Ellen G. White
APOSTOLOK TÖRTÉNETE
Ellen G. White
Apostolok története
Tartalomjegyzék TARTALOMJEGYZÉK ............................................................................................................................ 2 ELŐSZÓ ............................................................................................................................................... 4 BEVEZETŐ A HARMADIK KIADÁSHOZ .................................................................................................. 5 1.
ISTEN TERVE EGYHÁZÁVAL ........................................................................................................ 7
2.
A TIZENKÉT TANÍTVÁNY KIKÉPZÉSE ......................................................................................... 12
3.
A NAGY PARANCS .................................................................................................................... 17
4.
PÜNKÖSD ................................................................................................................................ 23
5.
A LÉLEK ADOMÁNYA ............................................................................................................... 30
6.
A TEMPLOM KAPUJÁBAN ........................................................................................................ 35
7.
ÓVÁS KÉPMUTATÁSTÓL .......................................................................................................... 42
8.
A MAGAS TANÁCS ELŐTT ........................................................................................................ 46
9.
A HÉT DIAKÓNUS ..................................................................................................................... 51
10.
AZ ELSŐ KERESZTÉNY VÉRTANÚ .............................................................................................. 56
11.
AZ EVANGÉLIUM SAMÁRIÁBAN............................................................................................... 60
12.
ÜLDÖZŐBŐL: TANÍTVÁNY ........................................................................................................ 66
13.
AZ ELŐKÉSZÜLET NAPJAI ......................................................................................................... 72
14.
IGAZSÁGOT SZOMJAZÓ LÉLEK ................................................................................................. 77
15.
SZABADULÁS A BÖRTÖNBŐL ................................................................................................... 83
16.
AZ EVANGÉLIUM ANTIÓKHIÁBAN ............................................................................................ 89
17.
AZ EVANGÉLIUM HÍRNÖKEI ..................................................................................................... 95
18.
MUNKA A POGÁNYOK KÖZÖTT ............................................................................................. 101
19.
ZSIDÓ ÉS POGÁNY ................................................................................................................. 107
20.
A FELMAGASZTALT KERESZT .................................................................................................. 115
21.
TÁVOLI ORSZÁGOKBAN ......................................................................................................... 120
22.
THESSALONIKA ...................................................................................................................... 126
23.
BÉREA ÉS ATHÉN ................................................................................................................... 131
24.
KORINTHUS ........................................................................................................................... 138
25.
KÉT LEVÉL THESSALONIKÁBA ................................................................................................. 145
26.
APOLLÓS KORINTHUSBAN ..................................................................................................... 153
27.
EFÉZUS .................................................................................................................................. 160
28.
A FÁRADOZÁS ÉS MEGPRÓBÁLTATÁS NAPJAI ....................................................................... 166
29.
INTŐ, KÉRLELŐ ÜZENET ......................................................................................................... 170
30.
FELHÍVÁS MAGASABB RENDŰ ÉLETRE ................................................................................... 176
2
Ellen G. White
Apostolok története
31.
AZ ÜZENETET ELFOGADJÁK.................................................................................................... 184
32.
ADAKOZÓ GYÜLEKEZET ......................................................................................................... 191
33.
MUNKA, VISZONTAGSÁGOK KÖZÖTT .................................................................................... 197
34.
MEGSZENTELT IGEHIRDETÉS .................................................................................................. 204
35.
AZ ÜDVÖSSÉG ÜZENETE A ZSIDÓK KÖZÖTT ........................................................................... 211
36.
HITEHAGYÁS GALÁTZIÁBAN .................................................................................................. 218
37.
PÁL UTOLSÓ JERUZSÁLEMI ÚTJA ........................................................................................... 222
38.
PÁL, A FOGOLY ...................................................................................................................... 228
39.
TÁRGYALÁS CZÉZÁREÁBAN ................................................................................................... 239
40.
PÁL A CSÁSZÁR ÍTÉLŐSZÉKÉHEZ FELLEBBEZ ........................................................................... 244
41.
"MAJDNEM RÁVESZEL ENGEM"............................................................................................. 247
42.
RÓMA FELÉ! - A HAJÓTÖRÉS .................................................................................................. 251
43.
RÓMÁBAN ............................................................................................................................. 256
44.
A CSÁSZÁR HÁZÁBÓL ............................................................................................................. 264
45.
RÓMÁBÓL ÍRT LEVELEK.......................................................................................................... 269
46.
SZABADLÁBON ...................................................................................................................... 278
47.
ISMÉT BÖRTÖNBEN ............................................................................................................... 281
48.
NÉRÓ ÍTÉLŐSZÉKE ELŐTT ....................................................................................................... 283
49.
PÁL UTOLSÓ LEVELE .............................................................................................................. 287
50.
A HALÁLRA ÍTÉLT ................................................................................................................... 293
51.
KRISZTUS HŰ PÁSZTORA ........................................................................................................ 296
52.
HŰ MINDHALÁLIG ................................................................................................................. 305
53.
JÁNOS, A SZERETETT TANÍTVÁNY .......................................................................................... 310
54.
"HŰ TANÚBIZONYSÁG" ......................................................................................................... 314
55.
ÁTALAKULT ÉLET.................................................................................................................... 321
56.
PATMOS ................................................................................................................................ 327
57.
JELENÉSEK KÖNYVE ............................................................................................................... 333
58.
A DIADALMAS EGYHÁZ .......................................................................................................... 342
3
Ellen G. White
Apostolok története
Előszó A föld történelmének minden korszakában voltak Istennek tanúi, bizonyságtevői. Bizonyos értelemben az egész teremtett világ ilyen bizonyságtevő. A fű és a virág; a fa és a cserje; a völgy és a hegy; a tó és a folyó; a tenger és a szárazföld - egyaránt Isten alkotóművészetét és jóságát hirdetik. Az egek, a ragyogó csillagok, a fénylő nap szintén hatalmáról, bölcsességéről és istenségéről tesznek tanúságot. Istennek áldott Igéje, a Szentírás, évszázadok óta tanítja teremtő erejét és megváltó szeretetét; komoly, megtérésre intő, békességet, nyugalmat és szentséget felajánló szózata állandóan hangzik az emberek felé. Minden idők legkimagaslóbb "hű és igaz tanúbizonysága" azonban, a "testté lett Ige", a mi Urunk Jézus Krisztus. Őt követőlelt, közvetlen hatásában a leghatalmasabb tanú: az emberi életben megnyilatkozó isteni erő. Istennek legnagyobb öröme abban telik, ha a tökéletlen embert "kegyelme dicsőségévé" formálhatja át. Ennek legszembeszökőbb példája az apostolok, az evangélisták és a tanítványok élete. A halász, az írástudó, az orvos és a sátorkészítő egyaránt Krisztus ereje által vált újjászületett, újjáteremtett, Isten hatalmáról tanúskodó emberré. A Lélek ereje tette őket rendíthetetlenekké; képesítette őket arra, hogy olyan férfiakat neveljenek, akik egész korszakok történelmét döntően befolyásolták. E könyv: a Lélek munkája; egyaránt fényt vet az apostoli egyház munkájára és Krisztus egyházának jelentőségére napjainkban. A küzdő, harcoló egyház mögött ott áll: a győzelmes egyház, amely minden háborúság, megpróbáltatás és átmeneti vereség ellenére sem téveszti szem elől diadala látomását. Minden földi zajt túlharsog az egyház Urának és Parancsnokának bátorító szózata. Örvendünk annak, hogy az apostolok munkájának ezt a hasznos bizonyságtevőjét átnyújthatjuk kedves Olvasóinknak. Hisszük, hogy sok vágyakozó és sóvárgó lélek találja meg benne azt a vigaszt, bátorítást és reménységet, melyre ezekben a mozgalmas időkben mindenkinek szüksége van. A KIADÓ
4
Ellen G. White
Apostolok története
Bevezető a harmadik kiadáshoz "Erősítve a tanítványok lelkét, intvén, hogy maradjanak meg a hitben, és hogy sok háborúságon által kell nékünk az Isten országába bemennünk. "Apostolok cselekedetei 14, 22. Örömmel adjuk a kedves Olvasó kezébe a Nagy Mester lábainál 3 évet élő tanítványok - mennybemenetele utáni - küzdelmes életük történeteinek harmadik kiadását, melyet Ellen Gould White Isten Szent Lelke által ihletve 1911-ben írt. Lelki tanulságok a hit nagy apostolainak kísértéseiről, győzelmeiről, vagy eleséséről, melynek vége mindig a felemelkedés volt a Szent Lélek ereje által. A Saulusból megtért Pál, a Krisztust megtagadó Péter, s a "mennydörgés fiai" - János és Jakab élete mindmegannyi bátorítást, reményt, kitartásra való buzdítást ad nekünk. Az Isteni Lélek e könyvön keresztül is visszavezet bennünket a Szent Bibliához, mert teljes az összhang közöttük. Pál apostol által kérve vagyunk: "Szánjátok oda a ti testeiteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul... " s élettörténetének sorai között e tanácsot részletesebben kibontva találhatjuk. Erőt meríthetünk az Ő római börtönében töltött napjaiból, ott is csak a megfeszített Krisztusról beszélt, s írta leveleit Filippibe, Kolosséba, s Istentől kapott erő által bátorította hittestvéreit. Néró előtt is bizonyságot tett hitéről, s ítélete: fejvétel! Péter apostolról írva van: "Az ősz apostol, hitének teljes tudatában inti hittestvéreit céltudatos, állhatatos keresztényi életre. Kérte őket: "Annakokáért atyámfiai, igyekezzetek inkább a ti elhivatástokat és kiválasztásotokat erőssé tenni; mert ha ezeket cselekszitek, nem ütköztök meg soha... " Mily nagyszerű bizonyosság! Mily dicső reménység tündököl a hívő szemei előtt, amikor hit által törekszik a keresztényi tökéletesség magaslataira! (3G5. o.) Inti testvéreit a hamis próféták ellen, sőt írja - közöttetek is vannak... kiket sokan követni fognak, s így az igazság útja káromoltatva lesz... Hasonlóan a szeretett tanítvány, János is így figyelmeztet bennünket: tusakodjatok a hitért, mely egyszer a szenteknek adatott... " János apostolt sem kerülte el az üldözés: forró olajjal telt üstbe dobták: az Úr azonban megőrizte hűséges szolgájának életét... majd a Patmos szigetére számék, ahol az isteni Szentlélektől ihletve megírta a korunkra szóló jövendöléseket: az Apokalipszis - a Jelenések könyvét, mely a Biblia utolsó könyve - vagy a kijelentések könyvét. A "Jelenések" a Biblia valamennyi könyvének koronája, befejezője. Dániel próféta könyvét is kiegészíti, illetve bevégzi. Az egyik könyv a jövendölés, a másik kinyilatkoztatás, kijelentés. " (398. o.) Tanulmányozzuk gondosan e fejezeteket a bibliai versekkel összhangban, s fogadjuk el a tanácsot:
5
Ellen G. White
Apostolok története
"Boldog, a ki olvassa, és a kik hallgatják e prófétálásnak beszédeit, és megtartják azokat, a melyek megírattak abban; mert az idő közel van. "Jel. 1, 3. S ha ezt megszívleljük, mi is lehetünk azok között, kik örömmel ezt mondják: "Bizony jövel Uram Jézus!" A KIADÓ
6
Ellen G. White
Apostolok története
1. Isten terve egyházával Az egyház Isten elrendelt eszköze, emberek megmentésére. Szolgálatra hívta el és azzal bízta meg, hogy hirdesse az evangéliumot a világnak. Isten terve már kezdettől fogva az volt, hogy egyháza az Ő tökéletességét és erejét tükrözze a világ előtt. A gyülekezet tagjait Isten a sötétségből hívta ki csodálatos világosságára, hogy hirdessék nagy dicsőségét. Az egyház a letéteményese Krisztus kegyelmi kincseinek; végül pedig kinyilatkoztatja a "mennybéli fejedelemségek és hatalmasságok előtt" (Ef. 3, 10.) Isten felmérhetetlen szeretetét. Az egyházra vonatkozólag a Szentírás sok és csodálatos ígéretet tartalmaz. "Házam imádság házának hívatik minden népek számára." (Ésa. 56, 7.) "És adok reájuk és az én magaslatom környékére áldást, és bocsátom az esőt idejében; áldott esők lesznek." "És támasztok nékik drága plántaföldet, hogy többé meg ne emésztessenek éhség miatt a földön s ne viseljék többé a pogányok gyalázatát. És megismerik, hogy én az Úr, az ő Istenük velők vagyok és ők népem, Izráel háza, ezt mondja az Úr Isten. Ti pedig az én juhaim, legelőm nyája vagytok, emberek vagytok, én pedig Istenetek, ezt mondja az Úr Isten." (Szék. 34, 26. 29-31.) "Ti vagytok az én tanúim, így szól az Úr; és szolgám, akit választottam, hogy megtudjátok és higgyetek nékem és megértsétek, hogy én vagyok az, előttem Isten nem alkottatott, és utánam nem lesz. Én, én vagyok az Úr, és rajtam kívül nincsen szabadító! Én hirdettem és megtartottam, és megjelentettem, és nem volt idegen Isten köztetek, és ti vagytok az én tanúim, így szól az Úr, hogy én Isten vagyok." "Én az Úr, hívtalak el igazságban, és fogom kezedet, és megőrizlek és népnek szövetségesévé teszlek, pogányoknak világosságává. Hogy megnyisd a vakoknak szemeit, hogy a foglyot a tömlöcből kihozzad, és a fogházból a sötétben ülőket." (Ésa. 43, 10-12; 42, 6. 7.) "Jókedvem idején meghallgattalak, és szabadulás napján segítettelek; megtartlak és nép szövetségesévé teszlek, hogy megépítsd a földet és kioszd az elpusztult örökségeket. Így szólván a foglyoknak: Jöjjetek ki és azoknak, akik sötétben ülnek: Lépjetek elő! Az utakon legelnek és minden halmon legelőjük lesz. Nem éheznek, nem szomjúhoznak, nem bántja őket délibáb és nap; mert aki rajtok könyörült, vezeti őket, és őket vizek forrásához viszi és teszem minden hegyemet úttá, és ösvényeim magasak lesznek... ujjongjatok egek, és föld örvendezz, ujjongva énekeljetek hegyek; mert megvígasztalá népét az Úr és könyörül szegényein! És szól Sion: Elhagyott az Úr engem és rólam elfeledkezett az Úr! Hát elfeledkezhetik-é az anya gyermekéről, hogy ne könyörüljön méhe fián? És ha elfeledkeznének is ezek, én te rólad el nem feledkezem. Ímé, az én markaimba metszettelek fel téged, kőfalaid előttem vannak szüntelen." (Ésa. 49, 8-16.)
7
Ellen G. White
Apostolok története
Az egyház Isten erős vára és menedékvárosa, melyet fenntart ebben a hűtlen világban. Az egyház minden hitszegése: árulás az ellen, Aki megvásárolta az emberiséget egyszülött Fiának vére által. A földön, már az ősidőktől kezdve, hűséges lelkek alkották az egyházat. Minden korszakban voltak az Úrnak őszinte őrei, bizonyságtevői. Az intő felhívást voltak hivatva továbbadni, és ha fegyverzetüket le kellett tenniük, mások ismét felvették és folytatták a munkát. Isten szövetséget kötött ezekkel a tanúkkal és így kapcsolta össze földi egyházát a mennyeivel. Angyalait küldte el gyülekezete szolgálatára és a poklok kapui sem arathattak diadalt felette. Isten megőrizte egyházát az évszázadokon át tartó üldözések, harcok és sötétség közepette. Egyetlen felhő sem borulhatott rá az Ő tudta nélkül. Műve ellen nem léphetett fel olyan ellenséges hatalom, amelyről tudomása nem lett volna. Minden úgy teljesedett, ahogyan előzőleg kinyilatkoztatta. Nem hagyta el gyülekezetét sohasem, hanem mindazt, ami bekövetkezett, előbb jövendölésekbe foglalta. Amit Szentlelke által a próféták egykor kijelentettek, az mind be is teljesedett. Isten véghezviszi minden szándékát. Trónjának alapzata: szent törvénye, és a sötétségnek semmiféle hatalma sem döntheti meg. Az igazságot Isten sugallja és védelmezi; diadalt arat minden ellenállás felett. A lelki sötétség hosszú korszakain át Isten gyülekezete hegyen épült városhoz hasonlított, melyben az egymást követő nemzedékek alatt, évszázadról évszázadra a tiszta, mennyei tanok tárultak fel. Bármily gyöngének és gyarlónak látszik is a gyülekezet, bizonyos értelemben Isten mégis legnagyobb figyelmében részesíti; kegyelmének színhelye, ahol készségesen nyilvánítja ki emberi szíveket átalakító hatalmát. "Mihez hasonlítsuk Isten országát? - kérdezte Jézus - Avagy milyen példában példázzuk azt?" (Márk 4, 30.) Ugyanis nem talált hozzá hasonlót a világ országai között. Sőt, az emberi társadalomban sem talált semmit, amivel összemérhette volna. Földi országok helyzetük és erőviszonyaik felsőbbségével uralkodnak; Krisztus azonban száműz országából minden kényszert, vagy erőszakot. Ez az ország emelje és nemesbítse az emberiséget! Isten gyülekezete a szent élet színhelye. Különböző adományokat kapott és fegyverzete a Szentlélek. Tagjai abban leljék boldogságukat, ha mások jólétén fáradoznak és másokra áldást árasztanak. Csodálatos munka az, melyet az Úr gyülekezetével akar végeztetni, hogy neve megdicsőüljön. Ezt a munkát Ezékiel próféta látomása ábrázolja, az "áldást hozó víz" jelképe alatt: "Ez a víz a keleti tájékra foly ki és a lapáczra megyen alá és a tengerbe megyen be, a tengerbe szakad és meggyógyul a víz. És lészen, hogy minden élő állat, amely nyüzsög, valahova e folyam bemegyen, élni fog; és a halaknak nagy bőségök lészen, mert ez a víz bement oda és azok meggyógyulnak és él minden, valahova e folyó bement... És a folyó mellett, mind a két partján mindenféle ennivaló gyümölcs fája nevelkedik fel; leveleik el nem hervadnak és gyümölcseik el nem 8
Ellen G. White
Apostolok története
fogynak; havonként új meg új gyümölcsöt teremnek, mert vizök onnét a szenthelyből foly ki; és gyümölcsük eledelre és leveleik orvosságra valók." (Ezék. 47, 8-12.) Az Úr kezdettől fogva munkálkodott népe által, hogy a világot áldásban részesítse. A régi egyiptomiak számára Józsefet választotta ki az Úr az élet forrásává. Becsületessége megmentette az egész nép életét. A babiloni bölcsek életét az Úr Dániel által mentette meg. Ezek a szabadítások számunkra mindmegannyi szemléltető képek. Mutatják a világnak felkínált lelki áldásokat, ha azzal az Istennel kötjük össze magunkat, Akit József és Dániel imádott, Akinek szívében él Krisztus szeretete, s ezt hirdeti a világnak, az munkatársa Istennek - az emberiség áldására. Miközben az Üdvözítőtől kapott kegyelmet elfogadja, hogy azt másoknak közvetítse, belőle a lelki élet forrásai áradnak. Isten hajdan Izráelt választotta ki, hogy általa kinyilvánítsa jellemét az emberiségnek, és hogy a világ üdvforrásává váljék. Rájuk bízta beszédének és akaratának kinyilatkoztatását. Már Izráel történelmének kezdetén ködös homályba veszett az istenismeret, a világ népeinek sok bűnös szokása miatt. Egykor ismerték Őt, de "nem mint Istent dicsőítették, sem néki hálákat nem adtak; hanem okoskodásaikban hiábavalókká lettek és az ő balgatag szívök megsötétedett." (Róma 1, 21.) Azonban Isten, nagy kegyelme folytán nem vetett véget életüknek, hanem alkalmat akart nekik adni, hogy kiválasztott népe által Vele újból megismerkedjenek. Az áldozati szertartások rendszere Krisztust mutatta be és magasztalta fel minden nép előtt, hogy akik Reá tekintenek, életet nyerjenek. Krisztus volt a zsidó szertartások alapzata. Az előrevetített jelképek rendszere tömören az egész Evangéliumot foglalta magában; szemléltetés volt, amelyben a megváltás ígéretei egyesültek. Izráel népe azonban ezt a magasztos kiváltságot nem becsülte, s így Istennek nem volt méltó képviselője a földön. Megfeledkeztek Istenről és nem teljesítették szent missziójukat. A Tőle elnyert áldásokat nem használták a világ áldására. Előnyeik saját dicsőítésüket szolgálták. A világtól elzárkóztak, csakhogy mindennemű kísértést elkerüljenek. A bálványimádókkal való érintkezésükre vonatkozó korlátozásokat azért rendelte el Isten, nehogy lealacsonyodjanak a pogányok szokásaihoz. Ezt arra használták fel, hogy válaszfalat emeljenek maguk és minden más nép közé. Istent megfosztották az általa megkívánt szolgálattól, embertársaikat pedig a vallásos vezetés és szent példaadás áldásaitól. A papok, valamint a főemberek túlságosan belemerültek a különféle ceremóniákba. A vallási szertartások szigorú betartása teljesen kielégítette őket, s így képtelenek voltak másokkal megismertetni a mennyből származó élő igazságot. Önigazságukkal teljesen elégedettek voltak és semmi vágyat nem éreztek arra, hogy magasabb lelkiséget vigyenek a vallási ceremóniákba. Istennek az emberek iránti jóindulatát nem tekintették az egész emberiség részére szóló általános adománynak, hanem saját jócselekedeteikkel és érdemeikkel hozták összefüggésbe. A szeretetből
9
Ellen G. White
Apostolok története
munkálkodó hit, mely nemesíti a lelket, nem párosulhatott a farizeusok vallásához, mely pusztán ceremóniákból és emberi rendeletekből állott. Isten azt mondta Izráelről: "Pedig én úgy plántáltalak vala el téged, mint nemes szőlővesszőt, mindenestől hűséges magot: mimódon változtál hát nékem idegen szőlőtőnek fattyú hajtásává?" (Jer. 2, 21.) "Buja szőlőtő az Izrael, amely termi az ő gyümölcseit." (Hóseás 10, 1.) "Mostan azért Jeruzsálem lakosai és Júda férfiai; ítéljetek köztem és szőlőm között! Mit kellett volna még tennem szőlőmmel; mit meg nem tettem vele? Miért vártam, hogy jó szőlőt terem, holott vadat termett? Azért most tudatom veletek, hogy mit teszek szőlőmmel; elvonszom kerítését, hogy lelegeltessék, elrontom kőfalát, hogy eltapodtassék: És parlaggá teszem; nem metszetik és nem kapáltatik meg; tövis és gaz veri fel és parancsolok a fellegeknek, hogy rá esőt ne adjanak! A Seregek Urának szőlője pedig Izráel háza és Júda férfiai az Ő gyönyörűséges ültetése és várt jogőrzésre, s lőn jogorzás; és irgalomra, s ím lőn siralom!" (Ésa. 5, 3-7.) "A gyöngéket nem erősítettétek, és a betegeket nem gyógyítottátok, s a megtöröttet nem kötözgettétek, s az elűzöttet vissza nem hoztátok és az elveszettet meg nem kerestétek, hanem keményen és kegyetlenül uralkodtatok rajtok." (Ezék. 34, 4.) A zsidó vezetők sokkal bölcsebbnek tartották magukat, semhogy oktatásra szorulnának. Annyira igazságosnak vélték magukat, hogy nem érezték szükségét a megváltásnak; szerintük annyi tisztelet övezte őket, hogy arra a dicsőségre, mely Krisztustól árad, nem volt szükségük. Az Üdvözítő tehát elfordult tőlük. Azt a kiváltságot, amellyel visszaéltek és azt a munkát, amelyet mellőztek, másokra bízta. Isten dicsősége kinyilatkoztatásra várt. Igéjét hirdetni kellett. Meg kellett alapítani Krisztus országát e világon, az emberi szívekben. A sötétségben élőknek meg kellett hallaniuk az üdvtervet. Így hát a tanítványok kaptak megbízatást annak a munkának végzésére, amelyet a zsidó vezetők elmulasztottak. Az egyháznak a Jézus a fundamentuma, A szent igére épült fel lelki temploma. Leszállt a mennyből hívni és eljegyezni őt, Megváltva drága vérén a váltságban hívőt. Kihívott minden népből egy lelki népet itt, Kit egy Úr, egy keresztség és egy hit egyesít, Csak egy nevet magasztal, csak egy cél vonja őt, És egy terített asztal ád neki új erőt. A világ fejedelme föltámad ellene, Vagy hamis tudománytól gyaláztatik neve, S míg egykor felderül majd az Úrnak hajnala, 10
Ellen G. White
Apostolok története
Csak virrasztói kérdik: "Meddig az éjszaka?" Sok bajban, küzdelemben meghajszolt, megvetett, De szent megújulásért és békéért eped, Míg látomása egykor az Úrral teljesül, S a győzedelmes egyház Urával egyesül.
11
Ellen G. White
Apostolok története
2. A tizenkét tanítvány kiképzése Krisztus nem választotta művének terjesztésére a zsidó Magas Tanács tudományosságát és ékesszólását, sem Róma hatalmát. A Mester mellőzte az önigazult zsidó tanítókat; alázatos, tanulatlan férfiakat választott, hogy a világot megrengető igazságát hirdessék. Ezeket a férfiakat akarta egyháza tanítóivá és nevelőivé kiképezni, hogy ők azután ismét másokat tanítsanak és küldjenek ki az Evangélium hirdetésére. Hogy munkájuk eredményes legyen, a Szentlélek erejével kellett bírniuk, mert az evangélium hirdetését nem végezheti emberi hatalom, vagy bölcsesség, hanem csak Istennek ereje. A tanítványokat három és fél évig tanította a világ legnagyobb Tanítója. Személyesen társalgott, érintkezett velük és példaadásával képezte ki őket szolgálatukra. Mindennap Vele jártak-keltek, beszélgettek és hallgatták vigaszt adó szavait, melyekkel a fáradt és megterhelt embereket üdítette fel. Szemtanúi lehettek csodálatos erejének és hatalmának, mellyel a betegeken és szenvedőkön segített. Tanított a hegy lejtőjén, mialatt körükben ült. Máskor meg a folyó partján, vagy az országúton velük haladva, Isten országának titkait tárta fel előttük. Mindenütt fejtegette az üdvtervet, ahol nyitott szíveket talált az isteni üzenet befogadására. Más parancsolatot nem adott tanítványainak, csupán ennyit mondott: "Kövessetek engem!" Magával vitte őket városi és falusi útaira, hogy szemtanúi legyenek tanításainak. Utazásaiban elkísérték egyik helyről a másikra; megosztoztak szerény eledelén. Gyakran voltak éhesek és fáradtak, akárcsak Ő maga. Vele jártak az utcák tömkelegében, a folyó partján és a magányos pusztában. Szemlélhették Őt az élet minden megnyilvánulásában. A tizenkettő beiktatása az első lépése volt az egyház megszervezésének, melynek Krisztus mennybemenetele után, itt e földön művét tovább kell vezetnie. A Szentírás ezen elhívásról így szól: "Azután felméne a hegyre és magához szólító, akiket akar vala; és hozzá menének. És választa tizenkettőt, hogy vele legyenek, és hogy kiküldje őket prédikálni." (Márk 3, 13. 14.) Íme! Milyen megható kép. Nézzétek a menny Fenségét, s körülötte a választott tizenkettőt! Krisztus most készül őket élethivatásukra felszentelni. E gyenge eszközök segítségével kívánja Igéje és Lelke által az embereket üdvösségre segíteni. Isten és angyalai örömujjongva szemlélik ezt a jelenetet. Az Atya tudja, hogy ezekből a férfiakból árad szét a menny világossága; és hogy szavuk, mellyel bizonyságot tesznek Fiáról, nemzedékről nemzedékre, századokon át, a világ végezetéig visszhangzik majd.
12
Ellen G. White
Apostolok története
A tanítványoknak, kik Krisztus tanúi, azt kell hirdetniük, amit Mesterüktől láttak és hallottak. Ennél fontosabb szolgálatra Isten még nem hívott el embereket. Ennél csak Krisztus szolgálata nagyobb. Isten munkatársaivá kellett lenniük a világ megmentésére. Miként az Ótestamentumban a tizenkét pátriárka képviselte Izráelt, úgy az újszövetségi egyháznak a tizenkét apostol a képviselője. Krisztus a zsidók és pogányok között fennálló válaszfal ledöntését már földi tanítói tisztsége közben megkezdte. Minden ember számára üdvöt hirdetett. Zsidó létére nyíltan érintkezett Satuária lakóival, amivel megdöntötte a farizeusi szokásokat ezen megvetett néppel szemben. Házaikban együtt aludt velük, asztalukról étkezett és utcáikon tanított. Az Üdvözítő meg akarta értetni a tanítványokkal azt az igazságot, hogy a zsidó és a többi nép között fennálló válaszfalat le kell dönteni. Azt tanította, hogy a "pogányok örököstársak" a zsidókkal és "részesei az ő ígéreteinek a Krisztus Jézusban, az evangélium által." (Ef. 2, 14; 3, 6.) Ez az igazság részben már akkor megnyilvánult, amikor Krisztus a kapernaumi százados hitét megjutalmazta, vagy amikor hirdette az evangéliumot Sikár lakosságának. Még világosabbá vált ez, amikor föníciai látogatása alkalmával a kananeus asszony leányát meggyógyította. A tanítványok ezekből a tapasztalatokból ismerték fel, hogy sokan szomjúhozzák az igazság világosságát azok közül, akiket ők méltatlannak tartottak az üdvösségre. Jézus ily módon világította meg a tanítványoknak azt az igazságot, hogy Isten országa nem elhatárolt terület. Ott nincs fajkülönbség, vagy főnemesség, hanem nekik minden népnek hirdetniük kell az Üdvözítő szeretetének üzenetét. Igaz, hogy csak sokkal későbben értették meg tökéletesen, hogy Isten "az egész emberi nemzetséget egy vérből teremtette, hogy lakozzanak a földnek egész színén, meghatározva eleve rendelt idejöket és lakásuknak határait, hogy keressék az Urat, ha talán kitapogathatnák őt és megtalálhatnák, jóllehet bizony nincs messze egyikünktől sem." (Apcs. 17, 26. 27.) Az első tanítványok azzal tűntek ki, hogy igen különböztek egymástól. Feladatuk az volt, hogy a világ tanítói legyenek; mint tanítók azonban alapjában véve teljesen eltérő jellemvonásokat mutattak. Az eredményes munkálkodás érdekében azonban szükséges volt, hogy ezen különböző természetű és különböző életfelfogású férfiakat, egyetlen egyöntetű érzés, gondolat és magatartás forrassza eggyé. Ezt az egységet akarta Jézus bennük megalapozni és ezért arra törekedett, hogy őket Önmagával hozza egységbe. Jézus ezt a vágyát főpapi imájában tárja Atyja elé: "Hogy mindnyájan egyek legyenek; amint te én bennem, Atyám, és én te benned, hogy ők is egyek legyenek mi bennünk, ...hogy megismerje a világ, hogy te küldtél engem és szeretted őket, amiként engem szerettél." (Ján. 17, 21. 25.) Állandó imája érettük az volt, hogy vajha az igazság megszentelné őket. Ezt pedig határozottan kérhette, mert tudta, hogy erre a mindenható parancs már akkor elhangzott, mielőtt Isten a világ alapjait lefektette. Tudta, hogy az Isten országáról szóló evangélium
13
Ellen G. White
Apostolok története
hirdettetni fog, bizonyságul minden népnek; és hogy az Igazság, felvértezve a Szentlélek hatalmával, végül is győzedelmeskedik a gonosszal vívott harcban. Vérével áztatott zászlaját győzelmesen lobogtatják majd követői "ama nagy napon". Amikor Krisztus földi, tanítói működése végéhez közeledett; tudta, hogy művét tanítványai nemsokára az ő személyes felügyelete nélkül viszik tovább; igyekezett őket bátorítani és a jövőre előkészíteni. Nem kecsegtette tanítványait csalfa reményekkel, hanem elmondotta nekik mindazt, ami bekövetkezik, mintha csak nyitott könyvből olvasta volna. Tudta, hogy nemsokára búcsúzik, és itt kell hagynia őket, mint juhokat a farkasok között. Látta, miként üldözik majd, hogyan taszítják ki a zsinagógákból, és viszik tömlöcbe őket. Azt is tudta, hogy közülük néhányat megölnek majd, bizonyságtételük miatt, melyet Róla, a Messiásról tesznek. Fel is említett egyet-mást előttük. Egyszerűen és határozottan beszélt jövőjükről, hogy nehéz óráikban megemlékezzenek majd szavaira, s így hitük Benne, mint Megváltójukban, megerősödjék. Azonban reményt keltő és bátorító szavakat is intézett hozzájuk: "Ne nyugtalankodjék a ti szívetek; higyjetek Istenben és higyjetek én bennem. Az én Atyámnak házában sok lakóhely van; ha pedig nem volna, megmondtam volna néktek. Elmegyek, hogy helyet készítsek nektek. És ha majd elmegyek és helyet készítek néktek, ismét eljövök és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek. És, hogy hová megyek én, tudjátok; az utat is tudjátok." (János 14, 1-4.) Ti érettetek jöttem e világra, ti érettetek dolgoztam. Ha elmegyek is, teljes erővel fogok munkálkodni érettetek. Azért jöttem e világra, hogy előttetek megnyilatkozzam és tudjatok hinni Bennem. Elmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, hogy Vele együtt munkálkodjam érettetek. "Bizony, bizony mondom néktek: Aki hisz én bennem, az is cselekszi majd azokat a cselekedeteket, amelyeket és cselekszem; és nagyobbakat is cselekszik azoknál; mert én az én Atyámhoz megyek." (Ján. 14, 12.) Jézus ezzel nem azt mondotta, hogy tanítványai kiválóbb erőfeszítéseket tesznek, mint Ő, hanem, hogy művük nagyobb kiterjedésű lesz. És ezt nem csupán a csodatételekre vonatkoztatta, hanem mindarra, ami a Szentlélek ereje által történik. "Mikor pedig eljő majd a Vigasztaló, akit én küldök néktek az Atyától, az igazságnak Lelke, aki az Atyától származik, az tesz majd én rólam bizonyságot. De ti is bizonyságot tesztek, mert kezdettől fogva én velem vagytok." (János 15, 26. 27.) Milyen csodálatosan teljesedtek ezek a szavak! A Szentlélek kiárasztása után a tanítványokban olyan nagy szeretet élt Jézus iránt és azok iránt, akikért életét áldozta, hogy szavaik és imáik szíveket lágyítottak meg. A Lélek erejével szóltak és e hatalom befolyása alatt ezrek tértek meg. Az apostoloknak, mint Krisztus képviselőinek, kellemes és határozott benyomást kellett gyakorolniuk a világra. Az a körülmény, hogy egyszerű emberek voltak, nem csökkentette befolyásukat. Sőt emelte! Mert ezáltal a hallgatók 14
Ellen G. White
Apostolok története
gondolatát önmagukról Krisztusra irányították, Aki bár láthatatlanul, de mégis velük munkálkodott. Az apostolok csodálatos tanítása, a bátorító és bizalomgerjesztő szavak, mindenkit meggyőztek arról, hogy nem saját erejükkel, hanem az Üdvözítő hatalmával munkálkodtak. Magukat megalázták és úgy hirdették, hogy akit a zsidók megfeszítettek: az Élet Fejedelme, az élő Isten Fia. És hogy az Ő nevében művelték mindazt, amit Ő is cselekedett. A keresztre feszítés előtti estén az Üdvözítő nem említette tanítványainak a már átélt szenvedéseit, sem azokat, amelyek még előtte vannak. Nem beszélt a Reá váró gyalázatról, hanem gondolataikat arra igyekezett irányítani, ami hitüket erősítette. Előrevetítette azokat az örömöket, melyek a győztesekre várnak. Örült annak a tudatnak, hogy többet tehetett és tesz követőiért, mint amennyit megígért. Boldog volt, hogy olyan szeretet és részvét árad majd Tőle, mely megtisztítja a lélek templomát és az embert jellemileg Hozzá hasonlóvá teszi; és hogy igazsága a Lélek erejével felvértezve végül diadalt arat. "Azért beszéltem ezeket néktek, hogy békességetek legyen én bennem. E világon nyomorúságtok lészen; de bízzatok; én meggyőztem e világot." (Ján. 16, 33.) Krisztus sohasem lankadt és sohasem csüggedt el. Ugyanilyen erős hitet nyilvánítsanak a tanítványok is! Úgy kellett működniük, amiként Jézus tette, az erőt azonban Tőle kérjék és bízzák Rá magukat. Az útjukat keresztező, látszólag legyőzhetetlen akadályok miatt ne essenek kétségbe, hanem bátran haladjanak tovább kegyelmében. Reményüket sohse veszítsék el. Jézus befejezte a Reá bízott művet. Kiválasztotta azokat, akik majd folytatják munkáját az emberek között. Kijelentette: "...megdicsőíttetem ő bennök. És nem vagyok többé e világon, de ők a világon vannak, én pedig te hozzád megyek. Szent Atyám, tartsd meg őket a te nevedben, akiket nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi." "De nemcsak ő érettük könyörgök, hanem azokért is, akik az ő beszédökre hisznek majd én bennem, hogy mindnyájan egyek legyenek... Én ő bennök és te én bennem, hogy tökéletesen eggyé legyenek és, hogy megismerje a világ, hogy te küldtél engem és szeretted őket, amiként engem szerettél." (János 17, 10. 11. 2023.) A békehírnök lába, óh, Mily kedves és mily szép, Ki Üdvkirályunk szent szavát Hordozza szerteszét. KAR: Halleluja, Urunknak hála-dics! Ki a Siont építi mostan is. Urunk, óh, küldj több hírnököt, Mert nagy e földi tér, És még Atyánknál sok a hely, Melyet Te készítél. Urunk, óh, küldj több hírnököt, Mert nagy e földi tér, És még Atyánknál sok a hely, Melyet te készítél. 15
Ellen G. White
Apostolok története
Még rombol mindig a gonosz, Bűn árja zúg nagyon. Ámde egyházad győztesen Áll szikla alapon.
16
Ellen G. White
Apostolok története
3. A nagy parancs Krisztus halála a tanítványokat mélységesen elcsüggesztette. Mesterüket a nép elvetette, elítélte és megfeszítette. A papok és főemberek gúnyosan jegyezték meg: "Másokat megtartott, magát nem tudja megtartani. Ha Izráel Királya, szálljon le most a keresztről, és majd hiszünk neki." (Máté 27, 42.) A tanítványok reményének napja letűnt és sötét éj borult szívükre. Gyakran ismételgették e szavakat: "Pedig mi azt reméltük, hogy ő az, aki meg fogja váltani Izráelt." (Lukács, 24, 21.) Elhagyatottan és bánatosan emlékeztek vissza szavaira: "Mert ha a zöldelő fán ezt mívelik, mi esik a száraz fán?" (Lukács 23, 31.) Jézus gyakran megkísérelte, hogy feltárja a jövőt a tanítványok előtt, de ők túlságosan közömbösek voltak arra, hogy szavai fölött gondolkozzanak. Ez okozta, hogy Jézus halála oly váratlanul érte őket; midőn később a múltba visszapillantottak, és látták hitetlenségük következményeit, nagyon megszomorodtak. Mikor Krisztust felfeszítették, nem hittek feltámadásában. Jézus nyíltan hangoztatta, hogy harmadnapon feltámad, de gondolataik annyira összezavarodtak, hogy ennek értelmét fel sem fogták. A megértés hiánya okozta reményvesztettségüket, mikor halála bekövetkezett. Keserűen csalódtak. Hitük nem tudta áttörni azokat a sötét árnyakat, melyekkel látásukat Sátán elsötétítette. Bizonytalannak és titokzatosnak láttak mindent. Mennyi szenvedéstől menekültek volna meg, ha hisznek az Üdvözítő szavainak! A kétségbeeséstől, bánattól és reménytelenségtől sújtva gyülekeztek a tanítványok a felházban. Bezárták és eltorlaszolták az ajtókat, attól való félelmükben, hogy rájuk is ugyanaz a sors vár, mint szeretett Mesterükre. Itt történt, hogy az Üdvözítő, feltámadása után, megjelent nekik. Még negyven napig időzött Krisztus a földön. Ezalatt előkészítette a tanítványokat a reájuk bízott feladatra és megmagyarázta nekik mindazt, amit addig fel nem foghattak. Beszélt a jövendölésekről, melyek eljövetelét hirdették; majd arról, hogy a zsidók elvetik Őt; továbbá haláláról. Kimutatta, hogy ezen jövendölések minden egyes részlete beteljesedett. Felhívta figyelmüket, hogy ezen jövendölések teljesedésében lássák biztosítékát annak az erőnek, mely további működésüket kíséri. Minderről olvashatjuk: "Akkor megnyilatkoztató az ő elméjüket, hogy értsék az Írásokat. És monda nékik: Így van megírva, és így kellett szenvedni a Krisztusnak, és feltámadni a halálból harmadnapon. És prédikáltatni az ő nevében a megértésnek és a bűnök bocsánatának minden pogányok között Jeruzsálemtől elkezdve". Még hozzáfűzte: "Ti vagytok pedig ezeknek bizonyságai." (Lukács 24, 45-84.) A tanítványok ama napok alatt, melyeken Krisztus közöttük tartózkodott, sok új tapasztalatot szereztek. Amikor szeretett Mesterük a történteket az Írás fényénél 17
Ellen G. White
Apostolok története
megmagyarázta nekik, hitük teljesen megszilárdult Benne. Megértek arra, hogy elmondhatták: "Tudom, kinek hittem." (2. Tim. 1, 12.) Kezdték felismerni munkájuk lényegét, horderejét és kiterjedését. Megértették, hogy mi a feladatuk: hirdetni a világnak a rájuk bízott igazságokat. Bizonyítaniuk kell a világ előtt Krisztus életének eseményeit, halálát és feltámadását, az ezekre vonatkozó jövendöléseket, a megváltási terv csodáit és Jézus bűnbocsátó hatalmát. Hirdetniük kell a béke és üdvösség evangéliumát, bűnbánat és Krisztus ereje által. Krisztus, mennybemenetele előtt, kiosztotta tanítványainak megbízatásukat. Tudatta velük, hogy ők végrehajtói akaratának, mellyel a világra hagyományozta az örök élet kincseit. Ti voltatok tanúim - így mondotta -, hogy életemet feláldoztam a világért. Láttátok fáradozásomat Izráelért, noha népem nem akart hozzám térni, hogy elnyerje az örök életet. Bár a papok és főemberek kényük-kedvük szerint bántak el velem és elvetettek engem, mégis még egyszer alkalmat kell nyújtani nekik, hogy elfogadják Isten Fiát. Láttátok, hogy mindazokat, kik bűneiket megvallották, szívesen fogadtam. Aki hozzám tér, azt el nem taszítom. Reátok ruházom e kegyelmi üzenet továbbítását. Zsidónak, valamint pogánynak tovább kell azt adnotok. - Izráelnek először, azután minden népnek és nyelvnek. Az összes hívők egyetlen gyülekezetbe tömörüljenek. Ez a megbízatás az evangélizációra: Krisztus országának nagy missziósokirata. A tanítványok buzgólkodjanak a lelkekért és a kegyelmi meghívást juttassák el mindenkihez. Ne várjanak arra, hogy az emberek hozzájuk jöjjenek, hanem menjenek üzenetükkel azokhoz. Krisztus nevében végezzék munkájukat. Minden szavuk, minden cselekedetük Krisztus nevére hívja fel a figyelmet. Neve az éltető Erő, mely által a bűnösök megmenthetők. Hitük Krisztusban, a kegyelem és erő forrásában gyökerezzen. Minden kérelmet az Ő nevében tárjanak az Atya elé, mert akkor meghallgatja őket Isten. Az Atya, Fiú és Szentlélek nevében kereszteljenek. Krisztus neve legyen jelszavuk, ismertetőjelük és összetartó kötelékük; cselekedeteikre a felhatalmazás és eredményük forrása. Országában semmit ne ismerjenek el, melyen nincs rajta nevének felirata! Midőn Krisztus kiküldte tanítványait, hogy minden hívőt gyűjtsenek be egyházába, figyelmüket kifejezetten az egyszerűségre hívta fel. Minél kevesebb súlyt helyeznek külsőségekre és pompára, annál nagyobb lesz befolyásuk a jóra. Olyan egyszerűen beszéljenek, mint Ő beszélt, és igyekezzenek a Tőle nyert tanításokat a hallgatók szívébe mélyen bevésni. Jézus nem biztatta őket könnyű munkával, ellenben megmutatta, hogy a gonosz mily szörnyű fegyverekkel száll szembe velük. Küzdeniük kell majd "fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, az élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak." (Eféz. 6, 12.) Ebben a harcban azonban nem lesznek egyedül, mert Ő velük van, és ha hittel haladnak előre, a Mindenható pajzsa fedezi be őket. Meghagyta nekik, hogy bátran és
18
Ellen G. White
Apostolok története
állhatatosan küzdjenek, mert a mennyei seregek Vezetője küzd velük egy sorban, aki hatalmasabb mindenkinél. Minden intézkedést megtett, hogy feladatukat végrehajthassák és az eredményért vállalta a felelősséget. Amíg szavára hallgatnak és vele egyetértésben dolgoznak, kudarcot nem vallhatnak. Menjetek el minden néphez - szólt hozzájuk -, a világ legtávolabbi részeibe is, Én ott is veletek leszek. Hittel és bizalommal dolgozzatok, mert én nem hagylak el benneteket sohasem. Mindenkor veletek leszek, hogy segítsek kötelességeitek teljesítésében. Vezetlek, vigasztallak, megszentellek, támogatlak benneteket, hogy olyan szavakat szóljatok, melyek az emberek figyelmét a menny felé irányítják. Krisztusnak az emberiségért hozott áldozata tökéletes és teljes volt. A megváltás feltételét teljesítette. Elvégezte azt a munkát, amelyért a világra jött. Országát elfoglalta, Sátántól elragadta és mindennek örököse lett. Útra készült Isten trónjához, hogy fogadja a mennyei seregek dicsőítését. Korlátlan teljhatalommal felruházva, bízta meg tanítványait: "Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek nevében. Tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek; és ímé én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig." (Máté 28 19. 20.) Mielőtt Jézus eltávozott tanítványaitól, még egyszer közölte velük országa lényegét. Emlékezetükbe idézte, amit már évekkel azelőtt erre vonatkozólag mondott nekik: hogy nincs szándéka földi birodalmat felállítani e világon. Nem az a rendeltetése, hogy földi uralkodóként üljön Dávid trónján. És amikor tanítványai megkérdezték: "Uram, avagy nem ez időben állítod-é helyre az országot Izráelnek?" így felelt nekik: "Nem a ti dolgotok tudni az időket, vagy alkalmakat, melyeket az Atya a maga hatalmába helyezett." (Apcs. 1, 6. 7.) Szükségtelen volt, hogy a jövőbe mélyebb bepillantást nyerjenek, mint amennyit kinyilatkoztatásaival nyújtott nekik. Feladatuk az volt, hogy hirdessék az Evangélium üzenetét. Krisztus látható jelenlétét ugyan nélkülözniük kell a tanítványoknak, de helyette új erő birtokába jutnak. A Szentlélek árad ki rájuk teljes mértékben, hogy elpecsételje őket munkájukra. Az Üdvözítő így szólt: "És ímé, én elküldöm ti reátok az én Atyámnak ígéretét; ti pedig maradjatok Jeruzsálem városában, mígnem felruháztattok mennyei erővel." (Luk. 24,29) "János ugyan vízzel keresztelt, ti azonban Szent Lélekkel fogtok megkereszteltetni nem sok nap mulya." "Hanem vesztek erőt, minekutána a Szent Lélek eljő reátok és lesztek nékem tanúim, úgy Jeruzsálemben, mint az egész Júdeában és Satuáriában és a földnek mind végső határáig." (Apcs. 1, 5. 8.) Az Üdvözítő tudta, hogy semmiféle érvelés - legyen az bármilyen logikus -, sem lágyít meg kemény szíveket; nem törheti át a világias gondolkodás és önzés kérgét. Tudta, hogy tanítványainak az erőtöbbletet a mennyből kell kapniuk. Tudta, hogy az evangélium csak akkor hatásos, ha azt forró szívek és beszédes ajkak hirdetik, kiket áthat Annak ismerete, Aki az út, az igazság és az élet. A tanítványokra
19
Ellen G. White
Apostolok története
bízott munka fokozott teljesítőképességet fog igényelni, mert a gonoszság áradata erősen és hatalmasan zúdul ellenük. A sötétség hatalmasságainak buzgó és elszánt vezető a parancsnoka; Krisztus követői csak az Istentől nyert Lélek segítségével harcolhatnak az igazságért. Jézus parancsa szerint a tanítványoknak Jeruzsálemben kellett megkezdeniük a munkát. Ez a város volt színhelye az emberiségért hozott csodálatra méltó nagy áldozatának. Ott jártkelt mint ember, ott beszélt az emberekkel; azonban csak kevesen ismerték fel, hogy milyen közel jött a Menny a földhöz! Ott ítélték el és feszítették fel. Sokan voltak, kik titokban hitték, hogy a názáreti Jézus a Messiás; de voltak sokan, kiket a papok és főemberek megtévesztettek. Ezeknek kellett hirdetni az evangéliumot. Ezeknek még hallaniuk kellett a bűnbánatra szóló felhívást. Figyelmeztetni kellett őket arra a csodálatos igazságra, hogy csak egyedül Krisztus által nyerhetnek bűnbocsánatot. És éppen azon idő alatt prédikáltak a tanítványok a legeredményesebben, amíg Jeruzsálem az utolsó hetek megrázó eseményeinek hatása alatt állott. Jézus egész tanítói működése alatt állandóan hangoztatta tanítványainak, hogy egyesülniük kell Vele abban munkában, melynek célja, hogy a világot a bűn rabszolgaságából megszabadítsa. Amikor kiküldte a tizenkettőt, és később a hetvenet, Isten országát hirdetni, erősen a lelkükre kötötte, hogy mindazt közöljék másokkal, amit Tőle tanultak. Minden ténykedése arra szolgált, hogy valamennyit személyes munkára nevelje, mely munka, számuk növekedésével, bővülni fog, míg végül a föld legszélső határáig is eljut. Utoljára arra szólította fel követőn, hogy legyenek jó sáfárai az üdv örömüzenetének. Midőn elérkezett az ideje, hogy Atyjához felszálljon, kivezette a tanítványokat Bethánia felé. Itt megállott, ők pedig köréje sereglettek. És mialatt kezét áldást osztóan széttárta, mintha oltalmazó gondviseléséről akarná biztosítani őket, lassan kiemelkedett közülők. "És lőn, hogy míg áldó őket, tőlük elszakadván, felvitelék a mennybe." (Luk. 24, 51.) Miközben a tanítványok fölfelé tekintettek, hogy láthassák a menny felé szálló Urukat, ameddig csak lehet, angyalok ujjongó serege fogadta Jézust. Ezek kísérték fölfelé és diadalmasan énekelték: "E földnek országai mind énekeljetek Istenhez, zengjetek dicséretet az Úrnak! Aki kezdettől fogva az egek egein ül; ...Tegyetek tisztességet Istennek, akinek dicsősége az Izráelen és az ő hatalma a felhőkben van..." (Zsolt. 68, 33-36.) Mialatt a tanítványok még mindig a menny felé tekintettek, "ímé két férfiú állott meg mellettük fehér ruhában, kik szóltak is: Galileabeli férfiak, mit állotok nézve a mennybe? Ez a Jézus, aki felvitelék tőletek a mennybe, akképpen jő el, amiképpen láttátok felmenni a mennybe." (Apcs. 1, 10. 11.)
20
Ellen G. White
Apostolok története
Krisztus visszajövetelének ígéretét a tanítványoknak mindenkor élénk emlékezetükben kellett tartani. Ez a Jézus, akit láttak felszállni a mennybe, ismét el fog jönni, hogy magához vegye mindazokat, akik itt az Ő szolgálatára szentelték magukat. Ugyanaz a hang fogja őket üdvözölni a mennyek országában, mely ezt mondta nekik: "Ímé, én tiveletek vagyok mindennap, a világ végezetéig." Miként a jelképesen előrevetített istentiszteleti szertartás szerint a főpap levetette díszes öltözékét, hogy egyszerű papi gyolcsruhában végezze a szolgálatot, Krisztus is levetette a királyi öltözetet és emberi alakot felvévén, áldozatot mutatott be. Ő volt a főpap és az áldozat is egy személyben. És amiként a főpap teljes díszben lépett ki újból a várakozó gyülekezet elé, miután elvégezte szolgálatát a szentek Szentében, akképpen fog Krisztus is visszatérni vakító fehér ruhában, "mihez hasonlót a ruhafestő e földön nem fehérített." (Márk 9, 3.) Saját dicsőségében és az Atya dicsőségében jelenik meg; mennyei seregek kísérik el útján. Akkor beteljesedik majd Krisztusnak tanítványaihoz szóló ígérete: "És ha majd elmegyek és helyet készítek néktek, ismét eljövök és magamhoz veszlek titeket." (Ján. 14, 3.) Akik szerették és várták Öt, azokat dicsőséggel, tisztességgel és halhatatlansággal koronázza meg. Akkor a megholt igazak feltámadnak sírjaikból és az élő igazakkal elragadtatnak az Úr elé a felhőkbe: "Mi, akik élünk, akik megmaradunk az Úr eljöveteléig, éppen nem előzzük meg azokat, akik elaludtak. Mert maga az Úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égből; és feltámadnak először, akik meghaltak volt a Krisztusban; azután mi, akik élünk, akik megmaradunk, elragadtatunk azokkal együtt a felhőkön az Úr elébe a levegőbe." (1. Thess. 4, 15-17.) Hallani fogják Jézus hangját, mely kedvesebben hangzik bármely zenénél, amit valaha is hallottak, amint mondja: Küzdelmetek véget ért. , jertek én Atyámnak áldottai, örököljétek ez országot, amely számotokra készíttetett a világ megalapítása óta!" (Máté 25, 34.) Mily nagy örömmel hallgathatták ezt a tanítványok! Az Úr visszajövetelének reménye éltette őket. ÉN KÜLDELEK... (részlet) Én küldelek... bódítni a világot, Indulj, tizenkettőm: Bárányokként vad farkasok közt jártok, Fegyvert nélkülözőn, De bírva szentelt lobogókkal, Ám haladjatok bátor szókkal, Bár Sátán országa ellenetek /:Én küldelek:/ Én küldelek... és egykor int felétek Mennyei nyugalom: S hű szolgaként, üdvgyönyörrel beléptek Az égi kapukon: S amilyen nagy Királyt szolgáltok, Ugyanoly dús lesz koszorútok,
21
Ellen G. White
Apostolok története
Itt kín, kereszt - ott intnek a mennyek, /:Én küldelek:/
22
Ellen G. White
Apostolok története
4. Pünkösd Amikor a tanítványok az Olajfák hegyéről visszatértek Jeruzsálembe, az emberek a bánat és levertség helyett örömet és győzelmet olvastak le arcukról. Már nem szomorkodtak szertefoszlott reményeik miatt. Látták a feltámadt Üdvözítőt és búcsúzása alkalmával tett ígérete állandóan fülükbe csengett. Krisztus parancsának engedelmeskedve, Jeruzsálemben várták be az Atya ígéretét: a Szentlélek kiárasztását. Várakozásukat azonban nem töltötték semmittevéssel, hanem amint a jelentés mondja: "Mindenkor a templomban valának, dicsérvén és áldván az Istent." (Lukács, 24, 53.) Gyakran összegyűltek és imáikat Jézus nevében küldték az Atyához. Tudták, hogy a mennyben, Isten trónja előtt áll legfőbb Szószólójuk és Pártfogójuk. Leborulva, szent alázattal imádkoztak és megemlékeztek ígéretéről, hogy: "amit csak kérni fogtok az Atyától az én nevemben, megadja néktek. Mostanáig semmit sem kértetek az Atyától az én nevemben; kérjetek és megkapjátok, hogy a ti örömötök teljes legyen." (János 16, 23. 24.) Hitük mindjobban megerősödött abban a magasztos tudatban: "Krisztus az, aki meghalt, sőt aki fel is támadott, aki az Isten jobbján van, aki esedezik is érettünk." (Róma 8, 34.) Mialatt a tanítványok az ígéret beteljesedésére vártak, őszintén megalázták magukat és töredelmesen beismerték hitetlenségüket. Visszaemlékeztek Krisztusnak halála előtt mondott szavaira, s azok értelme most sokkal világosabb lett előttük. Emlékezetükben az elmosódott igazságok újból felelevenedtek, amint erre egymást figyelmeztették. Önváddal illették magukat, hogy az Üdvözítőt félreismerték. Csodálatos életének eseményei elevenen, megkapóan vonultak el lelki szemeik előtt; és ha tiszta, megszentelt életére gondoltak, úgy érezték, hogy csekélység minden fáradozásuk és minden áldozatuk, ha életükkel bizonyságot tehetnek Krisztus drága jelleméről. Óh, ha még egyszer átélhetnénk az utolsó három esztendőt! - gondolták milyen másként cselekednénk! Ha a Mestert csak még egyszer viszontláthatnánk, mennyire igyekeznénk szeretetünket kimutatni és éreztetni Vele! Mennyire fájt a szívük, hogy hitetlenségükkel, bántó szavaikkal és cselekedeteikkel szomorították Őt! Az a gondolat azonban vigaszt nyújtott nekik, hogy mindezért bocsánatot nyertek. Elhatározták, hogy hitetlenségüket jóvá teszik. Krisztust bátran és rendíthetetlenül megvallják a világ előtt. Komoly imában fordultak a tanítványok az Úrhoz, hogy adjon nekik készséget, hogy az emberek elé állhassanak és a mindennapi érintkezés folyamán olyan szavakat mondjanak, amelyek a bűnösöket az Üdvözítőhöz vezetik. Miközben minden véleménykülönbséget megszüntettek egymás között és minden elsőbbségi- vagy 23
Ellen G. White
Apostolok története
uralomvágy eltűnt szívükből, bensőséges keresztényi közösségben szorosan egybeforrtak. Mind közelebb jutottak Istenhez és felismerték, hogy mily nagy kiváltságban volt részük, amikor Jézussal oly bizalmas kapcsolatban állhattak. Viszont szomorúság ülte meg szívüket, ha arra gondoltak, hányszor okoztak Neki fájdalmat lassú felfogásukkal és közömbösségükkel tanításaival szemben, melyet javukra akart közölni velük. Az előkészület ideje a mélységes, komoly töredelem és az önvizsgálat napjai voltak számukra. Érezték lelki szegénységüket és felülről, az Úrtól kérték a kenetet, mely alkalmassá teszi őket a lélekmentési munkákra. Nemcsak a maguk számára kértek áldást, hanem könyörögtek mások lelki üdvéért is. Tisztán látták, hogy az evangéliumot el kell vinniük az egész világnak és buzgón könyörögtek azért az erőért, melyet Jézus megígért nekik. A pátriárkális korszakban a Szentlélek befolyása gyakran feltűnő módon volt érezhető; de sohasem nyilvánult meg teljességében. A tanítványok, Krisztus szavainak engedelmeskedve, könyörögtek ezen adományért. Kérelmüket az Üdvözítő is támogatta. Közbenjárt a Szentlélekért, hogy azt népére kitölthesse. "És mikor a pünkösd napja eljött, mindnyájan egy akarattal együtt valának. És lőn nagy hirtelenséggel az égből mintegy sebesen zúgó szélnek zendülése és eltelé az egész házat, ahol ülnek vala." A Lélek oly túláradva szállott az imádságban elmélyült és várakozó tanítványokra, hogy minden szívet magával ragadott. Az Örökkévaló hatalmasan nyilatkozott meg egyházának. Úgy tetszett, mintha ennek az évszázadok óta visszatartott erőnek kiárasztása a mennyet nagy örömmel töltené el, hogy a Lélek, kegyelmi kincseit a gyülekezetre kitöltheti. Ennek hatása alatt a bűnbánat, a megtérés szava egyesült a bűnbocsánat felett érzett öröm énekeivel. Jövendölések is hangzottak el. Az egész menny csodálattal hajolt le, hogy e hasonlíthatatlan, sőt felfoghatatlan szeretet bölcsességét szemlélje és csodálja. Ámulattól elragadtatva kiáltottak fel az apostolok: "Ez az igazi szeretet!" A kapott adományt megragadták, és mi volt ennek eredménye? A Lélek kardja, új erővel élesítve, a menny villámaival megedzve, áttörte a hitetlenséget! Ezrek tértek meg egy napon. Tanítványainak mondotta Jézus: "Jobb néktek, hogy én elmegyek, mert, ha el nem megyek, nem jő el hozzátok a Vigasztaló; ha pedig elmegyek, elküldöm azt ti hozzátok." "De mikor eljő amaz, az igazságnak Lelke, elvezérel majd titeket minden igazságra. Mert nem ő magától szól, hanem azokat szólja, amiket hall és a bekövetkezendőket megjelenti néktek." (Ján. 16, 7. 13.) Krisztus mennybemenetele volt a jele annak, hogy követői elnyerik a megígért áldást. Erre várniuk kellett, mielőtt munkájukat elkezdhették. Miután Krisztus a mennyei kaput átlépte, angyalok imádata közben elfoglalta trónját. Midőn a beiktatás ünnepélye véget ért, a Szentlélek bőséggel áradt a tanítványokra és Krisztus valóban
24
Ellen G. White
Apostolok története
megdicsőíttetett azzal a dicsőséggel, melyet Atyjától öröktől fogva bírt. A Lélek kiárasztása pünkösd napján, a menny üzenete volt arról, hogy a Megváltó ünnepélyes felkenetése megtörtént. Ígérete szerint elküldte a Szentlelket a mennyből, annak jeléül, hogy immár mint Pap és Király, övé minden hatalom mennyen és földön; és Ő népének Felkentje. "És megjelentek előttük kettős tüzes nyelvek és üle mindenikre azok közül. És megtelének mindnyájan Szent Lélekkel, és kezdének szólni más nyelveken, amint a Lélek adta nékik szólniok." A Szent Lélek tüzes nyelvek alakjában nyugodott az összegyűlteken. Jelképe volt ez a tanítványoknak akkor juttatott adománynak, amely képessé tette őket, hogy olyan nyelveken is folyékonyan beszéljenek, melyeket azelőtt sohasem ismertek. A tűz azt az izzó buzgóságot fejezte ki, mellyel az apostolok működni fognak; s egyszersmind azt az erőt is, mely munkájukat kíséri. "Lakozónak vala pedig Jeruzsálemben zsidók, istenfélő férfiak, minden nép közül, melyek az ég alatt vannak." A zsidók abban az időben elszórtan éltek majdnem az egész föld lakott területein és a számkivetésben különböző nyelveket tanultak meg. Közülük sokan tartózkodtak Jeruzsálemben, hogy ott részt vegyenek a vallásos ünnepségeken. Az egybegyűltek között tehát minden ismert nyelv képviselve volt. Az evangélium hirdetését ez a nyelvkülönbség nagyon akadályozta volna; Isten ezért csoda által pótolta az apostolok hiányosságát. A Szentlélek olyasvalamit tett érettük, amit különben egész életükben sem vihettek volna végbe. Ezentúl tehát, miután minden nyelven tudtak beszélni, ahova működésük kiterjedt, hirdethették az evangélium igazságait külföldön is. Ez a csodálatos adomány a világ előtt erős bizonyíték volt arra, hogy megbízatásukat a menny pecsételte meg. Ettől kezdve az apostolok beszéde tiszta, egyszerű és határozott volt, akár anyanyelvükön, akár idegen nyelven beszéltek. "Minekutána pedig ez a zúgás lőn, egybegyűle a sokaság és megzavarodék, mivelhogy mindegyik a maga nyelvén hallá őket szólni. Álmélkodnak pedig mindnyájan és csodálkoznak vala, mondván egymásnak: Nemde nem galileusok-é ezek mindnyájan, akik szólnak? Mimódon halljuk hát őket, kilo közülünk a saját nyelvén, amelyben születtünk?" A papok és főemberek ennek hallatára nagy haragra gerjedtek, de nem mertek szabad folyást engedni érzelmeiknek, mert féltek a nép bosszújától. Megölték a Názáretit és ímé, most itt vannak szolgái, ezek a galileai tanulatlan férfiak, kik elbeszélik minden ismert nyelven életének és működésének történetét. A papok elhatározták, hogy az apostolok csodatevő erejének természetes magyarázatot adnak. Azt állították, hogy a tanítványok megrészegedtek a túl sok újbor élvezetétől, melyet erre az ünnepségre készítettek. A tömegből egyesek, a legtudatlanabbak, készpénznek vették ezt a híresztelést. Az értelmesebbek azonban tudták, hogy csak hamis ráfogás ez, mert hiszen akik értették a különböző nyelveket, bizonyították, mily tökéletesen beszélik a tanítványok ezeket az idegen nyelveket.
25
Ellen G. White
Apostolok története
Péter válaszolt a papoknak ebbeli vádjára és kimutatta, hogy ez az esemény nyilvánvaló beteljesedése Jóel próféciájának, melyben előre megjövendölte, hogy milyen erő árad majd ki azokra az emberekre, akiket az Úr előkészít rendkívüli munkájukra. "Zsidó férfiak és mindnyájan, kik lakoztok Jeruzsálemben, legyen ez néktek tudtotokra, és vegyétek füleitekbe az én beszédimet! Mert nem részegek ezek, amint ti állítjátok; hiszen a napnak harmadik órája van; hanem ez az, ami megmondatott Jóel prófétától: És lészen az utolsó napokban, ezt mondja az Isten, kitöltök az én Lelkemből minden testre; és prófétálnak a ti fiaitok és leányaitok, és a ti ifjaitok látásokat látnak, és a ti véneitek álmokat álmodnak. És az én szolgáimra és az én szolgálóleányaimra is kitöltök azokban a napokban az én Lelkemből és prófétálnak." (Jóel 2, 28.) Péter azután világosan és erőteljesen tett bizonyságot Krisztus haláláról és feltámadásáról: "Izráelita férfiak, halljátok meg e beszédeket! A názáreti Jézust, azt a férfiút, aki Istentől bizonyságot nyert előttetek, erők, csodatételek és jelek által, melyeket ő általa cselekedett Isten ti köztetek, amint magatok is tudjátok, Azt ...megragadván, gonosz kezeitekkel keresztfára feszítve, megölétek. Kit az Isten feltámasztott, a halál fájdalmait megoldván; mivelhogy lehetetlen volt néki attól fogva tartatni." Péter nem hivatkozott Krisztus tanaira, hogy állításait bizonyítsa. Tudta ugyanis, hogy hallgatóinak előítélete oly nagyfokú, hogy szavai teljesen hatástalanok maradnának. Ehelyett inkább Dávidra hivatkozott, akit a zsidók egyik ősatyjukként tiszteltek. Így beszélt tehát: "Dávid így szól róla: Magam előtt láttam az Urat mindenkor, mert ő nékem jobb kezem felől van, hogy meg ne tántorodjam. Annakokáért örvendezett az én szívem, és vígadott az én nyelvem; annakfelette az én testem is reménységben nyugszik. Mert nem hagyod az én lelkemet a sírban és nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson... Atyámfiai, férfiak, szabad nyilván szólanom ti előttetek Dávid pátriárkáról, hogy ő megholt és eltemettetett, és az ő sírja mind e mai napig minálunk van." "Ő szólott a Krisztus feltámadásáról, hogy az ő lelke nem hagyatott a sírban, sem az ő teste rothadást nem látott. Ezt a Jézust feltámasztotta az Isten, minek mi mindnyájan tanúbizonyságai vagyunk." Igen érdekes eseményt szemlélhetünk. Látunk embereket, akik minden irányból sereglenek, hogy meghallgassák a tanítványok bizonyságtételét arról az igazságról, mely a Jézus Krisztusban van. Odatolakodnak, megtöltik a templomot. Jelen vannak a papok és a főemberek is; arcuk még mindig gonoszságuk sötétségét tükrözi, mert szívük telve van Krisztus iránti keserű gyűlölettel. Kezükről még nem mosták le a vért, melyet a világ Megváltójának megfeszítésekor ontottak. Azt hitték, hogy az apostolokat megfélemlítheti a gyilkosság és a súlyos elnyomatás, és íme itt látják őket rettenthetetlenül, Szentlélekkel telten. Sőt hallaniuk kell, amint nagy erővel és hatalommal hirdetik Jézus istenségét. Hallják a bátor kijelentéseket, hogy a nemrég megalázott, kigúnyolt, kegyetlen kezekkel megkorbácsolt és keresztre feszített Jézus: az Élet Fejedelme, akit Isten jobbjára emelt. 26
Ellen G. White
Apostolok története
A jelenlevők közül néhányan tevékenyen részt is vettek Krisztus elítéltetésében és halálában. Hangjuk a csőcselék hangjával egyesült, amikor megfeszítését követelték. Midőn Jézust és Barabbást elébük állították a törvénycsarnokban és Pilátus megkérdezte tőlük: "A kettő közül melyiket akarjátok, hogy elbocsássam néktek?" - azt kiáltozták: "Barabbást." És mikor Pilátus kiszolgáltatta nékik Jézust eme szavakkal: "Vigyétek el őt ti és feszítsétek meg, mert én nem találok bűnt ő benne" - "Ártatlan vagyok ez igaz embernek vérétől", így kiáltoztak: "A ő vére mi rajtunk és a mi magzatainkon." (Máté 27, 21. 24. 25; János 19, 6.) Most pedig hallhatták a tanítványok kijelentését, hogy a megfeszített: Isten Fia volt. A papok és főemberek reszkettek. Meggyőződés és félelem lett úrrá a népen. "Ezeket pedig mikor hallották, szívökben megkeseredének, és mondának Péternek és a többi apostoloknak: Mit cselekedjünk atyámfiai, férfiak?" A hallgatóság között voltak jámbor zsidók, akik őszintén hittek. A szónok beszédét kísérő erő meggyőzte őket a megfeszített Jézus messiási voltáról. "Péter pedig monda nékik: Térjetek meg és keresztelkedjetek meg mindnyájan a Jézus Krisztusnak nevében a bűnöknek bocsánatfára; és veszitek a Szent Lélek ajándékát. Mert néktek lett az ígéret és a ti gyermekeiteknek, és mindazoknak, kik messze vannak, valakiket csak elhív az Úr, a mi Istenünk." Péter az őszinte zsidók előtt kifejtette, hogy a papok és főemberek ámítása vezette félre őket. Ám, ha tovább is tőlük kérnek tanácsot, és mindaddig nem vallják meg Krisztust nyíltan, míg ezek is el nem ismerik, akkor sohasem fogják elfogadni a Messiást. Ezek a befolyásos emberek jámboroknak akartak feltűnni, de alapjában földi hatalomra és gazdagságra törtek. Nem volt szándékuk Krisztushoz jönni, tőle világosságot nyerni. A Jézus által magyarázott íráshelyek most mennyei megvilágításban, érthetően és az igazság teljes fényében ragyogtak fel a tanítványok előtt. Lehullott szemeikről a lepel, mely eddig akadályozta, hogy meglássák az elmúlandónak végét (2. Kor. 3, 13.); most már teljes világossággal megértették Krisztus missziójának célját és országának lényegét. Nagy erővel beszéltek az Üdvözítőről és amikor a megváltási tervet fejtegették a hallgatók előtt, sokan felébredtek és meggyőződtek. Ezek azután szakítottak a papok által beoltott hagyományokkal és a babonás képzelgésekkel; elfogadták az Üdvözítő tanait. "Akik azért örömest vevék az ő beszédét, megkeresztelkedének; és hozzájuk csatlakozék azon a napon mintegy háromezer lélek." A zsidó vezetők azt hitték, hogy Krisztus halálával műve is befejeződik. Ehelyett azonban tanúi voltak a pünkösdnapi csodálatos eseményeknek. Hallották a' tanítványokat, ahogyan előttük eddig ismeretlen erővel és határozottsággal prédikáltak Krisztust és látták, amint szavaikat jelek és csodák igazolták.
27
Ellen G. White
Apostolok története
Jeruzsálemben, a zsidóság fellegvárában, ezrek vallották meg nyíltan, hogy hisznek a názáreti Jézusban, a Messiásban. A tanítványok csodálkozó boldogsággal szemlélték e nagy aratást. Tudták, hogy nem saját fáradozásaik eredménye ez, hiszen ők csak mások munkájába léptek. Krisztus, már Ádám bukása óta, kiválasztott szolgákra bízta Igéjének magvát, hogy hintsék el azt az emberi szívekben. Földön töltött élete alatt Ő is állandóan hintette az igazság magvát, amit végül saját vérével öntözött meg. A pünkösdnapi megtérések ennek a magvetésnek voltak eredményei. Krisztus munkájának aratása: hatalmának és tanai erejének megnyilatkozása. Az apostolok bizonyságtételei lehettek ugyan meggyőzőek és világosak, de ez egyedül nem oszlatta volna el azt a nagy előítéletet, mely minden érvnek tudatosan ellenállott; a Szentlélek isteni ereje győzte meg a szíveket. Az apostolok szava, mint a Mindenható éles nyilai, meggyőzték az embereket borzalmas bűnükről, hogy elvetették és megfeszítették a dicsőség Urát. Krisztus vezetése és tanítása folytán a tanítványok megértették, hogy szükségük van a Szentlélek erejére, hogy művüket megkezdhessék. Többé nem voltak már tudatlanok és műveletlenek, vagy egymást meg nem értő, független egyedek csoportja, akik egymással ellenkezve szembeszálltak. Most már nem reménykedtek többé világi nagyság és méltóság elérésében. "Egyakarattal" voltak eltelve, kiknek "szíve-lelke egy vala." (Apcs. 2:46; 4: 32.) Gondolataik egyetlen tárgya: Krisztus volt; egyetlen céljuk: országának fejlesztése. Lelkületük, jellemük hasonlóvá vált a Mesteréhez és az emberek láthatták rajtuk: "hogy a Jézussal voltak vala." (Apcs. 4:13.) Pünkösd ünnepe a mennyei világosságot hozta meg számukra. Megértették azokat az igazságokat, melyeket, míg Jézussal együtt voltak, nem tudtak felfogni. A Szentírás tanait ezelőtt sohasem ismert hittel és bizalommal fogadták. Ezután nem csupán hit dolga volt előttük, hogy Krisztus Isten Fia; most már biztosan tudták, hogy noha emberi testet öltött - valójában a Messiás volt és ezen tapasztalatukat olyan határozottsággal hirdették a világnak, mely mindenkit meggyőzött, hogy tényleg Isten volt velük. Jézus nevét valóban nagy bizalommal ejthették ki; hiszen legjobb barátjuk és idősebb testvérük volt. Vele való szoros összeköttetésük boldog közösséget teremtett közöttük. Milyen tüzes ékesszólással fejezték ki gondolataikat, midőn bizonyságot tettek Róla! Szívük annyira túláradt szeretettel és oly mélységes jóindulat hatotta át őket, hogy képesek voltak akár a világ végére is elmenni, hogy bizonyságot tegyenek Krisztusról. Teljes szívből vágytak a Jézus által megkezdett mű fejlesztésére. Felismerték nagy tartozásukat a mennyel szemben és felelősségük súlyát is, melyet munkájuk mér rájuk. A Szentlélek által megerősödve, nagy buzgalommal láttak munkához, hogy a kereszt győzelmét biztosítsák. A Lélek elevenítette meg őket és
28
Ellen G. White
Apostolok története
beszélt általuk. Arcukról Krisztus héjéke sugárzott; életüket szolgálatának szentelték. Egész lényük bizonyságot tett arról az átalakulásról, mely bennük végbement. Küldd Szentlelked, kérlek, Uram, Küldd hő, buzgó imámra! Hogy tanítson, vigasztaljon És vezessen utadra! Bűnteherrel messze tőled Sötét éjben bolyongtam, Tűzoszloppal, égi fénnyel Vezess, vezess, óh, Uram! Meghallgattál s fényt gyújtottál, Minőt soha nem láttam. Bús lelkemmel, tört szívemmel Szent örömre találtam. Óh, én lelkem, hirdesd széjjel, Mint jött Isten tefeléd, Mint jött Jézus és üdvödén Föláldozta életét! Nép milliók, zarándokok Téged, Uram, keresnek. Hallasd szavad, óh, Megváltóm, S küldd vezérül Lelkedet! Hadd leljenek fényt és erőt, Zúgjon ének, örömár: Te vagy Jézus, Isten Fia, Mindörökké Úr s Király!
29
Ellen G. White
Apostolok története
5. A Lélek adománya Amikor Jézus tanítványainak a Szentlelket megígérte, tanítói működésének befejezéséhez közeledett. Ott állott a kereszt árnyékában, teljesen tudatában a bűnteher súlyosságának, amit neki, mint Bűnhordozónak kellett viselnie. Mielőtt azonban feláldozta magát, kioktatta tanítványait a legfontosabb, legtökéletesebb adomány felől, melyet követőinek adni akart. Olyan adományról, mely kegyelmének határtalan segélyforrását tárja fel előttük. "És én kérem az Atyát és más Vigasztalót ád néktek, hogy veletek maradjon mindörökké. Az igazságnak ama Lelkét, akit a világ be nem fogadhat, mert nem látja őt és nem ismeri fel őt; de ti ismeritek őt, mert nálatok lakik, és bennetek marad." (János 14:16-17.) Az Üdvözítő ezzel utalt a jövőre, amikor eljő a Szentlélek, mint földi képviselője, és hatalmas munkát végez. Annak a sok rossznak és gonoszságnak, mely évszázadokon át halmozódott fel, az ember ezentúl a Szentlélek isteni ereje által álljon ellen. Mit eredményezett a Szentlélek pünkösdnapi kiárasztása? A feltámadt Üdvözítőről szóló örömhír eljutott az akkor lakott világ legszélsőbb határáig és mialatt a tanítványok a megváltó kegyelem üzenetét hirdették, hatása alatt lelkek tértek meg. Mindenfelől özönlöttek a hívők a gyülekezetbe. A hűtlenek újból megtértek. A bűnösök egyesültek a hívőkkel és keresték a Drágagyöngyöt. Az evangélium sok elkeseredett ellenségéből, védelmezőjévé vált. A prófécia beteljesedett: "Olyan lesz köztük a legalábbvaló, mint Dávid; a Dávid háza pedig ... mint az Úrnak angyala." (Zak. 12:8.) Minden keresztény felismerte testvérében az isteni szeretet és jóindulat megnyilvánulását. Egyetlen cél foglalkoztatta őket; egyetlen vágy minden mást háttérbe szorított; egyetlen igyekezetük az volt, hogy Krisztus jellemét nyilatkoztassák ki és országa építésén dolgozzanak. "És az apostolok nagy erővel tesznek vala bizonyságot az Úr Jézus feltámadásáról; és nagy kegyelem vala mindnyájukon." (Apcs. 4:33.) Működésük folytán kiváló férfiak is csatlakoztak a gyülekezethez, akik az igazság elfogadása után életüket arra szentelték, hogy másoknak is elvigyék azt a reményt, mely szívüket békével és örömmel töltötte meg. Fenyegetések sem tudták visszatartani, vagy megfélemlíteni őket. Az Úr szólt általuk, és miközben egyik helyről a másikra mentek, hirdették az evangéliumot a szegényeknek. Az isteni kegyelem csodái váltak valóra mindenfelé. Ily hatalmas munkát végez Isten, ha emberek átengedik magukat Lelke uralmának. A Szentlélek ígérete nem korlátozódik sem korra, sem fajra. Krisztus kijelentette, hogy Lelkének szent befolyásában követői a világ végezetéig részesülnek. Kezdve pünkösd napjától mind a mai napig, el is küldte a Vigasztalót mindazoknak, akik Krisztust elfogadták Üdvözítőjüknek, eljött a Szentlélek mint
30
Ellen G. White
Apostolok története
tanácsadó, megszentelő, vezető és tanú. Minél szorosabb összeköttetésben éltek a hívők Istennel, annál világosabban és erőteljesebben tettek bizonyságot Megváltójuk szeretetéről és megmentő kegyelméről. Férfiak és nők, akik az üldöztetés és próbatétel hosszú évszázadai alatt a Lélek segítségét nagymértékben élvezték, jelként és csodaként állottak a világ előtt. Angyalok és emberek előtt bizonyították be a megváltó Szeretet átformáló hatalmát. Mindazáltal azok sem mentesültek a további támadásoktól és kísértésektől, akik pünkösdkor erőt nyertek a magasságból. Ha bizonyságot tettek az igazságról és jogosságról, az igazság ellensége több ízben támadt ellenük, hogy megfossza őket keresztényi tapasztalataiktól. Kénytelenek voltak, istenadta erejükkel felvértezve, még fokozottabb küzdelmet vívni, hogy elérjék az érett férfiúságot a Jézus Krisztusban. Naponta könyörögtek újabb kegyelemért, hogy mind közelebb és közelebb jussanak a tökéletességhez. A Szentlélek befolyása alatt még a leggyengébbek is megtanulták, hitük gyakorlása közben, hogy a rájuk bízott képességeket növeljék. Így egyszersmind megszentelődtek, megtisztultak és nemesbültek. Miután alázatosan engedelmeskedtek a Szentlélek befolyásának, részt nyertek az Istenség teljességéből és átformálódtak Isten képmására. Az idők folyamán Krisztus nem változtatott búcsúzásakor tett ígéretén, hogy követőinek elküldi a Szentlelket. Isten nem korlátozta kegyelme gazdagságának kiáradását a földön, hogy gyermekeire szálljon. Hogy ígéretének beteljesedése azonban nem észlelhető olyan mértékben, ahogy lehetne, abban keresendő, hogy az ígéretet nem értékelik annyira, ahogy kellene. Ha minden keresztény készséges volna elfogadni, akkor elnyerhetné a Szentlelket. Ahol a Szentlélek szükségességét alig veszik figyelembe, ott lelki sivárságot, sötétséget, süllyedést és halált láthatunk. Ahol értéktelen dolgok köthetik le a figyelmet, ott az isteni Erő hiányzik. Az az erő, amely szükséges a gyülekezet növekedéséhez és fejlődéséhez; ez az erő hozza az összes többi áldást is, és Isten felmérhetetlen bőségben kínálja ezt fel mindnyájunknak. Ha tehát a Szentlélek az erő közvetítője, akkor miért nem éhezzük és szomjúhozzuk a Lélek adományát? Miért nem beszélünk erről és miért nem tesszük imáink és prédikációink tárgyává? Az Úr készségesebben adja Szentlelkét azoknak, akik Neki szolgálnak, mint ahogy a szülők adják gyermekeiknek ajándékaikat. Krisztus minden munkása naponta könyörögjön Istenhez a Lélek keresztségéért. A keresztény munkások gyűljenek össze csoportokba; kérjenek segítséget és mennyei bölcsességet a helyes tervezésre és kivitelezésre egyaránt. Különösen azt kérjék Istentől, hogy kiválasztott követeit részesítse a lelki munka mezején a Lélek csodálatos keresztségében. A Lélek megnyilvánuló ereje Isten munkásai életében oly hatalmasan támogatná az igazság hirdetését, ahogy azt a világ minden tisztelete és dicsősége együttvéve sem adhatja meg. Bárhol legyen is az Istennek szentelt életű munkás, ott van vele a Szentlélek is. A tanítványoknak tett ígéret nekünk is szól. A Vigasztaló éppannyira a miénk,
31
Ellen G. White
Apostolok története
ahogy az övék volt. A Szentlélek adja azt az erőt, mely a gyötrődő és küszködő lelkeket megtartja, úgy a világ gyűlölete, mint saját gyengeségeik és hibáik felismerése közepette. Amikor bánat és szenvedés a részünk, amikor jövőnk sötétnek és nyugtalanítónak látszik, vagy elhagyatottnak és gyámoltalannak érezzük magunkat, akkor a Szentlélek, hitben elmondott imáinkra, megvigasztalja szívünket. Nem döntő bizonyítéka kereszténységünknek, ha rendkívüli körülmények között mutatunk nagy lelkesedést. A megszentelődés és szent élet nem elragadtatásból áll; hanem azt jelenti, hogy akaratunkat teljesen Istennek adjuk át. Jelenti, hogy élünk Istennek minden Igéjével, amely az Ő szájából származik. Jelenti, hogy Benne bízunk minden kísértésben, úgy a sötét, mint a fényes napokban is. Jelenti, hogy hitben járunk minden körülmények között, rendíthetetlen bizalommal támaszkodunk Reá és megnyugszunk szeretetében. Nem szükséges magyaráznunk a Szentlélek mibenlétét. Jézus azt mondja, Ő a vigasztaló, "az igazságnak Lelke, aki az Atyától származik." Világosan kijelenti továbbá, hogy a Szentlélek, miközben az embereket minden igazságra elvezeti, "nem ő magától szól". (János 15:26; 16:13.) A Szentlélek lényege: titok. Emberek nem fejthetik meg, mert Isten nem nyilatkoztatta ki előttük. Kutatásra hajlamos elmék összehozhatnak bibliaszövegeket és alapul vehetik emberi magyarázataikhoz, de az ilyen nézetek elfogadása nem fejlesztheti a gyülekezetet. Olyan titkokat illetőleg, amelyek az emberi értelmet meghaladják, hallgatni - arany. Jézus a Szentlélek hivatását ezekkel a szavakkal vázolja: "És az amikor eljő, megfeddi (oktatja) a világot bűn, igazság és ítélet tekintetében." (Ján. 16:8.) A Szentlélek meggyőz a bűnről. Ha a bűnös átadja magát a Lélek megelevenítő befolyásának, akkor megtérésre jut és felismeri az isteni követelmények iránti engedelmesség fontosságát. A megtérő bűnösnek, aki éhezi és szomjúhozza az igazságot, a Szentlélek kinyilatkoztatja Isten Bárányát, aki hordozza a világ bűneit. "Az enyémből vesz és megjelenti néktek" - mondotta Jézus. "Az mindenre megtanít majd titeket, és eszetekbe juttatja mindazokat, amiket mondottam néktek." (János 16, 14; 14, 26.) A Szentlelket Isten adta megújító erőként, hogy hathatóssá tegye a Megváltó halála által szerzett üdvösséget. Igyekszik az emberek figyelmét állandóan arra a nagy áldozatra irányítani, melyet Krisztus hozott a golgotai kereszten. Bemutatja Isten szeretetét a világ előtt és a bűneiről meggyőzött lélek számára hozzáférhetővé teszi a Szentírás értékeit. Miután a Szentlélek meggyőzte az embert bűneiről, az életszentség és igazság színvonalát feltárta előtte, elvonja szeretetét e világ dolgaitól és betölti lelkét a szentség utáni vággyal. "Az elvezérel majd titeket minden igazságra" (János 16, 13.) jelentette ki az Üdvözítő. Ha az emberek készek arra, hogy a Lélek munkálkodjék
32
Ellen G. White
Apostolok története
bennük, akkor egész lényük megszentelődését véghezviszi. A Szentlélek az isteni jellemvonásokat vési be a lélekbe. Hatalma által oly világossá teszi az élet útját, hogy senki sem tévedhet el. Isten a Szentlélek segítségével már ősidőktől kezdve tevékenykedett emberi eszközei által, hogy szándékát megvalósítsa a bukott emberiséggel. Ez megnyilvánult a pátriárkák életében. Mózes napjaiban gyülekezetének is "jó lelkét adta, hogy őket oktatná." (Neh. 9, 20.) Az apostoli korszakban is hatalmasan működött Isten a Szentlélek erejével gyülekezetéért. Ugyanaz az erő adott hitet és bátorságot Kálebnek és Józsuénak, mely az ősatyákat megerősítette; és ez tette eredményessé az apostoli gyülekezet munkáját. Támasza volt minden időben Isten hűséges gyermekeinek. A Szentlélek ereje által készítettek utat a valdensek, a sötét korszakok alatt, a reformáció számára. Ugyanez az Erő koronázta eredménnyel azon nemes férfiak és nők fáradozásait, akik a mai misszióállomások felállításának útját egyengették és tették lehetővé a Biblia lefordítását valamennyi nemzet nyelvére és tájszólásaira. Isten még ma is egyházát használja fel szándékának kinyilatkoztatására e földön. A kereszt hírnökei ma városról városra, országról országra járnak és előkészítik Krisztus újra jövetelének útját. Hirdetik, hogy Isten törvénye: az élet zsinórmértéke. A Mindenható Lelke készteti az emberi szíveket, és mindazok, akik befolyásának engednek, Isten igazsága tanúivá lesznek. Megszentelt életű férfiak és nők sok helyütt közlik az emberekkel azt a világosságot, amit Krisztus által nyertek. És miközben szétárasztják a fénysugarakat, mint tették azok, akik pünkösd napján részesültek a Lélek keresztségében: állandóan többet és többet nyernek a Lélek erejéből. Ily módon világítja be Isten dicsősége a földet. Másrészt pedig egyes emberek ahelyett, hogy bölcsen kihasználnák a jelenben kínálkozó alkalmakat, ölbe tett kézzel várják a lelki felüdülés rendkívüli idejét, mely hatványozottan fokozná a mások felvilágosítására szolgáló képességüket. Elhanyagolják jelenlegi kötelességüket és kiváltságukat, fényük csak pislákol, miközben olyan időkre várnak, amikor minden fáradság nélkül nyerhetnek rendkívüli áldást, mely átformálja és szolgálatra alkalmassá teszi őket. A végidőben, amikor Isten műve a földön befejezéshez közeledik, a szent életű hívők komoly fáradozásait a Szentlélek hatalma az isteni kegyelem rendkívüli jeleivel kíséri majd. A korai és késői eső jelképében - ahogyan az eső Keleten a magvetés, illetve az aratás időszakában hullott a földre - a héber próféták az isteni kegyelem különleges megnyilatkozásait jövendölték Isten gyülekezete számára. A Lélek kiárasztása az apostolok napjaiban a korai esőt jelképezte, mely dicső eredményeket érlelt. A Lélek jelenléte az igaz egyházban az idők végezetéig érezhető lesz.
33
Ellen G. White
Apostolok története
A lelki kegyelem rendkívüli kiárasztását viszont arra az időpontra ígérte Isten, mely megelőzi a világ aratásának befejezését, mely előkészíti a gyülekezetet Jézus eljövetelére. Az Írás a Léleknek eme kiárasztását a késői eső hullásához hasonlítja; és ezért az erőtöbbletért könyörögjenek a keresztények az aratás Urához "a késői eső idején". Erre "az Úr villámlást szerez és záporesőt ad nékik". "Elküldi nektek az esőt, a korai és késői esőt." (Zak. 10, 1.) (Elberfeldi ford.) Jóel 2:23. (Zürichi ford.) Ha azonban Isten egyháza tagjainak jelenleg nincs élő összeköttetésük a lelki növekedés Forrásával, akkor nem lesznek felkészülve az aratás idejére. Ha nem tartják lámpájukat feldíszítve és égve, akkor a rendkívüli szükség idején nem részesülnek a kegyelem nagyobb mértékében. Csak azok lesznek képesek ezt az erőt napi szükségletükhöz és tehetségükhöz mérten felhasználni, akik a kegyelmi Forrás állandó és újabb áldásaiban részesülnek. Ahelyett, hogy az eljövendő időkre várakoznának, mely őket csoda által ruházza fel a lelki erő rendkívüli mértékével, átadják magukat a léleknyerés munkájának, hogy Isten átformálhassa és hasznos edényekké tegye őket. Naponta megragadnak minden alkalmat a szolgálatra és ezzel tesznek bizonyságot a Mesterről, bárhol legyenek, akár az otthon szerény munkakörében, vagy a nyilvánosság előtt. A felszentelt munkás csodálatos vigasza az a tudat, hogy földi életében még Krisztus is naponként kérte Atyjától a szükséges kegyelmet és csak az Atyával töltött együttlét után ment másokat áldani és erősíteni. Nézd, miként borul térdre Isten Fia imában Atyja előtt! Bár Isten Fia, mégis imával erősíti hitét és a mennyel való érintkezésből merít erőt, hogy ellenállhasson a gonosznak, és segíthessen az emberek ínségén. Mint idősebb testvérünk, ismeri azok szükségletét, akik gyengeségük ellenére - a bűnnel és kísértésekkel telt világban élve - égnek a vágytól, hogy Neki szolgálhassanak. Tudja, hogy azok a követek, kiket szétküld, gyenge és tévelygő emberek; azonban mindenkinek, aki teljesen átadja magát, isteni segítségét ígéri. Példája bizonyítja, hogy a mélységes hitből fakadó komoly és állhatatos könyörgés, valamint művéhez való teljes ragaszkodás és odaadás, megszerzi a Szentlélek segítségét minden ember részére, a bűnnel vívott harcában. Isten előkészít minden munkást, aki Krisztus példáját követi, hogy befogadja és felhasználja azt az erőt, melyet Isten megígért egyházának a föld aratásának megérlelésére. Ha az evangélium hírnökei megújítják odaszentelési fogadalmukat, az Úr napról napra újra megajándékozza őket Lelke megelevenítő és megszentelő jelenlétével. Mindennapi kötelességük teljesítését azzal a biztos tudattal kezdik meg, hogy a Szentlélek láthatatlan jelenléte teszi őket "Isten munkatársaivá". "Imáitokban először is kérjetek lelket, erőt, jóindulatot, bizalmat, szeretetet, bátorságot, kitartást, türelmet, s csak azután kérjetek esőt, termést, kenyeret. " P. O. 34
Ellen G. White
Apostolok története
6. A templom kapujában Krisztus tanítványai tudatában voltak tehetetlenségüknek. Alázatos, buzgó imában kapaszkodtak tehát gyengeségükben az Ő erejébe. Tudatlanságukat bölcsességével, méltatlanságukat igazságosságával és szegénységüket felmérhetetlen gazdagságával kapcsolták egybe. Ily módon megerősödve és felvértezve haladtak előre a Mester szolgálatában. Nemsokára a Szentlélek kiárasztását követően, egy komoly imaalkalom után, Péter és János együtt mentek fel a templomba. Ahol beléptek, az "Ékes kapunál", láttak egy, már negyven év óta nyomorék embert ülni. Ez a szerencsétlen férfi hosszú ideje vágyakozott arra, hogy Jézust láthassa, mert gyógyulást várt Tőle. Tehetetlen állapotában azonban túlságosan messze esett a Nagy Orvos működési területétől. Sok könyörgése végül arra indította néhány ismerősét, hogy elvitték a templom ajtajáig. Mikor azonban odaérkezett, megtudta, hogy Azt, Akire minden reményét építette, kegyetlen módon megölték. Csalódása nagy részvétet keltett azokban, akik tudták, mennyire vágyott arra, hogy Jézus meggyógyítsa. Naponként kitették a templom elé, hogy az arra menők csekély alamizsnája enyhítse ínségét. Amikor Péter és János elhaladt előtte, tőlük is alamizsnát kért. A tanítványok részvétteljesen néztek rá és Péter így szólt hozzá: "Nézz mi reánk!" "Az annakokáért figyelmez vala reájuk, és remélvén, hogy valamit kap tőlük. Péter pedig monda: Ezüstöm és aranyom nincsen nékem." Amikor Péter bevallotta szegénységét, a nyomorék arcán csalódás árnya suhant át. Arcvonásai azonban rögtön kisimultak, amikor az apostol folytatta: "Hanem amim van, azt adom néked; a názáreti Jézus Krisztus nevében kelj fel és járj. És őt jobb kezénél fogva felemelé és azonnal megerősödének az ő lábai és bokái; és felszökvén, megálla és jár vala és beméne ő velük a templomba, járkálva és szökdelve és dicsérve az Istent. És látá őt az egész nép, hogy jár és dicséri az Istent. És megismerék őt, hogy ő volt az, aki alamizsnáért ült a templomnak Ékeskapujában; és megtelének csodálkozással és azon való álmélkodással, ami történt vala ő vele." "Mikor pedig ragaszkodék Péterhez és Jánoshoz az a sánta, aki meggyógyult, az egész nép álmélkodva összefuta ő hozzájuk a tornácba, mely Salamonénak neveztetik." Mindnyájan csodálkoztak azon, hogy a tanítványok is tudnak olyan csodákat művelni, amilyeneket Jézus cselekedett. Íme, itt áll egy férfi, aki negyven évig tehetetlen nyomorék volt, most pedig tagjait teljes épségben használja. Megszabadult fájdalmaitól, Jézusban hisz és boldog. Mikor a tanítványok észrevették az emberek csodálkozását, Péter azt kérdezte: "Izráel férfiai, mit csodálkoztok ezen, vagy mit néztek mi reánk, mintha tulajdon erőnkkel, vagy jámborságunkkal míveltük volna azt, hogy ez járjon?" Biztosította 35
Ellen G. White
Apostolok története
őket, hogy a gyógyítás Jézus nevében történt, akit Isten feltámasztott halottaiból. "Az Ő nevében való hit által" - magyarázta az apostol - "erősítette meg az Ő neve azt, akit láttok és ismertek; és a hit, mely ő általa van, adta néki ezt az épséget mindnyájan a ti szemetek láttára." Az apostolok nyíltan beszéltek a zsidók nagy bűnéről, hogy elvetették és megölték az Élet Fejedelmét, de tartózkodtak attól, hogy hallgatóikat a kétségbeesésbe kergessék. "Ti pedig azt a szentet és igazat megtagadtátok" mondotta Péter - "kívántátok, hogy a gyilkos ember bocsáttassék el néktek. Az életnek fejedelmét pedig megölétek; kit az Isten feltámasztott a halálból, minek mi vagyunk bizonyságai." "De most atyámfiai, tudom, hogy tudatlanságból cselekedtetek, miképpen a ti fejedelmeitek is. Az Isten pedig, amikről eleve megmondotta minden ő prófétájának szája által, hogy a Krisztus elszenvedi ekképpen töltötte be." Kifejtette, hogy a Szentlélek szólítja fel őket a bűnbánatra és a megtérésre. Bizonyította, hogy nincsen más reménységük az üdvösségre, hanem csak Annak kegyelme által, akit ők megfeszítettek. Csak a Krisztusba vetett hit által bocsáttatnak meg bűneik. "Bánjátok meg azért és térjetek meg" - kiáltotta - "hogy eltöröltessenek a ti bűneitek; hogy így eljöjjenek a felüdülés idei az Úrnak színétől." "Ti vagytok a prófétáknak és a szövetségnek fiai, melyet Isten szerzett a mi atyáinkkal, mondván Ábrahámnak: És a te magodban megáldatnak a földnek nemzetségei mindnyájan. Az Isten az ő Fiát, Jézust első sorban néktek támasztván, elküldé őt, hogy megáldjon titeket, mindegyikőtöket megtérítvén bűneitekből." Így prédikálták az apostolok Krisztus feltámadását. A hallgatóság közül sokan vártak erre a bizonyságtételre, és amikor hallották, elhitték. Emlékeztek Krisztus szavaira; és csatlakoztak azokhoz, akik elfogadták az evangéliumot. Az Üdvözítő által vetett mag kikelt és gyümölcsöt termett. Míg a tanítványok a néphez beszéltek, "odaléptek hozzájuk a papok és a templom felügyelője és a sadduceusok, neheztelve amiatt, hogy ők a népet tanítják és hirdetik a Jézusban a halálból való feltámadást." Krisztus feltámadása után a papok azt a hazug hírt terjesztették mindenfelé, hogy Jézus holttestét tanítványai rabolták el, mialatt a római őrök aludtak. Ezért érthető, hogy nehezteltek Péterre és Jánosra, amikor meghallották, hogy Annak feltámadását prédikálják, akit ők megöltek. Különösen a sadduceusokat nyugtalanította a dolog, mivel érezték, hogy kedvenc tantételük dől meg és így hírnevük forog kockán. Az újabban megtértek száma rohamosan növekedett. A farizeusok és sadduceusok egyetértettek abban, hogy ha szabad folyást engednek az új tanító működésének, befolyásukat nagyobb veszély fenyegeti, mint akkor, amikor Jézus a földön járt. Ezért a templom felügyelője, néhány sadduceus segítségével,
36
Ellen G. White
letartóztatta Pétert és Jánost, kiket kihallgatásukhoz már későre járt az idő.
Apostolok története
reggelig
őrizetben
tartottak,
mert
A tanítványok ellenségei sem zárkózhattak el attól az igazságtól, hogy Krisztus feltámadt halottaiból. A bizonyíték sokkal világosabb volt, semhogy abban kételkedni lehetett volna. Mindazáltal megkeményítették szívüket és vonakodtak megbánni bűnüket, melyet Krisztus keresztre feszítésével követtek el. A zsidó főemberek számos bizonyítékot kaptak arra nézve, hogy az apostolok isteni sugallatra beszélnek és cselekszenek, de csökönyösen ellenálltak az igazság üzenetének. Krisztus nem úgy jelent meg, ahogyan ők várták, és ha időnkint meg is győződtek arról, hogy Isten Fia volt, meggyőződésüket elfojtották és megfeszítették Őt. Az Úr kegyelme további bizonyítékokat adott még nekik és most újabb alkalmat nyújtott, hogy Hozzá forduljanak. Elküldte a tanítványokat, hogy tudtukra adják, hogy az Élet Fejedelmét ölték meg; e borzalmas tény által ismételten töredelemre hívta fel őket. Önigazultságukban azonban annyira biztonságban érezték magukat ezek a zsidó tanítók, hogy vonakodtak a tények beismerésétől: hogy azokat a férfiakat, kik Krisztus keresztre feszítésével vádolják őket, a Szentlélek vezeti. Mivel a papok Krisztus ellen lázadtak, az ellenállás minden újabb mozzanata újabb indíték volt részükre, hogy a megkezdett úton haladjanak. Csökönyösségük mindinkább növekedett. Nem mintha nem tudtak volna megalázkodni, hanem mert nem akartak. Nemcsak azért vesztették el üdvösségüket, mert Isten Fiát megölték és ezért halált érdemeltek, hanem azért is, mert ellenállottak Istennek. A világosságot tudatosan vetették el és elzárkóztak a Lélek fáradozásai elől, hogy őket meggyőzze. Az a befolyás működött bennük is, amely az engedetlenség fiait uralja. Arra késztette őket, hogy káromolják azokat a férfiakat, akik révén Isten munkálkodott. Megátalkodott lázadásuk, minden további ellenállásukkal csak erősbödött Isten és üzenete ellen, melynek hirdetésével szolgáit bízta meg. A zsidó vezetők, mert a bűnbeismerést megtagadták, mindennap megújították ellenállásukat; ezzel pedig elősegítették az általuk elvetett mag aratását. Isten haragja nem csupán bűnei miatt szakad a megátalkodott bűnösre, de azért is, mert a megtérésre hívó szózat és világosság ellenére továbbra is ellenáll és folytatja a múlt bűneit. Ha a zsidó vezetők engedtek volna a Szentlélek meggyőző erejének, akkor bocsánatot nyertek volna, de nem akartak engedelmeskedni. Így jár minden bűnös is, ha megrögzött ellenállásával idáig jut; a Szentlélek többé már nem tudja befolyásolni. A nyomorék meggyógyítása utáni napon Annás és Kajafás, a templom többi főméltóságával együtt, összeült a kihallgatásra és maguk elé vezettették a foglyokat. Ugyanebben a teremben tagadta meg Péter csúfosan Mesterét; részben ugyanezen férfiak előtt. Élénken visszaemlékezett erre, amikor kihallgatására megjelent. Most alkalom nyílik számára, hogy ezt a gyávaságát jóvátegye.
37
Ellen G. White
Apostolok története
A jelenlevők, akik emlékeztek még Péter viselkedésére Mestere kihallgatásánál, jó előre örvendeztek, hogy most lesz alkalmuk fenyegetésekkel, fogházbüntetéssel és halálos ítélettel megfélemlíteni. De az a Péter, aki Krisztust a legválságosabb órában megtagadta, a pillanat hatása alatt cselekedett, és magabízó volt. Különbözött attól a Pétertől, aki ott állott vizsgálat alatt a Magas Tanács előtt. Árulásából bukása után tért meg. Nem volt már büszke és dicsekvő, hanem szerény és önmagával szemben bizalmatlan. Telve volt Szentlélekkel. Ezen erő segítségével elhatározta, hogy jóváteszi az árulással elkövetett szégyenfoltját. Tiszteletet szerez annak a névnek, melyet egyszer megtagadott. A papok és főemberek eddig óvakodtak Jézus keresztre feszítését és feltámadását szóba hozni. Most azonban, hogy céljukat elérjék, kénytelenek voltak a vádlottakat megkérdezni, mi módon gyógyították meg a beteg embert. "Micsoda hatalommal, vagy micsoda név által cselekedtétek ti ezt?" - kérdezték. Szent bátorsággal és a Lélek erejével megerősödve jelentette ki Péter: "Legyen tudtotokra mindnyájatoknak és az Izráel egész népének, hogy a názáretbeli Jézus Krisztus neve által, akit ti megfeszítettetek, kit Isten feltámasztott halottaiból, az által áll ez ti előttetek épségben. Ez ama kő, melyet ti építők megvetettetek, mely lett a szegletnek fejévé; és nincsen senkiben másban idvesség; mert nem is adatott emberek között az ég alatt más név, mely által kellene nekünk megtartatnunk." Ettől a bátor védekezéstől a zsidó vezetők megijedtek. Azt hitték, hogy a tanítványok megfélemlenek és megzavarodnak majd, ha a magas tanács elé kerülnek. Ehelyett azonban ezek a tanúk úgy beszéltek, ahogy Krisztus beszélt; ugyanolyan meggyőző erővel, mint Ő; és ez ellenfeleit hallgatásra kényszerítene. Péter hangja semmi félelmet nem árult el, amikor ezt mondotta Krisztusról: "Ez ama kő, melyet ti építők megvetettetek, mely lett a szegletnek fejévé." Péter itt olyan szólásmódot használt, melyet a papok jól ismertek. A próféták beszéltek a megvetett kőről, és Krisztus maga is mondotta egyszer, amikor a papokhoz és vénekhez szólt: "Sohasem olvastátok-é az írásokban: Amely követ az építők megvetettek, az lett a szegletnek feje; az Úrtól lett ez, és csodálatos a mi szemeink előtt. Annakokáért mondom néktek, hogy elvétetik tőletek az Istennek országa, és oly népnek adatik, amely megtermi annak gyümölcsét. És aki e kőre esik, szétzúzatik; akire pedig ez esik reá, szétmorzsolja azt." (Máté 21, 42-44.) Amikor a papok az apostolok bátor szavait hallották, felismerték, "hogy a Jézussal voltak vala". Az apostolokról, akik jelen voltak Krisztus megdicsőülésénél a hegyen, azt olvassuk, hogy e csodálatos esemény végén senkit sem láttak, "csak Jézust egyedül". (Máté 17, 8.) Jézust egyedül! - ezek a szavak tartalmazzák annak az életnek és erőnek titkát, mely az első keresztény gyülekezet történetét jellemzi. Amikor a tanítványok először hallották Jézus szavát, érezték, hogy szükségük van rá. Keresték,
38
Ellen G. White
Apostolok története
megtalálták és követték Őt. Vele voltak a templomban, az asztalnál, a hegyoldalon, a mezőn. Úgy időztek Vele, mint tanulók tanítójukkal, és naponta nyerték Tőle az örök igazság tanait. Mennybemenetele után is érezték isteni jelenlétét, telve szeretettel és világossággal. Személyes jelenlét volt ez. Jézus, az Üdvözítő, ki velük beszélt, imádkozott és szívükbe bátorságot és vigaszt öntött, ajkain a béke üzenetével szállott fel tőlük a mennybe. Miközben az angyalok serege kísérte útján, ajkáról e szavakat hallhatták: "Ímé én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig." (Máté 28, 20.) Emberi alakjában szállt fel a mennybe. Tudták, hogy Isten trónja előtt áll és mégis Barátjuk és Üdvözítőjük maradt; tudták, hogy részvéte irántuk változatlan és mindenkor egynek érzi magát a szenvedő emberiséggel. Tudták, hogy érvényesítette Isten előtt vérének érdemeit, amennyiben megsebzett kezeire és lábaira mutatott, emlékeztető jelként arra az árra, melyet lefizetett megváltottaiért. Ez a gondolat késztette a tanítványokat, hogy Érette gyalázatot is viseljenek. Összeköttetésük szorosabb volt, mint valaha, amikor személyesen velük volt. Ezentúl a bennük lakozó Krisztus világosságát, szeretetét és erejét sugározták szét, úgy, hogy ezt az emberek észrevették és csodálkoztak. Péter, saját védekezésére elmondott szavainak, Krisztus adott súlyt. A tanítványok oldala mellett ott állott szavahihető tanúként az a férfi, aki olyan csodálatosan gyógyult meg. Annak a férfinak a jelenléte, aki még néhány órával előbb tehetetlen nyomorék volt, most pedig visszanyert egészségének teljes birtokában állott ott, nyomatékosan igazolta Péter szavait. A papok és főemberek elhallgattak. Nem tudták megcáfolni Péter szavait; mindazáltal elhatározták, hogy véget vetnek a tanítványok tanítói működésének. Krisztus csodatételeinek koronája: Lázár feltámasztása volt. Ez szilárdította meg a papok elhatározását, hogy véget vetnek Jézusnak és csodálatos működésének, amely előbb- utóbb tönkreteszi a népre gyakorolt befolyásukat. Őt tehát megfeszítették. Most pedig meggyőződtek arról, hogy sem a nevében történő csodatételeknek, sem az általa tanított igazságok hirdetésének véget nem vethettek. Jeruzsálemet máris lázba hozta a béna ember meggyógyítása és az apostolok prédikációja. Zavaruk palástolására a papok és főemberek kivezettették az apostolokat és tanácsot ültek maguk között. Abban egyek voltak, hogy hasztalan tagadnák le a beteg meggyógyítását. Szívesen leplezték volna ezt a csodát valami hazugsággal, de lehetetlen volt, miután fényes nappal történt, nagy embertömeg jelenlétében és már ezrek szereztek tudomást róla. Szükségesnek tartották azonban beszüntetni az apostolok működését, nehogy Jézus követői szaporodjanak. Hiszen így maguk is kegyvesztetté válnának és Isten Fia haláláért őket vonnák felelősségre. Annak ellenére, hogy a tanítványokat a legszívesebben kiirtották volna, mégsem mertek többet tenni, mint hogy megfenyegették őket a legsúlyosabb 39
Ellen G. White
Apostolok története
büntetésekkel, ha még továbbra is prédikálnak és munkálkodnak Jézus nevében. A tanítványokat újból behívták a magas tanács elé és megparancsolták nekik, hogy többé ne merjenek sem beszélni, sem tanítani Jézus nevében. Amire Péter és János így felelt: "Vajon igaz dolog-é Isten előtt, rátok hallgatni inkább, hogynem Istenre, ítéljétek meg. Mert nem tehetjük, hogy amiket láttunk és hallottunk, azokat ne szóljuk." Nagyon szerették volna a papok megbüntetni ezeket a férfiakat, szent hivatásukban kifejtett tántoríthatatlan hűségükért, azonban féltek a nép haragjától, "mert mindnyájan dicsőítik vala az Istent azért, ami történt." Így tehát az apostolokat, ismételt fenyegetések és rendreutasítások mellett, szabadon bocsátották. Mialatt Péter és János fogságban volt, a többi tanítvány, ismerve a zsidók gyűlöletét, állandóan imádkozott a két testvérért, aggódva, nehogy a Krisztuson végrehajtott kegyetlenség megismétlődhessék. Mihelyt az apostolok kiszabadultak, azonnal felkeresték a többi tanítványt és közölték velük a vizsgálat lefolyását. Nagyon nagy volt a hívők öröme. "Egy szívvel, lélekkel felemelték szavukat az Istenhez és mondának: Urunk, te vagy az Isten, ki teremtetted a mennyet és a földet, a tengert és mindent, ami azokban van. Aki Dávidnak, a te szolgádnak szája által ezt mondottad: Miért dühösködnek a pogányok és gondolnak hiábavalóságot a népek? A földnek királyai felkerekednek; és a fejedelmek együtt tanácskoznak az Úr ellen és az ő felkentje ellen. Mert bizony egybegyűltek a te szent Fiad, a Jézus ellen, akit felkentél, Heródes és Poncius Pilátus a pogányokkal és Izráel népével, hogy véghezvigyék, amikről a te kezed és a te tanácsod eleve elvégezte volt, hogy megtörténjenek." "Most azért Urunk, tekints az ő fenyegetéseikre és adjad a te szolgáidnak, hogy teljes bátorsággal szólják a te beszédedet és a te kezedet kinyújtván gyógyításra; és, hogy jelek és csodák történjenek a te szent Fiadnak, a Jézusnak neve által." A tanítványok több erőért könyörögtek, hogy hivatásukat betölthessék, mert látták, hogy ugyanazzal a kitartó ellenállással kell megküzdeniük, mint amelyet Krisztus is tapasztalt e földön. Miközben még hitben egyesített imáik a menny felé szálltak, már meg is jött a felelet. "Az a hely, ahol egybegyűltek, megmozdula és ismételten megtelének Szentlélekkel." Bátorsággal mentek ki ismét, hirdetni Isten szavát Jeruzsálemben. "És az apostolok nagy erővel tesznek vala bizonyságot az Úr Jézus feltámadásáról." Isten pedig csodálatosan megáldotta fáradozásaikat. Ezt az alapelvet igyekeztek az evangélium követői a reformáció ideje alatt is fenntartani, amelyért a tanítványok oly bátran síkraszálltak. Amikor megparancsolták nekik, hogy ne tanítsanak többé Jézus nevében, kijelentették:
40
Ellen G. White
Apostolok története
"Vajon igaz dolog-é Isten előtt, rátok hallgatnunk inkább, hogynem Istenre, ítéljétek meg." - Midőn a német fejedelmek Speierben 1529-ben a birodalmi gyűlésen összegyűltek és előterjesztették a császár rendeletét, mely korlátozta a vallásszabadságot és megtiltotta a reformációs tanok hirdetését, úgy látszott, mintha a világ reményének meg kellene semmisülnie. Vajon elfogadják-e a hercegek a rendeletet? Vajon a még sötétségben élő nagy tömegek kimaradjanak-e az evangélium világosságából? A világ számára óriási horderejű következmények forogtak kockán. A reformált hitvallók követei összegyűltek és egységes elhatározásra jutottak: "Mi ezt a határozatot elvetjük; a lelkiismeret dolgaiban nem a többség a döntő!"* Ennek az alapelvnek a megóvásáért napjainkban is állandóan küzdenünk kell. Az igazság és vallásszabadság zászlaját, melyet az evangéliumi közösség megalapítói és Isten tanúi a letűnt évszázadok alatt fennen lobogtattak, ebben az utolsó küzdelemben Isten a mi kezünkre bízta. Ezért a nagy adományért a felelősséget azoknak a vállára helyezte, akiket Igéjének ismeretével áldott meg. Ezt az Igét a legnagyobb tekintélyként kell elismernünk. Isteni intézkedésnek kell elismernünk az emberi kormányzatot; az iránta való engedelmesség, jogos határain belül, szent kötelességünk. Ha követelményei azonban ütköznek vagy ellenkeznek Isten parancsaival, akkor "inkább Istennek kell engedelmeskednünk, mintsem embernek." Isten szavát minden emberi törvényadás felett valónak kell elismernünk: "Így szól az Úr" nem állhat mögötte annak, hogy: "Így szól a gyülekezet" vagy: "Így szól a földi hatalom." Krisztus koronájának a földi uralkodók ékes koronái fölött kell ragyognia. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy a felsőbbséggel ellentétbe jussunk. Mérlegeljük gondosan, mit beszélünk, vagy írunk, hogy elkerüljünk mindent, ami azt a látszatot keltené, hogy szembeszállunk a törvénnyel és a fennálló renddel. Ne tegyünk és ne mondjunk semmi olyat, ami fölöslegesen elzárhatja előlünk az utat. Krisztus nevében járjunk és képviseljük a reánk bízott igazságokat. Ha emberek megtiltanák ezen munkánkat, mondjuk azt, amit az apostolok mondottak: "Vajon igaz dolog-é Isten előtt, reátok hallgatnunk inkább, hogynem Istenre, ítéljétek meg. Mert nem tehetjük, hogy amiket láttunk és hallottunk, azokat ne szóljuk."
41
Ellen G. White
Apostolok története
7. Óvás képmutatástól Midőn a tanítványok Jeruzsálemben hirdették az evangélium igazságait, Isten igazolta szavaikat; sokan hívőkké lettek. Az első hívők nagy többségét a zsidók vakbuzgósága és gyűlölete elszakította családjuktól és régi barátaiktól, miért is szükségessé vált, hogy elhelyezésükről és táplálékukról gondoskodás történjék. Az Írás azt mondja: "Mert szűkölködő sem vala ő közöttük senki", és azután felsorolja, hogyan segítettek a szűkölködőkön. Azok a hívők, kiknek házuk vagy birtokuk volt, szívesen feláldozták az ínségesek megsegítésére. Házukat vagy földjeiket eladták és a pénzt elhozták "és letevék az apostolok lábainál; aztán elosztatott az egyesek közt, amint kinek-kinek szüksége vala." A hívőknek ez az adakozókészsége a Szentlélek kitöltésének volt a következménye. Akik elfogadták az evangéliumot, azoknak "szívük-lelkük egy vala". Egyetlen közös érdek uralta őket: a rájuk bízott misszió eredményessége. A haszonlesést nem ismerték. Szeretetük hittestvéreik és az ügy iránt, melynek hívei lettek, nagyobb volt, mint a pénz és a vagyon iránti szeretetük. Eljárásuk bizonyította, hogy az emberi lelkeket többre becsülték a földi jólétnél. Ez ismétlődik meg mindannyiszor, valahányszor Isten Lelke hatja át az ember életét. Akinek szívét Krisztus szeretete tölti be, híven követi Annak példáját, Aki érettünk szegénnyé lett, hogy mi az Ő szegénysége által gazdagok legyünk. Isten kezéből nyert minden adományt - pénzt, időt, befolyást - az evangélium művének fejlesztésére szolgáló eszköznek tekint. Így volt ez az első keresztény gyülekezetben; így van ma is. Mélységes benyomást gyakorol a hallgatóságra a gyülekezet által hirdetett igazság, ha észrevehető a tagokon, hogy a Lélek ereje által elfordultak a világ dolgaitól és áldozatot hoznak, hogy embertársaik is hallhassák az evangéliumot. A hívők jótékonykodó és önfeláldozó példaadásával szemben azonban kirívó ellentét volt Anániás és Safira eljárása. Az ihletett író előadása szerint ez az esemény sötét folt az első gyülekezet történetében. Ezek az állítólagos tanítványok a többiekkel együtt abban a kiváltságban részesültek, hogy az evangéliumot az apostolok ajkáról hallhatták. A többi hívővel együtt jelen voltak, amikor az apostolok imája után "megmozdult a hely, ahol egybegyűltek" és "betelének mindnyájan Szentlélekkel." (Apcs. 4, 31.) Meggyőződés hatotta át az összes jelenlevőket, és Anániás és Sahra megfogadták, hogy bizonyos birtok eladásának árát az Úrnak szentelik. Később azonban Anániás és Safira megszomorították a Szentlelket, amennyiben kapzsiság fogta el őket. Ígéretüket megbánták. Csakhamar eloszlott annak az áldásnak éltető befolyása, mely szívüket hő vággyal töltötte el, hogy
42
Ellen G. White
Apostolok története
Krisztusért nagy dolgot cselekedjenek. Úgy érezték, hogy elhamarkodták a dolgot és elhatározásukat még meg kell gondolniuk. Az ügyet megbeszélték egymás között és arra az elhatározásra jutottak, hogy fogadalmukat nem teljesítik. De miután látták, hogy a hívők nagy tiszteletben részesítik azokat, kik testvéreik nyomorának enyhítésére megváltak vagyonuktól, ők is elhatározták a birtok eladását. Szégyellték azonban kapzsiságukat a testvérek előtt felfedni; az ünnepélyesen Istennek tett fogadalmat sem akarták visszavonni. Elhatározták, hogy látszólag az egész összeget beadják a közös pénztárba, azonban annak nagy részét mégis megtartják maguknak. Így akarták biztosítani eltartásukat a közös vagyonból és egyszersmind élvezni testvéreik nagy szeretetét. Isten azonban gyűlöli a képmutatást és a hazugságot. Anániás és Safira Istent csalta meg eljárásával. Hazudtak a Szentléleknek és bűnükre gyorsan borzalmas ítélet zúdult. Amikor Anániás elhozta adományát, Péter így szólt hozzá: "Anániás, miért foglalta el a Sátán a te szívedet, hogy megcsald a Szentlelket, és a mezőnek árából félre tégy? Nemde megmaradva, néked maradt volna meg, és eladva a te hatalmadban volt? Miért, hogy ezt a dolgot cselekedted szívedben? Nem embereknek hazudtál, hanem Istennek." "Hallván pedig Anániás e szavakat, lerogyott és meghala; és mindenekben nagy félelem támada, kik ezeket hallják vala." "Nemde megmaradva néked maradt volna meg" - mondotta Péter. Anániást senki sem kényszerítette, hogy áldozza fel tulajdonát a közös célra. Szabad elhatározásából cselekedett. De amikor a tanítványokat akarta megcsalni, a Mindenhatónak hazudott. "Történt aztán mintegy három órai szünet múlva, hogy az ő felesége, nem tudva mit történt, beméne. Monda pedig néki Péter: Mondd meg nékem, vajon ennyiért adtátok-é el a földet? Ő pedig monda: Igen ennyiért. Péter pedig monda néki: Miért, hogy megegyeztetek, hogy az Úrnak Lelkét megkísértsétek? Ímé a küszöbön vannak azoknak lábai, akik eltemették férjedet, és kivisznek téged. És azonnal összerogyott lábainál és meghala; bemenvén pedig az ifjak, halva találók őt és kivivén, eltemeték férje mellé: És támada nagy félelem az egész gyülekezetben és mindazokban, kik ezeket hallják vala." A végtelen Bölcsesség látta, hogy az isteni harag ezen rendkívüli megnyilatkozására szükség van, hogy a fiatal gyülekezetet megóvja az erkölcsi hanyatlástól. Tagjainak száma gyorsan növekedett; a gyülekezetet veszély fenyegetné, ha az erős szaporodás mellett olyan férfiak és nők jutnának be, akik azon ürügy alatt, hogy Istent szolgálják, a Mammont imádnák. Ez az ítélet bebizonyította, hogy emberek nem csalhatják meg az Istent, aki látja a szívben rejtőző bűnt és gondja van rá, hogy meg ne csúfolják. Figyelmeztetés volt ez a gyülekezet számára, hogy kerüljön minden látszatot és képmutatást. Óvakodjék attól, hogy meglopja Istent. 43
Ellen G. White
Apostolok története
Nemcsak az első gyülekezetnek, hanem minden eljövendő nemzedéknek szolgáljon intelmül Isten haragjának ez a példája a kapzsiság, a csalás és a képmutatás ellen. Anániás és Safira lelkében először a kapzsiság ébredt fel; vágy arra, hogy visszatartsanak valamit abból, amit Istennek ígértek. Ez vezette őket csalásra és képmutatásra. Isten az evangélium hirdetését gyermekeinek munkájától és adományaitól tette függővé. A tized és az önkéntes adományok képezik Isten művének jövedelmét. Az emberekre bízott anyagiak és javak meghatározott részét igényli Isten: a tizedet. Azonban mindenkinek szabad elhatározására bízza: akar-e többet adni a tizednél vagy sem? De ha a Szentlélek késztetésére valaki fogadalmat tesz, hogy bizonyos összeget adjon, akkor a fogadalmat tevő nem tarthat többet igényt az odaszentelt részre. Még emberekkel szemben tett ilyen ígéretek is kötelezőnek tekintendők, mennyivel inkább kötelezőek akkor az Istennek tett ígéretek! Avagy a lelkiismeret ítélőszéke előtt tett ígéretek kevésbé kötelezőek, mint az emberek között eszközölt írásbeli egyezmények? Ha az emberi szívet isteni fény rendkívüli világossága és ereje hatja át, akkor az öröklött önzés elveszti hatalmát és helyét az a vágy tölti be, hogy az Úr ügyéért áldozatot hozzon. Ne higgye azonban senki sem, hogy ígéretét Sátán akadékoskodása nélkül válthatja valóra. Sátán nem szívesen látja, ha a földön a Megváltó birodalmát építik. Azt tárja a lelkek elé, hogy az ígéret túlzott volt és akadályozni fogja birtokszerzési vágyukat, avagy családjuk igényeinek kielégítését. Isten az embereket javakkal áldja meg, hogy módjuk legyen művének előbbre viteléhez hozzájárulni. Küld napsugarat és esőt; fejleszti a növényeket; ád egészséget és képességet anyagiak szerzésére. Minden áldásunkat jóságos keze osztogatja. Viszonzásul azt kívánja, hogy férfiak és nők úgy bizonyítsák be hálájukat, hogy annak egy részét tized és adományok, azaz hála-, áldozati és bűnbánati adakozások alakjában térítsék vissza. Ha az Isten által meghatározott ezen terv szerint - minden jövedelem tizede, önkéntes vagy áldozati adományok - kincstárába befolynának, akkor fölöslegek mutatkoznának az Úr művének előmozdítására. Az emberek szívét azonban az önzés megkeményíti; hasonlóan Anániás és Safirához, kísértésbe jönnek és a pénz egy részét visszatartják; de úgy állítják be a dolgot, mintha Isten követelményeinek eleget tettek volna. Sokan élvezeti célokra pazarolják pénzüket. Mialatt vágyaikat elégítgetik ki és gyönyöreiknek hódolnak, Istennek csak néha és nem szívesen hoznak szegényes áldozatot. Elfelejtik, hogy Isten egy napon pontos számadást kér majd tőlük javaik hovafordításáról és azt az alamizsnát, melyet kincstárába juttatnak, éppúgy nem fogadja el, mint annak idején Anániás és Safira adományát. Isten azt óhajtja, hogy tanuljunk abból a súlyos büntetésből, mely ezeket a hitszegőket sújtotta. Lássuk meg, hogy mennyire megveti és gyűlöli a képmutatást vagy a csalást. Anániás és Safira a Szentléleknek hazudtak, amikor azt mondták, 44
Ellen G. White
Apostolok története
hogy az egész összeget odaadták; ezáltal elveszítették mind a földi, mind az eljövendő életet. Az az Isten ítél ma is minden hazugság felett, aki őket megbüntette. A hazudozás szörnyűség Előtte. Kijelentette, hogy a szent városba "nem megy be semmi tisztátalan, sem aki utálatosságot és hazugságot cselekszik." (Jel. 21, 27.) Vegyük nagyon komolyan az igazmondást. Váljon az igazmondás második természetünkké! Az igazsággal játszani és önző terveink kedvéért alakoskodni, a hit hajótörését jelenti. "Álljatok hát elő, körülövezvén derekaitokat... az igazságnak mellvasába." (Ef. 6, 14.) Aki hazugságot szól, olcsó áron eladja a lelkét. Hazugságai szükség esetén látszólag jó szolgálatokat tesznek. Azt hiszi, hogy üzleti előnyökhöz juthat, melyeket becsületes úton nem tudna elérni, végül azonban oda jut, hogy többé senkiben sem bízhat meg. Mivel maga hazug, mások szavában sem hisz többé. Anániás és Safira esetében a csalás bűnét gyorsan követte a megtorlás. A gyülekezet későbbi történelmében ugyanez a bűn gyakran megismétlődött, sőt még a mi időnkben is sokszor előfordul. Ha nem is követi azonnal Isten haragjának megnyilvánulása, azonban szemei előtt ez a bűn most sem kevésbé gyűlöletes, mint volt az apostolok idejében. Az intés nekünk szól. Isten nyilvánosan megmutatta gyűlöletét e bűnnel szemben. A képmutatás és kapzsiság valamennyi híve biztos lehet abban, hogy eljárásával saját lelkét károsítja meg. Mily gyorsan eltűnik az életünk, Hamar jön öröklét, mit most nem értünk. Mit ér a világnak pénz', gazdagsága, Ha az egész életünk Isten nélkül van. KAR: Jézus, óh, hívlak, jöjj a szívembe. Jézus, óh, hívlak, fogadj kegyedbe. Míg földi élted tart, amíg csak élsz, Míg nem késő, óh jöjj, Óh jöjj hát, ne késs! Nála nyugtot találsz, béke a tied, ha szívedbe fogadod, nem hagy el téged. Majd az öröklétben, dicső honban, Boldog együttlétben élünk majd ottan. Nem fog semmi fájni, kísértés sem bánt, Beteljesül majd minden, mit szívünk kívánt.
45
Ellen G. White
Apostolok története
8. A Magas Tanács előtt A kínos és szégyenteljes keresztfa hozott üdvösséget és reménységet a világnak. A tanítványok, ezek az egyszerű férfiak, minden vagyon és vértezet nélkül indultak az evangélium terjesztésére. Krisztus erejében hirdették a jászolról és a keresztről szóló csodálatos történetet és győztek le minden ellenállást. Világi kitüntetés vagy elismerés nélkül is igazi hősök voltak. A hitnek hősei. Ajkaikról isteni beszéd áradt szerte, mely megrendítette a világot. Jeruzsálem volt az a város, ahol legnagyobb volt az előítélet és a legzavarosabb fogalmak uralkodtak Jézus felől, akit ott bűnösként megfeszítettek. A tanítványok rettenthetetlen bátorsággal hirdették tovább az élet Igéjét, amennyiben feltárták a zsidók előtt Krisztus misszióját, munkálkodását, keresztre feszítését, feltámadását és mennybemenetelét. A papok és főemberek ámulva hallgatták az apostolok világos és bátor tanúbizonyság-tételét. Valóban, az Üdvözítő ereje szállott a tanítványokra és működésüket jelek és csodák kísérték, úgyhogy a hívők száma napról napra növekedett. Az utakra, amelyeken az apostolok végighaladtak, a nép "kihozó a betegeket, és letevék ágyakon és nyoszolyákon, hogy az arra menő Péternek csak árnyéka is érje valamelyiket közülük." Idehozták a tisztátalan lelkek által meggyötörteket is. A tömeg köréjük sereglett és a meggyógyultak fennhangon dicsérték Istent és magasztalták a Megváltó nevét. A papok és főemberek látták, hogy Krisztust jobban dicsőítik, mint őket. A sadduceusok, akik tagadták a halottak feltámadását, amikor hallották az apostolok kijelentéseit, hogy Krisztus feltámadt, nagyon felháborodtak. Rájöttek, hogy így tanaikat elvetik majd és a sadduceusok egész felekezete megszűnik, ha megengedik az apostoloknak, hogy a feltámadt Krisztust hirdessék és nevében csodákat tegyenek. A farizeusokat viszont bosszantotta, amikor látták, hogy a tanítványok tanai azt célozzák, hogy a zsidó ceremóniákat aláássák és fölöslegessé tegyék az áldozati szertartásokat. Minden eddigi fáradozásuk, mely az új tan hirdetésének elnyomására irányult, hiábavalónak bizonyult; most ellenben a farizeusok és sadduceusok arra a közös elhatározásra jutottak, hogy a tanítványok működését beszüntetik. Ugyanis ezek világosan bebizonyítják, hogy nekik részük volt Krisztus keresztre feszítésében. A papok tehát gyűlölettől űzve, elfogatták Pétert és Jakabot, és közönséges tömlöcbe vettették őket. A zsidó nép vezetői nyíltan ellenszegültek annak, hogy Isten, kiválasztott népe által valósítsa meg szándékát. Akiket Isten az igazság őrzőiül hívott el, hűtleneknek bizonyultak; ezért Isten másokra bízta akaratának véghezvitelét. Vakságukban ezek a vezetők - felháborodásukat jogosnak tartván teljes dühhel jártak el azok ellen, akik 46
Ellen G. White
Apostolok története
az általuk képviselt igazságokat elvetették. Még a lehetőségét is tagadták annak, hogy ők rosszul értenék az Igét, vagy rosszul magyaráznák és alkalmaznák az Írásokat. Úgy viselkedtek, mint akik teljesen elvesztették józanságukat. Hangoztatták: "Milyen jogon vallanak ezek a halászokból lett egyszerű tanítók olyan nézeteket, melyek teljesen ellentmondanak a mi tanainknak?" Mivel pedig elhatározták, hogy az ilyen eszmék hirdetését megszüntetik, azok képviselőit elfogatták. A tanítványokat ez az eljárás sem meg nem félemlítette, sem el nem kedvetlenítette. A Szentlélek emlékezetükbe juttatta Krisztus szavait: "Nem nagyobb a szolga az ő uránál. Ha engem üldöztek, titeket is üldöznek majd; ha az én beszédemet megtartották, a tiéteket is megtartják majd. De mindezt az én nevemért cselekszik veletek, mivelhogy nem ismerik azt, aki küldött engem..." "A gyülekezetből kirekesztenek titeket; sőt jön idő, hogy aki öldököl titeket, mind azt hiszi, hogy isteni tiszteletet cselekszik" ... "Ezeket pedig azért beszéltem néktek, hogy amikor eljő az az idő, megemlékezzetek róluk: hogy én mondtam néktek." (János 15, 20. 21; 16, 2. 4.) A menny Istene, a világegyetem hatalmas Uralkodója személyesen vette pártfogásába a fogságban lévő tanítványokat, mert ebben az esetben az emberek az Ő műve ellen hadakoztak. Éjjel az Úr angyala megnyitotta a börtön ajtaját és így szólt a tanítványokhoz: "Menjetek el, és felállván, hirdessétek a templomban a népnek az életnek minden beszédit." Ez a parancs éppen ellenkezője volt a zsidó vezetők parancsának. Mondták-e vajon a tanítványok: Nem tehetjük ezt anélkül, hogy engedélyt kapnánk a felsőbbségtől?! Nem! Isten így szólt: "Menjetek el" és ők engedelmeskedtek. "Bemenének jó reggel a templomba és tanítónak." Midőn Péter és János megjelentek a hívők előtt és elbeszélték, miként vezette ki őket az angyal az őrt álló katonák sorfala között, és megparancsolta nekik, hogy a félbeszakított munkát újból felvegyék, a testvérek elcsodálkoztak és nagyon megörültek. Időközben a főpapok és akik velük voltak "egybehívták a gyűlést és Izráel fiainak egész tanácsát." A papok és főemberek elhatározták, hogy a tanítványokat lázadással, Anániás és Safira megölésével és a papi tekintély elleni összeesküvéssel vádolják meg. Abban reménykedtek, hogy a csőcseléket majd felbujtatják és ez magáévá tévén az ügyet, a tanítványokkal is hasonlóképpen cselekszik, mint Jézussal tette. Jól tudták, hogy sokan vannak, akik ugyan nem fogadták el Krisztus tanait, de a zsidó vezetők önkényeskedésétől is szabadulni szeretnének, és változás után vágyakoznak. Attól féltek tehát, hogyha ezek az elégedetlenek elfogadják az apostolok által hirdetett igazságokat és Jézust elismerik Messiásnak, az egész nép haragja a vezetők ellen irányul és Krisztus haláláért felelőssé teheti őket. Ezt megakadályozandó, szigorú rendszabályokat akartak életbe léptetni.
47
Ellen G. White
Apostolok története
Elküldtek tehát a foglyokért. Milyen nagy volt azonban csodálkozásuk, amikor hírül hozták nekik, hogy a börtönajtók ugyan erősen le voltak zárva és az őrök is az ajtók előtt helyükön állottak, de a foglyokat sehol sem találták. Csakhamar hozták a meglepő hírt: "Ímé, ama férfiak, kiket a tömlöcbe vetettetek, a templomban állanak és tanítják a népet. Akkor elmenvén a felügyelő a poroszlókkal, előhozó őket erőszak nélkül; féltek ugyanis a néptől, hogy megkövezik őket." Annak ellenére, hogy a tanítványok csodálatos módon szabadultak ki a börtönből, nem mentesültek a kihallgatástól és büntetéstől. Mikor még együtt voltak, Krisztus így szólt hozzájuk: "Ti pedig vigyázzatok magatokra; mert törvényszékeknek adnak át titeket és gyülekezetekben vernek meg titeket." (Márk 13, 9.) Azáltal, hogy Isten elküldte angyalát kiszabadításukra, szeretetének jelét és jelenlétének biztosítékát adta. Most rajtuk volt a sor, hogy szenvedjenek Érette, Akinek evangéliumát hirdették. A próféták és apostolok történelme az Isten iránti hűségnek számos nemes példáját adja. Krisztus tanúi inkább börtönt és kínoztatást, sőt még a halált is elszenvedték, hogysem Isten törvényét áthágják. Azonban Péter és János itt vázolt magatartása olyan hősies, amelyhez hasonlót az egész újtestamentomi korszak alig tud felmutatni. Amikor másodízben állottak bíráik előtt, akik életükre törtek, szavuk és egész magatartásuk semmi félelmet vagy határozatlanságot nem árult el. Amikor a főpap így szólt: "Nem megparancsoltuk-é nektek parancsolattal, hogy ne tanítsatok ebben a névben? És ímé betöltöttétek Jeruzsálemet tudományotokkal, és mi reánk akarjátok hárítani annak az embernek vérét" - Péter azt felelte: "Istennek kell inkább engedni, hogynem embereknek". Miután mennyei angyal szabadította ki őket fogságukból, aki megparancsolta nekik, hogy tanítsanak a templomban, engedelmeskedtek ezen isteni felszólításból eredő parancsnak: folytatták a munkát bármi áron is. Ekkor a jövendőmondás Lelke szállott a tanítványokra. A vádlottakból vádlók lettek és a tanácsban ülőket megvádolták Krisztus megölésével. "A mi atyáinknak Istene" - jelentette ki Péter - "feltámasztotta Jézust, kit ti fára függesztve megölétek. Ezt az Isten fejedelemmé és megtartóvá emelte jobbjával, hogy adjon az Izárelnek bűnbánatot és bűnöknek bocsánatát. És mi vagyunk néki bizonyságai ezen beszédek felől; és a Szent Lélek is, kit Isten adott azoknak, akik neki engednek." Ez a beszéd a zsidókat nagyon felháborította és elhatározták, hogy az igazságszolgáltatást saját kezükbe veszik. A foglyokat minden további kihallgatás és a római hatóság megkérdezése nélkül megölik. Krisztus halálában már úgyis bűnrészesek voltak, most pedig a tanítványok vérével akarták kezüket beszennyezni. A tanácsban azonban volt egy ember, aki a tanítványok szavaiban felismerte Isten szavát. Ez a férfi Gamáliel volt, jó hírnevű, nagy tudású és magas állású
48
Ellen G. White
Apostolok története
farizeus. Világos értelmével felfogta, hogy az az erőszakos lépés, amelyre a papok ragadtatják magukat, végzetes következményekkel járna. Mielőtt az egybegyűltekhez szólt volna, kivezettette a foglyokat. Nagyon jól tudta, hogy kikkel áll szemközt. Tisztában volt vele, hogy Krisztus gyilkosait semmi sem tartóztathatja vissza szándékuk véghezvitelétől. Azután nagyon megfontoltan és nyugodtan beszélni kezdett hozzájuk: "Izráel férfiai, vigyázzatok magatokra ez emberekkel szemben, mit akartok cselekedni! Mert ez időnek előtte felkelt Theudás, azt mondván, hogy ő valaki, kihez mintegy négyszáz embernyi tömeg csatlakozott; ő megöletett, és mindnyájan, akik csak követték őt, eloszlottak és semmivé lettek. Ezután felkelt ama Galileus Júdás az összeírás idején, és sok népet maga után csábított; ez is elveszett; és mindazok, akik őt követték, szétszórattak. Mostanra nézve is mondom néktek, álljatok el ez emberektől, és hagyjatok békét nékik; mert ha emberektől van e tanács, vagy e dolog, semmivé lesz. Ha pedig Istentől van, ti fel nem bonthatjátok azt; nehogy esetleg Isten ellen harcolóknak is találtassatok." A papok felismerték e beszéd ésszerűségét és kénytelenek voltak Gamáliel szavait elfogadni. Alig tudták azonban előítéletüket és gyűlöletüket visszafojtani. Csak nagy vonakodás és tiltakozás között bocsátották el a tanítványokat, miután megverették és megfenyegették őket és megparancsolták nekik, hogy Jézus nevében ne prédikáljanak. "Ők annakokáért örömmel menének el a tanács elől, hogy méltókká tétettek arra, hogy az ő nevéért gyalázattal illettessenek. És mindennap a templomban és házanként nem szűnnek vala meg tanítani és hirdetni Jézust, a Krisztust." Jézus röviddel megfeszítése előtt a békesség ígéretét adta tanítványainak: "Békességet hagyok néktek; az én békességemet adom néktek; nem úgy adom én néktek, amint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek és ne féljen!" (János 14, 27.) Ez a béke nem a világhoz való alkalmazkodás eredménye. Krisztus sohasem szerzett békét a gonosszal való kiegyezéssel. Krisztus tanítványaira hagyományozott béke inkább benső, mint külső béke; ez marad meg követőinek az eljövendő harcokban és küzdelmekben is. Önmagáról mondotta Krisztus: "Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet bocsássak e földre; nem azért jöttem, hogy békességet bocsássak, hanem hogy fegyvert." (Máté 10, 34.) Ámbár a Békesség Fejedelme, mégis szakadás okozója lett. Ő, aki azért jött, hogy üdvösséget és reménységet hirdessen és örömet ébresszen az emberek szívében, olyan küzdelmet nyitott meg, mely mély sebeket ejt és erős szenvedélyeket gyújt fel. Következő szavaival óvta követőit: "E világon nyomorúságtok lészen" ... "kezeiket reátok vetik, és üldöznek titeket, adván a gyülekezet elé, és tömlöcökbe és királyok és helytartók elé visznek az én nevemért." "Elárulnak pedig titeket szülők és testvérek is, rokonok és barátok is; és megölnek
49
Ellen G. White
Apostolok története
némelyeket ti közületek. És gyűlöletesek lesztek mindenki előtt az én nevemért." (János 16, 33; Luk. 21, 12. 16. 17.) Ez a prófécia különösen figyelemreméltó módon teljesedett be. Minden sérelem, minden gyalázat és kegyetlenkedés, melyre Sátán az embereket felingerelhette, mindig Krisztus követőire zúdult. És ez megismétlődik mindig újból és újból, amíg a megtéretlen érzéki szív ellenségeskedik Isten törvényével és nem akar engedelmeskedni parancsolatainak. A világ ma sem áll szorosabb összhangban Krisztus alapelveivel, mint állott az apostolok idejében. Ugyanaz a gyűlölet, mely a "Feszítsd meg! Feszítsd meg!" -et kiáltozta és a tanítványok üldözését is felszította, megtalálható ma is; ez izzik az "engedetlenség fiaiban". Ugyanaz a lelkület működik ma is, zord eltökéltséggel, a meg nem újult szívben, mely a sötét középkorban férfiakat és nőket száműzetésre és halálra ítélt; amely az inquizició válogatott kínzásait kieszelte; a SzentBertalan-éj mészárlásait kitervezte és véghezvitte; és a smithfieldi tüzeket gyújtotta. Az igazság története elejétől végig nem egyéb, mint a Jó és a Gonosz küzdelme. Az evangélium hirdetése e világon mindig ellenállás, veszély, veszteség és szenvedés közepette haladt előre. Mi adott erőt a múltban Krisztus követőinek a szenvedések között? Istennel, a Szentlélekkel és Krisztussal való közösségük! A gyalázat és üldöztetés sokakat elválasztott ugyan földi barátaiktól, de sohasem Krisztus szerelmétől. A vihartól korbácsolt lelkeket akkor szereti legjobban az Üdvözítő, amikor az igazságért szenvednek. Jézus mondotta: "Én is szeretem azt, és kijelentem magamat annak." (Ján. 14, 21.) Ha a hívőt az igazságért földi törvényszék elé állítják, Krisztus ott áll mellette. Ha börtönfalak közé kerül, Krisztus megnyilatkozik neki és szeretetével vidítja fel szívét. Ha Krisztusért halált szenved, az Üdvözítő így szól hozzá: "A testet ugyan megölhetik, de a léleknek nem árthatnak." "Bízzatok, én meggyőztem a világot". "Ne félj, mert én veled vagyok; ne csüggedj, mert én vagyok Istened; megerősítelek, sőt megsegítlek, és igazságom jobbjával támogatlak." (Ján. 16, 33; Ésa. 41, 10; Zsolt. 125, 1. 2; 72, 14.) "A Seregeknek Ura megoltalmazza őket; ...És megsegíti őket az Úr, az ő Istenök ama napon, mint az ő népének nyáját, és mint korona-kövek ragyognak az ő földén." (Zak. 9, 15. 16.) "Testvér. Ne szomorkodj, hogyha fáj az élet. Hogyha igaztalan, rosszul bántak véled, Testvér! fel a fejjel. Hadd zengjen az ének Amikor lefájóbb, legsajgóbb az élet! P. T. Esde
50
Ellen G. White
Apostolok története
9. A hét diakónus "Azokban a napokban pedig, mikor a tanítványok szaporodónak, támada a görög zsidók közt panaszolkodás a héberek ellen, hogy az ő közölök való özvegyasszonyok mellőztetnek a mindennapi szolgálatban." Az őskeresztény gyülekezet különböző nemzetiségű emberek különféle osztályából került ki. A Szentlélek kitöltetésekor, pünkösd napján: "lakoznak vala pedig Jeruzsálemben istenfélő férfiak, minden nép közül, melyek az ég alatt vannak." (Apcs. 2, 5.) A Jeruzsálemben összegyűlt héber vallású férfiak között néhány ún. görög zsidó férfi is jelen volt. Közöttük és a palesztinai zsidók között már régóta bizalmatlanság és bizonyos ellenségeskedés állott fenn. Azok szíve, akik az apostolok munkálkodása következtében megtértek: kiengesztelődött és keresztényi szeretetben fonott egybe. Előbbi előítéleteik ellenére most teljes egyetértésben éltek egymással. Sátán nagyon jól tudta, hogy amíg ez az egyetértés fennáll, nincs hatalma megakadályozni az evangélium művének haladását. Megpróbálta ezért a tagok régebbi, különleges nézeteit saját előnyére kihasználni, hogy a gyülekezetben egyenetlenséget szítson. A tanítványok száma növekedett. Az ellenség felkeltette azok gyanúját, akiknek azelőtt is szokásuk volt a hittestvérekre féltékenykedni, hogy a szellemi vezetőket megvádolják. "Támada a görög zsidók közt panaszolkodás a héberek ellen." Az elégedetlenség kitörésére az szolgáltatott okot, hogy állítólag a körükből való özvegyasszonyokat mellőzték az adományok naponkénti kiosztásánál. Az efféle kivételezés ellentmond az evangélium szellemének; azonban Sátánnak mégis sikerült a gyanút ily módon felébreszteni. Azonnal intézkedni kellett tehát, hogy az elégedetlenséget szító mindennemű okot megszüntessék, és lehetetlenné tegyék, hogy az ellenség mesterkedéseivel szakadást idézhessen elő a hívők között. Jézus tanítványai elérkeztek tapasztalataik fordulópontjához. Az apostolok vezetése alatt - akik viszont a Szentlélek vezetése alatt működtek -, a rájuk bízott mű gyorsan fejlődött. A gyülekezet állandóan növekedett és a tagok szaporodása folyton növekvő terheket rótt a vezetőkre. Ezeket a terheket egyedül egy ember, vagy egyedül egy csoport sem tudta volna hordozni anélkül, hogy ne veszélyeztesse a gyülekezet jövendő fejlődését. Szükségesnek látszott tehát a felelősség újabb megosztása, melyet az egyház alakulásakor csak néhány hűséges tagja hordozott. Az evangéliumi rendtartás tökéletesítésére ekkor az apostolok komoly lépésre határozták el magukat; az eddig egyedül hordozott terhek közül egyet-mást átruháztak a többiekre.
51
Ellen G. White
Apostolok története
Az apostolok összehívták tehát a hívőket. A Szentlélek vezetése mellett a munkaerők helyes megszervezése érdekében egy tervet tártak a gyülekezet elé. Ebben kifejtették, hogy a szellemi vezetőket ne terhelje az adományok szétosztásának munkája az egyéb gyülekezeti teendők és a felügyelet mellett. Ezektől felszabadulva, több idejük marad az evangélium hirdetésére. Így szóltak: "Ezért atyámfiai, válasszatok ti közületek hét férfiút, kiknek jó bizonyságuk van, kik Szent Lélekkel és bölcsességgel teljesek, kiket erre a foglalatosságra beállítsunk. Mi pedig foglalatosak maradunk a könyörgésben és az igehirdetés szolgálatában." A gyülekezet megfogadta ezt a tanácsot; imával és kézrátétellel ünnepélyesen kiválasztottak hét férfiút és rájuk ruházták az adományok gondozásának terhét. A hét férfi beiktatása igen nagy áldására vált a gyülekezetnek - őrködésük által a mű különböző ágazataiban. Ezek a tisztviselők gondosan mérlegelték a személyi szükségleteket, valamint a gyülekezet általános pénzügyi viszonyait és bölcs sáfárkodásukkal, úgyszintén istenfélő példaadásukkal igen nagy segítségére voltak munkatársaiknak a gyülekezet különböző érdekeinek egyesítésében. Az azonnal mutatkozó jó eredmények bizonyították, hogy ez az eljárás megegyezett Isten akaratával. "És az Isten igéje növekedék; és sokasodék nagyon a tanítványok száma Jeruzsálemben; és a papok közül is nagyon sokan követték a hitet." Ezt a jó aratást az apostolok nagyobb szabadsága, valamint a hét diakónus buzgósága és erőfeszítése eredményezte. Az a tény, hogy ezeket a testvéreket a szegénygondozás különleges tisztségére választották ki, nem zárta el előlük a tanítói ténykedést. Sőt, nagyon is alkalmasak voltak mások oktatására és nagy odaadással és igen jó eredménnyel szentelték magukat ennek a munkának. Isten az első gyülekezetre - kiterjedésében - folyton növekvő művet bízott. Mindenfelé, ahol őszinte lelkek követték Krisztus hívó szavát, a világosság és áldás központjait kellett felállítania. Az evangélium hirdetését az egész földre ki kellett terjesztenie. A kereszt hírnökei csak úgy remélhették fontos missziójuk tökéletes teljesítését, ha keresztényi egységben fonnak össze és úgy mutatják be a világnak, hogy egyek Krisztussal, az Istenben. Isteni Vezetőjük is erre kérte az Atyát: "Tartsd meg őket a te nevedben, akiket nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi." Avagy nem jelentette-e ki a tanítványokról: "A világ gyűlölte őket, mivelhogy nem e világból valók"? Azután pedig könyörgött az Atyához, hogy "tökéletesen eggyé legyenek", "hogy elhigyje a világ, hogy te küldtél engem". (János 17, 11. 41. 21.) Lelki életük és erejük a Vele való szoros kapcsolatuktól függött, Aki megbízta őket az evangélium hirdetésével. A tanítványok csak abban az esetben várhatták a Szentlélek erejét és a mennyei angyalok segítségét, ha Krisztussal egyek maradnak. Csak ezen mennyei hatalmak segítségével alkothattak egységes frontot a világgal szemben és győzedelmeskedhettek abban a harcban, melyet kénytelenek voltak a sötétség hatalmasságai ellen folytatni. Ha kitartanak az egységes munkában, mennyei követek
52
Ellen G. White
Apostolok története
járnak előttük és egyengetik az utat számukra. Így lelkek előkészülnek az igazság befogadására és megnyerik őket Krisztus számára. Amíg egyek maradnak, a gyülekezet olyan "szép lesz, mint a hold, tiszta, mint a nap, rettenetes, mint a zászlós tábor." (Énekek 6, 7.) Haladásának semmi nem állhat útjában. Győzelemről győzelemre jut. Isteni megbízatását: az evangélium hirdetését dicsőségesen teljesíti. A jeruzsálemi gyülekezet megszervezése példaképül szolgáljon gyülekezetek szervezésére mindazokon a helyeken, ahol az evangélium hírnökei lelkeket nyernek meg. Akik a gyülekezet fölötti felügyelet felelősségét viselik, ne uralkodjanak Isten országának örökösein, hanem bölcs pásztorokként legeltessék Krisztus nyáját és legyenek annak példaképei. (1. Pét. 5, 2. 3.) A diakónusok is olyan férfiak legyenek, "kiknek jó bizonyságuk van, kik Lélekkel és bölcsességgel teljesek." Mindannyian együttesen szálljanak síkra az igazságért és a jogosságért. Befolyásukkal teremtsék meg az egységet az egész gyülekezetben. Amikor később a világ különböző részeiben alakultak gyülekezetek a hívő csoportokból, a szervezés tovább tökéletesedett, hogy eljárásukban a rend és egység megmaradjon. Minden tagot arra intettek, hogy végezze hűségesen a rábízott munkarészt és használja fel bölcsen a rábízott adományokat. A Szentlélek egyeseket különleges adományokkal ruházott fel és hívott el: "először apostolokul, másodszor prófétákul, harmadszor tanítókul; azután csodatevő erőket, azután gyógyításnak ajándékait, gyárrolókat, kormányokat, nyelvek nemeit" adta. (1. Kor. 12, 28.) Ezek a különböző munkások azonban egymással egyetértésben munkálkodjanak. "A kegyelmi ajándékokban pedig különbség van, de ugyanaz a Lélek. A szolgálatban is különbség van, de ugyanaz az Úr. És különbség van a cselekedetekben is, de ugyanaz az Isten, aki cselekszi mindezt mindenkiben. Mindenkinek azonban haszonra adatik a Léleknek kijelentése. Némelyiknek ugyanis bölcsességnek beszéde adatik a Lélek által; másnak pedig tudománynak beszéde ugyanazon Lélek szerint: Egynek hit ugyanazon Lélek által; másnak pedig gyógyítás ajándékai azon egy Lélek által. Némelyiknek csodatevő erőknek munkái; némelyiknek meg prófétálás; némelyiknek pedig lelkeknek megítélése; másnak nyelvek nemei; másnak pedig nyelvek magyarázása. De mindezeket egy és ugyanazon Lélek cselekszi, osztogatván mindenkinek külön, amint akarja. Mert amiképpen a test egy és sok tagja van, az egy testnek tagjai pedig, noha sokan vannak, mind egy test, azonképpen a Krisztus is." (1. Kor, 12, 4-12.) Akik elhívattak Isten földi gyülekezetének vezetésére, nehéz felelősséget viselnek. A theokrácia (istenkormányzat) alatt Mózes egyedül igyekezett hordozni a terhet, melynek súlya alatt előbb-utóbb összeroppant volna. Ekkor Jethró tanácsolta neki, hogy a felelősségeket ossza el. Így szólt: "Te légy a népnek szószólója Isten előtt és te vidd az ügyeket Isten eleibe. És tanítsd őket a rendeletekre és törvényekre és add tudtokra az utat, amelyen jármok kell és a tennivalót, amelyet tenniök kell." 53
Ellen G. White
Apostolok története
Ezután azt tanácsolta Jethró, hogy szemeljen ki férfiakat és tegye őket "elöljárókká, ezredesekké, századosokká, ötvenedesekké és tizedesekké." Olyanokat válasszon, akik "derék (tehetséges, ügyes) emberek, istenfélők, igazságosak és gyűlölik a haszonlesést"; ezek tegyenek "ítéletet a népnek minden időben" és így mentsék fel Mózest kimerítő felelőssége alól, hogy személyesen ne kelljen őrködnie sok olyan másodrangú ügy felett, melyeket odaszentelt segítők is bölcsen elintézhetnek. Akiket Isten gondviselése felelősségteljes állásokba helyezett, szenteljék idejüket és erejüket azon fontos ügyeknek, melyek különösebb bölcsességet és lelki nagyságot igényelnek. Istennek nem az a terve, hogy ilyen férfiaktól kívánja a csekélyebb jelentőségű ügyek intézését, amelyeket mások is tökéletesen rendezhetnek. Jethró további ajánlatot tett Mózesnek: Minden nagyobb ügyet te elődbe hozzanak, minden csekélyebb dologban pedig ők ítéljenek; így könnyítve lesz rajtad, ha azt veled együtt hordozzák. Ha ezt cselekszed és az Isten is parancsolja néked: megállhatsz és az egész nép is helyére jut békességben." Ennek megfelelően: "választa Mózes az egész Izráelből derék férfiakat és a nép fejeivé tevé őket, ezredesekké, századosokká, ötvenedesekké; és ítélik vala a népet minden időben; a nehéz dolgokat Mózes elé viszik vala, minden kisebb dologban pedig ők ítélnek vala." (2. Móz. 18, 19-26.) Amikor Mózes később a hetven vént kiválasztotta, hogy vele a vezetés felelősségét megosszák, ebben nagyon gondosan járt el. Méltó férfiakat választott, akik tiszta életűek voltak, egészséges ítélettel és tapasztalattal bírtak. Midőn felavatta ezeket a véneket, felsorolta előttük azokat a tulajdonságokat, melyek őket a gyülekezet bölcs vezetésére képesítik. "Hallgassátok ki atyátokfiait, és ítéljetek igazságosan mindenkit, az ő atyafiaival és jövevényeivel egyben" - mondotta Mózes. "Ne legyetek személyválogatók az ítéletben; kicsinyt úgy, mint nagyot, hallgassatok ki, ne féljetek senkitől, mert az ítélet az Istené." (5. Móz. 1, 16. 17.) Dávid király, uralkodása végén, ünnepélyes felelősséget hárított azokra, akik napjaiban Isten műveinek terheit hordozták. Az ősz király Jeruzsálembe idézte "az Izráel összes fejedelmeit, a nemzetségek fejedelmeit, a király szolgálatában levő csapatok elöljáróit, az ezredeseket, a századosokat, a király minden jószágának és marhájának gondviselőit, a maga fiait is, udvari szolgáival, a harcosokat minden erős vitézeivel egyetemben" és felszólító őket ünnepélyesen "az egész Izráelnek, az Úr gyülekezetének szeme előtt és a mi Istenünk hallására", hogy őrizzék és keressék "az Úrnak a ti Isteneteknek minden parancsolatait." (1. Krón. 28, 1. 8.) Salamont, akit Isten kiválóan felelősségteljes vezető állás betöltésére hívott el, Dávid külön is figyelmeztette e szavakkal: "Te azért fiam Salamon, ismerd meg a te atyád Istenét, és szolgálj néki tökéletes szívvel és jó kedvvel; mert az Úr minden szívbe belát és minden emberi gondolatot jól ért." (1. Krón. 28, 9. 10.)
54
Ellen G. White
Apostolok története
Az életszentség ugyanazon elveit kell követniük a vezetőknek az Újszövetség hívő gyülekezeteiben is, melyek irányították Isten népének vezetőit Mózes és Dávid napjaiban. Az ügyek rendezésénél az összes gyülekezetekben, valamint a megfelelő tisztviselők kinevezésénél mértékegységül az apostolok az Ószövetségben megkövetelt magas erkölcsi színvonalat alkalmazták. Az volt a mérvadó, hogy akit a gyülekezet felelősségteljes, vezető állással megbíz, "feddhetetlen legyen, mint Isten sáfára; nem akaratos, nem haragos, nem verekedő, nem rút nyerészkedő; hanem vendégszerető, jónak kedvelője, mértékletes, igaz, tiszta, magatürtőztető; aki a tudomány szerint való igaz beszédhez tartja magát, hogy inthessen az egészséges tudománnyal és meggyőzhesse az ellenkezőket." (Titus 1, 7-9.) Az őskeresztyén gyülekezetekben fenntartott rend képesítette őket, hogy fegyelmezetten és szilárdan, Isten fegyverzetével felövezve haladjanak előre. A hívők csoportjai, noha nagy területeken voltak szétszórva, valamennyien egy test tagjait képezték. Egy akarattal és egyetértésben munkálkodtak. Ha valamelyik helyi gyülekezetben - mint később Antiókhiában és egyebütt - nézeteltérések keletkeztek, ez nem okozott szakadást közöttük, mert a legfőbb tanácstestület, mely a különböző helyi gyülekezetek kiküldötteiből alakult, volt hivatva a viszályt elsimítani. E testület felelősségteljes irányítása pedig az apostolok és vének feladata volt. Ily módon sikerült szembeszállniuk Sátán mesterkedéseivel; a messze fekvő gyülekezeteket megóvni és egységes eljárásukkal az ellenség terveit meghiúsítani. "Mert az Isten nem a visszavonásnak, hanem a békességnek Istene; miként a szentek minden gyülekezetében." (1. Kor. 16, 33. 34.) Azt kívánja, hogy mint akkor, úgy most is, a gyülekezeti ügyek intézésénél rend és rendszer uralkodjék. Művét alaposan és pontosan kell vezetni, hogy tetszésének pecsétjét rányomhassa. Keresztény kereszténnyel és gyülekezet gyülekezettel kapcsolódjék. Az emberi eszköznek együtt kell működni az istenivel. Minden erőt alá kell rendelni a Szentléleknek, de valamennyi együttesen hirdesse a világnak Isten kegyelmi üzenetét. "Az egész világon szét kell hordozni az evangélium lámpását. Aki az Övé, azt valahol az Úr munkába állítja. Munkát bíz ránk, mert munkatársul fogadott el. Az a fontos feladatom, hogy az Úrtól kijelölt munkamezőt, munkatársakat elfogadjam, testvérül fogadjam. Munkatársak nélkül megoldhatatlan az evangélium ügye. Ha Jézusnak szüksége volt munkatársakra, mennyivel inkább van nekünk. Az élet egyetlen igazi nagy kérdése: Istennel, vagy Isten nélkül élsz-e? Minden egyéb csak mellékes dolog. "
55
Ellen G. White
Apostolok története
10.
Az első keresztény vértanú
A hét diakónus között első volt István. Szentéletű és erős hitű férfiú. Noha zsidó születésű volt, mégis beszélte a görög nyelvet; jól ismerte a görögök szokásait és szertartásait. Fel is használta az alkalmat, hogy a zsinagógákban prédikálja az evangéliumot a görög zsidóknak. Krisztus ügyéért sokat fáradozott és hitét nagy bátorsággal hirdette. Tudós rabbik és törvénytudók nyilvános vitákba bocsátkoztak vele, abban a reményben, hogy könnyen legyőzhetik, "de nem állhattak ellene a bölcsességnek és a Léleknek, mely által szól vala." Nemcsak beszélt a Szent Lélek erejével, hanem látszott beszédén, hogy kutatta a jövendöléseket és járatos volt a törvény összes pontjaiban. Helyes módszerrel védelmezte azokat az igazságokat, amelyeket képviselt, és ellenfeleit legyőzte. Beteljesült rajta az ígéret: "Tökéljétek el azért a ti szívetekben, hogy nem gondoskodtok előre, hogy mit feleljetek védelmetekre. Mert én adok nektek szájat és bölcsességet, melynek ellene nem állhatnak mindazok, akik magokat ellenetekbe vetik." (Luk. 21, 14-15.) Midőn a papok és főemberek érzékelték azt az erőt, mely István prédikációiból áradt, keserű gyűlölet ébredt fel bennük. Ahelyett, hogy előadott bizonyítékait elfogadták volna, elhatározták, hogy örökre elnémítják. Már több esetben megvesztegették a római hatóságot és azok szemet hunytak olyan esetek fölött, amikor saját kezükbe vették az igazságszolgáltatást és a foglyokat saját szokásaik szerint hallgatták ki, ítélték el és végezték ki. István ellenségei most is biztosra vették, hogy veszélytelenül járhatják ezt az utat. Eltökélték tervük keresztülvitelét és Istvánt megragadva, a Magas Tanács elé vitték. Tudós zsidókat hívtak meg a közelfekvő helységekből, hogy a fogoly bizonyítékait megcáfolják. A tárzusi Saul is jelen volt. Vezető szerepet vitt az István elleni tárgyalásokon. Hatásos ékesszólással és a rabbik logikája szerinti beszéddel világította meg az esetet, hogy meggyőzze a népet István megtévesztő és veszedelmes tanai felől. Istvánban azonban emberére akadt. István teljesen megértette Istennek ama akaratát, hogy az evangéliumot a többi nép között is hirdetni kell. Midőn a papok és főemberek látták, hogy nem tudnak István éleslátása, bölcsessége és megfontoltsága fölé kerekedni, elhatározták, hogy elrettentő példát szolgáltatnak. Így egyrészt kielégítik gyűlöletüket és bosszúvágyukat, másrészt pedig sikerül másokat is megfélemlíteni, nehogy István tanait kövessék. Hamis tanúkat béreltek fel, akik állították, hogy hallották, amint István káromolta a templomot és a törvényt. Így szóltak tehát: "Mert hallottuk, amint azt mondá: hogy az a názáreti Jézus ezt a helyet elrontja és megváltoztatja a ceremóniákat, melyeket adott nékünk Mózes."
56
Ellen G. White
Apostolok története
Mialatt István szemben állott bíráival, hogy magát a káromlás vádja alól tisztázza, szent fény sugárzott arcáról és "a tanácsban ülők mindnyájan olyannak látták az ő orcáját, mint egy angyalnak orcáját." Sokan remegtek, mikor ezt a fényt látták és elfödték arcukat; de a főemberek kemény hitetlensége és előítélete megingathatatlan maradt. Mikor Istvánt az ellene felhozott vádak felől kihallgatták, védekezését tiszta, átható hangon kezdte, mely az egész teremben hallható volt. Szavai lenyűgözték az egész tömeget, mikor Isten kiválasztott népének történetét vázolta. Meglátszott alapos tudása a zsidó szertartások és azok lelki jelentőségéről, ahogy az Krisztusban megnyilvánult. Idézte Mózes szavait, melyek a Messiást megjövendölték: "Prófétát támaszt néktek az Úr, a ti Istenetek a ti atyafiaitok közül, mint engem; azt hallgassátok." Hitet tett Isten iránti és a zsidó hit iránti hűségéről, de egyszersmind kimutatta, hogy az a törvény, amelyre üdvösségüket feltették, nem tudta megóvni Izráelt a bálványimádástól. Jézus Krisztust az egész zsidó történelemmel összefonta és utalt a Salamon által végzett templomépítésre és szavaira, valamint Ésaiás próféta szavaira: "Ama Magasságos nem kézzel csinált templomokban lakik." "A menny nékem ülőszékem, a föld pedig az én lábaimnak zsámolya; micsoda házat építhettek nekem? azt mondja az Úr, vagy melyik az én nyugodalmamnak helye? Nem az én kezem csinálta-é mindezeket"? Midőn István ehhez a ponthoz ért, a nép felháborodott. Mikor Krisztust a próféciákkal összefüggésbe hozta és ekképpen szólt a templomról, a főpap megszaggatta ruháját. István annak jelét látta ebben, hogy hangját csakhamar örökre elnémítják. Látta, hogy szavai milyen ellenállást váltottak ki és tudta, hogy utolsó bizonyságtételét mondotta el. Noha prédikációjának csak közepén tartott, mégis azonnal befejezte. Hirtelen megszakította a történelmi áttekintés fonalát, felháborodott bíráihoz fordult és felkiáltott: "Keménynyakú és körülmetéletlen szívű és fülű emberek, ti mindenkor a Szent Léleknek ellene igyekeztetek, mint atyáitok, ti azonképpen. A próféták közül kit nem üldöztek a ti atyáitok? és megölték azokat, akik eleve hirdették amaz Igaznak eljövetelét; kinek ti most árulóivá és gyilkosaivá lettetek. Kik a törvényt angyalok rendelésére vettétek és nem tartottátok meg." A papok és főemberek ezekre a szavakra feldühödtek. Szinte önkívületi állapotban - inkább vadállathoz, mint emberi lényhez hasonlóan - fogcsikorgatva vetették magukat Istvánra. A körülötte tolongó kegyetlen arcokról a fogoly leolvasta sorsát, mindazáltal nem reszketett. A halálfélelem teljesen eltűnt lelkéből. A dühöngő papok és a lázongó csőcselék nem félemlítették meg. Az előtte zajgó jelenet eltűnt szemei elől. A mennyei kapuk tárultak fel előtte; tekintete áthatolt rajtuk. Megpillantotta Isten dicsőséges trónját; látta Krisztust, mintha éppen trónjáról állott volna fel, hogy segítségére jöjjön szolgájának. István ujjongva kiáltott fel: "Ímé látom az egeket megnyílni és az embernek Fiát az Isten jobbja felől állam."
57
Ellen G. White
Apostolok története
Annak a dicsőségnek szemléltetése, amelyet látott, sokkal több volt, mint amennyit üldözői elviselhettek. Hogy szavait ne hallhassák, fülüket bedugták, hangos kiáltással rárohantak "és kiűzték a városon kívül". "Megkövezék azért Istvánt, ki imádkozik és ezt mondja vala: Uram Jézus, vedd magadhoz az én lelkemet! Térdre esvén pedig nagy fennszóval kiálta: Uram, ne tulajdonítsd nékik e bűnt! És ezt mondván, elaluvék!" István fölött nem hoztak törvényes ítéletet, mert a zsidók sok pénzzel megvesztegették a római hatóságokat, hogy az ügyet ne bolygassa és ne vizsgálja ki. István vértanúhalála az összes szemtanúra nagy hatást tett. Sokan visszaemlékeztek az arcáról sugárzó mennyei fényre, szavaira, melyek szívüket érintették és bizonyságot tettek az általa hirdetett igazságról. Halála nagy vesztesége volt a gyülekezetnek, de Saul megtérését eredményezte, aki nem tudta többé kitörölni emlékezetéből a vértanú hitét, kitartását és azt a dicsőséget, melyet arca visszatükrözött. István kihallgatásánál és kivégzésénél Sault őrületszerű buzgalom fogta el. Később bosszankodott saját titkos meggyőződésén, hogy Isten éppen akkor dicsőítette meg Istvánt, amikor az emberek meggyalázták. Folytatta István gyülekezetének üldözését, kinyomozta tagjait mindenfelé, elfogta őket házaikban és kiszolgáltatta a papoknak és főembereknek, hogy börtönbe vessék és halálra ítéljék. Az a szenvedélyes buzgalom, amelyet az üldözések alatt kifejtett, megrémítette a jeruzsálemi keresztényeket. A római hatóság nem mutatott különösebb erélyt, hogy ezen kegyetlenkedéseket megakadályozza; titokban segített a zsidóknak, hogy ezáltal kiengesztelje őket és kegyeiket biztosítsa. István halálakor vállalt szerepe miatt Sault a Magas Tanács tagjává választották. Ideig- óráig hatalmas eszköz volt Sátán kezeiben, hogy általa lázadó terveit véghezvigye Isten Fia ellen. Ezt az irgalmatlan üldözőt azonban Isten csakhamar felhasználta annak a gyülekezetnek építésére, amelyet most pusztítani igyekezett. Az, aki még Sátánnál is hatalmasabb, választotta ki Sault, hogy betöltse a vértanúhalált szenvedett István helyét; hogy prédikálja Krisztust, szenvedjen az Ő nevéért, és terjessze mindenfelé az Ő vére által szerzett üdvösség üzenetét. ISTVÁN (Apostolok cselekedetei 6, 8-15. 7, 54-60.) Észre se vette a testére hulló köveket - ámulva látta a fénylő, ott fenn megnyíló eget. Meg se hallotta
58
Ellen G. White
Apostolok története
a káromlások, szitkok nyers zaját Jézus szava szólt, őt hívta könny-, vér-, kőzáporon át. A gyűlölettől torzult, sok vad arcra rá se nézett. Bocsáss meg nékik... rebbent ajkáról golgotás idézet. Omlik a porba mi egykor test volt, véres, összezúzott fürdik a fényben Stephanos, a megkoszorúzott. Siklós József
59
Ellen G. White
Apostolok története
11.
Az Evangélium Samáriában
István halála után olyan irgalmatlan üldözés kezdődött Jeruzsálemben a hívők ellen, hogy "mindnyájan eloszlónak Júdeának és Satuáriának tájaira." Saulus "pedig pusztító az anyaszentegyházat, házról-házra járva és férfiakat és asszonyokat elővonszolva, tömlöcbe veti vala." Ebben a kegyetlen munkában kifejtett nagy buzgóságáról ő maga későbben így nyilatkozott: "Én bizonyára elvégeztem vala magamban, hogy ama názáreti Jézus neve ellen sok ellenséges dolgot kell cselekednem. Mit meg is cselekedtem Jeruzsálemben és a szentek közül én sokat börtönbe vetettem... És minden zsinagógában gyakorta büntetvén őket, káromlásra kényszeríttettem; és felettébb dühösködvén ellenők, kergettem mind az idegen városokig is." Hogy István nem volt az egyetlen, kinek meg kellett halnia, az kitűnik Saulus szavaiból: "Sőt mikor megölettetések, szavazatommal hozzájárultam." (Apcs. 26, 9-11.) A veszély ez idejében lépett elő Nikodémus, mint bátor hitvallója a megfeszített Üdvözítőnek. Nikodémust, a magas tanács tagját, másokkal együtt, megragadta Krisztus tanítása. Tanúja volt Krisztus csodálatos műveinek, melyek meggyőzték őt, hogy valóban "Istennek ama küldötte". Ahhoz büszke volt, hogy nyíltan beismerje a galileai Tanító iránt érzett rokonszenvét, ezért titkon érintkezést keresett vele. Egy alkalommal Jézus világosan kifejtette előtte az üdvtervet és földi misszióját; de Nikodémus csak tovább habozott. Az igazságot szívébe rejtette; három évig alig mutatkozott gyümölcse. Bár Nikodémus nem is vallotta meg Krisztust nyíltan, mégis többször keresztezte a papok tervét a magas tanácsban, amikor Őt elveszíteni igyekeztek. Mikor azután Jézus a "keresztre felemeltetett", Nikodémus visszaemlékezett szavaira, amelyeket neki azon az éjjeli beszélgetésen az Olajfák hegyén mondott: "És amiképpen felemelte Mózes a kígyót a pusztában, akképpen kell az ember Fiának felemeltetni" (Ján. 3, 14.) - és felismerte Jézusban a Világmegváltót. Nikodémus, arimáthiai Józseffel közösen viselte Jézus eltemettetésének költségeit. A tanítványok féltek ugyan, hogy Krisztust nyíltan kövessék, de Nikodémus és József bátran segítségükre siettek; e gazdag és köztiszteletben álló férfiak pártfogása nagyon értékes volt számukra. Így a tanítványok megtehették szeretett Mesterükért mindazt, amit szegénységük miatt egyébként nem tehettek volna. Sőt e gazdag és befolyásos férfiak pártfogása a papok és főemberek gonoszsága ellen is megvédelmezte őket. Mikor tehát a zsidók megkísérelték, hogy a gyenge és fiatal gyülekezetet elpusztítsák, Nikodémus állott védelmükre. Már nem óvatosan, habozva és kétségeskedve erősítette a tanítványok hitét, hanem minden vagyonát a jeruzsálemi
60
Ellen G. White
Apostolok története
gyülekezet támogatására és az evangéliumi munka előmozdítására szentelte. Akik azelőtt tisztelték, most gúnyolták és üldözték; bár elszegényedett, de mégsem ingathatták meg, hogy hitéért nyíltan síkra ne szálljon. Az az üldözés, amely a jeruzsálemi gyülekezetre szakadt, serkentőleg hatott az evangélizálás munkájára. Az Ige hirdetése nagy eredménnyel járt és már az a veszély fenyegetett, hogy a tanítványok túl sok időt töltenek el ott. Nem teljesítik az Üdvözítő parancsát, hogy az egész világon széjjeljárva hirdessék az evangéliumot. Megfeledkeztek arról, hogy a gonosz ellen a legjobb védekezés: a támadás. Így jutottak arra a gondolatra, hogy legfontosabb feladatuk: a jeruzsálemi gyülekezet megvédelmezése az ellenség támadásaival szemben. Ahelyett, hogy arra buzdították volna az újonnan megtérteket, hogy vigyék az evangéliumot azokhoz, akik még nem hallottak róla, beleestek abba a hibába, amelybe mindenki beleesik, ha megelégszik a már elért eredménnyel és többre nem vágyik. Isten azért engedte meg az üldözést, hogy képviselői szétszóródjanak mindenfelé, ahol másokért munkálkodhatnak. Amikor tehát elűzték a hívőket Jeruzsálemből, széjjeljártak és "hirdették az igét.". Azok között, akik ezt a megbízatást kapták az Üdvözítőtől: "Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket" (Máté 28, 19.) - igen sokan voltak, akik nagyon szerény életkörülmények között éltek; férfiak és nők, kik szerették az Urat és elhatározták, hogy követik példáját önzetlen szolgálattal. Ezekre az egyszerű emberekre és a tanítványokra, kik földi életében Vele együtt jártak, az Úr igen fontos feladatot bízott. Elhívta őket, hogy elvigyék a világnak a Jézus Krisztusban való üdvösség örömhírét. Midőn az üldözés folytán szétszóródtak, missziólelkülettől áthatva jártak szerteszét. Felismerték küldetésük nagy felelősségét. Tudták, hogy kezükben tartják az Élet Kenyerét az egész sóvárgó világ részére. Krisztus szerelme arra késztette őket, hogy ezt a kenyeret mindazok számára megtörjék, akik éhezték. Az Úr munkálkodott általuk. Ahova mentek, betegek gyógyultak meg, miközben a szegényeknek az evangéliumot hirdették. Fülöpöt, a hét diakónus egyikét, szintén elűzték Jeruzsálemből. Ő pedig "bemenvén Satuária városába, prédikálja vala nékik a Krisztust. A sokaság pedig egy szíwel-lélekkel figyelmeze vala azokra, amiket Fülöp mondott, hallván és látván a jeleket, melyeket cselekedék. Mert sokakból, kikben tisztátalan lelkek voltak, kimenének... sok gutaütött és sánta pedig meggyógyula. És lőn nagy öröm abban a városban." Krisztusnak a satuáriai asszonnyal a Jákob kútjánál folytatott beszélgetése meghozta gyümölcsét. Miután az asszony Jézus szavait hallotta, azonnal befutott a városba az emberekhez és így szólt hozzájuk: "Jertek, lássatok egy embert, aki megmonda nékem mindent, amit cselekedtem. Nem ez-é a Krisztus"? Vele is mentek, hallották Jézus beszédét és hittek Benne. És mivel többet akartak hallani tőle,
61
Ellen G. White
Apostolok története
kérlelték, hogy maradjon náluk. Jézus náluk is maradt még két napig. "És sokkal többen hiuének a maga beszédéért." (Ján. 4, 29. 41.) Mikor tehát Jézus tanítványait elűzték Jeruzsálemből, közölök néhányan Satuáriában találtak biztos menedéket. A satuáriaiak örömmel fogadták az evangélium hírnökeit és a megtért zsidók bőségesen arathattak azok között, akik egykor legelkeseredettebb ellenségeik voltak. Fülöp különösen nagy eredményt ért el Satuáriában, úgy, hogy ezen felbátorodva, segítségért küldött Jeruzsálembe. Most értették csak meg teljesen az apostolok Krisztus szavainak jelentőségét: "...Lesztek nékem tanúim úgy Jeruzsálemben, mint az egész Júdeában és Satuáriában és a földnek mind végső határáig." (Apcs. 1, 8.) Fülöpöt, satuáriai tartózkodása alatt, mennyei küldött így utasította: "Menj el dél felé, arra az útra, mely Jeruzsálemből Gázába megy alá." "És felkelvén, elméne." A felhívásban nem kételkedett, nem is habozott, mert megtanult Isten akaratának engedelmeskedni. "És ímé egy szerecsen férfiú, Kandakénak, a szerecsenek királyasszonyának hatalmas komornyikja, ki az ő egész kincstárának felügyelője vala, ki feljött imádkozni Jeruzsálembe. És visszatérőben volt és az ő szekerén ül vala, és olvasá Ésaiás prófétát." Ez a szerecsenországbeli férfiú magas állást töltött be és befolyása széles körű volt. Isten látta, hogyha megtér, másokhoz is eljuttatja a világosságot és nagymértékben hozzájárul az evangélium terjesztéséhez. Isten angyalai kísérték ezt a világosság után szomjazó férfit és az Üdvözítő magához vonzotta őt. A Szentlélek szolgálata által az Úr összehozta őt azzal az emberrel, aki ehhez a világossághoz elvezette. Fülöp azt az utasítást kapta, hogy menjen oda a komornyikhoz és magyarázza meg neki a próféciát, amelyet éppen olvas. "Monda pedig a Lélek Fülöpnek: Járulj oda és csatlakozzál ehhez a szekérhez." Miután Fülöp a komornyikhoz ért, megkérdezte tőle: "Vajon érted-é, amit olvasol? Ő pedig monda: Mimódon érthetném, ha csak valaki meg nem magyarázza nékem? És kéré Filepet, hogy felhágván üljön mellé." A szöveg, melyet olvasott, Ésaiásnak Krisztusról szóló próféciája volt: "Mint juh vitetik mészárszékre, és mint a bárány az ő nyírója előtt néma, azonképpen nem nyitotta fel az ő száját. Az ő megaláztatásában az ó ítélete elvétetett, az ő nemzetségét pedig kicsoda sorolja el? mert elvétetik a földről az ő élete." "Kiről mondja ezt a próféta"? - kérdezte a komornyik. "Magáról-é, vagy másvalakiről?" Ekkor Fülöp feltárta előtte az üdvterv nagy igazságát és "hirdeté neki" a felolvasott szöveg alapján a "Jézusról szóló örömüzenetet". A komornyik szíve mélyéig meghatva hallgatta az Írás magyarázatát és miután a tanítvány befejezte, készséggel elfogadta a hallottakat. Belátta, hogy a világban elfoglalt magas állását nem hozhatja fel mentségül, hogy elutasítsa az evangéliumot.
62
Ellen G. White
Apostolok története
"Mikor pedig menének az úton, jutának egy vízhez, és monda a komornyik: Ímhol a víz; mi gátol, hogy megkeresztelkedjem? Filep pedig monda: Ha teljes szívből hiszel, meglehet. Az pedig felelvén, monda: Hiszem, hogy a Jézus Krisztus az Isten Fia. És megállító a szekeret; és leszállának mindketten a vízbe. Filep és a komornyik; és megkeresztelte őt." "Mikor pedig a vízből feljöttek, az Úrnak Lelke elragadó Filepet; és többé nem látta őt a komornyik, mert tovább méne az ő útján örömmel. Filep pedig találtaték Azótusban és széjjeljárva, hirdeté az evangéliumot minden városnak, míglen Czezáreába juta." Ez az etiópiai férfi képviseli az emberiség nagy csoportját. Embereket, kiket olyan misszionáriusoknak kell tanítaniuk, mint amilyen Fülöp is volt, aki hallgat Isten szavára és odamegy, ahová küldi. Sokan olvassák a Szentírást, de nem fogják fel igazi értelmét. Férfiak és nők mindenfelé vágyakozva tekintenek az ég felé; imák, könnyek és kérdések fakadnak fel azon emberek lelkéből, kik világosság, kegyelem és Szentlélek után áhítoznak. Sokan állnak Isten országának küszöbén és csak arra várnak, hogy oda begyűjtessenek. Miként Fülöpöt angyal vezette a világosság után áhítozó lélekhez, aki kész volt azonnal elfogadni az evangéliumot, úgy ma is angyalok vezetik ama munkások lépteit, kiknek ajkát a Szentlélek megszenteli, szívét megtisztítja és megnemesíti. A Fülöphöz küldött angyal maga is elvégezhette volna a felvilágosítás munkáját a komornyikkal. Isten azonban nem így munkálkodik. Azt akarja, hogy emberek tevékenykedjenek embertársaikért. Az első tanítványokra bízott kötelesség teljesítésében a hívők mindenkor osztoztak. Aki elfogadta az evangéliumot, arra Isten szent igazságát bízta, melyet közölnie kell a világgal. Isten hű gyermekei mindenkor tettre kész misszionáriusok voltak, akik feláldozták javaikat Neve dicsőítésére és kapott képességeiket bölcsen használták fel szolgálatában. A keresztények önzetlen munkálkodása a múltban, legyen példakép és serkentés számunkra. Isten gyülekezetének tagjai legyenek szorgalmasak jó cselekedetekben és mentesüljenek minden világi hiúságtól. Járjanak Jézus lábnyomán, aki "széjjeljárt és jót cselekedett." Részvétteljes és irgalmas szívvel szolgálják a segítségre szorulókat és ismertessék meg a bűnösökkel az Üdvözítő nagy szeretetét. Az ilyen munka fáradságos, de gazdag jutalmat arat. Aki őszintén foglalkozik vele, tapasztalni fogja, hogy lelkeket nyerhet meg az Úr számára. Ugyanis az isteni parancs gyakorlati megvalósításának hatása: ellenállhatatlan. Nemcsak a felszentelt prédikátor kötelessége e megbízatás teljesítése, hanem minden egyes léleké is, aki elfogadta Krisztust, mint Megváltóját. Hivatott tehát arra, hogy felebarátai érdekében munkálkodjék. "A Lélek és a menyasszony ezt mondják: Jövel. És aki hallja, ezt mondja: Jövel!" (Jel. 22, 17.) Ez a felhívás szól az egész
63
Ellen G. White
Apostolok története
gyülekezetnek. Aki meghallotta az Úr üzenetét, hangoztassa hegyen-völgyön át és mondja: Jövel! Végzetes tévedés azt hinni, hogy a lélekmentés munkája egyedül csak a hivatásos prédikátorokra hárul. Az Istennek szentelt egyszerű hívőt - aki aggódva, lelkén viseli veszendő embertársai üdvösségét - bátorítsák azok, akikre az Úr nagyobb felelősség terhét rakta. Isten egyházának vezetői legyenek azzal tisztában, hogy az Üdvözítő megbízása mindenkinek szól, aki Benne hisz. Isten mindenkit elküld szőlőjébe, noha mindenkit nem avattak fel a prédikátori tisztségre. Azok közül, kik hallották az evangéliumot, százak, sőt ezrek állnak még mindig tétlenül a piacokon, holott bármely formában tevékeny részt vehetnének a szolgálatban. Ezekhez szól Krisztus: "Miért álltok itt egész napon át hivalkodván?" és felszólítja őket: "Menjetek el ti is a szőlőbe." (Máté 20, 6. 7.) Miért nem követi több keresztény ezt a felhívást? Mert azzal mentegetőznek, hogy nincsenek hithirdetői tisztségre felavatva. Vajha meg tudnák érteni, hogy a prédikátori munkakörön kívül még mily nagy munkát kell elvégezni, melyet csak a megszentelt életű önkéntes tagok ezrei vállalhatnak és végezhetnek el. Isten már régóta várja, hogy minden egyes tag, tehetségéhez képest munkálkodjék, hogy az egész gyülekezetet a szolgálat lelkülete hassa át. Ha Isten gyülekezetének tagjai teljesítenék küldetésüket az ínséget szenvedő bel- és külföldi területeken és így elvégeznék evangéliumi megbízatásukat, akkor csakhamar az egész világ meghallaná az intő figyelmeztetést és az Úr Jézus mielőbb visszajöhetne e földre - hatalommal és nagy dicsőséggel. "És az Isten országának ez az evangéliuma hirdettetik majd az egész világon, bizonyságul minden népnek; és ekkor jő el a vég." (Máté 24, 14.) CSATLAKOZZ HOZZÁ... Ez itt a kérdés, megközelíteni! Hintaján ült, ma autón, motoron, száguld az ember, s gyorsvonatokon, meg nem állítják apró tornyaink, világűrbe röpítik vágyai! és nő a kérdés: megközelíteni? Csatlakozz hozzá... száll fel szekerére, értsd meg, eszéhez férkőzz közel ámbár a szívét kéne megragadni, de azt elrejti, nem nyilatkozik és éppen őt kell megközelíteni... Nem mondhatod: "Érted-é, amit olvasol. Ő nem felel: "Ülj fel ide, mellém s kérlek az Írást magyarázd te meg." Fogalmaink is ismeretlenek... Az bizonyos, sok hely bizonyítja: Szentlélek nélkül ott se mehetett, a Lélek küldte akkor Filepet, s mondandóját ő bontotta kihogy merte volna megközelíteni parancs nélkül az idegen, nagy embert? 64
Ellen G. White
Apostolok története
Uram, A lélek tüzét add nekem, Uram segíts megközelítenem... És érdeklődést Te gyújts a szívekben, jó vallomást adj ajkunkra Uram! Ez volt a kérdés: megközelíteni, és ez a kérdés, tudom én ma is. A Lélek oldó és kötő hatalma küldte a hintó után Filepet, hát gyűjts nekem te ma is lelkeket Pünkösdi tűz ragyogj fel életünkben! Utat mutass és alkalmat teremts Ügyetlenségünk rossz bilincseit rontsd le Uram, és küldd a szekeret, autót, motort, nagyembert, kicsit, színest, fehéret, száguldót, mait, s a Lélek bontja majd kit titkaid! Uram! Segíts megközelíteni! Fejes Ádám
65
Ellen G. White
Apostolok története
12.
Üldözőből: tanítvány
A zsidó vezetők közül, akiket az evangélium hirdetésének sikere különösen felrázott, kitűnt a tárzusi Saulus. Születésénél fogva római polgár, származása szerint pedig zsidó volt. Képzettségét Jeruzsálemben, a leghíresebb rabbiktól szerezte. "Izráel nemzetségéből, Benjámin törzséből való" ... "zsidókból való zsidó, törvény tekintetében farizeus. Buzgóság tekintetében az egyházat üldöző, a törvénybeli igazság tekintetében feddhetetlen..." volt. (Fil. 3, 5. 6.) A rabbik nagy jövőjű ifjúnak tartották és szép reményeket fűztek hozzá, mint a régi hit tehetséges és buzgó harcosához. A magas tanács tagjául való kinevezése még jobban emelte tekintélyét és befolyását. Saulus tevékenyen részt vett István kihallgatásában. Nagy szerepe volt az ítélethozatalban is. Isten jelenlétének feltűnő bizonyossága, a vértanú halála alkalmával, azonban megingatta hitét, Jézus követői üldözésének jogosságában, amire pedig oly nagy buzgalommal vetette rá magát. Lelkében nagy nyugtalanság támadt. Kínzó zavarában azokhoz fordult, kiknek bölcsességében és ítélőképességében olyannyira megbízott. A papok és főemberek okfejtései és bizonyítékai végül meggyőzték, hogy István káromló volt; az a Krisztus pedig, akit a vértanúként meghalt tanítvány prédikált: közönséges csaló. Kimutatták még, hogy csak azoknak van igazuk, akik az ő álláspontjukat képviselik. Csak hosszú harc, kísértés és rábeszélés után jutott el végül erre az eredményre Saul, akinek képzettsége, előítélete, továbbá tanítói iránti tisztelete és a népszerűségre való törekvése végül is felülkerekedett és győzött. Ez arra késztette, hogy fellázadjon a lelkiismeret szava és Isten kegyelme ellen. Azon döntése, hogy a papoknak és írástudóknak van igazuk, elkeseredett ellenállást váltott ki belőle, a Jézus tanítványai által hirdetett tanokkal szemben. Tőle eredt, hogy szent férfiakat és asszonyokat bírák elé hurcoltak, börtönbe vetettek, sőt néhányat halálra is ítéltek csupán azért, mert Jézusban hittek. Eljárása szomorúságot és gyászt hozott az újonnan megszervezett gyülekezetre és sokakat arra késztetett, hogy menekülés útján keressenek szabadulást. Akiket az üldözés száműzött Jeruzsálemből, azok "széjjeljártak, hirdetve az igét." (Apcs. 8, 4.) A városok között, amelyekbe eljutottak, volt Damaszkusz is, ahol nagyon sokan követték az új hitet. A papok és főemberek azt remélték, hogy körültekintő fáradozással és szigorú üldözéssel elnyomhatják az eretnekséget. Újabban pedig az is szükségesnek látszott, hogy az új tan ellen Jeruzsálemben alkalmazott rendszabályokat egyéb helyeken is életbe léptessék. Ahhoz a rendkívüli munkához, melyet Damaszkuszban kellett végrehajtani, Saulus ajánlotta fel szolgálatait. "Fenyegetéstől és öldökléstől lihegve 66
Ellen G. White
Apostolok története
az Úrnak tanítványai ellen, elmenvén a főpaphoz, kérve tőle leveleket Damaszkuszba a zsinagógához, hogyha talál némelyeket, kik ez útnak követői, akár férfiakat, akár asszonyokat, fogva vigye Jeruzsálembe." Így a tártusi Saulus "a főpapoktól vett felhatalmazással és engedelemmel" (Apcs. 26, 12.) felszerelve, férfiúi erejének teljében, téves buzgalomtól fűtve indult el arra a nevezetes útra, melynek eseményei egész életútját megváltoztatták. Utazásuk utolsó napján "délben", a fáradt utasok közeledtek Damaszkusz felé. Szemük elé gyönyörű gyümölcsösök és termőföldek tárultak, melyeket a közeli hegyekben fakadó néhány patak hűs vize öntözött. A hosszú és kietlen pusztaságon át vezető utazás végén, a kies vidék szemlélése valóban lélekemelően hatott. Amikor Saul és kísérői boldog csodálattal szemlélték a pompázó rónaságot és a gyönyörű várost, őt és kísérőit - miként azt később elbeszélte - "hirtelen a mennyből a napnak fényességét meghaladó világosság" (Apcs. 26, 13.) vonta körül; fényesebb, mint amit halandó emberi szemek elviselhetnek. Saul elvakultan és zavarodottan bukott le a földre. Mialatt a fényár körülvette őket, Saulus "szózatot hallott... zsidó nyelven: Saul, Saul, mit kergetsz engem? ... Ő pedig feleié: Kicsoda vagy Uram? és az Úr mondá: Én vagyok Jézus, akit te kergetsz. Nehéz néked az ösztön ellen rugódoznod." (Apcs. 26, 13. 14.) Saul kísérői félelemtől reszketve és a fény szikrázó világosságától elvakulva állottak; hallották ugyan a hangot, de nem láttak senkit. Saulus azonban megértette az elhangzott szavakat. A Szóló - aki személyesen Isten Fia volt - egész világosan nyilatkoztatta ki magát előtte. Ebben a megdicsőült Lényben felismerte a megfeszített Jézust, és e kép örökre bevésődött a megdöbbent ember lelkébe. A hallott szavak rettentő erővel hatoltak szívébe. Elsötétült lelkét a világosság özöne árasztotta el, s felfedte előtte eddigi életének tudatlanságát és tévedéseit, valamint annak szükségét, hogy a Szentlélek világítsa be életét. Saul most belátta, hogy midőn Jézus követőit üldözte, tulajdonképpen Sátán munkáját végezte. Felismerte, hogy az igazság és a kötelesség felőli meggyőződése nagyrészt a papokba és főemberekbe vetett feltétlen bizalmán alapult; hiszen minden feltétel nélkül bízott szarokban, amikor azt állították, hogy a feltámadás története csupán a tanítványok ravasz meséje. Azonban most, hogy Jézus személyesen megnyilatkozott előtte, Saulus meggyőződött a tanítványok állításainak igazságáról. A mennyei megvilágosítás ezen órájában Saul szelleme bámulatos gyorsasággal működött. Megértette a Szentírás prófétikus részeit. Látta, hogy a próféták megjövendölték Jézus elvettetését a zsidók által, megfeszítését, feltámadását és mennybemenetelét; és ez bizonyossá tette előtte, hogy valóban Ő a megígért Messiás. Élénken felidéződött emlékezetében István prédikációja, melyet halála előtt tartott. Ez meggyőzte, hogy a vértanú tényleg látta "Istennek dicsőségét", amikor azt mondotta: "Ímé látom az egeket megnyílni és az Embernek 67
Ellen G. White
Apostolok története
Fiát az Isten jobbja felől állam." (Apcs. 7, 55. 56.) A papok ezeket a szavakat káromlásnak minősítették; Saul azonban most már tudta, hogy István igazat mondott. Micsoda kinyilatkoztatás volt ez az üldöző részére! Saul most már biztosan tudta, hogy a megígért Messiás, mint a názáreti Jézus jött le a földre, és éppen azok vetették el és feszítették meg, akiket meg akart menteni. Tudta azt is, hogy az Üdvözítő diadalmasan feltámadt a sírból és felment a mennybe. Az isteni kinyilatkoztatás e pillanatában rémülettel gondolt arra, hogy Istvánt, aki bizonyságot tett a megfeszített és feltámadott Üdvözítőről, az ő beleegyezésével ölték meg; sőt az ő közreműködésével üldözték és vitték halálba Jézusnak sok érdemes követőjét. Az Üdvözítő István által beszélt Saulhoz; bizonyságtételét nem lehetett megcáfolni. A művelt zsidó látta, miként tükrözte vissza Krisztus dicsőségét a vértanú arca és olyan volt "mint egy angyalnak orcája". (Apcs. 6, 15.) Tanúja volt István hosszútűrésének ellenségeivel szemben és annak a készségének, hogy megbocsásson nekik. Látta azok állhatatosságát és örömteli odaadását, kiket utasítására kínoztak és gyötörtek meg. Sőt azt is látta, hogy egyesek hitükért még életüket is örömmel áldozták fel. Mindezek hangosan beszéltek lelkéhez. Időnként szinte lenyűgöző erővel győzték meg arról, hogy Jézus volt a megígért Messiás. Ilyenkor egész éjjeleken át küzdött ezen meggyőződése ellen. Ezt a küzdelmét mindig újból és újból azzal zárta le, hogy annál inkább ragaszkodott régi meggyőződéséhez, hogy Jézus nem Messiás és követői csupán elámított rajongók. Azonban most Krisztus személyesen szólt Saulhoz, így: "Saul, Saul, mit kergetsz engem?" - és kérdésére: "Kicsoda vagy Uram?" ugyanaz a hang felelte: "Én vagyok Jézus, akit te kergetsz." Krisztus azonosította magát követőivel; ha Saul üldözte őket, a menny Ura ellen fordult; ha pedig hamis vádakkal illette őket és ellenük tanúskodott, akkor a világ Üdvözítője ellen követte el. Saulus nem kételkedett abban, hogy aki hozzá beszélt, a názáreti Jézus, a régen várt Messiás, Izráelnek vigasztalója, a Megváltó volt. "Remegve és ámulva monda: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? Az Úr pedig monda néki: Kelj fel és menj be a városba, és majd megmondják néked, mit kell cselekedned." Miután a dicsfény eltűnt és Saul felemelkedett a földről, érezte, hogy teljesen elvesztette látását. Krisztus dicsőségének fénye túl erősen hatott halandó szemeire; ezért amikor elvonult tőle, az éj sötétsége borult rá. Saul a vakságot Isten büntetésének tekintette azért a kegyetlenkedéséért, mert Jézus követőit üldözte. Ebben a rettenetes sötétségben csak tapogatott maga körül. Kísérői pedig telve félelemmel és csodálkozással, "kézen fogva vezeték be őt Damaszkuszba". Eme eseménydús nap reggelén Saul az elégtétel érzetével közeledett Damaszkusz felé, mert a főpapok ilyen nagy bizalmat tanúsítottak iránta. Súlyos
68
Ellen G. White
Apostolok története
felelősséget raktak rá. Azzal bízták meg, hogy védje és vigye előre a zsidó vallás érdekeit; amennyiben, ha lehetséges, akadályozza meg az új vallás terjesztését Damaszkuszban. El is határozta, hogy megbízatásának minden körülmények között eleget tesz. Türelmetlenül nézett a reá váró élmények elé. Azonban mennyire másként történt a városba való bevonulása, mint ahogy azt elképzelte! Vaksággal megverve, tehetetlenül, lelkiismereti furdalásoktól gyötörve, bizonytalanságban afölött, hogy milyen ítélet vár még reá, kereste fel a Júdás nevű tanítvány lakását, ahol teljes visszavonultságban bőséges alkalma volt a gondolkozásra és imára. És Saulus "három napig nem látott, és nem evett és nem ivott". A lelki gyötrelemnek e napjai hosszú éveknek tűntek fel előtte. Rémült lélekkel újból és újból felidézte emlékezetében István kínszenvedéseit, melyek őt is terhelték. Rémülete fokozódott arra a gondolatra, hogy milyen bűnt vett magára, amikor a papok és főemberek gonoszságának és előítéletének engedett, még akkor is, amikor István arca már mennyei fényességben ragyogott. Bánkódva és töredelemmel gondolt azon esetekre, amikor bezárta fülét és szemét a leghathatósabb bizonyítékok előtt és irgalmatlanul kierőszakolta a názáreti Jézus követőinek üldözését. A legszigorúbb önvizsgálatnak és töredelmes alázatnak e napjait teljes magányban töltötte el. A damaszkuszi hívőket jó előre figyelmeztették Saulus jövetelének céljáról. Féltek, hogy csak színleli a megtérést, miáltal jobban hozzájuk tud férkőzni, és elfogja őket. Ezért távol tartották magukat Saultól és nem voltak iránta részvéttel. Saulus viszont semmi vágyat sem érzett, hogy a megtéretlen zsidókhoz forduljon, akikkel előbbi terve szerint a hívők üldözése céljából akart találkozni. Nagyon jól tudta, hogy ezek meg sem hallgatnák. Ily módon el volt vágva minden részvéttől. Egyedüli reménysége a segítségre az Isten irgalmába vetett hite volt, és így, megtört lélekkel Hozzá fordult. A hosszú órák alatt, melyeket Saul Istennel egyedül töltött el, sok olyan szöveg jutott eszébe, mely Krisztus első eljövetelére vonatkozott. Gondosan és a meggyőződés által kiélesedett emlékezettel vette át a próféciákat. Amikor a jövendölések jelentőségén gondolkozott, csodálkozott eddigi vakságán, a lelki dolgokat illetőleg; és csodálkozott a zsidók vakságán általában, amely Jézusnak, a megígért Messiásnak megtagadására vezette őket. Megvilágosodott tekintete előtt most minden olyan tiszta volt. Megállapította, hogy előítélet és hitetlenség homályosította el lelki felismerő képességét és ez akadályozta abban, hogy a názáreti Jézusban a megjövendölt Messiást felismerje. Miután Saulus engedett a Szentlélek meggyőző erejének, feleszmélt életének tévedéseire és felismerte Isten törvényének messze ható követelményeit. Ő, a büszke farizeus, aki olyan biztos volt abban, hogy jócselekedetei igazolják, most gyermeki egyszerűséggel és alázattal borult le Isten előtt és vallotta be saját méltatlanságát. Könyörgött, hogy Isten a megfeszített és feltámadott Üdvözítő 69
Ellen G. White
Apostolok története
érdemeit reá is terjessze ki. Saulus vágyakozott összhangba és közösségbe jutni az Atyával és a Fiúval. Hő vágya volt, hogy Isten őt elfogadja, és bocsánatát elnyerje. Mélységesen könyörögve járult a kegyelem trónja elé. A bűnbánó farizeus imáit Isten meghallgatta. Szívének legbensőbb rezgései és gondolatai az isteni kegyelem által átalakultak és nemesebb képességei összhangba olvadtak Isten örök szándékaival. Krisztust és annak igazságát ezentúl többre tartotta, mint az egész világot. Saul megtérése fényesen bizonyítja a Szentlélek csodatevő hatalmát, mely embereket győz meg bűneikről. Saul komolyan hitte, hogy a názáreti Jézus megveti Isten törvényét; azt hitte, hogy tanítványait arra tanítja, hogy a törvény hatályát vesztette. Megtérése után azonban felismerte Jézusban azt, aki azzal a kifejezett szándékkal jött le a földre, hogy Atyja törvényének érvényt szerezzen. Teljesen meggyőződött arról, hogy Jézus a szerzője az egész zsidó áldozati szertartásnak. Felismerte, hogy a keresztre feszítéskor az árnyékszolgálat a lényegben feloldódott és hogy Jézusban teljesedtek be az ótestamentomi jövendölések, amelyek Izráel Megváltójára vonatkoztak. Saul megtérésének történetéből igen fontos alapelveket ismerünk fel, amelyeket mindenkor szívleljünk meg. Saul közvetlenül Jézus színe elé került. Krisztus rendkívül fontos munkára szemelte ki és "választott edényévé" kellett lennie; azonban mégsem világosította fel azonnal a neki szánt feladatról. Csak feltartóztatta útjában és meggyőzte bűneiről. Mikor azonban Saul kérdezte: "Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?" - a kérdezősködő farizeust gyülekezetéhez utasította, hogy ott tudja meg Isten akaratát személyére vonatkozólag. Az a csodálatos fényár, mely megvilágította Saul sötétségét, Isten műve volt. Azonban a tanítványoknak is munkálkodniuk kellett Saul érdekében; Krisztus kinyilatkoztatta magát előtte és meggyőzte őt. Így jutott a bűnbánó olyan lelkiállapotba, hogy tanítást nyerhetett azoktól, akiket Isten elhívott igazságának ismertetésére. Mialatt Saul egyedül, imában és könyörgésben volt elmerülve Júdás házában, az Úr látásban megjelent az egyik "tanítványnak Damaszkuszban, név szerint Anániásnak" és megmondta neki, hogy a tárzusi Saul imádkozik és segítségére szorul. "Kelj fel és menj az úgynevezett Egyenes utcába" mondotta a mennyei küldött és "keress fel a Júdás házában egy Saul nevű tárzusi embert, mert ímé imádkozik és látá Saulus látásban, hogy egy Anániás nevű férfiú beméne hozzá és kezét reá veté, hogy lásson." Anániás alig tudta elhinni az angyal szavait, hiszen Saul neve messze földön híres volt, hogy mennyire üldözte a jeruzsálemi szenteket. Ezért ilyen ellenvetésre merészkedett: "Uram, sok embertől hallottam e férfiú felől, mily sok bosszúsággal illeté a te szemeidet Jeruzsálemben; és itt is hatalma van a főpapoktól, hogy
70
Ellen G. White
Apostolok története
mindazokat megkötözze, kik a te nevedet segítségül hívják." Erre röviden a következő parancsot kapta: "Eredj el, mert ő nekem választott edényem, hogy hordozza az én nevemet a pogányok és királyok és Izráel fiai előtt." Anániás az angyal utasításának engedelmeskedve, felkereste azt a férfit, aki még rövid idővel előbb fenyegetésekkel illette a Jézus nevében hívőket. Kezeit ráhelyezte a töredelmes bűnbánó fejére és így szólt: "Saul atyámfia, az Úr küldött engem, Jézus, aki megjelent néked az úton, melyen jöttél, hogy szemeid megnyíljanak és beteljesedjél Szent Lélekkel. És azonnal mintegy pikkelyek estek le szemeiről, és mindjárt visszanyeré látását; és felkelvén, megkeresztelkedék." Jézus így erősítette meg gyülekezete tekintélyét és így hozta össze Sault kiválasztott eszközeivel e földön. Krisztusnak megvolt már a gyülekezete e földön, mint képviselője, és az volt a feladata, hogy megmutassa a megtérő bűnösnek az élet útját. Sokan azt hiszik, hogy Krisztus elismert földi követőitől függetlenül, egyedül Neki tartoznak közvetlen felelősséggel az elnyert világosságért és tapasztalatokért. Jézus a bűnösök Barátja, és szíve megindul szenvedéseiken. Övé minden hatalom mennyen és földön, azonban tiszteletben tartja az általa elrendelt eszközöket, melyek az emberek üdvösségére és felvilágosítására szolgálnak. Ezért a bűnösöket a gyülekezethez utalja, melyet a világosság közvetítőjévé tett a világ számára. Amikor Saul vakbuzgó és előítélettől izzó lelkiállapotában kinyilatkoztatást nyert az általa üldözött Krisztustól, azonnal összeköttetésbe került azzal a gyülekezettel, mely a világ világossága. Ebben az esetben Anániás képviselte Krisztust és képviselte egyszersmind Krisztus szolgáit e földön, akik elhívattak, hogy Helyette cselekedjenek. Krisztus helyett Anániás érintette meg Saul szemeit, hogy ismét láthasson. Krisztus helyett tette rá kezeit, és mialatt az Ő nevében imádkozott, Saul elnyerte a Szentlelket. Minden Krisztus nevében és erejében történt. A forrás Krisztus, viszont a gyülekezet az élő csatorna, a közvetítő eszköz. A mennyei úton egy parancs van: ELŐRE!
71
Ellen G. White
Apostolok története
13.
Az előkészület napjai
Pál, megkeresztelkedése után táplálékot vett magához és ottmaradt a "damaszkuszi tanítványokkal néhány napig, és azonnal prédikáló a zsinagógában a Krisztust, hogy ő az Isten Fia." Bátran hirdette, hogy a názáreti Jézus a rég várt Messiás, aki "meghalt a mi bűneinkért az írások szerint; és, hogy eltemettetett; és, hogy feltámadott a harmadik napon az írások szerint"; és, hogy megjelent a tizenkettőnek és másoknak is. "Legutolszor pedig mindenek között" - szokta Pál hozzáfűzni - "mint egy idétlennek, nékem is megjelent." (1. Kor. 15, 3. 4. 8.) Bizonyítékait a próféciák alapján, olyan meggyőzően adta elő, és igyekezetét annyira nyilvánvalóan kísérte Istennek ereje, hogy a zsidók felháborodásukban válaszolni sem tudtak neki. Pál megtérésének híre nagyon meglepte a zsidókat. Ő, aki "a főpaptól vett felhatalmazással és engedelemmel" ellátva utazott Damaszkuszba a hívők üldözésére, prédikálja a megfeszített és feltámadt Üdvözítőről szóló evangéliumot, erősíti azok kezeit, akik már tanítványok voltak és állandóan újonnan megtérteket vezet arra a hitre, amelynek egykor annyira ellenszegült. Pált azelőtt úgy ismerték, mint a zsidó vallás buzgó védelmezőjét és Jézus követőinek fáradhatatlan üldözőjét. Bátorsága, önállósága és állhatatossága, veleszületett tulajdonságai és műveltsége bármely irányú tevékenységre képessé tették. Bámulatos élességgel világított meg dolgokat és lesújtó, csípős bírálata az ellenfelet kellemetlen helyzetbe hozta. Most pedig a zsidóknak látniuk kellett, hogy ez a rendkívüli reményekre jogosító ifjú azokkal egyesült, akiket azelőtt üldözött, sőt bátran hirdeti Jézus nevét. Az ütközetben elesett tábornok nagy vesztesége hadseregének; halála azonban nem jelent az ellenségnek erőtöbbletet. Ha azonban egy kiváló férfiú az ellenséggel egyesül, nemcsak szolgálata hiányzik, hanem akikhez csatlakozott, feltétlenül előnyhöz jutnak. Ha az Úr tárzusi Sault a damaszkuszi úton egyszerűen agyonsújtja, akkor az üldöző hatalmat nagymértékben gátolta volna. Isten azonban gondviselésében nemcsak megkímélte Saul életét, hanem őt meg is térítette. Ezáltal az ellenfél egyik hősét, az ellentáborból, Krisztus oldalára állította. Pált, a gyakorlott szónokot és szigorú kritikust, kinek határozott elvei voltak. Ez a rettenthetetlen és elvhű férfiú éppen azokkal a tehetségekkel rendelkezett, amelyekre az ifjú gyülekezetnek szüksége volt. Midőn Pál Damaszkuszban prédikált, mindazok, kik hallották, megrémülve így szóltak: "Nem ez-é az, aki pusztította Jeruzsálemben azokat, akik ezt a nevet hívják segítségül, és ide is azért jött, hogy őket fogva vigye a főpapokhoz?" Pál kijelentette, hogy hitét nem pillanatnyi ötlet, vagy rajongás alapján változtatta meg, hanem 72
Ellen G. White
Apostolok története
ellenállhatatlan bizonyítékok késztették rá. Ha az evangéliumot magyarázta, igyekezett a Krisztus első eljövetelére utaló próféciákat világosan kifejteni és következetesen bebizonyította, hogy ezek a jövendölések szó szerint teljesedtek be a názáreti Jézus életében. Hitének alapja tehát biztos prófétai beszéd volt. Mialatt Pál állandóan felszólította csodálkozó hallgatóit, hogy "bánják meg bűneiket és térjenek meg Istenhez, a megtéréshez méltó cselekedeteket cselekedvén" (Apcs. 26, 20.) - "annál inkább erőt vőn és zavarba hozta a Damaszkuszban lakó zsidókat, bebizonyítván, hogy ez a Krisztus." Sokan azonban szívüket elzárták, nem akarták üzenetét meghallgatni és megtérése fölötti csodálkozásuk csakhamar izzó gyűlöletté változott, mely semmivel sem maradt mögötte a Jézus iránt táplált gyűlöletüknek. Az ellenállás annyira fellángolt, hogy nem látszott tanácsosnak, hogy Pál folytassa működését Damaszkuszban. Mennyei hírnök szólította fel, hogy egyelőre hagyja el ezt a helyet és így "elment Arábiába" (Gal. 1, 17.), ahol biztos menedéket talált. Itt a puszta magányában bőséges alkalma volt Pálnak a háborítatlan kutatásra és nyugodt elmélkedésre. A múlt tapasztalatai elvonultak lelki szemei előtt. Okult ezekből és szíve mélyéből megtért az Úrhoz. Teljes szívvel kereste Istent és nem nyugodott meg addig, míg egészen biztos nem volt afelől, hogy bűnbánatát elfogadta és bűneit megbocsátotta. Vágyott arra a bizonyosságra, hogy Jézus mellette fog-e állni a jövőben, tanítói hivatásában. Lelke felszabadult az előítéletektől és hagyományoktól, melyek eddigi életét formálták és közvetlen tanítást merített az igazság forrásából. Jézus személyesen érintkezett vele, megalapozta a hitben és nagy bölcsességet és kegyelmet árasztott rá. Ha az emberi lélek összeköttetésbe kerül Isten Lelkével - a véges a Végtelennel -, akkor ennek hatása a testre, a lélekre és a szellemre felmérhetetlen. A legtökéletesebb képzettség fakad ebből az összeköttetésből. Ez Istennek sajátos módszere az emberek fejlesztéséhez. "Bízd csak azért magadat ő reá" (Jób 22, 21.) így szól üzenete az emberiséghez. Az a szent megbízatás, melyet Pál nyert az Anániással való beszélgetése alkalmával, mind nagyobb súllyal nehezedett szívére. Amikor Pál ezen szavakra: "Saul, atyámfia, kelj fel" - először nézett ennek a jámbor férfinek a szemébe, Anániás a Szentlélek sugallatára így szólt hozzá: "A mi atyáink Istene választott téged, hogy megismerd az ő akaratát és szót hallj az ő szájából; mert leszel néki tanúbizonysága minden embernél azok felől, amiket láttál és hallottál. Most annakokáért mit késedelmezel? Kelj fel és keresztelkedj meg és mosd le a te bűneidet, segítségül hívón az Úrnak nevét." (Apcs. 22, 14-16.) Ezek a szavak összhangban voltak Jézus szavaival, melyeket Saulhoz intézett, amikor a damaszkuszi úton feltartóztatta: "Mert azért jelentem meg néked, hogy téged szolgává és bizonysággá rendeljelek úgy azokban, amiket láttál, mint azokban, amikre nézve meg fogok néked jelenni; megszabadítván téged e néptől és a 73
Ellen G. White
Apostolok története
pogányoktól, kik közé most küldelek, hogy megnyissad szemeiket, hogy setétségből világosságra és a Sátánnak hatalmából az Istenhez térjenek, hogy bűneiknek bocsánatát és a megszenteltettek között osztályrészt nyerjenek az én bennem való hit által." (Apcs. 26, 16-18.) Miközben Pál fontolgatta szívében ezeket a dolgokat, mindjobban megértette hivatásának nagy jelentőségét, hogy ő "Jézus Krisztusnak Isten akaratából elhívott apostola". (1. Kor. 1, 1.) Nem "emberektől, sem nem ember által, hanem Jézus Krisztus által és az Atya Isten által" rendeltetett. (Gal. 1, 1.) Az előtte álló nagy feladat, a Szentírás szorgalmas kutatására késztette, hogy prédikálja az evangéliumot, "de nem szólásban való bölcsességgel, hogy a Krisztus keresztje hiábavaló ne legyen", "hanem a léleknek és erőnek megmutatásában", hogy mindazoknak hite, akik hallják, "ne emberek bölcsességén, hanem Istennek erején nyugodjék." (1. Kor. 1, 17; 2, 4. 5.) Midőn Pál a Szentírásban kutatott, felismerte, hogy már kezdettől fogva "nem sokan hívattak bölcsnek test szerint, nem sokan hatalmasak, nem sokan nemesek; hanem a világ bolondjait választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse az erőseket. És a világ nemtelenjeit és megvetettjeit választotta ki magának az Isten, és a semmiket, hogy a valamiket megsemmisítse; hogy ne dicsekedjék előtte egy test sem." (1. Kor. 1, 26-29.) És amikor így, a kereszt fényében, szemlélte a világ bölcsességét, elhatározta, hogy semmi egyébről sem akar tudni, mint egyedül "a Jézus Krisztusról, még pedig a megfeszítettről." (1. Kor. 2, 2.) Későbbi tanítói működése alatt Pál tényleg sohasem tévesztette szem elől bölcsességének és erejének forrását. Halljuk csak, hogyan erősítette meg évek múlva is: "mert nékem az élet Krisztus". (Fil. 1, 21.) És ismételten: "Annakfelette most is kárnak ítélek mindent az én Uram, Jézus Krisztus ismeretének gazdagsága miatt, akiért mindent kárba veszni hagytam, ...hogy a Krisztust megnyerjem és találtassam Ő benne, mint akinek nincsen saját igazságom a törvényből, hanem van igazságom a Krisztusban való hit által, Istentől való igazságom a hit alapján: Hogy megismerjem Őt és az Ő feltámadásának erejét és az Ő szenvedéseiben való részesülésemet." (Fil. 3, 8-10.) Arábiából Pál "ismét visszajött Damaszkuszba" (Gal. 1, 17.) és "azonnal prédikáló az Úr Jézus nevét félelem nélkül". Bölcs bizonyítékaival képtelenek voltak szembeszállni és a "zsidók tanácsot tarfának, hogy őt megöljék". A város kapuit éjjelnappal nagy gonddal őrizték, hogy a szökés minden lehetőségét meggátolják. Ez a kritikus helyzet a tanítványokat arra kényszerítette, hogy Istent komoly imában keressék, míg végül aztán "vevén őt éjjel, a kőfalon bocsáfák alá, leeresztve egy kosárban". (Apcs. 9, 25.) Midőn Pál Damaszkuszból elmenekült, Jeruzsálembe ment, miután már körülbelül három év telt el megtérése óta. Ezen látogatásának fő célja az volt, amint később elmondotta, "hogy Péten meglátogassa". (Gal. 1, 18.) Mikor a városba ért, 74
Ellen G. White
Apostolok története
ahol egykor mint Sault, az üldözőt igen jól ismerték, "próbált a tanítványokhoz csatlakozni; de mindnyájan féltek tőle, nem hívén, hogy ő tanítvány". Csak nehezen tudták elhinni, hogy ő, farizeus létére, aki annyira a betűhöz ragaszkodott és aki oly sokat fáradozott a gyülekezet pusztításán, őszinte követője lehetne Jézusnak. "Barnabás azonban maga mellé vevén őt, vivé az apostolokhoz, és elbeszélé nekik, mint látta az úton az Urat, és hogy beszélt vele, és mint tanított Damaszkuszban nagy bátorsággal a Jézus nevében." A tanítványok e szavak hallatára befogadták Pált, mint közéjük tanozót. Csakhamar elegendő bizonyítékát nyerték keresztényi tapasztalatai őszinteségének. A pogányok jövendő apostola tehát ott tartózkodott abban a városban, amelyben előbbi hitsorsosai közül olyan sokan laktak. Fonó vágyat érzett, hogy felvilágosítsa ezeket a zsidó vezetőket a Messiásra vonatkozó jövendölésekről, amelyek az Üdvözítő eljövetelével beteljesedtek. Egészen komolyan hitte, hogy Izráel e tanítói, akikkel egykor olyan jó barátságban volt, éppoly őszinték és becsületesek, mint amilyen ő volt. De sajnos, nagyon csalódott zsidó testvérei lelkületében. Abbeli reménységét, hogy gyors megtérésre bírja őket, csakhamar keserű csalódás váltotta fel. Noha "nagy bátorsággal tanítván az Úr Jézus nevében" és "beszél, sőt vetekedik vala görög zsidókkal" - a zsidó gyülekezet élén álló vezetők nemcsak vonakodtak hitelt adni szavainak, hanem "igyekeznek vala őt megölni". Szomorúság töltötte be szívét. Mily szívesen feláldozta volna életét, ha így egyeseket elvezethetett volna az igazság ismeretére. Megszégyenülve gondolt személyes buzgóságára, melyet István üldözésében kifejtett. Aggodalomtól űzve azon iparkodott, hogy eltávolítsa róla a foltot, akit oly hamisan vádoltak. Igyekezett hatalmasan hirdetni azt az igazságot, amelyért István életét áldozta. Midőn Pál fájdalomtól lesújtva a templomban imádkozott azokért, kik neki hinni nem akartak, egyszerre elragadtatott - amint erről később bizonyságot tett - és mennyei hírnök jelent meg előtte, ki így szólt hozzá: "Siess és menj ki hamar Jeruzsálemből, mert nem veszik be a te tanúbizonyságtételedet én felőlem." (Apcs. 22, 18.) Pál hajlandó volt Jeruzsálemben maradni, hogy ott szembeszálljon az ellenállással. Gyávaságnak tartotta a szökést, ha ott maradásával néhány makacs zsidót meggyőzhet az evangélium igazságáról, még akkor is, ha életébe kerülne. Ezért így válaszolt: "Uram, ők maguk tudják, hogy én tömlöcbe vetettem és vertem zsinagógánként azokat, akik hisznek vala te benned; és mikor ama te mártírodnak, Istvánnak vére kiontaték, én is ott állék és helyeslém az ő megöletését és őrizém azoknak köntösét, akik őt megölték." Azonban nem egyezett Isten tervével az, hogy szolgája életét fölöslegesen veszélyeztesse; ezért a mennyei hírnök így felelt: "Eredj el, mert én téged messze küldelek a pogányok közé." (Apcs. 22, 19-21.) Mikor a testvérek értesültek Pál látomásáról, siettették titkos menekülését Jeruzsálemből, nehogy a zsidók megöljék. "Levivén őt Czézáreába, és elküldték őt
75
Ellen G. White
Apostolok története
Tártusba." Pál elutazása egyelőre véget vetett a zsidók erőszakos ellenállásának. Rövid ideig nyugalmat élvezett a gyülekezet, mely idő alatt a hívők száma nagyon megnövekedett. "Életünk megpróbáltatásaiban Isten kezét nézzük, de ne feledjük, hogy kezét mindig a szíve vezérli." Tóth Tihamér
76
Ellen G. White
Apostolok története
14.
Igazságot szomjazó lélek
Tanítói működése közben Péter apostol meglátogatta a Liddában lakó hívőket is. Itt meggyógyította Éneást, akit a köszvény nyolc év óta ágyhoz kötött. "Jézus Krisztus meggyógyít téged" - mondá neki az apostol. - "Kelj föl, vesd meg magad az ágyadat". "És azonnal felkele és láták őt mindnyájan, kik laknak vala Liddában és Sáronban, kik megtérének az Úrhoz." Joppéban, közel Liddához, lakott egy asszony, név szerint Tábitha ("Dorkás, vagy Zerge"), akit jócselekedetei miatt igen szerettek. Méltó tanítványa volt Jézusnak és idejét azzal töltötte, hogy jótékonykodott mindenfelé. Tudta, kinek van szüksége meleg ruhára, ki szorult pártfogásra és őszintén szolgálta a szegényeket és elnyomottakat. Ügyes keze gyorsabban járt, mint a nyelve. "Lőn pedig azokban a napokban, hogy megbetegedvén, meghala." A joppéi gyülekezet mélyen fájlalta elvesztését, és amikor hallották a hívők, hogy Péter Liddában tartózkodik, követeket küldtek éne, "kérve, hogy késedelem nélkül menjen át hozzájuk. Felkelvén azért Péter, elméne azokkal. Mihelyt odaére, felvezeték őt a felházba; és elébe állának néki az özvegyasszonyok mindnyájan sírva és mutogatva a ruhákat és öltözeteket, melyeket Dorkás csinált, míg velük együtt volt." Tekintettel arra a sok segítségre, amelyet nyújtott, nem csodálkozhatunk, hogy jajveszékeltek és forró könnyekkel illették kihűlt tetemét. Az apostol szívét részvét hatotta át, amikor nagy bánatukat látta. Felszólította a síró asszonyokat, hagyják el a szobát; ő maga letérdelve, buzgó imában fordult Istenhez, hogy adja vissza Tábitha életét és egészségét. Azután a holttesthez fordulva mondá: "Tábitha, kelj fel!" "Az pedig felnyitó szemeit; és meglátván Pétert, felüle." Tábitha nagy szolgálatokat tett a gyülekezetnek és Isten jónak látta, hogy őt visszahozza az ellenség országából, azért, hogy ügyességével és akaraterejével továbbra is mások áldására szolgáljon és hogy Krisztus ügye megerősödjön, hatalmának ezen megnyilatkozása által is. Mialatt Péter még Joppéban tartózkodott, Isten elhívta, hogy elvigye az evangéliumot Kornéliusnak, Czézáreába. Kornélius római százados, jómódú és előkelő származású férfi volt, aki bizalmi és tiszteletbeli állást töltött be. Születésére, nevelésére és képzettségére nézve pogány ember; a zsidókkal való összeköttetése által azonban ismeretet nyert Istenről és őszinte szívvel szolgált neki; ugyanis hite őszinteségét a szegények iránti részvétével mutatta ki. Nagylelkűségét mindenütt ismerték és igazságos élete folytán mind a zsidóknál, mind a pogányoknál jó hírnévnek örvendett. Befolyása mindenkire áldásos volt, akivel csak érintkezett. A Szentírás úgy ír róla, mint aki "jámbor és
77
Ellen G. White
Apostolok története
istenfélő egész házanépével egyben, ki sok alamizsnát osztogat vala a népnek és szüntelen könyörög vala Istennek." Mivel Kornélius hitt Istenben, mint a menny és föld Teremtőjében, tisztelte Őt; elismerte felsőbbségét és kikérte tanácsát életének minden ügyében. Családi életében éppúgy, mint hivatalos kötelességeiben, hú volt Hozzá. Otthona Istennek oltára volt; terveit nem merte Isten segítsége nélkül megvalósítani, sem felelősséget nem vállalt az Ő tudta nélkül. Noha Kornélius hitt a próféciákban és várta a Messiás jövetelét, mégsem tudott semmit az evangéliumról, ahogyan az Krisztus életében és halálában megnyilatkozott. Nem volt tagja a zsidó hitközségnek és a rabbik bizonyára pogánynak és tisztátalannak tartották volna. De ugyanaz a szent Vigyázó, aki Ábrahámról mondta: "Ismerem őt" (1. Móz. 18, 19.) - ismerte Kornéliust is és közvetlenül a mennyből üzenetet küldött neki. Mialatt imádkozott, megjelent neki az Úr angyala. Mikor a százados hallotta, hogy nevén szólítják, ámbár megrémült, de felismerte, hogy a hírnök Istentől jött és megkérdezte: "Mi az Uram?" Az angyal felelte: "A te könyörgéseid és alamizsnáid felmentek Isten elé emlékezetnek okáért. Most azért küldj Joppéba embereket és hívasd magadhoz Simont, ki neveztetik Péternek; ő egy Simon nevű tímárnál van szálláson, kinek háza a tenger mellett van." Az utasítás pontossága bizonyítja, hogy a menny ismeri az emberek foglalkozását és minden cselekedetét; hiszen annak a férfinak még a mesterségét is közölte, akinél Péter tartózkodott. Isten épp olyan jól ismeri az egyszerű munkás élményeit és munkálkodását, mint a trónon ülő királyokét. "Most azért küldj Joppéba embereket és hívasd magadhoz Simont". Isten ekképpen bizonyította be tiszteletét az evangélium szolgálata és a megszervezett gyülekezet iránt. Az angyal nem kapott felhatalmazást arra, hogy közölje Kornéliussal a kereszt történetét. Olyan gyarlóságoknak és kísértéseknek alávetett embernek kellett beszélnie a megfeszített és feltámadt Üdvözítőről, mint amilyen maga a százados. Isten nem választ az emberek közé képviselőjéül el nem bukott angyalokat, hanem olyan lényekre bízta igazságának hirdetését, mint azok, kiket megmenteni igyekeznek. Krisztus is emberré lett, hogy az emberekhez férkőzhessék. Istenemberi Üdvözítőre volt szükség, hogy elhozza a világnak az üdvöt. Most pedig férfiakra és nőkre bízta azt a szent kötelességet, hogy hirdessék "Krisztus végére mehetetlen gazdagságát." (Ef. 3, 8.) Az Úr, nagy bölcsességében, érintkezést létesít az igazság keresői és az igazság ismerői között. Isten terve az, hogy akik világosságot nyertek, közöljék azokkal, akik még a sötétségben élnek. Aki a bölcsesség nagy Forrásából meríti erejét, Isten eszközévé válik, hogy általa az evangélium kifejthesse szívet és értelmet átalakító hatalmát.
78
Ellen G. White
Apostolok története
Kornélius örömmel engedelmeskedett a mennyei küldöttnek. Amikor az angyal eltávozott, "szólíts kettőt az ő szolgái közül és egy kegyes vitézt azok közül, kik rendelkezésére állnak vala. És elmondván nekik mindent, elküldé őket toppéba." Az angyal pedig Kornéliussal való találkozása után toppéba ment Péterhez. Ő pedig akkor éppen imába merülve szállásának felházában tartózkodott és azt olvassuk róla: "Megéhezék azonban és akara enni; míg azonban azok ételt készítések, szálla ő reá elragadtatás." Péter nem csupán testi eledelre éhezett, hanem, amikor a tetőről letekintett toppé városára és annak környékére, éhséget érzett honfitársai lelki üdvéért is. Égő vágy emésztette, hogy megismertesse velük is az Írás próféciáit, amelyek Krisztus szenvedéseire és halálára utaltak. Elragadtatásában Péter látta: "hogy az ég megnyílt és leszálla ő hozzá valami edény, mint egy nagy lepedő, négy sarkánál fogva felkötve és leeresztve a földre; melyben valának mindenféle földi, négylábú állatok, vadak, csúszó-mászó állatok és égi madarak. És szózat lőn őhozzá: Kelj fel Péter, öljed és egyél! Péter pedig monda: Semmiképpen sem Uram; mert sohasem ettem semmi közönségeset, vagy tisztátalant. És ismét szózat lőn őhozzá másodszor is: Amiket az Isten megtisztított, te ne mondd tisztátalanoknak. Ez pedig három ízben történt; és ismét felviteték az edény az égbe." Ez a látomás Péter számára megrovást, egyben pedig utasítást is tartalmazott. Isten szándékát nyilatkoztatta ki előtte, hogy Krisztus halála által a pogányok is, a zsidókkal együtt, az üdvösség örökösei legyenek. Eddig egyetlen tanítvány sem prédikálta az evangéliumot a pogányoknak. Részükre még mindig ott állott a válaszfal, melyet pedig Krisztus halála lerombolt; munkálkodásuk tehát egyedül csak a zsidókra szorítkozott, míg a pogányokat az evangélium áldásaiból kizártnak tekintették. Ez alkalommal az Úr megkísérelte, hogy Pétert az isteni terv világszéles terjedelméről kioktassa. Számos pogány hallgatta már mohón Péternek és a többi apostolnak prédikációit, sőt a görög zsidók közül is sokan hittek már Krisztusban. Azonban a pogányok közül Kornélius megtérése volt az első, mely jelentőséggel bírt. Krisztus egyháza számára most a munkának teljesen új korszaka kezdődött. Az ajtónak, melyet a megtért zsidó hívők a pogányok előtt bezártak, fel kellett tárulni. Az evangéliumot elfogadó pogányokat egyenrangúnak kellett elismerniük, anélkül, hogy a körülmetélkedés rítusát rájuk kényszerítették volna. Mily óvatosan munkálkodott az Úr, hogy eltávolítsa a pogányok iránti előítéletet, mely Péter lelkében a zsidó hitben való nevelés folytán oly mélyen gyökerezett! Az egész látomás: a kendő és annak tartalma azt célozta, hogy az apostol gondolkozását felszabadítsa az előítélettől, és arra a fontos igazságra vezesse, hogy a mennyben nincs személyválogatás, hanem Isten előtt zsidó és görög
79
Ellen G. White
Apostolok története
egyenlő értékű; hogy Krisztus által a pogányok is részesülhetnek az evangélium áldásaiban és kiváltságában. Mialatt Péter még a látomás értelmén elmélkedett, megérkeztek Joppéba a Kornélius által küldött férfiak és megjelentek szállásának ajtaja előtt. A Lélek ekkor így szólt hozzá: "Ímé három férfiú keres téged; nosza kelj fel, eredj alá és minden kételkedés nélkül menj el velük, mert én küldöttem őket." Súlyos parancs volt ez Péternek, de miután nem akart engedetlenkedni, vállalta a reá rótt kötelességet, bár minden lépésnél habozva megállt: "Alámenvén ezért Péter a férfiakhoz, kiket Kornélius küldött ő hozzá, monda: Ímé én vagyok, akit kerestek; mi dolog az, miért jöttetek?" Elbeszélték tehát különleges megbízatásukat és így szóltak: "Kornélius százados, igaz és istenfélő férfiú, ki mellett a zsidók egész népe bizonyságot tesz, szent angyal által megintetett, hogy hívasson téged házához és halljon tőled valami dolgokról." Az apostol az Úrtól éppen előzőleg kapott utasításnak engedelmeskedve, megígérte, hogy velük megy. Következő reggel, hat testvér kíséretében útnak indult Czézáreába. Ez utóbbiak legyenek tanúi mindannak, amit Péter a pogányoknál teendő látogatása alkalmával szól vagy tesz; mert igen jól tudta, hogy a zsidó tanok ily nyílt megszegéséért kérdőre fogják vonni. Midőn Péter belépett a pogány házba, Kornélius nem közönséges látogatóként üdvözölte őt, hanem úgy, amiként tisztelte azt, Aki ideküldte Pétert. Keleti szokás szerint a fejedelmek és főméltóságok előtt üdvözlésül mélyen meghajolnak; ugyanígy hajolnak meg gyermekek a szülők előtt. Kornélius azonban az Isten által tanítására küldött férfi iránti hódolatból, az apostol lábaihoz borult és imádta őt. Péter elrémülve emelte fel, mondván: "Kelj fel; én is ember vagyok." Míg a küldöttek még útban voltak, hogy megbízatásuknak eleget tegyenek, a százados "egybegyűjtötte rokonait és jó barátait", hogy azok is vele együtt hallgathassák az evangéliumot. Midőn Péter megérkezett, nagy tömeget talált ott, mely sóvárogva várta, hogy szavait hallhassa. Péter először arról beszélt az egybegyűltekhez, hogy zsidó szokás szerint társadalmilag tilos zsidónak pogányokkal érintkezni - és hogy az ilyen eljárás a ceremoniális törvény szerint tisztátalanságot jelent. "Ti tudjátok, hogy tilalmas zsidó embernek más nemzetbelivel barátkozni, vagy hozzámenni, de nékem az Isten megmutató, hogy senkit se mondjak közönséges, vagy tisztátalan embernek. Annakokáért ellentmondás nélkül el is jöttem... Azt kérdem azért, mi okból hívattatok engem?" Kornélius erre elbeszélte élményét. Elmondta az angyal szavait és végül hozzátette: "Azonnal azért küldöttem hozzád; és te jól tetted, hogy eljöttél. Most azért, mi mindnyájan az Isten előtt állunk, hogy meghallgassuk mindazokat, amit neked parancsolt."
80
Ellen G. White
Apostolok története
Péter így szólt: "Bizonnyal látom, hogy nem személyválogató az Isten; hanem minden nemzetből kedves ő előtte, aki őt féli és igazságot cselekszik." Ezután az apostol a figyelmesen hallgató csoport előtt Krisztusról prédikált - életéről, csodatételeiről, elárultatásáról és megfeszítéséről; feltámadásáról és mennybemeneteléről, valamint a mennyben folyó munkájáról; mert Ő az emberek képviselője és közbenjárója. Miközben az egybegyűlteket Jézushoz, a bűnösök egyedüli reménységéhez vezette, ő maga is jobban megértette látomásának jelentőségét; szíve lángolt azoknak az igazságoknak erejétől, melyeket elébük tárt. A prédikációt hirtelen félbeszakította a Szentlélek kiáradása: "Mikor még szóló Péter ez igéket, leszálla a Szentlélek mindazokra, akik hallgatják vala a beszédet. És elálmélkodónak a zsidóságból való hívek, mindazok, akik Péterrel együtt mentek, hogy a pogányokra is kitöltetett a Szentlélek ajándéka; mert hallják vala, hogy ők nyelveken szólnak és magasztalják az Istent. Akkor felele Péter: Vajon eltilthatja-é valaki a vizet, hogy ezek meg ne keresztelkedjenek, kik vették a Szent Lelket, miképpen mi is. És parancsoló, hogy keresztelkedjenek meg az Úrnak nevében." Az evangélium így jutott el azokhoz, akik vendégek és jövevények voltak; polgártársaivá lettek a szenteknek és tagjai Isten családjának. Kornélius és rokonságának megtérése csak zsengéje volt az érett aratás betakarításának. Ebből a házból nagy kegyelmi munka áradt szét ebben a pogány városban. Isten még ma is keres lelkeket nagyok és kicsinyek között. Sok olyan férfiút, mint Kornélius, óhajt összekötni művével e világon. Ezek rokonszenveznek Isten népével, de a világban betöltött állásuk akadályozza őket, hogy nyíltan Krisztus mellé álljanak. Az ilyen lelkek megnyeréséért különösen fáradoznunk kellene, kiknek világi összeköttetéseik és felelősségeik miatt nincsen elég erejük Krisztus nyílt megvallására. Isten komoly és alázatos munkásokat keres, hogy elvigyék az evangéliumot a magasabb osztályokhoz. Még várhatjuk az igazi megtérés csodáit amilyen csodákat még nem láttunk! A föld legkiválóbb emberei sem esnek a csodatevő Isten hatalmán kívül. Ha munkatársai kihasználnák a lehetőségeket, és kötelességeiket bátran és híven teljesítenék, akkor Isten megtérítene művelt és befolyásos embereket, kik felelős állásokat töltenek be. A Szentlélek ereje által sokan fogadnák el az isteni alapelveket; és az igazságot elfogadva, Isten kezében jó eszközökké válnának a világosság terjesztésére. Még külön is szívükön hordanák ennek az elhanyagolt osztálynak tagjait. Időt és pénzt szentelnének az Úr művére és a gyülekezet új erőt és indítást nyerne. Mivel Kornélius engedelmeskedett Isten utasításának, Lelke az eseményeket úgy irányította, hogy még több világosságban részesüljön. A menny hírnöke ment el e római katonához éppúgy, mint Péterhez, hogy Kornélius érintkezésbe jusson vele és őt nagyobb világossághoz vezesse.
81
Ellen G. White
Apostolok története
Napjainkban is sokan vannak, akik közelebb állnak Isten országához, mint ahogyan mi azt feltételezzük. Ebben a sötét, bűnös világban Istennek sok olyan becses drágaköve van, akikhez szeretné hírnökeit elküldeni. Mindenütt vannak lelkek, kik hajlandók Krisztus mellé állni. Sokan többre fogják értékelni Isten bölcsességét minden földi előnynél és Istennek hűséges gyermekei lesznek. Krisztus szeretetétől késztetve, másokat is rábírnak, hogy Hozzá siessenek. Mikor meghallották a Júdeában lakó testvérek, hogy Péter betért egy pogány házába és ott az egybegyűlteknek az evangéliumot prédikálta - igen meglepődtek és megbotránkoztak. Féltek, hogy ez a szerintük vakmerőnek tekintett eljárás, tanaiknak akadályául válhat. Amikor újból találkoztak Péterrel, szigorú szemrehányással illették: "Körülmetéletlen emberekhez mentél be és együtt ettél velük." Péter feltárta előttük az egész ügyet. Elbeszélte nekik látomásával kapcsolatos tapasztalatait. Hivatkozott arra, hogy ezt Isten felszólításának tartja, hogy ne tegyen különbséget körülmetélkedés és körülmetéletlenség között és ne tekintse a pogányokat tisztátalanoknak. Azután közölte velük a kapott parancsot, hogy menjen el a pogányokhoz. Az angyal megjelenését, majd utazását Czézáreába és Kornéliussal való találkozását. A századossal folytatott beszélgetése tartalmát is elbeszélte nekik, és hogy ő is elmondotta látomását, melyben utasítást kapott, hogy küldjön el Péterért. "Mikor pedig én elkezdtem szólni, leszálla a Szent Lélek ő reájuk, miképpen mi reánk is kezdetben. Megemlékezém pedig az Úrnak ama mondásáról, amint mondá: János ugyan vízzel keresztelt, ti azonban Szent Lélekkel fogtok megkereszteltetni. Ha tehát az Isten hasonló ajándékát adta nékik, mint nekünk is, kik hittünk az Úr Jézus Krisztusban, kicsoda voltam én, hogy az Istent eltilthattam volna?" Amikor ezt az atyafiak meghallották, elhallgattak. Meggyőződtek arról, hogy Péter eljárása csak Isten tervét valósította meg és hogy előítéletük, valamint elzárkózásuk az evangélium szellemének ellene mond. Dicsőítették Istent és így szóltak: "Eszerint hát a pogányoknak is adott az Isten megtérést az életre." Így tehát minden további vita nélkül szakítottak a régi előítéletekkel és véget vetettek az évszázadok óta fennálló elzárkózásnak, amivel egyszersmind utat nyitottak az evangélium hirdetésének a pogányok között. Isten senkit sem hagy ki... mindenkire szüksége van, csak sokan nem fogadják el meghívását.
82
Ellen G. White
Apostolok története
15.
Szabadulás a börtönből
"Abban az időben pedig Heródes király elkezde kegyetlenkedni némelyekkel, a gyülekezetből valók közül." Júdeában ez idő tájt Heródes Agrippa uralkodott, mint Klaudius római császár alárendeltje. Heródes egyszersmind Galilea negyedes fejedelme is volt. Állítólag a zsidó vallásra áttért, tehát prozelita volt és látszólag a zsidó vallás ceremóniáinak betartásában nagyon buzgólkodott. Hogy a zsidók kegyeit megnyerje és remélve, hogy ezáltal tisztségét és méltóságát megtarthatja, igyekezett óhajukat teljesíteni, amennyiben üldözte Krisztus gyülekezetét; pusztította a hívők házait és birtokait, sőt a gyülekezet vezető tagjait bebörtönöztette. János fivérét, Jakabot, elfogatta és hóhérbárddal kivégeztette, éppúgy, miként a másik Heródes lefejeztette Keresztelő Jánost. Amikor látta, hogy eljárása a zsidóknak tetszik, Pétert is fogságba vetette. Ezek a kegyetlenkedések a húsvéti ünnepek alatt történtek. Mialatt a zsidók az egyiptomi szabadulást ünnepelték és nagy odaadást és buzgóságot mutattak Isten törvénye iránt, ugyanakkor ennek a törvénynek minden szabályát áthágták, amennyiben Krisztus követőit üldözték és megölték. Jakab halála nagy szomorúságot és megdöbbenést keltett a hívők körében; amikor pedig Pétert is elfogták, az egész gyülekezet böjtölt és imádkozott érette. Heródes ama cselekedete, hogy Jakabot megölette, nagy tetszést aratott a zsidók között. Bár többeket bántott a kivégzés titkos módja, mert véleményük szerint - a nyilvános kivégzés a hívőket és mindazokat, kik rokonszenveztek velük, jobban megfélemlítette volna. Tehát, hogy egy nyilvános, mindenki által látható kivégzéssel még jobban megnyerje őket, Pétert a börtönben őriztette. Kétségek merültek azonban fel, hogy a jelenleg Jeruzsálemben időző sokaság előtt végezzék-e ki az öreg, tiszteletreméltó apostolt, mivel féltek, hogy a tömegben, mialatt elővezetik, részvét ébred iránta. A papok és vének még attól is féltek, hogy Péter esetleg újból hatalmas beszédet intéz a néphez, melyet már oly gyakran arra késztetett, hogy Jézus életével és jellemével foglalkozzék. Olyan beszédet, amelyet minden ellenérvükkel sem voltak képesek megcáfolni. Az a buzgalom, amellyel Péter védelmezte Jézus ügyét, már sokakat késztetett arra, hogy az evangéliumot elfogadják. A főemberek féltek, hogyha Péternek ismét alkalma lenne hitét megvallani a Jeruzsálemben ünnepet ülő nagy tömeg előtt, akkor a királytól szabadon bocsátását követelné. Amíg különböző ürügyekkel a halálos ítélet végrehajtását húsvét utánra halasztották, a gyülekezeti tagoknak idejük volt alapos önvizsgálatra és komoly imaéletre. Szüntelenül könyörögtek Péterért, mivel érezték, hogy a mű nem nélkülözheti munkálkodását.
83
Ellen G. White
Apostolok története
Felismerték, hogy olyan időponthoz érkeztek el, amikor Isten segítsége nélkül Krisztus gyülekezete elpusztulna. Időközben minden nép közül sok ájtatoskodó kereste fel az Isten imádására szentelt épületet. Gyönyörű látványosság volt; pazar pompája felemelő hatást váltott ki. Azonban Jehovának nem volt többé lakhelye ebben a gyönyörű palotában. Izráel népe elszakadt Istenétől. Röviddel földi tanítói működésének befejezése előtt Krisztus ily szavakra fakadt a templom épületének szemlélése közben: "Ímé, pusztán hagyatik néktek a ti házatok." (Máté 23, 38.) Eddig Atyja házának nevezte a templomot; mikor azonban Isten Fia utoljára lépett ki kapuin, Isten színe örökre elhagyta az egykor tiszteletére emelt épületet. Végül megállapították Péter kivégzésének napját, de a hívők imái még mindig ostromolták az eget. Mialatt teljes szívvel-lélekkel kértek segítséget buzgóságos könyörgésben, Isten angyalai őrizték a fogoly apostolt. Heródes visszaemlékezett az apostolnak egy korábbi fogságából való eltűnésére; ez alkalommal tehát kétszeres őrizetet és óvatosságot rendelt el. Hogy teljesen lehetetlenné tegye a szökést, tizenhat katona felügyelete alá helyezte, akiknek különböző őrségekbe osztva, a foglyot éjjel-nappal őrizniük kellett. Két katona közé láncolva - kiknek csuklójához egy-egy lánc kötötte oda - feküdt cellájában Péter és meg sem mozdulhatott anélkül, hogy a katonák észre ne vették volna. Miután a börtönajtókat biztonsági zárral látták el és erős őrség állott előtte, a szabadítás vagy menekülés lehetősége teljesen kizárt volt. Azonban: Ahol legnagyobb a veszély, ott legközelebb a segély. Péter egy sziklába vájt cellába volt bebörtönözve, melynek ajtóit erősen bezárták és eltorlaszolták. Az őrálló katonák felelősek voltak őrizetéért. De a biztos zárak, a torlaszok és a római őrség, melyek kizártak minden emberi lehetőséget, csak annál inkább magasztalják Isten győzelmét Péter kiszabadításánál. Heródes a Mindenható ellen emelte fel kezét és ezért teljesen meg kellett szégyenülnie. Isten saját hatalmas kezével akarta megmenteni ezt az értékes életet, melynek elpusztítását a zsidók tervbe vették. Elérkezett tehát a kivégzést megelőző nap sötét éjjele... Hatalmas angyal indult útnak a mennyből, Péter megmentésére. Az erős ajtók - melyek Isten szentjét zárva tartották - feltárultak, emberi kezek segítsége nélkül is. A Mindenható angyala keresztülhalad és az ajtók zajtalanul záródnak be utána. Belép a cellába: Péter ott fekszik és békésen alussza az Istenbe vetett hit nyugodt álmát. Az angyalt körülvevő fényár megvilágítja a cellát, de nem ébreszti fel az apostolt. Csak amikor az angyal érintését érzi és e hangot hallja: "Kelj fel hamar!" tér magához annyira, hogy látja a cellát mennyei fényben ragyogni és a dicsőséges angyalt maga előtt. Gépiesen engedelmeskedik és amikor a felkelésnél kezeit használja, alig ébred tudatára, hogy béklyói lehulltak csuklóiról.
84
Ellen G. White
Apostolok története
Ismét felhangzik a mennyei küldött parancsa: "Övezd fel magadat és kösd fel saruidat!" Péter ismét önkéntelenül engedelmeskedik, csodálkozva bámul látogatójára és azt hiszi, hogy álmodik, vagy látomást lát. Az angyal újból ráparancsol: "Vedd rád felsőruhádat és kövess engem!" Az angyal az ajtóhoz megy; a máskor oly bőbeszédű Péter ámulattól elnémulva követi. Keresztülhaladnak az őrségen és elérik az erősen elreteszelt ajtót, mely magától nyílik ki előttük, de utánuk rögtön be is zárul; miközben az őrök úgy belül, mint kívül, mozdulatlanul maradnak helyükön. Elérik a második, szintén kívül-belül őrzött ajtót. Ez is úgy nyílik ki, mint az első, anélkül, hogy a sarokvasak nyikorognának, vagy a reteszek bármilyen zajt okoznának. Keresztülhaladnak rajta és ez is éppoly zajtalanul csukódik be ismét. Hasonló módon jutnak át a bejárati kapun és már kint is vannak a nyílt utcán. Egyetlen szót sem váltanak; egyetlen lépés sem hallatszik. Az angyal kápráztató fényártól övezve halad elöl; Péter pedig zavartan és magát még mindig álomban képzelve, követi szabadítóját. Így haladnak végig egy utcán és azután az angyal eltűnik. Megbízatását elvégezte. Lassankint eloszlott a mennyei fény és Péter ott áll a mélységes sötétben, amely csak akkor enyhül, amikor szeme már megszokta. Egyedül van a csendes utcán és az éjjeli hűs levegő simogatja homlokát. Tudja már, hogy kiszabadult. Ismerős a városrész is. Felismerte a helyet, hiszen már sokszor járt arra, de amelyről azt hitte, hogy a következő reggel látja utoljára. Megkísérelte, hogy visszaidézze emlékezetébe az előző órák eseményeit. Tudta, hogy miután saruit és felsőruháját levetette, két katona között, hozzájuk láncolva aludt. Azonban most, ahogy végignézett magán, látta, hogy teljesen felöltözve és felövezve áll. A kegyetlen béklyóktól megdagadt csuklói is szabadok. Ráeszmélt arra, hogy szabadsága nem káprázat, nem álom, nem látomás, hanem boldog valóság. Reggel akarták utolsó útjára kísérni; és íme, angyal kiszabadította a börtönből, meg a halálból. "És Péter magához térve, mondá: Most tudom igazán, hogy az Úr elbocsátotta az ő angyalát és megszabadított engem Heródes kezéből és a zsidók népének egész várakozásától." Az apostol azonnal ahhoz a házhoz ment, ahol hittestvérei összegyűltek és ebben a pillanatban is buzgóságosan könyörögtek érte. "És mikor Péter zörgetett a tornác ajtaján egy Rhodé nevű szolgálóleány méne oda, hogy hallgatózzék; és megismervén a Péter szavát, örömében nem nyitotta meg a kaput, hanem befutván hírül adó, hogy Péter áll a kapu előtt. Azok pedig mondának neki: Elment az eszed. Ő azonban erősíté, hogy úgy van. Azok pedig mondának: Az ő angyala az. Péter pedig szüntelen zörget vala; mikor azért felnyitották, megláták őt és elálmélkodónak. Miután pedig kezével hallgatást intett nékik, elbeszélé nékik, mimódon hozta ki őt az Úr a tömlöcből."
85
Ellen G. White
Apostolok története
És Péter "kimenvén, elméne más helyre". A hívők szíve pedig dicsérettel és örömmel telt meg, mert Isten meghallgatta imáikat és Pétert kiszabadította Heródes kezéből. Reggelre nagy embertömeg gyűlt össze, hogy szemtanúja legyen az apostol kivégzésének. Heródes elküldött a börtönbe Péterért, akit fegyveres őrök serege és kísérete közepette kellett volna előhozni. Ezt nemcsak azért rendelte el így, hogy megakadályozza az esetleges szökést, hanem főként azért is, hogy mindazokat, akik rokonszenveznek vele, megfélemlítse, és királyi hatalmát kimutassa. Amikor a börtönőrök látták, hogy Péter kiszabadult, megrémültek. Szigorú parancsot kaptak, hogy életükkel tartoznak a rájuk bízott fogoly életéért; tehát különösen éberek voltak. Midőn a hivatalnokok megjelentek, hogy Pétert átvegyék, a katonák még a börtön ajtói előtt állottak és a zárak és reteszek helyükön voltak. A láncok is ott voltak még a két katona csuklóján - de a fogoly eltűnt. Amikor Heródes értesült Péter szökéséről, dühroham fogta el. Hűtlenséggel vádolta meg a katonákat és kivégzésüket rendelte el. Noha nagyon jól tudta, hogy nem emberi hatalom szabadította ki Pétert, azonban nem akarta beismerni, hogy isteni erő akadályozta meg tervének kivitelét és dacosan fellázadt Isten ellen. Nemsokára Péter kiszabadulása után, Heródes lement Czézáreába. Ott nagy ünnepélyt rendezett, hogy a nép csodálatát felkeltse és tetszését megnyerje. Jelen volt ezen az ünnepélyen az egész környékbeli mulatni vágyó lakosság. Nagy ünnepi lakomát rendeztek és fogyott a sok bor. Heródes nagy pompával és hosszas szertartások között jelent meg a vendégek előtt és fényes szónoklatot tartott. Aranyés ezüsttől ragyogó öltözékében, melynek redőzete a nap sugarait csillogva tükrözte vissza, valóban pompás látványt nyújtott. Egyéniségének méltósága és választékos beszéde nagy hatást gyakorolt az ünneplőkre, kik mámorosan és a borivástól már kábult fejjel, elkáprázva Heródes pompájától, elragadtatva fellépésétől és szónoki tehetségétől, vad lelkesedésükben elhalmozták hízelgéseikkel. Hangoskodva kijelentették végül, hogy ha eddig fejedelemként tisztelték, mától fogva Istenként fogják dicsőíteni. Hangok hangzottak fel ekkor egy nyomorult bűnös dicsőítésére; ezek a hangok néhány évvel ezelőtt így kiáltoztak: Vidd el ezt! Feszítsd meg! Feszítsd meg! A zsidók nem fogadták el Krisztust, kinek az út porában beszennyeződött egyszerű ruhája alatt, érettük is isteni szeretettel telt szív dobogott. Szemük nem ismerte fel a szerény külső mögött az Élet és Dicsőség Urát, noha Krisztus hatalma tárult fel előttük műveiben, melyeket közönséges halandó nem végezhetett. Ehelyett azonban készek voltak inkább e gőgös királyt Istenként tisztelni, kinek ezüstből és aranyból készült pompás ruhái kegyetlen szívét takarták. Heródes tudta, hogy a nép dicséretét és hódolatát nem érdemelte ki; mégis elfogadta a bálványozást, mintha megilletné. Szívét legeltette diadalán; arcán a
86
Ellen G. White
Apostolok története
kielégült büszkeség pírja lángolt, amikor felharsant a kiáltás: "Isten szava ez és nem emberé." Egyszerre azonban borzalmas változás ment végbe; arca halotthalvány lett és eltorzult a fájdalomtól. Verejtékezett. Egy pillanatig a fájdalomtól és rémülettől szinte megkövülten állott, majd elszíntelenedett arccal fordult megdöbbent barátaihoz. Kétségbeeséstől tompa, rekedt hangon kiáltott fel: Akit ti Istenné emeltetek, a halál fia lett! A legborzasztóbb kínok között vergődve vitték el a dőzsölés, öntetszelgés színhelyéről. Még néhány pillanattal előbb hivalkodva fogadta a nagy tömeg imádatát; azonban fel kellett ismernie, hogy annak az Uralkodónak kezébe esett, aki hatalmasabb mindennél. Felébredt lelkiismerete vádolta. Eszébe jutott, hogy Jézus követőit mily kegyetlenül üldöztette; Jakabot kivégeztette. Visszagondolt szándékára, hogy Péter apostolt lefejezteti, valamint esztelen bosszújára, mellyel csalódása fölötti haragjában a börtön őreit kivégeztette. Érezte, hogy Isten keze nehezedik rá. Sem testi szenvedései, sem lelki gyötrelmei nem enyhültek, de nem is várta. Heródes ismerte Isten törvényét: "Ne legyenek néked idegen isteneid". (2. Móz. 20, 3.) Tudta, hogy mert elfogadta a nép imádatát, betetőzte bűneinek mértékét és Jehova igazságos haragját hívta ki. Péter kiszabadítására a mennyből leszállt angyal Heródesen is elvégezte a harag és az ítélet munkáját. Az angyal meglegyintette Pétert, hogy álmából felébressze; de egészen más ütést mért az istentelen királyra. Megalázta büszkeségét és végrehajtotta a Mindenható büntetését. Isten megtorló ítélete következtében Heródes testi és lelki gyötrelmek között halt meg. Ez az isteni igazságszolgáltatás megdöbbentette a népet. Az a hír, hogy Krisztus apostola csodálatos módon szabadult ki a börtönből és halálból, viszont az üldözőt utolérte Isten méltó büntetése, elterjedt az ország minden részébe és sokakat arra késztetett, hogy higgyenek Jézus Krisztusban. Fülöp tapasztalata, akit a mennyből jött angyal utasított arra a helyre, ahol az igazság után vágyódó lelket megtalálja; Kornélius élménye, akit az angyal keresett fel Isten üzenetével; Péter esete, akit bebörtönöztek és halálra ítéltek, de angyal megszabadította, mind-mind igazolják, hogy milyen szoros az összeköttetés a menny és a föld között. Angyalok ilyen látogatásairól szóló feljegyzések nyújtsanak erőt és bátorságot Isten munkásainak. Miként az apostolok idejében, úgy napjainkban is angyalok vonulnak végig a földön, bejárnak minden hegyet-völgyet, hogy vigasztalják a csüggedőket, védelmezzék a megtérőket és emberi lelkeket nyerjenek meg Krisztusnak. Igaz, hogy személy szerint nem láthatjuk őket, mindazáltal mellettünk vannak, hogy vezessenek, tanítsanak és védelmezzenek.
87
Ellen G. White
Apostolok története
A mennyet a földdel titokzatos, láthatatlan létra köti össze; ennek alsó vége a földben gyökerezik, legfelsőbb foka azonban az Örökkévaló trónját érinti. Ezen a fényesen ragyogó létrán állandóan fel-alá járnak az angyalok és fölviszik az Atyához a szegények és nyomorgók sóhaját és hoznak le áldást, reményt és bátorítást az embereknek. A világosság ezen angyalai mennyei légkörrel veszik körül a lelkeket és fennkölt magaslatokra juttatják őket. Testi szemeinkkel nem láthatjuk lényüket. Mennyei dolgok csak lelki szemekkel ismerhetők fel. Mennyei hangok harmóniáit csak lelki fülünk foghatja fel. "Az Úr angyala tábort jár az őt félők körül és kiszabadítja őket." (Zsolt. 34, 8.) Isten megbízza angyalait, hogy védelmezzék választottait a veszedelemtől, "a dögvésztől, amely a homályban jár" és "a döghaláltól, amely délben pusztít". (Zsolt. 91, 6.) Számtalanszor beszéltek angyalok emberekkel, miként barát beszél barátjával, és biztonságba helyeztek sokakat. Angyalok bátorító szava gyakran felemelte a hűségeseket a csüggedésből és irányította gondolataikat a magasabb rendű dolgokra. Így vált lehetővé, hogy a hívők hitben láthatták a győzelmi koronát, a pálmaágakat, a fehér ruhákat és a győzők jutalmát: Istennek ajándékát. Angyalok feladata: közeledni a szenvedőkhöz, megpróbáltakhoz és megkísértettekhez. Fáradhatatlanul munkálkodnak minden lélekért, kiért Krisztus meghalt. Amikor egy bűnös Krisztushoz tér, átadja magát Neki, angyalok viszik az örömhírt fel a mennybe. Ez a mennyei seregek nagy öröme. "Nagyobb öröm lesz a mennyben egy megtért bűnösön, hogynem kilencvenkilenc igaz emberen, akinek nincs szüksége megtérésre." (Luk. 15, 7.) Minden eredményes fáradozásunkról mely a sötétséget oszlatja és Krisztus ismeretét terjeszti - értesül a menny. Ha tehát ilyen cselekedetet jelentenek az Atyának, öröm tölti be az egész mennyet. A mennyei fejedelmek és hatalmasságok figyelemmel kísérik Isten szolgáinak minden küzdelmét, melyet látszólag csüggesztő körülmények között vívnak meg. De valahányszor Megváltójuk zászlaja köré sereglenek a keresztények és felvonulnak megvívni a hit nemes harcát, mindig újabb eredményeket érnek el és újabb dicsőséget aratnak. A mennynek minden angyala készséggel áll szolgálatára Isten alázatos, hívő gyermekeinek. Ahányszor az Úr munkásai dicséneket énekelnek idelent, az angyalok kara is átveszi odafent, hogy dicsőíttessék az Atya és a Fiú. Az angyalok szolgálatát és küldetésük jelentőségét jobban meg kell értenünk, mint eddig. Gondoljunk arra, hogy Isten minden őszinte gyermeke mennyei lények segítségét élvezi. A világosság és erő láthatatlan seregei szolgálatkészen veszik körül a föld szelíden és alázatosait, akik hisznek ígéreteiben és azokra igényt is tartanak. Kérubok és szeráfok, valamint erős angyalfejedelmek állnak Isten jobbján. "Avagy nem szolgáló lelkek-é mindazok, elküldve szolgálatra azokért, akik örökölni fogják az idvességet?" (Zsid. 1, 14.)
88
Ellen G. White
Apostolok története
16.
Az evangélium Antiókhiában
Miután az üldözés következtében a tanítványok elmenekültek Jeruzsálemből, az evangélium nagyon gyorsan terjedt szét a Palesztina határain túl fekvő vidékeken. Sok kis hívő csoport alakult a fontos központokban. A tanítványok közül egyesek "eljutónak Főnicziáig, Cziprusig és Antiókhiáig, prédikálván az igét." Rendszerint csak a héberekkel és görög zsidókkal foglalkoztak, akik akkor a világ majdnem minden városában egész településeket alkottak. Azon városok közé, amelyek - az Írás szerint - szívesen fogadták az evangéliumot, tartozott Antiókhia is, Szíria akkori fővárosa. Kiterjedt kereskedelme folytán e sűrűn lakott központot igen sok, különböző nemzetiségű ember kereste fel. Ezenkívül Antiókhiát egészséges fekvése, gyönyörű vidéke, gazdagsága, műveltsége és előkelő életmódja miatt is igen szerették a gondtalan kényelmet és szórakozást keresők. Az apostoli korszakban Antiókhia a tobzódás és bűn városa volt. Ciprusból és Cirénéből való néhány tanítvány nyilvánosan prédikált Antiókhiában és "hirdették az Úr Jézus evangéliumát". "Az Úrnak keze vala velők" és komoly fáradozásuk jó gyümölcsöt eredményezett: "Nagy sokaság tére meg az Úrhoz, hívővé lévén". "Elhatott pedig a hit ő felőlük a jeruzsálemi gyülekezet fülébe; és kiküldék Barnabást, hogy menjen el egész Antiókhiáig". Midőn új munkaterületére érkezett és látta, mi minden történt már itt Isten kegyelméből, "örvendeze; és inté mindnyájukat, hogy állhatatos szívvel maradjanak meg az Úrban." Barnabás antiókhiai tevékenységét gazdag eredmény koronázta és a hívők száma igen megnövekedett. A mű kifejlődött. Barnabás megfelelő segítség szükségét érezte, hogy kellően kihasználhassa az isteni gondviselés által nyújtott alkalmakat. Ezért elment Tárzusba, hogy felkeresse Pált, aki Jeruzsálemből történt távozása óta "Szíriában és Ciliciában" munkálkodott és hirdette "azt a hitet, amelyet egykor pusztított". (Gal. 1, 21. 23.) Barnabásnak sikerült találkoznia Pállal és rábeszélte őt, hogy térjen vissza vele és legyen munkatársa az igehirdetésben. Itt, a népes Antiókhiában, Pál kitűnő munkaterületet talált. Tanultsága, bölcsessége és nagy buzgalma hatalmas befolyást gyakorolt e kultúrhely lakóira és látogatóira; valóban olyan segítségnek bizonyult, mint amelyre Barnabásnak szüksége volt. A két tanítvány egy teljes esztendőn át munkálkodott együtt egyetértésben, hűségesen az Úr szolgálatában. Sok lélek ismerte meg általuk a názáreti Jézust, a világ Megváltóját. Antiókhiában nevezték a tanítványokat először keresztényeknek (= krisztusiaknak). Azért kapták ezt a nevet, mert prédikációiknak, tanításuknak és társalgásuknak központja és lényege Krisztus volt. Mindig és újból elbeszélték azokat
89
Ellen G. White
Apostolok története
az eseményeket, amelyek földi tanítói működése alatt történtek, amikor a tanítványok még személyes jelenlétének örvendezhettek. Sohasem unták meg, hogy tanairól és csodatevő gyógyításairól beszéljenek. Remegő ajakkal, könnyes szemekkel szóltak a Getsemáne-kertben vívott lelki gyötrelmeiről, elárultatásáról, kihallgatásáról és keresztre feszítéséről; valamint türelméről, és alázatosságáról, amellyel ellenségei által okozott gyalázatot és kínszenvedést elviselte; isteni irgalmasságáról, amellyel üldözőiért imádkozott. Viszont boldog örömmel beszéltek feltámadásáról és mennybemeneteléről, valamint mennyei közbenjárói tisztségéről, mint a bukott emberiség egyetlen Szószólójáról. A pogányok jogosan nevezték őket keresztyéneknek, hiszen Krisztust prédikálták és Általa küldték fel imáikat Istenhez. Isten volt az, aki nekik a keresztény nevet adta. Királyi név! Megadja mindazoknak, akik Krisztussal egyesülnek. Erről a névről írta később Jakab: "Avagy nem a gazdagok hatalmaskodnak-é rajtatok, és nem ők hurcolnak-é titeket a törvény elé? Nem ők káromolják-é azt a szép nevet, amelyről neveztettek?" (Jakab 2, 6. 7.) És Péter kijelentette: "Ha pedig mint keresztény szenved, ne szégyellje, sőt dicsőítse azért az Istent." "Boldogok vagytok, ha Krisztus nevéért gyaláznak titeket, mert megnyugszik rajtatok a dicsőségnek és az Istennek Lelke." (1. Pét. 4, 16. 14.) Az antiókhiai hívők felismerték, hogy Isten végzi bennük "mind az akarást, mind a munkálást jó kedvéből." (Fil. 2, 13.) Miután olyan nép között éltek, mely vajmi keveset törődött az örökkévaló dolgokkal, igyekeztek az őszinték figyelmét felhívni és határozott bizonyságot tenni Róla, akit szerettek és akit szolgáltak. Szolgálatukban alázatosak voltak, mert megtanultak bízni a Szentlélek erejében, amely hatásossá teszi az Élet Igéit. És így naponta bizonyságot tettek Krisztusba vetett hitükről, az élet legkülönbözőbb megnyilvánulásai közepette. Krisztus antiókhiai követőinek példaadása szolgáljon bátorításul valamennyi hívőnek ma is, a világ nagyvárosaiban. Isten rendelte úgy, hogy kiválasztott, megszentelt és tehetséges munkások menjenek el a fontos, népes városokba, hogy ott nyilvános munkát végezzenek; ugyancsak Isten szándéka az is, hogy a gyülekezeti tagok, kik ezekben a városokban laknak, Istentől nyert adományaikat szintén használják fel lelkek megnyerésére. Gazdag áldások várnak rájuk, ha feltétlenül engedelmeskednek a felhívásnak. Mialatt azon fáradoznak, hogy Krisztusnak lelkeket nyerjenek meg, tapasztalni fogják, hogy sokan, kiket másként nem lehetett volna megközelíteni, nem zárkóznak el ügyes, személyes fáradozásaik elől. Isten országának ügye itt e földön most is a bibliai igazságok élő képviselőit igényli. A felavatott prédikátorok egyedül nem bírják elvégezni feladatukat: a nagyvárosok tömegeinek figyelmeztetését. Isten nemcsak a hithirdetőket hívja el, hanem az orvosokat, a betegápolókat, a könyvevangélistákat, a bibliamunkásokat és a megszentelt életű gyülekezeti tagokat is. Mindenkit elhív, aki ismeri Isten Igéjét és 90
Ellen G. White
Apostolok története
kegyelmének hatalmát, hogy figyelmüket a még sötétségben élő városok lelki ínségére irányítsa. Az idő rohan és még sok a tennivaló. Minden erőt be kell vonni a munkába, hogy a jelenleg kínálkozó alkalmak bölcsen kihasználhatók legyenek. Pált, együttműködése Barnabással Antiókhiában, megerősítette abban a meggyőződésében, hogy Isten különleges munkára hívta el a pogány világ érdekében. Az Úr megmondotta neki megtérésekor, hogy szolgájává lesz a pogányok között, "hogy megnyissad szemeiket, hogy setétségből világosságra és a Sátánnak hatalmából az Istenhez térjenek, hogy bűneiknek bocsánatát és megszenteltettek között osztályrészt nyerjenek az én bennem való hit által." (Apcs. 26, 18.) Az angyal pedig, aki megjelent Anániásnak, ezeket mondotta Pálról: "Ő nekem választott edényem, hogy hordozza az én nevemet a pogányok és királyok és Izráel fiai előtt". (Apcs. 9, 15.) Végül Pálnak is, amikor a jeruzsálemi templomban imádkozott, angyal jelent meg, ezzel a paranccsal: "Eredj el, mert én téged messze küldelek a pogányok közé." (Apcs. 22, 21.) Így bízta meg az Úr Pált, hogy a pogány világ nagy misszióterületére menjen. Erre a nagy horderejű, széles körű nehéz munkára úgy készítette elő, hogy szorosan összekapcsolódott vele. Elragadtatásban megnyitott szemei előtt elvonultatta a menny gyönyörű és dicső képeit. Isten Pált bízta meg azzal a feladattal, hogy "azt a titkot..., mely örök időktől fogva el volt hallgatva" (Róma 16, 25.) kinyilatkoztassa. "Az Ő akaratának titkát" (Ef. 1, 9.), "amely egyéb időkben meg nem ismertettetett az emberek fiaival úgy, ahogy most kijelentetett az Ő szent apostolainak és prófétáinak a Lélek által, hogy tudniillik a pogányok örökös társak és ugyanazon test tagjai és részesei az ő ígéretének a Krisztus Jézusban az evangélium által." Pál apostol Isten szolgájának nevezte magát, és önnönmagáról szólva, így folytatta: "Nékem, minden szentek között a legeslegkisebbnek adatott ez a kegyelem, hogy a pogányoknak hirdessem a Krisztus végére mehetetlen gazdagságát. És, hogy megvilágosítsam mindeneknek, hogy miképpen rendelkezett Isten ama titok felől, mely elrejtetett vala örök időktől fogva az Istenben, aki mindeneket teremtett a Jézus Krisztus által; azért, hogy megismertettessék most a mennybéli fejedelemségekkel és hatalmasságokkal az egyház által az Istennek sokféle bölcsessége, amaz örök eleve elvégzés szerint, amelyet megcselekedett a Krisztus Jézusban, a mi Urunkban" (Ef. 3, 5-11.). Isten gazdagon megáldotta Pál és Barnabás munkáját azon év alatt, amelyet az antiókhiai hívők között töltöttek. Azonban mindeddig egyikük sem volt formailag felszentelve a prédikátori tisztségre. Most tehát keresztényi tapasztalataik annyira megértek, hogy Isten rájuk bízhatta azt a súlyos missziómunkát, amelynél szükségük volt mindazon kiváltságokra, amelyekben a gyülekezet őket részesíthette. "Valának pedig Antiókhiában az ottlevő gyülekezetben némely próféták és tanítók: Barnabás és Simeon, ki hivattatik vala Nigernek, és a Czirénei Lucius és Manaen... és Saulus. Mikor azért azok szolgálának az Úrnak és böjtölének, monda a Szent Lélek: Válasszátok el nékem Barnabást és Saulust a munkára, amelyre én őket elhívtam." Mielőtt tehát ezt a két apostolt a pogánymisszióra kiküldték, böjttel, imával és 91
Ellen G. White
Apostolok története
kézrátétellel ünnepélyesen Istennek szentelték őket. Ezzel a gyülekezet egyszersmind felhatalmazta őket, hogy az igazságot hirdessék, hogy kereszteljenek és gyülekezeteket alapítsanak, melyek korlátlan egyházi teljhatalmat élveztek. A keresztény gyülekezet ekkor új, fontos időszakába lépett. Megkezdődött az evangélium diadalútja a pogányok között; a gyülekezet pedig megerősödött a dúsan bearatott lelkekkel. Várható volt azonban, hogy az erre a munkára kijelölt apostolok bizalmatlansággal, előítélettel és irigységgel találkoznak majd és tanításuk, mely "lerontotta a közbevetett választófalat" (Ef. 2, 14.) - amely oly hosszú időn át szétválasztotta a zsidókat és görögöket - az eretnekség vádját lobbantja fel. Emiatt egyben az evangéliumi prédikátori tisztségre nyert felhatalmazásukat sok törvénytisztelő, jámbor zsidó kétségbe is vonhatja. Isten azonban előre látta a nehézségeket, amelyek szolgái útját akadályozhatják, és hogy munkájuk zavartalanul alakulhasson, kinyilatkoztatás útján utasította a gyülekezetet arra, hogy nyilvánosan avassa fel őket a prédikátori tisztségre. Így tehát felszentelésük nyilvános elismerése volt az Isten rendelésének, hogy vigyék el a pogányoknak az üdvözítő evangéliumot. Pál, valamint Barnabás is, Istentől kapta megbízatását; a kézrátétel tehát nem jelentette a kegyelem vagy képesség újabb adományát, hanem csak a tisztség formai elismerését, felhatalmazást erre a hivatásra. A gyülekezet így nyomta rá pecsétjét Isten művére. A zsidók számára az ilyen eljárás nagy jelentőséggel bírt. Ha a zsidó apa gyermekeit megáldotta, ünnepélyesen fejükre helyezte kezeit. Ha egy állatot odaszántak áldozatul, akkor az áldozatot bemutató papnak szintén rá kellett tenni kezeit az áldozat fejére. Amikor tehát az antiókhiai hívő gyülekezet szolgái rátették kezüket Pál és Barnabás fejére, ezen cselekedetükkel Istent arra kérték, hogy a kiválasztott apostolokra, különleges munkájukra szóló felavatásukra, áldását adja. Később a kézrátétellel való felszentelés szertartásával igen visszaéltek. Indokolatlan fontosságot tulajdonítottak ennek a cselekménynek, mintha azokra, akik ilyen felszentelésben részesültek, azonnal valamilyen erő áradna, mely őket bizonyos lelki hivatásra képesítené. Azonban a Szentírás semmit sem jegyzett fel arról, mintha a két apostolra, felavatásuk alkalmával, pusztán kézrátevés által, valamilyen erő szállott volna. Csak felszentelésükről értesülünk és annak jelentőségéről, jövő munkájukat illetőleg. A két tanítvány felavatásának körülményei - az evangélium szolgálatának meghatározott ágára - világosan bizonyítják, hogy az Úr a Szentlélek által különválasztott, elhívott eszközei útján munkálkodik megszervezett gyülekezetében. Amikor az Üdvözítő néhány évvel előbb kinyilatkoztatta Pálnak Isten szándékát, személyét illetőleg, Pál azonnal összeköttetésbe került a Damaszkuszban újonnan alakult gyülekezet tagjaival. A damaszkuszi gyülekezet így e megtért farizeus személyes tapasztalatairól rögtön tudomást szerzett. Most pedig, hogy az egykor adott isteni megbízást átfogóbban végrehajtsák, megbízta a Szent Lélek a 92
Ellen G. White
Apostolok története
gyülekezetet, hogy Pált és munkatársát felavassák, miáltal újabb bizonyságát adta, hogy Pál az Úr kiválasztott eszköze az evangélium terjesztésére a pogányok között. Miközben az antiókhiai gyülekezet vezetői "szolgálának az Úrnak és böjtölének, monda a Szent Lélek: Válasszátok el nékem Barnabást és Saulust a munkára, amelyre én őket elhívtam." Isten e földön egyházát tette a világosság közvetítőjévé, és általa akarja közölni szándékát és akaratát. Nem ad egyetlen szolgájának sem olyan tapasztalatot, mely független volna a gyülekezet tapasztalatától, vagy éppen ellentétben állna azzal. Nem is közli a gyülekezetre vonatkozó akaratát csupán egyetlen emberrel, miközben azt - Krisztus testét - sötétségben hagyja. Gondviselésében szolgáit szoros összeköttetésbe hozza gyülekezetével; azért, hogy kevésbé bízzanak önmagukban, de annál nagyobb bizalommal viseltessenek azokkal szemben, akiket művének fejlesztésére használ fel. A gyülekezetben kezdettől fogva mindig akadtak emberek, akik állandóan személyes függetlenségre törekedtek. Az ilyenek nem látják be, hogy a szellem ilyen függetlenítése az embert könnyen arra vezeti, hogy túlságosan bízzék önmagában és saját ítéletét többre értékelje hittestvérei tanácsánál és ítéleténél; különösen azokénál, kiket Isten népének vezetésére tisztségekkel ruházott fel. Isten tekintélyt és hatalmat adott gyülekezetének, amelyet lebecsülni vagy megvetni senkinek sincsen joga; aki így cselekszik: Isten szavát veti meg. Aki hajlamos arra, hogy saját ítéletét tekintse mérvadónak, nagy veszélyben forog. Sátán jól megfontolt terve ez, hogy elválassza mindazoktól, akik a világosság közvetítői, és akik által Isten működik, hogy művét a földön felépítse és kiterjessze. Lekicsinyelni és megvetni azokat, akiket Isten bízott meg az igazság terjesztésében a felelősség viselésével, annyit jelent, mint megvetni azokat, akiket Isten, népének támogatására, bátorítására és erősítésére rendelt. Ha az Isten művében dolgozó munkás abban a hitben él, hogy ő - senki mástól - csak közvetlenül Istentől kaphat világosságot, ezzel kaput nyit az ellenségnek, aki könnyűszerrel elcsábítja és legyőzi. Az Úr úgy rendezte bölcsen, hogy a hívőket szoros kapcsolat fűzze össze; keresztényt kereszténnyel, gyülekezetet gyülekezettel. Így lehetséges csak, hogy az ember Istennel együtt dolgozhasson. Így rendelnek alá minden eszközt a Szentléleknek és valamennyi hívő rendszeres, jól irányzott törekvésben egyesülve közölheti a világgal Isten kegyelmének örömhírét. Miközben az evangélium fénye világított Antiókhiában, a Jeruzsálemben maradt apostolok szintén párhuzamosan fejlesztették tovább megkezdett művüket. Az ünnepekre évente minden tartományból sok zsidó jött fel Jeruzsálembe, hogy ott a templomban imádkozzék. E zarándokok között sokan voltak, kik őszinte életszentségre törekedtek és komolyan kutatták a próféciákat. Vágyva várták a megígért Messiás eljövetelét, Izráel reménységét. Ha Jeruzsálem megtelt ilyen idegenekkel, akkor az apostolok tántoríthatatlan bátorsággal prédikálták Krisztust,
93
Ellen G. White
Apostolok története
noha tudták, hogy életük ezáltal állandó veszélyben forog. Azután Isten Lelke nyomta rá pecsétjét munkájukra: sokan megtértek és hívővé lettek. Ezek, amikor visszatértek hazájukba, a világ különböző részén elhintették az igazság magvát, minden nép és társadalmi osztály körében. Azon apostolok közül, kik e munkára szentelték életüket, különösen kitűnt Péter, Jakab és János. Szilárd volt abbeli meggyőződésük, hogy őket bízta meg Isten, hogy otthon, a hazájukban saját népüknek Krisztust hirdessék. Igyekeztek hűen és bölcsen bizonyságot tenni azokról a dolgokról, amelyeket láttak és hallottak és a "biztos prófétai beszéd"-re (2. Pét. 1, 19) hivatkoztak azon erőfeszítésükben, hogy meggyőzzék "Izráelnek egész házát...", hogy azt a Jézust, akit a zsidók megfeszítettek, "Úrrá és Krisztussá tette Őt az Isten." (Apcs. 2, 36.) MAROSPARTI GONDOLATOK (részlet) Uram! a világot én nem kívánom! Sem azt, amit a világ forrón áhít: dicsőségek, rangok öröm virágit! Akarok lenni egyszerű kis szolgád, árban harcolva, feltekintni Hozzád. Akarom járni a puszta utakat, hol szenvedő testvér, küzdő társ akad... Akarok lenni üdv szekerén kerék, kinek a futásból soha nincs elég, akarok lenni szíveken ütőér, bűn örvénye felett mentőkötél, Isten kezében alázatos szolga, ki vérző lelkek ügyét szívén hordja... Krisztus templomában egy oszlop legyek, ki nem remeg, ha mozdulnak a hegyek s mondhassam majd, ha a végidő lejár: - Itt vannak Uram, kiket nékem adtál! Moldován Vilmos
94
Ellen G. White
Apostolok története
17.
Az Evangélium hírnökei
Miután Pált és Barnabást az antiókhiai hittestvérek felavatták, "kibocsáttattak a Szent Lélektől, Jemenének Szeleucziába; és onnét elevezének Cziprusba." Az apostolok ezzel megkezdték első misszióútjukat. Cziprus is azon helyek közé tartozott, ahová a hívők elmenekültek az István halála után Jeruzsálemben bekövetkezett üldözés elől. Innen jött néhány férfi Antiókhiába és ott "szófának a görögöknek, hirdetve az Úr Jézust". (Apcs. 11, 20.) Barnabás "cziprusi" lévén (Apcs. 4, 36.), Márk János nevű rokonának kíséretében, Pállal együtt meglátogatta ezt a szigetet. Márk anyja megtért a keresztény hitre. Jeruzsálemi háza azóta is menedéket nyújtott a tanítványok számára. Tudták, hogy ott mindig kedvesen fogadják őket és nyugodtan meg is pihenhetnek. Az apostolok egyik ilyen látogatása alkalmával ajánlkozott fel Márk, hogy elkíséri misszióútjukra Pált és Barnabást. Isten kegyelmi munkája érintette szívét és feltámadt benne a vágy, hogy életét teljesen az evangélium szolgálatának szentelje. Amikor Salamis városába érkeztek, az apostolok hirdették "Isten beszédét a zsidóknak zsinagógáiban... és eljárván a szigetet mind Páfusig, találkozónak egy ördöngös hamis próféta zsidóval, kinek neve vala Barjézus; ki Sergius Paulus tiszttartóval, ez okos emberrel vala. Ez magához hívatván Barnabást és Saulust, kívánó hallani az Isten beszédét. Elimás, az ördöngös azonban, (mert így magyaráztatik az ő neve), ellenkezik vala velők, igyekezvén a tiszttartót elfordítani a hittől." Sátán harc nélkül nem engedi meg Isten országa építését itt e földön. A gonosz hatalmak szakadatlanul harcolnak az Isten által az evangélium terjesztésére választott eszközök ellen. De rendkívül buzgók a sötétség hatalmai, ha az igazságot előkelő és valóban becsületes emberek előtt hirdetik. Így történt akkor is, amikor Sergius Paulus, a cziprusi tiszttartó hallgatta az evangéliumot. A tiszttartó magához hívatta az apostolokat, hogy meghallgassa az általuk hirdetett üzenetet. A gonosz hatalmak azonban, melyek Elunás által munkálkodtak, megkísérelték, hogy kártékony befolyásukkal eltérítsék a hittől és keresztezzék Isten szándékát. Így igyekszik a bukott ellenség mindenkor, befolyásos férfiakat a megtéréstől visszatartani, nehogy jó szolgálatokat tegyenek Isten művének. A hűséges evangéliumi munkás azonban ne féljen, hogy az ellenség legyőzi, mert hiszen az a kiváltsága, hogy a magasságból erőt nyerjen, melynek segítségével ellenállhat minden sátáni befolyásnak.
95
Ellen G. White
Apostolok története
Noha Sátán erősen szorongatta Pált, mégis volt elég bátorsága, hogy rendreutasítsa azt, aki által az ellenség tevékenykedett. Az apostol, "Szentlélekkel telve" ránézett Elimásra és "monda: Óh, minden álnoksággal és minden gonoszsággal teljes ördögfi, minden igazságnak ellensége, nem szűnöl-é meg az Úrnak igaz útait elfordítani? Most azért íme az Úrnak keze van ellened és vak leszel és nem látod a napot egy ideig. És azonnal homály és sötétség szálfa reá; és kerengve keres vala vezetőket. Akkor a tiszttartó, mikor látta a történt dolgot, hitt, elálmélkodván az Úrnak tudományán." Az ördöngös szándékosan zárta be szemeit az evangélium bizonyítékai előtt. Az Úr pedig, jogos haragjában, elvette tőle természetes látását és vaksággal sújtotta. Ez ugyan nem volt állandó vakság, csupán időleges és arra szolgált, hogy bűnbánatra vezesse; arra is, hogy Istentől bocsánatot kérjen, akit annyira megsértett. Nagy zavara teljesen hatástalanná tette sok ravasz fogását, melyeket Krisztus tanai ellen alkalmazott. Az a tény, hogy vakságában keringenie kellett, bizonyítékul szolgált mindenkinek, hogy az apostolok által művelt csodák - melyeket Elunás szemfényvesztésnek nevezett - Isten ereje által történtek. A tiszttartó ily módon meggyőződött az apostolok által képviselt tan igazságáról és elfogadta az evangéliumot. Elunás ugyan nem volt művelt ember, de Sátán munkájára különösen alkalmas. Aki Isten igazságát hirdeti, különböző alakban találkozik majd a furfangos ellenséggel: néha tudós ember személyében, gyakrabban azonban műveletlen emberek alakjában, akiket Sátán képezett ki alkalmas eszközökké emberi lelkek megtévesztésére. Krisztus szolgájának azonban Isten félelmében és erejének hatalmában hűségesen őrhelyén kell állama; így Sátán csapataiban zavart idézhet elő és az Úr nevében győzelmet arathat. Pál és kísérői folytatták útjukat és eljutottak Pergába, Pámfiliának városába. Útjuk fáradságos volt, telve viszontagságokkal, nélkülözésekkel. Minden oldalról veszély környékezte őket. Láthatóan és láthatatlanul leselkedtek rájuk úgy a falvakban, mint a városokban, amelyeken keresztülhaladtak; sőt még az elhagyott országutakon is. Azonban Pál és Barnabás megtanulta, hogy bízzék Isten szabadító erejében. Szívük az elveszendő lelkek iránti szeretettől izzott. Hű pásztorokként keresték az elveszett juhokat, nem gondolva saját jólétükre és kényelmükre. Megfeledkezve önmagukról, nem tántorodtak meg, ha fáradtak és éhesek voltak vagy a hidegtől reszkettek. Tekintetük csak egy célra irányult: azok üdvösségére, kik messze eltávolodtak a nyájtól. Így történt azután, hogy Márkot elfogta a félelem és a csüggedés. Egyelőre megingott abbeli szándékában, hogy feltétel nélkül az Úr munkájának szentelje életét. A nehézségekhez nem volt hozzászokva, az utazás veszélyei és nélkülözései teljesen letörték. Kedvező körülmények között eredményesen dolgozott, most azonban, a nehézségek és veszélyek közepette, amelyek oly gyakran környékezték az
96
Ellen G. White
Apostolok története
úttörőket, gyenge harcosnak bizonyult. Nem tudta a kereszthordozás terheit elviselni. Meg kellett még tanulnia, hogy a veszélyekkel, az üldözésekkel és a nyomorúsággal bátran és hősiesen szembeszálljon. Miközben az apostolok továbbnyomultak és még nagyobb nehézségek mutatkoztak, Márk megfélemlett. Nem volt bátorsága őket tovább kísérni, visszatért tehát Jeruzsálembe. Márknak a veszélyek előli szökését Pál igen kedvezőtlenül, sőt szigorúan ítélte meg. Barnabás azonban hajlandóbb volt Márk viselkedését tapasztalatlanságával magyarázni. Szívből óhajtotta, hogy Márk ne tegye le a prédikátori tisztséget, mert látott benne képességeket; tudta, hogy Krisztusnak használható és alkalmas szolgájává fog válni. Barnabásnak Márk érdekében követett kíméletes bánásmódja később busás jutalmat aratott, mert ez a fiatalember végül maradéktalanul az Úrnak és az evangélium hirdetésének szentelte életét - még a legnehezebb területeken is. Isten áldásával, Barnabás bölcs vezetése mellett, értékes munkássá fejlődött. Később Pál is megbékült Márkkal és munkatársául fogadta. Úgy ajánlotta őt a kolossébelieknek, mint "munkatársát" az Isten országában, aki "vigasztalására" volt. (Kol. 4, 11.) Más alkalommal, röviddel halála előtt, így írt Márkról: "nekem alkalmas a szolgálatra". (2. Tim. 4, 11.) Miután Márk eltávozott tőlük, Pál és Barnabás meglátogatták a pisidiai Antiókhiát. Ott szombatnapon bementek a zsinagógába és leültek. "Azonban a törvénynek és a prófétáknak felolvasása után küldének a zsinagógának elöljárói hozzájuk, mondván: Atyámfiai, férfiak, ha van valami intőbeszédetek a néphez, szóljatok." Miután így felszólították őket, hogy beszéljenek, "Pál azért felkelvén és kezével intvén, monda: Izráelnek férfiai és ti, kik félitek az Istent, halljátok meg." Ezután csodás beszédet tartott. Először történelmi áttekintést nyújtott Isten eljárásáról, útjáról és módjáról, ahogyan a zsidó népet vezette az egyiptomi szabadulás után. Beszélt nekik Isten ígéretéről, hogy Dávid magvából küld számukra Üdvözítőt. Ezután nyíltan kijelentette: "Ennek magvából támasztott Isten, ígérete szerint, Izráelnek szabadítót, Jézust; minekutána előbb János az ő eljövetele előtt a megtérésnek keresztségét prédikálta Izráel egész népének. És mikor be akaró végezni János az ő tisztét, monda: Nem én vagyok az, hanem ímé én utánam jő, kinek nem vagyok méltó megoldani lábainak saruját". Nagy erővel prédikálta tehát Jézust, mint az emberek Üdvözítőjét, mint a megjövendölt Messiást. Miután Pál befejezte magyarázatát, így szólt: "Atyámfiai, férfiak, Ábrahám nemzetének fiai és kik ti köztetek félik az Istent, ez idvességnek beszéde néktek küldetett. Mert akik lakoznak Jeruzsálemben és azoknak fejei, mivelhogy őt fel nem ismerék, a prófétáknak szavait is, (melyeket minden szombaton felolvasnak) ítéletükkel betöltötték." Pál nem habozott, hogy leplezetlenül kimondja az igazságot: a zsidó vezetők elvetették az Üdvözítőt. Majd így folytatta: "És bár semmi halálra való okot nem találtak, kérék Pilátustól, hogy ölettessék meg. És mikor mindazokat elvégezték, amik 97
Ellen G. White
Apostolok története
ő felőle megírattak, a fáról levéve, sírba helyezteték. De az Isten feltámasztó őt halottaiból; és ő megjelent több napon át azoknak, kik együtt jöttek fel ő vele Galileából Jeruzsálembe, kik néki bizonyságai a nép előtt." Ezután így folytatta: "És mi hirdetjük néktek az atyáknak tett ígéretet, hogy azt az Isten betöltötte nékünk, az ő fiaiknak feltámasztván Jézust; mint a második zsoltárban is meg van írva: Én Fiam vagy te; ma nemzettelek téged. Hogy pedig feltámasztotta őt halottaiból, úgy, hogy az nem is fog többé az enyészetbe visszatérni, így mondta: Néktek adom a Dávid biztos szent javait". "Azért mondja másutt is: Nem engeded, hogy a te Szented rothadást lásson. Mert Dávid, minekutána a saját idejében szolgált az Isten akaratának, elaludt és helyezteték az ő atyáihoz, és rothadást látott. De akit Isten feltámasztott, az nem látott rothadást." Miután Pál világosan beszélt a Messiásra vonatkozó próféciák beteljesedéséről, megtérést és bűneik bocsánatát prédikálta, Jézusnak, a Messiásnak érdemeiért: "Azért legyen néktek tudtotokra atyámfiai, férfiak, hogy ez által hirdettetik néktek a bűnöknek bocsánata; és mindenekből, amikből a Mózes törvénye által meg nem igazíttathattok." Pál szavait Isten Lelke ihlette, úgyhogy érintette a hallgatóság szívét. Az apostolnak az ótestamentumi próféciákra való hivatkozása, valamint az a kijelentése, hogy ezek beteljesedtek a názáreti Jézus tanításaiban: sok lelket meggyőzött, akik várták a megígért Messiás eljövetelét. A szónok határozottan kijelentette: az üdvígéret zsidónak és pogánynak egyaránt szól; s ez reménnyel és örömmel töltötte el azokat is, akik test szerint nem tartoztak Ábrahám leszármazottaihoz. "Mikor pedig kimentek a zsidók zsinagógájából, kérék a pogányok, hogy a következő szombaton prédikálják nekik ezen beszédeket." Az istentisztelet befejezése után, "sokan a zsidók közül és az istenfélő prozelitusok közül követék Pált és Barnabást; akik szólván hozzájuk, bíztatók őket, hogy maradjanak meg Isten kegyelmében." Az az érdeklődés, amelyet Pálnak a pisidiai Antiókhiában tartott beszéde felkeltett, a következő szombaton "majdnem az egész várost" összehozta Isten Igéjének meghallgatására. "Mikor pedig a zsidók látták a sokaságot, betelének irigységgel és ellene mondának azoknak, miket Pál mond vala, ellenkezve és káromlást szólva." "Amikor Pál és Barnabás nagy bátorsággal szólva, mondának: Szükséges volt, hogy először néktek hirdettessék az Isten Igéje; de mivelhogy ti megvetitek azt és nem tartjátok méltónak magatokat az örök életre, ímé a pogányokhoz fordulunk. Mert így parancsolta nékünk az Úr: Rendeltelek téged világosságul a pogányoknak, hogy légy üdvösségükre a földnek széléig." "A pogányok pedig ezeket hallván, örvendezések és magasztalják vala az Úrnak igéjét; és akik csak örök életre választattak vala, hiuének." Boldogok voltak,
98
Ellen G. White
Apostolok története
hogy Krisztus gyermekeivé fogadta őket. Hálás szívvel hallgatták és prédikálták az Igét. A hívők az evangéliumi üzenetet buzgón közölték másokkal és így "terjede pedig az Úrnak igéje az egész tartományban". Már évszázadokkal előbb leírták ihletett írók a pogányok összegyűjtését; azonban kevesen értették meg az ilyen prófétikus kijelentéseket. Hóseás így szólt: "De mégis annyi lesz Izráel fiainak száma, mint a tenger fövénye, amely meg nem mérettethetik és meg nem számláltathatik; és lészen, hogy ahol az mondatott nékik: Nem vagytok az én népem, ez mondatik nékik: Élő Istennek fiai!" És ismét: "És bevetem őt magamnak a földbe, és megkegyelmezek... és azt mondom... Én népem vagy te; ő pedig ezt mondja: Én Istenem!" (Hóseás 1, 10; 2, 22.) Az Üdvözítő, földi tanítói működése alatt megjövendölte az evangélium terjedését a pogányok között. A szőlőhegy munkásairól szóló példázatában kijelentette a megátalkodott zsidóknak: "Annakokáért mondom néktek, hogy elvétetik tőletek az Istennek országa, és olyan népnek adatik, mely megtermi annak gyümölcsét." (Máté 21, 43.) Feltámadása után megbízta tanítványait: "Elmenvén azért, tanítsatok minden népeket" - "hirdessétek az evangéliumot minden teremtésnek". Senki ne maradjon intelem nélkül. (Máté 28, 19; Márk 16, 15.) Noha Pál és Barnabás a pisidiai Antiókhiában a pogányokhoz fordultak, azonban szüntelenül fáradoztak a zsidókért is; ahol csak alkalmuk kínálkozott, vagy ahol befogadták őket. Később Pál és munkatársai Thessalonikában, Korinthusban, Efézusban és más fontos városban prédikálták az evangéliumot, úgy zsidónak, mint pogánynak egyaránt. Isten országa építése terén a fősúlyt azonban attól kezdve a pogány országokra és olyan népekre helyezték, melyek keveset, vagy semmit sem tudtak még az igaz Istenről és szent Fiáról. Pálnak és munkatársainak részvét támadt szívében azok iránt, kik "Krisztus nélkül valók voltak, Izráel társaságától idegenek és az ígéret szövetségeitől távolvalók" voltak. Tehát "reménységük nem vala" és "Isten nélkül valók voltak e világon." Az apostoloknak a pogányok között végzett fáradhatatlan munkálkodása következtében megtanulták "a vendégek és idegenek", akik "egykor távol voltak", hogy "közelvalókká lettek a Krisztus vére által" és az ő engesztelő áldozatában való hit által "polgártársai a szenteknek és cselédei az Istennek." (Eféz. 2, 12. 13. 19.) Pál hitben tört előre és állandóan azon fáradozott, hogy Isten országát felépítse azok között, kiket Izráel tanítói elhanyagoltak. Állandóan Jézus Krisztust magasztalta, mint "a királyok Királyát és az urak Urát" (1. Tim. 6, 15.) és intette a hívőket, hogy "meggyökerezvén és tovább épülvén Ó benne" megerősödjenek a hitben. (Kol. 2, 7.) Akik hisznek, azoknak Krisztus a biztos alap. Erre az élő Kőre egyaránt építhetnek zsidók és pogányok. Elég nagy mindenki számára és elég erős, hogy az egész világ súlyát és terhét viselje. Ezt a tényt Pál maga is világosan felismerte.
99
Ellen G. White
Apostolok története
Mielőtt tanítói működését befejezte, a pogányok közül megtért hívők egyik csoportjához fordult, akik szilárdan kitartottak az evangéliumi igazság iránti szeretetükben. Így írt nekik: "Ti, kik fölépíttettetek az apostoloknak és prófétáknak alapkövén, lévén a szegletkő maga Jézus Krisztus." (Ef. 2, 19. 20.) Mialatt az evangélium üzenete Pisidiában terjedt, az antiókhiai hitetlen zsidók, előítéletüktől elvakultan, fellázították "az istenfélő és tisztességbeli asszonyokat és a városnak eleit és üldözést támaszfának Pál és Barnabás ellen, és kiűzték őket határukból." Ez a bánásmód nem tántorította el az apostolokat; emlékeztek Mesterük szavaira: "Boldogok vagytok, ha szidalmaznak és háborgatnak titeket és minden gonosz hazugságot mondanak ellenetek én érettem. Örüljetek és örvendezzetek, mert a ti jutalmatok bőséges a mennyekben; mert így háborgatták a prófétákat is, akik előttetek voltak". (Máté 5, 11. 12.) Az Evangélium szépen haladt előre; az apostoloknak volt rá okuk, hogy bizakodók legyenek. A pisidiaiak között Antiókhiában folytatott munkájuk gazdagon gyümölcsözött. Az ott visszahagyott hívők is, noha időnként egyedül folytatták a munkát, "betelnek vala örömmel és Szent Lélekkel". ALAP Rakhatod a téglát egymásra, tetőt emelhetsz, szépet, nagyot, de ez hasztalan, ha alája nem tettél egy szilárd alapot. Higgy, tanulj, vagy űzzél álmokat, fess ábrándokból délibábot, alap nélkül széthull légvárad és összeomlik kis világod. Ezért építs a jó alapra, Jézusra, ki mindent alkotott, s ha zúg a hab, a lét vihara, nem ér téged, csak az Alapot! Moldován Vilmos
100
Ellen G. White
Apostolok története
18.
Munka a pogányok között
Pál és Barnabás a pisidiai Antiókhiából Ikóniumba mentek és ott, ugyanúgy, mint Antiókhiában, saját népük zsinagógájában kezdték el munkájukat. Jó eredményük volt, "ugyanannyira, hogy mind zsidóknak, mind görögöknek nagy sokasága lőn hívővé". Azonban Ikóniumban, valamint más helységekben is, ahol munkálkodtak, "akik a zsidók közül nem hivének, felindíták és megharagíták a pogányoknak lelkét az atyafiak ellen." Az apostolok azonban nem engedték magukat misszióútjuktól eltéríteni, mivel sokan fogadták el Krisztus evangéliumát. Minden irigység, ellenállás és előítélet ellenére, folytatták működésüket, "bátran prédikálván az Úrban, ki bizonyságot tesz vala az ő kegyelmének beszéde mellett és adja vala, hogy jelek és csodák történjenek az ő kezeik által." Az isteni jóakarat ezen megnyilatkozása mély benyomást keltett mindazokban, kik nem zárkóztak el jobb meggyőződésük és lelkiismeretük elől. Így növekedett a megtértek száma. Amilyen mértékben növekedett az apostolok által hirdetett üzenet népszerűsége, annál inkább irigykedtek és gyűlölködtek a hitetlen zsidók. Elhatározták, hogy azonnal véget vetnek Pál és Barnabás működésének. Hamis és túlzott jelentésekkel akarták megfélemlíteni a felsőbb hatóságokat, hogy az egész várost a lázadás veszélye fenyegeti. Azt híresztelték, hogy nagy tömeg csatlakozott az apostolokhoz. Úgy állították be működésüket, hogy titkos és veszedelmes dologra készülnek. E vádak alapján a hatóság néhányszor beidézte az apostolokat; védekezésük azonban olyan világos, értelmes volt és tanaikat oly nyugodtan és érthetően magyarázták, hogy nagy rokonszenvet keltettek. Annak ellenére, hogy a hamis vádak következtében, melyeket az apostolokról terjesztettek, a hatóságok előítélettel viseltettek irántuk, elítélni még sem merték őket. Belátták, hogy Pál és Barnabás tanainak célja az, hogy az embereket erkölcsös és törvénytisztelő polgárokká tegyék. Az erkölcsiség és a rend csak javulhat a városban, ha az apostolok tanait elfogadják. Az ellenállás, melybe az apostolok ütköztek, az igazság üzenetét csak még inkább a nyilvánosság elé tárta. A zsidók belátták, hogy az új tanítók működésének megakadályozására irányuló fáradozásuk még több hívet szerez az új hitnek. "De a városnak sokasága meghasonlék; és némelyek a zsidók mellett, mások pedig az apostolok mellett valának." A dolgok ilyen fordulata a zsidó vezetőket felbőszítette. Elhatározták, hogy céljukat erőszakos eszközökkel is elérik. Sikerült nekik a tudatlan és lármás csőcselék
101
Ellen G. White
Apostolok története
legalantasabb szenvedélyeit felkelteni, zendülést előidézni; ezt úgy állították be, hogy az apostolok tanításának eredménye. Remélték, hogy ezen hamis vádjukkal megnyerik a hatóság segítségét szándékuk keresztülviteléhez. Eltökélték, hogy az apostoloknak nem adnak alkalmat a védekezésre, hanem felhasználják a tömeget, hogy Pált és Barnabást megkövezzék és így véget vessenek működésüknek. Barátaik - nem a hívők közül valók - figyelmeztették az apostolokat a zsidók rosszindulatú szándékára és rábeszélték őket, hogy ne tegyék ki magukat céltalanul a csőcselék dühének, hanem meneküljenek, hogy megmentsék életüket. Így tehát Pál és Barnabás titokban elhagyták Ikóniumot és a hívőkre bízták a műnek ideiglenes vezetését. Nem távoztak el végleg. Szándékuk volt visszatérni, mihelyt az izgalom elül, hogy azután megkezdett munkájukat befejezzék. Isten igaz követőinek minden korszakban és minden országban elkeseredett ellenállást kellett elszenvedniük azok részéről, akik szándékosan vetették el a mennyei világosságot. Az evangélium ellenségei látszólag gyakran diadalt arattak, mikor alakoskodásuk és hazugságuk következtében ajtók zárultak be, amelyeken át Isten követei bejuthattak volna. Azonban ezek az ajtók nem maradhattak örökre zárva. Amikor az Úr szolgái nemsokára visszatértek, hogy munkájukat ismét felvegyék, hatalmasan közbenjárt érettük és képesítette őket, hogy neve dicsőítésére emlékművet állítsanak. Amikor az apostolokat Ikóniumból kiűzték, a lykaóniai Listrába és Derbébe mentek. Ezekben a városokban főként pogányok laktak. Legtöbbjük babonás ember, kik közül azonban néhányan hajlandók voltak meghallgatni és elfogadni az evangéliumot. Az apostolok tehát elhatározták, hogy itt és a környéken munkálkodnak majd, mert remélték, hogy megszabadulhatnak a zsidós előítélettől és az üldözéstől. Listrában nem volt zsinagóga, noha a városban lakott néhány zsidó. Listra sok lakója a Jupiternek szentelt templomban imádkozott. Amikor Pál és Barnabás a városba érkeztek, maguk köré gyűjtötték a lakosságot, hogy előttük az evangélium világos igazságait fejtegessék. Sokan megkísérelték, hogy ezeket a tanokat a Jupiter imádásánál gyakorolt babonás szertartásokkal összekössék. Az apostolok azon fáradoztak, hogy ezekkel a bálványimádókkal megismertessék az Istent, a Teremtőt és a Fiút, mint az emberiség Üdvözítőjét. Figyelmüket először Isten csodálatos műveire irányították: a napra, a holdra, a csillagokra. Arra a csodálatos rendre és szabályszerűségre, mellyel az évszakok váltakoznak. A hatalmas, hóval borított hegyekre és a magas fákra; a természet egyéb csodáira, melyek olyan bölcsességről tanúskodnak, amely felülmúlja az ember fogalomvilágát. Ez az utalás a Mindenható műveire, a pogányok elméjét arra igyekezett irányítani, hogy gondolkozzanak a Világegyetem hatalmas Uralkodója felett.
102
Ellen G. White
Apostolok története
Miután az apostolok megvilágították a Teremtőre vonatkozó alapigazságokat, beszéltek a listraiaknak Isten Fiáról, ki a mennyből alászállott a mi földünkre, mert szerette az embereket. Beszéltek életéről és munkálkodásáról; arról is, hogy elvetették Őt azok, kiket megmenteni jött; beszéltek kihallgatásáról, keresztre feszítéséről, feltámadásáról és mennybemeneteléről, majd mennyei közbenjárói tevékenységét is említették. Így prédikálták az evangéliumot Listrában Pál és Barnabás, Isten Lelkének ereje által. Amikor Pál egy ízben ismét beszélt a népnek Krisztus csodatételeiről, hogy Ő a betegeket és szenvedőket meggyógyította, a hallgatóság soraiban észrevett egy nyomorékot, ki szemeit erősen rászegezve, hittel szívta be szavait. Pál mélységes részvétet érzett ezen nyomorék iránt, akiről látta, "hogy van hite, hogy meggyógyul." A bálványimádó tömeg jelenlétében megparancsolta a nyomoréknak, hogy álljon fel egyenesen a lábaira. A nyomorék eddig mindig ülőhelyzetre volt kényszerülve, most azonban azonnal engedelmeskedett Pál parancsának és - életében először - felállott lábaira. A hitnek e tettre váltása olyan erőt árasztott rá, hogy ő, aki olyan sokáig nyomorék volt, "felszökött és járt". "A sokaság pedig mikor látta, amit Pál cselekedett, felkiálts, likóniai nyelven mondván: Az Istenek jöttek le mihozzánk emberi ábrázatban." Ez az állításuk egyik hagyományukból eredt, mely szerint az istenek időnként meglátogatják a földet. Barnabást az istenek atyjának: Jupiternek nevezték el, tiszteletreméltó külsejéért, méltóságteljes magatartásáért, szelídségéért és jóságáért, amely vonásaiból sugárzott. Pált Merkuriusznak tartották, "minthogy ő volt a szóvivő"; buzgó volt és élénk, ékes szavakkal intette, figyelmeztette őket. A listraiak égtek a vágytól, hogy hálájukat kifejezzék. Rábeszélték tehát Jupiter templom papját, hogy az apostoloknak áldozatot mutasson be. Erre "felkoszorúzott bikákat hajtva a kapukhoz és a sokasággal együtt áldozni akar vala." Pál és Barnabás, kik visszavonulva magányt és nyugalmat kerestek, mit sem vettek észre ezekből az előkészületekből. Nemsokára azonban felhívta erre figyelmüket a hangos zene és a nagy tömeg zajos lelkesedése, mely a ház elé érkezett. Miután az apostolok meggyőződtek az összesereglett nép szándékáról, és az azzal összefüggő nagy izgalomról, "köntösüket megszaggatván a sokaság közé futamodónak", remélve, hogy őket tervüktől eltéríthetik. Pál éles és átható hangon, mely túlharsogta a nép kiáltozásait, igyekezett a figyelmet felhívni és midőn a zajongás hirtelen elhallgatott, így szólott: "Férfiak, miért mívelitek ezeket? Mi is hozzátok hasonló természetű emberek vagyunk és azt az örvendetes izenetet hirdetjük néktek, hogy e hiábavalóktól az élő Istenhez térjetek, ki teremtette a földet, a tengert és minden azokban valókat. Ki az elmúlt időkben hagyta a pogányokat mind a maguk útján haladni, jóllehet, nem hagyta magát tanúbizonyság nélkül, mert jóltevőnk volt, adván mennyből esőket és termő időket nékünk és betöltvén eledellel és örömmel a mi szívünket."
103
Ellen G. White
Apostolok története
Tekintet nélkül az apostolok határozott kijelentésére, hogy ők nem mennyei lények, és Pál igyekezete ellenére - mellyel a nép gondolatait az igaz Istenre óhajtotta irányítani, mint egyedüli Lényre, kit megillet a dicsőítés -, majdnem lehetetlen volt e pogányokat szándékuktól eltéríteni, hogy áldozatot mutassanak be. A lakosság erősen hitte, hogy ezek az emberek tényleg istenek, és lelkesedésük annyira felfokozódott, hogy nem kívánták tévedésüket belátni. A jelentés szerint a sokaságot "nagy nehezen lecsendesíték". A listraiak ragaszkodtak állításukhoz: saját szemükkel látták az apostolok csodatevő erejét. Hiszen látták, hogyan állt lábra az a nyomorék, aki sohasem tudott járni és íme teljes erőnek és egészségnek örvend. Csak hosszas fejtegetés és beható magyarázat után tudták megértetni velük küldetésüket: hogy ők a menny Istenét és annak Fiát, a nagy Orvost képviselik. Csak így sikerült Pálnak és Barnabásnak visszatartani a népet szándékának megvalósításától. Pál és Barnabás listrai tevékenysége hirtelen megakadt bizonyos "antiókhiai és ikóniumi zsidók" gonoszkodása következtében. Ezek tudomást szereztek az apostoloknak a lykaóniaiak között elért eredményeiről és elhatározták, hogy utánuk mennek és kiüldözik őket onnan is. Listrába érve, csakhamar sikerült nekik a népet is ugyanolyan gyűlöletre ingerelni, mint amilyen őket fűtötte. Rágalmakat hintettek róluk szerteszét és cselekedeteiket félremagyarázták; így elhitették azokkal, akik előbb Pált és Barnabást még mennyei lényeknek tartották, hogy a valóságban rosszabbak a gyilkosoknál és halált érdemelnek. A listraiak csalódása, hogy az apostolok tiltakozása miatt nem mutathattak be nekik áldozatot, alapját vetette szenvedélyes gyűlöletüknek, amellyel Pál és Barnabás ellen fordultak. Gyűlöletük oly nagy volt, mint előbbi lelkesedésük, mikor Istenként ünnepelték őket. A zsidók által fellázítva, kezet akartak emelni az apostolokra. A lázítók azt is lelkükre kötötték, hogy ne adjanak alkalmat Pálnak a beszédre, mert mint mondották - ez esetben a népet megbabonázza. Az evangélium ellenségeinek csakhamar alkalmuk nyílt gyilkos szándékuk megvalósítására. Miután a listraiak engedtek a gonosz befolyásnak, sátáni düh lett úrrá rajtuk. Megragadták Pált és irgalmatlanul megkövezték. Az apostol azt hitte, hogy elérkezett a vége. Élénken lelki szemei előtt látta István mártírhalálát, és elgondolta, hogy milyen kegyetlen részt vett abban. Sebektől elborítva, a fájdalomtól ájultan rogyott a földre. A felizgatott csőcselék pedig "kivonszoló a városból, azt gondolván, hogy meghalt." Ebben a sötét és súlyos órában a Pál és Barnabás munkálkodása következtében Jézushoz megtért listraiak tömege hű és állhatatos maradt. Az esztelen ellenállás és ellenségeik kegyetlen üldözése csak megerősítette ezen hűséges atyafiak hitét. Ezt bizonyította részvétük, ahogy fájdalmas megilletődéssel állták körül Pál apostol holtnak vélt testét.
104
Ellen G. White
Apostolok története
Milyen nagy volt azonban csodálkozásuk, amikor az apostol jajgatásuk közben egyszerre csak felemelte fejét és Istent dicsőítve felállt! Isten szolgájának ezt a váratlan talpra állását az isteni hatalom újabb csodájának tekintették. A menny pecsétjének, mellyel új hitükben erősítette meg őket. Kimondhatatlan öröm töltötte el őket és a hit újabb erejével dicsőítették Istent. Az apostol szenvedéseinek szemtanúi között, a Listrában megtért csoportban volt egy fiatalember, aki később Krisztus kiváló munkásává lett és megosztotta az apostol úttörő munkájának fáradalmait és örömeit a nehéz misszióterületeken. Ez a fiatalember Timótheus volt. Mikor Pált a városból kivonszolták, ez a fiatal tanítvány is, többedmagával, körülállta az apostol látszólag élettelen testét. Majd láthatta, miként állt talpra az apostol és noha teste zúzott és vérrel áztatott volt, mégis Istent dicsőítette, amiért Krisztusért szenvedhetett. A megkövezést követő napon az apostolok Derbébe mentek, ahol áldásosan tevékenykedtek. Igen sok lélek fogadta el Krisztust Üdvözítőjéül. "Hirdették az evangéliumot annak a városnak és sokakat tanítványokká tettek." Azonban sem Pál, sem Barnabás nem tudott úgy határozni, hogy a munkát addig máshol vegyék fel, amíg meg nem erősítették azoknak hitét, akiket egy időre magukra kellett hagyniuk oly helyeken, ahol előzőleg már működtek. Ezért anélkül, hogy a veszélyektől visszariadtak volna, újból "megtérének Listrába, Ikóniumba és Antiókhiába, erősítve a tanítványok lelkét, intvén őket, hogy maradjanak meg a hitben". Sokan tették ki magukat üldözésnek és gyalázatnak, amiért az evangélium örömhírét elfogadták. Az apostolok igyekeztek tehát ezeket a hitben megalapozni, hogy a már végzett munka maradandó is legyen. Az újonnan megtértek lelki növekedésének előmozdítása és biztosítása érdekében az apostolok gondoskodtak arról, hogy szabályszerű gyülekezeti rendet tartsanak fenn. Ezért minden helyen, Lykaóniában és Pisadiában, ahol hívők laktak, előírás szerint gyülekezeteket alakítottak. Minden gyülekezetben tisztviselőket rendeltek. Áttekinthető és célszerű rendszert vezettek be, hogy szabályozzanak minden dolgot, ami a hívők lelki jólétét érinti. Ez megegyezett azzal az evangéliumi tervvel, mely szerint mindannyian, kik Krisztus hívői lettek, egy testületbe tömörüljenek. Ennek betartására Pál apostol egész tanítói munkássága alatt nagy figyelmet szentelt. Ha munkája következtében bárhol Krisztust Megváltóul fogadták el a lelkek, kellő időben gyülekezetté szervezte őket - ha a hívők száma csekély volt is. Ezáltal tanultak meg a keresztyének egymáson segíteni, emlékezvén Jézus ígéretére: "Mert ahol ketten, vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük." (Máté 18, 20.) Pál ezekről a megszervezett gyülekezetekről sem feledkezett meg. Törődött velük. Bármilyen kicsi volt is az ilyen csoport, állandóan gondozta őket. A kisebb gyülekezeteket még féltőbb gonddal őrizte, jól tudván, hogy ezek különös figyelmet igényelnek. A tagoknak alaposan meg kell gyökerezniük az igazságban és tanítást kell 105
Ellen G. White
Apostolok története
kapniuk, hogy komolyan és önzetlenül fáradozzanak a környezetükben élő emberekért. Pál és Barnabás, embertársaikért végzett missziómunkájukban igyekeztek Krisztus példaadó áldozatkészségét, hűségét és buzgalmát követni. Körültekintő, serény és fáradhatatlan munkájukban nem törődtek saját kívánságaikkal vagy kényelmükkel, hanem izzó vággyal és lankadatlan szorgalommal hintették az igazság magvát. Tekintettel voltak arra is, hogy az evangélium elfogadóit olyan gyakorlati tanításban részesítsék, melynek értéke felmérhetetlen. Ez, az evangélium fontosságát megillető komoly és istenfélő lelkület, maradandó hatással volt az új tanítványokra. Az első misszióút gyorsan befejeződött. Az apostolok az újonnan megszervezett gyülekezeteket az Úr oltalmába ajánlva, elmentek Pámfiliába, "és miután Pergátian hirdették az igét, lemenének Attáliába. És onnét elhajózának Antiókhiába." Ráborult az éjszaka A föld kerekére, A gonoszság honol földünk légkörébe'. Sűrű sötétségen Áttör egy kiáltás: "Ébredj fel, óh, szenvedő, Itt a szabadulás!" Ti, népeknek ezrei, Kicsinyek és nagyok, Óh, ébredjetek föl. Miért aludnátok! Krisztustól jön a hang, S a szeretet szava, Hallgassál e hívásra, Javadat akarja! Vessed le magadról a Sötétség ruháját, Öltözzed fel hitben Krisztus igazságát. Légy óh, világosság, összes embereknek, A Megváltó közeleg, Hirdesd mindenkinek. Kelj fel, világosodjál, Így szól az Úr szava. Pogányok között van Sötétség s babona. Sokan eljönnek majd a Világossághoz, Nagy, hatalmas királyok, E dicső fényárhoz.
106
Ellen G. White
Apostolok története
19.
Zsidó és pogány
Amikor Pál és Barnabás visszaérkeztek a szíriai Antiókhiába, ahonnan misszióútjukra kiindultak, siettek mielőbb összegyűjteni a hívőket, hogy elmondják nekik, "mily nagy dolgokat cselekedett az Isten ő velük, és, hogy a pogányoknak kaput nyitott a hitre." (Apcs. 14, 27.) A gyülekezet Antiókhiában igen jól fejlődött, tagjainak száma állandóan növekedett. Mint a missziómunka központja, a keresztény hívők legfontosabb csoportja volt. Tagjai a lakosság legkülönbözőbb rétegeiből kerültek ki: zsidókból és pogányokból. Mialatt az apostolok a prédikátorokkal és az egyszerű tagokkal együtt azon fáradoztak, hogy minél több lelket nyerjenek meg Krisztusnak, addig bizonyos zsidó hívőknek, a Júdeabeli "farizeus szektából" sikerült felvetni egy olyan kérdést, mely csakhamar szétágazó vitákra adott okot a gyülekezetben. A hívő pogányok között pedig megdöbbenést keltett. - Ezek a Júdeabeli tanítók azt állították és pedig nagyon határozottan, hogy csak a körülmetélkedés és a ceremóniák törvényének betartása vezet az üdvösségre. Pál és Barnabás hevesen tiltakoztak e tévtan ellen és nem is akarták ezt a pogányokkal közölni. Másrészt azonban voltak sokan az antiókhiai zsidó hívők között, kik a nemrégen Júdeából érkezett testvérek álláspontját helyeselték. Akik a zsidók közül tértek meg, rendszerint nem voltak hajlandók oly gyorsan haladni, mint ahogyan az isteni gondviselés az utat előkészítette. Az apostoloknak a pogány területeken elért eredményéből tisztán látszott, hogy a pogányok közül megtértek száma csakhamar túlszárnyalja a zsidó megtértek számát. A zsidók tehát féltek, hogy nemzeti sajátságaik, melyek eddig határozottan megkülönböztették őket minden más néptől, végül teljesen megszűnnek azok között, akik az evangéliumot elfogadják; illetve, ha nem állítják törvényük korlátait és ceremóniáit a gyülekezeti felvétel szükséges követelményeként a pogányok elé. A zsidók állandóan dicsekedtek az Isten által elrendelt istentiszteletükkel. Nem csoda, ha közülük sokan, akik krisztusi hitre tértek, még mindig valószínűtlennek tartották, hogy Isten, aki egykor előírta az istentisztelet héber formáját és módját, valaha is jóváhagyná saját rendeletének valamelyes megváltoztatását. Ragaszkodtak ahhoz, hogy a zsidó törvényeket és ceremóniákat beiktassák a keresztény vallás egyházi szertartásai közé. Csak lassan értették meg, hogy az összes engesztelő áldozatok tulajdonképpen az Isten Fiának halálát jelképezték, mely után a lényeg lépett a jelkép és árnyék helyébe. Ezek szerint tehát a mózesi rendeletek és ceremóniák nem tekinthetők többé kötelezőknek.
107
Ellen G. White
Apostolok története
Pái, megtérése előtt a "törvénybeli igazság tekintetében" (Fil. 3, 6.) "feddhetetlennek" tartotta magát. Amióta azonban felfogása megváltozott az Üdvözítő misszióját illetőleg - aki Megváltója az egész emberiségnek, úgy zsidónak, mint pogánynak - világos ismeretet nyert; felismerte az élő hit és a holt formaságok közötti különbséget. Az izraelitáknak elrendelt régi szertartások és ceremóniák az evangélium fényében teljesen új és mély értelmet nyertek. Aminek képletes ábrázolására szolgáltak, az valósággá lett és így azok, kik az új szövetségben élnek, felszabadultak; azaz nincsenek kényszerítve azok megtartására. Viszont Isten megmásíthatatlan törvényét, a Tízparancsolatot Pál még most is megtartotta, úgy szellemi, mint szó szerinti értelmében. A körülmetélkedés kérdése sok vitát és viszálykodást idézett elő az antiókhiai gyülekezetben. Mivel a gyülekezet tagjai attól tartottak, hogy ennek a pontnak állandó feszegetése végül is szakadást hoz létre közöttük, elhatározták, hogy Pált, Barnabást és a gyülekezet néhány felelős tagját elküldik Jeruzsálembe, hogy ezt az ügyet ott az apostolok és vének elé terjesszék. Ott majd találkoznak a különböző gyülekezetek képviselőivel és mindazokkal, akik a bekövetkező ünnepre feljönnek Jeruzsálembe. Időközben pedig szüneteljen minden viszály ebben a kérdésben, amíg az általános tanácskozás végleges határozatot nem hoz, melyet azután az ország különböző gyülekezetei elfogadnak. Jeruzsálembe menve, az apostolok meglátogatták a közbeeső városokban lakó hívőket és bátorították őket tapasztalataik elmondásával, melyeket Isten művében és a pogányok megtérése alkalmával szereztek. Az antiókhiai gyülekezet képviselői Jeruzsálemben találkoztak a különböző gyülekezetekből jött testvérekkel, akik általános tanácskozásra gyűltek itt össze, és közölték velük a pogányok közötti munkálkodásuk eredményét. Azután részletesen vázolták azt a zűrzavart, amely azáltal keletkezett, hogy néhány Antiókhiába került megtért farizeus fennen hangoztatta: ha a megtért pogányok üdvözülni akarnak, tartoznak körülmetélkedni és a mózesi törvényeket megtartani. A tanács ezt a kérdést minden oldalról élénken megvilágította. A körülmetélkedés kérdésével szoros kapcsolatban még egyéb fontos kérdéseket is gondosan kellett mérlegelni. Ezek egyike az volt, hogy milyen álláspontot foglaljanak el a bálványáldozat élvezetével szemben. Sokan a megtért pogányok közül tudatlan és babonás emberek között éltek, akik gyakran mutattak be isteneiknek áldozatokat. E pogány istentiszteletek papjai azonban a hozzájuk hozott áldozatokkal kiterjedt üzletet folytattak. A zsidó testvérek tehát féltek, hogy a megtért pogányok árthatnának a kereszténység hírnevének, ha vásárolnának a bálványáldozatra szánt húsból; ezáltal látszólag, bizonyos tekintetben a bálványimádás szertartásait hagynák jóvá. Azonkívül a pogányoknál szokás volt a megfulladt állat húsát is fogyasztani, míg a zsidóknak Isten azt az utasítást adta, hogy az állatok leölésénél különösen 108
Ellen G. White
Apostolok története
ügyeljenek arra, hogy az állat vére teljesen kifolyjon, mert különben húsa nem tekinthető egészségesnek. Ezen előírásokat Isten a zsidóknak egészségük megóvására adta. Bűnnek számított zsidóknál általában a vért étel gyanánt felhasználni. Azt vallották, hogy a vér: az élet, és a vérontás a bűn következménye. Ellenben a pogányok az áldozati állatok vérét felfogták és ételeik készítésénél felhasználták. A zsidók tehát el sem képzelhették, hogy az Isten rendeletére betartott szertatásokat most megváltoztassák. Ha tehát a jelenlegi körülmények között a pogányokkal egy asztalnál étkeznének, csak súrlódások és megbotránkozások keletkeznének. Azonkívül a pogányok, de különösen a görögök, mértéktelen és kicsapongó életet éltek és így az a veszély is fenyegetett, hogy egyesek, kiknek megtérése nem volt őszinte, hitvallomást tehetnek anélkül, hogy szokásaikat elhagyták volna. A zsidó-keresztények azonban nem tudták eltűrni azt az erkölcstelenséget, ami a pogányoknál nem is számított bűnnek, és így nagyon helyénvalónak tartották, hogy a körülmetélkedést és a ceremóniák betartását a pogány megtérők őszintesége és jámborsága próbaköve gyanánt, kötelességükké tegyék. Így vélték megakadályozni, hogy olyanok is csatlakozzanak a gyülekezethez, akik őszinte megtérés nélkül veszik fel a hitet, később pedig erkölcstelenségükkel és kicsapongó életmódjukkal szégyent hozzanak Krisztus ügyére. A sok különböző pont, melyeket a fő kérdés lényegében magában foglalt, úgy látszott, hogy teljesen áthidalhatatlan nehézséget képez a tanácskozó gyülekezet részére. Azonban a Szent Lélek ezt a kérdést, amelynek elintézésétől a keresztény gyülekezet lelki jóléte, sőt egész fennállása függött, a valóságban már el is döntötte. "És mikor nagy vetekedés támadt, felkelvén Péter, monda nékik: Atyámfiai, férfiak, ti tudjátok, hogy az Isten régebbi idő óta kiválasztott engem mi közülünk, hogy a pogányok az én számból hallják az evangélium beszédét és higyjenek." Azután kifejtette, hogy a Szentlélek a szóban forgó kérdést már eleve elintézte, midőn a körülmetéletlen pogányokra ugyanúgy, mint a zsidókra, egyenlő erővel áradt ki. Ismételten elbeszélte látomását, amikor Isten kendőt bocsátott le előtte, telve mindenféle négylábú állattal és megparancsolta neki, hogy ölje és egye meg azokat. Mikor pedig arra hivatkozott, hogy soha közönségeset, vagy tisztátalant nem evett, Isten így válaszolt: "Amiket az Isten megtisztított, te ne mondd tisztátalanoknak." (Apcs. 10, 15.) Péter ezen szavak világos magyarázatát megismételte, hiszen közvetlenül látomása után kapta a felszólítást, hogy menjen el a századoshoz és oktassa ki Krisztus hitére. Ez az üzenet bizonyította, hogy Isten nem személyválogató, hanem elfogad mindenkit, aki Őt féli és elismeri. Ezután Péter elbeszélte, hogy mennyire csodálkozott, amikor a Kornélius házában egybegyűlteknek hirdette az igazság igéit,
109
Ellen G. White
Apostolok története
szemtanúja lévén annak, hogyan hatotta át a Szentlélek az egész hallgatóságot, úgy a pogányokat, mint a zsidókat. Az a fény és az a dicsőség ragyogott a körülmetéletlen pogányok arcáról is, amely a körülmetélt zsidók arcáról világolt. Ez Isten intelme volt Péter számára, hogy senkit se tekintsen értékesebbnek a másiknál, mert Krisztus vére mindenkit megtisztíthat minden tisztátalanságtól. Péter már fejtegette egyszer a testvéreknek Kornélius és barátai megtérését és a velük való közösségét. Midőn akkor elbeszélte, hogyan áradt ki a Szentlélek a pogányokra is, kijelentette: "Ha tehát az Isten hasonló ajándékát adta nekik, mint nékünk is, kik hittünk az Úr Jézus Krisztusban, kicsoda voltam én, hogy az Istent eltilthattam volna." (Apcs. 11, 17.) Most hasonló buzgalommal és nyomatékkal jegyezte meg: "És a szíveket ismerő Isten bizonyságot tett mellettük, mert adta nékik a Szent Lelket, miként nékünk is; és semmi különbséget sem tett miköztünk és azok között, a hit által tisztítván meg azoknak szívét. Most azért mit kísértitek az Istent, hogy a tanítványok nyakába oly igát tegyetek, melyet sem a mi atyáink, sem mi el nem hordozhatunk?" Ez az iga nem a Tízparancsolat törvénye volt, mint azt egyesek állítják, akik a törvény kötelező voltát tagadják. Péter itt kizárólag a ceremoniális törvényre hivatkozott, mely Krisztus halála által megszűnt és hatályát vesztette. Péter felszólalása olyan helyzetet teremtett a tanácsban, hogy most már türelemmel hallgatták meg Pált és Barnabást, akik azután elbeszélték a pogányok között végzett munkájuk közben szerzett tapasztalataikat. "Elhallgatott ezért az egész sokaság; és hallgatják vala Barnabást és Pált, amint elbeszélék, mennyi jelt és csodát tett Isten ő általuk a pogányok között." Jakab is nagyon határozottan tanúskodott arról, hogy Isten a pogányokat is ugyanazon előnyökben szándékozik részesíteni, mint amilyenekben a zsidók részesültek. A Szentlélek jónak látta, hogy a pogányokat ne terheljék a ceremoniális törvényekkel, és az apostolok véleménye e tekintetben megegyezett Isten Lelkével. Ezen a tanácskozáson Jakab elnökölt és az ő végleges határozata ez volt: "Azokáért én azt mondom, hogy nem kell háborgatni azokat, kik a pogányok közül térnek meg az Istenhez." A tanácskozások ezzel befejeződtek. Ez az esemény tehát ellentmond a római egyház ama tantételének, hogy Péter az egyház feje. Mindazok, kik azt állították, hogy Péter utódai, merész igényeikkel nem bibliai alapon állottak. Péter életéből semmi sem igazolja azt az állítást, hogy Isten helytartójaként testvérei fölé emeltetett volna. Ha mindazok, akiket Péter utódainak neveztek, követték volna példáját, mindenkor megelégedtek volna azzal, hogy hittestvéreikkel egyenrangúnak tekintették. Ez alkalommal - úgy látszik - Jakab ismertette a gyűlés által elfogadott határozatot. Ítélete úgy hangzott, hogy sem a ceremoniális törvényt általánosságban,
110
Ellen G. White
Apostolok története
sem pedig a körülmetélkedést a pogányokra rákényszeríteni nem szabad, sőt még ajánlani sem. Jakab igyekezett megértetni a testvérekkel, hogy a pogányokkal szemben különösen óvatosaknak kell lenniük, mert életükben, Istenhez való megtérésük által, amúgy is nagy változás áll be. Semmiféle zavaró vagy vitás kérdéssel - különösen, ha azok csak másodrendűek - ne nyugtalanítsák őket, nehogy elkedvetlenedjenek Krisztus követésében. Azonban a megtért pogányok kerüljenek minden olyan szokást vagy szertartást, amely a kereszténységgel össze nem egyeztethető. Ezért az apostolok és vének megegyeztek abban, hogy levélileg oktatják ki a pogányokat, hogy tartózkodjanak a bálványoknak áldozott dolgoktól, a vértől, a fúlvaholt állatok élvezetétől és a paráznaságtól. Ehelyett azonban figyelmeztetni kell őket, hogy tartsák be a törvényt és szent életet éljenek. Az apostolok ezenkívül biztosították őket, hogy azok a férfiak, akik a körülmetélkedés kötelező voltát hirdették, erre tőlük felhatalmazást nem kaptak. Pált és Barnabást azután úgy ajánlották figyelmükbe, mint akik életüket az Úrért kockára tették. Egyszersmind Júdást és Silást is elküldték az apostolokkal, hogy közöljék a pogányokkal a gyűlés határozatát. "Mert tetszék a Szent Léleknek és nekünk, hogy semmi több teher ne vettessék ti reátok ezeken a szükséges dolgokon kívül: Hogy tartózkodjatok a bálványoknak áldozott dolgoktól, a vértől, a fúlvaholt állattól és a paráznaságtól; melyektől, ha megóvjátok magatokat, jól lesz dolgotok." Istennek ezt a négy szolgáját küldték el Antiókhiába a levéllel és az üzenettel, hogy vége szakadjon minden vitának, mert hiszen a kérdést maga a Szentlélek döntötte el - mint a hit legnagyobb tekintélye a földön. Az ügyet intéző tanácstestület apostolokból és tanítókból állott. Részt vettek azon továbbá a zsidó és pogány gyülekezetek alapításában kitűnt hívők, továbbá a különböző területek képviselői is. Így jelen voltak a jeruzsálemi vének és az antiókhiai kiküldöttek; végül a legbefolyásosabb gyülekezetek képviselői. A gyűlés az Istentől megvilágosított határozat alapján és az Isten akarata szerint alapított gyülekezethez méltóan járt el. Tanácskozásuk eredményeként mindnyájan belátták, hogy Isten maga döntötte el ezt a kérdést, amikor a Szentlelket a pogányokra is kiárasztotta és így világossá vált előttük, hogy nekik is kötelességük a Szentlélek vezetését követni. A keresztények összessége nem kapott felszólítást arra, hogy ezt a kérdést szavazással döntse el. Az "apostolok és vének" - befolyásos és jó ítélőképességű férfiak - fogalmazták meg és bocsátották ki a határozatot, amelyet azután valamennyi keresztény gyülekezet elfogadott. A határozat nem mindenkinek tetszett. Dicsvágyó és magukat sokra tartó testvérekből pán alakult, kik nem helyeselték a döntést. Ezek a férfiak merészen és saját felelősségükre kezükbe vették a párt vezetését. Panaszokkal és kifogásokkal éltek, új terveket javasoltak és megkísérelték lerontani azon férfiak munkáját, kiket Isten az evangélium hirdetésére rendelt.
111
Ellen G. White
Apostolok története
Kezdettől fogva ilyen akadályokkal kellett Isten egyházának megküzdenie; és ilyen nehézségei lesznek az idők végezetéig. Jeruzsálem volt a zsidók fővárosa. Feltalálható volt ott a legszigorúbb elkülönülés, vakbuzgóság és képmutatás. A zsidókeresztények ott éltek a templom közelében és gondolatban sokat foglalkoztak a zsidóknak, mint népnek juttatott rendkívüli kiváltságokkal. Amikor látták, hogy a keresztény gyülekezet nem tartja be a ceremóniákat és ráeszméltek arra, hogy a zsidó szertartásoknak tulajdonított szentséget az új hit fényében mihamar szem elől tévesztik, sokan nehezteltek Pálra, mint e változás felidézőjére. Sőt voltak a tanítványok között egyesek, kik nem akarták elfogadni szó nélkül a tanács határozatát. Egyesek a ceremoniális törvényekért buzgólkodtak és elítélték Pált, mivel úgy vélték, hogy a zsidó törvények betartásának követelményei felől felületesen gondolkozik. A megtért pogányok között az egyetemes gyűlésnek ez a széles látókörű és nagy horderejű határozata feltétlen bizalmat keltett és Isten művének javára szolgált. Az antiókhiai gyülekezet örömmel látta körében Júdást és Silást, e két hírnököt, akik az apostolokkal együtt érkeztek vissza Jeruzsálemből. Ezek az istenfélő férfiak, "maguk is próféták lévén, sok beszéddel inték az atyafiakat és megerősíték." Egy ideig Antiókhiában is maradtak. "Pál és Barnabás is Antiókhiában időzének, tanítva és prédikálva másokkal is többekkel az Úrnak igéjét." Midőn később Péter Antiókhiát meglátogatta, a pogányok iránt tanúsított bölcs magatartásával sokak bizalmát nyerte meg. Egy ideig a mennyből nyert világosság szellemében munkálkodott is; ösztönös előítéletét annyira legyőzte, hogy a megtért pogányokkal egy asztalnál étkezett is. De amikor bizonyos zsidók érkeztek Jeruzsálemből, akik a ceremoniális törvény érdekében buzgólkodtak, oktalanul megváltoztatta magatartását a pogányok közül megtértekkel szemben. Az Írásból tudjuk, hogy még több zsidó "vele képmutatóskodott", "úgy, hogy Barnabás szintén elcsábíttatott az ő tettetésök által." (Gal. 2,13-14.) A gyengeségnek ez a megnyilvánulása a vezetőkként tisztelt és szeretett férfiak részéről, nagyon fájdalmasan hatott a hívőkké lett pogányokra. Félő volt, hogy a gyülekezet kettészakad. Azonban Pál felismerte, hogy milyen pusztító hatást gyakorolt a gyülekezetre Péter kétszínű viselkedése, tehát nyilvánosan megrótta őt, igazi érzelmeinek ilyen álcázása végett. A gyülekezet előtt megkérdezte Péten: "Ha te zsidó létedre pogány módra élsz és nem zsidó módra; miként kényszeríted a pogányokat, hogy zsidó módra éljenek"? (Gal. 2, 13. 14.) Péter felismerte tévedését és azonnal igyekezett a magatartásával okozott bajt lehetőleg ismét jóvátenni. Isten engedte meg, ki eleitől kezdve ismeri a véget, hogy Péternek ezen jellemgyengesége megnyilvánuljon. Ezáltal a megkísértett apostol belátta, hogy nincsen benne semmi, amivel dicsekedhetne. Még a legjobb emberek is, mihelyt magukra hagyatnak, elvesztik helyes ítélőképességüket. Isten azt is előre látta, hogy később sokan megtévesztés áldozatai lesznek; ugyanis Péter és állítólagos
112
Ellen G. White
Apostolok története
utódai számára olyan magas kiváltságokat követelnek, melyek egyedül Istent illetik meg. Az apostol gyengeségének ez a leszögezése maradandó bizonyítéka hibáinak és annak a ténynek, hogy semmivel sem állott a többi apostol fölött. A helyes alapelvektől való eltérésnek e példáját az Írás megőrizte, hogy ünnepélyes intelmül szolgáljon az Isten művében bizalmi állásokat betöltő férfiak részére; nehogy lelépjenek a becsületesség útjáról, hanem szorosan ragaszkodjanak az isteni alapelvekhez. Minél súlyosabb felelősséget hordoznak az emberi közegek, minél több alkalmuk kínálkozik, hogy szabályokat hozzanak és uralkodjanak, annál biztosabbak lehetnek, hogy csak kárt okoznak, ha nem követik hűen az Úr útait, és ha cselekedeteik nincsenek összhangban azokkal a határozatokkal, amelyeket a hívők összessége közös tanácskozások alkalmával jóváhagyott. Vajon nem megdöbbentő-e Péter viselkedése? Vereségei, bukása és újbóli beiktatása, valamint hosszú szolgálata után? Vegyük ehhez Krisztussal való bensőséges ismeretségét és annak tudatát, hogy a Megváltó mindenkor becsületesen kiélte a helyesnek elismert alapelveket. Az a sok-sok tanítás, melyben részesült és a képességek, melyeket az Úrtól kapott, továbbá az Ige prédikálása és tanítása közben nyert ismerete és befolyása ellenére, mégis képes volt arra, hogy emberfélelemből, vagy tekintélye megóvása szempontjából képmutatóskodjék és feladja az Evangélium alapelveit!? Vajon nem megdöbbentő-e, hogy abbeli elhatározásában, hogy csak az igazságot fogja követni, mégis megingott? Vajha a jó Isten mindenkivel megismertetné saját gyengeségét és tehetetlenségét, hogy életének kicsiny hajóját képtelen egyenesen és biztosan a kikötőbe vezetni. Prédikátori hivatásában Pál gyakran volt kénytelen egymagában megállni. Isten külön oktatásban részesítette és nem mert olyan engedményeket tenni, amelyek ellentétben állottak alapelveivel. Néha súlyosan nehezedett rá a teher, de Pál keményen síkraszállt az igazságért. Tisztában volt azzal, hogy a gyülekezetnek sohasem szabad emberi hatalom alá kerülnie. Sem a hagyományok, sem az emberek által felállított alapelvek nem léptethetők a kinyilatkoztatott igazságok helyébe. Egyesek előítélete, vagy önkényeskedése bármilyen magas állást töltsenek is be a gyülekezet kebelében - ne álljon útjában a gyülekezet haladásának. Pál minden képességét Isten szolgálatára szentelte. Közvetlenül a mennyből kapta az evangélium igazságait és prédikátori tisztségének végéig élénk összeköttetése volt a mennyel. Isten tanította őt, hogy a pogánykeresztényekre ne rakjanak fölösleges terheket. Amikor tehát az antiókhiai zsidó hívők felvetették a körülmetélkedés kérdését, Pál már ismerte a Szent Lélek akaratát ebben a kérdésben. Így képes volt álláspontja mellett sziklaszilárdan kitartani és azt képviselni. Ennek elfogadása felszabadította a gyülekezeteket a zsidó szertartások és ceremóniák alól.
113
Ellen G. White
Apostolok története
Annak ellenére, hogy Isten személyesen oktatta Pált, nem volt túlzott véleménnyel egyéni felelősségéről. Ámbár Istenhez fordult közvetlen vezetésért, de kész volt mindenkor elismerni azt a tekintélyt, amelyet a keresztény gyülekezethez tartozó hívők összessége képviselt. Érezte, hogy tanácsra szorul, és ha lényegbe vágó kérdések merültek fel, szívesen tárta a gyülekezet elé. Imában egyesült hittestvéreivel és Istentől kért bölcsességet, hogy helyes határozatot hozzanak. Mert szerinte a "prófétalelkek... engednek a prófétáknak. Mert az Isten nem a visszavonásnak, hanem a békességnek Istene; miként a szentek minden gyülekezetében". (1. Kor. 14, 32, 33.) Péterrel együtt azt tanította, hogy mindazok, akik a gyülekezethez tartoznak, "egymásnak engedelmeskedjenek." (1. Péter 5, 5.) Mily jó, ha a testvérek Megegyeznek szépen, (:Már itt, e földön élnek Béke, szeretetben:). Mint harmat a mezőre Lehull és áldást hagy (:Úgy ilyenek körébe Előremenést ad:) Meg fog egyszer újulni Az Új föld s ott lakunk. (:Boldogan fogunk élni, Ott lesz az otthonunk:). Azok világosságban Járnak, kik ott lesznek. (:Egy akolban s egy nyájban, Egy Pásztorral élnek:).
114
Ellen G. White
Apostolok története
20.
A felmagasztalt kereszt
Miután Pál hosszabb időt töltött már Antiókhiában az Ige szolgálatában, javasolta munkatársának, hogy újabb misszióútra induljanak. "Visszatérve most" - így szólt Barnabáshoz - "látogassuk meg a mi atyánkfiait minden városban, melyben hirdettük az Úrnak igéjét, hogyan vannak." Pál és Barnabás szívükön viselték mindazok jólétét, akik munkálkodásuk következtében nemrég fogadták el az evangéliumi igazságot; vágyakoztak tehát viszontlátni őket. Pál mindvégig megtartotta a résztvevő gondoskodás jó vonását. Még akkor is, ha előbbi munkahelyeitől távoli misszióterületeken tartózkodott, állandóan szívén hordozta őket, hogy hűségesek maradjanak továbbra is, "istenfélelemben vivén véghez megszentelődésüket." (2. Kor. 7, 1.) Igyekezett állandóan segítségükre lenni, hogy önálló és folytonosan fejlődő keresztények legyenek, kik a hitben megerősödve és buzgóságtól égve, egész szívvel szentelik életüket Istennek és országa fellendítésének. Barnabás kész volt Pállal útra kelni, azonban azt kívánta, hogy vigyék magukkal Márkot is, aki újból elhatározta, hogy életét az Úr szolgálatára szenteli. Pál ez ellen tiltakozott. "Azt tartó méltónak, hogy ne vegyék maguk mellé azt", aki első misszióútjukon, a szükségben elhagyta őket. Nem volt hajlandó elnézni Márk gyöngeségét, aki a reá váró otthoni biztonság és kényelem kedvéért munkáját otthagyta. Hangsúlyozta, hogy olyan ember, akinek kevés a kitartása, alkalmatlan olyan munkára, amely türelmet, önmegtagadást, bátorságot, odaadást, hitet, áldozatkészséget, sőt szükség esetén még az életet is igényli. Pál és Barnabás itt olyan éles ellentétbe kerültek egymással, hogy szétváltak. Barnabás, meggyőződéséhez híven, Márkot vette maga mellé és "elhajózék Cziprusba; Pál pedig Silóst választva maga mellé, elméne, az Isten kegyelmére bízatván az atyafiaktól." Pál és Silás keresztülutaztak Szírián és Czilicián, ahol erősítették a gyülekezeteket és végül Derbébe, majd Listrába érkeztek. Listrában kövezték meg múltkor Pált; és mégis újból láthatjuk őt az előbbi veszély színhelyén. Vágyakozott megtudni, hogy azok, akik munkálkodása következtében fogadták el az evangéliumot, miként állták meg a próbák iskoláját. Nem csalódott, mert úgy tapasztalta, hogy a listrai hívők a heves ellenállás dacára is kitartottak. Itt találkozott Pál újból Timótheussal, aki tanúja volt a Listrában tett első látogatása alkalmával átélt szenvedéseinek. Az a benyomás, amelyet Timótheus akkor szerzett, idővel elmélyült, úgyhogy ő is kötelességének érezte, hogy életét teljesen Isten szolgálatának szentelje. Szívében összekapcsolódott Pállal és arra vágyott, hogy segítségül legyen az apostolok munkájában, mihelyt arra alkalom kínálkozik. 115
Ellen G. White
Apostolok története
Pál munkatársa: Silás, kipróbált és a jövendőmondás lelkével megáldott munkás volt ugyan, de a tennivalók annyira felszaporodtak, hogy szükségesnek mutatkozott több munkás előkészítése a szolgálatra. Pál felismerte Timótheusban azt a férfit, aki szent tisztségnek tekinti a prédikátori hivatást és a szenvedésektől, sőt üldözésektől sem riad vissza; ezenkívül mindig kész volt a kioktatást is elfogadni. Mindezek ellenére, az apostol mégsem merte Timótheus, a tapasztalatlan ifjú kiképzésének felelősségét magára vállalni addig, míg jelleméről és előéletéről teljes bizonyosságot nem szerzett. Timótheus atyja görög, anyja zsidó származású volt. Kicsi korától kezdve tanítást nyert a Szentírásból. Szülei házában mélységes és józan vallásos élet folyt. Anyjának és nagyanyjának az élő Isten Igéjébe vetett hite mindig arra intette, hogy mily nagy boldogság Isten akaratát teljesíteni. Isten Igéje volt a zsinórmérték, amely szerint Timótheust ez a két istenfélő nő nevelte. A tőlük nyert tanítások hatása és ereje őrizte meg Timótheust, hogy beszéde és jelleme őszinte és tiszta maradt; sőt a környező gonosz befolyások sem szennyezték be. Így munkálkodott együtt otthon a család Istennel, hogy előkészítsék őt felelősségteljes tisztségeinek betöltésére. Pál látta, hogy Timótheus kitartó és őszinte. Társául választotta tehát munkájához utazásai alatt. Akik Timótheust gyermekkorában oktatták, abban a jutalomban részesülhettek, hogy a gondosan nevelt gyermeket a nagy apostollal bensőséges, szoros kapcsolatban láthatták. Timótheus ifjú volt még, amikor Isten tanítónak választotta; s éppen a korai kiképzés következtében életelvei olyan szilárdak voltak, hogy bátran betölthette helyét az apostol mellett. És noha fiatal volt még, de a reábízott felelősségeket keresztényi alázattal viselte. Pál óvatosságból ajánlotta Timótheusnak a körülmetélkedést. Nem mintha Isten kívánná ezt, hanem hogy elhárítsák az utolsó akadályt is, ami a zsidókat visszatarthatná attól hogy Timótheus prédikátori tisztségét elismerjék. Az apostolt sokoldalú tevékenysége arra kényszerítene, hogy városról városra és különböző országokba utazzon, és így sokszor a zsinagógákban és egyéb gyülekezési helyeken prédikálta Krisztust. Ha azután kiderülne, hogy egyik munkatársa körülmetéletlen, munkáját a zsidók előítélete és vakbuzgósága nagyon akadályozhatná. Az apostol mindenütt határozott ellenállást, vagy heves üldözést várhatott. Ő azonban mind zsidó testvéreit, mind a pogányokat az evangélium ismeretére akarta eljuttatni, és így igyekezett, amennyiben hitével összeegyeztethette, hogy az ellenállás minden ürügyét eloszlassa. Noha iparkodott a zsidós előítéletnek élét venni, mégis hitte és tanította, hogy a körülmetélkedés mit sem jelent, ellenben Krisztus evangéliuma: minden. Pál szerette Timótheust, mint "igaz fiamat a hitben." (1. Tim. 1, 2.) A nagy apostol gyakran vizsgáztatta fiatalabb kísérőjét, amennyiben bibliai pontokra vonatkozó kérdéseket tett fel neki; és miközben helységről helységre utaztak, gondosan kioktatta, hogyan végezhet eredményes munkát. Pál és Silás mindig azon fáradoztak a Timótheussal való érintkezésükben, hogy lelkében az evangélista 116
Ellen G. White
Apostolok története
munkájának szent és komoly hivatásáról már életre keltett benyomásokat mindjobban elmélyítsék. Timótheus viszont állandóan tanácsért és tanításért fordult Pálhoz. Nem engedte, hogy pillanatnyi benyomásai vezessék, hanem higgadtan és nyugodt megfontoltsággal cselekedett. Minden lépésénél feltette e kérdést: Vajon Isten útja-e ez? A Szentlélek munkálkodhatott benne és építhette szent templommá, amelyben Isten lakozik. Ha a Biblia tanításait megvalósítjuk a mindennapi életben, akkor annak mély és maradandó hatása jellemünkben megnyilvánul. Timótheus ezeket a tanokat megtanulta és gyakorolta is. Nem volt ugyan rendkívüli, fényes tehetség; de munkája értékes volt, mert képességeit a Mester szolgálatára szentelte. Hitbeli tapasztalatainak mélységével tűnt ki hittestvérei közül és ez biztosított befolyást számára. Akik lelkekért munkálkodnak, szükséges, hogy Istennek mélyebb, teljesebb és világosabb ismeretére jussanak. Ezt csupán közönséges erőfeszítésekkel elérni nem lehet. Minden erejüket a Mester szolgálatába kell állítaniuk. Hivatásuk magasztos és szent; és ha jutalmul lelkeket nyernek, Istenhez kell ragaszkodniuk és naponként kell erőt nyerniük az áldások forrásából. "Mert megjelent az Isten idvezítő kegyelme minden embernek, amely arra tanít minket, hogy megtagadván a hitetlenséget és a világi kívánságokat, mértékletesen, igazán és szentül éljünk a jelenvaló világon, várván ama boldog reménységet és a nagy Istennek és megtartó Jézus Krisztusunknak dicsőséges megjelenését; aki önmagát adta mi érettünk, hogy megváltson minket minden hamisságtól, és tisztítson önmagának kiváltképpen való népet, jó cselekedetekre igyekezőt." (Titus 2, 11-14.) Mielőtt Pál és társai új területekre indultak volna, meglátogatták azokat a gyülekezeteket, amelyeket Pisadiában és annak környékén alapítottak. "És amint általmentek a városokon, meghagyák nekik, hogy tartsák meg a rendeléseket, melyeket végeztek a Jeruzsálemben lévő apostolok és vének. A gyülekezetek azért erősödének a hitben, és gyarapodónak számban naponként." Pál apostol fokozott felelősséget érzett azokért a lelkekért, akik munkálkodása következtében tértek meg. Mindenekelőtt azt kívánta, hogy hűségesek legyenek, hogy dicsekedhessen majd a Krisztus napján: "nem futottam hiába, sem nem fáradtam hiába". (Fal. 2, 16.) Aggódott munkája eredményéért. Úgy érezte, hogy még saját üdvössége is veszélyben forogna, ha kötelességét nem teljesítené és ha a gyülekezet nem dolgozna együtt vele a lélekmentés munkájában. Tudta, hogy a prédikáció nem elegendő a hívők kiképzésére, hogy az Élet Igéjét hirdethessék. Tudta, hogy "szabályra új szabály, parancsra új parancs" következik; itt egy kicsi, ott egy kicsi. (Ésa. 28, 10; Elberf. ford.) Így kell kioktatni őket az Úr művében való tevékenykedésre.
117
Ellen G. White
Apostolok története
Általános és egyetemes törvény, hogy az Istentől nyert erők és képességek elsatnyulnak, elvesznek, ha azokat nem használják. Így az igazság is elveszti éltető erejét, gyógyító hatalmát, ha nem élik ki és nem közlik másokkal. Ettől félt az apostol is, hogy esetleg nem sikerül neki mindenben "kiábrázolni a Krisztust". A mennyek országába vetett reménysége elborult, ha arra gondolt, hogy esetleges hibája folytán a gyülekezet az isteni jelleg helyett inkább az emberinek pecsétét hordaná. Minden tudása, szónoki képessége, csodatételei, az örök dolgok szemlélése - amikor elragadtatott a harmadik mennybe -, mindez nem segítene, ha akikért dolgozott, munkájában való hűtlensége miatt elveszítenék Isten kegyelmét. Ezért mind szóban, mind levélben kérte azokat, akik elfogadták Krisztust, "hogy legyetek feddhetetlenek és tiszták, Istennek szeplőtlen gyermekei az elfordult és elvetemedett nemzetség közepette..., mint csillagok e világon", akik "az életnek beszédét tárják eléjük." (Fil. 2, 15. 16.) Istennek minden őszinte szolgája súlyos felelősséget hord a gondjaira bízott hívők lelki fejlődéséért és minden vágya, hogy Isten munkatársai legyenek. Felismeri, hogy a gyülekezet fejlődése jórészt az Istentől rábízott munka lelkiismeretes elvégzésétől függ. Arra gondol, hogy minden új tag újabb eszköz a megváltás tervének megvalósítására; ezért komolyan és fáradhatatlanul igyekszik a hívőkben vágyat ébreszteni, hogy lelkeket nyerjenek meg Krisztus számára. Miután Pál és Silás meglátogatták a Pisidiában és annak közeli határain fekvő gyülekezeteket, Timótheussal együtt keresztülhaladtak "Frigia és Galácia tartományán", ahol nagy erővel hirdették az üdv örömhírét. Galata lakói bálványimádók voltak, de amikor hallották az apostolok prédikációit, örömmel elfogadták az üzenetet, mely szabadulást ígért a bűn rabságából. Pál és munkatársai a hit általi megigazulást hirdették nekik, melyet Krisztus engesztelő halála szerzett. Úgy szemléltették Krisztust, mint aki látta a bukott emberiség tehetetlen állapotát és lejött a földre, hogy mindenkit megváltson; amennyiben Isten törvénye iránti engedelmes életet élt és büntetésüket engedetlenségük miatt Magára vette. Ezután a kereszt fényében sokak lelkében felderengett az Atya szeretetének nagysága, akik előbb az igaz Istenről mit sem tudtak. Ily módon tanították a galatabelieknek az igazság alaptételeit Istenről, az Atyáról és "a mi Urunk Jézus Krisztusról, aki adta önmagát a mi bűneinkért, hogy kiszabadítson minket e jelenvaló gonosz világból az Istennek és a mi Atyánknak akarata szerint." Hallás által jutottak hitre, vették Isten Lelkét és lettek "Isten fiai a Krisztus Jézusban való hit által." (Gal. 1, 4; 3, 2, 26.) Pál olyan életmódot folytatott Galáciában, hogy később elmondhatta: "Legyetek olyanok, mint én... kérlek titeket." (Gal. 4, 12.) Ajkait az oltárról származó égő tűz érintette. Emellett képes volt minden testi gyengeséget leküzdeni és Jézust úgy mutatta be, mint a bűnös egyedüli reménységét. Aki hallotta őt, tudta, hogy Jézussal volt együtt. A magasságból származó erővel felövezve, lelki dolgokat lelkileg
118
Ellen G. White
Apostolok története
ítélt meg, és Sátán erődítményeit lerontotta. Szívek törtek meg, ha vázolta Isten szeretetét, ahogyan egyszülött Fiának feláldozása által megnyilvánult. Többeket késztetett erre a kérdésre: mit is kell tennem, hogy üdvözüljek? Az evangélium hirdetésének ez a módja jellemezte az apostol munkáját a pogányok között töltött ideje alatt. Állandóan a golgotai keresztet tárta eléjük. Későbbi élményei folyamán elmondhatta: "Mert nem magunkat prédikáljuk; hanem az Úr Jézus Krisztust; magunkat pedig, mint a ti szolgáitokat a Jézusért. Mert az Isten, aki szólt: setétségből világosság ragyogjon, ő gyújtott világosságot a mi szívünkben az Isten dicsősége ismeretének a Jézus Krisztus arcán való világoltatása végett." (2. Kor. 4, 5. 6.) Isten ama szolgái, kik a kereszténység első szakában az elbukott világnak az üdvösség örömhírét hirdették, nem engedték meg, hogy a megfeszített Krisztusról szóló beszédüket az önfelmagasztalásnak csak egyetlen gondolata is elhomályosítsa. Nem kívántak sem hatalmat, sem elsőbbséget. Önmagukat elrejtve az Üdvözítőben, dicsőítették a megváltás nagy tervét és Krisztus életét; e terv Kezdeményezőjét és Befejezőjét. Krisztus, aki "tegnap, ma és mindörökké ugyanaz" volt tanaik súlypontja. Ha napjainkban Isten Igéjének tanítói jobban felmagasztalnák Krisztus keresztjét, munkájuk sokkal eredményesebb volna. Ha a bűnösöket rávezethetnők, hogy vágyakozó tekintettel nézzenek fel a keresztre; ha csak egyszer megláthatnák a megfeszített Krisztust, akkor felismernék az isteni irgalom mélységét és a bűnnek szörnyű terhét. Krisztus halála: Isten nagy szeretetének bizonyítéka, Üdvösségünk záloga. A kereszténytől megvonni a keresztet, annyit jelentene, mint kioltani a napot az égen. A kereszt közelebb visz bennünket Istenhez és kiengesztel Vele. Az atyai szeretet gyöngéd részvétével tekint Isten az Ő Fiának gyötrelmeire, amelyeket elszenvedett azért, hogy az embereket megmentse az örök haláltól. Bennünket pedig elfogad szeretett Fiában. A kereszt nélkül nem lehetne az embernek közössége az Atyával. Minden reménységünk Benne gyökerezik. Róla sugárzik az Üdvözítő szeretetének fénye, és ha a bűnös a kereszt tövéből felnéz arra, Aki megmentéséért meghalt, teljes örömmel örvendhet, mert bűnei megbocsáttattak. Hittel térdelve a kereszt alá, eléri azt a legmagasabb helyet, amelyet ember a földön elérhet. A kereszt által tudjuk, hogy az Atya végtelen szeretettel szeret bennünket. Csodálhatjuk-e, hogy Pál így kiáltott fel. "Nekem pedig ne legyen másban dicsekvésem, hanem a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjében"? (Gal. 6, 14.) Kiváltságunk, hogy dicsekedjünk a kereszttel; kiváltságunk, hogy magunkat teljesen átadjuk Annak, aki Önmagát odaadta érettünk. Arcunkon a Golgotáról áradó fény sugaraival mehetünk embertársaink közé, hogy közvetítsük a világosságot azok számára, akik még a sötétségben vergődnek.
119
Ellen G. White
Apostolok története
21.
Távoli országokban
Immár elérkezett az ideje, hogy az evangéliumot Kis-Ázsia határain túl is hirdessék. Pál és munkatársai számára megnyílt az út, hogy átmenjenek Európába is. Troásban, a Földközitenger partján "éjszakai látás jelenék meg Pálnak: egy macedón férfiú állt előtte, kérve őt és ezt mondva: Jer által Macedóniába, és légy segítségül nékünk!" E meghívás parancsszó volt és nem tűrt halasztást. "Mihelyt pedig a látást látta" - magyarázza Lukács, aki elkísérte európai útjára Pált, Silást és Timótheust -, "azonnal igyekezénk elmenni Macedóniába, megértvén, hogy oda hívott minket az Úr, hogy azoknak prédikáljuk az evangéliumot. Elhajózván .azért Troásból, egyenesen Samothrákéba mentünk és másnap Neápolisba; onnét pedig Filippibe, mely Macedónia azon részének első gyarmatvárosa." Lukács így folytatja: "És szombatnapon kimenének a városon kívül egy folyóvíz mellé, hol az imádkozás szokott lenni; és leülvén, beszélgeténk az asszonyokkal. És egy Lidia nevű Thiatira városbeli bíborárus asszony, ki féli vala az Istent, hallgata reánk. Ennek az Úr megnyitó szívét, hogy figyelmezzen azokra, amiket Pál mond vala." Örömmel elfogadta az igazságot, házanépével együtt megtért és megkeresztelkedett. Azután kérte az apostolokat, fogadják el az ő házát tartózkodásuk helyéül. Miközben a kereszt hírnökei munkájukra mentek, egy asszony követte őket, kiben a jövendőmondás lelke élt, és ez állandóan kiáltozta: "Ezek az emberek a magasságos Istennek szolgái, kik néktek az idvességnek útját hirdetik. Ezt pedig több napon át mívelte." Ez az asszony Sátánnak különleges eszköze volt, aki jövendőmondásaival nagy hasznot hajtott gazdáinak. Befolyásával nagyban előmozdította a bálványimádás terjedését. Sátán jól tudta, hogy most birodalmába törnek be, tehát ezen eszközhöz folyamodott, hogy Isten munkájának ellenálljon. Azt remélte ugyanis, hogy bölcseleteit belevegyítheti azokba az igazságokba, melyeket az evangélium hírnökei hirdetnek. Az asszony dicsérete, ajánlata csak ártott az igazság ügyének, mert elvonta az emberek figyelmét és gondolatait az apostolok tanaitól. Az evangéliumot rossz hírbe hozta, mivel sokan arra a gondolatra jutottak, hogy ezen férfiakat, akik Isten Lelke és ereje által szóltak, ugyanaz a lélek vezeti, mint Sátán ama követét. Az apostolok egy ideig tűrték ezt az ellenkezést, de azután Pál, a Szentlélek indítására megparancsolta a gonosz léleknek, hogy távozzon az asszonyból. Rögtöni elnémulása bizonyítéka volt annak, hogy az apostolok Isten szolgái; sőt a démon is azoknak ismerte el őket, mivel azonnal engedelmeskedett parancsuknak.
120
Ellen G. White
Apostolok története
Amikor az asszony megszabadult a gonosz lélektől és értelme ismét megtisztult, elhatározta, hogy Krisztus követőjévé lesz. Ekkor azután gazdái kezdtek el aggodalmaskodni elveszett jövedelmük miatt. Látták, hogy minden reményük szertefoszlik; jövedelmet jövendőmondásaiból és jóslataiból többé nem szerezhetnek és hogy bevételi forrásuk csakhamar teljesen kiapad, ha az apostolok továbbra is folytathatják evangéliumi munkájukat. A városban többen részesedtek a sátáni szemfényvesztéssel szerzett pénzből és mert féltek az olyan hatalom befolyásától, mely működésüket végleg megszüntetné, éktelen kiáltozásba kezdtek Isten szolgái ellen. Végül az apostolokat a hatóság elé hurcolták és megvádolták őket: "Ezek az emberek zsidó létükre megháborítják a mi városunkat, és olyan szertartásokat hirdetnek, melyeket nem szabad nékünk bevennünk, sem cselekednünk, mivelhogy rómaiak vagyunk." A tömegen őrült izgalom tört ki. Rátámadtak az apostolokra. A csőcselék felülkerekedett; letépték a tanítványok felsőruháit - a hatóság embereinek beleegyezésével, akiknek parancsára meg is vesszőzték őket. "És miután sok ütést mértek rájuk, tömlöcbe veték őket, megparancsolva a tömlöctartónak, hogy gondosan őrizze őket. Ki ilyen parancsolatot vévén, veté őket a belső tömlöcbe, és lábaikat kalodába szorító". Az apostolok abban a gyötrelmes helyzetben, amelybe belekényszerítették őket, borzalmas kínokat szenvedtek; mindazáltal nem lázadoztak. Sőt ellenkezőleg, a börtöncella legmélyebb sötétjében és vigasztalanságában egymást bátorították énekkel és imával. Dicsérték és dicsőítették Istent, mivel méltónak találta őket, hogy szent ügyéért gyalázatot szenvedjenek. Szívük felvidult; felolvadt Megváltójuk műve iránti mély és forró szeretetben. Pál visszaemlékezett Krisztus követőinek üldözésére, melynek véghezvitelében a Gonosz eszköze volt. Örvendezett, hogy szemei megnyíltak, hogy immár lát és szíve most már érezheti a dicsőséges igazságok átalakító hatalmát. A többi fogoly csodálkozva hallgatta a belső tömlöcből kicsendülő énekeket és imákat. Ebből a komor cellából eddig csak kiáltozások és sóhajok, káromkodások és esküdözések szokták zavarni az éjszaka csendjét; még sohasem hallottak onnan imákat és dicsénekeket felhangzani. Az őrök és foglyok csodálkozva kérdezték egymástól: vajon kik lehetnek ezek az emberek, akik noha megkínozták őket, hideget és éhséget szenvednek, de mégis vidámak és lelkesek. A város helytartói időközben azzal a jóleső érzéssel tértek otthonukba, hogy gyors és határozott intézkedésükkel egy felkelést sikerült elnyomniuk. Hazafelé menet, útközben azonban hallottak további részleteket azon férfiak jelleméről és működéséről, akiket megvesszőztek és börtönbe zárattak. Látták azt az asszonyt, aki a sátáni befolyás alól felszabadult és igen csodálkoztak arckifejezésének és
121
Ellen G. White
Apostolok története
magaviseletének változásán. Sok bajt és nehézséget okozott azelőtt a városnak, most azonban csendesen és békésen viselkedett. Amikor tehát ráeszméltek, hogy a római törvények által előírt szigorú büntetést valószínűleg két ártatlan emberen hajtották végre, önmaguk felett bosszankodtak és elhatározták, hogy másnap reggel elrendelik a foglyok titkos elbocsátását. Hogy pedig a csőcselék támadásaitól és erőszakosságától megvédjék őket, fedezet mellett kísértetik majd ki a városból. Míg azonban az emberek egyrészt kegyetlenek és bosszúállók, másrészt pedig bűnösen felületesek voltak a reájuk háruló felelősséggel szemben, Isten nem feledkezett meg szolgáiról, hogy kinyilvánítsa kegyelmét irántuk. Az egész menny osztozott a Krisztusért szenvedők sorsában. Angyalok jöttek alá a mennyből, a börtön meglátogatására. Lépéseik alatt megrengett a föld. A nehéz reteszekkel lezárt börtönajtók felpattantak, a láncok és a béklyók lehullottak a folyok kezeiről és lábairól. Fénylő világosság árasztotta el a börtönt. A börtönőr ámulva hallgatta a fogoly apostolok imáit és énekeit. Mikor bekísérték őket, látta dagadt és vérző sebeiket; lábaikat pedig ő maga tétette kalodába. Azt várta, hogy gyötrelmes sóhajok és káromkodások fognak majd elhangzani, azonban ehelyett dicsénekeket és imákat hallott. Ezen hangokat figyelve merült álomba, amelyből hirtelen földrengés moraja és a tömlöcajtók csikorgása rázta fel. Álmából felocsúdva, rémülten látta, hogy az összes börtönajtók tárva-nyitva állnak. Félelem fogta el a foglyok elmenekülése miatt. Visszaemlékezett, hogy Pált és Silást milyen nyomatékosan bízták őrizetére; bizonyos volt felőle, hogy látszólagos mulasztását életével kell megfizetnie. Kétségbeesésében jobbnak látta, ha saját kezével vet véget életének, minthogy szégyenletes kivégzésére várjon. Kardját kivonta és már éppen készült az öngyilkosságra, amikor Pál bátorítóan odakiáltott neki: "Semmi kán ne tégy magadban; mert mindnyájan itt vagyunk." A foglyokat Isten ereje tartotta vissza; ezzel az erővel egyedül Pál, a fogolytárs rendelkezett, aki tudta, hogy még mindenki a helyén tartózkodik. A börtönőr szigorú bánásmódja az apostolokkal szemben, nem váltott ki haragot Pál és Silás részéről, mert őket nem a bosszúállás, hanem Krisztus Lelke uralta. Szívük Krisztus szeretetével volt telve és nem volt abban gyűlölet. A börtönőr leeresztette kardját, világosságot kért és besietett a börtön belsejébe. Látni akarta, milyenek azok a férfiak, akik a rájuk mén kegyetlenséget szívességgel viszonozzák. Az apostolokhoz érve, lábaikhoz vetette magát és bocsánatért esedezett. Azután kivitte őket az udvarra és megkérdezte tőlük: "Uraim, mit kell nékem cselekednem, hogy idvezüljek?" Reszketett annak láttán, hogy Isten haragja miként nyilvánult meg a földrengésben; és arra a gondolatra, hogy a foglyok elmenekülése miatt önkezével akart véget vetni életének. Azonban ezek a dolgok most már igen jelentéktelennek
122
Ellen G. White
Apostolok története
látszottak előtte, ahhoz az új, megdöbbentő félelemhez viszonyítva, mely lelkét nyugtalanította; és ahhoz a vágyhoz viszonyítva, hogy elnyerje azt a nyugalmat és örömet, amelyet az apostolok a szenvedések és megkínzatás közepette tanúsítottak. Arcukon felismerte a menny világosságát. Azt is tudta, hogy Isten csodálatos módon lépett közbe, hogy életüket megvédje. Félelmetes erővel tódultak emlékezetébe a megszállt asszony szavai: "Ezek az emberek a magasságos Istennek szolgái, kik néktek az idvességnek útját hirdetik." Mélységes alázattal kérte az apostolokat, hogy mutassák meg neki az Élet útját. "Higgy az Úr Jézus Krisztusban, és idvezülsz mind te, mind a te házadnépe" felelték neki. "És hirdeték néki az Úrnak igéjét, és mindazoknak, kik az ő házánál valának." A börtönőr ezután kimosta az apostolok sebeit és szolgált nekik. Majd egész házanépével együtt megkeresztelkedett. A börtön minden egyes foglyára megszentelő befolyás áradt; minden szív megnyílt és valamennyien áhítattal hallgatták az apostolok által hirdetett igazságokat. Meg voltak győződve arról, hogy az az Isten, akit e férfiak szolgáltak, csodálatos módon szabadította meg őket kötelékeiktől. Filippi lakosságát a földrengés megrémítette; amikor pedig a börtönőr reggel a bírákat értesítette, hogy az éjjel mi történt, nagyon megijedtek. Poroszlókat küldtek tehát az apostolok kiszabadítására. Pál azonban kijelentette: "Megvesszőztek minket nyilvánosan, ítélet nélkül, holott római emberek vagyunk, és tömlöcbe vetettek; és most alattomban akarnak bennünket kiküldeni? Nem úgy; hanem jöjjenek ők maguk és vezessenek ki minket." Az apostolok római polgárok voltak. Római polgárt pedig megvesszőztetni, vagy az előírt kihallgatás nélkül szabadságától megfosztani törvényellenes cselekedet volt - kivéve, ha valami különösen nagy bűntényt követett el. Pált és Silást azonban nyilvánosan vetették börtönbe; ők tehát vonakodtak beérni a puszta szabadon bocsátással, ami titokban - a főbírók illendő magyarázata nélkül - ment volna végbe. Amikor válaszukat a bíráknak átadták, azok megijedtek, hogy az apostolok esetleg vádat emelhetnek a császárnál. Ezért azonnal a börtönbe mentek, bocsánatot kének Páltól és Silóstól az irántuk elkövetett igazságtalanságért és kegyetlenkedésért; személyesen vezették ki a börtönből és kérték őket, hogy hagyják el a várost. A hatóság féltette a népet az apostolok befolyásától, de nem kevésbé féltek attól a Hatalomtól, mely közbenjárt ezen ártatlan emberekért. A Krisztustól kapott utasítás szerint, az apostolok jelenlétükkel nem tolakodtak oda, ahol azt nem kívánták. "Kijővén pedig a tömlöcből, bemenének Lídiához; és mikor látták az atyafiakat, vígasztalák őket és eltávozónak." Filippiben végzett munkájukat nem tekintették hiábavalónak. Jóllehet ellenállásba és üldözésbe ütköztek, de a Gondviselés beavatkozása érdekükben, a börtönőr és házanépe megtérése gazdagon kárpótolta őket az átélt gyalázatért és
123
Ellen G. White
Apostolok története
szenvedésekért. Igazságtalan bebörtönöztetésük és csodálatos szabadulásuk híre messze vidéken elterjedt és sokak figyelmét az apostolok munkájára terelte, akiket üzenetük másként el nem érhetett volna. Pál apostol filippii működése egy gyülekezet megalakulását eredményezte, melynek taglétszáma állandóan növekedett. Buzgalma és odaadása, de mindenekfölött az a készsége, mellyel Krisztusért minden szenvedést elviselt, a megtértekre mély és tartós benyomást gyakorolt. Nagyra becsülték azokat az értékes igazságokat, melyekért az apostol oly sok áldozatot hozott és szíwel-lélekkel odaszentelték életüket Üdvözítőjük ügyének. Ez a gyülekezet sem kerülhette el az üldöztetést. Kitűnik ez Pálnak a gyülekezethez intézett egyik leveléből. Ezt írja: "Mert néktek adatott az a kegyelem a Krisztusért, nemcsak, hogy higyjetek Ő benne, hanem, hogy szenvedjetek is Ő érette: Ugyanolyan tusakodástok lévén, amilyent láttatok én nálam, és most hallotok én felőlem." De a hitben mégis olyan állhatatosak voltak, hogy elmondhatta róluk: "Hálát adok az én Istenemnek, minden ti rólatok való emlékezésemben, mindenkor minden én könyörgésemben, mindenitekért nagy örömmel könyörögvén, mivelhogy résztvettetek az evangélium ügyében az első naptól fogva mind ez ideig." (Fil. 1, 29. 30. 3-5.) Borzalmas az a küzdelem, mely a jó és rossz hatalom között folyik a fontosabb helyeken, ahová az igazság hírnökeit munkára hívják. "Mert nem vér és test ellen van tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, az élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak." (Ef. 6, 12.) Isten gyülekezete az idők végezetéig harcolni fog azokkal, akik a gonosz angyalok hatalma alatt állanak. Az őskeresztényeknek gyakran kellett szembeszállniuk a sötétség hatalmaival. Az ellenség minden ravasz fortéllyal és üldözéssel igyekezett eltéríteni őket az igaz hittől. Napjainkban is, midőn a földön minden gyorsan végéhez közeledik, Sátán kétségbeesett erőfeszítéseket tesz a világ behálózására. Terveket kovácsol a kedélyek foglalkoztatására és a figyelmet eltereli az üdvösség elnyerése érdekében fontos igazságoktól. Eszközei azon buzgólkodnak, hogy minden helységben egyesítsék azokat, akik ellenségei Isten törvényének. Az őscsaló azon van, hogy zavart és lázadást keltsen és a tömegekben olyan buzgalmat szít, amely a történelemben példa nélküli. A gonoszság tetőfokára hág. Mégis az evangélium pásztorai gyakran hangoztatják: "Béke, béke, nincs veszély!" Azonban Isten hűséges hírnökei folytassák csak munkájukat. A menny fegyverzetét felöltve, mindvégig bátran és győztesen haladjanak előre; a harcot ne adják fel, míg minden lélek, kihez eljuthatnak, meg nem ismerte a napjainknak szóló evangéliumi üzenetet. Egy lelkész az Újév napján így köszöntötte a gyülekezetét:
124
Ellen G. White
Apostolok története
Annyi örömöt és boldogságot kívánok néktek, amennyit csak elviselhettek, és annyi szenvedést, amennyi mindig Isten közelében tart benneteket.
125
Ellen G. White
Apostolok története
22.
Thessalonika
Miután Pál és Silás Filippit elhagyták, Thessalonikába indultak. Itt azt a kiváltságot élvezhették, hogy a zsinagógában nagy gyülekezet előtt beszélhettek. Egész külsejükön látszott még az a méltatlan elbánás, amelyben röviddel előbb részesültek és ez magyarázatot igényelt. El is beszélték az eseményeket, minden dicsekvés nélkül; azonban dicsőítették Őt, aki szabadításukért közbelépett. Pál, Thessalonikában elmondott prédikációiban utalt az ótestamentumi próféciákra, amelyek a Messiásra vonatkoznak. Krisztus felvilágosította tanítványait e próféciák tekintetében "és megmagyarázta nekik, kezdve Mózestől, az összes prófétákon át az Írásokat, melyek Róla szóltak." (Luk. 24, 27.) Péter is így cselekedett, midőn prédikációiban Krisztusról szóló bizonyítékait az Ótestamentumból vette. István ugyanezt az utat járta, és így Pál is azokra a szövegekre hivatkozott, amelyek előre megjövendölték Krisztus születését, szenvedését, halálát, feltámadását és mennybemenetelét. Mózes és a próféták ihletett bizonyítékai alapján világosan kimutatta, hogy a názáreti Jézus a Messiás; és egyszersmind bebizonyította, hogy Krisztus szólt Ádám napjai óta a pátriárkák és próféták által. Világos és kimerítő próféciák adattak a Megígért eljövetelét illetőleg. Már Ádám ígéretet kapott, hogy jönni fog a Megváltó. A Sátán fölött kimondott ítélet: "És ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között, a te magod és az ő magva között: az neked fejedre tapos, te pedig annak sarkát mardosod" (1. Móz. 3, 4.) ősszüleink számára a Krisztus általi megváltás ígérete volt. Azután Ábrahám kapta az ígéretet, hogy az ő törzséből fog származni a világ Megváltója: "És megáldatnak a te magodban a földnek minden nemzetségei." "Nem mondja: És a magvaknak, mint sokról; hanem mint egyről. És a te magodnak, aki a Krisztus." (1. Móz. 22, 18; Gal. 3, 16.) Mózes, Izráel vezetője és tanítója közvetlenül működésének befejezése előtt ugyanígy jövendölt a Messiásról az egész nép előtt érthető szavakkal: "Prófétát támaszt néked az Úr, a te Istened te közüled, a te atyádfiai közül, olyat mint én; azt hallgassátok." Biztosította az izraelitákat, hogy Isten nyilatkoztatta ki ezt előtte a Hóreb hegyén, amikor mondotta: "Prófétát támasztok nékik az ő atyafiaik közül, olyant mint te, és az én igémet adom annak szájába, és megmond nékik mindent, amit parancsolok néki." (5. Móz. 18, 15. 18.) A Messiás majdan királyi családból születik, mert a Jákob által adott próféciában így szól az Úr: "Nem múlik el Júdától a fejedelmi bot, sem a vezéri pálca térdei közül; míg eljő Siló és a népek néki engednek." (1. Móz. 49, 10.)
126
Ellen G. White
Apostolok története
Ésaiás viszont így jövendölt: "És származik egy vesszőszál Isai törzsökéből, s a gyökereiből egy virágszál nevelkedik." "Hajtsátok ide füleiteket és jertek hozzám; hallgassatok, hogy éljen lelketek, és szerzek veletek örök szövetséget, Dávid iránt való változhatatlan kegyelmességem szerint. Ímé, bizonyságul adtam őt a népeknek, fejedelmül és parancsolóul a népeknek. Ímé, nem ismert népet hívsz elő, és a nép, amely téged nem ismert, hozzád siet az Úrért, Istenedért és Izráel Szentjéért, hogy téged megdicsőített." (Ésaiás 11, 1; 55, 3-5.) Jeremiás szintén úgy beszélt az eljövendő Megváltóról, mint Dávid házából származó királyról: "Ímé, eljőnek a napok, azt mondja az Úr, és támasztok Dávidnak igaz magvat, és uralkodik mint király, és bölcsen cselekszik és méltányosságot és igazságot cselekszik e földön. Az ő idejében megszabadul Júda, és Izráel bátorságosan lakozik és ez lesz az ő neve, amellyel nevezik őt: Az Úr a mi igazságunk!" És ismét: "Mert ezt mondja az Úr: Nem vesz ki a Dávid férfi sarjadéka, aki az Izráel házának székébe üljön. És a lévita papok férfi sarjadéka sem vész ki előlem, aki élőáldozatot áldozzon és ételáldozatot égessen, és véres áldozatot készítsen mindenkor." (Jer. 23, 5. G; 3, 17. 18.) Sőt a Messiás szülőhelyét is előre megjövendők a próféta: "De te Efratának Betleheme, bár kicsiny vagy a Júda ezrei között; belőled származik nékem, aki uralkodó Izráelen; akinek származása eleitől fogva, öröktől Fogva van." (Mikeás 5, 2.) A Messiásnak e földön végzendő munkáját Isten szintén pontosan vázolta: "Akin az Úrnak lelke megnyugszik; bölcsességnek és értelemnek lelke, tanácsnak és hatalom lelke, az Úr ismeretének és félelmének lelke. És gyönyörködik az Úrnak félelmében." Akit Isten így felkent, azért küldte el, hogy: "a szegényeknek örömet mondjon; hogy bekösse a megtört szívűeket, hogy hirdessen a foglyoknak szabadulást, és a megkötözötteknek megoldást. Hogy hirdesse az Úr jókedvének esztendejét, és Isten bosszúállásának napját; hogy megvigasztaljon minden gyászolót; hogy tegyen Sion gyászolóira, adjon nékik ékességet a hamu helyett, örömnek kenetét a gyász helyett, dicsőségnek palástját a csüggedt lélek helyett, hogy igazság fáinak neveztessenek, az Úr palántáinak, az Ő dicsőségére."(Ésa. 11, 2. 3; 61, 1-3.) "Ímé az én szolgám, akit gyámolítok, az én választottam, akit szívem kedvel, lelkemet adtam ő belé, törvényt beszél a népeknek. Nem kiált és nem lármáz, és nem hallatja szavát az utczán. Megrepedt nádat nem tör el, a pislogó gyertyabelet nem oltja ki, a törvényt igazán jelenti meg. Nem pislog és meg nem reped, míg a földön törvényt tanít, és a szigetek várnak tanítására." (Ésaiás 42. 1-4.) Pál meggyőző erővel bizonyította az ótestamentumi írásokból: "hogy Krisztusnak szenvedni kell és feltámadni a halottaiból". Avagy Mikeás nem jövendölte-e, hogy "pálcával verjék arcul Izráel bíráját?" (Mikeás 5, 1) És a Megígért nem jövendölte-e önmagáról Ésaiás próféta által: "Hátamat odaadám a verőknek, és 127
Ellen G. White
Apostolok története
orcámat a szaggatóknak, képemet nem födőztem be a gyalázás és köpködés előtt?" (Ésaiás 50, 6.) Krisztus a zsoltáríró által is megjövendölte, hogy az emberek milyen elbánásban részesítik majd: "De én... embereknek csúfja és a nép utálata vagyok. Akik engem látnak, mind csúfolkodnak rajtam, félrehúzzák ajkaikat és hajtogatják fejőket: az Úrra bízta magát, mentse meg őt; szabadítsa meg őt, hiszen gyönyörködött benne." Megszámlálhatnám minden csontomat, ők pedig csak néznek és bámulnak rám. Megosztoznak ruháimon, és köntösömre sorsot vetnek." "Atyámfiai előtt idegenné lettem és atyámfiai előtt jövevénnyé. Mivel a te házadhoz való féltő szeretet emészt engem, a te gyalázóidnak gyalázásai hullanak reám. A gyalázat megtörte szívemet és beteggé lettem; várok vala részvétre, de hiába; vigasztalókra, de nem találék." (Zsolt. 22, 7-9. 18. 19; 69, 9. 10. 21.) Ésaiás jövendölései milyen félreérthetetlenül világosan szóltak Krisztus szenvedéseiről és haláláról: "Ki hitt a mi tanításunknak?" - kérdezte a próféta - "és az Úr karja kinek jelentetett meg? Felnőtt, mint egy vesszőszál Ő előtte, és mint gyökér a száraz földből, nem volt néki alakja és ékessége, és néztünk reá, de nem vala ábrázata kívánatos. Utált és az emberektől elhagyott volt, fájdalmak férfia és betegség ismerője, mint aki elől orcánkat elrejtjük, utált volt; és nem gondoltunk vele. Pedig betegségeinket ő viselte és fájdalmainkat hordozta, és mi azt hittük, hogy ostoroztatik, verettetik és kínoztatik Istentől. És ő megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, és az ő sebeivel gyógyulónk meg. Mindnyájan mint juhok eltévelyedtünk, kilo az ő útára tértünk; de az Úr mindnyájunk vétkét ő reá veté. Kínoztatott, pedig alázatos volt, és száját nem nyitotta meg, mint bárány, mely mészárszékre vitetik, és mint juh, mely megnémul az őt nyírók előtt; és száját nem nyitotta meg! A fogságból és ítéletből ragadtatott el, és kortársainál ki gondolt arra, hogy kivágatott az élők földéből, hogy népem bűnéért lőn rajta vereség". (Ésa. 53, 1-8.) Isten előrevetítette Krisztus halálának módját és körülményeit is. Miként Mózes felemelte a rézkígyót a pusztában, úgy kellett felemeltetnie az eljövendő Messiásnak, "hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen." (Jón. 3, 16.) Aki azonban istentelen emberek kezétől halált szenvedett, győzött a bűn és a sír fölött, mert feltámadott! Izráel kedves dalnoka, a Mindenható sugallatára bizonyságot tett a feltámadás hajnalának dicsőségéről és vidáman kiáltotta: "Azért örül az én szívem és örvendez az én lelkem; testem is biztonságban lakozik. Mert nem hagyod lelkemet a seolban; nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson." (Zsolt. 16, 9. 10.) Pál kimutatta, hogy az áldozati szertartásokat Isten milyen szorosan egybefonta a próféciákkal. Ezek utalnak arra, Aki olyan lesz, mint "a bárány, mely mészárszékre vitetik". A Messiás "önlelkét áldozatul" adja. Ésaiás próféta bizonyságot tett Róla, mint Isten Bárányáról; az Üdvözítő engesztelő művét évszázadokkal előbb
128
Ellen G. White
Apostolok története
szemlélhette, aki "életét halálra adta és a bűnösök közé számláltatott; pedig ő sokak bűnét hordozó, és a bűnösökért imádkozott." (Ésaiás 53, 7. 10. 12.) A jövendölések Üdvözítőjének tehát nem földi uralkodó gyanánt kell jönnie, hogy megszabadítsa a zsidó népet elnyomóitól, hanem mint ember jön az emberek közé. Alacsony sorsban és szegénységben él, hogy végül mint megvetettet és elvetettet megöljék. Az ótestamentomi írásokban megjövendölt Üdvözítő áldozatul adja önmagát a bukott emberiségért és ezáltal tesz eleget az áthágott törvény követelményének. Benne kellett teljesedésbe menniük az engesztelési áldozatoknak; kereszthalála ad jelentőséget az egész zsidó szertartási rendszernek. Pál elbeszélte a thessalonikai zsidóknak korábbi buzgalmát a ceremoniális törvény érdekében. Csodálatos élményét Damaszkusz kapui előtt. Megtérése előtt, bizalmát öröklött szentségére, hamis reménységre alapította. Hitét nem Krisztusba vetette, hanem formaságokban és ceremóniákban bízott. A törvény iránti nagy buzgalma távol állott a Krisztusba vetett hittől és ezért értéktelen volt. Amikor azzal dicsekedett, hogy a törvény pontjainak betartásában mennyire feddhetetlen, akkor tulajdonképpen Krisztus ellen lázadt fel, aki a törvényt naggyá és dicsővé tette. Megtérése időpontjától kezdve azonban minden megváltozott. A názáreti Jézus, akit földi szentesben üldözött, megjelent neki, mint a megígért Messiás. Az üldöző felismerte Benne Isten Fiát, aki a prófécia szerint a földre lejött és életével betöltötte a Szentírást minden részletében. Amidőn Pál szent bátorsággal hirdette az evangéliumot a thessalonikai zsinagógában, a jelenlevőkre világosság áradt. A templomi szolgálattal kapcsolatos szokások és ceremóniák tulajdonképpeni jelentőségét megértették. Lelkesedéssel beszélt Krisztus földi működéséről, majd a szentek Szentjében végzett szolgálatáról. Sőt ezeken felül rámutatott arra is, amikor Krisztus, közbenjárói tisztségének befejezése után, hatalommal és dicsőséggel visszatér a földre, hogy itt országát felállítsa. Pál hitt Krisztus visszajövetelében; ezzel az eseménnyel összefüggő tényeket oly világosan és elevenen vázolta, hogy hallgatói közül sokan kitörölhetetlen benyomást szereztek. Három egymást követő szombatnapon prédikált Pál a thessalonikaiaknak, amennyiben meg akarta őket győzni a Szentírás alapján, hogy Krisztus "a Bárány, aki megöletett e világ alapítása óta" (Jel. 13, 8.); erről élete, halála, feltámadása, közbenjárói tisztsége tanúskodik. Felmagasztalta Krisztust és kimutatta, hogy szolgálatának igazi megértése az a kulcs, mely feltárja az ótestamentomi írások értelmét és kincseit hozzáférhetővé teszi. Miközben Pál Thessalonikában az evangéliumi igazságokat nagy erővel hirdette, nagy tömeg érdeklődését bilincselte le. "És némelyek azok közül hívének és csatlakozónak Pálhoz és Silóshoz; úgyszintén az istenfélő görögök közül nagy sokaság, és az előkelő asszonyok közül nem kevesen."
129
Ellen G. White
Apostolok története
Ugyanúgy, mint a már előbb felkeresett helyeken, itt is határozott ellenállásba ütköztek az apostolok. A hitetlen és csökönyös zsidók irigysége felgerjedt. Ezeket a zsidókat abban az időben a római hatóságok nem kedvelték, mert röviddel előbb felkelést szítottak Rómában. Bizalmatlanul tekintettek rájuk és bizonyos mértékben szabadságukat is korlátozták. Most tehát alkalom kínálkozott, hogy a helyzetet kihasználva, a rómaiak kegyét újból megnyerjék és úgy az apostolokat, mint az új keresztyéneket megszégyenítsék. Felhasználtak erre a célra, "a piaci népségből némely gonosz férfiakat", akiknek segítségével sikerült nekik "felháborítani a várost". Abban a reményben, hogy az apostolokat is ott találják, a "fáson házát megostromolták", azonban Pál és Silás nem volt sehol. A csőcselék - csalódása miatt eszét vesztve - kivonszolta Jánost és némely atyafiakat a város elöljárói elé, kiáltozva, hogy ezek az országháborítók itt is megjelentek, kiket fáson házába fogadott; pedig ezek mindnyájan a császár parancsolatai ellen cselekesznek, mivelhogy mást tartanak királynak, Jézust". A város elöljárói, mivel Pált és Silást nem találták, a béke kedvéért a megvádolt hívőktől fogadtak el kezességet. "Az atyafiak pedig", akik féltek a további erőszakosságoktól, "elküldték Pált Silóssal együtt Béreába." Napjainkban se csüggedjen el az igazság hirdetője, még akkor sem, ha úgynevezett hitvalló keresztények nem fogadják be örömmel, mint annak idején Pált és munkatársait. A kereszt hírnökei éberen és imádságos lelkülettel felvértezve, hittel menjenek előre. Mindenkor bátran munkálkodjanak Jézus nevében. Magasztalják fel Krisztust, mint az Ember Közbenjáróját, aki a mennyei Szentélyben szolgál. Krisztust, akire az Ótestamentum összes áldozati és ceremoniális szertartása utal; Akinek engesztelő áldozata által nyerhetnek bűnbocsánatot Isten törvényének valamennyi áthágói. Csak előre, fel a harcra, Fővezérünk mivelünk! Az Ő nagy szeretetével Mi mindent legyőzhetünk. KAR: (:Zengve, győzve:) győzve Ővele. Csak előre, meg lesz nyerve Néki mind a föld tere! (:Zengve, győzve:), győzve Ővele. Csak előre, meg lesz nyerve Néki mind az egész föld. Csak előre, Jézusunknak Nagy ügyéért harcolunk, Mikor a sok szegény lélek Megmentésén fáradunk.
130
Ellen G. White
Apostolok története
23.
Bérea és Athén
Béreában Pál olyan zsidókat talált, akik készek voltak az általa tanított igazságok felett gondolkozni, azokat megvizsgálni. Lukács tudósítása így szól: "Ezek pedig nemesblelkűek valának a Thessalonikabelieknél, úgymint kik bevevék az igét teljes készséggel, naponként tudakozva az írásokat, ha úgy vannak-é ezek. Sokan hiuének azért ő közülők; sőt az előkelő görög asszonyok és férfiak közül is nem kevesen." A béreaiakat nem kötötte előítélet. Készek voltak az apostolok által hirdetett tanok valódiságát megvizsgálni. Az írásokat kutatták; azonban nem kíváncsiságból, hanem, hogy megtudják, vajon mit tartalmaz a megígért Messiásra vonatkozólag. Naponta tanulmányozták a Szentírást, és amikor szöveget szöveggel összehasonlítottak, Isten angyalai mellettük álltak, megvilágosították értelmüket és szívüket fogékonnyá tették. Mindenütt, ahol hirdetik az evangéliumot, az őszinte, helyes életmódra vágyakozó emberek szorgalmasan kutatni fogják az Írásokat. Ha azok, akik a föld történelmének utolsó napjaiban hallják a korszerű igazságot, követnék Bérea lakosainak példáját és az Írásokat naponként tanulmányoznák, vagy ha a közölt üzenetet Isten Igéjének fényében vizsgálnák meg, akkor a mai aránylag kevés követő helyett, sokkal többen engedelmeskednének Isten törvényének és követelményeinek. Mikor nem éppen népszerű bibliai igazságokat tárnak fel előttük, sokan húzódoznak az ilyen vizsgálat megejtésétől. Ha nem is tudják az Írás világos tanításait megcáfolni, mégis makacsul ellenállnak, hogy az eléjük tárt bizonyítékokat kivizsgálják. Egyesek meg úgy vélekednek, hogyha tényleg igazak volnának is, akkor sem számít, hogy az új igazságot elfogadják-e, vagy sem. Ezért inkább ragaszkodnak kellemes meséikhez, melyeket az ellenség felhasznál lelkük félrevezetésére. Így homályosítják el értelmüket a téveszmék, melyek azután a mennytől is elválasztják őket. Isten mindenkit azon világosság alapján ítél meg, amelyet kapott. Az Úr kiküldi hírnökeit az üdv üzenetével és mindazok, akik hallgatják, felelősek azért, miként fogadják a szolgái által közölt Igéket. Aki őszintén keresi az igazságot, Isten Igéjének fényében gondosan meg fogja vizsgálni a hirdetett tanokat. A thessalonikai hitetlen zsidók az apostolok iránti féltékenységtől és gyűlölettől űzve, nem elégedtek meg azzal, hogy őket saját városukból kiűzték, hanem még Béreába is utánuk mentek, ahol a könnyen izguló alantas rétegek szenvedélyét felszították ellenük. A hittestvérek féltek, hogy Pál ellen erőszakot alkalmaznak, ha ott marad, ezért néhány újonnan megtért béresi testvér kíséretében Athénbe küldték őt. 131
Ellen G. White
Apostolok története
Így üldözték az igazság hirdetőit városról városra. Krisztus ellenségei nem tudták ugyan az evangélium terjedését megakadályozni, ellenben elérték azt, hogy az apostolok munkáját igen megnehezítették. Azonban ellenállás és küzdelem ellenére is, Pál feltartóztathatatlanul haladt előre. Eltökélte, hogy véghezviszi Isten szándékát, melyet Jeruzsálemben látásban nyilatkoztatott ki előtte. "Mert én téged messze küldelek a pogányok közé." (Apcs. 22, 21.) Pálnak Béreából való gyors eltávozása miatt már nem volt alkalma, hogy a thessalonikai hittestvéreket meglátogassa, mint előzetesen tervezte. Amikor megérkezett Athénbe, a béresi testvéreket azzal az üzenettel küldte vissza Silóshoz és Timótheushoz, hogy azonnal jöjjenek utána. Timótheus az apostol elutazása előtt érkezett Béreába, azután Silóssal együtt ott maradt, hogy a jól indult munkát folytassa és az újonnan megtérteket a hit alaptételeire kioktassa. Athén városa a pogányság központja volt. Itt Pál, ellentétben a listrai tudatlan és könnyen hívő lakossággal, emberekre akadt, akik híresek voltak eszükről, tudásukról és műveltségükről. Mindenfelé ott állottak istenségeik és történelmük, valamint irodalmuk istenített hőseinek szobrai. Gyönyörű épületek és képek szemléltették és dicsőítették a népi hőstetteket; hirdették a pogány istenek népszerű tiszteletét. A nép érzelmeit a művészet szépsége és pompája tartotta bűvöletben. A város minden részében pazarul díszített templomok és szentélyek ékeskedtek, amelyek építésére kimondhatatlan összegeket költöttek. Fegyvereik és híres hadvezéreik győzelmét szoborművekkel és oltárokkal, valamint emléktáblákkal jelölték. Mindez Athént egyetlen óriási műcsarnokká avatta. Amikor Pál az őt környező nagyszerű szépséget szemlélte és meggyőződött, hogy a város teljesen bálványimádásba merült, nagy buzgalom lángolt fel benne Istenért. Látta, hogy Istent mindenütt megszentségtelenítik; részvét fogta el szívét Athén lakossága iránt is, amely a szellemi műveltség ellenére, nem ismerte az igaz Istent. Az apostolt nem tévesztette meg a tudományos világ ezen központja. Belső látása annyira fogékony volt a mennyei szépségek iránt, hogy a hervadhatatlan, örök kincsek gyönyörűsége és dicsősége értéktelenné tették előtte az őt itt környező fényt és pompát. Amikor látta Athén pazar szépségét, ráeszmélt, hogy a tudomány és művészet barátaira mindez mily csábítóan hat; felismerte azonban a reá váró munka nagy fontosságát is. Ebben a nagy városban, hol Istent nem imádták, Pál nyomasztóan érezte elhagyatottságát. Vágyakozott munkatársainak részvétére és segítségére. A thessalonikaiakhoz intézett levelében ezt az érzését ki is fejezte. Látszólag legyőzhetetlen akadályok gördültek útjába és majdnem reménytelennek tetszett előtte az a kísérlete, hogy az emberek szívéhez férkőzhessék.
132
Ellen G. White
Apostolok története
Mialatt Silósra és Timótheusra várt az apostol, nem maradt tétlen: "Vetekedik vala azért a zsinagógában a zsidókkal és az istenfélő emberekkel, és a piacon mindennap azokkal, akiket előtalált." Athénban fő feladatát azonban mégis az képezte, hogy közölje az üdvüzenetet azokkal, kiknek Istenről és szándékáról nem voltak világos fogalmaik. Az apostolnak csakhamar találkoznia kellett a pogányság legmegtévesztőbb, legcsábítóbb formájával. Athén nagyjai hamarosan tudomást szereztek arról, hogy városukban egy sajátságos tanító tartózkodik, aki a népet új és különös tanokra oktatja. Néhányan közülők felkeresték Pált és beszélgetni kezdtek vele. Csakhamar egész sereg hallgató vette őket körül. Athén vezetői közül egyesek nevetségessé akarták tenni az apostolt, mint olyasvalakit, aki mélyen alattuk áll mind társadalmi, mind szellemi téren. Gúnyosan jegyezték meg egymás között: "Mit akarhat ez a csácsogó mondani?" Mások meg: "Idegen istenségek hirdetőjének látszik, mivelhogy a Jézust és a feltámadást hirdeti vala nékik". Azok között, kik Pállal a piacon szembeszálltak, volt néhány "epikureus és stoikus filozófus"; de úgy ők, mint a többiek, akik érintkezésbe jutottak vele, csakhamar felismerték, hogy a tudásnak sokkal nagyobb kincse felett rendelkezik, mint ők. Tudományos felkészültsége a tudósok tiszteletét vívta ki, míg hatásos és logikus érvelése, valamint beszédének ereje egész hallgatósága figyelmét lebilincselte. Aki csak hallotta őt, mindenki azonnal felismerte, hogy nem valami újonc, hanem azzal a tehetséggel rendelkezik, hogy a társadalom minden osztályának meggyőző bizonyítékokkal szolgáljon és az általa képviselt tanokat alátámassza. Az apostol bátor magatartással szállt szembe ellenfeleivel és logikára logikával, filozófiára filozófiával, szónoklatra szónoklattal válaszolt. Pogány ellenfelei az apostolt Szókratész sorsára figyelmeztették, akit idegen istenség hirdetéséért ítéltek halálra. Tanácsolták neki, hogy ne tegye életét hasonlóképpen kockára. Az apostol beszéde azonban lekötötte a nép figyelmét. Természetes bölcsessége kivívta tiszteletüket és csodálatukat. Sem a filozófusok tudományossága, sem gúnyolódásuk nem hallgattathatta el az apostolt, s midőn meggyőződtek róla, hogy megbízatását - bármibe kerüljön is - elvégzi közöttük, elhatározták, hogy nyugodtan meghallgatják. Felkísérték tehát az Areopágusra. Ez volt Athén legszentebb helye. A hozzá fűződő gondolatok és emlékezések arra szolgáltak, hogy babonás tisztelettel viseltessenek iránta, ami egyeseknél egészen félelemmé fokozódott. Ezen a helyen gyakran vitattak meg igen gondosan vallásos ügyeket olyan férfiak, akik minden erkölcsi és polgári kérdésben a legfőbb tekintélyként szerepeltek. Itt - távol a forgalmas útvonalak zajától, sietségétől és a viták zűrzavarától az apostol nyugodtan szóhoz juthatott. Köréje írók, művészek és filozófusok csoportosultak: Athén városának tudósai és bölcsei, kik így szóltak hozzá: "Vajon
133
Ellen G. White
Apostolok története
megérthetjük-é, mi az az új tudomány, melyet te hirdetsz? Mert valami idegen dolgokat beszélsz a mi füleinknek, meg akarjuk azért érteni, mik lehetnek ezek". Az apostol átérezte az óra ünnepélyes felelősségét; ezért nyugodt és felkészült volt. Fontos üzenet terhe nyomta szívét s így az ajkára tóduló szavak meggyőzték hallgatóit, hogy nem üres csácsogó. Így szólt: "Athéni férfiak, minden tekintetben nagyon istenfélőnek látlak titeket, mert mikor bejárám és szemlélém a ti szentélyeiteket, találkozóm egy oltárra is, melyre ez vala írva: Ismeretlen Istennek. Akit azért ti nem ismerve, tiszteltek, azt hirdetem néktek". Minden ismeretük és átfogó tudományuk ellenére is, tudatlanok voltak a Világteremtő, az örökkévaló Isten ismeretében. Voltak azonban néhányan közöttük, akik vágyakoztak több világosság után és törekedtek a végtelen Isten felé. Kezét a bálványokkal túlzsúfolt templom felé nyújtva, Pál könnyített gondterhelt szívén, és leleplezte az Athéniek vallásának csalárd voltát. Legbölcsebb hallgatói is csodálkoztak, amikor érveléseit hallgatták. Tájékozott volt műremekeik, irodalmuk és vallásuk tekintetében. Oszlopaikra, műemlékeikre és bálványisteneikre mutatva kijelentette, hogy Istent lehetetlen emberi aggyal elképzelt képekhez hasonlítani. Ezek az emberi kézzel készített szobrok semmiképp sem szemléltethetik Jehova dicsőségét. Utalt arra, hogy ezekben a képekben nincsen élet, hanem emberi erőre szorulnak; csak akkor mozognak, ha emberi kéz mozgatja őket; imádóik tehát messze fölötte állnak imádatuk tárgyának. Pál igyekezett hallgatóinak gondolatát téves vallásuk korlátai fölé emelni és nekik arról az Istenségről méltó fogalmat nyújtani, akit "Ismeretlen Isten"-nek neveztek. Az a Lény, akit hirdetett nekik, emberektől független volt és nem is szorult rá, hogy hatalmát és dicsőségét emberi kezek ékesítsék. A nép, csodálattól elragadtatva hallgatta az apostolt, aki az igaz Isten tulajdonságait meggyőző és logikus szavakkal tárta eléjük. Beszélt a Teremtő hatalmáról és mindent irányító előrelátásáról. Bensőséges és elragadó ékesszólással jelentette ki Pál: "Az Isten, aki teremtette a világot és mindent, ami abban van, mivelhogy ő a mennynek és földnek ura, kézzel csinált templomokban nem lakik; sem embereknek kezeitől nem tiszteltetik, mintha valami nélkül szűkölködnék, holott ő ád mindeneknek életet, leheletet és mindent." Az egek nem elég tágasak, hogy befogadhassák Istent, mennyivel kevésbé a templomok, melyeket emberi kezek építettek. Az osztályszellem e korszakában, amikor az emberi jogokat gyakran nem ismerték el, hirdette Pál az emberiség testvériségének magasztos igazságát, hogy Isten "az egész emberi nemzetséget egy vérből teremtette, hogy lakozzanak a földnek egész színén." Isten előtt mindannyian egyenlőek vagyunk, és minden emberi lény teljes engedelmességgel tartozik Teremtőjének. Azután kimutatta az apostol, hogy Isten kegyelme aranyfonálként húzódik végig az emberiség történelmén: "Meghatározván eleve rendelt idejüket és lakásuknak határait, hogy 134
Ellen G. White
Apostolok története
keressék az Urat, ha talán kitapogathatnák őt és megtalálhatnák, jóllehet bizony nincs messze egyikünktől sem". Miközben az emberiség nemes képviselőire utalt, a görög költészetből vett idézetekkel szemléltette a végtelen Istent, mint Atyát, akinek valamennyien gyermekei vagyunk. "Mert ő benne élünk, mozgunk és vagyunk" jelentette ki "miképpen a ti költőitek közül is mondották némelyek: Mert az ő nemzetsége is vagyunk. Mivelhogy azért az Istennek nemzetsége vagyunk, nem kell azt gondolnunk, hogy aranyhoz, vagy ezüsthöz, vagy kőhöz, emberi mesterség és kitalálás faragványához hasonlatos az Istenség. E tudatlanságnak idejét azért elnézvén az Isten, mostan parancsolja az embereknek, mindenkinek mindenütt, hogy megtérjenek." Azokban a sötét korszakokban, amelyek Krisztus megjelenését megelőzték, a világegyetem Uralkodója elnézte a pogányok bálványimádását; most azonban Fia által eljuttatta az igazság világosságát az emberiséghez és elvárja mindenkitől - nemcsak a szegényektől és alacsonysorsúaktól, hanem a földkerekség büszke filozófusaitól és fejedelmeitől is -, hogy üdvösségük érdekében megtérjenek. "Mivelhogy rendelt egy napot, melyen megítéli majd a föld kerekségét igazságban egy férfi által, kit arra rendelt; bizonyságot tévén mindenkinek, azáltal, hogy feltámasztó őt halottaiból". Amikor Pál a halottak feltámadásáról beszélt, "némelyek gúnyolódtak; mások pedig mondának: Majd még meghallgatunk téged e felől" Így végződött az apostol munkája Athénben, a pogány tudományos világ központjában, mert az athéniek kitartottak bálványimádásukban és hátat fordítottak az igaz vallás világosságának. Ha az embereket kielégítik saját vívmányaik, eredményeik, akkor lelkileg igen keveset várhatunk tőlük. Az athéniek büszkélkedtek ugyan tudományukkal és műveltségükkel, mégis állandóan romlottabbakká váltak; viszont elégedettebbé bálványimádásuk homályos titokzatosságával. Voltak néhányan az apostol hallgatói között, akik annak ellenére, hogy az elmondott igazságok meggyőzték őket, mégsem akartak megalázkodni, az igaz Istent elismerni, és a megváltás tervét elfogadni. A bűnöst sem az ékesszólás, sem a legerősebb bizonyítékok sem tudják megtéríteni; Isten ereje képes csupán az igazságot a szívbe vésni. Aki állhatatosan elzárkózik ezen erő elől, azt megközelíteni nem lehet. A görögök bölcsességre vágytak, de a keresztről szóló üzenetet bolondságnak tartották, mivel saját bölcsességüket magasabbra értékelték annál a bölcsességnél, mely onnan felülről jön. Az athéniek szellemi elbizakodottságában és büszkeségében keresendő annak az oka, amiért az evangélium náluk aránylag oly csekély eredményt érhetett el. Ha a világ bölcsei szegény bűnösökként járulnak Krisztushoz, bölcsekké válnak az üdvösségre. Azonban, ha mint hírneves és bölcsességükkel dicsekvő emberek jönnek, elvesztik a lehetőségét annak a megismerésnek és világosságnak, amelyet egyedül csak Tőle nyerhetnek.
135
Ellen G. White
Apostolok története
Így állott szemben Pál korának pogányságával. Azonban Athénben végzett munkája nem volt egészen hiábavaló. Dienes, aki a legelőkelőbb polgárok közül való volt, és még néhányan elfogadták az evangéliumi üzenetet és fenntartás nélkül csatlakoztak a hívőkhöz. Isten Lelke lehetővé tette számunkra, hogy az athéniek életébe bepillanthassunk. Minden tudományuk, műveltségük és művészetük ellenére bűnökbe merültek. Láthatjuk, miként feddte meg Isten, szolgája által, a gőgös, önmagával elégedett nép bálványimádását és vétkeit. Az apostol szavai, magatartásának, helyzetének szemléltetése, ahogyan a Szentlélek az utókor számára megörökítette, bizonyságot tesz megingathatatlan bizalmáról; a magárahagyottság és az ellenségeskedések közepette tanúsított bátorságáról; valamint győzelméről, melyet a kereszténység számára a pogányság központjában kivívott. Pál szavai az ismeret gazdag kincseit tárják a gyülekezet elé. Az adott körülmények között milyen könnyen mondhatott volna olyasvalamit, ami gőgös hallgatóit felingerli és nehézségeket szerez számára. Ha beszédében meggondolatlanul isteneiket és városuk nagy embereit támadja, az a veszély fenyegeti, hogy Szókratész sorsára jut. Azonban isteni szeretetből fakadó tapintattal igyekezett gondolataikat a pogány istenségektől óvatosan eltéríteni, amennyiben az igaz Istent nyilatkoztatta ki előttük, akit nem ismertek. Ma is el kell juttatni a Szentírás igazságait a világ nagy embereihez, hogy választhassanak: vagy Isten törvényének engedelmeskednek, vagy a gonoszság fejedelmét szolgálják. Isten örök igazságokat tár eléjük - igazságokat, melyek bölccsé tesznek az üdvösségre; azonban nem kényszeríti őket, hogy elfogadják azokat. Ha ezektől elfordulnak, magukra hagyja őket, hogy saját cselekedeteik gyümölcseivel teljenek meg. "Mert a keresztről való beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek; de nekünk, kik megtartatunk, Istennek ereje; mert meg van írva: Elvesztem a bölcseknek bölcsességét és az értelmeseknek értelmét elvetem." "Hanem a világ bolondjait választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse az erőseket, és a világ nemtelenest és megvetettjeit választotta ki magának az Isten, és a semmiket, hogy a valamiket megsemmisítse." (1. Kor. 1, 18. 19. 27. 28.) A világ legkiválóbb férfiai napjainkban is elfordulnak ugyan a világosságtól, mert a világ saját bölcsességében nem ismeri el Istent; mindazáltal szolgái ragadjanak meg minden alkalmat, hogy velük az isteni igazságot közöljék. Egyesek mégis belátják majd tudatlanságukat az isteni dolgokban és alázatosan letelepszenek tanítványként a Mester lábaihoz. Minden fáradozás, mellyel Isten munkatársai a felsőbb rétegekhez szándékoznak férkőzni, erős hitet igényel. A körülmények talán nem valami biztatók, de a legsötétebb órákban is hatol át világosság onnan felülről. Akik Istent szeretik és Néki szolgálnak, erejük napról napra megújul. A Mindenható értelmet ad nekik, hogy 136
Ellen G. White
Apostolok története
szándéka kivitelében ne tévedjenek. Vajha mindvégig megőriznék ezek a munkások bizalmukat és arra gondolnának, hogy Isten igazsága fényének világítania kell a sötétségben, mely világunkat körülveszi. Isten szolgálatában nincs helye kétségbeesésnek. Az Úrnak szentelt munkás hitének oly erősnek kell lennie, hogy az minden ránehezedő próbát kiálljon. Isten képes és készséges arra, hogy szolgáinak mindazt az erőt nyújtsa, amelyre szükségük van és annyi bölcsességgel ruházza fel őket, amennyit igényelnek. Sőt azokat, kik bizalmukat Belé helyezik, várakozásukon felül megsegíti. BIBLIA Gyakorta forgatom szent Igédet, Minden napra jut több ígéret, Vigaszát, tanácsát elfogadom Általa lesz győzelmes a harcom. Golgothán hullattad szent véredet Ki hittel hozzád jön, meg nem veted. Kérem, hogy utamra áraszd a fényt, És olts a szívembe békét, reményt. Mint a szarvas a tiszta tó vizére, Úgy szomjazom sokszor szent igédre, És mikor megértem halk szavadat, Meggyötört lelkemre balzsamot ad. Amikor kísértés vihara dúl, Tépázza lelkemet durván, vadul, Meghajtom térdemet, - Uram szava lesz bízó szívemnek hithorgonya! Zódor Egon
137
Ellen G. White
Apostolok története
24.
Korinthus
Korinthus az őskeresztény korszak első századában nemcsak Görögországnak, de az akkori világnak egyik vezető városa volt. Utcáin vegyes tömeg tolongott: görögök, zsidók és rómaiak, más országbeli utazókkal együtt; ezek lázasan törtettek üzleteik vagy élvezeteik után. Ezt a nagy kereskedelmi gócpontot a római birodalom minden részéből könnyen elérhették; fontos központ volt, ahol Isten és igazsága emlékműveit kellett megalapozni. Korinthusban sok zsidó is letelepedett; ezek között volt Akvilla és Priscilla, akik később Krisztus komoly munkatársaiként tűntek ki. Miután Pál mindkettőjük jellemét kiismerte, "hozzájuk csatlakozék". Pál mindjárt munkája kezdetén, mindenütt az előretörés komoly akadályait vette észre e nagy forgalmú központban. Majdnem az egész város a bálványimádásnak hódolt. Kedvenc istennőjük volt: Vénusz, kinek tiszteletéhez sok erkölcstelen szokás és ceremónia kapcsolódott. A korinthusiak durva erkölcstelensége még a pogányok között is feltűnt. Gondolkozásuk és észjárásuk semmi másra sem terjedt ki, mint pillanatnyi élvezeteikre és szórakozásaikra. Mikor az apostol Korinthusban prédikálta az evangéliumot, egészen más módszene tért át, mint amelyet athéni működése alatt követett. Ott megkísérelte a hallgatók jelleméhez való alkalmazkodást: logikára logikával, tudományra tudománnyal és filozófiára filozófiával válaszolt. Azonban, amikor az eltöltött időre visszagondolt, rájött, hogy Athénben milyen kevés eredményt ért el munkájával. Elhatározta tehát, hogy Korinthusban egészen más munkatervet követ majd tanításainál, mellyel a felületesek és közönyösek figyelmét igyekszik lekötni. Eltökélte, hogy minden tudományos érvelést és következtetést kerülni fog; a korinthusiak között nem akar másról beszélni, mint Jézusról. "Mert nem végeztem, hogy egyébről tudjak ti köztetek, mint a Jézus Krisztusról, még pedig mint megfeszítettről." Úgy hirdette az Igét, hogy "az én beszédem és az én prédikálásom nem emberi bölcsességnek hitető beszédiben állott, hanem a léleknek és erőnek megmutatásában." (1. Kor. 2, 2. 4.) Jézust, akit Pál Korinthusban a görögöknek mint Krisztust akart hirdetni, alacsony származású zsidóként mutatta be, aki az istentelenségéről hírhedt városban nevelkedett. Saját népe elvetette és végül közönséges bűnösként keresztre feszítette. A görögök tanították, hogy az emberiséget magasabb fokra kell emelni, azonban úgy vélték, hogy a bölcselet és a tudományok tanulmányozása az igazi emelkedés és dicsőség egyedüli módja. Lehetséges-e Pálnak meggyőzni őket, hogy ezen egyszerű zsidó hatalmába vetett hit, minden tehetségüket és hajlamukat fejleszteni és nemesbíteni képes? 138
Ellen G. White
Apostolok története
Kortársaink közül sokan a golgotai keresztet szent emlékezésekkel veszik körül. Megszentelt gondolatok kapcsolják össze őket a keresztre feszítés eseményeivel. Pál idejében azonban undorral és borzalommal tekintettek az emberek a keresztre. Az emberiség Üdvözítőjének hirdetni valakit, aki kereszthalált szenvedett, természetszerűen csak gúnyt és ellentmondást válthatott ki. Pál igen jól tudta, hogyan fogadják majd üzenetét Korinthusban akár a zsidók, akár a görögök. "Mi pedig" - vallotta be Pál - "Krisztust prédikáljuk, mint megfeszítettet, a zsidóknak ugyan botránkozást, a görögöknek pedig bolondságot". (1. Kor. 1, 23.) Zsidó hallgatói között voltak sokan, akik az üzeneten, melyet hirdetni óhajtott, bosszankodnak majd. A görögök véleménye szerint pedig szavai értelmetlen bolondságot jelentenek; így elvárhatta, hogy minden kísérletnél, amellyel kimutatná, hogy a kereszttől függ, azzal kapcsolatos, az emberiség nemesbedése és üdvössége, gyengeelméjű bolondnak tartanák. Pál részére azonban a kereszt az egyetlent és mindent jelentette. Amióta a keresztre feszített Názáreti üldözőjéből hű követőjévé vált, pályájának Isten tűzött ki célt; azóta soha sem szűnt meg dicsekedni a kereszttel... Abban az időben nyilvánult meg előtte Isten végtelen szeretete, ahogy Krisztus halálában megvalósult. Élete ezáltal csodálatos változáson ment át, mely minden tervét és szándékát a mennyeivel hangolta össze. Ez órától kezdve új emberré lett Krisztusban. Saját tapasztalatából tudta, hogy a bűnös, mihelyt megismeri az Atya szeretetét, ahogy az Fia odaadásában megnyilvánult és átadja magát az isteni befolyásnak, szívében olyan változást él át, hogy ezentúl számára Krisztus minden mindenben. Megtérése napjától Pált egyetlen sóvárgó vágy lelkesítette: embertársainak segítségére akart lenni, hogy a Názáreti Jézusban felismerjék az élő Isten Fiát, akinek hatalma van életüket átalakítani és megmenteni. Élctét maradéktalanul annak az egyetlen célnak szentelte, hogy a Megfeszített szeretetét és hatalmát szemléltesse. Nemes, részvétteljes szíve minden társadalmi osztályért dobogott. Magáról mondotta: "Én mind a görögöknek, mind a barbároknak, mind a bölcseknek, mind a tudatlanoknak köteles vagyok." (Róma 1, 14.) A dicsőség Ura iránti szeretete volt magatartásának alapja és cselekedeteinek rugója. Ha buzgósága valaha alábbhagyott, elegendő volt egy pillantást vetnie a keresztre és az ott megnyilatkozott szeretetre, hogy újból felövezze lelke erejét és továbbhaladjon az önmegtagadás útján. Íme, lássuk az apostolt, amint a korinthusi zsinagógában prédikál; Mózestől és a prófétáktól veszi bizonyítékait; hallgatóit lélekben elvezeti egészen a megígért Messiás megjelenéséig. Halljuk, amint felvilágosítást ad a Megváltó munkájáról, mint az emberiség főpapjáról, akinek az volt a feladata, hogy élete feláldozásával a bűnért egyszer s mindenkorra engesztelést hozzon, azután pedig átvegye tisztségét a mennyei Szentélyben. Pál igyekezett hallgatóival megértetni, hogy a sóvárogva várt Messiás már eljött és hogy halála az összes áldozati szertartás beteljesülését jelenti.
139
Ellen G. White
Apostolok története
A mennyei Szentélyben végzett szolgálatában meg kell látnunk a lényeget, mely visszaveti árnyékát a múltba és érthetővé teszi a zsidó papság szolgálatát. Pál "bizonyságot tőn a zsidóknak, hogy Jézus a Krisztus". Kimutatta az Ótestamentum alapján, hogy a próféciák és a zsidók várakozása szerint a Messiásnak Ábrahámtól és Dávidtól kellett származnia. Majd bebizonyította, hogy Jézus, Ábrahám pátriárkától és a királyi dalnoktól származott. Azután felolvasta a próféták bizonyságait a megígért Messiás jellemére és működésére vonatkozólag, valamint fogadtatását és az iránta tanúsított bánásmódot itt a földön. Azután pedig kimutatta, hogy ezek a jövendölések mind beteljesedtek Jézus életében, működésében és halálában. Pál bebizonyította továbbá, hogy Krisztus azért jött, hogy elsősorban annak a népnek kínálja fel az üdvöt, amely várta a Messiás jövetelét, mint reménye beteljesedését és nemzeti léte értelmének koronáját. Ez a nép azonban, melynek életet akart adni, elvetette Őt és más vezetőt választott; vezetőt, kinek uralma a halált és végromlást jelentette. Igyekezett hallgatóival megértetni, hogy egyedül a bűnbánat mentheti meg a zsidó népet fenyegető végzetétől. Rámutatott azon íráshelyek felőli tudatlanságukra, amelyek teljes megértésével annyira büszkélkedtek. Megfeddte világias gondolkozásukat, valamint rang-, cím és pompaszeretetüket, úgyszintén mérhetetlen önzésüket. A Lélek erejével mondotta el azután Pál saját csodálatos megtérésének történetét; beszélt az ótestamentomi Írásokba vetett bizalmáról, melyek jövendölései a Názáreti Jézusban oly tökéletesen teljesedtek be. Ünnepélyes komolysággal beszélt; hallgatóinak fel kellett ismerni, hogy teljes szívéből szereti a megfeszített és feltámadott Krisztust. Látták, hogy gondolatainak központja: Krisztus, s hogy élete teljesen felolvad Ura életében. Szavai olyan mély hatást keltettek, hogy csak azok szívét nem érintették, kikben a legelkeseredettebb gyűlölet élt Krisztus vallása iránt. Mindezek ellenére a korinthusi zsidók elzárkóztak az apostol világos bizonyítékai elől és vonakodtak továbbra is meghallgatni őt. Ugyanaz a lélek ébresztett most bennük haragot és gyűlöletet iránta, aki előbb már Krisztus megtagadására késztette őket. Ha Isten különös úton- módon meg nem védelmezi Pált, hogy folytathassa munkáját és hirdethesse az evangéliumot a pogányoknak, biztosan véget vetettek volna életének. "Mikor pedig azok ellenszegülének és káromlásokat szólónak, ruháit megrázva, monda nékik: Véretek fejetekre; én tiszta vagyok: mostantól fogva a pogányokhoz megyek. És általmenvén onnét, méne egy Justus nevű, istenfélő ember házához, kinek háza szomszédos vala a zsinagógával". Időközben Silós és Timótheus is megérkeztek Maczedóniából, hogy segítségére legyenek Pálnak; és ezután együtt munkálkodtak a pogányok között. Ezeknek is, miként a zsidóknak, Pál és munkatársai hirdették Krisztust, az elbukott
140
Ellen G. White
Apostolok története
emberiség Üdvözítőjét. A kereszt hírnökei kerültek minden bonyolult és hosszadalmas érvelést, s inkább a Világteremtő és a mindenség Uralkodójának tulajdonságairól prédikáltak. Szívük izzott Isten és Fia iránti szeretettől. Felszólították a pogányokat, hogy tekintsenek fel arra a mérhetetlen nagy áldozatra, melyet Isten hozott az emberiségért. Tudták, hogy akik sokáig tapogatóztak a pogányság sötétségében, azok vonzódni fognak az Üdvözítőhöz, mihelyt észreveszik a golgotai keresztről áradó világosságot. "És én, ha felemeltetem e földről" - mondotta az Üdvözítő "mindeneket magamhoz vonzok". (Jón. 12, 32.) Az evangélium korinthusi munkásai felismerték azokat a borzalmas veszélyeket, melyek azokat a lelkeket fenyegették, akikért fáradoztak. Miközben hirdették a Jézusban való igazságot, tudatában voltak a rájuk háruló felelősségnek. Üzenetük egyszerű és világos, de határozott volt: "Élet illata az életre, vagy a halálnak a halálra". És nemcsak szavaikban, hanem mindennapi életükben is az evangélium nyilvánult meg. Angyalok munkálkodtak együtt velük; Isten kegyelme és ereje mutatkozott meg sokak megtérésében. "Krispus pedig, a zsinagógának feje, hűn az Úrban egész házanépével egyben; a Korinthusbeliek közül is sokan hallván, hisznek vala és megkeresztelkedének vala." Az a gyűlölet, amellyel a zsidók az apostolokra tekintettek, most még fokozódott. Krispus megtérése és megkeresztelkedése sem járult hozzá, hogy ezen konok ellenszegülőket meggyőzze, hanem arra szolgált, hogy őket még jobban elkeserítse. Miután nem voltak bizonyítékaik Pál prédikációinak cáfolására, csaláshoz és gonosz támadásokhoz folyamodtak. Káromolták az evangéliumot és Jézus nevét. Vak gyűlöletükben semmilyen kifejezés sem volt túl erős és semmilyen támadás sem volt elég aljas, hogy fel ne használták volna. Azt ugyan nem tudták letagadni, hogy Krisztus csodákat művelt, de azt nyíltan állították, hogy a Sátán ereje által vitte véghez. Hangoztatták azt is, hogy Pál, csodáit szintén így művelte. Annak ellenére, hogy Pál bizonyos eredményt ért el Korinthusban, mégis az istentelenség olyan mértékű megnyilvánulása, aminőt itt látott és hallott ebben a romlott városban, majdnem teljesen elcsüggesztette. A pogányok között tapasztalt erkölcsi romlottság és a zsidók részéről elszenvedett megvetés és bántalom nagy lelki gyötrelmeket okozott neki. Ha azokra az emberekre tekintett, akiket ott látott, kételkedett abban, vajon bölcs dolog lenne- e Korinthusban gyülekezetet szervezni. Amikor már azt tervezte, hogy a várost felcseréli más, megfelelőbb területtel és komolyan igyekezett kötelességét felismerni, az Úr megjelent neki látásban és így szólt hozzá: "Ne fél, hanem szólj és ne hallgass, mert én veled vagyok és senki sem támad reád, hogy neked ártson; mert nékem sok népem van ebben a városban". Pál tehát parancsnak tekintette, hogy Korinthusban maradjon és egyszersmind biztosítékul arra nézve, hogy az Úr gondoskodik az elvetett mag fejlődéséről is. Ezáltal megerősödött, felbátorodott, és újult buzgalommal, kitartással folytatta munkáját.
141
Ellen G. White
Apostolok története
Miután sokan voltak olyanok, akik az apostol nyilvános tanításait nem hallgathatták és mivel Pál működését nem csupán előadásaira alapozta, sok időt és munkát fordított arra is, hogy házról házra járva tevékenykedjen. Alkalmakat keresett tehát a bizalmas családi körökben való beszélgetésekre is. Meglátogatta a betegeket és gyászolókat; vigasztalta a csüggedteket és felsegítette az elnyomottakat. Minden szavával és cselekedetével Jézus nevét dicsőítette. Így munkálkodott "erőtlenség, félelem és nagy rettegés közt". (1. Kor. 2, 3.) Attól félt, hogy tanításai inkább emberi, mint isteni jelleget viselhetnek. "Amiről azonban mi szólunk, bölcsességet pedig a tökéletesek között szólunk; ámde nem e világnak, sem e világ veszendő fejedelmeinek bölcsességét; hanem Istennek titkon való bölcsességét szóljuk, azt az elrejtettet, melyet öröktől fogva elrendelt az Isten a mi dicsőségünkre; melyet e világ fejedelmei közül senki sem ismert, mert ha megismerték volna, nem feszítették volna meg a dicsőség urát; hanem amint meg van írva: Amiket szem nem látott, fül nem hallott és emberek szíve meg se gondolt, amiket Isten készített az őt szeretőknek. Nekünk azonban az Isten kijelentette az Ő Lelke által; mert a Lélek mindeneket vizsgál, még az Istennek mélységeit is. Mert kicsoda tudja az emberek közül az ember dolgait, hanemha az embernek lelke, amely ő benne van? Azonképpen az Isten dolgait sem ismeri senki, hanemha az Istennek Lelke." "Mi pedig nem e világnak lelkét vettük, hanem az Istenből való Lelket; hogy megismerjük azokat, amiket Isten ajándékozott nekünk; ezeket prédikáljuk is, nem oly beszédekkel, melyekre emberi bölcsesség tanít, hanem amelyekre a Szent Lélek tanít; lelkiekhez lelkieket szabván." (1. Kor. 2, 6-l3.) Pál felismerte, hogy alkalmasságának, tehetségének alapja nem benne rejlik, hanem a Szentlélek jelenlétében, akinek kegyelmi befolyása szívét áthatotta és minden gondolatát alárendelte Krisztusnak. Önmagáról beszélt, amikor mondotta: "Mindenkor testünkben hordozzuk az. Úr Jézus halálát, hogy a Jézusnak élete is láthatóvá legyen a mi testünkben." (2. Kor. 4, 10.) Krisztus mindenkor központja volt az apostol tanításainak. "Élek pedig többé nem én" - jegyezte meg -, "hanem él bennem a Krisztus." (Gal. 2, 20.) Az "Én" elrejtőzött; Krisztust ellenben kinyilatkoztatta és felmagasztalta. Pál kiváló szónok volt. Megtérése előtt gyakran igyekezett hallgatóit meggyőzni magasan szárnyaló szónoklatai által. Most azonban mindezt háttérbe szorította. Ahelyett, hogy költői nyelvezettel rajongó ábrándozásba merült volna, amely hat ugyan az érzékekre és erősíti a képzelőerőt, de nem hat ki a mindennapi életre, Pál igyekezete inkább odairányult, hogy az életfontosságú igazságokat egyszerű szavakkal hallgatósága szívébe vésse. Az igazság kápráztató szemléltetése előidézhet ugyan érzelgősséget; az ily módon hirdetett igazság azonban nem az a táplálék, amelyre a hívőnek a mindennapi élet küzdelmeiben szüksége van és erősítésére szolgál. A jelen kísértéseivel küzdő lélek pillanatnyi szükségletén csak a
142
Ellen G. White
Apostolok története
kereszténység alapelveinek józan, értelmes és gyakorlati tanításával, magyarázatával segíthetünk. Korinthusban az apostol tanítása eredményes volt. Sokan abbahagyták a bálványimádást, hogy az élő Istennek szolgáljanak; s egy nagy gyülekezet sereglett Krisztus zászlaja alá. Sőt a legmélyebbre süllyedt pogányok közül is néhányan megmenekültek; emlékművei lettek Isten kegyelmének, Krisztus vére erejének, mely a bűntől megtisztít. Az apostol Krisztusról szóló prédikációinak növekvő eredménye a hitetlen zsidókat még határozottabb ellenállásra ragadta. "Rátámadának a zsidók egyakarattal Pálra és vivék őt a törvényszék elébe", Gallióhoz, aki ez idő tájt Akhája "tiszttartója", azaz alkonzulja, helytartója volt. Abban reménykedtek, hogy a hatóság, a régebbi esetekhez hasonlóan, melléjük áll; hangosan, dühös szavakkal vádolták hát az apostolt "mondván: Ez a törvény ellen való istentiszteletre csábítja az embereket". A zsidó vallás a római hatalom védelme alatt állott. Pál vádlói azt hitték, ha megvádolhatnák, hogy vallásuk törvényeit hágta át, akkor esetleg kiszolgáltatják nekik kihallgatásra és ítélethozatalra. Ebben az esetben azt remélték, hogy kivégezhetik. Gallio azonban becsületes ember volt, aki nem szándékozott a féltékeny, cselszövő zsidók eszközévé válni. Képmutatásuktól és önigazult magatartásuktól megundorodva, vádjukat nem is akarta meghallgatni. Amikor Pál védekezni akart, Gallio figyelmeztette hogy erre nincsen szüksége. Azután a bosszankodó vádlókhoz fordulva, így szólt: "Ha valóban valami bosszútételről, vagy gonosz cselekedetről volna szó, zsidók, igazság szerint meghallgatnálak benneteket; de ha tanításról, nevekről és a ti törvényetekről van kérdés, ti magatok lássátok; mert én ezekben bíró nem akarok lenni. És elűzé őket a törvényszék elől." Mind a zsidók, mind a keresztények feszült várakozással tekintettek Gallio határozata elé; azonban az ügynek ily gyors elutasítása, mint amelynek semmi köze sincsen a közérdekhez, a megzavarodott és felbőszült zsidóknak jelt adott a visszavonulásra. A tiszttartó határozott fellépése Felvilágosította a lármázó csőcseléket is, amely eddig a zsidók pártját fogta. Csak most először, Pál európai működése óta, állott melléje. A tiszttartó szeme láttára és közbelépése nélkül megrohanták az apostol főbb vádlóit. "A görögök pedig mindnyájan Sosthenest, a zsinagóga fejét megragadván, verik vala a törvényszék előtt, de Gallio velők semmit sem gondola." Így aratott a keresztyénség jelentős győzelmet. "Pál pedig még több napig ottmarada". Ha arra kényszerült volna, hogy ebben az időpontban elhagyja Korinthust, ez Jézus követőit veszélyes helyzetbe sodorta volna. Ebben az esetben a zsidók igyekeztek volna elért előnyeiket minden tekintetben kihasználni, hogy megsemmisítsék a kereszténységet ezen a területen. KICSINY SEREG Kicsiny sereg ha vész, vihar fenyít, az ellen szórja mérges nyilait
143
Ellen G. White
Apostolok története
/:Minden felől ezer viszály ha dúl, Ne csüggedj el, közel hozzád az Úr:/ Kikért az ellen, mint a gabonát rostálni kezd, kiállhat meg csupán /: Csak légy erős, ne hagyjon el a hit Van, aki érted hőn imádkozik:/ Küzdj, mint egy hős, hordozd a kereszted Bármennyire tombol a fergeteg. /:A győzők nyernek szép fehér ruhát, Hervadhatatlan fényes koronát:/
144
Ellen G. White
Apostolok története
25.
Két levél Thessalonikába
Silás és Timótheus megérkezése Maczedóniából, nagy örömet okozott Pálnak, aki még mindig Korinthusban tartózkodott. Jó híreket hoztak azok hitéről és szeretetéről, akik az apostol első thessalonikai látogatása alkalmával fogadták el az igazságot. Pál meleg részvéttel viseltetett azok iránt, akik a sok viszontagság és kísértés közepette hűek maradtak Istenhez. Szerette volna személyesen meglátogatni őket, de mivel ez lehetetlen volt számára, levélben fordult hozzájuk. A thessalonikai gyülekezethez intézett e levelében az apostol hálát ad Istennek azért az örömhírért, hogy a hitben annyira növekedtek: "Hálát adunk az Istennek mindenkor mindnyájatokért, emlékezve rólatok a mi imádságainkban. Szüntelenül emlegetve a ti hitetek munkáját, és a ti szeretetetek fáradozását, és a mi Urunk Jézus Krisztus felől való reménységeteknek állhatatosságát, az Isten előtt, a mi Atyánk előtt." A thessalonikaiak közül sokan megtértek "a bálványoktól az Istenhez, hogy az élő Istennek szolgáljanak." "Befogadván az Igét sokféle szorongattatás között" és szívük betelt a "Szent Lélek örömével". Az apostol kijelentette, hogy hűségük által az Úr követésében "példaképekké lettetek Maczedóniában és Akhájában minden hívőre nézve." Ezen elismerő szavakat megérdemelték, mert miként az apostol írja: "nemcsak Maczedóniában és Akhájában zendült ki tőletek az Úr beszéde, hanem minden helyen is híre terjedt a ti Istenbe vetett hiteteknek". A thessalonikai hívők igazi misszionáriusok voltak. Szívük buzgóságban égett Üdvözítőjükért, aki megszabadította őket "amaz eljövendő haragtól". Krisztus kegyelme által életükben csodálatos változás történt; Isten Igéjét nagy erő kísérte, amikor hirdették a népnek, úgyhogy szíveket nyertek meg az igazság számára és lelkekkel gazdagították a hívők táborát. A thessalonikaiakhoz intézett első levelében Pál utalt a köztük végzett munkája módozataira. Írja, hogy nem csalás, vagy fondorlat által igyekezett a lelkeket megnyerni. "Hanem amiképpen az Isten méltatott minket arra, hogy reánk bízza az evangéliumot, akképpen szólunk; nem úgy, hogy embereknek fessünk, hanem az Istennek, aki megvizsgálja a mi szívünket. Mert sem hízelkedő beszéddel, amint tudjátok, sem tehetetlenség színében nem léptünk fel soha, Isten a bizonyság. Sem emberektől való dicsőítést nem keresünk, sem tőletek, sem másoktól, holott terhetekre lehettünk volna, mint Krisztus apostolai. De szívélyesek valánk ti közöttetek, amiként a dajka dajkálgatja az ő gyermekeit, így felbuzdulva irántatok, készek valánk közleni veletek nemcsak az Isten evangéliumát, hanem a mi magunk lelkét is, mivelhogy szeretteinkké lettetek nékünk."
145
Ellen G. White
Apostolok története
Majd így folytatja: "Ti vagytok bizonyságok és az Isten, milyen szentül, igazán és feddhetetlenül éltünk előttetek, akik hisztek; valamint tudjátok, hogy miként atya az ő gyermekeit, úgy intettünk és buzdítgattunk egyenként mindnyájatokat, és kérve kértünk, hogy Istenhez méltóan viseljétek magatokat, aki az ő országába és dicsőségébe hív titeket". "Ugyanazért mi is hálát adunk az Istennek szüntelenül, hogy ti befogadván az Istennek általunk hirdetett beszédét, nem úgy fogadtátok, mint emberek beszédét, hanem mint Isten beszédét (aminthogy valósággal az is), amely munkálkodik is ti bennetek, akik hisztek." "Mert kicsoda a mi reménységünk, örömünk és dicsekedésünk koronája? Avagy nem azok lesztek-é ti is a mi Urunk Jézus Krisztus előtt az ő eljövetelekor? Bizony ti vagytok a mi dicsőségünk és örömünk." Pál a thessalonikai hívőkhöz intézett első levelében a holtak valóságos állapotáról is igyekszik őket kioktatni. A halottakról úgy beszél, mint akik alusznak, azaz öntudatlan állapotban vannak: "Nem akarom továbbá, atyámfiai, hogy tudatlanságban legyetek azok felől, akik elaludtak, hogy ne bánkódjatok, mint a többiek, akiknek nincsen reménységük. Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott, azonképpen az Isten is előhozza azokat, akik elaludtak, a Jézus által ő vele együtt" "Mert maga az Úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égből; és feltámadnak először akik meghaltak volt a Krisztusban. Azután mi, akik élünk, akik megmaradunk, elragadtatunk azokkal együtt a felhőkön az Úr elébe a levegőbe; és ekképpen mindenkor az Úrral leszünk." A thessalonikaiak nagy örömmel fogadták azt a gondolatot, hogy amikor Krisztus újra eljön, az élő hűségeseket elváltoztatja és magához veszi. Nagy gonddal óvták barátaik életét, nehogy meghaljanak és így ne részesülhessenek abban az áldásban, amelyet az Úr eljövetelekor elnyerni reméltek. A halál azonban szeretteik közül egyiket a másik után ragadta el; bánkódva tekintettek tehát kedveseik arcára, utoljára, mert nem remélték, hogy őket valaha az eljövendő életben viszontláthatják. Amikor azután felbontották és elolvasták Pál levelét, amely a halottak tényleges állapotáról ad felvilágosítást, az egész gyülekezet örült és megvigasztalódott. Hiszen Pál levele kimutatta előttük, hogy Krisztus eljövetelekor az élők sem látják meg előbb Jézust, mint azok, akik Jézusban elaludtak. Az alvók meghallják az arkangyal szózatát és az Úr riadóját, és akik a Krisztusban meghaltak, feltámadnak, még mielőtt az élők halhatatlanságot nyernének. "Azután mi, akik élünk, akik megmaradunk, elragadtatunk azokkal együtt a felhőkön az Úr elébe a levegőbe; és ekképpen mindenkor az Úrral leszünk. Annakokáért vigasztaljátok egymást e beszédekkel." Alig tudjuk elképzelni azt az örömet és reménységet, amit ez a biztosíték a fiatal thessalonikai gyülekezetnek nyújtott. Mindannyian hitték és értékelték Pálnak,
146
Ellen G. White
Apostolok története
mint evangéliumi atyjuknak levelét, és szívük viszonozta nagy szeretetét. Igaz, hogy már előbb is beszélt nekik ezekről a dolgokról, azonban abban az időben egyes tanok megértése, melyek teljesen újnak és rendkívülinek tetszettek előttük, foglalták le őket. Nem csodálkozhatunk tehát, ha egyes pontok lényege nem vésődött be egész világosan emlékezetükbe. De mivel vágyakoztak az igazi világosság után, így Pálnak ez a levele újabb reménységet és erőt adott nekik, és egyúttal növelte is Krisztusba vetett hitüket. Mélyebb szeretetre indította az iránt, Aki halála által életet és halhatatlanságot szerzett az emberiségnek. Így tehát nagy örömükre szolgált az a tudat, hogy hívő barátaik feltámadnak a sírból, hogy örökké éljenek Isten országában. A halottak sírhelyét takaró sötétség immár eloszlott. Új fény áradt a keresztény hitre. Krisztus élete, halála és feltámadása újabb dicsőséget tárt fel. "Azonképpen az Isten is előhozza azokat, akik elaludtak, a Jézus által ő vele együtt" - írta Pál. A levélnek ezt a részét sokan úgy magyarázzák, mintha Krisztus a halottakat magával hozná a mennyből. Pál ellenben úgy értette, hogy miként Krisztus is feltámadt halottaiból, az Úr az elaludt szenteket is előhívja sírjaikból és magával viszi fel a mennybe. Mily csodálatos vigasz! Mily dicső reménység! És nem csupán a thessalonikai gyülekezet részére, hanem minden idők minden kereszténye számára. Mialatt Pál Thessalonikában munkálkodott, az idők jeleire vonatkozó tárgykört alaposan kifejtette. Részletesen kimutatta, hogy milyen események előzik meg az Emberfia megjelenését az egek felhőiben. Ezért nem tartotta szükségesnek, hogy erről bővebben írjon nekik. Ellenben kifejezetten utalt előbbi tanításaira: "Az időkről és időszakokról pedig atyámfiai, nem szükség, hogy írjak néktek; mert igen jól tudjátok ti magatok, hogy az Úrnak napja úgy jő el, mint tolvaj éjjel. Mert amikor ezt mondják: Békesség és biztonság, akkor hirtelen veszedelem jő rájuk." Ma is sokan élnek a földön, akik behunyják szemüket olyan jelek előtt, amelyeket Jézus adott az embereknek, hogy figyelmeztesse őket az újra-jövetele előtti időkre. Minden aggodalmukat elaltatják; közben pedig a végidők jelei gyorsan teljesednek és a világ rohamosan közeledik ahhoz az időponthoz, amikor az Emberfia megjelenik az égnek felhőiben. Pál arra tanít, hogy nagy bűn közönyösen viselkedni azon jelekkel szemben, melyek megelőzik Krisztus visszajövetelét. Aki ezt a mulasztást elköveti, azt az éjszaka és a sötétség gyermekének nevezi. A buzgókat és ébereket ekképpen bátorítja: .,De ti atyámfiai, nem vagytok sötétségben, hogy az a nap tolvajmódra lephetne meg titeket. Ti mindnyájan világosság fiai vagytok és nappal fiai; nem vagyunk az éjszakáé, sem a sötétségé! Ne is aludjunk azért, mint egyebek, hanem legyünk éberek és józanok." Az apostol ide vonatkozó tanításai korunk gyülekezetére is rendkívüli fontosságúak. Szükséges, hogy mindenkire, aki a közeledő vég előtt él. Pál következő szavai rendkívül mélyen hassanak: "Mi azonban, akik nappaliak vagyunk, legyünk éberek, felöltözvén a hitnek és szeretetnek mellvasába és sisak gyanánt az 147
Ellen G. White
Apostolok története
üdvösségnek reménységébe. Mert nem haragra rendelt minket az Isten, hanem arra, hogy üdvösséget szerezzünk a mi Urunk Jézus Krisztus által. Aki meghalt érettünk, hogy akár ébren vagyunk, akár aluszunk, együtt éljünk ő vele." Az éber keresztény egyszersmind munkálkodó keresztény. Amennyire tőle telik, buzgón igyekszik az evangélium terjesztésében közreműködni. Amily mértékben növekszik szeretete Megváltója iránt, ugyanolyan mértékben növekszik szeretete embertársai iránt is. Jóllehet súlyos kísértések törnek reá, miként Mesterére is, de nem engedi magát ezektől megtántorítani, vagy pedig lelki nyugalmától megfosztani. Tudja, hogy minden szomorúság, ha helyes lelkülettel fogadja, megtisztítja, nemesbíti és szorosabban Krisztushoz fűzi. Mindazok, akik részt vesznek Krisztus szenvedéseiben, részesülnek majd vigaszában és végül dicsőségében is. "Kérünk továbbá titeket atyámfiai" - folytatja Pál ebben a thessalonikaiakhoz intézett levelében -, "hogy becsüljétek azokat, akik fáradoznak közöttetek, és elöljáróitok az Úrban, és intenek titeket. És az ő munkájukért viseltessetek irántuk megkülönböztetett szeretettel. Egymással békességben éljetek." A thessalonikai hívőket nagymértékben zavarták olyan emberek, akik fanatikus eszmékkel és tanokkal léptek fel közöttük. Némelyek "rendetlenek voltak és nem dolgoztak". A gyülekezetet rendszeresen megszervezték; tisztviselőket választottak a prédikátorok és diakónusok személyében. Volt azonban néhány önfejű és rendetlenkedő tag, aki nem akart engedelmeskedni azoknak, akik felelős tisztséget viseltek a gyülekezetben. Nemcsak jogot formáltak saját véleményük nyilvánítására, hanem arra is, hogy nézeteiket nyíltan ráerőszakolják a gyülekezetre. Ezért irányította Pál a thessalonikabeliek figyelmét arra a tiszteletre és becsülésre, mely megilleti azokat, akikre a gyülekezet vezető tisztséget bízott. Az apostolnak gondja volt arra, hogy a thessalonikai hívek Isten félelmében járjanak; ezért feltárta előttük annak szükséges voltát, hogy ezt mindennapi életükben bizonyítsák be. "Továbbá pedig kérünk titeket atyámfiai, és intünk az Úr Jézusban, aszerint, amint tőlünk tanultátok, mimódon kell forgolódnotok és Istennek tetszenetek; mindinkább gyarapodjatok. Mert tudjátok, milyen parancsolatokat adtunk néktek az Úr Jézus által. Mert ez az Isten akaratja, hogy magatokat a paráznaságtól megtartóztassátok". "Mert nem tisztátalanságra, hanem szentségre hívott el minket az Isten." Az apostol tudatában volt felelősségének azok lelki fejlődéséért, akiket az igazságra oktatott. Vágya az volt, hogy ismeretük növekedjék az egyedül igaz Istenben és az Ő Küldöttében: Jézus Krisztusban. Gyakran, midőn Jézust szerető férfiak és nők csoportja gyűlt köréje, letérdelt velük és imában kérte Istent, hogy oktassa ki őket, miként maradhatnak Vele élő összeköttetésben. Gyakran tanácskozott is velük, hogy melyik út volna a legeredményesebb az evangélium terjesztésére. Sokszor pedig, amikor távol volt tőlük, Istenhez könyörgött érettük,
148
Ellen G. White
Apostolok története
hogy óvja meg őket minden bajtól és legyen segítségükre, hogy tevékeny misszionáriusokká váljanak. Az őszinte megtérés legfőbb bizonyítéka: Isten és emberek iránti szeretet. Aki Jézust elfogadta Üdvözítőjének, az mélységes és őszinte szeretetet érez mindazok iránt, akik vele egy hitet vallanak. Így történt ez a thessalonikai hívőknél is. Az apostol írja: "Az atyafiúi szeretetről pedig nem is szükség írnom nektek; mert titeket Isten maga tanított meg arra, hogy egymást szeressétek. Sőt gyakoroljátok is azt minden atyafiak iránt, akik egész Maczedóniában vannak. Kérünk azonban titeket atyámfiai, hogy mindinkább gyarapodjatok. És becsületbeli dolognak tartsátok, hogy csendes életet folytassatok, saját dolgaitoknak utána lássatok, és tulajdon kezeitekkel munkálkodjatok, amiként rendeltük néktek, hogy a kívülvalók iránt tisztességesen viselkedjetek és semmi szükséget ne érezzetek." "Titeket pedig gyarapítson az Úr és tegyen bőségesekké az egymás iránt és mindenki iránt való szeretetben, amilyenek vagyunk mi is ti irántatok. Hogy erősekké tegye a ti szíveteket, feddhetetlenekké a szentségben, a mi Istenünk és Atyánk előtt, amikor eljő a mi Urunk Jézus Krisztus minden ő szemeivel egyetemben." "Kérünk továbbá titeket, atyámfiai, intsétek a rendetleneket, bátorítsátok a félelmes szívűeket, gyámolítsátok az erőtleneket, türelmesek legyetek mindenki iránt. Vigyázzatok, hogy senki senkinek rosszért rosszal ne fizessen; hanem mindenkor jóra törekedjetek, úgy egymás iránt, mint mindenki iránt. Mindenkor örüljetek. Szüntelen imádkozzatok. Mindenben hálákat adjatok, mert ez az Isten akarata a Krisztus Jézus által ti hozzátok." Az apostol figyelmeztette a thessalonikaiakat, hogy ne vessék meg a jövendőmondás adományát; a legnagyobb óvatosságot ajánlotta, mellyel az igazat a hamistól megkülönböztessék. "A Lelket meg ne oltsátok. A prófétálást meg ne vessétek. Mindent megpróbáljatok; ami jó, azt megtartsátok!" Kérte, hogy kerüljenek minden gonosz látszatot. Végül is azzal az imával fejezte be levelét, hogy Isten mindenestől szentelje meg őket, hogy "mind lelketek, mint testetek feddhetetlenül megőriztessék a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelére". "Hű az, aki elhívott titeket, és ő meg is cselekszi azt." Az apostolnak a thessalonikaiakhoz írott első levelében Krisztus visszajöveteléről szóló tanítása teljesen összhangban állt előbbi oktatásaival. Mindazáltal néhányan félreértették szavait, amennyiben állításuk szerint Pál azt a reménységét fejezte ki, hogy még ő maga megéri az Üdvözítő visszajövetelét. Ez a hit arra szolgált, hogy növelje lelkesedésüket és izgalmukat. Akik azelőtt hanyagok voltak kötelességeik és felelősségeik teljesítésében, most annál nagyobb kitartással igyekeztek téves nézeteiket másokra ráerőszakolni. Pál tehát második levelében igyekezett tanításainak ezt a hamis értelmezését helyreigazítani és igazi álláspontját megvilágítani. Ismételten kifejezte őszinteségükbe
149
Ellen G. White
Apostolok története
vetett bizalmát. Háláját tolmácsolta, hogy hitük erős; hogy oly nagy szeretettel viseltetnek egymás és Mesterük műve iránt. Közölte velük azt is, hogy nagy türelmük és állhatatosságuk a hitben, lehetővé tette, hogy minden üldözésnek és kísértésnek oly bátran ellenállottak, amit például állított más gyülekezetek elé. Most azután figyelmüket ráirányította Krisztus visszajövetelének időpontjára és utalt arra, hogy Isten népe akkor majd megpihen minden gondjától és nehézségeitől. "...Mi magunk dicsekszünk veletek az Isten gyülekezeteiben, a ti kitartástok és hitetek felől, minden ti üldöztetéstek és szorongattatástok között, amelyeket szenvedtek. ...Néktek pedig, akik szorongattattok, nyugodalommal mivelünk együtt, amikor megjelenik az Úr Jézus az égből az ő hatalmának angyalaival; tűznek lángjában, ki bosszút áll azokon, akik nem ismerik Istent, és akik nem engedelmeskednek a mi Urunk Jézus Krisztus evangéliumának; akik meg fognak lakolni örök veszedelemmel az Úr ábrázatától és az Ő hatalmának dicsőségétől... Mivégből imádkozunk is mindenkor ti érettetek, hogy a mi Istenünk méltóknak tartson titeket az elhívásra és töltsön be titeket a jóban való teljes gyönyörűséggel, és a hitnek hathatós munkálásával. Hogy dicsőíttessék meg a mi Urunk Jézus Krisztusnak neve ti bennetek, és ti is ő benne, a mi Istenünknek és az Úr Jézus Krisztusnak kegyelméből." Krisztus eljövetele előtt azonban a vallási életben fontos, a próféták által előre megjövendölt fejlemények mennek végbe. Az apostol figyelmezteti őket: "Ne tántoríttassatok el egyhamar a ti értelmetektől, se ne háboríttassatok meg, se lélek által, se beszéd által, se nékünk tulajdonított levél által, mintha itt volna már a Krisztusnak ama napja. Ne csaljon meg titeket senki semmiképpen. Mert nem jő az el addig, mígnem bekövetkezik elébb a szakadás, és megjelenik a bűn embere, a veszedelemnek fia, aki ellene veti és fölébe emeli magát mindannak, ami Istennek, vagy istentiszteletre méltónak mondatik, annyira, hogy maga ül be mint Isten az Isten templomába, Isten gyanánt mutogatván magát." Az apostol kéri őket, hogy szavait ne magyarázzák félre. Ne tanítsák azt, hogy ő külön kinyilatkoztatás által figyelmeztette a thessalonikaiakat Krisztus azonnali visszajövetelére. Az ilyen állítás alkalmas arra, hogy hitbeli zavart idézzen elő, mert a csalódás igen gyakran teljes hitetlenségre vezet. Pál azért intette a testvéreket, hogy az ilyen üzenetet ne fogadják úgy, mintha tőle származna. Határozottan megállapítja, hogy előbb egy lelki hatalom - melyet Dániel próféta oly világosan leír - lép fel, és az Isten népe ellen folytat harcot. Amíg ez a hatalom romlást hozó, istenkáromló munkáját ki nem fejtette, a gyülekezet hiába várja Urának eljövetelét. "Nem emlékeztek-é, hogy megmondottam néktek ezeket, amikor még ti nálatok valék?" kérdezte tőlük Pál. Rettenetes kísértések jönnek Isten igaz gyülekezetére. Már abban az időben, amikor az apostol levelét írta, kezdett működni "a törvényszegés titkos bűne". A további fejleményeket, melyeket még a jövő rejt, így írja le: "akinek eljövetele a
150
Ellen G. White
Apostolok története
Sátán ereje által van, a hazugságnak minden hatalmával, jeleivel és csodáival, és a gonoszságnak minden csalárdságával azok között, akik elvesznek." Különösen ünnepélyesen hangzik az apostol kijelentése azokról, akik nem akarják befogadni "az igazság szeretetét". Azokról, akik az igazság üzenetét tudatosan elvetik, ezt hirdeti: "Ezért bocsátja reájuk Isten a tévelygés erejét, hogy hegyjenek a hazugságnak, hogy kárhoztassanak mindazok, akik nem hittek az igazságnak, hanem gyönyörködtek az igazságtalanságban." Az emberek nem mellőzhetik büntetlenül a figyelmeztetéseket, melyeket Isten kegyelemből küld nekik. Akik állhatatosan elzárkóznak ezen figyelmeztetések elől, azoktól Isten elvonja Lelkét és átengedni őket a csalásnak, melyet annyira kedvelnek. Így írta le tehát Pál a gonosz hatalom ádáz munkálkodását, amely Krisztus eljövetele előtt a sötétség és üldöztetés hosszú évszázadain át folytatódik. A thessalonikai hívők mielőbbi szabadulást reméltek; most azonban intette őket az apostol, hogy bátran és Isten félelmében végezzék a rájuk váró munkát. Felszólította őket, hogy ne hanyagolják el kötelességeik teljesítését tétlen várakozásban. Az azonnali szabadulás izzó vágyakozását a mindennapi élet állandó lekötöttsége és az ellenállás, melybe ütköznek, csak annál fájdalmasabbá teszi. Pál ezért felhívta őket, hogy a hitben állhatatosak legyenek. "Miért is atyámfiai legyetek állhatatosak és tartsátok meg a tudományt, amelyre akár beszédünk, akár levelünk által taníttattatok, Maga pedig a mi Urunk Jézus Krisztus, és az Isten a mi Atyánk, aki szeretett minket és kegyelméből örök vigasztalással és jó reménységgel ajándékozott meg, vigasztalja meg a ti szíveteket, és erősítsen meg titeket minden tudományban és jó cselekedetben." "De hű az Úr, aki megerősít titeket és megőriz a gonosztól. Bízunk is az Úrban reátok nézve, hogy megteszitek és meg is fogjátok tenni azokat, amiket parancsolunk. Az Úr pedig igazgassa a ti szíveteket az Isten iránt való szeretetre, és Krisztus iránt való állhatatosságra." A hívők Istentől kapták feladatukat. Hűségesen kitartva az igazságban, közöljék másokkal is azt a világosságot, amelyet nyertek. Az apostol intette őket, hogy a jó cselekedetekben meg ne restüljenek. Utalt saját szorgalmára, földi dolgaiban, mialatt fáradhatatlanul munkálkodott Krisztus ügyéért. Megfeddte azokat, akik rest és céltalan semmittevésnek adták át magukat és elrendelte, hogy "csendesen munkálkodva, a magok kenyerét egyék". Kötelességévé tette azonkívül a gyülekezetnek, hogy zárja ki mindazokat a közösségből, akik állandóan fitymálják az Isten szolgái által adott utasításokat. De hozzáfűzte: "Azonban ne tartsátok ellenségnek, hanem intsétek mint atyafit." Pál ezt a levelét is azzal a könyörgéssel fejezte be, hogy az élet nehézségei és kísértései közepette, Isten békéje és az Úr Jézus Krisztus kegyelme vigasztalja és bátorítsa őket.
151
Ellen G. White
Apostolok története
Jézus eljön a földre megint, mi lenne, ha még ma? Áldani, büntetni népeit, mi lenne, ha még ma? Magához veszi jegyesét, a megváltottak seregét, Hirdessétek ezt szerteszét: Mi lenne, ha még ma?! KAR: Dicső, dicső örömtől zeng szívem! Dicső, dicső! Hangoztassuk híven! Dicső, dicső! az út már készen van. Dicső, dicső! Jézus jön biztosan. A Sátán uralma véget ér, mi lenne, ha még ma? A bűnnek férge majd ott nem él, Mi lenne, ha még ma? Akkor a hívek bemennek, Dicsőségébe a mennynek. Hálát rebegnek Istennek. Szeretném ezt még ma! Testvérem, tégedet hogy talál, hogyha Ő jön még ma? Várod-e, vagy félsz, mint a halál, hogyha Ő jön még ma? Földnek jelet mutatják, villám vonul az égen át. Éberség hasson téged át, mert lehet, hogy jön még ma!
152
Ellen G. White
Apostolok története
26.
Apollós Korinthusban
Miután Pál elhagyta Korinthust, Efézust választotta legközelebbi munkaterületéül. Mivel azonban útban volt Jeruzsálem felé, hogy a közelgő ünnepen részt vegyen, efézusi tartózkodását természetszerűen rövidre szabta. A zsidókkal megbeszéléseket tartott a zsinagógában, s ez oly kedvező hatással volt rájuk, hogy arra kérték, folytassa munkáját közöttük. Miután azonban Jeruzsálem meglátogatására irányuló szándéka nem tűrt halasztást, megígérte nekik, hogy amennyiben Isten megengedi, visszatér majd hozzájuk. Akvillát és Priscillát pedig, akik elkísérték Efézusba, otthagyta, hogy folytassák az általa elkezdett munkát. Ebben az időben "érkezék pedig Efézusba egy Apollós nevű zsidó, alexandriai származású, ékesen szóló férfiú, ki az írásokban tudós vala." Keresztelő János prédikációit hallgatta, megkeresztelkedett és tanúként bizonyította, hogy a próféta munkája nem volt hiábavaló. Az Írás közli Apollósról, hogy "ékesen szóló férfiú, ki az írásokban tudós vala. Ez meg volt tanítva az Úrnak útára; és lélekben buzgó lévén, szólja és tanítja vala nagy szorgalmasan az Úrra tartozó dolgokat, jóllehet csak a János keresztségét tudja vala." Mialatt Apollós Efézusban tartózkodott, elkezdett "nagy bátorsággal szólni a zsinagógában". Hallgatói között volt Akvilla és Priscilla is. Amikor ezek hallották, hogy még nem ismerte meg az evangélium teljes világosságát, "magok mellé vevék őt, és nyíltabban kifejtették előtte az Istennek útát". Az általuk nyert tanítás világosabban megértette vele az Írásokat és így lett a keresztyén hit egyik legkiválóbb védelmezője. Miután Apollós Akhájába szándékozott menni, az efézusi atyafiak "írának a tanítványoknak, hogy fogadják be őt" mint tanítót, aki Krisztus gyülekezetével teljesen egyetért. Azután Korinthusba ment, ahol úgy nyilvános igehirdetésével, valamint házról házra végzett munkálkodásával meggyőzte a zsidókat, "bebizonyítván az írásokból, hogy Jézus a Krisztus." Pál az igazság magvát elhintette, Apollós pedig megöntözte. Az evangélium prédikálásával elért eredménye néhány hívőt arra indított, hogy munkáját többre értékeljék, mint Pálét. Ez az összehasonlítás embert emberrel, a gyülekezetben pártoskodást idézett elő, mely az evangélium terjedését akadályokkal fenyegette. A Korinthusban eltöltött másfél év folyamán Pál az evangéliumot szándékosan hirdette teljes egyszerűségében. A korinthusinkhoz "nem jött nagy ékesszólással, avagy bölcsességgel, hanem félelem és nagy rettegés közt." ,.A léleknek és erőnek megmutatásában" hirdette "az Isten bizonyságtételét", hogy hitük "ne emberek bölcsességén, hanem Istennek erején nyugodjék." (1. Kor. 2, 1. 4. 5.)
153
Ellen G. White
Apostolok története
Pál, tanítási módszereiben mindig a gyülekezethez alkalmazkodott. Később megmagyarázta nekik: "Én nem szóltam néktek atyámfiai, mint lelkieknek, hanem mint testieknek, mint a Krisztusban kisdedeknek. Tejnek italával tápláltalak titeket és nem kemény eledellel, mert még nem bírtátok volna meg, sőt még most sem bírjátok meg." (1. Kor. 3, 1. 2.) A korinthusi hívők közül sokan csak igen lassan tudták azokat a tanokat felfogni, amelyeket Pál hirdetett. A lelki dolgok ismeretében való előmenetelük nem állt helyes arányban kiváltságukkal és alkalmaikkal. Abban az időpontban, amikor a keresztényi tapasztalatokban már előrehaladottaknak kellett volna lenniük, a képzettség olyan fokán, hogy az Ige mélyebb igazságait is megértsék és kiéljék, még mindig azon a ponton álltak, ahol a tanítványok állottak, amikor Krisztus így szólt hozzájuk: "Még sok mondanivalóm van hozzátok, de most el nem hordozhatjátok." (Ján. 16, 12.) Féltékenység, bizalmatlanság és rosszindulat zárta el sok hívő szívét a Szentlélek szabad munkálkodása elől, aki "mindeneket vizsgál, még az Istennek mélységeit is." (1. Kor. 2, 10.) Bármilyen bölcsek voltak is a világ dolgainak ismeretében, mégis csak gyermekek voltak Krisztus megismerésében. Pál abban látta feladatát, hogy a korinthusi megtérteket bevezesse a keresztény hit ábécé-jébe és kioktassa őket annak elemi ismereteire. Úgy kellett oktatnia őket, mint akik mit sem tudnak az isteni erőnek az emberi szívben végzett munkájáról. Akkor még nem tudták felfogni az üdvösség titkát, mert az "érzéki ember nem foghatja meg az Isten lelkének dolgait, mert bolondságok néki; meg sem értheti, mivelhogy lelkiképpen ítéltetnek meg". (1. Kor. 2,14) Pál igyekezett a magot elhinteni, amelyet másoknak kellett megöntözni. Utódai ott folytatták művét, ahol ő abbahagyta; alkalmas időben terjesztették a lelki világosságot és ismeretet aszerint, ahogy a gyülekezet elviselhette. Amikor az apostol Korinthusban megkezdte munkáját, úgy határozott, hogy igen óvatosan fogja feltárni a tanítani kívánt fontos igazságokat. Tudta, hogy hallgatói között sokan lesznek, akik emberi elméletek és hamis vallási rendszerek hívei. Akik elvakultan tapogatózva, a természet könyvében keresnek olyan támpontokat, amelyek ellentmondanak a lelki és örök élet létezésének - ellentétben a Szentírás kinyilatkoztatásaival. Azt is tudta, hogy a kritikusok is igyekeznek majd az írott kinyilatkoztatások keresztényi értelmezését megcáfolni. Sőt arra is számíthat, hogy a hitetlenek Krisztus evangéliumát gúnyolni fogják és megcsúfolják. Pál, igyekezetében, hogy lelkeket a kereszthez vezessen, nem akarta a kicsapongókat egyszerűen megfeddni, vagy eléjük tárni, hogy bűneik menynyire utálatosak a szent Isten előtt. Inkább arra törekedett, hogy az élet valóságos célját világítsa meg előttük és lelkükbe vésse az isteni Mester oktatásait, amelyeket, ha megszívlelnek, kiemeli őket világias lelkületükből és a bűnből, a tisztaságra és az életszentség magaslatára. Különösen az üdvösség és a megszentelődés kérdésével szeretett foglalkozni, amelyre mindenkinek el kell jutnia, akit Isten méltónak talál majd országa számára. Arra vágyott, hogy Krisztus evangéliumának világossága hassa át lelkük sötétségét, ami által megláthatják, mennyire utálatosak erkölcstelen 154
Ellen G. White
Apostolok története
szokásaik Isten szemében. Tanításainak súlypontja ezért Krisztus volt - a Megfeszített. Igyekezett megértetni velük, hogy legmagasabb céljuk és legnagyobb örömük az üdvösség csodálatos igazsága legyen; bűnbánat és az Úr Jézus Krisztusban való hit által. A világi bölcs elfordul az üdvösség világosságától, mert romba dönti büszke elméleteit. A világias gondolkozású ember viszont azért nem fogadja el, mert földi bálványaitól választaná el. Pál felismerte annak szükségét, hogy az embereknek előbb meg kell érteniük Krisztus jellemét, mielőtt Őt megszeretnék, vagy hitszemeikkel tudnák szemlélni a keresztet. Már itt meg kell kezdeni, már itt kell foglalkozni azzal ami az örökkévalóságban a megváltottak tudománya és éneke lesz. Egyedül a kereszt fényében értékelhető az emberi lélek, tényleges értéke szerint. Az isteni kegyelem nemesítő hatása megváltoztatja az ember természetes lényét. A testies gondolkozású ember számára a menny nem kívánatos hely. Érzéki, megszenteletlen szíve nem vonzódik azon magasztos hely felé. Na pedig sikerülne oda bejutnia, az sem nyújtana kellemes érzést számára. Azokat a hajlamokat, melyek a megtéretlen ember szívét uralják, Krisztus erejével le kell győzni, még mielőtt az elesett ember számára a menny kapuja megnyílhatna, hogy örvendezhessen a tiszta, szent angyalok társaságának. Ha azonban az ember meghal a bűnnek és Krisztusban új életre ébred, akkor isteni szeretet tölti be a szívét és értelme megszentelődik. Iszik az öröm és ismeret kiapadhatatlan forrásából és az örök nap világossága sugározza be ösvényét, mert állandóan az Élet világossága van vele. Pál igyekezett a korinthusi hittestvéreket meggyőzni afelől, hogy ő és a vele együttműködő prédikátorok is csak emberek, akiket azonban Isten bízott meg az igazság tanításával. Megbízta őket, hogy művében mindannyian együtt munkálkodjanak; munkájuk eredménye pedig szintén Istentől függ. A vitás kérdés, ami a különböző prédikátorok érdemei felől a gyülekezetben felmerült, nem Isten akarata, hanem annak következménye, hogy a megtéretlen szív tulajdonságai felülkerekedtek. "Mert mikor egyik ezt mondja: Én Pálé vagyok; a másik meg: Én Apollósé, - nem testiek vagytok-é? Hát kicsoda Pál és kicsoda Apollós? Csak szolgák, kik által hívőkké lettetek, és pedig amint kinek-kinek az Úr adta. Én plántáltam, Apollós öntözött, de az Úr adja vala a növekedést. Azért sem aki plántál, nem valami, sem aki öntöz; hanem a növekedést adó Isten." (1. Kor. 3, 4-7.) Pál volt az első, aki Korinthusban az evangéliumot prédikálta; ő szervezte meg a gyülekezetet is. Ezt a munkát az Úr bízta rá. Isten utasítására később más munkások kerültek oda, akik Pál örökségébe léptek és helyét betöltötték. A magot öntözni kellett; ezt Apollós végezte. Ő lépett Pál munkájának nyomába, hogy oktasson és segítsen az elhintett mag fejlesztésében. Megnyerte az emberek szívét, azonban Isten adta a fejlődés lehetőségét. Nem emberi erő, hanem Isten ereje hozza létre a jellem átalakulását. Sem a magvetők, sem az cintőzők nem növeszthetik a magot. Csupán Isten veretése alatt munkálkodnak, mint Általa elrendelt eszközök,
155
Ellen G. White
Apostolok története
mint művének munkatársai. Az elért eredményért egyedül csak a Mestert illeti a tisztelet és dicséret. Bár Isten szolgái nem kapnak egyenlő képességeket és adományokat, azonban mégis mindannyian az Ő munkásai. Mindenkinek a nagy Mestertől kell tanulnia és azután a tanultakat továbbadni. Isten minden egyes hírnökére más-más munkát bízott. Jóllehet adományaik különbözők, mégis valamennyi munkás a Szentlélek megszentelő erejének hatása alatt, egyetértésben kapcsolódjék össze. Ha majd ily módon hirdetik az üdvösség evangéliumát, akkor Isten ereje sokakat meggyőz és megtérésre késztet. Így az emberi közeg Krisztussal Istenben rejtőzik el és Krisztus lép előtérbe, mint a kiválasztott, aki "tízezrek közül is kitetszik." "A plántáló pedig és az öntöző egyek; de mindenki a maga jutalmát veszi a maga munkája szerint. Mert Isten munkatársai vagyunk: Isten szántóföldje, Isten épülete vagytok." (1. Kor. 3, 8. 9.) Az apostol itt a gyülekezetet a szántóföldhöz hasonlítja, amelyen földművesek dolgoznak; vagy a szőlőhegyhez, ahol a vincellérek gondozzák az Úr szőlőtőkéit. Épülethez is hasonlítja, melynek az Úr szent templomává kell növekednie. Isten a Mester, Ő jelölte ki mindenki munkáját. Mindenki az Ő felügyelete alatt dolgozzék és engedje, hogy Isten, munkásaiért, és munkásai által tevékenykedjék. Képességekkel és ügyességgel ruházza fel őket, és ha utasításaira figyelnek, eredménnyel koronázza fáradozásaikat. Isten szolgái nyájasan és udvariasan munkálkodjanak együtt és "egymás iránt gyöngédek, tiszteletadásban egymást megelőzőek" legyenek. (Róma 12, 10.) Ne legyen közöttük barátságtalan bírálgatás, vagy mások munkájának lebecsülése; és pártokra oszlás sem. Mindenkinek teljesítenie kell külön feladatát, akire Isten üzenetet bízott; és mindenkinek megvan saját egyénisége, jellegzetessége is, amit mindenkivel szemben meg kell óvnia. Azonban egymással mindig egyetértésben munkálkodjanak. Isten munkatársainak a szolgálatban, alapjában véve, egységeseknek kell lenniük. Egyik se akarjon bíróként felülkerekedni; munkatársairól ne nyilatkozzék lekicsinylőleg, s ne bánjon velük alárendelt személyekként. Mindenki Isten vezetése alatt végezze a reá kiszabott munkát; emellett többi munkatársát tisztelje, szeresse és bátorítsa. Együttesen járuljanak hozzá a mű befejezéséhez. Pál ezeket az alapelveket részletesen kifejti a korinthusi gyülekezethez intézett első levelében. "Krisztus szolgáira" mint "Isten titkainak sáfáraira" utal és munkájukról így szól: "Ami pedig egyébiránt a sáfárokban megkívántatik, az, hogy mindenik hívnek találtassék. Rám nézve pedig igen csekély dolog, hogy ti tőletek ítéltessem meg, vagy emberi ítéletnaptól, sőt magam sem ítélem meg magamat. Mert semmit sem tudok magamra, de nem ebben vagyok megigazulva; aki ugyanis engem megítél, az Úr, aki egyrészt világra hozza a sötétségnek titkait, másrészt megjelenti a szíveknek tanácsait és akkor mindenkinek az Istentől lészen a dicsérete." (l. Kor. 4, 1-5.)
156
Ellen G. White
Apostolok története
Egyetlen embernek sincsen joga Isten szolgái felett ítélkezni. Az Úr az egyedüli bírája minden ember munkájának; Ő osztja ki mindenkinek megérdemelt jutalmát. Az apostol ezután kerülgetés nélkül arra az összehasonlításra utal, amelyet tettek Apollós és az ő munkálkodása között: "Ezeket pedig atyámfiai, példában szabtam magamra és Apollósra, ti érettetek, hogy rajtunk tanuljátok meg, hogy annakfelette ami írva van, nem kell bölcselkedni, hogy senki se fuvalkodjék fel az egyikért a másik ellen. Mert kicsoda különböztet meg téged? Mid van ugyanis, amit nem kaptál volna? Ha pedig így kaptad, mit dicsekedel, mintha nem kaptad volna?" (1. Kor. 4, 6. 7.) Pál világosan a közösség elé tárta azokat a veszélyeket és nehézségeket, amelyeket ő és munkatársai, szolgálatukban Krisztusért türelemmel elviseltek. Majd megjegyzi az apostol: "Mindezideig éhezünk is, szomjúhozunk is, mezítelenkedünk is, bántalmaztatunk is, bujdosunk is. Fáradozunk is, tulajdon kezünkkel munkálkodván; ha szidalommal illettetünk, jót kívánunk; ha háborúságot szenvedünk, békességgel tűrjük. Ha gyaláztatunk, könyörgünk; szinte a világ szemétjévé lettünk, mindeneknek söpredékévé egész mostanig. Nem azért írom ezeket, hogy megszégyenítselek titeket, hanem mint szerelmes gyermekeimet intelek. Mert ha tízezer tanítómesteretek lenne is a Krisztusban, de nem sok atyátok; mert tőlem vagytok a Krisztus Jézusban az evangélium által." (1. Kor. 4, 11-15.) A Mester, saját követeiként küldi szét az evangélium munkásait; a hallgatók Őt szégyenítik meg, ha annyira ragaszkodnak kedvenc prédikátorukhoz és mellőzik a másik prédikátortárs tanításait. Az Úr segítséget küld gyermekeinek, de nem mindig úgy, ahogy ők szeretnék, hanem szükségletűkhez mérten; ugyanis az emberek rövidlátók és nem mindig tudják megítélni, hogy mi válik javukra. Egyetlen prédikátor ritkán rendelkezik mindazokkal a tulajdonságokkal, amelyek szükségesek a gyülekezet tökéletesítésére és mindarra, amit a keresztény vallás megkíván. Isten tehát gyakran küld újabb prédikátorokat is, akiknek mindegyike bír néhány olyan jó tulajdonsággal, amelyet a többiek nélkülöztek. A gyülekezet fogadja Istennek ezen szolgáit olyan hálásan, mintha a Mestert fogadná. Arra kell törekednie, hogy a tanításból annyi jót merítsen, amennyit mindegyik nyújtani képes az Isten Igéjéből. Az Isten szolgái által nyújtott igazságokat fogadja mindig alázatosan, szerényen és értékelje kellőképpen; viszont ne bálványozzon egyetlen prédikátort sem. Krisztus kegyelme folytán, Isten prédikátorai: a világosság és áldás hírnökei. Ha komoly és állandó imaélet által a Szentlélek adományát elnyerik; ha az egyetlen vágytól égve lelkek megmentésére vonulnak ki; ha izzó buzgalommal hirdetik a kereszt dicsőségét: úgy meglátják majd munkájuk gyümölcsét. Ha ellenállnak a kísértésnek, hogy emberileg bölcselkedjenek vagy önmagukat magasztalják, akkor olyan munkát végeznek, amely Sátán támadásaival szemben szilárdan megáll. Akkor sok lélek tér meg a sötétségből a világosságra és számos gyülekezet fog alakulni. Az
157
Ellen G. White
Apostolok története
emberek pedig nem emberekhez fognak vonzódni, hanem Krisztushoz térnek meg. A saját "Én" háttérbe szorul majd és csupán Jézus, a golgota Férfia válik láthatóvá. Akik ma Krisztusért munkálkodnak, ugyanolyan rendkívüli előnyök birtokában lehetnek, mint azok, akik az apostoli korszakban hirdették az evangéliumot. Isten kész ma is szolgáinak erőt adni, miként egykor megáldotta Pált, Apollóst, Silást, Timótheust, Pétert, Jakabot és Jánost. Az apostolok korában is volt néhány tévútra vezetett lélek; hangoztatták ugyan, hogy hisznek Jézusban, de nem voltak hajlandók követei iránt tisztelettel viseltetni. Azt állították, hogy nem követnek emberi tanítót, mert közvetlen Krisztustól - az evangélium hírnökeinek segítsége nélkül - nyernek oktatást. Teljesen függetleneknek érezték magukat és nem voltak hajlandók a gyülekezet szavának engedelmeskedni. Az ilyen emberek abban a nagy veszélyben forognak, hogy könnyen elbukhatnak. Isten a különféle adományokkal rendelkező embereket - mint általa elrendelt segítőket - azért helyezte a gyülekezetbe, hogy együttes tanácskozással tegyenek eleget a Lélek kívánságainak. Az olyan ember, aki állandóan csak a saját akaratát akarja keresztülvinni és nem hajlandó másokkal, akik Isten művében gazdag tapasztalatokat szereztek, együttműködni, önbizalmától elvakultan képtelen lesz a tévelygést az igazságtól megkülönböztetni. Az ilyen embereket nem tanácsos a gyülekezetben vezető tisztségre megválasztani, mivel ezek, a testvérek ítéletét mellőzve, csupán saját akaratukat vinnék keresztül és saját terveik szerint járnának el. Könnyű azután az ellenségnek az ilyen emberek által tevékenykedni. Ezek, annak ellenére, hogy minden lépésnél tanácsra szorulnak, Krisztustól pedig nem tanultak szelídlelkűséget és alázatosságot, mégis saját erejükből lelkek vezetésére vállalkoznak. Hangulatok egymagukban nem bizonyulnak biztos vezetőknek a kötelességteljesítésben. Az ellenség gyakran ringatja az embereket abban a hitben, hogy Isten vezetése alatt állanak, holott a valóságban pusztán emberi érzéseket követnek. Ellenben, ha éberen figyelünk és tanácskozunk hittestvéreinkkel, az Úr közli velünk akaratát, mivel nekünk szól ígérete: "Igazságban járatja az alázatosokat, és az ő útjára tanítja meg az alázatosakat." (Zsolt. 25, 9.) Az első keresztény gyülekezetekben néhány olyan ember is akadt, aki sem Pált, sem Apollóst nem akarta elismerni. Ezek azt állították, hogy Péter a vezetőjük, mert ő a Mesterrel járt és Vele bizalmas barátságban élt, ellenben Pál üldözte a hívőket. Nézeteiket, érzéseiket előítéletük irányította; nem is nyilvánítottak életükben bensőséges nagylelkűséget, gyöngéd szeretetet, ami pedig bizonyítéka annak, hogy Krisztus uralja a szívet. Ez a pártszellem súlyos következményekkel fenyegette a keresztény gyülekezetet. Pál tehát utasítást kapott az Úrtól, hogy komoly figyelmeztetést
158
Ellen G. White
Apostolok története
intézzen hozzájuk és ünnepélyesen tiltakozzék ez ellen. Akik azt mondták: "Én Pálé vagyok... én meg Apollósé... én meg Kéfásé... én meg Krisztusé" ezektől azt kérdezte az apostol: "Vajon részekre osztatott- é Krisztus? Vajon Pál feszíttetett-é meg érettetek, vagy a Pál nevére kereszteltettetek-é meg?" Majd kérte őket: "Azért senki se dicsekedjék emberekkel. Mert minden a tiétek. Akár Pál, akár Apollós, akár Kéfás, akár a világ, akár élet, akár halál, akár jelenvalók, akár következendők, minden a tiétek. Ti pedig Krisztusé, Krisztus pedig Istené." (1. Kor. 1, 12. 13; 3, 21-23.) Pál és Apollós között teljes volt az egyetértés. Apollós a korinthusi gyülekezet pártoskodása és egyenetlenkedése miatt csalódást és nagy szomorúságot érvett. Nem akart abból hasznot húzni, hogy előnyben részesítették és erre nem is bátorította őket, hanem gyorsan eltávozott a viszálykodó gyülekezetből. Amikor Pál később felkérte, hogy látogassa meg ismét Korinthust, egyenesen visszautasította. Csak hosszú idő múltán vette fel velük újra a kapcsolatot, amikor a gyülekezet már sokkal magasabb lelki színvonalra emelkedett. Szenteld meg a szívünk, Első szeretet. Mindig egyek legyünk Egymással s veled! Általad megújul lelki életünk, S így lesz Jézus képe látható bennünk.
159
Ellen G. White
Apostolok története
27.
Efézus
Mialatt Apollós Korinthusban munkálkodott, Pál betartva ígéretét, visszatért Efézusba. Rövid látogatást tett Jeruzsálemben, kevés időt töltött Antiókhiában, egykori működésének színhelyén. Innen "Kis-Ázsián általmenve, eljárván Galáczia tartományát és Frigiát" (Apcs. 18, 23.), meglátogatta azokat a gyülekezeteket, amelyeket alapított, és erősítette a tanítványok hitét. Az apostol napjaiban Kis-Ázsia nyugati része, Róma ázsiai tartományaként volt ismeretes. Fővárosa Efézus, jelentős kereskedelmi gócpont volt. Kikötőjében számos kereskedelmi hajó horgonyzott és utcáin a világ minden tájáról odasereglett emberek tarka tömege nyüzsgött. Korinthushoz hasonlóan, sokat ígérő misszióterületnek mutatkozott. A zsidók, akik abban a korszakban az egész civilizált világon szétszórtan éltek, általánosan várták a Messiás jövetelét. Amikor Keresztelő János prédikált, az évenkénti ünnepekre feljött zsidók közül sokan kimentek a Jordán partjára, hogy meghallgassák. Ott hallották, amint hirdette Jézust, a megígért Messiást, és ezt az üzenetet azután elvitték a világ minden részébe. A gondviselés ily módon készítette elő az apostolok tevékenykedésének útját. Amikor Pál Efézusba érkezett, tizenkét testvért talált ott, akik Apollóshoz hasonlóan Keresztelő János tanítványai voltak és ugyancsak hozzá hasonlóan, Krisztus missziójáról is ismerettel bírtak. Nem voltak ugyan olyan tehetségesek, mint Apollós, azonban hasonló őszinteséggel és hittel igyekeztek arra, hogy elnyert ismeretüket terjesszék. Ezek a testvérek mit sem tudtak a Szentlélek munkájáról. Amikor Pál megkérdezte őket, vettetek-e Szentlelket, azt felelték: "Sőt inkább azt sem hallottuk, hogy vagyon-é Szent Lélek." "Mire keresztelkedtetek meg tehát?" kérdezte tovább Pál - amire így válaszoltak: "A János keresztségére." Az apostol ezután elébük tárta azokat a nagy igazságokat, amelyek a keresztény reménységének alapjai. Beszélt nekik Krisztus földi életéről és csúfos, szégyenletes haláláról. Elmondotta, miként törte át az Élet Ura a sír korlátait és feltámadt, mint a halál legyőzője. Elismételte előttük az Üdvözítő parancsát, melyet tanítványainak adott: "Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön. Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek nevében." (Máté 28, 18. 19.) Majd beszélt nekik Krisztus ama ígéretéről, hogy elküldi hozzájuk a Vigasztalót, akinek ereje által hatalmas jelek
160
Ellen G. White
Apostolok története
és csodák történnek. Vázolta azt is, hogy ez az ígéret milyen dicsőségesen teljesedett be pünkösd napján. Élénk érdeklődéssel, hálás csodálattal és nagy örömmel hallgatták a testvérek az apostol szavait. Hitben felfogták Krisztus engesztelő áldozatának csodálatos igazságát és elfogadták Megváltójuknak. Azután megkeresztelkedtek Jézus nevében, és amikor Pál "reájuk vetette kezét" elnyerték a Szentlélek keresztségét is, ami képesítette őket, hogy más népek nyelvén szóljanak és prófétáljanak. Ily módon készültek fel, hogy misszionáriusokként működjenek Efézusban és környékén; majd Kis-Ázsiába is kimenjenek hirdetni az Evangéliumot. Az az alázatos, tanulékony és készséges lelkület, melyet ezen férfiak magukban kifejlesztettek, alkalmassá tette őket arra, hogy a misszióterületre kimenjenek. Példájuk nagyon értékes tanulság minden keresztény számára. Sokan a lelki életben csak igen csekély haladást tesznek, mivel magukról sokkal többet tartnak, minthogy tanulónak beállnának. Megelégszenek Isten Igéjének felszínes ismeretével; s mivel sem hitükön, sem szokásaikon változtatni nem akarnak, nem is fáradoznak nagyobb világosság elnyeréséért. Ha Krisztus követői komolyan törekednének bölcsességre, az igazság olyan kincséhez jutnának, amelyről mind ez ideig halvány sejtelmük sem volt. Aki teljesen átadja magát Istennek, azt isteni kéz vezeti. Ha még oly alacsony származású és látszólag tehetségtelen is valaki, de ha szeretetteljes és bizakodó szívvel engedelmeskedik az isteni akarat minden intésének, akkor tapasztalni fogja, hogy erői megtisztulnak, nemesednek, megelevenednek és tehetségei fokozódnak. Ha értékeli az isteni bölcsesség tanításait, akkor az Úr szent feladatot bíz reá. Képességeket nyer arra, hogy életét Isten dicsőségére és a világ áldására szentelje. "A te beszéded megnyilatkozása világosságot ad, és oktatja az együgyűeket." (Zsolt. 119, 130.) Sokan ma is éppoly tudatlanok a Szent Léleknek az emberi szívben végzett munkája felől, mint voltak az akkori hívők Efézusban; Isten Igéje pedig egyetlen igazságot sem tanít világosabban, mint ezt. Próféták és apostolok tárgyalták ezt a kérdést. Krisztus maga irányítja figyelmünket a növényvilágban látható fejlődésre, hogy ezzel Lelke működését szemléltesse a lelki élet kialakulásánál. A szőlőtő gyökeréből áradó nedv szétoszlik a vesszőkben, fenntartja a növekedést, létrehozza a virágzást és gyümölcstermést. Ez áll a Szentlélek életadó erejére is; az Üdvözítőből fakad, áthatja a lelket, újjászül; megtisztítja szándékainkat és hajlamainkat. Még a gondolatokat is alárendeli Isten akaratának és alkalmassá teszi az embert arra, hogy szent cselekedetek dicső gyümölcseit érlelje. A lelki életnek ez a Szerzője láthatatlan; emberi tudomány nem adhat magyarázatot arra nézve, hogy ennek az életnek hogyan leszünk és maradunk részesei. A Lélek működése azonban mindenkor összhangban van a kinyilatkoztatott Igével. A szellemi világ törvényei azonosak a természet világának törvényeivel. Noha 161
Ellen G. White
Apostolok története
a természetes életet pillanatról pillanatra isteni Erő tartja fenn, annak megőrlése mégsem történik szemmel látható csoda által, hanem azon áldások hasznosításával, amelyek rendelkezésünkre állnak. Hasonlóan a lelki életet is azok az eszközök tartják fenn, amelyeket a gondviselés juttat számunkra. Ha Krisztus követője el akar jutni "érett férfiúságra, a Krisztus teljességével ékeskedő kornak mértékére" (Ef. 4, 13.), akkor az élet kenyeréből kell ennie és az üdvösség vizéből innia. Növekednie kell, munkálkodni, imádkozni és minden dologban betartani azokat a tanításokat, melyeket Isten adott Igéjében. Ezen zsidó megtértek tapasztalataiból még további tanulságot is meríthetünk. Amikor János megkeresztelte őket, még nem értették meg teljesen Jézus misszióját hogy Ó a bűnösök Üdvözítője. Még számos tévtanhoz ragaszkodtak. Miután azonban nagyobb világosságot nyertek, örömmel fogadták el Krisztust Megváltójuknak, ami kötelezettségeiket is megváltoztatta. A tisztultabb hit elfogadása megfelelő változást hozott életükbe és ezen átalakulásuk, valamint Krisztusba vetett hitük vallomása jeléül, újból megkeresztelkedtek Jézus nevében. Pál régi szokásához híven, Efézusban is a zsinagógában kezdte meg munkálkodását. Itt három hónapon át folytatta munkáját, "vetekedvén és igyekezvén meggyőzni az Isten országára tartozó dolgokról." Eleinte szívesen hallgatták szavait; azonban csakhamar itt is, mint egyéb helyeken, ellenállásra talált. Azt olvassuk, hogy "némelyek megkeményíték magokat és nem hívének, gonoszul szólván az Úrnak útáról a sokaság előtt." Miután az evangéliumot elvetették és emellett az elhatározásuk mellett csökönyösen kitartottak, az apostol felhagyott a zsinagógában való prédikálásával. Isten Lelke munkálkodott Pállal és Pál által, mialatt honfitársai megtérésén fáradozott. A felhozott bizonyítékok elegendőek voltak, hogy mindenkit meggyőzzenek, aki őszintén óhajtotta megismerni az igazságot. Sokakat azonban előítélet és hitetlenség tartott fogva és a legmeggyőzőbb bizonyítékok előtt sem hajoltak meg. Pál tehát attól tartva, hogy az igazság eme ellenségeivel való állandó érintkezés veszélyeztetheti a megtértek hitét, elszakadt tőlük. A tanítványokat maga köré gyűjtötte és nyilvános tanításait Tyrannus iskolájában folytatta, aki mint tanító tekintélynek és tiszteletnek örvendett. Pál - amint mondja - látta, hogy "nagy kapu nyílott meg előttem és hasznos", ha mindjárt "az ellenség is sok." (1. Kor. 16, 9.) Efézus abban az időben Ázsiának nemcsak legpompásabb, hanem legromlottabb városa is volt. Babona és érzéki élvezetek terjengtek a nagyszámú lakosság körében. Templomaik védő árnyékában a gonosztevők minden fajtája menedéket talált és a legaljasabb bűnök burjánoztak. Efézus népszerű központja volt Diana istennő tiszteletének. Az "efézusi Diána" csodálatos templomának nemcsak egész Ázsia, hanem az egész ismert világ hódolt. Felülmúlhatatlan pompája nemcsak a városnak, hanem az egész népnek is büszkesége volt. 162
Ellen G. White
Apostolok története
A templom belsejében álló bálvány, a hagyomány szerint, az égből szállott alá. Szimbolikus jelentőségű feliratainak nagy erőt tulajdonítottak. Az efézusiak egész sorozat könyvet írtak, melyek ezeknek a szimbólumoknak jelentőségét és alkalmazását magyarázták. E könyveket igen sok varázsló buzgón tanulmányozta; ezeknek a templomban levő szobor babonás tisztelői felett igen nagy befolyásuk volt. Pál apostol Efézusban végzett munkája alatt Isten kegyelmének különös jeleiben részesült. Fáradozásait Isten ereje kísérte és sokan kigyógyultak testi betegségeikből. "És nem közönséges csodákat cselekszik vala az Isten Pál keze által; annyira, hogy a betegekhez is elvivék az ő testéről a keszkenőket, vagy kötényeket, és eltávozának azoktól a betegségek, és a gonosz lelkek kimenének belőlük." A természetfölötti erőknek ez a megnyilvánulása nagyobb volt mindannál, amit addig Efézusban láttak; ezt sem a szemfényvesztők ügyessége, sem az ördöngösök varázslatai sem tudták utánozni. Miután ezek a csodák a názáreti Jézus nevében történtek, az emberek láthatták, tapasztalhatták, hogy a menny Istene sokkal hatalmasabb azoknál a varázslóknál, akik Diána istennőt imádták. Isten így magasztalta fel szolgáját a bálványimádók szeme láttára; mérhetetlenül föléje emelte a leghatalmasabb és legkedveltebb varázslóknak. Isten, akinek minden gonosz lélek engedelmeskedni tartozik, Ő adott szolgáinak hatalmat fölöttük, és felkészült arra, hogy még nagyobb szégyent és vereséget hozzon azokra, akik megvetették és megalázták szent Nevét. A varázslást Mózes törvénye halálbüntetéssel sújtotta; mindazáltal a hitehagyott zsidók időről időre titokban mégis űzték. Így abban az időben, amikor Pál meglátogatta Efézust, voltak "némelyek a lézengő zsidó ördögűzők közül", akik, mikor látták az általa véghezvitt csodákat, vakmerően "az Úr Jézus nevét hívták azokra, akikben a gonosz lelkek valának." Ezek "Skévának, egy zsidó főpapnak fiai heten", akik ezt megkísérelték. Találkoztak egy gonosz lélektől megszállt férfival, akit megszólítottak: "Kényszerítünk téged a Jézusra, kit Pál prédikál." "Felelvén pedig a gonosz lélek, monda: a Jézust ismerem, Pálról is tudok; de ti kicsodák vagytok? És reájuk ugorván az az ember, akiben a gonosz lélek vala, legyőzvén őket, hatalmat vőn rajtuk annyira, hogy mezítelenen és megsebesülve szaladának ki abból a házból." Ez letagadhatatlanul bizonyította Krisztus nevének szentségét; de azt is, hogy milyen veszélyes dolog Jézus nevét segítségül hívni, ha az Üdvözítő isteni küldetésében nem hiszünk. "Félelem szálla mindnyájokra, és magasztaltatik vala az Úr Jézusnak neve." Ezután pedig leplezett tények kerültek felszínre. A hívők közül sokan, amikor elfogadták a kereszténységet, nem mondtak le teljesen babonáikról és bizonyos mértékben még mindig varázslást űztek. Most tehát, meggyőződve tévedésükről, "sokan a hívők közül elfőnek vala, megvallván és megjelentvén cselekedeteiket." Sőt többen a varázslók közül is feleszméltek és "sokan, kik ördögi mesterségeket 163
Ellen G. White
Apostolok története
gyakoroltak, könyveiket összehordva mindeneknek láttára megégetik vala. És összeszámlálák azoknak árát, és találák ötvenezer ezüstpénznek. Ekképpen az Úrnak igéje erősen nevekedik és hatalmat vesz vala." A varázslás tankönyveinek elégetésével bebizonyították az efézusi megtért hívők, hogy amit eddig annyira szerettek, most megutálták. Varázslásukkal Istent eddig különösen megbántották és saját lelküket veszélyeztették. Most azonban ellenszenvük annyira nyilvánvalóvá vált a varázslás ellen, hogy eme cselekedetükkel bizonyságot tettek igazi megtérésükről. Ezek a jövendőmondó könyvek szabályokat és formulákat tartalmaztak a gonosz lelkekkel való érintkezésre. Előírásokat Sátán tiszteletére; irányításokat arra vonatkozólag, miként kell őt segítségül hívni, és hogyan lehet felvilágosítást kapni tőle. Ha a tanítványok megtartották volna ezeket a könyveket, magukat tették volna ki a kísértésnek; ha pedig eladják, mások forognak a kísértés veszélyében. Mivel azonban elszakadtak a sötétség birodalmától, nem riadtak vissza semmiféle áldozattól, hogy hatalmát letörjék. Így diadalmaskodott az igazság az emberek előítélete és pénzvágya fölött. Krisztus hatalmának ezen megnyilatkozása által a kereszténység a babona e fellegvárában nagy győzelmet aratott. Az esemény kihatásai sokkal nagyobbak voltak, mint amennyire azt Pál értékelte. Ez a hír Efézusból kiindulva messze elterjedt, ami által Krisztus ügyét előbbre vitte. Hosszú idő múltával is, amikor az apostol már régen befejezte földi pályafutását, élénken éltek ezek az események az emberek emlékezetében; lelkek megnyerésének eszközéül szolgáltak az evangélium számára. Szeretnők hinni, hogy a huszadik század kultúrája foglalta el a pogány babona helyét. Azonban Isten Igéje és egyéb cáfolhatatlan tények bizonyítják, hogy korunkban a varázslást éppen úgy űzik, mint a régmúltban a mágusok napjaiban. Az ókor varázslása a valóságban nem volt egyéb, mint ami a modern spiritizmus vagy spiritualizmus fogalma alatt ismeretes. Sátán hozzáférkőzik a lelkek ezreihez, amennyiben elhalt rokonok és barátok álarcában közeledik hozzájuk. A Szentírás kijelenti: "De a halottak semmit sem tudnak" (Préd. 9, 17.), gondolatuk, szeretetük, gyűlöletük megszűnt, semmi érintkezésük sincsen az élőkkel. Sátán azonban régi fortélyaival ismét alkalmazza csalásait, hogy a lelkeket befolyásolja. A spiritizmus révén sok beteg, bánkódó és kíváncsi ember érintkezik a gonosz lelkekkel. Azonban valamennyien, akik ezt teszik, veszedelmes talajon járnak. Az igazság Igéje tudtunkra adja, hogy Isten hogyan tekint mindezekre. Már az ókorban kemény ítéletet mondott ki arra királyra, aki pogány orákulumtól kért tanácsot: "Nincs-é Isten Izráelben, hogy Baálzebúbhoz, az Ekron istenéhez mentek tanácsot kérdeni? Azért azt mondja az Úr: Az ágyból, amelyben fekszel, fel nem kelsz, hanem kétség nélkül meghalsz." (2. Kir. 1, 3. 4.) Napjainkban a spiritiszta médiumok, látnokok és jövendőmondák hasonmásai a régmúlt idők varázslóinak. Azok a titokzatos hangok, amelyek egykor Endorban és 164
Ellen G. White
Apostolok története
Efézusban hallatszottak, ma is csábítják az embereket hazudozó szavaikkal. Ha a fátylat fellebbenthetnők, akkor észrevehetnénk, hogyan használják fel a gonosz angyalok minden tudományukat a csalásra és pusztításra. Bárhol is érvényesül olyan befolyás, mely az embereket arra készteti, hogy Istenről elfeledkezzenek, ott Sátán elbűvölő ereje munkálkodik. Ha az emberek engednek ennek a befolyásnak, kedélyük zavarodott lesz és lelkük szennyeződik, még mielőtt ennek tudatára ébrednének. Ezért ma is szívleljék meg Isten gyermekei az apostolnak az efézusi gyülekezethez intézett figyelmeztetését: "És ne legyen közösségiek a sötétségnek gyümölcstelen cselekedeteivel, hanem inkább meg is feddjétek azokat." (Efézus 5, 11.) TUDÁS Ember. de nagy vagy! - emberi tudás, hatalmad mily nagy, mily csodás, Igádba fogtál minden elemet, a gőz kocsit hajt, s pazar gépeket. S hová nem ér fel, csak a képzelet, olajjal, gázzal szállsz felhők felett! Kezedbe fogtad villám sugarát, égi tüzekre raktál zabolát, A föld mélyére nagy bátran leszállsz, kincset, erőt, s új tudományt találsz. És gázokat töltesz, mik a levegőt halállal töltik be, - s ifjat, csecsemőt, és elaggottakat, pillanat alatt megölhetsz vele, fél-világokat. Ember! De nagy vagy! Embert tudás, hatalmad mily nagy, mily csodás, de támassz fel egy elhunyt bogarat, tedd, hogy a száraz fa hajtson ágakat! Add vissza éltét elhunyt csecsemőnek, és teremts békét a harcban sínylő népnek. Teremts egy sejtet, mely él, mozog! Emberi tudás! Ezt már nem tudod???! Azért hát hidd el - míg az ember él Egy halk imádság erődnél többet ér!
165
Ellen G. White
Apostolok története
28.
A fáradozás és megpróbáltatás napjai
Efézus több mint három éven át volt az apostol munkásságának központja. A gyülekezet, melyet ezen a helyen alapított, virágzásnak indult. Az evangélium innen terjedt el, messze Ázsia tartományain túl, úgy a zsidók, mint a pogányok között. Az apostol azonban már egy idő óta hosszabb misszióutat vett tervbe. "Elvégezé Pál magában, hogy Maczedóniát és Akháját eljárván, Jeruzsálembe megy, mondván: Ott létem után Rómát is meg kell nekem látnom". Ezen tervvel kapcsolatban "elküldvén pedig Maczedóniába kettőt azok közül, kik néki szolgálnak vala, Timótheust és Erőstust." Ő maga ellenben elhatározta, hogy pünkösd utánig Efézusban marad, mert észrevette, hogy a műnek még szüksége van jelenlétére. Azonban csakhamar olyan esemény jött közbe, mely elutazását siettette. Évente egyszer Diána istennő tiszteletére nagy ünnepséget rendeztek Efézusban, mely nagy embertömegeket vonzott ide a tartomány minden részéből. Ezen idő alatt fényes külsőségek és pompa kíséretében végezték a szertartásokat. Ez az ünnepség nagy próbát jelentett azok részére, akik csak nemrégen tértek meg. A hívők csoportja, amely Tyrannus iskolájában gyűlt össze, szinte zavaró hangként hatott az ünnepi kórusban és ezért gúnnyal és szidalmakkal illették őket. Az apostol működése súlyos csapást mért a pogány bálványtiszteletre; s ez a nemzeti ünnepen részt vevők számának csökkenésében és az ellanyhult lelkesedésben is észrevehető volt. Tanainak befolyása sokkal messze hatóbb volt, nem korlátozódott csupán a megtért hívőkre. Sokan annyira felvilágosodtak, hogy pogány isteneikben többé már nem bíztak; bár még nem vallották nyíltan az új tanokat. Más okok is hozzájárultak az elégedetlenkedéshez. Efézusban nagyszabású és jövedelmező kegyszer-kereskedelem alakult ki. Kicsiny oltárokat és szobrokat gyártottak, melyek a templomot, illetve Diána istennőt ábrázolták. Ezek a kegyszeriparosok és kereskedők egyszerre észrevették, hogy bevételük megcsappant és ezt a kellemetlen változást Pál működésének tulajdonították. Demeter, aki ezüst oltárokat készített, összehívta szaktársait és így szólt hozzájuk: "Férfiak, tudjátok, hogy ebből a mesterségből van a mi jólétünk. Látjátok pedig és halljátok, hogy ez a Pál nemcsak Efézusban, hanem közel az egész Ázsiának sok népét eláltatván, elfordította, mivelhogy azt mondja, hogy nem istenek azok, amelyek kézzel csináltatnak. Nemcsak az a veszély fenyeget bennünket, hogy ez a mesterség tönkre jut, hanem hogy a nagy istenasszonynak, Diánának temploma is semmibe vétetik, és el is vesz az ő nagysága, kit az egész Ázsia és a világ tisztel." Ezek a szavak nagy izgalomba hozták a hallgatóságot; "...és haraggal megtelének, kiállnak vala: mondván: Nagy az efézusi Diána!"
166
Ellen G. White
Apostolok története
Ennek a beszédnek gyorsan híre terjedt. "És betelék az egész város háborúsággal." Keresték Pált, de nem tudták megtalálni. Hittestvérei, amikor látták, hogy veszély fenyegeti, sürgősen eltávolították. Isten elküldte angyalait az apostol védelmére; vértanúságának ideje még nem érkezett el. Mivel a csőcselék nem tölthette ki dühét Pálon, megragadták "Gájust és Aristárkhust, kik Maczedóniából valók és Pálnak útitársai valának"; ezekkel "egyakarattal a színházba rohanának". Pál rejtekhelye nem volt messze innen; így csakhamar értesült szeretett testvérei veszedelmes helyzetéről. Saját biztonságára nem gondolva, azonnal a színhelyre akart sietni, hogy a zendülőkhöz szóljon; azonban "nem eresztették őt a tanítványok." Gájus és Aristárkhus nem volt a sóvárgott zsákmány; ezért nem is fenyegette őket komoly veszély. Ha azonban megpillantanák az apostol sápadt és gondterhelt arcát, félő, hogy a csőcselék legféktelenebb szenvedélyei törnének ki, úgyhogy emberi számítás szerint élete menthetetlen volna. Pál mégis izzott a vágytól, hogy az igazságot ilyen nagy tömeg előtt megvédelmezze; azonban a színhelyről érkező figyelmeztető üzenet visszatartotta. "És az ázsiai főpapok közül is némelyek, kik barátai valának néki, küldvén ő hozzá, kérék, hogy ne menjen a színházba." A nyugtalanság ott folyton-folyvást nőtt. "Már most ki egyet, ki mást kiáltoz vala, mert a népgyűlés összezavarodott volt és a többség nem tudta, miért gyűltek össze." Az a tény, hogy Pál és néhány kísérője héber származású volt, a zsidókat arra késztette, hogy világosan bebizonyítsák, hogy nincs semmi közösségük ő vele, sem művével. Felkérték tehát egyik tagjukat, hogy tisztázza az ügyet a nép előtt. Alekszándert választották tehát, a kézmívest, akit Pál később úgy említ, mint aki sok bajt okozott neki. (2. Tim. 4, 14.) Alekszánder kiváló szónoki tehetséggel rendelkezett; minden erejét felhasználta tehát, hogy a nép haragját kizárólag Pálra és társaira terelje. Amikor azonban a tömeg megtudta, hogy Alekszánder zsidó, őt félretaszítva, egyetlen felkiáltásban tört ki, "mintegy két óra hosszáig kiáltozván: Nagy az efézusi Diána!" Végül teljesen kimerülve, elhallgattak; mire rövid nyugalom állott be. Ekkor a városi jegyző, hivatásának méltóságával magára irányította a tömeg figyelmét. Elfogadta álláspontjukat, s kimutatta előttük, hogy a lázadásra semmi okuk sincsen. Józanságukra hivatkozva, így szólott: "Efézusbeli férfiak, ugyan kicsoda az az ember, aki ne tudná, hogy Efézus városa a nagy Diána istenasszonynak és a Jupitertől esett képnek templomőrzője? Mivelhogy ezért ezeknek senki ellene nem szólhat, szükség, hogy megcsendesedjetek, és semmi vakmerő dolgot ne cselekedjetek. Mert ide hoztátok az embereket, kik sem nem szentségrontók, sem a ti istenasszonyotok ellen káromlást nem szóltak. Ha tehát Demeternek és a hozzá tartozó mesterembereknek valaki ellen panaszuk van, törvényszékek vannak, és tiszttartók vannak; pereljenek egymással. Ha pedig egyéb dolgok felől van valami panasztok, a törvényes 167
Ellen G. White
Apostolok története
népgyűlésen majd elintéztetik. Mert félő, hogy lázadással vádoltatunk a mai napért, mivelhogy semmi ok sincs, amellyel számot tudnánk adni ezért a csődületért. És ezeket mondván, feloszlatá a gyűlést." Demeter azt hangoztatta beszédében, hogy mesterségük tönkremegy és "semmibe sem vétetik." Ezek a szavak mutatják az igazi hátterét úgy az efézusi lázadásnak, mint annak a sok üldözésnek, amelyet az apostoloknak munkájuk közben szenvedniük kellett. Demeter és munkatársai látták, hogy az evangélium tanítása és terjedése szobrászüzemüket veszélyezteti. A pogány papok és művészek bevétele forgott kockán és ezért szították a leghevesebb ellenállást Pál apostol ellen. A városi jegyző, valamint több főtisztviselő határozata felmentette Pált az emberek előtt minden törvényellenes cselekedet vádja alól. A kereszténység újabb győzelmét jelentette ez, a tévelygés és babona fölött. Isten a városi hatóság egyik tisztviselőjét használta fel, hogy apostolát igazolja és a lázongó csőcseléket megfékezze. Pál szívből hálás volt Istennek azért, hogy életét megmentette, és hogy a keresztyénség hírneve az efézusi lázadás miatt csorbát nem szenvedett. "Minekutána pedig megszűnt a háborúság, magához híván Pál a tanítványokat és tőlük búcsút vévén, elindula, hogy Maczedóniába menjen." Ezen az útján két hűséges efézusi testvér: Tikhikus és Trófimus kísérte el. Pál működése Efézusban tehát befejeződött. Itteni egész szolgálata a szüntelen munka, sok kísértés és súlyos gondok időszaka volt. A népet nyilvánosan, és házról házra járva tanította; könnyek között oktatta és intette. Emellett a zsidók állandó ellenállást fejtettek ki és egyetlen alkalmat sem mulasztottak el, hogy a közvéleményt ellene hangolják. Miközben Pál így küzdött az ellenállással, mialatt fáradhatatlan buzgalommal fejlesztette az Evangélium munkáját, egyúttal síkra szállt a hitben még fiatal gyülekezet érdekeiért, de ugyanakkor lelkében súlyos terheket hordozott valamennyi gyülekezetért. Nagy bánatot okozott neki egyes tagok hitehagyása, az általa alapított gyülekezetekben. Attól félt, hogy érettük való fáradozása esetleg hiábavalónak bizonyul. Sok álmatlan éjszakát töltött el imában és elmélkedésben, ha arról értesült, hogy mi mindent követtek el munkájának lerontására. Aszerint, ahogyan alkalom kínálkozott és a viszonyok megkívánták, írt a gyülekezeteknek. Kifejtette előttük esetleges rosszallását; tanácsokat, intéseket és bátorításokat küldött nekik. Ezekben a levelekben nem említette saját nehézségeit és mégis időnként bepillantást engednek a Krisztus ügyéért folytatott küzdelmeibe és szenvedéseibe. Verést és bebörtönözést, hideget, éhséget és szomjúságot; veszedelmeket szárazon és vízen, a városban és a pusztában; saját honfitársaitól, a pogányoktól és hamis testvérektől mindent eltűrt az evangéliumért. Rágalmazták, szidalmazták "mindeneknek
168
Ellen G. White
Apostolok története
söpredékévé" lett, aggódva, üldözve; "mindenütt nyomorgatva", "minden órában veszedelemben", mindenkor "halálra adatunk a Jézusért". Az ellenállás állandó viharának közepette, az ellenség kiáltozása és barátok hitehagyása közben, a rettenthetetlen apostol szinte elvesztette bátorságát. Ha azonban visszapillantott a Golgotára, újabb buzgalommal fogott hozzá, hogy a Megfeszítettet prédikálja és ismeretét terjessze. Csak ama véráztatott úton haladt, amelyen előtte Krisztus is járt és nem kívánt feloldozást küzdelme alól mindaddig, amíg fegyverzetét le nem rakhatta Megváltójának lábai elé.
169
Ellen G. White
Apostolok története
29.
Intő, kérlelő üzenet
Pál a korinthusi gyülekezethez intézett első levelét efézusi tartózkodásának végső szakában írta. Egyetlen gyülekezet iránt sem viseltetetett nagyobb érdeklődéssel, sem munkálkodott fáradhatatlanabbul, mint a korinthusi hívőkért. Másfél évig tevékenykedett közöttük; a megfeszített és feltámadt Üdvözítőt, mint üdvösségük egyetlen Kőszikláját állította eléjük; felhívta őket, hogy bizalommal adják át magukat kegyelme átformáló hatalmának. A megtérőket a gyülekezetbe való felvétel előtt alaposan kioktatta a hívő keresztény kiváltságairól és kötelességeiről. Azután pedig komolyan igyekezett segítségükre lenni, hogy hitvallomásukhoz hűek maradhassanak. Pál világosan látta azt a küzdelmet, amelyet minden léleknek meg kell vívnia a gonosz hatalmakkal; hiszen állandóan arra törekszik a gonosz, hogy a hívőt megtévessze és behálózza. Pál tehát lankadatlanul buzgólkodott, hogy az újonnan megtérteket erősítse és megalapozza a hitben. Kérte őket, hogy teljesen adják át magukat Istennek, mivel tudta, hogy ha a hívő ezt az átadást elmulasztja, nem szabadult meg a bűntől. Természetes vágyai és szenvedélyei felülkerekednek és kísértések zavarják lelkiismeretét. Az átadásnak teljesnek kell lennie. Minden gyenge, kétkedő, küszködő lélek, ha teljesen átadja magát az Úrnak, olyan erőkkel kerül közvetlen kapcsolatba, amelyek diadalra viszik. A menny közelebb jön hozzá; a kísértés és az ínség bármely pillanatában támogatást és segítséget kap az irgalom angyalaitól. A korinthusi gyülekezet tagjait a bálványimádás és érzékiség legcsábítóbb formái környékezték. Amíg Pál közöttük időzött, ezek a benyomások csak csekély hatással voltak rájuk. Pál erős hite és bensőséges imái, valamint komoly tanításai, de mindenekfelett istenfélő életmódja volt segítségükre, hogy önmagukat megtagadják Krisztusért - a bűn kétes élvezetet nyújtó örömei helyett. Ellenben Pál apostol eltávozása után kedvezőtlenül alakultak a körülmények. Az ellenség által elhintett konkoly növekedett a búza között és rövid idő alatt gonosz gyümölcsöket érlelt. Ez volt a korinthusi gyülekezet nehéz próbaideje. Pál nem volt már közöttük, hogy élessze buzgalmukat és fáradozásaikat, hogy Istennel összhangban éljenek. Így lassanként igen sokan gondtalanokká és közömbösökké váltak, miáltal vágyaik és természetes hajlamaik ismét úrrá lettek fölöttük. Miután Pál már nem tartózkodott közöttük - aki oly gyakran buzdította őket, hogy törekedjenek a tiszta erkölcs és életszentség magasztos színvonalára -, sokan visszaestek a pogányság lealjasító bűneibe és rossz szokásaiba, amelyeket pedig megtérésükkor elhagytak.
170
Ellen G. White
Apostolok története
Pál egész röviden írt a gyülekezetnek és felhívta, hogy "semmi dolgotok ne legyen" az olyan tagokkal, kik megátalkodtak a bűnben. A hívők közül sokan azonban egészen másként értelmezték az apostol szavait; nevetségessé tették és mentegetőztek, amiért tanításait nem vették figyelembe. Ezután Pál levelet kapott a gyülekezettől, amelyben tanácsát kérték különböző ügyekre vonatkozólag. Ez a levél azonban mit sem árult el a köztük terjengő súlyos bűnökről; ellenben az apostol a Szentlélek által azt a határozott benyomást nyerte, hogy a gyülekezet igazi lelkiállapotát eltitkolják előtte. A levél csupán kísérlet arra, hogy nyilatkozatot csikarjanak ki tőle, amelyet azután a levélírók saját céljaikra aknázhatnak ki. Ebben az időtájban érkeztek Efézusba a jó hírnévnek örvendő, Kloé nevű korinthusi keresztény családnak tagjai. Pál kikérdezte őket az ottani viszonyokról és megtudta, hogy a gyülekezetben civódások vannak, amelyek szakadást idéztek elő. Apollós korinthusi látogatásakor már uralkodó viszálykodások fokozódtak. Áltanítók rávették egyik-másik gyülekezeti tagot, hogy Pál tanait megvessék. Az evangélium tanításait és rendeleteit elferdítették. A gőg, bálványimádás és érzékiség állandóan fokozódott azok között, akik egykor a keresztényi életmódért szorgosan buzgólkodtak. Amikor Pál előtt feltárták a gyülekezet állapotát, szomorúan látta, hogy a hírek felülmúlják legszörnyűbb aggodalmait. Mindazáltal nem akart azzal a gondolattal foglalkozni, hogy munkája hiábavaló volt. "Szíve aggodalmában", "sok könnyhullatás közt" Istenhez fordult tanácsért. Szeretett volna azonnal Korinthusba menni, ha ezt tartotta volna a legjobb megoldásnak. Azonban tudta, hogy a hívők a jelenlegi állapotukban semmi hasznát sem látnák személyes ottlétének. Ezért elküldte Titust, hogy későbbi látogatásának újtál előkészítse. Az apostol azután visszafojtotta személyes érzelmeit, melyeket benne azok magatartása keltett, akik ilyen rendkívüli romlott életmódot folytattak; s minden bizalmát Istenbe vetve, egyik legtartalmasabb, legtanulságosabb és leghatásosabb levelét intézte a korinthusi gyülekezethez. Rendkívül világosan megfelelt a gyülekezet által felvetett különböző kérdésre és olyan általános alapelveket fektetett le, amelyeket, ha követnek, feltétlenül magasabb lelki színvonalat érhetnek el. Veszélyben forogtak; Pálnak elviselhetetlen volt az a gondolat, hogy ebben a döntő időpontban esetleg nem sikerülne befolyását érvényesíteni. Hűségesen figyelmeztette őket a fenyegető veszélyekre és megfeddte bűneiket. Ismételten Krisztushoz utasította őket és megkísérelte újból, hogy korábbi buzgó odaadásukat felélessze. Az apostol a korinthusi hívők iránti nagy szeretetét szívélyes köszöntéssel fejezte ki. Hivatkozott akkori tapasztalataikra, amikor elhagyták a bálványok imádását és odaszentelték magukat az igaz Isten szolgálatára. Emlékeztette őket a Szentlélek adományaira, amelyeket elnyertek és rámutatott arra a magasztos 171
Ellen G. White
Apostolok története
kiváltságukra, hogy állandóan fejlődhetnek a keresztényi életben, egészen a tökéletességig. Így írt: "Mivelhogy mindenekben meggazdagodtatok ő benne, minden beszédben és minden ismeretben. Amint megerősíttetett ti bennetek a Krisztus felől való bizonyságtétel; úgy, hogy semmi kegyelmi ajándék nélkül nem szűkölködtök, várván a mi Urunk Jézus Krisztusnak megjelenését, aki meg is erősít titeket mindvégig feddhetetlenségben, a mi Urunk Jézus Krisztusnak napján." Ezután Pál nyíltan beszél arról a viszálykodásról, amely a korinthusi gyülekezetben fellobbant és kéri a tagokat, hogy hagyjanak fel azzal. "Kérlek azonban titeket atyámfiai a mi Urunk Jézus Krisztus nevében", "hogy mindnyájan egyképpen szóljatok és ne legyenek köztetek szakadások, de legyetek teljesen egyek ugyanazon véleményben." Az apostol nem titkolta, hogy ki által értesült a tagok közötti viszálykodásról: "Mert megtudtam felőletek atyámfiai, a Kloé embereitől, hogy versengések vannak köztetek." Pál apostolt Isten Lelke vezette. Azokat az igazságokat, amelyeket tanított, "kinyilatkoztatás által" nyerte; mindazáltal az Úr nem nyilatkoztatta ki előtte mindenkor közvetlenül, népének állapotát. Ebben az esetben olyan lelkek vitték az ügyet az apostol elé, akiknek a korinthusi gyülekezet sorsa szívükön feküdt és látták, hogy a gonosz miként lopódzott be oda. Pál pedig azon isteni kinyilatkoztatások alapján, amelyeket előzőleg nyert, képes volt megítélni a fejleményeket s azok lényegét. Eltekintve attól, hogy a jelen esetben az Úr nem adott Pálnak újabb kinyilatkoztatást, mégis azok, akik komolyan keresték a világosságot, úgy fogadták üzenetét, mint Krisztus Lelkének kijelentését. Az Úr megmutatta neki a nehézségeket és veszélyeket, amelyek a gyülekezetben támadhatnak, és amikor ezek a bajok mutatkoztak, az apostol felismerte jelentőségüket. Arra volt hivatva, hogy a gyülekezetet védelmezze. A lelkekre úgy kellett vigyáznia, mint akinek Isten előtt számot kell adnia róluk. Így tehát természetesen hitelt adott a törvényszegéseikről és versengéseikről szóló híreknek. Dorgálása azonban, mellyel megintette őket, éppoly biztosan Isten Lelkének sugallata volt, mint bármely más levele. Az apostol nem is említette meg a révtanítókat, akik munkájának gyümölcseit igyekeztek megsemmisíteni. A gyülekezet lelki sötétsége és a szakadások miatt bölcsen elkerülte, hogy őket ilyen célzásokkal felingerelje, nehogy egyeseket elejtsen az igazságtól. Figyelmüket a közöttük folytatott tevékenységére irányította; "mint bölcs építőmester", aki az alapot lefektette, amelyre azután mások építettek. Ezzel nem óhajtotta önmagát dicsőíteni, mert hiszen kijelentette: "Mert Isten munkatársai vagyunk". Nem állította, hogy saját bölcsessége volna; hanem beismerte, hogy egyedül Isten ereje képesítette arra, hogy az igazságot Istennek tetsző módon hirdesse. Krisztussal, a legnagyobb Mesterrel egyesülve, volt Pál képes arra, hogy isteni bölcsességű tanokat hirdessen. Tanokat, amelyek megfelelnek az emberiség
172
Ellen G. White
Apostolok története
valamennyi osztálya, rétege kívánalmainak és minden korszakban, minden helyen és minden körülmények között alkalmazhatók. A korinthusi gyülekezet hívői között mutatkozó legnagyobb baj az volt, hogy a pogányság lealacsonyító szokásaihoz visszatértek. Az egykori megtértek egyike annyira visszaesett, hogy parázna életmódjával még az erkölcsileg alacsony fokon álló pogányok között is megütközést keltett. Az apostol felszólította a gyülekezetet, hogy vesse ki azt, "aki ezt a dolgot cselekedte". "Avagy nem tudjátok-é" - mondotta , "hogy egy kicsiny kovász az egész tésztát megposhasztja? Tisztítsátok el azért a régi kovászt, hogy legyetek új tésztává, aminthogy kovász nélkül valók vagytok." A másik nagy baj, mely a gyülekezetbe belopódzott, az volt, hogy a hittestvérek egymást a törvényszéknél bevádolták. Voltak ugyan megfelelő rendelkezések, hogy minden felmerülő nehézséget egymás között békésen intézzenek el. Krisztus is világos utasításokat adott arra nézve, hogyan kell az ilyen ügyeket rendezni. "Ha pedig a te atyádfia vétkezik ellened" - mondta az Üdvözítő -, "menj el és dorgáld meg őt négyszemközt. Ha hallgat rád, megnyerted a te atyádfiát. Ha pedig nem hallgat rád, végy magad mellé még egyet vagy kettőt, hogy két vagy három tanú vallomásával erősíttessék minden szó. Ha azokra nem hallgat, mondd meg a gyülekezetnek; ha a gyülekezetre sem hallgat, legyen előtted olyan, mint a pogány és a vámszedő. Bizony mondom néktek: Amit megköttök a földön, a mennyben is kötve lészen; és amit megoldotok a földön, a mennyben is oldva lészen." (Máté 18, 15-18.) A korinthusi hívőket, akik szem elől tévesztették ezt a világos tanácsot, Pál félreérthetetlenül megintette és megfeddte: "Merészel valaki közületek, ha peres dolga van a másikkal, az igaztalanok előtt törvénykezni, és nem a szentek előtt? Nem tudjátok-é, hogy a szentek a világot ítélik meg? És ha ti ítélitek meg a világot, méltatlanok vagytok-é a legkisebb dolgokban való ítéletekre? Nem tudjátok-é, hogy angyalokat fogunk ítélni, nemhogy életszükségre való dolgokat? Azért ha életszükségre való dolgok felől van törvénykezéstek, akik a gyülekezetben legalábbvalók, azokat ültessétek le. Megszégyenítéstekre mondom: Hát nincs ti köztetek egy bölcs ember sem, aki ítéletet tehetne az ő atyafiai között? Hanem atyafi atyafival törvénykezik, még pedig hitetlenek előtt? Egyáltalán már az is gyarlóság ti bennetek, hogy törvénykeztek egymással. Mién nem szenveditek inkább a bántalmazást? Miért nem tűritek inkább a kárt? Sőt ti okoztok bántalmazást és kán, még pedig atyátokfiainak. Avagy nem tudjátok-é, hogy igazságtalanok nem örökölhetik Istennek országát?" Sátán állandóan arra törekszik, hogy bizalmatlanságot, elidegenülést és gyűlöletet hintsen el Isten népe között. Gyakran kísért az a gondolat, hogy jogainkat sértik, még akkor is, ha erre semmi okuk sincsen. Mindazok, akik magukat Krisztusnál és művénél jobban szeretik, azok saját jólétüket fölibe helyezik az Ő ügyének s minden eszközt megragadnak arra, hogy megvédjék magukat. Gőgjük és
173
Ellen G. White
Apostolok története
önhittségük még a látszólag lelkiismeretes keresztényeket is visszatartja attól, hogy személyesen keressék fel a tévelygőket, hogy velük Krisztus szellemében beszéljenek és egymásért imádkozzanak. Némelyek még törvénykezni is képesek, ha azt hiszik, hogy hittestvéreik részéről igazságtalanság érte őket, ahelyett, hogy az Üdvözítő szabályait követnék. Keresztény gyülekezeti tagok ne forduljanak világi törvényszékekhez, ha peres ügyeket kell elsimítani. Ilyen nézeteltéréseket, Krisztus utasításának megfelelően, négyszemközt rendezzenek vagy a gyülekezet rendezze. Még ha történt is igazságtalanság, jézus szelíd lelkű és alázatos követője eltűri "inkább a bántalmazást" mintsem felfedje hittestvérének bűnét a világ előtt. A testvérek közötti pereskedés az igazság ügyének szégyenfoltja. Azok a keresztények, akik egymást törvényszék elé idézik, a gyülekezetet ellenségeik gúnyjának teszik ki és kárörömre adnak alkalmat a sötétség hatalmainak. Ezzel újból és nyilvánosan megsértik Krisztus testét, mivel mellőzik a gyülekezet teljhatalmát; s megvetik Istent, aki a gyülekezetet hatalommal ruházta fel. Pál ebben a levélben a korinthusiaknak Krisztus hatalmát igyekezett bemutatni, amely megóvhatja őket a gonosztól. Tudta, hogy ha a kijelölt követelményekhez igazodnak, akkor a Magasságos erejében megerősödnek. Segítségükre akart lenni, hogy kiszabaduljanak a bűn rabszolgaságából; hogy munkálhassák megszentelődésüket az Úr félelmében. Szívükbe véste Annak követelményeit, akinek megtérésükkor odaszentelték életüket. Így írt nekik: "Ti Krisztusé és nem magatoké vagytok,... Mert áron vétettetek meg; dicsőítsétek azért az Istent a ti testetekben, amelyek az Istenéi." Az apostol behatóan vázolta annak következményeit, ha a tiszta és szent életből a pogányság romlott szokásaihoz térnek vissza. "Ne tévelyegjetek" írta nekik "se paráznák, se bálványimádók, se házasságtörők, ...se lopók, se telhetetlenek, se részegesek, se szidalmazók, se ragadozók nem örökölhetik Isten országát." Kérte őket, hogy uralkodjanak az alacsony szenvedélyek és vágyak felett. "Avagy nem tudjátok-é" - kérdezte tőlük -, "hogy a ti testetek a bennetek lakozó Szent Léleknek temploma, amelyet Istentől nyertetek; és nem a magatoké vagytok?" Pálnak, magas szellemi képességei mellett, még egyéb rendkívüli adottságai is voltak. Gyors áttekintő képessége és szívből fakadó részvéte szoros kapcsolatba hozta másokkal, ami lehetővé tette, hogy felébressze jobbik énjüket és befolyásolja, rávezesse őket a magasabb rendű életre. Szinte túláradó, őszinte szeretettel csüngött a korinthusi hívőkön. Vágyott arra, hogy bensőséges hitéletet folytassanak, ami megóvja őket a kísértésektől. Tudta, hogy Sátán és egész serege a keresztényi élet útjának minden lépésénél akadályokat gördít eléjük. Tudta, hogy naponta kell felvenniük a harcot régi szokásaikkal és természetes hajlamaikkal; állandóan éberen és imádkozva kell védekezniük az ellenség titkos közeledése ellen. Pál nagyon jól
174
Ellen G. White
Apostolok története
tudta, hogy magasabb rendű keresztényi ismeret csak állandó ima és állhatatos éberség által érhető el; amit igyekezett is mélyen lelkükbe vésni. Azonban azt is tudta, hogy a megfeszített Krisztusban elegendő erő rejlik, nemcsak megtérésükre, hanem arra is, hogy képesek legyenek a gonosz minden kísértésének ellenállni. Istenbe vetett hittel, mint harci vértezetükkel s az Ő igéjével, mint harci fegyverzetükkel egyszersmind olyan benső erőt nyernek, amellyel az ellenség minden támadását eredményesen visszaverhetik. A korinthusi hívőknek lelki dolgokban bensőségesebb élményekre volt szükségük. Még nem értették meg teljesen, mit is jelent Isten dicsőségét szemlélni; mit jelent a jellemképzés fokain felfelé haladva átalakulni. Mindeddig az eljövendő dicsőségnek csupán első sugarait láthatták. Pál azt kívánta nekik, hogy Isten egész teljességével bírjanak és mindig jobban megismerjék Őt, akinek eljövetele olyan, mint a hajnal pirkadása. Azt kívánta, hogy Tőle tanuljanak mindvégig, amíg eljutnak a tökéletes evangéliumi hit teljes világosságához. Egy nap halfám a szent igét, S e szent ige szívembe ért. Áthatotta a szívemet, Egész életemet. KAR: Hogy Jézus az enyém S az üdvöt megnyerém. Áthatotta a szívemet, Egész életemet. Éltem nagyon sok ideig Kívánságok csábja szerint. Átváltoztam igéjétől, Mely csak a jóra int. Mértékletes, fegyelmezett Élet adott erőt nekem. Amióta így élhetek, Hiszem üdvösségem. Maradj velem, te szent ige. Légy életem szövétneke. Legyen szívem Veled telve Egész életemben.
175
Ellen G. White
Apostolok története
30.
Felhívás magasabb rendű életre
Miután Pál a korinthusi gyülekezetnek írt levelében a hívőkkel megértetni kívánta a kemény önmegtagadás, a szigorú mértékletesség és végtelen buzgalom nagy fontosságát a Krisztus szolgálatában - megfelelő párhuzamot vont tehát a keresztény hitharca és a világhírű futóversenyek között. E versenyek Korinthus közelében zajlottak le. A görögök és rómaiak között meghonosodott összes sportjátékok között, a legrégibb és egyszersmind a legtekintélyesebb volt a versenyfutás. Ezt királyok, nemesek és államférfiak jelenlétében tartották meg. Nemes és gazdag ifjak vettek részt benne és nem riadtak vissza semmiféle szükséges fáradságtól, vagy önfegyelmezéstől, hogy a díjat elnyerjék. Ezen versenyeknél szigorú szabályokat tartottak be, amelyek alól nem volt felmentés. Aki versenyzőként benevezett a díjra, az előbb szigorú előkészületnek és kiképzésnek vetette alá magát. Szigorúan tilos volt minden ártalmas és dúskálkodó étkezés, tobzódás vagy bármely más élvezet, ami a szellemi vagy fizikai erőt gyengíthette. A pályázó csak akkor remélhette, hogy ezt a gyorsaság- és erőpróbát eredményesen megállja, ha izmai erősek és mozgékonyak. Ha teljesen uralkodik idegein, ha minden mozdulata határozott, minden lépése gyors és biztos. Ha fizikai teljesítőképességének magaslatán áll. Amikor a versenyfutók a tömeg előtt megjelentek, neveiket kikiáltották és a versenyfutás szabályait érthetően kihirdették. Ezután valamennyi futó egyszerre kezdte meg futását; a nézők feszült figyelme ösztökélte őket a győzelem kivívására. A bírók a cél közvetlen közelében helyezkedtek el, úgyhogy elejétől fogva figyelhették a versenyzőket, hogy így a díjat a valódi győztesnek ítélhessék oda. Ha valaki valamilyen meg nem engedett módon szerzett előny révén érte el a célt, a díjat nem nyerhette el. A versenyzők az ilyen küzdelmeknél nagy kockázatokat vállaltak. Némelyek sohasem heverték ki többé a rettenetes testi-lelki erőfeszítéseket. Egyáltalában nem volt szokatlan, hogy a versenyzők orrán-száján dőlt a vér és összeestek a versenypályán; sőt néha az is megtörtént, hogy egy-egy versenyző élettelenül terült el a földön, amikor éppen a díjat készült átvenni. Azonban az életfogytig tartó testi megbetegedést, vagy az esetleges halált sem tartották túl nagy tétnek, hogy elnyerjék a győztesnek járó megtiszteltetést és a jutalmat. Amikor a győztes a célba ért, az átláthatatlan tömeg kitörő tetszésnyilvánítása rengette meg a levegőt és a környező hegyek visszhangja még fokozta éljenzésüket. A bíró azután a nézők szeme láttára átnyújtotta a győzőnek a győzelmi jelvényt: egy babérkoszorút és egy pálmaágat, amelyet jobb kezében hordozhatott. Az egész ország egy szívvel-lélekkel dicsőítette; szülei is osztoztak dicsőségében; sőt még a 176
Ellen G. White
Apostolok története
városnak, lakóhelyének is becsületet szerzett, hogy onnan ilyen kiváló versenyző származott. Az ilyen versenyfutás példájára, mint a hitharc jelképére, utal Pál, hogy az eredmény eléréséért folytatott szükséges előkészületeket hangsúlyozza. Az előzetes önfegyelem, mérsékelt étkezés a győzelem feltétele. "Mert mindenki, aki küzd, megtartóztatja magát mindenektől." A versenyfutók minden élvezettől tartózkodtak, ami esetleg gyengíthette fizikai erejüket. Tartós, kemény önfegyelemmel igyekeztek izmaikat edzeni és kitartóvá tenni, hogy a versenyfutás napján a legnagyobb erőt fejthessék ki. Mennyivel fontosabb tehát, hogy a keresztény, akinek örök élete forog kockán, étvágyát és szenvedélyeit a józan ész és Isten akarata alá rendelje! Nem szabad sohasem megengednie, hogy mulatozások, fényizés vagy kényelemszeretet elvonja figyelmét, hanem tartsa minden szokását és szenvedélyét a legszigorúbban féken. Isten Igéje által megvilágított és Lelke által vezetett értelmének rendelje alá magát. Sőt, ha mindez már megtörtént, a keresztény ezután is szedje össze minden erejét, hogy a győzelmet kivívja. A korinthusi játékoknál a versenyzők az utolsó lépéseknél minden erejüket megfeszítették, nehogy gyorsaságuk csökkenjen. Így a keresztény is, minél jobban közeledik a célhoz, annál nagyobb buzgalommal és annál határozottabban törjön előre; még inkább, mint futása kezdetén. Pál végül rámutat a romlandó babérkoszorú - a győztes versenyző jutalma - és a dicsőség romolhatatlan koronája közötti nagy-nagy különbségre, amelyet csak az nyerhet el, aki győzelmesen végzi be a hit nemes harcát. Amazok azért teszik, mondotta, "hogy romlandó koronát nyerjenek, mi azonban romolhatatlant". A görög versenyfutók, hogy a mulandó díjat elnyerjék, vállalták a fáradságot, az önmegtagadást. Mi azonban végtelenül értékesebb díjra törekszünk; az örök élet koronájára. Mennyivel gondosabb legyen hát igyekezetünk, mennyivel készségesebb legyen hát áldozatunk és önmegtagadásunk! A zsidókhoz írt levél rendkívül világosan tárja elénk ezt az egyetlen célt, a keresztény futását az örök élet elnyeréséért: "...Félretéve minden akadályt és a megkörnyékező bűnt, kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdőtért. Nézvén a hitnek fejedelmére és bevégzőjére, Jézusra." (Zsid. 12, 1. 2.) Irigység, gyűlölet, gyanúsítás, rágalmazás, kapzsiság - olyan terhek, akadályok, amelyeket a kereszténynek el kell vetnie, ha győztesen akarja megfutni pályáját az örök életért. Minden szokást vagy hajlamot, mely bűnre csábít, vagy szégyent hoz Krisztusra, le kell vetni, kerüljön bármibe. Senkin sem nyugodhat meg Isten áldása, ha megsérti az igazság örök alapelveit. Ha csak egyetlen bűnt is melengetünk, elegendő arra, hogy jellemünket lealjasítsa és másokat félrevezessen. "És ha megbotránkoztat téged a te kezed, vágd le azt" - mondotta az Üdvözítő. , jobb néked csonkán bemenned az életre, mint kézzel menned a gyehennára, a megolthatatlan tűzre... És ha a te lábad botránkoztat meg téged, vágd 177
Ellen G. White
Apostolok története
le azt. Jobb néked sántán bemenned az életre, mint két lábbal vettetned a gyehennára." (Márk 9, 43-45.) Ha lábunkat vagy kezünket levágatnók testünkről, vagy szemünket kivágatnók annak érdekében, hogy megmentsük testünket a haláltól, mennyivel inkább kell a kereszténynek igyekeznie, hogy levetkezze a bűnt, amely a lélek halálát okozza. Az egykori versenyek résztvevői, minden önmegtagadásuk és önmegtartóztatásuk mellett, még nem is lehettek biztosak győzelmükben. "Nem tudjátok-é" - kérdezte Pál -, "hogy akik versenypályán futnak, mindnyájan futnak ugyan, de egy veszi el a jutalmat?" Bármennyire buzgón és komolyan fáradozott is valamennyi versenyfutó, a díjat mégis csak egy kaphatta meg. Csak egyetlen kéz nyúlhatott a sóvárgott babérkoszorú után. Mily gyakran megtörténhetett tehát, hogy valakit, aki a legnagyobb erőfeszítések után kezét már-már a díj felé nyújthatta, az utolsó pillanatban versenytársa előzte meg, s helyette magához ragadta a vágyva vágyott kincset! A keresztényi élet harcában ez nem fordulhat elő. A verseny végén senkit sem érhet kudarc, aki a követelményeknek mindenben megfelel. Mindenki győzelmet arathat, ha komolyan igyekszik és kitartással harcol. Nemcsak a gyorsé a futás, nemcsak az erős nyerhet csatát. A leggyengébb szent éppúgy elnyerheti az örök élet dicsőséges koronáját, mint a legerősebb. Mindenki győztes lehet, aki Isten kegyelméből alárendeli életét Krisztus akaratának. Az élet minden viszonylatában gyakorlatilag megvalósítani az Isten Igéjében lefektetett alapelveket, némelyek ugyan lényegtelennek tarthatják, olyasminek, ami csekélység, ami figyelemre sem méltó. Azonban a kockán forgó tétre való tekintettel semmi sem csekélység, ami segíthet vagy gátolhat. Minden egyes cselekményünk súlyosan esik a latba, győzelemre vagy vereségre. Sőt a jutalom, melyet a győztesek elnyernek, arányban fog állni buzgalmukkal, komolyságukkal, amelyet a küzdelembe vetettek. Az apostol önmagát olyan emberhez hasonlította, aki részt vesz a versenyben és minden idegszálát megfeszíti, hogy elnyerje a jutalmat. "Én azért úgy futok, mint nem bizonytalanra" - mondotta - "úgy viaskodom, mint aki nem levegőt vagdos; hanem megsanyargatom testemet és szolgává teszem, hogy míg másoknak prédikálok, magam valami módon méltatlanná ne legyek." Maga Pál is szigorúan önmegtartóztató életet élt, hogy ne fusson bizonytalanra, avagy csak találomra. Szava: "Megsanyargatom testemet" - szó szerint annyit jelent, hogy minden vágyat, hajlamot és szenvedélyt szigorú fegyelemmel le kell küzdeni. Pál tartott attól, hogy míg másoknak prédikál, valahogy maga méltatlanná ne váljék. Tudatában volt annak, hogy másokén való fáradozásai mit sem segítenek rajta, ha azokat az alapelveket, amelyeket hitt és tanított, életében meg nem valósítja. Társalgása, befolyása, lemondása saját vágyairól, kell, hogy bizonyítsák, miszerint hite nem csupán szóbeszéd, hanem Istennel való eleven, állandó
178
Ellen G. White
Apostolok története
összeköttetés. Egyetlen cél lebegett állandóan szemei előtt, melyet komolyan igyekezett elérni: "Istentől való igazságot, a hit alapján." (Fil. 3, 9.) Pál meg volt győződve arról, hogy a gonosz ellen vívott küzdelme egészen élete végéig tart. Állandóan szükségét érezte, hogy gondosan ügyeljen magára, nehogy földi vágyak elnyomják lelki buzgalmát. Minden erejével folyton küzdött természetes hajlamai ellen. Amellett tekintetét állandóan a kitűzött célra irányította, melyet igyekezett el is érni, az Isten törvénye iránti alázatos engedelmesség által. Szavait, szokásait, szenvedélyeit - mindent Isten Lelkének uralma alá helyezett. Pál ugyanezt a szilárd célkitűzést szerette volna látni a korinthusi hívők életében, hogy elnyerjék az örök élet koronáját. Tudta, hogy ha el akarják érni a Krisztus által számukra kitűzött eszményt, élethosszig tartó küzdelem áll előttük, amely alól nincs felmentés. Kérte őket tehát, hogy szabályszerűen küzdjenek és igyekezzenek napról napra megszentelődni és az erkölcsi tökéletességért harcolni. Felhívta őket egyszersmind, hogy vessenek el minden terhet és törekedjenek a tökéletességre a Krisztus Jézusban. Pál a korinthusiak figyelmét a hajdani Izráel tapasztalataira irányította. Azokra az áldásokra, melyek engedelmességüket megjutalmazták és azokra az ítéletekre, amelyek áthágásaikra következtek. Emlékeztette őket, hogy az Úr mily csodálatos módon vezette ki a hébereket Egyiptomból: nappal felhő-, éjjel tűzoszlop védelme alatt. Így biztonságban vitte át őket Isten a Vörös-tengeren, míg az egyiptomiak, kik ugyanígy akartak átjutni, valamennyien a tengerbe fúltak. Ezen tette által ismerte el Isten Izráelt saját gyülekezetének. "És mindnyájan egy lelki italt ittak, mert ittak a lelki kősziklából, amely követi vala őket, e kőszikla pedig a Krisztus volt." A héberek vezetője minden útjukban: Krisztus volt. A megütött kőszikla Krisztust jelképezte, akit az emberek törvényszegése miatt sebeznek meg, hogy az üdvösség forrása mindenkire áradhasson. Azonban az izráelitáknak nyújtott kedvezmények ellenére, mert visszavágytak az Egyiptomban hagyott húsos fazekak után, mert bűnöztek és lázadoztak, végül mégis utolérte őket Isten ítélete. Az apostol felhívja a korinthusi hívők figyelmét azokra a tanulságokra, amelyeket az izráeliták tapasztalatai nyújtanak. "Ezek pedig példáink lőnek" - magyarázta -, "hogy mi ne kívánjunk gonosz dolgokat, amiképpen azok kívántak." Kimutatta, hogy a kényelem és élvezet szeretete miként készítette elő a bűn útját, melyekkel Istent haragra ingerelték. Amikor Izráel fiai leültek enni, inni és felkeltek, hogy játsszanak, megszűnt bennük az istenfélelem, amelyet éreztek a Sínai-hegynél, a törvényadásnál; aranyborjút készítettek maguknak, mely Istent helyettesítette és azt imádták. Hasonlóképpen, miután részt vettek a Baal-Peór imádásával egybekötött fényűző lakomán, közülők sokan elvesztek kicsapongásaik miatt. Isten haragja felgerjedt, úgyhogy parancsára, e csapás következtében, egyetlen napon "huszonháromezren" estek el.
179
Ellen G. White
Apostolok története
Az apostol intette a korinthusiakat: "Azért aki hiszi, hogy áll, meglássa, hogy el ne essék." Ha dicsekvővé és önhitté válnak, ha elhanyagolják az imát, az éber őrködést, súlyos bűnökbe esnek és kihívják magukra Isten haragját. Pálnak azonban nem az volt a szándéka, hogy ezáltal csüggedés és félelem vegyen erőt rajtuk. Ezért arról biztosította őket: "Hű az Isten, aki nem hágy titeket feljebb kísértetni, mint elszenvedhetitek; sőt a kísértéssel egyetemben a kimenekedést is megadja majd, hogy elszenvedhessétek." Pál bensőségesen kérte a testvéreket, kérdezzék meg önmagukat, milyen benyomást tesznek szavaik és cselekedeteik másokra. Ne tegyenek semmit - bármily ártatlan legyen is -, ami a bálványimádás helyeslésének látszatát kelthetné, avagy sérthetné azok érzelmeit, akik még gyengék a hitben. "Azért akár esztek, akár isztok, akármit cselekesztek is, mindent az Isten dicsőségére míveljétek. Meg ne botránkoztassátok se a zsidókat, se a görögöket, se az Isten gyülekezetét." Az apostolnak a korinthusi gyülekezethez intézett szavai vonatkoznak valamennyi korszakra, de különösen napjainknak szólnak. A bálványimádat alatt nem csupán bálványok tiszteletét értette az apostol, hanem az önimádatot, a kényelemszeretetet, valamint a kívánságok és szenvedélyek kielégítését. Krisztus megvallása csupán, vagy az igazság ismerete nem tesz senkit sem kereszténnyé. Vallás, mely pusztán a szemet, fület és az ízlést gyönyörködteti, vagy jóváhagyja az önszeretetet, nem Krisztus vallása. Pál a gyülekezetet az emberi testtel hasonlítja össze; találóan szemlélteti azt a szoros és bensőséges viszonyt, amely Krisztus gyülekezetének tagjait kell, hogy összekösse. "Mert hiszen egy Lélek által mi mindnyájan egy testté kereszteltettünk meg, akár zsidók, akár görögök, akár szolgák, akár szabadok; és mindnyájan egy Lélekkel itattattunk meg. Mert a test sem egy tag, hanem sok. Ha ezt mondaná a láb: mivelhogy nem kéz vagyok, nem vagyok a testből való; avagy nem a testből való-e azért? És, ha a fül azt mondaná; mivelhogy nem vagyok szem, nem vagyok a testből való; avagy nem a testből való-e azért? Ha az egész test szem, hol a hallás? Ha az egész hallás, hol a szaglás? Most pedig az Isten elhelyezte a tagokat a testben egyenként mindeniket, amint akarta. Ha pedig az egész egy tag volna, hol volna a test? Így azonban sok tag van ugyan, de egy test. Nem mondhatja pedig a szem a kéznek: Nincs rád szükségem; vagy viszont a fej a lábaknak: Nem kelletek nékem... De az Isten szerkeszté egybe a testet, az alábbvalónak nagyobb tisztességet adván, hogy ne legyen hasonlás a testben, hanem ugyanarról gondoskodjanak egymásért a tagok. És akár szenved egy tag, vele együtt szenvednek a tagok mind, akár tisztességgel illettetik egy tag, vele együtt örülnek a tagok mind. Ti pedig a Krisztus teste vagytok, és tagjai rész szerint." Pál azután bensőséges szavakkal, melyek azóta is mind a mai napig, férfiakat és nőket lelkesítettek és bátorítottak, tárta fel annak a mély szeretetnek fontosságát, amelyet Jézus követőinek is ápolniuk kell: "Ha embereknek, vagy angyaloknak
180
Ellen G. White
Apostolok története
nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen én bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom. És ha jövendőt tudok is mondani, és minden titkot és minden tudományt ismerek is; és ha egész hitem van is, úgyannyira, hogy hegyeket mozdíthatok ki helyökről, szeretet pedig nincs én bennem, semmi vagyok. És ha vagyonomat mind felétetem is, és ha testemet tűzre adom is, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi hasznom abból." Bármilyen hangzatos is hitvallomásunk, mégsem vagyunk Jézusnak őszinte tanítványai, ha szívünk nincs telve Isten és embertársaink iránti szeretettel. Még ha volna is nagy hitünk és hatalmunk csodák művelésére, de hitünk, szeretet nélkül, teljesen értéktelen lenne. És ha még olyan bőkezű adakozók volnánk is, esetleg minden vagyonunkat elajándékoznánk a szegények táplálására, mindez értéktelen volna Isten előtt, ha nem a tiszta szeretet az indítórugónk. És ha buzgóságunkban mártírhalált szenvednénk is, de nem szeretetből, akkor Isten csak úgy tekintene, mint elvakult rajongót vagy becsvágyó képmutatót. "A szeretet hosszútörő, kegyes; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel." A legtisztább öröm a legmélyebb alázatból fakad. A legerősebb és legnemesebb jellemek a türelem, a szeretet és Isten akaratának talapzatán épülnek. A szeretet "nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rójja fel a gonoszt." Az olyan szeretet, amilyen Krisztusban élt, mások cselekedeteit és eljárását jóindulattal ítéli meg. Mások hibáit szükségtelenül nem állítja pellengérre, nem hallgat meg szívesen rágalmakat, hanem inkább igyekszik mások jó tulajdonságaira emlékeztetni. A szeretet "nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél és mindent eltűr." Ez a szeretet "soha el nem fogy". Sohasem vesztheti értékét; hiszen mennyei tulajdonság. Aki ezzel rendelkezik, mint értékes kinccsel fog áthaladni Isten városának kapuján. "Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet." A korinthusi hívők között voltak olyanok, akik feladták hitük néhány alapigazságát, akik lesüllyesztették az erkölcsi színvonalat. Egyesek olyan messzire mentek, hogy tagadták a feltámadás tanát. Pál ezzel a tévtannal szembeszállt és pedig Krisztus feltámadásának letagadhatatlan bizonyítékával. Világosan kijelentette, hogy halála után "Krisztus feltámadott a harmadik napon az írások szerint; és hogy megjelent Kéfásnak, azután a tizenkettőnek. Azután megjelent több mint ötszáz atyafinak egyszerre, kik közül a legtöbben mind máig élnek, némelyek azonban el is aludtak. Azután megjelent Jakabnak; azután mind az apostoloknak. Legutolszor pedig mindenek között, mint egy idétlennek, nékem is megjelent."
181
Ellen G. White
Apostolok története
Meggyőző erővel fejtette ki az apostol a feltámadás felmérhetetlen igazságát. Jelentőségét így vázolta: "Mert ha nincsen halottak feltámadása, akkor Krisztus sem támadott fel. Ha pedig Krisztus fel nem támadott, akkor hiábavaló a mi prédikálásunk, de hiábavaló a ti hitetek is. Sőt az Isten hamis bizonyságtevőinek is találtatunk, mivelhogy az Isten felől bizonyságot tettünk, hogy feltámasztotta a Krisztust, akit nem támasztott fel, ha csakugyan nem támadnak fel a halottak. Mert ha a halottak fel nem támadnak, a Krisztus sem támadott fel. Ha pedig Krisztus fel nem támadott, hiábavaló a ti hitetek, még bűneitekben vagytok. Akik a Krisztusban elaludtak, azok is elvesztek tehát. Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk. Ámde Krisztus feltámadott a halottak közül, zsengéjök lőn azoknak, kik elaludtak." Az apostol azután a korinthusi testvérek figyelmét a feltámadás hajnalának diadalmas virradatára irányította, amikor is az Úr az összes elszunnyadt szenteket feltámasztja, hogy ezentúl örökké Vele éljenek. "Ímé titkot mondok néktek" magyarázta: "Mindnyájan ugyan nem aluszunk el, de mindnyájan elváltozunk. Nagy hirtelen, egy szempillantásban, az utolsó trombitaszóra, mert trombita fog szólni, és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban, és mi elváltozunk. Mert szükség, hogy ez a romlandó test romolhatatlanságot öltsön magára és e halandó test halhatatlanságot öltsön magára. Mikor pedig ez a romlandó test romolhatatlanságba öltözik, és e halandó halhatatlanságba öltözik, akkor beteljesül amaz ige, mely meg vagyon írva: Elnyeletett a halál diadalra. Halál! Hol a te fullánkod! Pokol! Hol a te diadalmad!?... De hála az Istennek, aki a diadalmat adja nékünk a mi Urunk Jézus Krisztus által." Dicső diadal vár a hűséges hívőkre! Az apostol tudatában volt a korinthusi hívők szükségleteinek és lehetőségeinek. Igyekezett szemük elé tárni azt, ami kiemel az önzésből és az érzékiségből, az életet pedig a halhatatlanság reménye által megdicsőíti. Komolyan felhívta őket, hogy hűek maradjanak magasztos elhivatásukhoz Krisztusban. "Azért szerelmes atyámfiai erősen álljatok, mozdíthatatlanul, buzgólkodván az Úrnak dolgában mindenkor, tudván, hogy a ti munkátok nem hiábavaló az Úrban." Így az apostol igen határozott és megkapó módon igyekezett helyreigazítani azokat a téves és veszélyes eszméket, szokásokat, melyek a korinthusi gyülekezetben lábra kaptak. Egyszerűen, határozottan, de nagy szeretettel beszélt lelkükre. Intései és feddései által Isten trónjáról áramló fény világított rájuk, hogy megláttassa velük rejtett bűneiket, melyek életüket beszennyezték. De vajon milyen benyomást keltenek szavai és hogyan fogadják azokat? Miután Pál elküldte a levelet, aggodalmak fogták el, hogy intelmei esetleg nagyon is megsebzik azokat, akiken segíteni akart. Remegett az esetleges további elhidegüléstől és néha szerette volna visszavonni szavait. Aki, hasonlóan az apostolhoz, már szívén hordozta kedves gyülekezeteit vagy intézményeit, legjobban
182
Ellen G. White
Apostolok története
meg tudja érteni levertségét, önvádjait. Isten azon szolgái tudnának munkájuk hasonló tapasztalatairól beszélni, akik jelenleg művének terheit hordozzák; tudnának arról a küzdelemről és aggasztó gondokról beszámolni, melyek a nagy apostol életét kitöltötték. Hiszen már a gyülekezeti viszályok is nagy teherként nehezedtek reá. Akikre bizalommal tekintett, akiktől megértést és segítséget várt, csak hálátlansággal és árulással fizettek. Kénytelen volt tehát, a veszély felismerése után, azokat a gyülekezeteket, melyek eltűrték a bűnt és az igazságtalanságot, a legélesebben és leghatározottabb hangon figyelmeztetni és meginteni. Ugyanakkor még az az aggodalom is bántotta, hogy esetleg túl szigorú volt hozzájuk. Remegve és félve várta a híreket, hogy üzenete milyen fogadtatásban részesült. A SZENVEDÉS IS A szenvedés is gyönyörű, ha van kiért, kivált ha önként. Boldog, ki felismerheti s betöltheti az ősi törvényt megadván közben önmagát fájdalmasan szép diadalra, mint akiben elődereng, s ragyogni kezd a KRISZTUS arca. Füle Lajos
183
Ellen G. White
Apostolok története
31.
Az üzenetet elfogadják
Pál apostol Efézusból nagyobb misszióútra indult. Remélte, hogy útközben még egyszer meglátogathatja előbbi tevékenységének színhelyeit Európában. Miután egy ideig Troásban időzött "a Krisztus evangéliuma ügyében", találkozott lelkekkel, kik készek voltak üzenetét meghallgatni. "...Kapu nyittatott nékem az Úrban" mondotta később itt folytatott működéséről. Azonban bármilyen eredményes volt is Troásban végzett munkája, mégsem maradhatott ott sokáig. "Az összes gyülekezetek gondja" nehezedett rá, de különösen a korinthusi gyülekezetért aggódott. Remélte, hogy Titussal találkozhat Troásban és megtudja tőle, hogyan fogadták a korinthusi hittestvérek az általa küldött tanácsokat és feddéseket; ebben a reményében azonban csalódott. "Nem volt lelkemnek nyugodalma" - írja erre vonatkozólag "mert nem találtam Titust, az én atyámfiát." Ezért Troásból eltávozott és átment Maczedóniába, ahol Filippiben találkozott Timótheussal. Miközben Pál a korinthusi gyülekezetért aggódott, mégis mindvégig a legjobbat remélte felőlük. Mindazáltal gyakran mélységes szomorúság rezdült át lelkén, ha arra gondolt, hogy tanácsait és intéseit esetleg félreértik. "...Nem volt semmi nyugodalma a mi testünknek, sőt mindenképen nyomorogtunk; kívül harc, belől félelem. De az Isten, a megalázottak vigasztalója, minket is megvigasztalt Titus megjöttével." Ez a hűséges hírnök hozta azt a bátorító üzenetet, hogy a korinthusi hívők csodálatos átalakuláson mentek át. Sokan elfogadták az apostol levelében foglalt tanítást és bűneiket megbánták. Életmódjuk nem hozott többé szégyent a kereszténységre, hanem hatásos befolyást gyakorolt a jóra, a szentséges életre. Végtelen örömében Pál újabb levelet írt a korinthusi hívőknek. Szívének háláját fejezte ki a bennük munkált jó eredményért. "Hát ha megszomorítottalak is titeket azzal a levéllel, nem bánom, noha bántam." (2. Kor. 7, 8.) Amikor az a félelem hatotta át, hogy szavait esetleg elvetik, néha megbánta, hogy olyan határozottan és szigorúan írt nekik. Most azonban hozzátehette: "Most örülök, nem azért, hogy megszomorodtatok, hanem hogy megtérésre szomorodtatok meg. Mert Isten szerint szomorodtatok meg, hogy miattunk semmiben kárt ne valljatok. Mert az Isten szerint való szomorúság üdvösségre való megbánhatatlan megtérést szerez". Az a megbánás, amelyet az isteni kegyelem munkál a szívben, bűnvallomásra vezet és a bűn elhagyására. Az apostol kijelentése szerint ilyen gyümölcsök mutatkoztak a korinthusi hívők életében. "...Milyen nagy buzgóságot keltett ti bennetek, sőt védekezést, sőt kívánkozást, sőt buzgóságot, sőt bosszúállást!" Pál hosszabb ideig súlyos lelki terhet viselt a gyülekezetekért - ez a teher olyan nehéz volt, hogy majdnem elviselhetetlenné vált. Ravasz tanítók igyekeztek lerontani 184
Ellen G. White
Apostolok története
a hívőkre gyakorolt befolyását és az evangéliumi igazságok helyett saját tanaikat akarták rájuk erőszakolni. A nehézségek és csüggesztő körülmények, melyek Pált keserítették, a következő szavaiból is kivehetők: "...hogy felette igen, erőnk felett megterheltettünk, úgy, hogy életünk felől is kétségben valánk." Most azonban megszűnt aggodalmának az egyik oka. Arra a hírre, hogy a korinthusiakhoz intézett levelét annyira megszívlelték, Pál ilyen ujjongó szavakra fakadt: "Áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja és minden vigasztalásnak Istene, aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk bármely nyomorúságba esteket azzal a vigasztalással, amellyel Isten vígasztal minket. Mert amint bőséggel kijutott nékünk a Krisztus szenvedéseiből, úgy bőséges a mi vigasztalásunk is Krisztus által. De akár nyomorgattatunk, a ti vigasztalástokért és üdvösségtekért van az, mely hathatós ugyanazon szenvedések elviselésére, amelyeket mi is szenvedünk; akár megvigasztaltatunk a ti vigasztalástokért és üdvösséglekért van az. És a mi reménységünk erős felőletek, tudván, hogy amiképpen társaink vagytok a szenvedésben, azonképpen a vigasztalásban is." Noha Pál örömét fejezte ki újbóli megtérésük és a kegyelemben való növekedésük felett, mégis szívük és életük átalakulásáért egyedül Istent dicsérte és dicsőítette. Így kiáltott fel: "Hála pedig az Istennek, aki mindenkor diadalra vezet minket a Krisztusban, és az ő ismeretének illatját minden helyen megjelenti mi általunk. Mert Krisztus jó illatja vagyunk Istennek, mind üdvözülők, mind az elkárhozók között." Abban az időben szokás volt, hogy a győzelmes háborúból visszatérő vezér, foglyok csapatát hozta magával. Ilyen alkalmakra tömjénezőket rendeltek ki és miközben a sereg győztesen vonult hazafelé, a halálra ítélt foglyok számára ez a jó illat "a halál illata volt a halálra;" arra utalt, hogy közelednek kivégzésük helyéhez. Ellenben olyan foglyok számára, akiknek uraik megkegyelmeztek és életüket megkímélték, a tömjénfüst, "az élet illata volt az életre", mivel azt jelezte, hogy szabadulásuk elközelgett. Pált hite és reménye éltette. Tudatában volt, hogy Sátán immár nem győzedelmeskedhet Korinthusban Isten műve fölött és ezért szívből jövő háláját fejezte ki. Ő és munkatársai úgy óhajtották megünnepelni Krisztus és az igazság ellenségei fölött aratott győzelmüket, hogy megújult buzgalommal terjesztették az Üdvözítő ismeretét. Mint a tömjénillat, úgy áradjon szét a világon az evangélium jó illata. Azoknak, akik Krisztust elfogadják, az üzenet: "élet illata életre"; azoknak pedig, akiknek hitetlenségükben megátalkodnak: "halál illata halálra". Amikor Pál ráeszmélt e munka lenyűgöző nagyságára, így kiáltott fel: "És ezekre kicsoda alkalmatos?" Ki prédikálhatja Krisztust úgy, hogy ellenségeinek ne legyen elfogadható oka sem a hírnököt, sem üzenetét megvetéssel illetni? Pál azt
185
Ellen G. White
Apostolok története
óhajtotta, hogy megértesse a hívőkkel az evangéliumi szolgálat ünnepélyes felelősségét. Csak a hűséges igehirdetés, a tiszta, a következetes és a prédikációkkal összhangzó életmód kedves és tetsző Isten előtt; csak ez teszi eredményessé az Evangélium szolgáinak lelkek megmentéséért való fáradozásait. Korunk prédikátorai is, teljes tudatában a mű nagyságának, az apostollal együtt kiálthatják: "És ezekre kicsoda alkalmatos?" A gyülekezetben voltak némelyek, akik Pált, első levelének megírásakor öndicsérettel vádolták meg. Az apostol erre hivatkozik, amennyiben megkérdezi a gyülekezeti tagokat, hogy indítékait így értelmezték-e, így ítélték-e meg? Ezt mondja: "Elkezdjük-é ismét ajánlgatni magunkat? Vagy talán szükségünk van, mint némelyeknek, ajánló levelekre hozzátok, avagy tőletek?" Ha a hívők más helyekre költöztek, gyakran ajánlóleveleket vittek magukkal az előbbi gyülekezettől. Vezető munkásoknak azonban, vagy a gyülekezetek alapítóinak nem volt szükségük ajánlólevelekre. A korinthusi hívők, akik a bálványimádásból az evangéliumhoz tértek, önmaguk voltak az ajánlólevelek, amelyekre Pálnak szüksége volt. Az, hogy az igazságot elfogadták, hogy életmódjukban változás állott be, elevenen bizonyította Pálnak munkájában kifejtett hűségét, és felhatalmazta arra, hogy mint Krisztus szolgája tanácsoljon, feddjen és intsen. Pál úgy tekintette a korinthusi testvéreket, mint élő bizonyítékait. "A mi levelünk ti vagytok" - mondotta - "beírva a mi szívünkbe, amelyet ismer és olvas minden ember. Akik felől nyilvánvaló, hogy Krisztusnak a mi szolgálatunk által szerzett levele vagytok, nem tentával, hanem az élő Isten Lelkével írva; nem kőtáblára, hanem a szívnek hústábláira." A bűnösök megtérése és megszentelődésük az igazság által, az Isten szolgájának legerősebb bizonyítéka arra nézve, hogy Isten hívta el tisztségére. Apostoli elhivatottságának bizonyítéka a megtértek szívébe van vésve, melyről átalakult életük tanúskodik. Krisztus, a dicsőség reménysége, alakul ki szívükben. Prédikátori szolgálatának ezek a bizonyítékai erősítik az Evangélium munkását. Krisztus szolgáinak ma is hasonló bizonyítékokkal kellene rendelkezniük, mint amilyen a korinthusi gyülekezet volt Pál munkálkodásának. Noha manapság igen sok a prédikátor, mégis nagyon ritka a tehetséges és megszentelt életű evangélista. Kevés azok száma, kiknek szíve telve olyan szeretettel, amely Krisztusban lakozott. Gőg, önhittség, a világ szeretete, gáncsoskodó hajlam, keserűség és irigység jellemez sokakat, akik Krisztus hitét vallják. Életmódjuk, mely igen gyakran éles ellentétben áll az Üdvözítő életével, szomorú bizonyságát adja annak a lelkipásztori munkának, amely által megtértek. A legnagyobb megtiszteltetés az, ha Isten az embert az Evangélium alkalmas szolgájának fogadta el. Azonban azok, akiknek munkáját az Úr megáldja erővel és eredménnyel, nem dicsekszenek. Elismerik, hogy teljesen Istentől függnek, tudják,
186
Ellen G. White
Apostolok története
hogy önmaguktól semmire sem képesek. Pállal együtt mondják: "Nem mintha magunktól volnánk alkalmatosak valamit gondolni, úgy mint magukból; ellenkezőleg a mi alkalmas voltunk az Istentől van, aki alkalmatosukká tett minket arra, hogy új szövetség szolgái legyünk." A hű szolga a Mester munkáját végzi. Érzi munkája nagy fontosságát; felismeri, hogy a gyülekezethez és a világhoz való viszonya ugyanaz, mint amilyen Krisztusé volt. Fáradhatatlanul munkálkodik, hogy bűnösöket nemesebb és magasztosabb életre vezessen, hogy elnyerhessék egykoron a győzők jutalmát. Ajkát az oltárról vett eleven parázs érinti; Jézust dicsőíti, mint a bűnös egyetlen reménységét. Akik hallgatják, érzik, hogy imáiban komolyan és őszintén közeledett Istenhez. A Szentlélek megnyugodott rajta, lelke érezte az elevenítő mennyei tüzet és képes arra, hogy lelki dolgokat lelkileg ítéljen meg. Erőt nyert, hogy Sátán erődítéseit lerombolja. Szívek lágyulnak meg, amikor szemlélteti Isten szeretetét, és hallgatói sóvárogva kérdik: "Mit tegyek, hogy üdvözüljek?" "Annakokáért, mivelhogy ilyen szolgálatban vagyunk, amint a kegyelmet nyertük, nem csüggedünk el; hanem lemondtunk a szégyen takargatásáról, mint akik nem járunk ravaszságban, és nem is hamisítjuk meg az Isten igéjét, de nyilvánvaló igazsággal kelletjük magunkat minden ember lelkiismeretének az Isten előtt. Ha mégis leplezett a mi evangéliumunk, azoknak leplezett, akik elvesznek. Akikben e világ istene megvakította a hitetlenek elméit, hogy ne lássák a Krisztus dicsőséges evangéliumának világosságát, aki az Isten képe. Mert nem magunkat prédikáljuk, hanem az Úr Jézus Krisztust; magunkat pedig, mint a ti szolgáitokat, a Jézusért. Mert az Isten, aki szólt: Betétből világosság ragyogjon, ő gyújtott világosságot a mi szívünkben az Isten dicsősége ismeretének a Jézus Krisztus arcán való világoltatása végett." Így dicsőítette az apostol Isten kegyelmét és irgalmasságát, mely megnyilvánult abban a szent megbízatásban, amelyet mint Krisztus szolgája nyert. Isten nagy kegyelme megtartotta őt és hittestvéreit minden nehézség, kísértés és veszedelem közepette. Nem alkalmazkodtak sem hitükben, sem tanításaikban a hallgatók kívánságaihoz, sőt nem is titkoltak el egyetlen olyan igazságot sem, amelyre üdvösségük érdekében szükségük volt, azért, hogy így tanításaikat vonzóbbá tegyék. Egyszerűen és világosan kifejtették az igazságot; imádkoztak lelkek meggyőzéséért és megtéréséért. Azonkívül igyekeztek életmódjukat is összhangba hozni tanításaikkal, hogy a hirdetett igazság mindenki lelkiismeretéhez szóljon. "Ez a kincsünk pedig" - folytatta az apostol - "cserépedényekben van, hogy amaz erőnek nagy volta Istené legyen, és nem magunktól való." Isten hirdettethette volna igazságát bűntelen angyalok által is! Azonban ez nem felelt meg tervének. Ő tökéletlen emberi lényeket választ eszközéül, szándékának megvalósítására. A felmérhetetlen értékű kincset cserépedényekbe helyezi. Isten azt akarja, hogy áldásait emberek vigyék a világnak. Általuk ragyogja át Isten dicsősége a bűn
187
Ellen G. White
Apostolok története
sötétségét. Szerető szívvel közeledjenek a bűnnel terhelt és nyomorgó emberhez és így vezessék a kereszt lábához. Minden cselekedetükkel dicsőítsék, tiszteljék és dicsérjék Őt, aki fölötte áll mindennek. Pál, saját tapasztalataira rátérve, kimutatta, hogy Krisztus szolgálatára nem önző okok késztették, mert ezen az útján megpróbáltatás és kísértés volt osztályrésze. "Mindenütt nyomorgattatunk, de meg nem szoríttatunk; kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe. Üldöztetünk, de el nem hagyatunk; tiportatunk, de el nem veszünk. Mindenkor testünkben hordozzuk az Úr Jézus halálát, hogy a Jézusnak élete is látható legyen a mi testünkben." Pál emlékeztette testvéreit, hogy ő és munkatársai, mint Krisztus hírnökei, állandó veszélyben forogtak. Az elszenvedett nehézségek erőiket felmorzsolták. "Mert mi, akik élünk, mindenkor halálra adatunk a Krisztusért, hogy a Jézus élete is látható legyen a mi halandó testünkben. Azért a halál mi bennünk munkálkodik, az élet pedig ti bennetek." Krisztusnak e szolgái, a nélkülözések, nyomorúságok és testi szenvedéseik által, Krisztus halálához hasonlóvá lettek. Azonban, ami bennük a halált munkálta, az a korinthusiaknak lelki életet és egészséget hozott, mivel az igazságban való hit által, részeseivé lettek az örök életnek. Tekintettel erre, Jézus követői óvakodjanak, nehogy hanyagságuk, vagy szeretetlenségük által Krisztus munkásainak terheit és kísértéseit növeljék. "Mivelhogy pedig a hitnek mi bennünk is ugyanaz a lelke van meg, amint írva van: Hittem és azért szóltam; hisszük mi is, és azért szólunk." A rábízott igazság valódiságáról Pál tökéletesen meg volt győződve, így hát mi sem bírhatta volna rá, hogy Isten Igéjét hamisan szólja, avagy eltitkolja legbensőbb meggyőződését. Nem akart jólétet, dicsőséget, avagy élvezetet szerezni oly módon, hogy a világhoz alkalmazkodjék. Noha állandóan a mártírhalál fenyegette a hitért, melyet a korinthusiaknak is hirdetett, mégsem félt; tudta, hogy az, Aki meghalt és feltámadott, őt is feltámasztja sírjából és az Atya elé állítja. "Mert minden ti érettetek van" - mondotta -, "hogy a kegyelem sokasodva, sokak által a hálaadást bőségessé tegye az Isten dicsőségére." Az apostolok nem öndicsőítésükre prédikálták az evangéliumot. Az a reménység, hogy lelkeket mentenek meg, késztette őket. Életüket ezért szentelték ennek a műnek. Ez a reménység volt egyszersmind, ami visszatartotta őket attól, hogy fenyegető veszélyek vagy tényleges szenvedések láttára, fáradozásaikat beszüntessék. "Azért nem csüggedünk; sőt, ha a mi külső emberünk megromol is, a belső mindazáltal napról-napra újul." Pál érezte az ellenség hatalmát; noha testi ereje gyengült, mindazáltal hűen és feltartóztathatatlanul hirdette Krisztus evangéliumát. Felöltötte Isten teljes fegyverzetét, s úgy rohant előre a küzdelembe, a keresztnek ez a hőse! Bátorító hangja tanúskodott a küzdelemben elért győzelméről. Tekintetét a hűségesek jutalmára szegezte s így kiáltott fel diadalmasan: "Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen-igen nagy örök dicsőséget szerez nekünk, mivelhogy nem 188
Ellen G. White
Apostolok története
a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra; mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók." Nagyon komoly és mélyen megható ezután az apostol szózata a korinthusi testvérekhez, hogy ismételten gondolkozzanak Megváltójuk páratlan szeretete felett. "Mert ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztusnak jótéteményét" - írta -, "hogy gazdag lévén, szegénnyé lett érettetek, hogy ti az ő szegénysége által meggazdagodjatok." Ti ismeritek azt a magasságot, ahonnan leereszkedett, valamint azt a mélységes megalázkodást, amelyet magára vállalt. Miután rálépett az önmegtagadás és önfeláldozás ösvényére, arról többé le nem tért, amíg életét oda nem áldozta. Mennyei trónja és földi keresztje között nem volt számára nyugalom. Pál apostol pontról pontra, részletesen kifejtett mindent, hogy valamennyien, kik levelét olvasni fogják, teljesen megértsék az Üdvözítőnek érettük való csodálatos megalázkodását. Bemutatta nekik Krisztust, aki mint Isten, az Atyánál időzött és Vele együtt fogadta az angyalok hódolatát. Azután szemléltette útját, le, az emberi sors megalázó mélységeibe. Pál meg volt arról győződve, hogy ha sikerül megértetni velük azt a csodálatos áldozatot, melyet a menny Fensége hozott, minden önzést száműznek életükből. Bemutatta előttük tehát, hogy Isten Fia miként vetette le dicsőségét, s vette önként magára az emberi természetet. Sőt szolgává alázta magát, egészen a halálig "a keresztfának haláláig" (Fil. 2, 8.), hogy az elbukott emberiséget lealázottságából felemelje reményre, örömre, a mennyek országában. Ha az isteni jellemet a kereszt fényében szemléljük, akkor irgalmasságot, gyengédséget és megbocsátást látunk, párosulva méltányossággal és igazsággal. Mennyei trónján szemléljük Őt, aki kezein, lábain és oldalán viseli szenvedéseinek jeleit; ezeket azért szenvedte, hogy megbékéltesse az embert Istennel. Látjuk az Atyát, a Végtelent, megközelíthetetlen világosságban, aki Fiának érdemeiért tulajdonául fogad el bennünket. A bosszúállás fellege, mely csak nyomorúsággal és kétségbeeséssel fenyegetett, a keresztről áradó fényben, Isten kézírását tükrözi: Élj bűnös! Ti bűnbánó, hívő lelkek éljetek! Én megfizettem érettetek a váltságdíjat! Ha Krisztust szemléljük, a szeretet felmérhetetlen tengerének partján időzünk. Szeretnők elbeszélni ezt a szeretetet, de szavaink felmondják a szolgálatot. Elmondjuk földi életét, érettünk hozott áldozatot, közbenjárói tevékenységét fenn a mennyben, valamint azt, hogy lakhelyeket készít azok számára, akik Őt szeretik. Ha mindez elvonul előttünk, akkor felkiáltunk: Oh, mily nagy és mélységes Krisztus szeretete! "Nem abban van a szeretet, hogy mi szerettük az Istent, hanem hogy ő szeretett minket és elküldte az ő Fiát engesztelő áldozatul a mi bűneinkért." "Lássátok milyen nagy szeretetet adott nékünk az Atya, hogy Isten fiainak neveztetünk!" (1. Ján. 4, 10; 3, 1.)
189
Ellen G. White
Apostolok története
Minden őszinte tanítványban forrón lángol ez a szeretet, mint szent tűz, szívének oltárán. Ez a föld az a hely, hol Isten szeretete megnyilvánult Krisztus által. Ezen a földön kell Isten gyermekeinek ezt a szeretetet feddhetetlen életük által visszatükrözni. Így vezethetjük a bűnösöket a kereszthez, hogy szemlélhessék Isten Bárányát. MINDIG CSAK ADNI Az öreg kút csendesen adja Vizét... úgy telik minden napja. Áldott élet ez! - fontolgatom: csak adni, adni minden napon! Ilyen kúttá kellene lennem, csak adni, teljes életemben! Csak adni? Terhet is jelent, Jó kút, nem érzed ezt a terhet? Belenézek, tükre rám ragyog: "Hiszen a forrás nem én vagyok! Árad belém! Csak tovább adom, frissen, vidáman és szabadon..." Hadd éljek ilyen kút-életet, Osszak áldást és szeretetet. Nem az enyém, Krisztustól kapom, Egyszerűen továbbadhatom!
190
Ellen G. White
Apostolok története
32.
Adakozó gyülekezet
A korinthusi gyülekezethez intézett első levelében Pál apostol kioktatta a hívőket, hogy milyen egyetemes elvek alapján támogassák Isten művét e földön. Miközben javukat szolgáló apostoli működéséről ír, azt kérdi tőlük: "Kicsoda katonáskodik valaha a maga zsoldján? Kicsoda plántál szőlőt és nem eszik annak gyümölcséből? Vagy kicsoda legeltet nyájat, és nem eszik a nyájnak tejéből? Vajon emberi módon beszélem-é ezeket? vagy nem ezeket mondja-é a törvény is? Mert a Mózes törvényében meg van írva: Ne kösd fel a nyomtató ökörnek száját. Avagy az ökrökre van-é az Istennek gondja? Avagy nem érettünk mondja-é általában? Mert mi érettünk íratott meg, hogy aki szánt, reménység alatt kell szántania, és aki csépel, az ő reménységében részesnek kell lennie reménység által." Majd így kérdezi tovább az apostol: "Ha mi néktek a lelkieket vetettük, nagy dolog-é, ha mi a ti testi javaitokat aratjuk? Ha egyebek részesülnek a ti javaitokban, miért nem inkább mi? De mi nem éltünk e szabadsággal; hanem mindent eltűrtünk, hogy valami akadályt ne gördítsünk a Krisztus evangéliuma elé. "Nem tudjátok-é, hogy akik a szent dolgokban munkálkodnak, a szent helyből élnek, és akik az oltár körül forgolódnak, az oltárral együtt veszik el részüket. Ekképpen rendelte az Úr is, hogy akik az evangéliumot hirdetik, az evangéliumból éljenek." (1. Kor. 9, 7-14.) Itt az apostol utal az Úr tervére, a templomban szolgálatot teljesítő papok eltartását illetőleg. Akiket erre a szent hivatásra választottak, azokat testvéreik tartották el, akiknek lelki áldásokkal szolgáltak. "...Kik a Lévi fiai közül nyerik el a papságot, parancsolatjuk van, hogy törvény szerint tizedet szedjenek a néptől, azaz az ő atyafiaiktól." (Zsid. 7, 5.) Lévi törzsét az Úr választotta ki, hogy végezzék a templommal és a papsággal kapcsolatos szent szolgálatokat. A papról viszont azt mondotta: "Mert őt választotta ki az Úr, ...hogy álljon szolgálatra az Úrnak nevében." (5. Móz. 18, 5.) Minden jövedelem tizedét az Úr igényelte saját tulajdonául; a tized visszatartását az Úr lopásnak tekintette. Ezen tervre - a prédikátori szolgálat támogatására - hivatkozott Pál, amikor kijelentette: "Ekképpen rendelte az Úr is, hogy akik az evangéliumot hirdetik, az evangéliumból éljenek." Később, Timótheushoz intézett egyik levelében még azt írja: "Méltó a munkás a maga jutalmára." (1. Tim. 5, 18.) A tized fizetése azonban csak egyik része volt az Isten tervének, szolgálatának fenntartására. Ezenkívül még számos adományt és áldozatot írt elő. A zsidó papi rendszer arra tanította a népet, hogy bőkezűen adakozzék, úgy Isten ügyének támogatására, mint a szűkölködők táplálására. Különös alkalmakra önkéntes
191
Ellen G. White
Apostolok története
adományokat gyűjtöttek. Az aratás és szüret idején, a mező és a föld zsengéit búzát, bort és olajat - az Úr oltárára áldozták. Az utószedést, az aratás maradványait, a szegények számára hagyták. Juhok nyírásakor az első gyapjút és a búza cséplésének elejét szintén Istennek szentelték. Hasonlóképpen az állatok elsőszülötteit; ellenben az elsőszülött fiúgyermekért váltságdíjat fizettek. A gyümölcsök zsengéjét viszont a Szentélyben kellett az Úrnak áldozatul bemutatni, és azután a papok szükségleteire szentelni. A jótékonykodás ezen rendszere által az Úr oktatni kívánta az izraelitákat, hogy mindenben Ő legyen az első. Így emlékeztette őket arra, hogy Ő a tulajdonosa minden földjüknek, nyájuknak és barmaiknak. Ő adta a napfényt és az esőt; így keltette életre a vetést és érlelte meg az aratást. Egyáltalán minden, amivel rendelkeznek, Isten tulajdona és ők csak javainak sáfárai. Nem egyezik Isten akaratával, hogy a keresztények szűkkeblűbbek legyenek a zsidóknál, mert nekik sokkal nagyobb kiváltságaik vannak. "Valakinek sokat adnak" jelenti ki az Üdvözítő - "sokat követelnek tőle." (Luk. 12, 48.) A héberektől megkövetelt bőkezű adakozás elsősorban saját népüket szolgálta. Viszont ma Isten műve az egész földre kiterjed. Krisztus az evangélium kincseit követőinek kezeibe helyezte; ezzel azonban felelőssé tette őket, hogy az üdvösség örömhírét az egész világnak hirdessék. Bizonyos, hogy kötelezettségünk sokkal nagyobb, mint volt a hajdani Izráelé. Miközben Isten műve terjed, mind gyakoribb segélykérések érkeznek hozzánk. Hogy ezen meghívásoknak eleget tehessünk, a keresztényeknek meg kell szívlelniük az Úr parancsát: "Hozzátok be a tizedet mind az én tárházamba, hogy legyen ennivaló az én házamban." (Mal. 3, 10.) Ha a hitvalló keresztények behoznák tizedeiket és adományaikat, akkor Isten tárháza állandóan megtelne. Akkor nem lenne szükség kiállításokra, sorsolásokra és mulatságokra, hogy az evangélium terjesztéséhez szükséges anyagi eszközöket biztosítsák. Az emberek kísértésbe esnek, hogy pénzüket élvezetekre, vágyaik kielégítésére, testük díszítésére vagy lakásuk szépítéséré fordítsák. Még gyülekezeti tagok sem tartózkodnak attól, hogy ilyen célokra bőkezűen, sőt pazarlóan költekezzenek. Ellenben, ha felszólítják őket, hogy az Úr tárházába hozzanak adományokat, hogy műve fejleszthető legyen, akkor ettől húzódoznak. Azután, ha nem tudják elkerülni a felszólítást, adakoznak, de lehetőleg sokkal kevesebbet, mint amennyit igen gyakran haszontalan élvezetekre kiadnak. Isten szolgálata iránt nem mutatnak őszinte szeretetet, sem komoly részvétet lelkek megmentése érdekében. Nem csoda tehát, ha az ilyen tagok keresztényi élete elfajult, beteges élet. Akinek szívében azonban Krisztus szeretete lángol, az nemcsak kötelességének érzi, hanem boldog lesz, ha mindenét odaáldozhatja a legnagyobb és legszentebb mű fejlesztésére, amelyet valaha emberekre bíztak: feltárni a világnak a jóság, Irgalom és Igazság kincseit. 192
Ellen G. White
Apostolok története
A kapzsiság, a fösvénység lelkülete viszi rá az embereket, hogy olyan pénzt is visszatartsanak vágyaik kielégítésére, amely jog szerint Istené. Az Úr ezt a lelkületet ma éppúgy gyűlöli, mint annak idején, amikor népét szigorúan megfeddte prófétája által: "Avagy az ember csalhatja-é az Istent? ti mégis csaltatok engem. És azt mondjátok: Mivel csalunk téged? A tizeddel és az áldozni valóval. Átokkal vagytok elátkozva, mégis csaltok engem; a nép egészben!" (Mal. 3, 8. 9.) A bőkezű adakozás: mennyei lelkület. E lelkület legmagasztosabb megnyilvánulása: Krisztus áldozata a kereszten. Miérettünk odaadta az Atya egyszülött Fiát! Krisztus pedig, miután mindenről lemondott, amivel bírt, Önmagát adta oda, hogy megmentse az embert. A golgotai kereszt legyen az Üdvözítő felhívása a jótékonyságra, minden követőjéhez. A kereszt a jelképe az örök adakozás elvének. "Adni és ismét csak adni." "Aki azt mondja, hogy ő benne marad, annak úgy kell járnia, amint ő járt." (1. Ján. 2, 6.) Ellenben az önzés lelkülete: a Sátán lelkülete. A világi ember életében megnyilvánuló alapelv ez: Végy! Kapj! Így remélnek boldogságot és kényelmet elérni; vetésük gyümölcse azonban nyomorúság és halál. Mindaddig, míg Isten áldást ad gyermekeinek, kötelességük sem szűnik meg, hogy visszaadják Neki az Általa igényelt részt. És pedig nemcsak ezt a köteles részt kell adniuk, hanem hozzanak hálaáldozatul önkéntes adományokat is Isten tárházába. Ujjongó szívvel áldozzák hát oda Teremtőjüknek bőségük zsengéit, legkiválóbb javaikat, legszebb és legszentebb szolgálatukat. Akkor gazdag áldást nyernek. Isten olyanná teszi lelküket, amilyen a megöntözött kert, amely sohasem szenved vízhiányban. Amikor pedig begyűjtik az utolsó nagy aratást, jutalmul azokat a kévéket nyerik, melyeket Mesterüknek hozhattak, azért, mert istenadta javaikat önzetlenül használták fel. Istennek a toborzás munkáját végző, választott szolgái soha ne kényszerüljenek arra, hogy testvéreik részvétteljes és szívélyes segítsége nélkül, saját terhükre vegyék fel a küzdelmet. A gyülekezeti tagok kötelessége, hogy bőkezűek legyenek azok iránt, akik világi foglalkozásukat otthagyják és teljesen Krisztus szolgálatára szentelik életüket. Ha Isten szolgáit bátorítják, műve annál jobban halad. Ellenben, ha az emberi önzés visszatartja az Úr művét megillető támogatást, nemcsak a hithirdetők kezei gyengülnek meg, hanem gyakran egész hasznavehetőségük komolyan megbénul. Isten haragja felgerjed azok ellen, akik azt állítják, hogy az Ő követői, de ennek ellenére engedik, hogy Istennek szentelt munkások életszükségleteikben hiányt szenvedjenek, mialatt a lelkekért munkálkodnak. Az ilyen önző embereknek egykor nemcsak arról kell számot adniuk, hogy miként sáfárkodtak Isten javaival, hanem arról is, hogy bánatot és szívfájdalmat okoztak eljárásukkal az Úr hűséges szolgáinak. Akit az Úr prédikátori tisztségre hív el, és erre az elhívásra mindent
193
Ellen G. White
Apostolok története
otthagy, hogy az Úr szolgálatába lépjen, kell, hogy áldozatos fáradozásaiért olyan fizetésben részesüljön, amely saját és családja megélhetését is biztosítja. A világi foglalkozások különféle ágaiban, mind a szellemi, mind a fizikai munka terén a tisztességes munkások igen jó fizetést kaphatnak. És ez a munka - az igazság magvát hinteni, és lelkeket Krisztushoz vezetni - vajon nem sokkal fontosabb-e bármilyen más világi foglalkozásnál? Nincs-e hát joguk a hűséges munkásoknak, hogy ebben a munkakörben is elegendő jutalmat kapjanak? Aszerint, ahogyan becsüljük az erkölcsi és a testi jólétért áldozott munkát, kimutatjuk, mennyivel többre értékeljük a mennyei dolgokat a földieknél. Szükséges, hogy Isten népe jó szívvel és bőségesen adakozzék, mert Isten tárháza anyagi eszközökre szorul; a prédikátorok szükségleteit, a misszióterületek igényeit kell kielégítenie. A prédikátoroknak szent kötelessége, hogy Isten művének szükségleteit a gyülekezetek elé tárják és hogy bőkezűségre neveljék a tagokat. Ha ezt elhanyagolják és a gyülekezetek nem adakoznak mások szükségleteire, akkor nemcsak az Úr műve szenved, hanem elmarad az az áldás is, amelyben a hívők egyébként részesültek volna. Még a legszegényebb tagok is hozzák el adományaikat Istennek. Nekik is részesülniük kell Krisztus kegyelmében, azáltal, hogy önmegtagadást gyakorolnak, hogy segítsenek azokon, akik náluk is nyomorultabbak. A szegény ember adománya, az önmegtagadás gyümölcse, jó illatként száll fel Isten trónjához. Az önfeláldozás minden ténye erősíti az adakozó irgalmas lelkületét és szorosabban kapcsolja Ahhoz, Aki gazdag volt, de miérettünk szegénnyé lett, hogy mi az ő szegénysége által meggazdagodjunk. Az özvegyasszony adakozását, mert két fillérjét - egész vagyonát - Isten perselyébe helyezte, megörökítette az evangélium. Bátorítja azokat, akik noha szegénységgel küzdenek - adományukkal Isten munkáját óhajtják támogatni. Jézus a tanítványok figyelmét erre az asszonyra irányította, aki "az ő egész vagyonát" odaadta. (Márk 12, 44.) Többre értékelte az asszony filléreit, mint azok adományát, akiknek alamizsnája nem igényelt tőlük semmiféle önmegtagadást. Fölöslegük csekélyke részét adták; az özvegy azonban lemondott legégetőbb szükségletéről is, hogy adományát elvigye. Bizalmát Istenbe vetette, hogy megadja mindennapi kenyerét. Róla mondotta az Üdvözítő: "Bizony mondom néktek, hogy ez a szegény özvegy asszony többet vetett, hogynem mind a többi, akik a perselybe vetettek vala." (Márk 12, 43. 44.) Azt tanította ezáltal, hogy Isten az adományt nem az összeg nagysága szerint értékeli, hanem az adakozó helyzetéhez és indítóokához mérten. Pál apostol, prédikátori tisztségében állandóan azon fáradozott, hogy a gyülekezetekben az újonnan megtértek szívében felébressze a vágyat, hogy Istenért nagy dolgot cselekedjenek. Gyakran intette őket a bőkezű adakozásra. Amikor az efézusi vénekkel a régebben közöttük végzett munkájáról beszélt, ezt mondotta: "Mindenestül megmutattam néktek, hogy ily módon munkálkodva kell az erőtlenekről 194
Ellen G. White
Apostolok története
gondot viselni és megemlékezni az Úr Jézus szavairól, mert ő mondá: Jobb adni, mint venni." "Aki szűken vet, szűken is arat; és aki bőven vet, bőven is arat." "Kiki amint eltökélte szívében, nem szomorúságból, vagy kénytelenségből; mert a jókedvű adakozót szereti az Isten." (Apcs. 20, 35; 2. Kor. 9, 6. 7.) A maczedóniai hívők majdnem valamennyien szegények voltak földi javakban; szívük azonban túláradt az Isten és igazsága iránti szeretettől, és örömujjongva áldoztak az evangéliumi munka támogatására. Ha a pogány gyülekezetekben általános gyűjtéseket rendeztek az ínséges zsidó hívők javára, a maczedóniai megtértek bőkezűségét példaképül állították a többi gyülekezet elé. Az apostol a korinthusi hívőkhöz intézett levelében felhívta figyelmüket erre és felemlítette: "Istennek azt a kegyelmét, amelyet Maczedónia gyülekezeteivel közölt, hogy a nyomorúság sok próbái közt is bőséges az ő örömük és igen nagy szegénységük jószívűségük gazdagságává növekedett... Sőt erejük felett is adakoztak, sok könyörgéssel kérvén minket, hogy a szentek iránt való szolgálat jótéteményébe és közösségébe fogadjuk be őket." (2. Kor. 8, 1-4.) A maczedóniai hívőknek ez az áldozatkészsége a teljes odaszentelődés következménye volt. Isten Lelkétől késztetve, "önmagukat adták először az Úrnak" (2. Kor. 8, 5.) azután pedig készségesek voltak anyagi javaikból is gazdagon áldozni az Evangélium művének fenntartására. Nem volt szükséges őket adakozásra unszolni; sőt kiváltságnak tekintették, hogy életszükségleteikről is lemondjanak és ezáltal mások ínségén segítsenek. Ha az apostol ebben fékezni akarta őket, akkor szinte erőszakolták, hogy fogadja el adományaikat. Egyszerűségükben és becsületességükben, valamint a testvérek iránti szeretetükben örömmel tagadták meg önmagukat, s ezáltal gazdagok voltak jó cselekedeteik gyümölcseiben. Midőn Pál elküldte Titust Korinthusba, az ottani hívők erősítésére, külön is utasította, hogy késztesse a gyülekezetet az adakozás erényének gyakorlására; a hívőkhöz intézett levele által, személyesen ő maga szólította fel őket: "Azért miképpen mindenben bővölködtök, hitben, beszédben, ismeretben és minden buzgóságban és hozzánk való szeretetben, úgy e jótéteményben is bővölködjetek." "Most hát a cselekvést is vigyétek végbe; hogy amiképpen az akarás készséges, azonképpen a végrehajtás is ahhoz képest legyen, amitek van. Mert ha a készség megvan, aszerint kedves az, amije kinek-kinek van, és nem aszerint, amije nincs." "Az Isten pedig hatalmas arra, hogy rátok árassza minden kegyelmét; hogy mindenben mindenkor teljes elégségtek lévén, minden jótéteményre bőségben legyetek... Hogy mindenben meggazdagodjatok a teljes jószívűségre, amely általunk hálaadást szerez az Istennek." (2. Kor. 8, 7. 11. 12; 9, 8-11.) Az önzetlen bőkezűség az ősgyülekezetet örömmel árasztotta el; a hívők tudták, hogy fáradozásaikkal hozzájárulnak ahhoz, hogy az evangélium eljusson mindazokhoz, akik még a sötétségben élnek. Jótékonyságukkal bizonyították, hogy nemhiába nyerték el Isten kegyelmét; mert csakis a Lélek általi megszentelődés
195
Ellen G. White
Apostolok története
hozhatta létre ezt az áldozatkészséget! Mind a hívők, mind a hitetlenek előtt, ez: a kegyelem csodáját jelentette. A lelki fejlődés és jólét szorosan összefügg a keresztényi bőkezűséggel. Krisztus követői örvendjenek annak a kiváltságnak, hogy életükben megnyilvánulhat Megváltójuk irgalmassága. Amiként áldozatot hoznak az Úrnak, úgy biztosak lehetnek afelől, hogy kincsük előttük jár a mennyei kapuk felé vezető útjukon. Akarod biztosítani vagyonodat? Helyezd azokba a kezekbe, melyeken megláthatod a szegek helyeit. Élvezni akarod vagyonodat? Használd fel a nyomorgók és szenvedők javára! Akarod gyarapítani tulajdonodat? Akkor figyelj Isten intelmére: "Tiszteld az Urat a te marhádból, a te egész jövedelmed zsengéjéből. Ekképpen megtelnek a te csűreid elégséggel, és musttal áradnak el sajtód válúi." (Péld. 3, 9. 10.) Ha azonban arra törekszünk, hogy vagyonunkat saját önző céljainkra visszatartsuk, örök veszteségünk lesz. Ellenben attól a pillanattól kezdve, hogy kincsünket odaadtuk Istennek, Neve, változhatatlansága pecsétjét viseli. Isten kijelenti: "Oh boldogok ti, akik minden vizek mellett vettek." (Ésa. 32, 20.) Állandó adakozás, Isten adományaiból, mindenfelé, ahol Isten műve vagy emberek ínsége segítségért kiált, sohasem vezethet elszegényedésre. "Van olyan, aki bőven adakozik, és annál inkább gazdagodik; és aki megtartóztatja a járandóságot, de ugyan szűkölködik." (Péld. 11, 24.) A magvető a magot azáltal sokszorosítja, hogy elhinti a földbe. Áll ez azokra is, akik hűségesen adakoznak Isten adományaiból. Adakozásukkal megsokszorosított áldást vesznek. "Adjatok, néktek is adatik." Isten megígérte: "Jó mértéket, megnyomottat és megrázottat, színig teltet adnak a ti öletekbe." (Luk. 6, 38.) TÉGY, URAM, ENGEM ÁLDÁSSÁ! Tégy, URAM, engem áldássá! LELKEDET úgy várom. Tedd TE a szívem hálássá, hogy NEKED szolgáljon! Bárhova küldesz, ajkamról zengjen az új ének! Tégy, URAM, engem áldássá! Oly sok a bús élet. Füle Lajos "Mindenki annyival lesz gazdagabb, amennyit a magáéból másnak ad. " Sargiv F.
196
Ellen G. White
Apostolok története
33.
Munka, viszontagságok között
Pál fáradozott azon, hogy a Szentírásból a megtértek elé tárja az Isten műve támogatására vonatkozó világos tanításokat. Noha mint az evangélium prédikátora, "joggal" igényelhette, hogy megélhetéséért világi foglalkozásban "ne kelljen dolgoznia" (1. Kor. 9, 6.), időnként mégis, prédikátori tisztsége gyakorlása közben, a nagyobb kultúr-központokban mesterségét is folytatta, hogy létfenntartását biztosítsa. A zsidók a testi munkát nem tartották rendkívüli dolognak, vagy lealázónak. Mózes a zsidókat kioktatta, hogy gyermekeiket rendszeres mesterségre tanítsák; bűnnek számított, ha ifjaknak megengedték, hogy a testi munkát kerüljék. Sőt, ha a gyermeket szent hivatásra nevelték is, szükségesnek tartották, hogy valamilyen gyakorlati, hasznos munkát tanuljon. Minden ifjúnak akár gazdag, akár szegény szülők gyermeke volt is, mesterséget kellett tanulnia. Ha a szülők elmulasztották gyermeküket mesterségre kitaníttatni, úgy tekintették őket, mint akik eltértek az Úr rendeleteitől. Ennek a szokásnak megfelelően, Pál is megtanulta már kora ifjúságában a sátorkészítés mesterségét. Mielőtt Pál Krisztus tanítványa lett, magas állást töltött be és nem volt szüksége megélhetéséért két keze munkájára. Azonban később, miután már egész vagyonát Krisztus ügyének fejlesztésére fordította, időközönként mesterségéhez folyamodott, hogy megélhetését biztosítsa. Ezt különösen olyan helyeken tette, ahol szándékát esetleg félreérthették. Thessalonikában kifejtett működésével kapcsolatban olvassuk először, hogy Pál, mialatt hirdette az Igét, keze munkájával kereste meg kenyerét. Az ottani gyülekezethez intézett levelében emlékezteti a hívőket, hogy "terhetekre lehettünk volna, mint Krisztus apostolai". De még hozzáteszi: "Emlékezzetek ugyanis atyámfiai a mi fáradozásunkra és bajlakodásunkra; mert éjjel-nappal munkálkodva hirdettük néktek az Isten evangéliumát, csakhogy senkit meg ne terheljünk közületek." (1. Thess. 2, 6. 9.) Az apostol a hozzájuk intézett második levelében kifejti továbbá, hogy amikor ő és munkatársai náluk időztek: "sem ingyen kenyeret nem ettek senkinél, hanem munkával és fáradsággal, éjjel-nappal dolgozva, hogy közületek senkinek se legyünk terhére. Nem azért, mintha nem volna rá jogunk, hanem, hogy magunkat például adjuk néktek, hogy minket kövessetek." (2. Thess. 3, 8. 9.) Thessalonikában találkozott az apostol olyan emberekkel, akik húzódoztak a testi munkától. Ezekről írja később: "Némelyek rendetlenül élnek közületek, akik semmit nem dolgoznak, hanem nyugtalankodnak. Az ilyeneknek azonban rendeljük, és kérjük őket a mi 197
Ellen G. White
Apostolok története
Urunk Jézus Krisztusra, hogy csendesen munkálkodva, a magok kenyerét egyék." Miközben Pál Thessalonikában dolgozott, különösen ügyelt arra, hogy az ilyeneknek igazi példaképül szolgáljon. "Mert amikor nálatok voltunk" - írja -, "azt rendeltük néktek, hogy ha valaki nem akar dolgozni, ne is egyék." (2. Thess. 3, 11. 12. 10.) Sátán minden korszakban megkísérelte, hogy Isten szolgáinak fáradozásai elé akadályokat gördítsen, amennyiben a gyülekezetekbe a fanatizmus lelkületét vitte be. Így volt ez Pál napjaiban is; így a későbbi évszázadokban; úgyszintén a reformáció korszakában is. Wycliffe-nek, Luthernek és másoknak, kik befolyásukkal és hitükkel a világ áldására szolgáltak, harcolniuk kellett olyan csalárdságok ellen, melyekkel az ősi ellenség megkísérelte, hogy a túlbuzgó, kiegyensúlyozatlan és megszenteletlen lelkületű tagokat fanatizálja. Tévelygő lelkek azt tanították, hogy az életszentség magaslata a lelket minden földi gond és munka fölé emeli, tehát a munka alól is mentesíti. Mások viszont szélsőséges nézeteikkel, bizonyos szövegeket félremagyaráztak és azt tanították, hogy a munka bűn. A keresztény ne törődjön többé sem saját, sem családja jólétével, hanem egész életét szentelje lelki dolgoknak. Azonban Pál apostol tanítása és példaadása megfeddi az ilyen szélsőségeket. Thessalonikában az igehirdetés közben Pál nem volt teljesen keze munkájára utalva, hogy megélhessen. Amikor később thessalonikai élményeire hivatkozik és megköszöni a filippibeli hívők adományait, amelyekkel ottani tartózkodása alatt támogatták, ezeket írja: "Mert már Thessalonikában is, egyszer is, másszor is, küldtetek nékem szükségemre." (Fil. 4, 16.) Annak ellenére, hogy ezt a segítséget kapta, a thessalonikaiaknak mégis példakép akart lenni a szorgalomban; egyrészt, hogy senki se vádolhassa jogosan kapzsisággal, másrészt, hogy példaadásával megfeddje azokat, akik a testi munka felől fanatikus nézeteket vallottak. Amikor Pál első ízben meglátogatta Korinthusi, olyan emberek közé került, akik gyanúsan fogadták az idegenek szándékait. A tengerparton lakó görögök tapasztalt kereskedők voltak. Ezek annyira begyakorolták magukat a fortélyos üzleti fogásokba, hogy végül is az volt a véleményük, hogy a haszon jelenti az üdvösséget és a pénzszerzés minden körülmények között előnyös - akár tisztességes, akár görbe úton is. Pál ismerte jellemvonásaikat. Nem akart tehát alkalmat szolgáltatni olyan állításokra, hogy az evangéliumot pénzért prédikálja. Joggal követelhetett volna támogatást korinthusi hallgatóitól, de nem élt ezen jogával, nehogy prédikátori munkásságát és eredményességét az a jogtalan gyanú csorbítsa, hogy az evangéliumot nyereség kedvéért prédikálja. Szerette volna a félreértés minden alapját kiküszöbölje, nehogy üzenete veszítsen erejéből. Korinthusba érkezése után nemsokára "egy Akvilla nevű, pontusi származású zsidóra talált, ki nem régen jött Itáliából és feleségére Priscillára." Ezek "azonféle mívesek valának" mint ő. Klaudius rendeletére, hogy minden zsidónak el kell hagynia
198
Ellen G. White
Apostolok története
Rómát, kerültek Akvilla és Priscilla Korinthusba, ahol mint sátorkészítők telepedtek le. Pál tudakozódott felőlük. Amikor megtudta, hogy istenfélők és igyekeznek kerülni az őket körülvevő helytelen befolyásokat, hozzájuk ment, "náluk marada és dolgozik vala... Vetekedvén pedig minden szombaton a zsinagógában és igyekezék mind a zsidókat, mind a görögöket meggyőzni." (Apcs. 18, 2-4.) Később Silás és Timótheus is csatlakoztak Pálhoz Korinthusban. Magukkal hozták a maczedón gyülekezetek anyagi támogatását a mű fejlesztésére. A korinthusi hívőkhöz írt második levelében, miután ott már egy erős gyülekezetet alapított, Pál emlékeztette őket a köztük töltött életére. "Avagy vétkeztem-é" kérdezte "mikor magamat megaláztam, hogy ti felmagasztaltassatok, hogy ingyen hirdettem néktek az Isten evangéliumát? Más gyülekezeteket fosztottam meg, zsoldot vévén, hogy néktek szolgáljak; és mikor nálatok voltam és szűkölködtem, nem voltam terhére senkinek. Mert az én szükségemet kipótolták a Maczedóniából jött atyafiak; és rajta voltam és rajta is leszek, hogy semmiben se legyek terhetekre. Krisztus igazsága bennem, hogy én ettől a dicsekvéstől nem esem el Akhája vidékén." (2. Kor. 11, 7-10.) Pál megmagyarázza, hogy miért tanúsított ilyen magatartást Korinthusban. Azért, hogy "elvágjam az alkalmat az alkalomkeresők elől." (2. Kor. 11, 12.) Miközben mint sátorkészítő munkálkodott, az evangéliumot is hűségesen hirdette. "Apostolságomnak jelei megbizonyosodtak közöttetek sok tűrésben, jelekben, csodákban és erőkben is." Azután hozzáfűzi: "Mert micsoda az, amiben megkárosodtatok a többi gyülekezetek mellett, hanem ha az, hogy én magam nem voltam néktek terhetekre? Bocsássátok meg nékem ezt az igazságtalanságot! Ímé harmadízben is kész vagyok hozzátok menni, és nem leszek terhetekre, mert nem azt keresem, ami a tiétek, hanem titeket magatokat... Én pedig nagy örömest áldozok és esem áldozatul a ti lelketekért." (2. Kor. 12, 12-15.) Efézusban töltött hosszabb működésének ideje alatt, ahol három éven át az egész vidéken hatalmas evangélizáló munkát végzett, szintén folytatta mesterségét. Efézusban csakúgy, mint Korinthusban, Akvilla és Priscilla társaságának örvendhetett, akik elkísérték Ázsiába is, második misszióútjának befejezése alkalmával. Egyesek tiltakoztak és kifogásolták, hogy Pál kézi munkát végezzen, mert azt állították, hogy ez nem egyeztethető össze az evangélium prédikátorának tisztségével. Hogy Pál, a legtekintélyesebb és legelsőrangúbb prédikátor ipart űzzön, miközben az Igét hirdeti? Vajon nem méltó-e a munkás az ő jutalmára? Miért fecsérelje sátrak készítésére idejét, amikor bizonyára jobban is fel tudná használni? Pál azonban nem tekintette ezt az időt elveszettnek. Mialatt Akvillával dolgozott, szoros összeköttetésben volt a nagy Tanítóval és megragadott minden alkalmat, hogy az Üdvözítőről bizonyságot tegyen és a szűkölködőkön segítsen. Vágyott állandóan újabb lelki megismerésre. Oktatta munkatársait a lelki dolgokban; egyszersmind példát adott a szorgalmas munkára és alaposságra. Ügyes, gyors 199
Ellen G. White
Apostolok története
munkás volt, mesterségében szorgalmas, és azt vallotta, hogy: "lélekben buzgók legyetek; az Úrnak szolgáljatok." (Róm. 12, 11.) Mestersége által a társadalom olyan rétegeihez is hozzáférkőzhetett, akiket egyébként nem érhetett volna el. Társainak megmutatta, hogy a kézügyesség a mindennapi foglalkozásban: Isten adománya. Isten nemcsak a tehetséget adja, hanem a bölcsességet is, hogy azt helyesen felhasználjuk. Tanította, hogy még mindennapi munkánk végzése közben is Istent kell dicsőítenünk. Munkában megkérgesedett kezei mit sem csökkentették szívhez szóló beszédének, szózatainak erejét, melyeket mint keresztény hithirdető intézett hozzájuk. Pál apostol gyakran éjjel-nappal dolgozott, nemcsak saját fenntartására, hanem, hogy munkatársainak is segítségére legyen. Keresetét megosztotta Lukáccsal és segítette Timótheust is. Gyakran éhezett, csak hogy mások nyomorán enyhítsen. Önmegtagadó életet élt. Szolgálatának vége felé, Miletusban az efézusi vénekhez intézett búcsúbeszéde közben, bátran mutathatta fel kérges, barázdás kezeit, mondván: "Senkinek ezüstjét, vagy aranyát, vagy ruháját nem kívántam. Sőt magatok tudjátok, hogy a magam szükségeiről és a velem valókról ezek a kezek gondoskodtak. Mindenestől megmutattam néktek, hogy ily módon munkálkodva kell az erőtlenekről gondot viselni és megemlékezni az Úr Jézus szavairól, mert ő mondá: "Jobb adni, mint venni." (Apcs. 20, 33-35.) Ha Isten szolgái azt képzelik, hogy Krisztus ügyéért nehézségeket és ínséget szenvednek, gondoljanak csak arra a műhelyre, amelyben Pál dolgozott. Ne feledkezzenek meg arról, hogy Istennek ez a választott eszköze, miközben a sátorlapot szabta, a kenyeréért dolgozott, amelyet apostoli munkálkodásával már jogosan kiérdemelt. A munka áldás, nem átok. A tétlenség lerontja az istenfélő lelkületet és megszomorítja Isten Lelkét. Az állóvizű mocsár undort kelt; ellenben a tiszta folyóvíz egészséget és derűt áraszt a földön. Pál tudta, hogy akik a testi munkát elhanyagolják, csakhamar elgyengülnek. Oktatni akarta a fiatal evangélistákat, hogy kezük munkája által, izmaik és inaik gyakorlásával erősödnek meg. Így lesznek képesek elviselni azokat a küzdelmeket és nélkülözéseket, melyek az evangélizálás munkája közben várnak rájuk. Tudatában volt, hogy tanításai veszítenének erejükből, elevenségükből, ha szervezetét egyenletesen és kellőképpen nem foglalkoztatná. A resteknek nélkülözniük kell azt a felbecsülhetetlen értékű tapasztalatot, amelyet a mindennapi élet kötelességeinek teljesítése nyújt. Nem kevesen, hanem az emberek ezrei élnek a világon és csak fogyasztják azokat az áldásokat, amelyeket Isten irgalma áraszt reájuk. Elfeledkeznek arról, hogy az Úrnak a rájuk bízott javakért hálaáldozatot hozzanak. Elfelejtik, hogy a nekik kölcsönzött tálentumok bölcs felhasználása által egyszersmind termelők is legyenek. Ha megértenék, hogy Isten milyen munkát kíván tőlük, mint segítőtársaitól, akkor nem vonakodnának a felelősség terhétől.
200
Ellen G. White
Apostolok története
Fiatal emberek hasznavehetősége, akik úgy érzik, hogy Isten a prédikátori tisztségre hívta el őket, nagyrészt attól függ, hogy miként kezdik meg munkájukat. Akiket Isten hithirdetőkül választott ki, azok magasztos elhivatásukról bizonyságot is fognak szolgáltatni; tőlük telhetőleg igyekezni fognak, hogy tehetséges munkásokká fejlődjenek. Olyan tapasztalatokat igyekszenek szerezni, melyek alkalmassá teszik őket a tervezésre, a szervezésre és a kivitelezésre. Méltányolva elhivatásuk szentségét, igyekeznek önfegyelem által Mesterükhöz mindinkább hasonlóvá válni; jóságát, szeretetét és igazságát kinyilatkoztatni. És miközben komolyan törekszenek a rájuk bízott tálentumokat kamatoztatni, segítse őket a gyülekezet - értelmes módon. Azonban ne mindenkit bátorítsunk, aki úgy érzi, hogy a prédikátori tisztségre hivatott, hogy úgy a maga, mint családja részére állandó támogatást igényeljen a gyülekezettől. Közelfekvő a veszély, hogy egyeseket - tapasztalatok híján - hízelgés és helytelen dicséret által elkényeztetnek. Ezek azután elvárják a teljes támogatást, anélkül, hogy a maguk részéről komolyabban fáradoznának. Azokat az anyagi javakat, melyek Isten műve fejlesztésére folynak be, nem szabad olyan férfiakra költeni, akik csak azért akarnak prédikálni, hogy támogatást kapjanak és így valósítsák meg önző céljukat: a kényelmes életmódot. Azok a fiatal emberek, akik a prédikátori hivatásban óhajtják tehetségüket értékesíteni, szívleljék meg azokat a tanításokat, melyeket Pál apostol példaadása nyújt Thessalonikában, Korinthusban, Efézusban és másutt. Noha kiváló szónok volt, és Isten rendkívüli munkára választotta ki, mégsem tartotta megalázónak a testi munkát és sohasem szűnt meg áldozatot hozni azért az ügyért, amelyet szeretett. A korinthusiakhoz így ír: "Mindezideig éhezünk is, szomjúhozunk is, mezítelenkedünk is, bántalmaztatunk is, bujdosunk is. Fáradozunk is tulajdon kezünkkel munkálkodván; ha szidalommal illettetünk, jót kívánunk; ha háborúságot szenvedünk, békességgel tűrjük." (1. Kor. 4, 11. 12.) Pál, az emberiség tanítóinak egyik legnagyobb mestere, legmagasabbrendű kötelességei mellett a legkisebbeket is szívesen végezte. Ha az Úrért való szolgálatában a viszonyok megkívánták, készségesen dolgozott mesterségében. Egyébként pedig kész volt mindenkor világi foglalkozását abbahagyni, hogy az evangélium ellenségeinek ellenállását leküzdje, avagy megragadjon egy-egy rendkívüli alkalmat lelkek megnyerésére, Jézus Krisztus számára. Buzgalma és szorgalma: tilalomfa a lustasággal és kényelemszeretettel szemben. Példaadásával Pál megcáfolta azt a felfogást - mely akkor terjedt el a gyülekezetben -, hogy csak azok hirdethetik eredményesen az evangéliumot, akik teljesen függetlenek, akik nem kényszerülnek testi munkára. Cselekedete gyakorlatilag szemléltette előttük, hogy mit tehetnek szent életű gyülekezeti tagok olyan helyeken, ahol az emberek még nem ismerik az evangéliumi igazságokat. Példaadása sok egyszerű munkást lelkesített, hogy Isten művének fejlesztésére
201
Ellen G. White
Apostolok története
minden tőlük telhetőt megtegyenek s egyszersmind munkájukkal megkeressék mindennapi kenyerüket. Így Akvilla és Priscilla sem szentelték minden idejüket az Evangélium szolgálatára, de Isten mégis felhasználta ezeket az alázatos munkásokat, hogy Apollósnak megmutassák a teljes igazság útját. A Úr, szándékának kivitelére különböző eszközöket használ fel; kiválóan tehetséges egyéneket kiválaszt, hogy minden erejüket az evangélium tanítására és prédikálására szenteljék, mindazáltal mások is, akiket bár kézrátétellel nem avattak fel, fontos munkát végezhetnek a lélekmentés terén. Az önfenntartó evangéliumi munkások előtt igen nagy terület áll nyitva. Igen sokan, mialatt mesterségüket folytatják, értékes tapasztalatokat szerezhetnek a lélekmentés munkájában. Ily módon használható munkásokká képezik ki magukat, fontos feladatok elvégzésére, az ínséges területeken. Isten önfeláldozó szolgája, aki fáradhatatlanul hirdeti és tanítja az Igét, súlyos terhet hordoz szívén. Munkáját nem órák szerint méri. Bére nem befolyásolja munkásságát, kötelességei teljesítését fel nem hagyja, noha körülményei kedvezőtlenek. Megbízatását a mennyből nyerte és onnan várja jutalmát is, miután bevégezte munkáját. Az Úr úgy rendelte, hogy az ilyen munkások a fölösleges gondoktól mentesüljenek; legyen meg minden alkalmuk, hogy megszívlelhessék Pál apostol figyelmeztetését: "Ezekről gondoskodjál, ezeken légy, hogy előhaladásod nyilvánvaló legyen." (1. Tim. 4, 15.) Miközben gondoskodjanak arról, hogy elegendő mozgásuk legyen lelkük és testük egészségben, épségben tartására, de Isten nem akarja, hogy idejük nagy részét világi foglalkozásukban kényszerüljenek eltölteni. Ezek a hűséges munkások, noha készek az áldozatra és arra, hogy feláldozzák magukat az evangéliumért, mégsem mentesek teljesen a kísértésektől. Ha gondok nehezednek rájuk és nyugtalanítják őket, mert a gyülekezet elmulasztja, hogy kellő anyagi támogatást nyújtson nekik, igen sokan szenvednek a kísértő heves támadásaitól. Amikor látják, hogy munkájukat olyan csekélyre értékelik, levertség vesz erőt rajtuk. Igaz, hogy előretekintenek, az ítélet idejére, amikor elnyerik jogos jutalmukat, és ez új erőt kölcsönöz nekik, időközben azonban családjuk élelemre és ruházatra szorul. Ha meggyőződnének arról, hogy Isten felmentette őket kötelességük teljesítése alól, szívesen élnének kezük munkájából. Azonban tudatában vannak, hogy idejük az Úré, tekintet nélkül azok rövidlátására, kiknek kötelessége volna őket elegendő anyagiakkal ellátni. Igyekeznek felülemelkedni olyan kísértéseken, hogy üzleti vállalkozásba fogjanak, mely csakhamar megszüntetné ínséges helyzetüket. Folytatják tehát munkájukat az Úr művének előmozdítására, melyet jobban szeretnek saját életüknél. Hogy ezt megtehessék, arra kényszerülnek, hogy kövessék Pál apostol példáját és átmenetileg mesterséget folytatnak; mialatt természetesen továbbra is végzik lélekmentő tevékenységüket. Ezt azonban nem személyes előnyökért teszik, hanem, hogy Isten ügyének előmenetelét szolgálják.
202
Ellen G. White
Apostolok története
Jönnek napok, amikor Isten szolgája lehetetlennek tartja, hogy elvégezze a szükséges munkát; hiányzanak ugyanis az anyagi eszközök a számottevő és alapos munka végzéséhez. Fél, hogy a rendelkezésre álló eszközökkel nem tudja mindazt véghezvinni, amit kötelességének tart. De valahányszor hittel fog hozzá, látni fogja Isten dicsőségének megnyilatkozását, és fáradozásait siker fogja koronázni. Ő, Aki megparancsolta követőinek, hogy menjetek el e széles világra - ellátja majd minden munkását, aki parancsának engedelmeskedik és igyekszik hirdetni üzenetét. Művének felépítésénél az Úr nem mindenkor világít meg mindent szolgái előtt. Néha próbára teszi gyermekei bizalmát, amennyiben olyan körülményeket enged rájuk, amelyek kényszerítik őket, hogy hitben haladjanak előre. Gyakran súlyos és kellemetlen helyzeteket teremt, és előhaladásra készteti őket, mialatt lábaikat szinte verdesi a haragos áradat. Éppen ilyen időkben küldik fel Hozzá komoly imáikat; Isten pedig utat mutat nekik és tágas terekre vezeti őket. Ha Isten szolgái felismerik kötelességüket az Úr szőlőskertjének még szükséget szenvedő részével szemben, és a Mester szellemében fáradhatatlanul munkálkodnak lelkek megtéréséért, akkor Isten angyalai előkészítik az utat és gondoskodnak a szükséges eszközökről is a mű fejlesztése érdekében. Akik világosságot nyertek, azok gazdagon járulnak majd hozzá az érettük folyó mű fejlesztéséhez. Szívesen és bőkezűen tesznek eleget minden segélykérésnek; Isten Lelke pedig készteti szívüket, hogy az Úr ügyét ne csak otthon, hanem a külmisszió területein is támogassák. Ily módon jut erősítés az egyéb helyeken dolgozó munkások részére; és az Úr műve az Általa tervezett módon halad előre. "Az imádságos élettel elvégzett munka tökéletesít... s a tökéletes munka Szentté tesz" Dolgozz, mintha örökké élnél, s imádkozz, mintha holnap meghalnál.
203
Ellen G. White
Apostolok története
34.
Megszentelt igehirdetés
Jézus Krisztus tanításaival és példaadásával tökéletes képet nyújtott arról az önzetlen szolgálatról, amely Istentől ered. Isten nem önmagának él. A világ teremtése és minden dolog fenntartása bizonyítja, hogy állandóan másoknak szolgál. "Aki felhozza az Ő napját mind a gonoszokra, mind a jókra, és esőt ád mind az igazaknak, mind a hamisaknak." (Máté 5, 45.) A szolgálat ezen eszményét az Atya bízta a Fiúra. Jézust állította Isten az emberiség élére, hogy példaadása által tanítsa: mit jelent a szolgálat! Egész életét a szolgálat törvénye alá rendelte. Szolgált mindenkinek és segített mindenkinek. Jézus mindig és újból arra igyekezett, hogy ezt az alapelvet tanítványai lelkébe vésse. Amikor Jakab és János eléje tárták kívánságukat az elsőbbségért, így felelt nekik "Aki közöttetek nagy akar lenni, legyen a ti szolgátok. Valamint az embernek Fia nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem, hogy ő szolgáljon és adja az ő életét váltságul sokakért." (Máté 20, 26-28.) Mennybemenetele óta Krisztus tovább folytatta művét e földön, kiválasztott követei útján, akik által szól az emberekhez és segít szükségleteiken. Az egyház magasztos Feje, művét emberek segítségével végzi, akiket Isten rendelt, hogy mint képviselői tevékenykedj enek. Akiket Isten elhívott, hogy szavaik és tanításuk által munkálkodjanak gyülekezete felépítésén, azoknak tisztsége komoly és felelősségteljes. Krisztus helyett kérik embertársaikat, hogy béküljenek meg Istennel. Ezen megbízatásuknak azonban csak akkor tudnak megfelelni, ha felülről nyernek bölcsességet és erőt. Krisztus szolgái lelkipásztorai a népnek, melyet Isten őrizetükre bízott. Munkájuk az őrállók munkájához hasonlít. Régmúlt időkben gyakran állítottak őrállókat a várfalak kiszögelléseire, ahonnan a fontosabb helyeket áttekinthették, úgyhogy mindenkor jelezhették az ellenség közeledtét. Hűségüktől függött a város egész lakosságának biztonsága. Az őrállók kötelessége volt, bizonyos időközökben egymásnak jelt adni, és ezzel bizonyítani, hogy mindannyian ébren vannak és senkinek baja nem történt. A bátorító vagy intő felhívás egyiktől a másikig, szájról szájra szállt, amíg az egész város körül visszhangzott. Az Úr kijelenti minden prédikátornak: "És te embernek fia, őrállóul adtalak téged Izráel házának, hogyha szót hallasz számból, megintsd őket az én nevemben. Ha ezt mondom a hitetlennek: Hitetlen, halálnak halálával halsz meg; és te nem szólándasz, hogy visszatérítsd a hitetlent az ő útjáról; az a hitetlen vétke miatt hal meg, de vérét a te kezedből kívánom meg. De ha te megintetted a hitetlent az ő útja felől, hogy térjen meg róla... megmentetted a te lelkedet." (Ezék. 33, 7-9.)
204
Ellen G. White
Apostolok története
A próféta szavai hangsúlyozzák azok ünnepélyes felelősségét, akiket őrállókul és titkainak sáfárául hívott el Isten. Álljanak Sion falain mint őrállók, hogy az ellenség közeledtére riadójukat hallassák. Ha Isten szolgái nem teljesítik hűségesen kötelességüket, lelkek abban a veszélyben forognak, hogy a kísértésben elbuknak és elvesznek. Ha bármi okból kifolyólag lelkileg annyira eltompulnak, hogy nem képesek a veszélyt felismerni és hanyagságuk által emberi lelkek vesznek el, Isten az elveszettek vérét kezükből követeli meg. Sion falain álló őröknek kiváltsága, hogy legszorosabb összeköttetésben élhetnek Istennel, és a Szentlélek befolyása rájuk olyan közvetlen, hogy általuk figyelmeztethet férfiakat és nőket a közeledő veszélyről; egyszersmind megmutathatják a biztos menedékhelyet is. Hűségesen figyelmeztetniük kell őket a törvényszegés következményeire; őrizniük kell továbbá az egyház érdekeit. Éberségünknek sohasem szabad lankadni. Munkájuk igényli lényük minden képességét. Kürtszóhoz hasonlóan hallassák hangjukat, de sohase adjanak bizonytalan, határozatlan hangot. Ne a bérért munkálkodjanak, hanem azért, mert másként nem tehetnek és mert tudatában vannak, hogy "Jaj" nekik, ha nem prédikálják az evangéliumot. Isten választotta őket, megszentelt vérrel pecsételte el; így kell megmenteniük az embereket a fenyegető pusztulástól. Isten szolgája: Krisztus munkatársa. Világosan felismeri, hogy munkája szent; tudja, hogy milyen ernyedetlen, önfeláldozó lelkület szükséges ahhoz, hogy eredményesen végezze. Nem gondol saját kényelmére vagy jólétére. Sőt megfeledkezik magáról. Mialatt az elveszett juhot keresi, észre sem veszi, hogy fáradt, fázik vagy éhes. Egyetlen cél lebeg szemei előtt: megmenteni az elveszettet. Aki Immánuel véráztatta zászlaja alatt szolgál, olyan munkát végez, amely hősies erőfeszítést és türelmes kitartást igényel. Azonban a kereszt harcosa bátran kiáll az első vonalba. Ha az ellenség támadásba megy át, az Erődhöz fordul segítségért; miután az Úr elé tárta Igéjében adott ígéreteit, a pillanat szükségleteinek megfelelően erősítést nyer. Felismeri, hogy a győzelemhez felülről jövő erőre van szüksége; amelyet ha kivív, nem készteti öndicséretre, hanem arra, hogy annál jobban támaszkodjék a Mindenhatóra. Ezzel a hatalommal egybekapcsolódva, olyan bensőséggel hirdetheti az üdvüzenetet, hogy áthatja mások lelkületét is. Az Ige hirdetőjének bensőséges és állandó összeköttetésben kell élnie Istennel; ima és az Ige tanulmányozása által. Ez képezi erejének forrását. Istennel való közössége olyan erővel hatja át igyekezetét, melynek befolyása hatalmasabb, mint minden prédikációja. Ezt az erőt nem szabad elveszítenie. Komolyan, bensőségesen kérje Istent, hogy kötelességei teljesítésére ruházza fel erővel, a kísértések alatt pedig állhatatossággal; ajkait érintse az oltárról vett eleven parázzsal. Nagyon gyakran igen gyengén kapaszkodik Krisztus követe az örök valóságokba. Aki azonban Istennel jár, rejtekhelyet talál az örök Sziklában, ahonnan láthatja Istent, miként Mózes is látta. Az Istentől nyert világosság és erő által többet érthet meg,
205
Ellen G. White
Apostolok története
többet foghat fel, többet végezhet el, mint amennyit véges ítélkezése lehetségesnek tartott. Sátán bámulatos eredménnyel alkalmazza ravaszságát a csüggedőkkel szemben. Ha a prédikátorra a csüggedés fellege nyomasztólag hat, forduljon Istenhez, tárja Elé szükségleteit. Pál is akkor bízott legjobban Istenben, amikor sötét felhők takarták el előle az eget. Pedig ő jobban ismerte a szenvedést, mint bárki más. Figyeljük meg azonban győzelmi kiáltását a kísértések és küzdelmek közepette: "Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen-igen nagy örök dicsőséget szerez nekünk; mivelhogy nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra." (2. Kor. 4, 17. 18.) Pál tekintete állandóan a láthatatlan, de örök valóságokra irányult. Tudatában annak, hogy érzékfeletti hatalmakkal kell küzdenie, Istenbe vetette bizalmát, és ez volt erejének forrása. Ha feltekintünk Hozzá, a Láthatatlanhoz, akkor lelkünk erőt nyer és megtörik a világ hatalma értelmünk és jellemünk fölött. A lelkipásztor vegyüljön a nyáj közé, hogy juhait megismerve, jobban tudja tanításait szükségletükhöz alkalmazni. Mikor a prédikátor az igét hirdeti, munkája ezzel még csak megkezdődik. Azután személyes munkát kell végeznie. Keresse fel az embereket otthonaikban és barátságosan, komolyan és alázatosan beszéljen velük és imádkozzanak együtt. Vannak családok, kikhez Isten Igéjének igazságai sohasem juthattak volna el, ha kegyelmének sáfárai nem térnek be házaikba és nem mutatják meg nekik a menny felé vezető utat. Csakhogy azok szíve, akik ilyen munkát végeznek, dobbanjon Jézus szívével egy ütemben és összhangban. Nagy horderejű ez a parancs: "Eredj az utakra és a sövényekre és kényszeríts befőni mindenkit, hogy megteljék az én házam." (Luk. 14, 23.) Amidőn Isten szolgái családi körben tanítják az igazságot, igyekezzenek közel férkőzni azokhoz, akikért fáradoznak. Miközben együttmunkálkodnak Istennel, felruházza őket lelki erővel. Krisztus irányítja majd munkájukat, olyan szavakat adván ajkukra, melyek mélyen bevésődnek hallgatóik szívébe. Minden prédikátornak kiváltsága, hogy Pállal együtt elmondhassa: "Mert nem vonogatom magamat, hogy hirdessem néktek az Istennek teljes akaratát." "Hogy semmitől sem vonogattam magamat, ami hasznos, hogy hirdessem néktek és tanítsalak titeket nyilvánosan és házanként"... "az Istenhez való megtérés és a mi Urunk Jézus Krisztusban való hit felől." (Apcs. 20, 27. 20. 2.) Az Üdvözítő házról házra járt, betegeket gyógyított, bánkódókat vigasztalt, szenvedőket nyugtatott meg és lesújtottakat emelt fel. Kicsiny gyermekeket vett karjaiba és megáldotta őket. Soha ki nem apadó gyöngédséggel és irgalommal szentelte magát az emberi nyomorúság és szenvedés enyhítésének. Nem önmagáért dolgozott, hanem másokért. Szolgája volt mindenkinek. Étele és itala az volt, hogy bátorítsa és erősítse azokat, akikkel érintkezett. Az ajkairól áradó igazság annyira különbözött a rabbik tanításaitól és hagyományaitól, hogy hallgatói szívében új
206
Ellen G. White
Apostolok története
reményt gyújtott. Tanításai bensőségesen komolyak voltak; meggyőző erővel hatottak. Isten szolgáinak meg kell tanulniuk Krisztus módszereit, hogy Igéjének kincseskamrájából mindazt kimerítsék, amivel kielégíthetik azok lelki szükségleteit, akikért fáradoznak. Csakis így végezhetik el eredményesen feladatukat. Ugyanaz a Lélek legyen forrása tudásuknak és titka erejüknek, mint Aki Krisztust uralta, amikor az Atyától kapott tanításokat továbbadta. Így végezhetik eredményesen az Üdvözítő munkáját e földön. Néhányan, a prédikátori tisztséget betöltők közül, nem tudtak eredményt felmutatni, mivel nem szentelték osztatlan figyelmüket az Úr művének. A prédikátoroknak azon fontos feladaton kívül, hogy lelkeket vezessenek az Üdvözítőhöz, semmi más ne kösse le érdeklődésüket. A halászok, kiket Jézus elhívott, gondolkodás nélkül otthagyták hálóikat és követték Őt. Hithirdetők nem végezhetnek Istennek tetsző munkát, ha egyidejűleg kiterjedt üzleti vállalkozásaik terheit is hordozzák. Erőik szétforgácsolása elhomályosítja ítélőképességüket a lelki dolgokban. Szívüket és értelmüket mindjobban földi dolgok töltik be, mialatt Krisztus szolgálata háttérbe szorul. Istenért végzett munkájuk a körülményekhez igazodik, ahelyett, hogy a körülményeket Isten követelményeinek megfelelően irányítanák. Isten szolgája, magasztos hivatásának végzése közben, teljes tetterejére szorul. Legjobb erői Istent illetik meg. Ne foglalkozzék se merész vállalkozással, semmilyen más üzlettel sem, ami elvonhatná magasztos feladatának teljesítésétől. Pál kijelentette: "Egy harcos sem elegyedik bele az élet dolgaiba; hogy tessék annak, aki őt harcossá avatta." (2. Tim. 2, 4.) Így hangsúlyozta az apostol a prédikátor teljes odaadásának szükségességét a Mester szolgálatában. Az az evangélista, aki teljesen Istennek szentelte magát, nem vesz részt üzletekben, mert ezek akadályozzák szent hivatásában. Hiszen nem földi tisztségekre, vagy vagyonra pályázik, hanem egyetlen vágya, hogy másoknak az Üdvözítőről beszéljen, Aki odaadta önmagát, hogy az embereket az örök élet kincseivel gazdagítsa. Prédikátornak nem az a legfőbb vágya, hogy földi kincseket gyűjtsön, hanem, hogy a közömbösök és hitetlenek figyelmét az örök valóságokra irányítsa. Ha felkérik, hogy busás nyereséggel kecsegtető vállalkozásokban vegyen részt, az ilyen kísértésekre így válaszol: "Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall?" (Márk 8, 36.) Sátán ezzel a csábítással járult Jézushoz, jól tudván, hogy ha az Üdvözítő hallgat indítványára, a világot meg nem válthatja. Noha leplezetten, de ma is ezzel a kísértéssel surran Isten szolgáihoz, mivel nagyon jól tudja, hogy mindazok, akik engednek a csábításnak, kötelességükhöz hűtlenekké válnak. Isten nem akarja, hogy szolgái vagyon után törekedjenek. Pál erre vonatkozólag így írt Timótheusnak: "Mert minden rossznak gyökere a pénz szerelme; mely után sóvárogván némelyek eltévelyedtek a hittől és magokat általszegezték sok fájdalommal. De te, óh Istennek embere, ezeket kerüld; hanem kövessed az 207
Ellen G. White
Apostolok története
igazságot, az istenfélelmet, a hitet, a szeretetet, a békességes tűrést, a szelídséget." Mind tanítás, mind példaadás által mutassa be Krisztus követője "a világ gazdagainak, hogy ne fuvalkodjanak fel, se ne reménykedjenek a bizonytalan gazdagságban, hanem az élő Istenben, aki bőségesen megad nékünk mindent a mi tápláltatásunkra; hogy jót tegyenek, legyenek gazdagok a jó cselekedetekben, legyenek szíves adakozók, közlők. Kincset gyűjtvén magoknak jó alapul a jövőre, hogy elnyerjék az örök életet." (1. Tim. 6, 10. 17-19.) Az evangélium szolgáinak Pál apostol tapasztalatai és tanításai a lelkipásztori munka szentségét illetőleg, üdülésük és lelkesedésük forrása. Pál szíve szeretettől izzott a bűnösökén. Minden erejét belevetette a lélekmentés munkájába. Isten országának ő volt a legönmegtagadóbb és legkitartóbb munkása. Az elnyert áldásokat alkalmaknak tekintette, hogy másokkal megossza. Sohasem mulasztott el egyetlen lehetőséget sem, hogy az Üdvözítőről beszéljen vagy felsegítse az ínségeseket. Helységről helységre járva prédikálta Krisztus evangéliumát és gyülekezeteket alapított. Mindenütt, ahol meghallgatták, igyekezett lerontani a gonosz munkáját; férfiakat és nőket vezetett az életszentség, az igazság útjára. Sohasem feledkezett meg az általa alapított gyülekezetekről. Ő és Barnabás minden misszióút befejezése után, ismét visszatértek, hogy az általuk életre hívott gyülekezeteket meglátogassák; a tagok sorából azután férfiakat szemeltek ki, akiket az evangélium hirdetésére segítőtársaknak képeztek ki. Pál munkamódszerének ez az ága is fontos tanítást tartalmaz napjaink lelkipásztorai számára. Az apostol, munkája mellett még azt is feladatának tekintette, hogy fiatal embereket neveljen a prédikátori tisztségre. Magával vitte őket misszióútjaira, alkalmat nyújtott nekik tapasztalatok szerzésére, amelyek azután felelősségteljes állások betöltésére képesítették őket. Ha távol is volt tőlük, mindazáltal érintkezésben maradt velük és munkájukkal. Timótheushoz és Titushoz intézett levelei a legjobb bizonyítékai annak, mennyire sóvárogta, hogy eredményes munkát végezzenek. Isten országának tapasztalt munkásai ma is nemes munkát végeznek, ha ahelyett, hogy minden terhet hordoznak, fiatalabb munkásokat képeznek ki és azok vállaira is helyeznek kötelességeket. Pál állandóan tudatában volt azon felelősségének, amely rajta, mint Krisztus prédikátorán nyugodott. Tudta, hogy Isten előtt számolnia kell azon lelkekért, akik esetleges hűtlensége következtében vesznek el. Az Evangéliumról kijelentette: "Amelynek lettem én szolgájává az Isten sáfársága szerint, amelyet nékem adott ti rátok nézve, hogy betöltsem az Isten igéjét. Tudniillik ama titkot, mely el vala rejtve ősidők óta és nemzetségek óta, most pedig megjelentetett az ő szentesnek, akikkel az Isten meg akarta ismertetni azt, hogy milyen nagy a pogányok között eme titok dicsőségének gazdagsága, az tudniillik, hogy a Krisztus ti köztetek van, a dicsőségnek ama reménysége. Akit mi prédikálunk, intvén minden embert minden 208
Ellen G. White
Apostolok története
bölcsességgel, hogy minden embert tökéletesnek állassunk elő a Krisztus Jézusban; amire igyekezem is, tusakodván az Ő ereje szerint, mely én bennem hatalmasan munkálkodik." (Kol. 1, 25-29.) Ezek a szavak magas célt tűznek ki Krisztus munkásai számára. Ez azonban olyan cél, amelyet mindenki elérhet, aki alárendeli magát a Nagy Tanító vezetésének és naponként tanul Krisztus iskolájában. Isten korlátlan hatalommal rendelkezik; és az a prédikátor, aki nagy ínségében az Úrhoz fordul, bizonyos lehet benne, hogy elnyeri azt, ami hallgatói részére az élet illatát jelenti. Pál súlyt helyez írásaiban arra, hogy az evangélium prédikátora élje az igazságokat, amelyeket tanít: "Senkit semmiben meg ne botránkoztassunk, hogy szolgálatunk ne szidalmaztassék." Saját munkájáról, a korinthusi hívőkhöz intézett második levelében a következőképpen emlékezik meg: "Hanem ajánljuk magunkat mindenben, mint Isten szolgái; sok tűrésben, nyomorúságban, szükségben, szorongattatásban. Vereségben, tömlöcben, háborúságban, küszködésben, virrasztásban, böjtölésben. Tisztaságban, tudományban, hosszútűrésben, szívességben, Szent Lélekben, tettetés nélkül való szeretetben. Igazmondásban, Isten erejében; az igazságnak jobb és bal felől való fegyvereivel; dicsőség és gyalázat által, rossz és jó hír által; mint hitetők, és igazak. Mint ismeretlenek, és mégis ismeretesek; mint megholtak, és ím élők; mint ostorozottak és meg nem ölettek; mint bánkódók, noha mindig örvendezők; mint szegények, de sokakat gazdagítók; mint semmi nélkül valók és mindennel bírók." (2. Kor. G, 3-10.) Titusnak így írt: "Az ifjakat hasonlóképpen intsed, hogy legyenek mértékletesek. Mindenben tenmagadat adván példaképül a jó cselekedetekben; a tudományban romlatlanságot, méltóságot mutatván; egészséges, feddhetetlen beszédet; hogy az ellenfél megszégyenüljön, semmi gonoszt sem tudván rólatok mondani." (Tit. 2, 6-8.) Isten szemében legértékesebbek Evangéliumának azon szolgái, kik a föld nagy pusztaságait keresik fel, hogy elhintsék az igazság magvait, s bizalommal néznek az aratás elé. Egyedül Krisztus tudja csak felmérni szolgáinak aggodalmait, amikor az elveszetteket keresik. Lelkét árasztja ki rájuk és fáradozásaik lelkeket késztetnek arra, hogy a bűnös életről az életszentség és igazság ösvényére térjenek. Isten férfiakat keres, akik készek birtokaiktól, üzleteiktől és - ha szükséges családjuktól is megválni, hogy misszionáriusai legyenek. Felhívása nem marad eredménytelen. Már a múltban is voltak férfiak, akiket Isten iránti szeretetük és az elveszettek nyomorúsága arra késztetett, hogy lemondjanak otthonuk kényelméről, barátaik társaságáról, sőt még feleségükről és gyermekeikről is; elmentek idegen országokba a bálványimádók, vademberek közé és ott hirdették a kegyelem üzenetét. Bár sokan életüket vesztették ott, mások ismét útra keltek, hogy a megkezdett munkát folytassák. Krisztus ügye így haladt előre lépésről lépésre; az aggodalmak és könnyek között elhintett mag gazdag aratást eredményezett. Isten 209
Ellen G. White
Apostolok története
ismeretét messze földön terjesztették és a kereszt zászlaja leng pogány országok földjén. Egyetlen bűnös megmentéséért is feszítse meg a prédikátor minden erejét. Az Isten által teremtett és Krisztus által megváltott léleknek nagy az értéke. Előtte végtelen lehetőségek tárulnak fel; felmérhetetlen lelki előnyök; képességek, melyek felfokozódnak, ha Isten Igéje megelevenítő befolyása alá kerülnek; és a halhatatlanság, amelyet elérhet az Evangélium felajánlott ígérete szerint. Krisztus pedig elhagyta a kilencvenkilenc juhot, hogy megkeresse az egyetlen elveszettet. Van-e hát mentségünk, ha mi magunk ennél kevesebbet teszünk? Nem követnénk-e el úgyszólván árulást szent hagyatékunk iránt? Nem sértenők-e meg Istent, ha nem úgy munkálkodnánk, ahogy Krisztus munkálkodott és nem úgy áldoznánk, ahogyan Ő áldozott? Az őszinte lelkipásztor szívében forrón él a vágy, hogy lelkeket mentsen. Idejét és erejét odaáldozza és nem riad vissza a legfárasztóbb erőfeszítésektől sem; hiszen másoknak is hallantok kell azt az igazságot, amely lelkének olyan örömet, békét és boldogságot hozott. Krisztus Lelke nyugszik meg rajta. Ő pedig úgy őrködik a lelkek felett, mint akinek számot kell adni róluk. Tekintetét a golgotai keresztre szegzi, a felmagasztalt Üdvözítőre. Bízik kegyelmében és hisz Benne, hogy Védelmezője, Ereje és Megtartója marad mindvégig. Így munkálkodik Istenért. Kér, hív, lelkeket beszél Isten szeretetéről; így igyekszik megnyerni őket Jézusnak. A mennyben pedig "a hivatalosok és választottak és hívek" közé sorolják. (Jel. 17,14.) TOVÁBB, TOVÁBB... Tovább, tovább... Csak menjetek, ha hisztek! Tovább, tovább... Az utak messze visznek. Tovább, tovább... Új fényivel a nyárnak Tovább, tovább... A lelkek várva várnak. Mert másnak is szüksége van a hírre, mert másnak is nehéz lehet a szíve, mert mások is senyvednek a bűnök árnyán, mert másnak is van hely a Golgotánál! Füle Lajos
210
Ellen G. White
Apostolok története
35.
Az üdvösség üzenete a zsidók között
Pál, több elkerülhetetlen késleltetés után, végül is Korinthusba érkezett. A múltban ez a város tengernyi aggodalmas munkálkodásának, egy ideig pedig mélységes nyugtalanságának és bánatának volt színhelye. A régebbi hívek közül sokan nagy szeretettel tekintettek fel reá, hiszen általa jutott el hozzájuk az Evangélium világossága. Midőn üdvözölte ezeket a tanítványokat és látta hűségük és buzgalmuk bizonyítékait, Pál örvendett, mert munkálkodása Korinthusban nem volt hiábavaló. A korinthusi hívek, akik egykor annyira hajlamosak voltak, hogy szem elől tévesszék magasztos hivatásukat Krisztusban, megerősödtek és krisztusi jellemet fejlesztettek. Szavaik és tetteik Isten kegyelmének átalakító erejét bizonyították; ott, a pogányság és babonák központjában hatalmas erőt jelentettek a jóra. - Szeretett társai és e hűséges hívek között az apostol sanyargatott és aggódó lelke nyugtot talált. Korinthusi tartózkodása alatt Pál időt szakított magának arra is, hogy figyelmét új és nagyobb munkaterületekre irányítsa. Gondolatban különösen sokat foglalkozott Rómába tervezett utazásával. Látni kívánta a keresztény hit meggyökerezését és megszilárdulását az akkor ismert világ ezen nagy központjában; ez képezte leglelkesebb reményét, leghőbb vágyát és dédelgetett tervét. Rómában akkor már volt gyülekezet. Az apostol azon fáradozott tehát, hogy biztosítsa az ottani hívők segítségét és együttműködését az Itáliában, valamint más országokban végzendő evangélizáló munkához. Hogy munkássága útját előkészítse a római testvérek között - akik közül még nem mindenkit ismert -, előbb levelet intézett hozzájuk. Jelezte szándékát, hogy meglátogatja Rómát, sőt közölte azt a reményét is, hogy kitűzi a kereszt zászlaját Spanyolországban. Pál a rómabeliekhez intézett levelében leszögezte az Evangélium nagy alapelveit. Állást foglalt azokban a kérdésekben, melyek a zsidó és a pogány gyülekezeteket foglalkoztatták, és kimutatta, hogy azok a remények és ígéretek, melyeket egykor Isten különösen a zsidóknak adott, most már a pogányoknak is szólnak. Nagyon világosan és hatásosan fejtette ki az apostol tanítását a hit általi megigazulásról. Azt remélte, hogy a Rómában élő keresztényekhez küldött tanításai a többi gyülekezeteknek is segítségére lesznek. De mily kevéssé láthatta akkor, hogy szavainak milyen messzemenő hatásuk lesz! Azóta, az összes korszakokon át, mint hatalmas tűzoszlop jelezte az élethez vezető utat a megtérő bűnös számára a hit általi megigazulás magasztos igazsága. Ez a világosság oszlatta el azt a sötétséget, amely Luther lelkét nyomta és kinyilatkoztatta előtte Krisztus vérének erejét, mely 211
Ellen G. White
Apostolok története
megtisztít minden bűntől. Hozzá hasonlóan, ez a világosság, a bűnnel terhelt lelkek ezreinek világította meg a bocsánat és békesség útját, forrását. Minden keresztény hálát adhat Istennek a római gyülekezethez intézett ezen levélért. Pál ebben a levelében nyíltan beszél a zsidók miatt érzett súlyos aggályairól. Megtérése óta állandó vágya volt, hogy zsidó testvéreivel az evangéliumot megismertesse. "Szívem szerint kívánom és Istentől könyörgöm az Izráel üdvösségét." Nem csupán közönséges vágy volt az, ami áthatotta az apostol szívét. Állandóan könyörgött Istenhez, hogy munkálkodjék az izraelitákért, akik nem ismerték fel a názáreti Jézusban a megígért Messiást. "Igazságot szólok Krisztusban" - biztosította hívő testvéreit -, "lelkiismeretem velem együtt tesz bizonyságot a Szent Lélek által. Hogy nagy az én szomorúságom és szüntelen való az én szívemnek fájdalma; mert kívánnám, hogy én magam átok legyek, elszakasztva a Krisztustól az én atyámfiaiért, akik rokonaim test szerint; akik izraeliták, akiké a fiúság és a dicsőség és a szövetségek, meg a törvényadás és az isteni tisztelet és ígéretek; akiké az atyák, és akik közül való test szerint a Krisztus, aki mindeneknek felette örökké áldandó Isten." (Róma, 9, 1-5.) A zsidóság volt Isten kiválasztott népe. Isten általuk akarta áldásait az emberiségre árasztani. Sok prófétát támasztott közülük az Úr. Ezek előre megjövendölték a Megváltó eljövetelét, Akit éppen azok vetnek el, és ölnek meg, akiknek elsőknek kellett volna lenniük, hogy felismerjék Benne a megígért Messiást. Ésaiás próféta, látomásban végigtekintve a jövendő évszázadokat, látja, hogyan vetik el a prófétákat egymás után, és végül magát Isten Fiát is. A Szentlélek által indíttatva, megörökítette a Megváltó elfogadását azok részéről, akik azelőtt nem számítottak Izráel fiai közé. Erre a próféciára hivatkozik és idézi is Pál: "Megtaláltak azok, akik engem nem keresnek; nyilvánvaló lettem azoknak, akik felőlem nem kérdezősködtek. Az Izráelről pedig ezt mondja: Egész napon kiterjesztettem kezeimet az engedetlenkedő és ellentmondó néphez." Noha Izráel elvetette Isten Fiát, Isten azonban Izráelt mégsem vetette el. Hallgassuk, hogyan folytatja érveléseit Pál apostol: "Mondom tehát: Avagy elvetetteé Isten az ő népét? Távol legyen; mert én is izráelita vagyok, az Ábrahám magvából, Benjámin nemzetségéből való. Nem vetette el Isten az ő népét, melyet eleve ismert. Avagy nem tudjátok-é, mit mond az írás Illyésről? amint könyörög Istenhez Izráel ellen, mondván: Uram, a te prófétáidat megölték, és a te oltáraidat lerombolták; és csak én egyedül maradtam, és engem is halálra keresnek. De mit mond néki az isteni felelet? Meghagytam magamnak hétezer embert, akik nem hajtottak térdet a Baálnak. Ekképpen azért most is van maradék a kegyelemből való választás szerint." Izráel megbotlott ugyan és elesett, de ez még nem teszi lehetetlenné, hogy újból felálljon.
212
Ellen G. White
Apostolok története
Válaszul arra a kérdésre: "Avagy azért botlottak-é meg, hogy elessenek?" - így felel az apostol: "Távol legyen; hanem az ő esetök folytán lett az idvesség a pogányoké, hogy ők felingereltessenek. Ha pedig az ő esetök világnak gazdagsága, és az ő veszteségök pogányok gazdagsága, mennyivel inkább az ő teljességök? Mert néktek mondom a pogányoknak, amennyiben hát én pogányok apostola vagyok, a szolgálatomat dicsőítem. Ha ugyan felingerelhetném az én atyámfiait, és megtarthatnék közülök némelyeket. Mert ha az ő elvettetésök a világnak megbékélése, micsoda lesz a felvételök hanemha élet a halálból?" (Róma 11, 1-15.) Isten szándéka az volt, hogy kegyelme mind a pogányok, mind a zsidók között megnyilvánuljon. Ez világosan kifejezésre jut az Ószövetség próféciáiban. Bizonyításait az apostol néhány jövendöléssel alá is támasztja. "Avagy nincsen-e" mondja "a fazekasnak hatalma az agyagon, hogy ugyanazon gyuradékból némely edényt tisztességre, némelyt pedig becstelenségre csináljon. Ha pedig az Isten az ő haragját megmutatni és hatalmát megismertetni kívánván, nagy békességtűréssel elszenvedte a harag edényeit, melyek veszedelemre készíttettek, és, hogy megismertesse az ő dicsőségének gazdagságát az irgalom edényein, melyeket eleve elkészített a dicsőségre, mit szólhatsz ellene? Akikül el is hívott minket nemcsak a zsidók, hanem a pogányok közül is. Amint Hóseásnál is mondja: Hívom a nem én népemet én népemnek; és a nem szeretettet szeretettnek. És lészen, hogy azon a helyen, ahol ez mondatott nékik: Ti nem vagytok az én népem, ott az élő Isten fiainak fognak hívatni." (Róma 9, 21-26.) Annak ellenére, hogy Izráel mint nép vétkezett, mégis számottevő az a maradék, amely a megváltás részese lesz. Az Üdvözítő első eljövetelekor sok olyan istenfélő férfi és nő élt, aki örömmel fogadta Keresztelő János üzenetét. Ez késztette őket, hogy újból tanulmányozzák a Messiásra vonatkozó jövendöléseket. Miután megalakult az őskeresztény egyház, ezekből a hűséges zsidókból kerültek ki azok, akik elfogadták a názáreti Jézust, akinek eljövetel re annyira vágytak. Erre a maradékra hivatkozik Pál, amikor azt mondja: "Ha pedig a zsenge szent, akkor a tészta is; és ha a gyökér szent, az ágak is azok." (Róma 11, 26.) Izráel maradékát Pál a nemes olajfához hasonlítja, amelyből néhány ág kitöretett. A pogányokat ellenben a vadolajfa ágainak mondja, amelyek a nemes törzsbe beoltattak. "Ha pedig" - írja a pogány hívőknek - "némely ágak kitörettek, te pedig vadolajfa létedre beoltattál azok közé és részese lettél az olajfa gyökerének és zsírjának, ne kevélykedjél az ágak ellenében; ha pedig kevélykedek nem te hordozod a gyökeret, hanem a gyökér téged. Azt mondod azért: Kitörettek az ágak, hogy én oltassam be. Úgy van; hitetlenség miatt törettek ki, te pedig hit által állasz; fel ne fuvalkodjál, hanem félj: Mert ha az Isten a természet szerint való ágaknak nem kedvezett, majd néked sem kedvez. Tekintsd meg azért az Istennek kegyességét és keménységét; azok iránt, akik elestek, keménységét; irántad pedig a kegyességét, ha megmaradsz a kegyességben; különben te is kivágatol." (Róma 11, 17-22.)
213
Ellen G. White
Apostolok története
Hitetlensége, valamint az érdekében hozott mennyei terv elvetése miatt vesztette el Izráel, mint nép, összeköttetését Istennel. Isten a törzsről levágott ágakat újból egyesítheti a nemes gyökérrel - Izráellel, a maradékkal, akik hűek maradtak atyáik Istenéhez. "Sőt azok is" - írja az apostol a kitörött ágakról -, "ha meg nem maradnak a hitetlenségben, beoltatnak; mert az Isten ismét beolthatja őket." A pogányok közül megtért keresztényeknek pedig így ír: "Mert ha te a természet szerint való vadolajfából kivágattál és természet ellenére beoltattál a szelíd olajfába, mennyivel inkább beoltatnak ezek a természet szerint valók az ő saját olajfájokba? Mert nem akarom, hogy ne tudjátok atyámfiai ezt a titkot, hogy magatokat el ne higyjétek, hogy a megkeményedés Izráelre nézve csak részben történt, ameddig a pogányok teljessége bemegyen; és így az egész Izráel megtartatik, amint meg van írva: Eljön Sionból a Szabadító és elfordítja Jákobtól a gonoszságokat. És ez nékik az én szövetségem, midőn eltörlöm az ő bűneiket. Az evangéliumra nézve ugyan ellenségek ti érettetek; de a választásra nézve szerelmetesek az atyákért; mert megbánhatatlanok az Istennek ajándékai és az ő elhívása. Mert miképpen ti egykor engedetlenkedtetek az Istennek, most pedig irgalmasságot nyertetek az ő engedetlenségök miatt; azonképpen ők is most engedetlenkedtek, hogy a ti irgalmasságba futástok folytán ők is irgalmasságot nyerjenek, mert az Isten mindeneket engedetlenség alá rekesztett, hogy mindeneken könyörüljön." "Óh Isten gazdagságának, bölcsességének és tudományának mélysége! Mely igen kikutathatatlanok az ő ítéletei és kinyomozhatatlanok az ő útai! Mert kicsoda ismerte meg az Úr értelmét? vagy kicsoda volt néki tanácsosa? Avagy kicsoda adott előbb néki, hogy annak visszafizesse azt! Mert ő tőle, ő általa és ő reá nézve vannak mindenek. Övé a dicsőség mindörökké!" (Róma 11, 23-35.) Így mutatja ki Pál, hogy Isten úgy a zsidók, mint a pogányok szívét átalakíthatja, és egyformán részesítheti Krisztusban hívő gyermekeit az Izráel népének ígért áldásokban. Ezzel kapcsolatban ismétli Ésaiás prófétának Isten népére vonatkozó kijelentéseit: "Ha Izráel fiainak száma annyi volna is, mint a tenger fövénye, a maradék tartatik meg. Mert a dolgot bevégzi és rövidre metszi igazságban; mivel rövidesen végez az Úr a földön. És amint Ésaiás előre megmondotta : Ha a seregeknek Ura nem hagyott volna nékünk magot, olyanokká lettünk volna, mint Sodoma, és Gomorához volnánk hasonlók." (Róm. 9, 27-29.) Midőn Jeruzsálemet elpusztították és a templom romokban hevert, sok ezer zsidót eladtak rabszolgákul pogány országokba. Mint a zátonyra futott hajó roncsai, melyeket a vihar elhagyatott partokra vet ki, Izráel úgy szóratott szét a népek közé. Tizenkilenc évszázad óta vándorolnak a zsidók országról országra szerteszét az egész világon, de sehol sem kapták meg azt a kiváltságot, hogy mint nép, egykori tekintélyüket visszaállíthassák. Becsmérelve, gyűlölten és üldözötten, évszázadokon keresztül csak szenvedés és nyomorgattatás volt osztályrészük.
214
Ellen G. White
Apostolok története
Borzalmas sorsuk azon ítélet beteljesedése volt, mely akkor mondatott ki felettük, amidőn a názáreti Jézust elvetették. Ennek ellenére, az évszázadok folyamán sok nemes és istenfélő férfi és nő élt közöttük, kik némán tűrtek és szenvedtek. Isten megvigasztalta szívüket a nyomorúságban és rettenetes helyzetüket részvéttel kísérte. Meghallgatta azok forró imáját, akik szívük mélyéből kívánták Istent megismerni. Többen közülük felismerték az egyszerű Názáretiben azt, Akit elődeik elvetettek és megfeszítettek: Izráel igaz Messiását. Midőn megértették a jól ismert, de a hagyományok és téves magyarázatok által elhomályosított jövendöléseket, szívük hálával telt meg Isten iránt, a kimondhatatlan ajándékért, melyet megád minden gyermekének, aki elfogadja Krisztust személyes Üdvözítőjének. Rájuk hivatkozik Ésaiás próféta, amikor jövendölésében azt mondja: "a maradék tartatik meg." Pál napjaitól kezdve egészen korunkig, Szent Lelke által hívja Isten mind a zsidókat, mind a pogányokat. "Isten nem személyválogató" - jelentette ki Pál apostol. Az apostol magát úgy tekintette, mint "aki köteles mind a görögöknek mind a barbároknak", valamint a zsidóknak is. Azonban sohasem tévesztette szem elől azt a határozott előnyt, mellyel mások felett a zsidók bírnak, mert: "Mindenek előtt Isten reájuk bízta az ő beszédeit." (Róma 3, 2.) "Az evangélium" - mondotta Pál - "Isten hatalma, minden hívőnek idvességére, zsidónak először meg görögnek. Mert az Istennek igazsága jelentetik ki abban, hitből-hitbe miképpen meg van írva: Az igaz ember pedig hitből él." Krisztusnak ezt az evangéliumát, mely zsidóra és pogányra egyaránt hathatós, nem szégyenlelte Pál, miként a Római levélben kijelenti. Ha ezt az evangéliumot a maga teljességében feltárják a zsidóknak, sokan közülük elfogadják Krisztust, mint Messiást. Azonban kevesen vannak olyan keresztény lelkészek, akik hivatást éreznek magukban arra, hogy a zsidók között munkálkodjanak, noha hozzájuk is, kiket oly sokáig mellőztek, ugyanúgy el kell vinni a kegyelmi üzenetet és a Krisztusban való reménységet, mint mindenki máshoz. Isten tehát elvárja, hogy az evangélium hirdetésének utolsó idejében, amikor az emberiség eddig elhanyagolt minden rétegét külön figyelmezteti, hogy hírnökei különösen buzgólkodjanak a zsidók érdekében, akik a világ minden részében feltalálhatók. Ha elébük tárják majd az Ószövetség írásait, kapcsolatban az Újszövetség szövegeivel, hogy megmagyarázzák nekik Jehova örök terveit, azt igen sok zsidó, mint új nap hajnalhasadását, mint a halálból való feltámadást fogja üdvözölni. Miközben felismerik az Újszövetség Krisztusát az Ószövetség lapjain és ráeszmélnek, hogy mily világosan magyarázza az Újszövetség az Ószövetséget, ez felébreszti a bennük szunnyadó képességeket; megtalálják Krisztusban a világ Messiását. Sokan elfogadják Krisztust Üdvözítőjüknek, hit által, és ezeken teljesednek be az ihletett Igék: "Valakik pedig befogadák őt, hatalmat ada azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek, azoknak, akik az ő nevében hisznek." (János 1, 12.)
215
Ellen G. White
Apostolok története
Ma is sokan vannak a zsidók között, akik mint egykoron tárzusi Saulus, hatalmasak az Írás ismeretében. Ezek azután csodálatos erővel hirdetik majd Isten törvényének változhatatlanságát. Izráel Istene ezt a mi napjainkban végzi el. Karja még nem rövidült meg, hogy ne tudna megmenteni. Mialatt szolgái hittel dolgoznak azokért, akiket olyan sokáig elhanyagoltak és megvetettek, - üdvözítő ereje megnyilvánul közöttük. "Ezért így szól az Úr Jákob házáról, Ő, aki megváltá Ábrahámot: Nem szégyenül meg többé Jákob, és nem sápad meg többé az ő orcája. Ha látni fogják gyermekei kezeim munkáját közöttük, megszentelik nevemet, megszentelik Jákob Szentjét és félik Izráel Istenét. És megismerik a tévelygő lelkűek az értelmet, és akik zúgolódnak, tanulságot tanulnak." (Ésa. 29, 22-24.) Ott, hol a cédrus a felhőkig ér, Ott, hol a Jordán sebes vize kél, Szent őseimnek hamva hol pihen A föld, amely ázott az ősök vérében, Kék tenger partnak nyugat oldalán Ott van az én drága, /: Szeretett hazám:/ Idegen földre vetett végzetem, Nehéz gondok között eszem kenyerem, Sion felé van mégis a szívem, Napkelet felé tekint könnyező szemem, Keletnek nézve végzem az imám, Hogy visszatérhessek /:Szeretett hazám:/ Minden erőmet össze kell szednem, Hogy Megváltómat, híven kövessem. Ha Ő velem van, úgy semmi sem árt, Mert a Sátán serege Tőle meghátrál, Kész vagyok érte szenvedni halált, Hogy el ne veszítsem /: Szeretett hazám:/ Még ha a halál el is ér engem Akkor is meg van a reménységem, Nem sokáig fed el a sírhalom, Megváltómnak szent szavát hamar hallhatom, Ébredjen fel mind az Én hű szolgám,
216
Ellen G. White
Apostolok története
Már befogad minket /: Szeretett hazánk:/
217
Ellen G. White
Apostolok története
36.
Hitehagyás Galátziában
Mialatt Pál Korinthusban időzött, komoly okai voltak az aggodalomra egyes, általa alapított gyülekezetekért. Hamis tanítók befolyása következtében, akik a jeruzsálemi hívők közül kerültek ki, szakadások, tévtanok és érzékiség gyorsan terjedt a galátziai hívők között. Ezek az álnok tanítók, zsidó hagyományokat kevertek össze az evangélium igazságával. Mellőzték a jeruzsálemi nagygyűlés határozatait; ráerőszakolták a pogányok közül megtértekre a ceremoniális törvények betartását. A helyzet válságos volt. A bűnök, amelyeket burjánzani hagytak, gyors pusztítással fenyegették a galátziabeli gyülekezeteket. Pált szíven találta és mélyen megrendítette ez a nyílt hitehagyás, éppen azok részéről, akiket olyan hűségesen kioktatott az evangélium alapelveire. Azonnal írt a félrevezetett hívőknek; felfedte a tévtanokat, amelyeket elfogadtak és nagyon szigorúan megfeddte a hittől eltérteket. Miután ilyen szavakkal üdvözölte a galátziabelieket: "Kegyelem néktek és békesség az Atya Istentől és a mi Urunk Jézus Krisztustól" - a következő éles feddést intézte hozzájuk: "Csodálkozom, hogy Attól, aki titeket Krisztus kegyelme által elhívott, ily hamar más evangéliumra hajlotok. Holott nincs más; de némelyek zavarnak titeket és el akarják ferdíteni a Krisztus evangéliumát. De ha szinte mi, avagy mennyből való angyal hirdetne is néktek valamit azon kívül, amit néktek hirdettünk, legyen átok." (Gal. 1, 3-8.) Pál a Szentírással összhangban tanított és a Szentlélek rányomta pecsétjét munkájára; ezért óva intette testvéreit bármilyen más tan elfogadásától, amely ellenkezett az általa tanított igazságokkal. Az apostol kérte a galátziai hívőket, hogy fontolják meg keresztyéni életük első tapasztalatait. "Óh balgatag Galátziabeliek" - kiáltott feléjük - "kicsoda igézett meg titeket, hogy ne engedelmeskedjetek az igazságnak? Akiknek szemei előtt a Jézus Krisztus úgy íratott le, mintha ti közöttetek feszíttetett volna meg. Csak azt akarom megtudni tőletek: a törvény cselekedeteiből kaptátok-é a Lelket, avagy a hit hallásaiból? Ennyire esztelenek vagytok? Amit Lélekben kezdtetek el, most testben fejeznétek be. Annyit szenvedtetek hiába? ha ugyan hiába. Annakokáért, aki a Lelket szolgálja néktek, és hatalmas dolgokat művel bennetek, a törvény cselekedeteiből, vagy a hit hallásából cselekszi-é?" Pál ily módon szállt perbe a galátziabeli hívőkkel, kiket lelkiismeretük ítélőszéke elé állított és igyekezett bukásukat feltartóztatni. Bízott Isten megmentő hatalmában; pellengérre állította a hitehagyó tanítók tanait és igyekezett a volt hívőket meggyőzni arról, hogy milyen csúful megtévesztették őket; de ha visszatérnek az evangéliumba vetett régebbi hitükhöz, még megakadályozhatják
218
Ellen G. White
Apostolok története
Sátán terveit. Pál határozottan kitartott az igazság, az életszentség és igazságosság mellett; erős hite és bizalma, amelyet az általa hirdetett üzenetbe vetett, sokakat, kik hitükben meginogtak, felsegített, hogy visszatérjenek Üdvözítőjükhöz. Milyen nagy különbség van az apostol írásmodorában! Figyeljük meg a korinthusi gyülekezettel szemben használt hangját, és hasonlítsuk össze a galátziaiakkal szemben elfoglalt magatartásával! A korinthusiakat finoman és gyöngéden feddte meg, míg ellenben a galataiakat kíméletlenül megdorgálta. A korinthusiak a kísértésnek estek áldozatul. Tanítóik, kik az igazság köpenye alatt finoman kieszelt ravasz tévtanokat hirdettek, megzavarták és tévútra juttatták őket. Türelemre és elnézésre szorultak tehát, míg kioktatta őket, hogy a hamisakat a valóditól megkülönböztessék. Kemény ítéletek vagy meggondolatlan szavak teljesen aláásták volna befolyását azoknál, akiken annyira szeretett volna segíteni. A galátziai gyülekezetekben ellenben nyílt, leplezetlen tévtan lépett az evangélium helyébe. Krisztust, a hit egyetlen fundamentumát megtagadták a már elavult zsidó ceremóniák kedvéért. Az apostol tisztában volt azzal, hogy a galátziai hívők csak úgy menthetők meg az őket fenyegető veszedelmes befolyásoktól, ha a leghatározottabban intézkedik és a legélesebben meginti őket. Krisztus minden lelkipásztorának meg kell tanulnia azt a fontos leckét, hogy alkalmazkodjék azok állapotához, akiken segíteni akar. Gyöngédség, türelem, határozottság és kitartás mind-mind szükségesek; azonban kellő belátással alkalmazandók. Különböző felfogású emberekkel, változó helyzetek és viszonyok között bölcsen bánni, olyan feladat, mely Isten Lelke által megvilágított és megszentelt értelmet és ítélőképességet igényel. A galátziai hívőkhöz intézett levelében Pál apostol még egyszer röviden szemléltette azokat a fontos eseményeket, melyek megtérésével és keresztény tapasztalatainak kezdetével függtek össze. Ezáltal akarta bizonyítani előttük, hogy az isteni hatalomnak különös megnyilatkozása által jutott az evangélium magasztos igazságainak ismeretéhez. Istentől nyert utasítás folytán inti és óvja most is a galátziai hívőket ilyen ünnepélyesen és határozottan. Ezért tehát nem habozva vagy kétkedően írt nekik, hanem a rendületlen meggyőződés biztonságával és feltétlen tudásával. Világosan kifejtette előttük, mi a különbség, ha emberek tanítanak bennünket, avagy közvetlenül Krisztustól kapunk oktatást. Az apostol behatóan kérte a galátziaiakat, forduljanak el a hamis tanok tanítóitól, akik tévútra vezették őket, és térjenek vissza ahhoz a hithez, amelyet az isteni jóváhagyás félremagyarázhatatlan bizonyítékai kísértek. Azok a férfiak, akik megkísérelték eltéríteni őket az evangéliumi hittől: képmutatók, szívük megszenteletlen és életük romlott. Vallásosságuk a ceremóniák sorozata, amelyek betartása által akarják megnyerni Isten tetszését. Nem óhajtottak olyan evangéliumot, mely megköveteli az Ige iránti engedelmességet: "Ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja az Isten országát." (Ján. 3, 3.) Úgy érezték, hogy az ilyen 219
Ellen G. White
Apostolok története
tanításon alapuló vallás túl nagy áldozatot követel; tévelygéseikhez, megcsalták önmagukat és másokat.
ezért
ragaszkodtak
A szív és az élet szentségét külsőséges vallási formaságokkal helyettesíteni, ma is éppoly kívánatos a megtéretlen ember számára, mint volt ezen zsidó tanítók napjaiban. Ma ugyanúgy, mint akkor, vannak hamis lelki vezetők, kiknek tanait sokan mohón lesik. Sátán eltökélte, hogy eltéríti a lelkeket a Krisztusba vetett hit üdvreménységétől és az Isten törvényei iránti engedelmességtől. Az ősellenség kísértéseit minden korszakban azok előítéleteihez és hajlamaihoz alkalmazta, akiket el akart csábítani. Az apostoli korszakban rábírta a zsidókat, hogy a ceremoniális törvényt magasztalják fel, Krisztust pedig vessék el. Korunkban arra késztet hitvalló keresztyéneket, hogy Krisztus tiszteletének ürügye alatt az erkölcsi törvényt megvessék; tanítsák azt, hogy parancsait büntetlenül áthághatják. Isten valamennyi szolgájának kötelessége tehát, hogy ezen hithamisítókkal szemben szilárdan és határozottan lépjen fel és az igazság igéje alapján tévelygéseiket bátran felfedje. Miközben Pál azon fáradozott, hogy a galátziai testvérek bizalmát újból megnyerje, ügyesen igazolta elhivatott apostoli tisztségét. Kijelentette, hogy apostolsága "nem emberektől, sem nem ember által, hanem Jézus Krisztus által és az Atya Isten által van, aki feltámasztotta őt a halálból." Nem emberektől, hanem a menny legmagasabb Tekintélyétől nyerte megbízatását. Ezt a tisztséget a jeruzsálemi nagygyűlés is elismerte, melynek határozatait Pál betartotta, a pogányok között végzett egész működése alatt. Nem azért, hogy önmagát magasztalja, hanem hogy Isten kegyelmét dicsőítse, bizonyította Pál azok előtt, kik tagadták apostoli hivatását, hogy: "semmiben sem vagyok alábbvaló a fő-fő apostoloknál." (2. Kor. 11, 5.) Mindazok, akik lerántani igyekeztek elhivatását és munkáját, Krisztus ellen hadakoztak, akinek kegyelme és ereje nyilvánult meg általa. Ellenségeinek ellenállása kényszerítette az apostolt, hogy hivatásáért és tekintélyéért ilyen határozottan síkra szálljon. Pál kérte azokat, akik életükben már tapasztalták Istennek erejét, hogy térjenek vissza az evangélium igazsága iránt érzett első szeretetükhöz. Megdönthetetlen érvekkel bizonyította be előttük, milyen nagyszerű kiváltság szabadnak lenni Krisztusban, Akinek engesztelő kegyelme mindazokat, akik teljesen átadják életüket Neki, igazságának öltönyével ruházza fel. Pál álláspontja az volt, hogy minden léleknek, aki meg akar menekülni, személyes tapasztalatot kell szereznie Istennel. Az apostol komoly intelmei nem maradtak eredménytelenül. A Szentlélek nagy hatalommal munkálkodott; sokan, akik tévútra léptek, ismét visszatértek hitükhöz, az Evangéliumhoz. Attól kezdve állhatatosak maradtak abban a szabadságban, amelyre Krisztus felszabadította őket. Életük a Lélek gyümölcseit érlelte, melyek: "Szeretet, öröm, békesség, béketűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség." Isten neve megdicsőült és a hívők száma gyarapodott az egész tartományban. 220
Ellen G. White
Apostolok története
A tanuló ne gondolatokat, hanem gondolkodni tanuljon; ne hordozzák, hanem vezessék, hogy a jövőben maga is ügyesen bírjon járni!
221
Ellen G. White
Apostolok története
37.
Pál utolsó jeruzsálemi útja
Pál nagyon szeretett volna még a húsvéti ünnepek előtt Jeruzsálembe érkezni. Így alkalma lehetett volna, hogy találkozzék azokkal, akik a világ minden tájáról az ünnepségekre özönlenek. Mindig élt benne az a remény, hogy valamilyen útonmódon hozzájárulhat hitetlen honfitársai előítéleteinek eloszlatásához, ami után rábírhatók lesznek, hogy az Evangélium magasztos világosságát elfogadják. Ezenkívül szerette volna meglátogatni a jeruzsálemi gyülekezetet is, hogy átnyújthassa azokat az adományokat, amelyeket a pogánykeresmények küldtek szegény Júdeabeli hittestvéreiknek. Végül pedig azt is remélte, hogy látogatása által szorosabb kapcsolatot teremt a megtért zsidók és a pogánykeresztények között. Midőn Korinthusban munkáját befejezte, elhatározta, hogy közvetlenül Palesztina partján fekvő valamelyik kikötőbe utazik. Már majdnem minden előkészület megtörtént és éppen a hajóba akart szállni, amikor értesítették, hogy a zsidók összeesküdtek ellene. A hit ezen ellenségeinek minden eddigi kísérlete meghiúsult, hogy az apostol működésének véget vessenek. Az evangélizáló munka sikere felingerelte a zsidók haragját. Mindenfelől futottak be hírek az új tan terjedéséről, mely feloldja a zsidókat a ceremoniális törvény megtartása alól és a pogányoknak a zsidókkal egyenlő jogokat biztosít, mint Ábrahám gyermekeinek. Pál, a Korinthusban tartott prédikációiban ugyanazokat az alapelveket tárta fel, mint amelyekért leveleiben is olyan nyomatékkal harcolt. Hangsúlyozott kijelentését, hogy "nincsen többé pogány és zsidó, körülmetélkedés és körülmetéletlenség" (Kol. 3, 11.), ellenségei vakmerő káromlásnak tekintették; elhatározták tehát, hogy elnémítják. Amikor Pált az összeesküvésről tájékoztatták, elhatározta, hogy Maczedónián keresztül fog utazni. Tervét, hogy Jeruzsálemet a páska ünnepére elérje, el kellett ejtenie; remélte azonban, hogy pünkösdre ott lehet. Pált és Lukácsot "kíséré pedig Ázsiáig a béreai Sopater, a thessalonikabeliek közül pedig Aristárkhus és Sekundus és a derbei Gájus és Timótheus; Ázsiabeliek pedig Tikhikus és Trofimus." Pál nagyobb összeget vitt magával a pogány gyülekezetektől, amelyet a júdeai mű élén álló testvéreknek akart átadni; ezért úgy intézkedett, hogy ezek a testvérek, mint az említett gyülekezetek képviselői, akik hozzájárultak a pénz gyűjtéséhez, kísérjék őt Jeruzsálembe. A páska ünnepét Pál Filippiben töltötte. Csak Lukács maradt vele; többi útitársai továbbmentek Troásba, hogy ott bevárják őt. A filippiek voltak a legszeretetteljesebbek és leghűségesebbek mindazok közül, akiket az apostol
222
Ellen G. White
Apostolok története
megtérített. Az ünnep nyolc napját tehát zavartalanul, boldog együttlétben töltötte el. Pál és Lukács azután Filippiből Troásba hajóztak, ahol öt nap múlva utolérték társaikat és hét napot töltöttek az ottani hívőkkel. Ott-tartózkodása utolsó estéjén a testvérek "egybegyűltek a kenyér megszegésére". Mivel szeretett tanítójuk búcsúzott el tőlük, sokkal nagyobb számban gyűltek össze, mint rendesen. Egybegyűltek "a felházban", a harmadik emeleten és az apostol szeretete hevével és aggodalmával, egészen éjfélig prédikált nekik. Az egyik nyitott ablakban ült egy Eutikhus nevű ifjú. Ebben a veszedelmes helyzetben elaludt és kiesett az udvarra. Egyszerre nagy zavar és izgalom támadt. Az ifjút csakhamar holtan hozták fel és sokan gyűltek köréje sírva és jajgatva. Pál azonban utat tört magának a megrémült tömeg sorai között, az ifjút átkarolta és bensőségesen könyörgött Istenhez, keltené a halottat ismét életre. Isten meghallgatta könyörgését. Minden sírást és jajszót túlharsogva, hallatszott az apostol hangja: "Ne háborogjatok; mert a lelke benne van." Nagy örömmel ismét összegyűltek a hívők a felházban. Együtt részesültek az Úr vacsorájában, majd hallgatták Pált, aki "mind virradatig beszélgetett". Miután a hajó, amellyel Pál és kísérői folytatni óhajtották útjukat, indulásra készen állott, a testvérek a fedélzetre siettek. Az apostol azonban, a rövidebb szárazföldi utat választotta, elindult tehát Troásból gyalog Assusba, hogy ott útitársaival ismét találkozzék. Kis időt nyert ezáltal az elmélkedésre és imádkozásra. A jeruzsálemi útjával kapcsolatos nehézségek és veszélyek, az ottani gyülekezet magatartása vele és munkájával szemben, valamint a gyülekezetek állapota és az Evangélium művének szükségletei az egyéb területeken - komoly és aggasztó gondolatokra adtak okot. Ezért felhasználta ezt a különleges alkalmat, hogy erőért és vezetésért Istenhez forduljon. Az utasok Assustól délre, Efézus mellett hajóztak el, ahol az apostol oly hosszú ideig tevékenykedett. Pál szerette volna meglátogatni az ottani gyülekezetet, mivel fontos utasításokat és tanácsokat akart adni számukra. Érett megfontolás után azonban mégis a továbbutazás mellett döntött, mivel "ha lehetne néki, hogy pünkösd napjára Jeruzsálemben legyen". Milétusba érkezésük után, Efézustól körülbelül hat mérföldnyire, az apostol megtudta, hogy időt szakíthat az efézusi gyülekezet képviselőivel való találkozásra, mielőtt a hajó továbbmenne. Elküldött tehát azonnal a gyülekezet véneiért és sürgősen kérette őket, jöjjenek Milétusba, hogy beszélhessen velük, mielőtt útját folytatná. Meghívásának eleget is tettek; Pál most még egyszer fontos, szívhez szóló intő- és búcsúszavakat intézett hozzájuk: "Ti tudjátok, hogy az első naptól fogva, melyen Ázsiába jöttem, mint viseltem magamat ti köztetek az egész idő alatt. Szolgálván az Úrnak teljes alázatossággal és sok könnyhullatás és sok kísértetek közt, melyek én rajtam a zsidóknak utánam való leselkedése miatt estek. Hogy semmitől 223
Ellen G. White
Apostolok története
sem vonogattam magamat, ami hasznos, hogy hirdessem néktek, és tanítsalak titeket nyilvánosan és házanként, bizonyságot tévén mind zsidóknak, mind görögöknek az Istenhez való megtérés és a mi Urunk Jézus Krisztusban való hit felől." (Apcs. 20, 18-21.) Pál az isteni törvényt mindenkor magasztalta. Kimutatta azonban, hogy magában a törvényben nincsen erő, hogy az embert engedetlenségének büntetése alól felmentse. A bűnösnek bűneit meg kell bánnia és meg kell alázkodnia Isten előtt, mert törvényének áthágása, jogos haragját hívta ki; azután pedig Krisztus vérében kell bíznia, mint a bocsánat egyedüli lehetőségében. Emlékeztette a híveket arra a tanítására, hogy Isten Fia, mint áldozat, elszenvedte a halált őérettük, felment a mennybe, s ott mint Szószólójuk áll az Atya előtt. Csak töredelem és hit által szabadulhatnak a bűn átka alól, hogy azután Krisztus kegyelméből engedelmeskedjenek Isten törvényének. "És most ímé én" - folytatta Pál - "a Lélektől kényszerítve megyek Jeruzsálembe, nem tudva, mik következnek ott én reám, kivéve, hogy a Szent Lélek városonként bizonyságot tesz, mondván, hogy én reám fogság és nyomorúság következik. De semmivel sem gondolok, még az én életem sem drága nékem, csakhogy elvégezhessem az én futásomat örömmel, és azt a szolgálatot, melyet vettem az Úr Jézustól, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangéliumáról. És most ímé én tudom, hogy nem látjátok többé az én orczámat ti mindnyájan, kik között általmentem, prédikálván az Istennek országát." (Apcs. 20, 22-25.) Pál nem szándékozott ilyen bizonyságot tenni, de mialatt beszélt, a Lélek sugallta szavait; bizonyossá tette előtte aggodalmait, hogy ez az utolsó együttléte az efézusi hittestvéreivel. Kijelentette továbbá: "Azért bizonyságot teszek előttetek a mai napon, hogy én mindeneknek vérétől tiszta vagyok, mert nem vonogattam magamat, hogy hirdessem néktek az Istennek teljes akaratát." Semmilyen félelem, hogy talán megsért valakit, semmilyen barátság, vagy tetszésvágy nem késztethette Pált arra, hogy elhallgasson előttük szavakat, melyeket Isten adott oktatásikra, intésükre és megjavításukra. Isten ma is bátorságot kíván szolgáitól, mind az Ige prédikálása, mind előírásainak megvalósítása közben. Krisztus szolgája ne csak olyan igazságokat hirdessen az embereknek, amelyeket szívesen fogadnak, hanem azokat sem szabad elhallgatnia előttük, amelyek fájdalmakat okozhatnak. Nagy gondot kell fordítania jellemük kifejlesztésére. Ha lát egyet is a nyáj között, aki bűnt melenget, feladata, mint hűséges pásztornak, az adott esetre vonatkozó tanítást alkalmazni. Ha azonban megengedi, hogy valaki magabízóan továbbhaladjon a rossz úton, anélkül, hogy megintené, lelkéért felelnie kell. Az a lelkipásztor, aki magasztos megbízatását híven akarja teljesíteni, a reá bízott lelkeket a keresztény hit minden kérdésében hűségesen oktassa ki; mutassa meg nekik, milyenek legyenek és hogyan kell
224
Ellen G. White
Apostolok története
cselekedniük, hogy az Úrnak nagy napján tökéletesen megállhassanak Előtte. Csak az igazság hűséges tanítója mondhatja el Pállal együtt, működésének befejezésekor: "Én mindeneknek vérétől tiszta vagyok". "Viseljetek gondot magatokra" - intette Pál apostol a testvéreket - "és az egész nyájra, melyben a Szent Lélek titeket vigyázókká tett, az Isten anyaszentegyházának legeltetésére, melyet tulajdon vérével szerzett". Ha az evangélium szolgái mindenkor szívükön viselnék, hogy olyan lelkekkel bánnak, kiket Krisztus, vére által megvásárolt, jobban átéreznék munkájuk fontosságát. Vigyázniuk kell önmagukra, valamint nyájukra. Tanításukat szemléltesse és erősítse meg példaadásuk. Mint az Élethez vezető út tanítói, kerülniük kell mindent, ami okot szolgáltatna, hogy az igazságra árnyat vessen. Kötelességük, hogy mint Krisztus képviselői, Neve dicsőségét szolgálják. Odaadásukkal, életük tisztaságával és Istennek szentelt magaviseletükkel bizonyítsák be, hogy magasztos hivatásuk méltó képviselői. Az efézusi gyülekezetet fenyegető veszélyeket az apostol előre látta. Azért mondotta: "Mert tudom, hogy az én eltávozásom után jönnek ti közétek gonosz farkasok, kik nem kedveznek a nyájnak. Sőt ti magatok közül is támadnak férfiak, kik fonák dolgokat beszélnek, hogy a tanítványokat magok után vonják." A jövőbe tekintve, látta Pál azokat a támadásokat, amelyek fenyegetik a gyülekezetet, mind külső mind belső ellenségei részéről. Ünnepélyes komolysággal kérte a testvéreket, hogy éberen őrködjenek a rájuk bízott szent kincs felett. Példaképpen saját fáradhatatlan munkálkodására hivatkozott: "Azért vigyázzatok, megemlékezvén arról, hogy én három esztendeig éjjel és nappal meg nem szűntem könnyhullatással inteni mindenkit." Majd így folytatta: "És most atyámfiai, ajánllak titeket az Istennek és az ő kegyelmessége igéjének, aki felépíthet és adhat néktek örökséget minden megszenteltek közt. Senkinek ezüstjét, vagy aranyát, vagy ruháját nem kívántam." Az efézusi hittestvérek között néhányan jómódúak voltak; Pál azonban sohasem akart ebből személyes hasznot húzni. Nem egyeztette össze üzenetével, hogy a figyelmet saját költségeire irányítsa. Sőt kijelentette: "A magam szükségéről és a velem valókról ezek a kezek gondoskodtak." A Krisztus ügyében végzett megfeszített munkája és kiterjedt utazásai ellenére is, nemcsak saját szükségleteiről, hanem még munkatársai szükségleteiről és az arra méltó szegények támogatásáról is gondoskodott. Ezt azonban csak lankadatlan szorgalma és legnagyobb takarékossága által tehette meg. Ezért hivatkozhatott nyugodtan saját példájára, amikor így szólt: "Mindenestől megmutattam néktek, hogy ily módon munkálkodva kell az erőtlenekről gondot viselni, és megemlékezni az Úr Jézus szavairól, mert ő mondá: Jobb adni, mint venni." "És mikor ezeket mondotta, térdre esve imádkozék mindazokkal egybe. Mindnyájan pedig nagy sírásra fakadtak; és Pálnak nyakába borulva csókolgaták őt,
225
Ellen G. White
Apostolok története
kesergve kiváltképpen azon a szaván, amelyet mondott, hogy többé az ő orcáját nem fogják látni. Aztán elkísérék őt a hajóra." Az utasok Milétusból "egyenesen haladva Kóusba érkezének, másnap pedig Rhódusba és onnét Peturába", Kis-Ázsia délnyugati partjára és miután ott "találtak egy hajót, mely Fenicziába méne által, abba beülvén, elhajózának." Tirusban, ahol a hajó kikötött, találtak néhány tanítványt, akiknél hét napig időzhettek. Ezek a tanítványok, akiket a Szentlélek figyelmeztetett azokra a veszélyekre, melyek várnak Pálra, kérték az apostolt, "hogy ne menjen fel Jeruzsálembe." Az apostolt azonban sem a szenvedéstől, sem a bebörtönöztetéstől való félelem nem tudta szándékától eltéríteni. A hét végén, melyet Pál Tirusban a testvéreknél tölthetett, valamennyien, feleségükkel és gyermekeikkel együtt, elkísérték a kikötőig, ahol, mielőtt hajóra szállt volna, mindannyian a parton térdre estek és imádkoztak; Pál őérettük és ők Pálért. Az utasok azután folytatták útjukat dél felé és eljutottak Czézáreába; "és bemenvén a Filep evangélista házába, ki ama hét közül való vala, ő nála maradtak." Pál itt néhány zavartalan, boldog napot töltött; az utolsókat, melyeket - hosszú időre - még teljes szabadságban élvezhetett. Mialatt Pál Czézáreában időzött, "alájöve egy Júdeából való próféta, név szerint Agabus. És mikor hozzánk jött, vevé Pálnak az övét, és megkötözvén a maga kezeit és lábait, monda: Ezt mondja a Szent Lélek: a férfiút, akié ez az öv, ekképpen kötözik meg a zsidók Jeruzsálemben, és adják a pogányoknak kezébe." Majd így folytatja Lukács: "Mikor pedig ezeket hallottuk, kérők mind mi, mind az oda valók, hogy ne menjen fel Jeruzsálembe." Pál azonban nem akart a kötelesség útjáról letérni. Követni akarta Jézust, ha kellett, még a börtönbe és a halálba is. "Mit míveltek" - kiáltotta nékik - "sírván és az én szívemet kesergetvén? mert én nemcsak megkötöztetni, hanem meghalni is kész vagyok Jeruzsálemben az Úr Jézusnak nevéért." A testvérek miután látták, hogy fájdalmat okoznak neki, anélkül, hogy szándékától eltéríthetnék, felhagytak sürgetésükkel és csak ennyit mondtak: "Legyen meg az Úrnak akaratja." A Czézáreában töltött rövid látogatás csakhamar véget ért. Pál és társai, néhány testvér kíséretében, elindultak Jeruzsálembe; azonban ólomsúllyal nehezedett mindannyink lelkére a közeljövő veszélyének előérzete. Az apostol még sohasem közeledett ilyen szomorú szívvel Jeruzsálem felé, mint most. Tudta, hogy csak kevés barátot, de annál több ellenséget talál ott. Közeledett a városhoz, amely elvetette és megfeszítette Isten Fiát; amely fölött az Isten haragjának fellegei gyülekeztek. Amikor arra gondolt, hogy milyen keserű előítélettel viseltetett Krisztus követőivel szemben, mélységes részvétet érzett elvakult honfitársai iránt. És mégis, milyen kicsiny volt a reménye, hogy segíthessen
226
Ellen G. White
Apostolok története
rajtuk! Ugyanaz a vak gyűlölet gyulladt most fel kimondhatatlan erővel az egész nép lelkében, ő iránta, mint amely egykor saját szívében lángolt. Még saját hittestvéreinek részvétére és támogatására sem számíthatott. A megtéretlen zsidók, akik oly szorosan a sarkában voltak, nem mulasztották el, hogy személyesen, valamint levélileg a lehető legrosszabb híreket terjesszék róla és munkájáról Jeruzsálemben. Sőt még néhány apostol és vén is készpénznek vette ezeket a híreket, anélkül, hogy megkísérelte volna megcáfolni azokat, avagy az esetleges ellentétet kiegyenlíteni. Azonban, a csüggesztő körülmények ellenére, az apostol mégsem esett kétségbe. Remélte, hogy az a Hang, mely szívéhez szólott, érinteni fogja honfitársai szívét is, és a Mester, kit tanítványtársai szerettek és szolgáltak, összeköti szívüket az övével, egységes odaadásra az evangélium munkájában. Jeruzsálem templom Drága, szép helye, Lerombolva áll és Puszta a helye. Puszta falai közt Sötét éjszaka, Sion leánya néz S kesereg rajta. KAR: Izráel nincs elhagyatva még, Táplálja Őt ez a reménység. A jó Isten, amit megígért, Azt a helyet visszaadja még. Leromboltatott és szétszórna népe E világnak mind a négy szegletére. Gúny s példabeszéddé lett régi népe, Istentől elestek, Veszedelmökre. Egy remény van, ne hagyd, Bízz szent szavába. Megváltódhoz jöjje Ő nem hagy magadra. Összegyűjt s bevisz az Ígéret földre: Ottan dicsérheted Istent örökre.
227
Ellen G. White
Apostolok története
38.
Pál, a fogoly
"Mikor azért Jeruzsálembe jutottunk, örömmel fogadának minket az atyafiak. Másnap pedig beméne Pál velünk együtt Jakabhoz, és a vének mindnyájan ott valának." (Apcs. 21, 17. 18.) Ez alkalommal Pál és kísérői átnyújtották a jeruzsálemi mű vezetőinek az adományokat, amelyeket a pogánykeresztények küldtek a zsidó testvérek között lévő szegények támogatására. Ezen összegek begyűjtése az apostolnak és munkatársainak sok idejébe, aggodalmába és fáradságos munkájába került. Az összeg, melynek nagysága jóval felülmúlta a jeruzsálemi vének várakozásait, a pogány hívők sok áldozatáról, sőt nagy nélkülözéseiről tanúskodott. Ezek az önkéntes adományok bizonyították a pogánykeresztyének hűségét Istennek az egész világon megszervezett műve iránt, melyeket hálás elismeréssel kellett volna fogadniuk; azonban Pál és társai is világosan látták, hogy éppen hallgatóságuk között, akik előtt most állottak, voltak többen, akik nem tudták értékelni a testvéri szeretet e lelkületét, mely ezeket az adományokat megérlelte. A pogányok közötti evangélizálás kezdetén néhányan a jeruzsálemi vezető testvérek közül, régi előítéleteikhez és gondolatmenetükhöz ragaszkodva, nem szívesen működtek együtt az apostollal és társaival. Aggodalmukban, hogy megtartsanak néhány jelentéktelen formaságot és ceremóniát, szem elől tévesztették azokat az áldásokat, melyek mind számukra, mind közös szívügyük számára fakadtak volna, ha az Úr művének valamennyi ágát egységbe tömörítik. Noha mindenkor a keresztyén gyülekezet érdekeit védték, mégsem tudtak lépést tartani Isten előrelátó gondviselésének követelményeivel. Emberi bölcsességgel megkísérelték, hogy fölösleges korlátokat állítsanak az Isten művében dolgozó munkások elé. Ily módon alakult ki egy csoport, olyan férfiakból, akik személyesen nem ismerhették fel a változó körülményeket és különböző szükségleteket, amelyekkel a munkásoknak a külterületeken számolniuk kellett, de mindazáltal jogot formáltak arra, hogy ők írják elő a munkamódszereket a pogányok között dolgozó testvéreknek. Úgy képzelték, hogy az evangélizálást, a hithirdetést teljesen nézeteik szerint kellene végezni. Több év múlt el azóta, hogy a jeruzsálemi testvérek, más vezető gyülekezetek kiküldötteivel együtt, tüzetesen tanácskoztak azon bonyolult kérdések felett, amelyek a pogányokért munkálkodó evangélizálás munkamódszereire vonatkoztak. Ennek a tanácskozásnak eredményeként a hittestvérek megegyeztek abban, hogy bizonyos előírásokra és szokásokra vonatkozólag, beleértve a körülmetélkedést, határozott utasításokat adnak.
228
Ellen G. White
Apostolok története
Éppen ezen a nagygyűlésen állapodtak meg egyöntetűen abban, hogy Barnabást és Pált munkásokként ajánlják a keresztény gyülekezeteknek, mint akik méltók a hívők bizalmára. Azok közül, akik ezen a gyűlésen jelen voltak, többen élesen kifogásolták az apostolok munkamódszereit, kiknek feladatuk volt, hogy hirdessék az evangéliumot a pogányok között. Azonban a tanácskozás folyamán mélyebb betekintést nyertek Isten terveibe; azután pedig hittestvéreikkel teljes egyetértésben, bölcs határozatokat hoztak, melyek lehetővé tették a hívők egész közösségének egységesítését. Később azonban, amikor észrevették, hogy a pogányok között a megtértek száma állandóan növekszik, néhányan a jeruzsálemi vezető testvérek közül ismét felvetették régebbi előítéleteiket Pál és társai munkamódszereivel szemben. Ezek az előítéletek az évek folyamán mindjobban berögződtek, úgy, hogy egyes vezetők elhatározták, hogy ezentúl az evangélium hirdetése csak saját eszméik keretében történhetik. Kijelentették, hogy csak az esetben hagyják jóvá és támogatják Pál munkáját, ha módszereiben előírásukat követi. Egyébként pedig kénytelenek lennének munkájával szemben tartózkodóan viselkedni, támogatásukat megvonni. Ezek a férfiak szem elől tévesztették azt a tényt, hogy Isten a tanítója népének. És hogy Isten művében minden munkásnak személyes tapasztalatokat kell szereznie Mestere követésében, s ne emberre tekintsen fel vezetésért. Isten munkásainak nem emberi elképzelések szerint, hanem a mennyeinek hasonmására kell átalakulniuk és fejlődniük. Lelkipásztori szolgálatában Pál tanításai nem állottak "emberi bölcsességnek hitető beszédiben, hanem a léleknek és erőnek megmutatásában." Azokat az igazságokat, amelyeket hirdetett, a Szentlélek nyilatkoztatta ki előtte, "mert a Lélek mindeneket vizsgál, még az Istennek mélységeit is. Mert kicsoda tudja az emberek közül az ember dolgait, hanemha az embernek lelke, amely ő benne van? Azonképpen az Isten dolgait sem ismeri senki, hanemha az Istennek Lelke"... "Ezeket prédikáljuk is, nem oly beszédekkel, melyekre emberi bölcsesség tanít, hanem amelyekre a Szent Lélek tanít; lelkiekhez lelkieket szabván." (1. Kor. 2, 4. 10-13.) Pált, prédikátori hivatása közben mindenkor közvetlenül Isten vezette. Azonban arra is nagyon ügyelt, hogy a jeruzsálemi nagytanács határozataival összhangban dolgozzék. Ennek eredményeként "a gyülekezetek erősödének a hitben és gyarapodának számban naponként." (Apcs. 16, 5.) Pálnak azonban, többek teljes részvétlensége ellenére is, vigaszára szolgált az a tudat, hogy kötelességét teljesítette, hogy az általa megtérteket hűségre, adakozási készségre és testvéri szeretetre tanította, amit bizonyítottak azok a tekintélyes összegek, amelyeket a zsidó véneknek átnyújtott.
229
Ellen G. White
Apostolok története
Miután Pál az adományokat átadta, "elbeszélé egyenként, amiket az Isten a pogányok között az ő szolgálata által cselekedett." Ezen események elbeszélése által még a kételkedők is meggyőződtek, hogy munkálkodását a menny áldása kísérte. "Azok pedig ezt hallván, dicsőízék az Urat." Belátták, hogy a menny nyomta rá pecsétjét az apostol munkásságára. Az előttük fekvő bőkezű adakozások megerősítették Pál bizonyságtételét a pogányok között újonnan létesült gyülekezetek hűségéről. A jeruzsálemi mű vezetői, akik előzetesen önkényes ellenőrzést követeltek, most egészen más színben látták Pál munkálkodását; meggyőződtek arról, hogy eddigi eljárásuk helytelen volt. Ugyanis, mint a zsidó szokások és hagyományok rabjai, az evangéliumi munka haladását nagyban akadályozták, mert nem ismerték fel, hogy Krisztus halála a zsidó és a pogány világ közötti válaszfalat ledöntötte. Valamennyi vezető testvér részére most kínálkozott a legjobb alkalom a nyílt beismerésre, hogy Isten működött Pál által; ők pedig hibát követtek el, mert engedtek ellenségei befolyásának, kiknek jelentései felkeltették féltékenységüket és előítéletüket. Ahelyett azonban, hogy egyöntetű elhatározással igazságot szolgáltattak volna a megbántott Pálnak, olyan tanácsot adtak neki, melyből kiviláglott azon érzületűk, hogy nagyrészt Pált teszik felelőssé a fennálló előítéletekért. Nem állottak nagylelkűen Pál mellé, hogy így bebizonyítsák az elégedetlenkedőknek igazságtalanságukat, inkább megalkuvás létrejöttén fáradoztak, amennyiben olyan eljárást hoztak javaslatba, mely véleményük szerint - kiküszöbölne minden félreértést. Így válaszoltak bizonyságtevésére: "Látod atyámfia, mely sok ezeren vannak zsidók, kik hívőkké lettek; és mindnyájan buzognak a törvény mellett. Felőled pedig azt hallották, hogy te mindazokat a zsidókat, kik a pogányok között vannak, Mózestől való elszakadásra tanítod, azt mondván, hogy ne metéljék körül fiaikat, se a zsidó szokások szerint ne járjanak. Micsoda annakokáért? Mindenesetre össze kell gyülekezni a sokaságnak; mert meghallják, hogy idejöttél. Ezt míveld azért, amit néked mondunk: Van mi köztünk négy férfiú, kik fogadalmat vettek magukra; ezeket magad mellé vévén, tisztulj meg velök, és költs rájok, hogy megnyíressék fejöket; és megtudják mindenek, hogy semmi sincs azokban, amiket te felőled hallottak, hanem te magad is úgy jársz, hogy a törvényt megtartod. A pogányokból lett hívők felől pedig mi írtunk, azt végezvén, hogy ők semmi ilyenfélét ne tartsanak meg, hanem csak oltalmazzák meg magokat mind a bálványoknak áldozott hústól, mind a vértől, mind a fúlvaholt állattól, mind a paráznaságtól." Az atyafiak abban reménykedtek, hogy Pál, amennyiben ezen rendelkezésnek aláveti magát, ezzel a róla elterjesztett hamis híreket egészen biztosan megcáfolja. Biztosították azonkívül, hogy a határozat, melyet annak idején a nagytanácson a megtért pogányokra és a ceremoniális törvényre vonatkozólag hoztak, még most is
230
Ellen G. White
Apostolok története
érvényben van. Ezzel a határozattal azonban az a tanács, amelyet most adtak neki, nem volt összeegyeztethető. Ezt az előterjesztést nem Isten Lelke sugalmazta. Ez a gyávaság szülötte volt. A jeruzsálemi gyülekezet vezetői nagyon jól tudták, hogy a keresztények a ceremoniális törvény megsértése által felszítják a zsidók gyűlöletét és üldözéseiknek teszik ki magukat. A szanhedrin minden lehetőt elkövetett, hogy megakassza az evangélium terjedését. Kiválasztottak férfiakat, kik az apostolokat, de különösen Pált nyomon követték, hogy működését mindenképpen meggátolják. Ha tehát Krisztus híveit kiszolgáltatnák a magas tanácsnak, mint a törvény áthágóit, akkor mint hitehagyókat, eretnekeket azonnal és súlyosan megbüntetnék. Sok zsidó, bár elfogadta az evangéliumot, még igen nagy tiszteletben tartotta a ceremoniális törvényt, sőt nagyon is hajlott arra, hogy oktalan engedményt tegyen; ezáltal remélte, hogy honfitársai bizalmát megnyeri, előítéletüket eloszlathatja, úgy, hogy elfogadják Krisztust, mint a világ Megváltóját. Pál belátta, hogy mindaddig, míg a jeruzsálemi gyülekezet vezető tagjai közül sokan előítélettel viseltetnek iránta, állandóan arra fognak törekedni, hogy befolyását aláássák. Úgy érezte, hogy ha valamilyen elfogadható engedménnyel megnyerheti őket az igazságnak, bizonyára sok akadályt háríthat el az evangélium győzelmi útjából. Isten azonban nem hatalmazta fel, hogy olyan nagy engedményeket tegyen, mint amennyit kívántak tőle. Ha azonban gondolunk az apostol forró vágyára, hogy hittestvéreivel egyetértésben éljen; ha tekintetbe vesszük gyengédségét a hitben gyengék iránt; ha meggondoljuk tiszteletét az apostolok iránt, akik Krisztussal együtt jártak - különösen Jakab, az Úr fivére iránt -, továbbá elhatározását, hogy tőle telhetőleg mindenkinek mindene legyen - alapelvének feladása nélkül -, ha ezt mind megfontoljuk, kevésbé meglepő lesz számunkra, hogy nem maradt meg szilárdan és határozottan saját útján, melyet eddig követett. Azonban ahelyett, hogy az óhajtott célhoz közelebb jutott volna, törekvése a kiengesztelésre csak siettette az eseményeket, a válságot. Meggyorsította a megjövendölt szenvedések bekövetkezését, előidézte hittestvéreitől való elszakadását, megfosztotta a gyülekezetet legerősebb oszlopától és bánatot okozott keresztény szíveknek minden országban. A következő napon Pál igyekezett a vének tanácsát teljesíteni. A négy férfit, akik a fogadalmat tették, maga mellé vette (lásd 4. Móz. 6.), kiknek napjai már éppen leteltek és "bemenvén a templomba, bejelentvén a tisztulás napjainak eltelését, amíg mindegyikükért elvégeztetik az áldozat." Néhány drága tisztulási áldozatot kellett még bemutatni. Akik Pálnak ezt a lépést tanácsolták, nem gondolták meg, hogy milyen nagy veszélynek teszik ki. Az év ezen szakában különböző országokból igen sokan jöttek fel Jeruzsálembe, az ájtatosságokra. Mivel Pál, Istentől kapott megbízatása folytán eljuttatta az evangéliumot a pogányoknak, meglátogatta a világ legnagyobb városait; az ünnep résztvevői közül ezren és ezren, kik más országokból érkeztek
231
Ellen G. White
Apostolok története
Jeruzsálembe, igen jól ismerték őt. Voltak köröttük sokan, kik keserű gyűlölettel viseltettek Pál iránt; belépése tehát a templomba nyilvános alkalommal, életveszélyt jelentett számára. Néhány napig látszólag észrevétlenül járt ki és be az imádkozók között; azonban a meghatározott idő vége felé, midőn éppen egy pappal a bemutatandó áldozatokat beszélte meg, az Ázsiából való zsidók közül néhányan felismerték. Ádáz dühvel vetették magukat Pálra és ordítozták: "Izraelita férfiak, legyetek segítségül; ez az az ember, aki e nép ellen, a törvény ellen és e hely ellen tanít mindenkit mindenütt." Mikor pedig a nép a segélykiáltásokra odarohant, még újabb vádat is emeltek: "Ezenfelül még görögöket is hozott be a templomba, és megfertéztette ezt a szent helyet." A zsidó törvény szerint halálos bűntettnek számított, ha egy körülmetéletlen belépett a szent hely belső csarnokaiba. Pált látták a városban az efézusi Trofimussal és azt hitték, hogy elhozta a templomba. Pál ezt ugyan nem tette, és miután ő maga is zsidó lévén, azáltal, hogy belépett a templomba, a törvényt sem hágta át. Noha ez a vád teljesen alaptalan volt, mégis elegendőnek bizonyult, hogy a népszerű előítéletet felszítsa. Mihelyt elhangzott a kiáltás és végigzúgott a templomudvaron, az ott egybegyűlt tömeget vad indulat fogta el. A hír gyorsan elterjedt egész Jeruzsálemben és "megmozdula azért az egész város, és a nép összecsődüle." Egy hitehagyó, aki elszakadt Izráeltől, merészelte megfertőztetni a templomot és méghozzá akkor, amikor ezrek érkeztek a világ minden tájáról, hogy ott imádkozzanak! Ez felszította a csőcselék legvadabb szenvedélyét. "És Pált megragadván, vonszolák vala ki őt a templomból; és mindjárt bezáratának az ajtók." "Mikor pedig meg akarák őt ölni, feljuta a hír a sereg ezredeséhez, hogy az egész Jeruzsálem felzendült." Claudius Lysias, aki nagyon jól ismerte a lázadó elemeket, amelyekkel dolga volt, "azonnal vitézeket és századosokat vévén maga mellé, lefutott hozzájuk. Azok pedig, mikor meglátták az ezredest és a vitézeket, megszőnének Pált verni." A római ezredes, aki nem ismerte a csődület okát, csak azt látta, hogy a tömeg dühe Pál ellen irányul, feltételezte, hogy az a bizonyos egyiptomi lázító, akiről hallott már ugyan, de aki mind ez ideig elmenekült az elfogatás elől. Így "elfogatá őt, és parancsolá, hogy kötözzék meg két lánccal; és tudakozá, hogy kicsoda és mit cselekedett." Rögtön hangok hallatszottak, dühös kiáltásokkal: "De ki egyet, ki más kiált vala a sokaság között. És mikor nem értheté meg a bizonyos valóságot a zajongás miatt, parancsolá, hogy vigyék el őt a várba. Mikor pedig a lépcsőkhöz jutott, lőn, hogy úgy vivék őt a vitézek a néptömeg erőszaktétele miatt. Mert követi vala a népnek sokasága, kiáltozva: Öld meg őt!" Az apostol a zavargás közepette csendes, nyugodt és fegyelmezett maradt. Lelkét Istenhez emelte, mert hiszen tudta, hogy mennyei angyalok veszik körül. Azonban nem akarta elhagyni a templomot, mielőtt meg nem kísérelte, hogy honfitársait felvilágosítsa és előttük az igazságot feltárja. Amikor tehát fel akarták 232
Ellen G. White
Apostolok története
vinni a várba, így szólt az ezredeshez: "Vajon szabad-e nékem valamit szólanom te hozzád?" Lysias így felelt: "Tudsz görögül? Hát nem te vagy az az egyiptomi, ki e napoknak előtte fellázította és kivitte a pusztába azt a négyezer orgyilkos férfiút?" Válaszként Pál így felelt: "Én ugyan tárzusi zsidó ember vagyok, Cziliczia nem ismeretlen városának polgára; de kérlek engedd meg nékem, hogy szóljak a néphez." Kérelmét teljesítették és így Pál "a lépcsőkön állva intett kezével a népnek; és mikor nagy csendesség lőn, megszólala zsidó nyelven, mondván: Atyámfiai férfiak és atyák, hallgassátok meg az én beszédemet, amellyel most magamat előttetek mentem." Az általuk jól ismert héber szavak hallatára, "még inkább nyugalmat tanúsítottak", mire az általános csendben így folytatta: "Én zsidó ember vagyok, születtem a czilicziai Tárzusban, fölneveltettem pedig ebben a városban a Gamáliel lábainál, taníttattam az atyák törvényének pontossága szerint, buzgó lévén Istenhez, miként ti mindnyájan vagytok ma." Senki sem tagadhatta az apostol kijelentéseit, mivel a tényeket, amelyekre hivatkozott, sokan, akik még Jeruzsálemben laktak, jól ismerték. Arról is beszélt, hogy buzgalommal üldözte egykor Krisztus tanítványait, egészen halálig; majd részletesen ecsetelte hallgatói előtt megtérésének körülményeit. Elmondotta, hogyan kényszerült ő is, gőgös szívével, a megfeszített Názáreti elé borulni. Ha kísérletet tett volna, hogy ellenfeleivel vitába bocsátkozzék, bizonyára konokul tiltakoznak, hogy meghallgassák. Azonban tapasztalatát, élményeit olyan meggyőző erővel beszélte el, hogy szívüket pillanatnyilag meglágyította és fogékonnyá tette. Igyekezett velük megértetni, hogy munkálkodását a pogányok között nem a saját elhatározásából kezdte meg. Vágya inkább az volt, hogy népe között munkálkodjék, de éppen itt, ebben a templomban Isten szent látomásban beszélt hozzá és utasította, hogy "én téged messze küldelek a pogányok közé." Eddig a nép fokozott figyelemmel hallgatta; azonban, amikor története azon pontjához ért, hogy Krisztus kiválasztott követe a pogányokhoz, a nép dühe újból fellángolt. Ahhoz szoktak, hogy magukat tekintsék csupán az egyetlen, Isten által választott népnek, s nem akarták megengedni, hogy a megvetett pogányok is osztozzanak azokban a kiváltságokban, amelyeket olyan sokáig kizárólagosan a magukénak tekintettek. Túlharsogva tehát a szónokot, kiáltozni kezdtek: "Töröld el a föld színéről az ilyent, mert nem illik néki élni. Mikor pedig azok kiabáltak, és köntösüket elhányák és port szórának a levegőbe, parancsolá az ezredes, hogy vigyék őt a várba, mondván, hogy korbácsütésekkel vallassák ki őt, hogy megtudhassa, mi okért kiabáltak úgy reá." "Amint azonban lekötötték őt a szíjakkal, monda Pál az ott álló századosnak: Vajon szabad-é néktek római embert, kit el nem ítéltek, megostorozni? Miután pedig ezt meghallá a százados, elmenvén, megjelenté az ezredesnek, mondván: Meglásd mit akarsz cselekedni; mert ez az ember római. Hozzámenvén azért az ezredes, 233
Ellen G. White
Apostolok története
monda néki: Mondd meg nékem, te római vagy-é? Ő pedig monda: Az. És felelé az ezredes: Én nagy összegért vettem meg ezt a polgárjogot. Pál pedig monda: Én pedig benne is születtem. Mindjárt eltávozának azért tőle, akik őt vallatni akarák. Sőt az ezredes is megijede, mikor megértette, hogy római és, hogy őt megkötöztette." "Másnap pedig meg akarván tudni a bizonyos valóságot, miben vádoltatik a zsidóktól, feloldatá őt bilincseiből, és megparancsolá, hogy a főpapok az egész tanácsokkal egyben hozzá menjenek; és levezetvén Pált, eleikbe állítá." Ugyanaz a törvényszék volt illetékes Pál kihallgatására, amelynek megtérése előtt ő maga is tagja volt. Nyugodtan állt ott a zsidó főemberek előtt. Arcvonásairól Krisztus békéje sugárzott. Szemét komolyan a tanácsra szegezve, így szólt: "Atyámfiai, férfiak, én teljes jó lelkiismerettel szolgáltam az Istennek mind e mai napig." Amikor ezeket a szavakat hallották, gyűlöletük ismét fellángolt és a főpap "megparancsolá azoknak, kik ő mellette állanak vala, hogy üssék őt szájon". Erre a kíméletlen parancsra Pál így kiáltott fel: "Megver az Isten téged, te kimeszelt fal! És te leülsz engem a törvény szerint megítélni, és törvényellenesen parancsolod, hogy engem verjenek?" "Az ott állók pedig mondának: Az Istennek főpapját szidalmazodé?" Pál a szokott udvariassággal felelt: "Nem tudtam atyámfiai, hogy főpap. Mert meg van írva: A te népednek fejedelmét ne átkozd!" "Mikor pedig Pál eszébe vette, hogy az egyik részük sadduceus, a másik részök pedig farizeusok közül való, felkiálta a tanács előtt: Atyámfiai, férfiak, én farizeus vagyok, farizeus fia, a halottak reménysége és feltámadása miatt vádoltatom én." "Amint pedig ő ezt mondta, meghasonlás támada a farizeusok és a sadduceusok között, és a sokaság megoszlott. Mert a sadduceusok azt mondják, hogy nincs feltámadás, sem angyal, sem lélek; a farizeusok pedig mind a kettőt vallják. Támada azért nagy kiáltozás; és felkelvén az írástudók a farizeusok pártjából, tusakodnak vala, mondván: Semmi rosszat sem találunk ez emberben; ha pedig lélek szólott néki, vagy angyal, ne tusakodjunk Isten ellen." A bekövetkezett zűrzavarban a sadduceusok mindenáron hatalmukba akarták keríteni az apostolt, hogy megölhessék; míg a farizeusok mindent elkövettek, hogy megvédelmezzék. Végül pedig "félvén az ezredes, hogy Pál szétszaggattatik azoktól, parancsolá, hogy a sereg alájövén, ragadja ki őt közülök és vigye el a várba." (Apcs, 23, 7-10.) Később, amidőn Pál e nap szomorú tapasztalatai fölött elmélkedett, egész valóját félelem hatotta át, hogy eljárása nem tetszhetett Istennek. Vajon hibát követett-e el azzal, hogy meglátogatta Jeruzsálemet? Az a sóvárgása, hogy egyetértésben éljen hittestvéreivel, vezetett hát ilyen szerencsétlenségre? Az az álláspont, amelyet a zsidók, mint Isten hitvalló népe a hitetlen világgal szemben elfoglalt, az apostolnak kimondhatatlan lelki gyötrelmet okozott. Mit gondolhattak most ezek a pogány tisztviselők róluk? Állítják, hogy Jehovát imádják,
234
Ellen G. White
Apostolok története
és szent hivatalt töltenek be, mégis vak, éktelen gyűlölet uralja őket. Sőt, még testvérüket is képesek meggyilkolni, ha a hit kérdésében más véleményre merészkedik. Még azt sem szégyenlik, hogy szent, ünnepélyes tanácsülésük veszekedésbe és vad zűrzavarba fulladt! Pál úgy érezte, hogy Isten nevét gyalázták meg a pogányok előtt! Most pedig börtönben senyved. Nagyon jól tudta, hogy ellenségei, eszeveszett gyűlöletükben, rosszindulatukban megragadnak mindent, hogy halálra adják. Lehetséges-e, hogy a gyülekezetek között végzett munkáját befejezte? És most ragadozó farkasok törnek be oda? Pál nagyon szívén viselte Krisztus ügyét és mélységes aggodalommal gondolt azokra a veszélyekre, melyeknek az elszórt gyülekezetek áldozatul eshetnek, ha olyan férfiak üldözik, mint akikkel éppen ma állott szemben a Magas Tanácsban. Bánatában, csüggedtségében sírt és imádkozott. Az Úr azonban ebben a sötét órában sem feledkezett meg hűséges szolgájáról. Amiképpen megőrizte ott a templom udvarában a vérengző tömeggel szemben, és amiként vele volt a Magas Tanács előtt, úgy most a várban is őrködött felette. Az apostol bensőséges imáját, melyben Isten vezetéséért könyörgött, meghallgatta, és kinyilatkoztatta magát hűséges tanúja előtt: "A következő éjszakán pedig melléállván néki az Úr, monda: Bízzál Pál! Mert miképpen bizonyságot tettél az én felőlem való dolgokról Jeruzsálemben, azonképpen kell néked Rómában is bizonyságot tenned." Pál már régóta vágyakozott Rómát meglátogatni. Szívből kívánta, hogy Krisztusról ott is bizonyságot tehessen, azonban a zsidók ellenségeskedése mindeddig lehetetlenné tette szándékának megvalósítását. Arra legkevésbé gondolt, hogy éppen most, mint fogoly jusson oda. Miközben az Úr bátorította szolgáját, ellenségei mohón kitervelték elpusztítását. "Midőn pedig nappal lőn, a zsidók közül némelyek összeszövetkezvén, átok alatt kötelezék el magukat, mondván, hogy sem nem esznek, sem nem isznak addig, amíg meg nem ölik Pált. Többen valának pedig negyvennél, kik ezt az összeesküvést szőtték. Ez is olyan böjt volt, mint amilyent az Úr elítélt Ésaiás szavai által: "Ímé perrel és versengéssel böjtöltök és sújtotok a gazság öklével." (Ésa. 58, 4.) Az összeesküvők "elmenvén a főpapokhoz és vénekhez, mondának: Átok alatt megesküdtünk, hogy semmit nem ízlelünk addig, míg meg nem öljük Pált. Most azért ti jelentsétek be az ezredesnek a tanáccsal egybe, hogy holnap hozza le őt ti hozzátok, mintha az ő dolgának tüzetesebben végére akarnátok járni. Mi pedig minekelőtte ő ide érne, készek vagyunk őt megölni." Ahelyett, hogy helytelenítették volna ezt a kegyetlen tervet, a papok és vének, minden további nélkül, beleegyeztek. Pál igazat mondott, amikor Anániást meszelt falhoz hasonlította.
235
Ellen G. White
Apostolok története
Azonban Isten közbelépett, hogy megmentse szolgájának életét. Pál nővérének fia, aki hallotta az orgyilkosok tervét, elment és "bemenvén a várba, tudtára adta Pálnak. Pál pedig egyet a századosok közül magához hívatván, monda: Ezt az ifjút vezesd az ezredeshez, mert valamit akar néki jelenteni. Az annakokáért maga mellé vevén őt, vivé az ezredeshez és mondá: A fogoly Pál magához hívatván engem, kéré, hogy ez ifjút hozzád vezessem, mert valamit akar néked mondani." Klaudius Lysias nyájasan fogadta az ifjút, félrevonulva vele, megkérdezte: "Micsoda az, amit nékem jelenteni akarsz?" Az ifjú így felelt: "A zsidók elvégezték, hogy megkérnek téged, hogy Pált holnap vidd le a tanács elé, mintha valamit tüzetesebben meg akarnának tudakozni ő felőle. Te azért ne engedj nekik; mert közülük negyvennél több férfi leselkedik ő utána, kik átok alatt kötelezték el magukat, hogy sem nem esznek, sem nem isznak addig, míg meg nem ölik őt. És immár készen vannak, várakozva a te izenetedre." "Az ezredes tehát elbocsátá az ifjút, meghagyván néki, hogy: el ne mondd senkinek, hogy ezeket megjelentetted nékem." Lysias rögtön elhatározta, hogy Pált átutalja Félix tiszttartó törvényszékéhez. A zsidók, túlságosan könnyen izguló, ingerült nép volt, és így gyakran zavargásokra került a sor közöttük. Pál további jeruzsálemi tartózkodása, úgy a városra, mint annak parancsnokára veszedelmes következményekkel járhatott volna. Ezért "magához hívatván kettőt a századosok közül, monda: Készítsetek föl kétszáz vitézt, hogy induljanak Czézáreába, és hetven lovast, és kétszáz parittyást, az éjszakának harmadik órájától fogva; és barmokat is adjanak melléjük, hogy Pált felültetve békességgel vigyék Félix tiszttartóhoz." Ha meg akarta menteni Pált, nem volt vesztegetni való ideje. "A vitézek tehát, amint nékik megparancsolták, Pált felvévén, elvivék azon éjszakán Antipatrisba." Onnan a vitézek továbbmentek a fogollyal Czézáreába, míg a négyszáz lovas visszatért Jeruzsálembe." A csapat parancsnoka a foglyot átadta Félixnek, egyszersmind levelet is nyújtott át neki, melyet az ezredes reá bízott: "Klaudius Lysias a nemes Félix tiszttartónak üdvöt! Ezt a férfiút, kit a zsidók megfogtak és meg akartak ölni, oda menvén a sereggel, kiszabadítám, megértvén, hogy római. Meg akarván pedig tudni az okát, miért vádolják őt, levivém őt az ő tanácsuk elébe. És úgy találtam, hogy ő az ő törvényüknek kérdései felől vádoltatik, de semmi halálra vagy fogságra méltó vétke nincs. Minthogy pedig nékem megjelentették, hogy a zsidók e férfiú után ólálkodni akarnak, azonnal hozzád küldém, meghagyván vádlóinak is, hogy a mi dolguk van ő ellene, te előtted mondják meg. Légy jó egészségben!" Amidőn Félix a levelet elolvasta, megkérdezte a fogolytól, melyik tartományból való, és amikor hallotta, hogy Czilicziából származik, "monda: Majd kihallgatlak, mikor vádlóid is eljönnek. És parancsolá, hogy a Heródes palotájában őrizzék őt."
236
Ellen G. White
Apostolok története
Nem az első eset volt, hogy Isten szolgája a pogányoknál talált menedéket, Jehova hitvalló népe gonoszsága elől. A zsidók, Pál elleni dühükkel, egy további gonosztettel súlyosbították azt a sötét sorozatot, mely népük történetét jellemezte. Csak még jobban megkeményítették szívüket az igazsággal szemben, és ezzel csak annál biztosabban pecsételték meg sorsukat. Csak kevesen értik meg Jézus ama szavainak horderejét, melyeket a názáreti zsinagógában mondott, amikor magát a Felkentnek jelentette ki. Feladatának nevezte a nyomorgatottak és a bűnnel terheltek megvigasztalását, felüdítését és megmentését; azután pedig, mivel látta, hogy gőg és hitetlenség uralja hallgatói szívét, emlékeztette őket arra, hogy Isten a régmúlt időkben, népének hitetlensége és lázadása miatt elfordult tőle és pogány területeken olyanok előtt nyilatkozott meg, akik nem vetették el a mennyből áradó világosságot. A szareptai özvegy és a szíriai Naámán valóra váltották életükben mindazt a lelki világosságot, amelyet nyertek. Ezért igazabbak voltak Isten választott népénél, mely eltávolodott Tőle, és kényelméért, világi tisztségekért feláldozta alapelveit. Jézus a názáreti zsidóknak egy rettenetes igazságot mondott akkor, amikor kijelentette, hogy Isten szolgájának nincs biztonsága az elbukott, hitehagyó Izráelben. Egyrészt nem méltányolnák, másrészt munkáját sem értékelnék. Noha a zsidó vezetők nagy buzgóságot mutattak Isten dicsősége és Izráel jóléte érdekében, a valóságban mindkettőnek ellenségei voltak. Példaadásuk és tanításaik a népet csak mindinkább eltávolították Istentől, s elvezették az engedelmesség útjáról, hogy azután odajussanak, ahol nyomorúságukban Isten többé már nem lehet menedékük. Az Üdvözítő dorgáló szavai, amelyek Názáret férfiaihoz szóltak, Pál esetében nemcsak a hitetlen zsidókra illettek, hanem hittestvéreire is. Ha a gyülekezet vezetői Pál iránti elkeseredett érzelmeiket legyőzték volna és elfogadják őt, mint Isten elhívott szolgáját, aki az Evangéliumot a pogányoknak hirdeti, az Úr bizonyára megtartotta volna őt számukra. Isten nem rendelte el, hogy Pál működése oly gyorsan bevégződjék; de csodát sem tett azon körülmények sorozatának megváltoztatására, melyet a jeruzsálemi gyülekezet vezetőinek magatartása idézett fel. Hasonló lelkület még ma is hasonló eredményeket szül. Már sok áldástól fosztotta meg a gyülekezetet az a mulasztása, hogy Isten gondviselő kegyelmét nem értékelte és nem értékesítette. Hányszor meghosszabbította volna az Úr, hűséges szolgáinak tevékenykedését, ha munkásságát méltányolták volna! Ha azonban a gyülekezet megengedi, hogy a lelkek ellensége tévelygésbe döntse; Krisztus szolgájának szavait és tetteit elferdítse és félremagyarázza; ha a tagok útjában állnak és hasznosságát akadályozzák, akkor az Úr néha elvonja tőlük a már kapott áldást. Sátán állandóan munkálkodik közegei által, hogy elcsüggessze és megrontsa azokat, akiket Isten választott ki fontos és jó munka végzésére. Noha készek Krisztus ügyéért még életüket is feláldozni, az őscsaló mindazáltal igyekszik testvéreikben 237
Ellen G. White
Apostolok története
kételyeket támasztani irántuk, melyek, ha tápot nyernek, a becsületességükbe vetett bizalmat aláássák és hasznavehetőségüket így megbénítják. Sátánnak nagyon is gyakran sikerül, saját hittestvéreik által bánatot okozni nekik úgy, hogy Isten, nagy irgalmasságában belenyúl életükbe és üldözött szolgáinak békét szerez. Csak, ha már összekulcsolják élettelen keblük fölött kezeiket, ha intő- és bátorító szavaik elnémultak, akkor eszmélnek fel és ismerik fel az elvakultak, hogy milyen áldásokat vetettek el maguktól, melyeknek értékét ezentúl méltányolni tudnák. Amit az Ige hirdetői életükkel nem tudtak elérni, azt halálukkal vívják ki. "Mikor mindenki elhagyott, Mikor lelkem roskadozva vittem, Hogy kibírjam - váratlanul - csendben Átölelt az Isten. "
238
Ellen G. White
Apostolok története
39.
Tárgyalás Czézáreában
Öt nap telt el azóta, hogy Pál Czézáreába érkezett; vádlói is megjöttek Jeruzsálemből, Tertullus kíséretében, aki a vádat képviselte. Az ügy csakhamar tárgyalásra került. Pált a gyűlés elé állították és Tertullus "vádolni kezdé". A ravasz ügyvéd feltételezte, hogy hízelgéssel jobban befolyásolhatja, inkább megnyerheti a római tiszttartót, mintha a puszta igazságon és jogon alapuló tényállást egyszerűen elmondaná. Ezért fejtegetéseit Félix tiszttartó dicsőítésével kezdte meg: "Hogy te általad nagy békességet nyerünk és a te gondoskodásod folytán igen jó intézkedések történnek e népre nézve, minden tekintetben és mindenütt, Nagyságos Félix, teljes háladatossággal ismerjük el." Itt Tertullus nyilvános hazugságra vetemedett, mert a tiszttartónak aljas, megvetendő jelleme volt. Feljegyezték róla, hogy "mindennemű erkölcstelenséget, kegyetlenkedést a király hatalmával, de a rabszolga lelkületével hajtott végre." (Tacitus: Történelem 5. fej. 9. o.) Akik hallgatták Tertullust, tudták, hogy hízelgő szavai hazugságok; azonban vágyuk, hogy Pált a törvényszék elítélje, erősebb volt, mint igazságszeretetük. Beszédében Pált olyan gaztettekkel vádolta, amelyek, ha bebizonyulnak, hazaárulásért, felségsértésért kellett volna őt elítélni. "Mi ugyanis úgy találtuk" jelentette ki a vádló - "hogy ez veszedelmes ember és hasonlást támaszt a föld kerekségén levő valamennyi zsidó közt, és a nazarénusok felekezetének feje. Ki a templomot is meg akarta fertőztetni." Tertullus azután elbeszélte, hogy Lysiás, a jeruzsálemi hadsereg ezredese Pált erőszakkal vette ki a zsidók kezéből, amikor azok egyházjoguk alapján éppen ítélkezni akartak felette. Ezért kényszerültek arra, hogy Félix elé vigyék az ügyet. Ezek a kijelentések azt célozták, hogy a tiszttartót Pál kiszolgáltatására rávegyék. A jelenlevő zsidók az összes vádakat heves, szenvedélyes helyesléssel erősítették meg; egyáltalában nem igyekeztek a fogoly iránti gyűlöletüket titkolni. Félixnek elegendő éleslátása volt, hogy az apostol vádolóinak lelkületét és jellemét áttekintse, felismerje. Tudta, hogy mi késztette őket hízelgésre és látta azt is, hogy Pál elleni vádjaikat nem tudják bizonyítani, alátámasztani. A vádlotthoz fordulva tehát, felszólította, hogy adja elő védekezését. Pál egyetlen szót sem vesztegetett udvarias bókokra, csupán egyszerűen kijelentette, hogy örömmel védekezik előtte, mivel már régóta tiszttartója az országnak és így jól érti a zsidó törvényeket és szokásokat. Az ellene felhozott vádakra nézve világosan kimutatta, hogy egyetlen egy sem állja meg helyét. Kijelentette, hogy Jeruzsálemben sehol sem okozott zavart, sem a templomot meg nem szentségtelenítette. "És a templomban sem találtak engem" - mondotta - "hogy valakivel vetélkedtem volna, vagy, hogy a
239
Ellen G. White
Apostolok története
népet egybezendítettem volna, sem a zsinagógában, sem a városban. Rám sem bizonyíthatják azokat, amikkel most engem vádolnak." Noha beismerte, hogy "a szerint az út szerint, melyet felekezetnek mondanak", atyái Istenének szolgált, de erősítette is egyszersmind, hogy mindenkor hitt "mindazokban, amik a törvényben és a prófétákban meg vannak írva", és összhangban az Írásokban világosan kifejtett tannal, hisz a halottak feltámadásában. Kijelentette továbbá, hogy élete alapelve, mozgatórugója, hogy "botránkozás nélkül való lelkiismeretem legyen az Isten és emberek előtt mindenkor." Nyíltszívűen és egyenesen elbeszélte azután jeruzsálemi látogatásának célját, valamint letartóztatásának és vizsgálati fogságának körülményeit: "Sok esztendő múlva pedig eljövék, hogy az én népemnek alamizsnát hozzak és áldozatokat. Ezek közben találának engem megtisztulva a templomban, nem sokasággal, sem pedig háborúság támasztásban, némely Ázsiából való zsidók, kiknek ide kellett volna te elődbe jönni és vádolni, ha valami panaszuk volna ellenem. Avagy ezek magok mondják meg, vajon találtak-é bennem valami hamis cselekedetet, mikor én a tanács előtt álltam, hacsak ez egy szó tekintetében nem, melyet közöttük állva kiáltottam, hogy: A halottak feltámadása felől vádoltatom én tőletek e mai napon." Az apostol komolyan, nyíltan és őszintén beszélt; szavaiból meggyőződés ereje áradt. Klaudius Lysiás, Félixhez intézett levelében hasonló bizonyságot tett az apostol viselkedéséről. Félix azonkívül sokkal jobban ismerte a zsidó vallást, mint ahogy azt sokan feltételezték. Ahogyan Pál a tényállást egyszerűen feltárta, ezáltal Félix mindinkább felismerte az indítékokat, melyek a zsidókat uralták, abbeli igyekezetükben, hogy az apostolt lázadással és árulással vádolják. A tiszttartó nem járhatott kedvükben, hogy egy római polgárt igazságtalanul elítéljen; azonkívül nem is akarta Pált kiszolgáltatni nekik, hogy kihallgatás nélkül megöljék. Azonban Félix nem ismert magasabb indítóokot, mint: az önérdeket. Dicséret és előmenetel iránti vágy képezte egyetlen életcélját. Attól való félelme, hogy a zsidókat megbántja, tartotta vissza, hogy igazságot szolgáltasson Pálnak, kinek ártatlanságáról teljesen meg volt győződve. Ezért elhatározta, hogy a tárgyalást elnapolja, míg Lysiás is jelen lesz, mondván: "Mikor Lysiás ezredes aláfő, dönteni fogok ügyetekben." Az apostol tehát továbbra is fogoly maradt; azonban Félix megparancsolta a századosnak, kinek őrizetére volt bízva, hogy "enyhébb fogságban legyen, és senkit ne tiltsanak el az övéi közül attól, hogy szolgáljon néki, vagy hozzá menjen." Nemsokára Félix és felesége Drusilla, elhívatták Pált, hogy bizalmas beszélgetés közben meghallgassák "a Krisztusban való hit felől." Szívesen, sőt vágyakozva hallgatták ezeket az új igazságokat - igazságokat, amelyeket talán soha többé nem hallhatnak, és amelyek, ha visszautasítják azokat, Isten nagy napján bizonyságot tesznek ellenük.
240
Ellen G. White
Apostolok története
Pál úgy tekintette ezt, mint Istenadta alkalmat, amelyet hűségesen ki is használt. Noha jól tudta, hogy Fél, aki előtt áll, halálra ítélheti, vagy Szabadságát adhatja vissza, mégsem hízelgett neki, sem nem hódolt előtte. Tudta, hogy szavai vagy az élet, vagy a halál illata lesznek számukra; ezért minden önző megfontolást, gondolatot félretéve, csak figyelmeztetni akarta őket a reájuk váró veszedelemre. Az apostol jól tudta, hogy az evangélium ismerete felelősséggel jár mindazokra, akik hallgatják; ama napon hallgatói vagy a tiszták és szentek között állanak majd a nagy, fehér trón körül, vagy pedig azok között, akikhez Krisztus így szól: "Távozzatok tőlem, ti gonosztevők." (Máté 7, 23.) Tudta, hogy szemébe kell néznie minden egyes hallgatójának a mennyei törvényszék előtt; ott kell számolnia nemcsak arról, amit beszélt, vagy cselekedett, hanem szavainak és tetteinek indítékairól is. Félix mind ez ideig olyan erőszakos és kegyetlen életet élt, hogy csak kevesen merészeltek még csak célozni is arra, hogy jelleme és viselkedése nem kifogástalan. Azonban Pál nem ismert emberfélelmet. Nyíltan tett bizonyságot Krisztusba vetett hitéről és "kész volt számot adni a benne élő reménységről." Ezért beszélt azután azokról az erényekről, melyek a keresztény jellem kialakulásához lényegesek, de amelyek hiányában az előtte ülő emberpár annyira szűkölködött. Pál feltárta Félix és Drusilla előtt Isten jellemét; - igazságosságát, igaz ítélkezését és pártatlanságát, valamint törvényének lényegét. Világosan kimutatta előttük azt is, hogy az ember kötelessége a józan, mértékletes élet; szenvedélyeit a józan ész irányítsa, összhangban Isten törvényével. Testi és szellemi erőit pedig köteles egészségben megőrizni. Határozottan kijelentette, hogy jön az ítélet napja, amikor mindenki, élete cselekedetei szerint, jutalmát veszi. Akkor nyilvánvalóvá válik, hogy sem vagyon, sem rang vagy cím nem szerezheti meg Isten kegyét az ember számára, sőt meg sem szabadíthatja bűnei következményeitől. Kimutatta, hogy ez az élet az ember előkészületének ideje az örök életre. Ha elhanyagolja kiváltságait és alkalmait, örök kárt szenved, miután Isten nem ad újabb kegyelmi próbaidőt. Pál különösen kiemelte Isten törvényének mélyreható követelményeit. Vázolta, hogy mily mélyen behatolnak az ember erkölcsi életének rejtelmeibe és mennyire megvilágítják mindazt, ami az emberi tekintet és ismeret előtt rejtve van. Ami kézzelfogható, vagy szavakkal kifejezhető, vagy egyáltalában minden, ami külsőleg észrevehető, csak tökéletlenül tükrözi az ember jellemét. Ellenben a törvény kutatja, vizsgálja a gondolatokat, az indítóokokat és szándékokat. Elítéli azokat a sötét szenvedélyeket, amelyek a felszín alatt rejtőzködnek: a féltékenységet, a gyűlöletet, a becsvágyat. Sőt még a gonosz tettek féltve őrzött, rejtett szándékait is, melyekkel titokban foglalkozunk, azonban alkalom híján meg nem valósíthatunk.
241
Ellen G. White
Apostolok története
Pál azon is fáradozott, hogy hallgatói gondolatait a bűnért hozott egyetlen Áldozatra irányítsa. Előbb utalt azokra a véráldozatokra, amelyek az eljövendő nagy, értékes áldozatnak csak előrevetített jelképei voltak, azután pedig szemléltette Krisztust, mint akiben a törvény összes ceremóniái beteljesedtek; akire utaltak, aki az elbukott ember életének és reménységének egyetlen forrása. Az ősidők, az ókor szent emberei is, a Krisztus vérébe vetett hit által üdvözültek. Midőn az áldozati állatok haláltusáját látták, pillantásuk áthatolt a korszakokon, feltekintettek Isten szent Bárányára, "aki elveszi a világ bűneit." Isten jogosan igényli valamennyi teremtménye szeretetét és engedelmességét. Törvényében a jog, az igazság tökéletes zsinórmértékét adta. Igen sokan azonban megfeledkeznek Teremtőjükről és akaratának ellenére, saját útaikat követik. Ellenségeskedéssel viszonozzák szeretetét, amely magas, mint a menny, és széles, mint a világegyetem. Isten nem csökkentheti törvénye követelményeinek szintjét a bűnös ember akarata szerint; az ember viszont, saját erejéből, nem tehet eleget a törvény követelményeinek. Tehát a bűnöst csak a Krisztusba vetett hit tisztíthatja meg minden bűnétől és képesítheti arra, hogy Teremtőjének engedelmeskedjék. Pál, a fogoly, síkraszállt tehát az isteni törvény követelményeinek betartásáért mind a zsidók, mind a pogányok részéről, és hirdette Jézust, a megvetett Názáretit, mint az Isten Fiát, a világ Megváltóját. A zsidó hercegnő jól ismerte a törvény szentségét, azt a törvényt, melyet oly szemérmetlenül áthágott; azonban előítélete a Golgotán szenvedett Emberfia iránt, megkeményítette szívét az Élet Igéjével szemben. Viszont Félix lelkiismerete felébredt, be kellett ismernie, hogy Pál igazat beszél. A bűnnel terhelt múlt emlékei felidéződtek lelkében. Élesen, ijesztően vonultak el lelki szemei előtt ifjúkora titkai, telve borzalmakkal és vérontással. Látta sötét tetteinek szakadatlan láncolatát későbbi éveiben. Felismerte, milyen kicsapongó, kegyetlen, ragadozó életet élt. Az igazság még sohasem hatolt ennyire szívéig, lelkét még sohasem fogta el ilyen rémület. Az a gondolat, hogy titkolt gonosztettei nyilvánvalók Isten szemei előtt, és hogy cselekedetei szerint veszi ítéletét, rémült félelemmel töltötte el. Ahelyett azonban, hogy meggyőződése bűnbánatra vezette volna, inkább szabadulni igyekezet kellemetlen szemlélődéseitől. Beszélgetését Pállal félbeszakította. "Mostan eredj el" - mondotta - "de mikor alkalmatosságom lesz, magamhoz hívatlak téged." Milyen nagy a különbség Fél eljárása és a filippii börtönőr magatartása között! Az Úr szolgáit béklyókba verve vitték a börtönőrhöz, mint most Pált is. Viselkedésük igazolta az életüket fenntartó isteni erőt: örvendtek szenvedésük és megaláztatásuk közepette; rettenthetetlenül állottak ott, midőn a földrengés moraja és ereje megrázta a földet. Lelkületüket áthatotta Krisztus megbocsátó szeretete, amely meggyőzte a börtönőrt, aki remegve vallotta meg bűneit és nyert bocsánatot. Félix is 242
Ellen G. White
Apostolok története
remegett, de nem bánta meg bűneit. Míg a börtönőr Isten Lelkét örömmel fogadta szívébe és otthonába, Félix elutasította magától Isten hírnökét. Az egyik örvendett, hogy Isten gyermeke és a menny örököse, míg a másik, sorsát a gonosztevők sorsához kötötte. Két évig szünetelt minden eljárás Pál ellen; mindezek ellenére továbbra is fogoly maradt. Félix többször meglátogatta és figyelmesen hallgatta szavait. Látszólagos barátságának indítóoka azonban a nyereségvágy volt. Bizalmasan közölte, hogy Pál, nagyobb összeg lefizetése ellenében, visszanyerheti szabadságát. Az apostol azonban nemesebb jellemű volt, semhogy szabadságát megvesztegetés árán vásárolja meg. Semmi rosszat sem követett el; nem akart tehát igazságtalanságot sem elkövetni, hogy szabadságát visszanyerje. Egyébként pedig túl szegény volt ahhoz, hogy ilyen magas váltságdíjat fizessen, még ha akart volna is. Azt pedig még kevésbé óhajtotta, hogy saját érdekében a megtért hívek részvétét és segítségét igényelje. Végül pedig érezte, hogy élete Isten kezében van; nem akarta tehát Isten terveit keresztezni. Végül Félixet a zsidók ellen elkövetett durva sérelmekért Rómába idézték. Mielőtt Czézáreát elhagyta, hogy ennek az idézésnek eleget tegyen, kedveskedni akart a zsidóknak, és így elrendelte Pál további fogva tartását. Mindennek ellenére sem sikerült neki a zsidók bizalmát újból megnyerni. Kegyvesztett lett és megfosztották hivatalától. Utódául Porcius Festust nevezték ki; hivatali székhelye: Czézárea. Midőn Pál Félixszel beszélt az életszentségről, az önmegtartóztatásról és az eljövendő ítéletről, a mennyei világosság sugarai világítottak be életébe. A menny módot adott neki, hogy bűneit felismerje és elhagyja. Ő azonban így szólt Isten hírnökéhez: "Mostan eredj el; de mikor alkalmatosságom lesz, magamhoz hívatlak." Így utasította vissza az utolsó kegyelmi ajánlatot. Isten soha többé nem intette, nem hívta meg. "Mesterem, gyógyítsd meg a szememet, hogy ne botorkáljak vakon S ne menjek el az utakon elémkerült alkalmak mellett!" Túrmezei E.
243
Ellen G. White
Apostolok története
40.
Pál a császár ítélőszékéhez fellebbez
"Festus tehát, miután bement a tartományba, három nap múlva felméne Jeruzsálembe Czézáreából. Panaszt tőnek pedig néki a főpap és a zsidó főemberek Pál ellen, és kérék őt, kérvén maguk számára jóindulatát ő ellene, hogy hozassa át őt Jeruzsálembe." Kérelmüket az a szándék vezérelte, hogy Pált meglessék a jeruzsálemi úton és azután ott megölhessék. Ellenben Festusnak igen magas fogalmai voltak állása felelősségéről, teljes udvariassággal visszautasította tehát kérelmüket, hogy elhozassa Pált. "Nem szokásuk a rómaiaknak" - jelentette ki -, "hogy valamely embert halálra adjanak, mielőtt a vádlott szembe nem állíttatik vádlóival és alkalmat nem nyer a vád felől való mentségére." (Apcs. 25, 16.) Mondotta, hogy "ő maga csakhamar ki fog menni (Czézáreába). Akik azért köztetek, úgymond, főemberek, velem alájövén, ha valami gonoszság van abban a férfiúban, emeljenek vádat ellene." Ezt a zsidók természetesen nem óhajtották. Nem felejtették még el a czézáreai vereségüket. Az apostol nyugodt viselkedésével és hatásos érveivel szemben, gyűlölködő lelkületük és alaptalan vádjaik a legrosszabb színben tűnhetnek fel. Ezért újból kérlelték, hogy Pált kihallgatás végett hozzák fel Jeruzsálembe; Festus azonban megmaradt szándékánál, hogy Pál ügyét Czézáreában alaposan kivizsgálja. Isten gondviselése irányította Festus elhatározását, azért, hogy az apostol életét meghosszabbítsa. Amikor a zsidó vezetők látták, hogy szándékuk meghiúsult, azonnal előkészületeket tettek a Pál elleni tanúskodásra az új tiszttartó ítélőszéke előtt. Amidőn Festus többnapi jeruzsálemi tartózkodása után visszatért Czézáreába, másnap "ítélőszékibe üle, és Pált előhozatá". Ekkor "körülállák a zsidók, kik alámentek vala Jeruzsálemből, sok és súlyos vádat hozván fel Pál ellen, melyeket nem bírtak bebizonyítani." Miután a zsidók ez alkalommal nem vettek ügyvédet, maguk adták elő vádjaikat. A kihallgatás folyamán a vádlott nyugalma és nyíltsága egész világosan bizonyította a zsidók állításainak valótlanságát. Festus felismerte, hogy a viszály tisztára a zsidó hitpontok körül forog, és hogy alapjában véve a Pál elleni vádak, még ha bebizonyíthatók volnának is, semmi olyat nem tartalmaznak, ami halálos ítéletre vagy csak börtönbüntetésre okot szolgáltatna. Azt is tisztán látta azonban, hogy milyen vihar, milyen felháborodás törne ki, ha Pált nem ítélné el, vagy nem szolgáltatná kezeikbe. Mivel tehát "a zsidóknak kedveskedni akarván", Pálhoz fordult, megkérdezte, hajlandó-e védelme alatt Jeruzsálembe menni, hogy ott a Magas Tanács előtt kihallgassák.
244
Ellen G. White
Apostolok története
Az apostol jól tudta, hogy nem várhat igazságos ítéletet attól a néptől, amely gonosztettei által Isten haragját hívja ki. Tudta, hogy Illés prófétához hasonlóan, nagyobb biztonságban van a pogányok között, mint azok között, akik elvetették a menny világosságát és megkeményedtek az evangéliummal szemben. Kifáradt már a viszálykodásban. Élénk természete nehezen tudta elviselni az ismételt huzavonát és a tárgyalások halasztgatását, valamint a bebörtönözést. Ezért elhatározta, hogy mint római polgárt megillető kiváltságával élni fog és fellebbez a császár ítélőszékéhez. A tiszttartó kérdésére tehát Pál így felelt: "A császár ítélőszéke előtt állok, itt kell nékem megítéltetnem. A zsidóknak semmit sem vétettem, miként te is jól tudod. Mert ha vétkes vagyok és valami halálra méltót cselekedtem, nem vonakodom a haláltól; azonban semmi sincs azokban, amikkel ezek vádolnak engem, senki sem ajándékozhat oda engem azoknak. A császárra apellálok!" Festus nem tudott a zsidók összeesküvéséről Pál ellen, ezért igen meglepte a vádlott fellebbezése a császár ítélőszékéhez. Az apostol kívánsága tehát véget vetett minden további tárgyalásnak. "Akkor Festus tanácsával értekezvén, felele: A császárra apelláltál, a császár elé fogsz menni." Még egyszer megismétlődött, hogy Isten szolgájának, a zsidók vakbuzgóságából és önigazultságából eredő gyűlölete miatt a pogányoknál kellett védelmet keresnie. Ugyanez a gyűlölet kényszerítene Illés prófétát, hogy védelmet keressen a szareptai özvegynél.; az evangélium hírnökeit is ez késztette, hogy elforduljanak a zsidóktól és a pogányoknak hirdessék üzenetüket. Ezzel a gyűlölettel kell majd szembenéznie korunkban is Isten népének. Krisztus hitvalló követői között is ugyanolyan gőg, képmutatás, önzés, az elnyomás ugyanazon lelkülete látható, mint amely az akkor élő zsidók szívét uralta. Magukat Krisztus követőinek tartó férfiak, a jövőben ugyanazt az eljárást fogják követni, mint amelyet a papok és főemberek követtek Krisztussal és az apostolokkal szemben. A válság közelgő nagy óráját Isten hűséges szolgáinak át kell élniük; el kell szenvedniük ugyanazt a keményszívűséget, ugyanazt a kegyetlen határozottságot és ugyanazt a megátalkodott gyűlöletet. Mindazoknak, akik ama gonosz napon csüggedetlenül, lelkiismeretük szava szerint akarnak szolgálni Istennek, bátorságra, határozottságra, Isten és Igéjének ismeretére lesz szükségük. Mert akik Istenhez hűek, azokat üldözik, indítóokaikat elferdítik, legjobb szándékaikat, fáradozásaikat félremagyarázzák és nevüket, mint gonoszt emlegetik. Sátán, csalásának minden erejével működik majd, hogy a lelkeket befolyásolja és az értelmet elhomályosítsa, hogy a gonosz jónak és a jó gonosznak lássék. Minél erősebb és tisztább Isten gyermekeinek hite, minél erősebb elhatározásuk, hogy az Úrnak engedelmeskedjenek, Sátán annál izzóbban fogja felszítani ellenük azok gyűlöletét, akik állítják ugyan, hogy igazságosak, azonban mégis lábbal tiporják Isten törvényét. A legerősebb bizalomra, a
245
Ellen G. White
Apostolok története
legmegingathatatlanabb elhatározásra lesz szükségük, hogy "megőrizzék azt hitet, amely egykor a szenteknek adatott." Isten azt kívánja, hogy népe mielőbb felkészüljön az eljövendő válságra. Akár felkészültek, akár nem, szembe kell nézniük vele. És csak azok fognak megállni a megpróbáltatás és megkísértés időszakában, akik életüket Isten ménékével összhangba hozták. Midőn világi uralkodók egyesülnek lelkészekkel, hogy lelkiismereti kérdésekben parancsokat osszanak, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy kik félik Istent és kik szolgálnak Neki hűségesen. Midőn a sötétség a legsűrűbb, akkor ragyog majd legvilágosabban az isteni jellem fénye. Amikor már minden egyéb csődöt mond, válik láthatóvá, ki bízik rendíthetetlenül Istenében. És miközben az igazság ellenségei mindenfelől figyelik az Úr szolgáit, hogy ártsanak nekik, Isten is ügyel rájuk, örök javuk érdekében. Olyan lesz számukra, mint az örök Szirt árnyéka, a szárazföldön. Ha az Úr használni akar egy "szerszámot", előtte összetöri és azután csodákat művel vele.
246
Ellen G. White
Apostolok története
41.
"Majdnem ráveszel engem"
Pál a császárhoz fellebbezett, s így Festus kénytelen volt őt Rómába küldeni. Azonban hosszabb idő telt el, míg alkalmas hajó kínálkozott. De mivel még más foglyokat is el kellett küldeni Pállal együtt, ügyeik kivizsgálása szintén halasztást okozott. Ez adott alkalmat Pálnak, hogy hitének alaptételeit nemcsak Czézárea főemberei, hanem II. Agrippa király, a Heródesek utolsó ivadéka előtt is kifejtse. "Néhány nap elmúltával pedig Agrippa király és Bernicé érkezék Czézáreába, hogy köszöntsék Festust. Mikor pedig több napig időztek ott, Festus elébe adá a királynak a Pál dolgát, mondván: Van itt egy férfiú, kit Félix hagyott fogva, ki felől, mikor Jeruzsálembe mentem, jelentést tőnek a főpapok és a zsidóknak vénei, kérve ő ellene ítéletet." Azután előadta a körülményeket, melyek a foglyot arra késztették, hogy a császárhoz fellebbezzen; elbeszélte a nemrégen megtartott tárgyalást, hogy a zsidók semmiféle olyan vádat nem hoztak fel ellene, amilyent várt tőlük, hanem csupán "valami vitás kérdéseik valának ő vele az tulajdon babonaságuk felől, és bizonyos megholt Jézus felől, kiről Pál azt állítja vala, hogy él." Ez az elbeszélés felkeltette Agrippa király érdeklődését és így szólt: "Szeretném magam is ezt az embert hallani." Kívánságának megfelelően, a következő napra gyűlést hívtak össze. "Másnap tehát eljövén Agrippa és Bernicé nagy pompával, és bemenvén a kihallgatási terembe az ezredesekkel és a város főpolgáraival együtt, Festus parancsolatjára előhozák Pált." Vendégei tiszteletére Festus ez alkalommal nagy pompát óhajtott kifejteni. A tiszttartó és a vendégek díszes öltözetei, a katonák kardjai és parancsnokaik csillogó fegyverzete ragyogó keretet nyújtott a jelenetnek. Ott állott Pál, még mindig bilincsekben, az összegyűlt tömeg előtt. Milyen nagy ellentét! Agrippa és Bernicé, a hatalom és magas állás birtokosai, s ezért az egész világ hódolata övezte őket; azonban nélkülözték azokat a jellemvonásokat, melyeket Isten értékel. Törvényét lábbal tiporták, szívük és életmódjuk romlott volt. Tetteik undort keltettek a mennyben. Az őréhez láncolt agg fogoly megjelenésében semmi olyan nem volt, ami a világot hódolatra késztethette volna. Noha barátok, vagyon és tekintély nélkül állott ott - mint fogoly, az Isten Fiába vetett hite miatt -, sorsát mégis az egész menny érdeklődése kísérte. Angyalok állottak mellette. Ha ezen fénylő hírnökök dicsősége csak felvillant volna, akkor a királyi pompa és büszkeség elhalványodik, megsemmisül; a király és udvaroncai úgy a földre rogynak, mint egykoron Krisztus sírjának őrzői.
247
Ellen G. White
Apostolok története
Festus mutatta be Pált az összegyűlteknek, így: "Agrippa király, és ti férfiak mindnyájan, kik velünk egybe itt vagytok! Látjátok őt, ki felől a zsidóknak egész sokasága megkeresett engem mind Jeruzsálemben, mind itt, azt kiáltva, hogy nem kell néki tovább élnie. Én pedig, ámbár megértém, hogy semmi halálra méltó dolgot nem cselekedett, de mivel éppen ő maga apellált Augustusra, elvégeztem, hogy elküldöm őt. Ki felől nem tudok valami bizonyost írni az én uramnak. Ezért hoztam őt előtökbe és kiváltképpen te elődbe Agrippa király, hogy a kihallgatás megtörténtével tudjak mit írni. Mert esztelen dolognak látszik nékem, hogy aki foglyot küld, az ellene való vádakat is meg ne jelentse." Agrippa király tehát megengedte Pálnak, hogy védekezzék. Az apostolt sem a körülötte levő pompa, sem hallgatóinak magas rangja nem félemlítette meg, mivel nagyon jól tudta, mily csekély értékű a földi vagyon és a magas rang. Egy pillanatra sem bátortalanította el, sem önuralmát el nem vesztette. "Agrippa király!" - kezdte az apostol - "boldognak tartom magamat, hogy mindazok felől, amikkel a zsidóktól vádoltatom, te előtted fogok védekezni e mai napon; mivel te nagyon jól ismered a zsidók minden szokását és vitás kérdését. Azért kérlek, hallgass meg engem türelmesen." Pál elbeszélte megtérése történetét; hogyan alakult át csökönyös hitetlensége megingathatatlan hitté, a názáreti Jézusban, a világ Megváltójában. Vázolta a mennyei jelenséget, amely eleinte kimondhatatlan rémülettel töltötte el, később azonban vigaszának forrása lett; majd a mennyei dicsőség megnyilatkozását, melynek középpontjában látta trónján Őt, akit megvetett és gyűlölt, és Akinek követőit éppen kipusztítani készült. Ettől az órától kezdve ő, Pál, Isten kegyelmének átváltoztató hatalma által új emberré lett, Jézus őszinte és buzgó követőjévé. Majd világosan és behatóan vázolta Agrippa előtt Jézus földi életével kapcsolatos legfontosabb eseményeket. Bizonyította, hogy a megjövendölt Messiás, a názáreti Jézus személyében már megjelent. Azt is beigazolta, hogy az Ótestamentum szerint a Messiásnak mint embernek kellett megjelenni az emberek között, és hogy Mózes, valamint a próféták által adott jövendölések Jézus életében a legaprólékosabb részletig beteljesedtek. Istennek szent Fia nem tekintett a gyalázatra, hanem a veszendő világ megváltásáért elszenvedte a kereszthalált, azután pedig mint a halál és a sír Győztese, felszállott a mennybe. Miért lenne hihetetlen - fejtegette tovább Pál -, hogy Krisztus feltámadt halottaiból? Egykor ő is így képzelte; de hogyan kételkedhetne még azok után, amiket közben saját szemével látott, füleivel hallott? Damaszkusz kapui előtt valóságban látta a megfeszített, feltámadt és élő Krisztust; azt a Krisztust, aki Jeruzsálem utcáin járt-kelt, a Golgotán elszenvedte a halált, és miután széttörte a halál bilincseit, felment a mennybe. Olyan valóságosan látta, mint ahogy Kéfás, János és a többi tanítvány látta és beszélt vele! Hangja parancsolta meg neki, hogy hirdesse a feltámadott Üdvözítőről szóló evangéliumot. Hogyan lehetett volna 248
Ellen G. White
Apostolok története
engedetlen? Damaszkuszban, Jeruzsálemben, egész Júdeában, sőt még távoli országokban is bizonyságot tett Krisztusról, a Megfeszítettről. Az emberiség minden osztályát buzdította, hogy "bánják meg bűneiket és térjenek meg az Istenhez, a megtéréshez méltó cselekedeteket cselekedvén." Majd így folytatta Pál: "Ezekért akartak engem megölni a zsidók, megfogván a templomban. De Istentől segítséget vévén, mind e mai napig állok, bizonyságot tévén mind kicsinynek, mind nagynak, semmit sem mondván azokon kívül, amikről mind a próféták megmondották, mind Mózes, hogy be fognak teljesedni: Hogy a Krisztusnak szenvedni kell, hogy mint a halottak feltámadásából első, világosságot fog hirdetni e népnek és a pogányoknak." Elbűvölten hallgatta az egybegyűlt tömeg Pál elbeszélését csodálatos élményeiről. Az apostol kedvenc témáját fejtegette. Akik hallották, nem kételkedhettek őszinteségében. Szónoki ékesszólása magaslatán - Festus hirtelen félbeszakította és így kiáltott rá: "Bolond vagy te, Pál! A sok tudomány téged őrültségbe visz." Az apostol nyugodtan válaszolta: "Nem vagyok bolond, nemes Festus, hanem igaz és józan beszédeket szólok. Mert tud ezekről a király, kihez bátorságosan is szólok; mert éppen nem gondolom, hogy ezek közül ő előtte bármi is ismeretlen volna; mert nem valami zugolyában lett dolog ez." Agrippához fordulva kérdezte tőle: "hiszel-e Agrippa király, a prófétáknak? Tudom, hogy hiszel." Agrippa, mélyen megrendülve, pillanatokra megfeledkezett környezetéről, valamint magas állásáról. Csak az elhangzott igazságra gondolt, az egyszerű foglyot mint Isten küldöttét látta maga előtt, s önkénytelenül válaszolta: "Majdnem ráveszel engem, hogy kereszténnyé legyek." Lelkes komolysággal felelte az apostol: "Kívánnám Istentől, hogy ne csak majdnem, hanem nagyon is, ne csak te, hanem mindazok is, kik ma engem hallgatnak, lennétek olyanok, aminő én is vagyok" - hozzáfűzte azonban, miközben megkötözött kezeit az ég felé emelte - "e bilincsektől megválva." Festus, Agrippa és Bernicé igazságos ítélet alapján hordhatták volna azokat a bilincseket, amelyeket az apostolra vertek. Valamennyien súlyos bűnöket követtek el. Ezek a törvénytiprók ezen a napon hallottak Krisztus engesztelő áldozatáról, melyet Isten nekik is felkínált. Egyik közülük majdnem hajlott arra, hogy elfogadja a felkínált kegyelmet és bűnbocsánatot. Azonban Agrippa is elvetette a felajánlott irgalmat és vonakodott a megfeszített Megváltó keresztjét elfogadni. A király érdeklődése kielégült. Üléséről felemelkedett, ezzel jelezte, hogy a tárgyalás véget ért. Mialatt a tömeg szétoszlott, egymás között beszélgettek, mondván: "Semmi halálra, vagy fogságra méltó dolgot nem cselekszik ez az ember." Noha Agrippa zsidó volt, nem osztotta a farizeusok vakbuzgalmát és előítéletét. "Ezt az embert" - mondotta Festusnak, - "szabadon lehetett volna 249
Ellen G. White
Apostolok története
bocsátani, ha a császárra nem apellált volna." De miután az ügyet magasabb törvényszék elé utalták, nem tartozott többé sem Festus, sem Agrippa ítélkezése alá. VÁDLOTTAK PADJÁN Agrippa király, Festus helytartóval királyi díszben, bírói talárban S a vádlott szól; "Bár lennétek oly szabadok, mint én a bűntől, Jézus Krisztus által!" Siklós József
250
Ellen G. White
Apostolok története
42.
Róma felé! - A hajótörés
Végre! Útban Rómába! "Midőn pedig elvégeztetett" - írja Lukács "hogy mi Itáliába hajózzunk, átadák Pált, mint némely egyéb foglyokat egy Julius nevű századosnak a császári seregből. Beülvén azért egy Adramittiumból való hajóba, az Ázsia mentében fekvő helyeket akarván behajózni, elindulánk, velünk lévén a maczedóniai Aristárkhus, ki Thessalonikából való." Pál apostol, mint láncokba vert fogoly állott a hosszú, fáradságos itáliai hajóút előtt. Az a körülmény azonban jelentékenyen enyhített sorsán, hogy Lukács és Aristárkhus elkísérhették. Pál később felemlíti a Kolossébeliekhez írt levelében Aristárkhust, mint fogolytársát (Kol. 4, 10.), aki azonban szabad akaratból osztozott Pál fogságában, hogy nyomorúságában szolgálatára lehessen. Az út eleinte kellemes volt. Következő nap kikötöttek Sidonban. Julius százados "emberséggel bánván Pállal, megengedé", miután megtudta, hogy ott keresztyének laknak, "hogy barátaihoz elmenve, gondoskodásukban részesüljön." Az apostol ezt az engedélyt igen nagyra értékelte, miután egészségi állapota nagyon leromlott. Miután a hajó Sidont elhagyta, ellenkező széliránnyal kellett küzdenie, és mivel ez a helyes irányból elsodorta, csak igen lassan haladt előre. A százados tehát, amikor a licziai Mirában egy nagy alexandriai hajóval találkozott, mely útban volt az itáliai partok felé, foglyait azonnal átszállította erre a hajóra. Azonban még mindig ellenszelet kaptak, ami igen megnehezítette a hajó haladását. Lukács így emlékezik meg erről: "Több napon át azonban lassan hajózván és nehezen érkezvén Knidushoz, mivel nem enged vala bennünket odajutni a szél, elhajózánk Kréta alatt Salmóné mellett. És nagy üggyel-bajjal elhajózván mellette, jutánk egy helyre, melyet Szépkikötőnek neveznek." Itt, hogy a kedvező szelet bevárják, rövid ideig vesztegelniük kellett. Mivel a tél már "gyorsan közelgett és a hajózás már veszedelmes vala", a hajósok feladták a reményt, hogy az évi hajózási idény vége előtt érkezzenek rendeltetési helyükre. Egyetlen kérdés felett kellett még határozniuk, hogy Szépkikötőben maradjanak-e, avagy alkalmasabb helyet keressenek a telelésre. Ezt a kérdést, melyet komolyan fontolgattak, a százados végül Pál elé is terjesztette, aki megnyerte mind a hajósok, mind a katonák tiszteletét. Az apostol azonnal azt ajánlotta, hogy maradjanak helyükön. "Látom, hogy nemcsak a terhének és a hajónak, hanem a mi életünknek is bántódásával és nagy kárával fog történni e hajózás." Azonban a kormányos és a hajótulajdonos, de az utasok és a hajósok többsége sem volt hajlandó tanácsát megfogadni, mivel a part, amelyen kikötöttek,
251
Ellen G. White
Apostolok története
"telelésre nem volt alkalmas. A többség azt határozta, hogy hajózzanak el onnan is, ha valami módon eljutva Fénixba, Kréta kikötőjébe, mely délnyugat és északnyugat felé néz, kitelelhetnének." A százados a többség véleményét fogadta el. Ennek megfelelően, "mivel pedig déli szél kezdett lassan fújni", Szépkikötőt elhagyták abban a reményben, hogy a kívánt kikötőt minél előbb elérik. "Nemsokára azonban viharos szélvész csapott le oda;" ez a hajót "elragadta és nem bírt a széllel szembe menni." A hajó, a vihartól dobálva, közeledett a kis Klauda szigetéhez. Ennek védelme alatt a hajósok a legrosszabbra készültek fel. A mentőcsónak, egyetlen menedékük a hajó süllyedése esetén, a hajóhoz volt kötve, azonban minden pillanatban összezúzódhatott. Első teendő volt tehát, hogy ezt a csónakot a fedélzetre hozzák. Azután megtettek minden óvintézkedést, hogy a hajót a viharral szemben ellenállóbbá tegyék. Az a csekély védelem, melyet a sziget nyújtott számukra, nem sokáig tartott és csakhamar ismét a legerősebb viharba kerültek. A vihar egész éjjel dühöngött; minden intézkedésük ellenére, a hajó léket kapott. "Másnap a hajóterhet kihányák." Ismét eljött az éjszaka, de a vihar csak tovább tombolt. Teljes erejével dobálta a hajót ide-oda, melynek árboca már kettétört és vitorlái széttépve lógtak alá. Úgy rémlett, hogy a recsegő-ropogó szálfák bármely pillanatban széthullhatnak, oly erősen hányódott és ingott a hajó a vihar dühöngésében. A lék szemlátomást nagyobbodott. Valamennyien - utasok és hajószemélyzet - állandóan szivattyúzták a vizet. A fedélzeten egy pillanatig sem volt megállás senki számára sem. "És harmadnap" - írja Lukács - "tulajdon kezeinkkel hányók ki a hajó felszerelését. Mikor pedig több napon át sem nap, sem csillagok nem látszottak, és nem kis vihar szorongatott, továbbra minden reménységünk elvétetett életben maradásunk felől." Tizennégy napig hányódtak így a felhős ég alatt, sem napot, sem csillagokat nem látva. Azonban az apostol, noha testileg sokat szenvedett, még a legsötétebb órákban is csak bátorított, és ahol csak szükség volt, mindenütt készségesen segített. Hitben fogódzott meg a Mindenható karjában. Lelkét nyugodtan Istenre bízta. Nem aggodalmaskodott önmagáért, mert hiszen jól tudta, hogy Isten megtartja, mivel Rómában bizonyságot kell tennie Krisztusról, igazságáról. De mélységes részvétet érzett a körülötte lévő szegény lelkek iránt, akik bűnös és süllyedt állapotukban készületlenek voltak a halálra. Midőn komoly imában könyörgött Istenhez életük megóvásáért, azt a kinyilatkoztatást nyerte, hogy imája meghallgattatott. A viharközti kisebb csendet felhasználva, Pál felment a fedélzetre, ahol fennhangon így szólt: "Jóllehet szükséges lett volna, óh férfiak, hogy engedelmeskedve nékem, ne indultunk volna el Krétából és elkerültük volna ezt a bajt és kárt. Mindazáltal mostanra nézve is intelek benneteket, hogy jó reménységben legyetek; mert egy lélek sem vész el közületek, hanem csak a hajó. Mert az éjjel mellém álla egy angyala az Istennek, akié vagyok, akinek szolgálok is, 252
Ellen G. White
Apostolok története
ezt mondván: Ne félj Pál! A császár elé kell néked állanod. És ímé az Isten ajándékba adta néked mindazokat, kik te veled hajóznak. Annakokáért jó reménységben legyetek férfiak! Mert hiszek az Istennek, hogy úgy lesz, amint nékem megmondatott. Egy szigetre kell pedig nékünk kivetődnünk." Ezek a szavak mindannyiukba új reménységet öntöttek. Az utasok, valamint a hajósok fölocsúdtak fásultságukból. Még mindig sok tennivaló akadt és minden erőfeszítésre szükség volt, hogy az alámerülést elkerüljék. A sötéten tornyosuló hullámokkal vívott küzdelmük tizennegyedik éjszakáján a hajósemberek "úgy éjféltájban" zajt hallottak, mint valami örvénylést és azt képzelték, "hogy valami szárazföld közelget hozzájok. És lebocsátván a vízmérő ónt, húsz ölnyinek találák, majd egy kevéssé tovább menvén és ismét lebocsátván a vízmérő ónt, találák tizenöt ölnyinek. És mivel féltek, hogy szirtes helyekre vetődhetnek, a hajónak hátulsó részéből négy vasmacskát vetvén ki, kívánják vala, hogy nappal legyen." Hajnaltájban viharos part körvonalai ködlöttek fel előttük, de a táj egészen ismeretlen volt. Oly vigasztalannak látszott a helyzet, hogy a pogány hajósok, minden bátorságukat vesztve, "el akarának menekülni a hajóból". Azon ürügy alatt, "mintha a hajó orrából vasmacskákat akarnának vetni", azon fáradoztak, hogy a mentőcsónakot leeresztik. Ellenben Pál észrevette alávaló szándékukat, s így szólt a századoshoz: "Ha ezek a hajóban nem maradnak, ti meg nem szabadulhattok." A vitézek azonnal levágták a köteleket a csónakról "és ki hagyák esni azt (a tengerbe)". A legválságosabb óra még előttük állott. Pál ismét bátorító szavakat intézett hozzájuk és kérte őket, úgy a hajósokat, mint az utasokat, hogy valami táplálékot vegyenek magukhoz: "Ma tizennegyedik napja, mióta folyton étlen várakoztok, semmit sem véve magatokhoz. Azért intelek benneteket, hogy egyetek, mert ez a ti javatokra szolgál. Mert közülük senkinek sem esik le egy hajszál a fejéről." "Mikor pedig ezeket mondá, és kenyeret vőn kezébe, hálákat ada Istennek mindnyájok előtt és megtörvén, kezde enni." Erre a kimerült és elcsüggedt tömeg, 276 lélek, akik Pál nélkül teljesen kétségbeestek volna követte példáját és táplálékot vett magához. "Miután pedig megelégedtek eledellel, a hajót könnyebbítik vala, a gabonát kihányván a tengerbe." Időközben teljesen megvirradt; azonban tájékozódni nem tudtak, hogy tulajdonképpen hol vannak. Egy "tengeröblöt sejdítenek, melynek sima partja van, melyre végezék, hogy kihajtják a hajót, ha bírják. A vasmacskákat azért köröskörül elvagdalván, a tengerben hagyák, egyszersmind eloldván a kormányrudak köteleit és felvonván a nagy vitorlát a szélfúvásnak, igyekeznek vala a part felé haladni. De mikor egy zátonyos helyre találtak, ráhajtották a hajót. És az első része ugyan
253
Ellen G. White
Apostolok története
megakadván, mozdíthatatlanul maradt vala, a hátulsó része azonban szakadoz vala a haboknak ereje miatt." Ekkor Pált és a többi foglyot még a hajótörésnél is rettenetesebb sors fenyegette. A katonák úgy látták, hogy miközben a partra jutni igyekszenek, a foglyokra nem vigyázhatnak. Mindenkinek elég gondja lesz, hogy saját életét mentse. A katonák viszont felelősek voltak és életükkel szavatoltak a foglyokért, hogy közölök egy se hiányozzék. Ezért elhatározták, hogy az összes foglyokat megölik. A római törvény ezt a kegyetlen eljárást jóváhagyta és tervüket véghez is vitték volna azonnal, ha nem lett volna köztük Pál, akinek mindannyian egyenlően hálával tartoztak. Julius százados tudta, hogy valamennyien, akik a hajón tartózkodtak, Pálnak köszönhetik megmenekülésüket; de azonkívül arról is meg volt győződve, hogy az Úr volt Pállal és ezért is félt őt megbántani. Megparancsolta tehát, "hogy akik úszni tudnak, először azok szökdössenek a tengerbe és meneküljenek ki a szárazföldre. A többiek pedig ki deszkákon, ki a hajó egyéb darabjain. És így lőn, hogy mindnyájan szerencsésen kimenekültek a szárazföldre." Amikor a névsort később felolvasta, senki sem hiányzott. A hajótörötteket Melita (Málta) lakosai szívesen fogadták. "Mert tüzet gerjesztvén" - írja Lukács - "és befogadának mindnyájunkat a rajtunk való záporért és hidegért". Pál is részt vett a munkában, hogy társai segítségére legyen. Miután "sok venyigét szedett és tűzre tette, egy vipera a melegből kimászva, az ő kezére ragada." A körülötte álló bennszülöttek rettenetesen megijedtek és amikor láncairól látták, hogy Pál fogoly, így szóltak egymáshoz: "Nyilván gyilkos ez az ember, kit nem hagya élni a bosszúállás, noha a tengerből megszabadult." Pál pedig lerázta és bedobta az állatot a tűzbe, anélkül, hogy árthatott volna neki. Ismerve a kígyó mérgező voltát, a nép azt várta, hogy Pál a következő pillanatban borzalmas kínok között fog összerogyni. "Mikor azonban sok ideig vártak és látták, hogy semmi baja nem lesz, megváltoztatva értelmüket, istennek mondják vala őt." Három hónapig tartózkodtak a hajó utasai Melita szigetén. Ezalatt Pálnak és munkatársainak alkalmuk nyílt, hogy az evangéliumot prédikálják és az Úr láthatóan munkálkodott általuk. Pál kedvéért az egész hajótörött társasággal szeretettel bántak; igyekeztek szükségleteiket minden tekintetben kielégíteni, és amidőn Melitát elhagyták, ellátták őket minden szükséges útravalóval. Ott-tartózkodásuk főbb eseményeit Lukács röviden így foglalja össze: "Annak a helynek környékén valának pedig a sziget főemberének, név szerint Publiusnak mezei jószágai, ki befogadván minket, három napig nagy emberségesen vendégül látott. Lőn pedig, hogy a Publius atyja hideglelésben és vérhasban betegen feküvék. Kihez Pál beméne, és minekutána könyörgött, kezeit reávetve, meggyógyítá őt. Minekutána azért ez megtörtént, egyebek is, kik betegek valának a szigeten, ő hozzá jövének és meggyógyulának. Kik nékünk nagy tisztességet is tőnek, és mikor elindulánk, a szükséges dolgokkal ellátának."
254
Ellen G. White
Apostolok története
CSAK A HAJÓ... Forgószél tombol, szakad a vitorla. A végveszélyben megcsendül a szó; "Ne féljetek, mert egy lélek sem vész el közületek, - hanem csak a hajó. " Siklós József
255
Ellen G. White
Apostolok története
43.
Rómában
A hajózás újból megindult, a százados és foglyai útra keltek Rómába. Egy alexandriai hajó, "Kásztor és Pollux", amely útjában nyugat felé, Melita szigetén telelt, fedélzetére vette a hajótörötteket. Noha az ellenszél kissé késleltette őket, az utat mégis szerencsésen megtették és a hajó Puteoliban, Itália kies kikötőjében horgonyt vetett. Az itt lakó néhány keresztény testvér felkérte az apostolt, időzne náluk hét napig. A százados készségesen teljesítette kérelmüket. Mióta az itáliai keresztyének olvasták az apostolnak a Rómabeliekhez intézett levelét, vágyva vártak látogatására. Igaz, hogy nem mint foglyot várták, azonban elviselt szenvedései miatt csak annál inkább megszerették az apostolt. Mivel a távolság Puteolitól Rómáig körülbelül csak 225 km-t tett ki, s mivel a tengeri kikötő és a világváros között állandó volt az összeköttetés, a római keresztények csakhamar értesültek Pál érkezéséről. Közölök néhányan eléje siettek fogadására és üdvözlésére. A partraszállás utáni nyolcadik napon a százados elindult foglyaival Rómába. Julius százados szívesen könnyített Pál sorsán, amennyire hatalmában állott, de azon, hogy fogoly, változtatni nem tudott, sem láncaitól, amelyek őrizőjéhez kötötték, meg nem szabadíthatta. Pál nehéz szívvel közelgett a világ fővárosa, a hőn vágyott látogatás felé. Milyen másként képzelte el! Hogyan hirdesse az evangéliumot mint megláncolt és megbélyegzett fogoly? Reménysége, hogy Rómában sok lelket megnyerjen, teljesen szertefoszlott. Végül a fogolycsoport elérte az Appii Forumot, Rómától kb. (4 kilométerre. Mialatt a nagy embertömeg között a forgalmas úton utat törnek maguknak, sok megvető pillantás éri az ősz öreget, akit odaláncoltak egy csoport megrögzött gonosztevőhöz. Az apostol kénytelen eltűrni a sok durva élcet és gúnyos megjegyzést. Hirtelen azonban örömkiáltás hangzik fel. A járókelők közül egy férfi ugrik elő, a fogoly nyakába borul és örömkönnyek között öleli át, mintha hosszú távollét után atyját üdvözölné. És ez a jelenet újból és újból megismétlődik, mert igen sokan, szerető várakozástól megélesedett tekintettel, felismerik a megkötözött fogolyban azt a férfiút, aki Korinthusban, Filippiben és Efézusban az Élet Igéjét hirdette nekik. Mialatt a melegszívű tanítványok vágyakozva gyülekeznek lelki atyjuk köré, az egész menetet megakasztják útjában. Igaz, hogy a katonák a késleltetés miatt türelmetlenek, de még sincs szívük, hogy ezt a boldog találkozást megszakítsák, mert hiszen ők is megtanulták, hogy foglyukat tiszteljék és nagyra becsüljék. A tanítványok azon az elgyötört, szenvedésektől elcsigázott arcon, Krisztus képmásának
256
Ellen G. White
Apostolok története
visszfényét látják. Biztosítják Pált, hogy nem felejtették el, hogy mindvégig szeretni fogják, örök hálára kötelezettek iránta azért a boldog reménységért, mely életüket áthatja és Istennel megbékéltette őket. A legszívesebben vállukra emelnék, ha megengednék nekik, és úgy vinnék végig az egész úton, a városig. Amikor Pál a hittestvéreket megpillantotta, "hálákat adván az Istennek, bátorságot vőn" - jelenti tovább Lukács. Kevesen tudják csak felfogni e szavak mély jelentőségét. A könnyező, részvétteljes hívők között, kik nem szégyellték béklyóit, az apostol fennhangon dicsőítette Istent. A bánatfelhő, mely előzetesen lelkére nehezedett, immár eloszlott. Keresztényi élete ugyan nem volt egyéb a bántalmazások, szenvedések és súrlódások sorozatánál, de ebben az órában bőséges jutalmat vett. Most már bátrabban és vidámabb lelkülettel folytatta útját. Nem akarta többé panaszolni a múltat, sem félni a jövőt. Bilincsek és nyomorúság várt reá, azt igen jól tudta; de azt is tudta, hogy sokkal borzalmasabb rabságból szabadított meg lelkeket, és így örült Krisztusért viselt szenvedéseinek. Julius százados Rómában átadta foglyait a császári testőrség fővezérének. A Pálról adott jó jelentés, valamint Festus kísérőlevele azt eredményezte, hogy a fővezér jóindulattal viseltetett iránta. Fogság helyett megengedte neki, hogy saját bérelt szállásán lakjék. Ugyan még mindig őréhez láncolva, de mégis fogadhatta barátait és munkálkodhatott Krisztus ügyének terjesztésén. Sok zsidó, kiket néhány évvel előbb száműztek Rómából, ismét engedélyt kapott a visszatérésre, úgyhogy nagy számban laktak ott. Pál először is eléjük óhajtotta tárni a személyére és munkájára vonatkozó tényeket, mielőtt még ellenségeinek alkalma nyílna fellázítani őket ellene. Ezért Rómába érkezése után harmadnapra, összehívta a zsidók főembereit és egyszerűen, tárgyilagosan elbeszélte nekik, miért hozták őt fogolyként Rómába. "Atyámfiai, férfiak" - mondotta - "én jóllehet semmit sem vétkeztem a nép ellen, vagy az ősi szokások ellen, mindazáltal foglyul adattam át Jeruzsálemből a rómaiak kezébe. Kik miután kihallgattak, el akarának engem bocsátani, mivelhogy én bennem semmi halálra méltó vétek nincsen. De mivel a zsidók ellene mondtak, kényszeríttettem a császárra apellálni, nem mintha az én népem ellen volna valami vádam. Ennekokáért hívattalak tehát titeket, hogy lássalak benneteket és szóljak veletek; mert az Izráelnek reménységéért vétettem körül e lánccal." Nem említette a zsidók bántalmazásait, sem ismételt kísérleteiket, hogy élete ellen törjenek, hanem kíméletesen és barátságosan beszélt velük. Nem óhajtotta személyes figyelmüket, vagy pedig részvétüket, csupán az igazságot, az Evangéliumot akarta védelmezni. Hallgatói mondották, hogy mindeddig sem nyilvános, sem magánlevelek útján semmiféle panasz nem érkezett ellene, és hogy egyetlen, Rómába érkezett zsidó sem vádolta őt valamiféle gonosztettel. Ellenben kijelentették, hogy szeretnének hallani a
257
Ellen G. White
Apostolok története
Krisztusban való hitének alapjairól. "Mert e felekezet felől" - mondották - "tudva van előttünk, hogy mindenütt ellene mondanak." Mivel ők maguk kívánták, Pál kéne, hogy tűzzenek ki egy napot, amelyen az evangéliumi igazságokat elébük tárhatja. A meghatározott időre sokan gyűltek össze, "kiknek nagy bizonyságtétellel szól vala az Istennek országa felől, igyekezvén elhitetni ő velök a Jézus felől való dolgokat, úgy a Mózes törvényéből, mint a prófétákból, reggeltől fogva mind estig." Elmondotta saját tapasztalatait és egyszerűen, behatóan bizonyítékokat tán elébük az Ótestamentumból. Az apostol egyszersmind rámutatott arra, hogy a vallás nem hagyományokból és ceremóniákból, hitvallomásokból és tantételekből áll. Ha ez így lenne, a természetes ember kutatás, tanulmányozás által megértené, mint ahogyan a világ dolgait is megérti. Viszont Pál azt tanította, hogy a vallás gyakorlati, ható és megmentő erő, teljesen Istentől származó elv; személyes tapasztalata a lelket megújító, átalakító isteni hatalomnak. Rámutatott arra is, hogy már Mózes utalt Krisztusra, mint Prófétára, akit kövessenek; akiről az összes próféták jövendöltek. Egyedül Ő a bűn gyógyítója; az Ártatlan, ki hordozza a bűnös bűneit. Nem feddte őket, amiért ceremóniákat és külsőségeket követnek, de rávezette, hogy mialatt nagyon pontosan betartják a ceremoniális előírásokat, mégis elvetették Őt, aki az egész jelképes szolgálat Valósága. Pál kijelentette, hogy mielőtt megtért volna, nem érintkezett személyesen Krisztussal, hanem mint mások is, csupán fogalmat alkotott magának az eljövendő Messiás jelleméről és műveiről. A názáreti Jézust elvetette, mint csalót, mivel nem elégítette ki ezt az elképzelését. Viszont nézetei Krisztusról és küldetéséről most azért sokkal magasztosabbak és világosabbak, mert a megtérés erejét tapasztalta. Az apostol különösen kiemelte, hogy nem a test szerinti Krisztust tárja eléjük. Mert hiszen Heródes is ismerte Krisztust földi, testi életében. Anna, Pilátus, a főpapok és főemberek, valamint a római katonák is látták személyesen. De nem látták a hit szemeivel; nem látták Benne a megdicsőült Megváltót. Krisztust hitben megragadni, lelkileg megismerni, sokkal kívánatosabb, magasztosabb, mint volt a Vele való személyes ismeretség földi élete alatt. Az a közössége Krisztussal, melynek Pál most örvendhetett, bensőségesebb és tartósabb, mint a pusztán földi és emberi barátság. Amikor Pál így elmondotta mindazt, amit tudott, amit látott, és bizonyságot tett a názáreti Jézusról, Izráel reménységéről, meggyőzte mindazokat, akik őszintén keresték az igazságot. Egyesek lelkébe szavai kitörölhetetlenül bevésődtek. Ellenben mások konokul vonakodtak elfogadni az Írás világos bizonyítékait, ha mindjárt - mint ebben az esetben is - olyantól hallották, akit a Szentlélek különösen megvilágosított. Érveit nem tudták megcáfolni, azonban következtetéseit nem fogadták el.
258
Ellen G. White
Apostolok története
Hónapok teltek el, amióta az apostol Rómába érkezett; a jeruzsálemi zsidók csak azután jelentek meg személyesen, hogy vádjaikat a fogoly ellen előadják. Terveik már többször meghiúsultak; most azonban, hogy Róma legmagasabb törvényszéke fog ítélkezni Pál felett, nem akartak újabb vereséget szenvedni. Lisiás, Félix, Festus és Agrippa, mindannyian meg voltak győződve ártatlanságáról. Ellenségei tehát csak az esetben remélhettek eredményt, ha a császár kegyét fondorlattal igyekszenek megnyerni. Késedelem csak szolgálatot tehet ügyüknek, mert ezáltal időt nyernek terveik jobb kiépítésére és kivitelére. Ezért bizonyos ideig vártak, mielőtt vádjaikkal az apostol ellen felléptek. Isten gondviselése úgy intézte, hogy ez a halasztás az Evangélium terjesztésére szolgált. Pál, őrzőinek jóindulatából, szép tágas házban lakhatott, szabadon érintkezhetett barátaival és mindenkinek, aki hallani akarta, naponta magyarázhatta az igazságot. Két évig így folytatta működését "prédikálván az Istennek országát és tanítván az Úr Jézus Krisztus felől való dolgokat teljes bátorsággal, minden tiltás nélkül." Ezen idő alatt nem feledkezett meg az általa alapított gyülekezetekről sem. Felismerte a veszélyt, mely az új hitre térteket fenyegette; az apostol igyekezett, amennyiben módjában állott, leveleiben, gyakorlati tanításokkal, intelmekkel segítségükre lenni. Szent életű munkásokat is küldött ki Rómából a munkára; de nemcsak ezekhez a gyülekezetekhez, hanem olyan területekre is, amelyeket ő maga még nem látogatott meg. Ezek a munkások, mint bölcs pásztorok vezették tovább az apostol által dicsőségesen megkezdett munkát; az apostol pedig, aki állandó összeköttetést tartott fenn velük, értesült úgy a gyülekezetek állapotáról, mint a reájuk leselkedő veszélyekről. Így vált lehetővé számára, hogy valamennyiük fölött bölcsen felügyeljen. Így, noha látszólag minden lehetősége a tevékeny közreműködésre teljesen megszűnt, Pál befolyása sokkal hatékonyabbá vált, mintha szabadon látogathatta volna a gyülekezeteket, úgy, mint az előző években. Mint az Úr foglyát, a testvérek sokkal jobban szerették; szavai, melyeket mint a Krisztus ügyéért megláncolt szenvedő intézett hozzájuk, sokkal több figyelmet és tiszteletet ébresztettek, mint amikor személyesen közöttük időzött. Csak most, hogy elszakították tőlük, ismerték fel a hívők érettük viselt szenvedéseit, aggodalmait. Ez ideig többnyire kivonták magukat minden felelősség és teherhordozás alól, azzal, hogy nincs olyan bölcsességük, tapintatuk és elpusztíthatatlan tetterejük. Ellenben most, hogy tudatlanságukban meg kellett tanulniuk azokat a tanításokat, amelyeket egyébként mellőztek, sokkal többre becsülték intéseit, tanításait és utasításait, mint annak előtte személyes munkáját. Amint tehát hírét vették bátorságának és hitének, melyet hosszú fogsága alatt tanúsított, ez nagyobb hűségre és fokozott buzgóságra késztette őket Krisztus ügyéért.
259
Ellen G. White
Apostolok története
Pál római segítőtársai között sokan voltak régebbi barátai és munkatársai közül. Így Lukács, "ama szeretett orvos", aki kísérője volt jeruzsálemi útján, aki megosztotta vele a kétévi czézáreai fogságot. Mellette volt a veszélyes római hajóúton, s még mindig nála időzött. Timótheus szintén hozzájárult sorsa könnyítéséhez. Tikhikus is, "a szeretett atyafi és hív szolga és szolgatárs az Úrban" nemes lelkűen az apostol oldala mellett állott. Azonkívül Démás és Márkus szintén vele volt, valamint Aristárkhus és Epafrás, az "ő fogolytársai". (Kol. 4, 7-14.) Márk az évek folyamán megerősödött keresztyéni tapasztalataiban. Miközben Krisztus életét és halálát behatóbban tanulmányozta, tisztább és világosabb fogalmakat nyert az Üdvözítő küldetéséről, nehézségeiről és küzdelmeiről. Mikor azután Jézus kezeinek és lábainak sebhelyein feltárultak előtte az emberiségért hozott áldozatának jelei és felismerte, hogy milyen messzemenő volt önmegtagadása az elveszettek, a pusztulásra ítéltek megmentéséért, elhatározta, hogy követi a Mestert az önfeláldozás útján. Mialatt megosztotta Pállal a fogolysorsot, felismerte jobban, mint valaha, mily mérhetetlen nyereség: Krisztust bírni! Mily örök veszteség a világot megnyerni és ezért elveszteni a lelket, amelynek megváltásáért Krisztus vérét ontotta. Márk ezután is bölcs és szeretett segítőtársa maradt az apostolnak, kitartott állhatatosan a legnagyobb kísértések és nehézségek közepette is. Démás egy ideig állhatatos volt, de később elpártolt Krisztus ügyétől. Erre vonatkozólag írja Pál: "Mert Démás engem elhagyott, e jelenvaló világhoz ragaszkodván". (2. Tim. 4, 10.) Démás, földi nyereségért felcserélte mindazt, ami magasztos és fennkölt. Milyen esztelen csere! Csupán világi gazdagság, vagy tisztelet birtokában, bármennyi legyen is, Démás valóban mégis szegény volt. Viszont Márk, aki inkább választotta Krisztusért a szenvedést, örök kincsekkel bírt, mert a mennyben Isten örökösének, Isten Fia örököstársának tekintették. Azok között, akik Pál római munkálkodása következtében szívüket odaszentelték Istennek, volt Onésimus, a pogány rabszolga, aki urát, Filemont, egy kolossébeli keresztény hívőt megkárosított és azután Rómába szökött. Pál jó szíve enyhíteni óhajtotta ennek a nyomorult szökevénynek ínségét és szenvedéseit. Azután igyekezett elsötétült lelkét az igazság fényével bevilágítani. Onésimus hallgatott az Élet szavára, beismerte bűneit és megtért. Onésimus kegyessége és őszintesége, gyöngéd fáradozása Pál érdekében, valamint buzgósága az Evangélium ügyének előbbreviteléért, megnyerte az apostol rokonszenvét. Pál olyan jellemvonásokat fedezett fel benne, amelyekből látszott, hogy használható segítőtárs válhat belőle a missziómunkára. Azt tanácsolta tehát neki, hogy térjen azonnal vissza Filemonhoz, kérjen bocsánatot tőle, készítsen terveket a jövőre nézve. Az apostol azt is megígérte, hogy szavatol azért az összegért, mellyel Filemont megkárosította.
260
Ellen G. White
Apostolok története
Mivel éppen készült, hogy Tikhikust elküldi levelekkel a különböző gyülekezetekhez Kis-Ázsiába, Onésimust is vele küldte. Nehéz próbát jelentett ennek a rabszolgának, hogy kiszolgáltassa magát urának, akit megkárosított. De, mert tényleg megtért, nem vonta ki magát kötelezettsége alól. Pál, Filemonhoz intézett levelet adott át Onésimusnak, amelyben az őt jellemző gyöngédséggel és jóindulattal szállt síkra a bűnbánó rabszolgáért. Kifejezte óhaját, engedné át neki Onésimust a jövőre. A levél szívélyes köszöntéssel kezdődik, Filemonhoz szól, mint baráthoz és munkatárshoz: "Kegyelem néktek és békesség Istentől, a mi Atyánktól, és az Úr Jézus Krisztustól! Hálát adok az én Istenemnek mindenkor, emlegetvén téged az én imádságaimban, mert hallom a te szeretetedet és ama te hitedet, mely van benned az Úr Jézushoz és minden szentek irányában, hogy a te hitedben való közösség hathatós legyen, a Krisztus ügyében, minden bennetek levő jónak megismerése által." Azután emlékeztette Filemont, hogy minden jó alapot és minden jó jellemvonást, amellyel bír, Krisztus kegyelmének köszönhet; egyedül csak ez különbönteti meg a romlott és bűnös emberektől. De ugyanaz a kegyelem Isten gyermekévé és az evangélium részére hasznos munkássá teheti a züllött gonosztevőt is. Pál emlékeztethette volna Filemont keresztényi kötelességére, de inkább a kérelemhez folyamodott. "A szeretetért inkább kérlek... mint Pál, a megvénhedett, most foglya is a Jézus Krisztusnak. Kérlek, téged az én fiamért, akit fogságomban szültem, Onésimusért, aki egykor tenéked haszontalan volt, most pedig mind néked, mind nékem nagyon hasznos." Az apostol kérte Filemont, hogy tekintettel Onésimus megtérésére, fogadja a bűnbánó rabszolgát úgy, mint saját gyermekét, és bánjon vele olyan szeretettel, hogy az szívesen maradjon meg egykori uránál, "nem úgy immár, mint szolga, hanem szolgánál nagyobb, mint szeretett atyafi". Kifejezte egyszersmind azt az óhaját is, hogy engedje hozzá visszatérni Onésimust, miután fogságában úgy szolgált neki, mint ahogyan Filemon szolgált volna; azonban értésére adta, hogy csak az esetben tan igényt szolgálataira, ha Filemon saját akaratából engedi szabadon a rabszolgát. Az apostol nagyon jól tudta, milyen szigorral kezelték rabszolgáikat tulajdonosaik, és hogy Filemon is mennyire felháborodott szolgájának eljárása miatt. Ezért igyekezett levelét úgy megfogalmazni, hogy általa a legmélyebb és leggyöngédebb keresztyéni érzéseket ébressze fel. Soraiból kitűnik, hogy minden bántalom, mely ezentúl Onésimust éri, miután már megtérése által hittestvérré vált, olyan, mintha őt magát érné. Pál önszántából vállalta át Onésimus adósságát, hogy a bűnöst a büntetés szégyenétől megszabadítsa és így újból örvendhessen kiváltságainak, melyeket
261
Ellen G. White
Apostolok története
eljátszott. "Azért, ha engem részestársadnak tartasz" - írja Filemonnak - "úgy fogadd őt magadhoz, mint engemet. Ha pedig valamit vétett ellened, avagy adós, ezt nekem ródd fel. Én Pál írtam az én kezemmel, én megfizetem." Mily kifejező szemléltetése ez Krisztus szeretetének a megtérő bűnös iránt! A gazdáját megkárosító szolgának nincs semmije, amivel tartozását jóvátegye. A bűnös, aki Istent fosztotta meg az évek hosszú során elmulasztott szolgálatától, szintén nem tudja megtéríteni tartozását. Azonban Jézus, a bűnös és Isten közé lép és mondja: Én megfizetek! Engedd el a bűnös tartozását; én fogok helyette szenvedni. Miután Pál vállalkozott, hogy megfizeti Onésimus tartozását, ezáltal emlékeztette Filemont, hogy mennyivel adósa az apostolnak. Önmagával tartozott neki, mert Isten Pált használta fel eszközül megtéréséhez. Filemont azután gyöngéden és komolyan kérlelte, hogy miként bőkezűsége által a szenteket felüdítette, üdítse fel az apostol szívét is, ezzel adjon okot az örömre. Majd hozzáfűzi: "Én bízván a te engedelmességedben, így írtam néked, tudván, hogy annál, amit mondok, többet is fogsz cselekedni." Az apostolnak Filemonhoz intézett levele rávilágít az evangélium befolyására a gazdák és szolgáik közötti viszonyban. A rabszolgatartás elismert intézmény volt az egész római birodalomban; a legtöbb gyülekezetben voltak urak és rabszolgák, akikért Pál munkálkodott. Olyan városokban, ahol több volt a rabszolga, mint a szabad lakosság, különösen szigorú törvényeket hoztak, hogy a rabszolgákat féken tartsák. A jómódú rómainak gyakran száz és száz rabszolgája volt, minden rétegből, népből és foglalkozási ágból. E gyámoltalan lények felett, gazdag uruk, teljhatalommal bírt; tetszése szerint szabhatott rájuk bármilyen büntetést. Ha közülük valaki bosszúból, avagy önvédelemből kezét tulajdonosa ellen emelte, akkor a vétkest és egész családját, minden további nélkül, a legembertelenebb módon kiirthatták. Már csekély mulasztást, balesetet, vagy pusztán figyelmetlenséget is gyakran a legkegyetlenebb módon büntettek meg. Voltak urak, kik emberségesebbek és elnézőbbek voltak szolgáik iránt; azonban a gazdagok és a nemesség nagy többsége, akik féktelenül a kéj, a szenvedély és az étvágy kielégítésének éltek, rabszolgáikat csak szeszélyeik és zsarnokságuk nyomorult áldozataivá süllyesztették. Az egész rendszer kietlen, sivár és lealjasító volt. Nem az apostol feladata volt, hogy a fennálló társadalmi rendet önkényesen, vagy hirtelen megdöntse. Ilyen kísérlettel csak az evangélium sikerét akadályozta volna. Ellenben olyan alapelveket tanított, melyek gyökerében támadták a rabszolgaság intézményét. Ezen elvek megvalósítása az egész rendszert alapjaiban rendíti meg. "Ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság" (2. Kor. 3, 17.) - jelentette ki az apostol. A rabszolga, ha megtért, tagjává vált Krisztus testének; úgy kellett szeretni és kezelni, mint testvért, mint gazdájának örököstársát Isten áldásaiban és az 262
Ellen G. White
Apostolok története
evangélium kiváltságaiban. Másrészt pedig a szolgáknak teljesíteniük kellett kötelességeiket, "nem szemnek szolgálván, mint akik embereknek akarnak tetszeni, hanem mint Krisztus szolgái", "cselekedvén az Istennek akaratját lélekből." (Eféz. 6. 6.) A kereszténység a közösség erős kötelékével fűzi össze az urat és szolgát, a királyt és alattvalóját, az evangélium szolgáját és a lezüllött bűnöst, aki Krisztusban megtisztult a bűntől. Valamennyit ugyanaz a vér mosta fehérre, ugyanaz a lélek elevenítette meg; eggyé lettek Krisztus Jézusban. ELVESZTHETETLEN ÖRÖM Az nem igaz, hogy az élet kegyetlen, sok öröm van benne, mely elveszthetetlen. Van öröm, mely mindörökké tart, nem árt neki se szó, se tűz, se kard. Se jég, se dögvész; átok, vagy nyomor, miktől az élet oly sokszor komor. Van öröm, mely soha nem apad, S ez az öröm: add másoknak magad! Míg élsz, magadat mindig adhatod, Adj jó szót, vigaszt, s ha van, falatot. Derűt, tudást, vagy békülő kezet, Mindez tied! Add másnak - s nézheted, hogy nő vetésed, hozva dús kalászt, meggazdagítva lelked asztalát. S csoda történik: minél többet adsz, Te magad annál gazdagabb maradsz.
263
Ellen G. White
Apostolok története
44.
A császár házából
Az evangélium mindenkor az egyszerűbb néprétegekben érte el legnagyobb eredményeit. "Nem sokan hívattak bölcsek test szerint, nem sokan hatalmasak, nem sokan nemesek." (1. Kor. 1, 26.) Így nem is volt várható, hogy Pál, a szegény fogoly, befolyásos barátok hiányában, a római polgárok jómódú és előkelő rétegeinek figyelmét felkeltse. Ezeknek a bűn a legigézőbb és legkívánatosabb gyönyöreit csillogtatta és készségesen ernyedtek fogságában. De a nyomorúságban élő, agyonhajszolt áldozataik, sőt sokan a szegény rabszolgák közül is, boldogan hallgatták Pál szavait. Krisztus hitében olyan reménységet és békességet találtak, mely nehéz soruk ellenére is boldogította őket. Noha az apostol működése az egyszerű és alacsony származású emberek között kezdődött, mégis mind nagyobb befolyást nyert, olyannyira, hogy végül a császár palotájába is eljutott. Akkor Róma volt a világ fővárosa. A büszke cézárok parancsoltak majdnem az egész világ minden népének. A császárok és az udvaroncok vagy semmit sem tudtak az alázatos Názáretiről, vagy gyűlölettel és megvetéssel elítélték. Mindazáltal az evangélium, mely a fogoly szegényes otthonából indult útjára, két évnél rövidebb idő alatt bevonult a császári termekbe is. Pál ugyan bilincsek között, mint gonosztevő, "de az Istennek beszéde nincs bilincsbe verve". (2. Tim. 2, 9.) Pál ezelőtt nyilvánosan, meggyőző erővel hirdette Krisztus hitét; jelek és csodák által tagadhatatlan bizonyítékát adta isteni jellemének. Férfiasan és határozottan állt ki Görögország bölcsei elé; tudásával és szónoki tehetségével elhallgattatta gőgös bölcseletük érveléseit. Rettenthetetlen bátorsággal állt fejedelmek és kormányzók előtt; olyan meggyőzően beszélt az igazságról, életszentségről, önmegtartóztatásról és az eljövendő ítéletről, hogy a büszke uralkodók megremegtek, mintha már látnák az Úr napjának rettenetes voltát. Most, hogy az apostol kizárólag lakására volt korlátozva, és csak azoknak hirdethette az igazságot, akik felkeresték, nem nyílt számára többé ilyen alkalom. Nem kapott isteni parancsot - mint egykor Mózes és Áron -, hogy lépjen az elvetemült császár elé és kegyetlenkedéseit, erőszakosságait a hatalmas "Én Vagyok" nevében feddje meg. És mégis, éppen ezekben a napokban, amikor legfőbb harcosa úgyszólván el volt vágva minden nyilvános munkától, aratta az evangélium nagy győzelmét; ugyanis éppen a császár udvarából csatlakoztak tagok a gyülekezethez. Sehol a világon hátrányosabb környezetet a kereszténység részére elképzelni sem lehetett volna, mint a római udvart. Úgy látszott, mintha Néró kiirtotta volna lelkéből az isteni szikrának utolsó nyomát, sőt még az emberinek is, és helyette
264
Ellen G. White
Apostolok története
Sátán képmását vette fel. Kísérete és udvaroncai általában hasonló jelleműek voltak. Féktelenek, kegyetlenek, aljasak és romlottak. A jelek szerint lehetetlennek tűnhetett fel, hogy a kereszténység gyökeret verjen az udvarnál, Néró palotájában. De, miként eddig is sokszor, most is igaznak bizonyult Pál állítása, hogy vitézkedésének fegyverei "erősek az Istennek, erősségek lerontására." (2. Kor. 10, 4.) A kereszt győzelmét dicsőítették a Néró udvartartásából megnyert lelkek. A még bűnösebb császár bűnös kíséretéből is megtértek néhányan és Isten gyermekeivé váltak. Ezek nemcsak titokban voltak keresztények, hanem nyíltan is. Nem szégyellték hitüket. És milyen eszközökkel nyitott utat és nyert talajt a kereszténység ott, ahol beférkőzése annyira lehetetlennek látszott? Pál, filippibeliekhez intézett levelében, fogságának tulajdonítja, hogy Néró udvarából a kereszténységnek lelkeket nyerhetett meg. Félt, nehogy feltételezzék, miszerint szenvedései hátráltatták az evangélium haladását, tehát biztosította őket: "Tudtotokra akarom pedig adni atyámfiai, hogy az én dolgaim inkább előmenetelére lőnek az evangéliumnak." (Fil. 1, 12.) Amikor a keresztény gyülekezetek tudomására jutott, hogy Pál Rómát meglátogatja, ettől az eseménytől az evangélium jelentős győzelmét várták ebben a városban. Úgy képzelték, hogy a hit ilyen harcosának, mint Pál apostol, aki az igazságot már annyi országba elvitte, annyi nagy városban hirdette, sikerülni fog a világ fővárosában is lelkeket megnyerni Krisztus számára. Reményeik azonban szertefoszlottak arra a hírre, hogy Pál apostol fogolyként érkezik Rómába. Milyen biztosra vették, hogy az evangélium, ha ebben a világvárosban gyökeret ver, innen gyorsan fog terjedni minden néphez és uralkodó hatalom lesz majd e földön! Milyen nagy volt csalódásuk! Emberi számítások ugyan csődöt mondtak - Isten szándékát azonban nem lehet megakadályozni. Nem prédikációi, hanem Pál béklyói irányították az udvar figyelmét a kereszténységre. Mint fogoly, sok lelket szabadított meg béklyóitól, melyekkel a bűn tartotta fogva őket. De ez nem minden; még azt is írhatta: "És többen az Úrban való atyafiak közül, bízván az én fogságomban, nagyobb bátorsággal merik szólani az igét." (Fil. 1, 14.) Hosszú fogsága alatt, Pál türelme és vidámsága, bátorsága és hite állandó prédikációként hatott. Lelkülete, mely teljesen eltért a világ lelkületétől, bizonysága volt, hogy a földinél nagyobb erő, magasabb hatalom él benne. Pál példaadása nagyobb buzgóságra intette a keresztényeket, hogy úgy képviseljék Krisztus ügyét, mint ahogy azt nyilvános munkálkodása alatt tette, s amelytől most elzárták. Így az apostol fogságának hatása érezhetővé vált; amikor látszatra erejét és használhatóságát béklyókba verték és a legkevesebbet munkálkodhatott, akkor
265
Ellen G. White
gyűjtött be kévéket Isten megközelíthetetlennek tartott.
Apostolok története
csűreibe
olyan
földekről,
amelyeket
teljesen
Pál, kétéves fogságának vége előtt elmondhatta: "A Krisztusban híressé lett az én fogságom a testőrség egész házában és minden mások előtt." És azok közül, akik üdvözleteket küldtek a filippibelieknek, különösen kiemelte "a császár udvarából valókat". (Fil. 1, 13; 4, 22.) Miként a bátorság, úgy a türelem is diadalt arat; türelmes kitartás a megpróbáltatások közepette éppúgy nyerhet lelkeket Krisztus számára, mint a bátor kiállás. Az a keresztény hívő, aki veszteségek és szenvedések alatt türelmet és megadást tanúsít, sőt, ha a tántoríthatatlan hit békességével néz szembe a halállal, többet tehet az evangéliumért, mint amennyit egy hosszú élet hűséges munkájával elérhetett volna. Gyakran, amikor Isten kiragadja szolgáit munkakörükből, s az isteni gondviselést titokzatosnak találjuk, fölötte rövidlátásunk miatt búslakodunk, ez a valóságban csak azt célozza, hogy olyan munka is megvalósuljon, melyet egyébként sohasem végeztek volna el. Krisztus egyetlen követője se képzelje, hogy Istenért és igazságáért csak addig munkálkodhat, amíg nyilvánosan és zavartalanul teheti. Krisztus hűséges tanúit sohasem teszik félre az útból. Isten felhasználja őket egészségben és betegségben, életben és halálban. Midőn Krisztus szolgáit Sátán gyűlölködő izgatásai következtében üldözték, ha nyilvános munkálkodásukat megakasztották, sőt még ha börtönbe vetették, vérpadra, vagy máglyára vonszolták is, mindez csak azért történt, hogy az igazság annál nagyobb győzelmet arasson. Miközben ezek a hűségesek vérükkel pecsételték meg tanúbizonyságukat, lelkek, akik addig kétségeskedtek, ingadoztak, győződtek meg az igazságról és álltak bátran Krisztus zászlaja alá. A mártírok vére gazdag aratást eredményezett. Pál és munkatársai hűsége és buzgósága, úgyszintén a Krisztushoz megtértek hite és engedelmessége, nehéz viszonyaik közepette, megfeddi Krisztus szolgáinak mai lágymelegségét és hitetlenségét. Pál és munkatársai mondhatták volna, hogy hiábavaló munka Néró szolgáit megtérésre és Krisztusba vetett hitre felhívni, mivel rettenetes akadályokkal kell megküzdeniük. Erős ellenállásba ütköznek, súlyos kísértésekkel kell számolniuk, és ha meg is győződnének az igazságról, aligha állna módjukban engedelmeskedni. Pál azonban nem így gondolkozott; hittel hirdette az evangéliumot ezeknek a lelkeknek és eredménye az volt, hogy hallgatói közül néhányan engedelmességre határozták el magukat, kerüljön bármibe is. Tekintet nélkül az akadályokra és a veszélyekre, követték az igazságot; rábízták magukat Isten segítségére, hogy az elnyert világosságot másokkal is közölhessék. Nemcsak az történt, hogy a császár házából lelkek tértek meg az igazsághoz, hanem helyükön is maradtak megtérésük után. Nem láttak okot, hogy eltávozzanak onnan, ahova a kötelesség állította őket, csak azért, mert környezetük nem volt rokon érzelmű. Az igazság ott éne őket és továbbra is ott maradtak, hogy 266
Ellen G. White
Apostolok története
megváltozott életmódjuk és jellemük által új hitük átalakító erejéről tanúbizonyságot tegyenek. Kísértésbe jössz-e, hogy a viszonyokkal mentegesd magad, amiért nem teszel bizonyságot Krisztusról? Gondolj csak a tanítványok helyzetére a császár udvarában a császár romlottságára, az udvar elvetemültségére. El sem képzelhetünk körülményeket, melyek kedvezőtlenebbek lennének a hitéletre és nagyobb áldozatot követelnének, vagy több ellenállást igényelnének, mint amelyek közepette ezek hívők éltek. És mégis! Nehézségeik és veszélyeik örvényében is hűségesek maradtak. Megkísérelheti ugyan a keresztény, hogy látszólag legyőzhetetlen akadályokra hivatkozva mentegetődzik, amiért nem követi Jézust és igazságát; elfogadható mentséget azonban nem hozhat fel. Ha tudna, akkor azt bizonyítaná, hogy Isten igazságtalan, mert gyermekei elé az üdvösség olyan feltételeit szabja, amelyeknek megfelelni lehetetlen. Aki szívből igyekszik szolgálni Istennek, alkalmat fog találni, hogy bizonyságot tegyen Róla. Nehézségek nem képeznek akadályt olyan ember előtt, aki elhatározta, hogy mindenekelőtt Isten országát és annak igazságát keresi. Azzal az erővel, amelyet a hívő imája és az Írás kutatása által nyer, törekedni fog erkölcsös életre és a bűntől való szabadulásra. Miközben feltekint Jézusra, hitének megkezdőjére és bevégzőjére, aki elviselte a bűnösök ellenállását, maga is készségesen viseli el a megvetést és gúnyt. Ő pedig, akinek Igéje: igazság - megígérte segítségét és kegyelmét minden körülmények között. Örökkévaló karjai ölelik át azt a lelket, aki Hozzá fordul segítségért. Bizton nyugodhatunk oltalmában és elmondhatjuk: "Mikor félnem kellene is, én bízom te benned." (Zsolt. 56, 4.) Isten beteljesíti ígéreteit mindazokon, akik Benne reménykednek. Az Üdvözítő saját példájával mutatta meg, hogy követői élhetnek e világban, anélkül, hogy e világból valók lennének. Ő nem azért jött, hogy részt vegyen csalóka élvezeteiben, nem azért jött, hogy szokásainak hódoljon, vagy fondorlataival éljen; Ő azért jött, hogy teljesítse Atyja akaratát és megkeresse és megtartsa azt, ami elveszett. Ha a keresztény ezt a célt tartja szem előtt, akkor tiszta maradhat, bárhol legyen is. Bármilyen legyen állása, magas vagy alacsony, bárminő legyen élete, fényes vagy szerény, mindenkor hűséges kötelességteljesítésben fogja kimutatni az igaz hit, az igaz vallás erejét. Nem a megpróbáltatásoktól mentesen, hanem azok kellős közepében fejlődik ki a keresztény jellem. Krisztus követőjét az ellentmondás és az ellenállás csak annál nagyobb éberségre, annál komolyabb imára készteti. Erős kísértés, ha Isten kegyelme által kitartunk és elviseljük - türelmet, éberséget, állhatatosságot, mélységes, maradandó bizalmat eredményez. A keresztény hit diadala az, hogy képesíti követőit: szenvedni és egyszersmind erősnek maradni; megalázkodni, de éppen alázatosság által győzni. Egész nap öldöklik, de mégis él; hordozza a keresztet, de így nyeri el a dicsőség koronáját.
267
Ellen G. White
Apostolok története
Isten csak azt engedi meg, ami javunkra válik.
268
Ellen G. White
Apostolok története
45.
Rómából írt levelek
Pál apostolnak már keresztényi tapasztalatai kezdetén különös alkalmakat adott Isten, hogy megismerhesse akaratát, Jézus követőit illetőleg. "Elragadtatott a harmadik égig", "elragadtatott a paradicsomba és hallott kimondhatatlan beszédeket, amelyeket nem szabad embernek kibeszélnie." Bizonyságot tett arról, hogy többször kapott "látomásokat és az Úrnak kijelentéseit." Az evangélium alaptételeinek ismeretében "egyenlő volt a fő-főapostolokkal". (2. Kor. 12, 2. 4. 1. 11.) Világos, teljes volt a megértése abban is, "hogy mi a szélessége és hosszúsága és mélysége és magassága" a "Krisztus minden ismeretet felülhaladó szereteté"- nek. (Ef. 3, 18. 19.) Pál nem mondhatott el mindent, amit látomásaiban látott, mert voltak olyan hallgatói is, akik visszaéltek volna szavaival. Amit azonban Isten kinyilatkoztatott előtte, képesítette arra, hogy mint jó vezető és bölcs tanító munkálkodjék. Ezek a kinyilatkoztatások hatották át azokat az üzeneteket is, amelyeket a későbbi években a gyülekezeteknek küldött. A benyomások, amelyeket látomásai folyamán nyert, lelkébe vésődtek és lehetővé tették számára, hogy a keresztényi jellemet kellőképpen szemléltesse. Szóval és írásban olyan üzenetet hirdetett, mely azóta is mindenkor segítséget és erőt adott Isten egyházának. Ez az üzenet napjaink hívőihez is világosan szól, azokról a veszélyekről, amelyek a gyülekezetet fenyegetik és azokról a tévtanokról, amelyek útjában állnak. Az apostol mindazoknak, akikhez tanácsadó és buzdító tartalmú leveleit intézte, őszintén kívánta, "hogy többé ne legyenek gyermekek, kiket ide s tova hány a hab és hajt a tanításnak akármi szele", hanem hogy "eljussanak mindnyájan az Isten Fiában való hitnek és az ő megismerésének egységére, érett férfiúságra, a Krisztus teljességével ékeskedő kornak mértékére." Felkérte követőit, akik a pogányok között éltek, hogy: "többé ne járjatok úgy, mint egyéb pogányok is járnak az ő elméjöknek hiábavalóságában, kik értelmökben meghomályosodtak, elidegenültek az isteni élettől... az ő szívük keménysége miatt", hanem "okkal járjatok, nem mint bolondok, hanem, mint bölcsek" és az időt jól kihasználjátok. (Ef. 4, 14. 13. 17. 18; 5, 15. 16.) Bátorította a hívőket, hogy várják azt az időt, amikor Krisztus, aki "szerette az egyházat, és ónmagát adta azért", majd "ónmaga elébe állítsa azt dicsőségben, úgy, hogy azon ne legyen szeplő, vagy sömörgözés, vagy afféle", "hogy legyen szent és feddhetetlen." (Ef. 5, 25. 27.) Ezek az üzenetek, melyeket nem emberi erő, hanem Isten ereje, Isten Lelke által írt, olyan tanácsokat tartalmaznak, amelyeket mindenkinek tanulmányoznia és gyakran ismételnie kell. Ezekben a levelekben a gyakorlati kereszténységet,
269
Ellen G. White
Apostolok története
életszentséget vázolja; olyan alapelveket fektet le, amelyeket minden gyülekezetnek követnie kellene. Világosan megjelöli az utat is, amely az örök élethez vezet. Levelében, amelyet római fogsága alatt írt, a "Kolosséban levő szenteknek és hívő atyafiaknak a Krisztusban", Pál kifejezi örömét, hogy a hitben kitartottak, amiről Epafrás értesítette, aki "meg is jelentette nékünk a ti Lélekben való szereteteteket." "Azért mi is, amely naptól fogva ezeket hallottuk, nem szűntünk meg érettetek imádkozni és kérni, hogy betöltessetek az Isten akaratának megismerésével minden lelki bölcsességben és értelemben, hogy járjatok méltóan az Úrhoz, teljes tetszésére, minden jó cselekedettel gyümölcsöt teremvén és növekedvén az Isten megismerésében; minden erővel megerősíttetvén az () dicsőségének hatalma szerint minden kitartásra és hosszútűrésre örömmel." Pál e szavakkal tolmácsolta kívánságait a kolosséi hívőknek. Milyen eszményi életcélt mutatnak Jézus követői részére! A keresztény élet csodálatos lehetőségeiről tanúskodnak és megvilágítják, hogy Isten gyermekei korlátlan áldásokban részesülhetnek. Mialatt Isten ismeretében állandóan növekszenek, haladhatnak keresztényi tapasztalatban erőről erőre, magaslatról magaslatra, "hálákat adván az Atyának, ki alkalmasakká tett minket a szentek örökségében való részvételre a világosságban." Az apostol, hittestvérei előtt Krisztust magasztalta, mint aki által Isten mindent teremtett és aki megváltásunkat kieszközölte. Megmagyarázta, hogy azok a kezek, amelyek a világot fenntartják és a világegyetemben mindent szabályozott rendszerben és fáradhatatlan tevékenységben tartanak, ugyanazok, amelyek mindannyiunkért a keresztre szegeztettek. "Mert Ő Benne teremtetett minden" - írja Pál - "ami van a mennyekben és a földön, láthatók és láthatatlanok, akár királyi székek, akár uraságok, akár fejedelemségek, akár hatalmasságok; mindenek Ő általa és Ő reá nézve teremtettek." (Kol. 1, 16.) "Titeket is, kik hajdan elidegenültek és ellenségek valátok gonosz cselekedetekben gyönyörködő értelmetek miatt, most mégis megbékéltetett az Ő emberi testében a halál által, hogy mint szenteket, tisztákat és feddhetetleneket állasson titeket Ő maga elé." (Kol. 1, 21.) Isten Fia leszállott, hogy az elesetteket felemelje. Otthagyta a magasságot, a bűn nélküli világokat, a kilencvenkilencet, melyek szerették Őt, és lejött erre a földre, ahol "megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért." (Ésa. 53, 5.) Minden dologban hasonlóvá vált testvéreihez; olyan testet öltött fel, mint a mienk. Tapasztalta, mit jelent éhesnek, szomjasnak és fáradtnak lenni. Táplálékkal tartotta fenn életét és alvással erősítette testét. Idegen és vándor volt a földön - a világban élt, de nem e világból való volt. Megkísértetett és háboríttatott, ahogyan napjainkban is férfiak és nők megkísértetnek és háboríttatnak, de a bűntől mentes maradt. Mindenkor gyöngéd, részvétteljes, szeretetteljes volt, másokkal szemben elnéző. Isten jellemét így szemléltette lényében. "Az Ige testté lett és lakozék mi közöttünk... aki teljes vala kegyelemmel és igazsággal." (Ján. 1, 14.)
270
Ellen G. White
Apostolok története
A kolosséi hívők, kiket a pogányság szokásai és befolyása vett körül, abban a veszélyben forogtak, hogy elszakadnak az egyszerű evangéliumtól. Pál tehát ettől óvta őket, amennyiben Krisztusra, mint egyedül megbízható Vezetőjükre irányította tekintetüket. "Mert akarom, hogy tudjátok" - írta nekik -, "hogy milyen nagy tusakodásom van ti érettetek, és azokért, kik Laodiczeában vannak és mindazokért, akik nem láttak engem személy szerint e testben, hogy vigasztalást vegyen az ő szívük, egybeköttetvén a szeretetben, és hogy eljussanak az értelem meggyőződésének teljes gazdagságára, az Isten és az Atya és a Krisztus ama titkának megismerésére." "Ezt pedig azért mondom, hogy valaki titeket rá ne szedjen hitető beszéddel... Azért, amiképpen vettétek a Krisztus Jézust, az Urat, akképpen járjatok Ő benne, meggyökerezvén és tovább épülvén Ő benne, és megerősödvén a hitben, amiképpen arra taníttattatok, bővölködvén abban hálaadással. Meglássátok, hogy senki ne legyen, aki bennetek zsákmányt vet a bölcselkedés és üres csalás által, mely emberek rendelése szerint, a világ elemi tanításai szerint, és nem a Krisztus szerint való. Mert Ő benne lakozik az Istenségnek egész teljessége testileg. És Ő benne vagytok beteljesedve, aki feje minden fejedelemségnek és hatalmasságnak." Krisztus előre megmondotta, hogy hitetők lépnek fel, kiknek befolyása által "a gonoszság megsokasodik" és "a szeretet sokakban meghidegül." (Máté, 24, 12.) Ezek felől intette a tanítványokat, mert innen nagyobb veszélyek fenyegetik a gyülekezetet, mint üldöző ellenségeik részéről. Pál is ismételten óva intette a hívőket ezektől az álnok tanítóktól. Elsősorban ettől a veszélytől óvakodjanak; mert amennyiben befogadják ezeket a hamis tanítókat, a tévelygésnek nyitják meg a kaput. Az ellenségnek lehetővé teszik, hogy az újonnan megtérteknek lelki ítélőképességét elhomályosítsa és bizalmukat megrendítse. Krisztus a zsinórmérték, Akihez szabva kell megvizsgálni az előadott tanokat. Mindazt, ami tanaival nem egyezik, utasítsák vissza. A bűnért megfeszített, halottaiból feltámadt és mennybe felszállott Krisztus ez az üdvösség tudománya, melyet elsajátítaniuk és tanítaniuk kell. Isten Igéjének intelmei, a keresztény gyülekezetet minden oldalról fenyegető veszélyekre nézve ma is érvényesek. Miként az apostolok idejében igyekeztek emberek a Szentírásba vetett hitet hagyományok és bölcseletek által aláásni, úgy igyekszik az igazság örök ellensége ma is az érékeknek hízelgő "magasabb kritika" irányzatával, a fejlődéselmélettel, spiritizmussal, teozófiával és panteizmussal a lelkeket tiltott útra csábítani. Sokak szemében a Biblia: olaj nélküli lámpa, mert bölcseleteikkel gondolataikat helytelen irányba terelték. A "magasabb kritika" feltevéseken alapuló, részletező és felépítő módszere lerombolja a Bibliába, mint isteni kinyilatkoztatásba vetett hitet. Megrabolja Isten Igéjét attól az erejétől, hogy embereket befolyásoljon, felemeljen és megihlessen. A spiritizmus vagy spiritualizmus arra tanít tömegeket, hogy a vágy a legfőbb törvény; a féktelenség: szabadság; az ember csupán önmagának tartozik felelősséggel. 271
Ellen G. White
Apostolok története
Jézus követője is találkozni fog ezekkel az "okoskodó beszédekkel", amelyektől az apostol óvta a kolosséi hívőket. Találkozni fog az Írást átszellemesítő spiritualisták magyarázataival, azonban ne fogadja el. Szavát csupán a Szentírás örök igazságainak határozott megerősítésére használja fel; tekintetét Krisztusra irányítsa, szilárdan haladjon az előírt úton és száműzzön minden olyan eszmét, mely nincs összhangban Krisztus tanaival. Isten igazsága legyen elmélkedésének és gondolkozásának tárgya. A Bibliát tekintse Isten Szavának, mely közvetlenül szól hozzá. Így azután megtalálja azt az igazságot, amely isteni. Isten ismerete, ahogyan Krisztusban megnyilatkozott, az a tudomány, mellyel mindenkinek, aki üdvözül, bírnia kell. Ez az az ismeret, mely a jellem átalakulását eredményezi. Ha belép életünkbe, a lelket újjáalakítja Krisztus képmására. Erre az ismeretre Isten hívja meg gyermekeit; nélküle minden más egyéb: csak hiúság és semmiség. A jellemfejlesztés tulajdonképpeni talapzata minden nemzedékben és minden országban ugyanaz: Isten Igéjének alapelvei. Egyetlen megbízható és biztos irányelv: cselekedni azt, amit Isten mond. "Az Úrnak rendelései helyesek" és "aki ezeket cselekszi, nem rendül meg soha örökké." (Zsolt. 19, 9; 15, 5.) Az apostolok, koruk tanai ellen, Isten Igéjével szálltak szembe. "Mert más fundamentumot senki nem vethet azon kívül, amely vettetett, mely a Jézus Krisztus." (1. Kor. 3, 1.) A kolosséi hívők, megtérésük és megkeresztelkedésük alkalmával megfogadták, hogy eddigi életük hitszabályaival és szokásaival szakítanak, és Krisztus iránti kötelezettségeikhez hűek maradnak. Levelében Pál emlékeztette őket erre; hangsúlyozta, hogy fogadalmukhoz hűségesek csak úgy maradhatnak, ha állandóan ellentápnak a gonosznak, mely megkísérli hatalmába keríteni őket. "Ezért, ha feltámadtatok a Krisztussal, az odafelvalókat keressétek, ahol a Krisztus van, az Istennek jobbján ülvén. Az odafelvalókkal törődjetek, nem a földiekkel, mert meghaltatok, és a ti életetek el van rejtve együtt a Krisztussal az Istenben." (Kol. 3, 1-3.) "Azért, ha valaki Krisztusban van, új teremtés az; a régiek elmúltak, ímé újjá lett minden." (2. Kor. 5, 17.) Krisztus ereje által férfiak és nők tépték már szét bűnös szokások béklyóit. Lemondtak az önzésről. Bűnösök tisztelettudókká, iszákosok józanná, erkölcstelenek tisztává lettek. Olyan lelkek, akik Sátán képmását viselték, átalakultak Isten képmására. Ez az átalakulás: a csodák csodája. Az Igének ez az átformáló ereje az Ige legmélységesebb csodája, legrejtettebb titka. Megérteni nem tudjuk, csak hisszük azt, amit az Írás kijelent: "Krisztus ti bennetek, aki a dicsőségnek reménysége." Ha Isten Lelke uralja a szívet és a lelket, a megtért ember új énekbe kezd; ugyanis felismeri tapasztalataiban Isten ígéreteinek beteljesülését, mivel törvényszegéseit megbocsátotta és bűneit elfedezte. Bűneit, hogy a törvényt áthágta, megbánta; hívővé vált Krisztusban, aki elszenvedte a halált, hogy felmentse az 272
Ellen G. White
Apostolok története
embert. "Megigazulván azért hit által, békességünk van Istennel, a mi Urunk Jézus Krisztus által." (Róm. 5, 1.) Azonban, ha a keresztény már tett ilyen tapasztalatot, mindazáltal ne tegye ölbe kezeit és ne elégedjen meg azzal, amit Krisztus munkált érette. Aki Krisztus országába be akar jutni, tapasztalni fogja, hogy a bűnös természet minden ereje és szenvedélye, a sötétség birodalmának hatalmai által felszítva, összeesküdött ellene. Mindennap újólag oda kell szentelnie magát és mindennap fel kell vennie a harcot a gonosszal. Régi szokások, veleszületett rossz hajlamok harcolni fognak a felsőbbségért; ezekkel állandóan küzdenie kell, hogy Krisztus erejében győzelmet arathasson. "Öldököljétek meg azért a ti földi tagjaitokat" - írja az apostol a kolossébeliekhez - "melyekben ti is jártatok régemen, mikor éltetek azokban. Most pedig vessétek el magatoktól ti is mindazokat; haragot, fölgerjedést. gonoszságot és szátokból a káromkodást és gyalázatos beszédet... Öltözzétek fel azért, mint az Istennek választottai, szentek és szeretettek, könyörületes szívet, jóságosságot, alázatosságot, szelídséget, hosszútűrést; elszenvedvén egymást és megbocsátván kölcsönösen egymásnak, ha valakinek valaki ellen panasza volna; miképpen a Krisztus is megbocsátott néktek, akképpen ti is. Mindezeknek fölébe pedig öltözzétek fel a szeretetet, mint amely a tökéletességnek kötele; és az Istennek békessége uralkodjék a ti szívetekben, amelyre el is hívattatok egy testben; és háládatosak legyetek." A kolossébeliekhez intézett levél telve van kiválóan értékes tanításokkal mindazok számára, akik Krisztus szolgálatában állnak; tanokkal, melyek kidomborítják az állhatatos célratörést, magasztos célkitűzést azok életében, akik helyesen képviselik az Üdvözítőt. Ha a hívő lemond mindenről, ami akadályozhatná haladásában a keskeny úton, vagy visszatarthatna másokat erről az útról, akkor mindennapi életében irgalmasság, alázat, szelídség, türelem és Krisztus szeretete nyilvánul meg. Legnagyobb szükségletünk: erő - a magasabb rendű, tisztább és nemesebb életre. Túl sokat foglalkozunk e világgal és túl keveset Isten országával. A kereszténynek semmitől sem szabad visszariadnia azon igyekezetében, hogy elérje az Isten által előírt eszményt. Krisztus kegyelméből és ereje által, erkölcsi és lelki tökéletesség ígérete szól mindenkinek. Jézus az erő forrása; az élet kútfeje. Elvezet Igéjéhez; a bűntől beteg lélek gyógyítására az Élet fájáról nyújt leveleket. Odavezet Isten trónjához és olyan imát helyez ajkainkra, amely által szoros összeköttetésbe jutunk Vele. Érettünk megmozgatja a menny minden hatalmát. Minden léptünkkel érintkezésbe jutunk kiapadhatatlan erejével. Isten nem korlátozza azok növekedését és fejlődését, akik sóvárognak "akaratának ismeretére, minden lelki bölcsességben és értelemben"... Megerősödnek ima, éberség, ismeret és értelemben való növekedés által "dicsőséges hatalmának 273
Ellen G. White
Apostolok története
minden erejével". Így készülnek fel, hogy másokért munkálkodjanak. Az Üdvözítő azt kívánja, hogy megtisztult és megszentelt emberek legyenek segítőtársai. Ezért a magasztos kiváltságért mondjunk köszönetet Neki, "aki alkalmassá tett bennünket a világosságban élő szentek örökségére; aki megmentett bennünket a sötétség fejedelemségétől és szeretett Fiának országába helyezett bennünket." A kolossébeli hívőkhöz intézett leveléhez hasonlóan, Pál a filippibeli gyülekezetnek is írt római fogságának ideje alatt. A filippii gyülekezet adományokat küldött számára Epafroditus által. Őt Pál úgy mutatja be, mint "az én atyámfiát és munkatársamat és bajtársamat, néktek pedig követeteket és szükségemben áldozatot hozó szolgátokat." Római tartózkodása alatt Epafroditus "beteg volt, halálhoz közel" - írja Pál -, "de az Isten könyörült rajta, nem csak ő rajta pedig, hanem én rajtam is, hogy szomorúság ne jöjjön szomorúságomra." Amikor a filippii hívők hallottak Epafroditus megbetegedéséről, annyira aggódtak érte, hogy visszatérését határozta el. "Mivelhogy vágyva vágyott mindnyájatok után, és gyötrődött amiatt, hogy meghallottátok, hogy ő beteg volt... Annakokáért hamarabb küldtem őt haza, hogy meglátván őt, ismét örüljetek és nékem is kisebb legyen a szomorúságom. Fogadjátok azért őt az Úrban teljes örömmel; és az ilyeneket megbecsüljétek. Mert a Krisztus dolgáért jutott majdnem halálra, kockára tévén életét, hogy kárpótoljon engem azért, hogy nékem tett szolgálatotoknál ti nem voltatok jelen." Epafroditussal Pál levelet küldött a filippii hívőknek, amelyben megköszönte nekik adományaikat. Az összes gyülekezetek közül a filippii közösség gondoskodott legbensőségesebben az apostol szükségleteiről. "Tudjátok pedig ti is, filippibeliek, hogy az evangélium hirdetésének kezdetén, mikor Maczedóniából kimentem, egyetlen egyház sem volt részes velem a kölcsönös adásban és vevésben, csak ti egyedül. Mert már Thessalonikában is, egyszer is, másszor is, küldtetek nékem szükségemre. Nem, mintha kívánnám az ajándékot; hanem kívánom azt a gyümölcsöt, mely sokasodik a ti hasznotokra; megkaptam pedig mindent és bővölködöm, beteltem, vévén Epafroditustól, amit küldöttetek, mint kedves jó illatot, kellemes, tetsző áldozatot az Istennek." (Fil. 4, 15-18.) "Kegyelem néktek és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól! Hálát adok az én Istenemnek, minden ti rólatok való emlékezésemben mindenitekért nagy örömmel könyörögvén, mivelhogy részt vettetek az evangélium ügyében az első naptól fogva mind ez ideig; meg lévén győződve arról, hogy aki elkezdette bennetek a jó dolgot, elvégzi a Krisztus Jézusnak napjáig. Aminthogy méltó, hogy én ilyen értelemben legyek mindenitek felől, azért, mert én szívemben hordalak titeket, mint akik mind az én fogságomban, mind az evangéliumnak oltalmazásában és megbizonyításában mindnyájan részestársaim vagytok a nékem adott kegyelemben. Mert bizonyságom az Isten, mely igen vágyakozom
274
Ellen G. White
Apostolok története
mindnyájatok után... És azért imádkozom, hogy a ti szeretetetek még jobban-jobban bővölködjék ismeretben és minden értelmességben, hogy megítélhessétek, hogy mi a rossz és mi a jó; hogy legyetek tiszták és botlás nélkül valók a Krisztusnak napjára; teljesek lévén az igazságnak gyümölcsével, melyet Jézus Krisztus teremt az Isten dicsőségére és magasztalására." (Fil. 1, 2-11.) Pált, fogságában Isten kegyelme erősítette meg, és tette lehetővé számára, hogy nyomorúságban örvendhessen. Teljes hittel és bizonysággal írta a filippii testvéreknek, hogy fogsága az evangélium haladására szolgált. "Tudtotokra akarom pedig adni atyámfiai, hogy az én dolgaim inkább előmenetelére lőnek az evangéliumnak; annyira, hogy a Krisztusban híressé lett az én fogságom a testőrség egész házában és minden mások előtt, és többen az Úrban való atyafiak közül, bízván az én fogságomban, nagyobb bátorsággal merik szólani az igét." (Fil. 1, 12-14.) Az apostolnak ez a tapasztalata tanulságot nyújt számunkra, mivel feltárja előttünk Isten munkamódszerét. Az Úr győzelemmé változtathatja azt, amit mi eredménytelenségnek és vereségnek látunk. Bennünket az a veszély fenyeget, hogy Istenről megfeledkezünk és csak a láthatókra nézünk, ahelyett, hogy a hit szemeivel a láthatatlanra tekintenénk. Ha azután szerencsétlenség és nyomorúság szakad reánk, azonnal készek vagyunk vádolni Istent, hogy elhanyagol és kegyetlen hozzánk. Ha jónak látja, hogy hasznavehetőségünket valamilyen irányban korlátozza, bánkódunk Fölötte, mert nem gondoljuk meg, hogy Isten így is csak javunkat akarja. Bárcsak megtanulnók, hogy a csapások Isten magasztos tervének egy részét képezik; hogy a keresztény a nyomorúság ostora alatt néha többet tehet Mesteréért, mintha nyilvánosan szolgálatában munkálkodna. Pál, a filippibeliek elé a keresztényi élet példaképéül Krisztust állította, "aki mikor Istennek formájában vala, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy ő az Istennel egyenlő, hanem önmagát megüresíté, szolgai formát vévén föl, emberekhez hasonlóvá lévén; és mikor olyan állapotban találtatott mint ember, megalázta magát, engedelmes lévén halálig, még pedig a keresztfának haláláig." (Fil. 2, 6-8.) "Annakokáért szerelmeseim" - folytatja az apostol - "amiképpen mindenkor engedelmeskedtetek, nem úgy, mint az én jelenlétemben csak, hanem most sokkal inkább az én távollétemben, félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a ti idvességteket; mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a munkálást jó kedvéből. Mindeneket zúgolódások és versengések nélkül cselekedjétek; hogy legyetek feddhetetlenek és tiszták, Istennek szeplőtlen gyermekei az elfordult és elvetemült nemzetség közepette, kik között fényletek, mint csillagok e világon; életnek beszédét tartván elébök; hogy dicsekedhessem majd a Krisztus napján, hogy nem futottam hiába, sem nem fáradtam hiába." (Fil. 2, 12-16.)
275
Ellen G. White
Apostolok története
Ezeket a szavakat megörökíti az Írás, hogy minden küzdő léleknek segítségére szolgáljanak. Pál azonban nemcsak utal a tökéletesség mértékére, hanem meg is mutatja, hogyan érhető el. "Munkáljátok üdvösségteket", "mert Isten az, aki munkálkodik bennetek." Az üdvösséget társulás, együttmunkálkodás útján nyerjük el. A megtérd bűnös és Isten között együttmunkálkodás létesül. Ez elengedhetetlen a jellem felépítéséhez, helyes alapelvek kialakításához. Az embernek komoly erőfeszítéseket kell tennie, hogy legyőzze azt, ami a tökéletesség elérésében akadályozza. Az eredmény azonban teljesen Istentől függ; csupán emberi erőfeszítések nem elegendők. Isten segítsége nélkül teljesen értéktelenek. Isten munkálkodik, és az ember is. Az embernek kell ellenállnia a kísértésnek, de az erőt ehhez Istentől nyeri. Így egészíti ki egymást egyrészt a végtelen bölcsesség, részvét és erő, másrészt a gyengeség, bűn és teljes tehetetlenség. Isten azt akarja, hogy uralkodjunk önmagunk felett; azonban beleegyezésünk és együttmunkálkodásunk nélkül nem segíthet rajtunk. Isten Lelke az embernek adott erők és képességek által munkálkodik. Önmagunkból nincs erőnk, hogy szándékainkat, vágyainkat és hajlamainkat összhangba hozzuk Isten akaratával. Ha azonban készek vagyunk arra, hogy "készségesekké tegyen bennünket", akkor az Üdvözítő elvégzi helyettünk; "lerontja az okoskodásokat és minden magaslatot, amely Isten ismerete ellen emeltetett" és foglyul ejt "minden gondolatot, hogy engedelmeskedjék a Krisztusnak." (2. Kor. 10, 5.) Aki erős, kiegyensúlyozott jellemet akar építeni és minden tekintetben biztos alapon álló kereszténnyé óhajt válni, annak késznek kell lennie, hogy Krisztusért mindent odaáldozzon, mindent megtegyen, mert az Üdvözítő nem fogadhat el megosztott szolgálatot. Naponta kell megtanulnia az alázatos odaadás jelentőségét. Isten Igéjében kell kutatnia, lényegét meg kell értenie és engedelmeskednie kell előírásainak. Csakis így juthat el a keresztényi tökéletességre. Napról napra Isten munkálkodik vele, csiszolja jellemét, melynek meg kell állania a végső próba órájában. Viszont a hívő napról napra bizonyságot tesz emberek és angyalok előtt, hogy mit tehet az evangélium az elesett emberekért. "Én enmagamról nem gondolom, hogy már elértem volna" - írja Pál "de egyet cselekszem, azokat, amelyek hátam megett vannak, elfelejtvén azoknak pedig, amelyek előttem vannak, nékik dőlvén, célegyenest igyekszem az Istennek a Krisztus Jézusban onnét felülről való elhívása jutalmára." Pál nagyon sokat tett. Kezdve attól a naptál, midőn Krisztusnak adta át magát, élete fáradhatatlan szolgálatból állott. Városról városra, országról országra utazott, hirdette a keresztről szóló Igét; lelkeket térített meg az evangéliumhoz és gyülekezeteket alapított. Ezek sorsát állandóan szívén viselte; több levelet is intézett hozzájuk, hogy oktassa őket. Időközönként mesterségét is folytatta, hogy mindennapi kenyerét megkeresse. Azonban életének valamennyi elfoglaltsága 276
Ellen G. White
Apostolok története
közepette sem tévesztette szem elől az egyetlen nagy célt: "hogy törtessen magasztos elhivatására." Előtte egyetlen cél létezett csak: hogy hű maradjon Hozzá, aki Damaszkusz kapujánál nyilatkozott meg előtte és lépett be életébe. Ettől a céltól semmi sem tudta eltántorítani. A golgotai keresztet magasztalni - ez volt a mindent átfogó indíték, ami szavait és tetteit ihlette. Az a magasztos cél, mely Pált arra bírta, hogy minden fáradtság és viszontagság ellenére is előretörjön, késztessen minden keresztény munkást arra, hogy fenntartás nélkül szentelje életét Isten szolgálatára. A világ csábítani Fogja; igyekszik figyelmét elvonni az Üdvözítőről; a hívő azonban törtessen célja felé. Mutassa meg a világnak, az angyaloknak és az embereknek, hogy reménységének megvalósulása, megvalósítása minden áldozatot és erőfeszítést megér, mert elvezet: Isten színe elé. Noha Pál fogoly volt, de mégsem csüggedt el. Győzelmi ének hatja át leveleit, melyeket Rómából írt a gyülekezetekhez. "Örüljetek az Úrban mindenkor" - üzeni a filippieknek - "ismét mondom örüljetek!... Semmi felől ne aggódjatok, hanem imádságotokban és könyörgéstekben minden alkalommal hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat az Isten előtt. És az Istennek békessége, mely minden értelmet felül halad, meg fogja őrizni szíveiteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban. Továbbá, atyámfiai, amik csak igazak, amik csak tisztességesek, amik csak igazságosak, amik csak tiszták, amik csak kedvesek, amik csak jó hírűek; ha van valami erény és ha van valami dicséret, ezekről gondolkodjatok." (Fil. 4, 4-8.) "Az én Istenem pedig be fogja tölteni minden szükségeteket az Ő gazdagsága szerint dicsőségesen a Krisztus Jézusban... A mi Urunk Jézus Krisztusnak kegyelme legyen mindnyájatokkal!"
277
Ellen G. White
Apostolok története
46.
Szabadlábon
Mialatt Pál Rómában áldásosan működött és sok lélek megtérésére, valamint a hívők bátorítására szolgált, a láthatáron sötét felhők tömörültek, melyek nem csupán az ő biztonságát, hanem az egyház létét, fejlődését is fenyegették. Rómába érkezésekor a császári testőrség századosának adták át, aki jóravaló, igazságos ember volt. Jószívűsége folytán Pál aránylag szabadon mozoghatott és fejleszthette az evangélium művét. Azonban mielőtt még kétévi fogsága letelt volna, ezt a századost olyan hivatalnok váltotta le, akitől Pál nem várhatott különösebb jóindulatot. A zsidók most még tevékenyebben áskálódtak Pál ellen, mint valaha; jó segítőre találtak Néró második feleségében. Ez az elvetemült asszony prozelita volt, aki felhasználta minden befolyását, hogy gonosz szándékukat pártfogolja, a kereszténység buzgó harcosával szemben. A császártól, akire Pál hivatkozott, nemigen várhatott igazságos ítéletet. Néró életmódja züllöttebb, jelleme elvetemültebb volt, mint valamennyi elődjéé; sőt fokozott kegyetlenkedéseket hajtott végre. A kormányzatot nála erőszakosabb uralkodóra már nem lehetett volna bízni. Uralkodásának első esztendejében fiatal mostohaöccsét, a jogos trónörököst mérgeztette meg. Néró azután fokról fokra süllyedt, mind mélyebbre a bűnök és gonosztettek posványában, míg saját édesanyját és azután feleségét is meggyilkolta. Nem volt olyan gaztett, amelyre képes ne lett volna, vagy olyan jellemtelenség, melyre nem lett volna kapható. Minden nemesen érző lélekben csak undort és megvetést keltett. Udvarában végrehajtott gonosztettek részletei sokkal aljasabbak és borzalmasabbak, hogysem leírhatók volnának. Aljas rémtettei még azokban is undort és iszonyatot keltettek, akik kényszerítve voltak részt venni bennük. Állandó rettegésben tartotta őket az, vajon legközelebb milyen új borzalmat eszel ki. De még ezek a gonosztettek, melyeket Néró elkövetett, sem ingatták meg alattvalói hűségét. Az egész civilizált világ teljhatalmú uralkodójának ismerték el. Sőt, úgy tisztelték és dicsőítették, mint Istent. Emberi megítélés és mérlegelés szerint ilyen bíró előtt, Pál halálos ítélete teljesen biztos volt. Az apostol azonban tudta, hogy addig, amíg Istenhez hű marad, nincs mitől félnie. Isten, Aki megőrizte a múltban, megóvhatja most is a zsidók gyűlölete és a császár hatalma elől. És valóban, Isten megoltalmazta szolgáját. Pál kihallgatásakor, az ellene felhozott vádakat nem tudták bizonyítani. Az általános várakozás ellenére, jellemével
278
Ellen G. White
Apostolok története
össze nem egyeztethető igazságérzettel, Néró kijelentette, hogy a fogoly ártatlan! Az apostol béklyóit leoldozták; ismét szabad emberré lett. Ha Pál kihallgatását tovább halasztják, vagy őt valamilyen okból a következő évig visszatartják Rómában, akkor minden bizonnyal életét veszti a kitört üldözés alkalmával. Fogsága alatt ugyanis annyira magnövekedett a keresztény hitre tértek száma, hogy felkeltette a hatóságok figyelmét és ellenségeskedését. A császár haragját különösen az szította fel, hogy udvartartásának tagjai közül többen megtértek; csakhamar talált is módot rá, hogy a keresztényekkel kegyetlenkedjék. Akkortájt Rómában borzalmas tűzvész ütött ki, mely majdnem a fél várost elpusztította. Az a hír járta, hogy Néró maga gyújtotta fel a várost. Hogy a gyanú árnyát is eloszlassa, igyekezett különösen nagylelkűen bánni a tűzvész áldozataival, amennyiben bőkezűen segítségére sietett a hajléktalanoknak és tehetetleneknek. Mindamellett őt vádolták ezzel a gonosztettel. A nép izgatott volt és feldühödött; tehát hogy minden gyanút eltereljen, és egyszersmind megszabaduljon attól a néprétegtől, melytől félt és amelyet gyűlölt, Néró a gyújtogatással a keresztényeket vádolta meg. Fondorlata eredményes volt; Krisztus követőinek ezreit - férfiakat, nőket és gyermekeket gyilkolták le a legborzalmasabb mádon. Ettől a borzalmas üldözéstől Pál megmenekült; mert szabadlábra helyezése után azonnal eltávozott Rómából. Ezt az utolsó, rövid szabadságát arra használta fel, hogy szorgalmasan munkálkodjék a gyülekezetekért. Különösen arra törekedett, hogy a görög és a keleti gyülekezetek között szorosabb egységet, kapcsolatokat létesítsen; a hívők lelkületét megerősítse, ellenállóbbá tegye a beszivárgó hamis tanokkal szemben, melyek a hitet veszélyeztették. Az a sok viszontagság és aggodalom, melyet Pál elszenvedett, felőrölte testi erejét. Az öregség törődöttsége érezhetővé vált nála. Tudta, hogy munkássága vége felé közeleg. De minél rövidebb idő állott rendelkezésére, annál inkább fokozta igyekezetét. Buzgósága nem ismert határt. Céltudatosan, gyors elhatározással, erős hittel utazgatott mindenfelé, gyülekezetről gyülekezetre. Igyekezett megerősíteni a hívőket, hogy kitartó, hűséges munkát végezzenek a lelkekért, kiket Krisztusnak nyernek meg. Bátorította a testvéreket, hogy az előttük álló nehéz időkben is, hűségesen, állhatatosan vallják meg Urukat, Jézus Krisztust. Fuss előre a cél felé. Pál apostollal. A kikötőben vár Jézus A jutalommal. Ő az, aki jött éretted, Megmentésedre, Hit által élj itt, e földön, azért Őbenne. Csakhogy igaz hittel fogadd Az Üdvözítőt! Könnyhullatások közt kérjed, Mint egy megmentőt. Ő törli le homlokodról A verejtéket 279
Ellen G. White
Apostolok története
És beviszen a dicsőség Honába téged. Hatalmasan zúg a vihar, Zajlik a tenger. Hithajócskánk evez rajta, Remeg az ember. Pál apostol nem remegett, Pedig beszélte, Hogy a tengeren volt neki Sok veszedelme. Róma felé evezének S a tenger dühe Megháborodék s a hajót Szerteszét törte. Sikolt a nép, hogy nincs segély, Mindenki elvesz, De Pál apostol így kiált: Egy hiány sem lesz. Légy te is mint Pál apostol, az Úr eszköze. Menj bárhova is küldetel, Bátran előre! Ki munkáját hűen végzi, Az nyer koronát, Mit Megváltónk ama napon Szolgáinak ád.
280
Ellen G. White
Apostolok története
47.
Ismét börtönben
Felmentése után, Pál működése a gyülekezetek érdekében, nem kerülhette el ellenségei figyelmét. Mióta Néró megkezdte az üldözést, a keresztényeket mindenfelé számkivetett felekezetnek tartották. Nemsokára a hitetlen zsidóknak az az eszméjük támadt, hogy bevádolják Pált, mint bujtogatót, Róma felgyújtásának bűntettével. Noha Pál bűnösségében egy pillanatig sem hitt egyikük sem, mégis tudták, hogy ez a vád, a valószínűség legcsekélyebb látszatával, sorsát megpecsételné. Mesterkedéseik következtében Pált újból elfogták és gyorsan börtönbe vetették - utoljára. Erre a második útjára több régi munkatársa is elkísérte Pált Rómába. Mások is komolyan óhajtottak sorsában osztozni, ellenben Pál nem engedte meg nekik, nehogy életüket veszélyeztessék. Kilátásai sokkal rosszabbak voltak most, mint előző fogságának idején. Néró alatt az üldözések a keresztények számát Rómában jelentékenyen csökkentették. Ezrek szenvedtek mártírhalált hitükért. Sokan eltávoztak a városból; a visszamaradtak pedig megfélemlettek és elcsüggedtek. Megérkezése után Pált, Rómában sötét föld alatti börtönbe zárták, ahol pályafutását be is Fejezte. A szörnyű vád miatt, hogy a legaljasabb és legborzalmasabb gonosztettet követte el a város népe ellen, közutálat volt a sorsa. Néhány barátja, aki segített hordozni terheit, lassankint elhagyta. Egyesek elmenekültek; másokat az apostol megbízásokkal küldött a különböző gyülekezetekhez. Pigellus és Hermogenes voltak az elsők, akik távoztak. Azután Démás is elhagyta az üldözött apostolt, mert megfélemlett a viszontagságok és veszélyek mindinkább tornyosuló felhőitől. Krescenst pedig Pál küldte a galátziai gyülekezetekbe; Titust Dalmácziába, Tikhikust pedig Efézusba. Ezen élményeiről Pál írja Timótheusnak: "Egyedül Lukács van velem." (2. Tim. 4,11) Az apostol még sohasem érezte annyira szükségét hittestvérei támaszának, mint éppen most, midőn öregségtől, fáradtságtól és betegségtől legyengülve, a nyirkos-dohos, sötét, római börtön rabja volt. Lukács, a szeretett tanítvány és hűséges barát szolgálatai nagy vigaszára szolgáltak Pálnak. Csakis ez tette lehetségessé számára a hittestvérekkel és a külvilággal való érintkezést. E válságos napokban nagy örömöt okozott Pálnak Onésiforus gyakori látogatása. Ez a melegszívű efézusi hívő mindent megtett, ami módjában állott, hogy enyhítse Pál fogságát. Szeretett tanítója bilincseket hord az igazságért, mialatt ő maga szabadon jár-kel; semmi fáradságot sem sajnált tehát, hogy elviselhetőbbé tegye Pál sorsát. A szeretet és részvét utáni vágyat Isten ültette az emberi szívbe. Krisztus is, Gethsemáné kertjében, nagy lelki küzdelmeinek órájában, vágyott tanítványai
281
Ellen G. White
Apostolok története
részvétére. Pál, noha a szenvedéseket és nehézségeket panasz nélkül viselte el, szintén sóvárgott emberi részvét és társak után. Onésiforus látogatásai - hűségének bizonyítéka - éppen az elhagyatottság és egyedüllét idején, boldoggá és vidámmá tették az apostolt, aki egész életét embertársai szolgálatára szentelte. INTÉS ALÁZATRA Mi üthet át a két világ között? A SZERETET. a fénybe öltözött? a hősi, a szenti, az áldozati? AZ IS! DE INKÁBB A HÉTKÖZNAPI! Szárnyat kaptam, s kapirgálásra kérsz. Nem! de gőg nélkül élj, amivel élsz. Nem máglya, börtön, s hű harcban a kard Bármi kis jót tégy, odaát kihajt! S ki csúcsra tör? Lábad feljebb ha lép? minden csúccsal mélyül a szakadék! Hiába tett, s mit tud, s alkot az agy? - sokszor a kicsi több ott, mint a nagy! Mondd végre, mi a legfőbb szeretet??? LEGFŐBB?? A JÓ, HA SZÍVEDBŐL TESZED. Tóth Bálint
282
Ellen G. White
Apostolok története
48.
Néró ítélőszéke előtt
Midőn Pált kihallgatásra Néró elé idézték, csak halálos ítéletre volt kilátása. Az a súlyos bűn, amellyel vádolták, valamint a keresztényekkel szemben tanúsított gyűlölet, nem nyújtott reményt ügyének kedvező kimenetelére. A görög-római jog szerint, a vádlott védőügyvédet fogadhatott, aki ügyét a törvényszék előtt képviselte. Az érvelések súlya, bizonyítékok, szenvedélyes szónoklatok, kérelmek, könyörgések és könnyek hatása alatt a védőnek gyakran sikerült kedvező ítéletet kieszközölni védence részére, vagy legalábbis az ítélet súlyosságát enyhíteni. Azonban, amikor Pált Néró elé idézték; ügyét mint tanácsadó, vagy védő, senki sem merte elvállalni; egyetlen barátja sem volt jelen, aki összefoglalta volna az ellene felhozott vádakat, avagy a védelmére felhozott bizonyítékokat. A római keresztények között nem volt egyetlenegy sem, aki ebben a nehéz órában mellé álljon. Erről az eseményről az egyetlen megbízható jelentést maga Pál adja a Timótheushoz intézett második levelében: "Első védekezésem alkalmával senki sem volt mellettem, sőt mindnyájan elhagytak; ne számíttassék be nékik. De az Úr mellettem állott és megerősített engem; hogy teljesen bevégezzem az igehirdetést, és hallják meg az összes pogányok; és megszabadultam az oroszlán szájából." (2. Tim. 4, 16. 17.) Pál, Néró előtt - micsoda ellentét! A gőgös uralkodó - előtte pedig: Isten gyermeke, aki hitéért felel. Néró a világi hatalom, tekintély és gazdagság csúcspontját érte el - de egyszersmind a bűn és gonoszság mélységét. Hatalma és nagysága egyedülálló volt. Tekintélyét senki sem vitathatta, sem akaratának nem állhatott ellen. Fejedelmek koronáikat rakták lábaihoz. Hatalmas seregek meneteltek parancsára. Flottájának zászlói győzelmet hirdettek. Szobra ott díszelgett a törvényszékek termeiben és a szenátorok rendeletei, a bírák határozatai akaratát visszhangozták. Milliók hajoltak meg engedelmesen parancsai előtt. Neve megremegtette az egész világot. Kegyét veszteni annyit jelentett, mint elveszteni vagyont, szabadságot és életet. Sötét pillantásától jobban féltek, mint a dögvésztől. Az agg fogoly, pénztelenül, barátok, tanácsadók nélkül állt ott Néró előtt. Róma császára előtt, akinek arcvonásaira a benne dúló gyalázatos szenvedélyek ültek ki. A Fogoly arcáról Isten békessége, szíve nyugalma, szeretete sugárzott. Pál élete szegénység, önmegtagadás és szenvedés volt. Annak ellenére, hogy ellenségei megrágalmazták, szidalmazták, meg akarták félemlíteni, mégis bátran emelte magasra a kereszt zászlaját. Mint Mestere, hontalan vándor volt ő is, és Hozzá hasonlóan életét embertársai boldogítására szentelte. Hogy is érthette volna meg,
283
Ellen G. White
Apostolok története
hogyan is méltányolhatta volna Néró, ez a szeszélyes, szenvedélyes, bűnös zsarnok, Isten e fiának jellemét és indítékait? A törvényszék tágas csarnokát megtöltötte a kíváncsi, nyugtalan embertömeg, mely zúgott, tolongott, hogy mindent, ami történik, lásson és halljon. Magas rangúak és alacsonysorsúak, gazdagok és szegények, műveltek és tudatlanok, büszkék és alázatosak, valamennyien, akik ott szorongtak, egyformán tudatlanok voltak. Az élethez, az üdvösséghez vezető utat egyikük sem ismerte. A zsidók, mint előzetesen, a lázítás és eretnekség vádjait hozták fel Pál ellen. A rómaiakkal együtt pedig megvádolták, hogy a város felgyújtására bujtogatott. Miközben a vádak ellene elhangzottak, Pál megőrizte rendíthetetlen nyugalmát. A nép és a bírák meglepetten bámulták. Már sok törvényszéki tárgyaláson vettek részt, és számtalan gonosztevőt figyeltek meg; azonban ilyen férfiút, akinek arcvonásain olyan szent nyugalom tükröződött, mint az előttük álló fogolyén, még sohasem láttak. Az éles szemű bírák, akik megszokták, hogy olvassanak a foglyok arcvonásaiban, hiába kutatták Pál arcán a bűn nyomait. Mindannyian feszülten figyeltek szavaira, midőn engedélyt nyert, hogy védekezését előadja. Pál tehát még egyszer alkalmat nyert, hogy a csodálkozva figyelő tömeg előtt a kereszt zászlaját fennen lobogtassa. Mialatt tekintete átfogta a körötte hullámzó tarka tömeget - zsidókat, görögöket, rómaiakat és más országok idegenen -, lelkében felizzott a vágy, hogy üdvösségüket munkálja. Nem gondol a védekezésre, nem törődik a környező veszélyekkel, sere rettenetes sorsával, mely vár reá. Egyedül csak Jézust látja, a Közbenjárót, aki Isten trónja előtt könyörög a bűnös emberért. Emberfölötti ékesszólással és erővel tárja hallgatósága elé az evangélium igazságait. Rámutat a bukott emberiségért hozott nagy áldozatra. Kijelenti, hogy az ember megváltásáért végtelen ár fizettetett le. Isten gondoskodott arról, hogy az emberrel megoszthassa trónját. Angyali hírnökök kötik össze a földet a mennyel és így az ember minden cselekedete, akár rossz, akár jó, nyíltan feltárul az igaz Bíró szeme előtt. Így harcol, küzd az igazság szószólója! Hívő a hitetlenek, hűséges a hűtlenek között. Ott áll mint Isten képviselője, szava, mint a menny szózata. Hangjában, tekintetében semmi szomorúság, semmi félelem, semmi csüggedés. Ártatlanságának biztos tudatában, felövezve az igazság vértjével, ujjong, hogy Isten gyermeke: Szava: győzelmi kürthang, mely túlharsogja a csata zaját. Hirdeti, hogy az ügy, amelynek életét szentelte, az egyetlen, mely sohasem bukhat el. Ő ugyan eleshet de az evangélium nem veszhet el. Isten él, és igazsága győz! Sokan, kik e napon Pálra tekintettek, "olyannak láták az ő orcáját, mint egy angyalnak orcáját." (Apcs. 6, 15.) A jelenlevők soha azelőtt nem hallottak hasonló szavakat. Még a legkeményebb szíven is átrezdültek, visszhangzottak. A tiszta, meggyőző igazság diadalmaskodott a tévelygések felett. Sokan, kiknek szívébe most hatolt a világosság, 284
Ellen G. White
Apostolok története
később örömmel jártak fényében. Igazságok, melyek ezen a napon elhangzottak, hívatva voltak, hogy nemzeteket remegtessenek meg. Igazságok, melyek idő felettiek, s még akkor is hatnak emberi szívekre, amikor azon ajkakat, melyek hirdették, már régen elnémította a mártírhalál. Néró sem hallotta még úgy az igazságot, mint ez alkalommal. Sohasem látta még ilyen nyíltan életének rettenetes bűneit. A menny világossága hatolt be lelke rejtekeibe; megremegett a rémülettől azon ítélőszék gondolatára, mely elé végül őt is, a világ uralkodóját megidézik, hogy elnyerje cselekedetei igazságos jutalmát. Félt Pál Istenétől és nem merte az apostolt elítélni, mivel az ellene felhozott vádak közül egy sem volt bizonyítható. Néró vérszomját e pillanatban szent félelem tartotta féken. Egy pillanatra feltárult a menny Néró, a megátalkodott gonosztevő előtt is; békéje és tisztasága kívánatosnak látszott előtte. Ebben a pillanatban hozzá is szólt a kegyelmi meghívás. De csak egy pillanatra lobogott fel benne a bűnbocsánat sóvárgó vágya. Utána közvetlenül kiadta a parancsot, hogy Pált vigyék ismét vissza tömlöcébe. Midőn a börtönajtó bezárult Isten követe mögött, Róma császára előtt is örökre bezárult a bűnbánat kapuja. A mennynek egyetlen fénysugara sem hatolt át többé lelke sötétségén, amely körülvette. Isten megtorló ítéletei csakhamar utol is érték. Ezután nemsokára Néró elindult Görögországba, hírhedt hadjáratára, melyen méltatlan és lealjasító kicsapongásaival szégyent hozott magára és országára. Nagy pompával tért vissza Rómába, s udvaroncaival együtt a legfelháborítóbb módon tobzódott. Tivornyáik közepette hirtelen zaj hallatszott fel az utcáról. A hírnök, akit a zaj okának megtudakolására küldtek ki, azzal a rémhírrel tért vissza, hogy Galba, hadserege élén, gyors ütemben közeledik Róma ellen. A városban is lázadás tört ki, felháborodott tömeg zúg az utcákon, fenyegetőleg közeledik a palota felé, hogy a császárt és kíséretét megölje. Néró, a veszély, a szükség ez órájában nem támaszkodhatott a hatalmas és irgalmas Istenre, mint a hithű Pál. A szenvedésektől és az esetleges kínzástól, melyet a csőcseléktől elvárhatott, megfélemlett ez a nyomorult zsarnok. Elhatározta, hogy inkább önkezével vet véget életének, azonban a kellő pillanatban bátorsága elhagyta. Rettegésében fejét vesztette és gyáván, szégyenteljesen menekült el a városból, közeli birtokára. Mindhiába! Rejtekét csakhamar felfedezték. És miközben az üldöző lovasok mindjobban közeledtek, szolgálattevő rabszolgájával halálos sebet ejtetett magán. Így pusztult el Néró, a zsarnok, fiatal életének harminckettedik esztendejében. MINT NÉRÓ Elvek az emberek iszonyat között. A félelem, a rettegés hozzánk költözött.
285
Ellen G. White
Apostolok története
Ebben a csodálatosan szép világban miért ülhet lakomát a bűn? Mint Néró, mikor felgyújtotta Rómát. Őrült vigyorral ránk köszön a vért kívánó szenvedély; S az ember szíveket ronccsá tépi: Hát nincs senki, aki segítsen? Nincs, aki a szépet megvédi? - A szívekben nem él már Krisztus. Valakinek ki kell mondani. Sokan gondolják, de nem merik ezt nyíltan bevallani. Préda lett az ember élete. A halála nem is fájdalom. Fogjatok össze, kik megértitek hogy Istené az élet, s Ő az Úr azon. Páskulyné Kovács Erzsébet
286
Ellen G. White
Apostolok története
49.
Pál utolsó levele
A legfelsőbb ítélőszék előtt történt kihallgatása után, Pál cellájába tért vissza. Tudta, hogy csak rövid halasztást nyert és ellenségei addig nem nyugszanak, amíg halálra nem adják. Azonban azt is tudta, hogy egyelőre az igazság aratott diadalt. Az, hogy hirdethette a megfeszített és feltámadott Üdvözítőt a figyelmesen hallgató tömeg előtt, már egymagában győzelmet jelentett. Azon a napon olyan munka kezdődött, amely növekszik és erősödik, amelyet sem Néró, sem Krisztus valamennyi ellensége sem tud megakadályozni, vagy elpusztítani. Mialatt Pál nap nap után sivár cellájában ült, és jól tudta, hogy Néró egyetlen szavára vagy intésére életét feláldozhatják, sokat gondolt Timótheusra. Elhatározta, hogy magához hívatja. Mielőtt elindult utolsó útjára Rómába, az efézusi gyülekezet gondviselésével bízta meg. Pált és Timótheust a szeretet mélységes és erős, szinte rendkívüli köteléke fűzte össze. Timótheus megtérése óta osztozott az apostol munkájában és szenvedéseiben; a köztük lévő barátság folyton erősbödött, bensőségesebbé és szentségesebbé vált, míg Timótheus, a megöregedett, agyonfáradt apostolnak mindazzá vált, ami a gyengéd fiú a szeretett, tisztelt atyjának. Nem is csoda, hogy Pál elhagyatottságában és egyedüllétében vágyva vágyott arra, hogy őt láthassa. A legkedvezőbb viszonyok között is több hónap telhet el, amíg Timótheus KisÁzsiából Rómába érhet. Azonban Pál tudta, hogy napjai meg vannak számlálva, félt tehát, hogy Timótheus esetleg későn érkezhetik, és őt már nem találja életben. Fontos tanácsokkal és útbaigazításokkal akarta ellátni, mert Timótheust súlyos felelősségek terhelték. Míg egyrészt haladéktalan útra kelését sürgette, egyszersmind leíratta utolsó akaratát, arra az esetre, ha személyesen már nem közölhetné vele. Lelke telve volt aggódó szeretettel Timótheusért, szeretett fiáért az evangéliumban, és a reá bízott gyülekezetért; azért óhajtotta mélyen a szívébe vésni, szent hivatása iránti hűséget. Pál ilyen üdvözlettel kezdi levelét: "Timótheusnak, az én szeretett fiamnak; kegyelem, irgalmasság, békesség az Atya Istentől és Krisztus Jézustól, a mi Urunktól! Hálát adok az Istennek, akinek szolgálok őseimtől fogva tiszta lelkiismerettel, hogy szüntelen gondolok reád könyörgésemben éjjel és nappal." Az apostol buzdította Timótheust a hitben való állhatatosságra: "Emlékeztetlek téged, hogy gerjeszd fel az Isten kegyelmi ajándékát, amely benned van az én kezeimnek rád tétele által. Mert nem félelemnek lelkét adott nékünk az Isten; hanem erőnek és szeretetnek és józanságnak lelkét. Ne szégyelld hát a mi Urunk bizonyságtételét, se engem az ő foglyát; hanem együtt szenvedj az evangéliumért Istennek hatalma szerint." Pál azután kérte, gondolja meg, hogy Isten "szent 287
Ellen G. White
Apostolok története
hívással" hívta el, hirdetni annak hatalmát, aki "világosságra hozta az életet és a halhatatlanságot az evangélium által." Önmagáról pedig kijelentette: "Amelyre nézve tétettem én hirdetővé és apostollá és pogányok tanítójává. Amiért szenvedem ezeket is; de nem szégyenlom, mert tudom, kinek hittem, és bizonyos vagyok benne, hogy ő az én nála letett kincsemet meg tudja őrizni ama napra." Hosszú szolgálatának évei alatt Pál sohasem ingott meg; hűséges maradt Üdvözítőjéhez. Bárhol volt is - akár sötét lelkű farizeusok, vagy római hatalmasságok előtt; akár a listrai dühöngő csőcselék, vagy a macedóniai börtön bűnösei között; akár a megrémült hajósokkal érvelt a zátonyra futott hajón, avagy mindenkitől elhagyatva, kihallgatáson Néró előtt - sohasem szégyellte azt az ügyet, amelyet képviselt. Kereszténységének egyetlen nagy célja volt: hogy mindenkor Neki szolgáljon, kinek Nevét egykor ugyan megvetette. E célja elérésétől sem ellenállás, sem üldöztetés eltántorítani többé sohasem tudta. Hite, mely a gyakorlatban megerősödött és áldozat által megtisztult, tartotta fenn és erősítette meg. "Te annakokáért én fiam" - folytatta Pál - "erősödjél meg a Krisztus Jézusban való kegyelemben. És amiket tőlem hallottál sok bizonyság által, azokat bízzad hív emberekre, akik másoknak a tanítására is alkalmasak lesznek. Te azért a munkának terhét hordozzad, mint a Jézus Krisztus jó vitéze." Istennek igaz szolgája nem fél sem a nehézségektől, sem a felelősségtől. Abból a Forrásból, mely sohasem apad ki azok számára, kik komolyan kérik az isteni erőt, merít ő is, hogy a kísértések órájában ellenállhasson. Az a kegyelem, melyben részesül, növeli képességét, hogy megismerje Istent és Fiát. Lelke izzik a vágytól, hogy Mestere tetszésére szolgáljon. Mialatt előretör a keresztény ösvényen, annál "erősebb lesz a Krisztus Jézus kegyelme által." Ez a kegyelem teszi képessé, hogy hűségesen tanúskodjon mindarról, amit hallott. Nem veti meg és nem hanyagolja el Istentől nyert ismeretét, hanem rábízza hűséges emberekre, akik ismét másoknak adják tovább. Pál, Timótheushoz intézett ezen utolsó levelében, magasztos célt állított az ifjabb munkás szemei elé. Felvilágosította kötelességeiről, amelyek reá, mint Krisztus szolgájára háramlanak. "Igyekezzél, hogy Isten előtt becsületesen megállj, mint olyan munkás, aki szégyent nem vall, aki helyesen hasogatja az igazságnak beszédét." "Az ifjúkori kívánságokat pedig kerüld; hanem kövessed az igazságot, a hitet, a szeretetet, a békességet azokkal egyetembe, akik segítségül hívják az Urat tiszta szívből. A botor és gyermekes vitatkozásokat pedig kerüld, tudván, hogy azok háborúságokat szülnek. Az Úr szolgájának pedig nem kell torzsalkodni, hanem legyen mindenkihez nyájas, tanításra alkalmas, türelmes, aki szelíden fenyíti az ellenszegülőket; ha talán adna nékik az Isten megtérést az igazság megismerésére." Az apostol egyszersmind óvta Timótheust a hamis tanítóktól, akik majd igyekszenek befurakodni az egyházba. "Azt pedig tudd meg, hogy az utolsó napokban nehéz idők állnak be. Mert lesznek az emberek magukat szeretők, 288
Ellen G. White
Apostolok története
pénzsóvárgók, kérkedők, kevélyek, káromkodók, háládatlanok, tisztátalanok... kiknél megvan a megtagadják annak erejét. És ezeket kerüld."
szüleik iránt engedetlenek, kegyességnek látszata, de
Majd folytatja az apostol: "A gonosz emberek pedig és az ámítók nevekednek a rosszaságban, eltévelyítvén és eltévelyedvén. De te maradj meg azokban, amiket tanultál és amik reád bízattak, tudván kitől tanultad. Mert hogy gyermekségedtől fogva tudod a szent írásokat, melyek téged bölccsé tehetnek az idvességre." ..."A teljes írás Istentől ihletett és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre, hogy tökéletes legyen az Isten embere, minden jó cselekedetre felkészített." Isten bőségesen gondoskodott eszközökről, hogy sikerrel küzdjünk meg a gonoszsággal, mely a világban van. A Biblia az a fegyvertár, melyből a küzdelemre felvérteződhetünk. Derekunkat az igazság övezze körül. Mellvértünk az életszentség legyen. A hitnek pajzsát tartsuk kezünkben, az üdvnek sisakját pedig hordjuk fejünkön. A Lélek kardjával, mely Isten Igéje, törjünk utat magunknak a bűn kötelei közül. Pál igen jól tudta, hogy komoly veszedelmek leselkednek az egyházra. Tudta, hogy mindazoknak, akiket a gyülekezetek vezetésével megbíznak, hűséges és lelkiismeretes munkát kell végezniük. Ezért írta Timótheusnak: "Kérlek azért az Isten és Krisztus Jézus színe előtt, aki ítélni fog élőket és holtakat az ő eljövetelekor és az ő országában. Hirdesd az igét, állj elő vele alkalmatos, alkalmatlan időben, ints, feddj, buzdíts teljes béketűréssel és tanítással." Ilyen ünnepélyes felhívás, a buzgó és hűséges Timótheushoz, élő bizonyítéka az evangélium prédikátora fontos és felelősségteljes munkájának. Pál, Isten ítélőszéke elé idézi Timótheust és meghagyja neki, hogy az Igét - nem emberek szavát és rendeletét - hirdesse; legyen felkészülve bizonyságot tenni Istenről, bárhol kínálkozik alkalom: akár nagygyűléseken, akár kicsiny körben; úton, vagy családi tűzhelynél; barátok vagy ellenségek előtt; biztonságban vagy nehézségek, veszélyek, gyalázat és veszteség közepette. Miután Pál attól félt, hogy Timótheust szelíd és engedékeny lelkülete visszatartja munkájának egyik lényeges részétől, ezért külön felszólítja, hogy legyen hű a bűn megrovásában is, sőt élesen feddje meg azokat, akik durva bűnöket követnek el. Mindazáltal "teljes béketűréssel és tanítással" tegye. Krisztus türelmét, szeretetét mutassa ki, hogy intelmeit magyarázat és az Ige igazsága által juttassa érvényre. A bűnt gyűlölni és megfeddni, de a bűnös iránt részvétet és gyengédséget tanúsítani - igen nehéz feladat. Minél komolyabban igyekszünk szívünk és életünk megszentelődésére, annál élesebben, kifejezettebben ismerjük fel a bűnt, annál határozottabban helytelenítünk minden eltérést az igaz útról. Tartózkodjunk a túlságos szigortól a gonosztevővel szemben; másrészt természetesen vigyázzunk, nehogy szem elől tévesszük a bűn rendkívüli bűnösségét. Szükséges, hogy a tévelygő 289
Ellen G. White
Apostolok története
iránt keresztényi türelmet és szeretetet tanúsítsunk, azonban fennáll az a veszély is, ha túlságosan elnézők vagyunk hibáival szemben, hogy arra a következtetésre jut: talán nem is érdemelte meg a feddést, és mint jogtalant, visszautasítja. Néha az evangélium prédikátorai hosszútűrésükkel okoznak bajt, amennyiben a tévelygő bűneit tűrik, sőt támogatják is. Így készek mentegetni és enyhíteni azt, amit Isten elítél; idővel pedig olyan vakokká válnak, hogy még dicsérik is azokat, akiket Isten parancsa szerint feddeniük kellene. Aki eltompította lelki ítélőképességét, bűnös engedékenység által, olyanokkal szemben, kiket Isten elítél, előbb-utóbb súlyosabb bűnöket követ el, amennyiben túl szigorúan és keményen bánik azokkal, akik Istennek tetszenek. Sokan eltérnek Isten követelményeitől, akik emberi bölcsességükre büszkék; a Szentlélek befolyásának ellenállnak és irtóznak Isten Igéjétől. Pedig azt vallják, hogy keresztények és hivatásuk másokat tanítani. Pál ezekről így ír Timótheusnak: "Mert lesz idő, mikor az egészséges tudományt el nem szenvedik, hanem saját kívánságaik szerint gyűjtenek maguknak tanítókat, mert viszket a fülök, és az igazságtól elfordítják az ő fülöket, de a mesékhez odafordulnak." Az apostol itt nem a nyíltan vallástalanokra gondol, hanem hitvalló keresztényekre, akik kedvteléseiknek élnek, akik rabszolgáik saját énjüknek. Ezek csak olyan tanokat hallgatnak meg, melyek nem ítélik el bűneiket, sem élvvágyó életmódjukat. Krisztus hűséges szolgáinak egyértelmű szavai sértik fülüket, ezért olyan tanítókat keresnek, kik dicsérik őket és hízelegnek nekik. Sajnos, néhány hitvalló prédikátor is, Isten Igéje helyett, emberek véleményét prédikálja. Hűtlenek megbízatásukhoz és ellentétben hivatásuk kötelességeivel, félrevezetik azokat, kik bennük lelki vezetőjüket látják. Isten az élet tökéletes szabályát állította fel számunkra szent törvényében. Kijelentette, hogy a törvény követelményei, utolsó pontig, minden emberre kiterjednek, a világ végezetéig. Krisztus azért jött, hogy ezt a törvényt naggyá és dicsővé tegye; kimutatta, hogy talapzata: szeretet Isten és felebarátunk iránt; hogy az ember erkölcsi kötelességeinek foglalata: engedelmeskedni szabályainak. Isten törvénye iránti engedelmességről Ő maga adott nekünk példát, életével. A hegyi beszédben pedig kifejtette, hogy a törvény követelményei túlmennek a külső cselekedeteken, kiterjednek a gondolatokra, sőt a szándékokra is. Ha a törvénynek engedelmeskedünk, képesek leszünk "megtagadni a hitetlenséget és a világi kívánságokat", "mértékletesen, igazán és szentül élni a jelenvaló világon." (Tit. 2, 12.) Az igazság nagy ellensége azonban megtévesztette ezt a világot és az embereket a törvény iránti engedetlenségre csábította. Ezrek és ezrek távolodnak el - miként azt Pál előre látta - Isten Igéjének egyszerű, éles igazságaitól és olyan tanítókhoz fordulnak, kik mesékkel szórakoztatják őket. Sokan prédikátorok és a nép - lábbal tiporják Isten törvényét. Ezzel a világ Teremtőjét sértik meg, Sátán pedig ujjong csábításai sikerén. Isten törvénye iránt mutatkozó fokozódó 290
Ellen G. White
Apostolok története
megvetéshez kapcsolódik a vallás iránt érzett és növekvő undor; az elharapódzó büszkélkedés, élvezetvágy, kielégülések; a szülők iránti engedetlenség. Gondolkozó emberek mindenfelé aggódva kérdik: "Mi a teendő?" Hogyan akadályozzuk meg a riasztó bajokat? Erre feleli Pál Timótheusnak: "Hirdesd az Igét!" A Bibliában találjuk cselekedeteink egyedüli biztos irányelveit. Ez Isten akaratának írásbeli leszögezése; isteni bölcsesség kifejezése. Feltárja az emberi értelem előtt az élet minden fontos kérdését; akik betartják előírásait, azok számára biztos vezető. Óvja őket, hogy életüket helytelen irányú fáradozásokkal el ne pazarolják. Isten kinyilatkoztatta akaratát. Dőreség tehát, ha az ember kételkedik abban, ami Isten szájából eredt. Miután az Örök Bölcsesség szava elhangzott, emberi kételyek, bizonytalan lehetőségek rendezésének már nincsen helye. Mindaz, amit Isten megkövetel tőle, hogy bátran hagyja jóvá világosan kifejezett akaratát. Az engedelmesség mind az ész, mind a lelkiismeret legfőbb követelménye. Pál folytatja intelmeit: "De te józan légy mindenekben, szenvedj, az evangélista munkáját cselekedd, szolgálatodat teljesen betöltsd." Pál, munkája befejezés előtt állott; óhaja az volt, hogy Timótheus töltse be helyét. Óvja meg az egyházat a legendáktól és eretnekségektől, amelyek által az ellenség törekszik majd különböző úton-módon eltéríteni evangéliumi egyszerűségétől. Ezért intette, hogy kerüljön minden foglalkozást, vállalkozást és lekötöttséget, mely akadályozhatná abban, hogy teljesen Isten művének szentelje magát. Örömmel viseljen el ellentmondást, szemrehányást és üldözést, melyet hűséges munkája vált ki. Prédikátori hivatását "teljesen betöltse", tegyen jót azokkal, akikért Krisztus meghalt. Pál élete szemléltette az általa tanított igazságokat; ebben rejlett ereje is. Mindenkor tudatában volt felelősségének; bensőséges összeköttetésben működött együtt Vele, aki forrása a jogosságnak, kegyelemnek és igazságnak. Krisztus keresztjébe fogódzott, az eredmény egyetlen biztosítékába. Az Üdvözítő szeretete volt kimeríthetetlen erőforrása, amely fenntartotta küzdelmemen, melyet önnönmagával és a gonosszal vívott, miközben Krisztus szolgálatában előretört, a világ szeretetlensége és ellenségeinek ellenállása ellenére. Amire az egyháznak a veszedelmek ezen idejében szüksége van: olyan munkáshadsereg, melynek tagjai, mint Pál, hasznos szolgálatra nevelődtek. Akik gazdag tapasztalatokat tettek Istennel, igyekvők és buzgók. Megszentelt, önfeláldozó férfiak kellenek, akik nem riadnak vissza megpróbáltatásoktól és felelősségektől; akik bátrak és hűek; szívükben kialakult Krisztus, "a dicsőségnek ama reménysége" (Kol. 1, 27.) és szent tűzzel érintett ajakkal "hirdetik az Igét". Ilyen munkások hiányában szenved Isten ügye; végzetes tévtanok, mint halálos mérgek, fertőzik az emberiség erkölcseit és fosztják meg reményeitől. Mialatt hűséges, agyonhajszolt zászlóvivőink az igazságért életüket áldozzák kik azok, akik készek arra, hogy helyüket betöltsék? Vajon ifjaink átveszik-e atyáik kezéből a szent hagyatékot? Készek-e arra, hogy a hűségesek halála által okozott 291
Ellen G. White
Apostolok története
tátongó űrt kitöltsék? Vajon szívükbe vésik-e az apostol felhívását, meghallgatják-e a kötelesség hívó szavát, az önzés, a nagyravágyás csábító bűvkörében? Pál befejezte levelét. Személyes üzenetet küldött néhány gyülekezeti tagnak és még egyszer megismételte sürgős kérelmét, hogy Timótheus gyorsan, lehetőleg még a tél beállta előtt, jöjjön el hozzá. Beszélt egyedüllétéről, mint annak következményéről, hogy több barátja önként elhagyta, mások távozása viszont szükségessé vált. Timótheus esetleges aggodalmait, hogy az efézusi gyülekezetnek szüksége lehet munkásságára, eloszlatja azzal, hogy már elküldte Tikhekust, aki helyét betöltse. Miután még megemlékezett Néró előtti kihallgatásáról, hittestvérei szökéséről, valamint a kegyelmes, szövetségét megtartó Isten segítségéről, Pál befejezte levelét azzal, hogy szeretett Timótheusát a Főpásztor oltalmába ajánlotta, Aki - ha az alpásztorokat meg is ölik - nyájáról mégis gondoskodni fog. Serkenj fel, első tanúk lelke, hogy Sion falán őrök álljanak, Kiknek szava sohasem szűnve, Elleneiddel szembeszálljanak. Hogy hírök jusson a világon át, Sok ezer lelket vonjanak hozzád. Az igaz láng tán ellobbant már? Elhűlt-e már az első szeretet. Kereszt tüzéhez senki nem jár, Gyűjtvén az Úr számára lelkeket. Tanúknak szelleme, hol maradtál. Öndicsőségünk több Krisztusénál. Óh, bárcsak hamar tüzed égne! És mindenkiben lángolna a hit. Bár a világ már megismerne, Hogy egyedül csak véred üdvözít. Te, aratás líra, óh, nézz le, nézz Az Aratók száma olyan kevés.
292
Ellen G. White
Apostolok története
50.
A halálra ítélt
A főtárgyalás alatt, meggyőző erejű beszédével, Pál olyan hatalmas benyomást gyakorolt a császárra, hogy Néró az ítélethozatalt elhalasztotta. Nem mentette fel Istennek megvádolt szolgáját, de el sem ítélte. Azonban haragja Pál ellen csakhamar ismét fellángolt. Elkeseredett dühében, hogy a keresztény vallás terjedését meg nem akadályozhatja, sőt még saját udvarában sem, elhatározta, hogy mihelyt elfogadható ürügyet talál, az apostolt kivégezteti. Ezután nemsokára Néró határozott: Pált vértanúhalálra ítélte. Mivel római polgárt kínpadra nem vonhattak, az ítélet: fejvételre szólt. Pált titokban vezették a kivégzés helyére. Azonban csak kevesen lehettek ott jelen, mert üldözőit megfélemlítette messze ható befolyása, s az, hogy vértanúsága a kereszténységnek újabb híveket szerezhet. Még a kíséretében levő eldurvult, megkeményedett katonák is figyeltek szavaira, s ámulva látták, hogy a halállal szembenézve vidám, sőt lelke ujjong. Mártírhalálának szemtanúi számára - akik látták készségét, amellyel gyilkosainak megbocsátott, s Krisztusba vetett rendíthetetlen bizalmát - Pál az "élet illata" volt. Közölök többen fogadták el az általa hirdetett Üdvözítőt, hogy azután rövid idő múlva, vérükkel pecsételjék meg hitüket. Pál élete utolsó órájáig, bizonyítéka volt a korinthusi gyülekezethez intézett szavai igazságának: "Mert az Isten, aki szólt; cetétségből világosság ragyogjon, ő gyújtott világosságot a mi szívünkben az Isten dicsősége ismeretének a Jézus Krisztus arcán való világoltatása végett. Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy amaz erőnek nagy volta Istené legyen, és nem magunktól való. Mindenütt nyomorgattatunk, de meg nem szoríttatunk; kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe; üldöztetünk, de el nem hagyatunk; tiportatunk, de el nem veszünk. Mindenkor testünkben hordozzuk az Úr Jézus halálát, hogy a Jézusnak élete is látható legyen a mi testünkben." (2. Kor. 4, 6-10.) Alkalmassága nem önmagán, hanem Isten Lelke jelenlétén és munkálkodásán alapult, mely bensejét betöltötte és minden gondolatát alárendelte Krisztus akaratának. A próféta kijelenti: "Kinek szíve reád támaszkodik, megőrzöd azt teljes békében, mivel Te benned bízik." (Ésa. 26, 3.) Az a mennyei békesség, mely Pál arcáról sugárzott, sok lelket nyert meg az evangéliumnak. Pált mennyei légkör övezte. Akivel csak érintkezett, megérezte Krisztussal való közösségének hatását. Az általa hirdetett igazságot saját élete szemléltette; ez adott meggyőző erőt prédikációinak. Ebben rejtik az igazság hatalma. A megszentelt élet mesterkéletlen, öntudatlan befolyása a legmeggyőzőbb prédikáció a kereszténység mellett. Érvelések, minél kevésbé cáfolhatók, annál nagyobb ellenállást idézhetnek
293
Ellen G. White
Apostolok története
fel; azonban az istenfélő életmód olyan hathatós példaadás, melynek teljesen ellenállni lehetetlen. A reá váró szenvedés, a halál árnyéka eltűnik az apostol tekintete előtt; lelke azokért aggódik, akiket magukra hagy, hogy küzdjenek előítélet, gyűlölet és üldöztetés ellen. Igyekezett, hogy bátorítsa, erősítse azt a néhány keresztény hívőt, akik a vesztőhelyre elkísérték. Megismételte előttük azokat az ígéreteket, amelyeket Isten adott az igazságért üldözött gyermekeinek. Biztosította őket, hogy mindaz beteljesedik, amit az Úr mondott. Ha rövid ideig nyomorúságba is jutnak, különböző kísértések súlya alatt; ha minden földi kényelmet nélkülözniük kell, akkor merítsenek bátorságot Isten Igéjéből: "Mert tudom, kinek hittem és bizonyos vagyok benne, hogy ő az én nála letett kincsemet meg tudja őrizni ama napra." (2. Tim. 1, 12.) A megpróbáltatások és szenvedések éjszakája gyorsan véget ér; azután a béke és az örök nap boldog hajnala pirkad. Nem bizonytalanul, nem félve, hanem ujjongó reménnyel és boldog vágyakozással hatolt át az apostol tekintete a síron. Ott áll vértanúsága színhelyén; nem látja sem a hóhér bárdját, sem a tikkadt földet, mely csakhamar beissza vérét. Pillantása azon a nyári reggelen a mennybolt fényes, végtelen kékségét kutatja, s felhatol egészen az Örökkévaló trónjáig. Pál, a hit embere, látja Jákob látomásának fényes létráját. Ez a létra: Krisztus, Aki összekötötte a földet a mennyel, a halandó embert a végtelen Istennel. Emlékezetén átvonul a pátriárkák és próféták élete. Hite erősbödik, mert tudja, hogy azok is Benne bíztak, aki Vigasza és Támasza, s Akiért életét adja. Istennek e szentel, kik századról századra hitük bizonyságtevői voltak, ismétlik az ígéretet: "Hű az Isten." Apostoltársai is hirdetik Krisztus evangéliumát; szembeszállnak a vallási vakbuzgósággal, a pogány babonákkal, az üldözéssel és a megvetéssel, sőt életük sem drága, csakhogy fennen lobogtassák a kereszt zászlaját a hitetlenség sűrű sötétsége közepette. Hallja bizonyságtételüket Jézusról, az Isten Fiáról, a világ Üdvözítőjéről. A kínpadokról, a máglyákról, a tömlöcökből, a föld barlangjaiból hangzik felé a vértanúk diadalkiáltása. Hallja a rettenthetetlen lelkek tanúságtételeit, akik, ámbár elhagyatottan, kifosztottan, megkínzottan, de bátran, ünnepélyesen bizonyítják hitüket: "Mert én tudom, hogy kinek hittem." Mert életüket adták hitükért, kinyilatkoztatták e világ előtt, hogy Akiben hittek, "mindenképpen üdvözítheti őket." Krisztus áldozata által megváltva, vérében megtisztítva a bűntől, szentségébe öltözötten, Pál önmagában hordozza azt a bizonyosságot, hogy lelke értékes Megváltója szemében. Élete Krisztussal együtt el van rejtve Istenben. Pál meggyőződött arról, hogy Ő, aki legyőzte a halált, meg is tudja őrizni azt, amit oltalmára bízott. Lelke megragadja az Üdvözítő ígéretét: "Én feltámasztom azt az utolsó napon." (Ján. 6, 40.) Gondolata és reménysége Urának visszajövetelére irányul. Miközben a hóhér bárdja sújt felé, s a halál árnyékai gyűlnek a mártír köré, felszáll utolsó gondolata - miként a nagy 294
Ellen G. White
Apostolok története
ébredés hajnalán ez lesz majd első gondolata -, hogy találkozzék az Életadóval, aki örömmel üdvözli Atyja áldottainak országában. Közel húsz évszázad múlt el azóta, hogy Pál, a nagy apostol, mint Isten Igéjének tanúja és mint Jézus Krisztus bizonyságtevője, vérét ontotta. Noha egyetlen hűséges híve sem örökítette meg az utókor számára e szent ember életének utolsó pillanatait, azonban a Szentlélek ihletett kijelentése megőrizte számunkra utolsó bizonyságtételét. Szava harsány kürtzengésként hangzik azóta is, minden korszakon át és lelkesíti bátorságával Krisztus bizonyságtevőinek ezreit. Diadalmas öröme átrezdül, visszhangzik lesújtott emberi szíveken, hogy Pállal együtt dobbanjon a Megváltó felé: "Mert én immár megáldoztatom, és az én elköltözésem ideje beállott. Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam; végezetre eltétetett nékem az igazság koronája, melyet megáll nékem az Úr ama napon, az igaz Bíró; nemcsak nékem pedig, hanem mindazoknak is, akik vágyva várják az ő megjelenését." (2. Tim. 4, 6-8.) A hűség méltán koronáztatik meg és meg is érdemli a koronát.
295
Ellen G. White
Apostolok története
51.
Krisztus hű pásztora
Az Apostolok Cselekedeteinek könyve nem sokat említ Péter apostol későbbi munkálkodásáról. A Szentlélek pünkösdnapi kiárasztása után, lelkipásztori hivatásának mozgalmas évei közben, fáradhatatlanul igyekezett közel férkőzni zsidó testvéreihez, kik az évenkénti ünnepekre jöttek fel Jeruzsálembe. Mialatt a hívők száma növekedett Jeruzsálemben, úgyszintén a kereszt hírnökei által felkeresett városokban és falvakban, Péter képességei felbecsülhetetlen értéket jelentettek az őskeresztény gyülekezetek számára. A názáreti Jézusról tett bizonyságainak, közel és távolban, nagy befolyása volt. Kettős felelősséget hordozott. Határozott bizonyságot tett a Messiásról a hitetlenek előtt, és komolyan munkálkodott megtérésükön. Egyszersmind szolgálta a hívőket is, amennyiben erősítette őket Krisztusba vetett hitükben. Péter, miután rájött, hogy minden önbizalma hiábavaló, megtanulta, hogy egyedül csak Isten hatalmában bízzon. Ekkor nyerte megbízatását, hogy Krisztus pásztoraként munkálkodjék. Krisztus, még mielőtt Péter megtagadta volna, így szólt hozzá: "Te azért idővel megtérvén, a te atyádfiait erősítsed." (Luk. 22, 32.) Ezek a szavak rámutattak arra a nagy és jelentőségteljes munkára, melyet Péter apostolnak a jövőben a megtérőkért és a megtértekért végeznie kell. Erre a munkára Pétert saját bűne, szenvedése és bűnbánata készítette elő. Mindaddig, amíg be nem látta saját gyengeségét, nem tudta felismerni, hogy a hívő teljesen Krisztustól függ. Csak a kísértés viharában eszmélt fel rá, hogy az ember csak akkor jár biztonságban, ha mit sem bízik saját erejében, hanem teljesen az Üdvözítőre bízza életét. Krisztus, utolsó találkozásakor tanítványaival, a Genezáret tavánál, Pétert ismét beiktatta a tizenkettő közé. Háromszor kérdezte meg tőle: "Szeretsz-é engem?" (János 21, 1517.) Így tette próbára. Ekkor osztotta ki munkáját, hogy: legeltesse az Úr nyáját. Megtérése után, hogy Krisztus ismét kegyelmébe fogadta, nemcsak a nyájon kívül állók megmentésére kellett törekednie, hanem arra is, hogy a nyáj pásztora legyen. A szolgálatnak csupán egy feltételét említette Krisztus: "Szeretsz-é engem?" Ez az egyedül lényeges képesítés. Bármilyen más tulajdonságai legyenek is Péternek, a krisztusi szeretet nélkül mégsem lehet hűséges pásztora Isten nyájának. A tudás, az ismeret, a jóakarat, a szónoki képesség, a buzgóság mind-mind fontos az eredményes munkához, de ha az evangélista szívében nem él Krisztus szeretete, akkor munkája hiábavaló. A krisztusi szeretet nem az elragadtatás fellángoló érzelme, hanem élő, megelevenítő alapelv, melynek ereje állandóan megnyilvánul életünkben. Ha a
296
Ellen G. White
Apostolok története
pásztor jelleme, lelkülete és magatartása szemlélteti azt az igazságot, amelyet hirdet, az Úr tetszésének pecsétjét nyomja munkásságára. Pásztor és nyáj eggyé lesz Krisztusban, mert egyesíti őket a közös remény. Az Üdvözítő eljárása Péterrel szemben, nagyon tanulságos mind Péter, mind testvérei számára. Noha Péter megtagadta Urát, de az a szeretet, mellyel Krisztus hordozta őt, sohasem ingott meg. Tehát, amikor az apostol megkezdi munkáját, hogy másoknak hirdesse az Igét, neki is türelmes, résztvevő és megbocsátó szeretettel kell közelednie a bűnöshöz. Meg kell emlékeznie saját gyöngeségéről és bukásáról, hogy a reá bízott juhokkal és bárányokkal ugyanolyan gyöngéden bánjon, mint ahogyan Krisztus bánt vele. Emberek, akik szintén kísértések áldozatai, nagyon hajlamosak arra, hogy a megkísértettel és a tévelygővel ridegen bánjanak. Nem olvasnak társaik szívében és így mit sem tudnak küzdelmeikről, szenvedéseikről. Meg kell tehát tanulniuk a feddést, mely szeretetből fakad, az ütést, mely sebet ejt, hogy gyógyítson, és olyan intést, mely reménységgel tölt el. Péter, evangéliumi szolgálatának egész ideje alatt, hűen őrizte a reá bízott nyájat. Ezáltal méltónak bizonyult az Üdvözítő által reá bízott kötelességekre és felelősségre. A názáreti Jézust, mint Izráel reménységét és az emberiség Üdvözítőjét állandóan magasztalta, saját életét pedig teljesen a Mester fegyelme alá rendelte. A hívőket minden eszközzel munkatársakká tehát szolgálatra igyekezett nevelni. Istenfélő élete és állandó tevékenysége sok értékes fiatalembert buzdított, hogy életüket teljesen az evangéliumi szolgálatnak szenteljék. Az apostol befolyása mint nevelő és mint vezető, az idők folyamán állandóan növekedett; s mialatt kötelességét - hogy kiváltképpen a zsidók között munkálkodjék - sohasem tévesztette szem elől, mégis más országokban is bizonyságot tett és tömegeket erősített meg az evangéliumi hitben. Prédikátori hivatásának utolsó éveiben Isten sugallatára írt "az elszéledt híveknek Pontusban, Galátziában, Kappadócziában, Ázsiában és Bithiniában." Levelei azt célozták, hogy a megkísértett testvéreket, akiknek megpróbáltatásokat, szenvedéseket kellett elviselniük, bátorítsa hitükben, az ingadozókat pedig ismét jócselekedetekre buzdítsa. Ezek a levelek bizonyítékai annak, hogy írójuk részese volt Krisztus szenvedéseinek, de vigasztalásának is; hogy lényét kegyelme átalakította, reménye az örök életre biztos és megingathatatlan. Istennek ez az idős szolgája, első levelét dicsérettel és magasztalással kezdi: "Áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, aki az ő irgalmassága szerint újonnan szült minket élő reménységre Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által. Romolhatatlan, szeplőtlen és hervadhatatlan örökségre, amely a mennyekben van fenntartva számunkra, akiket Isten hatalma őriz hit által az idvességre, amely készen van, hogy az utolsó időben nyilvánvalóvá legyen."
297
Ellen G. White
Apostolok története
Reménységükben, hogy a megújított föld örökösei, az őskeresztyének még a legerősebb kísértések és szenvedések közepette is ujjongtak. Péter írhatta tehát: "Amelyben örvendeztek, noha most kissé, ha meg kell lenni, szomorkodtok különféle kísértések között, hogy a ti kipróbált hitetek, ami sokkal becsesebb a veszendő, de tűz által kipróbált aranynál, dicséretre, tisztességre és dicsőségre méltónak találtassék a Jézus Krisztus megjelenésekor, akit noha nem láttatok, szerettek; akiben noha most nem látjátok, de hisztek benne, kibeszélhetetlen és dicsőült örömmel örvendeztek; elérvén hitetek célját, a lélek idvességét." (1. Pét. 1, 6-9.) Az apostol, szavait az összes korszakok hívőinek tanulságára ína, de különös jelentőséggel bírnak azok számára, akik akkor élnek, amikor "minden dolog vége elközelgett." Intelmeire, figyelmeztetéseire, hitbuzgó szavaira és bátorításaira minden léleknek szüksége van, aki hitében "mindvégig erősen" akar kitartani. (Zsid. 3, 14.) Az apostol igyekezett a hívőket kioktatni, hogy milyen fontos féken tartani gondolataikat, nehogy tiltott területekre kalandozzanak és erőik haszontalanságokra forgácsolódjanak szét. Aki nem akar Sátán támadásainak áldozatául esni, jól őrizze a lelkéhez vezető utakat. Ne olvasson, ne lásson, ne halljon meg olyasmit, ami tisztátalan gondolatokat ébreszt. Gondolataink ne időzzenek szabadjukra mindenféle tárgynál, melyet az ősellenség sugall. Ha nem őrizzük híven szívünket, akkor a külső világ gonoszsága felébresztheti bensőnkben a rosszat, lelkünk pedig sötétségbe zuhan. Ezeket írja Péter: "Felövezvén elmétek derekait, mint józanok, tökéletesen reménykedjetek abban a kegyelemben, amelyet a Jézus Krisztus hoz néktek, mikor megjelen ... és ne szabjátok magatokat a ti előbbi kívánságaitokhoz, amelyek tudatlanságotok alatt voltak bennetek; hanem amiképpen szent az, aki elhívott titeket, ti is szentek legyetek teljes életetekben. Mert meg van írva: Szentek legyetek, mert én szent vagyok." "Félelemmel töltsétek a ti jövevénységtek idejét; Tudván, hogy nem veszendő holmin, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg a ti atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből, hanem drága véren, mint hibátlan és szeplőtlen bárányén, a Krisztusén; A ki eleve el volt ugyan rendelve, a világ megalapítása előtt, megjelent pedig az idők végén ti érettetek; A kik ő általa hisztek Istenben, A ki feltámasztotta őt a halálból és dicsőséget adott néki; hogy a ti hitetek reménység is legyen Istenben." (1. Pét. 1, 17-21.) Ha ezüst és arany elegendő lett volna, hogy az emberiség üdvösségét megvásárolja, milyen könnyen megtehette volna Ő, aki mondotta: "Enyém az ezüst és enyém az arany." (Agg. 2, 8.) Azonban csak Isten Fiának drága vére válthatta meg a bűnöst, a törvény áthágóját. A megváltási terv áldozaton alapul. Pál apostol ína: "Mert ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztusnak jótéteményét, hogy gazdag lévén, szegénnyé lett érettetek, hogy ti az ő szegénysége által meggazdagodjatok." (2. Kor. 8, 9.) Krisztus önmagát adta érettünk, hogy megváltson minden igazságtalanságtól;
298
Ellen G. White
Apostolok története
"Isten kegyelmi ajándéka", az üdvösség koronája: "az örök élet a mi Urunk Krisztus Jézusban." (Róma 6, 23.) Péter így folytatja: "Lelketeket az igazság iránt való engedelmességben képmutatás nélkül való atyafiúi szeretetre tisztítván meg a Lélek által, egymást tiszta szívből buzgón szeressétek." Isten Igéje, az igazság: csatorna, mely által az Úr kinyilatkoztatja Lelkét és hatalmát. Az Ige iránti engedelmesség érleli a kívánatos gyümölcsöt, "az atyafiúi szeretetet." Ez a szeretet a mennyből ered, magasztos indítékokra és önzetlen tettekre késztet. Ha az igazság, életünket uraló alapelvvé válik, a lélek is "újjászületik... nem romlandó magból, de romolhatatlanból, Istennek igéje által, amely él és megmarad örökké." Az újjászületés eredménye, ha Krisztust, mint Isten Igéjét elfogadjuk. Ha a Szentlélek isteni igazságokat plántált a szívbe, az értelmet is megújítja és az eddig szunnyadó erőket felébreszti Isten szolgálatára. Ezt tapasztalták Péter és tanítványtársai is. Krisztus a világnak kinyilatkoztatta az igazságot és elhintette a romolhatatlan magot, Isten Igéjét, az emberi szívekbe. A nagy Tanító értékes tanaiból azonban hallgatói igen sokat nem értettek meg. Csak miután a Szentlélek, Krisztus mennybemenetele után, a tanítványokat emlékeztette ezekre a tanításokra, ébredt fel szunnyadó értelmük. Ezen igazságok jelentősége új kinyilatkoztatásként villant át rajtuk, megvilágította értelmüket, és a tiszta, hamisítatlan igazság utat tört magának. Krisztus élete így lett életük csodálatos élményévé. Az Ige, általuk, Isten kiválasztott emberei által tett bizonyságot és ők hirdették a hatalmas igazságot: "Az Ige testté lett és lakozék mi közöttünk... aki teljes vala kegyelemmel és igazsággal." "És az ő teljességéből vettünk mindnyájan, kegyelmet is kegyelemért." (Ján. 1, 14. 16.) Az apostol intette a hívőket, hogy tanulmányozzák az Írást; ha kellően megértik, biztosan építhetnek, dolgozhatnak örök életük érdekében. Péter jól tudta, hogy minden léleknek, a végleges győzelemig, időnként nehézségekkel és kísértésekkel kell megküzdenie; de azt is tudta, hogy az Írás kellő ismerete a megkísértettet képesíti, hogy felidézze emlékezetében azokat az ígéreteket, amelyek szívét megvigasztalják és a Mindenhatóba vetett hitét megerősítik. "Mert minden test olyan, mint a fű" - jelentette ki Péter - "és az embernek minden dicsősége olyan, mint a fű virága. Megszárad a fű, és virága elhull; de az Úr beszéde megmarad örökké." "Ez pedig az a beszéd, amely néktek hirdettetett. Levetvén azért minden gonoszságot, minden álnokságot, képmutatást, irigykedést és minden rágalmazást, mint most született csecsemők, a tiszta, hamisítatlan tej után vágyakozzatok, hogy azon növekedjetek, mivelhogy ízleltétek, hogy jóságos az Úr." (1. Pét. 1, 24. 25; 2, 1-3.) Sokan a hívők közül, akikhez Péter leveleit intézte, pogány környezetben éltek és így sok függött attól, hogy hitvallásukhoz, magasztos elhivatásukhoz hűek
299
Ellen G. White
Apostolok története
maradjanak. Az apostol ezért bensőséggel utalt kiváltságaikra, mint Jézus Krisztus követői: "Ti pedig" - írta - "választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok, hogy hirdessétek Annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket; akik hajdan nem nép voltatok, most pedig Isten népe vagytok; akik nem kegyelmezettek voltatok, most pedig kegyelmezettek vagytok." "Szeretteim, kérlek titeket, mint jövevényeket és idegeneket, tartóztassátok meg magatokat a testi kívánságoktól, amelyek a lélek ellen vitézkednek. Magatokat a pogányok közt jól viselvén, hogy amiben rágalmaznak titeket, mint gonosztevőket, a jó cselekedetekből, ha látják azokat, dicsőítsék Istent a meglátogatás napján." A hívőknek a világi hatóságokkal szemben követendő magatartását is világosan körülírja az apostol: "Engedelmeskedjetek azért minden emberi rendelésnek az Úrért, akár királynak, mint fellebbvalónak; akár helytartóknak, mint akiket ő küld a gonosztevők megbüntetésére, a jól cselekvőknek pedig dicsérésére. Mert úgy van az Isten akaratja, hogy jót cselekedvén, elnémítsátok a balgatag emberek tudatlanságát, mint szabadok, és nem mint akiknél a szabadság a gonoszság palástja, hanem mint Istennek szolgái. Mindenkit tiszteljetek, az atyafiságot szeressétek; az Istent féljétek; a királyt tiszteljétek." A szolgáknak tanácsolta, hogy "teljes félelemmel" engedelmeskedjenek uraiknak; "nemcsak a jóknak és kíméleteseknek; de a szívteleneknek is." "Mert" mondja az apostol - "kedves dolog, ha valaki Istentől való meggyőződéséért tűr keserűségeket, méltatlanul szenvedvén. Mert micsoda dicsőség az, ha vétkezve és arcul veretve tűrtök? de ha jót cselekedve és mégis szenvedve tűrtök, ez kedves dolog Istennél. Mert arra hívattatok el; hiszen Krisztus is szenvedett érettetek, néktek példát hagyván, hogy az ő nyomdokait kövessétek, aki bűnt nem cselekedett, sem a szájában álnokság nem találtatott; aki szidalmaztatván, viszont nem szidalmazott, szenvedvén nem fenyegetőzött; hanem hagyta az igazságosan ítélőre; aki a mi bűneinket maga vitte fel testében a fára, hogy a bűnöknek meghalván, az igazságnak éljünk; akinek sebeivel gyógyultatok meg. Mert olyanok valótok, mint tévelygő juhok; de most megtértetek lelketek pásztorához és felvigyázójához." (1. Pét. 2, 18-25.) Az apostol a hívő asszonyokat is intette a tiszta életre. Öltözetükben legyenek egyszerűek, magaviseletükben szerények. "Ékességük ne legyen külső, hajuknak fonogatásából és aranynak felrakásából vagy öltözékek felvevéséből való, hanem a szívnek elrejtett embere, a szelíd és csendes lélek romolhatatlanságával, ami igen becses az Isten előtt." Ez az intelem minden hívőnek szól, minden korszakban. "Azért az ő gyümölcseikről ismeritek meg őket." (Máté 7, 20.) A szelíd és csendes lélek benső ékességét lehetetlen eléggé értékelni. Az igaz keresztény életében mindig összhangban áll a külső ékesség a benső békével, és megszentelődése mértékével. 300
Ellen G. White
Apostolok története
"Ha valaki jőni akar én utánam" - mondotta Jézus, - "tagadja meg magát és vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem." (Máté 16, 24.) Önmegtagadás és áldozatkészség jellemzi a keresztény életét. Annak bizonyítéka, hogy ízlésünk is megtért, látható lesz ruházkodásunkban; hogy azt az utat járjuk, mely az Úr megváltottainak ösvénye. Helyes, ha szeretjük a szépet és kívánjuk azt; de Isten óhaja, hogy elsősorban a legmagasztosabb szépséget, a romolhatatlant szeressük és keressük. Nincsen olyan külső szépség, mely felérne értékben vagy kedvességben a "szelíd és csendes lelkülettel", a "fehér és tiszta gyolccsal" (Jel. 19, 14.), melyet majd a földnek minden szentje viselni fog. Ez a ruházat széppé és kedvessé teszi őket már itt a földön és azután belépésre jogosítja a Király palotájába. Ígérete így hangzik: "Fehérben fognak velem járni, mert méltók arra." (Jel. 3, 4.) Látnoki szemmel tekintett előre a "borzalmas", a veszedelmes időkre, melyek Krisztus gyülekezetére következnek; az apostol intette a hívőket, hogy tartsanak ki a támadások és szenvedések ellenére is. "Szeretteim" - írja - "ne rémüljetek meg attól a tűztől, amely próbáltatás végett támad köztetek." A megpróbáltatás, Krisztus iskolájában, a nevelés tartozéka, hogy megtisztítsa Isten gyermekeit a földiesség salakjától. Éppen mert Isten vezeti gyermekeit, szenvedések, megpróbáltatások érik őket. A próbák és akadályok a fegyelmezés választott eszközei, Isten által elrendelt feltételei a sikernek, az eredményeknek. Aki belát emberi szívekbe, jobban ismeri gyengeségeiket, mint ahogyan önmaguk felismerhetik. Ő látja, hogy közölök többen olyan képességekkel bírnak, amelyek helyes vezetés mellett, felhasználhatók művének fejlesztésére. Gondviselésében ezeket a lelkeket különféle helyzetekbe, változó körülmények közé sodorja, hogy rejtett fogyatékosságaikat felismerhessék. Azután alkalmat ad nekik, hogy hibáikat legyőzhessék és alkalmassá váljanak a szolgálatra. Gyakran megengedi, hogy a szenvedések, a nyomorúság tüzében tisztuljanak meg. Isten állandóan gondot visel örökségére. Gyermekeire csak olyan szenvedést bocsát, mely feltétlenül szükséges mind e földi, mind örök üdvösségükhöz. Gyülekezetét meg fogja tisztítani, miként Krisztus is megtisztította a templomot földi szolgálata folyamán. Mindaz, amit megenged, hogy mint próbák és kísértések érjék gyermekeit, megszentelődésüket szolgálják; erejüket növelik, hogy a kereszt győzelmét előbbre vihessék. Péter életének volt olyan korszaka, amikor nem óhajtotta látni Krisztus művében a keresztet. Midőn az Üdvözítő a tanítványoknak a reá váró szenvedésekről és haláláról beszélt, Péter így kiáltott fel: "Mentsen Isten Uram! Nem eshetik ez meg te véled!" (Máté 16, 22.) Önmaga iránti sajnálata, mely visszariadt a Krisztussal való közös szenvedéstől, indította Péten erre az ellenvetésre. Keserű lecke volt számára és csak lassan tanulta meg, hogy Krisztus útja e földön szenvedéseken és megaláztatásokon keresztül vezet. Azonban a tüzes kemence hevében ezt is meg 301
Ellen G. White
Apostolok története
kellett tanulnia. Később pedig, midőn energikus lényét az évek és a munka terhe megviselte, saját tapasztalatából írhatta a hívőknek: "Szeretteim, ne rémüljetek meg attól a tűztől, amely megpróbáltatás végett támadt köztetek, mintha valami rémületes dolog történnék veletek; sőt, amennyiben részetek van a Krisztus szenvedéseiben, örüljetek, hogy az ő dicsőségének megjelenésekor vigadozva örvendezhessetek." A gyülekezeti véneknek, mint Krisztus nyája felelős pásztorainak, így írt az apostol: "Legeltessétek az Istennek köztetek lévő nyáját, gondot viselvén arra nem kényszerítésből, hanem örömest; sem nem rút nyerészkedésből, hanem jóindulattal, sem nem úgy, hogy uralkodjatok a gyülekezeteken, hanem mint példányképei a nyájnak. És mikor megjelenik a főpásztor, elnyeritek a dicsőségnek hervadhatatlan koronáját." A gyülekezet pásztorainak feladata, hogy éberen őrködjenek az Úr nyája fölött. Ez nem jelent ugyan teljhatalmú parancsnokságot, hanem felügyeletet, mely bátorít, erősít és felemel. A prédikátori tisztség többet jelent, mint csupán szent beszédek tartását. Komoly, személyes munkát követel. A gyülekezet itt e földön tévelygő férfiakból és nőkből áll, akik türelmes, fáradságos erőfeszítést igényelnek, hogy ebben az életben Istennek tetsző, elfogadható munkára kiképzést, nevelést nyerjenek, az eljövendő életben pedig a dicsőség és a halhatatlanság részesei legyenek. Lelkipásztorokra, a nyáj hűséges pásztoraira van szükségünk, akik nem hízelegnek Isten népének, sem keményen nem bánnak vele, hanem az Élet Kenyerével táplálják. Férfiak kellenek, akik életükben naponta tapasztalják a Szentlélek átalakító hatalmát, akik önzetlenül szeretik azokat, akikért munkálkodnak. Az egyház lelkipásztorára olyan feladatok hárulnak, amelyek tapintatot, bölcsességet követelnek. A gyülekezeti tagok között elhidegülést, elkeseredést, irigységet és féltékenységet tapasztal; hogy mindent ismét rendbe hozzon, munkájában Krisztus lelkületére van szüksége. A prédikátor dolga, hogy hűségesen intsen, bűnöket megfeddjen, viszályokat elsimítson, és pedig nemcsak onnan felülről, a szószékről, hanem úgy, hogy a hívekkel egyénileg foglalkozik. Akadnak önfejű tagok, akik elvetik az üzenetet, Isten szolgáját pedig tévesen ítélik meg és bírálgatják. Ilyenkor a pásztor gondoljon arra, hogy "a felülről való bölcsesség pedig először is tiszta, azután békeszerető, méltányos, engedelmes, irgalmassággal és jó gyümölcsökkel teljes, nem kételkedő és nem képmutató. Az igazság gyümölcse pedig békességben vettetik azoknak, akik a békességen munkálkodnak." (Jak. 3, 17, 18.) Az evangélium hirdetőjének munkája, "hogy megvilágosítsa mindeneknek, hogy miképpen rendelkezett Isten ama titok felől, amely elrejtetett vala örök időktől fogva az Istenben." (Ef. 3, 9.) Aki ilyen munkára vállalkozott, de azt a részt választja, mely a legkevesebb önfeláldozást igényli, megelégszik csupán a prédikálással, a személyes munkát pedig másokra hagyja - munkáját Isten el nem fogadhatja. Éppen a jól végzett személyes munka hiányában pusztul el sok lélek, akikért Krisztus
302
Ellen G. White
Apostolok története
meghalt. Félreismeri hivatásának jelentőségét az, aki elfogadja a prédikátori tisztséget, anélkül, hogy olyan személyes munkát akarna végezni, aminőt a nyáj gondozása megkövetel. A jó pásztor megfeledkezik önmagáról. Saját személye a háttérbe szorul, hogy Isten munkáját végezhesse. Az Ige hirdetése közben és a nép otthonaiban végzett lelkipásztori munkája által megismeri szükségleteiket, bánatukat, megpróbáltatásaikat; és mert együttmunkálkodik a nagy Teherhordozóval, osztozik szenvedéseikben, bajaikban vigasztalja őket, lelki éhségüket lecsillapítja és szívüket megnyeri Istennek. Ebben a munkában a menny angyalai segítenek az igehirdetőnek; az igazság őt is megvilágosítja és "bölccsé teszi az üdvösségre." Az apostol, kapcsolatban azon utasításaival, melyeket azoknak adott, akik bizalmi tisztséget töltenek be a gyülekezetben, még néhány általános alapelvet fektetett le, amelyeket az egyház valamennyi tagjának követnie kell. Felszólítja a nyáj ifjabb tagjait, hogy kövessék a vének példáját a keresztényi alázatban: "Hasonlóképen ti ifjabbak engedelmeskedjetek a véneknek; mindnyájan pedig egymásnak engedelmeskedvén, az alázatosságot öltsétek fel, mert az Isten a kevélyeknek ellene áll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ád. Alázzátok meg tehát magatokat Istennek hatalmas keze által, hogy felmagasztaljon titeket annak idején. Minden gondotokat ő reá vessétek, mert néki gondja van reátok. Józanok legyetek, vigyázzatok, mert a ti ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán szerte jár, keresvén, kit elnyeljen, akinek álljatok ellen, erősek lévén a hitben." Így írt Péter a hívőknek, a gyülekezetet ért különös megpróbáltatások idején. Már addig is sokan részesedtek Krisztus szenvedéseiben; rövidesen azonban rettenetes üldözés következik az egyházra. Még néhány rövid esztendő és a gyülekezet tanítói és vezetői közül sokan áldozzák oda életüket az evangéliumért. Nemsokára borzalmas farkasok jönnek közéjük, akik nem kímélik a nyájat. Mindez azonban ne csüggessze el őket, akik Krisztusban reménykednek. Péter bátorító, vigasztaló szavakkal igyekezett a hívők gondolatait a jelen viszontagságairól és a várható szenvedésekről a "romolhatatlan és mocsoktalan és hervadhatatlan örökségre" irányítani. Bensőségesen, buzgón imádkozott érettük: "A minden kegyelemnek Istene pedig, aki az ő örök dicsőségére hívott el minket a Krisztus Jézusban, titeket, akik rövid ideig szenvedtetek, ő maga tegyen tökéletesekké, erősekké, szilárdakká és állhatatosakká. Övé a dicsőség és a hatalom örökkönörökké! Ámen." (1. Pét. 5, 10. 11.) PRESBITEREK Kinek a lelke vágyik a fényre, kinek kenyere az Úr Igéje, és kenyeréből másnak is szel, az presbiter. 303
Ellen G. White
Apostolok története
Kinek van szeme a más bajára, kinek van füle a más jajára, s tennivalóit így méri fel, az presbiter. Ki másnak vermét sohasem ássa, aki keresztjét nem teszi másra, s a mások terhét így veszi fel, az presbiter. Ki könyörögni sohase restell, ki úgy van ott a gyülekezetben, mint aki szolgál, mert van mivel, az presbiter. Kinek a templom kegyelem háza, s otthon van benne maga, családja, bár mindenütt az ÚRRA figyel, az presbiter. Aki hitét meg örömmel vallja, mind presbiter, bár nem az a rangja, de kedves élet ISTEN előtt: megáldja és megszenteli őt. Füle Lajos
304
Ellen G. White
Apostolok története
52.
Hű mindhalálig
Péter, második levelében, melyet azokhoz intézett, akik vele együtt "egyenlő drága hitet" nyertek, az apostol feltárja a keresztyéni jellem fejlesztésére szolgáló isteni tervet. "Kegyelem és békesség adassék néktek bőségesen az Istennek és Jézusnak, a mi Urunknak megismerésében! Mivelhogy az ő isteni ereje mindennel megajándékozott minket, ami az életre és kegyességre való, Annak megismerése által, aki minket a saját dicsőségével és hatalmával elhívott: amelyek által igen nagy és becses ígéretekkel ajándékozott meg bennünket; hogy azok által isteni természet részeseivé legyetek, kikerülvén a romlottságot, amely a kívánságban van e világon. Ugyanerre pedig teljes igyekezetet is fordítván, a ti hitetek mellé ragasszatok jó cselekedetet, a jó cselekedet mellé tudományt, a tudomány mellé pedig mértékletességet, a mértékletesség mellé pedig tűrést, a tűrés mellé pedig kegyességet; a kegyesség mellé pedig atyafiakhoz való hajlandóságot, az atyafiakhoz való hajlandóság mellé pedig szeretetet. Mert ha ezek megvannak és gyarapodnak bennetek, nem tesznek titeket hivalkodókká, sem gyümölcstelenekké a mi Urunk Jézus Krisztus megjelenésére nézve." Ezek a tanítások egyúttal győzelemről is zengenek. Az apostol a hívők elé tárja a keresztényi élet fejlődésének fokozatait. E létra minden egyes foka az istenismeret egy-egy állomását jelzi; a felfelé haladásban pedig ne legyen megállás. Hit, erény, ismeret, mértékletesség, türelem, kegyesség, hittestvéri szeretet és jótékonyság követik soron egymást. A fokonkénti felfelé haladás mindaddig, míg a Krisztus által kívánt eszményt el nem érjük, vezethet üdvösségünkhöz. Így lesz Ő számunkra "bölcsességül, igazságul, szentségül és váltságul." Isten elhívta népét dicsőségre és szentségre; ezek a tulajdonságok megnyilvánulnak mindazok életében, kik őszinte összeköttetésben élnek Vele. Ha pedig részeseivé lettek a mennyei adománynak, "törekedjenek a tökéletességre" (Zsid. 6, 1.), mint akiket "Isten őriz, hit által" (1. Pét. 1, 5.). Isten gyönyörűsége, ha jellemtulajdonságait gyermekeinek adhatja. Szeretné látni, hogy elérjék a legmagasabb életszintet. Ha hitben megragadják Krisztus erejét, ha ígéretei megvalósításáért könyörögnek, ha sajátjukként igénylik, ha úgy esdik és sürgetik a Szentlélek kiárasztását, hogy Isten meg nem tagadhatja, akkor tökéletessé lesznek Őbenne. Ha a hívő hitben már elfogadta az evangéliumot, tűzzön jelleméhez erényt, s így tisztítsa meg szívét; készítse elő lelkét Isten ismeretére. Ez az ismeret az alapja minden igaz fejlődésnek és minden őszinte szolgálatnak. Ez az egyetlen biztos
305
Ellen G. White
Apostolok története
védelem a kísértések ellen; egyedül ez teszi jellemileg hasonlóvá az embert Istenhez. Az Isten, és Fiának, Jézus Krisztusnak ismerete által kapja a hívő mindazt, "ami az életre és a kegyességre hasznos". Krisztus mondotta: "Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust." (Ján. 17, 8.) Jeremiás próféta pedig kijelentette: "Ne dicsekedjék a bölcs az ő bölcsességével, az erős se dicsekedjék az erejével, a gazdag se dicsekedjék gazdagságával. Hanem azzal dicsekedjék, aki dicsekszik, hogy értelmes és ismer engem, hogy én vagyok az Úr, aki kegyelmet, ítéletet és igazságot gyakorlok e földön; mert ezekben telik kedvem, azt mondja az Úr." (Jer. 9, 23, 24.) Az emberi értelem alig tudja felfogni, hogy a szellemi képességek milyen szélességét, mélységét és magasságát érheti el az, aki erre az ismeretre eljutott. A saját körében mindenki eljuthat a keresztényi jellem tökéletességére. Krisztus áldozata által nyílt meg a lehetőség, hogy a hívő elnyerje mindazt, ami a megszentelődéshez szükséges. Isten felszólít, hogy érjük el a tökéletesség színvonalát; elénk állítja példaképül Krisztus jellemét. A Megváltó földi életében melyet a gonosszal szemben tanúsított állandó ellenállás csiszolt tökéletessé bemutatta, miként juthat az ember, Istennel együttmunkálkodva, már itt is, a jellem tökéletességére. Isten így biztosít bennünket, hogy mi is teljes győzelmet arathatunk. Így áll a hívő előtt az a csodálatos lehetőség, hogy hasonlóvá válhat Krisztushoz; engedelmeskedhet a törvény minden tételének. Önmagától azonban képtelen ide eljutni. Az Isten igéje szerinti szentség, melyet el kell érnie, hogy üdvözülhessen, az isteni kegyelem munkálkodásának eredménye. A hívőnek alázatos engedelmességgel kell meghajolnia az igazság Lelke fegyelmező és fékező hatása alatt. Az ember engedelmessége Krisztus szentsége, érdeme által lesz tökéletessé, mely ahhoz mennyei jó illattal járul hozzá. Ebben a keresztény munkarésze az, hogy állandóan küzdjön minden fogyatkozása ellen. Folyton könyörögjön Megváltójához, hogy gyógyítsa meg lelke valamennyi hibáját. A hívő önmaga nem elég bölcs, nem elég erős, hogy győzzön. Ezek a tulajdonságok az Úréi, aki megadja mindazoknak, akik alázatosan és töredelmesen könyörgik segítségét. A szentségtelen élet átalakulása megszentelt életre: állandó folyamat. Isten napról napra munkálkodik a hívő megszentelődésén; az embernek azonban Vele együtt kell működnie, kitartóan törekednie, hogy az egyik erényt a másik után megszerezze. Mialatt az ember ezen fáradozik, Isten munkálja a megszerzett jó tulajdonságok gyarapodását. Megváltónk mindenkor kész meghallgatni a töredelmes, bűnbánó szív imáját; megsokszorozza hűségesei iránti kegyelmét és békességét. Örömmel árasztja rájuk áldásait, melyekre a gonosszal való küzdelemben szükségük van. Sokan igyekszenek a keresztényi erények lépcsőzetén fölfelé haladni, mihelyt azonban kissé feljebb jutottak, emberi erőben kezdenek bizakodni és csakhamar 306
Ellen G. White
Apostolok története
szem elől tévesztik Jézust, hitüknek megkezdőjét és bevégzőjét. Ennek következménye: az eddigi eredmények elvesztése. Valóban szánalomra méltó azok állapota, kik az úton elfáradva engedik, hogy őket a lélek ellensége eddig elért keresztényi erényeiktől megfossza. "Mert akiben ezek nincsenek" - jelenti ki az apostol -, "az vak, rövidlátó, elfelejtkezvén régi bűneiből való megtisztulásáról." Péter apostolnak isteni dolgokban hosszú tapasztalat állt háta mögött. Isten megmentő hatalmába vetett hite az évek folyamán csak növekedett, úgyannyira, hogy határozottan állíthatta: kudarc nem érheti azt, aki folyton hitben haladva előre, fokról fokra hág felfelé a menny kapujához vezető létrán, mígnem eléri annak legmagasabb fokát. Péter már hosszú évek óta tanította a hívőket arra, hogy a kegyelemben és igazságban állandóan növekedni kell. Most azonban, amikor már tudta, hogy mártírhalál vár reá, figyelmüket még egyszer ráirányította azokra a csodálatos kiváltságokra, melyek feltárulnak minden hívő előtt. Az ősz apostol, hitének teljes tudatában, inti hittestvéreit céltudatos, állhatatos keresztényi életre. Kérte őket: "Annakokáért atyámfiai, igyekezzetek inkább a ti elhivatástokat és kiválasztástokat erőssé tenni; mert ha ezeket cselekszitek, nem ütköztök meg soha, mert ekképpen gazdagon adatik majd néktek a mi Urunknak és megtartónknak, a Jézus Krisztusnak örök országába való bemenetel." Mily nagyszerű bizonyosság! Mily dicső reménység tündököl a hívő szemei előtt, amikor hit által törekszik a keresztényi tökéletesség magaslataira! Az apostol folytatta: "Annakokáért nem mulasztom el, hogy mindenkor emlékeztesselek titeket ezekre, noha tudjátok ezeket, és erősek vagytok a jelenvaló igazságban. Méltónak vélem pedig, amíg ebben a sátorban vagyok, hogy emlékeztetés által ébresztgesselek titeket; mint aki tudom, hogy hamar leteszem sátoromat, amiképpen a mi Urunk Jézus Krisztus is megjelentette nékem. De igyekezni fogok azon, hogy ti az én halálom után is mindenkor megemlékezhessetek ezekről." Az apostol joggal beszélhetett Istennek az emberre vonatkozó terveiről, hiszen Krisztus tanítói működése alatt sokat látott és hallott az Isten országához tartozó dolgokról. Hogy a hívőket még egyszer emlékeztesse ezekre, így ír: "Mert nem mesterkélt meséket követve, ismertettük meg veletek a mi Urunk Jézus Krisztus hatalmát és eljövetelét; hanem mint akik szemlélői voltunk az ő nagyságának. Mert amikor az Atya Istentől azt a tisztességet és dicsőséget nyerte, hogy hozzá a felséges dicsőség ilyen szózata jutott: Ez az én szeretett Fiam, akiben én gyönyörködöm, ezt az égből jövő szózatot mi hallottuk, együtt lévén vele a szent hegyen. " Bármennyire meggyőző volt ez a bizonyíték, hiterősítés szempontjából, mégis ennél nagyobb erő rejlett a próféciák bizonyságában. Péter kijelenti: "És igen biztos nálunk a prófétai beszéd is, amelyre jól teszitek, ha figyelmeztek, mint sötét helyen világító szövétnekre, míg nappal virrad és hajnal csillag kél fel szívetekben; tudván 307
Ellen G. White
Apostolok története
először azt, hogy az írásban egy prófétai szó sem támadt saját magyarázatból. Mert sohasem ember akaratából származott a prófétai szó; hanem a Szent Lélektől indíttatva szólottak az Istennek szent emberei. " Az apostol egyrészt dicsőítette az igaz prófétai beszédet, mint biztos vezetőt a veszély idején, másrészt azonban ünnepélyesen óvta a gyülekezetet a hamis prófécia fáklyájától, a hamis tanítóktól, akik jönni fognak és igyekszenek becsempészni veszedelmes eretnekségeket. Ezeket a gyülekezetben fellépő álnok tanítókat, akik sok hittestvért félrevezetnek, az apostol "víztelen kútfők"-höz, "széltől hányatott fellegek"-hez hasonlítja, "akiknek a sötétség homálya van fenntartva örökre." Amint állította: "utolsó állapotjuk gonoszabbá lett az elsőnél. Mert jobb volna ráfok nézve, ha meg sem ismerték volna az igazság útját, minthogy megismervén, elpártoljanak a nekik adott szent parancsolattól." Mialatt Péter lelki szemei előtt elvonultak az évszázadok, egészen az idők végeztéig, a Szentlélek sugallatára leírta azokat az állapotokat, melyek Krisztus visszajövetelét megelőzik. "Tudván először azt, hogy az utolsó időben csúfolkodók támadnak, akik saját kívánságaik szerint járnak és ezt mondják: Hol van az ő eljövetelének ígérete? Mert amióta az atyák elhunytak, minden azonképpen marad a teremtés kezdetétől fogva." De, "amikor azt mondják: Békesség és biztonság, akkor hirtelen veszedelem jő rájuk." (1. Thess. 5, 3.) De nem mindenkit hálózhat be az ellenség. Amikor minden földi dolog vége közeleg, lesznek hűségesek, akik képesek az idők jelei megértésére. Mialatt a magukat keresztényeknek vallók tömegei, cselekedeteik által megtagadják hitüket, a maradék mindvégig kitart. Péter megőrizte szívében Krisztus újra jövetelére vonatkozó élő reménységet és biztosította a gyülekezetet, miszerint a Megváltó ígérete: "És ha majd elmegyek és helyet készítek néktek, ismét eljövök és magamhoz veszlek titeket" (Ján. 14, 3.) egészen bizonyosan beteljesül. Ha a megpróbáltaknak és hűségeseknek úgy tűnik fel, hogy az Úr sokáig késik eljövetelével, az apostol biztosítja őket: "Nem késik el az ígérettel az Úr; mint némelyek késedelemnek tartják, hanem hosszan tűr érettünk, nem akarván, hogy némelyek elvesszenek, hanem hogy mindenki megtérésre jusson. Az Úr napja pedig úgy jő majd el, mint éjjeli tolvaj, amikor az egek ropogva elmúlnak, az elemek pedig megégve felbomlanak és a föld és a rajta levő dolgok is megégnek. Mivelhogy azért mindezek felbomlanak, milyeneknek kell lennetek néktek szent életben és kegyességben, akik várjátok és sóvárogjátok az Isten napjának eljövetelét, amelyért az egek tűzbe borulva felbomlanak, és az elemek égve megolvadnak! "Annakokáért szeretteim, ezeket várván, igyekezzetek, hogy szeplő nélkül és hiba nélkül valóknak találjon titeket békességben. Urunknak hosszútűrését idvességnek tartsátok. Őrizkedjetek, hogy az istentelenek tévelygéseitől elragadtatva, a saját erősségetekből ki ne essetek; hanem növekedjetek a kegyelemben és a mi Urunknak és megtartó Jézus Krisztusunknak ismeretében."
308
Ellen G. White
Apostolok története
Isten gondviselése volt, hogy Péter apostol Rómában fejezhette be lelkipásztori szolgálatát; Néró császár elrendelte bebörtönzését, Pál utolsó fogsága idején. Így tehát a küzdelemben megőszült két apostolnak, kiket eltérő működési körük hosszú éveken át elválasztott egymástól, most együtt kellett bizonyságot tenni Krisztusról, a világ fővárosában; együtt hullatták vérüket, mint magvetést, szentek és mártírok aratására. Amióta Péter, Krisztus megtagadása után, újból elfoglalta helyét az apostolok között, minden veszéllyel bátran szembeszállva, a megfeszített, feltámadott és mennybe szállt Megváltót rettenthetetlen bátorsággal hirdette. Római börtönében visszaemlékezett arra, hogy Jézus egykor így szólt hozzá: "Bizony, bizony mondom néked, amikor ifjabb valál, felövezéd magadat, és oda mégy vala, ahová akaród; mikor pedig megöregszel, kinyújtod a te kezedet és más övez fel téged, és oda visz, ahova nem akarod." (János 21, 18.) Ezzel Jézus pontosan megjelölte, hogy Péter mártírhalált szenved; még karjainak kifeszítését is a kereszten, előre megjövendölte. Pétert, aki a rómaiak szemében zsidó és jövevény volt, megkorbácsolásra és keresztre feszítésre ítélték. Mikor az apostol erről a borzalmas ítéletről értesült, arra a súlyos bűnére gondolt, melyet elkövetett, amikor Jézust, kihallgatásának órájában megtagadta. Aki egykor annyira irtózott a kereszt hordozásától, most öröm töltötte el, hogy odaadhatta életét az evangéliumért. Az az érzése volt, hogy reá nézve, aki Urát megtagadta, túl nagy megtiszteltetés, olyan halállal kiszenvedni, mint ahogy Ura meghalt. Jóllehet bűnét őszintén megbánta és Krisztustól is bocsánatot nyert, amit a juhok és a nyáj legeltetésére vonatkozó megbízatás igazolt; ó maga azonban sohasem tudta megbocsátani eltévelyedését. Még az utolsó, rettenetes óra gyötrelmeinek gondolata sem tudta enyhíteni szomorúságának és bűnbánatának fájdalmait. Hóhéraitól tehát, mint utolsó kegyet, azt kérte, hogy fejjel lefelé szegezzék keresztre, és ezt a kérelmét teljesítették is. Így halt meg Péter, a nagy apostol. LÉGY HŰ MINDHALÁLIG! ...Legyél mindenütt fény, mely ragyog, s világít. Álljál meg a hitben, s légy hű mindhalálig. Légy hű! mert vár rád a boldogság hona, Légy hű! mert int feléd egy dicső korona, Légy hű! és angyalok karolnak fel téged, Légy hű! és oly édes lesz, teljesül reményed. Rövid búbánatod örök üdvre válik, Csak érte élj, s halja Légy hű mindhalálig!
309
Ellen G. White
Apostolok története
53.
János, a szeretett tanítvány
János a többi apostol közül azzal tűnik ki, hogy "az a tanítvány, akit szeret vala Jézus". (János 21, 20.) Kitüntetően élvezhette Jézus barátságát, mert a Megváltó bizalmának és szeretetének sok-sok jelét nyerte. Egyike volt azoknak, akik abban a kiváltságban részesültek, hogy ott a hegyen szemtanúi lehettek Krisztus megdicsőülésének, úgyszintén lelki gyötrelmének a Gethsemáné kertjében. Szenvedéseinek utolsó órájában Urunk, édesanyját János gondjaira bízta. Szeretett tanítványa iránt érzett vonzalmát, János a buzgó odaadás minden erejével viszonozta. Miként a szőlőág átfonja támasztó oszlopát, úgy karolta át János is Jézust. Bátran kiállt Mestere mellett, kihallgatásakor a törvényházban; ott időzött a kereszt lábánál; a feltámadás hírére pedig oly gyorsan futott a sírhoz, hogy buzgalmában még a hirtelenkedő Pétert is megelőzte. Az a bizakodó szeretet és önzetlen odaadás, mely János életében és jellemében megnyilvánult, a keresztény egyháznak felbecsülhetetlen értékű tanítást nyújt. Természettől fogva lénye nem volt olyan kedves, mint az későbbi éveiben megnyilatkozott. Jellemének súlyos fogyatékosságai voltak; gőgös, önhitt és becsvágyó, sőt, ha megsértették, haragtartó is volt. Ezért őt és fivérét "a mennydörgés fiainak" nevezték. Ezenkívül a szeretett tanítvány még szeszélyes, bosszúálló, bírálgató is volt. Az isteni Tanító azonban mind e sok hiba mögött is, őszinte, szeretetteljes szívét látta meg. Jézus tehát egyrészt megfeddte önzését, megtörte becsvágyát, próbára tette hitét; másrészt azonban kinyilatkoztatta előtte azt, amire lelke annyira vágyott: az életszentség szépségét, a szeretet átalakító hatalmát. János jellemhibái, a Megváltóval való személyes érintkezése idején, különböző alkalmakkor, erősen megmutatkoztak. Így többek között akkor is, midőn Krisztus hírnököket küldött egy satuáriai faluba, azzal a kéréssel, hogy frissítőket készítsenek Neki és tanítványainak. A falu megközelítésénél azonban úgy tett, mintha pihenő nélkül tovább akarna menni Jeruzsálembe. Ez felkeltette a satuáriaiak irigységét és ezért nemhogy meghívták volna, hanem még annyi szívességet sem akartak tenni, mint amennyit minden közönséges utasnak megadtak. Jézus sohasem erőszakolja jelenlétét senkire. Így Satuária lakói elvesztették azt az áldást, melyben részesülhettek volna, ha felkérik, hogy vendégük legyen. A tanítványok természetesen tudták, hogy Krisztus jelenléte áldást jelentett volna a satuáriabelieknek. Mesterük iránt tanúsított hidegség, féltékenység és tiszteletlenség meglepte és megharagította őket. Különösen Jakab és János háborodott fel nagyon. Olyan bánásmódot tanúsítani Azzal szemben, akit ők annyira imádtak, meglátásuk szerint, túlságosan nagy igazságtalanság volt ahhoz, hogy 310
Ellen G. White
Apostolok története
azonnali megtorlást ne érdemelne. Ezért buzgóságukban, az Illés próféta elfogatására kiküldött satuáriai főemberek egykori sorsára gondolva, így szóltak: "Uram, akarod-é, hogy mondjuk, hogy tűz szálljon alá az égből és eméssze meg ezeket, mint Illyés is cselekedett?" Nagy ámulatukra tapasztalniuk kellett, hogy szavaik felett Jézus elszomorodott és még nagyobb csodálkozással hallgatták ajkáról a következő dorgálást: "Nem tudjátok minémű lélek van ti bennetek; mert az embernek Fia nem azért jött, hogy elveszítse az embernek lelkét, hanem hogy megtartsa." (Luk. 9, 54-56.) Krisztus nem kényszeríti az embereket arra, hogy befogadják. Csak a Sátán és az ördögi lélek vezetése alatt álló emberek gyakorolnak kényszert a lelkekre. A gonosz angyalokkal szövetkezett emberek, azon ürügy alatt, hogy az igazságért buzgólkodnak, saját vallási nézeteik kényszerítésével, időnként szenvedéseket zúdítanak embertársaikra. Krisztus ellenben, csak irgalmassággal és szeretetének kinyilvánításával igyekszik a lelkeket megnyerni. Az emberi szívben nem tűr el vetélytársat; osztott szolgálatot el nem fogad. Csak önkéntes szolgálatra vágyik, a szív készséges, szeretetből fakadó odaadására. Más alkalommal, Jakab és János, anyjuk által tárták kérelmüket Jézus elé, hogy Krisztus országában a legmagasabb tisztségeket foglalhassák el. Mit sem gondolva Krisztus ismételt tanításaira, országának lényegét illetőleg, ez a két fiatal tanítvány még mindig abban reménykedett, hogy a Messiás, emberi kívánalmaknak megfelelően foglalja el majd trónját, veszi át királyi hatalmát. Anyjuk, aki szintén igényelte fiai számára a tisztelethelyeket, így kérlelte az Urat: "Mondd, hogy ez az én két fiam üljön a te országodban egyik jobb kezed felől, a másik bal kezed felől." Az Üdvözítő ellenben így válaszolt: "Nem tudjátok, mit kértek. Megihatjátok-é a pohárt, amelyet én megiszom? és megkeresztelkedhettek-é azzal a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem?" Noha ebben a pillanatban eszükbe jutottak a próbákra és szenvedésekre vonatkozó titokzatos kijelentések, azok ellenére bátran felelték. "Meg." Megtiszteltetésnek tekintették, ha azzal bizonyíthatják hűségüket, hogy megosztanak mindent, ami Urukat éri. "Az én poharamat megisszátok ugyan, és a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedtem, megkeresztelkedtek" - jelentette ki nekik Jézus. Trón helyett a kereszt vár reá; társnak jobb és bal keze felől: egy-egy gonosztevő. Jakab és János részesült Mestere szenvedéseiben; az egyikre gyors halál várt, kard által, a másiknak sorsa pedig az volt, hogy Ura szolgálatában és követésében gyalázat és üldöztetés közben, túlélje az összes tanítványokat. Jézus így folytatta: "De az én jobb és bal kezem felől való ülést nem az én dolgom megadni, hanem azoké lesz az, akiknek az én Atyám elkészítette." (Máté 20, 21-23.) Jézus jól tudta, hogy gőg és becsvágy készteti a két tanítványt kérelmük előterjesztésére és ezért így utasította rendre őket: "Tudjátok, hogy a pogányok fejedelmei uralkodnak azokon és a nagyok hatalmaskodnak rajtok. De ne így legyen 311
Ellen G. White
Apostolok története
közöttetek; hanem aki közöttetek nagy akar lenni, legyen a ti szolgátok. Valamint az embernek Fia nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon és adja az ő életét váltságul sokakért." (Máté 20, 2528.) Isten országában nincs részrehajlás. Állást, rangot, ott nem lehet kiérdemelni; kiosztásuk azonban mégsem önkényes. A jellem jutalma. A korona és a trón: elért magaslatok jelképei; önmagunk felett aratott győzelmeink jelvényei, az Úr Jézus Krisztus kegyelme által. Csak sokkal később, miután János, szenvedéseiben való közösség által eggyé vált Vele, nyilatkoztatta ki az Úr Jézus, hogy milyen feltétel mellett lehet trónjához közeledni. Ő mondotta: "Aki győz, megadom annak, hogy az én királyiszékembe üljön velem, amint én is győztem és ültem az én Atyámmal az ő királyiszékiben." (Jel. 3, 21.) Az áll legközelebb Krisztushoz, aki legtöbbet merített önfeláldozó szeretetéből - "A szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rójja fel a gonoszt" (1. Kor. 13, 4. 5.). - Szeretet, mely a tanítványokat, Urukhoz hasonlóan, arra indítja, hogy embertársaik megmentéséért mindent feláldozzanak; hogy ezért éljenek, dolgozzanak és halálig síkraszálljanak. Más alkalommal, még evangéliumi munkájuk kezdetén, Jakab és János találkoztak egy emberrel, aki anélkül, hogy elfogadott tanítványa lett volna Krisztusnak, ördögöket űzött az Ő nevében. A tanítványok úgy érezték, hogy joguk van megtiltani ezt a tevékenységet. Midőn az ügyet Krisztus elé vitték, rendreutasította őket, mondván: "Ne tiltsátok el őt; mert senki sincs, aki csodát tesz az én nevemben és mindjárt gonoszul szólhatna felőlem." (Márk 7, 39.) A tanítványok nem taszíthattak el senkit, aki bármi úton-módon szíves volt Krisztus iránt. Nem lehettek szűkkeblűek, vagy zárkózott lelkületűek, hanem ugyanazt a mélységes részvétet kellett tanúsítaniuk, mint amelyet Mesterüknél tapasztaltak. Jakab és János eleinte azt hitték, hogy Uruk tekintélyét védik, ha ezt a férfit a munkától eltiltják; később azonban belátták tévedésüket és elfogadták a rendreutasítást. János számára igen értékes volt Krisztusnak az a tanítása, hogy a kegyelemben való növekedéshez és a szolgálatra való készséghez szükséges tulajdonságok: a szelídlelkűség, a türelem és a szeretet. Mindezeket a tanításokat gondosan megszívlelte és életmódjában állandóan arra törekedett, hogy az isteni Mintaképre áthasonuljon. Így jutott el János odáig, hogy felismerte Krisztus dicsőségét - nem a világi pompát és hatalmat, amelyet elérni remélt, hanem "az Atya egyszülöttjének dicsőségét, aki teljes vala kegyelemmel és igazsággal." (Ján. 1, 14.) János vonzalmának mélysége és bensősége nem Krisztusnak iránta érzett szeretetéből fakadt, hanem eredménye volt ennek a szeretetnek. János vágyott arra, hogy hasonlóvá váljék Krisztushoz. Jézus szeretetének átalakító hatalma szelíddé és alázatossá tette. Elrejtette énjét Jézusban. János jobban, mint tanítványtársai, átengedte lényét e csodálatos élet hatalmának. Így elmondhatta: "Az élet megjelent 312
Ellen G. White
Apostolok története
és láttuk..." "És az ő teljességéből vettünk mindnyájan kegyelmet is kegyelemért." (1. Ján. 1, 2; Ján, 1, 16.) János tapasztalatból ismerte az Üdvözítőt. Kitörölhetetlenül bevésődtek szívébe Mesterének tanításai, és valahányszor bizonyságot tett a Megváltó kegyelméről, egész lényét betöltő szeretete ékesszólássá varázsolta egyszerű beszédét. Jézus iránt érzett bensőséges szeretete állandóan arra serkentette, hogy szorosan haladjon oldala mellett. Igaz, hogy az Üdvözítő szerette mind a tizenkettőt, azonban közülük egyiknek sem volt Jánoséhoz hasonló fogékony lelkülete. Fiatalabb lévén a többinél, inkább a gyermek bizalmával és hűségével nyitotta meg szívét Jézus előtt. Így jutott a többieknél bensőségesebb kapcsolatba Krisztussal és ez képesítette arra, hogy a Megváltó legmélyebb lelki tanításait közölje az utókorral. Jézus szereti azokat, akik életükkel az Atyát képviselik, és János úgy tudott az Atya szeretetéről beszélni, mint senki a tanítványok közül. Kinyilatkoztatta embertársai előtt, amit bensejében érzett, és jellemében szemléltette Isten tulajdonságait. Arcán az Úr dicsősége tükröződött. Az életszentség szépsége, mely életét átalakította, ragyogott vonásairól. Imádatos szeretettel csüggött az Üdvözítőn; egyedüli óhaja volt, hogy Hozzá hasonlítson és Vele közösségben élhessen. Jelleme Krisztus jellemét sugározta. "Lássátok" - mondotta - "milyen nagy szeretetet adott nékünk az Atya, hogy Isten fiainak neveztetünk!... Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk és még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk. De tudjuk, hogy ha nyilvánvalóvá lesz, hasonlókká leszünk ő hozzá; mert meg fogjuk őt látni, amint van." (1. Ján. 3, 1. 2.) HA TE VEZETSZ! Ha Te vezetsz követlek Tégedet, S nem kímélem földi életemet, Szívem lelkem teljesen Néked adom, Csak Te vezess, földi utamon! Terveket ne fektessek le Nélküled! Te irányítsd gondolataimat ha kérek! Mindenben legyen meg szent akaratod! S meglesz; ha Te vezetsz földi utamon! Te légy a szívem állandó lakója, Te légy gondolataim indító rugója, Téged dicsőíteni, ez a legfőbb vágyam! Tiéd lenni e földön, s az örök hazában! Bokor Katalin 313
Ellen G. White
Apostolok története
54.
"Hű tanúbizonyság"
Krisztus mennybemenetele után, János hűségesen és lelkiismeretesen munkálkodott a Mesterért. Pünkösdkor, a többi tanítvánnyal együtt, ő is elnyerte a Szentlelket; megújult buzgósággal, friss erővel hirdette az életadó igét és irányította a tömeg gondolatait a Láthatatlanra. Hatásosan hirdette az Igét; telve volt tűzzel és mélységes meggyőződéssel. Szépen, szabatosan tanított, kellemes hangon ismételte Krisztus szavait és beszélt csodálatos tetteiről. Előadása tartós benyomást gyakorolt hallgatóira. Szavainak egyszerűsége, a hirdetett igazságok meggyőző ereje, és a lendület, mely előadását jellemezte, utat nyitott előtte valamennyi társadalmi réteghez. Az apostol élete teljes összhangban állott tanításaival. A szívében lángoló krisztusi szeretet komoly, fáradhatatlan munkára indította embertársaiért és különösen keresztény testvéreiért. Krisztus meghagyta tanítványainak, hogy úgy szeressék egymást, ahogyan Ő szerette őket. Ezzel bizonyítsák be a világ előtt, hogy Krisztus, a dicsőség reménysége, testet öltött bennük. "Új parancsolatot adok néktek" mondotta -, "hogy egymást szeressétek; amiként én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást." (Ján. 13, 34.) Midőn ezen szavak elhangzottak, a tanítványok nem értették meg, de miután szemtanúi voltak Krisztus szenvedéseinek, keresztre feszítésének, feltámadásának és mennybemenetelének; miután pünkösdkor a Szentlelket elnyerték, felfogták Isten szeretetét, fogalmat alkothattak maguknak arról a szeretetről, amellyel egymás iránt kellett viseltetniük: "Arról ismertük meg a szeretetet, hogy Ő az életét adta érettünk; mi is kötelesek vagyunk odaadni életünket a mi atyánkfiaiért." A Szentlélek kiárasztása után a tanítványok széjjel jártak, hirdetni az élő Megváltót. Egyetlen vágyuk: a lelkek üdve volt. Emellett megízlelhették a szentek közösségének szépségét is. Egymás iránt tapintatosak, figyelmesek, önmegtagadók és az igazságért minden áldozatra készek voltak. A mindennapi érintkezésben azt a szeretetet tanúsították egymással szemben, melyet Krisztus parancsolt nekik. Ezt a szeretetet igyekeztek nyájas szavak és önzetlen cselekedetek által, mások szívében is felébreszteni. Ezt a szeretetet, az új parancsolat iránti készséges engedelmességet kell a hívőknek mindenkor kinyilvánítaniuk. Olyan bensőséges összeköttetésben éljenek Krisztussal, hogy teljesíteni tudják összes követelményeit. Őket választotta ki Isten, hogy életükkel dicsőítsék a Megváltó hatalmát, aki bűntelensége által megigazította őket.
314
Ellen G. White
Apostolok története
Idővel azonban változás állott be. A hívők kezdték egymás hibáit felfedezni. Miközben mások hibáira néztek, és bírálgatásba bocsátkoztak, szem elől tévesztették a Megváltót és szeretetét. Kezdtek nagyobb jelentőséget tulajdonítani a külsőségeknek és nagyobb súlyt helyezni a hitpontokra, mint azok gyakorlására. Buzgók voltak mások hibáinak megítélésében; eközben nem vették észre saját hibáikat. Így hanyagolták el a Krisztus parancsolta testvéri szeretetet, de a legszomorúbb az volt, hogy észre sem vették. Nem jutottak tudatára, hogy eltűnt életükből a boldogság és öröm, és hogy - miután elzárták szívüket Isten szeretete elől - menthetetlenül a sötétségbe zuhannak. János apostol azonban észrevette, miként tünedezik a testvéri szeretet az egyházból. Intette a hívőket a gyülekezetben a szeretet állandó gyakorlásának szükséges voltára. Levelei újból és újból kifejezésre juttatják ezt a gondolatot. Így ír: "Szeretteim, szeressük egymást, mert a szeretet az Istentől van; és mindaz, aki szeret, az Istentől született, és ismeri az Istent. Aki nem szeret, nem ismerte meg az Istent; mert az Isten szeretet. Az által lett nyilvánvalóvá az Isten szeretete bennünk, hogy az ő egyszülött Fiát elküldte az Isten e világra, hogy éljünk általa. Nem abban van a szeretet, hogy mi szerettük az Istent, hanem, hogy ő szeretett minket és elküldte az ő Fiát engesztelő áldozatul a mi bűneinkért. Szeretteim, ha így szeretett minket az Isten, nekünk is szeretnünk kell egymást." Arról, hogy a hívők milyen értelemben gyakorolják ezt a szeretetet, az apostol ezt írja: "Viszont új parancsolatot írok néktek, ami igaz ő benne és ti bennetek; mert a sötétség szűnni kezd, és az igaz világosság már fénylik. Aki azt mondja, hogy a világosságban van, és gyűlöli az ő atyjafiát, az még mindig a sötétségben van. Aki szereti az ő atyjafiát, a világosságban marad, és nincs benne botránkozásra való. Aki pedig gyűlöli az ő atyjafiát, a sötétségben van, és a sötétségben jár, és nem tudja hová megy, mert a sötétség megvakította az ő szemét." "Mert ez az üzenet, amelyet kezdettől fogva hallottatok, hogy szeressük egymást." "Aki gyűlöli az ő atyjafiát, mind embergyilkos az; és tudjátok, hogy egy embergyilkosnak sincs örök élete, ami megmaradhatna ő benne. Arról ismertük meg a szeretetet, hogy Ő az életét adta érettünk; mi is kötelesek vagyunk odaadni életünket a mi atyánkfiáért." Krisztus egyházát nem a világ ellenállása veszélyezteti leginkább, hanem a hívők szívében élő gonoszság okozza a legnagyobb kán és ez akadályozza elsősorban Isten ügyének előrehaladását. Semmi sem gyengíti annyira a lelki életet, mint az irigység, gyanakvás, bírálgatás és rágalom. Viszont a legerősebb bizonyíték arra nézve, hogy Isten elküldte Fiát a világra, az, ha az Isten egyházát alkotó különböző jellemű emberek egyetértenek és összetartanak. Krisztus követőinek kiváltsága ennek bebizonyítása. E célból engedelmeskedniük kell parancsának és jellemüket jelleméhez, akaratukat akaratához kell szabniuk. Krisztus mondotta: "Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek; amint én szerettelek titeket." (János 13, 34.) Milyen csodálatos kijelentés és mégis 315
Ellen G. White
Apostolok története
milyen kevés figyelemben részesül! Isten gyülekezetében sajnálatra méltó hiány tapasztalható testvéri szeretetben. Sokan, kik állítják, hogy szeretik a Megváltót, nem szeretik egymást. A hitetlenek figyelik azokat, kik keresztényeknek vallják magukat, hogy lássák, vajon hitük hatással van-e életükre? Hamarosan felfedezik jellemhibáikat, és hitvallomásuknak ellentmondó cselekedeteiket. Nem volna szabad megtörténnie, hogy ujjal mutassanak hívő keresztényekre mondván: "Nézzétek, hogy gyűlölik egymást azok, kik Krisztus zászlaja alatt állnak. A keresztények mindannyian egy család tagjai, valamennyien ugyanannak a mennyei Atyának gyermekei és ugyanazon boldog reménység letéteményesei. Az összekötő kapcsolatnak igen erősnek, de ugyanakkor gyengédnek kell lennie. Az isteni szeretet akkor szól a legmegindítóbban az emberi szívhez, amikor ugyanarra a gyöngéd részvétre serkenti, amely Jézus életét jellemezte. Csak az szereti igazán Istent, aki önzetlen szeretettel viseltetik atyjafia iránt. Az igaz keresztény minden veszélyben és bajban lévő léleknek segítségére siet. A tévelygőtől nem fordul el, nehogy mind mélyebbre süllyedve, szerencsétlenségében és csüggedésében teljesen Sátán martalékává legyen. Aki sohasem tapasztalta személyesen Krisztus gyöngéd, megnyerő szeretetét, az nem vezethet másokat az Élet forrásához. Ez a szeretet: kényszerítő hatalom, mely arra indítja az embert, hogy társalgásában és másokért való tevékenykedésében, egyaránt Krisztust nyilvánítsa ki. Krisztus munkásainak fáradozásait csak úgy koronázhatja siker, ha ismerik Krisztust. Ehhez azonban mindenekelőtt szeretetét kell ismerniük. A menny aszerint ítéli meg használhatóságukat, tudnak-e úgy szeretni, ahogyan Jézus szeretett, és munkálkodnak-e úgy, ahogyan Ő munkálkodott. "Fiacskáim, ne szóval szeressünk, se nyelvvel; hanem cselekedettel és valósággal." A keresztényi jellem akkor éri el tökéletességét, ha a másokon való segítés vágya állandóan ott él a hívők lelkében. Ha ennek a szeretetnek lehelete veszi körül őket, akkor "élet illatává válnak az életre" és Isten megáldhatja munkájukat. Szeretni Istent mindenekfelett és önzetlenül egymást - ez a legjobb ajándék, melyben mennyei Atyánk részesíthet. Ez a szeretet nem pillanatnyi fellángolás, hanem isteni alapelv, állandó erő. A meg nem szentelt szívben nem fakadhat; nem is teremhet meg benne. Csak abban a szívben találjuk meg, melyben Jézus uralkodik. "Mi szeretjük Őt, mert Ő előbb szeretett minket." Szívben, melyet az isteni kegyelem megújított, minden cselekedet indítórugója: a szeretet. A jellemet átalakítja, fékezi az ösztönöket, uralja a hajlamokat és nemesíti a törekvéseket. Ha ezt a szeretetet szívünkbe fogadjuk, életünket megédesíti, és nemesítő befolyást áraszt egész környezetünkre.
316
Ellen G. White
Apostolok története
János igyekezett megértetni a hívőkkel, hogy milyen kiváltságokban részesülnének, ha a szeretet e lelkülete hatná át életüket. Ha ez a megváltó hatalom uralja a szívet, akkor irányítja az összes többi indítórugókat is; föléemeli a hívőt a világ megrontó befolyásának. Ha a hívők engednék, hogy ez a szeretet bennük teljesen uralomra jusson, és életük hajtóerejévé váljék, akkor a hit és az Istenbe vetett bizalom teljességére jutnának el. A hit teljes bizalmával járulhatnának Isten elé, abban a tudatban, hogy Tőle mindent megkapnak, amire jelen és örök javuk érdekében szükségük lehet. "Azzal lesz teljessé a szeretet közöttünk, hogy bizodalmunk van az ítélet napjához, mert amint ő van, úgy vagyunk mi is e világban. A szeretetben nincsen félelem; sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet." "És ez az a bizodalom, amellyel ő hozzá vagyunk, hogy ha kérünk valamit az ő akarata szerint, meghallgat minket. És ha tudjuk, hogy meghallgat bennünket... tudjuk, hogy megvannak a kéréseink, amelyeket kértünk ő tőle." "És ha valaki vétkezik, van Szószólónk az Atyánál, az igaz Jézus Krisztus. És ő engesztelő áldozat a mi vétkeinkén; de nemcsak a mieinkért, hanem az egész világért is." "Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól." Isten kegyelme elnyerésének feltételei igen egyszerűek és méltányosak. Az Úr nem kíván tőlünk nehéz dolgot, hogy elnyerjük a bűnbocsánatot. Nincsen szükségünk hosszú, fáradságos búcsújárásokra, fájdalmas önsanyargatásra, hogy Isten kegyelmébe fogadjon bennünket, vagy hogy vétkeinkért vezekeljünk. "Aki... az ő vétkét... megvallja és elhagyja, irgalmasságot nyer." (Péki. 28, 13.) Isten trónja előtt Krisztus könyörög gyülekezetéért; könyörög mindazokért, kiket vérével megváltott. Bűneinkért hozott áldozatának erejét nem csökkenthetik sem az évszázadok, sem a korszakok. Sem élet, sem halál, sem magasság, vagy mélység nem választhat el bennünket Isten szeretetétől, mely Jézus Krisztusban van. Nem azért, mert mi tartjuk Őt erősen, hanem mert Ő tart bennünket. Ha üdvösségünk saját erőfeszítéseinktől függne, sohasem üdvözülhetnénk. Azonban Tőle függ, Aki minden ígéretét betartja. Noha erőfeszítéseink gyengék, az Ő szeretete azonban az idősebb Fivér szeretete. Amíg fenntartjuk Vele a kapcsolatot, addig kezeiből senki ki nem ragadhat. Miközben múltak az évek és a hívők száma gyarapodott, János annál nagyobb hűséggel és buzgalommal munkálkodott testvéreiért. Akkortájt igen sok veszély fenyegette a gyülekezetek Mindenütt sátáni csalások burjánoztak. Félrevezetés és hazugság által Sátán hírnökei ellenállást szítottak Krisztus tanai ellen; ennek következtében viszály és eretnekség ütötte fel a fejét a gyülekezetben. Krisztus egyes követői azt állították, hogy a szeretet felold Isten törvénye iránti engedelmesség alól. Mások viszont a zsidó hagyományok és ceremóniák betartását tartották szükségesnek; a törvény iránti engedelmességet, a Krisztus vérében való hit nélkül is, elégségesnek tartották az üdvösséghez. Többen úgy vélték, hogy Krisztus jó ember volt ugyan, de tagadták istenségét. Egyesek hűségeseknek tartván 317
Ellen G. White
Apostolok története
magukat, a valóságban hazugok voltak, amennyiben életmódjukkal megtagadták Krisztust és evangéliumát. A törvény áthágása által eretnekséget hoztak be az egyházba. Így jutottak sokan a hitetlenkedés útvesztőjébe. János mélységes szomorúsággal figyelte, hogyan szivárognak be e pusztító tévtanok a gyülekezetbe. Felismerve a veszélyt, gyors és határozott fellépéssel igyekezett szembeszállni a visszásságokkal. János levelei a szeretet lelkületét árasztják. Úgy tűnik fel, mintha írásánál tollát a szeretetbe mártotta volna. Ha azonban találkozott hitetőkkel, akik azt állították, hogy tiszta életet élnek, de ugyanakkor áthágták a törvényt, nem mulasztotta el, hogy őket megintse; figyelmeztette e szörnyű öncsalás következményeire. Egy jó hírnévnek, és széles körű befolyásnak örvendő asszonynak - aki az evangéliumi munkában segédkezett - így ír: "Mert sok hitető jött a világba, akik nem vallják a Jézust testben megjelent Krisztusnak. Ez a hitető az antikrisztus. Vigyázzatok magatokra, hogy el ne veszítsük, amit munkáltunk, hanem teljes jutalmat nyerjünk. Aki félrelép és nem marad meg a Krisztus tudománya mellett, annak egynek sincs Istene. Aki megmarad a Krisztus tudománya mellett, mind az Atya, mind a Fiú az övé. Ha valaki elmegy hozzátok és nem ezt a tudományt viszi, ne fogadjátok azt be házatokba, és azt ne köszöntsétek. Mert aki köszönti azt, részes annak gonosz cselekedeteiben." Mi, Jézus szeretett tanítványához hasonló módon ítélhetjük meg azokat, kik azt állítják, hogy Krisztus követői, de ugyanakkor Isten törvényét áthágják. Ez utolsó napokban hasonló bajok fenyegetik a gyülekezet fejlődését, mint amelyek az ősegyházat támadták; e pontokban tehát János apostol tanításait gondosan meg kell szívlelnünk. "Gyakoroljátok a szeretetet!" hallatszik mindenfelől, de különösen azoktól, kik hivalkodnak szentségükkel. Az őszinte szeretet azonban tisztább annál, semhogy egyetlen rejtegetett bűnt is elfedezne. Egyrészt szeressük a lelkeket, kikért Krisztus életét adta, másrészt azonban nem szabad a gonosszal megalkudnunk. Nem szabad egyesülnünk a lázadókkal és ezt szeretetnek nevezni. Isten megkívánja, hogy népe ebben a korszakban éppen olyan rendíthetetlenül álljon ki az igazságért, ahogyan annak idején János szembeszállt a lélekromboló tévelygésekkel. Az apostol azt tanítja, hogy noha keresztényi udvariasságot kell tanúsítanunk, de kötelesek vagyunk a bűnnel és a bűnössel szemben határozottan fellépni. Ez nagyon is összeegyeztethető az igazi szeretettel. "Valaki a bűnt cselekszi, az a törvénytelenséget is cselekszi; a bűn pedig a törvénytelenség. És tudjátok, hogy ő azért jelent meg, hogy a mi bűneinket elvegye; és ő benne nincsen bűn. Aki ő benne marad, egy sem esik bűnbe; aki bűnbe esik, egy sem látta őt, sem meg nem ismerte őt." János, mint Krisztus tanúja, sohasem bocsátkozott szóvitákba, vagy fárasztó fejtegetésekbe. Azt hirdette, amit tudott, látott és hallott. Szoros kapcsolata volt Jézussal; hallgatta tanításait és látta hatalmas csodáit. Csak kevesen ismerhették 318
Ellen G. White
Apostolok története
meg annyira Jézus jellemének szépségeit, mint János. Számára eloszlott a sötétség; reá az igaz világosság sugárzott. A Megváltó életéről és haláláról szóló tanúsága világos és hatalmas volt. Szíve túláradt Megváltója iránti szeretetétől; ajkára tolultak bizonyságtételei, melyek ellenállhatatlanul ragadták magukkal hallgatóit. "Ami kezdettől fogva vala" - bizonyította - "amit hallottunk, amit szemléltünk és kezeinkkel illettünk, az életnek igéjéről... Amit hallottunk és láttunk, hirdetjük néktek, hogy néktek is közösségtek legyen velünk, és pedig a mi közösségünk az Atyával és az Ő Fiával, a Jézus Krisztussal." Minden őszinte hívő ugyanígy saját tapasztalatával "pecsételheti meg, hogy az Isten igaz." (Ján. 3, 33.) Bizonyságot tehet arról amit látott, hallott és érzett Krisztus erejéből. AKAROM Akarom: fontos ne legyek magamnak. A végtelen falban legyek egy tégla, lépcső, min felhalad valaki más, Ekevas, mely mélyen a földbe ás, Ám a kalász nem az ő érdeme. Legyek a szél, mely hordja a magot, De szirmát ki nem bontja a virágnak, S az emberek, mikor a mezőn járnak, A virágban hadd gyönyörködjenek. Legyek a kendő, mely könnyet töröl, Legyek a csend, mely mindig enyhet ad. A kéz legyek, mely váltig simogat, Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok. Legyek a fáradt pillákon az álom. Legyek a délibáb, mely megjelen És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem, Legyek a délibáb a rónaságon, Legyek a vén föld fekete szívéből Egy mély sóhajtás fel a magas égig, Legyek a drót, min üzenet megy végig És cseréljenek ki, ha elszakadtam. Sok lélek alatt legyek a tutaj, Egyszerű, durván összerótt ladik, Mit a tengerbe visznek mély folyók. Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír, 319
Ellen G. White
Apostolok története
Míg le nem teszi a művész a vonót. Reményik Sándor
320
Ellen G. White
Apostolok története
55.
Átalakult élet
János apostol élete példaképe az őszinte megszentelődésnek. Jézussal szoros kapcsolatban eltöltött évei alatt mindig szívesen fogadta a Megváltó intéseit és figyelmeztetéseit. Minél jobban megnyilvánult előtte az Úr jelleme, annál világosabban látta saját fogyatékosságát. Ez a felismerés alázatossá tette. Saját heves természetével ellentétben, napról napra szemlélhette Jézus gyengédségét és hosszútűrését; hallgathatta az alázatról és türelemről szóló tanításait. Napról napra jobban vonzódott Krisztushoz, míg a Mester iránti szeretetében teljesen megfeledkezett önmagáról. Az erély és gyengédség, a fenség és szelídség, az erő és türelem, melyet Isten Fiának mindennapi életében tapasztalt, csodálatra, imádatra ragadta. Érzékeny, sértődő és nagyravágyó lényét alárendelte Krisztus átformáló hatalmának; az isteni szeretet pedig átalakította jellemét. János életében megnyilvánuló megszentelődésnek merő ellentéte apostoltársának, Júdásnak tapasztalata. Társához hasonlóan, Júdás szintén az Úr tanítványának vallotta magát, de élete csak a "kegyesség látszata" volt. Krisztus jellemének szépségei ugyan megragadták; de gyakran, ha felfigyelt szavaira, azok szíven találták. Mégsem akart megalázkodni, sem bűneit megvallani. Ellenállt az isteni befolyásnak; ezáltal megvetette a Mestert, akit - vallomása szerint - szeretett. János komolyan küzdött hibái ellen; Júdás ellenben elnyomta lelkiismerete szavát, engedett a kísértéseknek, miáltal rossz szokásai mindinkább begyökereztek. Jézus által tanított igazságok gyakorlása keresztezte volna vágyait és szándékait. Saját elgondolásait nem volt hajlandó alárendelni, hogy mennyei bölcsességben részesüljön. Világosság helyett a sötétséget választotta. Kapzsiság, bosszúállás, rosszindulat, gonosz kívánságok és egyéb sötét gondolatok dúltak benne, míg végül Sátán teljesen hatalmába kerítette. János is, Júdás is, mindketten képviselik Krisztus hitvalló követőit. Mind a két tanítványnak egyforma alkalma volt, hogy szemlélje és kövesse az isteni Mintaképet. Mindkettő egyformán szoros kapcsolatban élt Jézussal; kiváltságuk volt, hogy tanításait hallgathatták. Jelleme mindkettőnek igen fogyatékos volt; de mindketten hozzáférkőzhettek az isteni kegyelemhez, mely tulajdonságaikat átalakíthatja. Mialatt azonban egyikük alázatos szívvel tanult Jézustól, a másik kimutatta, hogy nem cselekvője, csupán hallgatója az Igének. Egyikük naponként meghalt "én"-jének, legyőzte a bűnt és az igazság megszentelte életét, viszont a másik, mivel ellenállott a kegyelem átformáló erejének, önző vágyainak engedett, tehát teljesen Sátán rabszolgájává vált. A jellem ilyen átalakulása, miként János életéből kiviláglik, mindenkor a Krisztussal való kapcsolat eredménye. Bármilyen fogyatékosságai legyenek valakinek, 321
Ellen G. White
Apostolok története
ha őszinte tanítványa Jézusnak, jellemét az isteni kegyelem hatalma átalakítja és megszenteli. Mialatt, mintegy tükörben, szemléli az Úr dicsőségét, átalakul, dicsőségről dicsőségre, amíg hasonlóvá válik Hozzá, akit imád. János a megszentelt élet tanítója; leveleiben a gyülekezetnek tévedhetetlen szabályokat adott a keresztény magatartásra nézve: "És akiben megvan ez a reménység Ő iránta, az mind megtisztítja ő magát, amiképpen Ő is tiszta." "Aki azt mondja, hogy őbenne marad, annak úgy kell járnia, amint ő járt." (l. Ján. 3, 3; 2, 6.) Azt tanította, hogy a keresztény legyen tisztaszívű, és éljen új életet. Sohase elégedjen meg üres hitvallomással. Miként Isten szent, mint Isten, az elesett ember, mint ember, legyen szent, emberi mivoltában. "Mert ez az Isten akaratja, a ti szentté tételetek" (1. Thess. 4, 3.) - írja Pál apostol. Isten mindazzal, amit gyermekeiért tesz, a gyülekezet megszentelődését célozza. Örök időktől fogva kiválasztotta őket, hogy szentek legyenek. Fiát odaadta érettük a halálba, hogy megszentelődjenek, az igazság iránti engedelmességük által, és megszabaduljanak minden kicsinyességtől. Személyes munkát követel tőlük. Személyes odaadást. Istent, hitvallói csak úgy tisztelhetik, ha igyekeznek Képére áthasonulni, ha engedelmeskednek vezetésének. Akkor hirdethetik, mint az Üdvözítő tanúbizonyságai, hogy mit művelt érettük az isteni kegyelem. Életünk megszentelődését úgy érhetjük el, ha kiéljük a szeretet alapelvét. "Az Isten szeretet; és aki a szeretetben marad, az Istenben marad és az Isten is ő benne." (1. Ján. 4, 16.) Aki szívébe fogadta Krisztust, vallását tetteivel bizonyítja. Jelleme megtisztul, finomodik, nemesebbé és tökéletesebbé válik. A hittételek tisztasága kapcsolódik szent, igaz életmóddal; az isteni szabályok szent cselekedetekkel. Akik a megszentelődés áldásait óhajtják, előbb meg kell tanulniuk, hogy mit jelent az önfeláldozás. Krisztus keresztje az a főoszlop, mely "igen-igen nagy örök dicsőséget" hordoz. (2. Kor. 4, 17.) "Ha valaki jőni akar én utánam" - mondja Jézus "tagadja meg magát és vegye fel az ő keresztjét és kövessen engem." (Máté 16, 24.) Embertársaink iránti szeretetünk mutatja Isten iránti szeretetünket. A türelmes szolgálat szerez a léleknek nyugalmat. Alázatos, szorgalmas és hűséges munka növeli Isten gyermekei jólétét. A Mindenható támogatja és erősíti azt, aki Krisztus útján akar haladni. Az életszentség nem egy pillanat, egy óra, egy nap, hanem egy egész élet munkája. Nem a boldog elragadtatás érzete által érjük el, hanem annak eredménye, hogy állandóan meghalunk a bűnnek és élünk Krisztusnak. Gyenge, időnkénti erőfeszítésekkel nem lehet igazságtalanságokat jóvátenni, nem lehet a jellem átalakulását munkálni. Hosszas, kitartó erőfeszítések, szigorú önfegyelem és kemény küzdelmek árán érhetjük el a győzelmet. Sohasem tudhatjuk, milyen harc vár reánk holnap. Ameddig Sátán uralkodik, énünket meg kell aláznunk, fojtogató bűneinket le kell győznünk. Amíg életünk tart, nincs megállás, nincs olyan magaslat, melyre 322
Ellen G. White
Apostolok története
feljutva, elmondhatnánk: Teljesen célhoz értem. Az életszentség: életfogytig tartó engedelmesség eredménye. Egyetlen apostol, egyetlen próféta sem állította, hogy teljesen bűntelen. Emberek, akik Isten közvetlen közelében éltek, akik inkább feláldozták életüket, mintsem tudatos bűnt kövessenek el, emberek, akiket Isten mennyei világossággal és erővel tüntetett ki, valamennyien beismerték természetük bűnös voltát. Nem bíztak a testben, nem állították, hogy igazak, szentek, hanem egyes-egyedül Krisztus érdemeire, igazságosságára támaszkodtak. Így tesz mindenki, aki Krisztust szemléli. Minél közelebb férkőzünk Jézushoz, minél jobban felismerjük jellemének tisztaságát, annál világosabban látjuk, hogy milyen undorító a bűn, és annál kevésbé hajlunk önmagunk magasztalására. Lelkünk állandóan Isten után vágyódik; komolyan és őszintén beismerjük bűneinket és szívből megalázkodunk Előtte. Keresztényi tapasztalatunk minden további lépésénél bűnbánatunk mélyül. Tudni fogjuk, hogy alkalmasságunk egyedül Krisztusban rejlik, és valljuk az apostollal együtt: "Mert tudom, hogy nem lakik én bennem, azaz a testemben jó." "Nékem pedig ne legyen másban dicsekedésem, hanem a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjében, aki által nékem megfeszíttetett a világ és én is a világnak." (Róm. 7, 18; Gal. 6, 14.) Ugyan angyalok jegyzik fel Isten gyermekeinek szent küzdelmét és harcait; jelentik imáikat és könnyeiket; Istenre azonban ne hozzon szégyent emberi ajak, ilyen kijelentéssel: Én bűntelen vagyok! Én szent vagyok! Megszentelt ajkak sohasem ejtenek ki ilyen elbizakodott szavakat. Pál apostol elragadtatott a harmadik égig; leírhatatlan dolgokat látott és hallott; mégis szerényen jelentette ki: "Nem mondom, hogy már elértem, vagy hogy már tökéletes volnék; hanem igyekezem, hogy el is érjem." (Fil. 3, 12.) Noha Isten angyalai jelentették Pál apostol győzelmeit a hit erős küzdelmeiben; a menny pedig örvendett kitartó igyekezetének, s annak, hogy a jutalomra tekintve, minden mást szemétnek ítélt; bár az angyalok örömujjongva hirdették is diadalait, Pál mégsem dicsekedett sikereivel. Ilyen magatartást tanúsítson Krisztus valamennyi követője, amikor a romolhatatlan koronáért folytatott küzdelmében előbbre haladni igyekszik. Akik hajlamosak arra, hogy saját szentségüket hangoztassák, pillantsanak Isten törvényének tükrébe. Mialatt felismerik parancsolatainak messze ható követelményeit, és megértik a törvény hivatását, hogy a gondolatok és a szív szándékainak bírája, nem dicsekszenek bűntelenségükkel. János, anélkül, hogy kivonná magát hittestvérei közül, így ír: "Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűn mi bennünk, magunkat csaljuk meg és igazság nincsen mi bennünk." "Ha azt mondjuk, hogy nem vétkeztünk, hazuggá tesszük őt, és az ő igéje nincsen mi bennünk." "Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól." (1. Ján. 1, 8. 10. 9.)
323
Ellen G. White
Apostolok története
Sokan vallják, hogy szentek; és állítják, hogy teljesen az Úréi; jogot formálnak Isten ígéreteire, azonban parancsolatainak engedelmeskedni nem akarnak. A törvény ezen áthágói igényt tartanak mindarra, amit Isten ígért gyermekeinek; részükről ez csupán merész elbizakodottság, mert János kijelenti, hogy Isten iránti szeretetünket úgy mutatjuk ki, ha engedelmeskedünk parancsolatainak. Nem elegendő, ha az igazságot elméletben elfogadjuk, ha vallomást teszünk Krisztusba vetett hitünkről, ha hisszük, hogy Jézus nem volt csaló, és hogy a Biblia vallása nem csupán ravaszul kieszelt mese. János ezekről így ír: "Aki azt mondja: Ismerem őt, és az ő parancsolatait nem tartja meg, hazug az, és nincs meg abban az igazság. Aki pedig megtartja az ő beszédét, abban valósággal teljessé lett Isten szeretete. Erről tudjuk meg, hogy ő benne vagyunk." "És aki az ő parancsolatait megtartja, az Ő benne marad és Ő is abban." (1. Ján. 2, 4. 5.; 3, 24.) János ugyan nem tanította azt, hogy az üdvösséget engedelmesség által kiérdemelhetjük; viszont az engedelmesség: a hit és a szeretet gyümölcse. Ezt mondotta: "És tudjátok, hogy ő azért jelent meg, hogy a mi bűneinket elvegye; és ő benne nincsen bűn. Aki ő benne marad, egy sem esik bűnbe; aki bűnbe esik, egy sem látta őt, sem meg nem ismerte őt." (1. Ján. 3, 5. (.) Ha Krisztusban maradunk, ha Isten szeretete lakozik szívünkben, akkor érzelmeink, gondolataink és cselekedeteink összhangban lesznek Isten akaratával. A megszentelt szív összhangban él Isten törvényének szabályaival. Vannak sokan, akik igyekszenek Isten törvényének engedelmeskedni, de csak kevés békét és örömet élveznek. Ez a hiányuk onnan ered, hogy a hitet nem gyakorolják. Életük sivár, mintha kiszáradt pusztaságban járnának. Keveset igényelnek, holott sokat kívánhatnának, mivel Isten ígéretei korlátlanok. Ilyen hívők nem nyújtanak helyes képet a megszentelt életről, mely az igazság iránti engedelmesség által érhető el. Az Úr kívánsága, hogy valamennyi gyermeke boldog, elégedett és engedelmes legyen. A hívők ezeket az áldásokat akkor nyerik el, ha hitüket gyakorolják. Hit által kiegyenlíthető a jellem minden fogyatékossága; megtisztítható minden foltja, helyrehozható minden hibája; fejleszthető minden jó vonása. Az ima a menny elrendelt eszköze, hogy a bűn ellen sikeresen küzdjünk s keresztényi jellemet fejlesszünk. Az isteni befolyások, melyek válaszként imáinkra hatásukat éreztetik, véghezviszik a kérelmező lelkében mindazt, amiért Istenhez könyörög. Kérhetjük bűneink bocsánatát, a Szentlelket; kérhetünk Krisztushoz hasonló lelkületet, bölcsességet és erőt, hogy művét munkálhassuk; kérhetünk minden általa megígért adományt, mert ígérete így szól: "Kérjetek és megadatik néktek!" Mózes, midőn a hegyen Istennél időzött, ott láthatta annak a csodálatos épületnek mintáját, amely dicsőségének lakóhelyéül szolgált. Mi is, fenn a hegyen, Isten közelében, imáink csendes kamrájában - elmélkedjünk Isten dicsőséges
324
Ellen G. White
Apostolok története
eszményéről, melyet gyermekei elé tűzött. Így valósította meg Isten mindenkor terveit gyermekeivel; ugyanis, ha Vele kapcsolatban állottak, feltárta, megvilágította előttük kegyelmi szándékát. Eljárását, ahogyan velünk igazságokat közöl, e szavak vázolják: "Az ő kijövetele bizonyos, mint a hajnal." (Hós. 6, 3.) Akit Isten értelmileg megvilágosít, ennek folyamata olyan, mint ahogyan a hajnali derengésből előtör a verőfényes napsütés. A megszentelődés: tökéletes szeretet, tökéletes engedelmesség, tökéletes alkalmazkodás Isten akaratával szemben. Az életszentség útja: az igazság iránti engedelmesség. Tisztítsuk meg lelkiismeretünket élettelen tettektől, külső formaságoktól, hogy az élő Istennek szolgálhasson. Nem vagyunk még tökéletesek; azonban kiváltságunk, hogy megszabaduljunk énünk, továbbá a bűn béklyóitól, és a tökéletesség felé haladjunk. Nagy lehetőségek, magas és szent célok tárulnak elénk. Korunkban sokan csak azért haladnak oly lassan az istenes életben, mert Isten akaratát úgy értelmezik, ahogy nekik tetszik, ahogy szeretnék. Mialatt saját vágyaikat követik, megnyugtatják magukat, hogy Isten akaratát cselekszik. Nem vívnak harcot önmagukkal. Egyesek ugyan időnként eredményt érnek el s leküzdik élvvágyukat és kényelemszeretetüket. Őszinték és komolyak, de idővel elfáradnak az állandó erőfeszítés alatt. Ellustulnak, lanyhák arra, hogy a harcot naponként elölről kezdjék; a pihenés kívánatosabb, álmos szemeiket behunyják, engednek a kísértés hatalmának, ahelyett, hogy ellenállnának. Az Isten Igéjében adott tanítások nem engedik meg, hogy megalkudjunk a gonosszal. Isten Fia azén jött, hogy mindeneket magához vonzzon. Nem azért jött, hogy álomba ringassa a világot, hanem, hogy megmutassa a keskeny utat, amelyen mindenkinek járnia kell, aki végül is Isten városának kapuit elérni óhajtja. Gyermekeinek követniük kell lábnyomát, ha fel is kell áldozniuk kényelmüket, vagy önző élvezeteiket. Kerüljön bármily fáradságba és szenvedésbe, állandóan harcolniuk kell önmagukkal. Istent legjobban úgy dicsőíthetjük, ha megszentelt eszközévé válunk, ha általunk munkálkodhat, megnyilatkozhat. Az idő gyorsan rohan; int felénk az örökkévalóság. Ne fosszuk meg Istent attól, ami Övé. Ne tagadjuk meg Tőle azt, amiért ugyan jutalmat kapunk, de amit károsodásunk nélkül vissza sem tarthatunk. Isten egész szíveteket kéri; adjátok át Neki. Tulajdona az, mind a teremtés, mind a megváltás által. Értelmi erőtöket kéri; adjátok át Neki, hiszen az Övé. Pénzeteket kéri; adjátok oda, mert ez is az Övé. "Nem a magatoké vagytok, mert áron vétettetek meg." (l. Kor. 6, 19. 20,) Isten csak a megszentelt lélek hódolatát kívánja, olyan lélekét, akit a szeretet által tevékeny hit készített elő, hogy Neki szolgáljon. A legmagasabb eszményt tárja elénk: a tökéletességet. Felkér bennünket, éljünk teljesen és tökéletesen Őérette ezen a világon, ahogyan Ő helytáll érettünk Isten színe előtt.
325
Ellen G. White
Apostolok története
"Mert ez az Isten akaratja", veletek, "a ti szentté Tételetek." (1. Thess. 4, 3.) Vajon ez a ti óhajotok is? Ha bűneitek, mint magas hegyek állják el utatokat, de megvalljátok azokat, ha megalázkodtok és bíztok a megfeszített és feltámadott Üdvözítő érdemeiben, akkor megbocsát nektek és megtisztít minden igazságtalanságtól. Isten teljes engedelmességét, alkalmazkodást követel tőletek törvénye iránt. Törvénye visszhangja Szavának, mely így kiált felétek: Legyetek szentek, mindig szentebbek! Kérjétek Krisztus kegyelmének teljességét. Teljen meg szívetek forró vággyal szentsége, igazsága után, melyről Igéje kijelenti: "És lesz az igazság műve békesség, és az igazság gyümölcse nyugalom és biztonság mindörökké." (Ésa. 32, 17.) Mialatt lelketek sóvárogva vágyakozik Istenhez, mindig többet és többet ragadtok meg kegyelmének felmérhetetlen kincseiből. És, miközben elmélkedtek ezen kincsek felett, tulajdonaitokká válnak; kinyilatkoztatjátok a Megváltó áldozatának érdemeit, szentségének védő oltalmát, bölcsességének és erejének teljességét. "Szeplő és hiba nélkül" állít benneteket az Atya elé. (2. Péter 3, 14.) KIK A BOLDOGOK? Boldogok, kiknek szíve tiszta, Akiknek lelke bé nem issza A háborúságnak szennyét, mérgét, Boldog, kinek bűnös szívére Rá hullt Jézus drága vére S tisztává tette hófehérre. Akiknek szíve tiszta itt lent Ott fönt majd meglátják az Istent. Boldogok és áldottak lesznek, Akik békességet szereznek E háborgó véres világba, Kik ha testvér testvérét tépi, "Ember, megállj! - kiáltják néki! Ne törj tennen atyádfiára!" Akik békességet szereznek A nagy Isten fiai lesznek!
326
Ellen G. White
Apostolok története
56.
Patmos
Több mint fél évszázad múlt el a keresztény egyház megszervezése óta. Ez idő alatt az evangélium állandó ellenállásba ütközött. Ellenségeinek erőfeszítései sohasem lanyhultak el, végül is sikerült nekik Róma uralkodóját a keresztények ellen hangolni. Ezután borzalmas üldözés következett, mely alatt János apostol állandóan igyekezett a testvéreket erősíteni és a hitben megalapozni. Tanúbizonyságait ellenségei sem cáfolhatták meg; ezzel segített hittestvéreinek, hogy a rájuk szakadt nyomorúsággal bátran és állhatatosan szálljanak szembe. Valahányszor a keresztények hite ingadozott a rettenetes megpróbáltatások alatt, Jézusnak ez az idős, kipróbált szolgája nagy erővel és ékesszólással idézte emlékezetükbe a megfeszített és feltámadott Üdvözítő történetét. Állhatatosan kitartott hitében; ajkairól ismét és ismét felhangzott az örömhír: "Ami kezdettől fogva vala, amit hallottunk, amit szemeinkkel láttunk, amit szemléltünk és kezeinkkel illettünk, az életnek igéjéről... Amit hallottunk és láttunk, hirdetjük néktek." (1. Ján. 1-3.) János magas kort én meg. Tanúja volt Jeruzsálem pusztulásának; látta a gyönyörű templom romjait. Miután az összes tanítványok közül már csak ő volt életben, akit a legbensőbb kötelékek fűztek Jézushoz, üzenete, hogy Jézus a Messiás, a világ Megváltója, igen nagy befolyást gyakorolt. Őszinteségét senki sem vonhatta kétségbe és így tanításai által sokan megtértek hitetlenségükből. Zsidó előkelőségek elkeseredetten gyűlölték Jánost, mert rendíthetetlenül ragaszkodott Krisztushoz. Azt állították, hogy hiábavaló minden erőfeszítésük a keresztények ellen mindaddig, amíg a nép újból és újból hallja János bizonyságtételét. Annak érdekében, hogy Jézus csodatételei és tanításai feledésbe merüljenek, a bátor tanút el kell hallgattatni. Jánost tehát megidézték Rómába, hogy ott hitéért felelősségre vonják. Itt a hatóságok előtt elferdítették az apostol tanításait. Hamis tanúk azzal vádolták, hogy eretnekséget hirdet. Ellenségei azt remélték, hogy Jánost, vádjaik alapján, halálra ítélik. János olyan világosan és meggyőzően védekezett, olyan egyszerűen és nyíltan, hogy szavai tartós hatást keltettek. Hallgatói csodálkoztak bölcsességén és ékesszólásán. De minél meggyőzőbb volt bizonyságtétele, annál jobban izzott ellenfelei gyűlölete. Domitián császárt dühroham fogta el. Képtelen volt megcáfolni Krisztus hűséges szószólójának bizonyságtételeit; képtelen volt kivonni magát azon hatás alól, melyet az igazság ismertetése felidézett benne; mindazáltal elhatározta, hogy szavát elnémítja.
327
Ellen G. White
Apostolok története
Jánost forró olajjal telt üstbe dobták; az Úr azonban megőrizte hűséges szolgájának életét, miképpen hajdan megőrizte a három héber ifjú életét az izzó kemencében. Amikor e szavak elhangzottak: Így pusztuljanak mindazok, akik hisznek a názáreti Jézus Krisztusban, abban a csalóban, János kijelentette: Mesterem mindent türelemmel elviselt, amit Sátán és angyalai kieszelhettek, hogy megalázzák és megkínozzák. Odaadta életét, hogy a világot megváltsa. Megtiszteltetés, hogy szenvedhetek Érette. Én gyenge, bűnös ember vagyok. Krisztus szent, ártatlan és feddhetetlen volt. Bűnt nem cselekedett, szájában hamisság nem találtatott. E szavak éreztették hatásukat; Jánost azok a férfiak, akik bedobták az üstbe, ki is húzták onnan. Csakhamar azonban ismét súlyos üldöztetés nehezedett az apostolra. A császár parancsára Patmos szigetére száműzték "az Isten beszédéért és a Jézus Krisztus bizonyságtételéért." (Jel. 1, 9.) - Ellenfelei úgy képzelték, hogy befolyását megszüntetik; végül is a szenvedések és a nélkülözések végeznek majd vele. Patmos, az Égei-tenger puszta, sziklás szigete, melyet a római kormány a gonosztevők száműzetési helyéül jelölt ki. Isten szolgája számára azonban ez a szomorú hely a menny kapujává vált. A nyilvános élettől, az elmúlt évek lüktető tevékenységétől elzárva, János szoros közösségben élt Istennel, Krisztussal és a menny angyalaival. Tanítást, utasításokat kapott tőlük az egyház számára, az idők végezetéig. Itt tárultak fel előtte azok az események, melyek e föld történelmének végső napjaiban peregnek le. Istentől nyert látomásait is itt örökítette meg. Ha szavaival többé nem is tehetett bizonyságot Róla, akit szeretett és akinek szolgált, az üzenetek, melyeket Isten ezen a kopár, sziklás szigeten adott neki, mint égő fáklyák világítanak; hirdetik az Úr megmásíthatatlan határozatait, e föld valamennyi nemzetét és népét illetőleg. Patmos szirtjei és sziklái között érintkezett János Teremtőjével. Áttekintette múltját; megemlékezett az áldásokról, melyekben részesült, és szíve túláradt mennyei békével. Keresztény életet élt, így hát bátran elmondhatta: "Tudjuk, hogy általmentünk a halálból az életbe." (1. Ján. 3, 14.) De egészen más volt a császár helyzete, aki őt száműzte. Csak harcmezőkre és vérfürdőkre tekinthetett vissza, elpusztított otthonokra, síró özvegyekre és szerencsétlen árvákra. Ilyen gyümölcsöket érleltek nagyravágyó tervei a világuralomért. Elszigetelt otthonában Jánosnak több alkalma volt az elmélkedésre, mint valaha. Tanulmányozta az isteni erő megnyilatkozását a természet könyvében, és az ihletett Írások tekercsein. Élvezetet nyújtott számára, ha elmélkedhetett a teremtés művén; imádattal borult le az isteni Építőmester előtt. Régente gyakran gyönyörködött az erdő borította magaslatok, zöld pázsitos völgyek és termékeny földek szépségein; a természet ezernyi változata a Teremtő bölcsességére és művészetére emlékeztette. Most pedig olyan környezetben élt, mely sokak szemében sivárnak és ridegnek tűnt. De János másként látta. Noha minden, ami körülvette, 328
Ellen G. White
Apostolok története
puszta és kietlen, de a fölötte kéklő égbolt olyan tiszta és szép, mint Jeruzsálem, szeretett városa fölött. A vad szakadékok, a sziklák, az örvénylő mélységek, a mennybolt éjszakai pompája fontos dolgokra tanította. Mindannyi Isten hatalmát és dicsőségét hirdette. Az apostol a szigeten mindenfelé az özönvíz nyomait láthatta, mely egykor elöntötte a földet, mert lakói áthágták Isten törvényét. A sziklatömbök, melyek a föld felszínére vetődtek, mert vizek törtek fel a mélységből, élénken felidézték képzeletében Isten félelmes haragjának rettenetes kitörését. "A sok vizek zúgásában", midőn a mélység a mélységet szólítja (Zsolt. 42, 8.) - az apostol a Teremtő hangját hallotta. A háborgó szelektől felkorbácsolt tenger az élő Isten felgerjedt haragját szemléltette előtte. A zajgó, tajtékzó, hatalmas hullámok, melyeket láthatatlan kéz tart fogva medrükben, egy végtelen hatalom fékező, irányító erejéről beszéltek. Ezzel ellentétben, annál világosabban ismerte fel az apostol halandó emberek balgaságát és gyengeségét, akik - noha porból lett férgek képzelt bölcsességükkel dicsekszenek; lázadnak a világegyetem Uralkodója ellen, mintha csak hozzájuk hasonló Lény lenne. A sziklák Krisztusra emlékeztették; erősségének sziklájára, melynek védelme alá bátran húzódhatott. A száműzött apostol lelkéből a sziklás Patmosról, Istene utáni mélységes, forró vágy szállt fel; bensőséges imáival fordult Hozzá. János élete tanulságos példája, hogyan használ fel Isten idős munkásokat. Midőn Jánost Patmosra száműzték, sokan úgy vélték, hogy szolgálatát már befejezte; öreg, összetört nádszál, letörhet bármely pillanatban. Az Úr azonban még alkalmasnak találta és továbbra is felhasználta őt. Noha előző tevékenységének színhelyéről száműzték, nem szűnt meg bizonyságot tenni az igazságról. Még Patmos szigetén is szerzett barátokat, és térített. Hiszen örömüzenetet hordozott, a feltámadott Megváltót hirdette, aki odafenn a mennyben könyörög népéért, mindaddig, amíg újból visszajön, hogy övéit magához vegye. Sőt, éppen, amikor János, Urának szolgálatában elaggott, több közlést nyert a mennyből, mint egész élete folyamán. Gyöngéd szeretettel kell kezelnünk azokat, kik életüket összekapcsolták Isten művével. Ezek az agg munkások mindvégig hűségesen kitartottak viharokban és próbákban. Lehetnek gyengeségeik, de még mindig vannak képességeik, melyek Isten művében értékesíthetők. Noha erejük csökkent és képtelenek súlyos terhek viselésére, melyeket immár az ifjabbaknak kell vállalmok, becses tanácsaik azonban nélkülözhetetlenek. Talán hibákat is követtek el, de vereségeik árán megtanulták, hogy a tévelygést és veszélyeket kerüljék. Éppen ez teszi számukra lehetővé, hogy bölcs tanácsokat adjanak. A támadások és próbák elszenvedése után, az Úr most, ámbár erejük csökkent, nem mellőzi, nem tolja félre őket. Különös kegyelmet és bölcsességet ad nekik.
329
Ellen G. White
Apostolok története
Akik az Úrnak szolgáltak a nehéz kezdet idején, akik szegénységet szenvedtek, de hűségesen kitartottak akkor, amikor még csak kevesen álltak helyt az igazságért, azokat tisztelni és becsülni kell. Az Úr szándéka, hogy az ifjabb munkások növekedjenek e bölcsességben, érettségben; erősítést nyerjenek e hűséges férfiakkal való érintkezésük által. Vajha felismernék az ifjabb munkások azt a nagy előnyt, hogy ilyen tapasztalt munkások környezetében dolgozhatnak. Tartsák tiszteletben őket tanácskozásaik alkalmával. Mialatt földi pályájuk befejezéséhez közelednek azok, akik életüket Krisztus szolgálatában töltötték, a Szentlélek készteti őket tapasztalataik felsorolására, melyeket Isten művével kapcsolatban tettek. Az újonnan megtértek előtt el kell ismételniük Isten csodálatos vezetését, szabadítását és jótéteményeit. Isten szándéka, hogy az öreg, bevált munkások helyükön maradjanak, segítsenek férfiakat és nőket megmenteni, nehogy a gonoszság áradata elsodorja őket. Akarja, hogy mindaddig hordozzák fegyverzetüket, míg Ő jónak látja. János apostolnak az üldözések ideje alatt szerzett tapasztalataiból a hívő csodálatosan erősítő és felemelő tanítást meríthet. Isten nem gátolja meg istentelen emberek cselvetéseit és támadásait; ellenben terveiket azok javára fordítja, akik hűek és állhatatosan kitartanak a küzdelemben. Az evangéliumi munkás gyakran üldözés, heves ellenállás és jogtalan rágalmak között végzi munkáját. Ilyenkor azonban ne feledje, hogy a próbák és szenvedések tüzes kemencéjében szerzett tapasztalatai felérnek minden gyötrelemmel. Isten így vonja magához gyermekeit, hogy felfedje gyengeségeiket, és kinyilatkoztassa saját erejét. Emellett megtanítja őket, hogy egyedül Reá támaszkodjanak. Így tanulják meg, hogy a viszontagságokkal szembeszálljanak, hogy bizalmi állásokat tölthessenek be, és teljesíthessék magasztos feladatukat, melynek érdekében nyerték képességeiket. Isten kiválasztott eszközei minden korszakban gyalázatot és üldözést szenvedtek az igazságért. Józsefet gyalázták és üldözték, mert erkölcsös maradt, Dávidot, Isten kiválasztott szolgáját, mint a vadat, úgy űzték ellenségei. Dánielt oroszlánverembe dobták, Isten iránti hűsége miatt. Jób, elvesztette földi javait, betegsége még rokonaiban és barátaiban is undort keltett, de hűsége Isten iránt nem ingott meg. Jeremiás sem szűnt meg hirdetni az Istentől nyert igazságot, noha bizonyságtétele annyira felbőszítette a királyt és a hercegeket, hogy a szennygödörbe dobatták. Istvánt megkövezték, mivel a megfeszített Krisztust prédikálta. Pált börtönbe vetették, megvesszőzték, megkövezték és végül megölték, mert Istennek hűséges követe maradt a pogányok között. Jánost is száműzték Patmos szigetére "az Isten beszédéért és a Jézus Krisztus bizonyságtételéért." Az emberi állhatatosság e példái igazolják, hogy Isten ígéretei bizonyosak, hogy jelenléte állandó, és kegyelme megtart. Bizonyítják a hit erejét, mely ellenáll a világ hatalmának. A hit munkája, hogy a legsötétebb órákban Istenben nyugodjunk, hogy érezzük, ha bármennyire megkísért és űz is a vihar, a kormányt Atyánk tartja
330
Ellen G. White
Apostolok története
kezében. Csupán hitszemünkkel tudunk föléemelkedni a mulandó dolgoknak, hogy az örök valóságok igazi értékét helyesen becsüljük fel. Jézus nem kecsegteti követőit földi dicsőséggel és gazdagsággal. Nem ígér nekik kísértésektől mentes életet. Ellenkezőleg, felszólítja őket, hogy kövessük Őt az önmegtagadás és szégyen ösvényén. Ellene, aki a világ megváltásáért jött, egyesült erővel lépett fel a gonosz minden serege. Kegyetlen összeesküvést szőttek gonosz emberek és gonosz angyalok a Békefejedelem ellen. Ez a sorsa mindenkinek, aki kegyesen akar élni Krisztus Jézusban. Gyalázat és üldözés vár mindazokra, akikben Krisztus lelkülete él. Az üldözés módja és mikéntje változhat, a korszakoknak megfelelően, azonban az indítóok - a lelkület, melyből az üldözés fakad - ma is ugyanaz, mint volt Ábel idejében és minden időben, amikor öldökölték az Úr választottait. Sátán minden korszakban üldözte Isten gyermekeit. Kínozta és megölte őket, de éppen haláluk által váltak győzőkké. Annak erejéről tettek tanúságot, aki hatalmasabb Sátánnál. Noha istentelen emberek kínozhatják és megölhetik a testet, de azt az életet, mely Krisztussal Istenben elrejtőzött, érinteniük sem lehet. Börtönbe vethetnek ugyan férfiakat és nőket, lelküket azonban nem verhetik bilincsekbe. Isten kiválasztottaiban, az üldözések és megpróbáltatások alatt, Uruk dicsősége - jelleme - nyilvánul meg. Míg a világ gyűlöli és üldözi Krisztus követőit, ők az Úr iskolájában nevelődnek és fejlődnek. A földön a keskeny utat járják; a nyomorúság és szenvedések izzó kemencéjében tisztulnak meg. Követik az Urat, súlyos küzdelmek árán; önmegtagadást gyakorolnak és keserű csalódásokban osztoznak; megismerik azonban a bűn súlyát és gyötrelmeit, és undorral fordulnak el attól. Mint Krisztus szenvedéseinek részesei, pillantásuk áthatol e föld borús homályán, látják a menny dicső fényességét, mely feltárul előttük: "Mert azt tartom, hogy amiket most szenvedünk, nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, mely nékünk megjelentetik." Nincsen sehol e világon jobb helyem, Jézus, mint a Te hatalmas kebleden. Nálad ingyen kegyelem van végtelen, Nincsen sehol e világon jobb helyem. Nincsen sehol e világon munka szebb, Jézus, mint az, amit Érted végezek. Égi áldást küld le rája szent kezed, Nincsen sehol e világon munka szebb. Nincsen sehol olyan drága fájdalom, Mint az, amit érted hordok Jézusom. 331
Ellen G. White
Apostolok története
Trónust nyerek e keresztért, jól tudom. Nincsen sehol olyan drága fájdalom.
332
Ellen G. White
Apostolok története
57.
Jelenések könyve
Az apostolok napjaiban a hívőket komolyság és lelkesedés jellemezte. Oly fáradhatatlan buzgalommal munkálkodtak Mesterükért, hogy országának drága evangéliuma, minden ellenállás ellenére, aránylag rövid idő alatt, a föld minden lakott részében elterjedt. Jézus követőinek buzgalmát, az ihletett Írásokban feljegyezték számunkra, és minden idők hívőinek bátorítására. Az efézusi gyülekezetről, melyet az Úr Jézus szimbólum gyanánt felhasznált, hogy az apostoli korszak keresztény egyházát szemléltesse, ezt mondta a hű és igaz tanúbizonyság: "Tudom a te dolgaidat, és a te fáradságodat és tűrésedet, és hogy a gonoszokat nem szenvedheted és megkísértetted azokat, akik apostoloknak mondják magokat, holott nem azok, és hazugnak találtad őket. És terhet viseltél, és béketűrő vagy, és az én nevemért fáradoztál és nem fáradtál el." (Jel. 2, 3.) Az efézusi gyülekezetet kezdetben gyermeki egyszerűség és buzgó kegyesség jellemezte. A hívők komolyan igyekeztek Isten minden Igéjének engedelmeskedni, és életükben bensőséges, őszinte szeretet nyilvánult meg Krisztus iránt. Mivel az Üdvözítő állandóan szívükben élt, örömmel teljesítették Isten akaratát. Megváltójuk iránti szeretettől késztetve, életük legmagasztosabb céljának tartották, hogy lelkeket nyerjenek meg számára. Nem volt szándékukban, hogy Krisztus értékes kegyelmi kincseit csupán maguknak halmozzák fel. Elhivatásuk fontosságát átérezték; lelkükben égett üzenetük: "A földön békesség és az emberekhez jóakarat!" Izzott bennük a vágy, hogy elvigyék a megváltás örömhírét a föld legtávolibb részeibe is. A világ pedig felismerte, hogy Jézussal voltak. Bizonyságul szolgáltak, hogy mint bűnbánó, kegyelmet nyert bűnösök, mint megtisztított és megszentelt emberek, közösségben élnek Istennel, Fia által. Az egyház tagjai gondolatban és cselekedetben egyek voltak. A Krisztus iránti szeretet alkotta azt az aranyláncot, mely összekötötte őket. Igyekeztek az Urat minél tökéletesebben megismerni és életükben Krisztus öröme és békéje nyilvánult meg. Látogatták az árvákat és özvegyeket nyomorúságukban; tartózkodtak a világ szennyétől, mert jól tudták, hogy ennek elmulasztása ellenkezne hitvallomásukkal, és Üdvözítőjük megtagadását jelentené. A mű minden városban előrehaladt. Lelkek tértek meg, akik szintén kötelességüknek tartották, hogy közöljék másokkal a már elnyert, a felbecsülhetetlen értékű kincset. Nem nyughattak addig, míg a világosság, mely elméjüket megvilágította, másoknak is fényt nem árasztott. Hitetlenek tömegei ismerték meg a keresztény reménységének alapzatait. Isten Lelkének befolyására személyes, bensőséges felhívások jutottak a tévelygőkhöz, az elesettekhez, sőt az igazság
333
Ellen G. White
Apostolok története
állítólagos hitvallóihoz is, akik azonban jobban szerették a világ gyönyöreit, mint az Örökkévalót. Idővel azonban lanyhult a hívők buzgalma és az egymás iránti szeretet is mindjobban csökkent. Elhidegülés volt tapasztalható az egyházban. Egyesek elfeledkeztek arról, hogy milyen csodálatos körülmények között fogadták el az igazságot. Lassan-lassan kidőltek a régi zászlóvivők. Az ifjabb munkások közül sokan, kik hivatva lettek volna megosztani az úttörők terheit, miáltal bölcs vezetőkké fejlődhettek volna, ráuntak a gyakran megismételt igazságokra. Igyekezetükben, hogy valami újat, meglepőt hozzanak, megkíséreltek új tantételeket bevezetni, amelyek ugyan a kedélyekre jobban hatottak, de nem egyeztek az evangélium alapelveivel. Önhittségükben és lelki vakságukban nem látták, hogy ezek az okoskodások sokakat megingatnak, a múlt tapasztalatainak ellentmondanak és így zűrzavart és hitetlenséget szülnek. A hamis tanok megvitatása, kényszerítése, véleménykülönbségeket eredményezett és sokak tekintetét elvonta Jézusról, hitük megkezdőjéről és bevégzőjéről. A jelentéktelen pontok megvitatása, valamint az elmélkedés emberi képzelet szülte kellemes mesék felett, sok időt vett igénybe, melyet az evangélium hirdetésére kellett volna fordítani. Tömegek, melyeket az igazság meggyőzött és megtérített volna, nem hallhatták az üdvüzenetet. A kegyes élet gyorsan tovatűnt, mindinkább Sátán nyert hatalmat azok fölött, akik állították, hogy Krisztus követői. Az egyház történelmének válságos időpontjában történt János száműzetése. Az egyháznak sohasem volt nagyobb szüksége János tanítására, mint éppen most. Csaknem valamennyi munkatársa az evangélium szolgálatában időközben mártírhalált szenvedett. A többi híveket is erősen üldözték. Minden arra vallott, hogy már nincs messze az a nap, amelyen Krisztus gyülekezetének ellenségei fognak felette diadalmaskodni. Az Úrnak keze azonban a háttérben is láthatatlanul működött. Isten gondviselése megengedte, hogy Jánost odavigyék, ahol Krisztus csodálatosan kinyilatkoztathatta Önmagát előtte és látomásokat adhatott az isteni igazságról, a gyülekezetek megvilágosítására. Az igazság ellenségei, János számkivetése által remélték, hogy örökre elnémítják Isten hűséges tanúját; de éppen Patmos szigetén kapott ez a tanítvány olyan üzeneteket, melyek hivatva voltak a gyülekezeteket erősíteni és bátorítani, az idők végezetéig. Akik száműzték Jánost, noha mindvégig felelősséggel tartoznak cselekedetükért, mindazáltal Isten eszközei voltak, hogy valóra váltsák a menny határozatát. Éppen az az igyekezetük, hogy a világosságot kioltsák, emelte fényét, tette mindjobban láthatóvá az igazságot. Szombatnapon történt, midőn a dicsőség Ura megjelent a száműzött apostolnak. János a szombatot Patmos szigetén is épp olyan szentül ünnepelte, mint
334
Ellen G. White
Apostolok története
amikor Júdea városaiban és falvaiban prédikált a népnek. Igényt tartott a maga számára is azokra a csodálatos áldásokra, melyeket Isten ezen a napon áraszt népére. Jelentése így szól: "Lélekben valék ott az Úrnak napján és hallék hátam megett nagy szót, mint egy trombitát, amely ezt mondja vala: Én vagyok az Alfa és Omega, az Első és az Utolsó... Megfordulék azért, hogy lássam a szót, amely velem beszéle; megfordulván pedig, Játék hét arany gyertyatartót, és a hét gyertyatartó között hasonlót az ember Fiához." (Jel. 1, 10-13.) A szeretett tanítvány különösen gazdag kegyelemben részesült. Látta Mesterét Getsemánéban, midőn lelki gyötrelmeiben vért izzadott és "nem emberi volt ábrázatja és alakja sem ember fiaié volt." (Ésa. 52, 14.) Azután látta a római katonák kezei között, avult bíborpalástban és töviskoronával. Végül látta Őt a Golgotán, a kereszten, miközben kegyetlenül gúnyolták és szidták. Íme, János apostol ismét láthatja Urát. De most milyen más a megjelenése, a külseje! Nem a fájdalmak férfia többé, akit emberek megvetnek és megaláznak. Látja Őt mennyei fényű ruhájába öltözötten. "Az ő feje pedig és a haja fehér, mint a fehér gyapjú, mint a hó; és a szemei olyanok, mint a tűzláng. És a lábai hasonlók valának az izzó érchez, mintha kemencében tüzesedtek volna meg." (Jel. 1, 14. 15.) Hangja hasonlít sok vizek zúgásához. Orcája fénylik, mint a nap. Kezében hét csillagot tart és szájából kétélű éles kard jő ki; szava: hatalmának jelképe. Patmos szigete ragyog a feltámadott Üdvözítő dicsőségétől. "Mikor pedig látám őt" - írja János, - "leesém az ő lábaihoz, mint egy holt. És reám veté az ő jobb kezét, mondván nékem: Ne félj!" János erőt nyert, hogy megdicsőült Urának színét elviselhesse. Azután ámuló szemei előtt feltárult a menny dicsősége. Láthatta Isten trónját. Az Örökkévaló megengedte neki, hogy láthatta, minden földi küzdelmen túl, a megváltottak fehérruhás tömegét. Hallhatta a menny angyalainak dicsénekét és azok diadalénekét, kik győzedelmeskedtek a Bárány vére és bizonyságtételük szava által. A kinyilatkoztatásban, melyben részesült, szemlélhette Isten népének megrázó tapasztalatait, a jövő megrendítő eseményeit. Láthatta a gyülekezet jövendő sorsát egészen az idők végezetéig. Számokban és jelképekben kifejezett nagy fontosságú eseményeket látott János, azért, hogy megörökítse. Ezek által kortársai, sőt későbben, az elkövetkező korszakokban, Isten gyermekei, érthető felvilágosításokat kapnak a reájuk váró veszélyekről és küzdelmekről. Ezt a kinyilatkoztatást az egyház okulására és vigasztalására, az egész keresztény korszakra nyerte. Mégis vallástanítók állították, hogy elpecsételt könyv; titkai megfejthetetlenek. Ezért sokan utasították vissza ezt a prófétikus könyvet, sem időt, sem fáradságot nem vettek, hogy titkaiba hatoljanak. Isten azonban nem akarja, hogy népe is így tekintse ezt a könyvet. Ez a könyv: "Jézus Krisztus kijelentése, amelyet adott néki az Isten, hogy megmutassa az ő szolgáinak, amiknek meg kell lenniök hamar." Az Úr mondja: "Boldog, aki olvassa, és akik hallgatják a
335
Ellen G. White
Apostolok története
prófétálásnak beszédeit és megtartják azokat, amelyek megírattak abban, mert az idő közel van." "Bizonyságot teszek pedig mindenkinek, aki e könyv prófétálásának beszédeit hallja: Hogyha valaki ezekhez hozzátesz, a könyvben megírt csapásokat veti Isten arra. És ha valaki elvesz e prófétálás könyvének beszédeiből, az Isten annak részét eltörli az élet könyvéből és a szent városból, és azokból, amik e könyvben megírattak. Ezt mondja, aki ezekről bizonyságot tesz: Bizony hamar eljövök." (Jel. 1, 1. 3; 22, 18-20.) A Jelenések könyve Isten mélységes dolgait tárja elénk. Már elnevezése: "A Jelenések" - ellentmond ama állításnak, hogy ez a Szentlélek sugallatára írott könyv, bepecsételt könyv. "Kijelentés" csak azt jelentheti, hogy Isten kijelent dolgokat. Az Úr maga jelentette ki szolgájának e könyvben foglalt titkait, és azt akarja, hogy minden kutató előtt tanulmányozásra nyitva álljon. Igazságai éppúgy szólnak azoknak, akik az utolsó napokban, tehát az idők végén élnek, mint azoknak, akik János idejében éltek. A vázolt jelenetek zöme már a múlté, viszont mások éppen a jelenre vonatkoznak. Vannak azonban még események, melyek a jövőben, a sötétség hatalmai és a menny Fejedelme közötti küzdelem befejezésekor mennek végbe. Végül a próféciák előrevetítik a megváltottak ujjongó örömét, diadalénekét a megújított földön. Senki se higgye, hogy mert nem tudja azonnal megfejteni a "jelenések" minden jelképét, hiábavaló dolog e könyvben kutatnia és azon fáradoznia, hogy az abban foglalt igazságokról felvilágosítást nyerjen. Aki Jánosnak ezeket a titkokat kijelentette, ízelítőt fog adni az igazság szorgalmas kutatójának is, a menny örömeiből. Mindazok, akik kitárják szívüket az igazság előtt, megérthetik e könyv tanításait; elnyerik azt az áldást, melyet Isten ígért azoknak, "akik hallják a jövendölés szavát és megtartják, ami abban megíratott." A jelenések" a Biblia valamennyi könyvének koronája, befejezője. Dániel próféta könyvét is kiegészíti, illetve bevégzi. Az egyik könyv jövendölés, a másik kinyilatkoztatás, kijelentés. Az elpecsételt könyv nem a Jelenések könyve, hanem Dániel jövendölésének az a része, mely az utolsó napokra vonatkozik. Az angyal parancsa így hangzott: "Te pedig Dániel zárd be e beszédeket, és pecsételd be e könyvet a végső időig." (Dán. 12, 4.) Krisztus parancsolta az apostolnak, hogy írja meg mindazt, amit kinyilatkoztat előtte. "Amit látsz, írd meg könyvben" - szólt - "és küldd el a hét gyülekezetnek, mely Ázsiában van, Efézusban, Smirnában, Pergámumban, Thiatirában, Sárdisban, Filadelfiában és Laodiceában." "Én vagyok az Élő; pedig halott valék és ímé élek örökkön örökké... Írd meg, amiket láttál és amik vannak és amik ezek után lesznek; a hét csillag titkát, amelyet láttál az én jobb kezemben, és a hét arany gyertyatartót. A hét csillag a hét gyülekezet angyala; és amely hét gyertyatartót láttál, az hét gyülekezet." (Jel. 1, 11. 18-20.)
336
Ellen G. White
Apostolok története
A hét gyülekezet nevének jelentősége jelképes. Jellemzi a keresztény korszak különböző szakaiban az egyház állapotát. A hetes szám teljességet jelent; szimbolizálja, hogy az üzenet az idők végéig tart. A felsorolt jelképek pedig a gyülekezet belső állapotát szemléltetik a világtörténelem különböző korszakaiban. Krisztus mondja, hogy a hét gyertyatartó között jár. Ez jelképezi viszonyát a gyülekezetekhez. Összeköttetése népével állandó. Ismeri gyermekeinek valóságos állapotát. Figyeli helyzetüket, kegyességüket, odaadásukat. Noha Jézus főpap és közbenjáró a mennyei szentélyben, János mégis úgy látja Őt, mint Aki földi gyülekezetei között jár-kel. Fáradhatatlan éberséggel állandóan őrködik felettük, vajon nem homályosul-e, vagy alszik ki valamelyik őrálló fáklyája? Ha a gyertyatartókat csupán emberek gondoznák, lobogó lángjuk csakhamar lankadna és kialudna. Az Úr házának azonban Ő az őrizője; a templom csarnokának hű védelmezője. Állandó gondoskodása és megtartó kegyelme az élet és világosság forrása. Krisztust úgy is szemléljük, mint aki kezében tartja a hét csillagot. Ez biztosíték számunkra, hogy az a gyülekezet, mely kötelességét teljesíti, nem pusztulhat el; azt a csillagot, melyet a Mindenható védelmez, Krisztus kezéből senki sem ragadhatja ki. "Ezeket mondja az, aki az ő jobbkezében tartja a hét csillagot." (Jel. 2, 1.) E szavak a gyülekezet tanítóinak szólnak, azoknak, akikre Isten súlyos felelősségeket bízott. Azok a jótékony befolyások, melyekben a gyülekezetnek bővölködnie kell, kapcsolatosak Isten szolgáival, kiknek Krisztus szeretetét kell kinyilvánítaniuk. A menny csillagait Ő kormányozza. Ő adja fényüket, Ő vezeti és irányítja útjukat. Ha nem tenné, lehullanának. Áll ez Isten szolgáira is. Csupán eszközök kezében; minden jótettüket ereje műveli. Világossága általuk fénylik. Erősségük az Üdvözítő. Ha feltekintenek Hozzá, miként Ő is feltekintett Atyjára, képesek lesznek munkáját végezni. Ha Istenre bízzák magukat, világosságát árasztja rájuk, hogy a világra sugározzák. Már az ősegyház napjaiban megkezdte romboló munkáját a törvényszegés titkos bűne, melyről Pál apostol jövendölt. És, midőn álnok tanítók, akiktől már Péter óvta a hívőket, révtanaikkal felléptek, sokan áldozatául estek csalárd tanaiknak. Mások tétováztak a próbák alatt, kísértésbe estek, hogy a hittől elszakadjanak. Abban az időben, amikor János a Jelenéseket kapta, már sokakban kihűlt az első szeretet az evangéliumi igazságok iránt. Isten azonban, nagy irgalmasságában, nem hagyta a gyülekezetet hitehagyott állapotában. Végtelenül gyöngéd üzenetében nyilvánította ki szeretetét iránta, valamint óhaját, hogy határozottan munkálkodjék az örökkévalóságért. Így intette az egyházat: "Emlékezzél meg azért, honnét estél ki, és térj meg és az előbbi cselekedeteket cselekedd." (Jel. 2, 5.)
337
Ellen G. White
Apostolok története
A gyülekezet fogyatékos volt; rászolgált a szigorú rendreutasításokra és feddésekre. János tehát sugallatot kapott, hogy intő-, óvó- és kérő üzeneteket közvetítsen azok számára, akik üdvreménységüket kockáztatják, azáltal, hogy az evangélium alapelveit szem elől tévesztik. Azonban a feddő szavak, melyeket Isten szükségesnek tart, mindenkor gyöngéd szeretetet sugároznak, a béke ígéretét valamennyi bűnbánó számára. Így szól az Úr: "Ímé, az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok és ő én velem." (Jel. 3, 20.) Azok részére, akik a küzdelmekben kitartanak, megőrzik Istenbe vetett hitüket, a próféta dicséretet és ígéretet kapott: "Tudom a te dolgaidat (Ímé adtam elődbe egy nyitott ajtót, amelyet senki be nem zárhat), hogy kevés erőd van, és megtartottad az én beszédemet, és nem tagadtad meg az én nevemet." "Mivel megtartottad az én béketörésre intő beszédemet, én is megtartalak téged a megpróbáltatás idején, amely az egész világra eljő, hogy megpróbálja e föld lakosait." A hívőket Jézus megintette: "Vigyázz és erősítsd meg a többieket, akik halófélben vannak." "Ímé eljövök hamar, tartsd meg ami nálad van, hogy senki el ne vegye a te koronádat." (Jel. 3, 8. 10. 2. 11.) Aki "atyátokfia és társatok a szenvedésben" - Általa jelentette ki Isten, egyházának, mit kell majd szenvednie Érette. A sötétség és babona hosszú évszázadain végigtekintve, a száműzött agg látta azokat a tömegeket, embermilliókat, akik mártírhalált szenvednek az igazságért. De azt is látta, hogy Ő, aki megvédelmezte egykor első bizonyságtevőit, nem hagyja el hű követőit az üldözések hosszú évszázadain át, az idők végezetéig. "Semmit ne félj azoktól, amiket szenvedned kell;" - jelentette ki az Úr. "Ímé a Sátán egynehányat ti közületek a tömlöcbe fog vetni, hogy megpróbáltassatok és lészen... nyomorúságtok. Légy hív mindhalálig, és néked adom az életnek koronáját." (Jel. 2, 10.) János hallotta azután azokat az ígéreteket, melyek az összes hűségeseknek szólnak, akik küzdöttek a gonosz ellen: "A győzedelmesnek enni adok az élet fájáról, amely az Isten paradicsomának közepette van". "Aki győz, az fehér ruhákba öltözik; és nem törlöm ki annak nevét az élet könyvéből és vallást teszek annak nevéről az én Atyám előtt és az ő angyalai előtt." "Aki győz, megadom annak, hogy az én királyiszékembe üljön velem, amint én is győztem és ültem az én Atyámmal az ő királyiszékében." (Jel. 2, 7; 3, 5. 21.) János látta Isten irgalmát, gyöngédségét és szeretetét, párosulva szentségével, igazságosságával és hatalmával. Látta, hogyan találták meg Benne Atyjukat a bűnösök, kik bűneik miatt féltek Tőle. A nagy küzdelem tetőpontján túl, látta Sionon: "azokat, akik diadalmasok, ...állam az üvegtenger mellett, akiknek kezében valának az Istennek hárfái, és éneklik vala Mózesnek... és a Báránynak énekét". (Jel. 15, 2. 3.)
338
Ellen G. White
Apostolok története
János a Megváltót úgy látja, mint "a Júda nemzetségéből való oroszlánt", és mint "egy Bárányt, mintegy megölettet." (Jel, 5, 5.; 13, 8.) Ezek a szimbólumok jelképei a mindenható hatalom és az önfeláldozó szeretet egyesülésének. A júdabeli Oroszlán, Aki olyan rettenetes a kegyelmét megvetők számára, engedelmes és hűséges híveinek: Isten Báránya. A tűzoszlop, mely Isten törvénye áthágóinak Isten haragja félelmetességéről beszél, a világosság, irgalom és szabadítás jelképe azok számára, akik parancsolatait megtartották. Isten karja, mely elég erős, hogy a lázadókat szétzúzza, elég erős arra is, hogy a hűségeseket megszabadítsa. Akik hűek, valamennyien megmenekülnek. "És elküldi az ő angyalait nagy trombitaszóval és egybegyűjtik az ő választottait a négy szelek felől, az ég egyik végétől a másik végéig." (Máté 24, 31.) Isten gyermekei, a világ millióihoz arányítva, mindenkor, csak a kicsiny nyáj. Ha azonban helytállnak az igazságért, ahogy szent Igéjében kinyilatkoztatta, Isten lesz mentsváruk. A Mindenható széles pajzsa alatt meghúzódnak. Isten mindenkor: a többség! És, majd ha egyszer, az utolsó trombitaszó áthatol a halottak börtönén, az igazak pedig örömujjongva, győztesen jönnek elő és kiáltják: "Halál, hol a te fullánkod? Pokol! hol a te diadalmad?", akkor Isten gyermekei, Istennel, Krisztussal, az angyalokkal és minden idők állhatatos és hűséges híveivel egyesülve, bizonnyal többségben lesznek. (l. Kor. 15, 55.) Krisztus őszinte tanítványai, követik Őt, súlyos küzdelmeken át, kitartanak Mellette, önmegtagadás és keserű csalódások ellenére is. Mindez azonban megismerteti velük a bűn utálatosságát, nyomorúságát és undorral fordulnak el attól. Mint Krisztus szenvedéseinek részestársai, hivatottak, hogy dicsőségében is osztozzanak. Szent látomásban látta a próféta Isten maradék gyülekezetének végső győzelmét: "És Játék úgymint üvegtengert tűzzel elegyítve; és azokat, akik diadalmaskodnak,... az üvegtenger mellett, akiknek kezében valának az Isten hárfái, és éneklik vala Mózesnek, az Isten szolgájának énekét és a Báránynak énekét, ezt mondván: Nagyok és csodálatosak a te dolgaid, mindenható Úr Isten; igazságosak és igazak a te utald, óh szentek Királya!" (Jel. 15, 2. 3.) "És látám, és ímé egy Bárány áll vala Sion hegyén és ő vele száznegyvennégy ezeren, akiknek homlokán írva vala az ő Atyjának neve." (Jel, 14, 1.) E világon Istennek szentelték eszüket, értelmüket. Szívükkel és lelkükkel szolgálták Őt; Nevét most tehát "homlokukra" írhatja. "És országolnak örökkön örökké." (Jel. 22, 5.) Nem úgy járnak-kelnek, mint akik könyörögnek helyükért. Azok közé tartoznak, akikhez Krisztus így szól: ,Jertek én Atyámnak áldottai, örököljétek ez országot, amely számotokra készíttetett a világ megalapítása óta!" Mint gyermekeit üdvözli őket: "Menjetek be uratok örömébe!" (Máté 25, 34. 21.) "Ezek azok, akik követik a Bárányt, valahova megy. Ezek áron vétettek meg az emberek közül Istennek és a Báránynak zsengéiül." (Jel. 14, 4.) Látomásában látja őket a próféta. Sion hegyén állnak, szent szolgálatra felövezve és fehér gyolcsba
339
Ellen G. White
Apostolok története
öltözve. "A fehér gyolcs: a szentek igazságos cselekedetei." De mindazoknak, akik követik a Bárányt a mennyben, előbb a földön kellett, hogy kövessék; nem kedvetlenül, bosszankodva, hanem bizalommal telve, készséges, szeretetteljes engedelmességgel, miként a nyáj követi pásztorát. "És hallám hárfásoknak szavát, akik az ő hárfájukkal hárfáznak vala. És énekelnek vala, mintegy új éneket a királyiszék előtt... és senki meg nem tanulhatja vala azt az éneket, csak a száznegyvennégyezer, akik áron vétettek meg a földről... És az ő szájukban nem találtatott álnokság; mert az Istennek királyiszéke előtt feddhetetlenek." (Jel. 14, 2-5.) "És én János látám a szent várost, az új Jeruzsálemet, amely az Istentől szálla alá a mennyből, elkészítve, mint egy férje számára felékesített menyasszony". "És annak világossága hasonló vala a legdrágább kőhöz, úgymint kristálytiszta jáspis kőhöz. És nagy és magas kőfala vala, tizenkét kapuja és a kapukon tizenkét angyal és felírott nevek, amelyek az Izrael fiai tizenkét törzsének nevei." "A tizenkét kapu pedig tizenkét gyöngy; minden egyes kapu egy-egy gyöngyből való; és a város utcája tiszta arany, olyan mint az átlátszó üveg. És templomot nem láttam abban; mert az Úr, a mindenható Isten annak temploma és a Bárány". (Jel. 21, 2. 11. 12. 21. 22.) "És semmi elátkozott nem lesz többé; és az Istennek és a Báránynak királyiszéke benne lesz; és az ő szolgái szolgálnak neki; és látják az ő orcáját; és az ő neve homlokukon lesz. És ott éjszaka nem lesz; és nem lesz szükségök szövétnekre és napvilágra; mert az Úr Isten világosítja meg őket." (Jel. 22, 3-5.) "És megmutató nékem az élet vizének tiszta folyóját, amely ragyogó vala, mint a kristály, az Istennek és a Báránynak királyiszékéből jövén ki. Az ő utcájának közepén, és a folyóvízen innen és túl életnek fája vala, mely tizenkét gyümölcsöt terem vala, minden hónapban meghozván gyümölcsét; és levelei a pogányok gyógyítására valók." "Boldogok, akik megtartják az ő parancsolatait, hogy joguk legyen az életnek fájához és bemehessenek a kapukon a városba." (Jel. 22, 1. 2. 14.) "És hallék nagy szózatot, amely ezt mondja vala az égből: Ímé, az Isten sátora az emberekkel; És velök lakozik, És azok az ő népei lesznek, És maga az Isten lesz velük, az ő Istenük." (Jel. 21, 3.)
PÁTMOSZI LÁTNOK Hályogos szemű, reszkető kezű, 340
Ellen G. White
Apostolok története
száműzött aggastyán... - mit szólhat, írhat, láthat? Apokalipszis négy lovasa vágtat jövendők titkos tájai felé! Szívekbe lát, ítél és megkegyelmez hét gyülekezetnek küldött hét levél Az küldi, Kinek szeme, mint a tűzláng, és lába, mint az izzó fényű érc, és felhasít a lázadó sikoltás: Előle rejtsen, hulljon rám a bérc. Maroknyi hívek állnak csak a vártán, mártír fohászok az oltár alatt, bosszút liheg a fenevad, a sárkány, végső tusán világok omlanak... De győztes csak a megöletett Bárány égen földön és a föld alatt... Új ég, új föld, új Jeruzsálem fénylik, hol nem lesz többé sem bűn, sem halál, Hol Isten népe könny s vér tengerén át örök béke honára rátalál. Mennyei Város gyöngykapuin átlép, arany utcáin is végighalad, Isten szívéig, a királyi székig, hol örülni, szeretni örökre szabad, s hálatelt ajkakon hozsánna fakad... ...Parancsot kap a patmoszi vénember: Írd meg, mert e beszédek hívek és igazak. Siklós József, 1976
341
Ellen G. White
Apostolok története
58.
A diadalmas egyház
Közel ezerkilencszáz esztendő múlt el azóta, hogy az apostolok megpihenhettek, munkájukat befejezték. Fáradozásaik, Krisztusért hozott áldozataik története azonban még mindig legértékesebb kincse az egyháznak. A Szentlélek vezetése alatt örökítették meg az ihletett írók a történelem ezen eseményeit, hogy Krisztus követőit minden korszakban nagyobb buzgalomra és komolyságra késztessék, Üdvözítőjükért végzett tevékenykedésükben. A tanítványok teljesítették Jézus megbízását. Midőn a kereszt e hírnökei szerteszéjjel járva hirdették az evangéliumot, Isten kinyilatkoztatta dicsőségét, oly mértékben, ahogy halandó emberek még sohasem láthatták. Az apostolok a Szentlélek segítségével olyan munkát végeztek, amely a világot alapjaiban rengette meg. Egyetlen nemzedék alatt eljuttatták az evangéliumot minden néphez. A kiválasztott apostolok szolgálata dicső eredményeket érlelt. Hivatásuk kezdetén, néhányan még tanulatlan emberek voltak. Azonban fenntartás nélkül szentelték életüket Mesterüknek; tanításai által Felkészültek a rájuk bízott nagy mű vezetésére. Szívükben irgalom és igazság; ezek uralták indítékaikat, ihlették eszméiket, irányították tetteiket. Életük Krisztussal volt elrejtve Istenben. Énjük beleolvadt, elmerült a végtelen Szeretet mélységeiben. A tanítványok olyan férfiak voltak, akik bensőséggel beszéltek és imádkoztak; akik megragadták Izráel erősségét; erősek voltak az Úr erejében. Mily közel állottak Istenhez! Mily szorosan egybeforrt személyes vágyuk Isten trónjával. Istenük: az Örökkévaló. Dicsősége volt dicsőségük. Igazsága volt igazságuk. Minden támadás, mely az evangéliumot érte, mélyen belehasított lelkükbe, és lényük minden erejével küzdöttek Krisztus ügyéért. Bátran hirdették az élet Igéjét, mert Isten, onnan felülről, kente fel őket. Sokat vártak el, és sokra is vállalkoztak. Krisztus kinyilatkoztatta magát előttük, és Hozzá tekintettek fel vezetésért. Igazságismeretük, erejük, hogy az ellenségeskedéssel szembeszálljanak, arányban állott azzal, ahogy Isten akaratához alkalmazkodtak. Jézus Krisztus, Istennek bölcsessége és ereje, volt minden beszédük tartalma. Nevét - egyetlen nevet az ég alatt -, mely embereket üdvözíthet, felmagasztalták. Miközben hirdették Krisztus, a feltámadott Megváltó tökéletességét, szavuk szíveket indított meg, férfiakat és nőket nyert meg az evangélium számára. Egész tömegek, amelyek sokáig gyalázták a Megváltó nevét, megvetették erejét, a Megfeszített tanítványainak vallották magukat. Nem saját erejükben végezték munkájukat az apostolok, hanem az élő Isten hatalma támogatta őket. Munkájuk nem volt könnyű. A keresztény egyházat megalapozó munka sok nehézséggel, viszontagsággal és keserű csalódással járt. A tanítványok, munkájuk közben állandóan nélkülözéseket, rágalmakat és üldözéseket 342
Ellen G. White
Apostolok története
szenvedtek el, de életüket nem kímélték, nem volt drága előttük, örvendtek, hogy Krisztusért szenvedhettek. Határozatlanság, kétely és elvi elgyengülés ismeretlen volt előttük. Készek voltak minden áldozatra, sőt önmagukat is feláldozták. A rájuk háruló felelősség tudata megtisztította őket és gazdagította tapasztalataikat. A menny kegyelme nyilvánult meg győzelmeikben, melyeket Krisztusért arattak. Isten, mindenhatóságával működött általuk, hogy győzelemre vigye az evangéliumot. Az apostolok, Krisztus által fektetett alapra építették fel Isten egyházát. Az Ige a templomépítést gyakran felhasználja jelképül a gyülekezet épülésének szemléltetésére. Így Zakariás Krisztusra utal, mint Csemetére, ki megépíti az Úrnak templomát. Egyszersmind beszél a pogányokról, akik segédkeznek e munkánál: "És a messze lakók elfőnek és építenek az Úr templomában." Ésaiás pedig kijelenti: "Az idegenek megépítik a te kőfaladat." (Zak. 6, 12, 15; Ésa. 60, 10.) Péter mondja, amikor ezen templom építéséről szól: "Akihez járulván, mint élő, az emberektől ugyan megvetett, de Istennél választott becses kőhöz, ti magatok is, mint élő kövek, épüljetek fel lelki házzá, szent papsággá, hogy lelki áldozatokkal áldozzatok, amelyek kedvesek Istennek, a Jézus Krisztus által." (1. Pét. 2, 4. 5.) Az apostolok munkálkodtak a zsidó és a pogány világ kőbányáiban, hogy onnan köveket bányásszanak ki, és a fundamentumra helyezhessék. Pál az efézusi hívőkhöz intézett levelében mondotta: "Azért immár nem vagytok jövevények és zsellérek, hanem polgártársai a szenteknek és cselédei az Istennek, kik fölépíttettetek az apostoloknak és prófétáknak alapkövén, lévén a szegletkő maga Jézus Krisztus; akiben az egész épület szép renddel rakattatván, nevekedik szent templommá az Úrban; akiben ti is együtt építtettek Isten hajlékává a Lélek által." (Ef. 2, 19-22.) A korinthusiaknak így írt: "Az Istennek nékem adott kegyelme szerint, mint bölcs építőmester, fundamentumot vetettem, de más épít reá. Kiki azonban meglássa, mimódon épít reá. Mert más fundamentumot senki sem vethet azonkívül, amely vettetett, mely a Jézus Krisztus. Ha pedig valaki aranyat, ezüstöt, drágaköveket, fát, szénát, pozdorját épít rá erre a fundamentomra, kinek-kinek munkája nyilván lészen; mert ama nap megmutatja, mivelhogy tűzben jelenik meg; és hogy kinek-kinek munkája minémű legyen, azt a tűz próbálja meg." (1. Kor. 3, 1013.) Az apostolok a biztos fundamentomra építettek, az örök Sziklára. Erre az alapra helyezték azokat a köveket, amelyeket a világ bányáiból vájtak ki. Az építők azonban nem munkálkodhattak zavartalanul. Krisztus ellenségei rendkívül megnehezítették munkájukat. Harcolniuk kellett azok vakbuzgósága, babonái, előítéletei és gyűlölete ellen, akik az ingatag alapra építettek. A gyülekezet felépítésén közreműködők közül sokakat a Nehémiás idejében épülő fal munkásaihoz lehetett hasonlítani, akikről olvashatjuk: "A kőfalon munkálkodók közül a tehernek hordói egyik kezökkel, amely a munkát végezé, rakodónak, másik kezök pedig a fegyvert tartja vala." (Neh. 4, 17.) 343
Ellen G. White
Apostolok története
Királyok és kormányzók, papok és főemberek igyekeztek lerombolni Isten templomát. Azonban Isten hűséges emberei folytatták a munkát, bátran szembenéztek fogsággal, kínzatással és a halállal. Az épület készült, szépen és arányosan. Időközönként ugyan a munkásokat már-már elvakította a környező babonák köde és homálya, máskor viszont erőszakos ellenfeleik majdnem legyőzték őket. Ők azonban folytatták munkájukat rendíthetetlen hittel és tántoríthatatlan bátorsággal. A legkiválóbb építők közül azonban egyik a másik után esett el az ellenség keze által. Istvánt megkövezték, Jakabot fegyverrel ölték meg. Pált lefejezték. Pétert megfeszítették; Jánost száműzték. Mindennek ellenére a gyülekezet növekedett. Új munkások léptek az elesettek helyébe és továbbra is épült kő kőre, az épület alapzatán. Isten egyházának temploma így épült fel. A keresztény egyház megalapítását az ádáz üldözés évszázadai követték. Azonban sohasem volt hiány olyan férfiakban, akik Isten templomának építését többre értékelték saját életüknél. Róluk olvashatjuk: "Mások pedig megcsúfoltatások és megostoroztatások próbáját állották ki, sőt még bilincseket és börtönt is. Megköveztettek, kínpróbát szenvedtek, szétfűrészeltettek, kardra hányattak, juhoknak és kecskéknek bőrében bujdostak, nélkülözve, nyomorgattatva, gyötörtetve, akikre nem volt méltó e világ, bujdosva pusztákon és hegyeken, meg barlangokban és a földnek hasadékaiban." (Zsid. 11, 36-38.) Az igazság ellensége mindent elkövetett, hogy akadályozza a mű építését, melyet az Úr, építőmestereire bízott. Isten azonban "nem hagyta magát tanúbizonyság nélkül." (Apcs. 14, 17.) Munkásokat ébresztett fel, akik eredményesen védelmezték a hitet, "mely egykor a szenteknek adatott." A történelem lapjain feljegyezték e férfiak bátorságát és hősiességét. Miként az apostolok, úgy közölök is sokan elestek őrhelyükön, de a templom építése állandóan haladt tovább. Az építőket megölhették, de a munka ment előre. A valdensek, Wycliffe, Huss és Hieronymus; Luther Márton és Zwingli; Cranmer, Latimer és Knox; a hugenották, Wesley Károly és János, valamint a többiek serege, olyan anyagot gyűjtöttek az alapra, mely kitart mindörökké. A későbbi évszázadok alatt viszont mindazok hozzájárultak a mű felépítéséhez, akik nemeslelkűen közreműködve terjesztették Isten Igéjét a civilizált világon és a pogány országokban is. Munkálkodásukkal utat nyitottak az utolsó nagy üzenet hirdetésének. Az apostoli korszak óta napjainkig sohasem szünetelt Isten templomának építése. Visszapillanthatunk a letűnt évszázadokra és láthatjuk, hogy az épület élő kövei, mint fénysugarak világítottak a tévelygés és babona sötétségén át. Ezek az értékes drágakövek az örökkévalóságon át mindig fokozódó fénnyel fognak világítani, hogy bizonyítsák Isten igazságának hatalmát. E finomra csiszolt kövek ragyogó fénye rávilágít a világosság és a sötétség, az igazság aranya és a tévelygés salakja közötti éles ellentétre.
344
Ellen G. White
Apostolok története
E templom építésében része volt Pálnak, a többi apostolnak, valamint az összes, azóta élt igazaknak. De az épület még mindig nem kész. Ránk, akik most ebben a korszakban élünk, nagy feladat vár. Az alapzatra olyan anyagot kell raknunk, mely a tűzpróbát kiállja: - aranyat, ezüstöt és drágaköveket, "a templom mintájára kifaragott oszlopokat". (Zsolt. 144, 12.) Akik így építenek Istennek, azokhoz Pál apostol bátorító és intő szavakat intéz: "Ha valakinek a munkája, amelyet ráépített, megmarad, jutalmát veszi. Ha valakinek a munkája megég, kárt vall. Ő maga azonban megmenekül, de úgy, mintha tűzön keresztül." (1. Kor. 3, 14. 15.) Az a keresztény, aki hűen tárja fel az élet Igéjét, aki a szentség és békesség útjára vezet nőket és férfiakat, olyan anyagot helyez az alapzatra, mely mindörökké megmarad. Isten országában pedig tisztelik, mint bölcs építőmestert. Az apostolokról olvashatjuk: "Azok pedig kimenvén, prédikálónak mindenütt, az Úr együtt munkálván velök, és megerősítvén az igét a jelek által, amelyek követik vala." (Márk 16, 20.) Miként Krisztus kiküldte tanítványait, úgy küldi ki ma gyülekezetének tagjait. Ugyanaz a hatalom, mellyel az apostolok rendelkeztek, számukra is létezik. Ha Isten az ő erősségük, akkor együttműködik velük és munkájukban nem lesz hiábavaló. Ismerjék fel, hogy arra a műre, amelyben munkálkodnak, Isten nyomta rá pecsétjét. Isten mondotta Jeremiásnak: "Ne mondd ezt: Ifjú vagyok én; hanem menj mindazokhoz, akikhez küldelek téged, és beszéld mindazt, amit parancsolok néked. Ne félj tőlük, mert én veled vagyok, hogy megszabadítsalak téged!" Azután az Úr kinyújtotta kezét, megérintette szolgája ajkát és így szólt hozzá: "Imé, az én igémet adom a te szádba". (Jer. 1, 7-9.) Nekünk is parancsolja az Úr, hogy menjünk ki és hirdessük azokat az igéket, melyeket szájunkba ad; ajkunkon érezzük szent Kezének érintését. Krisztus szent kötelességet bízott egyházára. Valamennyi tagja legyen Isten élő csatornája, melyen keresztül eljuttatja a világnak kegyelmének kincseit, Krisztus kimeríthetetlen gazdagságát. A Megváltó legfőbb kívánsága, hogy képviselői legyünk, akik a világgal lelkületét és jellemét megismertetik. A világnak pedig legnagyobb szükséglete, hogy az Üdvözítő szeretete emberi lények által megnyilvánuljon. Az egész menny férfiakra és nőkre vár, akik által Isten kinyilatkoztatja a kereszténység erejét. A gyülekezet: Isten eszköze, az igazság hirdetésére. Isten bízta meg, hogy különleges munkát végezzen. Ha minden parancsolatát teljesíti és hű marad Hozzá, akkor az isteni kegyelem bősége árad reá. Ha engedelmesen kitart Ura mellett, ha tiszteli Izráel Istenét, a poklok kapui sem vehetnek rajta diadalmat. Buzgóságuk Istenén és ügyéért, késztette a tanítványokat, hogy nagy erővel tegyenek tanúságot az evangéliumról. Vajon a mi szívünket ne késztesse-e hasonló buzgalom, hasonló elhatározás, hogy hirdessük a megváltó szeretetet, beszéljünk Krisztusról, a Megfeszítettről? Valamennyi kereszténynek kiváltsága, hogy ne csupán várja, hanem siettesse is Krisztus újrajövetelét.
345
Ellen G. White
Apostolok története
Ha a gyülekezet magára öltené Krisztus igazságát és szentségét, ha mellőzne mindennemű közösséget a világgal, akkor a fénylő és dicső nap hajnala virradna rá. Az Istentől nyert ígéretei örök időkre szólnak. Örök gyönyörre, örök örömre. Az igazság elhalad azok mellett, akik megvetik és elutasítják, de végül diadalt arat. Ha időnként látszólag feltartóztatták is, de haladását nem akadályozhatták meg. Ha Isten üzenete ellenállásba ütközik, fokozott erővel ruházza fel, hogy a befolyás annál nagyobb legyen. Hatalmat ad neki, mely a legerősebb korlátokat is ledönti, és minden akadályon át diadalmaskodik. Mi volt az, ami Isten Fiát fáradságos és áldozatos életén át támogatta? Látta lelke munkájának gyümölcseit és kielégült. Az örökkévalóságba pillantva, látta azok boldogságát, akik az Ő megalázkodása folytán bűnbocsánatot és örök életet nyertek. Hallotta a megváltottak ujjongását. Hallotta énekelni a vére árán megváltottakat. Mózesnek és a Báránynak énekét zengték. Mi is vethetünk egy pillantást a jövőbe, szemlélhetjük a menny boldogságát. A Biblia feltárja előttünk a jövő dicsőségét. Enged látnunk Isten keze által festett képeket, melyek nagyon becsesek gyülekezetének. Hitben ott állhatunk az örök város küszöbén, hallhatjuk a kegyes üdvözlést, mely azoknak szól, akik e földi életben Krisztus munkatársai, s kitüntetésnek veszik, ha Érette szenvedhetnek. Amikor elhangzanak e szavak: "Jertek, én Atyámnak áldottai", leteszik koronáikat a Megváltó lábaihoz és így kiáltanak fel: "Méltó a megöletett Bárány, hogy vegyen erőt és gazdagságot és bölcsességet és hatalmat... A királyiszékben ülőnek és a Báránynak áldás és tisztesség és dicsőség és hatalom örökkön örökké." (Máté 25, 34; Jel. 5, 12. 13.) Ott a Megváltottak üdvözlik azokat, akik fáradozásaik árán a Megváltóhoz vezették őket és valamennyien egyesülnek Krisztus dicsőítésében, aki meghalt, hogy emberi lények az Isten életéhez hasonló, magasabb rendű életet elnyerhessék. A küzdelem befejeződött. A nyomorúság, viszontagság és harc véget ért. Az egész menny visszhangzik a megváltottak győzelmi énekeitől, midőn örömmel zengik: "Méltó, méltó a Bárány, mely megöletett és él, a diadalmas Győző!" "Azután látám, és ímé egy nagy sokaság, amelyet senki meg számlálhatott, minden nemzetből és ágazatból, és népből és nyelvből; királyiszék előtt és a Bárány előtt állnak vala, fehér ruhákba öltözve, és kezeikben pálmaágak; és kiáltanak nagy szóval, mondván: Az idvesség Istenünké, aki a királyiszékben ül, és a Bárányé!" (Jel. 7, 9. 10.)
nem és a az ő a mi
"Ezek azok, akik jöttek a nagy nyomorúságból, és megmosták az ő ruháikat, és megfehérítették ruháikat a Bárány vérében. Ezért vannak az Isten királyiszéke előtt; és szolgálnak neki éjjel és nappal az ő templomában; és aki a királyiszékben ül, kiterjeszti sátorát lelettök. Nem éheznek többé, sem nem szomjúhoznak többé; sem a nap nem tűz ráfok, sem semmi hőség; mert a Bárány, aki a királyiszéknek közepette van, legelteti őket, és a vizeknek élő forrásaira viszi őket; és eltöröl Isten 346
Ellen G. White
Apostolok története
az ő szemeikről minden könnyet." "És a halál nem lesz többé; sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak." (Jel. 7, 14-17; 21, 4.)
VÁRJAD AZ URAT ó élő hittel várd, és készen légy. Míg itt van a kegyelem idő, mely jön dicsőn feléd Tisztítsd jól meg szívedet, Énekelj új éneket. Én várom az Urat, míg járom az utat, melyen int szelíden lágyan Ő fény az éjszakában. Nála nélkül minden elhibázott. Ő lesz majd életünk, Ő eljön érettünk, Elvisz minket Égi honba, Nem enged sok fájdalomba. Látni fogjuk, kit szívünk imádott. ÁLDJAD AZ URAT az áldás Istenét, és készen légy. Rád árasztja minden napon jóságát és kegyét, Ő az élő szeretet, Te érted is szenvedett. Ott fönn a Golgothán, Üdvünknek nagy napján, Értünk adta drága vérét, Lefizette bűnünk bérét. Nyitva az Üt az örök hazáig. Élet új élet vár, nem búsít a halál. Amit szívünk vágyva vágyott. Kitárt karral Jézus vár ott. Csak kitartsunk híven mindhalálig. VAN EGY CSÖPP NÉP, a népek tengerében, A többi közt zarándok, hontalan. De szeme áthat az ég fényességén, Mert azon túl örök hazája van. Maroknyi nép, de hite sziklát tördel, Istenén kívül nem néz egyebet, Szívében ott ég Jézus csodás hite és zászlaján a hármas üzenet.
347
Ellen G. White
Apostolok története
Megszentelt nép, jövendölések népe, Bátor szavától borzong a világ, Huszadik század ingó Bábelének, viszi az Isten mentő szózatát. Ha csak közöny és szidalom a válasz, S a nehéz harcban elcsügged a kar. Reménnyel néz a közelgő Királyra OH JÖVEL, URAM JÉZUS HAMAR!!
348
