdett, és a sebességváltó blokkból csípős füst bodorodott. Ahogy a széles körúton robogtunk, egyre inkább úgy éreztem, hogy mindez csupán valami aljas rémálom. Az MTK-
stadionnál aztán a mögöttünk száguldó kocsi belénk jött. A lökés nem volt túl durva, hisz Bronz se akart fejre állni, de ahhoz épp elég, hogy elhatározásra jussak. — A Népliget előtt balra fogunk kanyarodni — közöltem Szürkével. Azonnal megértette, mire gondolok. — Kőbánya?! - meresztette rám a szemét. — A romkerületbe akarsz menni?! — Oda nem mernek követni a szemetek — intettem hátra. — És ha mégis, arrafelé minden ház tömve van démonzabrálókkal. Szürke ismét bólintott, és összeszorította a száját. Fejünk fölött suhogva távoztak hátrafelé a vasúti felüljáró széles sávjai. Amint előbukkantunk alóluk, a Barkas feldobódott a levegőbe. Éreztem, ahogy a kormány könnyűvé válik, majd hirtelen ismét az aszfalthoz csapódtunk. Az első kerekek megbicsaklottak, a kipufogódob leszakadt, és szikrát hányva szántotta az utat. Hiába szorítottam a kormányt, a vén járgány megadta magát. Előbb jobbra, majd balra kacsázott, míg végül a kerekek megakadtak a keresztben futó villamossínekben, és a Barkas a levegőbe pattanva pörögni kezdett. Abban a néhány másodpercben hihetetlen volt a nyugalom. A motor persze úgy visított, mint a túlpörgetett óriás lendkerék, és a kasznin belül mindenféle tárgyak csapódtak nekünk és a falnak, de mégis... Ahogy szálltunk-forogtunk a levegőben, s odakinn a Kőbányai út és a Hungária körút hatalmas kereszteződése hol talpon, hol megdőlve, hol pedig fejjel lefelé mutatta magát, én valahogy hatalmas békét és nyugalmat éreztem. Aztán a kocsi teteje az aszfalthoz csapódott...
Nyolc Körbe-körbe súrlódó, halkan harákoló hangra riadtam fel, melybe rendszeres időközönként fémes nyiszorgás keveredett. Először nem láttam semmit, hiába nyitottam nagyra a szemem. Már-már kezdett elfogni a pánik - talán megvakultam?! -, mikor végre halovány derengést pillantottam meg, mely egy kecses, fekete pillangót folyt körbe. Hát persze, a szoknyám! Fejjel lefelé lógtam az ülésből, a biztonsági öv mélyen a testembe vágott, és a ruhám az arcom előtt csüngött. Kitapogattam a Barkas behorpadt tetejét, majd az öv csatja után kezdtem matatni, de hiába nyomkodtam a biztonsági gombot, az végleg megadta magát az enyészetnek. A súrlódó hang egyre csak ismétlődött, ahogy a fémes nyiszorgás is. Megpróbáltam kibújni az öv alól, ám ez sem sikerült. A váltamba hasító fájdalom viszont adrenalint pumpált az ereimbe, s így már tisztábban tudtam gondolkodni. Az athame — jutott eszembe. Félresöpörtem a pillangómintás szoknyát, és körülnéztem. A világ fejtetőre állt. A Barkas összes ablaka kirobbant, a tető benyomódott, a kaszni valahogy mégis egyben maradt. Szürke kissé hátrébb, kifacsart pózban hevert az ülése mellett, melynek tartócsavarjai elnyíródtak, így utasával együtt elhagyta a helyét, és bevágódott a csomagtérbe. A szélvédő milliárd csillámdarabkája között mélyvörös vérpatak kígyózott, majd az egyik horpadásban tócsába gyűlt. A boszorkánytőr szerencsére a helyén maradt. A fekete vászonnal borított tokot a bal combomra szíjazva hordtam, minden eshetőségre készen. Bár tudtam, hogy azzal, amire készülök, megszentségtelenítem a pengét (hiszen az athamét evésre, vagy olyan hétköznapi dolgok elvágására, mint egy biztonsági öv, tilos használni), jelenleg ez cseppet sem érdekelt. A karommal igyekeztem tompítani a zuhanást, mégis sikerült alaposan odavernem magam. A kaszni megbillent, ám az az átkozott, súrlódó hang továbbra sem szűnt. - Szürke! - a sráchoz kúsztam, és megérintettem a vállát. - Hé, ne szórakozz velem, hallod?! Sajnos úgy tűnt, hogy esze ágában sincs szórakozni: a halántékán tátongó, mély sebből vér lüktetett, egyre táplálva a horpadásba gyűlt tavat. A törmelék közül sikerült előbányásznom egy kétes tisztaságú rongydarabot (azt hiszem, Slomó azzal szokta letörölni a szélvédőre kenődött bogárpépet), és rányomtam a Szürke fején tátongó lukra. Hallottam már róla, hogy ilyenkor szorítókötést kell alkalmazni, s reméltem, hogy ez a szakkifejezés valóban azt takarja, amit teszek. így
tehát a rongyot alaposan rászorítottam a sebre, majd az üléshuzatból hasított szövetcsíkkal rögzítettem. — Eddig meg is volnánk — mondtam, csak hogy magamat biztassam. — Most pedig lássuk, mi történik a nagyvilágban. A Barkas jobb oldalán, a tolóajtó ablakán, sikerült kimásznom. Arra számítottam, hogy Bronzék a roncs mellett állva várnak ránk, természetesen hanyag kisterpeszben, összefont karokkal, magabiztos vigyorral a képükön. Szédelegve, hányingerrel küszködve kúsztam ki a szélvédő cserepeivel és bűzlő motorolajjal szennyezett aszfaltra, egyik kezemben az athaméval. Lassan négykézlábra emelkedtem, s vártam, hogy lecsapjanak. A fémes nyikkanásokkal kevert," súrlódó hang immár a hátam mögül hallatszott. S aztán sokáig nem történt semmi. Felemeltem a fejem, átlesve az arcomba hulló hajzuhatagon. Az első, amit megláttam, a Könyves Kálmán körút túloldalán álló házak tetejét bíbor fénykoronával ékítő napfelkelte volt. A derengés persze az alacsonyan hömpölygő, vörös hasú pokolfelhőkön küzdötte át magát, így sejtelmesebb és komorabb volt, mint az éj csillagtalan sötétsége. Túl hirtelen álltam fel. Miközben a járgányunk a levegőben pörgött, néhányszor alaposan beverhettem a fejemet, mert hirtelen iszonyú szédülés fogott el. Két karommal tétován hadonászva kerestem valami kapaszkodót, ám mikor rátaláltam, az rögvest magával rántotta a kezemet. Forog! — villant át sajgó agyamon. — Akkor ez csakis az egyik égre meredő kerék lehet! A sustorgó hang lassult, a nyikorgás ritkulni kezdett. Majdnem elestem, de aztán a kaszninak dőlve végre megtaláltam az egyensúlyomat. Szükségem lett volna még néhány percre, ám ekkor halk nyöszörgésre lettem figyelmes. -L... Lilith! Szürke magához tért! - Jövök! — kiáltottam, s a hangom hátborzongató visszhangot vert a néptelen utcán. Kapkodva összefogtam kibomlott hajamat, hogy ne zavarjon, majd lehasaltam a roncs mellé. Szürke a kezét nyújtotta felém, s bár nyomorúságos állapotban volt, mégis elvigyorodott. - E... egyben vagy, kicsi lány? — kérdezte. — Ugye v... veled minden r... rendben? Hirtelen elszégyelltem magam, bár nem tudtam pontosan, hogy miért. Ez a srác, beszorulva a Barkas roncsába, fején szedett-vedett, véres kötéssel épp csak él, mégis az érdekli leginkább, hogy velem mi van. - Nyugi, kiszedlek onnan — mondtam. - Előbb azonban végezz magadon általános rendszerellenőrzést! - M... mi van?! - Próbáld mozgatni a végtagjaidat, hogy megtudjuk, nem tört-e el valamid — magyaráztam. — Ha igen, akkor nyugton kell feküdnöd, amíg...!
- Felfogtam! - vágott a szavamba Szürke, majd kifelé kezdett evickélni, miközben így morgott: - Az életemet is m... magamnak kell megmentenem! M... micsoda világban élünk! Persze végül segítettem neki, s így két perc múlva már egymásba kapaszkodva tántorogtunk ki a Kőbányai út közepére. - Nézd! — intett Szürke a kereszteződés felé. - Ők se jártak jobban. Csak ekkor vettem észre a félig kidőlt gázlámpaoszlopot, és a fekete autót, ami szinte felcsavarodott rá. Az összegyűrődött motorház alól még mindig gőz sistergett. A járgány mind a négy ajtaja nyitva volt, és az üléseken senkit sem láttam. - Fenébe...! — a tekintetem ide-oda ugrált a környező épületek árnyékát kutatva, míg Szürke előreimbolygott, hogy aztán hátra se nézve integetni kezdjen. — Ott vannak! — mondta, s elindult. Az athamét markolva siettem utána. A három test alig néhány lépésre hevert az összetört kocsitól. Korábban csak azért nem vettem észre őket, mert álló, felénk rohanó, ránk vadászó démonfattyakat kerestem a hajnali félhomályban. — Ezek már soha többé nem marcangolnak szét senkit — állapította meg Szürke, Bronz holtteste fölött állva. A nagydarab fickó hanyatt feküdt, üveges szemekkel meredve a vöröslő felhőkre. Homloka közepén Exi okozta, fekete szélű égésnyom éktelenkedett, amit sokkal mélyebben préseltek a bőrébe, mint ahogy az egy közönséges démonűzés során szokás. Néhány lépéssel távolabb Ketz, az autó mögött pedig Pedro hasonló testhelyzetben hevert. — M... mindháromból kiűzték a démonaikat — mondta Szürke. — Csak kiűzték?! — a hangomban döbbenet és kételkedés bujkált. Mintha válasz érkezne a kérdésemre, a hátunk mögül, valahonnan a Lovas Áruház kiégett épületén túlról, éles rikoltás hasított a csendbe. A Kőbányai út túloldaláról kurjantások egész sora felelt rá. - D... démonzabrálók — nyögte Szürke. — Tele van v... velük az egész kőbányai r... romkerület. - Ma éjjel hárman biztos nem tértek vissza a vackukra. Sorra jártam a hullákat. A nyomokból lassan kezdett összeállni a történések sora. A Barkas túl nagy sebességgel bukkant elő a vasúti felüljárók miatt mélyebbre süllyesztett útszakaszról... Egyszerűen elfeledkeztem róla, hogy az emelkedő teteje a levegőbe fog dobni, ha nem lassítok... Megtörtént, és mi felborultunk... Bronz valószínűleg ugyanígy járt, bár az ő járgányával lett volna rá esélye, hogy kivédje a karambolt. Talán csak arra figyelt, hogy minket elkapjon, így végül nekicsűrt a gázlámpa oszlopának... A légzsákok fehér porral szórták tele az üléseket, de maga az utastér szinte sértetlen maradt. Bronz és társai persze valamelyest elkábulhattak, így a karambol hangjára a közelben tébláboló démonzabrálók közül hárman még időben érkeztek, hogy könnyű zsákmányt ejtsenek. Bronzot, Ketzet és Pedrót kirángatták a kocsiból és...
A vérfoltokból, ruhafoszlányokból és egyéb nyomokból ítélve kemény küzdelem lehetett, de végül legyűrték őket, és kiűzték belőlük a démonokat, hogy aztán mindjárt magukba is kényszerítsék... - Hárman lehettek - állapítottam meg. - Miből g... gondolod? — csodálkozott Szürke. - Abból, hogy nincs átvágva a torkunk — feleltem. - A démonzabrálók gyűlölik a gruftikat, hisz azt irtjuk, amire ők a leginkább vágyakoznak. Ha többen is lettek volna, biztos végeznek velünk, míg mi tehetetlenül fekszünk a roncsban. Így viszont, friss gazdatestekként jobbnak látták, ha mihamarabb lelépnek, nehogy újabb démonzabrálók jöjjenek, és megszabadítsák őket a zsákmányuktól. - Ez i... igaz! Ekkor hallottuk meg a gőzszirénák elnyújtott vonyítását. A grammatonok rohamjárgányai egyszerre közeledtek a Népliget, az MTKstadion és szemből, a Józsefvárosi piac irányából. - Ez nem lehet igaz! - kiáltottam. - Hogy kerülnek ide? - A Fenevad megérezhette, hogy egyszerre három kedvencét is akarata ellenére szakították ki a maga választotta testből — tippelt Szürke, miközben már a Lovas Áruház felé rohantunk. - Szerintem le fogják zárni az egész tetves romkerületet. Úgy tűnt, igaza lesz. Legalább hat rohamjárgány fékezett csikorogva a kereszteződésben, amit percek alatt asztrálpuskákkal felszerelt grammatonok leptek el. Az őrmesterek parancsszavakat ordítoztak, mialatt az erőláncon tartott szimat démonok már a holttestek és a roncsok körül szaglásztak. Szerencsére a mi auramaradványainkat elfedte a nyakunkban hordott fekete turmalinkő, ami minden grufti kötelező kelléke. - Most mi legyen? - lihegte Szürke, amikor az egykori áruház kormos falai közé értünk. Kilestem a pillér mögül. A grammatonokkal érkezett démonmágusok varázsjeleket rajzoltak az aszfaltra, majd kántálni kezdtek. A levegő felforrósodott, szinte égetett, és parázslón bizsergette a bőrünket. - Ez csapda — mondtam. — Gyerünk, tovább! Az épületek árnyékában, szorosan a falnak tapadva rohantunk, egyre beljebb hatolva a romkerületbe. Olykor úgy véltem, a szemem sarkából velünk párhuzamosan futó, görnyedt alakokat látok: a démonzabrálók sem mertek a grammatonok közelében maradni. Épp az Egészségháznál jártunk, mikor messze mögöttünk iszonyú dörrenés hallatszott. A hátamat meleg légáramlat érte, s én a betonfalnak csapódtam. Szürke mellettem állt, és visszafelé nézett. A kereszteződésből kiindulva, jobbra és balra terjedve magas, szürke árnyaktól hemzsegő erőfal kezdett emelkedni, mely tíz percen belül - nem láthattuk, de tudtuk - teljesen körbefogta Kőbányát. A démonzabrálók lakta romkerület foglyaivá váltunk... ***
Harmadik napja dekkoltunk Kőbánya alsón. A komor állomásépület néptelen, szeméttel és felborogatott, összetört műanyag székekkel teli várótermét átjárta a huzat. A jegykiadó fülkében csináltam magunknak szállást. Szürkének a szomszédos panelházból még egy matracot is sikerült szereznem. — H... holnapra jobban l... leszek — ígérte a srác minden este, egyre gyengébb hangon. — H... ha tudnál szerezni v... valami kaját... Csakhogy nem tudtam. Szerencsére innivaló akadt bőven, mert az állomás négy ital automatájából kettő valahogy megúszta a fosztogatást, de a büfét kirámolták, s ami mégis megmaradt, azt vastag, szőrös és zöld penészréteg takarta. A grammatonok démonmágusai légmentesen záródó erőfalat vontak Kőbánya köré. A Fenevadnak valószínűleg elege lett abból, hogy a romkerületben lakó démonzabrálók hordái rendre meglátogatták a Belvárost, és módosított Exi-lapocskáikkal terrorizálták a fattyakat. Bronzék esete lehetett az utolsó csepp a pohárban, bögrében, serlegben — vagy akármiből is szokott inni a Sötétség Fejedelme. Persze a szürke árnyalataiban irizáló-hullámzó falon azért át tudtunk volna törni, hisz a benne rejlő átok nem halálos. Csakhogy már a puszta kísérlet is riasztást, az pedig számos grammatont idézett volna a helyszínre, így inkább a bujkálás mellett döntöttünk. — M... meglásd, kicsi Lilith, h... holnap reggelre k... kutya bajom se... Ez már a delírium! — gondoltam. - Még sose szólított „kicsi Lilithnek! Szürke fej sebe elfertőződött. Idegesen rándult össze a gyomrom, mikor az jutott eszembe, hogy talán én magam fokoztam a bajt, mikor azzal a mocskos ronggyal akartam elállítani a vérzést. Amint újra a svábhegyi csillagvizsgálóba érünk, azonnal javasolni fogom Slomónak, hogy a járgányba ezentúl mindig tegyünk elsősegélycsomagot; elvégre a törvény is ezt írja elő! Mármint annak a régi, tán sosem volt világnak a törvénye, amelyre már-már csak az álmaimban emlékeztem. Az első éjszakát egy kapualjban töltöttük. A romkerületben úgy kétszázezer lélek élhetett (mármint hús-vér testtel bíró lélek - a kísértő, igéző, kopogó és visszajáró szellemek más kategóriába tartoznak), legalábbis a Fenevad apageszámlálóinak feltételezései szerint. Mi szerencsére csak messziről hallottuk őket, amint magányosan, vagy kisebb-nagyobb csoportokban járták a kihalt utcákat, dühükben és elkeseredettségükben törtek-zúztak, tüzeket gyújtottak, vagy egymást kergették, verték s olykor gyilkolták. — Ezek kinyírnak minket — mondtam Szürkének. — Muszáj valami más ruhát szereznünk. A grufti cuccok nem épp azt az üzenetet közvetítik a démonzabrálók felé, hogy „légy a legjobb barátom, és ölelj meg". Másnap találtam rá a vasútállomásra, és benne az eldugott, szükség esetén pedig jól védhető jegykiadó fülkére. Az üvegablakon át szemmel tarthattuk az egész várótermet, viszont a fészkünket csak keskeny,
eldugott, szeszélyesen kanyargó szolgálati folyosókon át lehetett megközelíteni. — Remek hely, majd meglátod! — vigyorogtam Szürkére, miután sikerült észrevétlenül áttámogatnom őt a Pongrác úton. Fejünk fölött sötéten, némán feszült a vasúti híd. — Ott kipihenheted és összeszedheted magad. Az állomás előtti hatalmas aszfaltcsíkot buszok, villamosok és gőzjárgányok tetemei borították. Mint valami félbehagyott és aztán vandálok által kifosztott, összezúzott, felgyújtott közlekedési múzeum, úgy terpeszkedett előttünk ez a torokszorítóan kietlen városi táj. Alig kelt fel a nap, Szürkét magára hagyva indultam portyázni. A vöröslő felhők alatt némán, áporodott szeméttől bűzölögve gubbasztottak az emeletes házak. Vadászatom színteréül a Körösi Csorna sétányt választottam. Az egykor barátságos, mostanra viszont gazzal felvert, mocsokkal borított sétálóutca mindkét oldalán néma épületek álltak őrt. A Fenevad hatalmának kiteljesedésekor az itt élő szerencsétlen apagéknak eszükbe sem jutott, hogy bárhová is menekülhetnének. Otthonaikban ülve várták be, hogy a démoni dimenziókból érkező szörnyetegek rájuk törjék az ajtót és... Sokan haltak meg: őket egyszerű tápláléknak tekintették a vérre, agy-, és csontvelőre, esetleg csupán egy utolsó, édes halálsikolyra szomjazó fattyak. Ahány dög, annyi ízlés. Másokat megszálltak. Talán ők jártak a legjobban, hisz gazdatestként hamarosan a Belvárosban találták magukat, sokkal elviselhetőbb körülmények között, mint azok, akik valahogy megúszták a borzalom hónapjait, és apageként bujkáltak. Azután a Fenevad őrjöngő haragja, amit kudarcba fulladt terve miatt érzett, lassan csitulni kezdett. A Sötétség Fejedelme rájött, hogy ha engedi kiirtani a Város teljes lakosságát, akkor nem lesz kin uralkodnia, és a léte értelmetlenné válik. Megtiltotta hát, hogy alattvalói esztelenül mészároljanak, s hogy az új törvénynek érvényt szerezzen, a Város bizonyos területeit az apagéknak adta. Kőbánya mára a démonzabrálók legnagyobb kiterjedésű birtokává vált. A félállati létbe süllyedt emberek hordákban jártak, egymás között territóriumokra osztották a kerületet, és amit sikerült megszerezniük, azt tűzzel-vassal védték. Közben pedig arról álmodtak, hogy egyszer majd sikerül egy saját démonra szert tenniük (mindegy, hogy kényes asmo, nagypofájú ko-fa, szánalmas hernyó vagy akár tántorgó alkesz), s akkor végre kikerülhetnek innen, Kőbányáról. Hogy megvalósíthassák e vágyukat, elég volt találniuk egy megszálltat, majd a homlokára nyomni az Exit, s így kiáltani: — Exi ab seo et veni in me! (Gyere ki belőle, és jöjj belém! (latin)) Új emberfajta született: a démonzabráló. Persze a kőbányai romkerületben sem vált minden apage mániákus fattyúvadász-szá. Sokan egyszerűen csak túlélni szerették volna az épp rájuk köszöntő napot vagy
fölébük boruló éjszakát. A démonzabrálók viszont lassan rosszabbak lettek, mint maguk a démonok. Bármire képessé váltak, hogy elérjék régóta vágyott céljukat, s ennek érdekében zokszó nélkül ölték meg az útjukba kerülő apagékat, mert mindegyikben vetélytársat láttak. A gruftikat pedig... Minket mindennél és mindenkinél jobban gyűlöltek. Azon túl, ahol a Füzér utca keresztezi a sétányt, kerek térre bukkantam. A közepén amorf állatokat mintázó szökőkút állt, medencéjében az esővízből zöld, békanyálas posvány lett. Madarak rebbentek a bíbor égre, mikor átvágtam a téren, egyenesen az egyik bérház földszintjén található ruhaboltba. A hatalmas kirakatokat hónapokkal korábban betörték, de magában a boltban alig tettek kárt. A felborogatott polcok, állványok, kifacsart végtagokkal heverő próbababák között turkálva hamar összeszedtem néhány hétköznapi, cseppet sem gruftis cuccot, majd siettem vissza Szürkéhez. - Farmergatyók, barna csíkos férfizoknik, neked zöld-fehér kockás, nekem pedig ez a V kivágású, fehér ing... — mutattam a kínálatot. — Megfelel? - É... és az?! - mutatott a magas szárú, fűzős csizmámra. - Tornacsukák a tavalyelőtti év legdrágább divatja szerint - csörgettem meg a nejlonzacsit, amelyben szerzeményeim maradékát rejtegettem. — Nyugi, öregem, mindenre gondoltam! A Fenevad lezárta ugyan a romkerületet, de nem akarta megölni a bentrekedteket, hisz gazdatestként vagy prédaként még jól jöhettek a démonok számára, ezért a vízellátás, ha akadozva is, de működött. A zuhany csodálatos volt. Minden porcikámat átmelengette a forró víz, s ami a legfontosabb: eltüntette a grufti mivoltomat fennen hirdető fekete szemfestéket, vörös ajakrúzst, és - némi aceton segítségével — az éjszín körömlakkot is. Miután átöltöztünk (Szürkének segítenem kellett, amitől valahogy fura érzéseim támadtak), én az állomás személyzeti fürdőjébe vonultam. A harmadik nap reggelén azonban már biztos voltam benne, hogy mindez nem lesz elég a túléléshez. Szürke tekintete előző este elhomályosodott, és a srác éjfélre már hülyeségeket beszélt. — Sz... szeretlek téged, kicsi Lilith. Sz... szeretlek és gy... gyűlöllek egyszerre. így van ez, m... mióta csak rádöbbentem, ki is v... vagy valójában! S... sőt, ha jobban belegondolok... Igen, most f... figyelj rám, mert ez n... nagyon fontos! Gy... gyűlölni v... valakit talán csak annyit tesz, m... mintha oly mérhetetlenül szeretnénk őt, hogy akár már m... megölni is képesek lennénk. I... gen, én szívesen m... megölnélek téged, Lilith, hogy ne... Soha többé, igen! Soha ne 1... láthasson vagy érinthessen m... más! — Aha! — nyomtam vissza Szürkét a matracra, amit lázas vergődésében már teljesen átizzadt. - Mindig tudtam, hogy a pasikkal komoly baj van. Azt hiszem, jobban örülnék neki, ha ezentúl nem mutatnád ki, amit irántam érzel... Sem öleléssel, sem öldökléssel, oké?!
A srácnak gyógyszerre, lázcsillapító amulettekre, tiszta kötszerre és kajára volt szüksége. Hiába jártam be azonban napfelkelte után a környéket, semmi hasznosra nem találtam. Ráadásul délben, mikor visszatértem az állomásra, Szürke épp az épület lapos tetején, a vasbeton toronyba épített hatalmas óra tövében kóválygott, két kezét az ég felé tárva, miközben csapzott haját a szél cibálta. — A rohadt...! — sziszegtem halkan, nehogy meghallja, s lenézve megszédüljön. Berohantam az épületbe, fel a vaslépcsőn, ki a tetőre. — Halld, ki már nem hallhatsz minket, mert az emberek... Oh, igen, ezek a kicsiny kis férgek itt a maguk építette, szánalmas pusztaságban hátat fordítottak neked. Na mindegy... Azért csak halld meg szavam: én kitartok melletted... Vagy mellettük?! Ezt most pillanatnyilag nem látom színről színre, de azért... Miután lerángattam a lépcsőn, és a falnak támasztva, a tenyeremmel befogtam a száját, azon kezdtem töprengeni, mit kezdjek vele. Éreztem, hogy a teste legalább negyven fokos lázban ég, ami már tényleg nem tréfa! Ha valaki ennyire túlmelegszik, akkor történik valami a vérével... A suliban tanultuk, de már... - Priznic! — döntöttem el. - Mármint annak a zuhanyos fajtája! Na gyere szépen, tetőprédikátor! Csupán a fürdőbe érve döbbentem rá: ha valóban hidegzuhanyt akarok alkalmazni, akkor Szürkét nekem kell levetkőztetnem! A viselkedése teljesen zavarodottá vált, így hiába próbáltam volna rávenni, hogy ő maga... Ruhástul viszont nem lökhettem a víz alá, mert elfelejtettem váltás göncöt hozni, a nedves cuccok pedig még betegebbé tették volna a srácot. Az a nagy, büdös igazság, hogy én még soha nem láttam meztelen pasit. Mármint úgy értem, szemtől szemben. Utáltam a hasamban bizsergő kíváncsiságot, és szégyelltem magam miatta. Szürke persze csak haver, de akkor is... A csempének támasztottam, miközben ő valahova a semmibe, Lázálomfölde kísérteties tájaira meresztette csillogó tekintetét, és a két karjával hadonászott. - Minden eljő, minden bekövetkezik, amit a számok próféciája megjövendölt! — üvöltötte torkaszakadtából. — Lássátok, ami nyilvánvaló, halljátok, ami egyértelmű: a démonkirálynő... Képtelen voltam megtenni. Már a sliccgombján matattak az ujjaim, de aztán visszarántottam a kezem. - Bocs, öreg! — sóhajtottam. — Talán az is elég, ha a fejedet nyomom a víz alá. Húsz perccel később egy ázott hajú, ám némileg kijózanodott Szürke próbálta kiválogatni, melyik lehet a valódi Lilith azon három szellemkép közül, amely a szeme előtt táncolt. - T... történt v... valami? - kérdezte. - H... hol voltál ilyen s... sokáig?
Mielőtt válaszolhattam volna, megafon recsegő hangja ütötte meg a fülemet. Még mindig a fürdőben voltunk, melynek csempével borított falai minden zajt felerősítettek. - FIGYELEM, FIGYELEM! A MAI NAPON, DÉLUTÁN HÁROM ÓRÁTÓL MELEG ÉTEL OSZTATIK A RÉMÜLT GYERMEK SZOBRÁNÁL! FIGYELEM, FIGYELEM! AKI ÉHES ÉS JÓ SZÓVAL KÉR, ANNAK ADATIK! A RÉMÜLT GYERMEK SZOBRÁNÁL HÁROM ÓRÁTÓL NAPSZÁLLTÁIG MELEG ÉTEL OSZTATIK! AKI ÉHES... A megafont valószínűleg egy gőzjárgányra szerelve hordozhatták körbe a romkerületben, mert a szavak hamarosan elhaltak a távolban. — Kaja! — mondtam Szürkének, és megmarkolva az ingét, felrántottam a földről. — Gyere, most megetetlek! Fogalmam sem volt arról, hol lehet a rémült gyermek szobra, de muszáj volt bíznom a szerencsénkben. Mexikói mintás pokrócba csavartam Szürkét, aki bal karjával átölelte a nyakamat, így botorkáltunk ki az állomás épületéből, aligha különbözve a romkerület legtöbb szerencsétlen lakójától. Szinte azonnal megláttam egy embert; három napja az elsőt, aki az utunkba került. Épp úgy vonszolta magát a buszok és villamosok között, mint mi ketten, ám ő társként egy alaposan megpakolt, nejlonnal fedett, hangosan nyiszorgó bevásárlókocsira támaszkodott. A nyomába szegődtünk. Szürke igyekezett tartani magát, de a lábai folyton megbicsaklottak. - T... talán itt kéne h... hagynod - nyögte. - Felejtsd el! - förmedtem rá. — Slomó megmondta: a gruftik senkit sem hagynak hátra! — Azok n... nem a tengerészgyalogosok? - Pofa be, és segíts vonszolni a hátsód! A nyikorgást követve a sétányon találtuk magunkat. Hamarosan mások is csatlakoztak hozzánk a környező házakból. Tehát a romkerület e része mégsem teljesen lakatlan! Rongyos alakok, férfiak, nők, sőt gyerekek bukkantak fel a sötét kapualjakból, és földre szegezett tekintettel, némán vonultak, mind ugyanabba az irányba. Mire elhagytuk a nyálkás vizét őrző szökőkutat, már legalább kéttucatnyian voltunk. — Z... zombik - lehelte a fülembe Szürke. — B... beálltunk az élőholtak seregébe. Fogalmam se volt róla, hogy viccel-e, vagy — a visszatérő láz hatására véresen komolyan gondolja, amit mond. A sétány véget ért, s mi mentünk tovább. Átvágtunk a széles Halom utcán, majd az aszfalttengerbe szorult kicsiny Szent László téren. Csak ekkor emeltem fel a fejem, és pillantottam meg a hatalmas, kőcsipkés, egytornyú templomot. A kopasz fákkal körülvett, csodálatos épület egészen hátborzongató látványt nyújtott ebben a Fenevad uralta Városban. Távolról épnek tűnt, de minél közelebb jutottunk hozzá, annál világosabbá vált, hogy a féktelen dühükben tomboló démon-fattyak a rettenet hónapjaiban többször is
feldúlták, meggyalázták, sőt, tűzzel próbálták elpusztítani. A templom lépcsőit kormos törmelék, talán az egykori padsorok és a kegytárgyak maradványai borították. A festett üvegablakoknak nyoma sem maradt, s az égbe szökő nagytorony mázas cserepes sisakja is önmagába roskadt. A zombisereg egyetlen pillantást sem vetett Szent László még mindig fenséges templomára. Elnyekeregtünk, csoszogtunk, toporogtunk a főbejárat előtt, majd egyre inkább tömörülni kezdtünk. A fejek fölött átlátva hirtelen egy zöldre színeződött bronzszobrot pillantottam meg. A kopasz fák között álló alkotás egy asszonyt ábrázolt, ölében duci csecsemővel, aki rémülten kapálózott, mivel a nő lába mellett ágaskodó hatalmas hattyú épp felé csapott a csőrével. A rémült gyermek szobra! Ekkor végre emberi szó ütötte meg a fülemet: — Csak sorjában, barátaim! Kérem, ne lökdösődjenek, jut bőven mindenkinek! Aki már evett, az álljon át Róbert sorába! Ő tartalék hideg élelmet és szükség szerint gyógyszert is oszt, de csak annak, aki valóban beteg. Ez a hang... Egyszerre nyugodt, derűs és erőt sugárzó... Valahol mintha már... - Még néhány lépés! - rántottam feljebb a nyakamba kapaszkodó, ám egyre lejjebb csúszó Szürkét. - Tényleg csak néhány... Az apagék tömege összezárult előttem. Kosztól ragacsos, tetvektől hemzsegő fejüket ingató és a mosdatlanság keserű szagát árasztó emberektől semmit sem láttam. — Engedjenek át! - kiáltottam. - A társam beteg, magas láza van! Hallják, emberek, engedjenek már át! Még csak felém sem fordultak. Valahol távolabb sikoltozás kezdődött, s néhány ütés vagy rúgás puffanását hallottuk. — Aki így viselkedik, annak ma is az éhség kíván jó éjt! — bömbölte a korábbi hang. A hang, amit már egyszer, régen... Szürke elájult. Képtelen voltam megtartani, de elengedni se akartam, így mindketten a földre zuhantunk. A nő, aki mögöttünk jött, egyszerűen a hátamra taposott, és ment tovább. A tüdőmből kiszaladt a levegő. Próbáltam felállni, de a kezemre irtózatos súly nehezedett. Hallottam a porcok roppanását, s kínomban felsikoltottam. Újabb láb közeledett, divatos bőrcipő kopott orra rúgott az államba... — Félre! — ordította valaki. - Álljanak félre! Gyorsan! A testünkön tipró lábak tétován eltávolodtak. Fehér köpenyes, szőkésbarna hajú, szemüveges, fiatal srác guggolt le hozzánk. A zsebére, melyben alpakkakanalak sorakoztak, valaki a Rob nevet hímezte vörös cérnával. — Jöjjenek! — nyúlt a hónom alá, és segített felállni. — Minden rendben? Épp válaszolni akartam, mikor a tétova tömeg ismét szétvált, s egy újabb fehér köpenyes jelent meg.
— Ez a fiatalember valóban beteg — szólt az idős, markáns arcú, kopasz férfi, akinek korábban már megismertem a hangját. Ahogy most jóságos, szelíd tekintetébe néztem, hirtelen a neve is beugrott: Bánóczky Előd, a démonlátó plébános! *** A Cserkesz és Kada utca sarkán álló Szent Család plébánia jócskán megváltozott, mióta utoljára láttam. A falat díszítő, hatalmas feszületet letépték, miként a két ajtó között lévő zöld postaládát és az istentiszteletek rendje, illetve más, a híveket érintő események közzétételére szolgáló üvegszekrényt is. Az ablakok törött madárszárnyakként fityegtek rozsdás zsanérjaikon, és a kereszt mintázatú, vaskos ajtónak sem maradt nyoma. A keretbe csupán egy pozdorjából préselt falapot illesztettek, amin se zár, se egyéb biztonsági felszerelés nem látszott, kivéve talán azt a kék filctollal írt szöveget, ami így szólt: „Körülvettek a halál hullámai, megrémítettek a gonoszság örvényei, körülfogtak az alvilág kötelei, hatalmukba kerítettek a halál tőrei."*( 8 18. zsoltár 5-6.)Hát... ennél derűsebb házi áldást is olvastam már! Miközben áthaladtunk a romkerületen, az ütött-kopott Nissan furgon (mely egy kimustrált, de még üzemképes tábori konyhát vontatott maga után) platóján ülve, egyre csak azon törtem a fejem, vajon az öreg tiszteletes megismert-e. Mikor utoljára láttam, a plébánia egyik folyosóján hevert, masszív eszméletvesztésbe feledkezve. Már maga az a tény is csodának számított, hogy a Fenevad hatalomátvétele után ennyi hónappal az öreg még életben van. Sőt, úgy tűnt, nem fér a bőrébe: az elvakult gonoszság városának legocsmányabb kerületében jótékonysági missziót vezetett a mindenki által elhagyott apagék számára! A Cserkesz utcáról nyíló autóbehajtó előtt álltunk meg. A szemüveges srác, akit mindeddig nem volt időm alaposabban megfigyelni, kiugrott a kocsi anyósüléséről, és megzörgette a fémkaput. Közben én eligazgattam a mellettem fekvő Szürke takaróját, majd visszamosolyogtam a vezetőfülke hátsó ablakából integető kopasz lelkészre. Belülről furán dülöngélő, toprongyos alakok kezdték rángatni a kaput. Miután sikerült a vaslemezek alját átküzdeniük néhány kiálló, makacs téglán, iszonyú zajjal tárták szélesre a bejáratot. A furgon lassan gördült be a kopár udvarra, majd megállt. A valóban zombikra emlékeztető figurák azonnal visszacsukták és elreteszelték a kapu mindkét szárnyát. — Megérkeztünk! — lépett a plató mellé Rob. — Hozok egy hordágyat, és hívok segítségei. — Nem szükséges - mondtam, majd átugorva a rakfelület mellvédjén, lenyitottam a kocsi hátulját. - Szerintem ketten is be tudjuk vinni. Tudod, az utóbbi napokban egyikünk sem evett valami sokat, és Szürke... Szóval érted! O mindig is madárcsontú pasi volt.
A fehér köpenyes srác félrebillentette a fejét, és a szemembe nézett. Tutira vettem, hogy azon töpreng, vajon mindig ilyen csacsogós vagyok-e. Végül kisfiús mosoly jelent meg az ajkán, és vállat vonva mellém lépett. — Erős lánynak látszol — mondta. Meglepett, ahogy a szeme csillant: az az apró, titokzatos villanás egyszerre volt kíváncsi és mindentudó. Ráadásul a „vigyük"-ből csak annyi valósult meg, hogy bár a pokrócokon heverő Szürkét még együtt húztuk ki a plató szélére, aztán Rob egyedül kapta ölbe. Nekem pusztán annyi feladat jutott, hogy a haverom fejét tartsam, vigyázva, nehogy lefejelje az ajtófélfákat. Közben az öreg plébános néhány, a házból elősiető emberrel elkezdte lepakolni a furgon platójára halmozott ételhordókat, míg mások a gumikerekes tábori konyhát tolták félre. Rob után baktatva megmásztam néhány lépcsőfokot, s mindjárt azon a hosszú, félhomályos folyosón találtam magam, ahol egykor a rosszarcú dionysiánus meg a sekrestyésként villogó „Imrevarjú" megtámadtak. A rám rontó emlékek, vagy talán a három napja tartó kényszerű koplalás okozhatta, de ekkor rendesen megszédültem. — Kit hohó kit nincs kit baj ssszcsihhh — kapta el valaki hátulról a karomat, nehogy elessek. — Kit vigyáz kit Trippes kit kislányra ssszcsihhhl Kirántottam magam a szorításból, és úgy pördültem meg, mintha egész eddigi életemben erre edzettem volna. Mögöttem — illetve most már előttem — egy alacsony, tömzsi, rongyos ruhákba öltözött, erősen kopaszodó, karvalyorrú emberke állt. Mikor megláttam, mennyire mocskos a keze, amivel az imént még engem tartott, hirtelen hányinger fogott el. Pedig csak ezután vettem észre a bal füle mögül előtüremkedő, ocsmány kis démonfejet! Gondolkodás nélkül emeltem az öklöm, ám... — Erre semmi szükség! - a plébános, aki épp ekkor lépett be az ajtón, megmarkolta a töpörödött fickó grabancát, és elrántotta az ütés elől. — Kit segít kit Trippes kit lánynak, kit ő mégis kit rossz kit hozzá ssszcsihhh - kattogott és sistergett felém az arasznyi démon, mely mélyen beleágyazta magát a férfi koponyájába. Rájöttem, hogy a fura hangokat a dög, míg az értelmesnek tetsző szavakat a gazdája mondja. Úgy tűnt, soha nem tévesztik el, hogy épp kinek kell megszólalnia. — Trippes ártalmatlan — mondta a pap, és óvó türelemmel terelgette távolabb a fickót. - Ő mindig is a plébá... Akarom mondani a Menedékhez tartozott, igaz-e, Trippes?! — Kit Trippes kit jó kit vagyok ssszcsihhh — motyogta sértetten a hátborzongató alak. - Kit soha kit nem kit bánt kit senkit ssszcsihhh. Kit Trippes jóbarátságos sszcsihhh...] — Igen, úgy van, de most menj szépen, menj! - simogatta meg Trippes hátát az atya. - Gergely úrtól kapsz kenyeret, amivel kitörölgetheted a gulyáságyú belsejét! Mindkettőtöknek jut. Na eredj!
Nem hittem sem a fülemnek, sem a szememnek. A trip démon — mely szokatlan módon nem csupán a férfi tekintetében felbukkanó derengésként, vagy a nyakán, vállán ülő szörnyetegként, hanem hordozója testének szerves részeként, annak undorító kinövéseként létezett - mindvégig hevesen vicsorgott rám. A pap végre eltávolította őt a közelemből, de a nyugalmam mégsem tért vissza. — Plébános létére hogy pátyolgathat egy ilyen dögöt? — kérdeztem az öregtől, aki most engem kezdett terelgetni. - Jöjjön, kedves, és egyen valamit! — mondta. — Közben mindent megmagyarázok. Az egykori kápolnába mentünk, ahonnan a régi berendezés, amire emlékeztem, vagyis a padok és az oltár, egyaránt hiányoztak. A helyükre egyszerű, málló festékű vaságyakat, középre pedig két hosszú sörpadot és asztalt állítottak. Rob időközben az egyik fekhelyre tette Szürkét, kinek karjába az oda siető, fehér köpenyes nő infúziót kötött, majd nekiállt, hogy kicserélje fején az átvérzett, koszos kötést. Leültem a padra, s idegesen fürkésztem a környezetemet. A vaságyak némelyikében betegek feküdtek, akik ugyan mind nagyon rossz állapotban voltak, de legalább egyiken sem láttam újabb fattyakat élősködni. - Amikor maga beugrik hozzánk, biztosra vehető némi kavarodás — mondta a plébános mosolyogva, miután leült, és egymásba kulcsolta az ujjait. - Tehát emlékszik rám — néztem mélyen a szemébe, s nem láttam mást, csak őszinte kedvességet és végtelen türelmet. - Lehet azt az éjszakát elfelejteni? - nevetett fel az öreg, vigyázva, nehogy megzavarja a betegeket. — Szegény Imre testvér... Tudja, a sekrestyés...! Már hogy is felejthetném el „Imrevarjút", aki a dionysiánusok szektájának, vagyis a Fenevadnak dolgozott?! Lehet, hogy a plébános azóta sem... - Mi lett vele? - kérdeztem, talán kicsit túl kemény hangon. - Sajnos meg kellett tőle válnunk - sóhajtott a pap. - Amikor a Városban elszabadultak az indulatok, Imre testvér az eszét vesztette, és rossz útra tért. Megpróbálta elpusztítani kicsinyke könyvtárunkat, ahol azt a néhány szent iratot tartottuk, ami egy ilyen szegény plébánián előfordulhat. Később azt hallottam, hogy felment a Várba, mivel csatlakozni kívánt a Város új urához... - A Fenevadhoz — pontosítottam, mert kíváncsi voltam az öreg pap reakciójára. Ő szomorúan bólintott. - Akkor éjjel magának volt igaza, kislány — mindkét mutatóujjával a halántékát kezdte dörzsölni, mintha a fejét fájlalná. — A démonok immár köztünk élnek. Vagy mondjam inkább úgy: mi élünk a démonok között? Fatányér koppant az asztalon. Rob személyesen hozott nekem kaját, és kancsóban halvány gyümölcsteát. - Ne haragudj, hogy csak ilyen szerény étellel tudunk szolgálni
- mondta, s maga is mellénk telepedett. — A készleteink javát a romkerületben élő szerencsétleneknek adjuk. - Már többször kértelek, hogy ne nevezd őket így! — fordult a fiú felé a plébános. - Csupán az tekinthető szerencsétlennek, akit végképp elhagyott a remény. Az általunk táplált embereket viszont mindeddig elkerülte a démoni megszállás, így tehát számukra még elérhető az üdvösség, mikor eljő a Végítélet. - Ezek szerint maguk még emlékeznek a Jelenések könyvére - hadartam két falat között. - Természetesen! - nézett rám csodálkozva Rob. — Igaz, hogy csupán egyetlen fénymásolt példányunk van belőle, de többen is megtanultuk fejből. - Mi készítettük - bólintottam. — Mármint a fénymásolatokat. Próbáltunk minél több példányt szétszórni a Városban, de a grammatonok... Hirtelen elhallgattam. Talán a fenséges kaja (híg sárgaborsófőzelék, ropogósra száradt, s kissé áporodott ízű kenyérrel), vagy a kimerültség tette, de rájöttem, hogy nem vagyok elég óvatos. - Szóval te grufti vagy?! - bámult rám a srác naiv rajongással, amitől hirtelen olyan helyes lett, hogy kedvem lett volna megölelni. - Egyáltalán nem látszik rajtad. - Álcucc... - rángattam meg magamon az inget. — A démon-zabrálók miatt. - Ez érthető — biccentett a plébános, ám az arca hirtelen elkomorult. — Erre utaltam, mikor az imént azt mondtam: a látogatása bizonyára újabb kavarodást fog okozni. Csupán idő kérdése, hogy a Hiszekegyház- vagy a még közelebbi Richter-banda megtudja, hogy gruftikat rejtegetünk a Menedékben. Mert, ha nem tévedek, a társa is démonűző, igaz? Biccentettem. - Bandák? — kérdeztem aztán. — A Hiszekegyházról már hallottam, de a Richter... - A legerősebb démonzabráló csoport, legalábbis itt, Kőbányán magyarázta Rob. - A nevüket a fészkükről kapták. A Richter-banda az egykori gyógyszergyárban, a Hiszekegyház... - Vágom! - szakítottam félbe, majd körbeintettem a kanalammal. - És ez a hely...? Tudom, hogy az átalakulás előtt Szent Család plébániának hívták, de most valahogy egészen másnak tűnik. - Sok minden megváltozott - szólt a plébános. - Amint látja, már én sem viselhetek reverendát. A Fenevad betiltott minden vallásos megnyilvánulást; prédikációt, körmenetet, keresztelőt vagy más hasonló tevékenységet. A templomokat feketemisékkel szentségtelenítették meg, és a falaikba asztrális szörnyetegeket idéztek, hogy aki belép, azt az őrületbe kergessék. Én és az unokaöcsém, Róbert... - Rob! — helyesbített a szemüveges srác. — A bácsikám nehezen szokja meg, hogy már nem használom a teljes nevemet. Azt mondja, a Rob olyan idegen,
A két pasi összemosolygott. Láttam, milyen erős köztük az egyetértés és a szeretet. Hirtelen vad irigység fogott el: közéjük akartam tartozni, hogy én is fontos legyek valakinek. - Tehát az unokaöcsémmel... - folytatta a plébános — ...az átalakulást követő rettenet hónapjaiban bujkálni voltunk kénytelenek, mert a Fenevad minden hithű emberben elsődleges célpontot látott. Különösen a papokban, szerzetesekben, pásztorokban... - Te is tiszi (tiszteletes (szleng)) vagy? — néztem a széles vállú, sportos testalkatú, magas Robra. - Valaha teológiát tanultam - biccentett. - Ha az emberek nem fordítottak volna hátat a Tanításnak, lehetőséget adva a Fenevadnak, hogy hatalma alá vegye a Várost, akkor azt hiszem... Igen, végül a bácsikám nyomdokaiba léptem volna. Miért éreztem csalódást és futó szomorúságot? - Később a helyzet valamelyest javulni látszott — beszélt tovább a plébános. — Mi pedig a romkerület közepén találtuk magunkat, ahol minden segítő kézre, reményt adó szóra szükség van. Az egykori plébániát ma már Menedéknek hívjuk, és igyekszünk a betiltott elvek szerint élni. Adományokat gyűjtünk, ételt osztunk, betegeket ápolunk. — Adományokat? - mivel a főzelék elfogyott, félretoltam a tányért. — Ki hajlandó ebben a Városban ételt, ruhát és pénzt adni a Menedéknek? Tudtommal minden hatalom és vagyon a démonok által megszállt emberek kezében van. — Különös dolog ez, de épp a gazdag, démonszállta személyek jótékonykodnak a legtöbbet — vont vállat a plébános. — Azok, akik a folyó túlpartján, a Várban vagy például a Rózsadomb csodálatos villáiban élnek. Azt hiszem, csupán azért teszik, hogy életben tartsák a romkerületben lakó nyomorultakat, mert később még szükség lehet rájuk. - Mint gazdatest vagy préda - bólogattam. - Igen — az öreg plébános keserű pillantást vetett a vaságyak felé. - Ha úgy nézzük, mi is nekik dolgozunk. - S mi mást tehetnénk, Előd bácsi? - tette kezét a nagybátyja karjára Rob. Látszott: ezt a kérdést már ezerszer megrágták, és nem jutottak semmire. — Talán jobb volna, ha hagynánk az apagékat éhen halni? Egyébként pedig nem értek veled egyet: szerintem sok démonszállta azért adakozik, mert így akarja életben tartani magában az embert. — A démonzabrálók miért engedik, hogy működjön a Menedék? faggattam őket tovább. — Két okból — nézett rám a pap. - Egyrészt az épületet és lakóit erős imák védik. — Úgy érti: ráolvasások! - Nem, kislány, nem azok - mosolygott rám ismét megértően a plébános. — Tudom, hogy a gruftik mágiát használnak a démonok ellen, és az egyszerű ima erejében nem hisznek, de mi mások vagyunk.
— A bácsikám számos olyan imát gyűjtött, sőt, alkotott, melyek még a mágikus ráolvasásoknál is sokkal erősebbek - bizonygatta Rob. Hiába volt azonban nyílt és megnyerő a tekintete, mégis sajnálkozva, talán kissé lekezelően néztem vissza rá: méghogy erővel bíró imák! — Mi a másik, amivel távol tudják tartani a démonzabrálókat? — kérdeztem. — Hisz magam láttam, hogy a Menedék állandó lakói között démonszállta ember is akad! Ennél jobb csali nincs is a számukra! — Legyünk pontosak — szólt a plébános. - Csupán három démonszállta lakónk van. Trippest már látta. A másik két elveszettben klaustro (A fóbdémonok kasztjába tartozó fattyú, s mint ilyen, a gazdájának szorongásos tüneteket okoz, hogy aztán annak félelmeiből táplálkozhasson.)
és hernyó démonok laknak. Egyik sem az a fajta szörnyeteg, amiért a démonzabrálók különösebben törnék magukat, mivel ezek a fattyak a legalsó kasztokba tartoznak. Ráadásul... — Igen?! — Nos, ez a három példány különleges: elszakíthatatlanul a gazdájukhoz nőttek, hús-vér-lélek szimbiózist alkotva velük. Amennyire tudom, az ilyesmi rendkívül ritka. Ha megpróbálnák kiűzni őket, abba az ember és a fattyú is belepusztulna. Egyébként pedig teljesen békések, ártalmatlanok, sőt, Trippes és Klóé, akiben a klaustro lakik, még segítőkészek is. — Bocs, de ez még mindig nem elégséges magyarázat arra, hogy a démonzabrálók miért hagyják őket békén — húztam el a számat kétkedve. - Tudtommal őket olyan apróság, mint az, hogy a kiűzés során a démon esetleg elpusztulhat, nem szokta érdekelni. S hogy ezek a fattyak alacsony kasztba tartoznak...? Ugyan! Hisz csak arra kellenének nekik, hogy általuk a Belvárosba juthassanak. - Rendben — sóhajtott a plébános, miután Robbal egymásra néztek. Az az igazság, hogy megállapodtunk velük. Az adományokból a zabrálóknak is juttatunk, s ők cserébe... - Békén hagyják a Menedéket — tippeltem. - Vagyis fizetnek nekik a védelemért! - Így is nevezheted — nézett rám komoly, zöldeskék szemekkel Rob. Mi inkább a béke adójának hívjuk. Az élet bonyolult valami; ezt már rég megtanultam. Különösen az, ha az ember szó szerint a halál völgyében jár - ami jelen esetben azonos a kőbányai romkerülettel. - Megértem, hogy ezt kell tenniük — mondtam. — És azt is, hogy szeretnének minket mihamarabb az ajtón kívül tudni. - Azért nem olyan sürgős - nyugtatott meg a plébános. — Beletelik néhány napba, míg a démonzabrálók összekötik az alsó vasútállomáson talált dark ruhákat azzal a pletykával, hogy a Menedék két idegent fogadott be. - Micsoda?! - ugrottam fel. Ha Rob el nem kapja, a sörpad hatalmasat csattanva landolt volna a kápolna kövezetén. — Rátaláltak a cuccainkra?
- Sajnos, igen - tárta szét két tenyerét a plébános. — Nem sokkal azután bukkantak rájuk, hogy elindultatok a rémült gyermek szobrához. A hír már itt várt minket, amikor az imént megérkeztünk: Trippes figyelmeztetett. - Oké, értem, akkor... - kissé idétlenül nézhettem ki, ahogy a karjaimmal hadonászva, kezemmel a fejemhez kapkodva próbáltam egybeterelni a gondolataimat. — Akkor mi most szépen és fürgén le is lépünk! - Nem hiszem, hogy a barátod képes volna felkelni - emlékeztetett Rob. — A fejsebét összevarrták, antibiotikumot kapott, és a legerősebb gyógyítást elősegítő imádságot sem nélkülözi, de azért pihenésre van szüksége. Szürke felé fordultam. A srác fején patyolat tiszta kötés feszült, az állványon lógó üvegből átlátszó folyadék áramlott a vénájába, és a nő, aki korábban ellátta, most az ágya mellett, kis hokedlin kuporgott, s a fejét lehajtva, két kezét imára kulcsolva mormogott. - Fenébe! — szaladt ki a számon. - Akkor majd egyedül megyek. Át kell jutnom a grammatonok erőfalán, hogy segítséget hozzak. Ha szerencsém van, még napkelte előtt visszaérhetek a társaimmal, hogy... - Nincs hova menned — szólt ekkor Rob. Ő és a nagybátyja szomorúan néztek rám. — Van itt még valami... Görcs állt a gyomromba. - Immár két napja tudjuk, hogy a romkerületben bujkáltok — mondta a plébános csendesen. — Megvannak a saját hírforrásaink, hisz másként nem is maradhatnánk életben. Szóval... próbáltunk felkutatni benneteket, nehogy csapdába szaladjatok. - Miféle csapdába? — kérdeztem, s megremegett a hangom. - Ti ugye a Salamon vezette grufti osztaghoz tartoztok? - Rob szemüvegén megcsillant az olajmécsesek fénye. Bólintottam. — Három nappal ezelőtt, mikor ti ketten a romkerületbe tévedtetek, a folyó túlpartján nagy összecsapás volt. A Slomó-osztag betört a Mamutban működő démonoltóba és... - És?! — épp csak nem sikoltottam. - Elfogták őket - mondta rekedt hangon az öreg plébános. — Az egész csoportot, persze rajtatok kívül. Úgy tűnik, valaki elárulta az akciót, és a Fenevad csapdát állított nekik. Sajnálom, én... Arra, hogy a tudattalan sötétségbe való zuhanás közben Rob kapott el, később sem emlékeztem...
Hét Természetesen azonnal útra akartam kelni, de erről sem Bánóczky plébános, sem az unokaöccse nem akart hallani. - Nagyon szívesen ellátjuk magát megfelelő ruhadarabokkal és élelemmel az adományraktárból - mondta a pap, őszinte aggodalommal az arcán. - És természetesen a társát is gondozni fogjuk, míg érte nem jön, vagy ő maga talpra nem áll. Most mégis azt javaslom, mindenképp várja meg a reggelt. — A romkerületben éjjel a legkülönbözőbb, ám egyaránt veszélyes bandák garázdálkodnak — tette hozzá Rob. - Még csak az erőfal közelébe se jutnál, s már el is kapnának. Fáradt voltam és elkeseredett, így végül hajlottam a szavukra. A plébános felajánlotta saját, barátságos kis szobáját, hogy ott pihenhessek, ám én Szürke közelében akartam maradni. így végül kaptam egy matracot, amit a társam ágya mellé fektettek, s hozzá néhány pokrócot. A kápolna betegei eleinte gyakran felsírtak, s hörögve, nyögdécselve kapálóztak. Nem csoda hát, hogy éjfél is jócskán elmúlt, mire sikerült álomba merülnöm. Hajnali négykor azonban felriadtam. Körülöttem teljes csend, amit csak elvétve tört meg némi halk szuszogás, horkolás és beteges harákolás. A plafont bámultam, amire az égve hagyott olajmécses hátborzongató árnyjátékot varázsolt. Tudtam, hogy nem leszek képes visszaaludni, ezért felkeltem, és pokrócba bugyolálva magam, kiosontam a kápolnából. A Menedék ajtajai nem voltak kulcsra zárva. Végiglopakodtam a hosszú folyosón, rátaláltam a kijáratra, ami a belső udvarra nyílt. Az egykori plébánia épülete szinte teljesen körbeölelte a vigasztalanul kopár területet, csupán ott hagyott rést a Cserkesz utca felé, ahol a magas vaskapu állt. Az égen vonuló, lusta felhők valamelyest elvékonyodtak, így a telihold fénye átderengett rajtuk, bronz fénybe vonva mindent. Leültem a lépcsőre, felhúztam a lábam, és csak bámultam magam elé. A belső udvar egyik sarkában hatalmasra nőtt, girbegurba ágait meregető eperfa állt, persze lomb nélkül. Valamivel távolabb a furgon, mellette két robogó, mögöttük pedig a tábori konyha várta, hogy újra jótékonykodhasson. - Én is szeretek itt kinn. Rob hangjától, bár az halk, már-már simogató volt, mégis majdnem felsikoltottam. - Ezt ne...! — kapkodtam levegő után. — Ezt még egyszer ne csináld! - Bocsesz - mondta, és leült mellém a lépcsőre. — Legközelebb, mielőtt megszólítanálak, majd csapok valami zajt. A sztepptánc jó lesz? Vagy inkább jódlizzak?
A fogamat összeszorítva vártam, hogy a szívem halkabban kalapáljon, és elpárologjon belőlem a rémület okozta düh. - Gyakran jövök ki ide, mikor minden elcsendesedik - szólalt meg helyettem a srác. - Olykor nekiállok a furgont tisztogatni, vagy felseprem az udvart, hogy úgy tűnjön, mintha nem csak a csend és az egyedüllét kedvéért lennék itt. Tudod, sepregetés közben hihetetlen gondolatai támadnak az embernek. - Te tényleg hiszel Istenben? - kérdeztem hirtelen. Iménti haragom még mindig nem múlt el teljesen, s ez arra ösztönzött, hogy belekössek ebbe a szemüveget viselő, izmos ájtatos manóba. — A Fenevad uralta Város legrohadtabb romkerületének közepén te valóban képes vagy hinni a létezésében?! Rob rám nézett és mosolygott. A szeme, ami most barnán ragyogott a vörös felhőkön átszüremlő holdfényben, az arcomat kutatta. Mikor aztán szóra nyitotta a száját, már ismét az udvar túlfelét vagy valami számomra ismeretlen tájat vizslatott. — Abban hiszek, hogy jelenleg nagyon távol sodródott tőlünk — mondta. - És abban is, hogy ez a mi hibánk, mivel elfelejtettünk figyelni rá, és hagytuk, hogy megtörténjen. — Marhaság! - forrt fel bennem ismét a méreg. - Ha tényleg létezne, nem hagyná, hogy a Fenevad uralkodjon. — Szövetséget kötöttünk — Rob továbbra sem nézett rám. — Mármint te és...? — Nem, dehogy! - a nevetése lágy hullámként futott szét, és leheletnyivel világosabbá tette a kopár udvart. — Ő az egész emberiséggel kötött megállapodást. Gondoltál már arra, hogy egy olyan világnak, ahol csak az történhet, amit a teremtője megenged, semmi értelme sem volna? A Teremtés lényege, esszenciája, zamata és legfőbb csodája a szabad akarat. — Erről már hallottam — húztam el a szám. — Az emberekre bízta, hogy követik-e a tanácsait, az útmutatásait... — A törvényeit! — Ja, azokat is! Vagy hátat fordítanak neki, és akkor viseljék a következményeket. — Megtörtént. — Ez zsarolás! — mordultam. — „Csináld, amit mondok, vagy jön a Fenevad meg a démonok légiói!" Hol itt a szövetség, és főleg a szabad akarat? — Megértem a haragodat, de én ennél a két lehetséges útnál sokkal több ösvényt látok, amin járhattunk volna — Rob csendesen, türelmesen magyarázott, s ez még inkább feldühített. — Rizsa, kamu duma és üres vaker, haver! - szűrtem a fogaim közt, mereven bámulva a tornacsukám orránál heverő, rideg kavicsokat. — Vagy vele, vagy nélküle, és passz! Ennyit a szabad akaratról!
- Vele is számtalan úton járhattunk volna, ahogy nélküle se csak a Fenevad volt az egyetlen lehetséges jövő. Robra kaptam a tekintetemet. Honnan tudhat az emberből démonná lett Synerelláról? Lehet, hogy csak ráhibázott? Mindegy. A lényeg, hogy el kellett ismernem: valamelyest igaza van. Istentől elfordulva eleve két különböző útra terelhettük... terelhettem a Városban lakók sorsát, s az, hogy most a Fenevad szorongatja a torkunkat, csakis az én hibám. Mindez pedig rohadt nagy igazságtalanság! Miért...? Miért pont nekem, egy krisztinavárosi libának adta meg Enoch a döntés hatalmát? - Mennem kell! - ugrottam fel a lépcsőről. - Hamarosan virrad, úgyhogy nem tarthattok itt tovább. - Rendben — Rob szintén felállt. - Hozom a cuccainkat. Még az este összekészítettem néhány holmit és némi élelmet. - A cuccainkat?! Te meg miről...? - A nagybátyám elengedett, és a furgont is kölcsönadta - mondta Rob, kezét a bejárati ajtó kilincsére téve. - Amúgy is ideje körbejárni a belvárosi adományozókat, hogy összeszedjem, amit nekünk szántak. A Menedék autóját a démonzabrálók éppúgy békén hagyják, ahogy a grammatonok. Reméljük, hogy a kordonon is átengednek, és nem kérdik, ki vagy te. Ha mégis megtennék, majd azt mondjuk, hogy... Nos azt, hogy az ágyastársammá szegődtél. - TESSÉK?! — esküszöm, megroggyant a térdem. - Bocs, de tényleg így lesz a legjobb — láttam, hogy Rob két füle lángvörösre gyúl. - Tudod, a démonfattyak kapitányai ismernek minket, és tudják, hogy ha nem is misézünk, azért a hitünk kitart. Alig várják, hogy végre megtörjünk, és olyan bűnöket kövessünk el, amiket... Szóval érted. Ha azt hallják, hogy te... khrm, hogy mi úgy vagyunk egymással, akkor boldogok lesznek, és nem kérdezősködnek tovább. Ezzel kinyitotta az ajtót, és belépett a folyosóra. A döbbenettől merev tagokkal, tátott szájjal botorkáltam utána. Mondani akartam valamit... valami sértőt és bántót, amitől nem csak vöröslik, de lángra is lobban a füle, ám végül csak ez jutott eszembe: — Ágyastárs?! Ennél ódivatúbb, porosabb és röhejesebb szót nem tudtál volna kitalálni arra, hogy mi ketten állítólag... szexelünk?! S ahogy kimondtam, hirtelen elfogott a nevetés. Rob megtorpant, felém fordult, a szája sarka lassan felfelé húzódott, majd ő is nevetni kezdett. A rettegés, a keserűség és a Slomóék sorsa miatt érzett iszonyú szorongás gátként szakadt át bennem, s az elfojtott érzelmek eszelős, könnyeket csorgató kacagásban törtek ki. Harminc perccel később már a furgonban ültünk. Trippes kinyitotta előttünk a vaskaput, s mikor messze keleten a felhők alól egyetlen pillanatra előcsillant a felkelő nap, mi épp a Fradipályánál felállított grammaton ellenőrzőponton haladtunk át. A sargatanasok bekémleltek a kocsiba, de nem kérdeztek semmit, csupán intettek, hogy mehetünk tovább.
— Ez sima ügy volt — mosolyogtam rá Robra. — És még a szexduma sem kellett hozzá. Milyen kár! Bevallom, élveztem, mikor a srác füleit pír borította el. - Most hová? - kérdezte sietve, hogy másra terelje a szót. Sajnos ezzel eszembe juttatta mindazt, ami tegnap este óta görcsbe rántotta a gyomromat. Nem volt kedvem tovább viccelődni. — Őszinte leszek veled — mondtam. — Megpróbálok összeszedni néhány gruftit, hogy kiszabadíthassuk Slomóékat. - Gondoltam, hogy ez a terved - bólintott, miközben mindvégig a felénk rohanó, üres Üllői utat nézte. — Ostobaság! - Bocs, de az ilyesmihez én értek jobban — vágtam vissza. — Te csak imádkozz értünk... Bár nem hinném, hogy sokat számítana. A srác összeszorította az ajkait és nem felelt. Azonnal megbántam, amit mondtam, hisz nélküle még mindig a romkerületben bujkálnék, s talán már Szürke is beadta volna a kulcsot. Ráadásul az egy dolog, hogy nem osztozom a hitében, de még bántani is érte, igazán nem úrilányhoz illő viselkedés. — Nézd... — szólaltam meg ismét. - Csak tegyél ki, mondjuk az Iparművészeti Múzeumnál, aztán menj a dolgodra! Nem szeretnélek belekeverni... — Már belekeveredtem — mosolygott rám Rob, amit most végképp nem vártam volna tőle. - A bácsikám azt mondta, három napig miénk a furgon. Tudta, vagy legalábbis sejtette, hogy mire készülök. Szóval... ha engeded, segítek, csak mondd, hogy hová vigyelek. Estig hét titkos gruftitanyát kerestünk fel a Város legkülönbözőbb pontjain. Elhagyatott pincékben, metróalagutakban, a Vasúttörténeti Park félkör alakú mozdonycsarnokában, a PeCsa romba dőlt épületében kutakodtunk - mindhiába. — Ezt nem értem — tártam szét a karom, és majdnem elbőgtem magam. — Hová tűnt mindenki? — Ha tömeges letartóztatások lettek volna a Városban, arról biztos hírt kapunk — mondta Rob. — Kik tudtak a gruftisejtek rejtekhelyeiről? — A legtöbbet csak Slomó ismerte. — Akkor talán ő... — Nem! — dühödt kétségbeeséssel járkáltam le-föl a törmelékek között. — Slomó soha nem köpné be a gruftikat. Ő a vezetőnk! Ő hozta létre a titkos csoportokat, és élesztette fel bennünk a reményt, hogy legyőzhetjük a démonokat, ha elég kitartóak vagyunk. Még a ti francos Bibliátok francos jelenéseit is ő sokszorosíttatta a francos fénymásolón, szóval eszedbe ne jusson...! — Lilith, kérlek, figyelj rám, és állj le egy kicsit! — lépett hozzám Rob, megfogta a vállamat, és maga felé fordított, de én nem akartam a szemébe nézni. — Salamon is csak ember. Ő is érez fájdalmat, félelmet, és elfoghatja a reménytelenség. Gondold át újra: ha senki nem árulta el a grammatonoknak, hogy hol rejtőzik a többi grufti, akkor vajon miért nincs
közülük egy sem ott, ahol lennie kellene? Hallod?! Tudsz valami más magyarázatot, mint az árulás? - Sietve távoztak - mormoltam magam elé, és leráztam Rob kezét. Hátrahagyták a cuccaikat. Hallhattak róla, hogy Slomóék lebuktak, és... Ez az! Csak ez lehet a magyarázat! Attól féltek, hogy Silver Ivy, Dorisia vagy valaki más a csoportunkból beköpi őket, ezért leléptek. - Rendben - bólintott a srác, de a sóhajtása kétkedést árult el. — Ha ez történt, akkor hol lehetnek? - Csakis olyan helyen, amire a csoportunk tagjai soha nem gondolnának. — Bár tudtam, hogy kissé eszelősen viselkedem, nem érdekelt. - Ott, ahol még mi sem találnánk meg őket, mert... - Mert az a hely nem is létezik. A gyenge, reszketeg lányhang a PeCsa egyik rommá lett hátsó terméből, alig hallhatóan szivárgott felénk. Megfordultunk. Az összezúzódott vasbeton elemek közül egy vékony, malterral és alvadt vérrel borított, holtsápadt dark lány botorkált felénk... *** A kiscsaj borzalmas állapotban volt. Grufti szerelése, az áttört selyemharisnya, a bőr miniszoknya és a hosszú ujjú top (természetesen mindegyik fekete) rongyokban lógott róla. Ügy nézett ki, mintha borotvaéles karmok szántották volna végig, amelyek a bőrén is véres nyomokat hagytak. Vékony nyakán és a bal arcán sötétlila zúzódások látszottak, színükkel jelezve, hogy a sérülések már jó néhány órája, ha nem egy egész napja keletkeztek. - Nincs olyan hely - motyogta tétován, két karját szárnyként tárva szét. — Olyan hely nem létezhet. Bolondok aranya csak, amivel fizetni próbálsz. Rob és én óvatosan léptünk felé, nehogy még jobban megijesszük. A kiscsaj ugyanis, bár beszélt és folyamatosan közeledett, úgy tűnt, mégsem vesz rólunk tudomást, sőt, talán fel sem fogja, hogy ott vagyunk. - Elszállni, ellebegni...! Micsoda ostobaság! Bolondok vagytok mind, ha azt hiszitek... Nem! Igen! Nem hihetitek, hogy képesek vagytok repülni...! Mellé léptem és a válla felé nyúltam. - Hé! — súgtam. - Hallod, amit mondok? Az arcát csapzott, hosszú, fekete haj takarta, amit egykor gondosan ápolt, kicsi kontyba fogva hordhatott, ám mostanra kibomlott, és mindenféle szemét ragadt bele. Egyetlen megmaradt, fából készült hajtűje a tincsei közé akadva fityegett a jobb válla mögött. - Szárnyak suhognak az éjsza... - amint kezem a vállához ért, a lépte elakadt, mint valami életre kelt, ügyetlen bábué. Néhányszor még nekifeszült a tenyeremnek, bár nem túl erősen, s mivel eszem ágában sem volt elengedni, végül feladta és megállt.
- Hiszen ez egy gyerek! - Rob döbbenten bámult a lányra, majd szinte vádlón fordult felém. — Alig lehet tizenkettő! Hogy válogathattátok be a gruftik közé? - Mindenkire szükségünk van, aki képes hinni abban, hogy a Fenevad legyőzhető — mondtam éledő haraggal, amiért ez az ájtatos imabajnok kérdőre mer vonni. — Inkább segíts! Ültessük le oda! Megfogtuk a kiscsaj mindkét karját, és a romok között árválkodó, csodás módon épen maradt műbőr fotelhoz tereltük. Ő mereven maga elé nézve engedelmeskedett, s közben a lépteit számolta, majd — mikor leültettük - felkacagott: - Látjátok: hiába a sok téblábolás, hét lépéssel sem sikerült a levegőbe emelkednem! Nekem az ilyesmi tiltott élvezet. Rob finom, ápoláshoz szokott mozdulatokkal félresöpörte a lány arcából a hajat, s mikor meglátta cserepes ajkait, így szólt: - Hozok vizet a kocsiból. Addig, ha lehet... - Persze hogy vigyázok rá! — csattantam fel. — Miért, talán azt hitted, ha kettesben maradok vele, mindjárt ráküldöm egy csapat sargatanasra, hogy puszta kézzel űzze ki őket?! - Ne...! — a kiscsaj hirtelen rám nézett, és töredezett, sötétlila körmös ujjait finoman az ajkamhoz érintette. — Ami szép és vágyakat keltő, azt nem szabad bántanod, Liyliyth!( A Lilith név héber változata. Ejtsd: Lijlijt.) - Ti ismeritek egymást? - csodálkozott Rob, s mielőtt válaszolhattam volna, zavart kapkodással folytatta: — Persze a gruftik nincsenek túl sokan, legalábbis így gondolom, szóval... Mindegy, megyek a vízért. Miután a srác távozott, leguggoltam a kiscsaj elé, és megpróbáltam a szemébe nézni, de ő folyton másfelé bámult. - Figyelj rám, hallod?! - ragadtam meg ölében nyugvó kezét. Az ujjai hidegebbek voltak, mint egy hűtőládában szundikáló vámpíré. — Ide tartozol? Úgy értem... A PeCsa-csoport tagja vagy? - A nevem Florinia - zengő hangon beszélt, már-már énekelt, de a tekintetemet továbbra is kerülte. - Persze eredetileg Flórának keresz... Hirtelen felsikoltott, és arca elé kapva mindkét karját, zokogni kezdett. - Mi történt? - kiáltotta Rob, aki épp visszaért, kezében egy palack ásványvízzel. - Bemutatkozott - mondtam, s elvéve tőle a műanyag üveget, letekertem a kupakot. A halk reccsenés mintha elmetszette volna Florinia könnyeinek áradatát. Szó nélkül vette el tőlem a palackot, majd hátravetett fejjel, sokáig ivott. Borzadva néztem a nyakán sorakozó véraláfutásokat. Kétségem sem lehetett afelől, hogy a kiscsajt valaki megpróbálta megfojtani. Mikor a víz fele elfogyott, Florinia a két térde közé szorította a palackot, és annak szájához horgonyozta a tekintetét. - Szeretném, ha válaszolnál néhány kérdésre — szólaltam meg csendesen, de mielőtt a lány bármit felelhetett volna, Rob ismét közbedumált.
- El kéne vinnünk a Menedékbe. Vannak sokktalanító gyógyszereink és... - Te talán valami szamaritánus hobbiklub tagja vagy? — sziszegtem rá. — Az a szenvedélyed, hogy testi és lelki nyomoroncokat gyűjtögess, aztán lepréseld őket egy-egy vaságyra, és infúziós tűvel odaszegezd őket? Rob tiszta tekintetében most először láttam dühöt. Egyetlen pillanatig tartott csupán, de ennyi épp elég volt ahhoz, hogy megértsem: a srác általános szelídsége nem azonos a „birkatermészettel". Ez a felfedezés azonban most cseppet sem érdekelt. — Hagyj minket békén! — suttogtam ismét indulatosan. — A gruftik... — Na-khawsh! - sóhajtotta ekkor az arcomba Florinia. -Szeretem ezt a hangodat, Liyliyth! Na-khawsh'! Beszélj mindig így! ( Na-khawsh - Héber hangutánzó szó, mely a kígyó sziszegését utánozza. Ejtsd: n 'kh 'vss. Érdekesség: a Teremtés könyvében (Genesis) az első emberpárt megrontó „démoni lényt" az eredeti, héber kéziratokban valójában mindig ezzel a hangutánzó szóval jelölték, s csupán a későbbi fordítások egyszerűsítették azt „kígyóvá".)
— Hogy mi...?! — bámultam a kiscsajra, de ő addigra már lehajtotta a fejét, hát újra Rob felé fordultam. — Most nézd meg, mit műveltél! Ha állandóan beledumálsz a dolgomba, még jobban összezavarod őt. Húzzál már innen, kérlek! A srác hosszan, némán és komolyan nézett ránk, majd biccentett. — A közelben leszek - mondta, s távozott. Florinia megkönnyebbült sóhajt hallatott. — Így már jobb, nem igaz? — mosolyogtam rá, bár ő továbbra is az üveg száját bámulta. — Csak mi csajok, kettesben. Akkor most végre beszélgethetünk egy kicsit? — A szó elszáll, de én maradok röghöz kötött — dúdolta szegény megzakkant lány. — Remek, mert én sem megyek sehova — a térdére fektettem a tenyeremet, amitől picit összerázkódott, de nyugton maradt. - Meg tudod nekem mondani, hová lettek a többiek? A grufti srácok, akikkel itt dekkoltatok. — Elmentek. — Azt látom. Én arra volnék kíváncsi, hogy hová mentek. És miért? - Angyalszárnyak suhogása kelt az éjben... — szavalta Florinia. — Gyermekkacaj úszott az indigókék égen. - Szárnyak? Gyerekek? Ez mit... - Apró kezek nyúltak ki értük, és ők boldogan fogták meg azokat, hisz úgy hitték, a fejjel együtt az egész test is elveszett. - Huh, ez így nem lesz valami könnyű menet, bogaram! — túrtam bele a hajamba, s közben a malterporos padlón egy lábnyomot pillantottam meg. — Hát ez...? Apró, meztelen láb tisztán felismerhető lenyomata volt. Nagyon apró! Akkora, mint egy nyolcéves gyereké.
S ekkor hirtelen kiszáradt a szám, a nyakamon lüktetni kezdett egy ér, és még a gyomrom is beleremegett a felismerésbe. - Angyalmágusok?! — ragadtam meg Florinia vékony vállait, de vigyáztam, nehogy túlságosan megszorítsam. — Nézz rám, kérlek szépen, és válaszolj! Gyerekek jöttek a gruftikért, igaz?! Kicsi, kedves gyerekek, akik körül indigókék aura lebegett. Mondd már! - Csilingelő hangon daloltak — nyafogta a kiscsaj, mintha undorodna az emlékeitől. - Arról énekeltek, hogy Enoch küldte őket a gruftikhoz, mert közeleg a vég, de ő segít nekik biztos helyre jutni. - Enoch?! Basszus, már megint ő! És még... Mit énekeltek még az indigókölykök? - Nem volt szükség több dalra — Florinia remegni kezdett. — Csak kézen fogták a gruftikat, s ők boldogok voltak, hogy Enoch hívja és megvédi őket. Pedig akinek szárnya nincs, annak a legszebb szakadék is csak a halál völgye. A kiscsaj szinte már rázkódott a két kezem között, s közben egyre hangosabban, cérnahangon kuncogott. - És te? - kérdeztem tőle. — Téged miért nem vittek magukkal? Ki bántott? Te nem akartál a többiekkel tartani, vagy... Úgy csapta félre a két karom, hogy majdnem hanyatt estem. A combjai közé szorított palackban egyetlen pillanat alatt felforrt a víz, és habot vetve futott ki, egyenesen Floriana fekete harisnyájára, mely azonnal a bőrébe égett. Mély mordulást, állati hörgést hallatva emelte rám a tekintetét, amiből egy sunyi fürkész démon vicsorgott rám. Csak most vettem észre a kiscsaj nyakában az ezüstözött vasláncon függő türkiz könnycsepp-követ, mely elrejtette előlem a benne lakó fattyút. — Dögölj meg, grufti! — harákolta Floriana. Apró ökle épp az orrnyergembe vágott, és kioltotta az eszmélet napvilágát... *** E pillanattól kezdve sokáig úgy éreztem, egyszerre két helyen vagyok jelen... Csodálatos kertben találom magam. A pázsit dús, puha; meztelen bokámat hibátlan fűszálak simogatják. Minden érintésük egy-egy kedves, becéző szó... Áfák... Micsoda rengeteg! Az ágakon hatalmas, méregzöld leveleket rezzent a szél, s játszik az érett, színes gyümölcsökkel, majd — mintha csak most venne észre — irányt vált, és a hajamat kezdi borzolni. A szél... Érteni vélem a suttogását. Előrelépek. Talpamat oly kellemes bizsergés járja át, hogy nem csak sétálni, de inkább futni, rohanni szeretnék. Ám mielőtt megtehetném, a lágyan ringó páfrányok között egy férfit pillantok meg...
A PeCsa romos épülete omladozni látszott. Friss repedések futottak át a megroggyant plafonon. A nagyteremben mázsás betondarab zuhant a padlóra, irtózatos robajjal zúzódva darabokra. Talán ez volt az a hang, ami miatt Rob visszatért. Átverekedte magát a nagyteremből gomolygó malterfelhőn. Közben egyfolytában a nevemet kiáltozta, míg csak fuldokolni nem kezdett. Megpróbáltam felemelni a fejemet, hogy jobban lássak, ám ekkor egy fekete selyemharisnyába bújtatott láb a torkomra taposott... A férfi tán még szebb, mint a kert, amiben találkozunk. Nemes ragadozóhoz méltó, ruganyos és megfontolt léptekkel közeledik, két karjával terelve félre az arcába hajló páfrány ágakat. Még messze jár, én mégis hallani vélem lassú lélegzetét, sőt, az izmos mellkasban dobogó szív ritmusát is. Engem néz... Az én figyelmemet azonban most valami más vonzza magához. A fák közül kecses őzgida szökken elő, és hatalmas, barna szemével rám csodálkozik. Beleborzongok az állat szépségébe, ahogy az imént a fűszálak érintésébe is. Meg szeretném... Meg kell simogatnom! Kinyújtott karral lépek felé... — Jól sejtettem! - Rob talán négy lépésre állhatott tőlem, mikor a hangja áttörte a fuldoklás okozta bódulat fátylát. — Valahogy mindig megérzem a bűzötöket! — Ha közelebb jössz, eltöröm a nyakát! Ez a rikácsoló, villával palatáblát karcoló hang... Én azonnal tudtam, hogy üres fenyegetés, de vajon Rob rájön-e? — Csinálj, amit akarsz — a srác hangja olyan közönyös, mintha a szavait mindeddig jégkásába merítve tartotta volna. — Felőlem megölheted. — Hazudsz! — hörögte a kiscsaj, s lába élével még erősebben kezdte nyomni a torkomat. — Tényleg megteszem! — Már mondtam... — a szemem sarkából, a könnyeimen át is láttam, amint Rob nekitámaszkodik az egyik tartóoszlopnak, és unottan zsebre dugja a kezét. - Azt csinálsz vele, amit csak akarsz. A fattyú felvisított... Félve mered rám, de mégse fut el. Lassan közelítek felé, és közben alaposan szemügyre veszem minden porcikáját. Karcsú nyak, barna prém, a hátán végigfutó, világosabb csíkkal, mely mókásan verdeső farkáig ér. Mikor az ujjam hegyével érintem, az őz félve rebben, de egy helyben marad. Tenyerem rásimul a nyakára. Tűri, sőt, mintha kissé ellazulna. Még
közelebb lépek hozzá, s a lélegzetem is visszatartom, nehogy végül az riassza el. Felém mordul, a szemembe néz... Bízik bennem... A férfi ekkor ér a tisztásra, s a páfrányágak, amiket félrehajtott, most hangos csattanással zárulnak össze mögötte. Az őz megriad, halkan felsír, és már veti is bele magát a csodás rengetegbe. Úgy gerjed fel bennem a harag, mint mikor vörös lángnyelv csap ki a túlrakott vaskályhából. A hívatlan vendég felé fordulok, s rákiáltanék, de dühös szavam elakad. Csak most látom, hogy a tisztás szélén álló férji anyaszült meztelen... Rob lehajolt, s ráérősen matató ujjakkal néhány kavicsot válogatott össze a bokáig érő törmelékből. A szemem előtt pattogó vörös karikák némelyike feketére váltott... — Egyetlen roppanást fogsz csak hallani — csámcsogta élvezettel a kiscsaj, felsőtestét és nyakát ide-oda ingatva. — Aha - sóhajtott unottan Rob, majd megfelelő célt keresett. — Biztos érdekes lesz. A torkomat szorongató harisnyás láb hirtelen eltűnt. Nem láttam, hová lett, de nem is érdekelt. Vadul fuldokolva, zihálva nyeltem a levegőt, ami végre szabadon áramlott a tüdőmbe. A kiscsaj lassú, lopakodó léptekkel ment közelebb Robhoz, és állat módjára kezdte őt szimatolni. — Kikikikikiki vagy te? — kattogta idegesen. A srác arcán hirtelen derűs mosoly suhant át: végre rátalált a megfelelő célpontra. Néhány lépésre tőle, a törmelékből egy csorbult kávésbögre állt ki, szájjal épp felfelé. Rob bal kezével (lazán, oda se nézve) hátrébb taszította a szaglászó kiscsajt, mintha csupán egy túl játékos kiskutyával volna dolga, majd jobbjával eldobta az első kavicsot... S a következő pillanatban ráébredek: rajtam sincs ruha! Érzem, ahogy lángvörösre gyúl az arcom, de ebben a csodálatos kertben valahogy mégis idétlen volna, ha takargatni kezdeném magam. A férfi alaposan megbámul. Parázsló tekintete minden porcikámat sorra érinti, mintha kóstolgatna. A szemében tetszés szikrája lobban. Felém indul, léptei egyre fürgébbek... A kavics hangos csörrenéssel esett a bögrébe. - Kitépem a léped, ha nem nézel a szemembe! — sziszegte a kiscsaj, és egyre csak szimatolva, ismét megközelítette Robot. — Hallod, amit mondok? - Minden szót, te rusnya féreg, ebben biztos lehetsz — felelt a srác, s nekikészült, hogy a második kavicsot is eldobja. - Akkor nézz végre rám, és rettegj!
— Nem hinném... - a kő elrepült, s bár szép ívben szállt, mégis a bögrétől jó arasznyira csapódott a falnak. — Fenébe! Látod, megzavartál! Hol is tartottam? — Mit nem hiszel, mitmitmit? — Ja, persze! — Rob a kiscsajra pillantott. Arcán megvető fintorral vizsgálgatta néhány pillanatig, majd így szólt: - Ha jól látom... és az ilyesmiben csak nagyon ritkán szoktam tévedni! Tehát, ha jól látom, te csupán egy közönséges fürkész vagy, méghozzá az egyik legalsó kasztból. Aligha parancsolgathatsz bárkinek is. Főleg nem nekem! A kiscsaj erre teljesen bevadult. Eszelős üvöltést, majd gurgulázó hörgést hallatott, két karjával pedig Rob felé csapkodott, azzal fenyegetve, hogy a tíz körmével kaparja ki a szemét. A srác unatkozva sóhajtott, majd kiválasztotta a harmadik, célba dobásra alkalmas kavicsot... A férfi úgy ront felém, mintha rögvest el akarna taposni, ám az utolsó pillanatban mégis megtorpan. Közvetlen közelről nézhetek az arcába. Még soha életemben nem láttam ilyen gyönyörű szempárt. Próbálom belőle kiolvasni, mire készül, s közben tetőtől talpig megborzongok. Talán ez a futó bizsergés lehet az oka, hogy újra zavarni kezd a meztelenségem. Hátrálok egy lépést. A férfi szemében értetlen csodálkozás jelenik meg. Aztán felemeli a jobb kezét... Hatalmas a tenyere, mégis karcsúak az ujjai. A bicepsze megfeszül, a mellkasán rándulni látszik a vaskos izomköteg. Tudom, hogy meg akar érinteni... Mozdulni próbáltam, de a csodálatos kert látomása összemosódott a PeCsa félhomályos derengésével, s ez bizonytalanná tett. Ha fel akartam könyökölni... a meztelen férfihoz kerültem közelebb... a másik irányba fordultam... ám ekkor a hátamat mutattam a férfinak, ami védtelenné tett... így végül inkább veszteg maradtam. A harmadik kavics ismét célba talált. — Enni fogok a májadból! — ígérte mélyen dörgő férfihangon a kiscsaj, s közben minden végtagjával kifacsart, groteszk mozdulatokat tett. - Már csak másodperceid vannak hátra! — Tudsz róla, hogy halálosan unalmas a szöveged? — kérdezte Rob, egykedvűen válogatva a bal tenyerében heverő kavicsok között. — Iiiigaaassszáááán?! A kiscsaj görbe háttal, torz arccal szimatolva hajolt a srác csípőjéhez... S ekkor Rob villámgyors mozdulattal a lány eltátott szájára tapasztotta a tenyerét, miközben megpördült, és hanyatt lökve őt, a hasára ült. A romos csarnokot állati visítás töltötte be. A kiscsaj teste ívben megfeszült, mégsem tudta lelökni magáról a srácot.
Az igazi kínt azonban az a valami okozta a démon számára, amit Rob bizonyára a tenyerében heverő kavicsok alá rejtett, s most a lány szájába tömött. A földön vergődő kiscsaj orrából, füléből és ajkai közül kénes füst tört elő, szeme pedig iszonyatot tükrözve gúvadt ki. A srác erősen tartotta a lányt, bal tenyerét a szájára, a jobbat pedig a homlokára tapasztva, majd saját arcát a plafon felé fordította, és lehunyt szemmel mormolni kezdett... A férfi, mikor rájön, hogy elhúzódom tőle, felém kap, s próbál megragadni. Ellököm a jobb kezét, mire a ballal is utánam nyúl. Ha az ember jobban belegondol, pucéran verekedni baromi megalázó dolog. Szerencsére mindkettőnknek az, de úgy tűnik,, a férfit ez cseppet sem érdekli. Sikerül megmarkolnia a karomat... A másik kezemmel erősen mellbe taszítom... Érzem, hogy a tenyerem síkos lett a verejtékétől. Hirtelen hányinger fog el, s immár bármire kész vagyok, hogy ellenálljak az akaratának. Mert a szemében... Abban a gyönyörű, mohó tekintetében, amit hívogató, ám ugyanakkor taszító párák homályosítanak, már tisztán látható, mit akar! Felém ugrik, teljes súlyával próbál a földre dönteni... - Nem! - sikoltom, s tiltakozásomba beleremeg az egész kert. Aztán zuhanni kezdek... — Exorcizamus te, omnis immunde spiritus... — hallottam Rob nyugodt, átható hangját - ...omnis satanica potestas... A kiscsaj fejét immár teljesen elborította a sűrű, sárga füst, melyben apró szikrák cikáztak. A két keze előbb céltalanul csapkodott, majd a linóleumot felhasítva öklömnyi betondarabokat mart ki a padlóból, hogy azokkal üsse a rajta ülő srácot. Rob, bár továbbra is csukott szemmel fordult a mennyezet felé, bal kezével előbb a lány egyik, majd a másik karját is a saját térde alá gyűrte. — ...omnis incursio infernalis adversarii... - harsogta még hangosabban az imát — ...omnis Legio, omnis Congregatio et Secta Diabolica a nomini... A kiscsajban bújó fürkész démon irtózatos böffenéssel, ragacsos, éjfekete nyálkaként kezdett elszivárogni. A leszorított kezek még rándultak néhányat, és a lábak is kapálták, túrták a törmeléket, de... - ...et virtute... - Rob hirtelen elengedte a lány száját, és hüvelykujjával keresztet rajzolt a homlokára - Domini nostri Jesu Christi... Amen!( „Kiűzök belőled minden tisztátalan lelket, minden sátáni hatalmat, minden átkozott pokolbéli ellenséget, minden légiót, minden ördögi szektát és gyülekezetet a mi urunk, Jézus Krisztus ereje által és az ő nevében. Ámen!" - a ferences rend által hivatalosan elfogadott ördögűző liturgia részlete.)
...azután a hirtelen beálló csend jelezte, hogy a fattyú eltávozott. Ekkor én is megint valahol messze jártam... Mire a puha pázsithoz érne a testem, már se a gyönyörű kert, se a meztelen férfi nincs sehol. Nedves föld íze a számban... Iszony és pánik hasít belém, de képtelen vagyok kiáltani. A két kezemmel kaparom magam előre a vaksötétben, ám nem érzem, mibe váj bele a körmöm. Azután csend... Hosszú percek telnek el, mire valahogy sikerül elhelyeznem magam a térben. Lebegek, vagy csupán testetlenné váltam? Alattam hatalmas, boltíves, komor terem... Talán pince, abból a fajtából, amiben nemes borokat, esetleg rég elfeledett családi kincseket szokás tartani, bár semmi ilyesmit nem látok. A falak mentén számtalan gyertya ragyog, mely bűvös-bájos fénnyel árasztja el a termet. A boltozatot támasztó pilléreket hatalmas terméskövekből, a falakat vörös téglából rakták, legalábbis ameddig ellátok. Alig bírom mozdítani a fejem. Csupán a szemem sarkából állapíthatom meg, hogy a pincét kétoldalt vaskos oszlopok szegélyezik, melyek mögött vigasztalan félhomály uralkodik. Közvetlen előttem (vagyis alattam, mivel a plafonból „hason fekve" türemkedek ki) terebélyes, vörös selyemtakarókkal fedett, dupla ágy áll. Rajta és körülötte, a rideg kőpadlót takaró, vastag szőnyegen számos díszpárna hever. A fejrésznél giccsesre faragott-festett török asztalka áll. Az asztalon ezüsttálca, rajta karcsú boroskancsó, két serleg és hússzeletekkel megpakolt tányér. Fázom... Valaki köhög, de egyelőre nem láthatom őt. Annyi biztos csupán, hogy férfi, s mintha... Vasrács zörög, lánc csörren, majd csend. — Történt valami? - kérdezi a férfi, s mielőtt az ágyhoz lépne, én már tudom, hogy ki ő. — Nyugodj meg, kedves! - Silver Ivy érkezik az árkádok alól, ahonnan az imént a vasrácsok zörgését hallottam. - Még várnunk kell. — Tudod, hogy gyűlölöm a tétlenséget. S ekkor Salamon doki is az ágyhoz lép. Megszokott öltözékét viseli, ahogy a hóraszta csaj szintén. — Hé, lazíts már! - nevet Ivy. - Minden a terv szerint halad. — A terv... - Slomó ingerülten piszkálja az egyik párna sarkát, majd felkapja és bedobja az árkádok alá. — Szerintem hibáztál, mikor... — Meglehet — vág a szavába Silver Ivy, majd csábítóan lassú mozdulatokkal az ágyra térdel, és jobb kezével megsimítja Slomó arcát. — Visszaút azonban nincs, ezt jól tudod. Immár egyetlen grufti maradt a Városban, aki szabad akarattal cselekedhet. .. Slomó megmarkolja a lány csuklóját, és belecsókol a tenyerébe.
— Éhes vagy, kedves? — kérdi csendesen, majd feltérdel az ágyra, s átölelve a karcsú testet, Ivy fülébe súg: - Rám éhezel? Durván és kegyetlen erővel mozdulnak mindketten. Slomó a hóraszta hajba markol, s ahogy hátrafeszíti a lány fejét, meglátom a Silver Ivy ajkai közül elővillanó, hegyes tépőfogakat. — A véremre van szükséged, igaz?! A csaj torkából mély, állati hörgés jön válaszul. Borzadva nézem, ahogy a két test végigzuhan az ágyon, s nem tudom: vajon verekszenek, vagy épp szeretik egymást. Szövet hasad, ruhadarabok repülnek szerteszét. — Legyen meg hát, ami elkerülhetetlen! - kiáltja Slomó dühödten, dacosan. Vajon mire gondolhat valójában? Még mindig a terv jár a fejében, vagy az, ami a következő pillanatban bekövetkezik. Silver Ivy iszonyú erővel kerekedik felül, egyik karjával körbefonja a férfi fejét, majd félrebillenti azt és... Még sosem láttam vámpírdémont harapni. Vad hörgés, fájdalmas nyüszítés, mohó szürcsölés, görcsös nyeldeklés förtelmes hangjai áradnak az ágy felől. Slomó úgy vonaglik Ivy teste alatt, mint a mérges kígyó, melyre vasalt bakancs tapos. Mégsem löki le magáról a lányt, sőt, meg sem próbálja. Helyette tágra nyitott szemmel a plafonra mered (úgy érzem, egyenesen az arcomba néz, de tudom: nem lát), és előbb halkan, majd egyre hangosabban ismételgeti: — Igen! Igyál, kedves! Igen, még...! Még! S ekkor a szemem sarkából meglátom őt. Az árkádok takarásában áll, kihasználva az árnyak nyújtotta rejteket. Régóta lehet már ott, de az ágyon történő események végre előcsalogatták. Magas, szikár termetű, inas alak. Éjfekete, hosszú haját egyetlen varkocsba fogja az ezüst ördögfej, melyen gyertyafény csillan. Előrébb lép... így már jobban látom. Nézi, bámulja, éjfekete tekintetével szinte felfalja az ágyon vergődő testek látványát, ám az arca mégis nyugodt. Egyedül a pengevékony ajkak... Csak azok húzódnak egyre szélesebbre. A Fenevad röhög... *** - Ébresztő, kislány! - valaki az arcomat pofozgatta. - Hétalvó, mindjárt itt... - Ne érj hozzám! - sikoltottam, s még mindig csukott szemmel, hatalmasat taszítottam a fölém hajló alakon. Zuhanás hangja, majd fájdalmas nyögés hallatszott. Úgy ültem fel, mint akinek rugóra jár a gerince. Tán mindjárt talpra is ugrom, ha el nem fog a szédülés. Szegény Rob jó két méterrel távolabb hevert, és a mellkasát tapogatta fájdalmas fintorral.
- Legközelebb, ha rossz álomból akarlak ébreszteni, majd inkább egy partvissal böködlek messziről - nyöszörögte. - Álom? — sóhajtottam összezavarodva. A szemem előtt vad, felfelvillanó képek cikáztak, hogy aztán lassanként átadják helyüket a PeCsa szomorú látványának. — Ez nem... nem álom volt. Rob feltápászkodott és a kezét nyújtotta. Elfogadtam a segítségét. Mikor végre talpon voltam, az első, amit megpillantottam, a grufti kiscsaj mozdulatlan teste volt. -Ő...? - Meghalt - mondta halkan Rob. - Pontosabban: már rég halott volt. Mikor először megláttam, csodálkoztam is, hogy a sebei és zúzódásai ellenére milyen remekül tartja magát. - Remekül?! - néztem értetlenül a srácra. — Hisz csak tántorgott! - Hidd el nekem, elég sebesültet láttam, sőt ápoltam már életemben ahhoz, hogy az ilyesmi szemet szúrjon. Szegény kölyök nyakát legalább egy napja törték el. Aztán anélkül, hogy kiűzték volna belőle a fürkészt, a sorsára hagyták. Bár a tetőszerkezet is ráomolhatott, miközben az angyalmágusok... - Az indigókölykök?! Rob bólintott. - Ha jól sejtem, ők tették. A következő történhetett: az angyalmágusok felkeresték a grufticsoportot, hogy magukkal vigyék őket, de miközben kifelé terelték a társaságot, átláttak a könnycsepp-kő álcán, ezért... — Harc tört ki, s talán a gruftik akartak bosszút állni a fattyún, hisz a társukba lopta be magát - fejeztem be a történetet. — Ki tudja, mióta szimatolt a titkaik után? így már érthető, hogy miért volt hosszú hónapok óta a legrosszabbul teljesítő osztagunk épp a PeCsa-sejt. — Szegény kislány — bólintott Rob, s leguggolva félresimított egy tincset a sápadt homlokból. A mozdulatban annyi gyöngédség és szomorúság volt, hogy összeszorult a szívem. — Hogy csináltad? — jutott eszembe hirtelen. — Exit rejtettél a tenyeredbe, és azt nyomtad le a torkán? Rob felegyenesedett, és miközben felém fordult, egyik kezével a dzsekije zsebébe túrt. Mikor elém tartotta a tenyerét, azon egy kicsi, kerek, fehér és papírvékony holmi hevert. — Ez meg mi? - kérdeztem. — Szentelt ostya — felelt a srác. — A bácsikám és én ilyenekkel űzünk démont. És persze az ima erejével. — Aha! — jutott eszembe a latin szöveg, amit a látomásból felfelmerülve hallottam. — Szóval ezért nem ismertem fel a ráolvasásodat. — Ráolvasás? — Rob elgyötört, mégis szép arcán könnyű mosoly jelent meg. — Végül is igazad van: az Egyház által hivatalosan elfogadott exorcizmust, azaz szabadító ima által való ördögűzést hajtottam végre. A latin szó pedig: exorciso, tényleg azt jelenti, hogy „ráolvasás".
— A végén még kiderül, hogy a gruftik és a papok között nincs is akkora különbség. — Én nem vagyok pap — mondta csendesen, majd még annál is halkabban tette hozzá: - Még nem... Ebből muszáj volt értenem. — Oké, akkor most húzzunk innen! - búcsúpillantást vetettem a törmelékkel teli épületre, s már félúton jártam az ajtó felé, mikor észrevettem, hogy Rob nem követ. - Maradnunk kell — mondta, mikor kérdőn fordultam felé. - A lány... Nem hagyhatjuk itt temetetlenül. - Hát... - tiltakozni akartam, de láttam, milyen fontos ez neki. Rendben, lássunk hozzá! Szerinted hol találunk ásót? - Nincs rá szükség. Elég, ha becsomagoljuk egy függönybe, s aztán betondarabokat halmozunk rá, míg sírhalom nem lesz belőlük. És persze kell majd egy kereszt is. - Az egyik teremben láttam néhány fából készült asztalt - mondtam. Rob bólintott, ám mielőtt eltűntem volna a roskadozó födémgerendák között, utánam szólt: - Azt mondtad, látomásod volt! Keserű sóhajjal álltam meg ismét, s a padlót bámulva csóváltam a fejem. - Kösz, hogy emlékeztetsz! Pedig már kezdtem remélni, hogy sikerül gyorsan elfelejtenem a... - Igen?! Mondd, mit láttál, Lilith? A csodás kert, a szelíd őz és a meztelen férfi... Mindez csupán emlék volt, ebben nem kételkedtem. Ősi, emberi ésszel mérhetetlenül távoli emlék, aminek talán nincs is jelentősége. Ám az a pince... és Slomó, aki a kedveséért valaha leszállt a démoni dimenziókba, s ott - most már tudom! - a saját vérével váltotta, s azóta is folyamatosan azzal váltja meg Silver Ivyt a haláltól... És a Fenevad... Igen, most már tudtam, hogy ezt nem álmodtam: a pince s a benne történt dolgok mind-mind valóságosak voltak!
Hat - Még nem mehet el, fiatalember! — Bánóczky Előd plébános türelmesen, nyugodt hangon beszélt, mintha csupán egy csínytevésre kész, folyton fészkelődő gyermeket akarna meggyőzni a saját igazáról. — Az ön állapotában ez... - Ne ny... nyugtalankodjék, kedves sz... szerzetesem! - Szürke épp a vaságyról kecmergett fel, majd minden teketória nélkül kitépte karjából az infúziós tűt. - S... semmi bajom. - Nem vagyok szerzetes és... Már hogy ne lenne baja?! — a pap megpróbálta a fiú vállára tenni a kezét, hogy annak puszta súlyával tartsa őt ülve, de Szürke váratlan fürgeséggel tért ki előle. -M... mondom, hogy jól v... vagyok! Meg k... kell keresnem a t... társamat. - Lilith kisasszonyra gondol? - Természetesen rá - Szürke felvette a dzsekijét, és a kápolna kijárata felé indult. A plébános követte őt. Az ajtóban két gyűrött ruhás, torzonborz alak jelent meg, s csodálkozva nézte a jelenetet. Előd atya fürgén megrázta a fejét, kérve, hogy ne avatkozzanak közbe. — Lilith kisasszony az unokaöcsémmel van — szólalt meg ismét a plébános, mikor a hosszú, félhomályos folyosóra léptek. - Magának is tudnia kell, hogy a grammatonok lezárták a romkerületet. Apage egész biztos nem juthat át az erőfalon. — Megoldom, hisz nem vagyok közönséges apage — mordult Szürke, s ment tovább. Előd atya lendületes léptekkel haladt a nyomában. A Menedék gondozottjai, akik közül a jobb bőrben lévők egyben a személyzetet is alkották, gyanakodva nézték, amint az idegen befordul a folyosó sarkán. Szürke tekintetében láz égett, arcát forróság égette. — Hol a f... fenében van itt a k... kijárat?! — kiáltotta hirtelen. - Vagy talán rab vagyok?
— Arra menjen, egyenesen! - mutatta a plébános. — Sem erővel, sem könyörgéssel nem fogom magát visszatartani, de kötelességem figyelmeztetni... — N... nocsak, mire?! — Szürke az atya felé fordult, s miközben hátrálva ment tovább, széttárta a karját. — Ne értsen f... félre, öregem, én igazán h... hálás vagyok magának, amiért s... segített nekünk, de... — Tudom, hogy Lilith és ön gruftik - vágott közbe Előd atya. Szürke megtorpant, s beesett arcán ideges vigyor futott át. A plébános az utcára nyíló ablakok egyike felé intett: - És ők... Most már a démonzabrálók is tudnak róla. -B... beárult nekik?! M... maga imadaráló, v... vén... — Nem vagyok bolond, még ha ön és a többi grufti annak is hisz — szólt közbe ismét a plébános. Szelíd tekintetében őszinte megértés és némi szomorúság keveredett. — Sajnos a Menedék gondozottjai között olykor akad olyan is, aki az ételt, a segítő imádságot és a biztonságot nyújtó falakat kevesebbre értékeli, mint azt az eszelős reményt, hogy talán saját démonhoz juthat. — Sz... szóval a pátyolgatott k... kis kedvencei közül fújt be minket v... valamelyik. — Szürke megvető pillantással mérte végig azt a néhány kíváncsiskodót, aki a szobák ajtajában állva leste a jelenetet. — S... sebaj, ez csak újabb ok arra, hogy m... mihamarabb lelépjek. — Habár maga nem hisz az ima erejében, azért közlöm: a Menedék néhány napig még védve lesz a démonzabrálóktól - mondta a plébános. — Erről magam gondoskodtam, s hogy őszinte legyek, egészen belefájdult a térdem. Szürkét nem hatotta meg, hogy a pap némi humorral próbálta oldani a feszültséget. A gondoskodás azonban mégis meghathatta valamelyest, mert a maga módján kedvesen szólt az öreg paphoz. — M... maga szerint mit kéne t... tennem? — Mondjuk megvárhatná a barátnőjét - javasolta Előd atya. — Azt mondta, segítségért megy, és mindenképp visszatér magáért. Addig is erőre kapna és... — Tudok r... róla! - kiáltott fel ekkor Szürke, és sarkon fordulva ismét a kijárat felé indult, de közben folyamatosan beszélt: — Azt hitték, nem v... vagyok eszméletemnél, de ha szólni, mozdulni, vagy akár csak p... pislogni
nem is voltam képes, azért hallottam, mi történt Slomóékkal! L... Lilithnek szüksége van rám, szóval én most... Ekkor vadállati morgás, őrjöngő vicsorgás akasztotta meg Szürke szavait. A hangok abból a helyiségből jöttek, amelynek ajtaja mellett épp elhaladt. — Hát ez... ?! - a grufti undorral meredt a torz lényre, mely első pillantásra csupán egy szerencsétlen, rongyokba öltözött, visszataszító embernek tűnt, ám a koponyája oldalából kitüremkedő trip démon rögvest megváltoztatta ezt a képet. — Kit szárnyak kit suhognak kit az indigó égen sszcsihhh! — sziszegte a fórtelem, két karjával próbálva eltakarni az arcát, és a feje részeként vonagló fattyút. - Kit légy kit átkozott kit rabtartó sszcsihhh! Kit örökre kit átkozott... sszcsihhh! — Semmi baj, Trippes, csak menj szépen vissza a konyhába! - sietett a férfihez Előd atya, s púpos hátára téve a kezét megfordította őt, majd becsukta utána az ajtót. - Elnézést, de Trippes rosszul tűri a gruftik jelenlétét. — T... talán ő köpött az... zabrálóknak?! — kérdezte Szürke, még mindig a konyha csukott ajtaján tartva a szemét. — Oh, dehogy! - nevetett fel a plébános. — Ő aztán biztosan nem. Trippes ártalmatlan és felettébb gyáva. Mióta ismerem..., s bizony az első találkozásunk jóval a Fenevad eljövetele előtt esett meg! ...még egyszer sem merte kitenni a lábát a plébánia területéről. Afféle mindenesként szolgál, bár a démon, amit hordoz, csak a változás után mutatta meg magát. — Igen, ezt t... tudom - Szürke elgondolkodva nézte a konyha csukott ajtaját. A tekintetében különös fények tűntek fel, mintha régi emlékeken töprengene. A plébános már-már rákérdezett, hogy mire gondolt, mikor azt mondta: „ezt tudja", ám ekkor Szürke hirtelen sarkon fordult, és néhány lépéssel az utcára vezető főbejáratnál termett, amit csupán egy furnérlap takart. — Én l... lelépek! — Ahogy gondolja — sóhajtott Előd atya, belátva, hogy semmi módon nem tudja visszatartani a gruftit. — Imádkozni fogunk, hogy szerencsével járjon.
— Milyen kár, hogy már nincs, aki meghallgassa magát, öregem — jegyezte meg Szürke, hangjában némi cinizmussal. Azután a furnérlapot elmozdítva a nappali vörös fényében fürdő, néptelen utcát kémlelte, majd leereszkedve a lépcsőkön, a járdára lépett. — Hogy akar átjutni a kordonon? - állt meg az ajtóban Előd atya. — És ha sikerül, miként bukkan majd a barátnője nyomára? — Grufti vagyok, úgyhogy van néhány trükk a tarsolyomban - jelentette ki Szürke. - S hogy Lilithet hol keressem, arra is akad néhány remek ötletem. Ezzel dzsekije zsebébe süllyesztette a kezét, és sietős léptekkel átvágott a Kada utcán. - Áldás kísérjen, fiam! — mormogta halkan a plébános, majd a helyére illesztette az 18. zsoltár részletével védett furnérlapot. *** Miután az utolsó faldarabot is a helyére raktuk, és letűztük az asztallábakból tákolt keresztet, Rob megállt a hevenyészett sír végénél, s kezét összekulcsolva, fejet hajtva beszélni kezdett. — Nem tudhatom, a Flóra a valódi neved volt-e. Azt sem tudom, mely utakon jártál, míg a végzet démonod rabjává, majd áldozatává tett. Azt azonban megígérem neked, bárhol bolyong is a lelked, életemet annak szentelem, hogy néked és a hozzád hasonló sorsúaknak végül nyugovása legyen. Ámen! - Ez szép volt - mondtam, s bár nagyon igyekeztem, cinikus hangulatom mégis átütött komolyságomon. Rob szája sarkában apró mosoly jelent meg, és a fejét csóválva sóhajtott. - Van, aki méreggel irtja a gyomot, és azt hiszi, ez elegendő ahhoz, hogy a kert tökéletessé váljék - szólt ezután. — Ő nem gondol a vegyszer által elpusztított virágokra. — Mi van?! — néztem rá gyanakodva, mert éreztem, hogy a szövege rólam szól. - Más viszont kapával végzi ugyanezt a munkát, lassan és kínkeservesen, ám végül mégis többre megy, mert neki sikerül megóvnia az értékes növények gyökerét, s csupán a gazzal végez. — Aha! — esett le. — Tehát azt mondod, hogy a gruftik mágikus démonűzése nem törődik a megszállt emberek lelkével. Bezzeg az ima által végrehajtott exorcizmus... — Valóban erre gondoltam, de... - Ki vele!
— Közben rájöttem, hogy igazságtalan vagyok veletek - Rob a dzsekijéért nyúlt, s miközben belebújt, tovább beszélt: - Hitem szerint jelenleg mindegy, hogy melyik módszerrel űzzük ki a démont. A holtak lelkei mindenképp a Városban rekednek. - Mivel az egyéb síkokra vezető átjárók bezárultak - bólintottam. - Kivéve azt, amelyiken át a kiűzött fattyak a démoni dimenziókba távozhatnak. - Erről is tudsz?! - őszintén csodálkoztam, hisz biztos voltam benne, hogy Honorius pápa varázskönyvéről és a Dorisia által végrehajtott szertartásról csakis Slomó csoportjának tagjai hallhattak. - Előd atya olyan dolgokat is lát, amiket mások nem - felelte Rob. A PeCsa előtt nyomasztó csend várt ránk. Az elvadult park bokrai között szél játszott, s a betont ritka szemű eső nedvesítette. Beültünk a furgonba, ám Rob nem nyúlt a kormányhoz. - Akkor most hova? — kérdezte a szemembe nézve. Miközben törmeléket hordtunk a kiscsaj teste fölé, volt időm alaposan átgondolni mindent. Biztos voltam benne, hogy a látomásom valódi volt, és a jelen eseményeit tárta elém. Úgy gondoltam, Slomót a Várban tarthatják fogva, hisz máshol aligha rejtőzhetnek akkora pincék, mint amekkorát én láttam. Különben se lett volna semmi értelme, hogy a Fenevad távol tartsa magától, hisz akkor nem kukkolhatná meg a csini démonfattya vérpezsdítő étkezéseit, amikor csak kedve szottyan. Silver Ivy! — töprengtem magamban. — Mindig is hidegrázást kaptam attól a sima modorú, hóraszta hajú hullától. Minél hamarabb karót verek a szívébe, annál korábban gyógyulhat ki belőle Slomó. Szegény pasi... Soha nem tudtam volna elképzelni róla, hogy ilyen vakon belezúghat valakibe. És most tessék...! A gruftik bölcs főnöke alig jobb, mint egy tehén, akire rájár a gazda, hogy megfejje... Na jó: lecsapolja, ami neki kell. Sebaj! Megyek és szétrúgom azt a föld alatti istállót... - Hé, Lilith! Komor merengésemből Rob hangjára eszméltem. — Igen, tessék?! — Azt kérdeztem, most hová megyünk? — Oh... — igyekeztem magabiztos képet vágni. — Először is körbejárunk az adományokért, amit a nagybátyád már biztos nagyon vár. Te segítettél nekem, úgyhogy most rajtam a sor. Meglátod: rakodásban ász vagyok! Rob finom ívű szemöldökei karambolosat játszottak. — Ezek szerint feladod? Már nem akarsz gruftikat találni, hogy segítsenek neked kiszabadítani Salamonékat? — Hiába rohangálnám be az egész átokverte Várost, Szürkén kívül, akit a Menedékben hagytunk, úgysem találnék több gruftit - mondtam, minden önfegyelmemet bevetve, hogy a srác határozottnak és tettrekésznek
lásson. — Szóval miután felszedtük az adományokat, elválnak útjaink. Mondd meg a társamnak, hogy amint lehet, érte megyek. — A társad? — Rob tekintete zavarba hozott. — Nálatok ezt a szót hogy kell érteni? — Hogy mi...? - hiába szerettem volna úgy tenni, mintha nem érteném, nagyon is vágtam, mire kíváncsi. — Ja nem, ilyesmiről szó sincs! Én és Szürke...?! Neked aztán élénk a fantáziád, haver! Együtt irtjuk a démonfattyakat; ennyi, oké?! Én különben sem... Szóval... Engem nem érdekelnek a pasik. — Az jó — nevetett fel Rob. — Végre van bennünk valami közös. Néztem a szemét, ami különös módon most épp acélszürkének mutatta magát, s rájöttem, hogy minél több időt töltök ezzel a flúgos fickóval, annál kevésbé értem őt. — Ha kérhetlek: ne zavarj össze a marhaságaiddal, rendben?! — mondtam. — Ahogy parancsolod - bólintott, s beindította a kocsit. — Azt viszont felejtsd el, hogy magadra hagylak. Előd atya még két napig tudja nélkülözni a furgont, és persze engem is, úgyhogy segítek neked. — Miben? - Amiben csak akarod. - Fogd már fel végre, te sügér, hogy a gruftikat valami ócska trükkel Enoch rendelte magához, szóval... - Enoch?! - Rob felnevetett. - Róla már hallottam. Megállt bennem az ütő, és kiszáradt szám. - Ha hajlandó vagy végre legalább egy kicsit bízni bennem... - kacsintott rám Rob - ...akkor elviszlek valakihez, aki Rákoskeresztúron él, és egészen biztos, hogy mindkettőnknél többet tud Enochról, az angyalprófétáról. Szólni nem, csak bólintani tudtam, mire ő beindította a kocsit, és kitolatott a parkolóból. *** A két grammaton városi terepjáró az Ajtósi Dürer sor irányából érkezett. A Közlekedési Múzeum épületének elejénél (ott, ahol a tetőre egy csodálatos, kétfedelű AN-2-es repülőgépet helyeztek) csikorgó kerekekkel, üvöltő gőzszirénákat vijjogtatva kanyarodtak be a PeCsa elé. A fekete autók ajtajai kivágódtak. Négy egyenruhás, medvetermetű, kockafejű grammaton pattant elő, és állt fel körben, a kopasz fák sűrűjét és a csendes épületet figyelve, kezükben asztrálpuskákkal. Bal fülükből a testőrök és titkosügynökök által használt adó-vevő zsinórja, a jobból viszont a bennük lakó sargatanas démon csápja tekergett elő. - Tiszta! — kiáltott végül a parancsnok.
A hátsó járgányból ekkor két nő szállt ki. Egyikük vörös szélű, cipzáras hasítékokkal díszített miniruhát és fehér rasztafrizurát, a másik földig érő, fekete szoknyát, hozzá sötétbordó, csipkés blúzt viselt, melynek elejét fűzők tartották össze. - Biztos, hogy már elmentek? - kérdezte Silver Ivy. Társnője a PeCsa felé lépett - pontosabban sántikált, mivel a bal lába (miként a bal karja is) csak némileg sorvadtan, erejét vesztve működött, így őrizve egy régi átok emlékét -, és félresöpörve az arcába lógó, hosszú tincset, lehunyta sötétlilára festett szemhéját. — Nos?! - sóhajtott ingerülten a hóraszta hajú lány. — Csipkedd már magad, Dorisia, kérlek! A sargatanasok halkan hörrentek, ami náluk tán a gunyoros röhögés jele volt. A dark grufti megborzongott, és kinyitotta a szemét. — Démonfattyaktól körülvéve nem olyan egyszerű emberi asztrálnyomokat keresni — mondta, és a fegyveresekre sandított. Minden úgy bűzlik tőlük, mintha egy pöcegödör mélyén ücsörögnék. Silver Ivy alig követhető gyorsasággal termett Dorisia mellett, és miközben a rágóján csámcsogott, a fülébe sziszegte: — Ne feledd, hogy kiről és mit beszélsz! Bennem is lakik egy... — Le se tagadhatnád, szivi — a dark grufti ép kezével úgy legyezett a hóraszta arca előtt, mintha a szájszaga zavarná. Silver Ivy gyöngyházfényű fogacskái között apró, rózsaszín gumibuborék jelent meg, majd azonnal el is pattant. A halk pukkanást csakis Dorisia hallhatta, de az egyetlen pillanatig tartó, orkánszerű légáramlatot, ami a hóraszta szájából támadt, s majd feldöntötte a gruftit, a grammatonok elismerő vigyorgása követte. — Jól van, oké...! - sántikált távolabb Dorisia. - Tudod, hogy nem úgy értettem! — Te vagy az, kicsi asztrálhekker, aki képes mások aurájában kotorászni, és nem én! — nevetett Ivy. — Nekem csakis a szív dobbanása, az ütőerekben áramló vér zubogása árul el ezt-azt, de azért tudom, hogy pontosan úgy értetted.
Néhány perccel később a két lány már a PeCsa romos belső terében állt. Jéghideg kéz, karcsú ujjak simultak a sírra, ami alatt a grufti kislány teste hevert. — Téged nem zavar? — kérdezte Dorisia, és az asztallábakból, valamint némi drótból tákolt kereszt felé bökött. — Csak idegesít egy kicsit — vont vállat látszólagos hanyagsággal Silver Ivy. — Magam sem tudom, miért. — És ha megérintenéd...? — a dark grufti szép arcán őszinte, bár kissé naiv, kislányos érdeklődés tükröződött. — Úgy értem, talán füstölni kezdene a bőröd, vagy lángnyelvek lövellnének ki a szemedből? — Kíváncsi vagy, mi?! — a hóraszta, elvéve kezét a sírról, felegyenesedett. - Beteg vagy, cicám! Dorisia vállat vont. Még hogy ő a beteg! A bal karja sorvadt, és a lába sem az igazi, de nem ő él társbérletben egy vámpírdémonnal! — Kiűzték belőle a fattyút — szólalt meg ismét Silver Ivy, tekintetét a síron tartva. Állkapcsa folyamatosan őrölte a rágógumit, mintha ez volna léte egyetlen értelme. — Lilith tette? — Nem — rázta meg hóraszta fürtjeit a vámpír. — Még mindig érezhető a szabadító ima ereje. Úgy tűnik, az az ájtatos srác segít neki. — Ez így van jól - mondta Dorisia, s különös, ábrándozó mosolyra húzódott az ajka. - Szerintem nagyon helyes fiú. — Neked bármelyik hím helyesnek tűnik, ha harmincévesnél nem idősebb, és hajlandó megfogni a kezed, miközben azt suttogja: „Oh, Dorisia, édesem!" — Bunkó vagy! — fordított hátat Ivynak a dark grufti. — Te pedig egy hormongyötörte, szédült tini liba — nevetett fel a hóraszta. — Persze nincs ezzel semmi baj: az első igazi pasi majd alaposan észhez térít. — Foglalkozhatnánk végre azzal, amiért jöttünk?! — fordult vissza a sírhoz Dorisia. — Tiéd a pálya — Silver Ivy széttárt karokkal lépett hátrébb. Az asztrálhekker ismét lehunyta a szemét, s néhány könnyű sóhaj után mély transzba merült. Sorvadt karja, amit eddig a csipkés blúz fűzőibe akasztott, hirtelen remegni kezdett,
majd kiszabadult, és haláltusáját vívó madárként kezdett csapkodni a levegőben. A vékony ujjak groteszk formákat rajzoltak, a csukló visszafelé bicsaklott, porcok ropogtak, inak pattogtak, ízületek recsegtek... — Nem, még mindig nem találkoztak — mormolta Dorisia, fejét ide-oda kapkodva. Félig lezárt szemhéja résén át csupán a szemgolyó fehérje látszott, amit egyre vastagodó hajszálerek hálóztak be. — Pedig már közelednek! Igen, már nagyon közel járnak Lilithez, és érzik... Mélyen magukba szívják az illatát: a Kert dús földjéből, a Fák kérge alól, a szelíd állatok bundájából, és a Gyümölcsök édes levéből áradó illatot, ami semmivel sem összetéveszthető. Már csupán napok... vagy inkább órák kérdése, és rátalálnak... — Ez a menő, nem az intravénás hemoglobin! — kacagott fel Silver Ivy. Metszően éles hangja nyomban kitépte Dorisiát a transzállapotból. Az asztrálhekker ép kezével a hirtelen erőtlenné vált, sorvadt karja után kapott, és visszatette azt a blúz mély kivágásába, a vastag zsinórok közé. Mindezt szégyentől égő arccal, mintha arra ébredt volna, hogy anyaszült meztelenül áll egy bárra való vad, mohó tekintetű pasi előtt, akik őt bámulják. — Minden csodásan alakul — mondta a hóraszta, megnyalva rúzsos ajkait. — Az jó - szólt csendesen Dorisia. — Neked meg mi bajod?! — Hát... — a dark grufti tétován vonta meg a vállát, miközben egyre csak a törmelék között heverő bögrét nézte, amit csak az imént vett észre. — Slomó miért nem lehet velünk? Jobban örülnék, ha ő... — Ez nem kívánságműsor, cicám! - vágott a szavába Silver Ivy hirtelen gerjedő haraggal. - Te most csakis azzal törődj, hogy azok végre elkapják Lilithet! Dorisia vonakodva emelte fel a fejét, és a hóraszta csaj szemébe nézve, bizonytalanul biccentett: — Hát persze... A Nissan fényszórói elszántan döftek az éjszaka sötétjébe. A széles Pesti úton nem mi voltunk az egyedüliek, akik a dolguk után robogtak. Kisebb és nagyobb járgányok suhantak a négy sávban, mind betartva a közlekedési szabályokat, óvatosan közelítve meg a kereszteződéseket, mivel a lámpák itt sem működtek.
— Hol vagyunk? — kérdeztem, miközben rácsodálkoztam a járdán sétáló, hazafelé vagy talán szórakozni siető emberekre. Túl gyorsan mentünk ahhoz, hogy biztos lehessek benne, de úgy tűnt, vannak közöttük apagék és démonszállta alakok is. — Rákoskeresztúr központjában - felelt Rob az iménti kérdésre. — De... — kék gőzbuszt értünk be, mely épp lehúzódott, hogy utasokat vegyen fel a megállóban. — Ez hogy lehet? — Arra gondolsz, hogy miért nem kihaltak az utcák, és hová lett a folytonos rettegés áporodott bűze, amit napszállta után még a Belvárosban is érezni lehet? — nevetett rám a srác. - Rákoskeresztúr más, mint a Város többi része, és ez egyedül Ashoreth bárónőnek köszönhető. — Bárónő?! — Egykor, a világ hajnalán sidoniai istennőként imádták, míg feledésbe nem merült - magyarázta Rob, s nekem újra csak el kellett ismernem, hogy a pasi szemüvege mögött meghökkentően sok ész rejtőzik. - Mire a középkorban ismét felbukkant, az Egyház már démonként emlegette. Jó néhányszor vádolták meg azzal, hogy arisztokrata asszonyok testébe bújt, aztán megőrjítette és olyan cselekedetekre sarkallta őket, melyek akkoriban felfoghatatlanok voltak. — Szolgálólányok vérében való fürdőzés? — tippeltem, de Rob a fejét rázta. — Dehogy! Az Báthory Erzsébet volt, akibe egyetlen démonnak se kellett beköltöznie, mivel önerőből vált vérengző őrültté. Legalábbis a rokonai, akiknek a Báthory-birtokra fájt a foguk, ezt terjesztették. — Aha! — bólintottam. Közben a furgon lassított, és kihúzódva a szélső sávba, türelmesen gurult az előtte haladó kisbusz után, melynek hátsó ajtajára egy hatalmas, piros vércseppet pingáltak. — Ashoreth bárónő, ahányszor csak megszállt valakit, arra kényszerítette, hogy jól bánjon az alattvalóival, tisztes bért fizessen a napszámosainak, taníttassa a jobbágyok gyerekeit, és szeresse, óvja a birtokán élő állatokat. — Te most csőbe akarsz engem húzni! — öklöztem meg Rob karját. — Esküszöm, igazat beszélek - fogadkozott. — Ashoreth az eltérés, ellenszegülés és a különbözni akarás eszméjét képviseli. Akárhová is került, előbb felmérte a helyi szokásokat, társadalmi elvárásokat és előítéleteket, majd azokkal szembefordulva kezdett cselekedni. Jelszava: varietas delectat.( A változatosság gyönyörködtet. Fordítható így is: A különbözés gyönyörködtet.) — És most...? — Most, a Fenevad uralta Város rettegéssel és nyomorúsággal teli légkörében Ashoreth ismét csak különbözni akar, tehát Rákoskeresztúrt, aminek felügyeletét kiharcolta magának, a béke és nyugalom szigetévé igyekszik tenni. Persze nincs könnyű dolga, mert a szomszédos klánok, valamint a grammatonok és a démon-zabrálók sem nézik jó szemmel,
hogy a bárónő békés együttélést hirdet a fattyak, az apagék, a démonszálltak és mindenki más között. Rákoskeresztúron még az olyan ájtatosokat, mint én, sőt, a gruftikat is szívesen látják, míg el nem kezdünk démont űzni. Különösnek tartottam, hogy Slomó erről soha egyetlen szót sem mondott nekünk. Ashoreth bárónő - démon létére érdekes asszony lehet. Vajon hajlandó volna fogadni, ha... A furgon jobbra kanyarodott, elhagyva a Pesti út csendes forgalmát. Sikerült leolvasnom a sarki épületen a táblát: Bujákhida utca. Bal kézre kertes vityillók, velük szemben az Egészségház, majd egy tízemeletes következett. Újabb jobbkanyar után a járgányunk egy fákkal körülvett, három panelház közé szorított parkolóba érkezett. Rob leállította a motort, és felkapcsolta a fülke világítását. — Mielőtt bemegyünk, szeretnélek megkérni, hogy minden olyan holmit, ami embernek vagy démonnak árthat, hagyj itt — mondta bal karjával a kormányra támaszkodva. — Most viccelsz? — Szerintem ismersz már annyira, hogy megéreznéd, ha viccelek. Igaza volt. Széttártam a két tenyerem, és kislányos ártatlansággal vigyorogtam. — Nincs nálam semmi, amivel... Rob az ingem kivágásába nyúlt, s előhúzta a gris-gris zacskómat, melynek bőrszíja összegabalyodott az ón medálom láncával. — Ebben sincs semmi, ami esetleg árthat a démonoknak? — kérdezte szigorú, „tanár bácsis" modorban. Legszívesebben képen töröltem volna. — Persze hogy van! - néztem rá megütközve. — Talán már elfelejtetted, hogy grufti vagyok?! — Ha képes lennék rá, se engednéd — oly finom mosoly rebbent a szája sarkában, hogy egy pillanat múlva már azt gondoltam: talán csak én képzeltem oda. — Kérlek, vedd le, és hagyd itt a kocsiban. Ashoreth bárónő birtokán tilos ilyesmit viselni. -De...! — Kérlek! A fenébe is, megtettem. A gris-gris zacskó a kesztyűtartóban landolt, ahogy a két kihegyezett karó, a rozsdás kés meg a fél tucat Exilapocska is, amit még útközben, a sorra látogatott grufti fészkekben vettem magamhoz. — Tessék; most talán jobb annak a szép, ájtatos lelkednek? — kérdeztem dühtől és megalázottságtól sisteregve. A fegyvereim nélkül meztelennek éreztem magam. - Nézd, Lilith... — Rob lehajtott fejjel, a padlószőnyeget bámulva kereste a megfelelő szavakat. - Tudnod kell: a fickó, akinek be foglak mutatni, már azelőtt is velejéig romlott, undorító féreg volt, hogy megszállta volna egy vámpírdémon. Ember, aki semmiféle könyörületet nem érdemel. Előbb imádkoznék a fattyúért, aki szerencsétlenségére beléköltözött, mint azért
a szörnyetegért. S azt hiszem, nagyobb sikerrel is járnék, ha kettejük közül a vámpírt akarnám bekönyörögni a mennybe. A plébános unokaöccsének szájából ezek a szavak megdöbbentően hangzottak. - Ha nem Ashoreth bárónő birtokán telepszik le, Előd atya és én már rég felkerestük volna, hogy végezzünk vele... és persze a benne lakó démonnal is. - Hé, hapsikám, nem ismerek rád! — szóltam közbe, s az ülésem sarkába húzódtam. — Kezdek tőled parázni! Te, aki azt mondtad, hogy csakis az ima tiszta erejével vagy hajlandó démont űzni... és az atya, aki képes olyan démonszállta alakokat pátyolgatni, mint az az undorító Trippes... azt mondod, hogy ti legszívesebben megölnétek ezt a fickót, akihez most be akarsz vinni?! Rob komoran bólintott, majd kiszállt a kocsiból. Ha folytatni akartam a beszélgetést, követnem kellett őt. Ám amint a repedezett betonra léptem, az orromat olyan hihetetlenül fenséges illat érintette meg, amit már soksok hónapja... Amihez hasonlót a Fenevad hatalomra jutása óta nem éreztem. - Virágok! — sóhajtottam. — Ez igazi virágillat! S ahogy a sötét parkolóban körülnéztem, egyszerűen földbe gyökerezett a lábam. A három tízemeletes legtöbb ablakában még égtek a fények. Már önmagában ez is különös és csodás látvány volt, hisz a Város más részein szinte mindenhol nyomasztó sötétség uralkodott. Itt azonban a lakások ablakaiból derengő világosság permetezett az autók fölé hajló egek! - lombos ágakra. A park fái éltek! Közöttük apró, rendezett virágágyások sorakoztak, bennük csodás színekben pompázó harangláb, kerti pázsitviola, sárga téltemető és kankalin virított. Percekig tartott, mire Rob ismét magára tudta vonni a figyelmemet. - Ezeket is... - simítottam végig a kökörcsinek puha szirmain —, a növényeket is Ashoreth bárónő keltette életre? - Azt akarja, hogy Rákoskeresztúr másmilyen legyen, mint a Város többi része. - Kedvelem ezt a nőt! - Ne feledd, hogy ha holnap a démonok mind átképeznék magukat botanikussá, és a Fenevad törvényként hirdetné ki az emberek iránti szeretetet, Ashoreth akkor is nyomban ellenszegülne - emlékeztetett Rob. — Az 1200-as években egy francia apácarend főnökasszonyát szállta meg, s mivel körötte mindenki igen szelíd és jámbor volt, a bárónő két hét alatt lemészárolta az egész kolostort. - És még azt mondják, hogy aki a virágot szereti... - Még mindig nem érted: Ashoreth nem szereti a növényeket, de jelenleg élni hagyja őket, mert így tud másmilyen lenni, mint a környezete. Mehetünk végre?
A srác hangjában vibráló idegesség engem is nyugtalanná tett. Biccentettem, ő pedig az egyik tízemeletes felé indult, melynek földszintjén apró üzlethelyiségek sorakoztak. Mind zárva volt már, kivéve egyet, melynek vastag brokátfüggönyökkel takart kirakatai halványan derengő, vörös fényt szórtak a járdára. - Szóval kihez viszel? — kérdeztem. - A neve Elohim Sarakuyal — mormolta Rob, mintha attól tartana, hogy valaki meghallhatja a szavait. — Foglalkozását tekintve ócskás, bizományos, de az üzletében, ami egyben a fészke is, minden egyéb ocsmányságot meg lehet találni. - Ahogy ez az ilyen alakoknál szokás. Azt viszont még továbbra sem értem, miért gyűlölöd ennyire. - Elohim azon kevés megszállottak egyike, akiben az emberi lélek van hatalmon — beszélt tovább a srác, miközben a boltocska felé ballagtunk. Bár Sarakuyal, a vámpírdémon, mely ostoba módon beléköltözött, magas kaszthoz tartozik, hisz egyenesen az első lázadó angyaloktól származtatja magát, mégsem képes parancsolni neki. — Hisz ez jó! — csodálkoztam. - Vagy nem? — Elohim, az ember csakis azért uralkodhat fölötte, mert sokkal gonoszabb, förtelmesebb és elvetemültebb, mint Sarakuyal, a démonfattyú. — Hú! — a parkoló felé pillantottam. — Akkor talán mégse ártana, ha legalább egy karót... — Azonnal megérezné, hogy fegyver van nálad, és riasztaná Ashoreth személyes birtokőreit, akik kiűznének minket Rákoskeresztúrról — mondta Rob. - Neked pedig épp arra a tudásra van szükséged, amit ez az ocsmányság birtokol. — Oké, de mitől is olyan nagyon rossz ez a fickó? — Hamarosan magad is megérted — felelt az én szemüveges hercegem, s lenyomta a bolt kilincsét... *** Áporodott levegőjű, nyomasztóan zsúfolt üzlethelyiségbe léptünk be. A parkolót körbeölelő kert édes illata a küszöbnél riadtan megtorpant, és amint odabenn voltunk, mintha az emléke is elveszett volna. Rob ment előre, én a háta mögül kukucskáltam ki. Az üzlet méltó volt gazdája hivatalos foglalkozásához: a falak mellett és minden egyéb szabad helyen polcok, állványok sorakoztak, megszámlálhatatlan, már-már eszelős tömegben. Rajtuk könyvek, gyertyatartók, csipeszek, töltőtollak, pipák, dróttekercsek, orvosságos dobozkák éppúgy megtalálhatóak voltak, mint műsoros DVD-k, olcsó szivarok, napszemüvegek, ósdi zsebórák és még ki tudja, miféle kacatok. A plafonról lampionok, rézcsillárok, rozsdás láncokra fűzött olajlámpások és pókhálós szerpentinek csüngtek, míg a brokátfüggönyökkel takart
kirakatokban (melyek csak befelé szolgálták eredeti céljukat, az utcáról azonban kizárólag a vastag, poros szövet fodrait lehetett látni) tongó, azték, maja, kecsua, odzsibve, szenoi maszkok, és a legkülönfélébb démonszobrocskák zsúfolódtak. A polcok közötti kacskaringós, szinte már labirintusnak számító járatokon át Rob a hatalmas pulthoz vezetett. A tölgyfából készült, ódon bútordarab faragványai hihetetlen bujasággal domborodtak ki a sima felületből. Mikor a fejünk fölött nyikorogva himbálózó csillár gyertyafényében közelebb hajoltam, hogy alaposabban is megszemléljem az egymásba kapaszkodó, kifacsarodott alakokat, olyan érzésem támadt, mintha az egész dombormű folyamatosan vonaglana. A pult teteje majdnem végig vastag, törhetetlen üvegből volt. A vitrinekben kések, harapófogók, tőrök, acélcsipeszek, bicskák, fogászati fogók, gyíklesők, valamint ólom és vas bokszerek, vagyis az emberi test kínzására, megtörésére alkalmas tárgyak sorakoztak. A hátsó falat rengeteg kisebb-nagyobb kazettára osztott polcrendszer, valamint egy tapétaajtó foglalta el. Embert viszont sehol sem láttam. - Talán a raktárban van — tippeltem, s már nyúltam is a felcsapható pultrészhez, mikor a hátunk mögött nyálkás, csúszós hang szólalt meg: - Milyen bátor a kis édes! Rob és én egyszerre pördültünk meg. A polcok közt az egyik járatban alacsony, ráadásul erősen meggörbült, szinte púpos hátú alak állt. Bár még nem láttam őt tisztán, mivel szándékosan árnyékba húzódott, a hangja... ahogy azt a néhány szót kiöklendezte magából, elegendő volt ahhoz, hogy émelygő rosszullét fogjon el. - Elohim! — szólt Rob, akit annyira ridegen beszélni, mint akkor, még sohasem hallottam. — A segítségedet kell kérnünk. A bolt tulajdonosa elindult felénk. Lassan csoszogott, ám én mégis tudtam, hogy ez csupán aljas színjáték a részéről: ha akarna, mindkettőnknél fürgébben tudna mozdulni. Letépné rólam az inget, mielőtt megmozdítom a kezemet... — futott át fejemen a gyomorforgató gondolat, ami mindjárt meg is jelent előttem, s ettől szó szerint öklendezni kezdtem. - Hagyd békén! — kiáltotta Rob, miközben Elohim Sarakuyal és közém állt. — Ne turkálj a fejében és ne vetítsd bele a förtelmes gondolataidat! A hányinger elmúlt. - Ahogy óhajtod, kicsi papocska - gurgulázta a tulaj. - Ám ne mondd nekem, hogy te mást akarsz tőle! Sem azt, hogy még sohasem jutott eszedbe, milyen fiatal, üde és... - Elég legyen, vén vámpír! Az iménti rosszullétnek immár minden emléke szétfoszlott, így hát kiléptem Rob mögül, és Elohimra néztem. Valóban förtelmes alak volt, de csupán annyira, mint egy nagyon öreg ember, aki sosem adott a tisztaságra és a külső megjelenésre. Kopott
színektől tarka, földig érő török kaftánt viselt, mely alól csoszogás közben elő-elővillantak mocskos szandáljából meredező, vörösbütykös lábujjai. A jobb szeme hiányzott: legalábbis a kalózoknál szokásos, fekete szemtakaró fedte. Foltokban növő, vékony szálú, ősz haját zöld fez szorította lilaeres koponyájához, tán azért, hogy a maradék ki ne hulljon. Ráncos homlokán és zsírosan fénylő, beesett arcán három pattanás virított, melyek közül az egyiket nemrég kaparhatta el fekete gyászcsíkos körmével. - Mit érzel? — kérdezte tőlem Rob, hangjában aggodalommal. — Mi jut eszedbe, ha ránézel? - Azt hiszem, udvariatlanság volna kimondani — feleltem. - Hallani akarom! — követelte a srác. — Gyerünk, Lilith! - Ugyan már, hagyjad! — nyámnyogta Elohim, s felcsapva a pult átjáróját, bement mögé. — Hisz láthatod, hogy teljesen elzöldült, a gyomra pedig liftnek képzeli magát. Ha még mindig bűvölném, az orcája pirosra gyúlna, az ajka remegne és kerekre nyitná a szemét, hogy jobban láthasson engem... vagyis azt, aminek láttatni akarom magam. A gnómszerű vénember fuldokló röhögésébe a benne lakó démon hörgése keveredett. Nem bírtam tovább, muszáj volt elkergetnem a rókámat, s az sem érdekelt, hogy a polcok közötti átjáróban teszem. Mire megkönnyebbült a gyomrom, és az érthetetlenül erős undor alábbhagyott, a vénember is befejezte a vihorászást. - Halljam, mit akartok a jó öreg Elohim papától? - kérdezte. - Vagy talán a társbérlőmhöz jöttetek? - Az attól függ, melyikőtök tud többet Enochról - szólt Rob (és jól tette, mert én még mindig képtelen voltam az emberi beszédre). - Enoch? — a vénség őszintén meghökkent. - A próféta és angyalbarát Enochról van szó? - Miért, talán akad más Enoch is? - Nos, ha úgy vesszük... Tehát róla akartok kérdezősködni. És mit hoztál fizetségként, papocska? Csak nem...?! Elohim vizenyős, véreres bal szeme, mely majd kipattant ráncos üregéből, ismét rajtam matatott. Hirtelen oly hangosnak hallottam szörcsögő lélegzését, mintha egészen a fülemhez hajolt volna. - Megmondtam, hogy hagyd őt békén! — csattant Rob parancsa, ami (bár fogalmam sem volt, miért) újra csak hatott. - Jól van, kicsi szentem, rendben! Ha nem a lányt szántad a vén Elohim papának... pedig érte olyan kincseket és hatalommal bíró kegytárgyakat kaphatnál, amikkel tán még a Várost is felszabadít... - Elég! - Élhetetlen Péter-ivadék! - morogta a vénember, s elfordította rólam a tekintetét, mire ismét jobban lettem. - Csak tudnám, miért nem hagytad kinn a kocsiban, ha úgysincs semmi haszna, csupán a vén ketyegőmet túráztatja fölöslegesen.
- Ha megállna a szíved, az egyszerre volna csoda és mérhetetlen jótétemény — mondta Rob, majd az ingébe nyúlt, és egy bőrerszényt csapott a pultra. — Előd atya küldi. Elohim fekete körmű ujjai közé csippentette az erszényt, tenyerén méregette a súlyát, majd elfintorodott. - Túl könnyű - mondta. — Mitől is volna nehéz? — Rob összefonta a karjait. — Elvégre csak egyetlen csontocska. Raszputyin* bal hüvelykjének második íze van benne. Elohim Sarakuyal torkából diadalittas kiáltás szakadt fel. — Az enyém?! Valóban az enyém? *Grigorij Jefimovics Raszputyin (1869-1916) orosz szerzetes, vallási fanatikus és misztikus, aki bűvkörébe vonta a cári családot, s ezzel rémuralma alá vonta az orosz udvart. Ördögűzés címén orgiákat rendezett, és bár a valódi szerzetesek az „ördög küldöttének" mondták, számos fanatikus követője akadt. 1916-ban végül tőrbe csalták: előbb ciánnal mérgezték meg, de az nem hatott, ezért ketten is belelőttek, s mivel még mindig élt, botokkal agyonverték, majd a folyóba dobták. A boncolás később megállapította, hogy még ekkor is élt, s végül a folyóban fulladt meg.
— Ha átadod a tudást, amire a lánynak szüksége van... — intett felém a srác - ...akkor megtarthatod. A vénember rám emelte a tekintetét, s hosszan nézte az arcomat. Most azonban nem éreztem azt az iszonyú émelygést, amit korábban, és a semmiből előbukkanó förtelmes gondolatok, fel felvillanó képek sem bántottak. — Jól van, jól! - lefetyelte végül szivacsszerű nyelvével Elohim. - Tehát Enoch. Mindjárt meglátom, mit tehetek a kislányért. Ezzel sarkon fordult, kinyitotta a tapétaajtót, és kezében a bőrerszénnyel belépett rajta. A sötét, irodának tűnő hátsó helyiségben, amelyből tovább is vezetett út — bizonyára a raktárba és a vénség hálókamrájába —, hamarosan feny gyúlt. A nyitva hagyott ajtón át egy, a XIX. században oly divatos, fiókos és polcocskás (s bizonyára számos titkos rekesszel is bíró) írószekreterre láttam. Rajta számtalan papír, plafonra meredő százas szögre húzott számlák garmadája és más kacat. Figyelmemet azonban az asztal fölötti falrész keltette fel, melyre fényképek ezreit ragasztották vagy rajzszögezték. Először alig bírtam kivenni, mit ábrázolnak, ám ahogy hunyorogva előredőltem, hirtelen kitisztult a kép. Gyerekek! Tíz év körüli kölykök fotóit láttam. Kislány volt mind. Az egyik nevetett, a másik bizalmatlanul bámult a kamerába, a harmadik biciklizett, a negyedik édesdeden aludt az ágyában, az ötödik sírt... Újra felfordult a gyomrom. Tekintetemet Robra kaptam, s csak ekkor vettem észre, hogy a srác mindvégig engem figyelt. Arcán elkeseredett, komor fájdalom látszott, s a szemüvege tükréből szinte kiolvashattam a gondolatait: „Most már érted, Lilith, hogy kihez hoztalak?" — Nyírjuk ki! — szűrtem a fogaim között, miközben a kezem ökölbe szorítottam, mert éreztem, mennyire remeg. - Nyírjuk ki azonnal! — Nem lehet — súgta Rob fájdalmas sóhajjal. — Itt és most nem. — Ez az! — recsegte Elohim, s előcsoszogva a hátsó szobából, a pultra csapott egy poros, bőrborítású könyvet. A szörnyeteg váratlan és gyors felbukkanásától kirázott a hideg. Vigyorgó képébe néztem, és mindjárt tudtam: tökéletesen tisztában van vele, mire próbáltam az imént rávenni Robot. — íme Henoch Apokalypsise, méghozzá Hamvas Béla előszavával. 1945-ös kiadás, marhabőrrel újrakötve. Rendkívül ritka példány! — Elvisszük — jelentettem ki, és magamhoz vettem a könyvet. — Határozott kislány! — a vénség ismét megpróbált úgy nézni rám, de aztán meggondolta magát. — Túlságosan is az. — Mielőtt elmennénk, szeretném, ha elmondanád, hogy te mit tudsz Enochról — szólalt meg Rob. — Oh, hát csak annyit, amennyit mindenki más, aki olvasta az Apokalypsist — legyintett Elohim. — Enoch, avagy Henoch... Oly sokféleképpen ejtették már a nevét az évmilliók alatt! Tehát a jó öreg Enoch Seth nemzetségéből származott... — Seth? — kérdeztem közbe, mert máris elvesztettem a fonalat.
— Seth Ádám és Éva harmadik fia volt — magyarázta Elohim, mint valami kedves tanító bácsi az együgyű nebulónak. — Tudod, az első emberpárnak, úgy ám, te édes! Ennél ősibb családfája aligha lehet bárkinek is. És persze Seth leszármazottjának lenni nem akármi! Köztudott, hogy az ő utódai közül került ki az összes próféta, igaz szent, valódi mágus és misztikus bölcs, mint a kínai Lao-Ce, az egyiptomi Hermes Trismegistos, vagy épp az iráni Zarathustra. — Mikor élt ez az Enoch? — Miért érdeklődsz olyasvalaki iránt, akiről még ennyit se tudsz? — fintorgott kissé megvetően Elohim. - A könyv, amit a karjaidban tartva ölelsz magadhoz... Oh, mennyire szeretnék a helyében lenni! — Sarakuyal, tartsd féken az emberszörnyet! - mordult fenyegetően Rob, mire a vénség idegesen felvihogott, majd tovább beszélt: — Enoch a vízözön előtti emberiség utolsó bölcse volt. Ő próbált közvetíteni az Ég ellen fellázadt, s ezért bukott angyalokként ismert, később pedig démonná átkozott lények és az Úr között. — Erről a gruftik között is tanultunk - mondtam. - A kétszáz angyal, akik az Eskü Hegyén arra szövetkeztek, hogy az emberek között maradnak, feleségül veszik azok lányait, és megtanítják nekik a művészeteket, a mesterségeket és a mágiát. A vezetőjük Samyasa volt... — Kretén ostobaság! - legyintett hirtelen támadt dühvel Elohim (vagy inkább a benne lakó fattyú?). - Az első démonkirályt Azazelnek hívták, és nem volt elég vér a pucájában, hogy igazi háborút indítson az Ég ellen. Az ősöm, első Sarakuyal hat feleséggel bírt, és érintésével képes volt a legtisztább vizű tavat is mocsárrá változtatni, úgyhogy higgy nekem! — Enochról beszélj! — figyelmeztettem. — A Felmagasztalt, hát persze...! - Elohimban újra elcsendesedett a démon, így visszatért sikamlós-nyúlós beszédstílusa. — Az Úr magához emelte, felrendelte a Mennyekbe, és mindent megmutatott neki. Ebből lett az az érdekfeszítő útikönyv, amit ott szorongatsz a karjaidban: Enoch Apokalypsise. Amit látott és megértett, annak egy részét beleírta. Végül, miután az özönvíz eltakarította az első, bukott angyalokkal hempergő emberiséget, és Azazel csapatából létrejöttek a démonok, Enoch maga is angyallá lett. Ha jól emlékszem, azt a feladatot kapta, hogy észrevétlen járjon az emberek között, és feljegyezze legszebb, legönzetlenebb cselekedeteiket, nehogy azok veszendőbe menjenek a Végítéletkor. Mit mondjak, rühes egy meló: hánynom kell tőle! — Tehát Enoch még ma is ezt csinálja? - kérdeztem. - Jár-kel a Városban és... - Itt, a Városban?! — bámult rám Elohim, majd megrázta a fejét, mire a fez bojtja ide-oda kezdett lengeni. — Aligha! Szerintem már jóval a Fenevad hatalmának kiteljesedése előtt lelépett erről a síkról, és most fényességes urának jobbján... esetleg a balján, vagy hogy is van ez náluk,
odafönn! Szóval ott ücsörög, és elégedetten vakarássza, amije épp viszket. A vén ószeres gurgulázó röhögést hallatott. Ám amikor megszólaltam, ronda képére ráfagyott a vigyor. — Enoch igenis a Városban van, és készül valamire! Tudom, mert találkoztam a követőivel. Hallott már az angyalmágusokról, akiket indigógyerekeknek is szoktak nevezni? Elohim Sarakuyal fehérebb lett, mint a legmenőbb teniszcipő. Egészen a polcokig hátrált, két karjával tapogatva hátrafelé, s közben mereven, rezzenetlen szemmel bámult rám, mintha a rémálmait látná bennem megelevenedni. - Azok nem gyerekek! — nyökögte eszelős félelemmel. — Oh, dehogy, biztosan nem azok! A gyerekek kicsik, törékenyek, selymesek, puhák és... és félnek, igen! Olyan édesen, szívszorítóan tudnak rettegni, mint kismacskák a dézsa közelében, mikor már tudják, mi következik. De az indigók... Nem, ők nem félnek! Vadásznak rám, lassan körözve járnak odakinn, és csak azért maradnak mégis távol, mert Ashoreth bárónő védelme rám is kiterjed. Rákoskeresztúr biztonságos, itt nem bánthatnak. De azért figyelnek engem, én tudom! Néhány pillanatra elhallgatott, mintha azt várná, mondok-e még valamit. Hallgattam. Elohim rettegése lassan csitulni kezdett, aszott teste ellazult. - Azt mondod, hogy Enoch irányítja az indigókat? — motyogta. — Talán... Hm, miért is ne?! Lehet, hogy a vén prófétából bosszúálló angyal lett? Ezt csakis John Dee könyvéből lehetne biztosan megtudni, de abból mára egyetlen példány sem maradt a Városban. - Ki az a John Dee? — hirtelen úgy éreztem, végre új nyomra leltem, és ez teljesen feldobott. - Ő már valóban csak volt, mivel rég meghalt — felelte Elohim. — Valamikor az 1500-as évek Erzsébet-kori Angliájában élt, és akkoriban az egyik legnagyobb tudósnak, alkimistának és mágusnak tartották. Élete vége felé megismerkedett egy tehetséges, fiatal látnokkal, bizonyos Edward Kellyvel. Kristálygömbön keresztül sikerült közvetlen kapcsolatba lépniük több angyallal is, akik tanították őket. így végül megszületett az angyalmágia könyve, mely 48 érthetetlen, számokkal és jelekkel telezsúfolt táblázatból, valamint mérhetetlen mennyiségű, az angyalok titkaira vonatkozó adattal van tömve. Állítólag Dee azon angyaloktól kapta a tudását, akik valaha Enochot is kalauzolták a Mennyben. - Még mindig nem értem, miért segítene nekem ez a régi könyv - ráztam meg a fejem dühösen. - Azt is rebesgették... — Elohim az időt húzva kezdett le-föl járkálni a pult mögött, s olykor a bolt bejárata felé pislogott, mintha várna valakit. Oh igen, olyasmiket pusmogtak, hogy aki képes megfejteni a 48 táblázatot, az sokkal mélyebben láthat bele a Mindenség és az angyalok
titkaiba, mint bárki gondolná. Nem csupán a múltat értené meg, de azt is, mi történik a világgal manapság, s hogy a történelem főbb szereplői... mint mondjuk a Fenevad és Enoch, mire készülnek, mi a vágyuk, és hová vezetnek a cselekedeteik. Ez túl ködös volt, de valahogy éreztem: a vén szörnyeteg ha tudna, akkor sem fogalmazna világosabban. Annyi bizonyosnak tűnt, hogy ha többet akarok tudni Enochról, az angyalmágiájáról és az indigókölykökről... Ekkor vágódott ki a bolt ajtaja. A számtalan polctól ugyan nem láthattuk, ki jött be, de a durva csattanás bizonyossá tette, hogy nem baráti látogatásról van szó. Elohim Sarakuyal mégsem menekült, s a pult alá sem bukott le. - Te mocsok...! — sziszegtem rá, majd megragadva a döbbent Rob karját, a polcok közötti, jobb kézre eső járatba vetettem magam. Reméltem, hogy bárkit is hívott a nyakunkra ez a vén gyerekmolesztáló förtelem, az a legrövidebb utat választja a pultig, s így elkerülhetjük... A szemétből guberált kulcstartóktól, vicces feliratú táblácskáktól és bóvli bizsuktól roskadozó állvány mögül úgy bukkant fel a vasbokszerrel felszerelt ököl, mintha egyenesen a Pokol bugyraiból küldték volna. Szerencsémre a gazdája nem célzott tökéletesen, így - bár felrepedt a szemöldököm, és hátra is tántorodtam - nem ájultam el. Legalábbis nem azonnal. - Hová ily nagy sietve, cicababa?! - hallottam egy selymesen simogató női hangot. A polcoknak vetettem a hátam, és megpróbáltam kipislogni a vért a szememből. Hárman léptek elő a félhomályból, oly fürgén, amire ember képtelen. A két férfit még sosem láttam, de a nő... - Tartozol nekem néhány szívbéli jóbaráttal, akiket miattad nyírtak ki, édes! Ám ne aggódj: ha majd megállítottam a szívedet, szerintem kvittek leszünk! - szólt Tanamera, karcsú ujjai közt vékony pengéjű tőrt villantva...
Öt — Sikerült? Megvannak...? Ugye mindkettőt elkaptátok?! Elohim Sarakuyal gurgulázó torokhangon előadott, követelőző kérdései egyre közelebbről érkeztek, ahogy a vénember kirontott a pult mögül, és felénk csoszogott. — Annak az édes kislánynak nem eshet baja! Ő az enyém! Ne feledd, Tanamera, a telefonban azt ígérted... A mandulaszemű szépség, aki tőrének hegyét továbbra is a bal mellem alatt tartotta, egyik társa felé fordult és biccentett. A tagbaszakadt fickóban lakó sabathan förtelmes lénye szabadjára engedte erejét, amitől az őt hordozó férfi hátán hirtelen széthasadozott az ing, s a résekből disznósörték, valamint a démonra jellemző, öklömnyi gerinccsigolyák türemkedtek elő. A férfi vaskos, kígyózó tetoválásoktól dús karja meglendült, sárga karmos ökle pedig egyenesen Elohim arcába csapott. A vénember meglepett sikkantást hallatva zuhant hanyatt. — Mocskos patkányzabáló dög - jegyezte meg minden indulat nélkül a másik bérbunyós, aki hasonlóan tetovált karjával a fojtószorításban vergődő Robot tartotta fogva. Szavai különös következményekkel jártak. A padlón heverő Elohim teste megremegett, kaftánján hullámzás futott végig, majd az eszméletlen vénség szemkendője félrecsúszott. A sötét szemüregből két apró, karmos mancs kapaszkodott ki, vérző sebeket karmolva Elohim arcára. Hamarosan csontszürke, tyúktojásnyi fej követte őket, melynek apró száján sárga füsttel kísért szavak sustorogtak elő. — Tudod-e, te ostoba sabathan, hogy kivel van dolgod? Én magának a nagy és rettentő Sarakuyal szülődémonnak az egyenes ági leszármazottja... — Kuss legyen! - kiáltott ekkor Tanamera, akinek dühében megremegett a keze. A bordáim közé illesztett tőr hegye felsértette a bőrömet, de szerencsére nem hatolt túl mélyre. — A származásodra már rég szégyent hoztál, Sarakuyal ivadéka! Ashoreth védelme alatt élsz, alárendelve egy pszichopata halandónak, aki még a legtöbb démonnál is förtelmesebb. Gyenge és esendő vagy! Vámpírfattyú létedre patkányokkal és csirkékkel táplálkozol. Soroljam tovább? A két sabathan röhögve bólogatott, Sarakuyal azonban — bár kicsiny teste remegett a dühtől — nem válaszolt. Tanamera igézően szép arcát lassan újra felém fordította, de közben továbbra is a démonhoz beszélt: — Csak nem hitted komolyan, hogy Elohim kezei közé adom az én kis mamzimat?! Persze borzongató elképzelni, mit művelne vele az a beteg állat odalenn, a pincéjében, ahová a marcangjait szokta cipelni, de... - a lány szabad kezével megsimogatta az arcomat, olyan közel hajolva, hogy éreztem forró leheletét. - Az én mamzimmal senki nem bánhat úgy!
Bizony, erről nekem kötelességem gondoskodni. Ugye örülsz a te megmentődnek, mamzi?! Ez a tyúk tényleg totál zakkant! - gondoltam. - És mi a ragyaverése az a „mamzi"? Csakhogy az a tény, miszerint Tanamera őrült, semmit nem javított a helyzetemen. Kétség sem férhetett hozzá, hogy Robnak és nekem befellegzett. — Húzódj vissza a szemgödrödbe, Sarakuyal, és hagyd, hogy beteljesítsem jogos bosszúmat! - szólt ismét a lány, gyönyörű szemében parázsló indulattal. Ahogy közelről néztem, éreztem a tenyere melegét, amint az arcomról lassan a nyakamra csúsztatta a kezét. A torkom kiszáradt, ezért kénytelen voltam megnyalni az ajkamat. Sarakuyal — legnagyobb döbbenetemre — végül tényleg engedelmeskedett: visszabújt Elohim szemüregébe, majd maga fölé húzta a „kalóztakarót". Ettől kezdve a vénember pontosan olyan csendes és mozdulatlan volt, amilyennek egy leütött ószeresnek lennie kell. A Tanamera által felbérelt verőlegények azonban egyre nyugtalanabbnak tűntek. — Végezzünk gyorsan! - mordult az, aki Robot tartotta fogva. — Ashoreth bárónő rettenetes haragra gerjed, ha a bérbanyái kiszimatolják, hogy bántalmaztuk a védelme alatt állók egyikét. — Nem is beszélve a kiontott vérről! — csatlakozott társához a másik sabathan, majd kérdőn pillantott a díva kezében lévő tőrre. — Mert vér, az lesz, igaz?! — Türelem — mosolygott a két férfira Tanamera. — A nektek adott ígéretemet nincs szándékomban megszegni. — Akadt már lill, aki ilyesmivel próbálkozott — vicsorogta a sabathanok egyike. — Megszámlálhatatlan darabban találtak rá! — Bunkó vagy, csacsi fiú - lebbentett bájos fintort a fickó felé a mandulaszemű, majd hirtelen megragadta a karomat, és a kijárat felé lökött. — Tíz perc múlva ez a grufti halott lesz, de a vérét nem ebben a mocskos boltban akarom lecsapolni. Gyerünk a parkba! - a hajamba markolva megállított, és a fülembe súgta: — Ugye te is jobb szeretnéd virágszirmokra, puha pázsitra hullatni a véredet, mamzi? — És ezzel mi legyen? - kiáltott utánunk a Rob torkát szorongató sabathan. — Törd el a nyakát — felelt unottan Tanamera. - Szentéletű idiótákra ebben a városban régóta nincs szük... A tőr hegyét a hátamnak szegezve a mandulaszemű épp kinyitotta előttem a bolt ajtaját, mikor vakító fény árasztott el mindent. Azt hittem, odakinn grammatonok vagy a bárónő biztonsági osztaga vár ránk, fényszórókkal és asztrálpuskákkal felfegyverkezve. Ám az a fény...! Az a fehér, tiszta, átható fény...!
A bőrömet perzselte, a hajamat apró elektromos szikrák milliárdjaival töltötte fel, s minden porcikámat kellemes forróságban fürösztötte. Tanamera a hátam mögött fájdalmas üvöltést hallatott. Mikor lassan, álmélkodva felé fordítottam a fejemet, hirtelen megláttam az ördögien gyönyörű lány valódi mivoltát. Aszott, inas, ráncos bőrű vénasszony volt, akinek ősz haja, mint a sugárfertőzött betegeké, csomókban hullott ki, tenyérnyi kopasz foltokat hagyva maga után. Cserepes, beesett ajkai között csupán néhány odvas, fekete fog meredezett, csipás szemeiben eszelős rémület ült, bütykös ujjai közül kifordult a tőr. Ilyen volt tehát az asszony, akit a benne lakozó lill démon igéző szépségű nőstény ragadozónak mutatott. A sabathanok által bitorolt emberi testek a fehér fényben szintén áttetszővé váltak. A harcos démonfattyak (egyet közülük egyszer, még a suliudvaron, teljes valójában is láthattam) farkaspofája, tenyérnyi orrlyukai és hat pár tépőfoga kíntól torzultan, hihetetlen gyorsasággal rángatózott. A fény pulzált. Ereztem, ahogy a homlokomon és a bal mellem alatt ejtett seb beforr. Rob a padlóra zuhant. Tanamera csontos öregasszony karjai — melyeken úgy lötyögött a kevéske izom, mintha ráncos zacskókban volna hozzávarrva — a levegőt kaszálták, miközben a nő a park árnyai felé rohant. A két sabathan üvöltve, hörögve, sikoltozva követte. A fény hirtelen halványulni kezdett. Könnycseppeket pislogtam ki a szememből, de végül meg kellett törölnöm az arcomat, mert néhány kristálycsillogású csepp makacsul ragaszkodott a szempillámhoz. A ragyogás alakot öltött. Mindeddig csupán átható, mindent kitöltő, fehér sugárzást láthattam, ami most két különálló foltra bomlott. Még néhány mély sóhajtás... Rob elhaló, döbbent kiáltása a hátam mögött... A bolt előtti repedezett betonsáv fölött két kitárt szárnyú, tiszta fényből és... másként nem tudom megfogalmazni: érzésekből álló angyal lebegett. — Üdvözlünk, Lilith — szólt az egyik. — Boldog pillanat, midőn újra láthatunk téged — így a másik. A ragyogás szétfoszlott. Elohim boltja körül ismét éjszaka volt, melynek komor, titokzatos árnyai visszanyerték korábbi hatalmukat. Csupán a két angyal körül ragyogott a levegő. Az egyik ibolyaszínű, míg a másik sötét rózsaszín, tógára emlékeztető, aranyszegélyű ruhát viselt, amit a derekán égkék zsinórral húzott szorosra. Lábukon aranypántos saru, mely — mintha ehhez túl kényesek volnának — nem érte a talajt. Seszínű hajukat emberi érzékszervekkel felfoghatatlan szellő lebegtette, már-már émelyítő lassúsággal. Hatalmas szárnyaik félpercenként érték el teljes kiterjedésüket, majd kezdtek újabb, lassú csapásba. Csak miután alaposabban szemügyre vettem őket, akkor tűnt fel, hogy a bokájukon és a tarkójuk két oldalán is egy-egy pár hihetetlenül sebesen rezgő, apró kolibriszárny látható. — Bocsáss meg, amiért késlekedtünk — szólt az egyik.
— Régóta keresünk, s most végre rád találtunk — így a másik. Dermedten bámultam a két gyönyörű jelenést. Figyeltem, amint hatalmas szárnyaik lassan emelkednek, majd lefelé csapnak, megkavarva a város virágillatú levegőjét. — Mondd ki bátran! — szólt az egyik. — Mondd ki azt, ami elsőként az eszedbe jut — így a másik. — Én csak egy lány vagyok a Krisztinavárosból - szaladt ki a számon. — Igen és nem - szólt az első. — Jobb, ha ezt másutt beszéljük meg - vélte a másik. Egyszerre csaptak a szárnyukkal, mire ismét vakító fényesség lobbant, ám szinte azonnal ki is hunyt. A környék teljesen megváltozott: széles úttest mellett futó járdán álltam. Előttem a két angyal, mögöttem gyér forgalom. Halk nyögésre lettem figyelmes. Rob tápászkodott fel a betonról, kábán rázogatva a fejét. - Kövessetek! - szólt az egyik angyal, és hátat fordítva nekünk az úttal párhuzamosan álló templom felé indult. Már láttam ezt az épületet, mikor Robbal a vén vámpír boltja felé hajtottunk. Ez tehát a Pesti út, méghozzá nem is túl messze attól a helytől, ahol még néhány másodperce álltam. Az angyalok már a templom főbejáratának két oldalán várakoztak. A testükből áradó, szelíd fény beragyogta a Szent Kereszt tér lombos fái alatt zöldellő pázsitot. Robhoz léptem, aki a narancssárga szemetesbe kapaszkodva épp talpra állt. - Kik ezek? — kérdezte halkan. - Ha jól sejtem... - suttogtam - ...erre a kérdésre neked jobban kéne tudnod a választ. - Az lehetetlen — rázta a fejét a lelkész unokaöccse. - Az Úr angyalai egyszer sem látogatták meg a Várost, mióta a Fenevad... - Nos, akkor úgy néz ki, most végre megtették — mondtam, miközben a srác bal karját a nyakamba emelve, támogatni kezdtem őt a templom felé. — Az ember azt hinné, hogy a te vallásos neveltetéseddel együtt jár az angyalok imádata. - Őket tilos imádni — mondta Rob. - Lásd: Pál levele a kolosséiakhoz, 2:18. - Ha te mondod, cimbi...! A templom ajtaja kitárult, és mi beléptünk rajta. A főhajót azonnal kellemes ragyogás öntötte el, és az oltár felől — mely talán az egyetlen volt a Városban, amelyet a démonok nem gyaláztak meg — érzékeken túli, halk zene szólalt meg. A padsorok között botladozva Robnak egyre fogyott az ereje, s mikor félútra értünk, megállt. - Én inkább leülök ide — mondta, megkapaszkodva a legközelebbi pad támlájában. Az egyik angyal ekkor felénk fordult, és így szólt: — Látom és érzem, hogy a barátod szenved. Két bordája törött, és a jobb könyöke is megrándult.
— A diagnózis pontos - nyögte Rob, amint hátsója az ülőpárnához ért. Amint befejeztétek a beszélgetést, mi le is lépnénk a legközelebbi ügyeletre. Úgy hallottam, Ashoreth bárónő az orvosokat sem kergette el a kerületéből, szóval... — Hajts fejet! - lépett vagy inkább suhant az angyal Robhoz. A srác szemében azonban ekkor dühödt fény lobbant. — Egy angyal előtt?! - mondta. - Azt várhatod, öregem! Ajánlom, olvass bele a Jelenések könyve 19:10-be! Az angyal erre elmosolyodott, majd lehunyta a szemét, és kitárva mindkét karját, néhány szót kiáltott, egy számomra ismeretlen nyelven. Rob üvöltve vágta hanyatt magát a padban, eldőlve a szűk ülőhelyen. Hozzá akartam lépni, de mintha a levegő hirtelen gumimasszává változott volna, alig bírtam mozdulni. — Nyugodj meg, Lilith; mindjárt jobban lesz - szólalt meg az angyal. - A törött csontok és túlfeszített inak helyrehozatala fájdalommal jár, de aztán... Rob elcsendesedett, majd lassan, óvatos mozdulatokkal felült. Először a jobb karját hajlítgatta, majd a mellkasát tapogatta. Végül talpra állt, és az angyalra emelte tekintetét. — Köszönöm, testvér — mondta végül. — A nevem Jophiel — biccentett az angyal, majd az oltár előtt várakozó társára pillantott. — Ő pedig Zadkiel. Azért jöttünk a Városba, hogy felkutassuk Lilithet. — Megtaláltatok - tártam szét a karom. — Ma már voltam „édes kislány" és „mamzi", de szerintem egyik sem illett rám. Az, hogy Lilith vagyok, legalább telitalálat, úgyhogy halljam: most mi lesz? Jophiel a társa mellé siklott, és szembefordult velünk. — Kéréssel jöttünk eléd, Lilith - jelentette ki érces hangon Zadkiel. Komolyan mondom: már épp csak a harsonák hiányoztak az egész cirkuszhoz. - Azért küldettünk a Városba, hogy a Fenevad uralma alatt is segítsük azokat, akik hűek maradtak az Elrendeltetéshez. Az olyanokhoz jöttünk, mint Róbert testvérünk, mert nekik tudniuk kell: van még remény. És persze a hit harcosaihoz, akik magukat gruftiknak nevezik. Rob rám sandított. Az arcán zavarodottságot és makacs ellenszegülést láttam. - Eredetileg hárman voltunk - folytatta Zadkiel. - Ám amint megérkeztünk, a Metatron elrabolta a vezetőnket. - Metatron? — kérdeztem. — Az meg ki? - Angyal, s mégsem az - felelt Jophiel szelíden. - Szörnyeteg, aki a fényben élt, ám mégis a sötétséget választotta. A Metatron átok a Városon. A Metatron csaló, aki még az agyaras hazugot is megtévesztette. Ő a szelíd szóval öldöklő, simogatással pusztító, csókkal mételyező. A Metatron hálátlan; mindent megkapott, de annál is többet akar. A Metatron rosszul beadott oltás, melybe belehal az, akit védenie kellene. A
Metatron ital, melytől nő a szomjad, és étel, amitől éhen veszel. A Metatron... - Jójójó, elég! - tártam szét a karom. - Ettől szemernyit sem lettem okosabb. - Eltűnt társunk neve Raziel - szólt ekkor az, akit a társa Zadkielnek nevezett. - O volt közülünk a legerősebb, legfélelmetesebb és küldetésünkben a leghűbb. Nélküle mi ketten semmik vagyunk. Bujkálnunk kell a Fenevad és a Metatron elől, akik egyaránt a létünkre törnek. Ezért tartott oly sokáig az is, hogy rád találjunk, Lilith. - Végül mégis összejött — mondtam. — S ahogy elnézlek benneteket, sokkal többre vagytok képesek, mint én, úgyhogy nem értem... - Metatron váratlanul csapott le ránk — vágott a szavamba kissé türelmetlenül Zadkiel. - Gyorsabb volt, mint a bűnös gondolat. Sebesebb, mint az égbe szökő könyörgés. Fürgébb, mint... - Raziel küzdött ellene, de a Metatron gúzsba kötötte a szárnyait, és elrabolta őt - vette át a szót Jophiel komoran, leállítva társa drámai zengzetét. - Tudta jól, hogy a vezetőnk nélkül mi semmik vagyunk. — És mégis... — léptem közelebb az angyalokhoz, akik valahogy egyre emberibbnek tűntek. — Van valami halványlila gőzötök, rövid távú spuritok, vagy legalább légypiszoknyi ráérzésetek arról, hogy az a Metatron merrefelé rejtegetheti Razielt? — Egyetlen helyen lehet — bólintott Zadkiel. — Na, akkor mehetünk is...! — Az Isten háta mögött — szakított félbe Jophiel. — Hogy mi bajod?! — kiáltottam az angyalra. — Razielnek valahol az Isten háta mögött kell lennie, különben látnánk és éreznénk őt — magyarázta Zadkiel. — Ti most tutira szórakoztok velem! — csóváltam a fejem, ám mielőtt folytathattam volna a háborgást, Rob szólt közbe: — Várj csak! Szerintem ez valamiféle rejtvény vagy jelkép. Az Isten háta mögött... Vagyis olyan helyen... esetleg olyan élethelyzetben van, amire még Isten se fordít figyelmet. Ami annyira sötét, iszonyatos és... és végletesen borzalmas, hogy... — Oké, felfogtam! - szakítottam félbe a srácot, majd az angyalokra néztem: — Tényleg ez a helyzet? A haverotokat... — Raziel arkangyal — segített ki Jophiel. — Igen, őt! Szóval valami olyan helyen kell keresnem, ami annyira borzalmas, hogy még a főnökötök se vet rá pillantást? — Hely? Sors? Álom? Vagy csupán egyetlen szemvillanás, mely mégis kitesz több életet? — sóhajtotta Jophiel. — Mi nem tudjuk, de te...! Lilith, te megtalálhatod őt... Ezzel! Villámgyors mozdulat volt: Jophiel a társa szárnyához kapott, s már ki is tépett egy tollat, amit aztán (anélkül, hogy közeledni láttam volna magamhoz!) az orrom elé tartott.
— Zadkiel az igazság arkangyala - mondta Jophiel, ügyet sem vetve kíntól összegörnyedő társára. Én azonban értetlenül bámultam a némán szenvedő alakot, míg hirtelen eszembe nem jutott (különös mód úgy, mintha mindig is tudtam volna), hogy: „Hát persze, hisz az angyalok közel tökéletes lények! Ha csak egyetlen hajszálat, szempillát vagy... vagy tollat veszítenek, az számukra pokolbéli fájdalommal jár." — Zadkiel tolla képes felfedni minden titkot, ha helyesen használják — beszélt tovább Jophiel. — És te tudod, Lilith, hogyan kell használni! Egyedül te tudod! A Metatron elrabolta a társunkat, és új külsőt adott neki. Csaló álcával, erős angyalmágiával igézte meg, hogy ha rá is nézünk, akkor se ismerjük fel. Egyedül ez a toll leplezheti le. Add szegény Raziel kezébe... Persze, ha oly külsőt visel, melyhez kéz is tartozik! Tehát add neki a tollat és bírd rá, hogy írja le az igazi nevét. Amint megteszi, a Metatron átka lehull róla, s ő újra saját alakjában mutatkozhat. Az oltárba kapaszkodó angyal alakja halványodni kezdett. Jophiel kezembe nyomta a tollat, majd hozzásietett. — Mennünk kell! - kiáltotta. - Ashoreth bárónő megérezte a jelenlétünket, és hamarosan itt lesz! Ne várjátok be... — Hé, ez így nincs rendben! — léptem az angyalok felé. — Kéne még néhány válasz. Mondjuk arra, hogy a Metatron honnan ismeri az angyalmágiát, mikor azt egyedül... Zadkiel és Jophiel egyetlen tűvékony fényvillanásban enyészett semmivé. A templom belsejét vaksötétnek tetsző félhomály borította el, amit csupán az utcáról beszivárgó derengés enyhített. Valahol messze gőzszirénák kezdtek üvölteni. Az angyaltoll még mindig a tenyeremben hevert. *** A Szent Kereszt téren át a Kaszáló utca magas bérházai közé futottunk. Barátságos környéknek tűnt, ahol a tízemeletesek és a parkolók által szabadon hagyott sávokat fák, bokrok, apró kertek foglalták el. — Ez lehetetlen! - zihálta Rob, de szerencsére eszébe sem jutott megállni. — A Város tele démonokkal, a Várban pedig a Fenevad uralkodik. - Na és?! - Angyaloknak egyszerűen nincs itt helye! — Elértük a régi piac területét. — Ez ellentmond a józanésznek, érted?! - Nem! — feleltem. — Azt hiszem, most tévedsz. Ahol démonok vannak, ott előbb-utóbb fel kell bukkanniuk a fény bajnokainak is. - Á...! - Rob legyintett, s rohant tovább. Ashoreth bárónő szigorú parancsának engedelmeskedve Rákoskeresztúr birtokőrei csendben, szinte feltűnés nélkül szállták meg a templom környékét. A városrész fődémona a gőzszirénák használatát is csak addig engedélyezte, míg a hangjuk biztonságosabbá tette a járőrök
gyors közlekedését, de a helyszínre érve azonnal ki kellett azokat kapcsolni. A nagy kereszteződésnél türelmesen kivártuk, míg minden autó elhalad, majd a zebra közepén sietség nélkül vágtunk át a Pesti úton. A furgon ott állt, ahol leparkoltuk, és szerencsére Tanamerának sem láttuk nyomát. — Tűnjünk el innen! — Rob remegő kézzel kotorászott a slusszkulcsa után. - Jobb volna, ha előbb lehiggadnál! - fogtam meg a karját. — Valójában nem is értem, mi bajod van. Az angyalok a jó csapatban játszanak, nem?! Hosszan, csendesen nézett rám. — De — bólintott végül, ám a szeméből továbbra sem tűnt el a félelem. — Általában a jó csapatban játszanak. — Akkor tehát semmi gond! Ne feledd, hogy megmentették az életünket, s téged ráadásul még helyre is pofoztak. Bár kicsit sajnálom, hogy így nem lesz majd alkalmam ápolni téged. Hát ezt meg miért mondtam?! Valahogy kicsúszott a számon. Rob profilját fürkésztem, de ő csak a szélvédőn túli éjszakát bámulta, mintha meg se hallotta volna a szavaimat. — Jobb volna mihamarabb megszabadulni tőle — szólalt meg hirtelen. — Miről beszélsz? - A tollról - felelte, s úgy tűnt, mintha nem merne fám nézni. - Zadkiel és Jophiel... Biztos vagyok abban, hogy már hallottam valahol ezt a két nevet. - És a harmadik? Raziel, akit állítólag elrabolt a Metatron - tarkómat a fejtámlának döntöttem. - Azt se tudom, hogy kik ezek az új játékosok. - Pedig a Metatronról már hallottál - Rob elfordította a kulcsot. A motor azonnal felmordult, a kasznin jóleső bizsergés futott át. — Sőt, egy ideje örökösen csak őt emlegeted. - Meg vagy húzatva? — néztem a srácra. — Még soha életemben... - Enoch! — vágott a szavamba Rob, s közben a visszapillantót figyelte, nehogy nekitolasson valaminek. — Ő kapta a Metatron nevet, mikor felemelkedett a Mennybe, és emberből angyallá változott. A furgon hátsó kereke padkára futott, a kocsi nagyot zökkent. Épp mondani akartam valamit, így majdnem leharaptam a nyelvem. - Bocs! — szólt Rob, majd egyesbe rakta a sebváltót. Lassan gördültünk ki az Egészségház utcára, magunk mögött hagyva a tízemeletesek között megbújó, kicsiny parkolót. - Metatron és Enoch ugyanaz a személy?! — jutottam végre szóhoz. - Azért mégse volt teljesen hiábavaló az a sok hittanóra -ájtatos haverom szép arcán halvány mosoly suhant át. — Ezek szerint az indigógyerekeket és a gruftikat egy, az idők kezdete óta létező, emberből lett angyal gyűjtötte össze. Jó volna tudni, vajon miért.
- És azt is, hogy mi lehet a baja Raziellel — tettem hozzá, bár közben vigyáznom kellett, nehogy összekoccanjanak a fogaim. — Most hová megyünk? - Vissza a Menedékbe - felelte Rob. - A bácsikám sokkal többet tud az angyalokról, mint én. Elrobogtunk a Szent Kereszt-templom előtt, ahol az egyenruhás birtokőrök még mindig a park bokrai között bóklásztak. Kelet felől halvány fénypára lebbent a bérházak fölé. Elővettem zsebemből Zadkiel szárnytollát, mely önmagában is maga volt a tökéletesség. — Elrabolt angyal az Isten háta mögött... — mormoltam csendesen. — Hol lehet az a hely, ahová még ő sem néz soha? *** Elkésett. Igaz, hogy csupán egyetlen perccel, hisz még látta a parkolóból kikanyarodó furgon vörös helyzetjelzőit, de akkor is... — A f... fenébe! — bokszolt bele dühében a tízemeletes panelházak közé szorult park virágillatú levegőjébe. A Város csendesen morajlott. Szürke az egyik széles derekú platánhoz tántorgott, és leült annak tövébe. Halálosan kimerültnek érezte magát. Miután sikerült kijutnia a lezárt kőbányai romkerületből, egész nap az utcákat járta. Hol a grammatonok, hol a démonzabrálók falkái elől kellett rejtőznie, miközben próbált Lilith nyomára bukkanni. Felkereste az egykori grufti búvóhelyeket, de hiába. Mindet üresen, elhagyatva találta. Közel járt az alkonyat, mikor végre mellé szegődött a szerencse. A műjégpálya fölött átívelő kőhídon botorkált, háttal a Hősök terének, mikor meghallotta a grammatonok rohamjárgányainak gőzszirénáit. Bár tudta, hogy veszélyes, mégis átvágott a Városligeten, egyenest a Petőfi Csarnok irányába. Mire odaért, a démonrendészek már leléptek, ám Szürke a zsigereiben érezte, hogy nem hiába szimatol. Addig bóklászott a félig romba dőlt épület környékén, míg hirtelen egy karcsú, fürgén suhanó árnyra lett figyelmes. Selypegő hangon óbégató, trapézpólós, eszelősen szűk farmer-gatyát viselő fiú volt, akit végül elkapott. — Most mér' csinálod itt nekem a feszkót, édes? — nyávogta a srác. — Azzal igazán nem ártok senkinek, ha a ligetben lófrálok, nem igaz?! Szürke ezzel tényleg nem vitatkozott. Öt csupán az érdekelte, mit látott a bokrok közt tébláboló, éhes tato(meleg(roma)) démon által megszállt fickó.
Hamarosan megtudta, hogy a grammatonok előtt egy furgon parkolt a PeCsa bejáratánál, amivel egy „nagyon helyes fiúka és egy divatjamúlt göncökbe öltözött csajszi" hajtott el. A tato-hordozó szerint Rákoskeresztúrra mentek; „legalábbis valami ilyesmiről dumcsiztak, mielőtt eltéptek, mivel akkor már jól lehetett hallani a közeledő gőzszirénákat az Ajtósi Dürer felől". Már közeljárt a hajnal, mire Szürke a Pesti útra ért. A kerületi főposta vörös téglás épületének oszlopai mögé húzódva látta, amint Ashoreth bárónő birtokőrei a Szent Kereszt-templom felé robognak. Kivárta, míg eltűnnek, majd átrohant a Ferihegyi úton, be a tízemeletesek közé. — H... ha csak egyetlen p... perccel... — morfondírozott most magában, hátát a platánfának támasztva. Ekkor valami fémes zaj ütötte meg a fülét. Keleten már pirkadt, s ettől valahogy bátrabbnak érezte magát. Kilesett a fa mögül, de nem látott senkit. A tízemeletes panelház földszintjén kicsiny boltok sorakoztak. Mind zárva, hisz még túl korán volt, ám az egyik, vastag függönyökkel takart kirakatból mégis fény szűrődött ki. — H... hát ez meg m... mi?! — suttogta Szürke, majd felállt, és lépni készült. A bütykös kéz iszonyú erővel tapadt a szájára, oly hirtelen rántva hátra a fejét, hogy a grufti nyakcsigolyája belereccsent. Szürke ösztönösen tárta szét a két karját, hogy kapaszkodóra leljen, de hiába. Kezei a levegőben kaszáltak, a lába kicsúszott alóla, s hanyatt is vágódott volna, ha az, aki elkapta, meg nem tartja őt. — Reggeli! — sziszegett a jobb füle mellett valaki. — Saját lábon házhoz szállítva! Szürke felnyögött, de a szájára tapadó kéz nem engedte kiáltani. Jobb öklével vaktában ütött hátra, ám támadója elkapta és hátracsavarta a karját. — Harcolj az életedért, igen! — lihegte az iménti, bugyborékoló hang. — Küzdj minden erőddel; úgy édesebb lesz a véred! A grufti oldalra nézett. A látóterébe ocsmány arc hajolt be: egy görbe orrú, félszemű, mohó éhségtől torz vámpír pofája, melynek szétnyíló ajkai közül sárga tépőfogak bukkantak elő. — Mondd nekem, hogy jó étvágyat! — zihálta a szörnyeteg. — Mondd szépen... — Sztafil! A villámvarázs kék ívet húzott, tucatnyi vaku fényével árasztva el a parkot. Szürke eddig hátrafelé hajló testét most előredobta a robbanás. Elohim Sarakuyal, aki a háta közepébe kapta a rontást, a gruftira zuhant, s arcát a földbe nyomta.
Pillanatok, vagy talán percek teltek el. Szürke izmaiban lassan csitulni kezdett a perzselő kín, amit a vén vámpír testén keresztül érkezett elektromos ütés okozott. Égett hús szaga keveredett a virágok és a nedves humusz illatával. A grufti mozdulni próbált, de Elohim kaftánba csavarodott, villámsújtott teste a földhöz szegezte. Hófehér, hihetetlenül magas sarkú holdjáró jelent meg az arca előtt, melynek elején fehér harisnyába bújtatott, csinos lábujjak sora bukkant elő. A finom anyagon át is látszottak a vérvörösre festett körmök. A cipő felemelkedett, s Elohim végre legördült a srác hátáról. Szürke halk nyögést hallatva fordult hanyatt, de mielőtt kipisloghatta volna szeméből a sarat, két erős kéz markolta meg a vállát, és talpra rántotta őt. — Bocsánat! - szólt egy mély, mégis egyértelműen női hang. - A sztafilnál jobb nem jutott eszembe. Szürke, bár még alig állt a lábán, és erősen szédelgett, valahogy mégis képes volt az őt támogató Gitta asszony felé fordulni. — S... semmi baj - mondta, tétován legyintve. —F... fő, hogy időben é... érkeztetek. - Nehogy berágj miatta... — szólalt meg a fehér holdjáró tulajdonosa, halkan pukkantva rágójával —, ...de azt hittem, ennél sokkal erősebb vagy. Ez a rozzant vámpír majdnem megcsapolt! - Az erőm... - Szürke mélyeket sóhajtott, s ahogy szétáradt benne a friss oxigén, máris sokkal jobban érezte magát. — Az én erőm nem izmokban és inakban lakozik. - Helyes — biccentett Silver Ivy, majd hatalmasat rúgott a földön heverő Elohim Sarakuyalba. - Vele mi legyen? - Ha kiűznénk belőle a démont, vagy megölnénk őt, azt Ashoreth bárónő sosem bocsátaná meg — mondta csendesen Gitta asszony. — A Fenevad szigorúan meghagyta, hogy ne tegyünk semmi olyat, ami felhívná ránk a figyelmet. Addig legalábbis ne, míg... - M... már m... megtörtént - vágott közbe Szürke, és áfák közül egyenesen a hajnali fényben fürdő parkoló egyik üres, fehér felfestésekkel jelölt helyére ment. — I... itt! A két nő - Gitta asszony súlyos, Ivy könnyed macskaléptekkel — követte a gruftit. A srác leguggolt, majd a nyakát nyújtogatva beleszimatolt a levegőbe.
- Igen, m... már átadták neki! — mondta aztán. — Itt állt a f... furgon és... n... nézzétek! Szürke a betonpadka tövében összegyűlt porba markolt, majd a levegőbe dobta. A homok nehezebb kvarckristályai gyorsan lehullottak, de a házak között áttörő napfény (bár a vörös felhők most is megszűrték) még így is elég csillanó szemcsét talált. A finom por egy ember autóülésben nyugvó testét, ölébe ejtett karjait, ruhája redőit — s a belső zsebében egy tökéletesen felismerhető madártoll körvonalait rajzolta ki. A mágikus jelenés csupán néhány pillanatig tartott, majd páraként oszlott semmivé. Szürke felegyenesedett, és a két nőre nézett. - Erre v... vártunk — mondta. - Ha cs... csak egyetlen perccel h... hamarabb érkezem... — Ne sopánkodj - szólt rá Silver Ivy, s közelebb lépve a sráchoz, vékony ujjaival beletúrt a hajába. Gitta asszony sebhelyes arcán undor suhant át. — Ideje begyűjtenünk a lányt — jelentette ki az egykori grufti kiképzőnő. — Szerinted hová mehetett? Szürke töprengve nézte az utcát, amerre a furgont látta eltűnni. A parkolón túl álló bérház ajtaja zörögve nyílt ki. Almos tekintetű, papírpohárból forró kávét szürcsölő férfi lépett a járdára és indult a dolgára, észre sem véve a három alakot. — Azt h... hiszem, előbb-utóbb vissza kell t... térniük a Menedékbe — szólalt meg végül a grufti srác. — Lilith azt hiszi, hogy m... még mindig ott várok rá. Es persze R... Robikának is muszáj lesz v... visszavinnie az autót, ha nem akarja magára h... haragítani a bácsikáját. — A Menedékbe? — Silver Ivy rúzsos ajkai között szisszenő hangot hallatott. — Az ciki! — M... miért? - nézett rá Szürke. - Mit m... műveltetek?! — Mi ugyan semmit! - tárta szét a karjait védekezőn a hóraszta csaj. — Csak épp az indigókölykök... — M... mi van v... velük?! — Hát... asszem, kicsit túlpörögtek. Én mondtam nekik, hogy kizárólag a grufti fészkeket keressék fel, de beintettek... — T... tessék?!
— Mármint nem szó szerint - legyintett Silver Ivy. — Nagyon jól nevelt kiscsókák, úgyhogy olyat sose tennének, de... szóval nem hallgattak ránk. — Pirkadatkor akartak indulni — tette hozzá Gitta asszony. - Úgy gondolták, Enoch örülni fog, ha nem csupán a gruftikat, de Bánóczky plébánost és a védenceit is begyűjtik. Szürke sarkon fordult, és csípőre tett kézzel, hatalmas léptekkel, dühtől fújtatva indult el, majd hatalmasat rúgott az útjába kerülő fémkonténerbe. Bár majd szétvetette a harag, egyetlen szó sem hagyta el az ajkát. — Maguk meg mit művelnek odalenn!? Az élesen sipító kiáltás egy ko-fa démon lakta asszonyság torkából tört elő, úgy a harmadik emelet magasságában. A nő, húsos karjaival az ablakpárkányra könyökölve, már jó ideje figyelte a három gruftit. — Takarodjanak innét, aszondom! Szürke visszatért két társához, és halkan utasította őket: — Ti k... ketten térjetek vissza Slomóhozés v... várjátok meg, amíg üzenek! — De a lány...! - szólt Ivy, ám a srác felemelt mutatóujja elnémította. — Lilithet b... bízzátok rám — mondta. —M... megkeresem és vigyázok, hogy ne h... használhassa az angyaltollat, míg b... begyűjtjük őt is. R... rendben? — Hát... — Silver Ivy unottan rántott a vállán. - Csináld, ahogy akarod! Elvégre ez a te bulid! *** A Gyömrői út felől közelítettük meg a Menedéket. Mikor a Hiszekegyház egykori épülete előtt haladtunk el, megkértem Robot, hogy lassítson. - Mi baj? — kérdezte ő. - Semmi, csak... — letekertem az ablakot, és a menetszélbe tartottam az arcom. — Valaha jártam itt. Dugig volt démonokkal, s olyanokkal, akik erről mit sem tudva a démonok ellen tettek hitet. A sofőröm mosolyogva bólintott, mintha tökéletesen értené, miről beszélek. - Mondd, téged sohasem kísértenek régi emlékek? — fordultam felé. — Úgy értem, abból az időből, amikor még másmilyen volt a Város. Rob ujjai ráfeszültek a kormányra. Láttam rajta, hogy szívesen elfelejtené, amit az imént kérdeztem tőle, s már én is bántam a dolgot. — Ha nem akarsz... — Anyámék...
Egyszerre szólaltunk meg és hallgattunk el. - Valóban kíváncsi vagy? — törte meg végül a motorzúgás párnázta csendet Rob. Észrevettem, hogy bár már elhagytuk a Hiszekegyház épületét, ő mégsem gyorsít. Alig hússzal poroszkáltunk a kihaltnak tűnő városrészben. — Minden érdekel, ami veled kapcsolatos - mondtam, majd sietve hozzátettem: — Elvégre most együtt kell harcolnunk, és ahhoz... - Értem! - nevetett rám Rob. - Nyugi, egy pillanatig sem gondoltam, hogy egyszerűen csak én érdekellek. Ez hülyén jött ki! A két karomat összefonva magam előtt elfészkeltem magam az anyósülésben, s próbáltam olyan kicsi lenni, amennyire csak lehetséges. Nem számítottam rá, hogy Rob újra megszólal, de tévedtem. - Anyámat egy klaustro démon szállta meg — mondta csendes, komoly hangon, amitől megborzongtam. — Képtelen volt olyan helyiségben tartózkodni, aminek szerinte túl kicsire méretezték az ablakait. Szinte soha nem ment sehova, mert attól félt, hogy a házak ráomlanak, és ő a törmelékek alá szorulva végzi. Gyerekkoromból leginkább arra emlékszem, hogy a sikoltozására ébredek, amit aztán apám dühödt üvöltözése követett. — Őt is...? - kérdeztem. Rob az utat nézve bólintott. — Alkesz démon — mondta. — Ez a két szörnyeteg egyszerre gyűlölte és imádta egymást. Látszólag folyton veszekedtek, de én, aki velük éltem, tudtam, hogy tökéletesen összeillenek. Aztán... úgy tízéves lehettem, mikor közös célt találtak. Már nem tette őket boldoggá a folytonos marakodás, viszont rádöbbentek, hogy él a közelükben valaki, akit még nem sikerült teljesen tönkretenniük. - Ez voltál te. - Ahogy mondod — Rob keserű nevetésétől ismét kirázott a hideg. Annyira szerettem volna megölelni, és a vállára hajtani a fejem, hogy érezze: megértem őt. - Tudom, miről beszélsz - sóhajtottam. - Az én apámban is alkesz lakott, anyámból pedig később a saját kezemmel kellett kiűznöm a penetráját. - Te legalább megtetted - Rob a gázra lépett, mire a furgon fokozatosan gyorsulni kezdett. — Én viszont tízévesen azt hittem, hogy mindenki másnak is éppen olyanok a szülei, mint nekem. Szerettem őket. Igen, még a bennük élősködő démonokat is szerettem, mert úgy gondoltam^ a szörnyetegek hozzájuk tartoznak, a természetes részeik. Mikor rám szálltak, és gyötörni kezdtek, hogy én is fogadjak magamba valamilyen dögöt, megrémültem ugyan, de eszembe sem jutott ellenszegülni. Mivel a klaustro rohamai egyre vadabbá váltak, és apám alkesze is őrjöngő vadállattá lett, a házunk egyre inkább a pokol egyik kénköves bugyrához kezdett hasonlítani. Én akkoriban semmi másra nem vágytam, csak egy kis nyugalomra. Az iskola környékén épp azokban a legelviselhetetlenebb hetekben tűnt fel egy fura, csontsovány, ijesztő alak, aki naphosszat a főbejárattal szemben, az utca túloldalán ácsorgott, és csak... csak nézett.
Nézte a diákokat, ahogy reggel megérkeznek, majd a szünetekben kitódulnak az osztálytermekből, s végül késő délután elindulnak haza. Mindenki tudta, hogy ott van, de látszólag senkit sem érdekelt. - Féltél tőle? - Cseppet sem — rázta meg a fejét Rob. - Inkább kíváncsiságot éreztem. A suli kerítésén belül, a jázminbokrok takarásából figyeltem őt. Hamarosan észrevettem, hogy a felsősök közül néhányan időnként lopva odamennek hozzá. A fickó pusmogott velük, majd biccentett és elsétált a közeli fizetős parkolóba, ami egy rég lebontott bérház helyén üzemelt. A felsős, aki előzőleg beszélt vele, minden esetben utána somfordált, hogy aztán egyetlen percre a kocsik mögé kuporodjon vele. Mikor újra felbukkant... Nehéz ezt elmagyarázni. A srácok, akik korábban feszültek, idegesek, sőt, olykor szinte hisztérikusak voltak, a parkoló autók mögül felbukkanva mind éteri mosollyal tekintettek a világra. Úgy éreztem, bármi is az, amit a csontsovány fickó ad nekik, arra nekem is szükségem van. — Hernyó démon — szóltam. — Hernyó lakott a pasiban, aki mérget fecskendezett a diákokba. Igazam van? Rob ismét bólintott. — Természetesen csak addig osztogatta a hamis boldogságot okozó mérget, míg a kuncsaftjai függővé nem váltak — folytatta aztán a történetet. — Mikor a felsősök némelyike már zokogva könyörgött neki, hogy hadd menjen vele a parkolóba, ő megtagadta a mérgét, de helyette... — Ne is folytasd! — hányingerrel küzdöttem. — Tudom, hogy szaporodnak azok a kis mocskok. Előbb a mérgükkel rabszolgává teszik az apagét, majd megvonják tőle az újabb adagot, s mikor az már-már belepusztul a kínba, felajánlják neki, hogy hordjon ki egy hernyó petét. Ha elfogadja, végül saját hernyó démona lesz, de ha nem... — Volt, aki megtagadta, és mégis sikerült túlélnie - szakított félbe Rob, s rám nézett. Hosszan, csendesen bámultuk egymást. — Oh! — nyögtem fel nagy sokára. — Te...?! — A bácsikámnak köszönhetem, hogy végül sikerült lelépnem a szüleimtől — mondta a srác. — Több mint egy évbe telt, mire a szervezetemből kitisztult a hernyóméreg, s azalatt megjártam a pokol majd minden bugyrát. Azóta... A Diósgyőri útról sötétkék autó vágódott elénk. Rob félrerántotta a kormányt, és a fékbe taposott. A furgon pörögni kezdett, a gumik füstölve csikorogtak. Ha nem lettem volna bekötve, biztos kirepülök a nyitott ablakon, de így is bevertem a fejem. A furgon még mindig pörgött. Rob veszett iramban tekergette a kormányt, s az erőlködéstől, na meg a rémülettől eltorzult az arca. Aztán a kerekek oldala nekivágódott a magas járdaszegélynek. Hatalmasat zökkenve álltunk meg.
A sötétkék autó a széles út közepén, járó motorral várakozott. A teteje felpúposodott, a fényszórók lassan megnyúltak, majd lecsöppentek az aszfaltra, s a hatalmas fémfelnikből csillogó csápok nyúltak ki. - Lilith, jól vagy? Ereztem, amint Rob megragadja a tarkómat, másik kezével pedig az államat érintve, maga felé fordít. Csakhogy az ő körvonalai is szeszélyesen vonaglottak, mintha fel akarna robbanni a koponyája, miközben fémkeretes szemüvege szikrákat szórva olvad bele az arcbőrébe. - Alaposan megütötted magad — hallottam valahonnan messziről. — Ne mozdulj, maradj veszteg! Biztos voltam benne, hogy szót fogadok neki. De akkor kié az a két kar, amelyik összevissza hadonászik, megpróbálva félreütni Rob kezét? És ki sikoltozik ilyen eszelősen? - Lilith, ne...! Kocsiajtók csapódtak. Egymás után több is, vagy... vagy csak egy, de visszhangot verve? Végre sikerült kiszabadítanom a fejem Rob szorításából, és a sötétkék autó felé fordultam. Gyorsan rezgő, ködös alakok tartottak felénk. - Mit műveltél, te eszelős? - kiáltotta valaki. Azt hiszem, Rob lehetett. - Legközelebb az utat figyeld, ha vezetsz! — hallottam a választ. — Azért vágtam elétek, hogy figyelmeztesselek: nem mehettek vissza a Menedékbe! Hirtelen minden elsötétült. Az ég derengő vörösét hatalmas, áthatolhatatlan gomolygás takarta ki. Felnéztem rá. Emberalakja volt, s az én ablakom mellett állt. - Miért? — kérdezte Rob. — Mi történt a Menedékkel? - Kiürítik — válaszolta a felhő. - Gyerekek jöttek. Azt mondták, valami Enoch nevű fickó küldte őket azzal, hogy mindenkit vigyenek biztonságos helyre. Legalább kétszázan vannak, és indigókék egyenruhát viselnek. A nagybátyád barátságosan fogadta őket. Talán csak azért, nehogy elszabaduljon a pokol, mert azok a kölykök... Hú, én biztos, hogy soha nem akarok apa lenni! - A grammatonok? - Eltűntek. Feloldották a romkerület zárlatát, és visszatértek a Várba. - Miért figyelmeztettél? - Rob hangja vibrált az idegességtől. — Tudod, hogy sose állhattam a fajtádat. - Nekem ez nem gond, öreg — a férfialakot öltött felhő távolodni kezdett. — Te ájtatos, én démonzabráló, de hidd el; kevesebb köztünk a különbség, mint gondolnád. Fény árasztotta el a világot. Vörösen derengő, halvány pokolfény, de mégis csak világosság. A dzsekim belső zsebe átforrósodott, s ez a kellemes, simogató meleg lassan szétáradt a testemben. Mire a gyógyszergyári démonzabrálók vezére visszaült a kocsijába és elhajtott, én már újra szilárdnak, kézzelfoghatónak és ismerősnek láttam a
környezetemet. Rob kapkodva túrta fel a kaszni belsejét, hogy találjon valamit, amivel elállíthatná a vérzést. - Nyugi — mondtam csendesen. — Már nincs rá szükség. - De... — esküszöm, hogy remegett a keze, ahogy aggódva megérintette az államat. - A homlokod...! - Zene — súgtam, mutatóujjamat Rob ajkára illesztve, hogy végre befogja. - Hallod ezt a zenét? Láttam a szemén, hogy ha eddig nem is, most végre felfigyelt a dallamra, ami körülöttünk zsongott. A lágy futamok nem csupán a dobhártyámat, de a bőrömet, a csontjaimat, az egész testemet átjárták, megérintették. Sőt, a nyelvemen is éreztem édes zamatát, és az orromba behatolt igéző illata. Jobb kezemmel a homlokomhoz értem. A seb már nem vérzett, sőt, teljesen bezárult, mintha sosem lett volna. - A toll... — mondta Rob, és a dzsekimre mutatott, mely alól finom füstpára lebegett elő, mintha a szívem lobbant volna lángra. — Meggyógyít. Elővettem Zadkiel szárnytollát. A leheletkönnyű pihék fehér fényben tündököltek, és a zene is hangosabbá vált. - Huh! — mondtam. - Ez nem semmi! Rob hirtelen megragadta a kormányt, és újraindította a lefulladt motort. - Most mi van? - kérdeztem. - Hová megyünk? - A Menedékbe - felelte, miközben csikorgó gumikkal a Kada utca felé fordította a kocsit. - De a zabráló azt mondta... - elbizonytalanodtam. - Vagy ő csak látomás volt? - Nem - Rob gázt adott. - A démonzabráló tényleg figyelmeztetett. - Akkor... - Nem hiszek neki! Addig semmiképp, míg a saját szememmel meg nem győződtem róla, hogy a bácsikám tényleg bedőlt az indigókölyköknek. Lassan fordultunk be a Kada utcába, s azonnal láttuk, hogy a zabráló igazat mondott. A plébánia előtt két katonai teherautó állt, amire épp felsegítették egymást a Menedék lakói. Mindenfelé kék egyenruhákban feszítő kölykök mászkáltak, a költözködést irányították vagy a környéket figyelték. Rob lassított. A járdán, indigógyerekektől körülvéve, Bánóczky plébános állt. Az egyik egyenruhás kislány magyarázatát hallgatta, majd bólintott, és buzgón csatlakozott a többiekhez. Messziről úgy tűnt, hogy mosolyog. - Ez... — Rob a fejét csóválta. — Ilyen nincs! - No para, haver! — mondtam, bár a hangomba sokkal kevesebb határozottság vegyült, mint szerettem volna. — Ne feledd: a bácsikád szinte semmit sem tud Enochról! Legalábbis ami a Metatron-korszaka utáni, Városban töltött idejét illeti. Papként bizonyára csodás esemény lehet a számára, hogy a mennybe emelt próféta maga küldi el hozzá a gyermekeit.
- Figyelmeztetnünk kell! - Ugyan mire? — tettem rá ismét a kezem Rob karjára. Reméltem, hogy a tollból áradó, nyugalmat sugárzó bizsergés, amit még mindig éreztem, rá is átterjed. — Hisz még mi sem tudjuk, hogy Enochnak vajon jók vagy rosszak-e a szándékai. — Számomra egyértelműnek tűnik, hogy összejátszik a Fenevaddal. — Igen, lehet, de... — Sziasztok! Az ülésem melletti, letekert ablakon egy kislány nézett befelé. Apró kezeivel az ajtóba kapaszkodott, s látszott, hogy lábujjhegyre kell állnia, ha látni akar minket. — Nagyon szépen zenél a tollad — mondta csilingelő hangon. A szemében titokzatos fények égtek, a feje körül indigókék aura vibrált. — Megnézhetem? Rob rükvercbe tette a sebváltót, és a padlóig taposta a gázt. A furgon üvöltő motorral indult el, majd kifarolt, orrát a Gyömrői út felé perdítve. A kislány egyik kezével továbbra is az ajtóba kapaszkodott, ám a másikkal benyúlt az ablakon, és felém kapott. — Szeretném, ha megmutatnád — kiabálta. - Még sosem láttam angyaltollat. Félreütöttem a kezét, de ő tovább küzdött. Szép arcán semmiféle indulat nem látszott, leszámítva talán némi megbántottságot. Rob éles kanyart véve hajtott rá a Gyömrői útra, és tovább növelte a sebességet. Mikor az egykori Richter Gyógyszergyár elé értünk, a kislány már szinte úszott a levegőben, de továbbra sem engedte el az ajtót. Megpróbáltam lefejteni az ujjait, ám közben a másik kezével a dzsekimbe markolt, mintha ki akarna rántani a kocsiból. — Lilith! - ordította Rob. - Vigyázz! Megemelkedtem az ülésben. A biztonsági öv belevágott a mellembe, és a torkomat szorongatta. Elképzelni se tudtam, honnan van a kiscsajban ennyi erő. — Hadd nézzem meg, lécci! — kiabálta torkaszakadtából. — Léccilécciléccilécci...! Képtelen voltam letépni magamról a kezét, s ő egyre erősebben húzott kifelé az ülésből. Lila karikák kezdtek pattogni a szemem előtt, miközben tisztán hallottam a saját hörgésemet, ahogy igyekeztem levegőhöz jutni. A kezem vakon tapogatózott. Kinyúltam az ablakon, s bár magam sem tudtam, miért teszem, megragadtam a ruháját, és berántottam a kislányt a kocsiba. Azt hitte, győzött. A lábai még odakint kalimpáltak, de ő már mindkét kezével a dzsekimet tépte, hogy elérje az angyaltollat. Az ölemben hevert, így átnyúlhattam fölötte. A kesztyűtartó szerencsére nyitva maradt, így legalább azzal sem kellett vacakolnom. Megragadtam az első rúnakövet, ami a kezembe került, és az indigógyerek tarkójára nyomva felkiáltottam: - Sovlyarel!
A mágikus kisülés megégette a tenyeremet, és lukat pörkölt a lány hajába. A törékeny test elernyedt, a két apró kéz lehullott, s a lábacskák sem kapálóztak tovább. Iszonyú mázlim volt, hogy épp egy bűverőt növelő rúnakő akadt a kezembe. A végtelennek tetsző Vaspálya utcán üvöltő motorral hasítottunk végig. - Lassíts, mielőtt fejre állunk! - szóltam Robra. Engedelmeskedett, de csak miután a visszapillantóban egyetlen üldözőt se látott. Aztán az ölemben heverő, ájult indigókölyökre nézett, s így szólt: - Még hogy engedjétek hozzám a gyermekeket(Lukács 18:16)? Hát köszönöm szépen!
Négy A szoba kicsi volt, a falait hangszigetelő párnázás borította, és amikor benyitottunk, az arcunkba áporodott, dohos bűz csapott. — Ide akarod bezárni?! — kérdeztem Robot, aki a karjaiban tartotta a még mindig eszméletlen indigógyereket. — Igen, ez pont jó lesz — bólintott határozottan a srác, majd belépett a különös, elhagyatott helyiségbe. Követtem őt, mivel nálam volt az elemlámpa, amelynek fénye nélkül könnyen hasra eshetett volna. — Valaha tévéstúdióként használták — mondta Rob, s állával a válla fölött balra bökött. — Nézd! Csak most vettem észre, hogy az egyik falat teljes szélességében vastag, derékmagasságban induló, plafonig érő üvegablak foglalja el, ami egy még kisebb és keskenyebb helyiségre néz. — A technikusok kuckója — magyarázta a srác, miközben körbeforgott, hogy felmérje a terepet. A stúdió mégsem volt teljesen üres: néhány felborult szék, a sarokban műbőr kanapé, a hátsó falnál pedig, amit egymáshoz támasztott díszletdarabok takartak, két spotlámpa csontváza állt. Rob a kanapéra fektette a kislányt, majd intett. — Gyerünk! Fogalmam sem volt, mi a szándéka. O javasolta, hogy az Orczy úton található, egykori tévéstúdióban rejtőzzünk el, mely az ősidőkben valami gyár irodaépülete lehetett. Az utcaszintről széles, szédítően meredek lépcsőn kaptattunk fel, s mikor benyitottunk a stúdióhoz vezető hosszú, rideg folyosóra, én határozottan úgy hallottam, hogy az épület fájdalmas sóhajjal köszönt minket. Rob becsukta a szoba belső, majd a külső, hangszigetelt ajtaját is, melyek között magas, lépcsőnek is beillő küszöb húzódott. A zárban ott volt a kulcs, hát ráfordította és a zsebébe tette. — Ez kegyetlenség! — mondtam. — Odabenn tök sötét van. Ha szegény kiscsaj magához tér, totál ki lesz borulva. - Szegény kiscsaj?! — ismételte Rob, némi gúnnyal a hangjában, ám közben továbbhaladt a folyosón, benyitva a szemközti helyiségbe, mely a tükrös asztalkákból és a fodrászszékekből ítélve egykor a sminkesek tenyérnyi birodalma lehetett. — Talán már elfelejtetted, hogy ez a szegény kiscsaj alig egy órája puszta kézzel akart téged kitépni az ülésből? Úgy tűnt, a kis drágát az se érdekelte volna, ha közben megfojt a biztonsági övvel! - Rendben, tiéd a pont — ismertem be. — De akkor is... A sminkesek szobája mellett induló, sötétségbe vesző mellékfolyosó végén derengő alakot pillantottam meg. Lassan imbolygott felénk,
miközben az egyik kezével magasra tornyozott frizuráját igazgatta, a másikkal pedig egy drótnélküli mikrofont tartott vastagon rúzsos ajkai elé. Megdermedtem a rémülettől. Életemben másodszor láttam kísértetet (az első Smaragd néni szelleme volt), s most sem örültem neki jobban, mint akkor, a Krisztinavárosban. Azt hiszem, valami meghatározhatatlan, nyüszítő hangot hallatva nyúltam Rob után, és ragadtam meg a karját. Ő a tekintetemet követve, dermesztően nyugodt hangon csak ennyit mondott: -Oh! A jelenés továbbra is felénk közelített, bár úgy tűnt, nem lát minket. Azután eltátotta vörösre mázolt száját, és énekelni kezdett: — Aaaz a szééép, aaaz a szééép, akinek a szeme szééép, aaakinek aaa szemefekete! Hangja a falakból áradt, egyszerre minden irányból. Hatására remegni, néhol hullámzani kezdett a szakadozott tapéta, s itt-ott emberi arcok, sétapálcát pörgető kezek, lakkcipőbe vagy tűsarkúba bújtatott lábak formáját mutatta. — Sejtettem, hogy itt rengetegen lesznek — suttogta Rob, s mikor megérezte, mennyire remegek, sietve hozzátette: — Nyugi, Lilith, ők csupán megrekedt lelkek! Valaha szerepeltek ebben a tévében, s mivel a síkok közötti átjárók bezárultak, a haláluk után ide költöztek. Azt hiszem, azért, mert életükben itt voltak a legboldogabbak. Hidd el, teljesen ártalmatlanok! Alig karnyújtásnyira tőlem, a falból egy asztal mögött ülő, ellenszenves nő domborodott ki, s egyenesen a szemembe nézve, hadarni kezdett: — Szerelem, pénz, egészség! Ebben a három témában kérdezhet bármit, és én nyomban kivetem kártyán, hogy mire számíthat a következő egy esztendőben. Tessék bátran felvenni azt a telefont, mert a lapok nem hazudnak, a jövő nyílt titok, s én feltárhatom önnek. Ha nem hív, ostoba marad, és végzetes hibákat fog elkövetni! Csupán háromszázhatvan forint plusz áfáért per perc megtudhatja, hol vár magára az igaz szerelem, hogyan duplázhatja meg a vagyonát, és miként kerülheti el a rákot! Telefonáljon végre, hisz az élete múlhat... Amint a tapéta újabb hullámokat vetett, a kísértet és annak követelőző, ellenséges hangja lassan szétfolyt, elenyészett. — Gyere már, ne törődj velük! — Rob átölelte a vállam, és szelíden kényszerített, hogy vele tartsak. — Te is tudod, mennyire elszaporodtak a Városban a kóbor lelkek. — Egészen más csak tudni róluk, mint mikor körülötted nyüzsögnek — feleltem fogvacogva, s cseppet sem szégyelltem, hogy egészen Robhoz bújok, miközben ő benyit a technikusok hosszúkás szobájába. Odabenn szurkos feketeség terjengett, mélyéről halkan sustorgó, felfelcsapó beszéd, ének és más egyéb, állati morgásnak tűnő hangok áradtak.
- Sááárgaja csikóóóó, sááárgaja a nyereeeg raaajta! Mooost aaakaaartaaam hozzááád meeenni raaajta... - Az energizáló folyamatok a televíziókészüléken keresztül közvetlenül az ön testébe mennek át, csak fizesse be a képernyő bal alsó sarkában látható... - Martalócné Margó néni kedves nyugdíjas tévénézőnk kérésére most következzék a „Rózsabokorban jöttem a világra..." kezdetű... - Engem már többször elraboltak a földönkívüliek, ezért hordom ezt a sztaniolból hajtogatott sapkát, ami megvéd... Rob benyúlt a sötétségbe, s némi matatás után felkapcsolta a villanyt. Amint a betegesen fehér neonfény szétáradt a helyiségben, az épület falai érezhetően megborzongtak, és a sejtelmes hangok kellemetlen nyikkanást hallatva oszlottak szét. - Rühellik az elektromosságot - mosolygott rám Rob, majd átvonszolt a küszöbön. — Szerencsénkre itt még nem kapcsolták ki az áramot. A valószínűtlenül keskeny helyiség egyik falát itt is vastag üvegablak foglalta el (naná, hisz ennek a túloldalát láttuk az imént, mikor bezártuk a kislányt!), míg a másikat plafonig érő, bonyolult technikai berendezések töltötték ki. Az ablak alatt hosszú keverőpult állt, ezernyi tolóbillentyűvel, gombbal, tárcsával, s három flexibilis száron imbolygó mikrofonnal. Középen gurulós székek sorakoztak a hangmérnök, a műsor rendezője és a főoperatőr számára. - Azannya! — szaladt ki a számon. - Még sosem voltál tévéstúdióban? — nézett rám Rob. Csak most vettem észre, hogy továbbra is átölel, s én úgy simulok hozzá, mint címke a pillepalackra. Kibontakoztam a karjából, majd ajkamat biggyesztve kezdtem vaktában nyomkodni, tologatni a pult billentyűit. — Szerintem egy igazi tévéstúdió ennél jóval nagyobb és... menőbb — mondtam. — Ez legfeljebb csak valami kisebb magáncsatorna... Zöld kapcsoló kattant az ujjam alatt. A falakba rejtett hangszórók recsegve, búgva keltek életre, tétova gyermekdal hangjait sugározva: — Tikotá és Tikoté jó testvérek voltak. Tikotá és Tikoté nem szólnak, mert holtak... S ezzel egy időben az üvegablakon túl villódzni kezdtek a neonok, míg végül erőre kapva láthatóvá tették a stúdiót. Az indigólány lassú, légies mozdulatokkal egy középen álló szék körül táncolt, s közben merengő arccal, elnyújtott hangon énekelt. — Tikotá és Tikoté szerette egymást nagyon-. Tikotá és Tikoté mégis egymást veri agyon... — Hogy kell ezt kikapcsolni? — kiabáltam. — Francba már, hogy hallgattathatom el?!
Rob félretolta a pult gombjait csapkodó kezemet, és lenyomta a zöld billentyűt. A hangszórók halk elektromos sikkantással némultak el, de a stúdióban égve maradtak a neonok, így továbbra is láthattuk az éneklő és táncoló indigógyereket. — Próbálj végre megnyugodni! - szólt rám a srác, talán keményebben is, mint ahogy eredetileg akarta. Bennem azonban a rettegés immár végképp lecsapta az önuralom biztosítékait. Olyan hirtelen öntött el a harag, hogy szinte fulladoztam tőle; muszáj volt engednem, hogy gejzírként törjön fel belőlem. — Mi a büdös rossznyavalyát képzelsz te magadról, ájtatos manó?! üvöltöttem Rob arcába. - Azt hiszed, érdekel itt valakit a te tömjénszagú, imádságos véleményed?! Segít az bárkin is, hogy térdelve kuporogsz egy olyan fazon szobra előtt, aki arra se volt képes, hogy megússza a saját kivégzését, pedig előre tudott róla? Hát, ha azt gondolod, hogy igen, akkor most közlöm veled: amiben te hiszel... amibe tíz körömmel kapaszkodsz, az NINCS IS! Vágod?! Az egész csak kamu, parasztvakítás és... és te, meg az a szenilis nagybátyád elmehettek a jó fenébe, mert... S ekkor már zokogtam, amitől még pocsékabb lett a kedvem, mert szégyelltem a könnyeimet. így aztán tovább emeltem a hangerőt, rekedten rikácsoltam a hazug papok hazug szavainak hazug vigaszáról, hisz azok úgy se tüntethetik el a démonokat, akik csak röhögnek a képünkbe, mert... — Ssss, jól van, elég már, elég lesz! Nyugi, nincs semmi baj. Minden rendben. Hogy kerültem már megint Rob karjaiba? Miért ölelem úgy, mintha fuldokló volnék a viharos óceán közepén, ő meg az utolsó szál deszka, ami a hajómból megmaradt? Mit keres az arcom a mellkasán, a két kezem pedig miért markolja a hátán a dzsekijét? S ő miért tűri, hogy - miközben rekedten csukladozva őt, a bácsi-káját és a hitét ócsárolom - átáztassam az ingét a könnyeimmel? Sőt, ő maga is átölel, és lassan ringatva halk, nyugtató szavakat duruzsol a fülembe, miközben én egyre csendesedem. Mi történik itt?! — Gyere, ülj le! — Rob az egyik székhez támogatott. - Hozok neked egy kis vizet. Kérlek, addig ne mozdulj innen! Rendben? Azt hiszem, bólintottam. Ő kiment, s hallottam, hogy végigfut a folyosón. Görnyedten ültem a széken, teljesen összetörve, erőtlenül. Az orrom hegyéről és az államról nedves cseppek potyogtak az ölembe. Belekotortam a zsebembe, de két gris-gris zacskón és három rúnakavicson kívül semmit sem találtam. Hát persze; miért is volna nálam zsebkendő, ha én vagyok a rettenthetetlen démonvadász, nem igaz?! Rob visszatért, és egy pohár vizet nyújtott felém. — Lassan igyál — figyelmeztetett, majd leguggolt elém, s alulról nézett rám. Zöldesszürke szemében őszinte aggodalmat és... képtelenség, tudom, de úgy tűnt, szeretetet láttam.
- Tessék! - rázott szét egy papírzsepit, amit aztán felém nyújtott. - Jobb már? - Te totál hülye vagy! - bukott ki belőlem, s kénytelen voltam elnevetni magam. - Áruld már el, hapsikám, téged honnan szalajtottak?! - Mire gondolsz? — Rob mosolygott. - Olyan nincs is, mint te — jelentettem ki két korty víz és némi orrtrombitálás után. — Úgy értem, olyan pasi, mint te, ebben a Városban sosem élt. - Vagy csak mindig elkerültél minket - felelte, majd kisöpört a szememből egy előrehulló tincset. - Ha mást nem is, legalább azt hidd el, hogy én valódi vagyok. Minél tovább néztem az arcát, annál nyugodtabbnak éreztem magam. Végül már egyáltalán nem értettem, az előbb mi borított ki annyira, hogy hisztirohamot kapjak. Az egészet állati cikinek éreztem, és hálás voltam Robnak, hogy nem feszegeti a témát. - Most megyek és megpróbálok beszélni a kislánnyal — egyenesedett fel. A pultra tettem a poharat, s arra készültem, hogy kövessem, de megcsóválta a fejét. - Jobb, ha itt maradsz. Az ablakon át figyelheted, hogy mi történik, s ha úgy látod, bajba kerültem, sürgősen lépj le! - Gondolod, hogy...? - Nem gondolok semmit — mondta Rob, már az ajtóban állva. — Bármit előre feltételezni olyan volna, mintha a Fenevadat magam festeném a falra, de... te is megtapasztaltad, hogy ez a kislány természetfeletti képességekkel bír. Bólintottam, ő pedig kilépett a folyosóra. Székemmel a pult közepéhez, a rendező egykori helyére gördültem, és olvasgatni kezdtem az emeltyűk, tolattyúk és billentyűk alatti feliratokat. Mire Rob odaát benyitott az indigólányhoz, már tudtam, hogyan kell a stúdió fényeit váltogatni, és azt is, miként hallhatom a hangjukat, vagy szólhatok át hozzájuk a mikrofonon keresztül. A kiscsaj még mindig a szék körül táncikált, s közben énekelt. Életre keltettem a hangszórókat. - Tikotá és Tikoté szép gyermekek voltak. Tikotá és Tikoté konyhakést markoltak... Rob az üvegfalra sandított. A tekintetéből jöttem rá, hogy nem lát engem: a stúdió ablaka úgy készült, hogy ha a technikusoknál égett a villany, odaátról az üveg tükröződő felületnek látszott. A srác leült a kanapéra, és a dzsekijéből kicsi, fekete könyvet vett elő, majd hangosan, tisztán zengő szavakkal olvasni kezdett: - „Akinek füle van, hallja meg! Kihez hasonlítsam ezt a nemzedéket? Hasonlít a piacon tanyázó gyermekekhez, akik odakiáltják pajtásaiknak: Furulyáztunk, de nem táncoltatok. Siránkoztunk, de nem zokogtatok."
Na, ebből aztán egy mukkot sem értettem. A kiscsaj viszont megtorpant, és Robra nézett. A srác felpillantott a könyvből. Mikor az indigólány tovább folytatta a táncot és a hátborzongató dalt — melyben a testvérpár annyira szerette egymást, hogy képes volt ezer különféle módon végezni a másikkal —, Rob is folytatta a felolvasást: - „Eljött János, nem eszik, és nem iszik, azt mondják rá: ördöge van. Eljött az Emberfia, eszik-iszik, és azt mondják rá: lám, a falánk, borissza ember, a vámosok és bűnösök barátja! A bölcsességét azonban művei igazolták."( Újszövetség, Máté 11,15-19.) S ez így ment három órán át! Bár én csak néztem őket az üvegen keresztül, mégis halálosan kimerültem. Ahogy telt az idő, egyre biztosabban éreztem, hogy valójában egy iszonyatos, vérre menő párbajt látok, amit le kéne állítanom, mielőtt valamelyikük belehal. Az indigólány végül már csak tántorgott, vékony térdei meg megrogytak, s csak azért volt képes talpon maradni, mert mindkét kezével a székbe kapaszkodott. Rob sem nézett ki sokkal jobban: szakadt róla a verejték, ujjai között remegett a könyv, és a hangja el-elcsuklott. Már épp azon voltam, hogy véget vetek ennek az érthetetlen küzdelemnek, mikor a folyosóról fémes csattanást hallottam. Úgy ugrottam talpra, mint akit villámcsapás ért. Első gondolatom az volt, hogy talán a falakban lakó kísértetek szórakoznak, de aztán a zörgés megismétlődött, s egy rekedt, női hang ütötte meg a fülemet. Az ajtóhoz osontam, és kilestem a folyosóra. Hirtelen sztereóban, egyszerre két irányból kezdtem hallani a hátborzongató gyermekdalt. A stúdió falaiból az indigólány egyre gyengébb hangja áradt... — Tikotá és Tikoté láncfűrészre kaptak... ...míg a folyosóról egy idős asszony cigarettafüsttől zörgő dúdolása felelt rá: — Tikotá és Tikoté testvért aprítottak... A sminkesek szobájának ajtaján túl testes, kék munkaruhában hajlongó asszonyt pillantottam meg, aki ősz haját babos kendővel kötötte le, és magas szárú, fűzős cipőt hordott, melynek lukas orrán kitüremkedtek sárga zokniba bújtatott lábujjai. Mikor felém nézett, akkor sem mutatta jelét, hogy látna, pedig hús-vér ember volt. — Tikotá és Tikoté vére patakokban folyt... — dalolta önfeledten, miközben felmosórongyát a zörgő fémvödörbe tunkolta, majd a kövezethez csapta. A stúdióból az indigólány hirtelen életre kapva énekelte a folytatást:
— Tikotá és Tikoté holtában egymásba karolt... *** — Maga meg mit művel itt? — léptem ki a folyosóra. Ökölbe szorított kezemben rúnakavicsot tartottam, nekifeszítve hüvelykujjam körmét. Ezzel a módszerrel bármikor halálos pontossággal voltam képes elpöccinteni a követ, hogy aztán utána kiáltsam a megfelelő mágikus szót. — Magához beszélek! — kiáltottam rá újra a nőre. — Azt kérdeztem, mit keres itt? A testes asszony a folyosó teljes szélességében nedves csíkokat maszatolt a szürke linóleumpadlóra. Közben halkan dudorászta a gyomorforgató gyermekdalt, most épp szöveg nélkül. Mikor másodszor is rákiáltottam, megállt kezében a felmosófa. Azt hittem, végre felelni fog, ám kiderült, hogy csak valami makacs ragacsot talált, s azt kezdte el csuszatolni. - A rák egyen meg, te ótvaros kis piszok - recsegte sistergő gyűlölettel. - Mért nem vagy képes szép csendben felfordulni, elenyészni, és a Pokol legfenekére merülni, az anyád ahonnan felöklendezett! Hirtelen rádöbbentem, hogy nem a padló mocskához, hanem hozzám beszél! Alig gondoltam ezt végig, máris rám emelte véreres tekintetét, melyben a fekete szembogarat indigókék írisz vette körbe. - Így imádkozunk a szülőanyádhoz: „gyűlöletes vagy te az asszonyok között, és förtelmes a te méhednek gyümölcse, Lilith!" — károgta a takarítónő, majd meglendítette a felmosó fát, és a koszos, fekete vízbe mártotta a rongyát. - Rob! - ordítottam, szememet egyetlen pillanatra se véve le a nőről. Rob, gyere ki onnan! A technikusok szobájának hangszóróiból továbbra is a gyermekdal monoton sorai záporoztak, melyek közé halk, egyenletes duruzsolásként keveredett Rob felolvasása. - Rob, hagyd már a...! — üvöltöttem torkom szakadtából. Az átnedvesedett felmosórongy hangos csattanással érkezett ismét a padlóra. A nő ide-oda kezdte azt húzogatni, minden második lendület után egy-egy lépést hátrálva, s közben tovább dúdolt. - Tikotá és Tikoté arca szép mosolyra gyúlt... Az indigólány és ő egyre vidámabban, hangosabban daloltak. - Tikotá és Tikoté keze gázpalackért nyúlt... -Rob...! Visszaléptem a technikusok szobájába, és átnéztem az üvegfalon. Odaát, a stúdióban első pillantásra semmi sem változott. Aztán
megláttam, milyen fürge, friss léptekkel táncol a lány, miközben Rob a kanapén már az oldalára dőlt, s épp csak tartani volt képes a könyvet, amiből felolvasott. — Rooob...!!! Akkorát üvöltöttem, hogy belesajdult a torkom. Hiába. S ekkor végre rádöbbentem: a stúdió hangszigetelt, s a kislány hangja is csak azért jut ki onnan, mert a hangszórók közvetítik. Kapkodva kezdtem keresgélni a hangmérnök pultján, majd a mikrofonhoz hajoltam, és lecsaptam a megfelelő billentyűt. — Rob, baj van! Azonnal gyere ki onnan! Az indigólány megtorpant, elhallgatott és egyenesen a tükörfalra bámult. — Szemezni akarsz, kisanyám?! - suttogtam, majd az ajtóhoz ugorva leoltottam a világítást. Az én oldalamon csupán a kék fényt árasztó vészlámpa maradt égve, így az indigólány immár éppúgy láthatott engem, ahogy én is őt. - Rob, mozdítsd már meg azt az ájtatos hátsódat, az ég szerelmére! A srác kezéből kifordult a könyv, és a stúdió padlóján koppant. Láttam, hogy Rob csak kínkeserves erőfeszítéssel képes felülni, majd a kanapé karfájába kapaszkodva próbál talpra állni. Az indigólány bájos arcán rosszindulatú mosoly terült szét. Rám kacsintott, azután újra énekelni kezdett... — Tikotá és Tikoté párnacsatát vívtak... ...és vidám tánclépésekkel Rob felé indult... — Tikotá és Tikoté vért könnyezve sírtak... ...ám előbb támlájánál fogva ütésre emelte a széket, ami addig a táncpartnere szerepét töltötte be. Úgy rontottam ki a folyosóra, mint aki a Koponyák-hegyi vihar elől menekül. Rögtön meg is csúsztam a nedves linóleumon, vállal csapódva a szemközti falnak, melyből egy eszelősen rikácsoló vénasszony kísértete türemkedett elő, ezt üvöltve: - Ha nem telefonálsz be a stúdióba, akkor is lenyomom a torkodon a hidroenergetizáló kacsingatás Szent Miklós-medált négyezerötszázhatvankilenc forint plusz áfa plusz postaköltség áron, te kis ribanc! Ellöktem magam a faltól, és a kék ruhás takarítónő felé indultam. Ő felkapta a fejét, és dárdaként kezdett böködni a felmosófával, melynek végén csatakos zászlóként csöpögött a szürke rongy. Kénytelen voltam megtorpanni, de a kezem már lendült is. A rúnakavicsot egyenesen az asszony homloka felé pöcköltem, majd kiáltottam:
- Csalavel! A kőbe vésett jel felizzott, s a semmiből iszonyatos ütés érte a nőt, aki sikoltva vágódott hanyatt. Egyetlen ugrással a stúdiónál teremtem, s előbb a külső, majd a belső ajtót is felrántottam. - Me drukisarel!
(Én taszítlak, eltaszítlak! (ejtsd: me drukiszarel) (roma))
Kiáltásomat bal kezem csavart mozdulatával kísértem. Az indigólány a feje fölé emelt székkel már épp lesújtani készült Robra, mikor az ősi bűverő a stúdió hátsó falánál felhalmozott díszletlapok közé lökte. - Gyere! — karoltam bele a srácba, akit a felolvasás totál lefárasztott, így csak tántorogva, tétován volt képes velem tartani. A folyosón balra fordultunk, de mikor el akartam menni a padlón heverő, alaposan kiütött takarítónő mellett, ő rámarkolt a bokámra. Leráztam magamról, de ekkor hasra fordult, és a másik kezével ragadta meg a lábam. Ahogy a fejét hátrafeszítve felbámult rám, indigókék írisze egyre nagyobbra nőtt, s végül teljesen eltüntette a szeme fehérjét. - Tikotá és Tikoté csinos ruhában jártak... — hörögte. Hirtelen lehajoltam, és bár magam sem tudtam, hogy ennek mi értelme, de a haját összefogó babos kendőt a szemére rántottam. A nő üvölteni kezdett, s elengedte a bokámat. A stúdió ajtajában ekkor jelent meg az indigókölyök, lágy hangon énekelve: — Tikotá és Tikoté egymásba baltát vágtak. Ismét megragadtam Robot, és a kijárat felé vonszoltam őt. Elértük a recepciót, ahol a pult mögött bűzlő szeméthalom tornyosult, melyből egy sápatag kísértetlány, mint áttetsző cigarettafüst gomolygott felfelé, kényesen reszelgetve a körmeit. — Sajnálom, de a Város TV, mely mindig is a legostobább, azaz legkönnyebben becsapható kisemberek csatornája volt, jelenleg csak a holtaknak sugároz. Amennyiben mégis nálunk szeretne fellépni, avagy minket akar nézni, lesz szíves mihamarabb elhalálozni. Megértését szívből köszönjük! Rob végre kezdett erőre kapni, ám ezt sajnos arra használta, hogy megkapaszkodjon a pultban. — Várj! — mondta, s visszafelé nézett a hosszú, hullámzó falú, félhomályos folyosón. — A kislány...! — Mit akarsz vele? — Nem hagyhatjuk itt. — Hisz majdnem kinyírt!
— Akkor legalább adásba kerülhettem volna — intett a recepciós kísértet felé Rob, arcán játékos vigyorral. Esküszöm, abban a pillanatban legszívesebben bemostam volna neki egyet. — Te most viccelődsz?! - kiáltottam. - Szórakozol?! Neked most tényleg humorizálni van kedved?! — Már majdnem megtört — felelte Rob, aki végre megint komolyan beszélt. — Éreztem, ahogy az ige lefejti róla az Enoch által rárakott angyalmágia rétegeit. — Ige?! Miféle ige, hapsikám? — Amit felolvastam neki. Ha lett volna még fél óránk... — Akkor ott pusztulsz el azon a ronda, piros műbőr kanapén, te idióta! — ripakodtam rá. — Lehet, hogy a kiscsaj se bírta már szuflával az igézésedet, de az tuti, hogy te már a végét jártad. A takarítónő pedig... — Miféle takarítónő? — Amelyik a bokámat markolászta - emlékeztettem. — Az a vénasszony valamilyen módon szintén indigó. A kiscsajjal együtt nyomta a nótát, míg képen nem töröltem egy csalavel-rúnakaviccsal. Szerintem azért jött, Hogy kiszabadítsa a gyereket. — Rendben, de már ártalmatlan - vélte Rob. — Elintézted, nem?! — Ha ő megtudta, hogy hová hoztuk a kölyköt, akkor... — mondtam lassan, tagoltan, miközben mélyen a srác szemébe néztem. - Na, kezded már csipázni, haver?! — Tűnés innen! - kapcsolt végre Rob, s maga rántotta fel az üvegezett ajtót, ami a szédítően meredek lépcsősorra nyílt. Ahogy az első fokra tettük a lábunkat, odalenn feltárult az utcai kapu, s zombimozgással közlekedő, mélán hajlongó, monoton hangon kántáló asszonyok léptek be rajta. Akadt közöttük titkárnő, kórházi nővér, parkolóőr, háztartásbeli asszony, idős óvónő, és jó néhány leszázalékolt vagy már nyugdíjas anya és nagymama. Egyetlen közös vonásuk a mélabú volt, ami sápadt arcukon borongott, s az indigó színű írisz, mellyel ránk meredtek, miközben így daloltak: — Tikotá és Tikoté habos tortát ettek... Válaszul pedig a hátunk mögül az indigógyerek hangja érkezett: — Tikotá és Tikoté melybe arzént kevergettek. Eljött hát a gris-gris zacskók ideje... Lilith két kezében egy-egy apró, vörös színű flanelzsákocskát pillantottam meg. Ez a lány... Mióta megismertem, képtelen voltam betelni vele. Minden mozdulata új meglepetést hozott, és sosem tudtam előre, mit fog mondani vagy tenni a következő másodpercben.
Akkor és ott, a kísértetektől hemzsegő televízió épületében, a lépcsősor tetején például rám kiáltott: - Ha szólok, rohanj utánam! Aztán a bőrszíjuknál fogva pörgetni kezdte a gris-gris zacskókat, és mély torokhangon — arról sem tudtam, hogy ilyesmire is képes! — kántálásba fogott: — Phurano zor av kathe! Phurano zor av rauro zhutori!(
Vén erő, jöjj hozzám!
Vén erő, légy segítőm! (roma))
Az épület talapzatában, valahol nagyon mélyen, rengés keletkezett, amit a cipőm talpán át is éreztem. A csontjaim összekoccantak, a fogam vacogni kezdett. Mágikus erő volt, amit Lilith megidézett, s amit a bácsikám egyszerűen csak „a Sátán sóhajának" nevezett. Én azonban abban a pillanatban úgy gondoltam: csak az a lényeg, hogy segítsen nekünk kijutni az épületből. A gris-gris zacskók elrepültek. Mindkettő a földszinti ajtón betóduló asszonyok közé csapódott és azonnal felrobbant. Az egyikből sűrű, olajos füst kezdett ömleni, mely másodpercek alatt elárasztotta a lépcső alján tolongó tömeget, áthatolhatatlan és fojtogató, fekete felhőbe burkolva őket. A másikból kötelekhez hasonló, vakítóan fehér fénykígyók tekeregtek szerte, mint megannyi matató csáp. A füst ellenére is láttam, hogy amint megérintettek egy-egy asszonyt, rögvest rá is tekeredtek a karjára, lábára vagy testére, és igyekeztek a földre rántani. — Gyere! Lilith megragadta a karomat, és lerobogott velem a lépcsőn. Hála a fénykígyóknak és a maró ködnek, amitől minden nő próbált a lehető legtávolabb húzódni, keskeny folyosó nyílt a kijárat felé. Leráztam magamról az egyik asszony kezét, s átléptem egy másikat, aki a földön fekve vergődött, dühödten harapdálva az őt befonó fénykígyót. Lilith maga elé tuszkolt, s szinte átlökött a küszöbön, ki az utcára. — Fuss! - utasított. — Én is jövök, csak... Lerántották a földre. Sikerült odébb hengerednie, s a tenyerén már egy újabb rúnakavics hevert. Két asszony iramodott felé, mire ő követ pöckölt rájuk. — Sztafil!
A villámvarázs félresöpörte a két támadót, és Lilith már épp készült felállni, mikor a lépcsők tetején megjelent az indigólány. A bájos csöppség kedvesen mosolygott, ám a kezében egy súlyos kábeldarab lengett. Visszaugrottam az épületbe... A szemem sarkából láttam, hogy valami irdatlan sebességgel közelít a halántékom felé... Azután minden elsötétedett. *** Robot egy menő ügyvédi irodában dolgozó, csinos kiskosztümben és trendi Vagabond topánban tipegő nő ütötte le. Tökéletesen kivitelezett, erős és tiszta balhorga volt a hölgynek, amitől az én ájtatos lovagom nyomban padlót fogott. Nekem azonban abban a másodpercben egész más gondjaim akadtak. Az indigókölykön látszott, hogy kicsit sem tréfál: ha teheti, simán fejbe fog nyomni azzal a kábeldarabbal, amit valószínűleg a tévéstúdió falából tépett ki. Ezért aztán sietve feltápászkodtam, s miután a kiskosztümösre ráküldtem két fénykígyót, a dzsekimbe kotortam, hátha akad még nálam valami használható mágikus kütyü. Aznapra azonban — nagyon úgy tűnt! — Fortunánál végképp leapasztottam a hitelkeretemet. A zsebeim üresebbek voltak, mint annak a kéregetőnek a kalapja, aki a koldusok világtalálkozóján próbál jövedelemhez jutni. - Hát akkor... — sóhajtottam — ...jöjjön a jó öreg pofozkodás! Az indigólány leért a lépcső aljára, így már alacsonyabb volt nálam. — Tudod, gyöngyöm, szerintem az olyan tündéri csemetéknek, mint te, nagyon csúnya dolog ám olyan piszkos holmikkal játszania, mint az a... S ekkor valaki engem is fejbe csapott, leoltva fejemben a villanyt... Mikor magamhoz tértem, egy gyönyörű lány hajolt fölém. Seprűs szempillái finoman rezzentek, lila rúzzsal kifestett ajka mosolyra húzódott. — Élsz — közölte halkan, mintha úgy látná, kételkedem a dologban. — Igen, azt hiszem, még élek - nyögtem, s a nyelvemen mindjárt megéreztem a vér édeskés ízét. A fejem zúgott, olykor erős szédülés fogott el, mégis megpróbáltam felkelni. Nem sikerült. — Csak lassan! — szólt a lány, jobb kezével a füle mögé simítva hosszú, fekete haját. Láttam, hogy különleges, ujjatlan kesztyűt visel, melyből egyetlen vékony szálú, ébenszínű hurok kapaszkodik a középső
ujjába. Megcsodáltam színezüstből készült, halkan csilingelő fülbevalóját, és a mély dekoltázs közepére varrt, sötétbarna bőrből hajtogatott rózsát. — Ki vagy te? — kérdeztem halkan. Ő azonban nem felelt, mert ekkor a háta mögött zaj kelt, s inkább arra fordult. Csak most ébredtem tudatára, hogy a járdán fekszem, épp egy kopár platán tövében, alig két lépésre a furgonomtól. Hirtelen eszembe jutott, ahogy Lilith segítségére indultam, s aztán... — Kérlek, légy türelmes! — mondta a lány, s bár nem hozzám szólt, a szavai mégis leheletkönnyű selyemként simogattak. Újra megkíséreltem felemelni a fejemet, hogy lássam, kihez beszél. Most végre sikerrel jártam, de a testhezálló, fekete bőrruhát, áttört mintás szoknyát viselő lánytól semmit sem láttam az illetőből. - Hamarosan erőre kap, és akkor elmondhatod neki, amit akarsz. — Már jól vagyok - harci kedv és heves bizonyítási vágy áradt szét bennem; csak épp szédelgő fejembe és remegő tagjaimba nem jutott belőlük elég. A lány ismét felém fordult, és csipkekesztyűs kezét a tarkóm alá csúsztatva, segített felülni. - Csak lassan! — ismételgette közben végtelen türelemmel, mint valami első világháborús filmből szalajtott, csupa szív frontnővér. Rendesen kupán vágtak, aztán még n\eg is tapostak a nagy tülekedésben. - Lilith! — szakadt ki belőlem hirtelen a fájdalmas nyögés. Két kezemmel hátrébb lökdöstem magam, így végre nekidőlhettem a fa törzsének, ami megtartott. — Hol van Lilith? - Elvitték — válaszolta a lány. — De ne... És ekkor a harmadik személy, akit mindeddig nem láthattam, végre megszólalt. - Kit én kit tudom kit hová kit vitték ssszcsihhh! - Trippes! — bámultam a furgon mellett idegesen hajlongó, mindkét (emberi és démoni) fejét egyfolytában rázogató fickóra. — Te meg hogy kerülsz ide?! - Én hoztam magammal — mondta a lány. - Remélem, nem baj.
Semmit sem értettem, s ez bizonyára tisztán látszott bamba ábrázatomon. - Kit Trippes kit füle kit jó ssszcsihhh! Kit sűrűn kit mossa ssszcsihhh — hadart tovább a púpos torzszülött, majd hirtelen meglátta magát a kocsi visszapillantójában, és ettől mozdulatlanná dermedt. Emberi része a semmibe meredt, ám a nyakából kitüremkedő trip démon ostoba vigyorral kezdte szemlélni önmagát, majd a két száj (ismét csak az emberé és a fattyúé felváltva) elégedett sóhajt hallatott. — Kit oh kit milyen kit gyönyörűségesen kit szép kit vagyunk ssszcsihhh! - Mit hallottál? — kiáltottam rá, észre sem véve, hogy a szédülés elmúlt, tagjaimba pedig visszatért az erő. — Beszélj már, te... - Hé, kedves! — szólt rám a lány, aki továbbra is mellettem guggolt. Úgy tudtam, valaha teológiára jártál, és ma is hívő ember vagy! Zavarba esve néztem a hatalmas, barna szemekbe, amikben játékos fény csillant. - Elnézést — mordultam. — Én csak Lilith miatt... — Nem lesz semmi baja. — Az előbb azt mondtad, hogy elvitték. — Igen, az indigógyerekek szülei... — a lány, akit immár jobban szemügyre vehettem, s így végre rájöttem, hogy épp annyira grufti, mint Lilith volt az átöltözése előtt, sietve helyesbített: - Pontosabban az indigóanyák és nagymamák hurcolták el őt. Szegény kölykök legtöbbjének nincs apja, s ha mégis, már rég eltiltották őket a gyerekeiktől. — Megszakad értük a szívem — dühösen feltápászkodtam, és indultam volna Trippeshez, hogy szóra bírjam, de ismét elfogott a szédülés. A lány, aki szintén felegyenesedett, elkapta a karomat, s én kénytelen voltam rátámaszkodni. Jobb kezén fényes ujjgyűrű csillant, mely - ha jól sejtettem — mérgezett tűt rejtett. — Gyere, elkísérlek a kocsihoz — mondta csendesen. — Hamarosan itt az alkony, amit ezen a környéken bevárni nem épp életbiztosítás. Miután mindhárman a furgonba préselődtünk, kérdőn fordultam a lány felé. Ő biccentett és beszélni kezdett: — Én Lilith barátnője vagyok. Azóta keresem, hogy lelépett a búvóhelyünkről...
— Ácsi! — szakítottam félbe. - Ezek szerint te is a Salamoncsoport tagja voltál? Csodálkozva nézett rám. — Sokat tudsz a gruftikról — mondta aztán. — Úgy tűnik, Lilith teljesen megbízott benned, ami igazán meglepő, tekintve, hogy eddig még soha nem volt szerencséje a pasikkal. — Én más vagyok. — Hát persze — biccentett. — Szóval a lényeg: fülest kaptam, hogy Lilithet Kőbányán, a Menedékben látták utoljára. Épp akkor értem oda, mikor az indigógyerekek mindenkit teherautókra raktak. Nagy volt a kavarodás, mert az egyiküket néhány perccel korábban épp egy ilyen furgonnal rabolták el. A lány mosolya sejtelmes és barátságos volt, amit a nyakában függő, a növekvő kinti sötétséget ellensúlyozni akaró, türkiz medál halvány derengése csak még szebbé tett. A könnycsepp alakú kő kék fénye finoman vibrált, s ez valahogy megnyugtatott. — Folytasd, kérlek! — Megvártam, míg az indigók odébbállnak, aztán átkutattam a Menedéket — mesélte a lány. - Ekkor találtam rá Trippesre... — Kit én kit nem kit akar kit menni kit velük ssszcsihhh! — billegtette mindkét fejét a rongyos vénember. — Kit bújtam kit rejtőztem kit garázsba kit el ssszcsihhh! Kit de kit fülem kit jó ssszcsihhh! Kit hallottam kit minden kit szavukat ssszcsihhh! — Mit? - fordultam Trippeshez. - Mi az, amit hallottál? — Kit viszik kit hová kit atyát kit és a kit többieket ssszcsihhh! Kit igen ssszcsihhh! Kit ugyanoda kit mint korábban kit a gruftikat ssszcsihhh! Kit és mondták kit ha találják kit Lilithiányt kit akkor kit őt is kit oda ssszcsihhh! — Hová? — kiáltottam, s bár a jámbor türelem hitem egyik sarokköve, abban a pillanatban eszembe sem jutott gyakorolni. — Hová vitték őket?! — Kit stadion kit a nagy kit bunyóshoz ssszcsihhh! — Mi van? — ráztam a fejem értetlenül, s úgy szorítottam magam előtt a kormányt, hogy belefehéredtek az ujjaim. - Miféle bunyós?
— Nyugi! — nevetett rám a lány. — Én már megfejtettem Trippes rejtvényét. A gruftikat és valószínűleg Lilithet is a Hungária körútra vitték. Hirtelen leesett. — Az Arénába? - kérdeztem. -Oda. Előkotortam a slusszkulcsot, és beindítottam a furgon motorját. Mikor a fényszórók felgyulladtak, csak akkor vettem észre, hogy közben teljesen besötétedett. — Engem hogy találtatok meg? - kérdeztem, miközben gázt adva a Kőbányai út felé indultam. — Van néhány ügyes trükköm — felelt a lány, hosszú ujjaival finoman a nyakában függő medálhoz érve, mintha azt akarná jelezni, hogy a csodás türkiznek is szerepe volt a dologban. - Elárulnád, hogy most hová viszel minket? Ugye, nem az Arénába? — Beütöttem a fejem, de azért nem ment el az eszem — mondtam. — Ahhoz, hogy Lilithet és a bácsikámat kiszabadíthassuk, fegyverekre van szükségünk. — Úgy érted, csatabárdokra és puskákra?! — Hát... — nevettem fel, bár ehhez talán túl feszült volt a hangom. — Az se rossz ötlet, de én inkább néhány erős imára... vagy, ahogy ti nevezitek: ráolvasásra gondoltam. A bácsikám-nak szép gyűjteménye van belőlük. Különben pedig ezer bocs, de még be sem mutatkoztam. — Tudom, a neved Rob. Trippes már mindent elmesélt rólad. Részben ezért is éreztem fontosnak, hogy felkutassalak. — Aha, értem — bólintottam, bár valójában nem értettem. - És a te neved? Ha szépen kérem, elárulod? — Hát hogyne - a lány felém nyújtotta veszedelmes (bár gyönyörű kidolgozású) ujjgyűrűvel ékített kezét. - Az én nevem Susy Omega.
Három — Liliiiith! Dermesztően hideg lehelet érintette az arcomat. — Liliiiith, kicsi bogaham, elég lesz máh a szunyókálásból! Eszem ágában sem volt engedelmeskedni a hangnak. Minden erőmmel próbáltam mélyebbre merülni a jótékony, sűrű, álomtalan sötétségbe, ahol addig lebegtem. — Liliiiith, ehhe most valóban nincs idő! — a fémesen zengő, halk szavak jégcsapujjakkal karmolták az arcomat, s mintha azon igyekeztek volna, hogy felfeszítsék a szemhéjamat. — Légy véghe jó kislány, és ha fáj is, ébhedj fel! Képtelen voltam tovább ellenállni. Mint a tenger mélyéről érkező parafa dugó, úgy bukkantam fel a mindent elborító sötétség felszínére. Elsőként valóban a fájdalmat kezdtem érezni, ami átjárta minden porcikámat. Leginkább a két vállam, a csuklóm és a bal halántékom sajgott. Bár továbbra sem nyitottam fel a szemem, lassanként elhelyeztem magam a valóságban. Széken ültem. A két karom hátracsavarva, a csuklóim vékony zsineggel vagy dróttal egymáshoz kötözve. Mikor megpróbáltam mozdítani a lábamon, arra is rá kellett jönnöm, hogy a két bokámat szintén a szék lábaihoz rögzítették. Résnyire nyitottam a szemem. Mivel a fejem előrebillent, semmi mást nem láttam, mint a térdemet, és a kétoldalt lelógó, vörös hajamat. Már épp elhatároztam, hogy körülnézek, mikor reszelős hang szólalt meg a közelemben. - Legszívesebben azonnal vízbe fojtanám, mint egy szaros kismacskát. A takarítónő — felismertem a hangját — nem hozzám beszélt. - Hidd el, drága, ezzel mindannyian így vagyunk — jött a felelet. Ezt a nőt nem ismertem, de ahogy beszélt, abból a Vagabond cipős titkárnőre tippeltem, aki leütötte Robot. — A lányok is folyton azt kérdezgetik a gyermekeinktől, hogy Enoch miért engedi élni ezeket a pokolfajzatokat. - És az áldottak mit felelnek erre? - Semmit - sóhajtott a Vagabond cipős. — És mivel náluk minden bölcsesség, a Város jövője pedig szintén az ő apró kezükben van, a csendjüket tiszteletben kell tartanunk! Az utóbbi mondatot úgy kántálta, mint jól begyakorolt mantrát. A takarítónő alázatos válasza is hasonlóképp hangzott: - Legyenek áldottak a mi kristály- és indigógyermekeink, kiket azért ajándékozott nekünk Enoch, hogy általuk nyerjen üdvözülést a Város! Számomra ennyi is tökéletesen elég volt ahhoz, hogy végre képben legyek. Úgy tűnt, az a piszok kis indigócsaj a beteges gyerekdalával képes
volt magához hívni az anyját, őt pedig követte a többi mama. Túl későn kapcsoltam, így aztán maradt idejük behatolni a szellemjárta házba, s végül fejbe csókolni azzal a rohadt kábeldarabbal. Vajon Robbal mit tettek? - Enoch hamarosan megérkezik, és akkor végre pontot tehetünk az ügy végére - szólalt meg ismét a Vagabond cipős. - Engem csak az érdekel, hogy a kislányom, aki első a kiválasztottak között... — Ezt hogy érted?! — a titkárnő azonnal felkapta a vizet. Hallottam, amint a társnője felé lép, és el tudtam képzelni, ahogy rá mered. — Mit jelentsen az, hogy a te lányod „első a kiválasztottak között"?! Tudtommal minden gyermek, aki indigó aurával bír, testvére egymásnak a szent küldetésben. — Ahogy mondod, kedves anyatárs... - a takarítónő rekedt hangjában gonosz, ájtatos ravaszság bújt meg —, csakhogy az egy családban élő testvérek között is vannak különbségek. A nővér idősebb, tapasztaltabb és okosabb, mint a kishúg, és a báty... — Ezt az eretnekséget nem hallgatom tovább! — sipákolta hisztérikusan a Vagabond cipős, és hallottam, amint felrántja az ajtót. Kintről távoli moraj áradt be, mintha valahol, számos falon és folyosón túl, rengeteg ember tömörülne egyetlen nagy térben. — Most azonnal keressünk egy gyermeket, és kérdezzük meg, van-e különbség köztük, vagy... ahogy az én hitem mondja: mindegyikük azonos módon bölcs, végtelen hatalmú és szent angyalmágus! — Megtehetnénk — morfondírozott a takarítónő, ám én tisztán éreztem a megjátszott tétovázás mögött rejlő sunyiságot, amit viszont a Vagabond cipős valószínűleg észre sem vett. — Ám mi van akkor, ha az igazság az én oldalamon áll? Azt tudjuk, hogy a kristálygyerekek sokban különböznek az indigóktól. — A lélek, amit a Városba hoztak, fiatalabb, s nem is a szent bölcsesség, inkább csak a tiszta derű hirdetője - értett egyet a Vagabond cipős végképp elbizonytalanodva. — Ahogy mondod, édesem. A szent bölcsességet, az angyalmágusok tudását kizárólag az indigók birtokolják. Mint az én imádott kislányom... — Meg az enyém! — Valóban — a takarítónő ezt úgy mondta, mintha csupán most jutott volna eszébe, hogy az „anyatárs" gyermeke szintén indigó. — Mondd csak, édeske, hány éves is a te lánykád? - Kilenc. - Oh, az enyém már tizenegy! Az pedig, akárhogy is nézzük, két év plusz tapasztalat itt, az anyagi létezésben. Két év többlet az angyalmágia gyakorlásában! Micsoda kígyónyelvű szipirtyó! — gondoltam magamban, továbbra is a térdemet bámulva, nehogy észrevegyék, hogy eszméletemnél vagyok.
- Látod, aranyom, ez a csekélység máris azt sugallja, hogy még az indigógyermekek között is van különbség. Mind egyformán szentek, s mind ugyanazt a magasztos küldetést hajtják végre itt, a Városban, Enoch vezetése alatt. Ebben tökéletesen igazad van! Ám a mi bölcs, öreg lélekkel megáldott csemetéink más-más életkorban járnak, tehát... - Megértettem! — adta fel a küzdelmet a Vagabond cipős, majd bizonytalanul rebbenő hangon folytatta: — S mondd, szerinted... ha a gyermekeink között ilyen rangbéli különbség van, akkor a mamáik is... szóval akkor mi sem vagyunk... - Jaj, drágicám, én sohasem helyezném magam föléd, csak azért, mert a te gyermeked picit fiatalabb, mint az enyém! — a takarítónő átdübörgött a helyiségen. - Mi, indigónők, bár szent aura nem sugárzik köröttünk, mind egyformán áldottak vagyunk, hisz arra lettünk kiválasztva, hogy a Város megmentőinek adjunk életet. - Ez jó! - sóhajtott megkönnyebbülten a Vagabond cipős. - Ez annyira jó! Tudod, már úgy féltem, hogy megint az lesz, mint a férjem mellett: kiszolgálom az én csodás leánykámat, miközben mindenki másnak is hajbókolnom kell. - Szó sem lehet róla! - nevetett fel a takarítónő. - Mi, indigómamák, egyenlők vagyunk! Épp ezért most szépen elballagunk a büféig, és iszunk egy jó kávét. - És ők? A gyermekek azt mondták, őrizzük őket. Velük mi lesz? Azt hiszem, ekkor rám mutathatott. Rám és még valakire, akiről addig nem is tudtam, hogy létezik. Persze biztosra vettem, hogy Rob lehet az, s ettől egyszerre öntött el a forró boldogság és a jeges rémület. - Semmi sem lesz velük! — jelentette ki magabiztosan a takarítónő. — A grufti félig már amúgy is halott, az a kacat pedig úgysem kell senkinek. Kacat? — önkéntelenül összeráncoltam a homlokomat. - Ez meg mi a fenéről beszél? — Gyere, a forró kávé még senkinek sem ártott! Hallottam, amint becsukódik mögöttük az ajtó, mégsem mozdultam. A takarítónő elég aljas és ravasz volt hozzá, hogy megpróbáljon átverni, így inkább biztosra akartam menni. Talán a fájdalom, a fáradtság és a vérveszteség okozta, hogy újra hideg leheletet éreztem az arcomon, s a hang... az a távoli, mégis ismerős hang már megint a fülembe zsongott. - Nem, Liliiiith, nem szabad elájulnod! Téhj magadhoz, te ghufti liba, és szedd véghe össze a mahadék ehődet! Kinyitottam a szemem. Úgy tűnt, a lábam előtt hullámot vet a szürke padlószőnyeg. Különös formák, domborulatok vándoroltak rajta, éppúgy, mint a tévéstúdió falából kitüremkedő kísértetek. - Liliiiith, ne add fel, kéhlek! Arc a padlószőnyegen. Két szem, turcsi orr, hülyén vigyorgó száj, és két vérvörös szemgolyó, fehérje nélkül, egy-egy apró, fekete szembogárral a közepén...
— Liliiiith...! Megráztam és felemeltem a fejem. A padlószőnyeg sima volt, mint a plázacicák agykérge. — Azt hiszem, majdnem sikerült elájulnom — motyogtam magamnak, majd tétován körülnéztem. A helyiség, amelynek közepén ültem, leginkább valami böhöm multi cég, vagy kongresszusi központ kisebb tárgyalótermére emlékeztetett. Semmi fölösleges berendezés, csupán vagy kéttucat meglehetősen ronda, összehajtható, piros szék, két cserepes pálma, valamint egy fekete szobortalapzat, amin üvegtároló állt. Az utóbbin látszott, hogy eredetileg nem is tartozott a szobához. Az alján éktelenkedő sérülések egyértelművé tették, hogy korábban máshol állhatott, de kitépték a padlóból, s csak aztán hozták ide. Az üvegdobozban egy könyv hevert. - Mi a fene...?! - suttogtam, és székemmel a tároló felé kezdtem ugrálni. — Szóval te vagy az a kacat, amire... velem együtt! ...a banyáknak vigyázniuk kellene? Sikerült annyira megközelítenem az üvegtárolót, hogy végre megpillanthassam az öreg, kopott könyv borítóját. A következő pillanatban egyszerre két okom is volt, hogy elakadjon a lélegzetem. Az első, hogy a könyv borítóján egy apró számokkal telezsúfolt táblázat fölött halványkék betűkkel ez állt: „The enochian evocation of Dr. John Dee"1. A második, hogy az ajtó kivágódott...
***
A pince hűvös, száraz levegőjében mozdulatlan gyertyalángok festették sárgára a falakat. A hatalmas dupla ágy, mely középen terpeszkedett, párban a török asztalkával, reménytelen küzdelmet folytatott, hogy barátságosabbá tegye a helyet. A férfi, aki az árkádok árnyékában immár harmadik órája sétált szakadatlanul körbe-körbe, hirtelen megállt, és az egyik oszlop mögé húzódott. Sietős léptek közeledtek, majd öreg, rozsdás zár csattant, és a pince rácsos ajtaja kőport szórva csapódott a falnak. — Hol vagy?! Silver Ivy hangja élesen, türelmetlenül hasított a pince levegőjébe, meglebbentve a gyertyák lángját. A férfi nyomban előlépett az oszlopok
közül, és a lányhoz sietett. Meg akarta ölelni, de Silver Ivy tenyere a mellkasának feszült. — Baj van — mondta a lány. — Sejtettem - Salamon komor arccal fordított neki hátat, és megkerülve az ágyat, az asztalkához ment. Vörösbor kotyogott az egyik serlegben. - Lilith...? — Őt már elkapták - sietett a kérdés elébe Silver Ivy. — Enoch úton van, hogy behozza. Salamon talán rosszabb hírre számíthatott, mert a lányt hallgatva görnyedt tartása egyenesebbé vált, és miután lehajtotta a bort, mintha el is mosolyodott volna. -Akkor...? —fordult a hórasztafelé, ám ismét torkán akadt a szó. A pince ajtajában magas, szikár, sétapálcát lóbáló férfi állt, s átható tekintettel nézte őket. Mögötte, még a folyosón, Dorisia és Gitta asszony toporgott. Mindketten sápadtak voltak, ami — tekintve dark ruházatukat - kísérteties jelenséggé tette őket. — Ivy kisasszonynak sajnos maximele2 igaza van! - szólalt meg a Fenevad. - Az ön egyik rendetlen pártfogoltja... — segítségkérőn pillantott a hórasztára, mintha a név pillanatnyilag nem jutna eszébe. — Susy Omega - mondta Silver Ivy. — Oh, igen, a bájos Susy! - lehelte a szikár férfi, s vigyázva, nehogy rálépjen Jóidig érő, hófehér sáljára, az ágy felé indult. — Szegénykének rossz lehet a memóriája. — Miből gondolja? - Salamon letette a kiürült serleget, és a Fenevad felé fordult. Csupán a széles ágy választotta el őket egymástól, melynek selyemlepedőjén és díszpárnáin hirtelen apró szikrák kezdtek pattogni, s a finom anyag úgy vonaglott, mintha kígyók kerültek volna alá. 1
Dr. John Dee enochianus (Enochtól származó vagy róla szóló, vele kapcsolatos) idézései. (Ebben az esetben az „idézés" szót szeánszként, vagyis a túlvilági lényekkel - szellemekkel, démonokkal vagy angyalokkal - folytatott találkozásként kell érteni!) 2 tökéletesen (spanyol)
— Nem csupán gondolom, barátom! — csattant fel a férfi hangja. Tudom! — Rendben — egyezett bele Salamon, arcán nyílt gyűlölettel. — Akkor tehát pontosan mi is az, amit tud? — Pelyva keveredett a búzájába, doktor! Áruló van a csapatában, aki most elhagyott minket, hogy... Salamon hirtelen Silver Ivyhoz fordult. — Tőled akarom hallani, hogy mi történt — mondta. - Mire ez a pojáca befejezi, a Végítéleten is túl leszünk. Dermesztő csend töltötte be a pincét. A három nő hol a Fenevadra, hol Slomóra nézett, mintha azt várnák, hogy az egyikük mindjárt porrá égeti a másikat. — Több tiszteletet, Salamon mester! — dörrent a szikár férfi hangja, s a plafonról finom por kezdett szállingózni. - Ne feledd, mily sokat köszönhetsz nekem! Lávaforró, parázsfényben játszó tekintete Silver Ivyra vándorolt. A lány felsikoltott, térdre rogyott, s ajkai mögül hegyes vámpírfogak bukkantak elő. — Hagyd őt békén! — mondta Slomó csendesen, indulattól remegő hangon. — A szerződésünket vérrel írtuk alá, s ez téged is kötelez! A Fenevad elfordította tekintetét a lányról, mire a kínzó fájdalom azonnal semmivé lett, és a vámpírfogak is visszahúzódtak. — Oh persze, a szerződésünk, amiért képes voltál eleven emberként a Pokolra szállni - biccentett a férfi, sétapálcája végét a pince kőpadlójára koppantva. — Jól emlékszem arra az éjszakára. Meghalt a kedvesed, de te képtelen voltál ebbe belenyugodni. Átjárót nyitottál, és meglátogattál az otthonomban, hogy visszakérd őt. A Fenevad ismét Silver Ivy felé akart fordulni, de Salamon rákiáltott: — Így volt, igen! Te pedig üzletet ajánlottál. Azt mondtad, visszahozhatom őt az életbe, de csak akkor, ha hajlandó lesz az egyik fattyadat, egy korcs vámpírt magába fogadni, s vele osztozni a testén.
— Ne mondd, Salamon mester, hogy rossz üzletet kötöttél velem! — mosolygott a Fenevad. — A vámpír, aki ebben a gyönyörű leánykában él, gyenge és mihaszna lény. Szinte soha nem mutatkozik, önálló akarata sincs, és csupán akkor kell megtapasztalnotok a jelenlétét, mikor éhes. Néha már magam is csodálkozom, miért álltam kötélnek, hisz az egészből szinte semmi hasznom. Na jó, nem tagadom: szórakoztat a ti kissé beteges kapcsolatotok, ez igaz. De semmi több! A szerződés szerint addig élhettek boldog párként a csinos kis megszállttal, míg hajlandó vagy a benne lakó vámpírt a saját véreddel táplálni. — Én be is tartom a megállapodásunkat — emlékeztette Slomó a férfit. — Te azonban olykor megfeledkezel róla, hogy egyetlen ujjal, egyetlen pillantással vagy szóval sem érintheted őt! — Oh, arra a szemernyi kínra gondolsz, amit neki az imént okoztam? — a Fenevad megjátszott riadalommal kapta a szája elé a kezét. — Mea culpa, barátom, mea maxima culpa!3 Néha valóban megfeledkezem róla, hogy bár e leány démonszállta, mégse az én alattvalóm. Meg tudsz nekem bocsátani? 3
Én vétkem, én igen nagy vétkem, (latin)
— Ajánlom, írass magadnak egy emlékeztetőt, vagy köss csomót a zsebkendődre, Förtelem Hercege, mert a kettőnk között köttetett szerződés önálló akarattal bír. Ha úgy érzi, megsérted őt, érvénybe lépteti a hármas záradékot, mely szerint Silver Ivy megszabadul a vámpírtól, s apageként él velem tovább. Akkor aztán vége a szórakozásodnak, és nem röhöghetsz rajtunk tovább. — Megint igazad van, drága doktorom — hajolt meg kissé a Fenevad, bár az arcán ideges rángás futott át. — Mint mindig, te ócska pojáca - ismételte meg a korábbi sértést Salamon, majd várt, mi történik. A Fenevad teste megfeszült, arca kőmerevvé vált, s a tekintete parázs fényét vetette... Majd hirtelen hangos, sziklát repesztő, károgásra emlékeztető nevetésben tört ki. — Imádom a pofa stílusát, amivel folyton fel akar hergelni, hogy hibát kövessek el! — hahotázott a Fenevad, sétapálcájával Salamonra bökve, ám szavait Silver Ivynak címezve. — Megértelek, kicsikém, hogy annyira szereted! Rajta, mondd el neki, miért... Hahaha, esküszöm, egyszer megzabálom a pasit! Mondd el neki, miért is vagyunk morcosak Omega kisasszonyra! A hóraszta lány Slomóhoz lépett, s az oldalához simult, mintha védelemre volna szüksége. Mikor a Fenevad már csak halk kuncogásokat hallatott, Silver Ivy végre felnézett a férfira, és suttogva beszélni kezdett. — Nemrég telefonáltak az Arénából, hogy Susy, akinek az egybegyűjtött gruftikra kellene vigyáznia, lelépett. — Susy már korábban is több megjegyzést tett arra, hogy nem tetszik neki a mi... — Dorisia, aki az imént lépett be a pincébe, most elbizonytalanodott. — Szóval, a mi... — Mondd csak ki bátran, te édes! — kacsintott rá a Fenevad. — Vagy inkább segítek: a mi kis összeesküvésünk! Dorisia biccentett, s ép kezével úgy szorította magához sorvadt karját, mintha attól félne, hogy elveszíti azt. — Nem értelek benneteket - szólt ekkor Salamon. — Amennyiben Lilith Enoch kezébe került, Susy már semmit sem árthat nekünk.
— Én azért ebben nem volnék olyan biztos — suttogta mély hangján Gitta asszony. — Elvégre Omega az egyik legjobban kiképzett grufti. Ha nekidurálja magát... — Neki...! Durálja...! — kiáltotta élvezettel a Fenevad, és pálcájával most Gitta asszonyra bökött. — Imádom ezt a dark vénasszonyt! Hogy micsoda szavakat, rég elfeledett kifejezéseket képes használni. Hallottátok?! Azt mondta: neki- durálja! Vajon mit csinál az, aki „durál"? Szerintem köze lehet a... — Nem gondolhatjátok komolyan, hogy Susy megkísérelné kiszabadítani Lilithet! — szólt közbe Salamon, arcán méla undorral, amit persze a Fenevadnak szánt, ám ő megint csak röhögött. — Egyedül semmi esélye... — Csakhogy már nincs egyedül! - mondta idegesen Silver Ivy. — Sikerült rátalálnia a látó plébános unokaöccsére és... — Igen?! — sürgette Salamon, aki csak most kezdett igazán nyugtalanná válni. — Bizonyos jelek arra utalnak, hogy a háttérből... Bár nincs túl sok ereje, de titokban az elátkozott angyal, Raziel is támogatja őket. *** Rob a Kada utca felénél húzódott a járdaszegély mellé, majd leállította a furgon motorját. A fényszórókat már azelőtt kikapcsolta, hogy befordultak volna a sarkon, így a korán érkezett este sötétjében szinte semmit sem láttak. — Én most bemegyek — mondta a srác, s már nyitotta is a kocsi ajtaját. - Ti várjatok meg itt. Ha fél óra múlva se jövök, akkor... Bizonytalanul elhallgatott. Az egész utca hosszán csupán két ostorlámpa maradt épen, így a kocsi belsejében alig látták egymást. — Kit Trippes kit marad kit jó autóban ssszcsihhh — a szerencsétlen fickó kesernyés bűzt árasztó télikabátjába fészkelte magát, és az ülés sarkába húzódott. — Én viszont veled tartok — jelentette ki Susy Omega. — Az angyalmágusok csapdákat hagyhattak hátra, amiket csak én veszek észre. Rob néhány pillanatig elgondolkodva nézett a lány hatalmas, gyönyörű szemébe, melyben valahogy mégis Lilithet vélte felfedezni.
— Honnan jöttél te? — kérdezte aztán. — És mit akarsz tőlem? Susy Omega nem felelt, de — bár az imént már előrehajolt, hogy kicsússzon az ülés szélére — visszadőlt, ezzel jelezve, hogy meggondolta magát. — Rendben, akkor menj egyedül — mondta, hangjában némi éllel. — Ha nem térsz vissza, Trippessel reggel majd összeszedjük, ami megmaradt belőled. Rob biccentett, majd halkan becsukta a furgon ajtaját, és megkerülve a kocsit, a kopasz fák árnyékolta járdára lépett. Dermesztően hideg szél fújt, s a Kada utcát nyomasztó csend töltötte csordultig. Kőbánya távolabbi részeiből időnként ijesztő kiáltások, elhaló sikolyok, diadalittas üvöltések szálltak a sötét égre, de mind oly messziről, hogy az ember azt hihette, nem is valóságosak. A srác gyorsan haladt, két kezét nadrágja zsebébe dugva, s igyekezett se jobbra, se balra nem nézni. A Menedék Kada utcai falának támasztva az igével védett furnérlap darabjait pillantotta meg. Talán az indigógyerekek „kopogtattak" ilyen erőszakosan? Nem valószínű, hisz akkor a plébános sem működött volna együtt velük, mikor a teherautókra rakták a ház lakóit. Vajon mivel győzhették meg az atyát, hogy ne álljon ellen a költözködésnek? A romkerületnél persze sokkal jobb, biztonságosabb részei is voltak a Városnak, no de az Aréna...?! Valami készül. Ezt Rob akkor is a zsigereiben érezte volna, ha nem veszi figyelembe az árulkodó jeleket. Elsőként a Fenevad csapott le Salamon doktor csapatára, amit kizárólag egy besúgó segítségével tehetett meg. Azután megjelentek az indigógyerekek, és begyűjtötték a gruftikat, majd a Menedék lakóit is, hogy mindenkit az Arénába vigyenek, mintha... Mintha biztonságba kéne helyezni őket valami elől, ami hamarosan bekövetkezik. Vagy épp ellenkezőleg! Azért gyűjtötték egy helyre a démonok ellen küzdőket, mert így könnyebb lesz velük leszámolni. Ha így van, bizonyára már meg is tették. De mi szerepe van mindebben Enochnak, az emberből angyallá lett Metatronnak, és az általa irányított indigógyerekeknek? Miért rabolta el a Városba érkezett három arkangyal vezetőjét, Razielt, aki még mindig valahol az Isten háta mögött ténfereg megátkozva, tehetetlenül, erejétől és szabad akaratától megfosztva?
Rob a fejét rázta, hátha így képes megszabadulni a koponyájában zsongó kérdésektől. Most Lilith a legfontosabb! Őt is az Arénába hurcolták, s talán már... — Nem! Azt érezném - jelentette ki magabiztosan Rob. Elsuttogott szavai borzongató zajt keltettek a néma utcán. Végre elszánta magát, s miután egy utolsó pillantást vetett a távolban sötétlő furgon felé, belépett a plébánia ajtaján. A folyosó, mely most csupán az utcára néző ablakokon át kapott némi fényt, a végtelenbe nyúlt. Rob előbb lassú, óvatos, majd egyre magabiztosabb léptekkel haladt az atya egykori szobája felé. Cipője kongó ritmust vert, mely az épület legtávolabbi zugába is eljutott, s onnan megsokszorozódva tért vissza hozzá. Hirtelen üvegcserepek kezdtek ropogni a talpa alatt, és a padlón nedves tócsa tükröződött. Rob amint leguggolt, szinte azonnal meglátta az első aranyhalat. A szerencsétlen, félhüvelyknyi lény tátott szájjal, meredt szemmel bámult a semmibe. Úgy tűnt, valaki a lakók közül megpróbálta kimenteni a plébánia akváriumát, de nem járt sikerrel. Rob felegyenesedett, s vigyázva, nehogy rálépjen a haltetemekre, továbbment. Az atya szobája már csupán néhány lépésre volt tőle, mikor valahol becsapódott egy ajtó. Az irtózatos dördülés életre keltette az árnyakat, felkavarta a port, és megrezegtette keretükben az ablakokat. Rob úgy érezte, hogy kínlódva verdeső szívét karmos ujjak szorítják össze, a tüdejébe pedig ezer gombostű szúr. Némán mozgó ajakkal imádkozni kezdett. Miután percekig nem történt semmi, végre képes volt megtenni az utolsó néhány lépést. Az atya szobájának ajtaját felfeszítették, s odabenn minden úgy nézett ki, mintha hurrikán tombolt volna. — Hát persze...! — értette meg egyszerre Rob a pozdorjává tört furnérlap titkát. - Előd bácsi akkor sem engedne meg ilyen pusztítást, ha kapkodva kéne távozniuk. Itt a démonzabrálók fosztogattak. Utólag belegondolva persze épp az lett volna a különös, ha a Richter-, vagy a Hiszekegyház-banda nem rohanja meg a plébániát, miután az indigókölykök távoztak. Rob mégis abban reménykedett, hogy a démonzabrálók nem vitték magukkal azt, amire neki van szüksége. Meggyújtotta hát az atya petróleumlámpáját, és annak sárga fényénél kutakodni kezdett. A padlón szétszórt jegyzetek, kimutatások, darabokra tépett énekeskönyvek, régi fényképek és prédikációvázlatok legtöbbjét sáros bakancsok taposták
össze. Ez is a démonzabrálókra utalt. Szerencsére az atya Bibliagyűjteménye (csupa felbecsülhetetlen értékű példány, hisz a Városban már alig fellelhető egy-két kötet) cseppet sem érdekelte őket. Rob viszont tudta, hogy a plébános a bibliák hártyalapjai közé rejtette leghatásosabb imái egy-egy kézzel írt példányát. Húsz perc alatt legalább két tucat erős démonűző, szent hatalmat kérő, áldó és védő igét sikerült megtalálnia. A vékony papírlapokat dzsekije belső zsebébe dugta, s épp arra készült, hogy elhagyja a szobát, mikor megérezte, hogy nincs egyedül. Finom, szemmel alig érzékelhető, opálos derengés keveredett a petróleumlámpa fényébe. Az ajtó felől áradt, melynek Rob épp háttal állt. A srác jeges hideget érzett a tarkóján, majd halk sóhajtást hallott. Néhány pillanatra eszelős rettegés kerítette hatalmába. Ha az atya szobájának ablakán nincs rács, biztos kivetette volna magát rajta. így azonban mély levegőt vett, majd mérhetetlenül lassan az ajtó felé fordult. A gyöngyházfénnyel derengő, áttetsző alak odakinn, a sötét folyosó közepén lebegett. Bár áttetszett rajta a szemközti fal tapétájának háromszögmintája, mégis tökéletesen kivehető volt néhai lényének minden részlete. Egykor tizenhat év körüli, magas, jóképű, szőke fiatalember lehetett. Öltözéke egyszerre lezser, divatos és mégis tökéletesen szabott, márkás ruhadarabokból állt. A jobb csuklóján szemérmetlenül vastag aranylánc csillant, de még az sem ért fel értékben azzal a ritka Shaddai talizmánnal, ami a nyakában függött, s melynek árából valaha bőven kitelt volna egy belvárosi luxuslakás. Rob megbabonázva bámult a kísértetre, mely a plébániában vándorló léghuzat hatására néha itt-ott szétfoszlott, ám az ektoplazma rögvest begyógyította saját sebeit. A fiatalember ekkor szóra nyitotta a száját: - Liliiiith... - lehelte, mire valahol megint bevágódott egy ajtó. — Hooozd őőőt eeel hooozzááánk! Sieeess! Csaaak miii tuuudjuuuk meeegvééédeeeniii! Rob úgy pörgette néma nyelvén az elhunytak nyugalmáért szóló könyörgést, mint buddhista az imamalmot. Ekkor a folyosón lebegő ektoplazma kettéhasadt, s a fiatalember mellé egy újabb alak formálódott. Ő alacsony, madárcsontú, idősebb asszony volt, aki a temető kertészek zsebes kezeslábasát, gumicsizmáját, és mindezek fölött egy csuklyás köpönyeget viselt.
- Liliiiith... — sóhajtotta fájdalmasan. — Hooozd őőőt haaazaaa, a réééégiii oootthooonááábaaa, hooogy meeegvééédheeessüüük! Neee kééésleeekeeedj! És a Városban rekedt túlvilágiaknak még ez sem volt elég. A két jelenés deréktájt ismét egybeolvadt, de csupán azért, hogy egy harmadik alakot hozzon létre. Az idős férfi alig volt magasabb az asszonynál, s bár némileg különvált tőle, ektoplazmájuk mindvégig kapcsolatban maradt. Gyűrött, elhanyagolt öltözékét sár, mocsok és vérre emlékeztető, sötét foltok tarkították. Amint Robra emelte elkínzott, zavaros tekintetét, az arcán végtelen fájdalom és megbánás tükröződött. - Liliiith... - súgta akadozó nyelvvel. — Hooozd őőőt eeel ooodaaa, ahoool miiindeeen eeelkeeezdőőődööött. Neee kééésleeekeeedj, fiiiaaam...! Az épület távoli részében kiáltás harsant. - Rob! Fiú, merre vagy? Susy Omega hangja ellenállhatatlan légvonatként száguldott végig a folyosón, s másodpercek alatt foszlányokra tépte, majd teljesen szétkergette a három alakot. Rob, kezében a petróleumlámpával, előrelépett. - Hé, hova a fenébe tűntél? Susy Omega csizmái türelmetlen kopogással, hol gyorsabban, hol lassabban közeledtek. Rob kilépett a folyosóra, de egyre csak a szemközti falat bámulta. A mintás tapétán sűrű, bíborvörös vér csordult lefelé néhány láthatatlan ujjbeggyel odamaszatolt betűből, melyek a következő szavakat formázták: Anya — Apu - Tomaso. *** A takarítónő belemarkolt a hajamba, és hátrarántotta a fejemet. A lendülettől a szék, amihez hozzákötöztek, majdnem felborult. Nem akartam, de a váratlan fájdalomtól éles sikoly hagyta el a torkomat. - Csukd be azt a rohadt ajtót! — üvöltött hátra a takarítónő, miközben akkora erővel húzta a hajam, hogy már a nyakcsigolyám is majdnem beleroppant. — Még a végén meghallja valamelyik barátja, hogy a kisasszonnyal beszélgetünk. Hallottam, amint az ajtózár nyelve a helyére kattan. A takarítónő belehajolt az arcomba, s miközben beszélt, cserepes ajkai közül nyálcseppeket fröcskölt a szemembe. - Hát felébredtünk, kiscicám?! Milyen érdekes, hogy épp akkor nyitottad ki a csipád, mikor két percre magadra hagytunk.
Újra csak megrántotta a hajam, s közben kirúgta alólam a szék hátsó lábát. Iszonyatosat estem. A fejem kongva csapódott a padlószőnyegre, és csupán azért nem tört be a koponyám, mert a hajam felfogta az ütést. Mikor valamelyest kitisztult előttem a zavarosan hullámzó világ, megláttam a Vagabond cipőst, aki még mindig a csukott ajtóban állt. Az arcán döbbenet és iszony, rémület és értetlenség viaskodott egymással. Nem úgy a takarítónő képén, mely most ismét fölém hajolt. - Dumcsizzunk, bogaram! - mondta. — Hallani akarom, hogy merészelted rátenni a mocskos, sátánista mancsodat a szent gyermekek egyikére! Először nem értettem, miről beszél. A fejem pokolian fájt, de még annál is jobban kínzott a két karom, ami a hátam mögött, a szék alá csavarodva tartotta egész súlyomat. A nő szemébe néztem, és az indigókék íriszben megpillantottam saját magamat. - Hiába reménykedsz, most senki sem jön, hogy segítsen — beszélt tovább a fölém hajló nő, aki hihetetlen módon élvezte a szenvedésemet. — A feketére mázolt képű barátaid odakinn épp szendvicset zabálnak és kávét kortyolnak hozzá. Bezony! Hiába a sok mágikus praktika, sejtelmük sincs róla, hogy Lilith, a démonfattyak anyja itt fetreng az egyik szobában, alig száz lépésre tőlük. - Maga őrült - nyögtem. A szememből könny csordult, de nem érhetett még félútig sem, mert a takarítónő lecsapó ökle szétmaszatolta. A Vagabond cipős halkan sikkantott. Felrepedt a szám, mégis örültem, mert az ütés ereje az oldalamra fordított, így a karjaimról végre lekerült a súly. A takarítónő ekkor egyik kezével ismét a hajamba, a másikkal viszont a ruhámba markolt, és iszonyatos erővel, székestől felültetett. - Én volnék az őrült? — kérdezte fagyosan, majd „anyatársára" ripakodott: — Hozz egy széket! A Vagabond cipős összerezzent, s rettegéstől zavaros tekintete körberebbent a szobában. - Mi lesz már?! — üvöltött rá ismét a takarítónő. — Mielőtt Enoch ideér, végezni akarok! A Vagabond cipős, akin a kiskosztüm már gyűrött és pecsétes volt, remegő térdekkel sietett a fal mellé sorakoztatott, összehajtható székekhez. Szerencsétlenkedve sikerült egyet velem szembe, épp oda állítania, ahová „anyatársa" mutatott, majd apró léptekkel visszahátrált az ajtóhoz, talán azért, hogy az első adandó alkalommal megpattanhasson. - Szóval te úgy gondolod, rühes kis pokolimádó, hogy én vagyok az őrült? - hajolt felém a drabális asszony, miután leült, s mindkét tenyerével vaskos térdeire támaszkodott. - Akkor most elmondok neked valami érdekeset. Tudod-e, hogy kik is vagyunk mi? Semmi kedvem nem volt beszélgetni, de úgy éreztem, jobban járok, ha őt beszéltetem. Bár Enochtól sem számítottam semmi jóra, a Metatronná lett férfi talán intelligensebben, vagy legalábbis kevesebb fájdalommal
intézi majd a velem kapcsolatos ügyeket. Addig meg valahogy ki kell bekkelnem, hogy ez az elmeroggyant nősténytank ne ütlegeljen tovább. Így tehát válaszként megráztam a fejem. — Mindjárt gondoltam, hogy semmit sem tudsz rólunk - biccentett elégedetten a takarítónő, és felém intve a Vagabond cipőshöz fordult. — Mondtam neked, drága: ezek a gruftik épp olyan sötétek, mint a rongyaik, amiket hordanak. — I... igen - suttogta bizonytalanul az ajtóban álló asszony. — Tényleg mondtad. — S ha így van, hát mit is várhatnánk ettől, aki a világra szabadította a nőstény démonokat?! — fordult vissza hozzám a takarítónő, zsírtól fénylő arcán pöcegödörmély gyűlölettel. Fogalmam sem volt, mi a fenéről beszél, de úgy tettem, mint aki minden idegszálával figyel. A nő tovább dumált: — Mi... — magára, majd a Vagabond cipősre bökött, aki ettől ismét csak összerándult — ...az Égből leszületett kristály- és indigógyermekek mamái vagyunk. Anyák, akik ebben az elátkozott Városban egyedül nevelték csemetéiket, mert az a rühes apjuk szó nélkül lelépett, vagy képes volt megbetegedni és felfordulni, csak azért, hogy ne kelljen vállalnia a felelősséget. — Az én férjem nem... - nyögte ekkor a Vagabond cipős, és rémülete mélyén dac villant. — Ő szeretett minket, de mikor beléptem az Indigó Anyák Közösségébe, el kellett válnom tőle... — Nagyon helyesen! — csattant a takarítónő hangja. - Szent gyermeket csakis egyedülálló anya nevelhet. A férfiak mindent megfertőznek, bemocskolnak, összerondítanak. Sörpárában röfögő, undorító disznók mindannyian! — Maga nem lehetett valami jó viszonyban a papájával, igaz?! szólaltam meg hirtelen, bár jól tudtam, hogy inkább be kéne fognom. A takarítónő azonban most nem kapta fel a vizet, csupán megszívta odvas fogait, s merev halszemekkel bámult rám, majd lassan, monoton hangon beszélni kezdett: — Elsőként az indigógyermekek érkeztek közénk. Nem értettük őket, s megrémültünk, mert a korukhoz képest túlságosan értelmesek, bonyolultak és összetettek voltak. Ám amikor megtudtuk, hogy minden más gyermektől eltérően az ő aurájuk erős indigószínben pulzál, rádöbbentünk, hogy a mi csemetéink különlegesek. Az indigók azért születtek le a Városba, mert végre itt az idő, hogy megtisztítsuk létünket a démoni dimenziók förtelmes mocskától. Ők a kiválasztott spirituális harcosok! Angyalmágusok, akik fölöttünk állnak, s nekünk az a dolgunk, hogy kiszolgáljuk a szeszélyeiket. A takarítónő egyre hangosabban, mélyről zengő szavakkal kántált, én mégsem éreztem semmiféle ezoterikus erőt. A hite, hogy az ő gyermeke különleges, megrendíthetetlen volt, de minden alapot nélkülözött.
— Az indigógyerekek lerombolnak mindent, amire ez a Város épült, és ezzel elpusztítják a démonfattyaid birodalmát - mormolta a takarítónő, egyenesen a szemembe nézve. - Ezután jő majd el a kristálygyermekek ideje. Ok fiatalabbak, később születtek, ám harc helyett a bölcs újjáépítés esszenciáját birtokolják. Az ostoba pszichológusok, óvónők és tanárok azt hiszik, hogy ezek a kiválasztott szentek egyszerűen csak azért viselkednek furcsán, mert a Város légköre megnyomorította a lelküket. Mi azonban... oh, igen, mi, az Indigó Anyák Közösségének tagjai tudjuk és hirdetjük, hogy a gyermekeink nem bolondok! Kiválasztottak ők, akiket angyalok vezérelnek, és a Metatron fogja a kezüket, míg le nem rombolják a Várost, hogy aztán új, mennyei lakhelyet építhessünk a számukra! — Legyen meg a Metatron és szent gyermekeink akarata! — visított fel hirtelen a Vagabond cipős, aki társnője beszéde alatt szép lassan eksztázisba került, s most könnyezve rogyott térdre. — Pusztuljon a Város, és benne mindenki, aki nem akarja elfogadni az indigók hatalmát! — Pusztulj te is, Lilith, anyák megrontója, gyermekek gyilkosa! - pattant fel rikácsolva, öklét rázva a takarítónő. - Pusztulj, te rosszéletű nők példaképe, méregkeverő és rontást szóró démonasszony! S ekkor végre összeállt a kép! A kristály- és indigógyermekek mamáinak legtöbbje szerencsétlen, férjük halála miatt magára maradt vagy elhagyott, becsapott nő (bár könnyen lehet, hogy némelyiküket egyszerűen csak a mérhetetlen unalom zsongatta be). Mikor aztán a sors újabb terhet rakott rájuk, és kiderült, hogy a gyermekük is „fura" (hiperaktív, zavart, autista, angyalokat hallucináló vagy csak a szokottnál csendesebb), muszáj volt magyarázatot találniuk, ha nem akartak megőrülni. Kitalálták hát, hogy az Ég különleges szerepet szánt nekik, és gyermektestbe született bölcseket bízott rájuk, akik azért jöttek, hogy megmentsék a Várost. Enoch pedig beteljesítette a reményeiket: angyalmágus-osztagokat szervezett a „furákból", valódi mágikus hatalmat adva nekik. Az is könnyen lehet, hogy a Metatron tényleg beléjük táplálta bölcsességének egy részét, kiegészítve a gyerekek saját különcségét. A takarítpnő elhallgatott, de a tekintetében továbbra is eszelős tűz égett. Hallottam a Vagabond cipős lassuló zihálását, amint a padlószőnyegen térdelve lassanként lecsillapodott, s már nem is értette igazán, hogy mi történt vele. — Úgy...! - hördült fel a takarítónő. Azt hiszem, elégedetté tette a tény, hogy mialatt ő az öklét rázta, mindvégig csendben maradtam, s mereven a szemébe néztem. — Enoch és a gyermekeink szent tűzzel fognak megégetni téged, és ezt a bűnös irományt, ami fertelmes hazugságok tömegét tartalmazza a Metatronról. Az üvegtároló alatt lapuló kötetre mutatott, majd elégedett vigyorral, hatalmas mellein összefont karokkal kezdett járkálni. — Percek kérdése - morogta csendesen, mintha önmagát kéne biztatnia. — Hamarosan eljő az új Város...
Az épületet ekkor robbanás rázta meg. A hangból ítélve a dolog — bármi volt is az — jó néhány folyosóval, s tán néhány emelettel távolabb történhetett. A takarítónő nyomban az ajtó felé fordult, de aztán mégse mozdult, csupán vaskos lábait lecövekelve várt. A Vagabond cipős idegei azonban ehhez már túlságosan is rongyosak voltak. Ő előbb reménykedve, sőt könyörgőn bámult „anyatársára", majd miután megértette, hogy tőle hiába vár segítséget vagy magyarázatot, sarkon fordult és az ajtó felé ugrott. Közben az épület távoli részeiből kiáltások, futó lábak dübörgése, még néhány robbanás, végül gyorsan elharapózó tűz összetéveszthetetlen moraja jutott el hozzánk. A Vagabond cipős a kilincsre tette a kezét. - Maradsz! - üvöltött rá a takarítónő, aki továbbra is mozdulatlanul állt. A titkárnő önkéntelenül visszarántotta a kezét, majd felénk sandított, szörcsögve megszívta sírástól és sokktól elcseppenni készülő orrát, végül pániktól hajtva mégis a kilincs felé nyúlt. Ekkor robbant ki az ajtó a keretéből, elsodorva őt. A gyorsan oszló füstben két alakot pillantottam meg. Az egyik magas, karcsú és szemüveges volt, összekulcsolt kezében fagyöngyös olvasóval, melynek apró feszülete ide-oda himbálózott. A másik alig lehetett nála alacsonyabb, de lobogó haja és szoknyája, valamint harci tűzben parázsló tekintete mégis ijesztőbbnek mutatta. Rob és Susy Omega! — ismertem fel őket. A takarítónő üvöltve rontott a betolakodókra. A srác feljebb emelte a kezében tartott olvasót, és kántálni kezdett: — Tu, qui nobis intellectum illuminet... (Te, ki megvilágosítod elménket, (latin)) A hangja ércesen zengett, mintha szavait a megszeppent gyülekezet fejére ontaná. - Tu, qui nobis memóriám roboret...4 A levegő eltorzult, s a tárgyak körvonalai lassan önmagukba csavarodtak. A különös hullámzás gömb alakot öltött, körbevéve Robot és az előtte álló Susy Omegát. — Tu, qui nobis voluntatem perficiat, adde tuam numini in me.5 - Az ima utolsó hangjai még határozottabbá tették a levegő torzulását. A takarítónő ekkor ért oda Susy Omegához, aki azonban felkészülten várta a támadást. Az asszony nekirohant a tértorzulásnak, majd meglepett hördülést hallatott, s a levegőbe emelkedve, a szoba hátsó falának csapódott, ahol aztán elcsendesedett. — Ámen! — szentesítette az imát Rob, hogy azután nyomban hozzám rohanjon. Susy Omega követte, s mikor fölém hajolt, a mutatóujján megvillant ezüst ujjgyűrűje. — Jól vagy, csajszi? — kérdezte, gyönyörű szemével rám kacsintva. — Amint valaki elmagyarázza, mi folyik itt... — hadartam, majd magamat félbeszakítva, rögvest arra a kérdésre ugrottam, ami akkor a leginkább érdekelt: — Ti meg honnan a túróból ismeritek egymást?!
Az ujjgyűrűbe rejtett penge gyorsan dolgozott, így végre kiszabadultam. A felállásnál azonban Robnak segítenie kellett, mivel a végtagjaim — hála a túl szoros kötelékeknek — már kezdtek jobblétre szenderülni. — A barátnőd volt szíves megmenteni az életemet — szólt az én eleven mankóm, miközben erős kézzel tartott. — Én csak kivártam, míg magadhoz térsz — szabadkozott Susy Omega, miközben nyugtalan pillantásokat vetett az üres és még mindig füstölgő ajtókeretre. Az épület távolabbi részeiben rengeteg ember ordítozott, szaladgált és olyan zajokat keltett, mint a felbolydult méhkas. — Ideje indulnunk — javasolta Rob. - Bejutni nem volt olyan vészes, de kifelé... — Várj! - szóltam rá, mivel máris az ajtó irányába támogatott. - Azt nem hagyhatjuk itt! 4
Te, ki megerősíted emlékezetünket, (latin) 5 Te, ki akaratunkat beteljesíted, add isteni áldásodat rám! (latin)
Az üvegtárolóban lapuló könyvre mutattam. Szerencsére Susy Omega (profi démonvadászként) jól tudta, hogy a menekülésre szánt másodperceket tilos kérdezősködésre pazarolni. így aztán szó nélkül fogta a székemet, és összezúzta vele a tárolót, majd zsibbadt ujjaim közé nyomta a könyvet. — Mehetünk végre? - nevetett rám. - Vagy szeretnél még néhány emléktárgyat? Mindkét irányban végtelennek tetsző, széles folyosóra léptünk, mely enyhe ívben kanyarodott. Rob balra indult, ám alig tettünk meg néhány keserves lépést, szemből közeledő léptek zaja hallatszott. — Vissza! — kiáltott ránk Susy. Öt követve a folyosó másik vége felé indultunk. Zárt helyiségek, piros műbőr kanapék és cserepes pálmák díszsora mellett haladtunk el, míg végül utunkat nem állta egy, a többinél jóval nagyobb, kétszárnyú ajtó. Susy Omega ujjgyűrűje hegyével kattintotta ki a zárat (oktatója, Gitta asszony nagyon büszke lett volna rá, ha látja), és egy hatalmas terembe tessékelt minket. — Zsákutca - szólt Rob, aki félig még mindig a nyakában cipelt, mert a végtagjaimban alig akart enyhülni a bizsergő hangyainvázió. — Most merre? — Arra! — Susy Omega a terem jobb kézre eső falán végighúzódó ablaksorra mutatott. Rob, mint valami idétlen zsákot, a plafont tartó oszlopok egyikének támasztott, majd felkapott egy piros, összehajtható széket (itt is megszámlálhatatlan mennyiségben sorakoztak, mint a fantáziátlan lakberendező által hátrahagyott, gyomorforgató giccsparádé kellékei), és betörte vele az ablakot. Eközben Susy a falra szerelt tűzoltódobozhoz ment, kinyitotta azt, és letekerte a hosszú fecskendőt. — Kötél helyett... — mondta, s a gumicsövet kilógatta az ablakon. Én és Rob — aki a hátam mögött ereszkedett, hogy segítsen — már a semmi fölött lógtunk, mikor üldözőink a terem ajtajába értek. A párkányba kapaszkodva előbb Silver Ivyt, majd Gitta asszonyt, végül Dorisiát pillantottam meg. Slomó csapatának tagjai egyetlen pillantással felmérték a helyzetet. Természetesen a hóraszta csaj volt a legfürgébb. Éles visítást hallatva rugaszkodott neki, hogy elkapjon, mielőtt a fecskendőn leereszkedhetnék. Mivel őt a benne élő vámpírdémon segítette, esélyem sem lett volna, ha Susy Omega közbe nem lép. A grufti lány szemmel alig követhető fürgeséggel vetődött előre, és a derekánál fogva rántotta a földre Silver Ivyt. A két csaj egész a falig hengeredett, miközben mindketten próbáltak biztos fogást találni a másikon. - Tűnés! - ordított rám Susy. - Én maradok... Rob felnyúlt és letépte ujjaimat az ablakkeretről. Ha a másik karjával nem tart átölelve, a mélybe zuhantam volna. így azonban mindketten veszett sebességgel csúsztunk az épületet övező gránitsivatag felé, majd megérkeztünk a sima járólapokra. Felnézve értettem meg, hogy
mindeddig a Város hatalmas „ezüst kavicsában", az „ufóként" is emlegetett Arénában raboskodtam. - Gyerünk! — Rob mutatta az utat. A lábaim végre megkapták a szükséges véradagjukat, így már képes voltam futni. Szemből hirtelen fényszórók hasítottak az éjszakába, és bőgő motorral a Menedék furgonja robogott felénk. - Lilith! — hallottam meg a mágikus hatalommal erősített kiáltást. Visszanéztem, s a kitört ablakban Dorisiát pillantottam meg. - Lilith, ne fuss el, kérlek! Lilith...! A Nissan csikorgó kerekekkel állt meg előttünk, épp csak el nem sodort minket. - Kit hülye kit darktyúk kit megmentve ssszcsihhh - vigyorgott rám a volán mögül Trippes. — Kit küldetés kit letudva ssszcsihhhl - Hát ez...?! - bámultam Robra, aki azonban szinte belökött az anyósülésre, majd hátrahessegetve Trippest, maga ugrott a kormányhoz, és padlóig taposta a gázt. Mikor elrobogtunk az Aréna üvegezett bejárata előtt, épp egy eszelősen hosszú, fekete limuzin fékezett le. Az utastér fóliázott ablakain át nem láthattam, mégis biztos voltam benne, hogy Enoch érkezett meg — szerencsémre késve. Már épp Robhoz akartam fordulni, hogy megosszam vele a káröröm édes ízét, mikor a visszapillantóból Slomót és az öreg plébánost pillantottam meg: együtt siettek elő a Metatron köszöntésére...
Kettő Miután biztonságos távolságra kerültünk az Arénától, és meggyőződtem arról, hogy senki sem követ, felkapcsoltam az utastér belső világítását. Bocsánatkérő pillantást vetettem Robra, akit a fény biztosan zavart a vezetésben, de nem bírtam a kíváncsiságommal. Izgatottan lapoztam fel John Dee könyvét, azt remélve, hogy végre válaszokat kapok nyugtalanító kérdéseimre. A meglehetősen igénytelen, régi nyomdatechnikával készült kötet lapjain azonban csakis számomra érthetetlen angol szöveget és rengeteg kusza, apró számokkal telezsúfolt táblázatot találtam. Csalódottságom egyre nőtt, ahogy a könyv közepéig lapoztam, ahol aztán végre valami más várt rám. — Dévédé! — emeltem fel a csillogó korongot. - Szükségünk lesz egy laptopra! — Ahogy a kisasszony parancsolja — nevetett rám Rob, majd szinte azonnal a fékbe taposott, és a járda mellé kormányozta a furgont. Az imént épp a Blahát hagytuk el, s most a Corvin Áruházzal szemben parkoltunk. — Menjünk bevásárolni! Húsz percbe telt, mire a műszaki osztályon — amit sokkal kevésbé szedtek szét a fosztogatók, mint a Corvin egyéb szintjeit, hisz a Város legtöbb kerületében semmiféle áramszolgáltatás nem volt — rátaláltunk a keresett kütyüre. Visszaültünk a kocsiba, s már téptünk is tovább. Trippes, aki nyálát az üléshuzatra csorgatva aludt, az egészből semmit sem vett észre. Miután a masinát bedugtam a szivargyújtóba, és ölembe téve megvártam, míg a monitor életre kel, a kicsusszanó tartóba tettem a DVDt. Sokáig kellett vacakolnom, míg végre rájöttem, hogy a lemez önmagát installálja fel, mivel a tartalom futtatásához egy egészen különleges programot használ. — Megvan! — jelentettem végül, nem kis büszkeséggel. - Úgy fest, hogy rajta van John Dee könyvének teljes fordítása, és még valami... — Ezt hogy érted? — nézett rám Rob. — Hát... én sem tudom, mi ez, de annyi tuti, hogy biztonsági kódot kér, és csak azután hajlandó megmutatni, mire képes — töprengve néztem a szélvédőn túlra, majd hirtelen felfogtam, mit is látok. — Hiszen ez az Erzsébet híd! Elárulnád, hogy hová viszel? — Haza — felelte Rob, s az arcán rángatózni kezdett egy izom. — Hova haza?! - éreztem, ahogy ideges görcsbe gyűrődik a gyomrom, amint a Gellért-hegy alatt a Hegyalja útra kanyarodtunk. — Mondd, Lilith, ismerős neked az a név, hogy Tomaso?
Esküszöm, abban a pillanatban köpni-nyelni nem tudtam. Csak bámultam a mellettem ülő srácra, aki - miután látta, hogy bár nem mondok semmit, kérdésére a válaszom bizonyára „igen" — beszélni kezdett. Elmondta, hogy visszatért a Menedékbe, mert erős imádságokra volt szüksége a kiszabadításomhoz, s azt is, miként találkozott Anya, Apu és Tomaso Városban rekedt kísértetével. — Könyörögtek, hogy vigyelek el téged hozzájuk — fejezte be a történetet Rob. — Azt mondták, a régi otthonodban várnak, mert ott sokkal erősebbek, mint bárhol a Város más pontján. — Elmondták?! — szólaltam meg végre. Rob enyhe zavarral ingatta a fejét. — Nem szavakkal, de a tudatom valahogy felfogta a szándékaikat. — Asztrális projekció - bólintottam. — A kísértetek valóban képesek ilyesmire. — Akkor hát mi legyen? — Rob lassított. A BAH-csomóponthoz közeledtünk, így ideje volt eldönteni, merre menjünk tovább. — Jobbra — intettem az Alkotás utca felé. Rob a gázra lépett, s közben kezével megérintette a karomat. — Vigyázni fogok rád, ígérem - mondta, és én hittem neki. A tízemeletest látni, ahol valaha Apával éltem, megrázóbb volt, mint gondoltam. Míg az Alkotás úton robogtunk, igyekeztem felkészülni, de hiába. Mikor megálltunk a ház előtt, a környék nyomasztó némasága úgy borult ránk, mintha a Fenevad a fejünkre terítette volna fullasztó, dohos köpönyegét. Ráadásul azt kellett látnom, hogy mióta legutóbb erre jártam, a környéket katasztrófa sújtotta. A Nagyenyed utca mentén álló, régi bérházak tömbjéből mintha kiharaptak volna egy jókora darabot: a tízemeletesek mellett hatalmas grund terült el, tele az összedőlt házak omladékával. — Vele mi legyen? — néztem a még mindig hortyogó Trippesre. — Felébresztem - felelte Rob. - Jobb, ha velünk marad. Attól tartok, ha a kezükbe kerülne, az ellenségeinknek éppolyan készségesen segítene, mint nekünk. — Kit álmot kit látott kit Trippes ssszcsihhh — motyogta a démonszállta nyomorult, miközben kikászálódott a kocsiból. — Kit szép kit álmot kit nagy szárnyakról ssszcsihhh. — Jól van, öreg, csak ne maradj le! - noszogatta Rob, egyik kezében erős fényű elemlámpával, a másikban a fagyöngyös olvasóval. - És bármit látsz odabenn, nem kell betojni, érted?! — Kit mi kit bátorok kit vagyunk ssszcsihhh - csámcsogta a vénség kissé sértetten. - Kit sötétben kit se nem kit félünk ssszcsihhh! A tízemeletest már rég nem lakta senki. Legalábbis hús-vér lény biztosan nem, mivel a vasbeton falakat nedvesre áztatta az ektoplazma, s köztük így kizárólag a halálon átesett, testetlen jelenések érezhették jól magukat.
Alig léptünk be a lépcsőház előterébe, a szemközt ásító liftek egyikéből áttetsző alak lebbent elő. Ezüstös derengést árasztó „teste" lassan, görnyedten haladt, mindkét kezében egy-egy szemetesvödröt cipelve, melyek éppúgy anyagtalanok voltak, mint ő. — Jó estét — szólt mogorván az erősen kopaszodó, borostás kísértet, majd az épület mellett álló konténer irányába indult. Nem az ajtót használta, csupán átolvadt a falon. Dermedten néztem, ahogy mögötte nyálkás ektoplazma csapódik ki a szilárd anyagon. — Emlékszem rá - súgtam. — Valaha a második emeleten lakott, kettesben a kutyájával, ami mindig szét akarta szedni a lakásajtót, ha valaki elmerészelt menni előtte. Már épp a lépcsők felé indultam, mikor a görnyedt alak újra megjelent. Ismét a liftből tűnt elő, csurig töltött vödreit lóbálva... — Jó estét — mordult, s megint beleolvadt a falba. Azután újra és újra, mintha mindig először tenné. — Sosem képes levinni a szemetet — lehelte Rob, s láttam, hogy ő is holtsápadt. Trippes viszont, aki mögöttünk toporgott, halkan kuncogni kezdett. — Hallgass már, te idióta! — szóltam rá, majd kikaptam Rob kezéből az elemlámpát, és dühösen indultam felfelé a lépcsőn. Mire a lakásunkhoz értünk, legalább fél tucat kísértettel találkoztunk. A legtöbben valaha a ház lakói voltak, s valószínűleg itt is haltak meg, vagy ide tértek vissza, hisz a lelkük nem lelhetett átjárót az őket megillető síkokra. Némelyiken látszott, hogy a vég vérfarkas, tűzvész vagy sabathan démon karmai által talált rájuk: a kísértetek megőrizték az egykori testek borzalmas sebeit. A legtöbben szerencsére ügyet sem vetettek ránk. Leginkább valami értelmetlen, örökké ismétlődő tevékenységbe bonyolódtak, amit újra és újra megpróbáltak elvégezni, persze eredménytelenül. Apa lakása belefagyott az időbe. Szemétben, omladékban, összezúzott bútorok és tárgyak törmelékében botladozva jutottam el a nagyszobáig. Rob gondosan becsukta mögöttünk az ajtót, mintha ennek bármi értelme is volna. — Mutasd azt a programot! — kérte. Valamelyest letisztítottuk az ágyat, hogy kényelmes helyünk legyen. A laptop aksijai szerencsére kitűnő állapotban voltak, így a kocsiból szívott energia is elegendőnek tűnt, hogy használhassuk. Trippes a konyhába vette be magát; időnként hallottuk, amint a törmelékben matat, és olykor elégedetten kattog, csettint vagy sziszeg. — Szerintem ez valami kódfejtő program - szólt néhány perccel később Rob. — Miket nem tanítanak a teológián! — csodálkoztam rá, pedig a környezettől folyamatosan borsódzott a hátam. Rob arcán, mely a laptop kékes fényében fürdött, mosoly suhant át.
— Ugye te nem tartozol azok közé, akik azt hiszik, hogy a hívő ember csakis maradi és ostoba lehet? — kérdezte, majd választ sem várva a képernyő felé fordult. — A szöveg azt mondja, hogy John Dee 1580 után társa, Edward Kelly médium segítségével rendszeresen „beszélgetett" magas rangú angyalokkal. Ok hihetetlen titkokat osztottak meg az angol tudóssal, aki mindezt gondosan lejegyezte, majd arra használta fel, hogy létrehozzon egy mágikus alapokon működő matematikai rendszert, melynek segítségével képessé vált egyes személyek jövendő sorsát hajszálpontosan kiszámítani. — Fogadjunk, hogy elsőként a saját holnapja érdekelte — tippeltem. — Ez meglehetősen kicsinyes gondolkodásra vall — fintorgott Rob. — Különben sem hiszem, hogy bárki boldog volna, ha többé semmilyen meglepetés nem várna rá az életben. — Igaz — vontam vállat. - Folytasd: kinek a sorsa érdekelte doktor Deet? — Kapaszkodj meg: Enoché, aki emberi prófétából angyallá, vagyis a Metatronná vált. — Ebben nincs semmi logika! Miért nem egy akkori uralkodó sorsát számította ki, majd hozta nyilvánosságra? Kora leghatalmasabb jövendőmondójává és misztikus tudósává válhatott volna! — Dee igazi tudós és nagy gondolkodó volt. — Rob arca szinte ragyogott az izgatottságtól, ahogy magyarázni kezdett: — Persze, ha királyok sorsát jövendöli meg, az valóban vagyont és hírnevet szerez neki. Csakhogy ő az angyaloktól kapott bölcsességre alapozva inkább egy hatalmas, csodás birodalmat szeretett volna létrehozni valahol Európa közepén, mely pusztán az égi tudás segítségével jólétet és boldogságot teremthetett volna az egész emberiség számára. — Jól van, elismerem, ez tutira magasztosabb, mint a sztár gázsi és a rivaldafény, de akkor is... — értetlenül csóváltam a fejem. - Miért épp Enoch sorsa érdekelte? - Mert az angyalok, akiktől Dee a tudást kapta, azt állították, hogy az idők kezdetén ők emelték az Égbe, és képezték át Metatronná Enochot. - Na és?! — Lilith, gondolj bele: ez a próféta az egyetlen ember, aki ismerte Noét, és személyesen beszélt a lázadó angyalokkal, akik később démonokká lettek — Rob hangja beleremegett a gondolatba. - Enoch látta az emberiség eddigi majdnem teljes történetét, majd Metatronná lett, és valószínűleg a világ végéig fog élni! - Vagyis... — értettem meg végre, s ez majdnem kiütött. - Ha az ő jövendőjét megismered, valószínűleg az egész emberiség sorsa is a birtokodba kerül! — Bingó! — nevetett fel Rob. - Na és a program? — böktem a laptopra. - Úgy sejtem, olyan algoritmus, ami képes értelmes szöveggé alakítani John Dee mindeddig megfejtetlen táblázatait.
— Akkor nyomás, ereszd rá! — biztattam. - Ahogy már te is megállapítottad a kocsiban: biztonsági jelszót kér, amit viszont nem ismerünk. — Csak van valami utalás arra, hogy mi lehet az a szó. Kell lennie! — Itt azt írja, hogy a kulcsot ugyanaz tartja a kezében, aki makacsságával megszégyenítette Purusha-t és haragra gerjesztette Judhé-váv-hé-l. — Öregem, miket nem mondasz! - értetlenségemet gúnnyal próbáltam leplezni, de a srácot ez sem zökkentette ki. — Purusha az indiai szútrák, azaz a szent iratok szerint az első ember volt - mondta. — Vagyis Ádám? — Pontosan! — Na és az a Juhéjbabhéj vagy ki? — Jud-hé-váv-hé, vagyis Jahvé, aki maga az Isten. — Hoppá! Nem semmi pasi lehetett, aki mindkettejükkel kekeckedni mert - vigyorogtam, Rob azonban kijavított: — Nem pasi — közölte. — Nő! Látod: az eredeti angol szöveg női névmást használ. És én már azt is tudom, kiről van szó. — Nosza, halljuk! — Rólad, Lilith! — ráncolta okos homlokát Rob. — Pontosabban Ádám első feleségéről, aki szörnyen makacs teremtés volt. A hölgy megtagadta, hogy Ádám alárendeltje legyen, és minden szeszélyét zokszó nélkül kiszolgálja. Azt mondta; ő bizony egyenrangú a férfival, tehát nem köteles szolgálni őt. — És ezzel magára vonta Jahvé haragját - egészítettem ki a történetet. Hirtelen beugrott a régi látomás, ami a PeCsában tört rám, miközben a törmelék között fetrengtem: a csodás kert... az őz... a meztelen férfi, aki maga alá akart gyűrni, de én ellenálltam... — Lilith - biccentettem. - A nevem lesz a kód! Rob a laptop fölé hajolva beütötte a megfelelő betűket. A gép azonnal közölte, hogy a jelszó hibás. — Ez nem lehet! - fakadtam ki. - Minden stimmel! Purusha és Ádám, meg az a Juhéj és Jahve is. Akkor most mi van?! — Ősi írásmód, hát persze! - kapott észbe Rob. — Hogy is szólítottak téged az ókorban? - Hé, nem vagyok én még olyan vén! — bokszoltam oldalba a pasit. - Oké, nem téged, hanem az első asszonyt. Erőltetnem kellett az agyam, de aztán beugrott. Szintén a PeCsában történt, valamivel azelőtt, hogy padlóra kerültem: a dark kiscsaj úgy szólított... - Liyliyth! Rob, miután idegességében többször eltévesztette, végül sikeresen beírta Ádám első feleségének héber nevét.
A masina azonnal vidám csipogásba kezdett, majd a képernyőn vadul kavargó formák, színek jelentek meg. Ügy nézett ki, mintha a számítógép gyomrába látnánk, mely épp egy kiadós chilis babfőzelékkel küzd. A minták és alakzatok vad kavargása olykor ki-kiköpött egy-egy betűt, melyek aztán alulra, a szövegsávba hullottak, ott várva társaikat, hogy végül velük egyesülve értelmes szavakat, mondatokat adjanak ki. - A Me-tat-ron, ki az Úr jobb-ján ü-le, ke-zé-ben í-ró-vess... íróvesszővel és pu-ha a-gyag-táb-lá-val, mert an-gyal-ként dol-ga néki fel-je-gyez-ni min-den em-ber jó és rossz cse-le-ke-de-tét... - Ez így el fog tartani egy darabig — szóltam keserűen. - A gépeket nem lehet siettetni — értett egyet Rob, majd holtfáradtan dőlt hanyatt az ágyon, s két tenyerét a tarkója alá fektetve bámult a plafonra. — Szóval régebben itt laktál? Magam sem tudom, miért (akkor jó ötletnek tűnt), én is elheveredtem mellette, hogy együtt nézzük a semmit. - Valamikor, nagyon rég — válaszoltam. - Ez a luk viszont az apámé volt, úgyhogy ha rólam akarsz ábrándozni, át kell menned a kisszobába. - Értem — a srác azonnal felült, s már készült is leszállni az ágyról. - Hé, te... — kiáltottam rá, ám ekkor a laptop éles füttyszót hallatott. Mindketten a képernyő elé kuporodtunk. - Nézd: sikerült egy egész szakaszt összeraknia! - Rob gyorsan végigfutotta a szöveget. — Ügy tűnik, a Metatron földi időszámítás szerint 1900 körül váratlanul visszatért a földre, sőt, egyenesen ide, a Városba. — Egy arkangyal, aki lelécel a melója elől? — csodálkoztam. — Vajon mi történhetett? — Ha a dekódolás továbbra sem lesz gyorsabb, még kb. húsz perc, mire kiderül — vélte Rob. — Addig... Sosem tudtam meg, mit szeretett volna csinálni abban a húsz percben, mert ekkor Trippes billegett be az ajtón, és izgatottan felfelé kezdett mutogatni. — Kit ott fenn kit gyere emelet kit nézd meg ssszcsihhhl Kit gyorsan kit te lány kit siess gyere ssszcsihhhl Gondolkodás nélkül ugrottam talpra és indultam a démonszállta után. Rob követni akart, de a laptopot nem hagyhattuk őrizetlenül, így aztán bármi érdekeset is talált Trippes a fölöttünk lévő emeleten, azzal egyedül kellett szembenéznem.
*** Smaragd néni lakásának ajtaja úgy hullámzott, domborodott és lapult vissza, mintha sűrű iszaptó felszíne volna, melynek mélyéről gázok böfögnek föl. Döbbenten bámultam az iszonyú jelenést. Bentről hátborzongató óbégatás, nyögdécselés és kínnal teli sóhajok sorozata szűrődött ki.
— Mindig ezt csinálja — szólt valaki a hátam mögött. Megpördültem. A szemközti lakás falából magas, pocakos férfi türemkedett ki, mint valami förtelmesen groteszk dombormű. Szája sarkában fogpiszkálót rágcsált, bal vállával pedig az ajtófélfának támaszkodott — csakhogy nem kívülről, hanem a fal felől, vagyis belülről! — Richárd bácsi — nyögtem elhűlve. — Hát maga is...? — Bizony, kislány, meghaltam — biccentett a kísértet, arcán fanyar mosollyal. — Alig egy héttel a Fenevad eljövetele után belém akart költözni valami dög... Azt hiszem, Nephtalius fejedelem lárvája lehetett, mert volt neki a pofája két oldalán olyan kis izé... Na, tudod, miről beszélek! Én meg képen locsoltam szentelt vízzel, hát berágott, és a hegyes farkával átdöfte a szívemet. A démonok eljövetele előtt az ilyet infarktusnak hívtuk, most meg... különben alig látszik, nézd! A mellkasára mutatott, ahol a fehérre meszelt falból formált ingen apró lyuk éktelenkedett. — És ő...? — néztem ismét Smaragd néni ajtajára, mely tovább bugyogott. — Érthetetlen — vont vállat Richárd bácsi kísértete. — A vénasszony jóval a Fenevad érkezése előtt halt meg, úgyhogy békében kéne nyugodnia, mégis egyfolytában veri a palávert! Persze egyikünk sem mer besurranni hozzá. Ki tudhassa: tán olyasmi van odabenn, ami még egy kísértetnek is kárára válna. Eszembe jutott, mit művelt Synerella a szerencsétlen öreglány földi maradványaival, s ebből azonnal megértettem, miért őrjöng még mindig a mámi lelke a régi lakásában. — Hát, akkor köszönöm... - motyogtam Richárd bácsinak, és fürgén elosonva mellette, a felfelé induló lépcsőre tettem a lábam. — További kellemes nyugodalmat. — Majd, ha ismét megnyílnak az átjárók — kiabálta utánam kedélyes hangon az egykori szembe szomszéd. — Én már azt se bánnám, ha lefelé, csak végre elmozdulhassak innen! A hetedik emelet sötéten és némán várt rám. Szerencsére magammal hoztam az elemlámpát (Robnak ott maradt a laptop gyengécske fényforrásnak), így nem kellett attól tartanom, hogy hasra esek a törmelékben. A lakások ajtaja mind nyitva állt, s úgy tűnt, a berendezések jó részét valaki a lépcsőházba szórta, tán azért, hogy kényelmes démonfészket alakíthasson ki belőlük. Később pedig, mikor az egyre szaporodó kísértetek elüldözték a fattyakat, már nem akadt, aki rendet rakjon. — Hé, Trippes! - kiáltottam a néma csöndbe. — Trippes, hol a túróban császkálsz, hallod?! — Kit itt erre kit várok már kit rád ssszcsihhhl - jött a válasz, csakhogy valahonnan nagyon messziről, alig hallhatóan. A szerencsétlen fickó legalább két emelettel járt fölöttem. Dühösen fújtatva indultam neki a következő kaptatónak. A nyolcadik emelet éppoly borzalmas állapotban
volt, mint az alattunk lévők. Csend ülte meg a házat. Úgy tűnt, még a kísértetek is visszahúzódtak a vackaikra, vagy akárhol is szokták tölteni elátkozott perceiket. A kilencediken újra kiabálni kezdtem. — Trippes, most már nagyon elegem van belőled! Ha nem jössz elő azonnal, visszafordulok! — Kit gyere kit mutatom kit a fontosat ssszcsihhhl Követtem a hangot, végig a folyosón, egészen a fordulóig, ahol át kellett másznom egy falnak döntött, beszakított hátú szekrénysoron. — Kezdem úgy érezni, öreg, hogy te meg akarsz vezetni engem — kiabáltam. Az elemlámpa erős fénypászmája ide-oda vágódott a katasztrófa sújtotta folyosón, míg végre az egyik ajtóban felbukkant Trippes ocsmány feje; egyszerre mind a kettő. — Kit erre kit benn kit fontos érdekes ssszcsihhh - bólogatott az öreg, s a koponyájából kitüremkedő trip. - Kit siess kit gyorsasággal kit ostoba lány ssszcsihhhl — Jól van, mindjárt ott vagyok — feleltem, átküzdve magam az égnek meredő lábú bőrfotel és legalább két konyha, valamint egy kisebb fotólabor maradványain. — De ha valami ökörség miatt... Ahogy a roncsok között botorkáltam, a lámpám fénye végigsuhant a folyosó falán. Hirtelen ismerős arcot pillantottam meg. — Xilka! — szaladt ki belőlem a döbbent kiáltás. Azonnal keresni kezdtem az előbbi helyet, ám a lámpa fénye csak a karcolásokkal és graffitikkel zsúfolt, pergő olajfestéket simogatta. — Kit gyere kit már kit idededede ssszcsihhhl — acsargott Trippes a következő lakásból. — Egek, azt hiszem, kezdek totál bekattanni! - motyogtam magam elé, majd bekiáltottam az ajtón: - Itt vagyok, ne parázz! Na, mutasd, mi... Ahogy beléptem az ajtón, Trippes azonnal rám rontott. A fénykévében egy széklábat láttam közeledni, aminek hegyes vége egyenesen a gyomrom felé döfött. Azt hiszem, Trippes egyszerűen át akart vele szúrni. Szerencsére még volt időm kifordulni a támadás elől, így a szálkás fa csupán az ingemet szakította fel, végighorzsolva a bőrömet. Trippes és a koponyájába ékelődött fattyú artikulátlan hangon üvöltve esett nekem. A bűzlő rongycsomó nekiszorított az előszoba falának, és a széklábat megpróbálta a torkomra szorítani. Elkaptam a csuklóját, de azonnal éreztem, hogy sokkal erősebb nálam. - Roooob! — üvöltöttem, bár tudtam, hogy a sráctól legalább két emelet választ el. - Kit add kit szépen kit ide ssszcsihhhl - vicsorgott az arcomba a szörnyszülött. — Kit enyém kit kell kit nekem ssszcsihhhl A jó öreg rúgás, amit hirtelen felrántott térddel kell végrehajtani, mindig bejön, ha az embert egy idióta pasi fojtogatja. Trippes nyüszítve görnyedt össze, kínjában elejtette a széklábat, s két kezét az ágyékára szorította. Hatalmasat taszítottam rajta, majd a lépcsőházba ugrottam.
Még el se értem a fordulót, mikor meghallottam, hogy utánam ered. - Kit meg kit döglesz kit csajgrufti ssszcsihhhl — zihálta dühében. Futás közben az elemlámpa fénykévéje őrült vitustáncot járt a falakon. Az összezúzott, kiszórt bútordarabok és egyéb berendezési tárgyak között sejtelmes árnyak lebbentek. Néhány lépés után rájöttem, hogy nem csupán saját dübörgő szívem és az engem üldöző Trippes fújtató lihegését hallom, de mintha maga a tízemeletes is életre kelt volna. A lépcsőház elmosódó ordításokkal, sikolyokkal, hördülésekkel és sóhajokkal lett terhes. Az olajfestékkel kórházi halványzöldre mázolt falak felpúposodtak, megrepedeztek és ragacsos, nyúlós ektoplazmát öklendeztek ki magukból. Végre elértem a lépcsőt, ami a nyolcadik emeletre ereszkedett. Jobb kezemmel a korlátba kapaszkodva, kettesével vettem a fokokat, de valahol középtájon törmelékre léptem, és kifordult a bokám. Éles fájdalom hasított a lábamba, elveszítettem az egyensúlyomat. Az elemlámpa cikázó fényt húzva repült a lépcső aljáig, én meg utána. Alaposan összevertem magam. Ahogy a lépcsőfordulóban feküdtem, valahol fölöttem üvegcserepek ropogtak. Kétségbeesetten matattam a lámpa után, ami kialudt — nélküle mintha megvakultam volna. Fentről óvatos léptek közeledtek. Hirtelen fény hasított a sötétségbe: a lámpa jó két méterre volt tőlem, azután... Azután felemelkedett, és a kezembe röppent. Vagyis... valaki a kezembe adta. — Menekülj, Liliiith! Dermesztően hideg lehelet érte az arcomat. Felnéztem, s ekkor hirtelen a falból kitüremkedő Gabrieruval találtam szemben magam. — Mi vigyááázunk rád, Liliiith — suttogta a rég halott srác, derengő arcán végtelen szomorúsággal. Mondani akartam valamit, de ő már eltűnt, szertefoszlott. S ekkor Trippes ismét rám vetette magát. Teljes súlyával zuhant a mellkasomra, arcát a nyakamba fúrta, mintha át akarná harapni a torkomat, s közben egyik keze máris a ruhám alatt matatott. — Kit enyém kit csak az kit enyém ssszcsihhhl — hörögte kéntől és ammóniától bűzlő lehelettel. Megpróbáltam lelökni magamról, de a padlóhoz szorított, és a két térdével szétfeszítette a lábaimat, hogy rájuk támaszkodva se tudjak kifordulni alóla. Azután felegyenesedett, jobbjával a hasamra tenyerelt, bal kezével pedig a torkomat markolta. — Kit ide kit add ssszcsihhhl Éreztem, ahogy a jobbjával durván végigtapogat. Az undortól öklendezni kezdtem, Trippes pedig röhögött, s még alaposabban folytatta a matatást. — Kit tetszik kit neked kit ne tagadd ssszcsihhhl Megpróbáltam a kezemben tartott elemlámpával a képébe csapni, ám ő hahotázva ütötte félre a karomat, majd visszakézből pofon vágott. — Kit maradj kit veszteg kit démonribanc ssszcsihhhl - ordította.
Hirtelen ellazultam, Trippes pedig folytatta a taperolást. Hallottam, hogy szakad a szövet az ujjai között. Az elemlámpa, ami ismét kiesett a kezemből, most egyenesen a lépcsőház plafonjára világított. A szürke betonon görcsös hullámzás futott át, mészport permetezve ránk, s ahogy elvonult, egy ismerős arc maradt a helyén, mint beázás után a penészes vízjel. — Xilka! — sóhajtottam. — Záhd beee a szemedeeet, dhááága bahátnééém! - formáltak szavakat a vasbetonból és malterból kitüremkedő ajkak. — Mindjáááht végeee... Trippes ekkor diadalüvöltést hallatva emelte magasra a kezét. Mocskos ujjai között ezüstös fényt árasztott az angyaltoll. — Kit végre kit enyém ssszcsihhhl Bömbölte, majd meztelen mellkasomba döfte a toll hegyét és - mint valami elmeroggyant, pszichopata tetkóművész — írni, pontosabban karcolni kezdett, egyenesen a bőrömbe. A fájdalom lávaként ömlött szét a testemben. Ismét megpróbáltam lelökni magamról, vagy legalább a körmömet belemélyeszteni a pofájába, de Trippes továbbra is erősen tartott. Nem tudtam, vajon én üvöltök-e, vagy a ház vonaglik, ordít és sikoltozik körülöttem. Ha egyetlen ékezettel többet vés rám, valószínűleg elájulok. Ám nem fejezhette be a művét, mivel a plafon, ami fölénk feszült, hirtelen hatalmasat roppant, majd repedések ezrei futottak végig rajta, majd ránk omlott. Vaksötét borult fölénk. Próbáltam levegőt venni, de az iszonyatos súly — Trippes ernyedt teste és a törmelék — összepréselte a mellkasomat. A végtelen feketeségben emlékképek villantak fel. Apa, amint az ágyam szélére ülve kinyitja kedvenc mesekönyvemet... Anya virágos kötényben pörög a konyha közepén... Tomaso bódító tekintete, amint magabiztosan a kezemért nyúl... Gabrieru a lépcsőn ülve, arcán azzal a szelíd mosollyal, amitől remegni kezdett a gyomrom... Xilka kópés kacsintása... Kezek ragadtak meg. Valódi, meleg, hús-vér kezek. Az emlékképek szétfutottak. — K... korai v... volna m... még így eltemetkezned, k... kislány! Szürke hajolt fölém. Hallottam, amint mások beton- és elgörbült vasdarabokat dobálnak félre, hogy ki tudjanak húzni az omladék alól. Minden erőmmel segítettem, és hamarosan már a falnak támaszkodva ültem. Szürke mellettem guggolt, és a hajamba ragadt mésztörmeléket szedegette. Kábultan néztem körül. Nagy teljesítményű elemlámpák és megbűvölt rúnakavicsok ontották szeszélyesen hömpölygő-pulzáló fényüket, és sorra megmutatták a körülöttem állókat. Ott volt az egész csapat. Dorisia ereszkedett mellém, és tatyójából apró üvegcsét vett elő, melyben különös, kétszínű folyadék lötyögött: felül kék, alul mélymagenta, élesen elválva egymástól. A dark lány a bal kezébe fogta, majd hevesen megrázta az üveget. Sűrű, kavargó lötty lett belőle.
Ezután Dorisia három cseppet pottyantott a bal tenyerébe, s átadva az üvegcsét Gitta asszonynak, összedörzsölte a két kezét, majd simogatni kezdte köröttem a levegőt anélkül, hogy hozzám ért volna. - AuraSoma cseppek — súgta. - Engedd el magad. Eszem ágában sem volt lazítani! Alig néhány perce még egy démonszállta pasi tornázott rajtam, hogy azután rám omoljon a lépcsőforduló plafonja, ahonnan a régi csapatom tagjai ástak ki...! Ez bőven elég volt ahhoz, hogy kissé túlpörögjön bennem a feszkó. Az illatos olaj azonban, amivel Dorisia kuruzsolt körülöttem, talán mégis hatásos lehetett, mert hirtelen tényleg erőre kaptam. Félretoltam Szürkét, hogy lássam, kik toporognak még a háttérben. Ott volt Silver Ivy, aki méla közönnyel, és Susy Omega, aki viszont szomorú, szinte szánakozó tekintettel nézett rám. Kissé távolabb Salamon szikár alakját világították meg a csapongó lámpák, de ő nem fordult felém. - Most mi lesz? — kérdeztem szorongva. Azt hiszem, Szürke akart válaszolni, ám ekkor egyszerre két váratlan esemény is történt. A hetedik emelet irányából Rob bukkant fel. Haja csatakos, szemüvege homályos volt, s az arcán kétségbeesett rémület ült. Slomó és Silver Ivy a srác felé fordultak; mozdulatukban nem akadt semmi barátságos. Cselekedni azonban már nem maradt idejük, mert a törmelék halom, ami alól csak az imént szabadítottak ki, szétrobbant. Ismét vakolattal kevert kőhurrikán csapott le ránk. Szürke és a hátrébbállók mind a falnak csapódtak, Dorisia viszont rám zuhant. A lépcsőházat mészporfelhő és apró kavicsok tűként döfködő zápora töltötte be. Fájdalmas, döbbent és dühös kiáltásokat hallottam. Sikerült lelöknöm magamról Dorisiát, pedig úgy kapaszkodott belém, mintha az élete múlna rajta. Fuldokolva, köhögve álltam fel, hátamat a falnak vetve. Alig néhány lépésre tőlem mély morajt hallottam, amit az egyre csak potyogó, egymásnak verődő kövek sűrű kopogása kísért. A mellkasom — ahol az angyaltoll végigszántotta — úgy égett, mintha savat öntöttek volna rá. - Mi volt ez? - Fényt! Hol vannak a lámpák? - Vérét veszem, akárki is tette! Silver Ivy dühödt sikolyára zsigereket rezegtető, mély röhögés jött válaszul. Valakinek sikerült előásnia az egyik elemlámpát, de a fényostor hiába fúrta bele magát a szállingózó kőporba, sokáig csupán tétován imbolygó alakokra lelt. Aztán megláttam a szárnyakat. Két hatalmas, fekete alakzat, mely lassan tárult ki, megérintve a lépcsőház falát. Köztük görnyedt férfi állt, irtózatos erőfeszítéssel szabadítva ki magát a törmelék halom alól, miközben hátravetett fejjel hahotázott. A romok közül éles hangú, kétségbeesett, állati visítás tört fel. Bárki tartotta is a lámpát, önkéntelenül mozdította a fénycsóvát, mely szinte azonnal rátalált a kicsiny, véres csonkként vergődő, félbeszakított trip démonra.
— Exorciso te immunde spiritus! — hallottam Slomó kiáltását. A porfelhőn kékes lobbanás futott át, s mikor a tripre vetült, annak teste rémületes sikollyal távozott a démoni dimenziókba. A görnyedt alak, átán a hatalmas szárnyakkal lassan, kínlódva mozdult. A leülepedő porban végre kezdtem felismerni a vonásait: még mindig Trippesre emlékeztetett, de a koponyája egyik oldalán vérző seb tátongott, míg az arca egyre szebb, nemesebb, fiatalabb lett. Azt hiszem, el akart kapni. A testéről pillanatok alatt foszlott le a bűzlő kabát, pecsétes nadrág, molyrágta ing, félretaposott cipő. Izmos karjával felém nyúlt, parázsló tekintetével hívott, s én engedelmesen léptem előre, mert úgy éreztem, a szárnyak árnyékában végre biztonságban lehetnék. — In nomine Patris et Filii et Spiritus Sancti...7 — hangzott fel ekkor Rob ércesen zengő kántálása. A srác úgy emelkedett ki a hetedikre süllyedő lépcsősor mélyéről, mint maga a végzet angyala; vagy aki épp a végzet angyalát készül a helyére parancsolni. — Ne nos inducas in tentationem, sed libera nos a malo. Ámen! Amint az utolsó szót - „úgy legyen!" — kimondta, a szárnyas alak körül izzó, fehér fény lobbant. Éreztem a perzselő hőt, és hallottam az egykori Trippes döbbent ordítását. Rob ekkor már mellettem állt, ám továbbra is a hatalmas, gyönyörű lényt nézte, arcán szelíd, de könyörtelen szigorral. A fekete szárnyak hirtelen csapkodni kezdtek, újra felkavarva a már-már leülepedett kőport. Trippes a levegőbe emelkedett, s szemmel alig követhető sebességgel a kilencedik emelet felé távozott. - Hát ez meg mi az istenverése volt? — prüszkölte Gitta asszony, kézbe kapva korábban elveszített lámpáját. A lépcsőfordulóra ismét félhomály borult, amit az ide-oda csapkodó fénykévék riadt tánca csak zavarosabbá tett. Messziről, a fejünk fölül még hallani lehetett az egyre távolodó szárnyak suhogását. - Mindenki maradjon ott, ahol van! - kiáltott ránk Slomó. - Lilith, kérlek, ne próbálkozz újra szökéssel! Ennek most már tényleg nincs semmi értelme. - Csak nem féltek, hogy az új főnökötök szétrúgja a hátsótokat?- vetettem oda gúnyosan, de közben úgy szorítottam Rob kezét, mint lusta írót a nyomdai határidő. — Mondjátok, mit ígért nektek a Fenevad, cserébe azért, hogy átálltok az ő oldalára? Egykori barátaim és harcostársaim mind engem néztek. Dorisia arcán szemfestéktől fekete könnycsepp gördült le; talán a szállingózó malter bántotta. Silver Ivy megelégelte az ácsorgást. Felém lépett, s így szólt: - Kapd össze magad, Lilith, és a pasiddal együtt vonszold szépen utánunk azt a csinos kis ülepedet! Gyerünk, különben... - Különben elpukkantod a rágódat, édes? — szegeztem rá dacosan a tekintetemet. Ő válaszképp a nyelvével gyöngyházfényű fogai közé préselte a rózsaszín gumit, de mielőtt gömböt formálhatott volna belőle, Salamon megragadta a karját.
- Erre semmi szükség — mondta komoran. — Lilith, most velünk kell jönnöd. - Bocs, de semmi kedvem hozzá — sóhajtottam, majd kezemet előrenyújtva, kiáltottam: — Plesnil o vudar!8
7
Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében... (latin) 8 Nyílik az ajtó! (roma)
Senki, talán még Rob sem figyelt fel rá, hogy a leszakadt plafon maradványaitól félig eltakarva, tőlünk alig két lépésre rejtőzött a lift szürke ajtaja. Az ősi parancsszó hatására kinyílt, én pedig - magammal rántva a srácot - már benn is voltam a fémkaszniban. - Phandel o vudar!9 A gruftik dermedten bámultak ránk, míg a helyére csúszó liftajtó el nem takart minket. — És most?! - kérdezte Rob. - Áram nélkül... — Hallgass! — kiáltottam rá, majd bal tenyeremet a felvonó kerek gombjaira szorítottam, s lehunytam a szemem. Slomó odakinn csak ekkor kezdett utasításokat osztogatni a többieknek. — Mishkisar tut, vazdyol tut!* — olvastam rá a liftre. Az ujjaim között bíbor szikrák pattantak, s mikor az ajtón, irtózatos döndülés kíséretében, hatalmas horpadás keletkezett, a kaszni végre elindult. — Lilith, ne csináld! - hallottam Slomó egyre távolodó, kétségbeesettnek tűnő ordítását. - Egyenesen a karjaikba futsz, hallod! Lilith, kérlek...! — Ez aztán nem semmi! — ámult Rob, tenyerét óvatosan a lift filctollal, zsírkrétával és démonkarmokkal összerondított falához közelítve. A bíbor szikrák úgy pattantak át a bőrére, mintha rég várt havert üdvözölnének. — Hogy lehetséges...? — Roma mágia — feleltem kimerülten, s homlokomat a hűvös fémfalnak támasztottam. — Sikerült felébresztenem az impeket, akik a csörlőt kezelik, s valószínűleg delejes álomba merültek, mikor látták, hogy az új lakóknak nincs szükségük a szolgálataikra. Rob mögém lépett, maga felé fordított, és szorosan átölelt. — Most már lazíts — mondta. — Ha jól érzem, felfelé tartunk. — Egyenesen a tetőn lévő liftházba — suttogtam, s hirtelen minden erő kifutott a tagjaimból. — Jól ismerem a helyet; apám és a démonoltók elől hetekig bujkáltam ott. — Salamonék utánunk fognak jönni — vélte Rob, s miközben tovább ölelt, úgy nézett körül a recsegő, ingó kaszniban, mintha máris a menekülés útját keresné. — Akkor majd harcolunk — hátravetettem a fejem, és felnéztem az én ájtatos lovagomra. — Remélem, nem majrézol némi bunyótól! - Tudod, hogy nem — mosolygott rám Rob. — Viszont előtte jó volna egy kis időt nyernünk. Ha meg tudnál minket állítani két emelet között... - Naj trash, muro skumpo!10 - Tessék? — ráncolta értetlenül a homlokát Rob. — Ez mit jelent? — Csak annyit mondtam, hogy az ötleted tuti király! — feleltem, majd anélkül, hogy kibontakoztam volna a karjaiból (hisz a világmindenségben annál jobb helyet pillanatnyilag el sem tudtam képzelni), megérintettem a liftgombok tábláját. - Tordyarel tut! Messze a fejünk fölött az impek nyomban rögzítették a drótkötelet.
9 Csukódik az ajtó! (roma) 10 Nem gond, kedvesem! (ejtsd: naj tras, muro szkumpo) (roma) * Mozdítsd magad, emeld magad! (ejtsd: miskiszar tut, vazgyol tut) (roma)
- És most... — öleltem át újra Rob derekát, ám ő nem hagyta, hogy befejezzem a mondatot. - Tudnod kell valamit - mondta. — Mialatt te Trippes után bóklásztál... - Bóklásztam?! — hátrébb léptem, s megjátszott felháborodással néztem rá. — Az a szörnyszülött csapdába csalt, és hajszál híján ki is nyírt! - Nem úgy értettem — Rob zavarában a padlót nézte, amitől megint olyan aranyos lett, hogy legszívesebben megcsókoltam volna. - Sajnálom. Veled kellett volna... - Te lökött — simogattam meg az arcát. - Mit is akartál az előbb mondani? - Hát persze - kapott észbe. - A laptop végzett a megfejtéssel. Lilith, mi alaposan félreértettünk néhány dolgot. Kellemetlen gyanú ébredt bennem. A lift horpadt ajtajának támaszkodtam, majd biccentettem. - Halljuk! - Enoch sorsa nagyon furcsán alakult - fogott a történetbe Rob. — Metatronként számos évezredet élt le az Égben, de angyal létére meglehetősen unalmas feladata volt. Ő osztályozta, rendszerezte és kartotékolta az emberek minden jó és rossz tettét, amiket más, a földre rendszeresen ellátogató angyalok gyűjtöttek össze. Közben azért odafigyelt egykori családja, az emberiség, no meg a szeráfok, kerubok és arkangyalok viselt dolgaira is. John Dee titkos feljegyzései azt állítják, hogy a Metatront végtelenül elszomorította a tény, miszerint az emberek egyre inkább elfordultak az eredeti tanításoktól, s egy idő után már egyáltalán nem vették komolyan sem a parancsolatokat, sem a Végítélet eljövetelét. — Ez ismerős — húztam el a szám. — Mi mindennek már csak a végkifejletét láthattuk, mikor a teremtett világ kifordult a sarkaiból, s olyasmik történtek, amik az eredeti Teremtés Tervben egyáltalán nem voltak benne - legyintett Rob. - A Metatron azonban földi időszámítás szerint 1900 körül egyszer csak elhagyta a számára kijelölt helyet, és a Városba jött. — Vagyis lázadó angyallá vált, mint az idők kezdetén Azazel és a társai?! — Épp ellenkezőleg. Úgy fest... legalábbis Dee ezt bogarászta ki angyalmágiával végrehajtott számításai segítségével, hogy a Metatron rájött: néhány vezető arkangyal, kihasználva a szabad akarat törvényét, újabb lázadást készít elő. — Szabad akarat?! — vontam össze a szemöldökömet. — Én úgy tudtam, hogy az Egyház hivatalos álláspontja szerint az angyalok a Teremtéskor nem kaptak szabad akaratot. — A plébánosok, bíborosok, de még a pápák sem tévedhetetlenek — kacsintott rám Rob a szemüvege mögül. - Még akkor sem, ha az utóbbiról folyton ezt állítják. Elég csak a bukott angyalok történetére gondolni, hogy belássuk: Azazel és követői sosem lázadhattak volna fel a Teremtőjük ellen, ha nincs szabad akaratuk!
— Ez igaz — ismertem el. — Szóval Metatron kiszagolta, hogy néhány arkangyal újabb hepajt készít elő! — Ráadásul tudta a nevüket, és azt is, hogy pontosan mit terveznek. Csakhogy lebukott, s mielőtt riadót fújhatott volna az Égben, kénytelen volt megpattanni, különben végeznek vele. A Városban aztán emberi alakot öltött, hogy elrejtőzhessen, de emiatt le kellett mondania angyali ereje javáról. — Metatronból újra Enochá, emberi prófétává vált — bólintottam. — Ez szívás. - Így is mondhatjuk — mosolygott Rob. — Szóval várt és reménykedett, hogy történik valami. — Mégis, mi?! — Szerintem maga sem tudta, míg be nem következett — a srác bizonytalanul pislogott rám, amit nyomban kiszúrtam. — Ugye nem akarsz előlem semmit eltitkolni?! — néztem rá szigorúan. — Már csak egyetlen dolog maradt, amit Dee jegyzetei elárultak, mielőtt a szöveg hirtelen megszakadt — mormolta Rob, s továbbra sem mert a szemembe nézni. — Mondd már, te sügér! — kiáltottam rá. — Ez nem valami idióta regény, ahol növelni kell a feszültséget! — Rendben. Dee azt írta, hogy 1993-ban végre bekövetkezett az, amire Enoch várt. — Kilencvenhárom? - zavartan tártam szét a karom. — Rengeteg dolog történt akkor. Többek között... Elhallgattam, s éreztem, hogy kifut a vér az arcomból. Rob immár egyenesen a szemembe nézett, és lassan bólintott. — Igen - mondta. — Abban az évben születtél te! S ekkor a tízemeletes megremegett, a drótkötél elszakadt, a lift pedig zuhanni kezdett... *** A lábunk alól szempillantás alatt tűnt el a talaj, s mi a levegőbe emelkedtünk. A fémkaszni egyre gyorsulva, a vasbeton falak között ideoda verődve, szikrát hányva zuhant a biztos vég felé. — Vazdyol tut! Vazdyol tut! - sikoltottam, két karommal kitámasztva magam, miközben a lábam a levegőben kalimpált, és a fejem többször az ajtónak csapódott. — Vazdyo... Hiába; nem maradt elég erőm, hogy megállítsam, vagy legalább lefékezzem a zuhanást. - Lilith! - ordított Rob, és felém nyúlt. Talán magához akart ölelni, hogy a saját testével tompítsa a becsapódást, ami úgyis megöl mindkettőnket. Képtelen volt felállni a sarokból, ahova esett, mégis már-már elérte a derekamat, mikor...
A lift falai távolodni kezdtek, s ugyanakkor elmosódottá, áttetszővé váltak. Először azt hittem, a ház kísértetei akarnak egy pillantást vetni arra a két elveszett lélekre, akik mindjárt beköltöznek közéjük. „Mi leszünk a leszakadt felvonó szellemei" - gondoltam elborzadva, s egyben cinikusan. Azután minden megdermedt. Tudtam, hogy továbbra is zuhanunk, de valahogy kívül kerültünk a valódi téren és időn. A messze került falakból három alak lépett ki és nézett ránk. Fekete szárnyáról, sebhelyes koponyájáról azonnal megismertem az egykori Trippest, aki immár nemes tartású, izmos és jóképű, barna férfi volt. A két másik lényt sem téveszthettem össze senkivel. — Légy üdvöz', Liyliyth! — hajolt meg felém Jophiel arkangyal, arcán mézesmázos mosollyal. - S egyben fogadd hálatelt szívünk köszönetét, amiért rátaláltál elveszett társunkra - szólt Zadkiel arkangyal, a feketeszárnyú felé biccentve. — Te?! - meresztettem a szemem Trippesre. - Az nem lehet! Hisz le sem írattam veled a neved! - Oh, dehogynem! — a sebhelyes koponyájú felém nyúlt, s mielőtt bármit tehettem volna, széthúzta rajtam az inget. A mesz-szeségbe távolodott sarokból Rob fájdalmas, meglepett kiáltását hallottam. A lift hátsó falát borító tükörre néztem: a bőrömbe karcolt betűk vörösen izzottak. RAZIEI Az utolsó betű befejezetlen maradt, ám úgy tűnt, ez nem számít: Enoch átka megtört. - Kell még ugyan néhány nap, hogy visszanyerjem régi erőmet, amit a Metatron oly sok éven át semmivé tett... - mondta a fekete szárnyú arkangyal —, ...de azután végre elpusztíthatom őt, s végbevihetem a tervünket. - Szóval ti... — összehúztam magamon az inget. — Titeket mégsem az Ég küldött, hogy megmentsétek a Várost! Szabadfoglalkozású lázadók vagytok! Anarchista angyalok! - Lilithnek még a halál torkában is van humora - lelkendezett Zadkiel. - Oh, igen, ez rá vall! - bólogatott Jophiel. - Isten háta mögött... — néztem elgondolkodva a feketeszárnyú arkangyalra, mintha az iménti megjegyzéseket meg se hallottam volna. — Hisz csak egy hétköznapi, démonszállta nyomorult voltál! - Azért nem annyira hétköznapi! — nevetgélt szerényen, mégis hátborzongatóan Raziel. — A trip állandó látomásokat okoz a hordozójának, kiszakítva őt a valóságból, s így köztes síkokra száműzve a lelkét. Éveken át csupán elmosódott piszokfolt voltam, aki önmagáról sem
tudja, hol van és kicsoda. Akad-e más állapot, melyre jobban ráillene, hogy az „Isten háta mögött van", mint az, ha valaki trip démonnal él együtt? - Nem akad, bizony nem - csóválta a fejét Jophiel. - Még csak hasonló sem — helyeselt Zadkiel is. - És most? — kérdeztem. - Most mi lesz? - Ami a tovalóduló időben... amiből egyébként mi emeltünk ki titeket, hogy köszönetet mondjunk! ...legelébb be fog következni, az a ti halálotok - közölte hűvös hangon Raziel. - Arkangyal létetekre eszetekbe sem jut, hogy megmentsetek minket? - Máshol és máskor ezt cselekednénk - biztosított Jophiel. - Csakhogy mi magunk vágtuk el a drótkötelet, ezért elég nagy következetlenség volna a részünkről, ha megtennénk — csacsogta Zadkiel. - Az új Teremtésnek, amit mi hárman hozunk el, egyébként sem lesz szüksége Liyliythre és... — itt Robra pillantott — ...az ő maga választotta Ádámjára. — Hé, mi nem járunk, vagy ilyesmi! - kiáltottam, de az arcom vörösre gyúlt. — Ennek most már nincs semmi jelentősége — szólt Raziel. — Az emberiség hátat fordított első Teremtőjének, kivéve kezéből a lehetőséget, hogy közbelépjen. — Kebletekre öleltétek a Fenevadat - mondta Jophiel mélységes undorral. — Az Űr túlságosan elnéző volt veletek és a Gonosszal. A sarokból ekkor Rob szólalt meg, s a hangja oly tisztán csengett, mintha mellettünk állna. — Zadkiel, ha jól emlékszem, te az isteni igazságosság és megbocsátás angyala voltál. Akkor mégis miként lehet, hogy fellázadsz a Teremtőd ellen? Az arkangyal szemében iszonyú harag lobbant. — Nézz körül a világban, és lásd: maga a Teremtő is elfeledkezett az igazságosság és megbocsátás fontosságáról. Szabadon hagyja tombolni a rossz embereket, akik szinte mindig győznek, eltiporva a jókat és a gyengéket. Hogy viselhetném ezt el tovább?! — És te, Jophiel? — szólt ismét Rob. Az arkangyal egyenesen a szemébe nézett, úgy felelt: — Én a Teremtett világ szépségének, a virág szirmában rejlő tökéletességnek és az ember által alkotott művészeteknek voltam az angyala. Csakhogy már évezredek óta mást sem látok, mint azt, hogy ami egyik nap a szem gyönyörűségére létrejön, azt másnap a folyton pusztítani akaró ember széttapossa, felgyújtja, összetöri, és az Úr... Ő mégsem lép közbe! Rob ekkor a fekete szárnyú arkangyalra nézett, ám az kérdés nélkül is válaszolt: — Raziel vagyok, Isten Titkának őrizője, a Teremtés misztériumának hirdetője, aki megírta a Könyvet, melyből Adám, Enoch és Noé is olvashatott. - Ahogy beszélt, a falak közeledni kezdtek, és a liftszekrény
megingott. - Tudom, miért történt a Teremtés, és azt is, mi a célja. Szolgáltam az Urat, de a várakozásban megcsömörlöttem, mert a Fenevad nélküli világ, melyben minden jó lélek örök boldogságot nyerhet, még mindig túl messze van, s az odavezető úton túl sok szenvedés, igazságtalanság és borzalom vár a teremtett lényekre. Épp ezért magam mellé vettem Zadkielt és Jophielt, akik hasonlóképp éreztek, s most, hogy végre a Metatron fölé kerekedhetünk, bevégezzük, amit az Úr is akar, csak épp sokkal gyorsabban és kevesebb szenvedéssel. A kárhozott Város tűzben pusztul el, hogy hamvából én formáljak új lényeket! A három arkangyal meglebbentette szárnyait és eltűntek. A lift újra nekilódult, a betonfalak között rázkódva zuhant tovább, mi pedig Robbal az aljára kucorodva kapaszkodtunk össze. Tudtam, hogy legfeljebb néhány másodpercünk van hátra. Átöleltem a srác nyakát, magamhoz húztam őt és megcsókoltam. - Huravel tut, vazdyol tut!11 A kántálás messziről, a fémkaszni dübörgésén túlról érkezett. - Tordyarel... Egyre erősebben zengett, és több hangot is magába vegyített. - ...tut! 11 Repítsd magad, emeld magad! (roma)
Padlóra támaszkodó kezem alatt feldomborodott a linóleum. Lenéztem. - Huravel... Xilka vigyorgó képét pillantottam meg, majd mindjárt a kezét is, ami a csillogó műanyagból formálódva egy vakítóan fehér angyaltollat nyújtott felém. - ...tut! Amint megérintettem Zadkiel tollát, a lift padlója áttetszővé vált. Xilka eltűnt, én viszont beláttam az alattunk tátongó aknába... - Vazdyol... ...melynek alján, szorosan egymásba kapaszkodva, felfelé fordított arccal négyen álltak. Slomó... - ...tut! ...Silver Ivy... - Tordyarel... ...Susy Omega... - ...tut! ...és Gitta asszony kántáltak, egyre csak a feléjük száguldó liftszekrény alját nézve, miközben szikrák és leszakadó kábeldarabok zápora hullott rájuk. - Huravel tut, vazdyol tut! A fémkaszni, mintha visszaakasztották volna a drótkötélre, hirtelen lelassult, majd emelkedni kezdett. Mikor elértük a nyolcadik emeletet, zsebre tettem az angyaltollat, és felrángattam Robot a földről. - Gyere! - kiáltottam rá. - Úgy tűnik, valamivel később fogunk elhunyni. - Én benne vagyok! - nevetett az én ájtatos lovagom. A lift nem állt meg a tízediken. Tovább emelkedett, egészen a tetőn lévő felvonóházba, ahol aztán zökkenve a helyére került, s a horpadt ajtó nyikorogva félrecsúszott. Háttal nekünk a három arkangyal állt, akik a váratlan zajt hallva, nyomban felénk fordultak. - Csocsi, skacok! — mondtam vigyorogva. - Jöhet egy kis tollfosztás?
Egy Fogalmam sincs, honnan volt bennem a bizonyosság, hogy bátran pimaszkodhatok a három arkangyallal. Ok a tető szélén állva bámultak rám. Muris volt megfigyelni a három égi lényt, akik úgy meresztették a szemüket, mintha épp csodás jelenésben volna részük. - Lilith, ne! - éreztem, amint Rob megérinti a karomat. Ijedt, óvó suttogása meglebbentette a hajszálaimat, mire azok csiklandozni kezdték az arcomat. Felkacagtam. Azt hiszem, abban a pillanatban nem volt ki mind a négy kerekem. - Kezdődhet a móka? - léptem ki a felvonóból, és elhagytam a liftházat is. Fölöttem csillagtalan volt az éj. A Krisztinaváros gázlámpáinak fénye lágyan cirógatta az alacsonyan szálló, mélybordó színű felhők hasát. - Liyliyth, te átkozott boszorkány! - szólalt meg Zadkiel, fenséges szárnyait kitárva. — Sejtettem, hogy ebből a Városból nem lesz olyan könnyű kiirtani a gonoszt, mint ahogy azt annak idején Gábriel tette Gomorrában. — Oh! — kuncogtam. — Ezek szerint én volnék itt a gonosz?! Rohanó léptek dübörgő zaja közeledett. — Figyelj jól a szavamra, és lásd be, Liyliyth: az új emberiségben néked nem lesz helyed. - Jophiel ájtatos hangon beszélt, s hozzá kitárta mindkét karját, mintha magához akarna ölelni. — A te akaratosságod, ellenszegülésed és esztelen lázongásod már az idők kezdetén is haragra gerjesztette a Teremtőt. Ugye emlékszel? Elmémben távoli, mégis felismerhető képek jelentek meg. Sárban, zuhogó esőben, csattogó villámok alatt szaladok meztelenül, kiszolgáltatottan. Mögöttem napfényben fürdő, csodás kert, ám amerre én tartok, arra ijesztő, vad, kísérteties a táj. Elcsúszom, tetőtől talpig összemocskolom magam, de felkelek és rohanok tovább. Valaki üldöz. Szárnya forró levegőt kavar, gyűlölete perzseli a hátam, és a bőröm felhólyagzik. Nem akar utolérni; csak szeretné, hogy minél távolabb kerüljek a Kerttől. — Igen, Jophiel, emlékszem. - Harag lobbant bennem, melynek elektromos feszültsége lassan szétbontotta és felborzolta minden hajszálamat. Hallottam Rob rémült kiáltását, s hogy kérlel: menjek vissza hozzá, és meneküljünk innen. Nem figyeltem rá. — Emlékszem, hogyan űztetek el, csupán mert ki mertem mondani: nőként sem vagyok ostobább, gyengébb, tökéletlenebb és alacsonyabb rendű, mint Ádám. — Lásd be, Liyliyth: hibát követtél el — lépett felém Jophiel kitárt szárnyakkal. — A Teremtőd azért alkotott, hogy szolgáld a férfit...
— És teljesült is az akarata, miután engem elkergetett, és Ádám mellé azt a valóban ostoba, lelke legmélyéig szőke Évát adta! - Hangom az égre szállt; erejétől kavarogni kezdtek a bíbor hasú felhők. — Nézzétek meg, miféle lányok, asszonyok lettek az ő utódai! A kiscsajok épp csak ledobják a pelenkát, már az esküvőjüket tervezgetik, mintha az volna létük egyetlen értelme. A tinik elolvadnak minden bunkó macsótól, és aléltan pihegnek, mikor az úgy bánik velük, mint valami műkörmös, agyon szolizott rabszolgával. Az asszonyok otthon gürcölnek napestig, ellátják a gyerekeket, a háztartást, s mikor Ádámjuk hazaér, őt is kiszolgálják csendben, engedelmesen, azt se bánják, ha olykor köszönetképp verést kapnak. Ilyennek kéne lennie az emberiség felének? Ezt szeretnétek ti látni odafentről, az Égből? Csupa csendes, megalázkodó, engedelmes lányt és asszonyt, akik másra se képesek, csak rajongani a pasikért? - Ez a Teremtés rendje, Liyliyth - mosolygott édesdeden Jophiel, ám én hirtelen fölébe magasodtam, s az arcába üvöltöttem: - Hát ráfaragtatok, hapsikáim, ugyanis Liyliyth, az első asszony, aki képes volt nemet mondani, most visszatért! Vissza ám! Fémajtó vágódott a betonfalnak. Jophiel és én a csattanás irányába néztünk. A lépcsőház tetőből kiemelkedő építményéből sorra bukkantak elő a gruftik, majd lefékeztek és ránk bámultak. Ott volt Slomó, Silver Ivy, Susy Omega, Gitta asszony, Dorisia és Szürke is. Úgy sejtettem, a csevejnek immár vége. - Hát itt vagy, te Fenevad pribékje! - ordított fel Zadkiel, s bár Raziel megpróbálta visszatartani, kitárt szárnyakkal rontott rá a döbbent gruftikra. És ekkor megtörtént... Senki ne kérje tőlem, hogy megmagyarázzam, miként. Egyszerűen csak tudtam, mit kell tennem és mit kell mondanom. Éreztem a dzsekim alatt parázsló angyaltoll erejét, amit nyomban magamba szívtam. Jophiel utánam kapott, de már nem érhetett el. Kitártam szárnyaimat... mert hirtelen acélkék szárnyak nőttek a hátamból, és süvítve szálltam Zadkiel felé. Az ütközés pokoli erejű volt. Slomóékat ledöntötte a lábukról a légnyomás, ami körkörösen terjedve tisztára söpörte a tízemeletes tetejét. Én és Zadkiel a semmi fölé sodródtunk, hevesen csapkodva szárnyainkkal, miközben összekapaszkodva kerestünk fogást egymáson. - Úgysem győzheted le az Úr angyalát, démonasszony! — vicsorogta Zadkiel. - Én éppúgy a Teremtő akarata szerint létezem, mint mindenki más a Világegyetemben — sziszegtem az arcába. — Amit ti démoni gonoszságnak hívtok, az nem más, mint a szabad akarat ereje. A nőstény róka is megharaphatja a párját, ha nem tűri a közeledését. A hím oroszlán se jobb vadász, mint kölykei anyja. Ádám se magasabb rendű, mint a felesége. — Makacs boszorkány!
— Macsó bunkó! Zadkiel torkon ragadott. A szája ismeretlen, angyali nyelven szólt. Jól tudtam: azonnal el kellett volna roppannia a nyelőcsövemnek. Ám ekkor az ajkaimmal én is hasonló parancsszót formáltam, miközben Zadkiel izmos mellkasára tapasztottam a tenyeremet. Az arkangyal felüvöltött és ellökött magától. Háton csúszva szánkáztam végig a tetőn és csapódtam a liftház oldalának, félig lerombolva azt. Láttam, amint Zadkiel kétségbeesetten verdes a szárnyával, ám mégsem tud a levegőben maradni. Zuhanni kezdett, s eltűnt a tízemeletes mellvédje mögött. Azonnal talpra ugrottam, mert Jophiel és Raziel támadását biztosra vettem. Ok azonban a tető szélén állva lefelé néztek. Ismét a levegőbe akartam emelkedni, csakhogy már nem volt mivel: acélkék tollakkal borított szárnyaim semmivé lettek. Futásnak eredtem. A szemem sarkából láttam, hogy Slomóék is követnek. A mellvédhez érve a mélység fölé hajoltam és lenéztem. Az úttest, a járdák és az összedőlt bérházak helyén maradt grund mind-mind „eltűnt". Pontosabban hömpölygő, fortyogó, hullámzó tömeg lepte be őket, mely egyenesen a tízemeletes felé tartott. Milliárdnyi démonfattyú közeledett a házhoz! Másodpercek alatt eleven húsfolyamként ölelték körül a tízemeletest, majd kezdtek felfelé mászni a függőleges falakon. Immár az agyarak csattogását, a karmok csikorgását és a fattyak torkából gurgulázó, állati hörgést is hallani lehetett. Messze lenn, a talajszinten, a démonáradatban örvény keletkezett. A Pokol fattyai őrjöngve taposták egymást, hogy közelebb kerülhessenek ritka zsákmányukhoz. Zadkiel hófehér szárnyait pillanatokon belül elnyelte a kavargás. A két arkangyal szintén társuk pusztulását figyelte, míg csak a felfelé mászó démonok el nem érték a nyolcadik emeletet. Ekkor Raziel rám nézett, és így szólt: — Kapsz még egy napot, Liyliyth, hogy önként vess véget a létezésednek. Egyetlen napot, démonasszony! Azzal kitárta ébenszínű szárnyait, és Jophiellel együtt az égbe rugaszkodott, ahol a bíbor felhők magukba nyelték őket. *** Az Ostrom utcába az öreg Barkasszal jutottunk el. — A grammatonok találtak rá és tákolták össze — magyarázta Dorisia, aki kényszeresen csacsogott, mióta csak lejöttünk a tízemeletes tetejéről. — A Fenevad tudta, mennyire szeretjük ezt a csörgő-zörgő roncsot, hát kedveskedni akart vele. Bár ki tudja... Tőle a baráti gesztusok is olyan... — Olyan kénszagúak, nem igaz?! — segítettem ki gúnyos fintorral. Dorisia zavartan húzta össze magát, s ettől kezdve egyetlen szót sem szólt.
A démonseregek Salamon egyetlen intésére a Város csatornáiba, a halott fák és az aszfalt repedéseibe vagy épp a házak közt nyújtózó árnyak takarásába húzódtak. Undorodva néztem egykor bálványozott tanáromra, orvosomra, patrónusomra, aki — ez immár nyilvánvaló volt — lepaktált a Fenevaddal. Meg kellett azonban állapítanom, hogy a többiek épp ilyen ferde szemmel bámultak rám. Amit a tetőn műveltem (szárnynövesztés, égi hatalomszavak használata és bunyó egy arkangyallal, amiből ráadásul győztesként kerültem ki), számomra is megmagyarázhatatlan volt — őket azonban egyenesen sokkolta. Hogy a gruftik irtóztak tőlem, csupán szomorúvá tett. Ám a Rob tekintetében bujkáló viszolygás már-már kétségbe ejtett. Legszívesebben félrehívtam volna — hisz már sokkal közelebb éreztem magamhoz, mint eddig bárkit a világon —, hogy megpróbáljam elmagyarázni: én magam sem értem, mi történt velem. Talán az angyaltoll bűvölt meg, amit még mindig a zsebemben hordtam? Elővenni nem mertem, de tisztán éreztem, hogy a pillekönnyű holmiban valami idegen erő lakozik, melynek egy része átáradt belém, s most ott lüktetett, izzott a szívem körül, újra és újra visszataszító emlékképeket idézve fel bennem. Meghasadt személyiség lettem, amiben az egyik én retteg a másiktól, aki sokkal ősibb, sötétebb és fenyegetőbb, mint bármely démon - kivéve talán magát a Fenevadat. Az Oscar környéke éppúgy festett, ahogy emlékeztem rá. A gázlámpák barátságos, aranysárga fénnyel permetezték tele a meredek Ostrom utcát, ahol a járdákon még ezen a kései órán is démonszállta „szerencsések" és hamis áldásban reménykedő apagék lófráltak. Olykor egy-egy saját formájában mutatkozó fattyú is felbukkant. Mikor megláttam őket, önkéntelenül nyílt a szám, hogy szóljak Slomónak: célpont közeledik. A Barkas nyögve, hörögve kapaszkodott fel a meredek úton, majd csikorogva állt meg az Oscar előtt. Gitta asszony behúzta a kéziféket, majd hátra se nézve szállt ki. Az utastér tolóajtaját Silver Ivy rántotta félre, s ő volt az első, aki könnyed szökkenéssel a járdán termett. — Itt kell megvárnunk a Fenevadat - közölte Dorisia. — Ahogy engedelmes rabszolgákhoz illik — morogtam, ám Slomó, aki az anyósülésről kecmergett le épp, meghallotta és felém fordult. — Amíg nem tudsz mindent, addig jobban teszed, ha befogod a szád! — mondta, s egyetlen pillanatig azzal a szigorral nézett rám, mint mikor a dilidokimként bódító bogyókat diktált belém. Vissza akartam vágni (mióta az angyaltoll erejét magamba szívtam, folyton ellenkezhetnékem támadt), de Slomó már nem is figyelt rám. Helyette — legnagyobb döbbenetemre — Susy Omega hajolt közel, s hogy más ne hallja, így suttogott:
— Silver Ivy, aki egy vámpírdémonnak ad szállást, és te állsz legközelebb a Fenevadhoz. Szóval a helyedben sürgősen visszavennék az arcomból, Lilith! A mindig kedves, türelmes és segítőkész dark csaj szemében sötétlő ellenszenv végképp összezavart. Nagyon úgy tűnt, hogy történhetett velem valami, amiről magam sem tudok, mégis méltóvá tesz mindenki megvetésére. Az Oscar semmit sem változott. A kicsi asztalok és a hosszan elnyúló pult sejtelmes félhomályba burkolóztak, hisz a sötétséggel csupán apró mécsesek, és néhány vörös selyemmel árnyékolt lámpa küzdött. A hátsó falat takaró hatalmas poszteren, az ósdi filmfelvevőjével dolgozó férfiről még mindig nem lehetett tudni, vajon mit akar lencsevégre kapni. A borostás tokájú csapos a pultra könyökölve, mogorván figyelte, amint sorra megérkezünk és helyet foglalunk. Salamon egyenesen hozzá lépett, és rátámaszkodva a fényes falapra, a fülébe súgott valamit. A tapizó démont hordozó pasi biccentett, majd a sarokban ücsörgő két holtsápadt, agyonfestett apage cicababára ordított. - Igyátok ki a vérhabot, és húzzatok a vérbe! Mára bezár a bazár! A démonkuncsaftokra váró lányok megszeppenve szedelőzködtek. Látszott rajtuk, hogy félnek a gruftiktól, és nem értik, mit keresünk a Város legmenőbb bárjában. Alig egy hónapja még ránk hívták volna a grammatonokat, most meg... Miután magunk maradtunk, a pultos is behúzódott az Oscar hátsó helyiségeinek egyikébe. Felkecmeregtem a magas bárszékre, és sós mogyit kezdtem szemezgetni a fatálkából. Hátam mögött a banda minden tagja az alacsony asztaloknál foglalt helyet, makacsul bámulva a mécsesek libbenő lángjait. Egyedül Rob osztotta meg velem a bár „magaslati levegőjét", felkapaszkodva mellém. Igaz, ő sem nézett rám. Salamon bement a pult mögé, s mint aki világéletében ezt csinálta, kezébe kapott egy poharat. - Isztok valamit? Beletelhet néhány percbe, míg a Fenevad megérkezik. Én a fejemet ráztam. - Hozz ide néhány üveg habvizet! - kiáltotta Gitta asszony. - És szerintem a lányoknak sem fog ártani néhány korty angyalkönny,12 persze citrommal. Ünnepeljünk, hisz köztünk van az egyik égi szárnyas gyilkosa. A hátam mögött nevetés harsant, s ettől valahogy elpattant bennem az a bizonyos húr, aminek kötőféken kellett volna tartania az idegbajt. - Oké srácok, most lett elegem! - csaptam tenyeremmel a pultra, ám elvétettem a mozdulatot, s így sikerült az összes mogyorót röppályára állítanom. — A francba...! - Semmi baj. — Rob hátamra simította a tenyerét, és egyenesen a szemembe nézett. Végre! Olyan hálás voltam ezért az egyetlen pillantásáért, mint hólyaghurutos uszkár, ha meghallja a sétára hívó füttyszót.
- Miből van eleged, Lilith? - kérdezte Slomó, aki közben üvegeket és poharakat sorakoztatott fel egy tálcára. - Abból, hogy úgy néztek rám, mintha kiirtottam volna a családotokat feleltem visszafojtott indulattal, s közben Rob kezének melegére koncentráltam. — Tudtommal ti álltatok át a Fenevad oldalára, és szolgáljátok a démonokat, akiket nem is olyan régen még együtt űztünk a Pokolra! - Hamarosan... — kezdett bele Slomó, de én képtelen voltam csendben maradni. - Lássuk a tényeket, hapsikám! — néztem a szemébe, majd egymás után nyitogatva az ujjaimat, sorolni kezdtem: — Egy: amíg mi Szürkével Enoch nyomába eredtünk... akinek a létezésében persze ti nem hisztek, de ez most almás... szóval, amíg mi Kőbányán szívtunk, titeket szépen csapdába csalt a Fenevad. Jut eszembe: vajon ki fújhatta be neki a Mamutakciót?! - Tudjuk, ki tette - szólalt meg Slomó, s a hangja könyörtelenül egykedvű volt. Majdnem leszédültem a székről. Hirtelen átnyúltam a pult fölött, lekaptam a tálcáról az egyik poharat, és egy hajtásra kiittani a tartalmát. Az áttetsző angyalkönny marta a torkomat, ám a citromkarika szinte azonnal elmosta a szesz keserű ízét. Életem első felese volt, s bizony úgy éreztem, egyben az utolsó is. — Kettő... — krákogtam könnybe lábadt szemmel, továbbra is Salamont bámulva, mintha attól tartottam volna, hogy lelép vagy egyszerűen kámforrá válik. — A Fenevad valamivel rávett benneteket, a Város legkeményebb és legelszántabb grufti csapatát, hogy álljatok át az ő oldalára. Stimmt?! Slomó néhány pillanatig gondolkodott, majd biccentett. — Szigorúan véve... Stimmt! — Három: az indigókölykök, akik Enoch parancsának engedelmeskednek, az Arénába terelték a maradék gruftikat, és ti erről tudtatok. Ezek szerint akkorra már ti is beláttátok, hogy Enoch létezik, és itt van a Városban. Slomó ismét biccentett. 12 vodka
— Eddig jó - bekaptam és sietve elropogtattam néhány mogyorót, mert az angyalkönny háborúzni kezdett a gyomromban. — Négy: Robbal kiderítettük, hogy Enoch azonos a Metatronnal, vagyis az ó időkben emberből angyallá lett prófétával. Azt is megtudtuk, hogy ez a Metatron rájött: újabb égi lázadás készül. Három arkangyal, nevezetesen Raziel, Jophiel és Zadkiel... — Akit megöltél! - kiáltotta közbe Silver Ivy. Rá se néztem, úgy válaszoltam: — A démonok tépték szét, miután lezuhant! — Miután te elintézted, hogy lezuhanjon, kicsim! — pontosított a hóraszta csaj. Úgy döntöttem, nem foglalkozom vele, egyszerűen csak folytatom a mondanivalómat. — Tehát a három arkangyal elunta, hogy tovább várjon a Teremtés Terv végső megvalósítására, és úgy döntött, felgyorsítja az eseményeket. Kihasználták, hogy az emberek a Fenevad hatalmát választották... — Az is te voltál, Lilith! — jegyezte meg ismét Silver Ivy. — Enoch téged ruházott fel a hatalommal, hogy dönthess Synerella és a Fenevad között! Lehajtottam a fejem. A szétszórt mogyorók között egy zöld hátú döglégy araszolt. - Igaz - ismertem be. - De így legalább miénk maradt a Végítélet reménye. Ha sikerül megőriznünk... - A hitünket! — segített ki Rob csendesen. - Akkor a Fenevad uralma után visszatérhet az Ég kegyelme, és a Város boldog hely lesz. Razielék azonban úgy gondolják, rövid úton is el lehet intézni a dolgot. Hármuknak elég erejük lehetett volna, hogy végezzenek a Fenevaddal, kiirtsák a démonokat, s mindenki mást is, aki ellenük szegül. Instant Végítéletre készültek, persze Isten nélkül. Földi Paradicsom angyali szabályokkal, miközben sutba vágják a Teremtés eredeti tervét, akármi legyen is az. - Csakhogy... — mosolygott rám Rob. - Csakhogy... — bólintottam — ...a Metatron, aki megszökött a Mennyből, elrabolta a lázadó angyalok vezetőjét, és emberi testbe kényszerítette őt, majd egy trip démont oltott a koponyájába. így Raziel elfeledte, ki is valójában, s mivel a lelke folyton a bódult rémálmok síkján bolyongott, senki nem találhatott rá: az Isten háta mögé került. - Mindaddig, míg te ki nem szabadítottad - mondta Slomó. - Nem önként tettem — válaszoltam, s kezem önkéntelen a mellkasom felé mozdult. A bőrömbe vésett betűk égtek és viszkettek a rászáradt vér alatt. — Én hittem abban, hogy Zadkiel és Jophiel az Ég küldöttei, és azért jöttek, hogy segítsék a Fenevad elleni harcunkat. - Miért van az, hogy engem mindig, mindenki el akar pusztítani?! A gunyoros, metszően éles, lelket horzsoló hang az Oscar teljes hosszán végighömpölygött, majd a falakról visszaverődve ragacsos masszaként telepedett ránk. Rob hátamra simuló keze remegni kezdett.
Hallottam, amint a mögöttem ülők közül valaki felborít egy poharat. A kiömlő habvíz halkan sziszegve futott szét a terítőn. A bejárat felé fordultam. A legalsó lépcsőfokon magas, elegáns úr állt. A testére simuló, makulátlan, háromrészes, fekete öltöny elnyelte a fényt, ami az ében anyag mélyén bizonytalan sziporkázássá olvadt. A csontos, hosszú ujjak ezüstfejű sétapálcát tartottak, melynek vége a járólapokon koppant, miközben a Fenevad közelebb lépett. - Barátságos, szép estét mindenkinek! — szólt a démonok ura. — Már oly régóta várok arra, hogy végre együtt köszönthessem azokat, akik a mi csodás, csavaros, ravasz és szinte kibogozhatatlan játszmánk főszereplői. És lám, a vágyam beteljesedett! - Nem egészen — mondtam. — Az egyik legfontosabb személy még mindig nincs itt. Vagy talán Enochot, aki szerintem már az elejétől fogva keveri a lapokat, nem hívtátok meg? A Metatron mikor érkezik? Az asztalok mellett ülő gruftik halkan felnevettek. Slomóra néztem, aki szintén mosolygott. - Enoch már itt van! — mondta. - Még nem jöttél rá, Lilith? — ámult Dorisia. - Hisz ott ül mögötted! — tette hozzá Silver Ivy. Ellöktem magam a pulttól. A bárszék nyikorogva fordult körbe. A közvetlenül mögöttem álló, alacsony asztalkára könyökölve - két tenyere között gyöngyöző oldalú habvizes korsót tartva - Szürke mosolygott fel rám.
*** Hirtelen minden olyan valószerűtlenné vált. A bár berendezése, a hírességek fényképei a falon és az asztaloknál ülő alakok körvonalai szétfolytak, elmosódtak. - Lilith! Rob odaugrott hozzám és elkapott, mielőtt a padlóra zuhantam volna. - Vizet! Adjon egy pohár vizet! — Ültesd le oda! - Slomó hajolt fölém, kezében üvegpohárral. — Jobban vagy? — Ugye beteg vagyok? - kérdeztem. - Doki, ugye mégis beteg vagyok?! Miközben a válaszra vártam, az engem bámuló gruftikra tévedt a tekintetem. Vártam, mikor foszlik le róluk a fekete ruha, hogy csíkos pizsamává, az asztalok vaságyakká, a hatalmas fali poszter pedig napfényes, rácsokkal futtatott kórtermi ablakká változzék. — Csak megszédültél - szólt Slomó, és letette elém a poharat. Ránéztem. Ő továbbra is szürke inget, fekete pantallót és bőrdzsekit viselt; orvosi köpenynek vagy sztetoszkópnak nyoma sem volt. — Próbálj megnyugodni — ült mellém Rob, és átölelte a vállam.
A szemközti asztalnál, nekem háttal, Szürke ült. — Te! — szóltam csendesen. Ő lassan megfordult, rám nézett. Az arca... Mindenki más ugyanolyannak látta volna, mint korábban, de én... Mosolygó ajkak, vékony orr, acélszürke szemek, magas homlok, vékony szálú haj, ami majdnem a csontos vállakig ér. Ez a srác volt egykor, aki hűséges ölebként követte a jóképű, gazdag és befolyásos szülőkkel bíró Tomasót. Ő hitette el mindenkivel, hogy egy hernyó démon rabja, és semmi más nem érdekli, csakis a benne élősködő fattyú kiszolgálása. Ez a pasi hitt nekem egyedül, mikor Enochról beszéltem, és őt pátyolgattam a Kőbánya Alsó vasútállomás jegykiadó fülkéjében, majd vonszoltam el a rémült gyermek szobrához, hogy megmentsem a nyavalyás... — Igen, én vagyok Enoch - szólalt meg Szürke csendes, nyugodt hangon. — Vagy ha úgy jobban tetszik: a Metatron. — Micsoda remekbe szabott meglepetés! — harsant a Fenevad lelkes kiáltása. Az Oscar falakba rejtett légkondija keservesen erőlködve búgott, mivel a démoncsászár minden egyes szava forró páralöketként söpört végig a helyiségen. — És még közel sincs vége az éjszakának! - Nagyon élvezed, igaz?! — nézett rá Szürke szelíd tekintettel, ám a hangjában tömény megvetéssel. - Hisz ismersz. — A Fenevad felült a bárszékre, ami korábban az én helyem volt, és bal karját az italokkal tömött polc felé nyújtotta. Az egyik üveg remegni kezdett, majd a kezébe röppent. - Minden, ami meglepő, szokatlan, zavaros és váratlan, vagyis közelebb sodor a káoszhoz, az nekem bizony örömöt okoz. Gyűlölöm a rendet, brrr! Töltött magának, majd egyetlen hajtásra kiitta, és azután kéjesen felsóhajtott. Szürke nem törődött vele tovább. Ismét rám nézett. A többiek is mind minket bámultak. Dorisia arcán rémület ült. Gitta asszony sebhelye vörös vonalként izzott. Silver Ivy ugrásra készen, Susy Omega aggódva figyelt. - Akarod hallani a teljes történetet? — szólalt meg váratlanul Szürke, akire még mindig képtelen voltam Enochként gondolni. — Elég erősnek érzed magad? Robra pillantottam. A srác — az én lovagom - szemüvegén visszfényt vetett a mécsesek lángja, de még így is láttam, mennyire félt. Úgy sejtettem, mióta csak betettük a lábunkat az Oscarba, magában egyfolytában imádkozott, bár nem hinném, hogy bárki meghallgatta volna. Karja a vállamat ölelte, és ez erőt adott. - Ki vele! — bólintottam Szürke felé. — Mi ez az egész katyvasz? - Gyönyörű szó! - kiáltott ismét a Fenevad, veszedelmesen egyensúlyozva a magas bárszéken. Mielőtt azonban bármi mást is mondhatott volna, a Metatron rávillantotta szigorú tekintetét. Ebben a pillanatban éreztem meg először, hogy a félhomályos helyiségben két felfoghatatlan erejű, gigászi lény van jelen. Bár nem változott semmi, mégis látni véltem a démonok császárát, a Fényhordozót, kinek neve Diabolos és Szátan.( diabolosz - görög kifejezés, melynek szó szerinti fordítása: „összevissza dobáló", vagyis
olyasvalaki, aki vádakkal, rágalmakkal dobálózik. szátan - héber szó, fordítása: „ellenfél, vádaskodó, ügyész". Ebből származik a magyar sátán szó.)
Ő a kevélység és a káosz, a halál és a rombolás démona. Lucifer,41 Azazel42 és Vulgata43 egy személyben, aki valaha azért küldetett a Földre, hogy óvja a fiatal emberiséget, ám társaival együtt inkább megrontotta azt, átadva néki a tudományok, a mágia és a művészetek titkait. 41 Lucifer - a démonok császárának általánosan használt latin neve (jelentése: „Fényhordozó"), ami azonban (a közhiedelemmel ellentétben) egyszer sem szerepel a Bibliában. 42 Azazel - a Leviták könyvében (Lev. 16:8,10,26.) a puszta démona, kinek fekete kecskebakot áldoznak, hogy magával vigye a közösség bűneit (innen ered a „fekete bárány", ill. a „bűnbak" kifejezés). Enoch Apokalipszisében viszont Azazel a lázadó angyalok vezetője, tehát ő a későbbi Sátán. 43 vulgata - latin szó, mely a „Fényhordozó" kifejezés másik formája. Egyedül Ézsaiás könyvének (Ezs 14:12) latin fordításában bukkan fel, így a magyar és egyéb nyelvű fordításokban már nem található meg.
Másokat tanítani vajon miért bűn? — jutott eszembe hirtelen, de aztán a figyelmem Szürkére terelődött. Enoch volt ő, a prófétából angyallá lett ember, aki megpróbált kegyelmet kérni a lázadó angyaloknak, és elsimítani tetteik következményeit. Miután hiába igyekezett közvetíteni az Úr és Azazel között, a bukott angyalok démonokká lettek, s az első emberiség az özönvíz áldozatává vált (kivéve a bárkabajnok Noét és családját). Enochot az Égbe emelték, s feltárták előtte a Teremtés Titkait. Megkapta a Metatron nevet, hogy aztán unalmas könyvelőként dolgozzon évezredeken át, míg csak rá nem jött, hogy újabb angyali lázadás készülődik. Ekkor fogta magát... — Elszöktem az Égből, és magamra öltöttem ezt a törékeny, emberi testet, melynek még a ny... nyelve sem f... forog r... rendesen. Szürke úgy folytatta a gondolataimat, mintha hallotta volna azokat. — Ennyit már magam is kiderítettem — mondtam, mélyen a szemébe nézve. - Csakhogy akad még itt néhány dolog, ami totál homály. — Úgy tűnik, Liyliyth hamarosan ráébred a teljes igazságra — szólt a Fenevad. - Miféle igazságra kéne nekem ráébrednem? Pakoljatok ki végre! Szürke átfordította székét az én asztalomhoz, és a korsóját is maga elé helyezte. - Számos dologra magadtól is rájöttél már, úgyhogy én csupán a hiányzó részekkel egészítem ki. Valamikor 1900 körül érkeztem a Városba. Magammal hoztam Razielt, akit kénytelen voltam megfosztani angyali hatalmától, sőt, egy tripet ültettem a koponyájába, hogy elfelejtse valódi mivoltát. így odáztam el a három arkangyal lázadását, amit Zadkiel és Jophiel a vezérük nélkül képtelen volt nyélbe ütni. - Azután vártál — bólintottam. — Ezt már tudom. Azt viszont nem, hogy mire! — Akkoriban még magam sem tudtam. Csak abban voltam biztos, hogy Razielt nem tarthatom fogságban az idők végezetéig. A Városba érkezve szembesülnöm kellett azzal, hogy az emberek kezdenek megfeledkezni a Végítélet tanításáról. így a Főnök segítségére sem számíthattam, hisz hívei számával együtt az ő befolyása is egyre apadt. — Főnök!. - kuncogott a Fenevad. — Csak így vagytok egymással? Szürke pillantásra sem méltatta a férfit, aki újabb adag italt töltött magának. — Láttam, hogy segítségre lesz szükségem, de fogalmam sem volt, honnan pottyanhatna az ölembe olyasvalaki, akinek az ereje felér három arkangyaléval — beszélt tovább Enoch, azaz a Metatron. — Teltek az évek, s én tétlenül néztem, miként romlik a világ. Mivel Zadkiel és Jophiel tisztában voltak azzal, hogy valahol idelenn bujkálok, féltek attól, hogy előbb-utóbb sikerül kapcsolatba lépnem a... - A Főnökkel! — vihorászta a Fenevad, s a derültségtől sistergő könnycseppek csorogtak az arcán.
— Igen, vele — biccentett Szürke. — Ha sikerült volna megtennem, ő nyomban a démoni dimenziókba veti a három lázadót, és tovább folyhat a Terv megvalósítása. Jophielék tudták, hogy mihamarabb lépniük kell: ezért léptek szövetségre vele... Habvizes korsójával a Fenevad felé intett. - Angyalok, akik tőlem, a démoncsászártól kérnek segítséget — harsogta ő bólogatva. — Hát most mondd meg, Liyliyth, vajon nem érett-e meg az egész nyüves Teremtés arra, hogy a nekem ígért Tűztóba vettessék?! Majd én válaszolok: de bizony megérett rá, nagyon is! - Befejezted? — kérdezte Szürke, mire a Fenevad bocsánatkérőn biccentett: - Persze, folytasd csak öregem, bátran! - Köszönöm! Tehát Jophiel és Zadkiel szövetségre lépett Azazellel... mert nekem ő már mindig csak Azazel marad, hisz ezt a nevet viselte, mikor megismerkedtünk —, ...s közös erővel felgyorsították a folyamatot, mely a Végítélethez vezet. - Oh, azok a háborúk! - sóhajtott a Fenevad. - Az első csodás főpróba, a második remekbe szabott előadás. - És te mindezt tétlenül nézted?! - ripakodtam rá Szürkére. — A millió áldozatot, a lebombázott városokat, a koncentrációs táborokat?! - Semmit sem tehettem - mondta Enoch. — Alig maradt több erőm, mint egy átlagos őrangyalnak, aki jó, ha önmagát képes elrejteni. Ráadásul a két világháború csupán előkészítése volt az igazán „nagy húzásnak": a Város teljes démonizálásának. A Fenevad nem bírt a jókedvével, ismét közbe kellett szólnia: - Ha már akkor velünk vagy, Liyliyth, biztos nagyon élvezted volna vigyorgott rám hátborzongatóan. — Micsoda zseniális ötlet volt megváltoztatni a valóságot! Talán mondanom sem kell: ez természetesen nekem jutott eszembe! - Így történt - biccentett Szürke, akinek akkor éjjel először ült ki az arcára némi keserűség. - Azazel és a két arkangyal közös erővel csavartak egyet a valóságon. Épp csak annyit, hogy az emberek számára az addig kizárólag rejtve működő, láthatatlan démonok természetessé váljanak. A lokálokban, kocsmákban, mulatókban és bordélyokban megnyíltak az első démonoltók. Létrejött a Városi Mágustanács. Nem is hinnéd, hogy a háborúk által meggyötört emberek milyen könnyen fogadták el a tényt, miszerint a démonok mindig is köztük éltek. Azazelék 1945-ben hajtották végre a szertartást, amivel megváltoztatták a Várost, és bár tizenegy évvel később a lakosság megpróbálta elűzni a démonokat, a lázadás leverése után, úgy 1960 körül már senki sem akadt, aki még hitt volna abban, hogy démonok nélkül is lehet élni. A két arkangyal terve tökéletesen működött: a Főnökre már szinte senki nem gondolt, s bár a
templomok még működtek, a papok közül is sokan Azazel besúgóivá lettek. — Gyönyörű időszak volt — bólogatott a Fenevad. - Egyetlen dolgot azonban nem vettetek számításba — mosolyodott el Szürke, szavait a pultra támaszkodó démoncsászárnak szánva. — A Város túl közel sodródott a démoni dimenziókhoz, s mivel az átjárók folyton nyitva álltak, egyre több mágikus energia szökött át ide. Ez egyrészt különleges képességekkel ruházta fel a halandókat... — Elszaporodtak a látók, a jósok, a halottidézők és a konyhamágusok — emlékezett a Fenevad. — Bár hitük egy jó, a Mindenséget szeretettel kormányzó Felső Hatalomban már szemernyi sem akadt, ha bajuk támadt a démonjaimmal, hát volt pofájuk exorcizmushoz folyamodni. Szegény fattyaim úgy röpködtek vissza a Pokolba, mintha csúzliból lőtték volna ki őket. Felröhögött. - Ráadásul a mágikus erők felébresztettek valami ősit, kiszámíthatatlant és Azazelnél is öregebbet - vette vissza a szót Szürke. — Ahogy teltek az évek, a rejtekhelyemen lapulva egyre határozottabban éreztem, ahogy a Szunnyadó lassanként leveti magáról önkéntes bódulatát. Eleinte persze nem akart mást, mint tovább aludni, hisz annak idején épp azért szenderedett el, mert elege lett a létezésből. Azazel és a két angyal azonban tovább építgette a démoni Várost, és ezzel akkora „zajt" csaptak, hogy végül neki, az Alvónak is muszáj volt kinyitnia a szemét. Végig követtem az útját, figyeltem tétova lépteit, s éreztem a pillanatot, mikor elhatározta, hogy testet ölt. Rosszat sejtettem. Rettenetesen, sőt, pokolian rosszat! — Hányban történt ez? - kérdeztem. - Mikor öltött emberi testet az Alvó? Szürke hosszan nézett a szemembe. Mögötte a gruftik már tudhatták a választ, mert szinte mind félrefordították a fejüket. Egyedül Silver Ivy bámult rám úgy, mint aki egyszerre gyűlöl és imád: a tekintete rajongástól ragyogott, az ajka viszont fel-felhú-zódva vicsorított, kivillantva vámpírfogait. Abban a pillanatban hihetetlenül hasonlított Tanamerára, a lil démont hordozó lányra, aki mamzinak... vagyis „mamának" nevezett! Most már értettem, hogy miért. — 1993-ban — szólalt meg végre Szürke. — Szép reggelt neked, Liyliyth! — kurjantott a Fenevad, majd úgy tett, mint aki megborzong. — Imádom ezt a csajt! Egyszerűen megveszek érte! Mindenki arra várt, mit fogok mondani. Én Szürkére néztem, és szinte súgtam: — Mondd tovább! Ő bólintott, majd folytatta: — Liyliyth az első teremtett ember, Ádám felesége volt. Első veszekedésük hírét egy ifjú angyal vitte hírül a Főnöknek, s úgy adta elő, hogy attól...
— Attól az öreg iszonyú zabos lett! — szakadt ki a Fenevad torkából a diadalittas kiáltás. — Liyliyth, kicsikém, azt látnod kellett volna! Ne haragudj rám azért, ami később történt, hisz végső soron én tettelek híressé, rettegetté és... hogy is mondják manapság? Szinglivé, ez az! Én továbbra is Szürke tekintetét kerestem, s mikor rám nézett, megszólaltam: — Ez... - a torkomra keserű nyál ragadt. — Ezek szerint én vagyok Liyliyth, a démonkirálynő? — Szó sincs róla! - Szürke átnyúlt az asztalon, hogy megveregesse a kezem, de én elrántottam előle. Ő megértőn mosolygott, s újra a korsót simogatta. — Megmagyarázom: Liyliyth azért tért vissza a világba, hogy csendet teremtsen, mert tovább akart aludni. 93-ban bukkant fel, mikor te épp megszületni készültél, s úgy döntött, beléd költözik. — Mint egy démon?! - Épp ez a lényeg: egyáltalán nem úgy, mint egy démon! Liyliyth létének, lelkének és minden cselekedetének alapja az önálló akarat tisztelete. Épp ezért, bár muszáj volt a testedbe költöznie, csendes bérlőtársként húzta meg magát. Én is csak onnan tudtam, hogy benned van, mert a születésedet különös jelek kísérték. - Mifélék? — A démonok hajbókolni kezdtek előtted, majd sietve menekülőre fogták — emlékezett Enoch. — A születésed éjjelén a kórház előcsarnokát kóbor állatok lepték el, s bár akadt közöttük kutya, macska, budai hegyekből lemerészkedő róka vagy épp megunt házi kedvenc, mégis békében megfértek egymással. Persze láttunk már hasonlót. A legkülönösebb viszont az volt, hogy mikor először felsírtál, a Város nőstény démonai mind táncba kezdtek, s ezt maga a császáruk sem tudta leállítani. - Így volt! - sóhajtott a Fenevad, újabb poharat emelve pengevékony ajkához. - Elképzelni se tudtam, mi ütött beléjük. — Tehát mindvégig bennem volt - suttogtam. - Én meg azt hittem, apage vagyok. — Értsd meg, Lilith: az is voltál! — könyökölt rá az asztalra Szürke. — Liyliyth ugyan ott rejtőzött benned, de nem moccant, nem szólt, csak figyelt. Minden, amit tettél és gondoltál, a saját akaratodból történt. Liyliyth mélységesen tisztelte a szabadságodat, és egyetlen pillanatra sem vette át fölötted a hatalmat. Tudom, mert figyeltem őt! - Miért? - Mert Liyliyth ébredése hozta el a reményt, hogy mégis megállíthatom Jophieléket. Tudtam; ha a démonkirálynő segít, ketten erősebbek leszünk, mint Azazel és a lázadó arkangyalok. Akkor pedig végre visszaállíthatjuk a Teremtés eredeti rendjét. — Amiben én a démoni dimenziók ura vagyok, és szolgáimat csupán láthatatlanul, korlátozott számban és hatalommal küldhetem az emberek közé — szólt közbe fanyarul a Fenevad. — Nem túl jó móka, nekem
elhiheted! Abban a világban a démonok alig valamivel többek, mint a horrorfilmek pancser mellékszereplői. A Metatron továbbra is hozzám beszélt: — Mikor tizennégy lettél, elérkezettnek láttam az időt, hogy megtegyem az első óvatos lépést. Ügy intéztem, hogy Synerellán és a ködgruftikon keresztül eljuss Salamonhoz, a gruftik vezetőjéhez. Azazel váratlan húzására azonban nem számítottam. — Ismét egy zseniális ötlet, ami persze megint csak az én koponyámból pattant ki! — zengett a Fenevad hangja, miközben az arcbőre néhány pillanatra áttetszővé vált, látni engedve csontsárga koponyáját, fekete szemüregeit és zománcfehér fogsorát. — Magam is lenyűgözve tapasztaltam, milyen őrült az a ködgrufti leányzó! Mármint Synerella! Képes volt leszállni hozzám a Pokolba, ahonnan még szinte egyetlen húsvér lény sem tért vissza élve, és szövetséget ajánlott... Nekem! Persze először meg akartam sütni a lelkét, de aztán... Nem is tudom. Valahogy kezdett tetszeni az ötlet, hogy démoni hatalommal ruházzam fel őt, miközben a Városban asztrálhomály mögé rejtem a fattyakat, és száműzöm régi vezéreimet, akiket már egyébként is untam. Az, hogy Synerellával osztozzam a Városon, olyan... — álmatag tekintetét a plafon felé fordította, és a nyelvével csettintgetve kereste a megfelelő kifejezést — ...olyan pikánsnak tűnt, úgyhogy végül belementem. — Azazel, te már megint csak az igazság töredékét mondod el! - szólt rá a Metatron. - Valójában azért adtál Synerellának démoni hatalmat, mert ezzel a háttérbe tudtad szorítani titkos szövetségeseidet, a két arkangyalt. Abban reménykedtél, hogy a démonlány segítségével végleg megszabadulhatsz Zadkiel és Jophiel barátságától, s aztán őt magát is elintézheted. így végül teljhatalmat nyertél volna az emberek fölött... - a Metatron fürgén ajkához emelte a mutatóujját (ezzel fojtva a szót a Fenevadba, aki ellenkezni akart), majd folytatta az emlékezést: — A Város egyetlen pillanat alatt tökéletesen megváltozott, ami persze rám nem hatott, de a benned élő Liyliyth majdnem pánikba esett. Tudtam: ha felfedi magát, akkor Azazel, Synerella és a két arkangyal könnyedén végez vele. Hogy megnyugtassam, rövid időre elhitettem vele... és persze veled is, Lilith! ...hogy az egész démoni világ puszta látomás, a skizofrénia mellékterméke volt. Salamon doki ebben rengeteget segített, bár maga sem tudott róla. - Közönséges, szánalmas báb voltam — szólt keserűen Slomó. - Mind bábok vagyunk, kicsim - surrant mellé Silver Ivy, és a férfi karjaiba bújva, leplezetlen utálattal nézett végig a társaságon. - Tovább! — követeltem fogcsikorgatva a történetem folytatását. — Ki vele, hogy sakkoztatok velünk ezután? Láttam Enoch arcán, hogy szeretne ellentmondani, de a Fenevad kuncogását hallva, s mélyen a tekintetembe nézve (ami tutira nem lehetett valami kedves!) megértette, hogy pillanatnyilag legszívesebben
mindkettőjüknek szétrúgnám a hátsóját. Így aztán bólintott, s tovább beszélt: - Synerella a Diabolosz méltó tanítványává vált. Alig kaparintotta meg a démoni hatalmat és épített magának új testet Smaragd néni maradványaiból, máris szervezni kezdte saját titkos seregét, az áldozárok szektáját. Én továbbra is a háttérben maradtam, kihasználva, hogy sem Azazel, sem Synerella nem tud a létezésemről. Csakhogy nekem is szükségem volt segítőkre, ezért hoztam létre a gyerekekből álló angyalmágusok rendjét. A lila aurával rendelkező apróságok tűntek erre a legalkalmasabbnak, mivel őket lelkileg megtört, általában egyedülálló nők nevelték, akikkel könnyedén el tudtam hitetni, hogy a csemetéjük kiválasztott, s így nem gátolták a munkámat. - Tehát az indigógyerekek valójában nem is különlegesek? - kérdeztem. - Miután megérintettem őket némi angyalmágiát csepegtetve beléjük, azzá váltak - mondta Enoch. — Az indigógyerekek aurája a folytonos szomorúságtól lila, tehát nem kiválasztottak. Csakhogy a lila aura miatt én mégis használni tudtam őket, vagyis ezáltal kiválasztottakká lettek! — Ügyes! - vigyorgott ismét Azazel. — Miután mindenki megszervezte a saját seregét, el kellett érnem, hogy te, Lilith, szintén felkészült légy - Szürke hangja fátyolos és fáradt volt. - Rá kellett vennem a benned rejtőző démonkirálynőt, hogy a csendes szemlélődést feladva végre megmutassa az erejét. Ehhez pedig válaszút elé kellett őt... és persze téged is! ...állítanom. — Ki zuhanjon a Tetragrammaton örvényébe? Tehát erre ment ki a játék! - Számomra lényegtelen volt, ki mellett döntesz - mondta Szürke, szinte bocsánatkérőn. — Maradék erőmet összeszedve elküldtem hozzád az egyik indigógyereket, és lelassítottam az időt. Tudtam, vagy legalábbis reméltem, hogy ez a végletekig kiélezett helyzet... hisz a Város sorsa múlt rajtad! ...végre cselekvésre készteti Liyliythet. A démonkirálynő látta: eljött a pillanat, mikor rajta áll, hogy érvényben marad-e a Teremtés eredeti Terve, vagy végleg szétporlik az egész, s a helyén Synerella szánalmas, halálvággyal teli temetővárosa marad. - Bosszút állhattál volna, te liba! - ordított fel a Fenevad, sétapálcájával vádlón bökve felém. - A Metatron a kezedbe adta a pisztolyt, amivel golyót repíthettél volna a teremtőd fejébe. Talán nem érdemelte volna meg?! Emlékezz, hogy bánt veled csak azért, mert egyenlő párja akartál lenni Ádámnak! Emlékezz az átokra, ami naponta küldte pokolra a gyermekeidet! Á, most már mindegy! Elszúrtad! Synerellát lökted az örvénybe, és ezzel megtartottad a reményt, hogy végül mégis eljő a Végítélet, és beteljesedik az eredeti Terv. Minden elromlott... Minden a feje tetejére állt azzal, hogy nekem adtad ezt az ocsmány Várost. Mikor ráébredtem, hogy mit tettél... — Te tudtál Liyliythről? - néztem rá.
— Dehogy! - legyintett a Fenevad. - Akkor még csupán Enoch jelenlétét éreztem, s azt hittem, ő ruházott fel az erővel, ami képessé tesz dönteni. Dühömben minden élőt el akartam pusztítani, de aztán... Elhallgatott és lehorgasztotta a fejét. Sokáig csend honolt a bárban, amit csak a légkondi keserves búgása zavart. Azt hittem, a Fenevad többé meg se szólal, de tévedtem. Ott folytatta, ahol az imént abbahagyta: — Beláttam, hogy nincs több dobásom: vissza kell térnem a Teremtés szolgálatába. Mikor felfogtam a szavak valódi jelentését, megfagyott bennem a vér. Néhány pillanattal később éreztem, ahogy Rob ujjai görcsbe rándulnak: ekkor már ő is megértette, mit mondott az imént a Fenevad. — Azt állítod, hogy te végig...?! Te az emberiség egész történelme során Istent szolgáltad? — kérdeztem elkerekedett szemmel. — A bukott angyalok lázadása, a tiltott tudás átadása a feleségül választott asszonyoknak, a vízözön és Noé bárkája, meg az, hogy te és a követőid démonokká váltatok... Ez mind csak kamu volt?! — Kamu? — húzta el a száját a Fenevad. — Szó sincs róla! Mind megtörtént, csak épp előre eltervezetten, mivel... — s ekkor a plafon felé bökött - ...Ő találta ki az egészet! Én és az első „bukott angyalok" önként vállaltuk a rosszfiúk szerepét, mert Ö... - mutatott megint felfelé - ...azt mondta: csak így érhető el az, amit tervbe vett, vagyis amiért az egész Mindenséget, s bele az emberiséget megteremtette. A fény mellé kell az árnyék, különben az általános ragyogás mindenkit megvakít. A jó mellett szükség van a rosszra, mert nélküle a „jóság" megszűnik létezni, hisz nincs semmi, amihez képest „jók" tudnánk lenni, így aztán én és az Őrzőknek nevezett angyalok mind felvettük a démonszerelést. Előbb az emberek asszonyait hajkurásztuk, majd úgy tettünk, mint aki nem hajlandó többé engedelmeskedni a fentről érkező parancsoknak, s végül leköltöztünk a Pokolba. Minden rendben is ment, míg az a három idióta arkangyal, aki minderről semmit sem tudott, a fejébe nem vette, hogy megismétli a lázadásunkat. — Azt, ami valójában nem is volt lázadás! — ismételtem fogvacogva. — Most mondd meg: hát nem ez az igazi córesz13?! — csapott a térdére Azazel, akire immár én se tudtam úgy gondolni, mint a Fenevadra. — Persze, be kell vallanom: mikor Jophielék megkerestek az ajánlatukkal, tényleg eljátszottam a gondolattal, hogy talán mégis meg lehetne csinálni azt a lázadást, csak épp most élesben. De aztán minden úgy összezavarodott... Jött Synerella, majd Enoch is felbukkant, és éreztem, hogy ezzel még nincs vége a meglepetéseknek, szóval... Hirtelen ráébredtem, hogy túl macerás nekem ez az egész, és jobb volna a felelősséget szépen visszapasszolni Neki, oda föl! így aztán titokban szövetségre léptem a Metatronnal... 13 szegénység, nyomorúság, szenvedés, baj, balhé, gáz (jiddis)
Szürke bólogatott. — .. .akivel szépen elterveztük, miként csalogassuk elő a bujkáló arkangyalokat. — Most már tényleg majdnem mindent tudsz, Lilith - mondta ekkor Szürke. — Be kell vallanom, hogy ebben az utolsó menetben téged bizony csalinak használtunk. Elterjesztettük a Városban, hogy Liyliyth benned született újjá. Tudtuk, hogy ez előbb-utóbb az arkangyalok fülébe is eljut, és akkor találkozni akarnak veled. — Miért? — kérdeztem, bár a szavam inkább hördüléshez volt hasonló. — Zadkiel és Jophiel tisztában voltak azzal, hogy egyedül Liyliyth képes rátalálni Razielre, és felszabadítani őt. Mi pedig tudtuk, hogy emiatt hajlandóak kockáztatni és előbújni a rejtekhelyükről. Ezért aztán elszakítottunk téged a csapatodtól, sőt, minden gruftitól, nehogy mészárlás legyen a találkozásotok vége, és vártuk, hogy Jophielék rád találjanak. — Közben én, Silver Ivy segítségével, csapdába csaltam Slomóékat, majd elmagyaráztam nekik, hogy kivételesen ugyanazon az oldalon állunk - szólt Azazel. — Hidd el, Lilith, ezt a békát nem volt könnyű lenyelni. -Dorisia, aki órák óta egyetlen hangot sem hallatott, most a könnyeivel küszködött. — Az első napokban követeltük, hadd legyünk melletted, hátha segítségre lesz szükséged. — Végül azonban be kellett látnunk, hogy az arkangyalok valószínűleg sorra kinyírnának minket, még mielőtt téged megszólítanak — mondta Susy Omega. — Ráadásul úgy volt, hogy Szürke... — Gitta asszony bocsánatkérőn mordult — akarom mondani: Enoch... vagyis a Metatron végig a közeledben lesz. — Muszáj volt lemaradnom Lilithtől, hisz Jophielék nyomban rám ismertek volna — szabadkozott Szürke. — De úgy vélem, a sors tökéletes kísérőt rendelt mellé. Rob rám nézett, ám én képtelen voltam viszonozni a pillantását. — És most? — kérdeztem. — A terv bevált: az arkangyalok előbújtak, Raziel pedig halott. Most mi lesz? — Ismét csak döntened kell — mondta Enoch. — Jophielt és Zadkielt már mi is be tudjuk cserkészni, velük tehát nem lesz több gondod. Amint megkapják a büntetésüket, a világ nyomban visszaáll a régi rendjébe. — Az égiek az Égbe, mi, démonok pedig a saját alvilágunkba távozunk, és többé emberi szem aligha láthat minket — szólalt meg Azazel, kivételesen komoly, szinte barátságos hangon. — Persze nem szabadultok meg tőlünk, hisz a Végítélet ismét érvényben van, és a Teremtés-terv végrehajtása folytatódik. Ki-ki végzi majd a maga dolgát: mi a sötétben kísértünk, az angyalok fényt mutatnak, és ti, emberek... ti pedig arra használjátok a szabad akaratotokat, amire csak akarjátok!
— A döntés... — néztem Szürkére. — Azt mondtad, még egyszer döntenem kell. - Liyliyth sorsa a kezedben van - bólintott a Metatron. - Ő még mindig benned szendereg, és csak szélsőséges helyzetekben mutatja ki a jelenlétét. Dönthetsz úgy, hogy elfogadod ezt a társbérletet, és akkor Liyliyth ereje, hatalma a jövőben is a rendelkezésedre áll. Vagy visszaküldheted őt abba a világokon túli, maga teremtette zugba, ahol ismét mély álomba merülhet, talán örök időkre. Némán bámultam magam elé. Liyliyth... Az első nő, aki mert szabad lenni. Megszökött onnan, ahol rabszolgaként kezelték, pedig cserébe csak nyomorúságot, üldöztetést és átkokat kapott. Aztán egyre gonoszabb lett, és végül démonná vált... - Igaz, hogy Liyliyth csecsemőket rabolt és járványokat idézett elő, hogy bosszút álljon Ádám és Éva leszármazottam? — kérdeztem, egyenesen a Metatron szemébe nézve. Mielőtt azonban szóra nyithatta volna a száját, Azazel megelőzte: - Tény, hogy csináltál ezt-azt, ami talán a jó ízlés határát súrolta, és az imagörcsbe merevedett szenteknél leverte a biztosítékot - tárta szét hosszú karjait. — De kérdem én: hát csoda ez mindazok után, amin keresztülmentél?! Az exed a teremtett világ leggyönyörűbb kertjében hetyegett az új csajával, azzal a hirtelenszőke, agyhalott Évával, miközben te mocsarakban, erdők mélyén, barlangok mohos szikláin húztad meg magad. Mikor három kerubot küldtek utánad, hogy vigyenek vissza, és kényszerítsenek engedelmességre, egyetlen lehetőséged maradt: felhasználni a hatalmat, amit első asszonyként kaptál, és amit senki el nem vehetett tőled! Te ugyanis tudtad a Főnök igazi nevét! Az egyetlen szót az Univerzumban, amit elég volt kimondanod, s már senki sem nyúlhatott hozzád, te viszont bármit megtehettél, ami csak eszedbe jutott. A kerubok azzal fenyegettek, hogy ha nem válsz Ádám engedelmes szolgájává, akkor a gyermekeid közül naponta százan fognak meghalni. Hát micsoda beteges baromság ez?! Naná, kislány, hogy erre beintettél! Elzavartad a három kerubot, megüzenve az exednek, hogy szaporodjon csak úgy az ő Évájával, ahogy akar, benépesítve a Földet, ám ha az átok, amit rád küldött, valóban hatni kezd, nem csak a te gyermekeid, de az övéik is pusztulni fognak. Az vesse rád az első követ, aki ebben a helyzetben másként cselekedett volna! Különben se voltál olyan vérengző, mint ahogy azt az Egyház el akarta hitetni rólad. Jó, hát akadt egy kis gyermekágyi láz itt, kanyarójárvány ott, és némi gyorstalpaló arzéntanfolyam a tiszazugi asszonyoknak amott... Ám ez az egész nem is olyan nagy cucc! Én csak azt mondom neked, Liyliyth... — Nem! — ugrottam fel a helyemről, akkorát ordítva, hogy még a Metatron is hátrahőkölt. - Ez nem én vagyok! Engem Lilithnek hívnak, és 1993-ban születtem, a Krisztinavárosban! Semmi közöm ehhez az egész misztikus baromsághoz, Ádámhoz, Évához, a kerubokhoz és a démonkirálynőhöz! Én... én nem... NEM...!
Az Oscar falai megmozdultak, a tárgyak és alakok elhomályosodtak. A bár forogni kezdett; eleinte csak lassan, alig észrevehetően, majd egyre sebesebben. Vad szédülés fogott el. Két kezemmel a levegőt kaszáltam, hogy valami szilárd pontot, biztos kapaszkodót találjak, ám ahol az asztalt vagy épp Rob vállát sejtettem, ott csupán sűrűbbé vált a levegő, de az ujjaim nem leltek támasztékot. A hangok is elmosódtak, éppúgy, mint a tárgyak és az emberek. Mély morajlás töltötte be a fülemet, mely egyre csak fokozódott. Kezdtem pánikba esni. Aztán újra megláttam Enoch sovány arcát és magabiztos, acélszürke tekintetét. — Most elküldelek hozzájuk — mondta, s a szavai tisztán csengve törtek át a morajláson. — Ok mindannyiunknál bölcsebbek, és főleg elfogulatlanabbak. Épp ezért segíthetnek neked meghozni a végső döntést. Hallgasd meg őket, Lilith! Figyeld, mit mondanak! Figyelj a holtak szavára...!
***
Mind ott voltak a közelben. Még ki sem nyitottam a szemem, máris éreztem őket. Csend és borzongató hideg vett körül. Ahogy mozdultam, a cipőm kemény gránitlapon koppant. A kongó hang körbeszaladt a falakon, visszhangot vert, s játékosan ide-oda pattant. Ekkor végre kinyitottam a szemem. Rögtön felismertem a helyet, ahova Enoch küldött. Mély levegőt vettem, s ahogy kifújtam, fehér párafelhő szállt felfelé. Rettenetesen... természetellenesen... csontig hatolóan hideg volt. -Jaj, kicsikém...! — sóhajtotta Anya. - Igazán öltözhettél volna melegebben. A kápolnában tétova madárként libbent a hangja. Ő maga a kicsi oltár mögött állt, olyan testtartással, mintha csak véletlenül tévedt volna oda, és nem tudná, mit is kéne tennie. Óvatosan a márványlapra terített, fehér kendő felé nyúlt, hogy kiigazítsa rajta a ráncot, de vékony ujjai áthatoltak az anyagon, és belemerültek az oltárba. Gyorsan visszakapta a kezét, és bocsánatkérőn pillantott körbe. — Jó... jól vagy, Anya? — kérdeztem elakadó lélegzettel. — Hát persze, angyalom, nincs semmi baj, hisz tudod... — kicsit kivárt, hogy mosolyt varázsoljon sápadt arcára, majd folytatta: - Tudod, hogy meghaltam. A torkomban gombóc keletkezett, nem engedve utat a könnyeknek. A szavak azonban szinte maguktól formálódtak és buktak ki a számból. — Szeretnél valamit mondani?
Anya újabb bizonytalan mozdulatot tett: rettenetesen zavarta az a gyűrődés az oltárterítőn. — Nem is tudom — lehelte már-már énekelve, majd kissé ijedten fűzte hozzá: - Fontos, hogy tudd: bármit is tettem vagy mondtam életemben, mindig te voltál nekem... Elakadt, mintha az utolsó szó karmokat eresztve kapaszkodna a torkába. — Egyedül te... Újra csak kudarcot vallott. — Tudom! — segítettem ki, mire Anya arcán megkönnyebbülés terült szét, igaz, csak egyetlen pillanatra. Aztán újra a gyűrött terítőt nézte, a keze meg-megrezzent, s a tekintetében nyugtalan fény vibrált. - Most mennem kell - mondtam. - Várnak rám... Azt hiszem. - Igen, ez igaz! — Anya idegesen nevetgélt. — És rettenetesen nyugtalanok! Szinte szétvetik ezeket az öreg falakat! Megfordultam, s a vastag porréteggel takart padsorok között, a kápolna boltíves ajtaja felé indultam. - Lili! - kiáltott utánam Anya. A hangja egyszerre volt bocsánatkérő és türelmetlen. Visszafordultam. - Igen? - Megtennéd, hogy... — az áttetsző kéz remegve mutatott az oltárra. Segítenél? Szó nélkül mentem vissza, felléptem a kicsiny emelvényre, és kisimítottam a gyűrődést. - Köszönöm, drágám! — Anya hangja fátyolossá vált a boldogságtól és megkönnyebbüléstől. — Szeretlek! A súlyos tölgyfa ajtó keserves sikolyt hallatva nyílt ki. A hatalmas kilincstől rozsdafoltos lett a kezem, de nem érdekelt; oda sem figyelve töröltem bele a farmeromba. A kápolna egy apró terecskén, a Sárga Ház kihalt épületeitől körülvéve állt az éjszakában. A kopasz fák ágait fehér zúzmara lepte, pedig nyár volt, vagy legalábbis „nyár féle pokolidő", mióta csak a Fenevad... A fehér rácsos, emeleti ablakok mögött imbolygó lidércfény vándorolt. Távoli, falak közt ide-oda verődő kiáltásokat hallottam, de a szavakat nem tudtam kivenni. Valahol becsapódott egy ablak, majd kisvártatva üvegcserepek záporoztak az udvar kövezetére. Azután kinyílt a szemközti ajtó, ami az épület belsejébe vezetett. Átvágtam az udvaron, fel három kopott lépcsőfokon, majd beléptem a Sárga Ház egyik hatalmas csarnokába. Ódon oszlopok, irtózatosan magas mennyezet, és a vigasztalan sötétség komor árnyai fogadtak. Úgy harminc lépésre tőlem sárga fény csordult ki a portásfülkéből. Határozott léptekkel indultam előre, minden második lábváltásnál vaskos párafelhőt lehelve magam elé. Nem törődtem a halk motyogással, sem a sustorgó szavakkal és nyögésekkel, melyek az oszlopok takarásából próbálták felhívni magukra a figyelmet. Tudtam, hogy ezek csupán a Sárga Ház emlékei.
- Lili, édesem! - nézett fel az apró portásfülke üvegablakán túlról Apa. Előtte, a keskeny asztalkán az a mesekönyv hevert, amiből kiskoromban minden este felolvasott. — Épp az előbb ettem, de ha éhes vagy, akad még a lábos alján egy kis paprikás krumpli. - Nem, kösz, Apa, nem vagyok éhes - mondtam. - Jóféle ám, valódi lángolt kolbásszal - kacsintott ki a faterom a fülkéből, ám látszott, hogy sem behívni, sem felállni nem fog. — Fokhagymásán, ahogy... Hirtelen vad köhögés fogta el. A háta meggörbült, a homloka kivörösödött, s bár egyre nagyobb erővel harákolt, sőt, végül szinte ugatott, képtelen volt megszabadulni attól, ami elzárta a levegő útját. Az ujjaival markolta az asztal lapját, két tenyere belemélyedt a keményfába, de nem olyan éteri módon, mint Anyáé az oltárba. Majd hirtelen kirepült valami a szájából, és az előtte heverő meséskönyvre csapódott. Picike volt, félkörömnyi se, de véres és barna. Azonnal tudtam, hogy a májából szakadt le, és fúrta át magát a tüdőbe, mint valami féreg. A májából, amit Apa mohó alkesz démona marcangolt hosszú éveken át. - No, látod, kiscsillag, már minden rendben is van - sóhajtott nagyot, és szinte oda sem figyelve, a kisujjával söprögette-pöccintette félre a kellemetlenséget okozó cafatot. - Szeretnél felmenni, Lili? — A sötétbe vesző lépcsőház felé intett. — Nem gond, ha szeretnél — folytatta. — Minden valaha itt praktizáló orvos szolgálatban van, bár ők úgysem tudnak segíteni senkin. - Én... - szólaltam meg, de ő tovább mondta a magáét: - Nyugodtan felmehetsz, tényleg! Tudod, én vagyok itt a portás, akinek az a dolga, hogy megállítsa az illetékteleneket. No, de hát a saját lányomnak csak nem fogok az útjába állni, ha egyszer odafönn van dolga. Azután a kézfoltos fülkeablakon túlról újra rám kacsintott. — Mindenki ragaszkodjék a saját pereputtyához, ha már az jutott neki, ami! Valaki elsurrant mögöttem. Nem láttam, nem hallottam őt, de éreztem, hogy felkavarta a levegőt. — Apu, én... — kezdtem újra, ám az öregem csak legyintett. — Tudom — mondta, majd megsimította a meséskönyv lapját, s még ugyanazzal a mozdulattal biztatóan integetni kezdett a lépcsőház felé. — Na, sipirc fel, gyerünk, gyerünk! Ha lebuknék, majd azt mondom, hogy a lányom bekattant, és agykurkász segítségére van szüksége. Eredj szépen, Lili, csak légy óvatos, és ne... Krákognia kellett, s a homlokán vörös pír ütött ki. — Ne... khrrr... feledkez... khrrr... zél meg rólam... khrrr... na! - köhögte ki sietve az utolsó szavakat, majd a könyv fölé hajolva ismét fuldokolni kezdett.
A széles márványlépcsők felé indultam, s végül szinte már futottam, hogy magam mögött hagyjam a zihálás hangjait. így történhetett, hogy túl későn vettem észre azt az alakot, aki az egyik míves faragású, málló vakolatú oszlop tövében ült. Két keze az ölében, lábai szétvetve. Apró kecskeszakálláról, rövid barkójáról, ovális napszemüvegéről és kusza kartetkóiról azonnal felismertem. — Venatur — ajkaim közül párafelhőként lebbent a neve. Ő a kék lencsék fölött lesett fel rám. — Francba veled — nyögte. — Francba az egésszel, de főleg veled, kis ribi! Leguggoltam elé. Bőrkabátja oldalán tenyérnyi, égett szélű lyuk tátongott, melyből ózon illatú füst és bíbor nedvesség szivárgott. — Tudsz róla, hogy akit meg akartál menteni... — mondtam csendesen. - Hogy Synerella túlélte a gruftik támadását? Tudhattok ti olyan dolgokról, amik a halálotok után történtek? -És ha igen, vajon kit érdekel?! - mordult, s ahogy a szemembe nézett, fájt a gyűlölete. - Minden miattad van! Ez is miattad! Kínkeservesen erőlködve nyúlt az oldalán tátongó seb felé, de képtelen volt elérni, mert a karja lehanyatlott. — Segíthetek? — kérdeztem. — A saját tetteidért vállalnod kell a felelősséget — mondta Venatur. Nem bújhatsz mások mögé, nem ölthetsz új bőrt, változtathatsz nevet, öltözéket... sorsot. A balhét... mindig... el kell... vinni, kisanyám! Előbbutóbb muszáj, s ha már így van, akkor... inkább előbb... mint utóbb. Vágod? Biccentettem, majd felálltam és nekivágtam az emeletre kanyarodó, széles lépcsősornak. Nem mertem sem a sárga festékes falhoz, sem a szürke kőkorláthoz közelíteni. Legszívesebben a talpamat se érintettem volna a márványfokokhoz. A hangok erősödtek. Már tudtam, hogy ezek a Sárga Ház emlékei, amelyeket több mint száz év alatt szívott magába, s ha tisztelettel... Artikulálatlan üvöltés szaggatta szét a sötétség sutyorgó, sóhajtozó alapzaját. Épp az utolsó lépcsőfokot igyekeztem kitapogatni a cipőm talpával, így ijedtemben majdnem hanyatt estem. Némi kapálózás után sikerült felküzdenem magam az első emelet szétfutó, széles folyosójára, ahol fehér olajfestékkel lekent ajtók sora fogadott. Jobb kézre a harmadikat épp csak résnyire, de nyitva felejtették. Éles lámpafény vágta ketté a folyosó sötétségét, ami egyszerre taszított és hívogatott. — Nem, neee, nem szabad, ne tedd! — üvöltött ismét az előbbi hang, eszelős pániktól átitatva. Öreg nő lehetett, aki tiltakozott, s fiatal lány, aki válaszolt rá. — Ennek meg kell lennie! Ne kapálózz már, vén csoroszlya, mert a végén mellé vágok, és akkor legurul a fejed! Elektromos csontfűrész berregése keveredett a kiabálásba.
A tenyeremmel löktem be az orvosi vizsgáló ajtaját, s bár odabenn égett a villany, mégis végtelennek tetsző másodpercekig tartott, míg felfogtam, amit látok. A zöld műtőslepedővel takart, vasvázas vizsgálóasztalon öreg néni hevert, aki csupán egy kopott mintás, ódon hálóinget viselt. Aszott, ráncos karjai a levegőt csépelték, vékony lábszárai lefelé kalimpáltak az asztalról, amire egy tizenhét év körüli, karcsú, fekete hajú lány próbálta őt rászorítani, miközben jobb kezével a csontfűrészt tartotta magasba. A hegyes orrú, fémveretes bőrcsizma... a feszes bőrnadrág, és a neccblúz, ami alól átdereng a fekete melltartó... az ezüst orrkarika csillanása, mikor felém fordult... — Synerella! — kiáltottam rá, majd egyetlen lépéssel mellette teremve elkaptam a jobb csuklóját. Csupán néhány pillanatig dulakodtunk, azután elengedte a csontfűrészt, ami a kockás járólapokon landolva tovább berregett, s úgy rángatózott, mint valami megelevenedett fémragadozó. Csak ekkor néztem az ágyon heverő öregasszonyra. — Smaragd néni! — Neked özvegy Smaragd Zebulonné, te kis mocsok — vicsorogta fogatlan, beesett ajkaival, majd visítva, hörögve próbált kiszabadulni Synerella szorításából. Kicsinyke jobb öklével a lány arcába akart vágni, de az még időben elkapta a csuklóját. — Te hülye, aszott múmia, így csak mindkettőnknek rosszabb lesz! — sikoltotta Synerella. - A francba, nézd meg, mit műveltél már megint! Esküszöm, nem hittem a szememnek: Smaragd néni vékony csuklója, mely ütés közben a démonlány tenyerébe csattant, hirtelen mintha cseppfolyóssá vált volna. A verekedők érintkező testrészei pillanatok alatt egybeforrtak, s többé nem tudtak elszakadni egymástól. Csak most láttam, hogy valójában Synerella nem „leszorította" Smaragd nénit: ők ketten a csípőjüknél össze voltak nőve, mint a sziámi ikrek! — Add ide azt a vacakot! — üvöltött rám a démonlány, s dühében könny csordult vastagon kifestett szeméből, fekete csíkot húzva maga után, egész a szája sarkáig. - Ide azzal a rohadt villanyszikével! Nincs más választásom; szét kell nyirbálnom magunkat, mielőtt... Smaragd néni a bal kezét lendítve, őrjöngő dühvel mart bele Synerella arcába. Körmei nyomán vér serkent, de az ujjai máris elmerültek a démonlány húsában, majd friss rózsaszín bőrt növesztve, egybeolvadtak vele. - Tü i'ióta vé' 'úvva...! - üvöltött Synerella, ám a fél arcát Smaragd néni tenyere takarta, ezért a szavai éppúgy eltorzultak, mint ahogy ők sem néztek már ki emberi lénynek. Tapogatózva hátráltam az ajtóig, s mikor megéreztem tenyerem alatt a hűvös félfát, sarkon fordultam, és belerohantam a folyosó vaksötétjébe. Synerella és Smaragd néni eszelős rikácsolása még sokáig kísért, míg végül el nem nyomta az ismét felberregő csontfűrész hangja.
Kintről, a rácsokkal fedett ablakokon túlról gyér bíborfény szüremlett be. A végtelennek tetsző, széles folyosó éles kanyart vett. Jobbra fehér ajtók, balra rozsdás radiátorok és szintén fehérre mázolt padok fölött homályos üvegű ablakok sorakoztak. Saját lépteimen, kapkodó lélegzetemen kívül semmit sem hallottam. Azután zúgni kezdett az öreg lift. A néma épületben olyan volt ez a zaj, mintha maga a Sárga Ház kelt volna életre. Csörlők csikorogtak, drótkötelek pengtek, és a hatalmas motorok süvöltve, búgva vonszolták magukkal a súlyos fémkasznikat. Csattanás hallatszott, amint a liftszekrény a kívánt emeletre ért. Hátamat a falnak vetettem. Láttam, amint a szürke harmonikaajtó félrecsúszik, s bentről betegesen sárga, hideg páráktól gomolygó fény vetül a járólapokra. Két alak lépett ki a liftből. Az egyik jóval alacsonyabb volt a másiknál, de az oldalán terebélyes kitüremkedés látszott, amit sehogy sem tudtam azonosítani. Talán motoros sisak, vagy egy vastagra tömött oldaltáska lehetett? A mellette álló fickó hosszú szövetkabátot viselt, s minden mozdulata könnyed, lezser és magabiztos volt. — Lilith! — hallottam a nevem. - Lilith kedves, ne félj tőlünk! Gabrieru ruganyos léptekkel indult felém. Hosszú haja - mint mindig, mikor még élt - a bal oldalon hátra volt fésülve, a jobb oldalon viszont a szemébe lógva lebegett. Amint az ablakokon beszüremlő bíborfénybe ért, hirtelen lelassult, bár nem szándékosan. A mozgása még mindig erőteljesnek tűnt, ám a levegő valahogy megsűrűsödött a számára, így szinte alig haladt előre. — Édesem, hát itt vagy végre! - tárta szét a karját, mire a kabátja süvöltő, léghuzatra emlékeztető hangot hallatott. - Oly régóta várunk rád! Egy ölelés...?! A társa csak ekkor érte utol, mivel mindvégig bizonytalankodva, tétován lépkedett. Ám a bíbor derengésre sem volt szükség ahhoz, hogy rájöjjek, ki ő és mit hurcol a hóna alatt. - Hagytad... — szólt Tomaso szája, úgy a csípője magasságából. — Tudtad jól, hogy mire készül az a kis korcs, és mégsem akadályoztad meg! - Ugyan, haver, ez már a múlté — próbálta csitítani Gabrieru, de Tomaso nem figyelt rá, csak egyre közelebb araszolt hozzám. — Azt kérte tőled, hogy hagyd ott a fűrészt. Emlékszel, Lilith? A temetőben történt. Ájultan hevertem a földön, miután Choronzon ereje által megfertőztem az impedet. A pestis... Neked szántam a ragályt, hogy többé senki se érinthessen meg. Te pedig hagytad... Tudtad, mire készül a fűrésszel az a kis rohadék, mégis hagytad...! Tomaso hóna alól kiesett és felém gurult, amit magával cipelt. Xilka, mit tettél?! Soha nem gondoltam végig... Nem akartam rágondolni, miért kérte az imp, hogy hagyjam ott neki azt a rozsdás fűrészt. Most már tudtam: Choronzon démon hordozóját, Tomasót másként nem lehetett elpusztítani, csakis...
- Most már tényleg elég legyen ebből a cirkuszból! — kiáltott ingerülten Gabrieru, majd előrelépett és felvette Tomaso fejét, hogy a szemébe nézhessen. Mikor lehajolt, megpillantottam a díszes áldozótőr nyelét, ami a hátából állt ki. - Mindketten szerettük őt, nem igaz?! Annyira szerettük, hogy beledöglöttünk. Akkor meg mi szükség erre az ócska, „B" kategóriás horrorparódiára, haver? Ezután hanyag mozdulattal visszadobta Tomaso testének a fejet. - Vigyázz rá jobban, és igyekezz nem elveszíteni! Én ekkor már a nyitott liftajtóval szemben álltam. Hátamat szorosan a falnak tapasztva araszoltam el a két srác kísértete mellett, majd egyetlen ugrással a fémkaszniban teremtem, s rácsaptam a gombokra. A harmonikaajtó csukódni kezdett. - Hé, Lilith, ne csináld ezt! - kiáltotta Gabrieru. - Előbb-utóbb úgyis választanod kell kettőnk közül! Hallod? Nem válhatsz aggszűzzé, kiscsaj! Pasiznia minden korod béli ribinek kötelező! Benne van a génjeidben! A srácok megpróbálták elérni az ajtót, mielőtt becsukódik. Közben Tomaso a fejével vacakolt, nem tudva eldönteni, miként tartsa, hogy jól láthassa az utat, amerre menni akar. Gabrieru sokkal fürgébb volt nála, de még ő sem eléggé. A liftajtó a helyére csúszott, a motorok felbőgtek, s az elektromágneses fékek csattanva kioldódtak. -Lilith, te rohadt kis ribanc, életed végéig kísérteni fogunk! - üvöltötte Gabrieru. - Aki a démoni dimenziókkal köt szövetséget, többé nem menekülhet! — hallottam Tomaso gyorsan távolodó, artikulálatlan visítását. - Hagytad, hogy lefejezzen az a kis rohadék! Ezért megfizetsz, Lilith, hallod?! Megfogsz érte... A többit elnyelte a lift búgása. Mikor rátenyereltem a gombokra, eszembe sem jutott, hogy válogassak közöttük. Csak most fogtam fel, hogy lefelé tartok. A fémdobozban bedöglött a mennyezetvilágítás, így vaksötét ölelt volna körbe, ha nem pislákolnak a kijelző vörös számai. Máris elhagytam a földszintet, a lift mégsem állt meg. Mínusz egynél kezdtem dörömbölni az ajtón, persze teljesen hiába. Mínusz kettőnél a liftszekrény nagyot zökkenve, keserves csikorgással torpant meg. Azonnal tudtam, hogy a Sárga Ház pincéjében vagyok. Vadul nyomkodtam a gombokat, azt remélve, hogy az ajtó, ha kezd is kinyílni, azonnal visszacsukódik, és a lift elindul felfelé. Persze ez sem jött be. A szürke ajtólapok egymásba csúszva húzódtak félre, s én egy hosszú, kék vészvilágításban fürdő szervizfolyosóra láttam. A plafonon különböző vastagságú csövek és elektromos vezetékek tömege kígyózott. Néhol víz csöpögött ütemesen, olajfoltos tócsákba gyűlve a betonpadlón. Újra megpróbáltam életre kelteni a liftet, de úgy tűnt, hiába. Kiléptem hát a kaszniból, s óvatosan indultam előre. A szervizfolyosóról jobbra és balra keskenyebb leágazások vagy raktárak, szerszámoskamrák,
karbantartó műhelyek nyíltak. Eszem ágában sem volt letérni a legszélesebb útról, hisz abban reménykedtem, hogy az talán elvisz a lépcsőig, amin... Az első egy tömzsi, pocakos férfi volt, koszos kezeslábasban, ősz fején félrecsapott micisapkával. A falból olvadt elő, s mikor felsikoltottam, méltatlankodva pillantott rám. — Magácska meg mit keres idelenn? — kérdezte, majd meg sem várva a választ, a bal kezében tartott méretes csavarkulcsot hirtelen az orrom alá dugta. — Látja ezt? Ezzel csinálta a disznó! Bizony, hogy ezzel, ha én mondom! A szerszám végén alvadt vérbe ragadt, ősz hajszálak fehérlettek. - Egyszerűen csak felkapta, mert épp ez akadt a kezébe, gondolom... — mormogta az öreg, majd a plafon felé sandított. Koponyája hátsó részén hatalmas seb tátongott. — A zárt osztályról szökött ki. A tekintetes rendőrnyomozó úr azt mondta... Hallottam, miközben zsákba húztak és elszállítottak. Szóval azt mondta, hogy az a dilis bárkit megölt volna, akivel találkozik. Mert, hogy a fejében azok a hangok ezt parancsolták: „Onts vért, bárkiét, és mihamarabb, mielőtt eljön a fájront!"14 Pechemre én kerültem az útjába. 14 műszak vége a munkahelyeken
Pedig aznap reggel szép felsált sikerült vennem a Brauner hentestől. Este hazavittem volna, hadd örüljön az asszony, de hát... Ezzel ütött agyon az a kis rohadék! A második egy huszonöt év körüli fiatalasszony volt. A plafont takaró fűtéscsöveken át zuhant a padlóra, ahol elterült, és halkan nyögdécselni kezdett. Halvány rózsaszín hálóköntöst viselt, melyből betegesen sápadt, vékony végtagok meredeztek elő. Meztelen talpa szinte fekete volt a kosztól, ahogy a két tenyere is. Önkéntelenül mozdultam, hogy odaszaladjak hozzá, de aztán megláttam a torkán körbefutó, sötétlila foltokat. — Gina bájos lányka, szép haja fürtös lokniban... A fiatalasszony réveteg tekintettel, halkan motyogva énekelgetett, miközben az oldalán fekve, lábával körbetaszigálva magát, lassan felém fordult. — Boldogan ment a bálba, hatlovas fürge kocsiban... Mikor mégis közelebb léptem hozzá, hirtelen elakadt a hangja, s mindaddig semmibe meredő tekintetét hirtelen rám szegezte. — Meg tudod nekem mondani, miért nem szeretett engem? - kérdezte halkan, már-már sírva. — Ki nem szeretett téged? — Én igazán nem tehettem róla, hogy azok a hangok éjszakánként felébresztettek — beszélt tovább a fiatalasszony. — Ezt neki is megmondtam, de olyan furcsán nézett rám. Aztán láttam, hogy leveszi a jegygyűrűjét, és a kisszekrény fiókjába dugja. Mintha megbánta volna, hogy feleségül vett. Pedig a hangokat, amik a bennem lakóktól származtak, ő nem is hallhatta. Akkor vajon miért záratott be ide, és indította el a válópört? Meg tudod ezt nekem magyarázni? — Nem — válaszoltam tétován. — Azt hiszem, én ezt nem... — Semmi baj - mosolyodott el a fiatalasszony, majd benyúlt a hálóinge dekoltázsába, és húzkodni kezdte az alá rejtett, vékonyra sodort lepedőt. — Ha majd elhallgatnak a fejemben azok a csúnya hangok, akkor ő is biztos újra szeretni fog engem. Feltápászkodott, s közben tovább húzkodta a lepedőt, mely immár legalább kétméteres volt. — Szerencsére nem vagyok bolond, ezért gyorsan rájöttem, hogyan hallgattathatom el őket — mondta kuncogva. - Mert a tested egyedül csakis a tiéd: ha társbérletbe adod, a lelked meghasad, bizony! Már csupán valami nyugodt helyre van szükségem, ahol senki sem akadályozhat meg abban, amit... — csodálkozva nézett körül a szervizfolyosón, mintha csak most venné észre, hol is van. - Hiszen itt épp jó lesz! Utolsót rántott a lepedőn, amely hurokban végződött. - Gina bájos lányka, szép haja...
Megkerültem őt, és az első adandó letérőnél bekanyarodtam, hogy még véletlenül se láthassam, ha visszanézek. A bugyuta dalocska azonban egyre kísért, míg végül kegyetlen hirtelenséggel meg nem szakadt. A harmadik egy sarokban hevert, nagy halom olajos rongy, törött láda és egyéb kacat alatt. El akartam mellette menni, mielőtt sikerül kikecmeregnie alóluk, de amint léptem, a szemétkupacból egy kéz nyúlt elő, és megragadta a bokámat. Sikoltottam, megcsúsztam, és háttal a nedves falnak vágódtam, de ő egyre csak fogta a lábamat. - Neee! Eressz! Semmi közöm hozzád! Nem akarom tudni, miért haltál meg! Hagyj már békééén...! Eszelős üvöltözésem hangzuhatagán túlról egyszer csak értelmes szavak jutottak el a tudatomig. - Lilith! Hé, te agyament ghufti liba, állj máh le, hallod! Elég volt, hagyd abba a hinyát! A végén még kihúgod a fogamat, de akkoh a szent egekhe esküszöm, te fizeted ki a photkómat, méghozzá színahanyból! A kéz még mindig erősen markolta a bokámat. Erősen?... Markol?! Amint sikerült felfognom, mennyire lehetetlen, amit érzek, máris kezdtem lehiggadni. A kísértetek, bármilyen rémisztőek is, pusztán ektoplazmából és jégpárából állnak, tehát aki a lábamat fogja... - Csitu lesz véghe, csajszi? — kérdezte a szeméthalom alól előbújó fickó, ázott újságdarabokat és penészes maltert köpködve. — Épp elég nagy zhí máh az is, hogy egy ilyen szah helyen kell veled handiznom, úgyhogy lehetőleg phóbálj nohmálisan viselkedni. — Xilka?! — hunyorogtam a félhomályban. — Ha tényleg te vagy az, akkor ne taperolj tovább! A kéz nyomban elengedte a bokámat. — Bocseszka! — vigyorgott az imp, és közben újabb sajtótermékfoszlányokat köpött ki. — Féltem, hogy a bátoh ghufti spiné hipsz-hopsz elhúzza a szennyest, és nekem nem lesz alkalmam a tiszteletemet tenni. Végre sikerült talpra állnia, s mivel a sapkáját is meglelte, azt lengetve köszöntött. — Hisz te meghaltál! — mondtam, hátammal még mindig a penészes pincefalat támasztva. — Kösz, hogy emlékeztetsz — fintorodott el Xilka. — Való igaz: Tomaso havehod pestises pofonja tett némi káht az egészségemben... Gunyoros homlokráncolással néztem rá, mire ő megrántotta a vállát. — Na, jó, tényleg átmentem kíséhtetbe. Ha köhülnéztél a Váhosban, láthattad, hogy ez mostanság divattá vált! — Szóval a lezárt kapuk miatt a te lelked is a falakba szorult? — Hááát, ja! Ha egy kicsit jobban figyelsz, az utóbbi hetekben olykoh még észhe is vehettél volna, kisanyám! Phóbáltam ugyanis üzenni, máskoh meg segíteni neked...
— Mint a régi albérletben?! - kiáltottam. - Ott mintha hallottam volna a hangodat. — Mintha, mintha! Majd kiköptem az ektoplazmámat, de ghufti őnaccsága csak nézett bambán, aztán meg vállat vont. — És most... — Xilkához hajolva fehér maltert poroltam ki a hajából, ami ettől még fehérebb lett. — Nekem úgy tűnik, teljesen szilárd vagy. — Na, hát most mit szólsz?! - tárta szét kurta karjait az imp. - Mikoh összehúgtad a poht azzal a Haziel fazonnal, és ő autóghammot vésett a bőhödbe... — A tízemeletesben, igen, ott is láttalak! — Ohvendek! Szóval akkoh volt szehencsém elcsóhni a tollat, nehogy az az ahkangyali ipse megtahtsa magának, s ahogy megéhintettem... valami ficehegni és bizsehélni kezdett bennem, aztán... — Értem — mondtam, leguggoltam Xilkához, és átöleltem. — Az angyaltoll ereje hozott vissza az élők közé. — Talán így töhtént — szólt hirtelen elcsendesedve, szomorúan az imp. — De akkoh vajon a többiekkel miéht nem tette meg? Eltávolodtam tőle, hogy a szemébe nézhessek. — Miféle többiekkel? — Hát... — Xilka a padlóra szegezte a tekintetét. — Miután velem megtöhtént ez a... ez a dolog, gondoltam, másoknak is bejöhet a feltámadósdi, úgyhogy sohha a kezükbe adtam a tollat. — Kiknek? — ráztam meg az imp vállát. — Mondd már, kiknek adtad még oda?! — Tényleg csak annak, aki épp ahha kíséhtett. Tomasónak... Gabhiehunak... Venatuhnak... Synehellának és a Smahagd banyának. Na, nem mintha ők nagyon megéhdemelték volna az újabb esélyt! Végül a szüléidnél is phóbálkoztam, de nem töhtént semmi. Vagyis... — Igen?! — Úgy láttam, a toll egyhe fényesebbé vált, mikoh megéhintették. Mintha nem a flancos madáhtahtozék adott volna nekik életehőt, ahogy nálam, hanem inkább pont fohdítva: ők töltötték vissza, amit én elvettem. Van ennek valami éhtelme? Elgondolkodtam, majd lassan felállva bólintottam. — Igen, azt hiszem, van értelme. Tudták, hogy később még szükségem lesz az angyaltoll teljes erejére, így a magukéból adtak. — Még a Smahagd banya is?! - ámult az imp, mire vállat vontam. — Igen, úgy látszik még ő is - mondtam. - Gyere! Ideje innen... S ekkor a világ ismét körbepördült... Éreztem, hogy Enoch húz magához. Átolvadtam a Sárga Ház évszázados falain, ezernyi emlék között tolakodva, míg magam mögött nem hagytam az elmebetegek sóhajait, sikolyait, hörgését és motyogását. Néhány pillanatig a Város fölé borultam, mint áttetsző, mindenhol jelen lévő kupola, hogy aztán az Oscar vonzásának engedve... Szárnyak suhogtak, tollak érintették az arcomat.
Enoch megérezte, hogy eltérítettek. Kérte a Fenevadat, hogy segítsen neki, s az kinyújtotta értem karmos mancsát. Egyetlen szemrebbenés töredékéig ismét a bár felé zuhantam, de aztán újra jöttek a szárnyak. Próbáltam ellenállni, de hiába. A katedrális, mely úgy vonzott, mint fásult háziasszonyt a teleshop, magába nyelt. Üres padsorok között értem talajt. Mikor újra éreztem a saját súlyomat, és bőrömön a hűvös légáramlatot, végre ki mertem nyitni a szemem. Zadkiel és Jophiel a hatalmas, égő gyertyákkal díszített oltár két oldalán állt. - Döntöttél? - kérdezte az egyik. - Itt az idő - így a másik. A katedrálist iszonyú erő rázta meg. A festett üvegű rózsaablakokra néztem. Mögöttük hatalmas árnyak suhantak, rést keresve, ahol behatolhatnának. - A Fenevad és a Metatron szeretne téged megvédeni - szólt Zadkiel. A két arkangyal mögül fehér felhőpamacs hömpölygött elő, amelyből lágy, éteri fény áradt. - Ezek a falak azonban most egyiküket sem engedik át — mondta Jophiel ájtatos, hamis, behízelgő hangon. - Meg kell hoznod a döntésedet! A rengés hirtelen abbamaradt, de a vaskos felhőpárna továbbra is ott gomolygott az arkangyalok mögött. - Nos? - sürgetett Zadkiel. - Felébreszted-e Liyliythet, magadba fogadva a démonok anyját, hogy benned éljen, és lázadó ereje ismét kiteljesedjék? - Vagy megelégszel azzal, hogy Lili maradsz, a krisztinavárosi lány, és ezzel elfogadod a mi kettőnk megváltó hatalmát - zengte Jophiel negédesen. - Ha így cselekszel, áldást hozol a Város... — Már döntöttem! Kiáltásom végighömpölygött a katedrálison, és elnémította az angyali szózatot. Mereven bámultak rám, miközben feléjük léptem. Aztán ökölbe szorítottam mindkét kezemet, és hirtelen a föld felé nyújtottam a karjaimat. Éreztem, amint az angyaltoll ereje szétárad bennem, és ajtókat rúg be lelkem legmélyebb zugaiban. Újra hallottam saját halottjaim intő szavát... Anya az egyik padban ülve nézett rám. - Fontos, hogy tudd: bármit is tettem vagy mondtam életemben, mindig te voltál nekem... Egyedül te voltál a legfontosabb, Lili! - Számomra pedig az a legfontosabb, hogy végre megtudjam, ki is vagyok valójában — feleltem neki, s közben lefoszlott rólam a ruha, hogy helyette elvesztett grufti szerelésem, a fűzős csizma, pillangómintás selyemszoknya, éjfekete top és a horgolt nagy mamakendő simuljon rám. Apa a gyóntatófülkék egyikéből lépett elő. — Mindenki ragaszkodjék a saját pereputtyához!
— S közben mindenki alkossa meg önmaga egyéniségét, hogy azzal gazdagabbá tehesse a családját - mondtam, s a körmeim megnőttek a kezemen, majd ébenszínűre változtak. Venatur a főhajó támpilléreinek tövében ült, hátát az érdes kőnek támasztva. — Nem bújhatsz mások mögé, nem ölthetsz új bőrt, változtathatsz nevet, öltözéket... sorsot. - Ám ha korábban mások döntötték el, milyennek kell lenned, idegen bőrt húzva rád, akkor is eljön egyszer a te napod, mikor a bábból valódi alakodban, pillangóként bújhatsz elő — feleltem csendesen, miközben az ajkaimat mélybíbor rúzs futotta be, az ujjamra karmos gyűrű csúszott, és a vállaimat lágyan csilingelő fülbevalók érintették. Synerella a katedrális kupolájában lebegve jelent meg. - Nincs más választásom, ahogy később neked sem lesz; szét kell nyirbálnom magunkat, mielőtt...
A szavába vágtam: - A kapzsiságból, hatalomvágyból, félelemből vagy bosszúból kikényszerített együttélés átok. Ám ha azt a másikat mindig is ott éreztük magunkban, s végre felvállaljuk őt a világ előtt, akkor valójában önmagunkkal, a valódi énünkkel egyesülünk - s ahogy kimondtam e szavakat, fekete festék futott körbe a szemhéjamon, vékony csíkot húzva a két fülem irányába. Tomaso a szenteltvízzel teli kőkád mögül állt fel. - Aki a démoni dimenziókkal köt szövetséget, többé nem menekülhet! - Csakhogy nem minden démoni, amit annak mondanak -vörös hajszálaim az ég felé emelkedtek, majd kígyótáncot lejtve rendeződtek szép, sima hullámokba, míg végül ezüstdiadém fogta össze őket, s a karcsú, meztelen nőt ábrázoló csat halkan a helyére kattant. Végül Gabrieru bukkant fel a magas szószék szűk fülkéjében. - Előbb-utóbb úgyis választanod kell! - Hisz már mondtam: megtörtént! - kiáltottam a kísértetre, majd két karomat lassan oldalra emeltem, ujjaimat kimeresztettem, és zöldből ébenszínűre változó tekintetemmel a két arkangyalra néztem. - Ébredj, Liyliyth, ébredj fel önkéntes álmodból, s bennem élj újra, hisz én... te vagyok! Hangom kirobbantotta a rózsaüveges ablakokat, felszaggatta a kőpadlóhoz csavarozott padokat, és szétszaggatta a lázadó angyalok
mögött gomolygó felhőt. Éreztem, amint a hátamon hatalmas, acélkék szárnyak nyílnak szét, s tárulnak kétfelé. - Ébredj Liyliyth! Ébredj Ádám első asszonya, kit száműztek és démonnak kiáltottak ki azok, akik nem tűrték, hogy teremtett nőként egyenlő légy a teremtett férfival! Ébredj, s légy végre szabad! Zadkiel és Jophiel ekkor szintén kitárták szárnyaikat, és szép arcukon ádáz gyűlölettel rontottak nekem. Tudtam, hogy egyedül vagyok... De hisz mindig is egyedül voltam... — Páter noster, qui es in coelis... Az ima halkan rebbenő szavai alig bírtak áttörni a suhogó szárnyak keltette hangorkánon... — Sanctificetur nomen tuum... ...valahogy mégis egyre erősebbé, ércesebbé váltak... — Adveniat regnum tuum... ...míg végül körbeöleltek, hogy felfogják a rám zúduló csapásokat... — Fiat voluntas tua sicut in coelo et in terra!15 ...és hitet adjanak saját erőmben. A két lázadó arkangyal már csupán karnyújtásnyira volt, én mégis megfordultam. Tekintetem nyomban rálelt Robra, az én ájtatos lovagomra, aki a katedrális mennyezetét tartó oszlopok között térdelt, fagyöngyös olvasójával összekulcsolt kezeiben, és lehunyt szemmel egyre csak értem imádkozott. S ekkor az arkangyalok rám vetették magukat...
15 Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy / Szenteltessék meg a te neved / Jöjjön el a te országod / Legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is! Miatyánk, keresztény imádság (részlet)
Zéró 2009. szeptember 28. délelőtt 10h A gimi mögötti salakpálya sarkába húzódik, hátha nem veszi észre senki. Ez persze kizárt, hisz a szünetben legalább száz diák tolong, rohangál, marhul és teszi a nagyot, vagy próbál egyéb módon a létezés őslevesében elevickélni. IceCat reménykedik: talán azokat, akik megkeserítik az életét, a mai napon valahogy mégis sikerül elkerülnie. A gyönyörű, késő őszi napfény kellemesen simogatja a lány arcát, és gyorsan átmelegíti dark szerelését. IceCat a suli téglafalának veti a hátát, és néhány percig lehunyt szemmel élvezi a langyos sugarakat. Mikor öt srác túl közel kerül hozzá, összerezzen, és tétován pislogva néz feléjük. Ok azonban ügyet sem vetnek rá: egyikük a mobiljával készített fotókat mutogatja, mire a többiek kissé túljátszottan, öblös hangon röhögnek, majd elrohannak. IceCat lassan leguggol, és a lába mellett heverő tatyóból könyvet vesz elő. Ahányszor csak megérinti a Sátáni versek16 borítóját, beleborzong a gondolatba, hogy a világ más részein kivégeznék, amiért egyáltalán a kezébe meri venni ezt a regényt. Megkeresi a fejezetet, ahova jelzésként az elhullajtott hollótollat tette, és kinyitja a könyvet. Van még néhány szabad perce, míg becsönget... — Nézd már: úgy tesz a vámpír, mint aki tud olvasni! A durva hang alig néhány méterre tőle harsan fel. Árnyék vetül a könyv betűkkel pettyezett lapjaira. — Nem mondod, hogy a hullák is szeretik a könyveket! Ez egy másik hang. Éppúgy fiúé, mint az előző, de magasabb, kamaszosan elcsukló, s szinte érezni lehet benne a gennyes pattanások okozta állandó szégyenkezést. A szavakat nyüszítésre emlékeztető lánykuncogás kíséri. — Mi van, hullazabáló, nem éget a nap? IceCat felnéz a könyvből, bár már tudja, hogy kiket fog látni. Mindig ugyanaz a három arc. - Hagyjatok békén! — mondja csendesen, s nagyon igyekszik, hogy a szavai ne tűnjenek könyörgésnek. - Nehogy felébresszétek a halottat! - baromkodik az első srác, akinek kigyúrt felsőtestén izompóló feszül, rajta a felirattal: „Ha beszólsz, meghalsz!" — Még a végén beléd harap! Hullámokban visszatérő röhögés. 16 Salman Rushdie indiai születésű brit író regénye, mely hatalmas felháborodást keltett az iszlám országokban, mert állítólag „tiszteletlenül ábrázolta Mohamed prófétát". A regényt számos helyen betiltották, elégették, japán fordítóját megölték, az olasz és norvég kiadó munkatársait szintén
megtámadták, valamint felrobbantottak egy szállodát, ahol az író megszállt (35 turista halt meg). Az iráni Khomeini ajatollah „fatvát", azaz halálos kiközösítést hirdetett Rushdie és a könyv kiadói ellen, ezzel felszólítva az iszlám híveket, hogy öljék meg őket, s ennek érdekében 3 millió dollár vérdíjat is felajánlott. Rushdie több alkimista, mágikus tudományokkal foglalkozó csoporttal is kapcsolatban áll, emiatt tévesen a sátánista tanok követőjének tartják. A fejére kitűzött vérdíj ma is érvényben van, sőt, azóta meg is duplázták.
- Megharizik téged, ja! - vihorászik a melírozott hajú csaj, hátulról mindkét karját a pasija bikanyaka köré fonva, amitől úgy néz ki, mintha féloldalasan hordott, hatalmas hátizsák volna. — Tuti biztos, hogy szívesen beléd harizna! A pattanásos képű úgy tesz, mint akinek hirtelen hányingere támadt. Kezét a gyomrára szorítva a Rushdie-könyv fölé hajol, és görcsösen öklendezik. - Azzal az ocsmány, feketére mázolt szájával harapna belém. Oööáááárrrhg! A megjátszott hányás következménye egyetlen nyálcsepp, ami véletlenül hull a könyv lapjaira. IceCat csendben nézi a gyorsan terjedő, felszívódó nedvességet, s az ő gyomrát igazi undor rántja görcsbe. - Hé, mikor nyiszálod már fel az ereidet, idióta? — kérdi ekkor a melírozott lány, rángatózó vihogással jutalmazva saját szellemességét. Közben a pasija fülébe liheg, s a nyakába kapaszkodva vonaglik, olyan magasra rántva az egyik lábát, hogy fehér miniszoknyája alól elővillan rózsaszín tangája. - Ezek azt szokták, ja! - a pattanásos most jobb tenyere élét a bal csuklóján huzigálja. — Ezek a halálvárók mind azt szokták! - Bemennek a klotyóba, aztán elő a nagyfater borotváját, és nyissznyissz — ért egyet a kigyúrt, büszkén pillantva a nyakában lógó lányra, hogy ellenőrizze: a csaja képes-e értékelni a jól értesültségét. - Mer' ezek nem normálisak, egy se! A diri helyébe' be se engedném őket ilyen szerelésbe' a Rákócziba. Mer' ez különben egy jó suli volna, ha az ilyen hullákat kitiltanák. - Úgyis hamar meg akartok dögleni, nem? - nyávogja a melírtündér, s közben pinkre mázolt műkörmeit nézegeti: unja a témát. — Akkor meg minek jártok suliba? - Az apám megmondta...! - a pattanásos szünetet tart, ahogy az kell, mielőtt kinyilvánítaná a megrendíthetetlen tutit. - A faterom megmondta, hogy az ilyeneket mind falhoz kéne állítani, aztán legyen meg, amire annyira vágynak: BANG-BANG! IceCat közben a másodperceket számolja. Mindjárt becsöngetnek! Már csak néhány perc, és a suli udvara kiürül. Elhatározza, hogy nem megy vissza az osztályba. Törióra lesz. Töri... Nem, az már túl sok volna! Ida néni legutóbb kihívta, hogy mutassa meg a „diákközösségnek, amit a kinézetével folyamatosan mérgez, hogy miféle rongyokat" visel. Ő mondta így, igen, az osztályfőnöke: „Mondd csak, gyermekem, miféle ócska rongyok ezek rajtad?" S közben a püffedt, pirosítóval bemázolt tanárarcon mélységes viszolygás ült. IceCat vissza akarja illeszteni a tollat a könyvbe, de a pattanásos képű hirtelen lecsap, és elveszi azt. — Hé-héhé, mit zabráltam, gyerekek! - visít idétlen kamaszhangján. — Csirketoll, mi?! Francos csirketoll!
— Fekete csirke? — néz rá megvetően a kigyúrt, arrébb legyezve a fülétől barátnője orrát, ami már idegesíti. — Baromarc, hol láttál te fekete csirkét? Az sasból vagy miből lehet, tapló! A pattanásost dühíti, hogy leégették. IceCat közben becsukja a könyvet és feláll, majd a kezét nyújtja. — Add vissza! — kéri. A pattanásos képén vörös foltok jelennek meg, s a szemében vad gyűlölet lobban. Öklébe gyűri az ébenfekete tollat, míg csak töredezett foszlányok nem maradnak belőle. — Ez kéne, vámpír, he?! Ez?! Akkor nesze, cseszd meg! — és IceCat arcába vágja a hollótoll maradványait. — Vigyázzál, mer' mindjár' megvuduz azzal a feketekarikás szemével! — bokszolja vállba haverját a kigyúrt. A csaja ismét a fülébe visong. — Biztos bekormozták neki a látcsövet, mi?! Az lehet, hogy bekormozták, ő meg kukkolt vele! IceCat felveszi a táskáját. Érzi, hogy remeg a keze, miközben megpróbálja a könyvet visszatenni a helyére. Sehogy sem sikerül, folyton megakad valamiben. Szerencsétlenkedése újabb nevetéshullámot indít el, majd a pattanásos képű, aki még mindig dühös az iménti égésért, kikapja kezéből a tatyót. — Hagyjad, vámpír; hulláknak ez nehezen megy - kiáltja. - Majd én segítek! Hopika, nahát! IceCat összes cucca a suli udvar vörös salakján landol. Érzi, ahogy valahol mélyen, a mellkasában recsegve megfagy minden érzelem. Leguggolna, de ekkor a pattanásos megjátszott ügyetlenkedéssel rátapos a Rushdie-kötetre. — Hupsz, ez aztán a pech! - nyeríti. - A hullák kézikönyve megsé... — Mi folyik itt?! A nyugodt, száraz hangon feltett kérdés úgy zuhan közéjük, mint tó víztükrére az égből hulló meteor. A melírtündér falfehérré sápad, a pattanásos srác arca lángvörösre gyúl, míg a kigyúrt nyegle képpel fordul a tanár felé. A magas, sportos alkatú, markáns arcú férfi átható tekintettel néz rájuk. — Hülyülünk — ránt vállat ostoba vigyorral a pattanásos. — Szünet van, mi meg itt marhulunk kicsit. Jár nekünk a lazítás, nem?! Elő van írva a törvénybe', hogy az jár! — Tűnjetek el innen! — szól a tanár csendesen, mégis úgy, hogy képes volna megrepeszteni a betont. — Most! A három diák végre elhúzza a csíkot. Tíz lépéssel távolabb már visszafelé mutogatnak, röhögnek; számukra ismét jól telt a szünet. IceCat leguggol, és összeszedi a cuccait. A tanár segít neki, s bár a lány nagyon szeretné, mikor végeznek, akkor se hagyja magára. — Sokszor piszkálnak? - kérdi halkan. IceCat megrántja a vállát, és az udvar vörös salakját nézi. — Le akarsz lépni, igaz?! - szólal meg ismét a tanár.
— Mindjárt becsöngetnek. — Nem így értettem. Amikor vége a szünetnek, és én is a magam dolga után indulok, te meg fogsz pattanni. Igazam van? IceCat csodálkozva néz fel a tanárra. Nyílt, vesébe látó tekintet az, amivel szemben találja magát. — Honnan tudja? — kérdi. — Ez a dolgom - felel a férfi. - Gyermekpszichológus vagyok. Azért helyeztek a Rákócziba, hogy a diákoknak legyen kihez fordulniuk, ha úgy érzik, baj van. — Azt hittem, bioszt tanít. - Csak, amíg az iskola ki nem tudja gazdálkodni a pszichológusi állásra szánt fizetést. De ha már itt... - Én nem vagyok gyerek! - vág közbe IceCat, s mint mindig, mikor ideges, befelé fordítja az alsó ajkát átjáró ezüstkarikát. — Pátyolgassa az elsősöket! - Senkit sem pátyolgatok — helyesbít a tanár, hangjában némi éllel. — Volna neked egy javaslatom: szeretnél olyanokkal találkozni, mint te vagy? - Hullazabálókkal? — kérdi gúnyosan a lány, mire a férfi: - Ha így nevezed azokat, akiket az átlagnál jobban érdekelnek az elmúlás és a létezés titkai... a sors misztériuma, a halál utáni élet lehetősége és... — rövid szünetet tart, mintha nem volna benne biztos, hogy kimondja-e, amire gondol — ...és olykor különös, ijesztő, mások által soha észre sem vett dolgokat látnak, amik halálra rémítik, de mégis valahogy vonzzák őket, akkor igen: ismerek még néhány gruftit, és szívesen bemutatlak nekik. IceCat teljesen összezavarodik. A férfi látja rajta a bizonytalanságot, mégse győzködi tovább. Benyúl a zakója belső zsebébe, és egy névjegykártyát csúsztat a Rushdie-kötet lapjai közé. - Rajta van a lakáscímem — mondja. - Jöhetsz bármikor. A feleségem remek teát főz, és a zsíros kenyeret is egész ügyesen keni. A társaság pedig egyenesen kiváló. Éles csengőhang hasít az udvar zsivajába. A férfi elmosolyodik, biccent, majd az épület felé indul. IceCat - tartva magát korábbi elhatározásához — megvárja, míg mindenki eltűnik, majd sietve az oldalsó kerítéshez megy. A bokrok mögötti rést csak ő ismeri. Átbújik rajta, vigyázva, nehogy a drót beleakadjon a szoknyájába, majd keresztülrohan a szomszédos magántelken. Tudja, hogy a lakók napközben soha nincsenek otthon, és szerencsére kutyát sem tartanak. Az utcára néző vaskerítés tövében gubbasztva kivárja, míg egyeden járókelőt sem lát, majd átdobja a tatyóját, és maga is utána mászik. A Rét utca derekánál meredek lépcső vezet felfelé, egyenesen a domboldalra épített házakhoz. A környék csendes, de a Keleti Károly utca és a Millenáris Park felől idehallatszik Budapest forgalmának egyenletes moraja. IceCat néhány békés percig a
rozsdavörös lombú fák alatt bóklászik, majd leül az egyik lépcsőfokra, s csak ekkor veszi elő a tanár névjegykártyáját. A gyászkeretes kartonlap bal felső sarkába különös dombormintát nyomtak: egy dark szerelésbe öltözött lány a tenyerét valami fura, torz figura homlokára tapasztja, akinek elfolyó arcvonásai irtózatos kínt sejtetnek. A névjegykártyán (persze a címen kívül, ami meglepően közeli helyet jelöl) csak ennyi áll: SALAMON és SILVER IVY alatta pedig... „Minden ember jó — csupán a benne élő démon gonosz."
***
2009. szeptember 28. 20h 12' A Dózsa György és Angyalföldi út sarkán álló hatalmas, félköríves homlokzatú, bástyaszerű épület majd minden ablakából lámpafény sugárzik. A Váci út esti forgalma a közlekedési lámpák parancsolta ritmus szerint hol felmorajlik, hol kissé elcsendesedik. A járdán komor arcú, kizárólag befelé figyelő emberek igyekeznek a dolguk után, oly következetesen bámulva a lábuk alá simuló betont, hogy a tekintetük akár árkot is vájhatna bele. A lány - talpig grufti szerelésben — a Váci út felől érkezve szintén sietős léptekkel halad, majd a „bástyaház" főbejáratához lép. Neki kell feszülnie a súlyos ajtónak, s az még így is csak keserves nyikorgással hajlandó feltárulni. - Szervusz, Lilike! A portásfülke üvegezett kalitkájából harminc év körüli, szakállas fiatalember mosolyog rá, letéve a könyvet, amit eddig olvasott. — Ne Lilikézz engem, Ottó, különben lebácsizlak! - nevet rá a lány, akinek sötétre festett szemhéjai között csillagként ragyog a tekintete. - A nevem Lilith! — Valahogy nem áll rá a szám - vonja meg kék portásköpenybe bújtatott, széles vállait a férfi. — Talán, ha lenyírnál valamennyit abból a rengeteg szőrből, ami körülveszi - Lilith a portásfülke ablakának peremére támaszkodik. - Hol van az én ájtatos lovagom? — Robi dokit keresed? — Ottó úgy tesz, mint akit meglep a dolog, s ráadásul a válaszadáshoz izzasztó agymunkára volna szüksége. — Ne tedd a hülyét, hapsikám! - kacsint rá a lány. - Jól tudod, hogy minden este, amikor csak Rob szolgálatban van, eljövök érte. Ha nem
vontatnám haza, szerintem totál elfelejtené, hogy olykor a magánéletre is időt kell szánnia. — És épp ez a mi mázlink! - sóhajt a szakállas fickó. — Nélküle ez a kóceráj fele olyan jól se üzemelne, mint mióta betette ide a lábát. Lássuk csak... Azt hiszem, most épp a férfi krízisen lehet. — Kösz, Ottó papa! — nevet Lilith, és a lépcsők felé indul. Ügy ismeri Budapest legnagyobb hajléktalanszállóját, mint a saját tenyerét. Fekete szoknyája halkan suhog, fűzős csizmái fürgén kopognak a visszhangos lépcsőházban, miközben a rendkívüli eseteket ellátó részlegbe tart. A folyosókon ruhaszárító állványokat, kopott fotelokat, máshová nem férő szekrényeket kerülget. Időnként ismerősökkel találkozik, akik rég megszokták Robi doki „fura barátnőjét". — Csókolom, kislány! — nevet rá megmaradt három fogával Terka asszony, aki csupán negyvenéves, de immár hat éve az utcán él. — Nagymosást tartunk ám! Minden göncünk olyan lesz, mint a patyolat. — Szuper! — mosolyog rá Lilith, majd a falhoz húzódik, hogy elengedje az alacsony, este is napszemüvegben közlekedő Zsoltot. Az ötvenes éveit taposó ex-taxisofőr szintén hajléktalan: amíg infarktussal kezelték a kórházban, a felesége mindenüket eladta, és megpattant külföldre. A férfit leszázalékolták, munkát többé a rossz szíve miatt nem kaphat, s mivel semmije sem maradt, azóta a Dózsában tengeti mindennapjait. — Ez szívás! - morog a fickó. - Hát nem befogtak melózni? — Csak keményen, Zsolti bá' - biztatja a lány. - Ez a néhány szennyes gatya csak nem fog ki magán? Robot valóban a krízisen találja meg. — Kinyírlak, te kis mitugrász! ... Felhasítom a beleteket, csak gyertek...! Hát mi közötök...? Van nektek valami közötök...? Semmiközötökdögöljetekmeg! Az ordítozás messze hallatszik, ám a szobákban élők fel sem emelik rá a fejüket. Lilith futni kezd. A krízis kezelője feldúlva. A linóleumpadlón géztekercsek, orvosi műszerek, széttaposott üvegcsék, pirulák és néhány, koszos kacatokkal teletömött nejlonszatyor. A felborított vizsgálóasztal mögött, a sarokba szorulva egy idős férfi áll, terpeszállásban, jobb kezében konyhakéssel. Arca gyűrött, hosszú szakállában ételmaradék szárad, bal karja tehetetlenül csüng az oldalán. Legalább két vastag kabátot, számtalan kardigánt, kék mackónadrágot és félretaposott cipőt visel. — Mindmegdöglötöktimindenki! Szemében eszelős fény lobog. Vele szemben két fehér köpenyes alak áll. Lilith nyomban felismeri Robot és a szolgálatos nővért. — Nyugi van, Géza papa! — mondja a srác halkan, de határozottan. — Nem akar maga itt megszúrni senkit. — Megdögöltökmindannyian! Engem nem...! Velem nem fogjátok újra megtenni...!
Az öreg szája véres, a tüdeje hangosan fütyül. Rob lassan kezdi megkerülni az oldalán heverő vizsgálóasztalt. — Géza papa, mi csak segíteni szeretnénk - mantrázza közben. - Látom, hogy eltört a karja, és rendesen beivott. — Megvertekarohadékok! - az öreg elcsukló hangon rikácsol, és a kést Rob felé rázza. — Hozzájukseszóltam, mégismegvertek! Kopaszok! Háromkopaszkismocsok! — Értem, Géza papa. Ha akarja, szólunk a rendőrségnek, de most... - Zsaruk! — a vénember véreset köp a padlóra, s immár csak Robra figyel, aki két lépésre áll tőle. A kés hegyén neonfény csillan. A szerencsétlen öreg tovább köpköd és ordít: — Ennyikazsaruk! ... Ennyik! ... Megennyik! Lilith lassan a zsebébe nyúl. Úgy érzi, percekig tart, míg rátalál arra, amit keres, de végül sikerrel jár. Ekkor belép a vizsgálóba, és a vénemberre kiált: - Ezt kapja el, Géza papa! Az öreg zavaros szemmel, döbbenten néz a grufti lányra. Arcán előbb rémület, majd gyilkos düh jelenik meg, ám közben már felé repül, amit Lilith eldobott. Géza papa a késsel ordítva csap a levegőbe, hogy kivédje a „támadást"! Ekkor azonban Rob és a nővér hirtelen akcióba lép. Másodpercek alatt lefogják az öreget, aki eleinte még próbál harcolni, de mikor elveszik tőle a kést, sírni kezd. A gyors injekció aztán végképp lenyugtatja. A felállított vizsgálóasztalra fektetik, s miközben Rob ideiglenes sínbe teszi az öreg karját, a nővér a mentőket és a rendőrséget hívja. - Jól vagy? — kérdi Lilith csendesen, és félresimít néhány makrancos tincset a srác homlokából. - Egész életében segédmunkás volt - mondja Rob, s a szaggatottan lélegző vénembert nézi. — A nyugdíja még az éhenhaláshoz is kevés, és persze a piát sem veti meg. Két éve, a kocsmában találkozott néhány szemétládával, akik aláírattak vele egy papírt. Mire kijózanodott, már lakása sem volt: kitették az utcára. Most meg azok a nyomorult szkinhedek vadásznak rá, mintha még nem verte volna eleget az Is... - Ssss! — Lilith átöleli a fiú nyakát. - Nyugi, harcos! Ne mondj olyat, amit később meg kéne gyónnod. Tudod: a bácsikád megint morcos lesz! Rob elmosolyodik, de a tekintetében továbbra is keserű harag ül. Hirtelen észreveszi a földön, amit Lilith az előbb Géza papa felé dobott, hogy elterelje a figyelmét. Lehajol és felveszi. - Egy gesztenye? - kérdi. - Idefelé találtam - mondja a lány. - Gondoltam, hátha örülsz majd neki. Rob a halkan hortyogó öregre, majd a késre pillant, amit ő csavart ki a kezéből. - Örültem - biccent, immár őszinte mosollyal, majd átöleli és az ajtó felé tereli a kedvesét. - Gyere, tépjünk haza. Vár minket a mi kis albérletünk, ahol szépen cserépbe tesszük az életmentő csodagesztenyét, aztán...
- Robi! — szól utánuk a nővér. Kezében telefonkagyló, amit az ujjaival letakar, hogy a vonal túlsó végén ne hallhassák. — A rendőrök azt mondják, hogy nem jönnek ki. Kevesen vannak, és úgysem tudnák elkapni azokat a mocskokat. Meg különben is... - Csak egy hajléktalant vertek meg - bólint Rob. Lilith érzi, hogy a srác minden izma megfeszül, de még így sem képes leplezni a remegését. Micsoda egy rohadt, kénköves siralomvölgy ez a város! - Mi legyen? - kérdi a nővér. - Ami máskor is: a szálló hivatalból tesz feljelentést, így kénytelenek lesznek foglalkozni az üggyel — felel Rob, majd halkan sóhajt. - Vagy legalábbis úgy tenni, mintha foglalkoznának vele. A portára érve épp szembetalálkoznak a mentősökkel, akik savanyú képpel, kelletlenül indulnak a krízisrészleg felé. - Máris lejárt a műszak, Robi doki? — vigyorog ki fülkéjéből Ottó. - Tudod jól, hogy nem vagyok orvos — emlékezteti a srác. -Bennem csupán egy mezei szocmunkást tisztelhetsz, öreg. - Amíg a pici, dark párod olyan almás rétest készít, amilyet még anyám se tudott, te pedig hozol belőle a szegény portásgyereknek, addig számomra igenis doki, sőt, méltóságos professzor úr vagy! Nyikorogva tárul ki előttük a súlyos ajtó, és amint a járdára lépnek, rájuk zúdul Budapest zaja. Rob szorosan öleli a kedvesét, akit persze a fekete szemfestéke és ezüst ajakgyűrűje miatt minden második „normális" járókelő viszolyogva bámul. — Milyen volt ma a fősuli? - kérdi a srác. — „Babilónia, az őskultúrák és babonák szülőhelye" — idézi Lilith. — Megtudtam végre, hogy ki vagyok. — Nocsak! — Ügy vigyázz, hapsikám, hogy magával a „babiloni paráznával" jársz, aki még Salamon királyt is megrontotta! — néz fel a srácra Lilith. — Azt a Salamont, akinek csípőből kéttucat ágyasa volt? - biggyeszti le az ajkát Rob. - Hát... nem lehetett valami könnyű dolgod, Liyliyth! — Valójában sosem találkoztunk, te majom! — bokszol bele a lány kedvese karjába. Miközben trolira szállnak, mindketten nevetnek. A sofőr utálkozva méri végig a grufti lányt, s mialatt üres helyet keresnek, az egyik utas (egyébként unokáit szerető nagymama) néhány keresetlen ocsmányságot vicsorog feléjük. — Már megint túl sokan vannak - súgja Lilith Rob fülébe. — Igen — biccent a srác. — Mostanában egyre többen. — Akkor...? — Lilith kérdőn néz a fiúra. — Holnap — feleli Rob. - Holnap megkeressük a többieket, de ma... Azt akarom, hogy a ma este csak a miénk legyen. Lilith átöleli Rob nyakát, s nem törődve az utasok rosszalló tekintetével, sem a szemükben ólálkodó sötét árnyakkal, megcsókolja a fiút, akit szeret.
2009. szeptember 29. 0h 34' Ha az anyja reggel nem kezd el már megint üvöltözni vele, ezredszer is kijelentve: elege van abból, hogy egy „feketére mázolt képű sátánista rémmel" kell megosztania a lakását... Ha Ida néni, az osztályfőnöknő magában tartja gunyoros megjegyzéseit a halálfejes fülbevalójáról, amit aztán valaki a folyosón kitép a füléből, aminek eredményeként a vére két csomag papír zsebkendőt áztat át a lányvécében... S végül: ha hazafelé a Moszkva téren az a zászlókba tekert csürhe nem löki a falhoz, azt üvöltve-rikoltozva az arcába, hogy „Dumálj valamit, zombi! Hullákkal még úgyse beszélgettem!" Szóval, ha mindez nem történik meg vele, akkor talán sose jut eszébe, hogy elmenjen a címre, ami a névjegykártyán állt. Csakhogy megtörtént, így éjfél után harminc perccel IceCat a Marcibányi téren toporog, és értetlenül nézi a hatalmas, sötét, meglehetősen lepusztult épületet - amiben aligha lakhat bárki is! Mögötte a művelődési ház ronda kockaszörnye komorlik, míg az úttesten lehullott leveleket terelget a dermesztően hideg szél. A lány összébb húzza magán a kendőt, ami szinte egyáltalán nem melegíti, és úgy dönt, megpróbál beszökni az alig kétsaroknyira lévő suliba. Inkább az üres tornateremben éjszakázik, mint hogy az anyja üvöltözését hallgassa, amiért éjfél után ér haza. Alig indul el azonban, mikor a lakatlan Lövőház felől, mely hosszú évek óta üresen áll, hangok ütik meg a fülét. Az utca túloldalán, a vaskerítés tövében két alak oson. Egyenesen a míves bejárathoz mennek, majd átbújnak a túl lazára engedett lánc alatt, aminek össze kéne tartania a kapuszárnyakat. Úgy tűnik, mégis lehet odabenn valami, ha azok ketten... IceCat néhány perc tétovázás után átvág a néptelen úttesten, és már benn is van a bokrok, fák árnyékolta, kísérteties telken. Az egykor gyönyörű, ódon épület, amit a Harisban Lövőházként emlegetnek, mert valaha vadászoknak és sportlövészeknek építették, sötét és néma. A lány óvatosan botorkál közelebb a bedeszkázott ablakokhoz. Döbbenten látja, hogy a kastélynak is beillő ház egyik szárnya tető nélkül maradt. A csillagos égre elszenesedett gerendák böknek, de a falak, bár kormosak, épnek látszanak. Denevér surrog el a fák kopaszodó lombja között. IceCat a főbejárat lépcsőihez ér, de továbbra sem látja semmi jelét, hogy bárki is lakna a megadott címen. Már épp sarkon fordulna, mikor a bokrok között egy túlságosan is emberi alakot pillant meg. Dermedten nézi, vajon mozdul-e.
- Kit keresel? — szólal meg az „árny", s előrébb lép, hogy a tér felől derengő fényben megmutathassa magát. IceCat némán bámulja a fehér rasztafrizurát és mini ruhát viselő, karcsú lányt. - Én... — sikerül végre kinyögnie. - Salamon tanár úrtól kaptam ezt a címet, de biztos elnéztem valamit. - Te vagy IceCat, igaz? - a hóraszta csaj mosolyog és még közelebb lép. — A férjem egyik tanítványa. Gyere be; már vártunk. A következő két óra IceCat számára maga a csoda. Kiderül, hogy a „tanár úr" és neje (aki legalább olyan dögös, mint bármelyik menő suli szépe, csak épp ezerszer több ész szorult az ördöngös frizurája alá) valóban a Lövőház lakói, ha nem is hivatalosan. - Egyszer majd étterem és szórakoztató központ áll itt - magyarázza Salamon, akit a többiek csak Slomónak szólítanak. - Addig nekünk és a barátainknak épp megteszi. - Csak az idéző gyertyákkal kell kicsit jobban vigyáznunk - nevetgél rekedt hangon egy sebhelyes arcú, idősebb nő, aki a kora ellenére éppúgy grufti szerelést visel, mint IceCat. - Néhány hónapja akadt egy kis gondunk, mikor Sataniach... Az asszony mellett ücsörgő csaj, akinek egyik karja sorvadtan hever az ölében, hirtelen oldalba böki. - Gitta, vigyázz a lepcses szádra! - Jól van, Dorisiám, vigyázok — vicsorog rá Gitta asszony megjátszott haraggal. - Bár szerintem ez a kiscsaj közénk való. Akkor pedig úgyis... - Később! — szól közbe Slomó, aki Silver Ivyval most teát hoz be a hátsó szobába, amit az otthonukként használnak. IceCat látja, hogy minden bútor és a berendezési tárgyak java is lomtalanításból származik, a kopár hely ettől függetlenül tökéletesen lakályos. A falakon selyemkendők, afrikai maszkok és különös, kissé ijesztő festmények, a szekrények és asztalok sima felületein pedig sárga lángfejüket bülegtető, viaszt síró gyertyák tucatjai sorakoznak. - Örülünk, hogy eljöttél - szól az a magas, karcsú, lélegzetelállítóan szép lány, aki eddig a sarokban álló hintaszékben ringatózott. - Hidd el, ha fura társaságnak is tűnünk, teljesen normálisak vagyunk. - Már aki! - jegyzi meg Dorisia. - Tudod, Susy, mióta Szürke lefalcolt... - Ő nem lefalcolt! - mordul Gitta asszony, és tekintetét a rogyadozó plafonra veti. - Ő felemelkedett, hogy újra azt tegye, ami mindig is a dolga volt. - Egy hülyeség! - csatlakozik a beszélgetéshez Silver Ivy. - Tény, hogy nekem hiányzik az a csontkollekció. Amíg köztünk volt, csak arra kellett vigyázni, nehogy nála lököttebbnek tűnj, s akkor máris menő lehettél. Ahogy IceCat a társaság nevetését hallgatja, rájön: ezek az emberek nagyon rég ismerik egymást. Megint kezdi kirekesztettnek érezni magát, ám ekkor Slomó leül mellé a hatalmas, indiai díszpárnára, és a szemébe nézve így szól: - Mondd, szoktál különös, megmagyarázhatatlan dolgokat látni?
- Ahhoz elég, ha végiglejt a Moszkván, vagy lemerül a Nyugati téri aluljáróba, esetleg sasszézik egyet a „nyócker" dzsumbujában... - kezd bele nagy hangon Gitta asszony, de a tanár leinti. - Azt, hogy milyen lett Budapest, mióta azok újra rejtve vannak, mindenki tudja. Én arra vagyok kíváncsi, vajon IceCat látja-e a Várost?! A lány próbál erőt meríteni a két tenyere között szorongatott teásbögre melegéből. Ezernyi gondolat, fel-felvillanó kép jelenik meg előtte. Anya eltorzult arca, miközben vele üvöltözik... (és az a korcs kis alak a tekintetében, aki egyre csak röhög). Vagy a szomszédban lakó férfi, aki rendre részegen ér haza, s olyankor addig püföli a feleségét, míg valaki a bérházból ki nem hívja a rendőröket... (és a pasi csapzott hajába markoló, kicsi, karmos mancsok, amikről utólag mindig elhiszi, hogy csak odaképzelte őket). - Igen - szólal meg nagy sokára. — Azt hiszem, látom azt, amit ti Városnak hívtok. Ekkor az épület főbejárata felől éles csattanás hallatszik. Slomó és a többiek mind felugranak, de közülük Silver Ivy a legfürgébb. A hóraszta csaj szemkápráztató sebességgel terem az ajtónál, s miután felrántja azt, már a folyosón rohan. IceCatnek fogalma sincs, mire készüljön, de a társaság magabiztos viselkedése valamelyest megnyugtatja. Kintről kiáltások hallatszanak, majd dulakodás hangjai következnek, míg végül négy alak jelenik meg az ajtóban. — A Dohány utcában kaptuk el — kiáltja egy magas, szőkésbarna hajú, szemüveges srác, miközben Silver Ivy segítségével egy fekete inges, kopasz fickót taszigál befelé. — Rohadjatok meg, korcsok! — üvölti a csupa izom alak, de hiába vergődik, a hóraszta csaj kezéből képtelen szabadulni. — A bajtársak ezért felkoncolnak titeket! — Hát persze, kisfiam — áll elé Slomó, úgy vizsgálgatva a hívatlan vendéget, mint valami különös bogárfélét. — Aztán mondd csak, mi szépre készültél a Dohány utcában? Mivel a pasi egyre csak üvölt, szitkozódik és rugdos, helyette a szobába lépő negyedik jövevény válaszol. A grufti lány fehér nejlonzacskót emel fel, mutatva a zsákmányt, mely fémesen zörög. — Valószínűleg piktorkodni akart a drága. Gitta asszony a kopaszhoz lép, és hatalmas markával elkapja annak kockaállát, hogy a szemébe nézhessen. — Szóval művészlelkek vagyunk, kispofám?! — a nő rekedt hangja szinte karistolja a levegőt. - No, mindjárt meglátjuk, ki is lakik benned valójában. Ezzel ő és Silver Ivy az egyik fotelhez cipelik a pasit, és gyakorlott mozdulatokkal megkötözik. IceCat nem érti, a két nő hogyan képes erre. Látja a fiú izmait, a bőrén sötétlő, nagyon is ismerős tetoválásokat, és a verejtéktől csillogó, tar koponyát... Majd hirtelen felfedezi azt a pikkelyes, nedvesen csillogó kígyófarkat is, ami a pasi nyakára szorul!
— Szerintem egy skin lesz — véli a vörös hajú lány, s az egyik sarokba dobja a festékszóró flakonokat tartalmazó nejlonzacskót. - Lassan jövünk, de biztosan! - sikítja a fotelban vergődő pasi, miközben kopasz feje vörösbe borul. - Mind meg fogtok dögleni, rühesek! Nálunk az erő, miénk a hatalom... IceCat iszonyodva nézi a jelenetet. A fickó torkán egyre szorosabbra húzódik a kígyófarok, de nem mer róla szólni, hátha a többiek őrültnek néznék. Mikor Slomó leguggol mellé és megérinti a kezét, IceCat majdnem felsikít. - Bocs, nem akartalak megijeszteni - mondja a férfi. — Idióta helyzet ez, de hát így alakult. Szerettem volna, ha előbb megismersz minket, s nem mindjárt a mélyvíz következik. Mindegy... Nézz erre a szerencsétlenre! IceCat engedelmeskedik. - Mondd, mit látsz rajta? — kérdi Slomó. A lány néhány pillanatig tétovázik, majd a saját nyakához közelíti a kezét, s közben ezt suttogja: - Valami... rátekeredett valami a torkára. - Jó! - könnyebbül meg Slomó, és az őket figyelő Susy Omega, Dorisia és az újonnan érkezett szemüveges srác felé biccent. — Úgy tűnik, tényleg lát. Ekkor a vörös hajú lány a megkötözött fiú mögé áll, aki persze továbbra is dobálja magát, köpköd és vicsorog. - Légy nyugodt! — ül le IceCat másik oldalára Dorisia. — Csak néhány pillanat az egész, és már vége is van. A vörös hajú lány lehajtja a fejét, becsukja a szemét, és mindkét öklét összeszorítja. Amint ezt megteszi, a szobára fojtogató félhomály borul, mintha a levegő magába nyelné a gyertyák fényét. A fotelban ülő srác immár úgy üvölt, hogy IceCat biztosra veszi: a Marcibányi téren is hallani lehet. S ekkor a vörös hajú lány háta mögött hatalmas, fekete szárnyak tárulnak ki. Az ében tollak hangos csattanással nyílnak szét, felkavarva a viasz édeskés illatát. - Ő Liyliyth - suttogja Dorisia. - Általában tök kedves csajszi, de amikor skin démonnal van dolga, én se mernék a közelébe menni. A szárnyas alak két kezén borotvaéles, fekete karmok meredeznek, majd a fotelban ülő srác nyakához kapnak, és letépik a kígyófarkat, melyhez apró, pondróként tekergő test és barna gombostűfej tartozik. A démon... IceCat már nem kételkedik benne, hogy azt lát! ...nyüszítve, rikácsolva, tekeregve próbál menekülni, de hiába. Liyliyth néhány mélyről dörgő, ismeretlen szót mond, majd kettétépi a dögöt, melynek darabjai a padlón keletkező, s mindjárt be is záruló, kénkőbűzt árasztó lyukba zuhannak. Öt zavaros, ép elmével szinte kibogozhatatlan perc telik el, amire később IceCat alig bír visszaemlékezni. A vörös hajú lány szárnyai, karmai
eltűnnek, ő pedig fáradtan rogy bele a szemüveges fiú karjaiba. A fotelban ülő pasi halkan sírdogál, s egyre csak azt kérdezgeti: — Hol vagyok? Hogy kerültem ide? Miért...? Silver Ivy kibogozza a kötelékeit, Gitta asszony pedig — ha nem is túl finoman — a folyosóra támogatja, miközben harsány hangon litániáz: — Na, gyere kisfiam, most szépen hazamész a mamához, akit az idióta bajtársaid kedvéért olyan rondán egyedül hagytál. Aztán, ha majd összekaptad magad, vakartasd le a bőrödről ezeket a jeleket, mert ocsmányabbak, mint a bubópestis és a délutáni kibeszélő sók együttvéve! IceCat érdeklődve néz utánuk, míg el nem tűnnek a folyosó kanyarulatában. Bár tudja, hogy mindattól, amit látott, halálra kéne rémülnie, valahogy mégis egyre otthonosabban érzi magát. Ekkor újabb alak bukkan fel lihegve, s miután beesik az ajtón, egyből puskaporos szózatba kezd: — Most meg mihől mahadtam le máh megint?! Miből hagytatok ki, ti ghufti anyaszomohító bagázs, he?! — Lazíts, Xilka, Lilith csak egy skint űzött ki — nevet az apró, zöld sapkás fickóra Susy Omega. — Azt mehészeled mondani, hogy csak egy skint?.' — háborog tovább a fura kis alak. - Hisz tudod jól, hogy a skineket utálom ebben a Váhosban a leginkább! Mióta a közönséges szem számáha ismét láthatatlanokká váltak, egyetlen alkalmat sem akahok kihagy... Hoppá, hoppá, ő meg kicsoda?! Xilka széles mosollyal csörtet IceCathez, s mielőtt a lány bármit tehetne, csókot cuppant a kézfejére. - Szehelmetes üdvözletem, dhága vendég, kit hepeső szívem teljes melegével van szehencsém köszönteni! Miféle csodás szellenet fújta magácskát eme díszes táhsaságba, ahol én volnék az egyetlen euhópai műveltséggel bíhó imp?! - Mivelhogy te vagy itt az egyetlen imp, ugyebár?! - tolja félre ekkor Xilkát a vörös hajú lány, hogy végre ő is köszönthesse az új jövevényt. — Szia, én Lilith vagyok. Bocs, hogy az előbb minden figyelmeztetés nélkül mutattam meg a másik énemet, de a skinek... - Semmi gond — mosolyog IceCat. - Azt hiszem, én is szívesen pokolra küldenék közülük néhányat. - Hát akkor... - tárja szét a két karját Lilith. - Isten hozott a gruftik között!
VÉGE
Valami felébredt... Valami elkezdődött... Liyliyth, kit az ősidőkben azért száműztek, mert „NEM"-et mert mondani arra, hogy alacsonyabb rendűként bánjanak vele, most visszatért. Szükség van rá. Szükségünk van rá, ezért újra köztünk jár, éppúgy, miként a ránk vadászó, napról napra vérszomjasabb démonok. És csak a gruftik tudják, amit mások észre sem vesznek vagy félnek látni. Igen, csupán ők - akik szemébe mertek nézni az elmúlásnak - értik, hogy a Város ma még csak halkan fortyogó, ám egyre tüzesebb, gyilkos lángokat lövellni kész pokolkatlan...
www.remalom.hu
