EGY Vérre menõ félreértés Vak testvéreink A Császár halála
– Én ott voltam – mondja majd mindenek után, bár idõvel már senkinek nem lesz kedve nevetni rajta. – Ott voltam, aznap, mikor Hórusz megölte a Császárt. Pikáns felvezetése volt ez a történteknek, s a kétértelmûség hallatán a bajtársai cinkosan vigyorognak majd össze. Jó történet volt. Általában Torgaddon vette rá, hogy elmesélje, tekintve, hogy imádott nevetni. Aztán majd Loken is újra felemlegeti, hogy egy ily’ sokszor elmondott történet szinte már önmagát meséli. Loken azonban mindig ügyelt rá, hogy ha õ meséli, a hallgatósága megértse a történetben rejlõ iróniát. Mintha röstellné, hogy köze volt a dologhoz, mely során egy félreértésbõl adódóan töméntelen vért ontottak. A Császár meggyilkolásának története tragikus história volt, komor, tele vérrel és tûzzel. De a többséget nem ez, hanem Sejanus halála érdekelte benne. Ez – és persze a csattanó. A Nagy Hadjárat kétszázharmadik esztendejében történt, mikor is a parancsnokuk már idestova egy esztendeje Hadúr volt, s szerette volna bizonyítani, hogy nem csak a gyõztes Ullanor-hadjárattal érdemelte ki a tisztséget. 11
Hadúr. Remekül csengett, de – akárcsak az új ruhát – ezt is meg kellett tanulni viselni. Idestova kétszáz éve hadakoztak már a csillagok közt, de most elõször tûnt furcsának a dolog. Szokatlannak. Ismeretlennek. Valami új kezdõdött – s ezzel együtt valami régi is véget ért. A 63. Expedíciós Hadtest hajói véletlenül bukkantak rá a Birodalomra. Egy Hipertérvihar – vagy, ahogy késõbb Maloghurst elnevezte, a gondviselés keze – kényszerítette õket pályamódosításra, s így keveredtek a távoli, kilenc planétából álló naprendszerbe. Kilenc bolygó, amik egy sárga nap körül keringtek. Miután felfedezték a naprendszer peremén megjelent, viharverte hadihajókat, a Császár rögvest a kilétüket és a céljaikat tudakolta. Miután megkapta a választ, kínos precizitással magyarázta el nekik, miben is tévednek, majd hûségesküt követelt. Hiszen õ volt – a saját szavaival élve – az Emberiség Császára, aki sztoikus nyugalommal terelgette nyáját a Hipertér viharain át. Õ vigyázott rájuk a Harckor zûrzavaros századaiban, mikor minden törvény eltûnni látszott. S õ volt, aki a Hosszú Éjszaka során, mikor az univerzumba kirajzott emberiség diaszpórái elszigetelõdtek egymástól, segített ébren tartani a kultúra lángját. Nélküle az itt élõ emberek nem vészelték volna át az elmúlt korokat, mígnem a távolba szakadt árvák elsõ hajói végre megérkeztek, hogy felvegyék velük a kapcsolatot, s viszszatérjenek a nyájhoz. Minden készen állt, hogy az árvákat keblükre öleljék, s azután végre megkezdõdhessen az újjáépítés, s az Ember Birodalma visszaszerezze jogos jussát, az univerzum fölötti uralmat. S mindezt csupán egy apróságnak kell megelõznie. Hódolniuk kell az Emberiség Császára elõtt. 12
A parancsnok, aki kifejezetten szórakoztatónak találta ezt az okfejtést, Hastur Sejanust küldte, hogy találkozzon a Császárral, és átadja neki az üdvözletét. Sejanus volt a parancsnok kedvence. Nem olyan büszke és lobbanékony, mint Abaddon, nem is olyan kíméletlen, mint Sedirae, és még csak nem is olyan szilárd és tiszteletreméltó jellem, mint Qruze. Nem… Sejanus egyszerre volt mindez, és még sokkal több. Õ volt a tökéletes kapitány, harcos és diplomata, aki minden tekintetben erõt és kiegyensúlyozottságot sugárzott. S mikor az ember eltöltött egy kis idõt a társaságában, az elbûvölõ személyisége miatt még a makulátlan harci teljesítményérõl is könnyû volt elfeledkezni. Remek bajtárs volt – szokta mondogatni a történetet mesélõ Loken –, jóvágású és karizmatikus. Olyan ember, akit mindenki csodált. – Senki nem nézett ki olyan impozánsan a IV-es típusú erõpáncélban, mint õ! Az, hogy még most is emlékezünk rá, és dicsérjük, azt bizonyítja, hogy valóban különleges volt. Igazi hõs, a Nagy Hadjárat legkiválóbbja, akirõl az emberek egy napon a gyerekeiket fogják elnevezni! Sejanus a legkiválóbb harcosait vette maga mellé a Negyedik Századból, s egy díszes kompon közelítette meg a rendszer harmadik bolygóját, ahol a Császár várta audienciára. S ahol megölték. A Császár arany trónusa elõtt vágták apró darabokra az uralkodó testõrei, a Láthatatlanok, s legremekebb harcosai – Dymos, Malsan-dar, Gorthoi és mind a többiek – vele együtt pusztultak az ónixfekete padlójú teremben. Nyilván nem azt az üzenetet vitte, amire a Császár számított, s nem hódolt úgy, ahogy elvárták volna tõle. Mi több, azzal az eretnek ötlettel állt elõ, hogy odakint, a naprendszer határain túl talán akad egy másik Császár is. A parancsnokot, aki saját fiaként szerette Sejanust, mélyen lesújtotta a veszteség fájdalma. Világok százain harcoltak vállvetve, s számtalanszor mentették már meg egymás életét. De mert az efféle ügyekben mindig bölcsen és körültekintõen járt 13
el, utasította a szárnysegédjét, hogy küldjön egy újabb üzenetet a Császárnak. Bár kiváló harcos volt – vagy talán épp azért –, minden lehetõséget megragadott, hogy békés úton rendezze a nézeteltéréseket. Most is abból indult ki, hogy nyilván mindez csupán félreértés – egy szörnyû félreértés – volt, ami nem akadályozhatja meg, hogy végül a két fél békésen rendezze a konfliktust. Bizonyosan van rá mód, hogy ezt ezzel a „Császárral” is megértesse. Ekkortájt kezdték – szokta hozzátenni Loken – a „Császár” nevét idézõjellel használni. Amint eldöntetett, hogy újabb küldöttséget menesztenek, Maloghurst azonnal s önként jelentkezett követnek. A parancsnok beleegyezett, ugyanakkor néhány csatahajót is velük küldött biztosítékként. Világos gesztus volt: az egyik kéz békejobbot nyújt, a másikban – szükség esetére – ott a fegyver. S ha a második békeküldöttség is az elsõ sorsára jutna, a fegyver azonnal lesújt. A kapitányok sorsot húztak, hogy ki kísérje a második delegációt, és négyüket érte a megtiszteltetés: Abaddont, Torgaddont, „Kis Hórusz” Aximandot, és Lokent magát. A lõtávolba küldött hajók fedélzetén felkészítették a Viharmadarakat az indulásra, s még egyszer ellenõrizték a csapatszállítók fegyverrendszerét. A kiválasztott kevesek elmondták a tett-esküket, magukhoz vették a fegyvereiket, és felöltötték csatapáncéljaikat. Minden tekintet a fedélzeti monitorokra szegezõdött, s lélegzetvisszafojtva figyelték, ahogy a második delegáció a naprendszer harmadik bolygója felé közeledik. Aztán mûködésbe léptek a légelhárító ütegek, s a Maloghurst kompja, az õt kísérõ néhány vadászgéppel együtt lángoló üstökösként hullt alá. Az óceánok mélyérõl, a felhõtakaró gomolygásából, a közeli holdak mögül száz meg száz hadihajó bukkant föl – a „Császár” harcra kész flottája. 14
Abaddon parancsára a támadó ék hajói kikapcsolták az álcapajzsokat, s még egy utolsó üzenetet küldtek a „Császárnak”, melyben megpróbálták jobb belátásra bírni. A hatszáz hadihajó össztüze volt a válasz. – Nincs mit tenni, uram! – ért el Abaddon üzenete a flotta parancsnokához. – Ez a bolond vak az észérvekre. – Akkor ideje felnyitni a szemét! – válaszolt a Hadúr. – Állj bosszút a nemes Sejanus haláláért, zúzd szét a Császár erõit, és hozd elém azt a csalót! De kíméld, akit lehet! – Így történt hát – tette hozzá komoran Loken minden alkalommal –, hogy a saját testvéreink ellen indultunk, akik nem voltak hajlandóak meglátni az igazságot.
Késõ este volt már, de az ég továbbra is fényesen ragyogott. A fõváros fototropikus tornyai, amiket úgy építettek, hogy kövessék a nap mozgását, hangos csikorgással fordultak ide-oda az ezernyi fényforrást érzékelve. Az atmoszféra felsõbb rétegeiben kísérteties árnyak úsztak – egymással viaskodó vadászok és hadihajók, amik felperzselték az eget. Az uralkodó palotáját övezõ bazalt leszállópályákra megállás nélkül záporoztak a bombák, s a fénykígyóként lecsapó lézersugarak. A légvédelmi ütegek nem egy Viharmadarat elpusztítottak, még mielõtt földet érhettek volna, s a palota húsz négyzetkilométeres körzete hamarosan lángoló roncsokkal telt meg. Aztán a romok közt fekete, páncélos óriások jelentek meg, s haladtak lassú léptekkel a „Császár” palotája felé. Száznegyven méter magas titán volt mind a hat, amiket a Mechanicum bocsátott a sereg rendelkezésére. Az óriási gépezetek mögött három kilométer széles arcvonalban jöttek a Holdfarkasok fehérpáncélos szárazföldi csapatai, akiknek lendületét a zárótûz sem tudta megtörni. A robbanások tucatnyi csatatestvért 15
téptek szét, de az astartesek csak jöttek, át a tûzön, a füstön, a záporozó törmelékfelhõkön, megállíthatatlanul. Az éter üzenetekkel és parancsokkal telt meg, s minél közelebb értek a palotához, annál erõsebb lett az interferencia. Az Ullanor óta Loken és a Tizedik Század most vett részt elõször igazán komoly összecsapásban. Harcoltak ugyan néhány rajtaütésben és tisztogató akcióban, de egyik sem jelentett igazán komoly kihívást. A kaptány örömmel konstatálta, hogy az emberei ennek ellenére sem rozsdásodtak be. A hadgyakorlatok és a kíméletlen edzések gondoskodtak róla. Az Ullanor, ahol egy kegyetlen és vérszomjas birodalmat döntöttek meg, dicsõséget hozott mindannyiuknak. Az orkok szívós, kemény ellenfelek voltak, de a Holdfarkasok még az írmagjukat is kiirtották a zöldbõrû szörnyetegeknek. A Hadúr a kedvenc taktikájával zúzta szét õket – a döntõ ütközetben az ellenséges arcvonal egy pontján tört át, s az orkok hátába kerülve bekerítette és megsemmisítette õket. Az elsõdleges célpont a harci fõnökük és kísérete volt, s miután õk elestek, az ötszörös túlerõben levõ ellenség gyülevész csürheként futamodott meg. Itt is ugyanezt a stratégiát követték, s Loken emberei és a titánok voltak a „Császár” felé kinyúló kard hegye. Ez azonban nem az Ullanor volt, ez hamarosan nyilvánvalóvá vált. Se vaskos, kõ és tapasztott sárfalú erõdök, se szögesdróttal és fémkarókkal megerõsített sáncok, se kormos és nyáladzva üvöltõ, másfél ember magas, agyaras fenevadak. Ez nem olyan küzdelem volt, amit az izomerõ és a pengék döntöttek el. Ez egy civilizált hely volt, modern fegyverekkel és modern háborúval. Ember ember ellen, egy város-monolit útvesztõjében. Itt olyan ellenféllel álltak szemben, ami a Légióéhoz hasonlóan fejlett haditechnikát használt, s fegyelemben és felkészültségben sem sokkal maradt el az astartesek mögött. A Loken vizorába épített, zölden derengõ képernyõn magas, szálas katonák alakja rajzolódott ki, akik energiafegyve16
rekkel védték ellenük a palotát. Automata ágyúkat látott, négyés nyolccsövû ütegeket, s hatalmas, hidraulikus lábakon mozgó, önjáró lövegeket, amik mind szüntelen ontották magukból a halált. Nem… ez csöppet sem hasonlított az Ullanorra. Ez igazi erõpróba volt, ahol hasonló képességû ellenfelek csapnak öszsze. Az egyetlen igazi elõny, a vízválasztó, amivel a Légió rendelkezett, s az ellenség nem, maguk az astartesek voltak. Az ûrgárdisták, a IV-es típusú erõpáncélt viselõ, genetikailag tökéletesített gyilkológépek, akik minden hús-vér lénynél tökéletesebbek voltak. Míg a csillagok ki nem hunynak, soha egyetlen hadsereg sem állhat meg velük szemben. Vagy, ahogy egyszer Sedirae találóan megjegyezte, egy astartessel legfeljebb egy másik astartes érhet fel. Amin persze mind jót nevettek, hiszen elképzelhetetlen volt, hogy az Impérium ûrgárdistái valaha is egymás ellen forduljanak. Az ellenség – ezüsttel díszített, magenta vértezetû harcosok – szilárdan tartotta a belsõ palotába vezetõ kaput. Tagbaszakadt, kiváló kondíciójú, erõs felsõtestû férfi volt mind, de mind legalább két fejjel voltak alacsonyabbak az astarteseknél. Mintha gyerekekkel harcoltak volna. Bár tény, hogy kiválóan felfegyverzett gyerekekkel. Loken a gomolygó füstön át vezette harcba a veterán Elsõ Szakaszt, s a lépcsõn feldübörgõ astartesek léptei messze visszhangzottak. Tizedik Század, elsõ szakasz – a félelmetes Pokolkeltõ taktikai alakulat. Csupa fehérpáncélos óriás, válllapjaikon a fekete farkasfejjel. Pergõtûz fogadta õket, s a fegyverek hõkibocsátásától vadul vibrált körülöttük az éji levegõ. Valahol elõttük egy robotágyú dübörgött, s robbanólövedékek süvítettek el a fejük fölött. – Kiiktatni! – hallotta Loken Jubal õrmestert az éterben. A parancs cthoniai volt. Annak a világnak a nyelvén hangzott el, ahonnan a csatatestvéreket toborozták, s amit a Holdfarkasok a harctéri zsargonban és a parancsok szintjén továbbra is használtak. 17
A szakasz plazmapuskával felszerelt nehézfegyverese azonnal engedelmeskedett. Egy töredék-másodpercig a húsz méterrel odébb levõ robotágyút és a plazmapuskát vakító fényív kapcsolta össze, aztán az ágyú felrobbant. A detonáció tucatnyi ellenséges katonát tarolt le, s az összetört, élettelen testek beterítették a lépcsõsort. – Tovább! – csattant föl Jubal. Minden eddiginél hevesebb zárótûz volt a válasz, s a szilárd magvas lövedékek jégesõként kopogtak az astartesek keramit vértezetén. Calends testvér egy pillanatra megroskadt, de aztán szinte azonnal föl is tápászkodott. Loken látta, hogy az ellenség menekülõre fogta az ûrgárdisták rohama láttán, és elõhúzta a villámvetõjét. A fegyver mellsõ markolatán mély bevágás éktelenkedett – egy ullanori ork fejszéjének a nyoma, amit Loken utasításának értelmében a Holdfarkasok fegyvermesterei nem javítottak ki. Egyes lövésre állította a villámvetõt, majd tüzet nyitott. Az ellenséges katonák, akiket eltalált, cafatokra szakadtak a robbanólövedékektõl, s a folyosót vérpermet terítette be. – Tizedik Század! – harsogta. – A Hadúrért! A csatakiáltás még mindig szokatlanul hatott, s egyike volt az új dolgoknak. Loken elõször használta éles harci helyzetben azóta, hogy az igazi Császár kegye ilyen magas rangot adományozott az Ullanor után a Holdfarkasok vezérének. – Lupercus! Lupercus! – mennydörögték a nyomában rohanó astartesek, s a távolból az egyik titán szirénái feleltek a csatakiáltásra. Förgetegként csaptak le a palotára. Loken megállt egy pillanatra az egyik kapunál, elõreengedte az élen haladókat, majd megvárta, míg a többi csatatestvér is beéri õket. Az õrtornyokból és erkélyekrõl továbbra is tûz alatt tartották õket, aztán… egy második nap kelt föl a láthatáron, s a fénye olyan vakító volt, hogy a Loken sisakjának fényszûrõi is alig boldogultak vele. Egy gigászi hajó volt az, ami lángolva hullt alá, s a fõváros valamelyik külsõ negyedére zuhant. A fototropikus tor18
nyok azonnal az újabb fényforrás felé fordultak – s a becsapódás erejétõl megremegett a föld, és a nyomában járó mennydörgéstõl beszakadtak az ablakok. S a hírek és jelentések egyre csak jöttek. Aximand és az Ötödik Század elfoglalta a tavakkal és pavilonokkal övezett kormányzói palotát, s a fõváros egész nyugati szektorát. Torgaddon emberei az alsóváros utcáit járták, s szétzúzták az ellenük küldött páncélosokat. Loken kelet felé tekintett. Három kilométerrel odébb, a bazalt fennsík túloldalán, túl a menetelõ titánokon és a falak alatt gyülekezõ csatatestvérek százain, Abaddon és az Elsõ Század a túlsó oldalról közelítette meg a palotát. Loken maximális nagyításra állította a sisakja vizorát, s a látómezejében fehér páncélos alakok jelentek meg. Az élükön, akár a tûzbõl és füstbõl kibontakozó halál-angyalok, csillogó, obszidiánfekete, szupernehéz erõpáncélzatban az Elsõ Század terminátorai haladtak. – Loken az Elsõ Századnak! – kapcsolta be a sisakrádióját. – A Tizedik Század bejutott. Rövid hallgatás után Abaddon hangja töltötte be az étert. – Loken, Loken… szégyenbe akarsz hozni az ügybuzgóságoddal?! – Eszem ágában sincs, Elsõ Kapitány! Annak ellenére, hogy mindketten egy-egy századot vezettek, a Légió szigorú hierarchiája egyértelmûvé tette, hogy ki hol áll a rangsorban. Loken a lehetõ legnagyobb udvariassággal és tisztelettel beszélt a remek harcossal. A Mournival minden tagjával, annak ellenére, hogy Torgaddon nem egyszer tanúbizonyságát adta, hogy a barátjának tekinti. De most, Sejanus halálával a Mournival is megváltozik majd. – Vetélkedni hívlak, Loken kapitány! – mondta Abaddon olyan mély hangon, hogy egyes magánhangzókat szinte nem is lehetett érteni. – Találkozzunk a hamis császár trónusa elõtt, s az, aki elsõnek ér oda, felvilágosíthatja az imposztort a tévedésérõl! 19
Lokennek nehezére esett, hogy ne vigyorogjon. Ezekiel Abaddon még soha nem intézett feléje efféle kihívást, s ettõl most úgy érezte, mintha egy pillanatra megdicsõült volna. Már az is nagy kitüntetésnek számított, hogy a tisztek közé tartozott, de a kiváltságos elit tagjának lenni… ez volt minden kapitány álma. Újratárazta a villámvetõjét, majd maga is belépett a palota kapuján. Odabent véres mészárlás képei fogadták – megolvadt falborítás, felrobbantott panelek, por, vér, szétroncsolt testek, s olyan sûrû füst, amivel a vizora szûrõi sem boldogultak egykönnyen. A palota mélyérõl nehézfegyverek dübörgése szûrõdött ki, s az elsõ kanyar után, az ellenséges katonák hullahalmai közt egy oda nem illõ test, egy csatatestvér fehér páncélos alakja hevert. Marjex, a Légió egyik apotekáriusa görnyedt fölötte, s ahogy megpillantotta Lokent, csak megrázta a fejét. – Ki az? – kérdezte a kapitány. – Tybor, a Második Szakaszból. Loken elkomorodott, ahogy szemügyre vette a szörnyû fejsebet, ami a sisakkal együtt a harcos koponyájának felét is szétroncsolta. – A Császár tudja a nevét – mormolta maga elé. Marjex biccentett, majd a hátára csatolt narthecium után nyúlt, s elõhúzta belõle a reduktort. Ezzel fogja eltávolítani az elesett testvér értékes sarjmirigyét, ami hamarosan viszszakerül a Légió szervtárolóinak egyikébe. Loken hagyta, hadd tegye a kötelességét, s továbbindult. A széles folyosó falait grandiózus freskók díszítették, amik egy arany trónuson ülõ uralkodót ábrázoltak. Milyen vakok is ezek az emberek! – gondolta Loken szomorúan. – Elég lenne egy napot… egyetlen napot eltölteniük az iterátorokkal, hogy belássák a tévedésüket! Hogy megértsék, õk hibáztak, de ettõl még mind emberek, testvérek és nem ellenségek. Hogy felfogják, látogatóik nem a pusztulás, hanem a megváltás üzenetével érkeztek. Hogy a Hosszú Éj20
nek vége, az emberiség ismét a csillagok közt jár, s az astartesek ereje és képességei segítik útján. Egy ezüst faragványokkal ékes folyosón érte utol a Harmadik Szakasz – a Locasta – harcosait, akik a százada minden alakulata közül a legkedvesebbek voltak a szívének. A szakaszparancsnok, Nero Vipus õrmester-testvér nem csupán a bajtársa, de egyben legrégebbi és legigazabb barátja is volt. – Hogy állnak a testnedveid, kapitány? – kérdezte a vértõl és koromtól maszatos vértezetû Vipus. – Flegmatikus vagyok, Nero. És a tieid? – Kolerikus. Bár ezzel csak a fehéren izzó dühöt szépítem. Épp most vesztettem egy embert, és két másik testvér is megsérült. Valami elzárja elõlünk a folyosót. Valami nagy, aminek pokoli tûzereje van. – Gránáttal próbálkoztatok már? – Hármat is bedobtunk, de semmi hatása nem volt. És látni sem lehet semmit. Mind hallottunk már ezekrõl a Láthatatlanokról, akik lemészárolták Sejanust. Az jutott az eszembe, hogy esetleg… – A töprengést hagyd csak rám! Ki esett el? Vipus, aki egy kicsit magasabb volt, mint Loken, egy pillanatra lehajtotta a fejét. – Zakias. – Zakias? Nem… – Az a valami a szemem elõtt tépte darabokra, Garvi. Magamon érzem a hajó érintését! A hajó érintése. Régi mondás volt ez a Holdfarkasok közt. A Légió zászlóshajója a Bosszúálló Szellem volt, s a nehézségek és veszteségek idején az astartesek szerettek rá hivatkozni, mint egy szerencsehozó bûbájra, vagy egy totemre, ami hozzásegíti õket a megtorláshoz. – Zakiasért! – csikorogta Vipus. – Esküszöm, hogy megtalálom ezt az átkozott Láthatatlant, és… – Csillapodj, testvér! – mordult rá Loken. – A dühöd most nem lesz a hasznunkra! Gondoskodj a sebesültekrõl, míg én utánanézek ennek a láthatatlan ellenségnek! 21
Vipus biccentett, majd összehívta az embereit. A kapitány elmasírozott mellettük, s a hátborzongatóan csöndes keresztezõdés felé indult, ahol négy folyosó találkozott. A sisakjába épített szenzorok nem jeleztek semmi gyanúsat, s a lassan oszló füstbõl senki és semmi nem rontott rá. A padlót kicsipkézõ lövésnyomok százai azonban óva intették. Zakias testvér szétszaggatott, véres teste a keresztezõdés közepén hevert. Vipusnak igaza volt, nyomát sem látta az ellenségnek. Se mozgás, se hõnyomok. Az átellenben levõ egyik választófal körül azonban töltényhüvelyek százai csillogtak a padlón. Szinte biztos, hogy a gyilkos ott rejtõzik. Lehajolt, fölvett a padlóról egy törött mûanyag paneldarabot, majd behajította a folyosóra. Éles, fémes kattanás hallatszott, majd torkolattûz villant, és öt másodpercen át robbanólövedékek árasztották el a folyosót. A töltényhüvelyek ugyanazon a helyen hulltak a padlóra, mint korábban. Aztán elhallgatott a fegyver, s ismét csönd telepedett a folyosóra. A lövedékek füstölgõ lyukakat martak a padlóba, a falakba, és a felismerhetetlenségig szétroncsolták Zakias holttestét. Kattogás, egymáson csúszó fém alkatrészek hangja… mintha egy fegyvert táraztak volna újra. A sisakjába épített szenzorok egy rövid idõre megjelenõ hõmintázatot érzékeltek. Egy test ennél többet bocsát ki. Akkor talán egy fegyver lehet az. – Van valami? – sétált oda Vipus. – Csak egy robotágyú – csóválta meg a fejét Loken. – Ez egy kicsit megnyugtat – mondta az õrmester. – Három gránát után már kezdtem attól tartani, hogy ezek a Láthatatlanok esetleg egyben sebezhetetlenek is. Idehívok néhány Pusztítót, hogy… – Inkább adj egy fáklyát! Vipus lecsatolt egy magnéziumfáklyát az övérõl, és odanyújtotta. Loken aktiválta, majd bedobta a négyes kereszte22
zõdésbe. A következõ pillanatban szervók búgtak föl, s gyilkos tûzív nyúlt a fehéren izzó fáklya után. – Garvi… – kezdte Vipus, de a kapitány nem várta meg, mit akar mondani. Berontott a folyosóra, néhány ugrással elérte a keresztezõdést, s már ott is volt a válaszfalnál. Egy négylábú állványon páncélozott, automata géppuska ült, amit Loken egy rántással letépett a tartószerkezetérõl. A fegyver füstöt okádva, szikrázva adta ki a lelkét. – Tiszta! – rikoltotta, mire a Locasta harcosai beóvakodtak a folyosóra. – Felvágós! – jegyezte meg epésen Vipus. A folyosóvégi ajtó egy pazarul berendezett, néma lakosztályra nyílt. – És most? – kérdezte Vipus. – Megyünk, megkeressük ezt a „császárt”. – Csak így? – Az elsõ kapitány azt mondta, õk hamarabb odaérnek, mint mi. – Mióta versenyzik õ Garviel Lokennel? – Amióta a Tizedik Század hamarabb jutott be a palotába, mint az Elsõ. De ne aggódj, Nero, titeket, kisembereket akkor sem felejtelek el, amikor már híres és hatalmas leszek! Nero Vipus felnevetett, ami a sisak takarásában úgy hangzott, mint egy felbõszült bika prüszkölése. Bár attól, ami ezek után következett, mindannyiuknak a torkára forrt a nevetés.
23
KETTÕ A Láthatatlanok Az Arany Trón elõtt Lupercus
– Loken kapitány? – Igen? – nézett föl a férfi. – Kérem, bocsásson meg a zavarásért! – mondta a nõ. – Tudom, hogy elfoglalt. A kapitány félretette a karpáncélt, amit nagy mûgonddal tisztogatott, és fölállt. Majd egy méterrel volt magasabb a nõnél, s a derekára csavart törölközõtõl eltekintve teljesen meztelen. A nõ szemei elkerekedtek a félisteni izomzat láttán, és alig bírta elfojtani az önkéntelen sóhajt. Csupa kemény, hibátlan, kötött izom. Forradással és hegekkel teli, sápadt, szeplõs bõr. Esõszürke szemek, ezüstszõke haj. Jóképû – szögezte le magában a nõ. – Milyen kár érte! Micsoda pazarlás! Így, majdnem teljesen meztelenül semmi nem leplezte a kapitány nem emberi mivoltát. A magasságán és testtömegén túl ott volt az astartesekre jellemzõ acromegáliás csonttorzulás, a széles arckoponya és állkapocs, s az összenõtt bordáktól páncéllemezre hasonlító mellkas. – Nem ismerem magát – tette le a férfi a rongydarabot, amivel a vértet tisztogatta, s komótosan megtörölte az ujjait. 24
– Mersadie Oliton, hivatásos memorátor – nyújtott kezet a nõ. A kapitány óvatosan megfogta és megrázta. A nõ ujjai teljesen eltûntek az astartes hatalmas markában. – Sajnálom! – kacarászott zavartan a memorátor. – Mindig elfelejtem, hogy önök nemigen élnek ezzel. Már úgy értem, a kézfogással. Tudom… elavult, terrai szokás! – Nincs ellene kifogásom – mondta a férfi. – A Terráról érkezett? – Egy évvel ezelõtt indultam onnan – bólintott a nõ. – A Tanács engedélyével csatlakoztam a Hadjárathoz. – Szóval akkor maga… memorátor. – Tudja, hogy az mit jelent? – Nem vagyok ostoba – mordult föl Loken. – Nem… természetesen nem – értett egyet azonnal Mersadie. – Nem állt szándékomban megsérteni. – Nem is vettem sértésnek, amit mondott – mérte végig a kapitány a nõt. Alacsony, törékeny teremtés volt, de emberi mércével mérve valószínûleg szemrevaló. Nem sok tapasztalattal bírt a nõkkel kapcsolatban, úgyhogy azt sem tartotta kizártnak, hogy mind törékenyek és gyönyörûek. Annyit azonban õ is tudott, hogy nem mindegyikük olyan sötétbõrû, mint ez a Mersadie nevezetû. Ez itt olyan fekete volt, mint a szén. Persze, lehet, hogy ezt az árnyalatot valamiféle testfestékkel érte el. És a feje… szõrtelen volt, de nem azért, mert borotválta. Mintha soha nem is nõtt volna rajta haj. A tarkója felé pedig megnyúlt. Feltehetõen mesterségesen tették ilyenné. – Miben lehetek a segítségére? – Úgy tudom, ismer egy szerfölött… szórakoztató történetet. Szeretném meghallgatni, ha mód van rá. Hogy feljegyezzem, és így ne merülhessen feledésbe. – Melyik történetre gondol? – Amelyikben Hórusz megöli a Császárt. 25
Loken izmai megfeszültek. Nem állhatta, amikor olyanok szólították a Hadurat a valódi nevén, akik még csak nem is voltak astartesek. – Hónapokkal ezelõtt történt – mondta kitérõn. – Biztosra veszem, hogy a legtöbb részletre már nem is emlékszem tisztán. – Én pedig úgy hallottam, méghozzá megbízható forrásból, hogy maga tudja a legpontosabban elmondani, mi és hogyan esett meg akkor és ott – makacsolta meg magát a nõ. – És azt is hallottam, hogy a csatatestvérek közt ez az egyik legnépszerûbb történet. Loken elfintorodott. Bosszantotta, hogy a nõnek igaza volt. A fõváros bevétele óta nem egyszer kérték – bár a kikényszerítették talán jobb szó lett volna – a történet elmesélését, s tucatnyi alkalommal elevenítette már föl, mi is történt valójában a palota tornyában. Valószínûleg Sejanus halála miatt akarták ennyiszer hallani. A Holdfarkasoknak katarzisra volt szükségük. Hallani akarták – hallaniuk kellett –, hogyan is álltak bosszút a kapitány haláláért. – Ki küldte épp hozzám, Oliton kisasszony? – Torgaddon kapitány – hajtotta le a fejét a nõ. Lokent csöppet sem lepte meg a dolog. Az efféle húzások Torgaddonra voltak jellemzõek. – Másoktól már nagy vonalakban hallottam, hogy mi történt, de… maga ott volt, és a saját szemével látta, kapitány. Ezért is szeretném magától hallani, hogy… milyen volt. Milyen volt, amikor bejutottak a palotába? Mit találtak? Loken felsóhajtott, és az állvány felé pillantott, amin az erõpáncélja pihent. Épp, hogy csak belekezdett a tisztogatásába. A fõfedélzetrõl nyíló hálókamrája apró, parázsgömbökkel megvilágított, félhomályos helyiség volt. Az egyik, halványzöldre festett falon, a birodalmi sas stencilezett képe alatt Loken szent esküvéseinek és fogadalmainak szövegei voltak ki26
függesztve. A levegõ fegyverzsír és fertõtlenítõszerek szagától volt terhes. Csöndes, szinte békés volt, és Mersadie kényelmetlenül konstatálta, hogy õ zavarta meg ennek a helynek a nyugalmát. – Ha gondolja… késõbb is visszajöhetek – mondta zavartan. – Egy alkalmasabb idõpontban… – Jó lesz most – mondta a férfi, és visszaült a fémvázas székére. – Lássuk csak… Mikor végre bejutottunk a palotába, Láthatatlanokba futottunk. – Miért nevezték õket így? – húzta föl a nõ a szemöldökét. – Mert nem láttuk õket.
A Láthatatlanok már vártak rájuk, és valóban kiérdemelték a csúfnevüket. Tíz lépést, ha megtehettek, mikor az elsõ csatatestvér meghalt. Fülsértõ, csikorgó hang hallatszott, mire Edriusz testvér térdre roskadt, majd az oldalára dõlt. Az arcát roncsolta szét valamiféle energiafegyver, s a sisakja úgy folyt szét a koponyájával együtt, mint az olvadt viasz. A második lövés Nero õrmester mellett semmisített meg egy díszes tálalóasztalt, a harmadik pedig úgy roppantotta el Muriad testvér bal lábát, mint egy száraz nádszálat. A hamis Birodalom techno-adeptusai egy eddig ismeretlen eljárással generált torzítómezõvel szerelték föl a császár elit gárdistáit. A páncélzatukba épített generátor álcamezõt hozott létre körülöttük, a fegyvereik energiasugarai pedig ugyanolyan halálosak voltak, mint egy plazmanyaláb. Annak ellenére, hogy az astartesek teljes harckészültségben nyomultak elõre, a császári testõrségnek sikerült meglepnie õket. Az álcázott harcosok még az õ szenzoraik számára is láthatatlanok voltak. Ott voltak az orruk elõtt, s csak arra vártak, hogy az ûrgárdisták besétáljanak a csapdájukba. 27
Loken azonnal tüzet nyitott, mire Vipus emberei követték. Rövid, halálos sorozatokkal pásztázták az elõcsarnokot, s az egyik robbanólövedék végre el is talált valakit. Vérpermet szóródott szerteszét, majd felborult egy szék. Vipus is elkapott egyet – ugyanabban a pillanatban, ahogy Tar-regus testvér feje szabályosan szétrobbant. Az pillanatok alatt kiderült, hogy ez az álcatechnika akkor mûködött a leghatékonyabban, ha a használói mozdulatlanok maradtak. A legapróbb mozdulatra is fodrozódni kezdett körülöttük a levegõ, s áttetszõ árnyakként jelentek meg az astartesek vizorai elõtt. Loken villámgyorsan állított a vizora felbontásán, s így, hogy az egész világot fekete-fehérben látta, könnyebben észrevette a légmozgást, és a másodperc töredékére felbukkanó Láthatatlanokat is. Szemvillanás alatt három továbbival végzett, akikrõl a halál pillanatában lefoszlott az álca. Magas, ezüstpáncélos katonák voltak, vörös selyemben és cizellált vértekben s akaratlanul is a Terra császári palotájának õreire emlékeztették Lokent. Ezek voltak hát azok, akik uruk egy biccentésére végeztek Sejanusszal, és bátor kísérõivel. Nero Vipus most már szabályosan õrjöngött a szakaszát ért veszteségek miatt. Valóban magán érezte a hajó érintését. Egyik Láthatatlannal a másik után végzett, de közben elvesztette a jobb kezét, amit egy energianyaláb perzselt le. Loken kolerikus hangulatban volt, s átérezte Vipus haragját és fájdalmát. Azok, akik elestek, az õ barátai és bajtársai is voltak. Amint itt lesz az ideje, illõ módon fogja meggyászolni a Locasta halott harcosait, de… még az Ullanor legsötétebb bugyrában sem fizettek ilyen rettentõ árat a gyõzelemért. Elrohant a földön térdelõ, összeégett jobbját markolászó Vipus mellett, berontott az elsõ, a terembõl nyíló fogadószobába, és egy hosszú sorozattal szórta meg a helyiséget. Brutális erõ tépte ki a kezébõl a villámvetõjét, így a hátára szíjazott lánckard után nyúlt. A fegyver felsivított, ahogy 28
aktiválta, aztán, ahogy megpillantotta a levegõ apró fodrozódásait maga elõtt, arrafelé kaszált. A fûrészfogas penge páncélt és húst ért, valaki felsikoltott, majd a semmibõl vér spriccelt a falakra és Loken páncéljára. – Lupercus! – rikoltotta a kapitány, majd két kézre fogta a lánckardot, és minden erejét beleadta a csapásba. A páncélja szervói, s a vért és a bõre közt feszülõ mimetikus polimerek megsokszorozták az erejét, s három pusztító erejû csapása is célba ért. Vér és sikolyok… kiontott belek… majd az álcamezõ egy villanással kihunyt. Az ellenséges katona a földön fetrengve agonizált, s két kézzel próbálta viszszatömködni a beleit. Mintha egy láthatatlan pöröly sújtott volna le Loken bal karjára, s az ütés ereje kis híján letépte a kapitány bal válllapját. Megpördült, és félköríves csapása ismét eltalált valamit. Egy fémdarab repült el a sisakja mellett, majd, mintha csak a puszta levegõbõl metszették volna ki, egy csillogó vértezetû alak tûnt elõ a semmibõl. Az álcamezeje fel-felvillant, aztán Loken felé sújtott hosszú pengéjû lándzsájával. Az acélhegy a kapitány sisakjáról csúszott le. Loken alacsonyra irányzott csapásával kiverte a Láthatatlan kezébõl a fegyvert, s a lánckard szabályosan kettészelte a lándzsanyelet. A következõ pillanatban a vállával taszította az ezüstvértest a falnak – olyan erõvel, amitõl nem egy díszes festmény is lezuhant. Ahogy a kapitány hátralépett, a Láthatatlan megtántorodott, és térdre roskadt. Loken felemelte a kardját, majd egy elegáns mozdulattal levágta az ellenséges harcos fejét. Nem indult azonban a villámvetõjéért. Helyette lassan körözni kezdett, s árgus szemekkel figyelte a helyiséget, árulkodó nyomok után kutatva. Véres húsdarabokon tapodott, amik émelyítõ cuppanással máltak szét a csizmája talpa alatt. Kintrõl lövések zaja szûrõdött be. Mikor harminc szívdobbanás után sem akart senki az életére törni, felvette a padlóról a villámvetõjét, és az övére csatolta. 29
Két Holdfarkas lépett be a helyiségbe, akiket egy intéssel a baloldali folyosó felé küldött. – Felfejlõdni! – adta ki a parancsot. – Tovább! Egyik csatatestvér a másik után jelentkezett be az éterben. – Nero? – Húsz méterrel vagyok mögötted. – Hogy van a kezed? – Hátrahagytam. Egyébként is csak akadályozott volna. A helyiség túlsó felébõl egy lépcsõsor nyílt – tizenhat márvány grádics, amik tövében egy kibelezett Láthatatlan holtteste hevert. A korlát faragványai magukban is igazi remekmûvek voltak, csupa egymásba fonódó szál és inda. Loken lassan elindult fölfelé, s mintha ezzel együtt maga mögött hagyta volna a harcot és a csatazajt is. Egyedül a léptei dobbanása visszhangzott a csöndben, s a lánckardjáról csöpögõ vér, ami hosszú, nyúlós gyöngyfüzért rajzolt mögé a fehér lépcsõfokokra. Aztán fölért, s belépett a rövid folyosó végén nyíló ajtón. A torony belsõ falai között járt, egy majd’ száz méter átmérõjû, s közel egy kilométer magas helyiségben. Széles ónixplatform ölelte körül a tornyot, s alant is, fölfelé is hasonló gyûrûk övezték az épületet. Ahogy letekintett, Loken úgy becsülte, hogy valahol a közepén lehet. Óvatosan tett egy kört, s szemügyre vette az ónixgyûrûk közt feszülõ, csillogó üveglapokat, amik áttetszõ pajzsként tartották távol a kinti vérengzés és csata látványát és hangjait. Csak a felcsapó lángok, és a robbanások visszfénye világította meg az üveget. Egy széles csigalépcsõ vezetett föl a következõ szintre, s miközben egyre följebb hágott, Loken folyamatosan a környezetét figyelte, Láthatatlanok nyomai után kutatva. Semmi. Se hang, se mozgás, se az élet bármilyen nyoma. Csak a kint tomboló tûzvész lángjai táncoltak az ablaküvegen. Öt emeletet mászott meg… majd a hatodikat… aztán megállt. Ostobának érezte magát. A torony valószínûleg üres. Ezt 30
