Gligorics Teréz
Szimultán
„Nagy szívembõl a keserûség torka Haló tüdõbetegként fölhörög: No, valaki itt szép rakásra hordta A szenvedést – s ez élet? és örök?” József Attila
1
I Nem tudom, melyik pillanatban öregedtem meg. Tegnap reggel még térdig ért a nadrágom, s kint játszottam az istálló mögött a Várady gyerekekkel. Egy szerencsétlen veréb fészket biggyesztett az eresz alá, azt birizgáltuk, és puttyogtattuk a meztelen kismadarakat, mintha azok csak a mi szórakoztatásunkra keltek volna ki a tojásból. Mai napig sajog a helye a fenekemen, már nem a madárnak, hanem a verésnek, amit kaptam érte. Azután jött egy néhány naplemente, egy pár azóta ködbe burkolódott karácsony, néhány kikelet, mintha egymás árnyékát követték volna. Egy reggel borotválkozás közben vettem észre, hogy né, szinte õsz a szakállam! Közelébb nyomtam a fejem a tükörhöz, s hát a fejem búbja meg a tükör farkasszemet néztek egymással. Mert lézengett ugyan még egy néhány fehér árvalányhajféle a fejem tetején, de olyan összevissza, hogy sosem találtak volna egymásra a hajkefe segítsége nélkül. Hogy a többi mikor hullott ki, vagy hova, fogalmam sincs. * Öregember vagyok. Megvénült parasztember. Falun éltem én egész életemben, kivéve azt a húsz évet, melyet jobb életet kívánva magamnak, külföldön tékozoltam el. Mert bárhogy is fontolgatom a dolgokat, tékozolt évek voltak azok. Nem magyar embernek csinálták azt a külföldöt. Mert, kérdem én, milyen világ az, ahol az ember nem rendelhet egy üveg tokajit meg a cigányprímást mellé? Vagy ahol egy recsegõ gramofon húz csárdást a viszketõs talpak alá a Zsiga helyett? Hát lehet arra táncolni? S ha véletlenül csak nem bír a talpával az ember, a földszinti lakó bekopogtat két perc múlva egy nagy darab malterral a nyakában. Köszönöm szépen, abból nem kérek. Így hát szépen hazajöttem. Most itt élek öregapám régi kunyhójában. Megvan még a kemence is, úgy, mint gyerekkoromban. Télen jól bedurrantok belé, azután tõlem dudálhat kint a szél. Én majd bent. Elõveszem a megkopott sakktáblámat, s gondolatban szimultánt játszok néhány rég eltávozott jóbaráttal… Szegény családba pottyantott be a jó Isten annak idején. Most hogy akarattal tette-e, vagy véletlenségbõl, nehéz lenne eldönteni, azt csak õ tudja. Mert születhettem volna mondjuk bárónak is, vagy rosszabb esetben egy nagygazda örökösének, de hát szegény ember is kell a világon, s talán akkoriban éppen hiány volt a szegény emberekbõl. Apám más földjét dolgozta, sajátja nem volt még akkor, s nem is lett nagyapám haláláig. Anyám meg vágta a sarat, ahol érte. Télen varrogatott, nyáron meg napszámolt, lakodalmakban fõzött, és mindég fáradt volt. Én csak úgy emlékszem rá, hogy vagy a derekát ajnározgatta, vagy a dagadt lábait áztatgatta a 2
lavórba. Minket nem igen dajkálgattak, nem telt arra sem idõbõl, sem erõbõl. Meg aztán egyikük sem volt az a nyalakodós fajta. A szeretetüket, ha volt rá idejük, egy nagy szelet olyan zsíros kenyérrel fejezték ki, amit nem kellett kérni. Általában kérni kellett, s utána várni, amíg valakinek üresedik a keze. Késõbb azután megtanultuk ellátni sajátmagunkat. Hárman voltunk testvérek, én a legidõsebb, az Erzsi húgom két évvel fiatalabb nálam, s egy öcsém, aki még kétévesen meghalt. Hétéves koromban már olyan krumplipaprikást rottyantottam, hogy még a nagyúr is megnyalta volna a rózsaillatú mancsát utána. Késõbb az Erzsi vette át e finom foglalkozást, mert abban az idõben még divatban volt hogy ez „férfimunka”, az meg „nõi munka”. S ahogy ezt kitapasztaltam, nem voltam hajlandó többé köténnyel csúfítani a nadrágom elejét. Így hát a húgom csinálta a házi munkát, én meg az állatok körül amit kellett, meg az udvaron. Most jó lenne azt hazudni, hogy tökéletes fia voltam én apámnak, anyámnak, de bármennyire szépíteném is a dolgot, engem is olyan fából faragtak, mint a többit. Csintalan voltam, de nagyon. Habár a szófogadás erõsen belénk lett verve, a gyerekség még attól is erõsebb volt. Szegény apám nem gyõzte az üveges tótot hívogatni a szomszédok ablakainak, én meg nem gyõztem a parittyákat gyártani. De még abból is csak tanultam, mert a vége felé már olyan parittyát tudtam barkácsolni, hogy az egész falu kölke könyörgött értük. Még pénzt is kereshettem volna vele, de abba már apám is belenézett, s egyenesen megtiltotta, hogy hát ne gazdagodjon az üveges tót olyan rohamosan. A másik nagy bûnöm a fáramászás volt. Abból még öregapám görbe botja sem tudott kigyógyítani. Sosem felejtem el, amikor legelõször másztam fel a fára. Volt nagyapámnak egy óriási, duplafehér orgonafája. Jó vastag, erõs ágai voltak, amelyek olyan formában szaladtak széjjel, hogy akár labirintnak is megfeleltek volna. Éppen május volt, s az a fa tele, de tele volt hófehér virággal. Még hatéves kölökfejjel is megéreztem a varázsát. S annyira csalogatott, hogy végül is felmásztam rá, persze a parittyával a zsebemben. Eldöntöttem, hogy ma baglyot fogok lõni magamnak. A tavaly télen láttam egyszer vadkacsavadászatot, és ott láttam olyan sípot, ami éppen úgy hangzott, mint a kácsa, azzal csalogatták elõ a lõnivalót a nádasból. Hát én úgy gondoltam, ha az a módszer jó volt a kácsának, jó lesz az a bagolynak is. Én hát szépem elkezdtem huhogni: hú, hú, hú. De jó sokáig. Anyám éppen mosott az udvaron. Egy ideig eltûrte, de végül is vagy megunta a huhogást, vagy tényleg a nyakamat féltette, mert rám szólt, hogy onnan le, de hamarosan. Én csak huhogtam tovább. Anyám általában csendes asszony volt, de ha egyszer csúszni kezdett a szája lefelé a dombon, nem állította azt meg az úristen sem. Otthagyta a teknõ ruhát, s odajött a fa alá. Hát ott olyan lármát csapott, hogy végül még öregapám is megunta. Perceken belül ott volt, egy jó éles baltával a kezében. Én még akkor is huhogtam, amikor velem együtt kezdett hullani az illatos, hófehér orgona. Késõbb aztán azt mondta öregapám, hogy azért vágta ki a fát, hogy ne kelljen neki anyámat tovább hallgatni. Persze, ezt a verés után mondta, talán vigasznak. De azt a verést azért megbosszultam. Volt egy hatalmas, fekete kocánk, amire apám azt mondta, hogy a legjobb magkoca a faluban. Hát az éppen fiadzani készült, s ha lehetséges, öregapám még jobban várta a malackákat, mint apám. Én tudtam, hogy másnap reggel a határba készül, kukoricát kapálni. Már elõbb kellett volna, de egész héten esett az esõ, s várta
3
míg jól felszárad. Reggel, amikor gondoltam hogy, no, éppen csak hogy odaért, én is készen voltam. Jó messze volt az a darab földje, s nem is igen tetszett nekem olyan messzire kigyalogolni, de azért mégis kimentem. Már messzirõl kezdtem neki kiabálni: – Tata, dobja el azt a kapát frissibe! Lefialt a koca! Kilencet! Még be sem fejeztem a mondókámat, nagyapám már fogta be a lovakat a kocsi elé. Annyi merszem azért nem volt, hogy én is felüljek mellé. Mire beindította a lovakat, én már két dûlõvel odább hordtam a büdöst. Nem is mertem aznap hazamenni, majd csak úgy estefelé, remélve hogy nekik is van olyan jó humorérzékük, mint nekem. De nem volt. El is gatyázott apám becsülettel, nagyapám meg két nap múlva, amikor anyám meggyes rétest sütött. A kezembe nyomott egy jó nagy tányérral, hogy vigyem el öreganyámnak. A nadrágomon még sajgott a koca ára, így hát nem is ellenkeztem én egy szóval sem, csak azon imádkoztam, hogy öregapám ne legyen még otthon. Nem is lett volna, ha én egyenesen oda megyek. Ott lett a baj, hogy rajtam kívül más kölök is van a világon, nálunk meg aztán bõven. Éppen árkot ugráltak, ami nekem mindig is kedvenc szórakozásom volt, s olyan árkot még nem találtam, amit én ne tudnék átugrani. Hát én szépen letettem a rétest, s odaálltam közéjük. Túl is ugrottam minden kölköt, mert hol az egyik, hogy a másik pottyant az árokba. Némelyiknek csak a szeme fehérje világított a sárból. Egy idõ után meguntuk az ugrálást, s azt játszottuk, hogy ki tudja átpisilni az árkot. Annak meg én tényleg mestere voltam, mert én a fa tetejérõl lepisilem a cseresznyét, ha kell. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy kezdett sötétedni. Te szent Isten, a rétes! jutott eszembe. Éppen idõben, mert még sikerült látni, amint két kóbor kutya nyalogatja a száját utána. Úgy gondoltam, hogy azért csak elmegyek öreganyámhoz, és megmondom neki, kerek perec, ez történt. Majd csak megvédi a fenekemet egy újabb támadástól. Hát õ szegény meg is védte volna, de öregapám fürgébb volt, s még igen röfögött benne a kocaeset. Így hát kétszer kaptam egy bûnért. Még szerencse, hogy a nagy ordibálásban mindenki elfelejtette a meggyes rétest. Egy harmadik verést nem bírt volna már el a sötétkék ülõkém. Szegényesen, de megvoltunk, éppen nem éheztünk. Mindig akadt pár baromfi, télen disznóvágás, beosztva elég volt. Egy jó ideig meg is voltam elégedve a sorsommal. Olyan tizenhárom éves lehettem, amikor rájöttem, hogy itt valami nincs rendben. Minden osztálytársamnak volt „csöréje”, csak nekem nem. Kezdtem figyelni õket. Valahányszor egy fiú elhaladt egy csoport lány mellett, azok jó nagyokat vihogtak a kötényük alatt. Rajtam nem rityogott egy sem, szinte észre sem vettek, vagy ha igen, akkor csak azért, hogy alaposan végignézzenek rajtam. Egy reggel én is végignéztem magamon. Hát nem igen volt mit nézni. Cipõm csak hírbõl volt, a valamikor hosszú nadrágom cafatjai a térdkalácsommal incselkedtek, s az ingemnek ugyan megvolt még az eleje, de a hátuljának az egyik fele valamelyik kerítésen ijesztgette a madarakat. Hát volt rajtam mit kuncogni a lánykáknak? Pedig a fizimiskám elég tûrhetõ volt, a hajam is hullámzott volna, mint a búzatenger, ha egy olló rendet csinált volna benne. Másnap odamerészkedtem anyám elé. – Édesanyám – kezdtem a legmézesebb pofával, amit csak magamra tudtam kenni –, így nem mehet tovább. Anyám rám nézett, mintha legalább is azt mondtam volna neki, hogy tetves vagyok.
4
– Mi nem mehet tovább, te? – lepõdött meg, mert nálunk az volt a szokás, hogy a gyerek akkor beszél, ha kérdezik, s akkor is csak amit nagyon muszáj. – Hát az – kezdtem belebátorodni –, hogy én ilyen rongyosan járjak az iskolába. Ehol ni, maholnap legényember leszek, aztán még semmi sem látszik ki belõlem. Hacsak nem akar édesanyám gondozni egész életében, akkor adjon rám olyan csuhát, aminek láttára esetleg más nõszemélynek is tetszenék, nemcsak édesanyámnak. Anyám nem szólt egy szót sem, még csak rám se nézett, kopasztotta tovább a tyúkot, de olyan erõvel, mintha a szegénységet kopasztotta volna le rólunk a tollal együtt. Én sem firtattam tovább a dolgot, csak úgy magamnak mondtam, hogy: „eredj, Matyi, míg nem ragad abból a tyúktollból a gallérodra is”, s elvittem az irhámat. Amit mondtam, megmondtam, ennyibõl is megérti, aki akarja. Többet nem is beszéltünk róla, se én, sem anyám. Olyan két hét múltán, amikor iskolába készülõdtem egy reggel, beszólt édesanyám, hogy ne vedd fel azt a rongyot, s a kezembe nyomott egy vadonatúj nadrágot, kabátot, meg egy inget, s valami használt cipõt, ami nagy is volt, meg kopott is, de ragyogott az énnekem. Akkor akadt csak meg valami a torkomon, amikor a nadrágon meg a kabáton felismertem apám esküvõruhájának a mintáját. Hogy mikor alakította azt át nekem anyám, nem tudom, de úgy pászolt rám, mint kutya szájába a tojás. Abba a kabátba meg a nadrágba több szeretet lett belévarrva, mint ami ki tud ömleni három folyékony anyai szájból. Sosem felejtem el azt a napot. Elmentem az iskolába, éppúgy, mint százszor azelõtt, de valami történt bennem, ott bent, egész mélyen. Hirtelenjében én is embernek éreztem magam, s talán életemben elõször azt is, hogy én is ide tartozok. Most hogy a ruházat tette-e, vagy az „én is vagyok akkora rakás, mint ti” önérzet, mely úgy ragyogott az arcomon mint a hajnalcsillag, nem tudom, de életemben elõször nekem is vihogtak a lányok. Még talán a fülem vége is begyulladt, mert olyan melegem lett hirtelenjében, hogy szinte letéptem volna magamról apám esküvõruháját, csakhogy egy kis levegõt kapjak. De olyan jól életemben nem esett semmi, azóta sem, mint az a vihogás. Akkor néztem meg a Julcsát magamnak elõször, úgy alaposan. Igaz, õ kuncogott legkevésbé, de talán éppen azért néztem meg annyira, hogy hát neki vajon miért nincs nevethetnékje rám. El is döntöttem már akkor, hogy megnevettetem, vagy ne legyen Mátyás a nevem. Azt meg úgy terveztem megtenni, hogy egyszerûen rá sem hederítettem. Udvarolgattam én mindenkinek, mint bármelyik valamire való kakas, de a Julcsának soha. Végül is õ szólított meg, hogy hát õ talán kancsal, hogy észre sem akarom venni. Én egy ideig kellettem magam, de végül is hagytam „gyõzni”, s utána már csak neki udvaroltam. Nem volt vele könnyû dolgom. Nemcsak hogy még a kezét sem engedte megfogni, hanem az apja szapult faluszerte, hogy jó lenne a koldusnak a vagyon. Én ugyan nem sokat adtam rá, mert már akkor el voltam szánva, hogy innen megyek, ahogy lehet. Mindegy, hogy hova, ha a Julcsa velem jön, otthon leszek. Érdekes, az ember milyen gyönyörûen kitervez mindent elõre, órapontosságra. Aztán egy reggel valaki elfelejti felhúzni az órát, s a szerencsétlen tehetetlenül nézi, amint a finoman kidolgozott tervei egyenként fulladnak bele az idõbe… *
5
Egy ideig csavarogtam. Elõször Bécsben, majd Olaszországban. Furcsa volt az a világ nekem, de nagyon. Elsõsorban is én soha nem tanultam idegen nyelvet, az akkoriban még nem volt szokás, legalább is parasztok között nem. Külföldön meg nem tanultak magyarul. Így hát mutogattam, mint a kuka, s mégsem értettek meg. Olaszországban jöttem össze egy magyar fiatalemberrel, Balázsnak hívták. Halász Balázs. Jó teleszájú név. Neki volt valami pereputtya Amerikában, oda készült, várta a hajóját. Akkoriban még könnyen lehetett menni, az ember megvette a hajójegyet, s ment. Mentem volna én is, de nem volt egy veszett garasom sem. Erre a Balázs unszolni kezdett, hogy vetessem fel magam munkásnak a hajóra, akkor elvisznek ingyen. Addig, addig nyösztetett, hogy végül is, csak azért, hogy elhallgasson, elmentem a kikötõbe, egyenesen a hajóirodába. Sikerben nem is reménykedtem, mert volt ott rajtam kívül vagy száz fiatalember, akit éppen annyira szorított a gallér, mint engem. Talán éppen azért vettek fel, mert csak olyan tessék-lássék módon kértem munkát. Azt már azelõtt is észrevettem, hogy az éhes embert nem szeretik sehol, hát próbáltam pocakosnak látszani. Elég megalázó munkát kaptam. Akkoriban még nem voltak fürdõszobák a hajókon, sõt még klozet sem nagyon, így hát a nagyságáknak meg a nagyuraknak „fülkéket” raktak be, magyarul mondva, bilit. Hát azokat kellett nekem ürigetni. De úgy gondoltam, hogy éppen eleget ganéztam otthon az állatok alól, ez sem különb. Nem a nyavalyát! Végigökrõdtem az egész utat, teljes két hónapot! Nemcsak a bilik szagától, hanem a tengeribetegség is nyakon csípett már másnap, és éppen elég bajom lett volna azt a betévõ falatot magamban tartani a szagok nélkül is, de annak a segítségével aztán a legjobb falatoknak sem volt egy csepp esélye bennem ragadni. Azért remélem, hogy a mennyország nem úgy van beállítva, mint az a hajó volt. Mert az is rétegekben volt, éppúgy, mint a szárazföldön: a pénzes emberek felül, a szegények alul. Persze felül megvolt minden, amit pénz vehet: a legjobb falatok, báltermek, zene, sétatér, friss levegõ amennyit a tüdõ elbírt. Alul meg aki éppen megmaradt, az megmaradt, a többivel etették a halakat. Ott aztán nem volt még kenyér sem. Akinek elfogyott, amit magával hozott, az vagy kapott mástól, vagy lopott mástól, vagy éhen halt. A „fülke” valamelyik sarokban volt, s a legszégyenlõsebbje is letolta a bugyiját másnapra. A friss levegõ meg két kis luk volt a hajó oldalában, ahol állandóan becsapott a víz. Megismerkedtem ott egy négygyerekes magyar családdal, s amikor csak volt alkalmam, lementem megnézni õket. Olyankor mindig összeszedtem a maradékot a konyháról, meg az ebédlõasztalokról, s levittem nekik. Annyira hálásak voltak, hogy szinte belepirultam a köszöngetéseikbe. Hogy a légtelen környezettõl-e, vagy a szennyezett ivóvíztõl, nem tudom, de beteg lett a legkisebb. Hároméves volt a kislány, szép, szõke göndör fürtökkel, s olyan színû szemmel, mint amilyen színben az ég ragyogott ott fent a pénzes emberek zsebére. A hajóorvos nem volt hajlandó megnézni, mert „az a jegy nem jogosítja az utast orvosi segélyre”. Két nap után, amikor megint lementem a lukba, már messzirõl láttam, hogy itt baj van. A gyerekek összebújva sírtak, az apjuk a fejét lógatta, s az édesanya a sarokban ült, a kis szõkét magához ölelve. Az apa elébem jött, és félrehúzott.
6
– Ne menj oda, Mátyás! – mondja nekem. – Meghalt. Meghalt még tegnap, azóta így fogja. – S a fejével az asszony felé billentett. – Nem tudjuk elvenni tõle, mert erõvel azt állítja, hogy csak alszik a gyerek. Én nem hallgattam rá, odamentem a megzavarodott asszonyhoz: – Adja ide nekem azt a kislányt – mondtam neki –, majd én lefektetem. Nézze, hoztam neki enni is, ettõl biztosan jobban lesz. Elõbb oda sem figyelt az asszony, de amikor megismételtem a mondókámat, rám nézett. Én szinte megijedtem tõle. Egyszer, még gyerekkoromban láttam egy halott embert, akinek a nyitott szemei ráfagytak a mennyezetre. S ez a szerencsétlen éppúgy nézett ki. Nem volt ott a megüvegesedett szempár mögött egy szikra élet sem. Meg sem mozdult, amikor a gyereket elvettem tõle, s odaadtam az apjának. Az elvette tõlem, s a feleségéhez hasonló szemmel nézett a hajó oldalán tátongó szellõztetõ lukra… * Ha nem evett volna az állandó ökrõdés, talán még élveztem volna is a szakmámat. Még így, utólag visszagondolva is nevetek néha egy-egy eseményen, habár akkor nem volt nekem nevetséges semmi sem. Volt ott minden, fõleg éjjeli macskanyávogás. Az embert már unalmában is ráveszi az ördög mindenre. Sosem felejtem el, utazott egy mama a lányával. Elég csinos liba volt, és rajta is kaptam egynéhányszor, amint késõ éjjel lopakodik be a mama mellé. Egy reggel, már úgy az út vége felé, szokás szerint bekopogtam, és bementem az éjjeli terméket kihozni. Hát egy olyan csetepaté kellõs közepébe léptem, hogy megnéztem a talpam utána, nehogy széthordjam a szagát. Nem igen akartam hallgatózni, meg ha akartam volna sem sokat értettem volna meg belõle, mert németül beszéltek, de annyit azért beszippantottam a nyelvbõl Bécsben, hogy ezt megértsem. A kicsike terhes volt, s az anyja vallatta: ki, hogy, mikor, mivel. Mintha nem tudná, hogy azt hogy kell! A kislány pityergett, könyörgött, tagadta. – De mama, éppen csak ekkorkát dugott be! – s mutatja a két ujjával, hogy mekkorkát. Hát mondjuk egy fél arasznyit. Szerintem elmérte, mert a tény csak megmaradt, hogy terhes. Sajnos, ezen is csak akkor nevettem, amikor már három napot szárazföldön töltött a lábam, és végre a belsõ részem abbahagyta az örökös hullámzást. II Azt a napot sosem felejtem el, amikor végre, két hónap után, kikötöttünk New Yorkban. Szontyolodott, esõs nap volt, körülbelül egyirányban az én kedvemmel. Ott álltam a hajókorlátnál, s csak úgy magától fejbevágott az a kérdés, hogy mi az ördögöt keresek én itt? Mert mindent elképzeltem én magamban, csak azt nem, amit itt találtam. Körülbelül Babilonban lehetett ilyen ricsaj, mint itten. Ahány ember, annyiféleképpen hadart, de olyan gyorsan, hogy mégcsak azt sem lehetett belõle kivenni, hogy milyen nyelven átkozza a sorsát. Nagy késéssel a Balázs is elõkerült, s
7
hát leszálltunk. Egy ormótlan szobába tereltek bennünket, olyan módon, mint ahogy mi otthon a teheneket szoktuk legeltetés után, s csak úgy kézzel magyarázták, hogy várjunk. Hát mondom a Balázsnak, miért ne várjunk, hisz ráérünk. Neki mégcsak akadt hova menni, de én még azt sem tudtam elképzelni, hogy a következõ öt percben merre fordul a sorsom. Halvány fogalmam sem volt, hogy mit fogok kezdeni. Valamicske pénzem csak akadt, mert egy cseppet éppen fizettek a bilihordásért az úticédula mellé, de tudtam én jól, hogy az esetleg egy-két napra tölti meg a hasamat. Pláne most, hogy itt a szárazon kezdett észhez térni az étvágyam egy kicsit. Hívott a Balázs, hogy menjek vele, a rokonai befogadnak engem is, de én úgy gondoltam, hogy én sem ugrálnék az örömtõl, ha valaki nekem hozna váratlanul egy éhes szájat, így hát azt hazudtam neki, hogy megismertem valakit a hajón, és van biztos munkám. Hogy elhitte-e vagy nem, nem tudom, de mindenesetre nem firtatta többé a dolgot. Lépésenkint, egyenként csak odajutottunk a vámtiszt elé, úgy látszik, õrá kellett várni. Át is nézett bennünket alaposan, mintha legalább is aranyat dugdostunk volna az ócska rongyaink között, majd adott valami írást, csak késõbb értettem meg, hogy a mai világban vízumnak hívnák, majd intett, hogy mehetünk. Hát mentünk. Valahogy kijutottunk az utcára, ahol elköszöntünk egymástól a Balázzsal. A címét azért a kezembe nyomta, hogy bármikor szükségem lenne rá, keressem fel, majd elindult a sarok felé. Én ledobtam magamról a hátizsákomat, s jól megtámasztottam a falat, hogy na, Mátyás, most imádkozz egyet. De hiába imádkoztam, nem válaszolt senki, vagy meg sem hallgatták. Így hát magamra maradtam, s mondom elindulok én is toronyirányába, valahol majd kikötök. Hát otthon is volt szegénység, sõt, én magam voltam annak a példaképe, de ilyet még otthon sem láttam. Néztem volna fel az égre, hogy vajon az Isten látja-e ezt a nyomort, de nem találtam meg annak egy foltját sem. Az ég helyett otromba tömbházak ráncolták a homlokukat, s szinte vártam, mikor mordulnak rám hogy, na, mit bámulsz annyira? Az utca alig volt három embernyi szélességû, s az tele volt néppel. Félpucér, koszos gyerekek mindenfelé, s rágcsáltak éhségükben, amit értek. Még koszosabb asszonyszemélyek civakodtak a meredek lépcsõkön, s amelyik éppen nem fért már a lépcsõre, az valamelyik ablakból lógott kifelé, s onnan ordibálta a saját igazát. Csonttá aszalódott kóbor kutyák egészítették ki e jelenetet az álmok országában. S én itt akartam „megszedni” magamat, itt, ahol az én szegénységem nagyúri pompa ez a rongyos, fogatlan, nyomorult emberhad mellett. * Rám esteledett, szinte észre sem vettem. Csak arra lettem figyelmes, mintha egyre sötétebb lenne körülöttem a szürkeség, mely napközben is éppen csak látni engedte a nyomorúságot. Mert ha a napsugár néha kíváncsi lett volna, hogy vajon milyen élet folyik ott, vagy élet-e egyáltalán, ami ott folyik, hamarjában kudarcot vallott volna, mert abba a betonrengetegbe ugyan nem látott volna bele. Ebben az utcában, abban biztos voltam már akkor is, nincs sem halványzöld kikelet, sem piruló, õszi levelet nem sodor a szél. Érdekes, ha muszáj, az ember megterem ott is, ahol még a fû sem akar.
8
Kezdtem fázni. Éhes is voltam. És egyedül. Fõleg egyedül. Sem azelõtt, sem azután, soha, de soha nem éreztem magam annyira elhagyatottnak, mint abban a percben. Még talán az Isten is elfelejtette, hogy erre a világra dobott. Egy kóbor kutyának is örvendeztem volna abban a percben, ha az barátságosan csóválja rám a farkát. De még azok is gyanakodva néztek rám. Az egyik legkopottabb épület ajtajára ki volt biggyesztve egy tábla, én ugyan nem értettem hogy mit írt rajta, de a fáradság meg a hideg elhitette velem, hogy az kiadó szoba lesz. Bekopogtattam, majd másodszor, harmadszor is. Végül is jól megvertem az ajtót, ment onnan bévül olyan lárma hallatszott, hogy akár kalapáccsal is verhettem volna. Végül is valaki csak meghallotta, mert egy többinél is éhesebb kinézésû kölök nyitott ajtót. Én kezdtem neki magyarul mondani a mondókámat, de az csak bámult rám, mintha legalább is a csillagokból pottyantam volna ide, s szaladt is az apjáért. Én valahogy kézzel-lábbal megmutogattam neki hogy mit akarok, mire egy kissé derûsebb lett az arca, és félreállt az ajtóból, hogy hát menjek beljebb. Hát azt én próbáltam is, de vagy kettõnek elõbb ki kellett volna onnan jönnie, mert abban a falat szobában biztosan voltak vagy nyolcan. Erre az ember egy jó nagyot rikkantott, mire csend lett, ami szerintem még rosszabb volt, mert erre mindenki engem kezdett bámulni. Na, de nem sokáig, az ember bevezetett egy szobába, ami ugyan kicsike volt, de meglepõen tiszta. Éppencsak hogy belefért egy ágy, meg egy parányi asztal, szék, meg valami mosdóféle. Palotának tûnt az nekem akkor! És fõleg nem himbálódzott, szép nyugodtan egyhelyben állt ott még az ágy is. S az ujján mutatta, hogy kettõ, majd egy hetest mutatott. Én ezt arra véltem, hogy két dollár hetente. Hirtelenjében kiszámoltam, hogy harapnivaló nélkül pontosan két hónapra való lakbérem van. Ha addig nem találok munkát, akkor hordhatom a biliket másik két hónapig, hazafelé. Minden gondolkodás nélkül legomboltam neki négy dollárt, két hétre. Addig majd eldõl, hogy mi lesz velem. Az ember gyorsan zsebrevágta, majd becsukta maga után az ajtót. Én sem sokáig méricskéltem a padló hosszát, egy miatyáknyi idõ múltán aludtam. Már jóval világosabb volt odakint a szürkeség, amikor arra ébredtem fel, hogy valaki nyitja az ajtót. Az éhes embernek a koszos felesége volt, habár úgy vettem észre, hogy valamikor a sötét meg a világosabb szürkeség között megmosakodott, mert az arca egy árnyalattal fehérebb volt, meg a ruhájáról is eltûntek a zsírfoltok. – Frustuk – mondja nekem jó németesen, s letett valami tányért az asztalra, meg egy bögrét, amibõl igen szállt a gõz felfelé. Mit bántam én, mi az, ami gõzölög! Meleg volt és ennivaló volt! Próbált nekem magyarázgatni az asszony, de azt csak késõbb értettem meg, hogy a reggeli a lakbérrel jár. Ennek igen megörültem, mert ha nagyon kell, megélek én azon a sovány, napi egy koszton is. Reggeli után gyorsan megmosakodtam, elõkotortam az egyetlen tiszta gúnyámat, és elindultam, munka után. Aki sohasem járt külföldön, nem tudja megérteni azt a tehetetlen, reménytelen érzést, ami engem akkor a hatalmába kerített. Itt ugyan beszélnek hatvan nyelven, de magyarul senki sem, én meg csak azon. A várost nem ismerem, jobban mondva egy lelket sem ismerek. Azt sem tudtam, hol kezdjem. Legelõször is jól megnéztem az utcát, szerencsére a neve még ott volt az egyik sarkon a táblán, meg a házat is kiszámoltam attól a saroktól, mert jó lett volna ide vissza is találni majd idõvel. Úgy
9
tûnt, hogy legtöbb ember egy irányban halad, s reggel lévén, gondoltam, hogy ezek mind dolgozni mennek. S amerre õk, arra én is, majdcsak találok valami dolgos környéket is. Hát volt is. Gyár hátán gyár, egyik jobban sivított meg füstölgött, mint a másik. Két fajta embert figyeltem meg: az egyik fajta egyenesen ment be a nagykapukon, a másik fajta, amelybõl sokkal több volt, libasorban állt egy kisebb ajtó mellett. Az én agyam rögtön kiokoskodta, hogy azok, akik a nagykapun mennek be, munkások, s a libák csak lennének azok, ha valaki felvenné õket. Odaálltam én is a sor végére, hogy hát akár itt is kezdhetem. Olyan jó óra múlva azután kezdett a sor feloszlani, s az emberek arcáról csak úgy csorgott a keserûség. Ebbõl meg arra következtettem, hogy itt már nincs mit keresni, sem nekik, sem nekem. Így ment ez egész nap, sõt egész héten. Egyik sorból ki, a másikba be. Egyetlenegyszer jutottam csak a sor elejére, oda is csak azért, hogy lássam miként csapják be azt a kisajtót az ember orra elõtt. A következõ héten azután kezdtem gondolkodni: te Mátyás, mondom magamnak, nem jó ez így. Mert itt csak egy maréknyi kukoricát dobnak száz libának, s abból te nem laksz jól. Hanem fogod magad szépen, s elmész olyan helyre, ahol esetleg te leszel az egyetlen liba, s válogathatsz a kukoricaszemek között kedvedre, mert téged, hála Istennek, nem köt ide sem egy korán vénült feleség, sem az éhes gyerekszáj. Másnap reggel egy órával elõbb keltem fel, még a „frustukot” sem vártam meg, s elindultam a szokottnál ellenkezõ irányba, azaz az „uras városba”. Jó másfél órát gyalogoltam, mire kijutottam a szürke ég alól, s szinte meglepõdtem, hogy né, itt még fa is van! S nemcsak hogy fa volt, de még a nap is sütött rája! Mintha egy egészen más világba pottyantam volna bele, egy olyan világba, ahova onnan a szürkeségbõl nagyon kevés ember tud befurakodni. De bennem hatalmas volt az elhatározás, hogy én vagy eljutok ide, vagy pedig azt mondom a teremtõmnek, hogy na, megmutattad, s most vagy idesegítesz, vagy pedig köszönöm szépen, de ebbõl a koszos világból elég volt. Emeletes üvegpaloták tükrözték vissza a sárguló faleveleket, s fekete kalapos urak rohangáltak összevissza az épületek között, miközben aranysujtásos egyenruhák nyitogatták nekik az ajtókat. Sõt, a kocsiajtókat is. Azt tudtam azért, hogy ilyen magas helyre nem rakhatom a koszos valagamat, legalább is addig nem, ameddig egy kissé kiurasodok én magam is, és fõleg megtanulok bár ugatni angolul. De bilihordó itt is kell, s még az is jobb, mint nap nap után a reménytelen sor végén állni, ott a szürke világban. Kissé kijjebb haladtam a fényûzésbõl, ott már egyszerûbb üzletek voltak, éttermek, javítómûhelyek. Ösztönszerûen tudtam, hogy nekem itt kell kezdeni, s addig nem nyugszok, amíg valaki bár egy csontot nem dob felém. Amint nézelõdtem, munkakínáló táblákat keresve, majdnem kiszúrta az egyik cégtábla a szemem: Kisbudapest. Hát, mondom, kutya legyek, ha ez nem magyar vendéglõ! Az is volt. Bementem, s akármilyen luxusnak tûnt akkor, kértem egy bögre kávét. Úgy gondoltam, hogy ameddig iszom, majd terepszemlét tartok, hátha elébem pottyan valami. Azon a reggelen az Isten velem volt, arra fogadást tennék. Nagy lárma hallatszott a konyha felõl, majd edénycsörgés, jobban mondva edénytörés. Végül is egy fiatalember rohant ki onnan, és olyan istenesen káromkodott magyarul, hogy legszívesebben megcsókoltam volna azt a disznó pofáját! Az én magyarra éhes
10
füleimnek imádság volt minden szó. De aminek legjobban megörültem, hogy az a szépen hangzó fiatalember egyenesen az ajtó felé tartott, s onnan visszadobta a kötényét, közben jó magyar, válogatott szavakkal utasítva a pincért, hogy mit csináljon a kötényével. Éppen énelébem esett az a kötény. Én szó nélkül felvettem, s odavittem a pincérhez, mondom, hát ha neki jó, én magamra köthetem éppen. Végignézett rajtam, majd szó nélkül kivezetett a konyhára. – Tudsz-e mosogatni? – kérdezte. – Még bilit is – mondtam neki. Erre a szája széle kissé széjjelébb szaladt, s azt mondja: – Négy dollár hetente, meg ebéd, vacsora. Elég lesz-e? – Elég – mondom neki, s magamnak: egyelõre. Ez az ugródeszka, a kezdet. S már a kezemben is volt a mosogatórongy, elõttem meg az égigérõ rakás tányér, ami soha, de soha nem akart elfogyni. Négy hónapig növekedett az a rakás elõttem, s én négy hónapig mindennap elgyalogoltam ide az egyik szürkeségbõl, csakhogy este visszagyalogoljak a másikba, a sötétebbe, ahol minden este még két óra hosszat magoltam az angolkönyvet, amit a legelsõ fizetésembõl vettem. Négy hónap után, egy januári reggelen bemosolygott a legfényesebb napsugár, amit valaha is láttam. Barbarának hívták. Barbara Kuzsenszki. III Elõtte való nap felléptettek asztalpucolónak. Mondjuk az sem volt valami elõkelõ munka, de a mosogatástól egy fokkal feljebb volt, sõt, a fizetésem is feljebb szaladt egy arasznyit. Meg is veregettem magamban a vállamat, hogy ni csak, még majd haladsz is, te Mátyás. Közben az egyik szemem már a pincéren volt, jobban mondva annak a kötényén, s hogy miképpen lehetne azt a kötényt visszadobatni vele az ajtóból. Mert én ugyan nem akartam azt lesegíteni róla, de ha õ, csak úgy, magától, levetné, hát én felkapnám. Mert a pincér nemcsak hogy jobb fizetést kap, de még a borravalónak egy részét is megtarthatja. Már elõre eldöntöttem, hogy azon a napon, amikor azt elérem, kiköltözök a szürkeségbõl, hacsak egy egérlukba is, de ott sütni fog a nap. Spóroltam, mint az õrült. Külön munkákat is vállaltam, amikor csak lehetett, mert már akkor tudtam azt, hogy itt nem fognak eltemetni. Magyar földbe való a magyar ember, ahol búzavirág himbálódzik a sírja felett, s nem egy betonfal árnyékában luggatják a kukacok. Huszonkét éves voltam, elõttem egy egész élet. Akkor még nem szándékoztam azt egyedül leélni. Az sem magyar embernek való. Egy szép, kerek feleség, néhány rajkó, aki örömmel szalad, hogy „édesapám”, valahányszor holtfáradtan hazamegyek. Ez volt akkor az álmom, kísértette is minden szabad pillanatomat. Teljes volt elõttem a kép, egyedül az arca hiányzott annak a gömbölyû feleségnek. S ma reggel beléfestették azt is. Mert eldöntöttem én rögtön, hogy vagy Barbarát veszem el feleségül, vagy senkit. Sokan voltak a vendéglõben aznap. Annyian, hogy sorban álltak asztalért. Én szaladgáltam ész nélkül, mert ha egy perc alatt lepucoltam is az asztalt, akkor is késtem vele. Barbara is ott állt a sorban, és türelmetlenül tiporgott, hol az egyik lábát
11
kecsegtetve, hol a másikat. Belébotlottam. Elõbb jó mérgesen mondott valamit angolul, ami nekem nagyon úgy hangzott, hogy te marha. Én ránéztem. Egyenesen a szemébe bele, s ott is maradtam. Hogy mit látott az én csipásaimban, mit nem, nem tudom, elég az hozzá, hogy õ is nézett. Sokáig beszélgettünk így, csak nézéssel, de végül is nekem kellett elõbb elhallgatnom, mert a pincér nagyot ordított, hogy kész már az az asztal? Hát kész lett, de én nem vártam meg, hogy õ ültessen valakit oda, hanem odatessékeltem Barbarát. Egy olyan mosollyal hálálta meg, hogy szinte csupa libabõr lettem Körülötte senderegtem egész reggel. Össze is szidtak az andalgásért, de bántam is én! Olyannyira senderegtem, hogy szépen beleseggeltem a fõpincérbe, akinek a karján legalább nyolc tányér sorakozott. Barbara éppen fizetett, amikor leoldották a kötõmet. Egyszerre indultunk kifelé: õ az életébe, én meg a nagyvilágba, új libasort keresni. Utánam szólt, hogy álljak csak meg egy percre. Megálltam. Nem éppen értettem meg mindent, amit mondott, de annyit igen, hogy nagyon sajnálja a balesetemet, és úgy érzi, hogy õ is felelõs érte, jóvá szeretné tenni. Van neki egy jó ismerõse, annak meg egy ruhaüzlete, és keres valakit, aki azt rendben tartja. Nem takarítani, dehogy! A ruhákat szortírozni, árakat ráírni, kirakni az állványokra. Érdekelne-e engem? Naná! Erre a kezembe nyomott két címet: az egyik az üzleté volt, a másik az övé… Így kezdõdött. Fel is vettek egybõl, majdnem kétszer annyiért, mint amit a vendéglõben kerestem. Akkor még csak kimondottan azért mentem el hozzá, hogy megköszönjem a jóságát. Hogy honnan szereztem bátorságot meghívni vacsorára is, mai napig sem tudom. Mindenesetre egy óra múlva egymással szemben ültünk, egy üveg bor mellett. Érdekes, akkor még alig beszéltem angolul, de semmi problémánk nem volt megérteni egymást. Elõbb engem jól kikérdezgetett, majd én õt. Elmondta hogy lengyel származású, még kislány volt, amikor kijött ide a szüleivel. A külvárosban van egy kicsi házuk, de õ már nem lakik ott, saját lakása van. Irodában dolgozik, egy ügyvédnek a titkárnõje. De nekem mondhatott volna bármit akkor, mert én annyira, de annyira ittam a szemeimmel, hogy mind a két fülem belesüketült. S én marha, még azt hittem hogy a Julcsába voltam szerelmes! Ezért egyenesen a tûzbe mentem volna, már akkor, elsõ nap. Másnap reggel nekifogtam lakást keresni. Oda, a világ szélén túlra, nem vihetem Barbarát. Mert hogy viszem, azt tudtam. Találtam is egy elég tisztességeset, igaz, csak szoba-konyha volt, meg egy falatnyi fürdõszoba, de összesen öt percnyire volt az üzlettõl, és legfeljebb negyedórára Barbara lakásától. Ideális helyzet. Két nap múltán megint meghívtam Barbarát vacsorára, de akkor már természetes volt, hogy együtt megyünk haza. Énhozzám. * Azontúl majdnem naponta együtt voltunk. Olyan szerelmes voltam bele, hogy amikor elment, még a keze helyét is simogattam a kilincsen. De volt is miért. Szelíd volt, mint a ma született bárány. Ahogy én elgondoltam, neki úgy volt a jó. Az én bánatom az õ bánata volt, az én örömem az õ öröme. Sohasem követelt, csak kért, azt is leginkább a szemeivel. Emlékszem, egyszer egy ékszerész elõtt álltunk meg. Barbara nem szólt egy szót sem, de a szemei úgy rátapadtak egy karperecre, hogy én
12
szó nélkül bementem, és megvettem neki. A mosolyánál szebb köszönetet a világon nem kapott senki. Az volt csak a baj, hogy mindig sûrûbben tapadt, és mindig szebben mosolygott. Végül is oda jutottam, hogy csak az õ mosolyáért dolgoztam. Sõt a spórolt pénzem is elúszott egynéhány összevarrt rókabõrre. Igaz, azért kicsit ellenkezett, hogy ami sok, az sok, de azért hagyta magát rábeszélni. Azután egy nap, már nem is emlékszem, hogy miért, de csak úgy szerelmesek módjára összecsattintottunk. Teljes két napig felé sem néztem. Tovább nem bírtam ki. Egy virágüzletben megvettem a legnagyobb csokor rózsát, s az egyik vendéglõben a legropogósabbra sült kacsát. Valahol egy üveg pezsgõt is szereztem, mert eldöntöttem, hogy ma megkérem feleségül. Kopogtam én az ajtóján, de nem jelentkezett, gondoltam biztosan sokáig kellett várnia az autóbuszra, s még nem ért haza. Elõvettem a kulcsomat, és benyitottam. Mondom majd megterítek a vacsorához mire hazajön. Meglepem. Már éppen a pezsgõt akartam lejegelni, amikor hangokat hallottam a hálószobából. Benyitottam, vesztemre. Éppen csak érkeztek betakarózni. Én szó nélkül megfordultam, egyenesen szembe az ajtóval. Sohasem néztem többé vissza. Két hét múlva eljött, sírt, ne haragudjak, de azt hitte, vége van közöttünk. Eléggé gyorsan vigasztalódott a kicsike, gondoltam. Terhes. Tõlem. Én hittem is, meg nem is, de nem is érdekelt. Mert ha történetesen meg is bocsátottam volna neki, és apja lettem volna a gyereknek, egész életemben kérdõjellel a szememben néztem volna rá. S az meg milyen élet akár nekem, akár egy gyereknek? Késõbb, józan ésszel meggondolva, beláttam, hogy rosszul cselekedtem, mert hozzájárultam én bõven a gyerekcsináláshoz. Bántott is a lelkiismeret eléggé. Mi lesz, ha csakis az enyém? Eldobom a saját kölkömet egy botlásért? Elmentem hozzá, vagyis akartam. Már nem lakott ott, senki sem tudta, hova ment. Egy ideig kerestem, végül is beláttam, hogy hiába. Mert aki nem akar megtalálódni, az úgysem találódik meg. Sohasem tudtam elfeledni. Sem megbocsátani magamnak, hogy akkor nem volt több eszem. Ki is gyógyítottam magamat hamarjában mindenféle álomból, ami oltár elé vezetne. Jobb nem szeretni, mint ekkorát csalódni. Ha nõi társaságra vágytam, akadt bõven az utcasarkon. Még sokáig ott maradtam abban a lakásban, minden percben reménykedve abban, hogy egy nap Barbara betoppan a gyerekkel a karján. Szó nélkül visszafogadtam volna. De nem jött soha. Dolgoztam éjjel-nappal, néha két munkát is egyszerre, és minden garasomat félreraktam. Húsz évig éltem ott, anyátlan, apátlan, mint egy félredobott árva. Egy reggel, amikor felébredtem, s felnéztem a gyárfüstbe borult, felkelni kínlódó napra, azt mondtam magamnak, elég volt. Még aznap elmentem a hajóirodába, hála Istennek, most nem bilihordó állásért. Egy szombat reggel szálltam fel a hajóra. A hajam õsz volt, kezem kérges. Negyvenkét éves voltam, túl fiatal ahhoz, hogy vénember legyek, s túl öreg új életet kezdeni… IV Hazamenni talán még szörnyûbb volt, mint elmenni innen. Húsz évig álmodoztam, ábrándoztam arról a percrõl, amikor meglátom messzirõl a falunk tornyát.
13
Imádkoztam, Istenem, csak még egyszer megláthassam, utána azt sem bánom, ha belém csap a menykõ! És húsz évig élt bennem egy kép a mi pici falunkról, rokonokról, ismerõsökrõl, jó barátokról. Bár én magam félig-meddig megöregedtem, megváltoztam, emlékemben a szülõhazám egyhelyben állt. Már a vasútállomáson elfogott a sírhatnék. Vadonatúj állomás volt, ahonnan még csak kievickéltem valahogy, de a falunkba vezetõ utat már nem találtam meg. Eltûnt. Százszor is megjártam én ezt az utat gyerekkoromban, és most ott álltam, éppen olyan tehetetlenül, mint annak idején New Yorkban, nem tudva, hogy merre is induljak. Idegenektõl kellett útirányt kérni a saját otthonomba. Végre valaki rámutatott az útra, hogy hát arra. Mondom neki, ez nem oda vezet. Dehogynem, azt mondja, egy kis kerülõvel. Az a kis kerülõ háromnegyed óra volt, s még csak a falunk tornya sem látszott abból az irányból. A faluba érvén azért csak feltaláltam magam, mert ami akkor utca volt, az volt még most is, és a házunk sem változott semmit, kivéve a színe. Apám meg anyám annál inkább. Apám ágybafekvõ, beteg öregember volt, anyám meg félvakon tapogatott össze, hogy hát csakugyan én vagyok-e az. Tehetetlen volt mind a kettõ. Én valami kifogással kimentem az udvarra, és nekiborulva a kotárka oldalának, bõgtem, mint egy szaros gyerek. Elsirattam én akkor az egész életemet, a húsz évet, amit a szó szoros értelmében elpocsékoltam, s a hazámat, ami az a húsz év alatt megszûnt hazám lenni. Éppen olyan idegen vagyok én itt, most, mint azon a hajóállomáson voltam akkor régen. Az sosem volt otthonom, ez meg már sosem lesz. S valahol a két világ között elvesztettem a lelkemet is, meg azt az embert is, akit valaha Balog Mátyásnak hívtak. Elvesztettem önmagamat. Az a láng, ami idáig lobogott bennem, éltetett, hajtott, a reményt táplálta szívemben, abban a percben kialudt örökre, éppen csak az egyre gyengülõ szikrája maradt meg, s az mellett, mint kemencénél télen a macska, a gúny, s a cinikus nemtörõdömség csóválta a farkát. Születésnap volt az is: abban a pillanatban született meg a Matyi bácsi, aki ugyan hitt még az Istenben, de már nem remélt tõle semmi jót. S nem is kért soha, nem volt mit. Mert amit idáig megadhatott volna, azt nem adta, s amit ezután adna, arra már túl késõ. Az Erzsi húgom is férjhez ment. Segítettek apámékon, amennyit bírtak, de õket is lekötötték a gyerekek, meg az örökös gond. Az elkövetkezõ néhány évre tehát meg volt írva a sorsom. Nagyapámék meghaltak mind a ketten, ezt már anyám leveleibõl is tudtam, és földet, házat apámra hagytak. Szegény apám, végre volt valamije, amit sajátjának hívhat, de még csak annyi ereje sem volt, hogy végigmenjen a birodalmán. Nagyapám házában egyelõre az Erzsiék laktak, ameddig én vagy hazajövök, vagy meghalok. Azt a házat szánták nekem, meg majd a leendõ családomnak. De az nem lévén, mit bántam én, ha örökre is ott maradnak. Én majd csak akkor költöztem bele, amikor apám meg anyám meghalt, s az Erzsiék meg beköltöztek apám házába. Azt is csak azért, mert féltem, hogy a sógor egy nap felrobbantja a házat, az emlékeimmel együtt. Olyan ezermesterféle volt az a sógor, minden lében kanál, s fõleg nagy „feltaláló”. Képes volt napokat eltölteni egy-egy ötleten, ami a munkáját esetleg megrövidítené valamicskét. Amikor beköltöztek nagyapám házába, elõbb széjjel akarta az egész házat szedni, és „modernizálni”. Ebbe apám is beleszólt, hogy héj, az nem a te házad! Hát valahogy belenyugodott a sógor, s a tetõt legalább meghagyta, de mázlis volt az a tetõ, hogy nem repült a levegõbe a klozettal együtt.
14
Na, az a klozet is jó história volt! Ugyanis a sógor, hogy ne lapátolja az évi terméket kézzel, mint minden valamire való ember, feltalált egy „új módszert”, ami egybõl kiröpíti onnan még a tavalyelõtti dolgokat is. Valahol olvasta vagy hallotta, hogy repülõsbenzinnel akár egy falut is szétlõhet az ember, ha az jól van beállítva. Hát õ úgy gondolta, hogy ha a falunak megfelelõ, akkor jó lesz az a klozetnak is. Talán jó is lett volna, ha nem egy egész hordóval önt alá. De öntött, aminek az lett az eredménye, hogy nem csak a klozetot repítette a levegõbe, de még a közelében lévõ kotárkát is, a kukoricával együtt. Természetesen az üveges tót is szépen keresett az eseten, mert ahány ablak volt a környéken, az mind vagy betört, vagy olyan szép barna színt kapott, hogy azt többé lepucolni nem lehetett. A legnagyobb tragédia az volt, hogy búcsú elõtt való nap lévén, ahány ruhaszárító kötél volt a faluban, az mind tele volt frissen mosott ágynemûvel, és legtöbb házon még nedves volt a tegnapi meszelés. * Szép lassan beleilleszkedtem a napi élet közömbös óráiba. Felkeltem, dolgoztam, lefeküdtem. Másnap ugyanazt, elölrõl. Eltemettem elõbb a húgomat, majd apámat, s pár évre rá anyámat is. Mintha ezzel akart volna az Isten bosszút állni rajtam a közömbösségemért. Akadt néhány barát, nem sok, de elég. Nekem nem is annyira a társaság kellett, inkább a sakk kedvéért foglalkoztam velük. Sokszor kérdezgettek, errõl is, arról is, s hogy ne kelljen magamról beszélni, inkább meséltem. Ha volt mit, jó, ha nem, hát kitaláltam valamit. Mindig is nagy tehetségem volt a mesélésre, és úgy ki tudtam én egy-egy történetet színezni, hogy a szülõanyja sem ismerte volna fel. Jó volt az, álarcnak. Annyit látott belõlem a világ. De hogy az álarc mögött olyan sápadt voltam, mint a fal, s azon a falon igen gyakran folyt le a nedvesség, azt sohasem látta senki. Még akkor is folyt, amikor azon a reggelen kigúnyolt a tükör, hogy héj, Matyi, megöregedtünk, egye meg a fene… V A Miklós meg az Évája tavaly olyan pünkösd tájban költöztek be a szomszédba. Fiatal házasok voltak, talán még a mézeshetekben. Arról gondolom, hogy elég sûrûn be volt sötétítve az ablakjuk napközben is. Úgy hallottam, hogy egyenesen Pestrõl jöttek ide, mert ott megunták a port meg a lármát. Na, ezen jót kuncogtam magamban, mert csak a városi ember nevezi a falusi levegõt tisztának, vagy a falusi éjjelt csendesnek. Az elsõ hetekben igen sûrûn hallottam a Miklóst szidni egyik vagy másik kutyát, sõt egy hajnalban a kakasomat is ócsárolta, mert kukorékolni mert. Késõbb aztán ritkábban hallottam ordibálni, nem tudom hogy megszokta-e, vagy megunta. Mindenesetre csend lett. Engem a kutyaugatás meg a kukorékolás nem idegesít, az ordibálás igen. Ez nálunk nem szokás. Úgy egy hétre az ideköltözésük után, mint jó szomszédhoz illik, átmentem bemutatkozni, a hónom alatt egy nagy üveg házi bort melengetve. Kissé félve nyitottak kaput, talán még bennük volt a városi mindenkitõl rettegés, de csak beengedtek. Lekezeltünk.
15
– Isten hozta a falunkba, szomszéd – mondok neki. – Mátyás a nevem. Balog Mátyás. – Ahm, izé – kezdett neki a Miklós dadogva –, Miklós vagyok, Feledi Miklós. A feleségem éppen nincs idehaza, de foglaljon helyet, Matyi bácsi. Erre bevezetett abba a szobába, amit nálunk „tisztaszobának” hívnak, de aki uraskodni akar, az „nappali szobának” becézi, és még akkor is használja, ha nincsen vendég. Ez a szoba is úgy nézett ki, mint ami bõven van használva, mert nemcsak a feltúrt dívány éktelenkedett benne, de még szalámi meg borosüveg is díszelgett az asztalon. Amúgy szép szoba volt, vastag szõnyeg, színes televízió, valami újmódi zenegép, amit itt a fiatalok sztereónak hívnak, meg mindenféle csecsebecse, amit városon összekotor az ember. Kissé nehezen indult meg a beszélgetés. Talán a korkülönbség miatt is, mert az igazat megmondva, nyugodtan öregapja lehettem volna. De lassan, döcögõsen csak megindult, részben illemtudásból, részben a házi bor melegétõl. Elmondta, hogy õ falun nõtt fel ugyan, de sok idõt töltött Pesten, elõször az iskolában, utána meg dolgozott valami újságkiadónál. Ott ismerte meg az Évát. Valami lengyel menekült lány volt, akkor még alig beszélt magyarul. Most már elég szépen megtanult, csak lassan kell beszélni vele. Akkor mindent megért. Megunták az örökös zajt, a port, a koszt, úgy döntöttek, hogy falura költöznek, és földbirtokosok lesznek, esetleg állattenyésztéssel is foglalkoznak majd. Azután engem kezdett kérdezgetni, ki fia, borja vagyok, mi a mesterségem, meg ehhez hasonlókat. Voltam-e nõs, van-e családom. Bennem már a harmadik pohár bor szaporította a szót, s mivelhogy beszédes ember voltam életemben, nem igen kellett biztatni a nyelvemet, megindult az magától is. – Nincs énnekem tanult mesterségem, Miklós fiam – mondom neki. – De azért értek én mindenhez. Falun az ember már úgy születik, hogy mindent tud, mert muszáj neki. Amikor én gyerek voltam, nem volt itt még bolt sem, nemhogy szabó, meg borbély, meg a frász tudja milyen finom mesterember. Megcsináltunk mindent magunk. Anyám szõtte meg varrta az ingemet, gatyámat, apám fából vagy amibõl papucsot faragott, s el voltunk látva. Már serdülõ legényke voltam, amikor végre vett nekem a vásárban egy igazi bõrcsizmát. Hej, micsoda csizma volt az! Sárga bõrbõl volt csinálva, s puha volt, mint a frissen köpült vaj! Meg is akadt a lányok szeme rajta, szinte le sem tudtam rázni õket magamról! Akkor majdnem megnõsültem. Dehát mázlis ember voltam én életemben, s akkor a legnagyobb. Jaj, de megenni való fehérszemély volt a Julcsa, eszem a zúzáját! Szõke, göndör haja, piros orcája, a szeme meg mint pipacs között a búzavirág! Amikor elkezdte a tizenkét szoknyáját billegtetni elõttem, engem a hideg kirázott. Le is szedtem én azokat róla a szememmel egynéhányszor, de sajnos csak azokkal lehetett, mert nem engedte az még a kezét sem megfogni soha! Pedig igen buzgó volt bennem a legénység akkoriban. Emlékszem, nagyapámnak mindig rengeteg jószága volt. Volt neki egy marhaerõs bikája, az egész falut az látta el jóval. Soha senkit nem irigyeltem életemben annyira, mint akkor azt a bikát! Gondoltam is sokszor magamban: hej, Julcsa, ha én az a bika lehetnék, te meg egy tehén, de jó lenne mind a kettõnknek! – De Matyi bácsi, ha annyira szerette, miért nem vette el feleségül? – érdeklõdte a Miklós. Látszott rajta, hogy érik már benne a kíváncsiság.
16
– Hát, fiam, nem lehetett. Elsõsorban is, nagygazda lánya volt, nem nekem szánták. Úriembert néztek ki neki, a póstásunkat. Másodszorra meg akkor én már el voltam határozva, hogy én ebben a faluban nem fogok meghalni. Dejszen hívtam én Julcsát, csalogattam, hogy gyere velem, nem bánod meg, olyan sorod lesz, mint egy kisasszonynak. Egy idõ után kapott is rajta. Eldöntöttük, mikor indulunk, nem szólunk senkinek semmit. Hónapokig tervezgettük, rendesen lázban voltunk a kalandvágytól mind a ketten. De a sors beleszólt. A Julcsa apja nem volt részeges ember soha. Kimondottan csak a neve napján ivott meg egy pohár bort. Az volt az egész évi itókája. Úgy történt, hogy aznap rettenetesen összezörgetett valamin a majdnem-anyósommal. Szó szót követett, s az öreg dühében-e vagy bosszújában, de mindenesetre a kocsmában kötött ki. S mivelhogy nem szokta az italt, két pohár pálinka piszkosul fejbe vágta, de annyira, hogy alig tántorgott haza. Éppen akkor lépett be a kapun, amikor mi a Julcsával kifelé indultunk. Félrehúzódtunk mi gyorsan, de éppen csak az útjából érkeztünk elállni. Még az sem lett volna baj, mert koromsötét volt, de részegen nem találta meg a kaput, hát kezdett tapogatni. S pont a Julcsát tapogatta meg. Oda is vágott neki egy jót, mert elõször azt hitte, hogy tolvaj lapul ott. Mi sem tudtuk, hogy ki csapkod, s a Julcsa ijedtében olyan lármát keverintett, hogy a fél falu összeszaladt menten. Én azt már nem vártam meg. Mikor évek múltán hazatértem külföldrõl, láttam, méghozzá félpucéron. A házuk felé jártam, s a póstásunk épp akkor lépett ki a kapun. Utánam szólt, hogy van levelem, spóroljam meg neki az utat. Hát már miért ne spórolnám meg, ha az én levelem! Átvettem tõle a levelet, s már indultam amikor egy vékony nõi hang kezdett kiabálni, hogy: Misa, Misa, a táskádat elfelejtetted! Visszanéztem, hát ott állt a kapuban egy rettentõen gömbölyû nõszemély, méghozzá ingben. Olyan ingben, amit ti városiak kombinénak hívtok. De szinte az egész kaput belepte, akkora volt mindene, fõleg az alsó fele. Kérdem a Misát, te Misa, ki ez? Falubeli? Szegény Misa elõször elpirult, s aztán azt mondja: „hát a Julcsa, a feleségem. S mind az enyém.” De olyan hangon mondta, mintha legalább is azt tudatta volna velem, hogy rákja van. Én azóta is áldom a Julcsa anyját, hogy pont azt a napot választotta ki razziázni az urával. Ennyi beszéd után kezdett a torkom nagyon kiszáradni, elkelt volna egy kis locsolás neki, de szerencsére a faliórára senderedett a szemem. Ijedten vettem észre, hogy tíz óra felé közeledik. A falusi illem megköveteli, hogyha nem lakodalomban vagy névnapon van az ember, kilenc óra a fejránt, mert itt mindenki a kakasokkal kel reggel. Elõ is kotortam gyorsan a kalapomat, s elköszöntem az új barátomtól. Utóvégre most már õ is „paraszt”, s még a tetejében új házas is. Ami legjobban esett, hogy a kapuban már nem csak kezet fogott velem, de jó erõsen meg is szorította azt, mint aki jó baráttól köszön el. Odahaza megintcsak elõszedtem a sakktáblámat, s játszadoztam, csak úgy magamban. Felvettem a csikót, s gyengéden megsimogattam, annak egy régi mesterére gondolva. – Na, Laci – mondom csak úgy a levegõnek –, úgy látszik, lesz, aki leüljön velem szembe, helyetted. De azért küldhettél volna egy kicsit öregebbet is… VI
17
Éppen csak egy pillantásra megszakítom az újonnan beköltözött szomszédaim történetét. Biztosan sokan fogjátok kérdezni, hogy én, mint egyszerû, tanulatlan parasztember hol tanultam meg sakkozni. Mert úri játék az, kérem. Nekünk, falusiaknak csak az ulti való, esetleg az ájnc. A nagyobb gazdák, ha uraskodni akarnak, dominóznak. Oda is vágják néha úgy azt a dominót az asztalhoz, hogy a környék minden kutyája ugatni kezd ijedtében. Legalábbis így van legtöbb faluban. Nem nálunk. De nagy története van annak, hadd mondjam el szépen, sorjában, hogy s mint történt a dolog. Még suhanc gyerek voltam akkoriban, ahogy itt faluhelyen szokás mondani, porban húztam a fenekemet. A lábaim már igen megnyúltak, meg a hangom is kezdett inkább a kakaséhoz hasonlítani mint az enyémhez, s már egy néhány szõr is kínálkozott az ábrázatomon, de akárhogy szépítenénk a dolgot, még kölök voltam. Akkoriban költözött ide a faluba az öreg tanítónk, akit mindenki úgy ismert, hogy Kántor bácsi, mivelhogy az orgonának is nagy mestere volt, nem csak a számtannak. Abban az évben éppen õ volt az én tanítóm is, és nem szégyenlem bevallani, igen megszerettem az öreget. Igaz, akkoriban még nem volt olyan öreg, csak nekem tûnt annak. De hát egy suhanc kölöknek a húszéves is vénnek tûnik. Igencsak meszaporította az Isten a családját, talán õ maga sem tudta, hány gyereke volt. Akkoriban az volt a szokás, hogy a tanítók, meg a falu bölcsebb emberei a tûzoltó laktanya elõtt szoktak találkozni, hogy egymást mûveljék. Egy vasárnap délután arra evett a fene, hát látom, hogy ketten ülnek az asztalnál, s vagy valami öten nézik õket. Nem tudtam én elképzelni sem, hogy mi néznivaló van rajtuk, de nem is láttam õket rendesen, merthogy annyian voltak közöttem s az ülõk között. Kissé közelebb furakodtam, mondom megnézem már magamnak is a néznivalójukat. Hát akkor látom, hogy Kántor bácsi meg a segédjegyzõ ülnek az asztalnál, s elõttük valami táblaféle, alaposan kikockázva. Egy kocka fehér, egy fekete, megint fehér, megint fekete. Gondoltam is rögtön hogy legalább befesthették volna mind egy színre, de nem mertem én megmukkanni sem. A táblán mindenféle pópika volt összevissza rakva, de nem volt nekem egy sem ismerõs, bármerrõl néztem. Azt tudom hogy az egyik úgy nézett ki mintha ló akarna lenni, de a többi nem hasonlított semmire sem. Én csak álltam, s figyeltem, hogy mit kezdenek majd vele. Olyan jó félóra múlva Kántor bácsi megfogta az egyik pópikát, s átszaladt a táblán vele. Azután megint semmi. Majd a segédjegyzõ elkapta a nyakát annak, amelyik úgy nézett ki, mint a ló, bökött egyet rajta, s azt mondja: sakk. Na, mondom, ez is oroszul beszél, mert én ezt a szót sosem hallottam. Hát így bökdösõdtek oda-vissza, egyszer egyik tett arrább egy pópikát, s majd a másik, míg olyan éjfél-tájban Kántor bácsi beszólt, hogy: matt, s erre mind felálltak, s elindultak haza. Engem igen csavargatott a kíváncsiság, mert világéletemben mindent akartam tudni, s eldöntöttem hogy ezt is megtudom, ha addig élek is. Ezek után minden este odavitt az ördög a tûzoltólaktanya elé, bámészkodni. Annyira megnéztem én azt magamnak, hogy már mindegyik pópikát fejbõl le tudtam volna rajzolni, de még mindég nem jöttem rá a csínjára a játéknak. Mert azt már kifiguráztam, hogy ez valami játék lesz. Úgy karácsony elõtt valami két héttel édesapámat beidézték valami lopás miatt, amit
18
nem követett el, de ezt bizonyítani is kellett volna. Bizonyíték ugyan akadt bõven, de nem volt, aki leírja s hitelesítse. Hát én úgy gondoltam, Isten neki, elmegyek Kántor bácsihoz, mert amit õ megír, az meg van írva. Meg is tette szívesen, s mégcsak nem is fogadott el érte semmit, pedig édesanyám két szép tyúkot akart neki küldeni. Én azt becsültem benne legjobban, az a két tyúk kényelmesen megtömhette volna a tíz éhes gyerekének a hasát, s mégsem fogadta el. Törtem is a fejem erõsen, hogy mivel tudnám neki meghálálni a jótettet. Egyik este feltûnt, hogy az a kockás tábla már igen kopott, alig van rajta festék, s a pópikák is töredeznek amerre csak tudnak. Akkor döntöttem el, hogy csinálok neki új táblát, szebbet mint amit valaha is látott, de nem csak táblát, hanem harminckét pópikát is hozzá. Azt már megszámoltam, hogy épp annyi van, se több, se kevesebb. De még mindig nem értettem meg, hogy miért szedik le õket a tábláról, hisz nem vétettek azok semmit. Apám éppen azelõtt szerelt fel egy új klozetajtót, a régi még ott éktelenkedett az istállóhoz támasztva. Hát, mondom, legfeljebb agyonüt apám érte, más bajom nem lehet belõle. Szépen kivágtam egy félméteres kockát, s istenesen meggyalultam. A baj a festékben volt, mert pénzem nem volt ilyesmire. Akkor jutott eszembe, hogy anyám szobát festeni készült karácsonyra. Erre fel is ragyogtak a szemeim mint a gyertya a karácsonyfán, mert volt ott fehér mész festeni, de fekete festék is a csíkot elhúzni a falon. Másnap anyámat elhívták valahova libát kopasztani, én meg addig a meszet kopasztottam meg, de alaposan. Olyan lett az a sakktábla, hogy akár a vásárba is vihettem volna. Na, a neheze megvolt. Azután mindennap bújtam az erdõt, s diribdarab faágakat szedegettem, amibõl a pópikákat faragjam. Amikor legelõször hazajöttem a fával, anyám feltüzelte, azt hitte, tûzrevalót hoztam. Begyulladtam én érte rendesen, de nem mertem szólni egy kukkot sem. Akkoriban még nem pofáztunk anyánkkal s apánkkal. De másnap nem vittem haza a fát, hanem a bicskámat vittem az erdõbe, s ott farigcsáltam naphosszat. Kérdezgette is anyám eleget, hogy hol csavargok, de én csak azt mondtam hogy hát imitt-amott. Szenteste volt, amikor az utolsó pópika elkészült. Olyan simára ki voltak mind csiszolva, hogy attól simább már nem lehetett volna. Szépen becsomagoltam egy használatlan újságpapírba, s a hónom alá csapva elmentem egyenest Kántor bácsiékhoz. Kissé rosszkor mentem, mert éppen vacsorához készülõdtek, de azért behívott Kántor bácsi a konyhába. Azt hitte megint apámat kell a bajból kihúzni. Én meg sem mertem mukkanni, csak letettem elébe a csomagot. – Hát ez mi? – csodálkozott Kántor bácsi. Én elkezdtem dadogni, mert mindég dadogós lettem akkoriban, ha zavarba estem. – Hát, Kántor bácsi, ha nem veszi zokon, egy kis karácsonyi ajándék. Kántor bácsi kibontotta. Amikor rám nézett, mind a két szeme nedves volt. – Ezt ki csinálta? – Én – mondom. – Te? Hát honnan ismered te a sakkfigurákat? – Ne haragudjon, Kántor bácsi, de már hónapok óta figyelem magukat, mikor játszanak. A fortélyát ugyan nem tanultam meg, de a pópikákat igen. S mikor láttam, hogy a maguk táblája milyen kopott, úgy döntöttem hogy egy új tábla, így, pópikákkal, felér azzal a levéllel, amivel maga az apámat egyenesen a börtöntõl mentette meg. Boldog karácsonyt, Kántor bácsi, s áldja meg az Isten, de ne csak
19
magát, hanem azt a gyönyörû családját is. Mert ritka az olyan ember, aki két tyúkot is kiröpít tíz éhes szájból, csak azért, mert tudja, hogy az adakozó száj is éhes. Hát így tanultam meg én sakkozni. Az a szenteste után minden délután egy egész órát tanított Kántor bácsi, ingyen. De nem csak engem, hanem mindenkit, akinek csak kedve volt hozzá. Persze az egész falu kölke ott lógott éjjel-nappal. A vége az lett, hogy két év múlva megnyitottunk egy hivatalos sakk-klubot, három év múlva az egész környéket vertük. S mivelhogy a sakk-klub a tûzoltólaktanyában volt, egy falunak sem volt annyi fiatal tûzoltója, mint a mi falunknak. Késõbb aztán muzsikálni is megtanított bennünket, s mai napig nincs párja a mi rezesbandánknak. Most elmegyek, pihenek egyet. Van itt még egy néhány agyafúrta sakkrejtvény, Kántor bácsi hagyatéka. Ha nem fejtem meg, nem tudom, hogy állok elé majd a másvilágon. Kinõttem rég a dadogást, s nem szeretném újra kezdeni, szégyenemben… VII Másnap reggel végre megismertem a szomszédom Éváját. Valahogy olyan furcsán virradt meg a nap. Nem valami dicséretre méltó volt az éjjelem sem, elég sok bolhát agyonnyomhattam álmomban, mert reggel úgy nézett ki az ágyam, mint a frissen szántott kukorica föld. Errõl következtettem hogy jócskán forgattam magam, akaratlanul is. Fel is ébredtem jó korán, s a változatosság kedvéért én fújtam a riadót a kakasomnak. A nap éppen csak sejtette magát keleten, mert arrafelé a csillagok mintha halványabbak lettek volna, s az a része az égnek, amelyik véletlenül találkozik a határral ott a messzeségben, egy kissé pislákolt. Megálltam az udvar közepén, hogy hát ha már ilyen korán kizavartam magam a dunyha alól, lássam mire megy a nap a sötétséggel. Egy ideig nem nagyon dûlõzött vele, de addig, addig erõlködött, hogy csak kihúzta magát belõle. Ekkor kezdõdött az a furcsaság, amitõl az ember háta hirtelenjében elkezd fázni, s a karja inkább a liba bõréhez hasonlít, mint a sajátjához. Mert a nap feltápászkodott ugyan, de a hold elfelejtett lefeküdni. Egy ideig bújócskáztak, s végül is, hogy megtalálják egymást, egy hatalmas szivárvány épített nekik utat egymáshoz. S mint az ünnepi tortán a rányomott virág, az utolsó csillag bent ragyogott a szivárvány kellõs közepében. Olyan, de olyan látvány volt az, hogy egybõl meghajlította mind a két térdemet, s a kezeim szinte sajátmagoktól összetevõdtek imádságra. Mintha maga az Úr lett volna ebben a jelenségben, s nyösztetett volna rajtam egyet, hogy no, Mátyás, szóljál már egyet hozzám is. El is szégyelltem magam alaposan, mert az igazat megmondva, nemigen társalogtam vele mostanában. Feledékeny állat ám az ember: amikor nagyon jól megy a sora, dicsekszik vele. A jobbik fajta talán meg is ossza néha a bõségét a nálánál szegényebbel, de az adakozójának elfelejti megköszönni azt. Ej, de ha baj van, bizony egybõl tudjuk, kihez kell fohászkodni! Hát az én lelkemet is nyomta egynéhány ilyen teher, s úgy gondoltam, ha már ilyen szépen egybe hozott minket a hajnal, lerovok az adósságból egy cseppet. S amíg a fejem lógattam nagy ájtatosan, teljes dicsõsségében
20
felragyogott a nap, ráhajolt a világra, mintha azt nagyon magához akarná ölelni, velem együtt. A szivárványnak meg a holdnak hûlt helye sem volt már, de nekem nem is hiányzott, mert úgy tele lettem én a Dicsõ Látogatóm szeretetével, hogy úgysem fért volna belém több szépség. Így megihletõdve azután visszamentem a szobába. Igen fürgén raktam össze az ágyat, valahogy most nem volt olyan fontos, hogy tökéletes legyen. Elvégre is, ha nem vihetem egy nap magammal, akkor kár idõt tölteni rá. Lehûsítettem magam egy nagy pohár tejjel, s elindultam kifelé etetni. Idáig már nagy volt a bõgés az udvar felõl, merthogy egy kissé késtem, s az állatkák talán féltek, hogy elfeledtem õket. Erre a hangzavarra aztán gyorsan beleléptem a mai napba, s tettem-vettem a megszokottat. Éppen bevégeztem a reggelimet, amikor bekopogtak az ajtón. Kissé furcsa is volt, mert nálunk nem szokás kopogni, legalább is nappal nem. Az ember bemegy a kapun, s jó hangosan bekiabál, hogy hej, van itthon valaki? Ha van, úgyis elõjön vagy a házból, vagy legtöbbnyire az istállóból, kertbõl, meg ahonnan. Ha nincs, akkor meg akár baltával is zörgethet az ember, akkor sem jõ senki elõ. A látogató csak abban reménykedik, hogy nem éppen az árnyékszékbõl zavarta ki a házigazdát. Azért még a kutya is haragudni szokott, nemhogy az ember. Szóval kopogtak. Hát ha kopogtak, mondom kinyitom az ajtót, ne álljon ott hiába, aki áll. Jól is tettem, mert egy cudarul csinos nõszemély volt az ajtón kívül, bár furcsállottam én az öltözetét is nagyon. Valami rövid nadrágocska volt rajta, még bugyinak is rövid lett volna itt nálunk, mert még a legúriasabb parasztasszony is legalább térdig hordta az ilyesmit. A blúza épp csak hogy befedte, amit be kellett neki fedni. Rám mosolygott, s erre nem is vettem észre rajta többé semmit, mert olyan mosolya volt, hogy attól még a cseresznyevirág is kipattant volna februárban. Õ szólalt meg elõször: – Kívánok jó reggelt, Bálog ur – tördöste. Én rögtön gondoltam hogy ez csakis a Miklós Évája lehet, mert rajta kívül én mindenkit ismerek a faluban. De Éva nem várta meg, hogy én is toldjak hozzá akár egy szót is. – Én vagyok Éva, itt a szomszédba. Uram mondotta maga. És mondotta, hogy maga van nagyon jó ember. Én is akartam ismerni magat. Éva Feledi én vagyok, uj szomszéd. Bejöhetek, ugye? Erre én is észbe kaptam, mert idáig csak bámultam, már nem õt, hanem egyenesen megigézett a mosolya. S egybõl megértettem hogy miért van az a szomszéd ház annyit befüggönyözve. Bizon az enyém is be lenne, ha egy cseppet fiatalabb lennék, s egy ilyen angyal mosolyogna rám. De nagy nehezen csak elõbukkant belõlem a házigazda. – Tessék, tessék, csak jöjjön beljebb. A reggelin már ugyan túl vagyok, de kávé még maradt. Elfogad-e egy csészével? Erre egy kissé elpirult, s még szebben kezdett mosolyogni: – Én nagyon szeretek kávé, de nem most szabad – s még jobban belepirulva –, tudja, Balog ur, nekem lesz kicsi baba. Nem szeret kávé a babácska. Mondta doktor úr. De nem baj, jobb szeretek babácska, mint kávé. Azért mondta Miklósom, hogy menjek Balog ur, mert õ mindent tud faluba. Nekem kellene orvos, és nem tudok, hol van. Nem mutatna meg nekem asztat? Hát már hogyne mutatnám meg neki! Nem elég hogy ilyen szép teremtés, de még kedves is, sõt még „babácskát” is vár! Én az egész életemben csak azt az egyet sajnáltam, hogy sohasem volt fiam. De még lányom sem, tudtommal. Valahányszor
21
két pici kezet láttam egy apának vagy anyának a nyakára tekeredni, mindig olyan furcsa ürességet éreztem itt belülrõl, és nyavalyogtak a könnyek a szempillám mögött. Majdnem fájdalmat éreztem. Olyankor még a Julcsát is visszakívántam néha magamnak, még így kereken is, ha abban a kerekségben két olyan pici kar kalimpálna. Felkaptam a kalapomat, s elindultam Évával a nagyutca felé, mert nincs olyan orvos a világon, akinek nem a nagyutcába lenne a rendelõje. Hogy miért pont rendelõnek hívják, nem tudom, mert ott minden van, csak rendelés nincs. Sõt még rend sem. Mert jó is lenne ha az ember azért menne oda, hogy egészséget rendeljen magának, de leginkább csak egy csomó orvosságot kap, amitõl két nap múlva a tyúkok dögledeznek az udvaron. Meg is néztek bennünket alaposan, különösen az Évát a tenyérnyi nadrágjában. Én már elõre tudtam, hogy délutánra mindenki azt fogja beszélni hogy na, a Matyi is bebolondult, csirkét szerzett magának, de mit bántam én! Jól esett Évával lenni. Mellette egész ifjúnak éreztem magam, csak ne szólt volna közbe állandóan ez a göthös, reumás lábam! De jajszó nélkül elvezettem, egészen be a rendelõbe, s ott megmagyaráztam neki hogy s mint mennek a dolgok. Azután eljöttem, mert dolgom is volt, meg marhaság is két embernek ott ülni egy betegség miatt, ami nem is betegség, csak egy babácska. De mivelhogy õ a terhes, nem én, hát nekem nem volt ott keresni valóm többé. Hazamenet megálltam az üzletben, úgy gondoltam ha már ennyit lejártam azt a fájós lábamat, ne legyen hiába. Kezdtem kifogyni a pipadohányból, só, cukor is kellett, meg aztán a bótosgyereket is jólesett ugratni néha. Ma a biciklijén volt a sor. – Te Gyuszi – mondom neki –, mi van azzal a biciklivel már megint? – Miért? – ugrott fel ijedten. – Éppen tegnap vettem fel a mestertõl, vadonatúj gumit meg féket rakott rá. S a lámpája is dolgozik, én magam szereltem fel a reggel. – Hát akkor téged becsaptak, fiam – mondom én –, mert az a gumi négy helyen is be van ragasztva. Éppen mondtam magamnak hogy no, valahol biztos építenek megint, s te jól beszedtél szögbõl. Gyuszinak sem kellett több, úgy kiugrott az üzletbõl, mint a nyúl a bokor alól vadászszezonban. Egy perc alatt vissza is jött, s imádkozott de istenesen: – De azt a vén, naponsült eszét magának! Hát nincs jobb dolga mint a szegény, dolgos embert ugratni? Látszik hogy nem dolgozott életében, másképp jobban megbecsülné a kérges tenyerét másnak. De visszaadom, ezt visszaadom, ha addig élek is. Én a hasam fogtam nevettemben, mert olyan, de olyan jópofa volt, hogy azt nem lehetett kibirni. Mindenki nevetett aki csak ott volt. De nem a mókámon. A Gyuszinak ugyanis volt egy rossz szokása, az orvosok esetleg betegségnek becéznék. Minden ember reagál valamiképpen örömre, bosszúra, bánatra, és minden ember másképpen. Van aki nevet, van aki dadog, olyan is van aki sír, akár örömében, akár bánatában. A Gyuszi szellentett. De nem csak úgy akármilyet, kérem. Minél mérgesebb volt, annál hangosabban, és annál cifrábban. Vannak, akik fogadást is tesznek rá hogy hányat fog elengedni, mire lecsillapul. Egyszer fogadásból két hosszú utcát végig ment úgy, hogy minden lépésnél eleresztett egy pacsirtát. Akárcsak a ló. Egy lépést ki nem hagyott. Hát ezért ugrattam én. Azt sajnáltam csak, hogy a bentlevõ asszonynép annyira vihogott, hogy nem lehet a kottáját rendesen hallani, de a szaga után ítélve két-három csárdást biztosan elhúzott. Bele is vörösödött annyira, hogy
22
majdnem megsajnáltam, hát mondok, segítek egy kicsit elterelni a figyelmet a szégyenérõl. Mondom neki: – Te, Gyuszi, meséltem én már neked azt az esetet, amikor legelõször láttam autót? Rám nézett, hogy nem-e ugratni akarom megint valamivel, de úgy látszik, hiányzott a szemembõl a huncutság, mert azt mondta rá, hogy nem. – Hát az úgy volt – kezdtem én –, hogy egy nap anyám engem küldött a határba öregapámnak ebédet vinni. Én ellenkeztem is egy kicsit, már amennyire mertem, mert anyámmal mindent lehetett, de ellenkezni nem. Olyan gyors kezet sehol sem láttam, mint anyámét. Az ha megindult az ember pofája felé, azt ugyan ki nem kerülted. Különben sem voltam kerülgetõs kedvemben, így hát elindultam. Elég jó dötyögõs út volt arrafelé, egyszer-kétszer le is pottyantam a rakott kocsi tetejérõl a rázkódástól. emlékszek, nyár volt, és már jó pár hete nem esett esõ. Poros volt még tán a lelkem is. Egyszercsak a messzeségbõl egy nagy porfelhõ közeledett, éppen felém. Már kezdtem volna szaladni, hogy ez biztosan forgószél, de ahogy jobban megnéztem. Hát nem forgott. Mondom, megvárom, mi tud ilyen veszettül porolni. Ahogy közeledett a porlás, kezdett zúgni is, majd egy néhányat köhögött, s megállt. Lassanként a por is megállt szálldogálni, s hát látom, hogy valamilyen kocsi, de ló sehol. Mondom ez biztos elszaladt, s valami szökevény kocsi futhatott le a dombról. Ahogy közelebb mentem, hát egy olyan nagyságaféle mászott le róla, méghozzá nadrágban. Na, gondoltam, még csak ezt kellene az öregasszonyoknak látni! S még megrökönyödnek a rövid szoknyákon! Á, nem olyan rövid volt az a szoknya, mint manapság, de bokán felül volt, s akkoriban az már nagy botrány volt. Én óvatosan odamentem hozzá, mondok, nem akarom megijeszteni, már úgyis elég ijedtnek látszik. Kérdem tõle: – Mi a baj, kisasszony? – mert hát leánkának csak nem szólíthattam egy nadrágos hölgyet. – Nem látja? Hát megdöglött a kocsim! – mondja õ. – Nem a kocsi lesz az – mondom neki –, hanem a ló. Ahogy látom, a kocsi egy darabban van, s ha megmondja, merre szöktek el a lovak, megpróbálom elkapni õket. – Milyen ló? – csodálkozott õ. – Hát ami ide be volt fogva! Erre elkezdett nevetni, hogy hát ez nem olyan kocsi. – Hát nem olyan, mint nálunk – mondom neki –, de azért ló nélkül ez sem megyen. – Hát már hogyne menne! – botránkodott meg a kisasszony. – Ez nem lóval megy, hanem benzinnel. Én mondtam is neki, hogy én olyan állatot nem ismerek, de bizonyosan valami szamárfajta lehet. – Szamár az öregapja! – tisztelgett nekem –, ez nem olyan kocsi, mint maguknál! Ez autó, és motorral megy. Hát ez már egy kicsit ismerõsebb volt, mert motorról már hallottam, sõt, láttam is a vonaton, de én mindig azt hittem, hogy az csak síneken megy. – Nahát! – lepõdtem meg – hogy mit találnak még ki! De ezt nem jól találták ki, mert ennek nem vasból van a kereke, hanem gumiból. A amint látom, csak hármon van gumi, a negyediken nincs, talán azért döglött be. Erre jobban megnézte a kisasszony, hajlongott jobbra, balra, hogy most õ mit csináljon. Én meg nézelõdtem rajta, mert a bõ szoknyák alatt ilyesmit az ember nem
23
lát, s most volt alkalmam alaposan megfigyelni, hogy azok meg mit takargatnak. A kisasszony odabökött egy pár jól megválogatott magyar szót a kocsinak, s hozzám fordult: – Nahát, látott már ekkora pehhet? Na, mondom, ez is egy fájn, magyar, városi szó arra, ami abban a nadrágban feszül, s hogy ne nézzek ki hülyének, meg is feleltem rá. – Hát ilyet még nem láttam, de nálunk is akad bõven, habár az szoknyába van rejtve. Meg nálunk az ilyet nem pehhnek hívják, hanem úgy, hogy segg. Hát erre a kisasszony úgy fülön csapott, hogy tán még most is cseng a fülem tõle, habár akkor nem tudtam, miért. S csak két év múlva nevettem rajta, amikor egy másik peches ember megmagyarázta szóval is. Na, ezt is vesztemre mondtam el, mert szó szerint kisöprûztek onnan az asszonyok, de olyan gyorsan, hogy a lábam sem érte a földet. Hogy ilyen szépen elbántam a fél faluval egyszerre, olyan jó kedvem támadt, hogy nemcsak a fél kertet kapáltam meg délig, de még fõztem is magamnak. Igaz, nem nagy fenekét kerítek az olyasminek, mert egyszerû ízlésû ember vagyok én, de azért olyan bablevest kanyarintottam, hogy versenyezhettem volna a hatásától Gyuszival. Még talán le is gyõztem volna. Annyi hasznom azért lett belõle, hogy azon az estén nem csíptek a szúnyogok. Olyan öt óra tájban megint átjött Éva. Éppen tömtem a pipámat, hogy majd segítek vele a szagomnak egy csöppet a szúnyogokat irtani. Most már nem kopogott Éva, ugyan nem is volt min, merthogy kint ültem a tornácon. – Na – kérdem én –, mit mondott a doktor úr, Éva? Minden rendben van a babácskával? – Igen – mondja Éva –, azt mondja doktor, minden van rendbe. Csak van láz egy kicsim, arra adott orvosság. Nem akarja babának orvosság adni, hát ad nekem ilyen gyugócskákat. – S mutat a kezében valami tíz darab vékony viaszkos kinézésû valamit, amit nálunk kúpoknak hívnak, s általában egy hátsó lukba szoktak bedugni, azt is fõleg gyerekeknek. – Okos ember ám a doktor úr, Évácska. Ha ezt adta magának, akkor ezt kell szedni. Megnyugodhat, egész biztosan nem árt a babának. – Tudok én asztat, Balog úr! – vágta ide Éva – az nem bajom nekem! Az bajom van, hogy elfelejtett mondani nekem, hova be kell ezt gyugni? Akkor jöttem rá, hogy Éva nincs egészen rendben. Ahogy nálunk mondják, hiányzik egy kereke. Majdnem sírva fakadtam. Megmagyaráztam Évának, amilyen finoman csak tõlem tellett, hova kell azt tenni, s mit kell vele csinálni, azután elment vacsorát fõzni a Miklósnak. Én még sokáig kint ültem a tornácon, kergettem a pipámmal a szúnyogokat. Más segítségem nem akadt, mert a déli bab már elillant volt. S gondolkoztam Éván, majd megint eszembe jutott a reggeli látomás, s erre kicsit megnyugodtam. Lám, tudja az Úr mit csinál. Itt van ez a szerencsétlen fiatalasszony, azt mondhatnánk, hogy amikor az Isten az agysejteket osztogatta, õ elfelejtett sorban állni. Vagy a sor végén volt, és már nem jutott neki annyi, mint a többinek. Nem tudom, mi az igaz. S mégis mennyire jóvá tette! Mert bár nem jutott neki négy kerék, mégis milyen szépen ki lett
24
az pótolva! Rakásra hordott az Úr mindent, ami szép meg jó volt ebben az együgyû teremtésben, s beleépítette a mosolyába. Akárcsak a rózsa! Megszúrja néha ugyan a kezedet, de nem érzed többé, amikor a szirmait illatosan a napfényre teríti. S néha még a tövisét sem húzod ki a tenyeredbõl. Nagy ember az, aki ezt meg tudja magyarázni…. VIII Másnap reggel megint átjött az Éva. Jobban mondva jöttek a Miklóssal, de az én szemem egyre s másra az Évára vetõdött. Még az ellenségem sem mondhatta volna rám, hogy szerelmes voltam belé, mert bennem nagyon kihûlt a szerelem a Barbara után, mondhatnánk, hogy egyszer s mindenkorra. Nem mintha nem próbálkoztam volna akkoriban. Elcsöréztem én a lányokkal, de egyikük sem tudta a szívem tájékát felmelegíteni. S aztán szép csendesen nagyon mélyre aludta magát bennem a reménység is, meg a szerelem is. Olyannyira, hogy már nem is hiányzott. Bús öröm volt nekem az Éva mosolya. Olyan volt az a szívemnek, mint az elnyílott rózsa. Az illata még szállingózik, de hol van már a vérpiros szirma! A novemberi széllel jár kísérteni mint valami szellem éjnek idején. Olyankor az ember azt is látja, ami nincs, s az a valami egy nagyot csavar a szívén, mert talán akkor üti nyakon az a tudat, hogy neki már a május nem illatozik többé. Hát így voltam én az Éva mosolyával. Benne égett ott az egész ifjúságom, mely már réges régen elillant a tavalyi rózsaszirmok után, hogy többé vissza ne jöjjön. Betessékeltem õket a „tiszta szobába”, s tudva hogy Éva az állapota miatt nem iszik kávét, fõztem hirtelen egy teát neki, a Miklósnak meg bevittem egy üveget, hogy hát barátkozzon meg vele. Igen megtisztelve éreztem magam, s örültem is, hogy ilyen hirtelen visszaadták a látogatást. Parasztnyelven az annyit jelent, hogy jól megnéztek, s meg voltak elégedve velem, kívül, belül. – Matyi bácsi – tördöste a jeget a Miklós –, egy jó tanács kellene. Nagyapámnak rengeteg nyula volt, de hát az akkor engem nem érdekelt annyira, hogy megfigyeltem volna hogy s mint kell azokkal vergõdni. Hát mi úgy döntöttünk, hogy a nyúlnak nem sok hely kell, s még maguktól is megélnek, ha nagyon muszáj nekik, megpróbálkozunk a nyúl tenyésztéssel. Nem tudna útba igazítani bennünket? Már olyan értelemben, hogy elsõsorban is hol lehetne szerezni egy párat, meg milyen felszerelés kellene hozzá. Engem rögtön megbökött egy olyan érzés, hogy na, itt egy marék agyag, tessék belõle gazdát formálni. Mert ha ezek még a nyúlhoz sem értenek, akkor az a néhány évem, ami még leselkedik rám arra fog rámenni, hogy ezeket megtanítsam parasztkodni. Viszkettem is abban a pillanatban helyreutasítani õket, de vesztemre nem a Miklósra néztem elõször. S az a mosoly nagyobb volt, mint valaha, amelyik reám sugárzott. Hát mondhatja az ember a szivárványnak, hogy „menj arrébb?” – Ide figyelj, Miklós fiam. Ágyba tojni sem egyszerûbb. Hétfõn kimész szépen a piacra, s kiválasztasz magadnak egy valamire való nyõstén nyulat. De nézd is meg rendesen, és vigyázz, hogy beszélsz. Ha meglátják rajtad hogy még csak nem is konyítasz hozzá, nem a nagylányt vetetik meg veled, hanem az öregannyát. S amint
25
öreganyád nem fial nyulat, úgy az sem fog. Utána majd összetákolunk egyelõre egy kisebb ketrecet neki, s el van látva a dolog. Erre kivirradt egy kissé a Miklós arca is, s egynéhány borozda elgereblyézõdött a homlokán. Úgy nézett rá az Évára, mint aki legalább is a bibliát magolta be fejbõl, s a szemei szinte kiabáltak, hogy „ugye mondtam én hogy gyerekjáték ez a falusi élet?” Az én szemeim vitatkoztak volna vele, hogy nyugtával dicsérd a napot, de azt nem akarta meghallani. S úgy gondoltam, ha már a szememre nem hallgat, miért koptassam rá a nyelvemet is? Hát hallgattam. Párostól ugráltak az ötletek belõle, úgy elszaporodott benne hirtelen a buzgóság. Baromfit is nevelnek, földet vesznek, kukoricát termelnek, s ezt õk mind játéknak vélték, mintha olyan terülj-asztalkámféle lenne a dolog. – Miklós – ajánlkozott a szóval Éva is –, dinnyéket ültet te. Jaj, nagyon szeretek dinnye! Jó édes, finom, minden színû dinnye jó lenne. Babácskának is. Ugye Balog úr, nem nehéz a dinnyének megnõni? Ugye? – Évácska, ne Balog urazzon engem, jó? – lázadt fel bennem a nem uraskodás. – Sosem voltam úr, legyek én csak Matyi bácsi magának is. – Hát akkor Matyi bácsi. Szebb az, mind Balog ur – hagyta jóvá Éva. S még a hangjával is tudott mosolyogni. Ha megszólalt, olyan volt az nekem, mintha selyemmel simogatták volna az arcom. Mintha a lelkem hiányzó fele költözött volna belém, hogy megtöltse azt a nagy ürességet. S egyszerre mindent tudni szerettem volna róla. Hol született, milyen volt a gyerekkora, kik a szülei, mindent. Nem értem, hogy miért hatott rám annyira. Hisz láttam én már szép lányt, nem is egyet. Azokban az években amikor külföldön barangoltam, aprópénzért lehetett venni még nálánál szebbet is. A Julcsa is volt ilyen takaros, s belé igazán nyakig voltam esve, mégsem csavarintott a szívemen ekkorát, ahányszor láttam. Igaz, a Julcsán inkább a szoknyát néztem, mint a mosolyt, de az is levedlett rólam gyorsan-frissen. New Yorkban láttam egyszer egy ilyen mosolyt. Melegített is eléggé, amíg rájöttem hogy másra is melegít. A Barbara. Éppen így mosolygott, mint Éva. Ha nagyon megnézem, még hasonlít is rá. Ezzel aztán eltûnõlködtem egy kicsit Barbarán is, hol lehet, mi lett vele. Ha él még, ma már öregasszony. Vajon hatna-e rám a ráncos mosolya? – Évácska – mondom neki –, ha dinnyét akar enni, akkor dinnyét ültetünk. Az idén már egy kicsit késõ arra, de ne szomorkodjon, van nekem elég. Megosztom én szívesen, amúgy is a csirkék eszik meg felét, magam nem gyõzöm. Erre eszembe jutott valami, ami régebben történt, s öntudatlanul elkezdtem nevetni, de olyan szívbõl-lélekbõl, hogy még a könnyem is lenevetett az arcomon. – Maga mit nevet olyan jóízûen? – kérdezi Miklós. S akkor látom, hogy az õ könnyei is mázolják a szoba földjét. Úgy látszik a nevetés tényleg ragályos. Kár, hogy nem terjesztjük sûrûbben. – Csak eszembe jutott valami. Majd elmondom. A dinnye juttatta az eszembe. Van nekem egy sógorom, az Imre. Megboldogult húgom férje. Isten nyugosztalja szegényt, derék, becsületes asszony volt. A negyedik szülésbe halt bele. A sógor kínlódta fel a gyerekeket, még iskoláztatta is õket. Az egyik tanító itt a faluban. Majd megismerik õket idõvel. Mindig is jó barátságban voltam a sógorommal, merthogy igen tiszteltem, amiért olyan becsületes munkát végzett a gyerekekkel, s jobb férjet nem is kívánhatott volna a húgom magának.
26
– Még élt az Erzsi húgom, amikor ez történt. Ti még fiatalok vagytok, nem tudjátok, mi az a családi viszálykodás. Hát az olyan, hogy mondjuk az én dédöregapám meg a szomszéd dédöregapja egyszer összevesztek valami, de nagyon. Amíg éltek, egy árva szót sem váltottak soha. Ez rendbe is lenne, ha nem maradna meg hagyatékba. De ahogy az ember a fiaira hagyja a házát meg a földjét, úgy az ellenségeit is. A fiai tovább folytatják a haragot, majd annak a fiai, s így tovább. Ma már az ötödik generáció haragszik egymásra, s azt sem tudják, miért. Hát ilyen örökölt szomszédja volt az Imrének. A fél falu tüsszögött a borstól, amit egymás orra alá törtek. Nem emlékszem pontosan, hogy mi volt a szomszéd utolsó csínytevése, de mindenesetre az Imrén volt a lépés. Az se szó, se beszéd, amíg a szomszédja kint volt kapálni, elhívatta az állatorvost, és kiheréltette annak a híres magdisznóját. Abban az évben a jótól is jobb dinnyetermése volt Imrének. Minden szombaton vitt egy kocsiderékra valót a városi piacra, mert abból éltek, amit a fölöslegbõl eladtak, más bevétel nem lévén. Azt a péntek délutánt sosem felejtem el. Szokás szerint én is mentem velük a határba dinnyét szedni, mert hát segítettem õket, ahogy tudtam, ha pénzem nem volt, hát kézzel. Már elég jól közeledtünk a földjükhöz, amikor egyszerre úgy tûnt, mintha egy kicsit megszédült volna a sógor. Ránézek, s hát szép sárga is hozzá. Mondok neki: mi van, sógor, tán kísértetet láttál? A sógor csak hápog, s az ustor nyelével mutogat a földjük felé. Hát az még sárgább volt, mint a sógor. Mert ott ahol tegnap még hatalmas zöld dinnyék süttették a hasukat a napon, száz meg száz sárga tököt evett a fene. Leszálltunk a kocsiról, s közelébb mentünk, hogy hátha csak egy néhány dinnye hiányzik. Nem volt ott bizony egy fia se. De még zöld sem. Elõbb egy kicsit szorongatni kezdte a torkomat a szomorúság, de azután úgy belém vágott a nevetségesség, hogy a földön fetrengtem kínomba. Azt hittem a sógor végigcsap rajtam az ustorral, de ekkor már az Erzsinek is a könnyei locsolták a tököket nevettében, hát a sógor is meggondolta a dolgot, s inkább kacajra szórta a sósvizet magából, mint a dühére. Bennem még nagyobbra érett ettõl a látványtól a huncutság, s kérdezem tõle: – Sógor, legalább megetted a disznó tökét? A választ már ugyan nem vártam meg ez okos kérdésre, mert az bizonyosan nyomott hagyott volna a fenekemen. Hát ez jutott eszembe a dinnyérõl. De szolgáljon nektek tanulságnak is, s úgy vesszetek össze bármelyik szomszéddal, hogy valamelyik unokátok esetleg tököt eszik egész nyáron. Hát ezen a történeten olyan jót nevettek, hogy még a nyulat is elfelejtették, pillanatnyilag. S mivel hogy jócskán magasról nézett már le a nap, kikísértem õket a kapuig, mint jó házigazdához illik. Már majdnem hazaértek, amikor utánuk szóltam: – Miklós! Visszanézett, mintha tudta volna, hogy valami nagyon fontosat akarok mondani. – Tessék, Matyi bátyám. – Mondd, fiam, tudsz-e sakkozni? Még csak meg sem lepõdött a kérdésemen. – Tudok, Matyi bátyám…. IX
27
Nagy piac volt a héten. Ahogy mondani szokták, akinek keze, lába volt, az elhozta magát. Én is elmentem. Nem mintha kellett volna valami, megteremt nekem az Isten, amit kell azon a kicsiny földemen. Talán unalomból, talán kíváncsiságból, de ott talált a reggel. Késõbb aztán kezdett gyanús lenni, hogy oda lettem én vezérelve, mert a Miklós is ott volt. Nyulat venni. Méghozzá cigánytól. Már éppen fizetni akart érte, amikor megfogtam a vállát. – Mit csinálsz te, szerencsétlen? – ijesztettem rá. – Hát nyulat veszek – nézett rám ártatlanul. – Ezt? – Ezt. – Na – mondom –, hacsak nem akarsz ma nyúlpaprikást ebédre, ezt dugd vissza a ketrecébe, de gyorsan. – Azt meg miért? – hitetlenkedett Miklós. – Azt azért, mert ez csak csinálni tudna kisnyulat, ha még tudna akkorát ugrani. De már nem tud. Elõször is öregebb, mint te, másodszor meg éppúgy van felszerelkezve, mint te. Azért. Hirtelen nem akarta megérteni, ami tény és való, s csak egy kétéves kölök nem tudná észrevenni a különbséget. Azután egy csöppet elpirult, majd szó nélkül visszaadta a nyulat a cigánynak. Elmentünk nyulat keresni. Megnéztünk jó néhányat, de egyik sem volt megfelelõ kismamának. – Te Miklós – mondok neki –, ne is keress te nyulat. Én már úgyis túl öreg vagyok annyi nyúllal kínlódni, adok én az enyémbõl. Egy szép, fehér egyéveset. Ha ügyeskedik, jövõ nyárára akár királyi vadászatra is elviheted õket, annyi nyulad lesz. E szavakra alaposan beköszönt a jókedv Miklósnak, mert olyan szélesre szaladt a szája, hogy azt hittem a fülében áll meg. Örömében egyenesen a kocsmába vitt, hogy bár egy sört locsoljak rá a jószándékomra, ha már ingyen adom neki a nyulat. El is fogadtam szívesen, mert a reggeli sonka igen megszomjazott a napsütésben, meg azután nem voltam én a sörgyáraknak rontója soha. Nekik is meg kell élni valamibõl. S a kocsmárossal is igen szerettem elmókázni, habár õ nem ugrott be olyan istenesen, mint a bótosgyerek, soha. De néha csak sikerült. Útközben eszembe jutott egy régi történet, s igencsak elkezdtem vihogni, amire szó nélkül Miklós is hahotába kezdett, anélkül, hogy tudná, miért nevetek. Alig tudta kinyögni, hogy na, maga meg mit nevet megint olyan szívbõl? – A nyuladat – mondok neki –, mert majdnem behomokoztad. Erre rám nézett, mintha legalább is bolond lennék, de bizonyosan észrevette a huncutságot, amely idáig egészen megért a szemeimben, mert jó mókát szagolván, nyösztetni kezdett, hogy na, ki vele. Hát én éppen azért is kezdtem úgy nevetni az elõbb, mert kikívánkozott belõlem az a huncutság, így hát nem igen kérettem magam. – Ez akkor történt, amikor még New Yorkban voltam. Az ember azt hinné, hogy ami a nõ–férfi ügyeket illeti, minden kölök megtanulja az állatoktól, legalábbis faluhelyen. Városban más, ott tanítgatni kell a suhancot, de én már nyolcéves koromban tudtam, hogy mire való a lányoknak az, amijük van. De hogy ne térjek ki nagyon az útról, ott hagytam abba, hogy ez még Amerikában történt.
28
– A Barbara, az a nõ, akirõl meséltem, a harmadik emeleten lakott. A konyhaablak egy nagy betonudvarra nyílott, ahova esténként autókat szoktak raktározni. Büdös dolog az az autó, nekem sosem kellett. S még azt mondják, hogy a lószar büdös! Szagolj meg jól egy füstölgõ autót, egész biztosan a lónak a hátsó felét választod jármûnek. Egy este úgy szürkület tájban értünk haza. Már leszállt a nap, de még eléggé lehetett látni, habár kicsit homályos volt, ami messzebb volt. Barbara kezdte a vacsorát csinálni, én meg odaálltam az ablak elé egy pipára. Szívtam én már akkor is, egye meg a fene. Lent még csak két-három autó lézengett, nyár lévén késõbb tértek haza az emberek. Az egyikben két alak ült, de én oda sem figyeltem volna talán, ha az egyik el nem kezd ficánkolni. Hol lehajolt, hol felült, majd megint lehajolt, megint felült. Odahívtam a Barbarát, hogy ismeri-e ezeket, úgy nézem valami baja van annak a kocsinak, mert az egyik ürge igencsak macarász a fékek körül. Hát erre Barbara annyira elkezdett nevetni, hogy még a lábait is keresztbe tette, nehogy a padlóra pisiljen. – Na, ha ennek a felesége ezt látná! – mondja nekem. – S ez az ideális házasság? Na, várjon csak, majd befogom én a száját, nekem nem dicsekszik többé a fõkönyvelõ férjével. Én csak néztem, hogy megbolondult ez, vagy mi lett vele. Mi köze az autójavításnak a házassághoz? Bizonyosan rettentõ nagy marhának néztem ki, mert Barbara rám nézett, és még jobban kezdett nevetni, amikor észrevette, hogy én nem értem a viccet a dologban. – Te Mátyás – mondja –, te még ilyet sosem láttál? – Milyet? – kérdem én. – Hát ilyet. Homokosokat. Én még jobban megnéztem, hogy hát hol homokosak ezek, amikor végre rádöbbentem, hogy mit csinálnak. El is tessékeltem Barbarát az ablaktól hamarosan, de még az ablakot is becsuktam. Olyan vörös lett a pofám, mint a fõzött ráké, mert pirultam Barbara helyett is. Hát ez jutott eszembe, amikor a baknyulat akartad megvenni. – Na, Matyi bátyám, megéri a pénzit – veregette a hátamat Miklós, de addigra már csuklott is a nevetéstõl. Restelltem lenézni a nadrágja elejére, hogy az ugyan vizes-e? Nagyot csalódtam a kocsmában, mert nem a kocsmárosunk volt ott, hanem az inasa, a Benyóc. Mondjuk olyan pap még nem született, aki annak keresztelte volna. Állítólag nyolc libájuk volt gyerekkorában, s azokat minden este neki kellett hazaterelni. Elejében nem tudta, hogy kell. Akkor elleste az egyik szomszédtól, hogy a tehene milyen szépen szót fogad, amikor rászól, hogy: na, Böske, be. S a Böske szépen bement. Mivel az õ libáinak nem voltak ilyen uras nevei, hát õ úgy terelte õket hogy: na, be nyolc. Érdekes, egy idõ után be is mentek szépen sorba, mintha értenének embernyelven. Azóta rajta ragadt a Benyóc név. Mindenesetre a Benyóc volt ott. Sikamlós ésszel áldotta meg õt is az Isten, s tudta is alkalmazni, ha hasznára vált. A sör mellett böllönködtünk egy kicsit, már ahogy a férfinépnél az szokás ilyenkor. Nem lehetne éppen pletykának nevezni, az szoknyának való divat, de valami olyasmi
29
volt ez is, csak mi azt beszélgetésnek hívjuk. Éppen egy jó zsíros beszélgetés felében álltunk, amikor bejött Hencik Örzse néni. Itt most közbeszúrok gyorsan valamit, csakhogy az olvasó megértse, hogy mi miért történt. Ugyanis mindenki tudja, hogy az orvosok fehér köpenyt viselnek. Az a baj, hogy nálunk a pincérek is fehér köpenyt viselnek, olyat, mint az orvosé. Visszamaradt ez a szokás még a régi, szép idõkbõl, amikor a fehér köpeny a vendéglõ tisztaságát jelképezte, de ma már inkább azért viselik, hogy ne kelljen tiszta ruhát ölteni a szolgálatba lépés elõtt. A hajnali ganézás nyomait eltakarja a fehér köpeny, ha fehér. Ha már nem olyan nagyon fehér, azt sem veszik észre, merthogy eléggé spórolnak a nyitott ablakkal is, meg esténként a villannyal is. Szóval bejött Hencik Örzse néni, sörért. Híres asszony volt õ a faluban, ugyanis õ volt a halottöltöztetõ. Emlékszem, amikor az egyik szomszédom haldoklott, elhívták, hogy haldoklás közben imádkozza neki az útmutatót. Azért külön pénz járt. Elmúlt az ebédidõ, közelgett a vacsora, a szomszédot már háromszor beimádkozták a mennyországba, de még mindég nem akart menni. Örzse néni nagyon megéhezett a várakozásban is, meg az imádságtól is. Végül is nem bírta tovább, s azt mondja a haldoklónak: – Te Miska, mondd már a feleségednek, hogy hozzon be valamit enni. Nem merlek itt hagyni, mert mire én hazadöcögök, meg visszadöcögök, te annyira megmeredsz, hogy nem bírlak majd felöltöztetni. Hát ilyen erõs természetû volt Örzse néni. Újabban már elég sokat betegeskedett, s minden elsõ pénteken ment hozzá a plébános úr gyóntatni meg áldoztatni, mert nagy megterhelés volt a szívének a templomig elmenni. Mondjuk a kocsma kétszer olyan messze van, de talán az nem olyan megerõltetõ. Elég az hozzá, hogy amint a fehérköpenyes Benyócot meglátta, felcsillantak a szemei: – Mondja, fiatalember, doktor maga? Na, a Benyócnak sem kellett több. Akkorát csúszott az a sikamlós esze, hogy majd kicsúszott a szemein. Éppen azokon belül állt meg, csak a csillogása világított onnan kifelé. – Az vagyok, néni. Mibe segíthetek? – Jaj, doktor úr, nem is tudom, hol kezdjem! Szédülök, nincs étvágyam (legalább kilencven kilós volt az öregasszony, s volt vagy egyméterhúsz magas), hol megy a hasam, hol egyhelyben áll napokig, de a legnagyobb bajom a szívem. Hol dobog, hol nem. – Na, majd én segítek magán – ajánlkozott a „doktor” egybõl. – Vetkõzzön csak le, Örzse néni. No, no, ennyi elég, a bugyiját nem muszáj. S erre elkezdte vizsgálni a nénit. Elõször a hátát kopogtatta jól meg, majd végigtapogatta a karjait, lábait, végül még a mellére is odaszorította a fülét. – Aha – mondja a „doktor” –, tudom már, mi a baj. Most én is hallottam, tényleg hol dobog, hol nem. Az a baj, hogy nincs elég kovász magába, amitõl az erei felduzzadjonak. Olyankor annyira összeesnek, hogy nem tud a vér átmenni rajtuk, s ha nincs vér, a szív sem dobog. Megijedt erre Örzse néni nagyon, mert hát hivatalos helyen lett a szívbaja megállapítva. Nem volt õ orvosnál soha, csak éppen ami betegség megtetszett neki, azt magára vállalta.
30
– Jaj, doktor úr, meghalok, ugye? Adjon már valami orvosságot, bár addig éljek, amíg betanítok valakit halottat öltöztetni, különben engem pucéron temetnek majd el. – Nem kell magának orvosság, édesanyám – mondja a Benyóc. – Majd én megmondom, hogy mit csináljon. A sörnek ugyebár több mint fele kovász. Ha maga megiszik naponta három üveg sört, annyi kovász lesz az ereiben, hogy össze sem lehet õket préselni. Három üveggel, se többet, se kevesebbet, érti? Hogyne értette volna! Olyan borravalót hagyott ott a Benyócnak, hogy akár még nyolc libát vehetett volna rajta. Be is tartotta Örzse néni a gyógykúrát, minden reggel ott várta a kocsmárost pontosan tíz perccel a nyitás elõtt. Hogy ilyen szépen elzavartuk a reggelt, elindultunk haza. Otthon kiválasztottam a legszebb nyulamat a Miklósnak. Kissé sajnáltam, mert úgy nézett rám, mintha egyenesen a vágóhídra küldtem volna, de amikor a Miklós gyengéden az ölébe vette, belenyugodott a sorsába, sõt, még végig is szagolgatta a Miklóst, hogy no, nézzük, ez milyen fajta. S meg volt elégedve a szagával. Ebéd után lefeküdtem egy kicsit. Nemigen volt az nekem szokásom, de valahogy gyengének éreztem magam. Örzse néni eszembe jutatta, hogy nemsokára talán engem is öltöztetni kell majd. Ha megtalálnak idejében, mielõtt megmeredek. Talán most, életemben elõször, fájt, hogy egyedül vagyok. Nem a meghalás végett, hisz nem félek én meghalni. Tudom, hova megyek. De olyan érzés fogott el, mint amikor az ember nagyon messzi útra indul, s nincs senki, aki kikísérje. Állok a porondon, köröttem családok búcsúzkodnak egymástól, egy-egy fiatal lányka a kedvesét kíséri ki, s úgy össze vannak ott ölelkezve, mint az éjszaka sötétsége a csillaggal. Feleségek, édesanyák könnyes zsebkendõkkel integetnek a távozók után. Nekem nincs, aki integessen. Ez az ami fáj, nem a menés. Nem bánnám én, ha el kell menni, sõt, néha már mehetnékem is van, csak lenne bár aki egy istenhozzádot mondana, mielõtt becsukom magam mögött a kaput. S nem is olyan borzalmas az a meghalás, ha közben van, aki fogja az ember kezét. De az én szemfödõm nem fog bepenészedni a föld alatt a könnyek nedvességétõl… Egész nap ilyen melankolikus voltam. Nem jó az embernek annyit egyedül lenni, mert ahogy észreveszi az esze, hogy nincs aki szórakoztassa, rögtön elindul a maga útján. Elõször csak a sarokig, majd a falu végéig, s onnan már nem lehet visszacsalni semmivel sem. Így jártam én is, csakhogy az én eszem nem állt meg, hanem belészaladt egyenesen a gyerekkoromba, s el nem mozdult onnan. Nem is bántam volna én azt annyira, ha nyugodni hagyott volna egynéhány dolgot, amirõl azt hittem, hogy régen elástam, mégpedig jó mélyre. Az egyik ilyen dolog a pénzlopás volt. Még ma is összeszorul bennem, aminek csak szorulókája van, valahányszor eszembe jut. Méghozzá öregapámtól loptam, és sokat. Az úgy történt, hogy az iskolában tornaóra alatt a Misi nekem jött. Most már belátom, hogy véletlenül tette, de ezt egy kilencéves kölökkel nem lehet elhitetni. A Misi unokatestvérem volt, de testi-lelki jó barátom is. S mint jó barátoknál szokás, akkor éppen valamiért haragban voltunk egymással. Már nem emlékszem, miért, nem is fontos. Elég az hozzá, hogy én akkor szentül meg voltam gyõzõdve arról, hogy akarattal jött nekem. Mivelhogy tornaóra alatt nem volt szabad verekedni, megvártuk a déli szünetet.
31
Hatalmas volt az iskolaudvar, gyerekszemmel nem is lehetett látni a végét. Nagy focipálya, játszótér, hinták. Olyan magasra repítettük mi azokon a lányokat, hogy a lábuk elérte a fák tetejét. De csak azért, hogy becsületesen a szoknyájuk alá nézhessünk. Az udvar végében volt egy olyan patakféle, s annak a túlsó felén kertek. Nem igen járt arra egy lélek sem ilyenkor. Éjjel sokkal nagyobb forgalom szokott ott lenni, mert ott jártak át a tolvajok a pap libájait lopni. De jelenleg a kölkök habzsolója a déli zsíros kenyérrel volt megtömve, s a kertben dolgozóknak már túl meleg volt tornáztatni a derekukat. Ott tárgyaltuk le a haragot a Misivel. Én tárgyaltam elõször. Véletlenül úgy megtaláltam tárgyalni, hogy egyenesen a patak közepébe pottyant. No de ki is tett magáért, mert olyan cifra káromkodást azóta sem hallottam. Pont célba talált, mert egyenesen a családomat kezdte agnosztálni, méghozzá a felmenõ anyai ágon. Nekem sem kellett több. Ledobtam a cipõmet, s utána. Mikor végre kihalásztak bennünket a pocsolyából, a szülõanyánk sem ismert volna ránk. Pedig nagyon rosszkor húztak ki, mert már éppen csak egy párat lélegzett volna, s akkor krampec neki. Ott a helyszínen, úgy sárosan, eldöntöttem, hogy bosszút állok rajta, ha törik, ha szakad. Másnap úgy tettem, mintha nagyon bántana a dolog, s bocsánatot kértem tõle. Elõbb gyanakodva nézett rám, de nekem lehetett valami õszinteség a pofámon, mert csak elhitte. Megvallom, valami õszinteséget én is éreztem, mert ott legbelül, ahol számít, már nem haragudtam rá, s ha nem lett volna a bosszúm olyan tökéletesen kitervezve, talán meg is öleltem volna, ott helyben. De mindig is makacs természetem volt nekem, és soha jobban, mint akkor. Délután elcsaltam magammal öregapámékhoz. Nagy házuk volt, nagy udvarral, nagy kerttel. De abba a nagy házba ritkán lépett be valaki, kint laktak a „kiskonyhába”. Hogy miért kiskonyha, sohasem tudtam meg, mert az legalább kétszer akkora volt, mint a „nagykonyha”. Ott ettek, ott fõztek, nyáron még ott is aludtak. Anyám egyszer azt mondta, hogyha lenne az istálló mögött még egy helyiség, akkor oda költöznének ki. Lehet hogy igaza volt. A nagyházban, a nagykonyha mögött volt az éléskamra. Tele volt az mindég sonkával, kolbásszal, de úgy, mintha legalábbis egy hadsereget vártak volna télire. Én azon a délutánon négyszer is „megéheztem”, s mindig a Misit küldtem be a kamrába ennivalóért. Arra ügyeltem csak, hogy vagy nagyapám, vagy nagyanyám hallja, amikor küldöm. Mikor már magam is megsokalltam az evést, kitaláltam, hogy bújócskázzunk. Remek bújóhelyek voltak nagyapáméknál, ha ott az ember elbújt, hetekig sem találták meg, ha az nem akart megtalálódni. Mikor rám került a sor bújni, egyenesen a nagyházba mentem. Tudtam, melyik matrac alatt tartják a pénzt. Tele volt most is az bugyelláris, mint ahogy gondoltam is. Nem emlékszem, mennyi volt benne, de akkoriban kitett egy búzaterméssel. Mind elvettem. S mint aki jól végezte dolgát, kiugrottam az ablakon, irány haza. Nem vette észre senki. Sohasem tudtam meg, hogy a Misi meddig keresett, mire rájött, hogy kibabráltam vele. Másnapra kiderült a lopás. Szegény nagyapám jött lóhalálában, hogy az egész termés árát ellopták tõlük. Engem kérdezgetett, hogy láttam-e valakit a ház körül, vagy tudok-e valamit róla. Mivelhogy szegények voltunk, mint a templom egere, elég logikus kérdés lett volna egy idegentõl, de öregapámtól nem vártam ezt, s eléggé játszottam neki a sértõdõst. Bántotta is az öreget, mert az embernek általában nincs
32
oka ilyesmit kérdezni az unokájától. De kihazudtam magam. Úgy hazudtam, mint aki olvassa. Mondok: nem láttam én senkit, pedig jó délutánt ott kuksoltam a kapu tövében, vártam, hogy a Misi megtaláljon. De a Misi szaladgált be egész délután kolbászért, talán illõ lenne õt fülön fogni a pénzért. Ez volt a bosszútervem. Majd én lopok, s õ szorul érte. Nem is lett volna semmi bajom, mert estig az egész lopás rá lett kenve a Misire, de annyira, hogy azt senki le nem vakarta volna róla többé. Én szúrtam el a dolgot. Mikor még csak fõzõcskét játszottam a tervemmel, úgy kevertem bele a dolgokat, hogy pár nap múlva „visszalopom” a pénzt, mert a világért sem károsítottam volna meg nagyapámat. Láttam én eleget, hogy mennyit izzadt azért a pénzért. S néha én is vele, ha ki tudtam könyörögni tõle a határba menést. De a sors közbe szólt. Mindenki tudta rólunk, hogy koldusok vagyunk, s elég sûrûn beledörgölték az orrunkat. Gonoszak tudnak ám lenni azok az angyalarcú gyerekek. Azon a reggelen hárman is belém kötöttek, hogy na, melyik nénédnek a bugyija van ma rajtad. Még hogy én felvennék lányos bugyit! Inkább a pucér fenekem tettem volna be az iskolapadba! S úgy gondoltam, várjatok csak, majd én megmutatom ki a koldus! Ott lapult a hátsó zsebemben a pénztárca. Elég sûrûn odatévedt a kezem, mert gutaütést kaptam csak a gondolatára annak, hogy esetleg elvesztem. Egy ideig még hadakozott bennem a becsület meg a gõg, de végül is a gõg gyõzött. Mielõtt a tanító bejött az órára, felálltam a pad tetejére, s nagyhangon kidoboltam, hogy ma mindenkinek én veszek uzsonnát az iskolakonyhán. Körülbelül olyan megdöbbenve néztek rám, mint ahogyan a farkas nézhetett a mesében, amikor azt ordították neki, hogy „forró vizet a kopaszra”! Elõször azt hitték megbolondultam, utána meg azt, hogy hazudok. De betartottam a szavamat, aznap mindenki azt uzsonnázott, amit meg amennyit akart. Vesztemre, a Misi is. Nem szólt az egy árva szót sem, csak nézett, és nézett. De abban a nézésben minden benne volt. Fájdalom, szeretet, gyûlölet, s ami nekem legjobban fájt, két könnycsepp. Ha még ennyit leélek sem fogom azt a nézést elfeledni. Én felálltam, s elmentem öregapámhoz. Szó nélkül letettem elébe, ami még megmaradt a pénzbõl. Nem kellett neki magyarázni semmit. Két hétig nem tudtam leülni, s három nyarat dolgoztam neki, amíg visszafizettem, de azt a két könnycseppet az unokatestvérem arcáról nem tudtam letörölni soha. A világon mindent megtettem volna neki, hogy megbocsásson. S amikor megbocsátott, az talán még jobban fájt, mint a haragja, mert olyan szívvel-lélekkel tette, hogy nekem egyenesen a lelkemet hasította ketté. Húszéves volt amikor meghalt, váratlanul. S az õ emlékére döntöttem el, hogy ezentúl úgy fogok élni minden napot, mintha az utolsóm lenne, s már ma este be kell számolni a legmagosabb törvényszék elõtt a tetteimrõl. Hej, Misi, ha akkor, csak azt az egy napot, úgy éltem volna! Hát így eltébolygott az én eszem. Hogy ki a rossznyavalya küldte el olyan messzire, nem tudom. De én úgy vagyok vele, ha az embernek ilyesmi macarássza az eszét, akar az valamit. Majd kiderül, hogy mit. De valamit akarnak még tõlem, az biztos. Pedig már kezdtem elhinni, hogy megszolgáltam a mindennapi kenyeremet… X
33
Vacsora után átjöttek. Évánál valami horgolásféle volt, a Miklós meg egy tányért hozott, letakarva. Igazi, otthoni mákos kalács volt a fehér szalvéta alatt. Nekem rögtön kezdte a szám padlását csiklandozni, mert fõzni még csak megfõzök, de a sütéshez annyit sem konyítok, mint a kecske a kapáláshoz. Hoztam is Évának rögtön egy kis szörpöt mellé, nekünk, embereknek, meg elõvettem a butykost, mert ilyen finom falatoknak illõ búcsúzást kell adni. – Na, Matyi bátyám, lássuk, mit tud – kezdte a mondókáját Miklós. – Mi az hogy mit tudok? Mibõl akarsz te engem vizsgáztatni, te Miklós? – incselkedek vele. Persze tudtam én hogy mire gondol, de miért beszéljen az ember egyenesen, ha szebb tájakra is tehet a nyelve egy kitérõt? – Hát nem azt kérdezte tõlem, hogy tudok-e sakkozni? – Dehogynem. Na és? – Hát gondoltam, hogy akkor játszunk egyet. Én is tudok egy kicsit lépegetni azon a sakktáblán. – És mibõl gondolod te, fiam, hogy én tudok sakkozni? – nyújtottam az utat. – Hát azért, mert engem kérdezett. – Na, és ha te azt kérded tõlem, hogy tudok-e repülni, akkor én rögtön kezdjek szárnyakat keresgélni az inged alatt? Erre egy kicsit lejjebb csúszott a Miklós álla, olyannyira, hogy megsajnáltam. Gondoltam, várj egy kicsit Mátyás, hadd tanuljon meg menni az ember, majd jön még neked ziccerre. – Jól van, no – mondom – hát éppen egyet-kettõt én is tudok lépni azon a táblán. – S már hoztam is a sakkot, mert õszintén megmondva, nekem már úgy hiányzott, mint a kukoricaföldre az esõ. Nem igen akadt már sakkos ember a faluban, legalább is nem olyan, akit hozzám mértek. Mert mit ér a játék, ha az ember megnyeri a partit, mielõtt nekifog? Mondom, szólok elõbb egyet Évácskához is, mert majd még unatkozni fog ott egymagában. – Évácska, magának hozhatok valamit? Vagy ha úgy akarja, inkább nem sakkozunk, beszélgessünk, jó? – mondtam, de reménykedve néztem rá, s õ talán észre is vette hogy a szemem mennyire ellenkezett a számmal, mert egy hatalmasat mosolygott rám. De akkorát, hogy szinte lecsaphattam volna a lámpát, úgy beragyogta vele a szobát. – Nem, nem, Matyi bácsi. Miklós játszik ma, szeret nagyon. És õneki nincs sem kivel. Majd én horgolom babaholmit. Csak ne elfeledni ám, hogy nõ van szobába! – viccelt velem. – Ismerek én férfiakat, amikor van kettõ egyszerre, zsíros szájuk lesz, mint a szalonna van. Hát ezt olyan édesen mondta, hogy legszívesebben megcsókoltam volna érte. Úgy hatott rám Évácska, mint egy kisgyerek, akin csodálkozunk, hogy milyen arasznyi, de már jár meg beszél, és minden szót, amit kiejt, magunkhoz ölelnénk emlékül. Ilyen csoda volt nekem Éva, legszívesebben a karomba zártam volna örökre, mint anya a gyermekét, hogy soha semmi baj ne érje. Érdekes, egy pillanatra sem jutott eszembe hogy én férfi vagyok, ha öreg is, õ meg egy vágni való fiatal csirke. Imádtam, az elsõ perctõl fogva, mintha legalább is az apja lettem volna.
34
– Hát jól van, Évácska, akkor játszunk egy kicsit. De ha kell valami, vagy unatkozik, szóljon ám! Mert maga sokkal fontosabb nekünk, mint ez a néhány faragott pópika. – Pópika? Mi az? – kérdezte Éva. – Hát itt nálunk így hívják a sakkfigurákat. – Nahát, maguk minden furcsa nevén hívnak! – csodálkozott Éva. – Matyi bácsi, kérhet én valamit? – A fél világot is, Évácska – mondom neki. Erre jót nevetett, majd megfenyegetett a mutatóujjával. – Vigyázzon ám, mert Miklós engem féltékeny! Még megveri maga! – Nem kell magát tõlem félteni, Éva – mondtam neki tiszta szívembõl. Hogy mit látott a szemeimben, mit nem, nem tudom, de elõbb õ is nagyon elkomolyodott, majd odajött hozzám, és átölelte a nyakamat. Hogy én mit éreztem abban a percben, sosem tudnám leírni, de valahogy mindég ilyennek képzeltem a mennyországot. Olyan tökéletes boldogságot el sem tudtam volna képzelni magamnak. Nem mertem visszaölelni, féltem, hogy soha többé nem fogom elengedni magam mellõl. – Tudja mi, Matyi bácsi? – törte meg a kötõfonalat közöttünk – ne Évácska magázzon engem többet már, jó lesz úgy? Én akarok magyar asszony lenni, és Miklós úgy hív engem, Évi. Legyek magának is Évi te. Azt akartam kérni, nem fél világot, maga, maga, Matyi bácsi! – S ezt olyan hangon mondta, mintha legalább is azt mondta volna vele, hogy maga vén róka. Érdekes, mennyi mindent ki tud az ember fejezni egyetlenegy hangsúllyal! Hát így kiegyeztünk, de mire nekifogtunk volna sakkozni, kopogtak az ajtón. Kit evett ide a fene pont most? mérgelõdtem magamban. A Miklóst keresték. Valamelyik szomszédjának kellett segíteni két asztalt becipelni a házba, mert holnap ott névnap lesz, és az asszonya már ma este be akart mindent készíteni. Látszott a Miklóson is, hogy nem igen smakkolt neki az éjjeli hurcolkodás, de azért felállt. – Maradj itt, Évikém, jövök én vissza nemsokára. Addig meg szórakozzatok ketten Matyi bácsival. – Erre Évi módjára megfenyített. – De aztán vigyázzon ám, hogy mit csinál, maga, maga Matyi bácsi! – nevetett, s elment. Egyedül maradtunk. Az én nyakamat még simogatta az elõbbi ölelés, s a szívemet a fájdalom, szinte nem találtam meg a szavaimat, úgy beléfulladtak az érzéseimbe. De valahogy csak kihúztam õket, mert milyen házigazda az, aki hallgat, mint a betojt gyerek a vendég elõtt? Közelébb húztam egy széket Évikéhez, s az üveget is a könyököm mellé, nehogy még el találjon futni, hanem inkább a torkom nedvesítse szükség esetén. – Tudod mit, Évikém? – kezdtem a tegezõdést – meséljél magadról egy kicsit. Miklósoddal még csak el-elmondogatunk dolgokat egymásnak, de rólad nem tudok semmit sem. Ha Miklóst kérdezem, csak a vállát vonogatja, hogy majd az Évi elmondja, amit el akar mondani. Olyanformán nézett rám, hogy hát kell itt kérdezni? S abban a nézésben benne volt az egész élete, mint egy nyitott könyv, amit nekem csak el kellett volna olvasni. Visszagondolva arra a percre, én magam sem értem, miért nem láttam bele. Ott állt kiterítve elõttem, jól megvilágítva, csak a könyv helyett arra a szomorú arcra tapadtam rá, mint légy a mézre. – Mit akar tudni, Matyi bácsi? – ajánlkozott Éva.
35
– Mindent, Évikém, mindent. Vagy legalább is, amit hajlandó vagy elmondani egy öregembernek. – Miklós nem sok tud, Matyi bácsi. Nem kérdez, én nem mondtam neki semmit. Pedig sokszor akartam. Jobb nem viselni sok gondot, hanem osztozni valaki. Matyi bácsi talán akar osztozni gondokat velem. Ugye? Osztozni? Az egész életét leéltem volna helyette, vagy legalább is a nehezét. Hogy nem volt könnyû élete, az látszott az arcán. Mert hiába süt a nap az ajkán, ha a szemeiben sötét felhõk fenyegetik azt a napsugarat. Lehet, hogy rég elvonult felhõk, de még mindég mennydörög onnan a messzeségbõl. – Elmondhatsz nekem mindent, Évikém. Attól nem kell félned, hogy valakinek is továbbmondom, különösen a Miklósnak nem. Tudod, az ember jó ideig cipeli egyedül a zsákot, de egy idõ után, ha nincs aki segítsen neki, összeroskad a súlya alatt. Hadd segítsek neked én azzal a zsákkal. Elõbb nem akarta megérteni, hogy mit mondok, mert ahogy mondtam is, nem mindég négy keréken gurult. Nem mondhatnám éppen, hogy elmebeteg, de az esze egy kicsit lassúbb, mint más embernek. Akárcsak a futásban: míg egyik két perc alatt eléri az utcasarkot, a másiknak kétszer annyi idõbe telik ugyanazt a távolságot megtenni. Azért elõbb-utóbb csak odaér, ha késve is. Éva is odaért egy idõ után, s azzal jelezte, hogy megértõen bólintott egyet. S ott, azon az utcasarkon találkozott a lelkünk elõször, s a felismerés örömkönnyei szakadtak azokból az eltávozott felhõkbõl. Mint két szeretõ testvér, akik régen elszakadtak egymástól, s most újra összehozta õket a sors, olyan érzés volt a mi lelkünkben. – Nem tudom hol kezdeni – szakította meg a találkozást Éva –, majd talán kicsi mikor voltam én. Az anyámat nem ismertem, mikor én voltam kétéves, meghalt. Azt mondták, nem volt apám nekem. Volt egy öreganyám nekem, de beteg volt, öreg volt, nem bírta õ engemet gondozni. Azt mondták, hogy Amerikába én születtem, de arra nem emlékszek. – S elmosolyodott, mert észbe kapott, hogy hát arra nem is emlékezhet. Úgy látszik néha csak utoléri az esze saját magát. – Akkor mondták hogy gyerekházba laktam két évig, után elvittek Lengyelország, egy nagynéni házába haza. Késõbb aztán emlékszek. A Mária néni nem rossz volt asszony, csak nem tudott senki szeretni. Vagy mutatni. Nem engem szeretgetett, de nem is bántott. A férje, a Janó, pfuj, disznó ember! Mindig volt részeg, ütötte Mária néni, meg engemet is, nagyon. Mikor én voltam tizennégy éves, egy este késõn jött haza, nagyon részeg. befeküdt mellém az ágyamba nekem. Matyi bácsi, nem mondjam el, mit csinált, jó? Errõl nem bírok beszélni, még maga se. Mondtam én Mária néni reggel, de nem elhitte nekem. Valamit azért biztosan mondta a Janó bácsinak, mert másik héten, amikor megint bejött az én ágyamba, azt mondta nekem, ha valakinek én mondok el õtet, akkor megfullaszt engem. Én nagyon féltem tõle. Szájamba tettem kezem rágni, hogy ne kiabáljak: segítség, segítség! Így csinálta Janó bácsi két évig. Akkor kezdette nyõlni én hasam. Janó bácsi elõször mondta, hogy ne egyek sokat, mert õ nem szereti kövér lánykákat, és nem adott azért enni nekem. De a hasam csak nyõtt, mindig nyõtt. Én nem tudtam, miért. Egy reggel elvitt az orvoshoz, mondta nekem, biztosan beteg vagyok. De ez nem rendes volt orvos, mint itten a faluban. Egy piszkos szobába volt neki ágy, meg valami vasdarabok, semmi más. Engemet odakötöztek ágyhoz, én nem tudtam miért. Valami rongyot is tömtek bele
36
számat. Azután már tudtam, hogy azért rongy kellett, hogy ne ordítsak nagyon hangosan. Édes Matyi bácsi, még maga sem tudom elmondani, mennyire fájt az nekem. Sosem nem elfelejtem, amíg élek. Úgy véresen, szédülve vezetett Janó bácsi haza. Akkor már biztosan hitte Mária néni is, mert ágyba fektetett, és két napig engedte nekem feküdni. – Két hétig nem jött Janó bácsi. De én már akkor tudtam magamnak, hogy többé nem fog mellém lefeküdni ágyra. A konyhába loptam egy nagy kés, oda dugdostam a párna alá. Azután két hét múlva jött, megint. A sötétbe nem meglátta kés. Mikor lefeküdte, beleszúrtam neki a hátba. Utána összeszedtem azt a kicsike holmimat, amim volt, és elmentem, ahogy a gyerek mondja, világnak. Magyarországon kötöttem ki. Akkor még nagyon fiatal voltam, nem akarta senki munka adni nekem. Egy öreg tanító megsajnálta engem, és azt mondta, hogy neki nincsen pénze, de ha fõzök neki, meg kitakarítok lakást néha, akkor esténként tanít magyarul, meg gépelni, hogy késõbb tudjak munka kapni. Sohasem kérdezte meg, hogy ki vagyok, vagy miért vagyok itten egyedül. Akkor tudtam meg, hogy jó embert is csinál Isten, nem csak Janókat meg Mária néniket. Ott ismertem meg a Miklóssal, mert oda jött néha sakkozni. – Miklósnak sosem el nem mondtam ezeket dolgokat, Matyi bácsi. Ha tudna, itt hagyna. Mert biztosan nagyon rossz lány voltam én, hogy így bántak velem a nagynénimék. Annyit, de annyit gondolkodok én rajta, mit csináltam, mi rosszat csináltam én, hogy így velem csináltak. Egyszer kérdeztem Mária nénit, hogy meséljen anyámról. Hiszen testvér neki volt, muszáj tudni valami róla, nem? Nem akarta mondani semmi. De én csak kérdezem, kérdezem, amíg nagyon mérges lett, és azt mondta nekem csak hogy: anyád egy ringyó volta, többet ne kérdezz. Akkor még nem tudtam mi az a ringyó, de ma már tudom. Mondja, Matyi bácsi, ha valakinek az anyja olyan, akkor a lány is olyan? Lehet, talán azért csinálta úgy a Janó bácsi? Én nem tudtam szóhoz jutni. Sírt a lelkem, s zokogott a testem minden porcikája, mintha legalább is velem történt volna meg, amit Éva mesélt. Próbáltam én valami hangot kiadni, de nem jött. Csak nyeltem, nyeltem, de nem akart az a hatalmas gombóc a torkomból lejjebb csúszni. És féltem is. Ha ezt a történetet elmondja még valakinek a világon, lecsukják érte. Mert bár a világon a legjobb oka volt megölni azt az embert, csak ölt. Egy gyilkos. Legalább is a világ szemében. Töltöttem magamnak egy pohár bort, hogy hátha nyom egyet azon a gombócon, s útközben visszaküldi a hangomat, ha találkozik vele. Úgy látszik találkoztak, mert mintha kezdett volna egy kis levegõ szivárogni a tüdõmbe, s valami állati morgás piszkálta a hangcsövemet. Köhentettem egyet-kettõt, s erre kitalált a hang belõlem. – Évike – s köhögtem még egy párat a biztonság kedvéért –, ezt a történetet soha, de soha senkinek ne mondd el. Hallgass vele, édes gyerekem, ha Isten ismersz, hallgass vele! – Tudom én aztat, Matyi bácsi, nem kell nekem mondani. Azért nem mondtam Miklósnak el se sose. Becsaptam Miklósomat, hogy szeressen, azért becsaptam. Ha megmondom neki, nem szeret többé. Ringyó is vagyok, meg gyilkos is. Öltem. Késsel öltem. Nem akarok Miklóst minden este nézni a párna alatt, hogy nincs-e ottan kés. Matyi bácsi, én még a légy sem tudom meggyilkolni. Ha ráragad a légypapírra, én leveszek onnan, és kiteszem az udvarra. Amikor Miklós csirkét akar ma vacsorára,
37
neki kell aztat megölni, én nem tudok. De Janó bácsit minden nap leszúrnám, mint a disznót, úgy leszúrnám! Tudja milyen az, amikor minden este évekig befekszik az a részeg disznó az ágyába? És ha nem hagyom, akkor veri engem. Olyan minden csináltatott velem, hogy egy igazi ringyó se csinálná aztat, még pénzért sem. És nekem kellett csinálni, ingyen, minden nap! Hát ha disznó, akkor meghalt, mint a disznó! Nem sajnálom, sosem nem sajnálom! Ugye megérti, édes Matyi bácsi? Ugye megérti? Nem bírtam ki. Odamentem hozzá, s mint egy kisbabát, a karjaimba vettem. – Édes gyerekem, én magam öltem volna meg, ha te nem! De ezt el kell felejtened, örökre elfelejtened! Magad miatt is, meg a babácska miatt is! És fõleg a Miklós miatt. Nem tettél te, Évikém, semmi rosszat. Amit kapott, megérdemelte. Én csak azért rettegek, mert ha rossz fülekbe jutna, bajba kerülnél. Ezért mondtam, hogy hallgass vele, nem azért, mert rosszul tettél. S csak azért, mert a Janó bácsid rád erõltette magát, attól még nem lettél ringyó! – De Matyi bácsi, én a Miklóssal is ágyba voltam, amikor még nem voltunk a templomba! Tehát akkor mégiscsak rossz nõ én vagyok, nem? Ezek az egyszerû, ártatlan szavai után hirtelen egy nagy, kék folt keletkezett a sûrû felhõk kellõs közepén, s egy szivárvány dugta bele a farkát abba a foltba. Távolodnak már a felhõk, még talán napsütést is érünk ma, mert én úgy elkezdtem nevetni, hogy a könnyeim folytak bele, s Éva, látva a jókedvemet, szintén nevetni kezdett, habár nem tudta, miért. – Jaj, te szamár – mondom neki –, hát ha mindenki rossz nõ lenne csak azért, mert egy ágyba fekszik a jegyesével az esküvõ elõtt, akkor ma nem lenne tisztességes asszony a világon! Még én magam is hat hónapra születtem, azt mondták rám, hogy „koraszülött”. Nem vetted még észre, hogy minden családban az elsõ gyerek „koraszülött”? Ennek megint egy kis idõ kellett hazaérni, de olyan robajjal ért az haza, hogy Éva gurult tõle nevettében. – De nagy betyár maga, maga – Matyi bácsi! – vágta rá, ugyanazzal a „maga vén róka” hangsúllyal, mint elõször. Majd egy nagyot ölelt rajtam, s mint aki jól végezte dolgát, visszaült a babácskaholmit horgolni. Semmi nyoma nem látszott az arcán az átvonult viharnak, úgy ült ott, mint egy terhes madonna, szinte vártam, hogy melyik percben jelenik meg neki egy angyal valami fontos hírrel. Az órára néztem, hogy elég sokáig odavan a Miklós, s akkor okoskodtam ki, hogy Évi olyan mint az akadozós óra: egy ideig jár az rendesen, nem veszít egy pillanatot sem a napból. Azután valamiért megakad, és a saját ütemére ketyeg, bármit csinálsz vele. S amint néztem, ahogy ott maga elé mosolyogva horgolt, szinte hallottam az õ ritmusát, s a lelassult ketyegést a szívében, lelkében, és sajnos, az agyában is. Tudtam, hogy hiába akarnám folytatni a beszélgetést, amíg el nem kezd önszántából megint rendesen járni, annyi órát mutat, ahányat õ akar. Végre csapódott a kapu, visszajött a Miklós. Bennem idáig már a két pohár bor rendet csinált, így nem vett észre semmit sem. – Na, maguk mivel szórakoztak amíg odavoltam? – viccelõdött.
38
– Udvaroltam az asszonyodnak – mondtam én, s mivel Éva a régi Éva-arccal rám nézett, egy nagyot kacsintottam feléje. S õ vissza, mintha egy jó viccet ápolnánk mi ketten. – Csak meséltem Matyi bácsi a libát meg a disznót – hazudta Éva. – Milyen libát meg disznót? – kérdezte Miklós. – Jaj, hát neked se nem elmondtam, pedig nagyon nevetséges az! Egyszer a Mária néni mondta nekem, hogy ma liba van ebédre, de nekem meg kell fõzni. Az nem volt baj, mert én tudok fõzni nagyon, csak azt nem mondta a Mária néni, hogy élve kell liba fõzni. Tudtam én asztat, hogy azt elõször meg kell gyilkolni, de hogy én csináljam? Nem, azt nem. De az ebéd meg volt parancsolva. Akkor én hallottam, hogy az udvaron sok, sok disznó sír, mind éhesek. Na, mondom én nekem, majd én õket megetetem. Megfogtam szépen liba, becsuktam a szememet, és bedugtam liba nyakát a disznónak. egy perc múlva fuccs! nincs több liba feje. A disznó megharapta. Olyan finom ebéd volt, hogy még Mária néni se nem panaszkodott, csak a fejit kereste libának. De én azt mondtam, hogy beleeste kútba, amikor mostam libát. Hát ezen nevettünk, mikor te jöttél. Hát ezen nevettünk is, mert nem sok asszonynak adná ki az esze disznóval haraptatni le a liba fejét. Mégiscsak jutott Évinek valamicske a fejébe. Így hát végre leültünk az elsõ partink mellé. Egy kissé óvatosan, mert egy jó hadnagy is elõbb terepszemlét tart, mielõtt haditervet csinál. Jól játszott a Miklós, s ezt nagy örömmel vettem észre, mert ahogy mondtam is, sakkpartner még akadt, de olyan nem, akit érdemes lett volna megverni. Tulajdonképpen annyira jól játszott, hogy majdnem elvesztettem, de csak kiszenvedtem bár egy döntetlent. – Te hol tanultál meg így játszani, te gyerek? – evett a fene. – Én vonaton. – Vonaton? – Igen. – Azt meg hogyan? – Úgyse hiszi el, ha elmondom – szabadkozott Miklós. Nekem a szaglószerkezetemmel sosem volt bajom, s most is megérezte a frissen sült kolbász szagát, azaz a jó zamatos mondókát, amit nyilván úgy kell majd kicsikarni a kölkébõl. De amikor ránéztem, s ott csillogott a huncutság a szemeiben, megértettem, hogy most engem akar a kerülõútra vinni, mint én õt az elõbb. Tanul a gyerek, hála Istennek. – Hát jól van, akkor ne mondd el – ijesztettem rá, s egy jó nagyot nyújtózkodtam, még ásítottam is mellé, hogy hát ideje lesz lefeküdni. Kár, hogy idõvel ezt a mókát is kitanulja. De akkor még megijedt, hogy esetleg nem könyörgöm ki belõle, s gyorsan nekifogott a mesének. – Ez még akkor volt, amikor diák voltam. Másodikos gimnazista. Azon a nyáron Görögországba mentünk valami tanulmányos útra, legalább is az lett mondva. Mi akkor mindent akartunk, csak tanulni nem. Nyár volt, fiatalok voltunk, s utaztunk a tengerre, ez a három volt csak a fontos. Én szegény családból jöttem, apámék nem tudták volna ezt az utat fizetni, úgyhogy egész télen számtannal tömtem egy néhány ökörnek a fejét, s abból szedegettem össze az útipénzt. De éppen csak az útra tellett,
39
költeni nem volt egy garasom sem. Az meg nagyon kellett volna, mert mit kezd egy legényke a görög tengerparton pénz nélkül? Híre ment, hogy azon a vonaton utazik két sakkbajnok, az orosz meg a román. S mivelhogy ésszel azért megajándékoztak apámék, ha pénzzel nem is, hát úgy gondoltam, bár használjam azt, ha már van. Én akkor még annyit sem konyítottam a sakkhoz, hogy megkülönböztessem a csikót a bástyától. Az azért nem akadályozott meg abban, hogy fogadást tegyek egy néhány pénzes iskolatársammal, hogy én legalább az egyiket a két bajnok közül megverem. Akkor még el sem tudtam képzelni, miként fogom ezt végbevinni, de az volt a fontos, hogy nagy pénzbe fogadtam. Arra gondolni sem mertem, hogy esetleg nekem kell a fogadást kifizetni, ha netalán elveszteném. Egy ideig fõztem a fejemet rajta, amíg végül is született egy ötletem. Elmentem elõször a román bajnokhoz. Elõbb nem akartak beengedni, de végül is meggyõztem a kezes-lábasát, hogy fontos üzenetet hoztam neki az orosz bajnoktól. Hát beengedtek. Akkor az volt a baj, hogy én sosem tudtam románul, õ meg még káromkodni sem tudott magyarul. Nagy nehezen találtunk egy tolmácsot. – Na, mit akarsz? – kérdezte mogorván a tolmácson keresztül. Érdekes, a tolmács még a mogorva hangot is le tudta fordítani. – Én szimultánt szeretnék játszani magával, meg az orosz bajnokkal. Mert nagy nevem van ám nekem Magyarországon, és mindenki arra fogadott, hogy én mind a kettõjüket elporolom, de kegyetlenül. Na, ha maga még látott mérges embert! – Hát tudod te, hogy kivel beszélsz? A világon a leghíresebb sakkbajnokkal! Takarodj! – Jól van – mondom neki –, de az orosz bajnok nagyon meg lesz sértõdve. Vele már az idõpontban is megegyeztünk, mert õ úgy van vele, hogy ha már rágalmazzák Magyarországon, akkor kutyakötelessége a hazáját is, meg a bajnokságát is megvédeni. Magától nem fél, azt mondta, hogy még tökrészegen is susztermattot ad, ha kell. Erre vagy kettõt pislantott a román, majd intett, hogy menjek vissza. Visszamentem. – Nekem? Hát bolond az az ember? Én már akkor is sakkoztam, mikor õ még bilibe tojt! Na, és mikor lenne az a nagy bajnokság? – Ma este, kilenckor. Az étteremben. – És az orosz beleegyezett? – Bele. – Hát nem bánom. Legalább tanultok valamit, te is, meg az a lókötõ is. De egyben biztos lehetsz: újságírók is lesznek ott, és sürgönyileg fogják a vesztességedet tudatni az egész magyarsággal! Azután mehetsz haza, ha még lesz pofád hazamenni! Lesz, lesz, mondom csak úgy magamnak, s azután elmentem az oroszhoz. Ott egy kicsit nehezebb dolgom volt bejutni, de csak bejutottam. Körülbelül ugyanígy zajlott le az a tárgyalás is, kivéve azt, hogy az orosz a román bajnokot bugris parasztnak becézte. Gondoltam én, csak a pénz a zsebembe legyen, utána dudálhattok egymás fenekébe. Elérkezett a kilenc óra. Persze odáig híre jutott az egész vonaton a nagy bajnokságnak, alig tudtam bemenni az étkezõfülkébe, annyian voltak ott. Úgy látszik az orosz meg a román tényleg bûzlöttek egymásnak, mert az orosz a fülke egyik
40
végén ült, a román meg a másikon. Ennek én igen megörültem, mert ahhoz, hogy a tervem bevágjon, minél messzebb voltak egymástól, annál jobb. Én adtam a nagyot. Odaálltam elõször az orosz táblája elé, s néztem egy ideig, mintha gyönyörködtem volna benne. Azután ugyanúgy a román táblája elõtt. Megismételtem én ezt egy néhányszor, mert nem jól indult a játék. Ugyanis mind a kettõjük elõtt úgy volt a tábla felrakva, hogy a fehérjével felém. Nekem kellett volna kezdeni, az meg nem volt tervbe véve. Úgy döntöttem, hogy addig járkálok oda-vissza, amíg valamelyik dühbe nem jön. A román vesztette el a türelmét elõször. – Na, mi van? Azzal nem nyersz, ha csak bámulod! – Nincs semmi baj, csak éppen az orosznál is az enyém a fehér, s én babonás vagyok. Ha mind a kettõt én kezdem, szentül biztos, hogy veszteni fogok. Jót röhögött erre a román. – Babonázhatsz, te taknyos! Te tényleg azt hiszed, hogy gyõzni fogsz? Hát tudod mit? Segítek a szerencséden. – Erre fordított egyet a táblán, s nagy hûhóval lépett egyet. Én csak erre vártam. Álltam még ott vagy két percig, mintha gondolkodnák a lépésemen, majd átmentem az orosz asztalához, ott ahol még mindég a fehér volt az enyém. Megfogtam ugyanazt a pópikát, amivel a román lépett, s ugyanazt léptem, amit a román lépett. Az orosz rám nézett egy pillanatra. Akkor még nem tudtam, de most már tudom, hogy marhajó nyitás volt. Csak fél percet gondolkozott, mielõtt lépett. Én megismételtem a kétperces nézést az orosszal is, majd visszamentem a román komámhoz, s azt léptem neki, amit az orosz nekem. Az is nézett egyet rajtam, de nem szólt semmit. Így ment ez reggel négy óráig. Oda-vissza, oda-vissza, már alig álltam a lábaimon. Ha lehetséges, még jobban megtelt a fülke, s a nézõközönség is kezdett fogadásokat rakni rám. Annyi pénz volt ott egyrakáson, hogy szinte rosszul lettem, ahányszor ránéztem. Megvirradt, amikor végre mattot adtam a románnak. Olyan hosszú pofát azóta sem láttam. Az orosz szó nélkül felkelt, s megveregette a vállamat: – Gratulálok, fiam, jól játszottál. Sokra viheted. Majdnem olyan jól játszol, mint a román bajnok. – Nem tudom mit szólt volna, ha megmondom neki, hogy tulajdonképpen a román bajnokkal sakkozott. Az én pofámat az ammen tartotta, hogy nem akkor hasadt széjjel a nevetéstõl, hanem késõbb, amikor már az én fülkémben számolgattam a pénzemet. Egy vagyont nyertem. Hát így tanultam én meg sakkozni, Matyi bátyám. Én már ekkorra nem voltam észnél a nevetéstõl, sõt, már nem is mertem nevetni, mert minden bordám kettétörött ez idáig a rázkódástól. Mindig azt hittem, hogy engem áldott meg az Isten a legsikamlósabb ésszel, mert ha jól emlékszek, csak egykét ember lézengett elõttem a sorban, amikor éppen a csavarokat osztogatták. Úgy látszik, az egyik a Miklós volt. Éjféltájban lehetett az idõ, mert már a kutyák is abbahagyták az udvarlást. Csend volt mindenhol. Kikísértem õket a kapuig, s egész nagy melegséggel kívántunk egymásnak jó éjszakát. Évike még meg is csókolt, s Miklós nézte, mint aki érti. Még kint maradtam egy ideig az udvaron, holdat nézni. Emlékszem, éppen telihold volt, s egy fura arc volt abba belepingálva. Úgy nézett rám, mint aki gúnyolódik. Hiába ugrándoztak a csillagok körülötte, hogy hát vegyem õket is észre, na, én csak a holdat néztem. S minél tovább néztem, annál jobban gúnyolódott. Akkor még nem tudtam, miért. Nem tudtam, hogy egy néhány rövid hónap alatt az egész életem,
41
világom, így ahogy ismerem, megszûnik létezni, s az a hetvenvalahány év, amit idáig lekínlódtam magamról, belefullad az élet semmiségébe. XI Így kezdtünk el megismerkedni egymással. Minél többet együtt voltunk, annál közelebb éreztem magam hozzájuk, míg végül is már úgy tekintettem õket, mintha legalább is a gyerekem lenne mind a kettõ. Miklós is tudta magát kedveltetni nagyon, igaz, nem a mosolyával, mert neki nem volt akkora, mint Évikéé, de olyan szeretettel tudta megveregetni a vállamat, mintha legalább is ott dobogott volna a szívem, s õ azt simogatta volna. Évike kezdett nõni. Aki nem ismerte az állapotát, talán még rámondta volna, hogy bizonyosan sokat eszik, de én tudtam, mi az a kis halmocska a köténye alatt. S ahogy a kötény alatt növekedett, úgy nõtt az a két szép piros folt is az arcán. Tündökölt a boldogságtól. Pár héttel a nyúlvásár után beállított, az én fehér nyulammal a hóna alatt. – Matyi bácsi – azt mondja –, nem jó nyúl nekünk adott. – Miért, Évike? Mi baja van annak a nyúlnak? – kezdtem én megijedni. – Hát, az a baj, hogy már három hét van nekem nyúl, de csak nagy. Nincs nyúlbabácska, egyet sem a hasában. Nem nyõl neki. – Hát honnan lenne, neki, Évike – fojtogattam magamban a nevetést – hiszen nincsen neki egy Miklós, mint neked! Erre jócskán rám nézett, majd elnevette magát amikor beindultak a kerekek nála is. – Hát magának van nyuszi-Miklós, én hittem azt hogy már csinálta babácskák. – Évike, a nyúl csak akkor csinál babácskát, ha betesszük a kan mellé. Elõbb meg kell ûzetni, csak aztán lesz kisnyúl. – Megûzetni? Minek? Ez a nyúl akar mama lenni, nem kell ezt ûzni, maga is megáll neki nyúlnak – okoskodott Éva. Erre én szép finoman megmagyaráztam neki, hogy a nyúlûzetés ugyanaz nyúlnyelven, mint a babácskagyártás embernyelven. Egy kissé elpirult, majd a kezembe nyomta a nyulat: – Na, akkor itt a nyúl, Matyi bácsi. De ûzze ám meg nagyon! Erre azután bennem az a kis csiklandozás cudarul kezdett ficánkolni, s olyan nevetést vakart ki belõlem, hogy rendesen féltettem a nadrágomat. Le is pillantottam egy néhányszor, nehogy még szégyenben maradjak Éva elõtt. A biztonság kedvéért azért elindultam a nyúlketrec felé, mondok, ha éppen nedves lesz egy kicsit a nadrágom, ráfoghatom a nyulakra. Még hogy én ûzzem meg! Azon nevettem legjobban, hogy gondolatban láttam magam nyulat „ûzni”, s erre még jobban elfogott a nevetés. Na, mondok, sok minden hiányzik még ebbõl a világból, de egy fél tucat hegyes fülû kismatyi éppen nem! Így hát betettem egy igen fürge bak mellé, s az kezdte is rögtön szagolgatni. Én otthagytam õket, mert talán a nyúl sem szereti a közönséget olyankor. Azon a nyáron nagy kirándulást szervezett a templom, méghozzá autóbusszal. Sok vallásos ereklye volt a megnézéstervben, és akadt útra kívánkozó ember is bõven. Fõleg öregasszonyok. Áldja meg az Isten õket mind sorban, én nem tudom, honnan
42
erednek, de nekem úgy tûnik, hogy ott fent, ahol az emberfajtát gyártják, minden második öregasszonynak sikerül. Kerül-fordul az ember, s már megint kettõvel megszaporodott a falu. Nem is fogyunk ki belõlük, míg a világ világ. Elég az hozzá, most hogy unalomból-e, vagy tényleg látni is akartam valamit, de én is bejelentettem magam a parokján. Aznap este elújságoltam Miklóséknak a nagy vállalkozásomat, s hát Évikének is megviszketett a viszketõkéje, õ is menni akart. Elõbb egy kicsit hadakoztak Miklóssal, leginkább Éva állapota miatt, de én szavamat adtam, hogy vigyázni fogok rá az úton, így hát Miklós is beleegyezett. Nem is volt más mit tegyen, mivelhogy ketten voltunk az én táblámon, õ meg csak úgy egymagában az övén. Azzal érveltünk legjobban, ami mondjuk igaz is, hogy ha egyszer meglesz a baba, nemigen utazgat Éva egy ideig. Szerencsére ezt Miklós is belátta, nem kellett erélyesebben megmagyarázni neki. Hétfõn azután felszállottunk a buszra. Kár mondani, hogy tömve volt, s még csak nem is öregasszonyokkal. Mivelhogy szép fiatalember volt a plébánosunk, elég sok fiatal csirke kellette neki magát, a kakasokat maguk mögött tudva. Errõl a plébánosról terjengett egy jó mese, ami vagy igaz volt, vagy nem, de mindenesetre az egész falu tudta, és röhögött rajta. A parokja mellett valami nagygazda lakott (hol is lakhatott volna! Úgy látszik, a pénz közelebb viszi az embert még az Istenhez is), és annak a gazdának sok tehene volt, többek között egy Marcsa nevezetû fejõstehene. Az a Marcsa arról volt nevezetes, hogy kimondottan csak a járdára tojt. Egy szép tavaszi reggelen a plébános úr éppen a friss levegõt szagolgatta a kapu elõtt, amikor arra vezették a Marcsát. Most hogy a Marcsa volt-e túl okos, vagy a plébános úr nem eléggé, nem tudom, de elég az hozzá, hogy a Marcsa egy jó nagy lepényt pottyantott a plébános cipõjére, az meg ijedtében, vagy mérgében, alaposan rácsapott a Marcsa farára. A Marcsának nemigen tetszett ez a személyeskedés, mert csapott egyet a farkával a plébános irányába. Az még nem lett volna baj, hanem a Marcsa farka beleakadt a plébános cipzárjába, éppen úgy a nadrágja eleje táján. Hát az úr kezdte volna azt kibogozni, de a Marcsa egyet gondolt, elkezdett futni, s húzta a cipzár fogókáját is magával. S mivel hogy az a fogóka a nadrághoz volt erõsítve, a nadrág meg a plébános úrhoz, így hát az is futott utána. Hát nagyon nevetséges lehetett a dolog, mert a rossz nyelvek szerint a harangozó utána kiabált, hogy „tisztelendõ uram, ne ezt a tehenet zavarja, ez már folyatott máma!” De hát hogy mi igaz ebbõl, és mit toldtak hozzá az unatkozó asszonyszájak, nem tudom. Azt azért magam is láttam, amikor a kántorunk vöröshajú lánya tiszta fogadásból szájon csókolta, méghozzá a neve napján. Még csak nem is igen ellenkezett érte. Tehát lehet, hogy volt ott valami a Marcsa-dologban is. Az egész útból a szagokra emlékszek legjobban. A világon olyan szag nem létezik, ami ott nem volt. Most tessék elképzelni ezt a keveréket: szalámi, kolbász, hagyma, állott testszag, még állottabb, inkább a haléhoz hasonló vénasszonyszag, kölniszag, na meg az ebbõl eredõ puttyogtatásokról ne is beszéljünk. Érdekes, ahogy minden bemenõ ételnek más szaga van, ugyanúgy a kijövendõ szagnak is más az aromája. Néha felismeri róla az ember, hogy a gazdája mit evett, néha nem. Mindenesetre, én majd megfulladtam e szag-Babilontól. Szerencsére ablak mellett ültem, amit gyorsanfrissen jó nagyra nyitottam. Vesztemre ugyan, mert néhány halszagú rám ugrott egybõl, hogy hát fülgyulladást kapnak a huzattól, a fiatalabbja meg az én pártomra
43
állott, s ebbõl olyan veszekedés keletkezett, hogy még a plébános úr is megijedt tõle. Közbe is lépett gyorsan, hogy hát ideje imádkozni, mivelhogy ránk férne a magasságbéli segítsége e hosszú útra. Mire föl elmondtunk egynéhány rózsafüzért, s attól egy néhány sebesen pörgõ nyelv túl fáradt lett minden további vitához. Mondjuk a plébános könnyen beszélt: õ elöl ült a vezetõ mellett, méghozzá nyitott ablaknál, és egy vezetõben van annyi illem, hogy pap mellett nem eregeti a galambokat. Olyan három óra múltán megállt a busz, pihenni. Ez finoman mondva annyit jelentett, hogy intézze mindenki el a dolgát. A plébános úr odaállt a nyája elé, s ájtatosan kinyújtotta a karját elõbb jobbra, hogy hölgyek arra, utána meg balra, hogy hát az urak meg amarra. Két szép tábla kukorica díszelgett mind a két oldalon, s csak az nem értett belõle, aki nem akart. Faluhelyen mi már ezt régen megszoktuk, de Évike olyan ártatlanul nézett rám, hogy megsajnáltam. Gyorsan bele is nyomtam valamelyik öregasszony kezébe, hogy hát mutassa meg neki õ, mit kell csinálni. Én hiába akartam volna, nem is illene, meg õk úgyis másképp csinálják, mint mi, férfiak. Már amelyik. Emlékszem, amikor gyerekek voltunk, volt a szomszédban egy kislány. Én olyan hatéveske lehettem, a kislány meg négy. Kint játszottunk a kertben, apámék veteményeztek. Faluhelyen nem csinál nagy gondot az ember belõle, ha rájön a szükség. Mi szépen odafordultunk egy fához, s alaposan meglocsoltuk. A kislány nagyon érdeklõdve nézte, szerintem odáig nem látott még sem pucér fiút, sem a vízvezetékét annak. Mindenesetre õ is úgy akart pisilni, mint mi. Próbálgatta a szerencsétlen, de akárhogy csinálta, mindig a lába szárán folyt le neki. Jó néhányszor rajtakaptuk gyakorolni a dolgot, de azt hiszem az anyja vagy rájött, és helyreigazította, vagy megunta a vizes bugyikat mosni, mert hamarosan felhagyott a falocsolással. Szóval nem akartam Évával is ezt a hibát elkövetni. Letelt a pihenõ, s indult volna tovább a busz, de nincs az Éva. Kiabálunk, nem jelentkezik senki. Én nem tudva, mit csinál, nem akartam utána menni, nehogy még majd rosszkor kapjak rajta, visszaküldtem az öregasszonyt. Jött is vissza perceken belül. Éva ott guggol, azt mondja, de nincs papír. S méghozzá jó hangosan mondja. Meg is viszketett a tenyerem a szájára tapadni, de arra már késõ volt, mert mindenki nevetett, hogy ez még azt sem tudja mire való a kukoricalevél. Nálam szerencsére volt olyan papírszalvéta-féle, hirtelen az asszony markába dugtam, hogy menjen, no, segítsen rajta. Késõbb, amikor végre elindultunk, vigyázva elmagyaráztam Évának, hogy hát mit hogy kell tenni ilyen úton, meg faluhelyen általában. Mert hiába modernizálunk, még mindig több a faajtós retyeráj, mint a modern fürdõszoba, és legtöbb feleség elátkozza minden mosásnapon még azt is, aki az újságpapírt kitalálta. Minden további akadály nélkül érkeztünk meg az elsõ hosszabb megállóhelyre. Hát mivelhogy „vallásos” autóbusszal érkeztünk, természetesen a templom elõtt volt a végállomás. Az ottani plébános már elõre rendelkezett emberbarátokról, akik befogadtak egy-két vándorlót éjszakára. Engem is a szárnya alá csatolt valami öregember, elég barátságosnak nézett ki. Én csak azt akartam megvárni, hogy Évával mi lesz, de neki is akadt gazdája, egy csinos fiatalasszony, méghozzá jó babás. No, gondoltam magamban, Éva sem fog unatkozni az éjjel. Így hát én szépen hazamentem a vendéglátómmal. A felesége terített asztallal várt, mintha legalábbis rokonok lettünk volna. Azt mondja, náluk ez így szokás. Hát tartsa meg az Isten a szokásukat, mert én ugyan nem bírtam enni azon a buszon! Hiába
44
hoztam én magammal finom sonkát, meg jó, puha kenyeret is hozzá, ha annak minden szaga lett, csak sonka nem! Igen jól esett a vacsora, meg a szívesség is, amivel adták. Vacsora után, szokás szerint, kinyitódott egy üveg bor, s két pihent nyelv is mellé. Beszélgettünk. Én elmondtam ki, s mi vagyok, az ember is közbe-közbe szólt, de még a felesége is megeredt egy kicsit. Mai napig nem tudom megállapítani, hogy ez a megeredés kihatással volt-e a késõbbi történtekre? Úgy érzem, hogy talán akkor még tehettem volna valamit a jövõ ellen, ha egy kissé megerõltetem az agyamat. Ugyanis az asszony elkezdte az õ életét mesélni. Szegény családból való, két nõvére van neki, az egyik itt él a faluban, a másik Lengyelországba ment férjhez. Éppen a tavaly volt itt látogatóban az urával, mert azt még nem ismerték. Igaz, már jó néhány éve házasok, de az ember mindég dolgozott, nem tudott vele jönni. De most a szerencsétlenség után nyugdíjazták, így hát õ is el tudott jönni. Hát milyen szerencsétlenség volt az, érdeklõdtem mint figyelmes vendéghez illik, mert láttam az asszonyon, hogy jól esne neki egy kis nyösztetés. Hát mondjuk nem is éppen szerencsétlenség volt az, mondja õ, hanem hálátlanság. Ugyanis befogadtak egy árvát, s az tiszta hálából megluggatta egy kicsit a konyhakéssel. Jó ideig azt hitték, hogy meghal, de erõs, szívós ember az, kiheverte. Hirtelen nagyon meleg lett ott bent a szobában. A villany is pisloghatott, mert sötét is lett egyszerre. Gondoltam, kimegyek inkább az udvarra, már ne a házigazdám asztalánál fogjon el a rosszullét. Még annyit azért érkeztem megkérdezni, hogy hát hogy hívják azt a nõvérét, s reménykedtem hogy hátha Zsuzsi, vagy Annus, vagy valami olyasmi neve lesz neki. – Mária – írta alá a sorsomat a házigazdám felesége. * Nem tudom, hogy éltem át azt az éjszakát. Igen sürgölõdtek körülöttem, hogy hát mi bajom van, de valahogy csak kinyögtem, hogy éppen csak nagyon fáradt vagyok. Egyedül akartam lenni. Észre is vehették, mert hamarjában bevezettek egy üres szobába, ahol már az ágy is meg volt vetve, majd jó éjszakát kívánva, halkan becsukták az ajtót. Bennem a szélvész is meg az árvíz is pusztított egyszerre, legalább is úgy éreztem magam. Mitévõ legyek? Ha megmondom Évának, vagy visszamegy bevégezni, amit csak félig csinált meg, vagy pedig, ami szerintem még rosszabb, örök rettegésben fog élni. Miért kellett nekem éppen ebbe a házba kerülni? Ki rendelte ezt így? És miért? Jól érezted, te Matyi, mondok magamnak, hogy még nincs elvégezve a dolgod. Hiába kopasz a fejed, meg õsz az a néhány szõrszál a pofádon, csak diák vagy még. Feladatott a lecke, meg kell csinálni. Valamikor hajnal felé aludtam csak el, de olyan fáradtat álmodtam, hogy többet értem volna ébren. Valami nagy tenger mellett álltam, s valahol ott, ahol már vége van a földnek, egy sziget volt. Azon a szigeten egy fehér ház állott, piros tetõvel. Még arra is emlékszem, hogy gólyafészek volt a kéményén. Innen oda nem volt híd, csak kövek voltak lerakva, jó lépésnyire egymástól. S én oda vittem Évát a hátamon, vigyázva arra is, hogy nehogy õt elejtsem, meg arra is, hogy nehogy bár egy sziklát is
45
eltévesszek a lábom alatt, mert akkor mind a ketten a semmiségbe zuhanunk. S én vittem, vittem, már roskadoztak a lábaim alattam, de még mindig vittem. S ahelyett, hogy közelednék a sziget felé, egyre messzebb esett tõlem. Magamban már tudtam, hogy sohasem fogom én azt elérni, hanem minden idõk végzetéig a hátamon kell cipelnem Évát. Csuromvizesen ébredtem fel, mintha legalább is a tengerbe pottyantam volna. Elõször az egész álmom sötétségbe volt burkolva, de azután csak megvirradt felette. Nekem kell megmenteni Évikét. Nem tudom, hogyan vagy mikor, csak azt, hogy bárhogy is, de azt a szigetet el kell érnem vele. Ott, azon a szigeten, a napsütötte piros fedél alatt lesz csak biztonságban. * Valahogy erõt vettem magamon elköszönni a háziaktól, s megköszönni nekik a jószívûségüket. Azután fogtam az irányt vissza a buszra. Nem is nagyon emlékszek a továbbiakra. Mint egy bábu, mentem velünk, ettem velük, még talán nevettem is velük, minden erõmet arra összpontosítva, hogy nehogy félremozduljon rólam a jól rámerõsített álarc. Mert ezután két életet kell élnem, amíg célt érek valahogy: az egyiket majd a mesélõ, viccelõ Matyi bácsi éli a világ elõtt, a másikat meg én, magamban. De hát majd megoldom, hiszen játszottam én már két ellenséggel egyszerre. Csak éppen azt nem gondoltam volna soha, hogy saját magammal kell majd szimultánt játszani… Még egy valamire emlékszem az egész útról, de csak éppen azért, mert már akkor növekedett bennem a félelem Éva miatt, s ez éppen olyan ijedõs eset volt. Az utolsó megállónk volt hazafelé. Egy régi templomot mentünk nézni. Ha jól emlékszem, érdemes is volt megnézni, mert egy olyan Jézus-szobor volt abban, mintha egyenesen önszobrot faragott volna az Isten. Még talán a könnyei is valódiak voltak a szemeiben, mint az enyémben, amint õt néztem. A templom után még egy gyors „pihenõt” tartottunk, mert ott volt egy modernabb felszerelésû szükségház is, majd mindenki felszállt a buszra. Azaz majdnem mindenki, csak Éva nem. Kerestük. Persze a nép viccelõdött, hogy bizonyosan itt sincs papír, de bennem kacsintott egyet az ijedelem. Fél óra múlva találták meg, a templomban. Az a szép Jézus-szobor elõtt imádkozott, de olyan szívbõl, hogy szinte semmi más nem létezett körötte. Mintha csak arra a napos szigetre akarta volna magát imádkozni. Mire odaért a buszhoz, a plébánosban is ébredezett az emberi érzés, azaz a méreg, s egy kissé összeszidta Évát, hogy hát tudja jól hogy indul a busz, mindenki kereste, ilyet nem szabad csinálni. Hát ha eddig nem láttam ártatlan arcot, akkor most igen. Éváét, ahogy megfelelt a papnak: – De plébános úr, hát a Jézuskát is találtak meg templomban! A pap azt sem tudta, hogy mérgelõdjön-e, vagy nevessen, vagy meghatódjon erre az egyszerû feleletre. Végül is az utóbbit választotta, mivelhogy Éva arca a ma született ártatlanság képmása volt. Szó nélkül ült le mellém, s egyenesen a szemembe nézett, én meg vissza rá. Megijedtem attól, amit ott láttam. Mintha egy mély üregbe néztem volna bele, olyan feneketlen volt benne az üresség.
46
S amint robogott az autóbusz, Évát nézve nekem eszembe jutott egy idézet a bibliából: „boldogok az együgyûek, övék a mennyek országa”. Sosem mondott az a biblia ettõl okosabbat… Mert ameddig énbennem percek alatt egy egész világ roskadt össze, egy olyan világ, ami talán nem is létezik, s ha létezik is, nem számít, addig Éva milyen jót eltársalgott azzal, aki miatt létezik, s aki által létezik ez a lehetetlen világ. S az én teremtõm még csak annyit sem tett meg, hogy megsúgja, miért imádkozott olyan nagyon Évi. Pedig akkor még segíthettem volna rajta…. XII Azon az estén sokáig ébren voltam. El-elkapta az álom ugyan a karomat egynéhányszor, és rángatott is volna befelé, de az, ami az emberben belülrõl motoszkál, valahányszor a szemét becsukja, visszalökött. Egy idõ után megfájdult a hátam a sok forgolódástól, mondok, a jó pipafüst társaságában talán lenyugszik a két ellenfél, s legalább addig békén hagynak, ameddig az álom eldönti, hogy akar-e velem maradni az éjjel, vagy sem. Így hát felkeltem, rágyújtottam. S mivel a szobában még szállingózott az elõbbi harc pora, kiléptem a gangra, vagy hogy urasabban mondjam, a tornácra. De gang volt az öregapámnak is, és nekem is jól hangzik a neve. Szóval kiléptem a gangra. Elég csípõs volt a levegõ, de nem bántam, mert lehet, hogy az aggodalom is fázni fog, s majd mélyebbre húzódik bennem. Á, fenét. Sõt. Elõjött a holdat nézni. Én meg úgy gondoltam, hogy hát akkor nézzük ketten, hátha valami okosat nézünk ki belõle. De az megint csak olyan marha pofát vágott ott fenn, hogy abból aztán nem lehetett kinézni semmit. Csak vigyorgott, vigyorgott világnak. Jobban mondva a világra. Mondtam is neki, hogy hej, pedig ha én annyit láttam volna, mint te, nem igen vigyorognék olyan nagyon, de rám sem hederített. Ott is hagytam, és leültem a gangon a pipámmal meg az ellenségeimmel. Könnyebb volt ülve hadakozni. S hát hadakoztunk. Három tervem született azon az éjszakán. Az elsõt, a legokosabbat, rögtön ki is húztam gondolatban a könyvembõl. Mert legegyszerûbb lett volna mindent elmondani Évának, és elmenni a rendõrségre. Talán meg is fontoltam volna egy kissé jobban a dolgot, ha nem lett volna a babácska. De volt. Évát nem szabad belekeverni. A második tervem, ami még mindég józan észt bizonyított volna, hallgatni, mint aki betojt. Ezen rágódtam is egy jó ideig, de az a kis vasvilla ott belülrõl birizgált egyfolytában. Mi lesz, ha Janó megtalálja Évát? Mi lesz, ha Éva megtudja, hogy nem halt meg? Mi lesz, ha, mi lesz, ha, mi lesz, ha….És egyik lehetõség jobban borzolta a tollamat, mint a másik. Így hát a harmadik tervemnél maradtam. Még nem dolgoztam ki se magammal, sem a teremtõmmel, hogy hogyan, mikor, mivel, és hogy mi lesz a következménye. Úgy gondoltam, majd ülök rajta, mint a kotló a tojáson. Elõbb-utóbb kikel az magától is. Minden hadakozás megszûnt bennem az elhatározástól. Ha létezik olyasmi, én elaludtam még mielõtt a fejem párnát ért, mint aki jól végezte a dolgát. Már virradt, amikor valaki istenesen kezdte verni a kaput. Nálunk csak két eset hoz hajnali látogatót: valahol tûz van, vagy valaki meghalt. Ilyenkor az ember nem áll neki díszruhába öltözködni, hanem minden formaságot félredobva gatyában nyit kaput. Aki bajban van, úgysem nézi, s aki nincs bajban, az megérdemli, hogy lássa.
47
A Miklós volt. – Matyi bátyám, baj van – nyögte ki Miklós. Én meg majdnem kiböktem, hogy Janó, de hála Istennek, nem sikerült. – Mi a baj, fiam? – ijedtem meg én is. – Éva. Felkelt valamiért, és összeesett. Próbáltam feltenni az ágyra, de csupa vér alatta minden. Orvos kellene, de rögtön. Mire kimondta, a nadrág már rajtam volt, a cipõmet meg a kapu felé menet rángattam a lábamra. – Menj vissza hozzá, Miklós, ne hagyd egyedül. És meg ne mozdítsd! Tegyél egy párnát a feje alá, meg egy meleg takarót rá. Perceken belül itt lesz az orvos. Nem vártam meg, hogy mit felel. Sosem gondoltam volna, hogy az én koromban így tud egy ember futni. Szerencsére az orvost is elég gyorsan felvertem, tíz perc múlva ott térdepelt Éva mellett. – Be kell vinni a kórházba, itt nem tudok rajta segíteni. Ott talán még megmentik a gyereket. Nem értem. A múlt héten átnéztem rendesen, egészséges volt, mint a makk. Történt vele valami? Vagy megerõltette magát valamivel? – és látszott rajta, hogy õ talán még jobban fél, mint én, mert én még csak tudok imádkozni, meg reménykedni, de õ már nem. Túl sokat látott életében ahhoz, hogy még hite legyen. Miklós fehér volt, mint a fal, már kezdtem félni, hogy kettõt kell a kórházba szállítani, de az õ fehérségére még akadt orvosságom. Lenyelettem vele egy jó pohár pálinkát, szinte észre sem vette, hogy iszik, és lassan, lassan emberszíne lett neki megint. Még egy kis hang is találódott benne. – Tudtommal nem erõltette meg magát semmivel – mondja Miklós. – És idegeskedni sem volt neki miért. Hacsak ez a kis kirándulás nem ártott meg neki, de hiszen maga mondta, hogy elmehet nyugodtan. – Nem, én nem olyasmire gondoltam, fiam, hanem talán valami nehezet emelt meg, vagy valami nagy gondja akadt. Milyen volt a viselkedése az utóbbi pár napban? Nem vettél rajta észre semmi különöset? – Nem. Talán egy kicsit csendesebb volt, mint szokott, de különben ugyanúgy viselkedett, mint máskor. Az este még nevetgélt is valami tévémûsoron. Hát ebbõl nem sok mindent tudott megállapítani az orvos. Én elmentem autót szerezni, mert a legközelebbi kórház valami negyven kilométerre volt a falutól. Akadt is vállalkozó gyorsan, és jó melegre bepakoltuk Évát. Miklós is ment vele. Én behajoltam a kocsiba, elköszönni Évától, és esetleg egy pár bátorító szóval erõt adni neki az útra. – Matyi bácsi – suttogta Éva –, kinél maga aludt ott a faluban? S én rögtön tudtam, hogy miért találta Miklós vérbe fagyva ma reggel. * Utána már én is elkezdtem a reggeli teendõket, mert a Miklós jószága is éhes volt, az én állatajtaim meg már akkora zajt csaptak, mintha legalább is akasztófát építettek volna számomra. Tehát a második tervem megfulladt. Hallgatni már nem lehet. Nem tudom, mit hallott Éva a babás mamánál, de tudja, amit én. És ha már attól megijedt a baba, a
48
rendõrségtõl egyenesen a mennyországba repül. Most már nem is válogathatok a nagy terveimben, mert csak egy maradt. Sosem voltam templomba járó ember. Úgy vagyok vele, hogy ha valaki az Istennel akar beszélni, csak int neki egyet, s az rögtön ott lesz, mint egy jó apa, ha a gyereke felmászik a fára, és nem tud onnan lejönni. A kérésrõl meg már amúgy is régen leszoktam, mert ez idáig ugyan hiába kértem. De ma reggel elmentem a helyébe, hátha annyira megörül nekem, hogy örömében segít rajtam. Nem sokat vártam én tõle, éppen csak egy csepp tanácsot, vagy akár egy jelet is, hogy amit ezután akarok csak kitervezni, és idõvel megtenni, jóvá lesz hagyva. Mert mondjuk egy apa is ráparancsol a gyerekére néha, de vannak körülmények, amikor a parancsot meg kell szegni. Én is azt akartam, csak elõbb szerettem volna engedélyt kérni rá. Vagy legalább egy annyit kihúzni belõle, hogy „no, majd meglátjuk”. Miklós dél körül jött haza, s én le is támadtam egybõl. – Hogy van Éva, mi van a babával, megmaradnak-e? – Még nem tudok semmit, Matyi bátyám – sóhajtotta Miklós. – Az orvos átnézte, egyelõre jól van, de pár napot bent kell neki maradni, amíg meglátják mire alakul a helyzet. Én majd holnap megyek vissza, ha idõben elintézem a papírjait. Mivelhogy lengyel menekült, és még nem állampolgár, vacakolnak a betegbiztosítással. Mindenféle bizonyítékot kérnek, hogy házasok vagyunk, meg hogy Éva állami engedéllyel tartózkodik az országban, meg mit tudom én, mi minden vackot. Azokat kell holnap bevinni a városházára, meg hitelesíteni. – Ne izgulj azon, fiam – mondom én neki – majd én elintézem. Add ide az adatokat, s te csak csináld a dolgodat. Szedd össze, amit be kell vinni Évának. Miklós közben a fiókokban keresgélt, végül is a kezembe nyomott két papírdarabot. Az egyik a házassági levelük volt, a másik Éva születési adatai. Én csak úgy beszélgetés közben néztem a papírokat, elõbb oda sem figyeltem. De az agyamban megállhatott a vérkeringés, mert hirtelen abbahagyta a mûködést, miközben a szemeim hitetlenül szögezõdtek arra a darab papírra. Feledi Éva, született Kuzsenszki… XIII Érdekes, milyen gyorsan eltûnik negyven, ötven év az ember életébõl, ha akar. Én megint huszonvalahány éves voltam, s ott zokogott, könyörgött elõttem Barbara, miközben én olyan hidegen néztem rá, mint januárban a jégcsap. Akárcsak egy kõbarlangban lettem volna, visszhangzottak a lelkemben a szavai: terhes vagyok, terhes… terhes… teeerheeeeees… S én kidobtam. Ennek az együgyû, napfényes mosolyú Évinek az öreganyját kidobtam. Mert hogy csak attól a Kuzsenszkitõl származhatott, azt olyan pontosan tudtam, mintha legalább is papíron lett volna bebizonyítva. Hisz elég volt csak az arcára nézni, hogy semmi kétsége se legyen az embernek. És ez a magyarázata annak is, hogy olyan rettenetesen ellenállhatatlannak találtam már elsõ perctõl fogva. S mint akire forró vizet öntenek, úgy zúdult rám a tudat is, meg a rémület is egyszerre, hogy hiszen akkor Évi az unokám! Miért nem nyílik ki a föld alattam, hogy oda belesüllyedjek, és soha többé ne lássam ezt az
49
igazságtalan, kibírhatatlan, átkozott világot! S én azt hittem, hogy már idáig elbánt velem minden, aminek el kellett bánni velem? Erre elkezdtem nevetni, õrülten, vég nélkül, csak nevettem, nevettem, a sorsomat, az életet, s a teremtõmnek a humorérzékét. Kacagva ordítottam fel az égre: Te is tudsz mesélni, ugye? S Te is tudsz történeteket színezni, még jobban mint én! Hahahaha!!!! Tudtad-e ezt, amikor erre a koszos világra dobtál? Vagy csak késõbb jutott eszedbe, hogy, no, vicceljük már meg a Matyit is egy cseppet! Elvittél egy idegen világba, ok nélkül, cél nélkül. Visszahoztál egy még idegenebbe, legalább is a testemet. A lelkem még sakkban tartva áll a kettõ között, miközben szimultánt játszol a többi pópikával, amely az életem sakktáblájára merészkedett. Kegyetlenül ütöd, vágod õket, minden szabályt félredobva! Elvetted tõlem Barbarát. Nem volt elég, hát vitted apámat, anyámat, testvéremet, mindenkit, aki valamit is ért azon a táblán. Leszedted õket sorba, s amikor végre az egyik parasztom csak befutott királynõnek, rádobtad Évát. Nesze, csinálj vele amit akarsz! S most én mit kezdjek, Uram, mit kezdjek a csonttal, amit idedobtál? Odavágjam a kutyáknak? Vagy ássam el jó mélyre, hogy soha senki ne akadjon rá, s magamat dobjam a kutyáknak? Bármit teszek, én leszek a vesztes, mert Évát elvesztem így is, úgy is. Olyan királynõt adtál, ami csak azért lett, hogy újabb sebet üssön rajtam. Sánta a csikód, Uram, nem nyer az már meccset. Legyen a Tied ez a játszma. De ha létezel, s valaha a színed elé kerülök, jusson eszedbe, hogy Te akartad így, nem én… Végre is könnyek váltották fel az õrült nevetést. A józanság könnyei. Mert rádöbbentem arra, hogy ezt a harcot saját magammal kell megküzdeni, bástyák nélkül. Éváék sosem tudhatják meg, hogy ki vagyok. Bármit is fogok tenni, kihatással lesz rájuk. De bennem már nem igen kételkedett az a „bármi”. Tudtam, hogy mit fogok csinálni. Nekem már csak napjaim, éveim vannak, ha vannak, életem nincs. Éváéké csak most kezdõdik, a babácskával együtt. S hirtelen hatalmasabbnak éreztem magam, mint az Isten, mert én meg tudom adni nekik azt, amit õ nekem sohasem adott meg: az életet. Ez lesz az örökségük, habár sohasem fogják megtudni. Másnap elmentem a községházára, s ott tanúk elõtt megcsináltam a végrendeletemet. Apám házát meg a földet ráírattam a húgom gyerekeire, ahogy illik is. Az én házamat meg Évára. Utóvégre is jogos örökös. Az édesanyját megfosztottam az apától, Évát az öregapjától. Azt már visszacsinálni nem bírom. De úgy gondoltam, hogy az élet, amit nekik tudok ajándékozni, meg ez az öreg kulipintyó, ami legfeljebb csak nagyobbítja a portájukat, valamennyire kárpótolja azt, amit a sors elvett tõlük. Utána odahaza kezdtem válogatni a házam táját. Eltüntettem mindent, ami a múltamat bizonyítaná. Vagy akár a jelent is. Az volt a tervem, hogy Balog Mátyásból semmi ne maradjon, csak éppen az a sírköröszt, amit majd a fejem fölé biggyesztenek. Csak egy név. Illõ kimúlás az, hisz egész életemben csak egy név voltam. Az, aki lettem volna, ott maradt abban az olasz kikötõben, és többé soha nem találta õt meg senki, eddig. Én rátaláltam. S az a régi Mátyás, aki tele reménnyel felszállt arra a hajóra, leszállni készült, hogy egyszer az életben valami jót is cselekedjen. Vérszomjas dühhel készült a végsõ hadba, amelyet semmi reménye nem volt megnyerni, mert bár testben gyõz, lélekben elveszik örökre. Éppen a hálószobában kotonyásztam, amikor berohant Miklós. Falfehéren, mint aki kísértetet látott.
50
– Mi van, Miklós? – láttam rögtön az ördögöt. – Eltûnt Évi. – Mi az, hogy „eltûnt”? – kérdeztem én. – Hát eltûnt. Bementem hozzá a papírokkal, nem találtam a szobájába. Erre az ápolónõktõl kezdtem érdeklõdni, hogy talán áttették máshova. Azok szóba sem akartak állni velem, hogy majd rögtön jön az orvos, az majd elmondja. Én biztos voltam benne, hogy meghalt, mert olyankor szoktak így hallgatni az ápolónõk. De nem halt meg. Állítólag már reggel sem találták az ágyba, azóta keresik. Ami holmija volt, eltûnt. És még valami: a múlt héten kivettünk a bankból egy nagy összeg pénzt, tudja, arra a két hold földre, amit meg akartunk venni. Az is eltûnt… Még csak annyi erõt sem tudtam összeszedni, hogy vigasztaljam a szerencsétlent. Tudtam én jól, hova tûnt el Éva. És miért. Legalább is azt hittem, hogy tudom, miért. De nem tudtam, ahogy még aznap bebizonyosodott. Miklós elment haza, hogy a délutáni vonattal megy vissza a városba, mert a rendõrségre kell neki fényképeket meg iratokat vinni. Még jó, hogy olyan gyorsan elment, és nem érte ott a póstás. Levelet hozott, Évától. „Drága Matyi bácsi, Ne engem keressen senki, maga tudja, hol mentem. Mindenki mondta, én nem vagyok rendes, de nekem rendes vagyok. Maga tudja, hogy igen. És talán azért, mert ott hol kell, sok hiányzik minden, de van máshol elég. Én sose mondtam maga, hogy nekem nagymama hagyott levél, mikor meghalt. Nem, nem ideadták, én megtaláltam asztat, Mária néni házba. Nagymama megírta minden, én tudom igazat, Matyi bácsi. Én azért Magyarország jöttem, hogy maga megtaláljam. És azért nem Pesten akartam maradni. Véletlenségbõl jött, hogy nekem szomszédom maga volt, de minden más nem véletlen. Amikor mi elmentünk autóbusszal, emlékszik? Akkor én hallottam valami Janó bácsiról. A maga arcán láttam, hogy nem csak én hallottam. De más is maga arcán látszott: kõ. És én tudom, miért kellett kõ, és mit akart vele csinálni. Meg asztat is, miért. Én asztat nem hagyhatom. Nem magának. Csak egyet bánt nagyon: nem sose mondtam magának: nagyapám. Az éjjel meghalt a babácska. Nincs többet. Én se vagyok többet. Nem birok többet Miklósra nézni se, mert úgy érzem, ahányszor ránézek, mindig hazudok neki. Meg magára se tudok többet nézni, mert maga szembe meg sok, sok üres évet látok, amit egy Éva nem tud megtölteni többet. Még talán a babácska bele nevetett volna az életébe, de orvos mondta, sose nem lesz babácska. Én tudom, miért, a Janó bácsi miatt. Hát akkor nem lesz Janó bácsi se… Isten vele, Nagyapám…” Csak ennyit. De nem is kellett több. Mint mindig, egy lépéssel a sorsom mögött haladtam most is. Abban a pillanatban megszûnt lenni a nap az égen, de még az ég is. Még éreztem, amint az a vékony fonál, ami összeköti az ép észt az emberrel, megszakadt bennem, s a maradék lelkem zuhant, zuhant az örökös sötétségbe… Epilógus
51
Csillogó kékség hízelgett a kert felett. Olyan kékség, ami csak a búcsúzó szeptemberben talál magának életet. Színes falevelek vidáman repdestek abban a kékségben, mintha legalább is esküvõre készültek volna díszes köntöseikben. A fapadon egy megõszült, megvénült ember reszketõ kézzel simogatta a legszínesebbet. Fakult szemei üresen néztek valahova a messzeségbe, a semmibe… Onnan, a távolból, hangokat hallott, de az arc, amely szeretettel hajolt fölé, és a szavak, melyeket az ajkak kiejtettek, már nem jutottak bele a lelkébe. – Nagyapám – suttogta a hang a süket lélekbe. – Eljöttem. Nézzen rám, nagyapám! Csak egyszer nézzen rám! Itt vagyok, mindennap vagyok itt. Nem a semmibe, ahova örökre néz. Minden jó, nagyapám. Janó bácsi meghalta, magától. És mindent, mindent megmondtam a Miklósnak. Miklósom nagyon sírt, és aztat mondta nekem, hogy õ már akkor is tudta mindent, amikor odajárt öreg tanítóhoz sakkozni. Várta, hogy én megmondjam neki, amikor én akarok. De azon sírt legjobban, amikor megmondtam én neki, hogy van énnekem nagyapám is. A Matyi bácsi. Jöjjön vissza onnan messzirõl, legyen nekünk is egy kicsit! Szeressen engemet, mindenki helyett, nagyapám… S az öreg visszahozta a szemeit a távolból, de éppen csak azért, hogy azok egy pillanatra megteljenek könnyel. Reszketõ ujjával felmutatott a kéklõ égre. – Vele nem tudok többé sakkozni, gyerekem – suttogta halkan. S reszketõ kezével tovább símogatta az egyre száradó, kimúló falevelet…
52