NNCL683-3DDv2.0
BRIAN DALEY
A BIRODALMI FLOTTA
1
Valhalla Páholy® BUDAPEST 1993 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Brian Daley Jinx on a Terran Inheritance Published in 1987 by Del Rey Book, Ballantine Books Copyright © 1986 Brian Daley Fordította Hoppán Eszter Minden jog fenntartva, beleértve az egész vagy részletek reprodukálásának jogát! All rights reserved! A címlapon Jim Bums festménye Tipográfia: Marjai Csaba Műszaki szerkesztés: Adamov András Hungarian translation © 1993 Hoppán Eszter Hungarian edition ©1993 Valhalla Páholy Kft Az AVALON Kiadói Csoport tagja
ISBN 963 7632 57 3 VP-SF-28Í093-75.12.42 A kötet kizárólagos terjesztője a TóthÁgas Könyvterjesztő Kft. 1047 Budapest, Perényi Zsigmond u. 15.
Kiadja a Valhalla Páholy. Felelős kiadó: Novak Csanád ügyvezető igazgató. Felelős szerkesztő: Gáspár András. Művészeti igazgató: Marjai
2
Csaba. Korrektor NWAI rendszer. Szedés, tördelés: Valhalla Páholy Kft. A nyomdai munkálatokat az Alföldi Nyomda Rt. végezte. A nyomdai megrendelés törzsszáma: 4289.66-14-2 Felelős vezető: György Géza vezérigazgató. Terjedelem: 19 ív Készült Debrecenben, az 1993. évben.
Ezúttal a házi csimpánzoknak: Eileennek, Kevinnek, Danny-nek, Mike-nak, Erinnek és Nicholasnak,
3
1. "Bocsánat!" – Kapaszkodj! – ordított fel Alacrity, és az irányítópultra csapott. – Ó az! Olyan gyorsan kapcsolta át a villamost automata üzemmódról, és olyan hirtelen változtatott pályát vele, hogy Hobart Floytnak teljes erőből kapaszkodnia kellett, nehogy csomagjaikkal együtt elrepüljön. A villamos végül hirtelen megállt egy hatalmas falpillér mögött – a Fagyerődben minden olyan nagyszabású volt! – és kis híján levetette őket magáról. A tógaféleség, amelyet Caspahr Weir temetésén viseltek, és amiben kis híján megölték őket egy órával korábban, most gyűrötten, szakadozottan és nevetségesen lógott rajtuk. Floyt felhorzsolta a csípőjét az Örökösök Övével, a vöröses fémlapocskákkal kirakott derékszíjjal, amit viselt. – Kit láttál? – kérdezte Floyt suttogva. – Mi folyik itt? Vissza kellett volna kérnünk Redlock helytartótól a fegyvereinket... – Alig néhány héttel ezelőtt Floyt, a múltba néző, elszigetelődő Föld szülötte, még semmilyen fegyverhez nem volt hajlandó hozzányúlni. De azóta sok minden történt. – 4
Hé, nézz a lábad elé! – tette hozzá, amikor Alacrity átgázolt rajta. Alacrity felnyüszített a fájdalomtól, amit a reggeli bicikliversenyben szerzett bordatörése okozott. Óvatosan körülnézett, és csendre intette Floytot. Alacrity ferde metszésű szemei, a vörössel és feketével erezett világító sárga szembogarak még a szokásosnál is tágabbra nyíltak. Lenge köpönyege lecsúszott egyik válláról, szabadon hagyva szürke sörényét, amelybe helyenként ezüst szálak vegyültek. A csodás hajzat hegyes V alakban nőtt le izmos hátán. Szép szál, százkilencvenhét centi magas legény volt. Floyt kiszállt a villamosból, és puha tabijában tappogva követte. Több mint húsz centivel volt alacsonyabb Alacritynál, barna tüskehajához kissé őszes szakállt viselt Az utóbbi napok eseményei lefaragtak egy keveset zömök alakjából. – Ki volt az? Talán Heartot láttad? – Heartot? Előle miért bujkálnék? Hiszen szeretem! Nem. Azt hiszem, Sintillát láttam. Floyt elgondolkodott szortyintott – Sintilla az egyik olyan kisebb ünnepségre ment, amit Weir szertartása előtt rendeztek, nem emlékszel? Órákig távol lesz. Ne legyél ilyen vészmadár! – Mégis jobb, ha nem vesz észre. Vagy talán azt akarod, hogy a Blackguardig egész úton ott sertepertéljen körülöttünk? Floyt lassan szívta be a levegőt összeszorított fogai között Türelmes és józan ember létére lassan nála is kezdett betelni a pohár. A pillérnek támaszkodva súgta oda társának: – Még ha ő az, akkor sem minket keres, egyelőre. És mire rájön, hogy... – Hirtelen felegyenesedett, Alacrity elé állt. – Az a nő egy élelmezéstechnikus! Nem láttad a ruháján? Különben is, legalább kétszer akkora, mint Sintilla. Most pedig gyere, vagy azt akarod, hogy a Kék Gyöngy nélkülünk menjen el? – Első pillantásra teljesen olyan volt, főleg a haja. Hallgass 5
ide, Hó, sosem lehetünk elég óvatosak! Már így is épp elég bajunk van. – Ezt nem vitatom – ismerte el Floyt. A Földszolgálat kondicionálása egyre rágta őket – egyszerűen el kellett menniük Weir rejtélyes örökségéért, az Astrea Imprimatur nevezetű csillaghajóért, hogy a Földszolgálat Erőforrásgazdálodási Osztályát gazdagíthassák vele. Ez azt jelentette, hogy el kell menniük egy Blackguard nevű bolygóra – amiről úgyszólván semmit sem tudtak – hogy fölszedjék. Persze ha élve kijutnak a Fagyerődből... – Valami baj van? – kérdezte egy hang a hátuk mögül. Egyszerre ugrottak a levegőbe, és össze is ütköztek. Alacrity nem létező oldalfegyvere után kapott. Dincrist, Heart apja állt mögöttük. A temetésen viselt ruháját már visszaváltotta a kereskedelmi hajók kapitányainak díszes egyenruhájára. Fegyvertelennek tűnt. De ha a tekintet tényleg ölni tudna, gondolta Alacrity. – Már így is nagyobb bajban vannak, mint amivel el tudnak bánni, és még sokkal nagyobban lesznek! – Dincrist a patrícius-sportember mintaképe volt, még Alacritynál is magasabb; elképesztően fitt, galambősz hajú és napbarnított. Alacrity, aki huszonkét esztendős létére már évek óta aktív űrjáró volt, készenlétbe helyezkedett. Már kétszer akasztott tengelyt Dincristtel, nagyjából döntetlen eredménnyel, de Dincristnek nem volt légibicikli-balesete, és megölni sem próbálták még aznap, amellett kitűnő kondícióban volt. Alacrity mégis szembeszállt vele. – Ó, csak maga az? Nem látott itt a környéken egy valódi űrhajóst? Dincrist enyhén elvörösödött. Hatalmas hajóépítő és szállítási birodalom feje volt, de a tényleges hajózási tapasztalatai minimálisnak bizonyultak - csak elméletben volt 6
joga az egyenruha viselésére. – Hallottam, hogy Endwraithe meg akart ölni magukat – mondta. – Örülök, hogy nem sikerült neki, mert én, saját kezűleg akarok elbánni magával, Fitzhugh! – Figyeled, milyen jól beszél, Hó? – vetette oda társának Alacrity. – Az arcjátéka is milyen kifejező! – felelte Floyt könnyedén. A valóságban persze nagyon félt. Dincrist olyan ember volt, akitől joggal lehetett tartani. – Nincs időm ilyen szócséplésre – tett egy fél lépést feléjük Dincrist, és Alacrity már készült az összecsapásra. De ehelyett Heart apja felemelt ujjal rájuk mutatott, és a következőt mondta: – Alacrity Fitzhugh és Hobart Floyt, én, Softcoygne Dincrist kapitány kijelentem, hogy ezentúl az esküdt ellenségetek vagyok, ti pedig az én esküdt ellenségeim. A Tiltásokra és Törvényekre esküszöm mind szavakkal, mind tettekkel, hogy ártani fogok nektek, akadályozni foglak benneteket, hogy megtörlek és megöllek titeket; szerencsétlenséget, bajt, zűrzavart és vészt hozok rátok! Az eskü méltóságteljes, ritmusos hömpölygése és Dincrist zengő hangja olyan hipnotikus hatású volt, hogy csak pillanatokkal később jutott el a tudatukig: a beszédnek vége. – Ó, valóban? – vágott vissza erőtlenül Alacrity. – Hát, ne számítson rá, hogy sikerül a fúrás! – Ám legyen! – kiáltott közbe Floyt meglepő élénkséggel. – Ha maga bármilyen bajt okoz nekünk, akkor mi úgy megpörgetjük a fejét, mint egy szélkakast! Alacrity vette a lapot. – Így van! Laposabbra döngöljük, mint egy elütött békát! – Gyorsabban megöljük, mint bármilyen gyógyszer! – A golyóin fogjuk fényesíteni a cipőnket! Ez a váratlan ellencsapás teljesen ledöbbentette Dincristet.
7
Túlságosan feldühödött ahhoz, hogy érdemben visszavágjon. Sarkonfordult és elsietett. Floyték változatos jókívánságokat ordibáltak utána. – Két zsilipajtó közé fogjuk a farkát! – Az arcán fogjuk ellejteni a Haláltáncot! Alacrity lejjebb vette a hangját. – Te, ez megátkozott minket! – De ha a dolgok így mennek tovább, honnan fogjuk tudni, hogy hatásos volt-e? – Jobb, ha most megyünk. Visszaszálltak a villamosba, és folytatták útjukat a torony teteje felé. Onnan indul majd Redlock pazar hajója, a Kék Gyöngy. A helytartónak sok minden járt a fejében, kezdve az apósa, Inst főtanácsos halálával, aki megtámadta Alacrityt és Flbytot a légibicikli-verseny közben, folytatva azzal e felfedezéssel, hogy a felesége, Dorraine királynő nem egészen az, akinek addig gondolta. A két bajtárs erősen kételkedett benne, hogy Redlock hajlandó lesz az ő kedvükért késleltetni a felszállást, úgyhogy rákapcsoltak. Aztán ott volt Sintilla, az élénk, határozott kis szabadúszó újságíró, aki olyan szövetséges-félévé vált a Fagyerődben – részben saját érdekből. Csak percekkel korábban jöttek rá, hogy Sintilla egész sorozatra való zaftos – és teljes mértékben kiagyalt – kalandregényt készül írni róluk. Eddig legalább viszonylagos mozgási szabadsággal rendelkeztek, és nevüket az ismeretlenség homálya fedte jótékonyan, de Sintilla éppen arra készült, hogy galaxisméretű reklámot csapjon nekik filléres ponyváiban, amelyek a legelképesztőbb címeket viselték, amit Floyt valaha látott. – Hobart Floyt és Alacrity Fitzhugh a szupernóva amazonrabszolganők ellen – morogta a bajusza alatt. Alacrity együttérzően csóválta a fejét. – Tudom, tudom. De most ne gondolj erre, Hó! Inkább 8
tartsd nyitva a szemed – Endwraithe-nek lehettek társai. Vagy Dincrist próbálkozik valamivel, Fegyvernyugvás ide vagy oda. Scheisse, bár visszaadta volna a dolgainkat Redlock! Több biztonsági ellenőrzőponton haladtak keresztül, ahol a Legyőzhetetlenek, Weir elitalakulatának katonái teljesítettek szolgálatot karmazsin-arany egyenruhájukban. A Legyőzhetetleneknek azt kellett biztosítaniuk, hogy semmilyen fegyvert ne lehessen becsempészni a Fagyerődbe a Szigorú Fegyvernyugvás alatt. Mindenkit alaposan átkutattak, Endwraithe valahogy mégis kicselezte őket. Hogy a hatalmas Spicai Bank egyik magasrangú tisztviselője miért faggatta Floytot az örökségéről, aztán miért akarta lelőni őt Alacrityvel együtt, még mindig rejtély volt. Floyt egy kicsit még érezte az orrát, ami ugyanabban a légibicikli-versenyben tört el, mint Alacrity bordája, és bizony még sajgott, minden orvosi kezelés ellenére is. Nyelvét végigfuttatta a résen, ahonnan két fogát verte ki Alacrity. – Mi értelme van állandóan gyilkosokra lesni? – morgott Floyt. – Ha akarnak, úgyis bármikor lecsaphatnak ránk... A végakarat felolvasása után és a többi ceremóniák végeztével a Fagyerőd folyosóin viszonylag élénk volt a forgalom, főleg a távozók nyüzsgése. Floyt, aki a vendégeknek csak viszonylag kis részével találkozott, figyelmesen nézte a méltóságokat, akik tucatnyi világból gyűltek ide az Epiphanyra, Weir főbolygójára. Weir fontos hatalom volt az űrnek ebben a szegletében: birodalmának felosztása jelentős eseménynek számított. Floyt kételkedett benne, hogy családja és barátai hinni fognak neki, amikor – és főként ha visszatér, és elmeséli a különféle lények kavalkádját, a ruhákat és ételeket, a bábeli nyelvzavart. Alacrity fölemelte a csuklóját, hogy megnézze, mennyi idejük maradt még a Kék Gyöngy felszállásáig, de konstatálnia
9
kellett, hogy a csuklója csupasz. – A francba, Hó! A proteuszaink! Tillánál hagytuk őket... – Alacrity egy kissé ingadozott, de aztán kezdett afelé hajlani, hogy leírja a proteuszokat. Kevés pénzük volt, és a Kék Gyöngy jelentette az egyetlen lehetőséget, hogy elhagyhassák a bolygót. Floyt egy villámgyors bűvészmozdulattal elővarázsolta a zsebéből a két proteuszt. – Észrevettem őket, amikor... hm... meglátogattuk Tilla szobáját. Az "átkutattuk" szó jobban fedte volna a valóságot. Alacrity viszont nagyon hálás volt, hogy visszakapta a proteuszát: kevés tulajdona volt, de közülük is ez volt számára az egyik legértékesebb: kommunikációs eszköz, adatbank és terminál egyben, egymást átfedő fekete fémlapokból összeállított karkötő-szerűségben. Gyorsan lefuttatott egy ellenőrzést. – Minden oké, senki nem nyúlt a levédett anyaghoz. Úgy tűnik, Tilla nem babrált vele. – Az enyémmel sem. – Floyté nagyon olcsó, egyszerű modell volt, amit a Földszolgálat bocsátott rendelkezésére külvilági küldetéséhez. Alacrity elfojtott egy vigyort. Floyt proteuszából ugyan nemigen lehetett megtudni semmi fontosat, de Alacrity proteuszának titkai rengeteg pénzt jelentettek, és egy átoknál is veszélyesebbek lehettek bizonyos ellenfelei számára. A villamos éppen ekkor ért fel a torony tetejére, az Epiphany éjszakai ege alá. A Fagyerőd mint fehéren derengő tündérváros világította be az égboltot. Túl világos volt ahhoz, hogy a csillagokat látni lehessen, de az Epiphany két holdja, a Becsültes Benő és a Tolvaj Szarka jól kivehető volt. Hőseink ugyanazon a lapos tetőn álltak, ahová a Kék Gyöngyből kiszálltak négy és fél nappal előbb. A díszes fogadószőnyeg
10
még mindig a helyén volt: mattfekete anyag Weir címerével és szimbólumaival, köztük a legfeltűnőbbel, a széttört rabszolganyakravalóval. De a Kék Gyöngyöt sehol sem látták. – Gondolod, hogy elindultak nélkülünk, Alacrity? Végül is Redlock meg Dorraine meghívtak minket. Úgy értem, még ha Inst meg is halt, amikor lezuhantunk a légibiciklivel, azt hittem... – Még itt vannak, Hó – mutatott Alacrity oda, ahol a hajó állt egy spirális torony tetején, a Fagyerőd másik végén. Akár az a torony is lehetett, ahol Endwraithe sarokba szorította őket, mielőtt Alacrity lelőtte a bankárt Floyt néhány foga árán. Redlock hajójára illet a neve. Üvegkék, gyöngyházfényű gömb volt, mintegy negyven méter átmérőjű. Belül fények világítottak, és árnyak suhantak. – Maguk ketten a helytartóval mennek? – kiáltott rájuk egy földi irányító egy kis szolgálati kupolából. – Igen. Mi a helyzet? – rikkantott vissza Alacrity. A férfi feléjük indult. – A Gyöngy még vár a severeemiekre, Dorraine királynőre, és még egy pár másra. Maga az a földi, meg a másik? – Én vagyok a földi. Miért? – Alacrity keze ökölbe szorult. Karcsú volt, de vállban meglepően széles, és minden langalétasága ellenére nagyon is izmos. Nem szerette, ha piszkálják a barátját. – Én pedig a másik – ment bele Floyt a játékba. – Csak ellenőriztem. Nem akartam senkit megsérteni. Várakozhatnak itt kint, vagy bent is, ahogy tetszik... – A földi irányítónak valami fontos juthatott eszébe hirtelen, mert pánikszerűen elviharzott. Fölnéztek oda, ahol a Fagyerőd fénye találkozott az Epiphany éjszakájával. Légikocsik, gondolák, lebegő pavilonok és siklók suhantak vagy ringatóztak fölöttük kecses eleganciával. 11
– Hiányozni fog nekem ez a hely – bökte ki Floyt. Pedig neki most el kell mennie az Astraea Imprimaturért, aztán vissza kell térnie a Földre, ahonnan aztán már ki sem fog mozdulni élete további részében. – Nekem is -jegyezte meg Alacrity, aki kinyújtott nyakkal kémlelte a fantasztikus repülőalkalmatosságokat. – Jaj, nekem is! – Arrafelé nézett, ahol valaha Weir katafalkja volt, és ahonnan alig néhány órája sugározták ki a végtelenbe megboldogult igazgató maradványait. Floyt mondott valamit, amire Alacrity először oda sem figyelt. Aztán végre eljutott á tudatáig. – Milyen adattároló állomás? Hé! Hosszú lépteit megszaporázva éppen a kupola bejáratánál érte utói a földit. Bent senki sem volt. – Tiajo ugyan azt mondta, hogy nincs információja az Astraea Imprimaturrőí – elmélkedett Floyt –, én mégis arra gondoltam, hogy utánanézek, hátha... hm... elkerülte a figyelmét valami. – Jó gondolat, Ho! Floyt lebegő ruhaujjait hátracsapva munkához látott. Mint a Földszolgálat képzett adatkeresője, pillanatok alatt kiismerte magát a Fagyerőd rendszerében. Lecsatolta proteuszát, és belenyomta egy periféria-csatlakozóba. De nem volt semmi, amit rögzíthetett volna. – Nincs nyilvántartva ilyen nevű hajó – közölte Flpyt. – És mit jelent a név? Az Astraea Imprimatur? Floyt egy kicsit dolgozott. -Hát persze! Latinul van. Az imprimatur közreadási, közlési engedélyt jelent. Az Asrtraea pedig... – keresett tovább – ...valami római istennővel kapcsolatos. Az igazság és ártatlanság istennőjével. Persze a csillagokra is utal. Gondolom, ezek után valami olyasmit jelent az egész, hogy "Astraea által jóváhagyandó". 12
– Jóváhagyandó... huh! – rázta a fejét Alacrity. – De a hajóról nincs semmi? – Tiajo azt mondta, hogy Weir mindent a fejében tartott róla, emlékszel? Úgy látszik, igazat mondott. De legalábbis semmi nyilvánosan hozzáférhető adatot nem találok. – És a Blackguardról van valami? – Alig. – A képernyő felfénylett. – Nagyon kevés. Csak valami illegális tevékenységre célozgatnak. Ezek is kleptokráciának emlegetik, mint Tiajo. – Hát ez nagy segítség volt. Akár mehetünk is. – Válj egy percet! – Floyt mindenesetre ezeket a soványka adatokat is átvitte a proteuszra, aztán ki akarta húzni, de meggondolta magát. – Mi van? – kérdezte Alacrity. – Nem tudom, valami furcsa. Minek sietsz annyira? – Nem akarok végleg ittragadni. Floyt felpillantott. A Kék Gyöngy feléjük siklott, könnyedén, mint egy szappanbuborék. Több kisebb jármű is kitért az útjából. A Gyöngy még a Fagyerőd esti ragyogása mellett is lenyűgöző látványt nyújtott. – Oké. Bármi is volt, már vége – csattintotta vissza a proteuszt Floyt a kezére. Felnyalábolták a poggyászukat, amikor a Kék Gyöngy egyetlen zörrenés vagy fújás nélkül leereszkedett a tetőre. Egy pillanatig semmi sem történt, aztán egy kör alakú ajtó jelent meg az alsó félgömbön, és egy beszállórámpa nyúlt ki belőle. Nevetgélés, beszélgetés és pohárcsörgés halk zaja ömlött ki az esti levegőbe. A hajó felé indultak, egy kicsit lelassulva a hatalmas fekete-arany szőnyegen. – Hobart! – hallatszott egy távoli hang. – Alacrity! Floyt megtorpant.
13
– Alacrity, te is hallottad, amit én...? Sintilla bukkant fel a tetőn egy messzebb eső ajtóban. – Trois fois merde! – sziszegte Alacrity. – Fussunk! Zötykölödö táskákkal, zászlószerűen lobogó köpönyegben rohanva botladoztak át a szőnyeg utolsó méterein. Floyt – majdnem kétszer olyan öreg létére – egy lépéssel sem maradt el Alacritytől. Feldübörögtek a rámpán. Az ajtóban egy egyenruhás celesztin várakozott. Amikor végre belül voltak, Alacrity elkiáltotta magát: – Teljes a létszám, motorok begyújtva, indulhatunk! A hajó belseje egyetlen hatalmas szalon volt teraszos kertekkel, bútorozott boxokkal, megemelt táncp,arkettekkel és sok ember összevegyülésére alkalmas nagy térségekkel a gömb áttetsző háromnegyed-burája alatt. Felszolgálók jártak körbe zajtalanul különféle italokkal, csemegékkel és egyéb jófélékkel megrakva. Az utasok hirtelen elhallgattak, és kíváncsian megbámulták a két űzött kinézetű késönjövő belépőjét. A celesztinek-többi társukhoz hasonlóan magas, erős fajták – kétkedő pillantással méregették őket, aztán jelt adtak a Gyöngy parancsnoki hídjának, ami a hajó aljában rejtőzött. A rámpa visszahúzódott, az ajtó bezárult. A hajó simán, hangtalanul fölemelkedett. Az utasok zsongó csevegése folytatódott. Kinn a tetőn, körülbelül a feleúton a szőnyegen, Sintilla csalódottan lelassított, aztán megállt. Apró termetű nő volt, alig százötven centi, és időnként egészen olyan volt, mint egy energikus kamasz. Gödröcskés, bájos kis arca volt, és göndör, világosbarna haja. Fényes, metálvörös kezeslábast viselt. – Semmirekellők! – ordította az emelkedő Alacrity és Floyt után. – Majd még meglátjátok! 14
Tehetetlenül tajtékozva figyelte a Kék Gyöngyöt, ami a Fagyerőd fölé emelkedett, ahonnan az utasok még egy utolsó pillantást vethettek lefelé. Sintilla azon rágódott, vajon a vár személyzetének melyik tagját kéne megszorongatnia, hogy megtudja, mit csinált az űrjáró és a barátja közvetlenül a végakarat kihirdetése után. Zaftosabbnál zaftosabb pletykák forogtak közszájon az eseményekről. Persze azt is mindenáron meg szerette volna tudni, hogy hova mentek. Akkor vette észre a földi irányítót, aki a szolgálatos kupola ajtajában ejtőzött. Az ajtó mögött látta az adattároló állomást is. Legbájosabb mosolyát felőlivé arrafelé indult sietős, határozott lépteivel... Ezalatt Floyt és Alacrity lerakta a táskáját, miközben felszolgálók sereglettek köréjük ételes-italos tálcákkal, mások pedig a csomagjukat vették gondjukba. Alacrity megkönnyebbülten felsóhajtott, és egy nagy pohár zöldes bort választott, egy stílusos kis orr-inhalálóval. – Na, most egy ideig csak ezeknek a koktéloknak a támadásától kell tartanunk. Floyt, aki vörös kerámiaibrikben egy remek pohár sört szorongatott a kezében, bólintott – Nagyon remélem... Körülnézett. A hajó belső tere csodálatosan levegős volt, szobrokkal és dísznövényekkel, virágokkal és fácskákkal, amelyek gazdagon ontották illatukat a levegőbe. A világítás kellemesen diszkrét volt, a szőnyegek kézzel szőtt mesterművek. Nem sok utas volt rajtuk kívül. Dorraine királynő egymagában állt egy kis, szószék-szerű fülkében a kupola szélénél, és gondolatokba merülve bámult ki az éjszakába. Apja, Inst főtanácsos csak aznap reggel halt meg. A severeemi küldöttek, Hétháború miniszter és Sortie-Wolf tábornok, apa és fia, testőreik társaságában álldogáltak. Ennek a genetikusan megtervezett és szelektíven kitenyésztett fajnak
15
a négy tagja mellett mindenki más eltörpült a hajón. Floyt véleménye szerint nem is voltak embernek tekinthetők. Hosszúkás, csontos, felül súlyos fejük volt, durva szürke bőrük, fémpengeszerű karmaik, Hajuk pedig fehér acélgyapotra emlékeztetett. Ők hazafelé tartottak, és Redlockot meg Dorraine-t is hozták magukkal, hogy minél hamarabb kidolgozhassák az áhított szövetség részleteit. A Gyöngy központi táncparkettjének közepén, ami éppen üresen állt, egy epihany-i savófából készült, díszes talapzat emelkedett, rajta egy kicsi, sima fehér porcelándobozkával. Floyt arra gondolt, hogy valami udvariassági ajándék lehet. Kikerülvén a közfigyelem fókuszából, egy kilátópont felé igyekeztek – a hajó úgyszólván másból sem állt, mint kilátópontokból –, hogy még egy búcsúpillantást vessenek a lélegzetelállítóan gyönyörű, éteri Fagyerődre. – Az ott Weir szobája – mondta Floyt. – Ott van az a miafene a teraszon. – Az Oksági Hárfa – segítette ki Alacrity, és ő is odanézett. – Tiajo így nevezte... Az oksági hárfa egy állandóan változó, öt méter magas izzó köd folt volt, ami mozdulatlanul lebegett a terasz fölött, telve fénypászmákkal, vibráló fázis-portrékkal és remegő félalakos ábrázolásokkal. Floyt szinte hallotta kísérteties hangját és a mély, már-már alig hallható bugást. Tiajo azt mondta, olyan, mint a szélben csilingelő csengők. – Gondolod, hogy komolyan beszélt? Alacrity! Alacrity lassan megcsóválta a fejét, nem tagadólag, hanem inkább hogy jelezze, nem tudja. A Kék Gyöngy maga mögött hagyta a Fagyerődöt. Hőseink fellélegeztek. És valaki máris megindult feléjük. Redlock helytartó alig valamivel lehetett magasabb Floytnál, de széles volt, mint egy ajtó, és nagyon erőteljes. 16
Elnyűtt, ravasz vonásai voltak és tömpe orra, vörös hajzata lassan őszesbe csavarodott. Celesztinjeinek fekete uniformisát viselte és egy sarló alakú nyakéket kilenc, fekete zománc alapon drágakövekkel kirakott napjelvénnyel, amelyek a helytartósága alá eső rendszereket jelképezték. Ő is az Örökösök Övét hordta. – Nem kellett volna futniuk, uraim – mondta alattomos félmosollyal. – Ó, sosem árt egy kis edzés – dadogta Alacrity. A helytartó egyikről a másikra nézett. – Hogyne, ez érthető. Végül is már nem volt semmi kalandban részük... mióta is? Majdnem egy teljes órája. Amikor Alacrity hallgatott, mert úgy döntött, hogy nem említi Sintillát, Floyt törte meg a csendet: – Mindazonáltal nagyon-nagyon hálásak vagyunk önnek és Dorraine királynőnek. Ha nem hoztak volna el minket, akkor most nagy gondban lennénk. Nem volt szükség rá, hogy hozzátegye: azért vannak ilyen nyomorult helyzetben, mert Tiajo nagyasszony, Redlock uralkodónője megtagadott tőlük minden anyagi eszközt, amivel a Blackguardra utazhattak volna. Néhai bátyjához hasonlóan ő is utálta a Földszolgálatot, ezért nem támogatta Floytnak azon célját, hogy visszavigye a hajót, és így a földi bürokráciát gazdagítsa. Persze ő nem tudott a kondicionálásról, ami Alacrityt és Floytot a feladat végrehajtására szorította, őket magukat pedig ugyanez a kondicionálás akadályozta meg abban, hogy erről beszéljenek. – Ugyan, semmiség! Nem kerül semmibe, hogy kitesszük magukat ott az űrhajókikötőben. Szívesn segítenénk még többet, de... – Redlock széttárta a karját, mintha azt mondaná: hiába, ez már csak így megy. De ők már jóltudták, hogyan mennek a dolgok, és itt egy olyan dologról volt szó, ami nem ment még ennek az erős és független embernek sem, jelesül:
17
eltéríteni szándékától Hajót, ezt a vén varjút, ha egyszer a fejébe vett valamit. Különösen, ha olyan jelentéktelen űrközi senkikről volt szó, mint Hobart Floyt és Alacrity Fitzhugh. – Van egy-két dolog, amiben tanácsot tudok adni folytatta Redlock. – Például, hogy hogyan váltsák ki az örökséget. – Én magam is gondolkoztam már ezen – ismerte el Floyt. – De nem volt alkalmam rá, hogy bárkitől is megkérdezzem, ezért reméltem, hogy ön majd elmondja. Nincs szükség papírokra, vagy Tiajo valamilyen engedélyére? Akármire? – Itt van az igazolása – mutatott Redlock Floyt övére. – Weir igazgató mindent elrendezett – de ne kérdezzék, hogyan, mert én sem tudom. Csak annyit tudok, hogy ez az öv az összes igazolás, amire szükségük van. Amíg Floyt kifejezte legmélyebb köszönetét, zenészek kezdtek hangolni a központi táncparkettnél. Négy fiatal nő – ugyanazok, aki idefelé is játszottak – kezdett amolyan hangulatcsináló zenébe, a Murphy-törvényben gyökerező élénk stílusban. Csengőpálcikákon, hangkürtőn, okarinán és ujjdobon játszottak. Félvállas csillámbőr ruhát viseltek függőlegesen futó fekete-fehér csíkozással. Apródfrizurájuk volt és fehér sminkjük. A muzsika olyan gondtalan és élénk volt, hogy mindketten felnéztek Dorraine-re, aki még mindig némán és elmerülten állt a fülkében. Úgy tűnt, nem is hallja a zenét, Redlock pedig nem akart véget vetni a mulatságnak. Dorraine-nek szemmel láthatóan nem volt szüksége arra, hogy mások is részt vegyenek gyászában. – Apropó, ha már itt van, helytartó – ragadta meg az alkalmat Alacrity – lenne még valami. A fegyvereinkre gondolok. Ugye még a Királyi váltságdíjon vannak? – Az igazat megvallva, Alacrity, áthozattam őket: végig itt voltak a Gyöngy fedélzetén. Kiszálláskor visszakapják őket. Most Alacrityn volt a hálálkodás sora, és még a jámbor
18
Floyt is örült, hogy nem üres kézzel kell állnia a galaxissal szemben. Ekkor egy másik utas jelent meg hangtalanul Redlock mögött. Alacrity azonnal kiszúrta a nőt. Jellemző, gondolta Floyt a barátjára nézve. Tudom, hogy igazán szereti Heartot, és hiszek neki, amikor azt mondja, hogy mindenáron felkutatja, de a libidója mindig pásztázó üzemmódban van... Finom jelenség – ez volt a nővel kapcsolatos következő gondolata. Nem volt sokkal magasabb Sintillánál, amitől Floyt szemében csak még különlegesebb lett, hiszen megszokta, hogy a külvilágiak testalkata általában a langaléta és a behemót között váltakozik. Aranyszín bőre volt, a derekát verdeső fekete, egyenesszálú haja, és mandulavágású, enyhén mongolos szeme. Arcának kifinomult tökéletessége még Floyt pulzusára sem maradt hatástalan. – Nem hinném, hogy ismerik Yumit – mondta Redlock. – A Daimyo kíséretéhez tartozik. A Shurutzu bolygó Daimyója kisebb szenzációt keltett a Fagyerődben, bizonyos szerencsétlen balesetek miatt. – Ó, dehogynem – vigyorgott a lányra Alacrity, félig hunyt szemmel. – Csak nem ismertem meg így, leengedett hajjal, kimonó nélkül. A lányon most tollas gallér volt, a felsőtestére csillogó vízkelmét tekert. Fodros csípő-keret és magas sarkú szandál egészítette ki öltözékét. Jobb felsőkarján a proteusz rubintos, csillagporos, kaleidoszkóposan ragyogó pántnak volt álcázva. Mozdulatait finom jázminillat kísérte. – Ne csorgasd ennyire a nyálad, mert elázik a ruhád, Alacrity! Alacrity visszanézett Floytra, de csak egyre szélesebben és várakozóbban mosolygott. 19
Redlock befejezte a bemutatást. Yumi szólalt meg furcsa dallamú, csilingelő hangon: – Floyt polgártárs, engem uram, a Daimyo küldött, hogy elmondjam önnek őszinte kérését. Kérem, hallgasson meg! – Öööö....huh... – Floyt abban a pillanatban csak ennyit tudott kinyögni. Alacrity, aki meghökkent, és mellőzöttnek érezte magát, közbevágott: – Kérés? Miféle? Itt én vagyok a testőr, úgyhogy talán velem kéne először megbeszélnie a dolgot, mielőtt... – O nem, minden rendben, Alacrity! – szerelte le Floyt. Redlock kíváncsian állt, szemmel láthatóan szórakoztatta az előadás. Yumi mosolyától mintha felragyogott volna a Gyöngynek az a része, ahol álltak. – Floyt polgártárs, a Daimyo csak azt kérdezteti, hajlandó lennél-e fontolóra venni, hogy megválj becses és nagyértékű terrai véred egy fél literjétől? – Szó sem lehet róla! – vágta rá Alacrity, részint megszokásból, részint a kondicionálása miatt, nyugtalanul és csalódottan. – Bocsássa meg, hogy ilyen kurtán beszélek, de az idő rövid. A Daimyo igen nagyra értékelné az adományát, Floyt polgártárs. Az ön vére, amely a Föld szent bioszférájában és mágneses mezejében alakult ki, olyan létfontosságú anyagokat és egyedülálló esszenciákat tartalmaz, amelyek páratlanok az univerzumban – ez az Emberiség Honának igazi elixírje. – Megmondhatja annak a babonás, vén vámpírnak, hogy... – kezdte Alacrity. – Uram, a Daimyo természetesen ajándékkal viszonozza a nagylelkűségét – vetette közbe Yumi. – Egészen pontosan háromezer ovállal. – Biztos, hogy elég lesz az a fél liter? – kérdezte mohón 20
Alacrity. – Van neki bőven vére. Ha akarja, akkor még ugrálok re egy kicsit a mellkasán. Rajta kívül úgysem fognak soha földivel találkozni. – Azt hiszem, megteszem – döntött Floyt. Yumi megint elmosolyodott, ők pedig önkéntelenül visszamosolyogtak. – A nagylelkű Redlock helytartó úr átengedett nekem egy magánszobát itt a hajón. Tiszteletreméltó Floyt polgártárs, lenne olyan kedves utánam jönni? Redlock észrevette az aggodalmas rándulást, ami átfutott Alacrity arcán, ezért biztatóan ódabólintott az űrjárónak. Alacritynek ez elég is volt. – Micsoda pech! – morogta. – Mard fel a dohányt, mielőtt megcsapolnak, ne adakozz hozomra! – figyelmeztette a barátját, amikor Yumi belekarolt Floytba. Floyt zavartnak, de boldognak tűnt. – Nem lesz ebből fennakadás? – kérdezte Redlocktól Alacrity. A helytartó a fejét rázta. – A Királyi váltságdíj csak két óra múlva jön értünk az űrkikötőbe, addig körpályára állunk. Szükségem van egy kis időre, többek közt azért, hogy zavartalanul tárgyalhassak Hétháborúval és Sortie-Wolffal. Alacrity értette. Meg azért, hogy módot adjon nekik egy kis pénzszerzésre ott, ahol Tiajo nem léphet közbe. – Köszönjük, helytartó űr. Remélem, egy nap majd meg tudjuk hálálni. Redlock biccentett Aztán oda tekintett, ahol a felesége meditált magányosan a hideg csillagok felett. A Gyöngy burkolatát teljesen átlátszóra kapcsolták, a fények pedig letompultak. Alacrity észrevette a Szórványt, azt a nyílt csillagcsoportot, amely az Epiphany éjszakájának legfényesebb éke volt a két hold után. – Helyezze magát kényelembe – biztatta Redlock, amikor 21
elindult, hogy Dorraine-hez menjen. – Először is, miért nem veszi le magáról ezt az ázott rongyot, és öltözik á
2. A Kék Gyöngy rapszódia A hajó alsó részében meghúzódó szoba a legénységi szállások mellett volt. Jókora, párnázott asztal szolgált benne vizsgálóasztalul. Yumi szívélyesen, de fürge céltudatossággal készített elő a műszereket. Kitett egy szép kis Bento tálcát is, rajta négy szelet csokoládéval. Floyt, aki az asztalon ült, megkóstolta az egyiket. Fantasztikusan finom volt, a közepén édes, szirupos likőrrel. Kénytelen volt megenni egy másodikat is. Ezalatt a lány ellenőrizte a szívét és a vérnyomását, meghallgatta a mellkasát. Aztán lehúzta a ruhát Floyt melléről és karjáról, és a hátára fektette. Az az eszköz, amivel a vért leszívta, semmilyen ismert tárgyra nem emlékeztette Floytot: lapos henger volt, a végén diónyi nagyságú, lappadt kis zsákkal. Szerves, érszerű képződménynek látszott, nem emberi alkotásnak, és nedvesen 22
csillogott Yumi a cső nyitott végét Floyt jobb könyökének hajlatába tette: a dologbehatolt, elzsibbasztva a környező húst. Néhány pillanat múlva a zsákocska duzzadni kezdett, és Floyt látta a csövet – vagy véredényt – lüktetni, ahogy a vérét szívja. Kényelmetlenül mozgolódni kezdett. – Ezél? – Nem igazán, csak annyiban, hogy nagyon jól ellátja a funkcióját.. – Yumi, Floyt mögé került. Puha ujjainak érintésével lezárta a földi szemeit, aztán gyengéden masszírozni kezdte a homlokát és a halántékát. Apró kezei hűvösek, erősek és hozzáértőek voltak. Egy idő múlva Floyt megszólalt: – Én is láttam magát abban a kimonóban, Yumi. Vörös volt, rajta egy nagy hibiszkusszal. – Igen. Hagyományos öltözékünk nagy feltűnést keltett Fagyerődben. Az én Daimyómnak van egy olyan személyre szabott öltönye. Hogy is hívják az ilyen ruhát? – Frakknak. Kétszárnyas, fehér nyakkendővel. – Ön fantasztikusan nézett ki, mintha a legendákból lépett volna elő. Az egész Fagyerőd önt irigyelte! Ez olyan jólesett Floytnak, akit eddig inkább csak betolakodóként kezeltek, hogy egy időre elnémult. – Maga elhiszi ezt, Yumi? – kérdezte egy idő után álmatagon, szinte lebegve a lassú masszírozás alatt – Maga elhiszi, hogy a terrai vér tényleg olyan különleges? – Tudom, hogy az uram ezt gondolja – becézgették Yumi ujjai a halántékát. – És ha ettől egy drága öreg lélek azt hiszi, hogy erős és fiatal, nem pedig öreg és gyenge, akkor ez minden pénzt megér, én pedig boldog vagyok. Az ujjak Floyt nyakizmaira kúsztak. Úgy érezte, mintha lebegne, de ugyanakkor érezte teste minden egyes idegvégződését. 23
– Akkor gondolom csalódott, hogy nem fiatalabb a donor... – Floytot teljesen elkábította a jázminillat. – Fiatalabb? – Yumi nevetése maga volt a zene. – Ó, Floyt polgártárs... – Hobart. – Ó, Hobart! Ugyan mit kezdene Daimyo egy éretlen suhanc vérével? A pihekönnyű kéz már a vállánál járt. Floyt érezte, hogy ellazulnak az izmai. Nyakig merülve az érzéki élménybe, azon tűnődött, hogy mennyi feszültség volt benne eddig. – Az én Daimyóm azt reméli, hogy megérzi egy olyan ember szellemét, aki teljes életet élt az Emberiség Honában, aki megtapasztalta az ottani élet minden árnyalatát és szélsőségét – csilingelte Yumi hangja. Floyt visszagondolt az életére. – Akkor nem hiszem, hogy rám gondolt. – Ne mondj ilyet! Te vagy az első terrai, akivel találkoztam, de érzem, hogy te megfelelő vagy! Egészen tisztán érzem, Hobart! – Yumi keze most már Floyt dobogó szívén nyugodott. Floyt érezte a lány kicsi, kemény melleit a fején, ahogy Yumi ringatta. Ahelyett, hogy legyengült volna, a vérveszteségtől inkább felélénkült, mintha elektromos töltés haladna benne sejtről sejtre. Kéjes forróság öntötte el arcát, nyakát, mellét és ágyékát. A teste az etikettre fittyet hányva válaszolt. Megfogta Yumi csuklóját, és a szájához húzta a lány kezét, mit sem törődve a csővel a karjában. Yuminak először elállt a lélegzete, de aztán gyorsabb és mélyebb lett. Lágyan csókolgatta a lány tenyerét, gyengéden megharapdálta a hüvelykujját, végigfuttatta nyelvét az életvonalon, és megízlelte az ujjak közti finom bőrt. Yumi felnyögött, és fölé hajolt. Édesen illatozó haja éjfekete sátorként borult föléjük, ajka Floytéra tapadt. A terrai 24
finoman beletúrt a lány hajába, és csókolózás közben mélyen, részegítősen szívta be illatát. Ajkuk néma, sietség nélküli párbeszédén túl megszűnt az egész világ. Maguk sem tudták, mennyi idő telhetett így el. Aztán a lány zihálva kibontakozott az ölelésből. – Egy pillanat, Hobart... Ne! Csak még egy pillanat! Floyt egy kissé meglepődött, hogy megint a Gyöngy kabinjában találja magát. Yumi gyorsan, de óvatosan kihúzta belőle a csövet, aztán lesprézte valamivel a könyökhajlatát, hogy ne vérezzen. Floyt egy szikrányi fájdalmat sem érzett. Yumi a Floyt vérétől dagadozó zsákot – a Daimyo megkapta a pénze ellenértékét – egy kicsi, hűtött tartályba rakta. Aztán a kabin ajtajához ment, hogy lássa, jól be van-e zárva. Floyt egyik könyökére támaszkodva mohón figyelte a mozdulatait, izmos testének rezdüléseit és feszülő inait, hajának lengését. Yumi halvány derengésig csökkentette a fényeket. Visszament Floythoz, és egyik oldalra a felsőrésze szalagját, a másik oldalra a csípő-abroncsát dobta. A szíve fölött halvány fehér forradás látszott az aranysárga bőrön, amit valamiért meghagyott, a mellei sötét bimbói büszkén meredtek fölfelé, szőrzetének háromszöge szépívű, karcsú delta. Yumi ráhajolt az asztalra, mellei Floyt mellkasárasához nyomódtak, a haja beborította mindkettőjüket, ahogy egyik kezével meglazította szandálja pántját és lerúgta a lábbelit, miközben a másik kezével Floyt fejét tartotta, egy percre sem hagyva abba a csókot. Elakadt a lélegzete, amikor bőre a hideg Örökösök Övéhez ért: kicsatolta és a padlóra dobta. Floyt felemelte őt maga mellé az asztalra, hosszan, lassan csókolta és keze kíváncsian vándorolt a lány vállára, mellére, gerincére, a megfeszített csípőre, a nedves forróságra a karcsú lábak találkozásánál, és szinte lélegezni is elfelejtett. A vér vadul dörömbölt egész testében.
25
Yumi segített kibújni a ruhájából, és Floyt drámai mozdulattal dobta el rongyait, csengő kacagásra ingerelve a lányt. Kezükkel, ajkukkal, nyelvükkel fedezték fel egymást, beszívták egymás lélegzetét Összekeveredett a jázmin és a tiszta verejték illata, forróságuk egyetlen tűzben egyesült. Floyt ölelve húzta Yumit maga alá. Yumi végighúzta ujjait Floyt izmos hátán, aztán megmarkolta Floyt combját... Fojtott hang, félig kiáltás, félig sóhaj szakadt fel belőlük egyszerre. Később Yumi volt felül, mindkettőjük arcát befedte a hollószín hajzuhatag. A lány csípője vadul körözött, fel-alá hullámzott, remegett. Szája Floyt nyakára tapadt, amikor a férfi feje hátrahanyatlott, és szája a lány nevét kiáltotta...
– Szóval, mi a neved? – kérdezte a pultoslány. – Alacrity Fitzhugh. – Ez úgy hangzik, mint egy tüsszentés. – Ohó! Megmondom az igazat: ez egy ősi, bombabiztos tantrikus szex-mantra. A lány éppen befejezte egy pohár gondos törölgetését, aztán betette a tárolóba, gondosan ügyelve arra, hogy biztosan álljon. Az emberek hajlamosak voltak elfeledkezni erről, de a Kék Gyöngy mégiscsak űrhajó volt. A lány egy kellemesen zaftig kis barna volt, lebilincselő zöld szemekkel. A haját amolyan "vesd-el" stílusban viselte: a tincsek alsó része mereven állt, míg a végük ernyedten csüngött le. Leomló, szinte mikroszkopikusan finom aranyláncokból álló ruhát viselt mintha eleven fém hullámzana körülötte, bizonyos izgalmasabb testtájainál igézően fodrozódva. A ruha teljesen leleplező, bár csak villanásnyi rálátást biztosított liliomfehér testének részleteire. – Ugye te voltál az a légibiciklis? – kérdezte a lány. – Te 26
lennél a terrai? Nem úgy nézel ki. – Nem is vagyok az. Ő a haverom, Hobart. – Ő az a családfa-szakértő, igaz? Tudod, Acrimony... – Alacrity. – Jó, Alacrity. Tudod, annyira szeretnék beszélni vele! Én is megcsináltam a magam kis családfáját. Meg vagyok átkozva, gondolta Alacrity keserűen, de közben édesen mosolygott. – Sajnos, ő nagyon elfoglalt. De én is megteszek mindent, ami szerény személyemtől telik, hogy szórakoztassalak. – Hú, milyen szerencsés is vagyok! Na, mid van, mantraember? Alacrity eltolta magától a poharat. – Elég ebből a borból! Mid van még? A lány egy pillanatig alsó ajkát előrenyújtva, figyelmesen tanulmányozta, aztán tört jeget kezdett kanalazni egy pohárba. – Itt hagyott a haverod, mi? – Töltött, kevert, rázott, mixelt. A fény incselkedve játszott arany testén. – Á, csak egy kis üzlet... – Az nem lehet, hogy komkábelt fektet ott lent! Hó nem az a fajta! Ezt próbálta Alacrity bebeszélni magának a következő egy óra nagy részében. Hinni akarta, hogy a dolog azért tart ilyen sokáig, mert Yumi cseppenként szedi ki azt a vért Floytból. Minden cseppet máshonnan. Az a mocskos mázlista... – Persze, üzlet – csúfolódott a mixerlány, és egy magas poharat tett Alacrity elé. – Aztán nekem kéne felváltani két tízest egy ötösre, mi? Alacrity szemügyre vette a jeges poharat és narancssárgatartalmát. – Mi van benne, kicsi? És milyen névre hallgat? – Sátori narancslé. Látod a rostokat...? Görög ouzo, és saját készítésű jég, meg még egy kis ez-az. Én Arkhimédesz 27
Csavarjának hívom. Alacrity először lustán belekóstolt, aztán lelkesen meghúzta. – Tyűha! Ezt szabadalmaztatnod kéne! – Kösz. De akkor is itt lenne a legjobb, nem igaz? – Erre iszunk! – De nem vitte túlzásba: nem tudhatta, milyen nehézségek várják majd őket Floyttal az Epiphany űrrepülőterén. A mixerlányt Charivarinak hívták. Többé-kevésbé szabványos csevegésbe bonyolódtak arról, hogy milyen a Gyöngyön dolgozni, honnan jött, miegymás. Alacrity is elmesélte, merre járt, mit látott. Messzebb a severeemiek hangja hallatszott, akik éppen a zenekar tagjait tanítgatták egyik a capella harci indulójukra. – Ahhoz képest, hogy űrjáró vagy, úgy látszik, valami gyalogtúrára számítasz – állapította meg Charivari. Alacrity' átvette kopott hajósruháját a rengeteg zsebbel, csattal, zárral. De hajóembléma vagy rangjelzés nem volt rajta. A nyaka körül, a gallérja alatt kék kendőt hordott cowboy-stílusban megkötve. Rajta volt imádott bakancsa is, amit a Só Faron csinált. A bakancs rettentően strapabíró jószág volt, függőleges megerősítésekkel és hajlékony forgókkal, és térdvédővel. A két lábbeli meglehetősen viseltesnek látszott. – Nem ez lenne az első eset – vont vállat Alacrity. A Daimyo ajánlata csinos összeg volt, de egy csillagközi utazás árához mérve elenyészően kevés. Alacrity, minden létező űrligának és céhnek tagja volt, stoppolhatott, ha volt hely egy hajón, Floytért viszont rengeteg pénzt kértek. Legalább a potyázás könnyebb mostanában, gondolta. A megnövekedett utazási sebesség, a forgalom sűrűsödése miatt volt ez, amit az Emberiség Harmadik Lélegzete gerjesztett. – Az új napra – javasolta, amikor a Gyöngy körpályája folytán éppen a nyugodt zöld óceánból fölkelő nap került a 28
lány háta mögé. Charivari ír kávéval koccintott, csak ezt volt hajlandó inni. Meg rád és az átkodra, Dincrist... Hogy gébednél meg! - A szerencsére és a motorokra! – mondta a lány. Alacrity elfordította tekintetét a hajnali képről, hogy ránézzen Redlockra és Dorraine-re. Agora királynője magasabb volt a férjénél, karcsú, de egyenes tartású. A haja olyan sötét volt, mint Yumié, csak hosszabb, barna bőre tüzes narancssárgában izzott az Epiphany napja, a felkelő Halidome fényében. Dorraine is az Örökösök Övét viselte. Ruha gyanánt egy széles csíkokból szabott, magasan fölfelé kunkorodó vállú köpenyt hordott. A köpönyeg ezüsttel erezett, áttetsző szürke kelméből készült, olyan volt, mint a szitakötő szárnya. Charivari elmondta Alacritynek, hogy az állványon a porcelán dobozka Inst hamvait rejti. Ekkor egy celesztin lépett a beszélgető uralkodópárhoz, és udvariasan, de gyorsan félbeszakította társalgásukat. Alacrity minden figyelmét rájuk összpontosította: ha az ember utas, nem árt, ha tudja, mi történik a hajóval. Charivari, aki el is feledkezett a pohárfényesítésről, szintén csupa fül volt. Red lock végighallgatta a celesztint, aztán odavetett neki néhány szót. Dorraine, bár még mindig távolian, szintén odafigyelt. A celesztin beleszólt valamit a proteuszába, és elment. Ezután Alacrity változást érzett a Gyöngy haladási irányában, annak ellenére, hogy a manővereket nem lehetett érzékelni a hajó belsejében. Az Epiphanyn egyre inkább hajnalodott, és a Halidome észrevehetően kúszott az őrkikötő felé. Alacrity leugrott a bárszékről, hogy házigazdáihoz menjen, amikor figyelmeztető szirénák búgtak fel. A hajnalból lassan kora reggel lett, és fény árasztotta el a Gyöngyöt. A hajó egyre gyorsult, miközben felhőfoszlányok maradtak el mellette. A figyelmeztető hangra a zenészlányok azonnal
29
beszüntették baráti danolásukat a severeemiekkel. Hirtelen megint személyetlen stílusra váltva elnézést kértek, és elpakolták hangszereiket. Aztán szabályos páros alakzatban elvonultak, magukra hagyva a severeemieket a veszéllyel, amit azok még nem érzékeltek De a lehetőségtől is felpezsdültek némileg. Alacrity határozottan Redlock útjába állt. – Helytartó, tudom, hogy most rengetegdolga van, de azt azért szeretném tudni... Redlock még csak le sem lassított, úgy vakkantotta: – Menjen a nagy társalgóba, és ott várakozzon a többiekkel! – Alacritynek úgy kellet félreugrania az útjából. De Dorraine megállt. – Egy vészjelző kapcsolt be az Epiphany egyik tiltott területén. Csak egyetlen járőrhajó van a környéken, egy Legyőzhetetlen naszád, a Szablya. Néhány perc múlva találkozunk vele. – Ó! – Alacrity gyomra összeszorult. – A Szablya felderít és leszáll, a Kék Gyöngy fölötte marad és fedezi. Az Epiphanynak ebben a részében senkinek sem szabadna tartózkodnia. Ezért az előkészületek, Alacrity. – Ó, igen. Köszönöm – Al kibámult a zöld tengerre. A hajó gyorsan közeledett az egyik déli szigethez. Alacrity durva becslést rögtönzött a pályájuk irányát illetően, és vaktában kérdezte: – Valami prekurzor lelet, ugye? Ezért vannak úgy oda... A királynő fejmozdulata elárulta neki, hogy jó helyen kapisgál. – Azt hiszem, jobb lesz, ha követi a helytartó utasítását. A férjem teljes riadó alá helyezte a hajót: maga meg Hobart hamarabb fogják visszakapni a fegyverüket, mint gondolták.
30
Floyt és Yumi egymás mellett feküdtek az asztalon, amikor a riadó felvijjogott. Floyt felkapta a köpönyegét, és kettejükre terítette, még a második szeretkezésük után. A lány feje Floyt karján nyugodott, lábai a férfi lábai között. Egy.kicsit mind a ketten úgy tettek, mintha a Kék Gyöngy útja sohasem érne véget. A Földről és a Shurutzuról beszélgettek. Floyt nevetett, amikor Yumi elmondta neki, hogy a bolygót eredetileg Schultznak hívták. Aztán jött a riadó. Yumi már talpon volt, miközben Floyt még azon tűnődött, mi történhetett. A lány megbizonyosodott róla, hogy a vért tároló edénnyel minden rendben van, aztán villámgyorsan öltözködni kezdett. – Talán jobb lesz, ha itt maradsz, amíg én utánanézek, mi történik – javasolta éppen Floyt, amikor valaki rángatni kezdte az ajtót. Floyt a zenekar egyik ifjú tagjára nyitotta ki. Még mindig csillámbőr és fehér smink volt rajta, de most hangszer helyett jókora puskát szorongatott, nem kevésbé gyakorlottan. – Azonnal jelentkezzenek a nagy társalgóban! Ez a helytartó parancsa – lökte oda Floytnak a táskáját. Floyt azonnal beletúrt és előszedte barna melegítőjét: a tóga már nem tűnt megfelelő öltözéknek. Belebújt puha cipőibe is. Amikor a társalgóba értek, Floyt és Yumi látta, hogy a zenészlányok Alacritynek és a severeemieknek is fegyvert osztanak. – Még a végén kiderül, hogy celesztinek vigyorgott Alacrity. – Én előre szóltam... – kapcsolgatta Sam Brownestílusú övét. Azonnal látta, hogy mi történt Floyt és Yumi között, és majdnem tett is valami megjegyzést. Hiszen ha a Daimyo annyira vágyott egy kis földi hemoglobinra, akkor lehet, hogy a lány valami más folyadékot is begyűjthetett neki. De Floyt
31
arcán látta, hogy itt most nincs helye viccnek, ezért csak annyit mondott: – Üdvözöllek titeket itt a való életben! Elnézést a durva félbeszakításért. A severeemiek teljesen feldobódtak attól, hogy visszakapták harci szíjaikat. Belebújtak a bonyolult zablaféleségbe, és ellenőrizték késeiket, pisztolyaikat és más felszereléseiket, miközben víg trollok módjára nevetgéltek és viccelődtek. Charivari unalmat színlelve leült, de szemei elkerekedtek a félelemtől. – Mi folyik itt, Alacrity? – kérdezte Floyt, táskáját egy kanapéra helyezve. Alacrity elmagyarázta, aztán még azt is mondta: – A Királyi váltságdíj is idejön, és még több naszád, úgyhogy nincs miért aggódni. Legalábbis ők ezt mondják – nyomott egy pisztolyt Floyt kezébe. – De az a szabványos eljárás, hogy mindenki fegyvert kap, a biztonság kedvéért vigyorgott. Floyt felsóhajtott. Alacrity sokszor korántsem fogja fel olyan komolyan a nehézségeket, mint amilyen lelkesén beleveti magát a jó dolgokba ebben a mulatságban, amit életnek hívnak. A pisztoly az ősrégi Webley .455 Mark VI- ős revolver reprodukciója volt, amit a lunai zsiványtanyán szedtek össze. A markolatán csüngő rohamszíj-karika csilingelve lengedezett róla, amikor Floyt hálásan átvette, egy kis tarsolynyi súlyos tölténnyel együtt. A golyók tömzsi, lassú dumdum-lövedékek voltak, amiket valamilyen rég feledésbe merült okból kifolyólag "Chicagói pattogatott kukoricá"-nak becéztek. Floyt felnyitotta a pisztolyt, és az összpontosítástól kidugott nyelvvel kezdte a tárba rakosgatni a golyókat. Nem feledkezett el róla, hogy az egyik tárhelyet üresen hagyja az elsütőszerkezet alatt. Aztán a töltött fegyvert bedugta az
32
Örökösök Övébe. – Szép, egyszerű forma – lelkendezett Hétháború. – Semmi csicsa, semmi fölösleges bonyolultság. Megkérdezhetem, hol jutott hozzá? – Valami zsiványoktól – felelte Alacrity, miközben ellenőrizte a töltést atyja oldalfegyverében. A fegyver mattfekete jószág volt, kézvédő kosárral. Megsárgult elefántcsont markolatát fekete karcolásminták ékesítették. Alacrity visszacsúsztatta a tokjába. – Ők a Raj-on szerezték, egy Webley szállítmányból, ami a Halcyonról indult, és ott végezte. A severeemiek úgy álltak ott, mint egyetlen roppant tömbnyi izom és csont. – Ó, erről már hallottam! – vigyorgott Hétháború, kivillantva fogait, amelyekkel egy vasrudat is ketté tudott volna harapni. – Akkor ez az a fegyver, ami megszerezte a Halcyont! – Vagy legalábbis az egyik – felelte könnyedén Alacrity. Floyt azzal volt elfoglalva, hogy biztonságosan a zsebébe gyömöszölje a maradék golyókat, aztán Yumi után nézett. Fogalma sem volt, hol az a Halcyon és hogyan szerezték meg egy ilyen primitív fegyverrel. Ekkor azonban a zenész-celesztinek vonták magukra a severeemiek figyelmét, amikor kezdték feltölteni energiacsöveiket és új rakétatárakat vettek föl. A négy barátságos szörny arrafelé indult. – Hova ment Yumi, Alacrity? – Amíg a pisztolyoddal vacakoltál, lement a fedélközbe Charivarival és a többiekkel, akik nem harcolnak. – Huh! Szóval akkor mi harcosok vagyunk? – Mi lenne, ha nem ordítoznál, Hó? Szétzilálod a kondicionálásomat. Különben nem vagyunk azok. Az itteni eljárási rend értelmében csak kiképzettként vagyunk 33
besorolva, mint ép és egészséges tagok. Ez minden. Különben is csak fönt fogunk lebegni, amíg a Legyőzhetetlen naszád elvégzi a munkát. Ezt Dorraine mondta. Ettől Floyt egy kicsit jobban érezte magát, de azért nem bánta volna, ha Yumival lehet. Ebben a pillanatban egy suhanó, halálos árny vetült a Kék Gyöngyre. A Szablya ugyanolyan volt, mint azok a naszádok, ami a légibicikli-baleset után felszedték őket, miután egy éhes fangster kis híján megette őket. – Ezt látnom kell. Gyere, Ho! – Alacrity felvitte Floytot egy rövid lépcsősoron, át különféle teraszokon és társalgókon. Floyt, aki nem akart állandóan a fedélközbe nézegetni, főleg a zenészőrök orra előtt, örömmel követte. Ő is szerette volna látni, ami történik, de azért megjegyezte: – Micsoda blama! Ez a Redlock diplomáciai küldötteket, civileket meg pótolhatatlan jómagunkat sodor ilyesmibe! – Helybéli szokás – vélekedett Alacrity, amikor egy piros kanapéval ellátott kilátóhelyhez értek. Dorraine ott állt a közelben. – A Birodalom inkább volt háborús zóna, mint a béke szigete, úgyhogy azt hiszik, mindenki, aki éppen nincs szolgálatban, az tartalékos. Ott megy a Szablya. A két hajó egy széles völgybe ereszkedett, ahol egy rohanó folyó terült szét mocsaras dágvánnyá. A völgy oldalait meredek sziklák képezték zöld, szürke és rozsdavörös vegetációval. A jégfák ismerős, üveges csillogása szolgált fényes háttérül a hajó közeledtére fölriadó madárcsapatoknak. A naszád körözni kezdett a völgy közepe fölött, kilométerekkel távolabb attól a helytől, ahol a Gyöngy lebegett. – Miből gondolod, hogy ez valami prekurzor dolog, Alacrity? – Csak az lehet. A riadójel egy talajmenti érzékelőtől jött. 34
Márpedig mi másért raknának érzékelőt ide a senki földjére, és miért lennének olyan izgatottak, ha nem egy fontos prekurzor lelet miatt? – Hmmm... meglehet – Floyt figyelmesen nézte, ahogy a Szablya egyre alacsonyabban köröz a föld felett. – Emlékszel a vadászatra? – kérdezte Alacrity. – Az Epiphany minden zugába szétszórták a vadászcsapatokat, csak ide nem, erre a kontinensre. Láttam a személyzet térképein, amikor elindultunk a Fagyerődből. – Prekurzor lelet... – Floyt még mindig ezen rágódott, ahogy a naszád egyre közelebbről fürkészte a talajt. Persze a felszínen semmi sem árulkodott a vészjelző jelenlétéről. Vagy, gondolta Floyt, Alacrity csak azért gondol erre, mert úgyis a mániái a prekurzorok. Ebben az ügyben se lát, se hall... Sokan úgy vélték, hogy a prekurzorok nem is léteztek. Floyt, mint minden terrai, igyekezett a lehető legkevesebbet gondolni erre a témára. – Nos, meglehet – egyezett bele, csak hogy Alacritynek jobb kedve legyen. – Csakhogy a prekurzorok sosem építettek semmit bolygófelszín alá – cuppantott Alacrity. A Szablya még közelebb ment, és arra készült, hogy néhány felderítő egységet rakjon ki. Néhány perc múlva küldik az erősítést is. – Szerintem téves riasztás volt. – Prekurzor hely ez, Hó – csóválta meg lassan a fejét Alacrity. – Biztos hogy az, mert már láttunk is egy dolgot innen. – De micsodát? Jól vagy, Alacrity? Miről... Ó, az űristenit! Alacrity is felkiáltott, ahogy mások, és a severeemiek öblös hangja is hallatszott. A Szablya eltűnt egy pokoli robbanásban, melynek hihetetlen fehér felvillanása megvilágította a völgyfalakat és a Kék Gyöngy belsejét.
35
3. Rejtély a föld alatt A Gyöngy támadási vészriadója sokkal idegborzolóbb és rémisztőbb volt, mint a figyelmeztető jelzés. A hajó burka azonnal elsötétedett a villanásra, megkímélve a fedélzeten tartózkodókat a megvakulástól. Sikolyok, kiáltások és morgások kavarogtak kuszán. A hajó megingott, ahogy a robbanás, izzó gömbje kiterjedt. Finom változás állt be a fedélzet mesterséges gravitációjában. 36
A Gyöngy lassan, határozatlanul ereszkedni kezdett. Olyan pozícióban állapodott meg, ahol a celesztin kapitány alkalmasnak ítélte a könnyűfegyverek hatótávolsága miatt. A Szablya elpárolgása arra engedett következtetni, hogy valaki teljesen félreértelmezte a szituációt. Egyetlen kérdés lebegett szinte tapinthatóan a levegőben: menekülni vagy támadni? Alacrity remélte, hogy Redlock nem az a fajta, aki esze nélkül ugrik fejest a harcba, hogy bosszúvágyát kielégítse. Hiszen számításba kellett vennie az utasok, Yumi és a többiek, életét, még ha az űrjáró és a terrai funkcionárius egészsége nem is izgatta túlságosan. Egy pillanattal később már nem volt sok értelme Redlock vérmérsékletén tűnődni. Tűzgolyók lőttek ki feléjük izzó füstcsíkkal. – Rak... – ordított fel Hétháború. Hatalmas detonáció rázta meg a hajót. – ...éták – fejezte be magában automatikusan Floyt. Nem számított másra, minthogy elpusztul, és darabkáit széjjelszórja a robbanás ellenállhatatlan erőhulláma. Tudhatta volna, hogy Redlock nem az a fajta, aki törékeny, védtelen dereglyékben közlekedik. Alacrity sem lepődött volna meg, ha értelmes lényből pillanatok alatt elemi részecskékre esik szét. Attól viszont megdöbbent, amikor a közeli találatok hatására megszűnt a hajó mesterséges gravitációja. A levegőbe repült. Csak annyit bírt mondani: -Shhhh.... A fizika emlékezett mindarra, amiről az emberek, még az óvatosak is, megfeledkeztek, és egyetlen poént sem hagyott ki. Bár a növényeket lerögzítették edényeikben, az ágakat és leveleket megkötötték, némelyik még is elszabadult. A levegő csak úgy örvénylett a levelek, virágok és földdarabok
37
áradatától, amelyek átmentek a védőhálón, pár gyümölcstöredékkel együtt. Rögzítetlen poharak törtek szilánkokra, meg még egy palack, amiről Charivari elfeledkezett. A bútorzat a helyén maradt, de a párnák mind föl repültek. Fegyverek, töltények, ruhák és mindenféle felszerelések szálldostak. Sortie-Wolfnak kishíján kiszúrta a szemét egy toll, amit nemrég tett ki a saját egyenruhazsebéből. Az utasok maguk is feldobódtak. Ordibálva és sikoltozva próbálták védeni magukat, miközben a levegőben bucskáztak. Alacrity és Floyt a hajó homorú falának csapódott. Redlock belekapaszkodott egy jó szilárdan álló szoborba, és így megmentette saját magát és Dorraine-t is. Az egyik severeemi testőr átszakított egy korlátrészt. Az Inst főtanácsos maradványait tartalmazó urna szilárdan állt a helyén, de egy repülő rakéta-tár éppen télibe találta és szétzúzta. Szürkésfehér hamvak kezdték beteríteni az utasteret. A Gyöngy visszakanyarodott, és korrigált. Alacrity és Floyt lecsúszott a hajófal íve mentén és egy kupacban landolt a padlón. A hajó rázkódott és remegett: kétségbeesetten kapaszkodtak a fedélzet szőnyegeibe. A hajó kezdett stabilizálódni. Alacrity azon tűnődött, vajon hol lehet a Királyi váltságdíj és a többi űrnaszád, de aztán látta, hogy alig telt el egy kis idő. – Ott van! Tűz! – rikoltotta Redlock a proteuszába. A nagy társalgó közepén állt, a severeemiek és a többiek éppen csak kezdtek talpra kászálódni körülötte. A fejüket megülő tunya ködön át Alacrityék látták, mire mutat. Ott, ahol nem olyan sokkal előbb még a Száblya keringett, sötét árny emelkedett fel növekvő sebességgel. Nagyobb volt, mint a Gyöngy, dudoros, mindenféle csüggőkkel ellátott képződmény, melyből tüskeszerűen álltak ki az antennák és a fegyverek szárai. Az alatt az egyetlen futó pillantás alatt, amit vetettek rá, látták, hogy a behatoló hajó színt vált, és kezd beleolvadni az Epiphany égboltjába. 38
Alacrity zsibbadtan nyugtázta, hogy ez valami olyan álcázó rendszer, amiről még sohasem hallott. A lopakodó hajó újabb adagrakétát küldött feléjük. A Kék Gyöngyöt védőrendszere éppen csak meg tudta menteni az első, váratlan orvtámadástól – épp akkor elemezték a rakéták rendszerét. Mostanra már készen állt az eredmény: a hajó csak feljebb emelkedett egy kicsivel, és a kettős tűzgömb ártalmatlanul húzott el alatta. Nem volt robbanás. Redlock hajója viszonozni kezdte a tüzet Egy röpke pillanatig vakító sárga-fehér sugárhíd kötötte össze a két hajót. Ha a hajónak voltak is pajzsai, akkor nem voltak valami hatásosak: a hajótest felső részének egy darabja eltűnt. Ítéletnapi dörgés rázta meg az eget, amikor a levegő villámgyorsan kitöltötte a lövés helyén keletkezett vákuumot. Aztán az ellenséges hajó megbillent, vastag kék füstoszlop kezdett kanyarogni belőle, lángok csaptak föl, és a gép vészesen, eléggé zuhanásszerűen ereszkedni kezdett. A Gyöngy követte prédáját. Floyt most először vette észre azt a hosszú, ezüstös repedést a hajótesten, ami a társalgó padlójának szintjétől futott majdnem a tetejéig. Azt is észrevette, milyen lassú a hajó. – Mi a fenének száll le? – morogta Floyt dühösen. – Miért nem várja be az erősítést? Akkor látták, hogy Redlock már szedi össze a zenekar tagjait, egy pár másik celesztint, a severeemieket, köztük az óriást, aki elvitte a korlát egy részét, de szemmel láthatóan ez meg sem kottyant neki. Dorraine ott állt apja urnájának maradványai mellett, és némán tanulmányozott egy szilánkot, amit a földről szedett fel. – Nem hagyhatom, hogy megint az övék legyen ez a hely – mondta a helytartó. – Még percekre sem. Alacrity Floytra sandított. – Látod? Nem megmondtam? Floyt savanyú képet vágott. 39
– Uraim, Hétháború és Sortie-Wolf – mondta Redlock –, mégis azt szeretném, ha önök itt maradnának, a hajón. Kiugró, csontos szemöldöke alatt Hétháború sötét, közel ül ő szemei elkerekedtek. Higgadtan, jóindulatúan felelte: – Hogy kimaradjunk egy ilyen jó kis csetepatéból? Nem szép dolog így bánni egy szövetségessel, helytartó uram! – Fiával és testőreivel együtt tiszta szívből felnevetett, ami egészében úgy hangzott, mint egy állomásról kihúzó lokomotív zaja. Redlock arcán feltűnt rövid, ritka mosolyainak egyike. Dorraine eldobta a szilánkot, ami csattanva tört darabokra a táncparketten. Mind feléje fordultak. A királynő odament a férjéhez, hátravetette lebegő köpenyét és kikapcsolta a vállaira erősített két csatot: az egyik egy nevető, a másik egy szomorú álarcot ábrázolt. Ahogy a köpeny lehullott a válláról, két kis ezüstös pisztolyt húzott elő ruhája redői közül. A fegyverek a régi derringerek alakját utánozták. Redlock nem vitatkozott nyilvánvaló elhatározásával, hogy velük tart. Floyt már látta Agora királynőjét lőni: nem csinálta rosszul. – Én is megyek – kiáltott le Alacrity, és kezdett utat törni az ágak, üvegszilánkok, hullott gyümölcsök, olvadozó jég, törmelékes szemét közt. Redlock ránézett, de nem válaszolt, inkább folytatta a haditanácsot Floyt megfogta Alacrity vállát. – Ugye tudod, hogy ennek semmi köze hozzánk, vagy ahhoz, amiért jöttünk? – De Hó, muszáj egy pillantást vetnem arra a prekurzor lelőhelyre! – Semmi értelme, hogy megkérdezzem, miért. Ne is törődj vele, hogy már megint cserbenhagysz... – Floyt csodálkozott, hogy a Földszolgálat kondicionálása nem tartja vissza Alacrityt attól, hogy belekeveredjen ebbe a dologba. Az 40
űrjáróban lehetett valami olyan mélyről jövő, erős késztetés, ami átvette az uralmat ebben a kérdésben. – Majd egyszer megmagyarázom, Hó. – Ne izgasd föl magad! Menjünk! Mind a ketten bicegtek egy kicsit. Alacrity csak egy pillanatra látszott meglepődni azon, hogy Floyt vele tart. Pedig Floyt maga sem igazán értette saját magát. Alacrity még mindig a küldetés fontos eleme volt, és ez jó érvül szolgált a kondicionálással szemben. Vagy talán az, hogy Floyt rájött: a sok balszerencse és kaland közepette barátok lettek. – Önkéntesek lennénk, vagy mi – közölte Alacrity, amikor beérték a többieket a Gyöngy főzsilipjénél. – Púpok a hátukon – morogta a bajusz alatt Floyt. Az egyik zenészlány elnevette magát. A hajó egyre ereszkedett. Az ellenséges jármű már a földön feküdt, meglehetősen féloldalasan, égve és füstölögve. Hétháború egy roppant távcsövön keresztül vette szemügyre: – Menekülnek kifelé belőle, de a füsttől nem látni, kik azok. – Mi van, ha csak trükk az egész? – tűnődött Floyt fennhangon. – Láthatólag minden rendszerük elromlott mondta Redlock. – Mégsem tervezem, hogy bemenjünk a hajóba. Csak a terepet akarom biztosítani, amíg a Királyi váltságdíj és a többi naszád megérkezik. Meg akarok bizonyosodni róla, hogy nem szállnak vissza, és nem is hagynak bent senkit. – A proteuszára nézett. – Már csak néhány perc. A Gyöngy egy kicsivel arrébb szállt le, egy talajkiemelkedés mögött, a biztonság kedvéért. Alacrity és Floyt követték a többieket lefelé a rámpán, aztán a Gyöngy megint fölemelkedett, hogy biztosítsa őket és a másik hajót. A kis csapat egy domb közelében szállt ki, amelynek egy jó része hiányzott. Egy barlangnyílás: egy tízméteres szárhosszú 41
szabályos háromszögű bejárat vezetett le az Epiphany belsejébe. Lámpák is voltak benne, nyilván Weir kutatócsoportja szerelte fel őket. – Földalatti lelőhely – morogta Alacrity Floytnak. – Ilyenről még sosem hallottam. – Ezért akarták annyira megtartani maguknak? Már úgy értem, Weir emberei? – Hó, egy prekurzor leletet senki nem oszt meg senkivel, ha módjában áll. – Floyt polgártárs, Alacrity mester – mondta Redlocíc egy tapasztalt parancsnok könnyű, figyelemkeltő hangján. – Ha lennének olyan kedvesek, és őrt állnának itt, míg mi beljebb megyünk! A proteuszaink nincsenek összehangolva, és bent amúgy sem vennénk semmi hasznát. Az azonosító jelek szavak és mozdulatok lesznek. A bejelentkezés "öszekapcsolódás", a válasz: "leellenőrzés". Világos? – Értettem – felelte katonásan Alacrity. Floyt csak ámult. A többiek már tudták, mit kell tenniük. A menet élén egy celesztin őrmester haladt a Gyöngy legénységéből, infraszemüveggel fölszerelve. Utána következett az a tiszt, aki elsőként üdvözölte Floytékat a fedélzeten, amikor rohanvást beestek az utolsó pillanatban. Redlock elitcsapatának két másik tagja, aztán Redlock és Dorraine következett, a severeemiekkel egyetemben. A négy zenész haladt a menet után, szükség esetére hátvédként. – Olyan kétszázötven méternyire bent van egy kamra, amit a kutatók bázisnak használtak – mondta Redlock. – Oda megyünk, aztán más helyeket is megnézünk, ha szükséges. Senki se veszítse szem elől az előtte és a mögötte haladót! Fitzhugh, Floyt, feltétlenül adják meg a jelszót a csapataimnak, ha megérkeznek! A csapat tovább indult. A celesztinek némák és éberek voltak, a severeemiek merevek és alaposak, mintha csak arra
42
várnának, hogy nekiugorhassanak valaminek. A csapat minden tagján látszott, hogy nem most csinál először ilyesmit, még Dorraine-n is. A járat enyhén balra kanyarodott. – A Királyi váltságdíjnak kábé tíz percen belül itt kell lennie – elmélkedett Alacrity. – Szerinted mi olyan fontos Redlocknak, hogy még ezt sem tudja kivárni, és már most leküld egy bandát? – Úgyis megmondod, ha meg akarod mondani – vágta rá Floyt. – Utálom, ha szónoki kérdéseket tesznek fel nekem. – Pedig tényleg nem tudom. A csapat befordult a járatban, az utolsó zenész is eltűnt a szemük elől. Alacrity elindult az alagút bejárata felé. – Hé! – hápogta Floyt. – Hó, én is körülnézek egy kicsit, de nem Redlock idegenvezetése alatt. Nem akarok ellopni semmit, és Redlockékkal sem fogok összefutni, úgyhogy ne leckéztess! – Az a Hé! a Hé, várj meg! Itt ne hagyj, te seggfej! – Jössz már? – vigyorgott Al. – Bocs, hogy ilyen csúnyákat feltételeztem rólad. Akkor hát induljon a második csoport! Szorosan a falhoz tapadva araszoltak előre a homályban, olyan zajtalanul, ahogy csak tudtak. Lépteik tompán visszhangoztak. Az út egyre meredekebben lejtett. – Ez tipikus prekurzor építkezés? – firtatta Floyt. – A prekurzoroknál semmi sem tipikus. A falak egyenletesen simák voltak, de helyenként finoman szemcsések. Körülbelül minden harminc méteren egy támpillér futott fel a falakon és végig a padlón is, úgyhogy derékmagasságú kerítésen kellett átmászniuk. Lestrapált kondíciójuk mellett nem éppen ez hiányzott a boldogságukhoz, de bizonyította, hogy a járatot nem gyalogosforgalomra tervezték – vagy legalábbis nem emberi
43
gyalogosokra. – Redlock valamiről elfeledkezett – eszmélt Alacrity. – A füldugókról. – Minek az? – Majd ha az egyik jómadár ide lő egy rakétát, megtudod! A fényeket nyilván valahol középen kapcsolták le. Hamarosan már elég jól kezdték érezni az utat bal kezükkel a folyosó fala mentén, jobb kezükkel a fegyverüket tartva. Ahogy a szemük alkalmazkodott, észre vették, hogy a barlang fala halványan dereng, valami kísérteties zöldes fényben, ami láthatóan a kis szemcsékből jött, a fal tapintásra mégis jéghideg volt. – Hőelvezető? – tűnődött Alacrity meglepetten. – Redlock járatnak nevezte. Kíváncsi lennék, mekkora ez az egész hely. A korlátok kitűnő fedezéket kínáltak az esetleges rajtaütőknek, s szinte ordítottak Redlock valamelyik embere után, hogy húzódjon meg mögöttük, és kötelességtudóan tüzet nyisson a jövevényekre. Hőseink készenlétben tartott fegyverrel, feszülten figyelve másztak át a mellvédeken. Floyt többször elismételte a jelszót és a választ, hogy el ne felejtse. A saját félelmük jobban zavarta őket, mint a kondicionálás, de a prekurzor lelőhely misztikus kisugárzása mindennél erősebb vonzást jelentett. A helynek volt valami határozott, nem emberi, nem is szerves szaga – nem dohszag, hanem az idő illata. – Tulajdonképpen kik voltak azok a prekurzorok?– kérdezte Floyt egyszer Alacritytől, amikor még az Epiphany felé tartottak. - Kérdezz megbárkit, elmondja neked. Aztán kérdezz meg valaki mást, és az egészen mást fog mondani. Ez a legnagyobb találós kérdés a vallás óta... Újabb alacsony falon másztak át, Alacrity becslése szerint mintegy kétszáz méterre a bejárattól. Először ő mászott, aztán 44
a derengésben alig észrevehető mozdulattal intett Floytnak is, hogy menjen. Most már észrevettek valami fényességet a fejük fölött. Részben emberi fény volt ez, de volt benne valami más is, valami szokatlan. Mély, távoli hangokat hallottak, érthetetlen, még is valahogy ismerős zajt. A lejtő most már nagyon meredek volt. Floyt félt, hogy elragadja a lendület, Alacritynek viszont ott volt hűséges bakancsa. A fény előttük egyre élénkebb lett, bevilágította a falakat. Forrása ott lehetett a közelben, a kanyaron túl. Hirtelen kiáltásokat, severeem dörmögést és fegyvercsörgést hallottak, aztán rakéta szisszenését. Floyt most értette meg, mire gondolt az előbb Alacrity: a hang még ilyen távolból is szaggatta a dobhártyájukat. Aztán hirtelen elhalt a harci zaj, aztán tíz másodpercre újra fölhangzott, aztán szórványossá halkult. – És most mi van? – kérdezte Floyt kalapáló szívvel. A kondicionálás és az ösztönük azt súgta nekik, hogy tűnjenek el innen, de le voltak kötelezve Redlocknak, és talán még ennél is jobban Dorraine-nek. Alacrity beharapta a száját. – Érezted már úgy, hogy a másoknak egyszerűbb problémái vannak, mint neked? Floyt arra gondolt, hogyan járt közben Redlock az érdekükben, meg Dorraine arcára, amikor megtudta, hogy az apja halott. – Igen, de most kivételesen nem ez a helyzet. – Igazán? Oké, Hó, húzd le a fejed. Görnyedten járva indultak a következő akadály felé, aztán átkúsztak a járat jobb oldalára. Onnan láthatták az alagút végét. A prekurzoroknak nem volt szükségük pihenőre vagy párkányzatra: a járat egyszerűen meredek szögben véget ért, és belevezetett egy hatalmas földalatti terembe. Nem sokat láttak, csak annyit, hogy valószínűleg a felső végen vannak. 45
Kurta árnyak cikáztak a mennyezeten és éles, visszhangos csatazaj dúlt. Valakik – valószínűleg Weir kutatói – a járat utolsó, legmeredekebb métereire lépcsőt építettek, szívókorongok és függesztékek segítségével. A lépcsők egy kifutófélére vezettek, ami egyenesen bevitt a mesterséges barlangba. Az egyik zenész hevert ott mozdulatlanul, súlyos sebbel vagy holtan, csillámbőr ruháján véres folttal. Puskája is ott feküdt a közelben. – Rajtuk ütöttek – vélte Alacrity. – Vajon él még? Alacrity amolyan "fene tudja"-arcot vágott. Kezdtek átmászni a falon, de visszaugrottak, amikor futólépések döngését hallották a kifutón. Egy görnyedten járó alak tűnt fel, és elindult fel a lépcsőn: képtelenség volt felismerni. Alacrity áthajolt a mellvéd fölött, és előreszegezte Kapitányi oldal fegyverét: – Állj! Ne mozdulj! Az alak szinte komikus hirtelenséggel megmerevedett, mint egy besurranó tolvaj szobra. – Összekapcsolás – kiáltotta Alacrity. Floyt fölpillantott rá. Az arca eddig csak fénylett az izzadságtól, de most patakokban folyt róla a víz a derengésben. – Összekacsolás! – ismételte Alacrity. – Mondd a választ, mert nem kérdezlek még egysz... Oldalt vetődött, és magával rántotta Floytot is. Egy flechette géppuska dühös kerepelését hallották, a sorozatok hangja élesen vágódott a fülükbe. Fémdarabkák pattantak le a falakról, legalább olyan veszedelmesen a fegyveresre, mint célpontjaira nézve. Alacrityben most felszabadult minden bosszúság és feszültség – amelynek egy része még a Terrától és a Földszolgálattól származott. Valami egyáltalán nem emberi nyelven hangzó iszonyú káromkodással, kivicsorított foggal és 46
kimeredt szemmel visszaugrott a korláthoz, a tűzvonal alá, és várta, hogy egy pillanatra elnémuljon a géppuska ugatása. Még mindig fekve felnyújtotta a fegyvere csövét, és tüzelt. Floyt, aki már az előző lövés örömeiben is részesült, már előre befogta a fülét. A nehéz, régi fegyver dübörgő, tüzes halállal árasztotta el a járatot. Olyan veszélyekre tervezték, amellyel egy hajó tisztje kerülhet szembe: ellenséges behatolás, lázadás, zendülés esetére. Kisülése hatalmas mértékű hang- és fényenergiával járt. Alacrity újra lőtt: a dördülés még sokáig visszhangzott a falak közt. A flechette elnémult. Alacrity feljebb emelte oldalfegyverét, hogy előkészüljön a harmadik, még pontosabb lövésre, és eközben még csak a fejét sem emelte föl. Aztán gyorsan átcsusszant egy másik helyre a torlasz mögött, válla, sarka, egyik keze és tarkója segítségével. A roppant villanás és dörgés közepén felállt, és alkarjával megtámaszkodott a fal tetején. Az alak vissza, a kifutó felé hátrált, szinte négykézláb, és a fegyverével oda célzott, ahol Alacrity az imént feküdt. Alacrity ismét tüzelt, éppen amikor a géppuska csöve felé fordult, hogy befogja. A vad energiakisülés telibe kapta a támadót, és hátradobta a levegőben, miközben egyszerűen elpárologtatta a teste középső részét. Egy villanásra Alacrity meglátta a hitetlenkedő arcot, ami mintha csak egyetlen kimeredt szem lett volna. A test lerogyott a kifutón, és ott feküdt füstölögve, pattogva. Alacrity már át is vetődött a torlaszon, és rohant a kifutóhoz. Floyt utánaeredt a Webleyvel, amin csörögve lengedezett a fémkarika. Beérte és kis híján fellökte Alacrityt. Köhögve ziháltak a füstben.
47
– Látod? – kérdezte Alacrity távoli hangon, amikor lenéztek a teremre. – Hát nem megmondtam, hogy prekurzor tárgyat láttunk? – Nem mondtad, a fenébe is – felelte Floyt szelíden. – Te csak célozgattál. Azon gondolkodom, hogy amit Weir teraszán láttunk, az nem egy tojás-e. Egy pete. Az az oksági hárfa, amit a Fagyerődben láttak, csak kicsiny és primitív jószág volt ehhez a váltakozó, örvénylő titánhoz képest. A prekurzor terem tágas volt és magas – legalább ötven méteres –, és nagyobb részét ez a fantasztikus, elképesztően összetett köd foglalta el. Az ősi illat, amit eddig is éreztek, most áthatóan erőssé vált. Most már tisztán hallották a mély zümmögést, a dolog bariton csilingelősét. Ez sokkal élőbbnek látszott, mint a másik. A fénypontok, alakok és képek közvetlenebbnek, élesebbnek tűntek. – Ne bámulj, hanem inkább segíts! – zihálta Floyt, kirángatva Alacrityt már-már transzos állapotából. Floyt a fekvő zenészlány mellé térdelt. Ő volt az, aki nevetett a púpos viccen, még a Gyöngyön. Alacrity is odaugrott, hogy segítsen. Mindketten hallották a harc hangjait lentről. Járdaszintek vették körül a hárfát. Az üregnek igazából nem is volt padlója: homorú volt az alja, mint egy tojásé. Több szinten egymás fölött járdák futottak a fal mentén. A prekurzor dolog körül olyan érzékelők és riasztók voltak, amilyeneket Alacrity még sohasem látott. Ezeket nyilván Weir emberei fejlesztették ki. Némelyik a pitypang gömb alakú bóbitájára hasonlított, mások fémkullancsokra emlékeztettek. Alacritynek leesett az álla. Nagy ég! Weir valahogy rájött volna, hogyan kommunikáljon ezzel a micsodával? Sugarak és lövedékek záporoztak a kifutóra Floyték felé. A 48
harcosok fedezékben maradtak: a csata állóháborúvá változott. A zenész-célesztint a dereka alatt érte a ílechette géppuska találata. Nem sok maradt a medencecsontjából. – Hó, ez meghalt...! – Itt fogd meg! – Floyt igyekezett úgy összerendezni a testet, hogy ne veszítse el a darabjait, amikor megmozdítja. Épp annyi idős lehetett, mint a lánya, gondolta Alacrity. Lent csak úgy villogtak az energiakisülések, különböző irányú és intenzitású sugarak csattogtak körülöttük. A falból és a korlátból sok helyen csak fémolvadék maradt. – Hó, hagyd már! Halott! Floyt a szőke fej alá tette a kezét, és megpróbálta fölemelni a holttestet. Rövid géppuskasorozat csapódott be mellettük. – Legalább a tűzvonalból vigyük ki... Hagyományos lövedékek és sugarak zárótüze zúdult a kifutóra. Alacrity, aki teljesen elképedt azon, hogy ezt ép bőrrel megúszták, nem vitatkozott tovább. Elkapta Floytot és felvonszolta a lépcsőn. – Oké, oké, jól vagyok – veregette Floyt fáradtan Alacrity vállát. – Segítenünk kell Redlockon és Dorraine-en. – Hó, igaz, hogy tartozunk Redlocknak a segítségéért, és mindketten adósai vagyunk Dorraine-nek, de a Királyi váltságdíj minden pillanatban itt lehet. Nekünk csak ide kell vezetnünk a celesztineket. – Akkor Redlock miért nem várt? – He? Hát, azt hiszem... én... itt egyen meg a fene, ha tudom. – Fel akarják robbantani ezt az egész kócerájt! Ha nem csak a hárfát bámultad volna, akkor te is észrevetted volna. Alacrity megdöbbenésében elengedte a barátja karját. -Nem! Ezt nem tehetik! Töltések szikráztak a barlangüregben. – Talán csak azért nem robbantották fel eddig, mert a
49
helytartó beszorította őket ide. Redlock csak úgy nyerhet, ha itt tartja őket, amíg a segítség megérkezik. De honnan tudhatta? Alacrity a halott lányra nézett. – A hátvédje halott. Floyt kikémlelt. – Azt hiszem, két severeemi meghalt vagy megsebesült ott lent, de nem látom jól ebben a nagy lövöldözésben. Végiggondolták a lehetőségeiket. Floyt arra gondolt, hogy megnézi, mi van Dorraine-nel. Alacrity egy sötét alakot pillantott meg állszíjas harci sisakban – biztos, hogy nem Redlock csapatából – aki valamilyen energiafegyverrel hadonászott, aztán fedezékbe bukott, mielőtt Alacrity rálőhetett volna. Kereszttűz ropogása, lövedékek pattogása hallatszott, faldarabok törtek ki vagy olvadtak meg vakító szikraesőben. Elképesztő volt a hangzavar. Néhány háromszögű járat indult ki az alsó kifutószintből. Úgy tűnt, hogy a megmaradt behatolók ezek közül kettőbe húzódnak vissza. Floyt látta, hogy Dorraine belő az egyik alagútba az egyik helyes kis derringer-utánzatával. A fegyvernek sokkal erősebb hangja és lövése volt, mint amire a terrai számított. Redlockis ott volt mellette, együtt hatoltak be az alagútba, ahonnan további lövöldözés zaja hallatszott ki. Magára a nagy üregre csend ereszkedett. – Legalább megnézhetjük a sebesülteket mondta Floyt, és már indult volna. Alacrity gyorsan állított valamit a pisztolyán, aztán elkapta Floyt ruhaujját és egy liftre mutatott. Pillanatok múlva már ereszkedett is alsó szintre, lekuporodva a lift ajtaja mögött. Gyors lövés sugara pattant le a barlang faláról az alsó gyalogjárónál. Nem látták, honnan jön, csak remélhették, hogy egy menekülő behatoló kóbor lövése az alagútból. Amikor leértek, látták, hogy az egyik sebesült severeemi nem más,
50
mint maga Hétháború. Nem messze feküdt egy korporeál – egy severeemi testőr – is. Flechettelövedék tépte fel a bőrét: vére teljesen emberinek látszott. Floyt és Alacrity készen tartott fegyverekkel kúsztak Hétháború felé. A miniszter alig volt magánál, és az oldalán tátongó mély sebet fogta. – Lássuk, mit tehetünk... – dünnyögte Alacrity. Gyorsan körbepásztázott, hogy lássa, legalább itt biztonságban vannak. Gyanakvó pillantást vetett a kutató felszerelések rendetlen halmai felé. Hétháború egy kissé magához tért, busa feje Floyt térdén nyugodott. Reszketegen a szíján lévő egyik nagy, dagadozó zseb felé tapogatózott. De mielőtt kinyithatta volna, újra elájult. Floyt kiszedte az eszközt, amely harangalakban végződött, és a harang belsejében különféle kis szerelvények és manipulátorok voltak visszahúzódva. Volt valami tárolója is, és egy fogantyúja. Floytnak elképzelése sem volt arról, hogyan működhet, bár a kapcsolói egyszerűnek látszottak. A korporeál testéhez ment, és a harang száját az egyik sebre helyezte. Az eszköz halkan bizsergette a tenyerét, amit Floyt jelzésnek értelmezett: a páciens halott. Az eszköz nem fény vagy hangjelet használt, nehogy magára vonja az ellenség figyelmét. Floyt megnyomta az egyik gombot. A készülék remegni kezdett, és érezhetően melegedett. Amikor elengedte a gombot, a gép kimosta és fertőtlenítette a sebet, aztán valami ragacses bevonatot képzett rajta, amolyan harctéri kötözést. Floyt lefeszegette Hétháború erős ujjait a sebéről, és a miniszter harci késével levagdosta az egyenruha foszlányaik Ömleni kezdett a vér, és Floyt keze egyre inkább remegett. Az eszköz harangját a sebre tette, aztán bekapcsolta a szerkezetet. Az egység melegedni kezdett, amíg végül szabályos pulzáló
51
jelzést adott, ami Floyt szerint a kezelés végét mutatta. Amikor elhúzta a hangot, Hétháború sebét vastag fedőréteg borította, és már nem vérzett. Floyt végignézte, hogy van-e rajta még valahol sérülés. Alacrity jelent meg. – Hogy van? Floyt kétkedve nézegette az elsősegély-gépet. – Találtam egy gombot, ami bekötözte, de nem tudom, hogy.... Vigyázz! Alacrity megpördült, és két kézzel csípőjéhez lendítette a Kapitányi Oldalfegyvert. Egy foltos harci öltözéket és állszíjas sisakot viselő férfivel találta magát szembe, aki egy flechette gépfegyvert szorongatott. Nekem annyi... Alacrity tudta, hogy ez már az utolsó gondolata. Ezzel együtt megpróbálkozott egy lövéssel. De a várt dörrenést nem hallotta. Az idegen arca hitetlen döbbenetet tükrözött, amikor üresen csattant a ravasz, amit meghúzott. Leengedés szindróma, konstatálta Alacrity dermedten. Nyilván automatikusan kilőtte az egész tárat anélkül, hogy észrevette volna. Alacrity lövése viszont egyenesen mellbe találta, megingatta, és lángra lobbantotta az illetőt. A behatoló egyet sikoltott, aztán lángolva, füstölögve összerogyott. Alacrity még egyet lőtt, hogy véget vessen szenvedéseinek, de csak egy gyenge, halvány sugarat sikerült produkálnia. Aztán újra próbálkozott, ezúttal még gyászosabb eredménnyel. Köhécselve és zihálva az orra és szája elé húzta a kendőjét, átlépett a holttesten, és igyekezett új töltetet tenni a fegyverébe, pedig a kijelző még elegendő töltést mutatott. Újabb ellenfél rontott rá oldalról, valami olyan fegyverrel, ami leginkább egy harci fejsze és egy karabély kereszteződésének 52
látszott. Ez sem lőtt, de azért, mert tudta, nincs már tölténye. Támadott, mert nem volt más lehetősége. Alacrity próbált elvetődni az útból, és Weir egyik gépezetének oldalában kötött ki sajgó könyökkel és bordákkal. Minden erejével felemelte apja fegyverét, és még is támasztotta a bal kezével. A puskafejsze a cső alatti hosszú, vastag bordázatot találta el, újabb horpadást ütve rajta, és majdnem kivert a fegyvert Alacrity kezéből. Aztán jött az ellenfél is. Alacrity eléggé ki tudta szabadítani a pisztolyt ahhoz, hogy a másik sisakjára vágjon vele, de ezzel nem sokra ment. A fejsze egy újabb csapását hárította el a pisztoly kézvédő kosarával. Elkeseredetten küzdöttek az életükért. Aztán egy harmadik ellenfél érkezett, üres szuronyos puskáját lóbálva. Muníciója elfogyott a tűzharcban, csakúgy, mint a cimboráinak. Társa és Alacrity gombolyaga felé indult. A bajonett furcsának és kegyetlennek tűnt Floyt számára, olyan volt, mint egy fölfordított Bowie-kés. Letette Hétháború fejét az öléből. Lassan talpra tápászkodva a Webley után nyúlt. A támadó ugrásra készen vetette felé magát. Úgy látszik, Floyt arckifejezéséből, és abból a tényből, hogy nem lőtt Alacrity ellenfelére, a támadó arra következtetett, hogy Floyt revolvere is üres. Floyt két kézre fogta a pisztolyt, ahogy Alacritytől látta. A cső vészesen reszketett. Hirtelen szörnyű kifejezés suhant át a másik arcán. Floyt mutatóujja görcsösen a ravaszra zárultak. Lőtt. A revolver rúgott és dörrent. A füstölgő torkolattűzre Floyt önkéntelenül becsukta a szemét. Alacrity és embere annyira benne voltak a birkózásban, hogy észre sem vették. Ami Floytot illeti, ő rémülten látta, hogy toronymagasan elhibázta a lövést. Talán öt lépéssel. Célpontját nemkülönben 53
megdöbbentette ez. Mellé lőttem volna? Ez lehetetlennek tűnt. Görcsös szorításában a pisztollyal, Hó újabb sorozatot lőtt ki, minden egyes lövésre hunyorogva. A fegyver nem rúgott vissza erősen, de Floyt még sosem csinált ilyet. A dörrenések ijesztően hangosan dübörögtek. Az égett kenőanyag csípősen bűzlött. A behatoló rezzenetlenül állt. Sőt, fedezékbe ugrott, és közeledni próbált. Floyt hátrálni kezdett, de sarkával Hétháború testébe ütközött. Erről valamiért eszébe jutott az a pillantás, amivel korábban a severeemi a pisztolyát méregette, és hirtelen eszébe jutott, hogy a fegyver kettős biztosító rendszerű. Nyelvét kidugva, csorgó verejtékkel választotta le ujjait a ravaszról, amíg két hüvelykujjával felhúzta a kakast. Már csak egy köre maradt. Ellenfele lehengerlő támadást tervezett, hogy elsöpörje Floytot. De Floyt ekkor gondosan, óvatosan megmarkolta a fegyvert, és meghúzta a ravaszt. Füst, láng és fém csapott ki a csőből. A támadó felordított, elejtette fegyverét, és a nyakához kapott, hogy megpróbálja elállítani a bőséges vérzést. Egy pillanatra visszanyerte az egyensúlyát, aztán előrezuhant. Spriccelt a vér a golyó bemeneti és kimeneti nyílásán a gyalogjáróra. De Floytnak nem volt ideje szörnyülködni: Alacrity, a kinek a karja már fejszecsapásoktól vérzett, még mindig elkeseredetten küzdött a megmaradt behatolóval. Ideoda hemperegtek. A behatoló került felülre, és fegyverének nyelét Alacrity torkához nyomta: Alacrity arca elsötétült. Bal kézzel harcolt, míg jobb kézzel fogást váltott oldalfegyverén. Floyt tett egy bizonytalan lépést feléjük. A pisztolyt újratölteni túl sokáig tartott volna, és különben is: azok ketten nagyon össze voltak gabalyodva. A behatoló fejét és nyakát
54
védte a sisak. Floyt azt fontolgatta, hova is üssön a Webleyvel. De közben Alacrity valamit csinált a fegyverével: egy hosszú, csillogó penge pattant elő a bordázatból. Alacrity ellenfele oldalába mártotta a bajonettet. A férfi felhördült, a tekintetet megtelt iszonyattal, és minden levegő kisüvített a tüdejéből. Alacrity újra döfött, vér fröccsent a kézvédő kosárra. A fejsze szorítása elernyedt. Alacrity érezte a halál leheletét, amikor lesöpörte magáról a testet. Megdörgölte a nyakát, jó mélyeket lélegzett. Floyt felsegítette, és megkérdezte, jól van-e, de Alacrity még túl szaporán kapkodta a levegőt, és nem bírt válaszolni. Végül csak ennyit nyögött ki: – Ujratölteni! Amíg Alacrity új – és remélhetőleg teli – tár után kezdett kotorászni a zsebében, Floyt reszkető kézzel felnyitotta a Webleyt. Üres hüvelyek potyogtak ki belőle, ő is a zsebébe túrt, új töltények után. Annyira remegett a keze, hogy csak nagy nehezen tudott kihalászni egy maroknyi golyót, abból is sokat elejtett. A lövedékek elgurultak vagy leestek a gyalogjáró résein keresztül. Floyt újabb mély lélegzetet vett, és minden koncentrálóképességét összeszedve kezdte belerakosgatni a golyókat a tárba. Szinte minden másodpercben idegesen felkapta a fejét, pedig sem zaj, sem hang nem jelezte a behatolók közeledését. Alacrity hamuszín arccal, reszkető kézzel visszacsukta a bajonett-pengét a bordázatba, miután kicserélte a kimerült töltést. A töltéskijelző nyilvánvalóan elromlott, mert akkor is teli állást jelzett, amikor nem is volt tár a fegyverben. Floyt most nem hagyott üres helyet a tárban, és a keze ügyében tartotta a Webleyt. Újra megnézte Hétháborút, és látta, hogy bár a miniszter még mindig eszméletlen, a pulzusa pedig szapora és gyenge, az ideiglenes kötés jól visszatartja a vérzést.
55
Lépéseket hallott, és kis híján lőtt fordultában. De csak Alacrity bóklászott felemelt fegyverrel a gépezetek között, a hárfa irányába. Floyt újra elővette az elsősegély-szerkezetet, hátha többet megtudhat Hétháború állapotáról. A kutatóeszközök zöme működött. Alacrity arra gondolt, hogy a behatolók mindent bekapcsoltak, hogy álcázzák mozgásukat. Egy központi monitor-együtteshez ért, és elolvasott néhány kiírást. SZINKRONISZTIKUS MINTÁZATÚ ELEMZÉS FEYNMAN-FÉLE KIÉRTÉKELÉS KOESTLERIESEMÉNY-KONFLUENCIALITÁSOK IDEGEN ATTRAKTORINFERENCIÁK Weir kutatói nyilván valamilyen közvetlen megfigyelésre vagy tesztelésre használták ezeket a készülékeket, amelyek érzékelői egészen a hárfa széléig nyúltak. Talált egy képernyőt valami piros kijelzővel: ÍRJA BE A KÖVETKEZŐ TESZT TÁRGYÁT: Floyt még mindig Hétháborút pátyolgatta. Alacrity a billentyűzetet tanulmányozta, és beírt egy kérdést, ami a leginkább foglalkoztatta. A képernyőn a VÁRJON, DOLGOZOM felirat jelent meg, és a kijelző zöldre váltott. A szomszédos képernyő kijelzője viszont vörösen felvillant, és kiíródott: ÍRJA BE A KÖVETKEZŐ TESZT TÁRGYÁT. A számítógépek és a következtetési hajtóművek életre keltek: a pitypang- és kullancs-közvetítők felragyogtak. Az egyik érzékelőt olyan közel tette a kísérteties ködhöz, amennyire csak merte. Aztán ő is odaállt az érzékelők mellé, a járda végére. A hárfa felzümmögött. Nos, mi a válasz? Levette a kendőjét. – Ki vele! A zümmögés hirtelen szinte elviselhetetlenné erősödött. Alacrity egy lépést hátrált. Sziszegő kisülések járták át a ködöt, lángoló örvények. Az egész barlang fala színesen vibrált a visszavert fényekben. 56
Alacrity a szeme elé kapta a kezét, hogy el ne vakítsa a fény. Lassan beledugta egyik kezét a csillagködbe. Pattogó gondolatok és túlterhelt idegrendszerének sürgetései lepték el az agyát. Leeresztette a kezét, és a fázisképek táncát, a sejtelmek nagyszerű formálódását figyelte összehúzott szemmel. Teljesen kiesve az idő természetes folyásából, és remegve dugta a kezét csuklóig az örvénylő forgatagba. Halványan hallotta a riasztócsengők hangját. – Alacrity! Gyere vissza! – kiáltotta Floyt, aki nem tudta rávenni magát, hogy olyan közel menjen az idegen csillagködhöz. Alacrity körvonala fényesen, diadalmasan rajzolódott ki a hárfa nagyszerűsége előtt. A sérült gépek egy része kattogni és füstölögni kezdett. Alacrity nem tudott ellenállni annak, hogy elképzelje: mi lenne, ha egy kicsit jobban előrehajolna, ha beledugná a fejét a hárfába. Ha átcsapna a fején, bele meztelen elméjébe. Előrehajolt, de a hárfa mintha visszahúzódott volna előle. Alacrity mély levegőt vett, eltökélten, hogy tovább hajol. Akkor látta csak meglepetten, hogy nem a köd menekül előtte, hanem a járda mozog vele visszafelé. Karok ragadták meg hátulról, és elrángatták A hárfa egyszeriben lecsillapodott, és szinte láthatatlan, néma szellemalakká sötétedett. Floyt leszorította, és keményen fogta. Alacrity kinyújtott keze egyre távolabb került a ködtől. Nem ellenkezett. Mikor elfordította a fejét, Redlockot látta érkezni, nyomában Dorrainenel és a többiekkel. Alacrity szomorúan nézte az elsötétült hárfát, de nem bánkódott. Megkapta a megerősítő választ. Amikor a híd teljesen visszahúzódott, Redlock mindkettőjüket talpra segítette. – Nyugodjon le, Fitzhugh! Ilyesmire most nincs idő! Floyt homályosan látta, hogy lent Sortie-Wolf térdel az apja mellett. A túlélő celesztinek a behatolók holttesteit vizsgálták.
57
Redlock csapatából többen hiányoztak. – Mi... mi a baj? – motyogta Alacrity. – Nem tudtuk időben hatástalanítani az összes bombát. Az egész hely perceken belül a levegőbe repül. A többiek már ott tolongtak a lift körül, vitték Hétháború testét. A levágott korporeált otthagyták, idő és hely hiányában. Alacrity lassan magához tért annyira, hogy Floyt vállára támaszkodjon. Amikor elmentek a képernyők mellett, Floyt rájuk pillantott, hogy lássa, mit írt be Alacrity. A vörös jelzőfény még mindig világított. Alacrity egyre az örvénylő ködcsomót figyelte, ahogy mentek fölfelé a lifttel, és még a kanyarból is visszanézett a válla fölött. Fönt talpig felfegyverzett celesztinekbe futottak. Némi kezdeti zavar multával Redlocknak sikerült mindenkit a kijárat felé terelni. Amint kihúzták a lábukat az alagútból, földet rengető robbanások dübörgése szállt fel a prekurzorok terméből.
4. A dolgok lényege 58
Amikor a csapat utolsó túlélő tagja is előbukkant az alagútból, látták, hogy fedezik őket. Floyt felnézett, és meglátta az alacsonyan fölöttük lebegő Királyi váltságdíj törzsét, ami az ég egy jókora részét eltakarta a szemük elől. Floytot Redlock zászlóshajója mindig azokra a csodás ékszer-tojásokra emlékeztette, amiket Carl Fabergé készített a cároknak a Terrán, évszázadokkal ezelőtt. Csak hogy ez az ékszer hat kilométer hosszú volt, és akkor harci ütőerőt képviselt, mint több flottányi közönséges hadihajó. A Királyi váltságdíj landolóegységei körülvették a kijáratot, a Kék Gyöngyöt és az ellenséges hajó roncsait. Léginaszádok és a Fagyerőd más hajói tartották ellenőrzésük alatt az egész völgyet. A leszállóhely csak úgy nyüzsgött a Legyőzhetetlenektől, celesztinektől és Redlock hajójának legénységétől. Az egyik nagy celesztin hajó mellett ott várt Yumi, Charivari, és a Gyöngy néhány más utasa. Floyt arrafelé indult, hogy beszéljen Yumival, de két Legyőzhetetlen, egy hadnagy és egy kapitány állta el az útját. – Kérem, legyenek olyan szívesek ideengedni – mondta nekik Yumi lágyan. A Legyőzhetetlenek azonnal oldalt léptek, és Floyt odament a lányhoz. Orvosi személyzet sereglett a barlangból felbukkanok köré. Újabb robbanások hangja szűrődött fel a járatból. Floytot szinte villámcsapásként érte a felfedezés, hogy alig néhány perce ő és Yumi még ölelkeztek. Mégis úgy érezte, mintha napok teltek volna el, és ettől az együtt töltött idő csak még valószínűtlenebbnek rémlett. A leszállózóna harci forgatagában habozott megölelni a lányt. Yumi leolvasta az érzéseket az arcáról, és a férfi 59
mellkasához simult, arcát Floyt arcához érintette. – Nem sérültél meg? De, sebeid vannak... – Micsoda? Igen. Alacritynak is. De már rendben vagyunk. Bár Alacrity egy kissé... kótyagos – Féltettelek, Hobart. Örülök, hogy épségben visszajöttél. Floyt elragadtatottan szívta be hajának jázminillatát a puskapor, tűz- és vérszag után, meg a barlang időtlen, ősi lehelete után. Körülnézett a leszállózónában. – És veled mi van? Azonnal el kellett volna vinniük titeket innen, fel a Királyi váltságdíjra. A lány ellenállt, amikor Floyt a leszállóegységekhez akarta vezetni: a terrait meglepte, milyen erő lakozik benne. – Én nem szállok fel a helytartó hajójára, Hobart! Nekem egyenesen vissza kell térnem a Fagyerődbe, a Daimyómhoz! – Ó, pedig én azt reméltem... – Ő így akarja. De nem mehettem el addig, amíg biztos nem voltam benne, hogy jól vagy... – Magához húzta Floyt fejét és megcsókolta, mintegy búcsúképpen. Valamit Floyt kezébe nyomott. – Mindig benne leszel az imáimban, Hobart Floyt! – Aztán kibontakozott az ölelésből. Fölkapta a kis tartályt, amiben Floyt vére volt, és azt mondta: – Készen állok. Legyőzhetetlenek bukkantak fel, szinte a semmiből. A kapitány jött vissza a hadnaggyal, és kecsesen tisztelegtek Yuminak. – Szolgálatára, Lady Nakatsu. A lány kicsinek és törékenynek látszott köztük, mégis fenségesnek és parancsolónak. Nagy katonai kísérettel vezették az egyik naszád fedélzetére. Floyt nézte, hogyan emelkedik fel. Amikor szétnyitotta a tenyerét, látta, hogy a lány egy kicsi, drótból fonott erszénykét hagyott neki, olyasmit, mint egy ódon ridikül. Nehéz volt és csörgött, amikor megrázogatta.
60
Közömbösen az egyik zsebébe csúsztatta, és nézte a naszádot, ahogy a Weir-erőd felé siklik, amíg el nem tűnt a szeme elől. Valaki megszólította: egy celesztin katonaorvos állt a könyökénél. – Azt a parancsot kaptam, hogy vizsgáljam meg önt, Floyt polgártárs. A helytartó nagyon megneheztel rám, ha nem engedelmeskedem. És ahogy úgy elnézem, rá is szorul egy kis vizsgálatra. Floyt megadta magát, és levette tekintetét az égről. – Ez nagyon kedves magától, ezredes... – Az orra megint dagadt volt, és pokolian fájt. Azok a testrészei is sajogtak, ahol nem vérzett Az ezredes egy pásztázókészüléket szedett elő. – Kezdje csak, ahol akarja – biztatta Floyt. Alacrityt... Fitzhugh mestert már ellátták? – Dolgoznak rajta, uram. Semmi komoly baja nincs, csak egy vágás, különböző zúzódások és sokk. Mindketten teljes kivizsgálást fognak kapni a Királyi váltságdíj fedélzetén. – Sajnos, nekünk az űrkikötőbe kell mennünk. – Már nem. – Az ezredes a pásztázó kijelzőire nézett. – Mióta szenved vérszegénységben, uram? Uram...? Mi ezen olyan nagyon mulatságos?
A Kék Gyöngy már visszaszállt a zászlóshajóhoz. Floyt egy leszállóegységben találta magát, az eredeti csapat néhány más tagjával egyetemben. Alacrity, aki már magához tért abból az állapotból, amibe a hárfa miatt került, Floyttal együtt az egyik oldalra húzódott. – Van valami fogalmad arról, mi folyik itt? – Éppen tőled akartam megkérdezni. Gondolod, hogy Redlock megszegi a szavát? Ez nem vallana rá. – Nem, de most inkább ne nyaggassuk... – A helytartó
61
Dorraine mellett ült és figyelte, ahogy orvosai Hétháború körül sürgölődnek. A desszantcsoport többi tagja némán bámult. A veszteség miatt bánkódnak, vélte Alacrity. Az űrjáró váltig állította, hogy jól van. – Amit a hárfáról nem lehet elmondani – tette hozzá. -Az a sok robbanás! – Mi a fene ütött beléd ott lent, Alacrity? – Alacrity arca közönyös kifejezést öltött, Floytnak pedig volt annyi esze, hogy ne feszegesse a témát. – Hát jó. Akkor azt mondd meg, hogy szerinted kik voltak azok – mármint a behatolók! Enyhe remegés érződött, ahogy a hajó fölemelkedett. – Még Redlock sem tudja biztosan – mondta Alacrity. – Lehetett bármelyik kormányzati vagy független csoport, vagy az egyik nagy kartell bandája – akárki, aki mögött elég pénz van. Az, az álcázóhajó még nekem is újdonság volt. – De hogy jutottak el idáig? A Halidome egész rendszerét szigorúan őrzik. – Akkora tömeg jött a temetésre, lehet, hogy az egyik nagy, hivatalosan érkező hajó dobta le őket. De megkell hagyni, jól csinálták. Valahogy tudomást szereztek a hárfáról és elhatározták, hogy megszerzik, vagy megvizsgálják, vagy lemásolják, vagy mit tudom én... -De aztán magukra robbantották a barlangot! – Sámson és a templom esete? Nem tudom, miért: az ember mindig hazardírozik, ha prekurzor cuccokról van szó. Megtudták a szokásos őrség menetrendjét. Redlock azt mondta, hogy el tudták volna húzni a csíkot, ha nem futnak bele abba az érzékelőbe. A leszállóegység belépett egy hipaxiális zsilipbe és gyorsan igyekezett a zászlóshajó felé. Alacrity és Floyt az ajtó felé igyekezve összetalálkoztak Hétháborúval. Már a saját lábán járt, és meglepően jó színben volt, elképesztve Floytékat 62
severeemi regenerációs képességének erejével. – Tudom, hogy önöknek kell köszöntet mondanom, amiért rám fújták azt a ragacsot – dörmögte a miniszter. Most már egy jóval profibb kötést viselt, Redlock embereinek jóvoltából. Alacrity ujjával Floytra bökött, hogy pontosan tisztázza a tényállást. – Ugyan, igazán semmiség volt – bizonygatta Floyt, és abban a pillanatban igazi hősnek érezte magát. – Egy kicsivel kevesebb szerénységet, Floyt polgártárs! – feddte meg Hétháború. – Egy severeemi követ életének megmentése igazán megér egy kis felhajtást! – Vaskemény körmeivel a saját derekát övező Örökösök Övére bökött, aztán Floytéra. – Talán amúgy is tartozunk egymásnak, de ez az én oldalamra billenti az adósság mérlegét, nem igaz? – Apró, fényes szemével hunyorított, aztán fia vállára támaszkodva kibicegett az ajtón, mögöttük a megmaradt korporeál sántikált. – Lenne olyan kedves, és lefordítaná ezt érthetőre? – érdeklődött Alacrity. Floyt a fejét csóválta, de Redlock, aki éppen akkor ért mögéjük, azt mondta: – Később majd elmagyarázom. De most tisztálkodjanak meg, és pihenjenek, amíg a feleségemmel el intézünk néhány dolgot! – De... – nyögte Floyt. A kondicionálása megint kaparászni kezdett. Dorraine érkezett, és egyik leginkább lefegyverző mosolyával ajándékozta meg őket. – Miért ragaszkodnának az Epiphany űrkikötőhöz, amikor velünk eljöhetnek a Palaldiumig? – De Tiajo nagyasszony azt mondta... maguk... mi...dadogta Alacrity.
63
– Én azt mondtam a nagyasszonynak, hogy az első megállóhelyen kirakjuk önöket – magyarázta Redlock. – Ez pedig nem az, és az űrkikötőnél már nem állunk meg. És most, hogyha lennének olyan kedvesek és továbbengednének engem meg a feleségemet, akkor talán mennénk. Floyt átölelte Alacrityt ép karjával, vigyázva a bordáira. Redlock átszállt a csillaghajóra, a karján vezetve Dorraine-t. Több magas rangú celesztin érkezett, hogy üdvözöljék sebesültbajtársaikat. A zenész-celesztin nők csinosak voltak, és büszkék. Egy utaskísérő is jött a katonák nyomában. – Elnézést, uraim, önök azok, akiknek ideiglenes szállásra van szükségük? Ennivalóra, fürdőre, miegymásra? – Megyünk már – morogta Alacrity komoran.
Amikor előzőleg utaztak a Váltságdíjon, a hatalmas hajótojás kevesebb mint három óra alatt tette meg a rendszerközi utat a Palládiumtól az Epiphanyig. De most több idejük volt. Az indulást elhalasztották, amíg a zászlóshajó le nem tudta minden feladatát a felszínen és amíg az összes katonája vissza nem tért a fedélzetre. Alacrityt és Floytot egy olyan utasfülkébe vezették, ami egyenértékű volt egy ötcsillagos szálloda legjobb luxuslakosztályával. Az utaskísérő lepakolta csomagjaikat, megmutatta nekik a felszereléseket, aztán elment. Floyt a tisztaságcsomagjában kezdett turkálni. Alacrity átlépett katonazsákján, és egyenesen a két hatalmas, puha ágy felé indult. Csak annyi időre állt meg, hogy lehámozza magáról a Sam Browne-szíjait. Koszos bakancsostul-ruhástul dőlt végig az ágyon, kéjesen felsóhajtott, és laza mozdulattal a földre ejtette a pisztolytáskát. – Chinga, mindig elfeledkezem róla, mennyivel jobb enélkül a nehéz vacak nélkül! Kész sérv állandóan 64
hurcolászni... Csak el ne aludjam a Feltámadást! – Legalább azokat a surranókat vedd le! Floyt kivette a Webleyt az örökösök Övéből, és megnézte. Bűzlött a kenőanyagtól. Floytnak szinte még mindig csengett a füle a dörrenéseitől. Egy órája még Yumi karjaiban feküdt. Halálosan fáradt volt, de furcsán üres. Valami érzelmi reakciót várt. Kételkedett benne, hogy le tudná hunyni a szemét. Lerázta magáról a férfi emlékét, akit le kellett lőnie. A jázmin illatára koncentrálva indult a luxuskivitelű fürdőszobába. Floyt megpróbálta rendszerezni és fejében pontosan rögzíteni az idő- és térbeli távolságokat, a belső változásokat első felszállása, a Luna-komp indulása óta a Nazca űrrepülőtérről a Hold felé. Legalább most már nem ijedek meg az ismeretlen vízcsapoktól, gondolta, amikor körülnézett. Jelzéseket keresett, és óvatosan próbálgatott. Hamarosan nyakig ült buborékos, forró habfürdőben. Jázminillatra kapcsolta a levegőillatosító rendszert, aztán dühösen átállította rózsára, arra a szagra, amit elidegenedett felsége, Balensa szeretett. Floyt végül tiszta bőrrel, hajjal, foggal, körömmel szállt ki a vízből. Csak a gondolataim nem tiszták, sóhajtotta magában. Alacrity egy hordozható vizsgálóasztalon ült, amely jóval a padló fölött lebegett, és éppen Chase ezredes, a katonaorvos vizsgálta, számos egészségügyi technikus közreműködésével. Floyt úgy sejtette, hogy valaki – Dorraine? – megsúgta nekik, hogyan vegyék rá Alacrityt a készséges közreműködésre. – Intenzív kezelés? – kérdezte szelíden. Alacrity elvigyorodott. – Egy ilyen lehetőséget nem hagyhatunk ki. A jó doktor azt mondja, hogy egy kicsit felpumpálná az immunrendszerünket. Ingyen! 65
– Hát, ilyen ajánlatba nem minden nap botlik az ember – ismerte el Floyt. Különösképp, ha földi az illető. Fogalma sem volt arról, mennyire jó vagy átfogó az az immunkezelés, amit a Földszolgálattól kapott: ilyesmit a Terrán ritkán kértek. Az egyik technikus számítóan méregetni kezdte. – Orrokat is csinálunk, uram – mondta biztatóan.
Néhány órával később kihallgatásra jelentkeztek Redlocknál és Dorraine-nél. Floyt belement, hogy helyrehozzák az orrát, és mivel az orvos szavát adta rá, hogy semmilyen utóhatása nem lesz, elfogadta az immunkezelést is. Chase ezredes egy kollégáját is odahívta, egy bizonyos Twain kapitányt, egy nagyon csinos, középkorú nőt, aki a maga finom módján elhomályosította a többi nőnemű technikust Twain egy fogorvosi egységet hozott magával, és fantasztikusan rövid idő alatt elérte, hogy Alacritynek új fogai kezdjenek nőni a kiütöttek helyén. Floytnak is berakott egy rögzítőt, hogy a rés megmaradjon, és a szomszédos fogak ne akadályozzák az újak növekedését. Alacrity beült az immunizáláshoz, és egy újabb bordavizsgálatra. Szépen gyógyult. Amíg fürdött, a csapat Floytot vette kezelésbe. Aztán mindketten aludni próbáltak, de minden fárasztó viszontagságuk ellenére – "Vagy talán épp amiatt", morogta Floyt – nem bírtak. Aztán újra megjelent az utaskísérő. Felöltve utolsó váltás tiszta ruhájukat, követték a férfit egy nagy kapuhoz. Mindkettőjüknek adott egy nehéz, kék-vörös szőrmebundát. – A méltóságos úr és őfelsége a télikertben várják önöket. Most már tudták, hogy a Királyi váltságdíj tele van meglepetésekkel. 66
– De hogy télikert? – mélázott Alacrity. A kísérő kinyitotta az ajtót, és félreállt. Valami előszobában találták magukat, amely valami nagyon fényes, rózsaszín juharfa-szerű lapokkal volt burkolva. Az ajtó bezárult mögöttük, magukra maradtak Néhány pillanat múlva már kezdtek megint izzadni – kinyílt a folyosó másik végén álló ajtó. Több nem tellett tőlük, mint hogy meresszék a szemüket és nevessenek. A Váltságdíj törzsének egyik növény-kupolájában voltak, a Fabergé-tojás egyik ékkövében. Ez a kert olyan hatvan méter hosszú lehetett, de ezt nehéz volt eldönteni, mert a közepén egy kis domb emelkedett, a tetején egy nyolcszögletű kis pavilonnal. Növényzet és tereptárgyak rejtették a kupola alját. Különben pedig zuhogott a hó. – Kérem, csatlakozzanak hozzánk! – szólt egy hang. Dorrain és Redlock együtt ültek a kilátóban, és a lustán hulló hópelyheket figyelték. – Olyan nyugalom van itt – mondta Floyt halkan. Még a hóesés puha susogását is hallani lehetett. – Megfordultam már imitt-amott – lehelte Alacrity –, de ez mindennek a teteje! Összébb húzták magukon a nagykabátot, és elindultak fölfelé a dombra, leheletük fehéren párállott a hidegben. A hó a bokájukig ért, de mindkettőjükön csizma volt. Lépteik és lélegzetvételük természetellenesen hangosnak tetszett. Floyt nem látta a szerkezetet, ami a havat csinálta: a csillagok látszottak a kupola oldalain keresztül, a fejük felett pedig sötétség volt. A lágy fény, ami megvilágította a tornyot, a dombot és a hely többi részét, olyan diszkréten volt elrejtve, hogy sem Floyt, sem Alacrity nem találta a forrását. És igazi hó volt, ami esett, nem dér vagy valami fagyasztott vegyi anyag. Alacrity elkapott néhány pelyhet a nyelvével: fantasztikusan tiszta, üde volt az ízük.
67
A tájkép minden szempontból téli volt. Néhány örökzöld díszlett csak, amiket egyikük sem ismert: a növényzet többi része csak kopasz fákból és bokrokból állt, melyek csupasz ágain megült a hó. Voltak sziklák, de még egy fatönk is. A pavilont vadszőlő és borostyán futotta be. Nyitott építmény volt, oldalai csupán alacsony fehér fakorlátok A teteje tompa csúcsban végződött és vastagon állt rajta a hó. Fapadok álltak a fala mentén, az egyetlen bútorok a kupolában. A helytartó és a királynő szorosan egymás mellett ültek egy vastag, hófehér szőrmetakaró alatt. Dorraine ruhája is fehér volt: a stólája, kozák sapkája, és nagy muffja, ami Alacrity szerint akkora volt, hogy nyugodtan belefértek volna azok a szép kis derringerek, meg még egy pár akna is, a biztonság okán. Férje kabátja mély ezüstszürke színű volt. Redlocknem viselt semmit a fején. Ilyen békésnek még sosem látták. – Ezt a helyet ne adják el senkinek, feleim – mondta nekik Alacrity. Dorraine és Redlock nem látszott megütközni ezen a közvetlen megszólításon. – Igen, itt az ember még a gondolatait is hallja, ezért is szeretjük annyira – mondta Dorraine. – Az előző tulajdonosnak jó ízlése volt bizonyos dolgokban. Az előző tulajdonos, mint ahogy ezt Alacrity és Floyt már elmagyaráztatták maguknak, egy bolygó-monarcha volt, aki igen helytelenül úgy döntött, hogy kikezd a néhai Weir igazgatóval és jobb kezével, Redlockkal. Akkoriban Versailles-nak hívták a hajót, és Redlock kapta meg, mint a megadás egyik feltételét. – Mindketten sokkal jobb színben vannak üdvözölte őket Redlock. – Nem ülnek le? – Kidobott egy hógolyót a pavilonból. A golyó tompa puffanással lapult szét egy fa csupasz törzsén.
68
– És mi történt a hárfá... – kezdte Alacrity. – Ha olyanokat kérdez vagy mond, amit nem kéne, akkor kénytelenek leszünk hivatalos stílusra váltani – figyelmeztette Dorraine. – És ez mindent elrontana. Kérem, üljenek le! A két barátnak nem volt takarója, de a laza pelyheket könnyen le lehetett söpörni a padról, és a vastagbundán igazán kényelmes ülés esett. – Még a lábunkra is szükség lenne, ha az ujjainkon akarnánk összeszámolni, amivel tartozunk önöknek – mondta Floyt. – Azért a világért se vesse le a cipőjét, Hobart: maga is tett értünk egyet s mást – mosolyodott el Dorraine. Alacrity és Floyt önkéntelenül visszamosolyogtak: Dorraine már csak ilyen volt. – Nem tudom, hogyan cseleztek ki minket azok a behatolók – folytatta Redlock a témát. De annyit mondhatok, hogy csúfos véget érhettünk volna, ha maguk ketten nincsenek ott. Alacrityék buzgón rázták a fejüket: ugyan, ugyan... – Nemigen tehettünk mást, ha már egyszer ott voltunk a csetepatéban – mutatott rá Alacrity, akiben ezúttal felülkerekedett a becsületesség. Floyt igyekezett elnyomni izgatottságát. Vajon tényleg azt tervezik, hogy elvisznek minket egészen a Blackguardig? Jaj, ha úgy lenne! Megszédült: ez egy kicsit túlságosan merész feltételezésnek látszott. – Bár többet tehetnénk magukért! – mondta Redlock őszintén. – De olyan kötelezettségeim vannak, amik nem várhatnak. – Tudjuk, mennyire fontos a szövetség a severeemiekkel – biztosította Floyt őszintének szánt hangon, miközben a legszívesebben könyörögve eléjük borult volna, hogy adjanak kölcsön neki egy icike-picike hajót, vagy egy kis pénzt. A 69
kondicionálása egyre biztatta, a feje lüktetett. – Lehetőségeimet behatárolják azok az ígéretek, amiket Tiajo nagyasszonynak tettem – folytatta Redlock. – Pénzt nem adhatok maguknak. Nem mehetnek tovább Weir-hajóval innen. És semmilyen formában nem segíthetem magukat, miután kiszállnak a Váltságdíjból. Alacrity a padlót dörgölte bakancsa orrával, és Floytra nézett, aki idegesen mozgolódni kezdett, aztán megszólalt: Mi megértjük, természetesen... Dorraine halványan elmosolyodott. – Csíz! Ne legyen úgy elkeseredve! Hát nem intéztük el, hogy kereshessen egy kis útiköltségre valót? Legyenek elnézők velünk, fiúk, és talán nem is kell végig gyalog menniük a Blackguardra, bármilyen messze is van. Alacrity lehunyt szemmel hátradőlt, egészen kihajolt a korlát fölött, és fehér hópelyheket gyűjtött az arcára. – Nem sikerült semmilyen pontos információt sem találnom arról a helyről – mondta Redlock. – Weir igazgató ezek szerint tényleg mindent a fejében tartott róla, vagy valami olyan helyen tárolta, amihez mi nem férünk hozzá. Maga hogy kezdene hozzá, Alacrity? Alacrity kinyitotta a szemét. – Minden olyan gyorsan történik. Csak az a lehetőség állt előttünk, hogy kimegyünk a kikötőbe, és elkezdünk kérdezősködni. De arra is gondoltam, hogy keresünk egy zsiványtanyát. – Hát, ez nem valami ígéretes. – Nem. Helytartó úr, két olyan ember áll ön előtt, akik nyitottak mindenféle input számára. Hallgatjuk. – Maguk alapjában véve egy szóbeszédet próbálnak lenyomozni. Szerintem olyan embereknél kéne kereskedniük, akik számára ez a szóbeszéd fontos. Most már van pénzük, hogy fizessenek az információért. Miért nem kezdik például 70
egy Viadalon? Floyt tartotta a száját, mert nem akarta megakasztani a beszélgetést azzal, hogy "Mifene az a Viadal?” Alacrity a homlokát ráncolta. – Hát, azt sem könnyű találni. – De látott már ilyet? – Igazi Viadalt? Nos, nem. Úgy értem, voltam egy pár Összeröffenésen, néha elég durván. Éltem dobozvárosokban, zsiványtanyákon, de... A bejárat felől csilingelő hang hallatszott. Egy magas, csuklyás kabátot viselő férfi jelent meg, és lenyűgözve tekintett körül. Redlock odakiáltott neki, mire a férfi elindult a domb felé. – Megbocsátják, ha most vele beszélek, ugye? – kérdezte Redlock udvariasan, de határozottan. Floyték nem tiltakoztak. – Ki ez? – kérdezte Alacrity halkan, a szája sarkából. – Amarok, egy innuit-eszkimó QuaanaaqThuléból – mondta Dorraine fojtott hangon. Amarok megállt a pavilon bejáratánál, és szemügyre vette a jelenlevőket. Fiatal volt, talán két évvel idősebb, mint Alacrity. Magasabb is volt nála, még két méternél is több. Csak meggörnyedve tudott belépni. Mélyen meghajolt Redlock és Dorraine előtt. – Méltóságos úr, Felség! Ő nagyon hálás az önök kedvességéért egy szegény utazó iránt. Hall meséket a téli kertről, de azok nyomában sincsenek a valóságnak. Valaki nagyon szerencsésnek érzi magát, hogy a saját szemével láthatja. – Hasonlít az otthonához? – kérdezte Dorraine. Halvány mosoly jelent meg a széles arcon. – Ez olyan, mintha egy tökéletes kicsi bonsait hasonlítanának az Utolsó Árok dzsungeléhez, felség! De
71
Quaanaaaq-Thule mégis gyönyörű azok számára, akik ott élnek. – Ó, értem. Egy ideig csend volt. Redlock még nem akart megszólalni, Amarok pedig nem merte elfordítani a tekintetét a hatalmasságokról, hogy megnézze Alacrityékat. Ők viszont alaposan szemügyre vehették. A jövevény terrai elődeinek lapos, mongol arcvonásait viselte, sötét keleti szeme, remek, egyenes szálú haja volt, olyan fekete, mint a téli kerten túli éjszaka. Csikófrizurára vágva hullott a homlokába. Vékony, leheletnyi bajsza volt, és olyan bőre, amiről Floytnak Yumi jutott eszébe. Végül a helytartó törte meg a csendet. Prosperál a kereskedelmi vállalata? Amarok nem akarta habozással húzni az időt, de ezt meg kellett gondolnia. – Ahogy kegyelmességed is nyílván tudja, igen. Valaki egészen jó forgalmat csinál. De fél, hogy haszna alig fogja fedezni az útiköltséget ha ugyan fedezi egyáltalán. Redlock szembenézett vele. – Tisztában vagyok kalmári képességeivel, Amarok, és azzal, hogy rendkívüli módon meggazdagodott a családja. Nagyra értékelem a szerénységét. Amarokon az a fajta feszengés látszott, ami minden kereskedőt elővesz, amikor egy magasrangú kormányhivatalnok a könyvvitele kérdéseit feszegeti. – És nem szeretném – folytatta Redlock –, ha bármi vesztesége származna a Weir Birodalommal kötött üzletei folytán. – Ó! Őneki esze ágában sem volt ilyesmit sugalmazni, kegyelmes úr! A dolgok nagyon is kedvezően alakultak. – Remek, remek – mondta Redlock, és lassan bólintott. –
72
Tudni szeretném, hogy mit tehetünk, amivel segítségére lehetünk barátunknak, Amaroknak. – Valakit nagyon megtisztel és lekötelez a nagylelkűsége, kegyelmes úr! Redlock várakozóan hallgatott. Amarok túl jó kereskedő volt ahhoz, hogy ne értse, miről van szó. – Természetesen, bármennyire furcsa is, hogy ő mondja ezt kilenc csillagrendszer urának, de ha bármi olyasmi van, bármilyen szívesség, amit az Ő szerény lehetőségei megengednek bármi, amivel Valaki ki tudná mutatni háláját és határtalan tiszteletét Redlock helytartó és a Weir Birodalom iránt... – Őn nagyon kedves és nagylelkű, hogy ezt mondja, Amarok! – A kormányzónak most először fordult meg a fejében komolyan ez a gondolat. – És ha m ár így felhozta ezt a dolgot, akkor lenne valami – ó, de ez talán túl nagy kérés... Amarok elkomorult. – Kérem, ne gondoljon ilyesmit! Valakinek ez nagy megtiszteltetés és öröm! Hányszor akarta már kifejezni megbecsülését kegyelmességed iránt! – Hát, ha ragaszkodik hozzá... Ez a két ember itt mellettem Hobart Floyt polgártárs, és Alacrity Fitzhugh mester. Bizonyos okokból ott akarnak lenni a következő Viadalon. – Viadalon, kegyelmes úr? – Igen, Viadalon. Gondoltam, tanácsot tudna nekik adni, hogyan jussanak oda. – Valaki, uram? De a Viadalok rossz dolgok! Honnan tudna Ő róluk? – Ó, az én hibám. Én úgy hallottam, hogy állítólag ön szokott oda járni. Legalábbis ezt mondta Nightweather miniszterhelyettes –ő foglalkozik a kereskedelmi törvényekkel és a preferenciái is kereskedelmi egyezményekkel. – Biztosan nemeslelkű és kitűnő ember, kegyelmes úr. 73
Akkor Valaki ezt vegye úgy, hogy ez a két úr itt jegyet akar váltani az útra, vagy ki akarja bérelni az Ő Pihocjuiaq-]át? – kérdezte Amarok mérsékelt optimizmussal. Redlock válasza egyszerű volt: – Nem. Látni akarják a Viadalt, és talán egy kis idegenvezetésre is szükségük lesz. Természetesen ha ez bármi kényelmetlenséget jelent önnek, akkor felejtsük el. Nightweather miniszterhelyettes úgy informált engem, hogy Tillman Quendal kereskedelmi hajója, a Munificent hamarosan megérkezik. Talán Quendal majd tud segíteni. Amarok teljességgel illúziókeltő mosollyal fogadta az oldalvágást, ezt Alacritynek el kellett ismernie. – Óó! Jött egy ötlet! Ő el tudja vinni őket a Viadalra a hajóján, és lesz a vezetőjük és tanácsadójuk! Redlock úgy tett, mintha meglepődne. – Ez igazán nemes gesztus, Amarok – mondta Dorraine édesen. – Nem felejtjük majd el megemlíteni Nightweather miniszterhelyettesnek! Aztán még volt egy kis kölcsönös udvariaskodás, majd Amarok engedelmet kért, hogy távozhasson, és előkészülhessen az indulásra. Úgy tervezte, hogy egy kicsivel több mint egy óra múlva indulnak. Mielőtt a kereskedő elment, Alacritynek sikerült megkérdeznie: -Milyen hajó ez a Po...Pio...? – Pihoquiaq – segítette ki Amarok. – Azt jelenti, hogy az "Örök vándor". Valaki ősei így hívták a fehér medvét a régi Földön. A Pihoquiaq egy átalakított monitor. Alacritynek megnyúlt az arca. – Igazán remek! Már alig várom, hogy láthassam... Amikor Amarok elment, Redlock azt mondta: – Úgy látom, hogy utazott már monitoron.
74
Alacrity felsóhajtott. – Huh... De kérem, ne értsen félre! Most már van hajónk és úticélunk, pedig nem lenne egyik sem, a pénzről már nem is beszélve, ha ön nincs! – Igen, és nem is tudom, hogyan tudjuk ezt valaha viszonozni – vetette közbe Floyt. – Szóra sem érdemes – legyintett Redlock. – Az övszívességek nagyon különfélék lehetnek, néhány szál megrántásától... hm... egy kis segítségig a desszant-csapatban, például. Floyt nem először hallotta így emlegetni az Örökösök Övét. – Mi az az öv-szívesség? – babrálta zavartan a derekát. – Az Örökösök között az a szokás, hogy szükségben bármikor fordulhatnak egymáshoz magyarázta Dorraine. – Nekem erről senki sem szólt – mondta Floyt lassan. – Köszönöm. – Gondoltam, hogy Tiajo nem mondta el – tette hozzá Redlock. – Vigyázzon arra az övre, Floyt polgártárs! Alacrity máris végigfutotta gondolatban az Örökösök listáját. Az emberi világűr szinte minden részét képviselték, sőt, még azon is túl. Ki lenne hajlandó segíteni, ha nekünk – Hónak szükségünk lenne rá? Stare Skill és Rizikó Kölyök egész biztosan. És Maska is, ha ugyan valaha összefutunk még vele. Talán Sir John? Hétháború és Sortie-Wolf tutira. - Nem érezzék úgy, mintha kidobnám magukat – mondta Redlock energikusan –, de elég kevés idejük van. – Engem is kötnek ugyanazok a tilalmak, mint a férjemet – közölte Dorraine. – De ezek nem vonatkoznak néhány búcsúajándékra. Van valami, ami segítene elviselhetőbbé tenni az útjukat abban a bárkában?
75
– Alacrity – mondta Redlock –, maga biztosan tud egy-két efféle tárgyat. Kérem, mondja meg, ne kelljen harapófogóval kihúznunk magából! – Könyvek – jelentette ki habozás nélkül Alacrity. – Vitaminok és táplálkozási kiegészítők. Rekreációs anyagok Szappan és légfrissítő, fűszerek, ízesítők és szószok. Jó lenne egy pár játék is, meg rágcsálnivalók és italok. Ja igen, és valami függőágy vagy hálózsák. Az ilyen hajókon mindig rövidek az ágyak. Dorraine már a felsorolás felénél elnevette magát. – Maga aztán tényleg ismeri a dürgést! Hát maga, Hob art? Floyt elgondolkodóan tekintett a távozó Amarok után. – Hideg éghajlatról jön, és ő fogja kezelni a fűtést. Kaphatnék esetleg valami meleg alsót?
76
5. Az "Örök vándor" vendégei – Az igazi űrjáró titka – de az igazié, nem valami elpuhult yacht-patkányé – nem a találékonyság vagy a hozzáértés. Nem is az intelligencia vagy a vándorkedv. – Hát akkor mi a titok, Alacrity? – kérdezte Floyt, készségesen fölvéve a kíváncsi hallgatóság szerepét. A Pihoquiaq főzsilipjének belső ajtaja lassan nyílni kezdett. – Az, hogy el tudja viselni az életet a hajón. Az unalmat, a rutinfeladatokat, és főleg... A belső ajtó kinyílt, és beláttak egy folyosóba. – ...a zsúfolt kabinokat – fejezte be Alacrity. – Szentséges vértanúk! – lehelte Floyt. Gondolta, hogy a hajó belseje egy kissé szűkös lesz, hisz már látta kívülről. A monitor-osztályú hajók – a név történelmi eredetű – nagyon takarékosan bántak a hellyel. És a monitor tényleg emlékeztetett – a maga áramvonalasabb módján – azokra a kekszesdoboz-egy-tutajon stílusú, az amerikai polgárháborúban használt páncéloshajókra. Nem volt túl nagy, olyan negyvenöt méter 77
hosszú, és eléggé zömök. Floyt gondolta, hogy itt az utolsó köbmilliméternyi rakteret is kihasználják: egy csillaghajó üzemeltetése drága mulatság volt, de az elérhető profit is hasonlóan nagy. Arra azonban nem számított, hogy az utastér is tele van. A főfolyosóból csak egy alacsony alagút maradt, a falait tömött tárolópolcok borították, a mennyezet alatti fémgerendákra pedig dobozok, bálák és ládák voltak felpakolva. Alig maradt annyi hely, hogy át lehessen menni. – Ez azt jelenti, hogy nem lesz fedélzeti bál a tiszteletünkre? – tűnődött fennhangon Floyt. Ekkor bukkant fel Amarok egy füle mögé tűzött tollal, egy elektronikus notesszel a kezében, és egy másikkal az övében. – Isten hozta önöket a fedélzeten, urak! Ő kivitette a legtöbb rakományt az önök zugából – Alacrity fojtottan felnyögött. – Ott elhelyezkedhetnek. Ez a sok ballaszt mind a maguké? – kiáltott fel, amikor meglátta a csomagjukat: Alacrity katonazsákját és az esernyőtokot, Floyt útitáskáját, Redlockék útiajándékait egy hátizsákba gyömöszölve. Amarok felkiáltása olyan elkeseredett volt, mintha legalábbis egy nagyobbacska atomerőművet akartak volna felhozni a fedélzetre. – Igen – felelte Alacrity. – Redlock azt mondta, hogy ha esetleg nincs elég hely, akkor a – mit is mondott, Hó? – ó igen, a Munificent majd elég tágas lesz, ha egy kicsit még várunk itt a Palládiumon, amíg megérkezik. Redlock ugyan semmi ilyesmit nem mondott, de ezt Amarok nem tudhatta. Figyelemre méltó, tekergő mozdulattal megfordult a szűk járatban, és vezetni kezdte őket előre. – Ennek a fickónak mókus ősei lehettek – szuszogta Floyt a táskákat cipelve. – De legalább nem törpe – jegyezte meg Alacrity. Ahogy mentek, Floytnak feltűnt, milyen csípős a levegő a 78
hajón. Ha Amarok már megtisztította a helyüket, egy kerek, fedélzeti felépítmény-szerű részt, akkor előzőleg dugig kellet hogy legyen pakolva. Meg sem kísérelt velük együtt bemenni, de bepréselte magát az ajtó mellé, és beterelte őket. Itt észrevehetően melegebb volt, mint a monitor többi részében. Tény és való, hogy a priccsek rövidek voltak. Alacritynek, aki legrosszabb félelmeit látta beigazolódni, meg kellett görnyednie, amikor felmászott a fölső ágyra. Később lassacskán kénytelen volt teljesen magzati helyzetbe gömbölyödni. Floyt félénken követte, és csomagjait az alsó ágyra tette, amit alig ötven centi választott el a tetőtől Még vakarózni sem volt hely. A kereskedő elsietett, hogy átcsoportosítsa a rakományt és megtegye az utolsó előkészületeket indulás előtt. Floyt elfordította a fejét, és tekintete összetalálkozott Alacrityéval, mivel az egész testét túl fáradságos lett volna átrendeznie. – Halljuk, Hó, mit szólsz hozzá? – Éppen azon gondolkodom, hogy megvárjuk-e, amíg Hawtóngba kerülünk, és csak aztán lázadjunk fel és dobjuk ki a zsilipen, vagy sem? Alacrity kuncogott. – Valószínűleg ő is valami hasonlón gondolkodik velünk kapcsolatban. Minden kis vacak, .amit belegyömöszölsz a hajóba: pénz, már ha szerencséd van. Mi pedig meglehetősen sok vacak helyét foglaljuk el. – Mi legyen a következő lépésünk? – Nyomjuk be a cuccunkat valamelyik ládába, hogy több levegőnk legyen. Nézd már meg őket! De minden láda tele volt, bár nem Amarok értékes áruival, hanem a hajó szerelvényeivel: alkatrészékkel, szerszámokkal, anyagokkal, miegymással. – Alacrity, ha sietünk, még kijutunk ebből a valamiből, 79
mielőtt felszáll a Királyi váltságdíjról. Várjuk meg inkább azt a Munificenteti Azt se bánom, ha közben megöl a kondicionálásom. Alacrity a fejét rázta. – Először is, a Munificent Illíriából jön. Ez azt jelenti, hogy a legénysége egyetlen nagy, polimorf pánszexuális életközösség. -És? – És mindenki más is köteles ebbe beszállni. Szigorúan. – De ilyen körülmények között nem élhetünk! Ezt nem lehet kibírni! – Nyugi, Hó, nyugi! Tessék – Alacrity tekergőzve és nyögve előszedett valamit a hátizsákból. – Itt a függőágy, amit Redlocktól kaptam. Felszereljük és én belefekszem. Akkor begyömöszölhetjük a cuccainkat az alsó ágyra, és a tiéd lehet a kakasülő. Én majd bedugom a lábam végét a csomagok közé. Floyt egy pillanatig gondolkodott. – Alacrity, azok a rekreációs anyagok meg italok, amit Dorraine adott... – Mi van velük? – Ugye jó sok van belőlük?
Jó sok volt. Miután viszonylag sikeresen megvívták keserves küzdelmüket a fülkében uralkodó tömeg- és térviszonyokkal, Alacrity előszedett valami tartót, ami olyan volt, mint egy nagy ónix szárazbab. Végül nem volt rá szükség, hogy a csomagok közé tegye a lábát. Rézsútosan függesztette fel az ágyát, és így teljes hosszában elfért benne, persze csak ha nem akart mozogni. Most éppen ült, lábát kétoldalt kilógatta az
80
összecsavarodott függőágyból. Óvatosan kirázott a tenyerére két kicsi, kristályosán csillogó kapszulát. – Nirvanitol! Redlock és Dorraine aztán tényleg tudja, mi az a szórakozás! – Jó ötlet ez ebben az állapotban, amiben most vagyunk, Alacrity? Mikor is aludtunk utoljára? Harminc órája? – Valahogy úgy. – És mit csinál ez a dolog? – Egy ideig remekül érzi magát az ember tőle: nyugodt, és tökéletesen elégedett azzal, hogy itt fekhet mozdulatlanul a gubójában. – És aztán? – Egyszer csak vége. De azért is jó, mert Amarok is jobban örül, ha egy ideig nem vagyunk láb alatt. – Alacrity, én már most is teljesen kész vagyok, minek pazaroljuk el? – Én nem foglak győzködni... – Al óvatosan visszarakta a nirvanitolt a babba, és a lábával hisz így volt a legkönnyebb – felnyúlt, hogy leoltsa a villanyt. Addig kísérletezett, amíg valami gyenge éjszakai fény jellegű megvilágításhoz jutott. De addigra Floyt már mélyen aludt.
Floyt egy kicsit nyugtalanul aludt. Alacrity félig felült a függőágyban, amikor Amarok beindította a Hawking generátort. Mikor nem hallott semmi rendelleneset, Alacrity visszaaludt, anélkül, hogy tudatában lett volna annak, hogy egyáltalán felriadt. Floyt csak sokkal később tért magához, és próbált eloldalazni Alacrity mellett, hogy kimenjen az orrba. Alacrity éppen a fáradságos küzdelem közepén ébredt fel. Mindketten farkaséhesek voltak, és éppen azzal küszködtek, hogy
81
összeszedjék a ruháikat, amikor beállított Amarok. Két tálcát hozott a hajó ételével, amit egyenesen a melegítőegységből szedett ki. Elmagyarázta nekik, hogy vagy a fülkében, vagy a folyosón, vagy az orrban kell enniük. Alacrity körbemutatott a fülkében. – Ez így nem fog menni, Amarok, ezt maga is tudja. Mikor szállunk le legközelebb? Ötven óra múlva? Vagy száz? – Inkább százhúsz. – Merde alors! Ugye nem képzeli, hogy végig ebben a koporsóban fogunk kuksolni? Remélem, nem. Amarok erősen uralkodott magán. Ez meglehetősen ijesztő jelenség volt egy ekkora ember esetében. – Ez az Ő hajója. Őt nem érdekli, hogy ki rakta fel magukat a hajóra, vagy maguk milyen fontosak: senki sem szólhat bele abba, hogyan vezeti a hajóját. – De nem is segít benne senki, ugye? Ez az egész bárka automatizált, és maga az egyszemélyes legénység. Mi segíthetünk. Ügyeletet tarthatunk az irányítóteremben. Ellenőrizhetjük az energiarendszert. Megcsinálhatjuk a szokásos karbantartást. Csak nyújtózkodni akarunk egy kicsit: ahogy úgy elnézem, maga is tudja, hogy ez mit jelent. A haragos vörösség lassan eltűnt az eszkimó arcáról. Floythoz lépett. – Ez nem űrász. – Én majd vigyázok rá. De hallgasson ide, van még valami: az előrecsomagolt kaja nem törvényszerűen ilyen pocsék Tudnánk rajta egy kicsit segíteni. Amarok arca leginkább egy bosszús szoborra hasonlított. – Quaanaaq-Thuke férfinépe nem főz, űrjáró! – Nyugalom! Én nem is magára gondoltam, hanem magamra! Redlock adott nekünk ízesítőket, fűszereket, keverékeket – mindenfélét. Nem fogja megbánni. Már sokszor
82
főztem. Amarok megenyhült. – Ő nem ellenzi. De ne kerüljetek az útjába. És egyikőjük sem lép a vezérlőterembe vagy az energiaszekcióba, amikor ő nincs ott, megértette, Fitzhugh? – Igenis, uram – felelte Alacrity, és hangjában nyoma sem volt gúnynak. Amikor Amarok elment, Alacrity Floytra nézett, aki még mindig savanyú képet vágott. A távozó Amarok után biccentve Alacrity azt mondta: – Ne törődj vele! Túlságosan lefoglalják a saját dolgai, és amúgy is nagyon fiatal. – Hogy lehetsz ilyen... zseniális? – Így jobb. El kell kezdened neked is ilyen szemszögből nézni a dolgokat Végül is, már te is hajótulajdonos vagy. – Ne is mondd! – sóhajtott Floyt, aztán felnyitotta a fémtálcát és kedvetlenül szagolgatta a tartalmát. – A Földön nem helyénvaló külvilági dolgok iránt érdeklődni. Egyetlen külvilági kép vagy szöveg a falon, és máris földönfutóvá lehetsz. Van róla fogalmad, mit jelent ott egy csillaghajó tulajdonosának lenni? Egy leprás gyermekgyilkos is népszerűbb lesz nálad. Huh, komolyan mondod, hogy ez a ragacs bármitől is ehetőbb lesz? Alacrity a zsákba túrt, és egy nagy, mosolygó Buddhaformájú műanyagpalackot szedett elő. A palack fémfólia címkéje élénk színekkel ragyogott, mintha egyenesen a levegőbe vetítette volna a betűket: ÍNYENC REJTÉLY SZÓSZAZ ISMERT UNIVERZUM LEGJOBB ÍZESÍTŐJE!!! – Ettől még a fűrészpor is jó lesz – állította Alacrity. – Próbáld ki! Floyt a palack gombjára tette az ujját és kísérletképpen egy keveset kispriccelt az étel egy darabjára. 83
– Ez az! Locsold le teljesen, Hó! Floyt óvatosan megkóstolta. Az arca felfúvódott, a szemei kigúvadtak. – Mondd meg nekik ott a Földön, hogy bátran haltam meg! – Összegörnyedt – Ugyan már! – biztatta Alacrity. Floyt fölegyenesedett. – Nem, tényleg, ennyi elég volt. Alacrity boldogan locsolgatta a saját adagját. – Az a te bajod, hogy nem kóstoltad ezt a vackot a szósz nélkül. A Pihoquiaq-on való közlekedésről Floytnak az jutott eszébe, mintha egy gyerekjátékvárában járna. Csak három hely volt, ami nem volt színig tömve rakománnyal: az orr, a gépház és a híd, amit Alacrity űrász módra Szarozó Szekciónak nevezett. Még a hajó mentőkabinja is tele volt rakodva, épp hogy csak helyet hagyva három embernek. De Alacrity igazán nem szólhatott erre semmit, mert az itteni rakomány főként élelmiszer koncentrátumokból és más létfontosságú készletekből állt Amarok egy ideig rajtuk tartotta a szemét, de hamar megbizonyosodott Alacrity hozzáértéséről. Amikor az eszkimó látta, hogy Alacrity már kiismeri magát a hajón, magukra hagyta őket. A híd a teknőcszerű elülső fedélzeten volt. Két ülés volt benne, minden automatizáció ellenére, de olyan alacsony volt, hogy még Floyt sem tudott itt kiegyenesedni. De legalább a tér illúzióját keltette. Amarok fedetlenül hagyta az elülső ablakokat. Kiláttak a végtelen semmibe. Floyt sosem volt egészen biztos benne, hogy mit lát, de időnként mintha a hárfa részeit vélte volna megpillantani. Az orr, egy kis beálló, ami rengeteg funkciót tömörített magában, zsúfolt volt Floytnak, és kínszenvedés egy akkora valakinek, mint Alacrity vagy Amarok. A monitorhajókat általában hat fős legénységre tervezték, és senki sem dúskált a helyben. Az energiaszekciót
84
Angatkua-vésetek ékesítették, a QuaanaaqThule rituális ábrázolásai. Itt még akadt állóhely, sőt, több: még a profithajhász Amarok sem merte eltorlaszolni a létfontosságú berendezéseket és a Hawking-generátort. Floyt most látott először ilyet: egy széles, hengeres, körülbelül embermagasságú fémdoboz volt, kitérdekel-zöld színűre festve. Alacrity megragadta a burkolat egyik vasfogantyúját, fellépett egy lépcsőfokra, és felhúzta magát egy leképező tükörhöz. A tükör fénye halvány betörőmaszkot varázsolt az arcára. Aztán lemászott, hogy helyet adjon Floytnak. – Megnézed? Segített az irányításnál. Floyt hallotta már Alacrityt a generátor gyertya-beleiről beszélni. Fénycsőre emlékeztette az egész, amibe nem lehetett túl sokáig belenézni. Nehezen tudta elképzelni, hogy ez – az emberek, és sok nem emberi faj számára is – a fénysebességet meghaladó csillagközi utazás kulcsa. Meglepett, de csalódott is volt egyszerre. Visszahúzódott a tükörtől, hogy körülnézzen az energiablokk– És ez csak úgy itt van? Ahol akárki hozzá tud piszkálni? És ha valaki elszúrja? – Mi van akkor, ha valaki ki akar ugrani egy századik emeleti ablakból? – Hmmm... – Azzal a különbséggel, hogy itt a hajón lévők is érintve vannak. – Alacrity ellenőrizte a burkolatba épített kijelzők adatait. – Egy rendes hadihajón a Hawking általában zárt terület, Belépni tilos és életveszélyes, meg ilyesmi. Egy ilyen egyemberes dereglyében viszont nem kerítenek ekkora feneket a dolognak. De ne aggódj, ez az Amarok érti a dolgát! – Nem, nem erre gondoltam. Csak arra, hogy itt milyen nagy a belmagasság. – Az egyetlen tágas hely a hajón. Na és? 85
– Látszik, hogy még nem laktál a Földszolgálat urbanplexében! Most hová? Átkúsztak az egész hajón, megnézték a konyhafülkét, a mentőkabint, a fő ágyútornyot, meg mindent, és közben Alacrity elmesélte Floytnak a monitorhajók történetét. Ezek a hajók eredetileg fénysebesség alatti járművek voltak, a spicai flotta szürke munkásai. Ezernyi ilyet építettek az első és a második spicai polgárháború idején. Főleg járőrözésre használták őket, de nem egyszer harcra is kényszerültek A Havvking-effektus felfedezése Spica számára egybeesett egy szomszédos rendszerből elszenvedett invázióval. A spicaiaknak csak annyi idejük és pénzük volt, hogy egyszerű, tömegtermelésben gyártott Hawkinggenerátorokkal és asztrogacionális motorokkal szereljék fel a hajóikat. A háború megnyerése után Spica kiselejtezte a monitorokat, mintegy ötvenezer darabot. Ez a hajó lett a Harmadik Lélegzet korszakának T-modellje. – Még mindig tele van velük minden, főleg a periférián – fejezte be Alacrity. – Mégis mennyi idős ez a darab? – Hát, száz vagy százötven éves. De ne izgulj, elvisz minket oda, ahová indultunk. Mégis meglep, hogy Amarok ilyen kevés teret hagy magának. A Quaanaaq-Thulénak valószínűleg csak nemrégen van űrhajója. – Nekem úgy tűnt, mintha szegény lenne. – Aki űrhajóval dolgozik, az nem lehet szegény. Hó. Ez lehetetlenség. Nem tartozol ugyan az elithez, ha egy ócska bárkád van egy szegény rendszerben, de egy csillaghajóval... – Alacrity igyekezett közömbösnek hangzani, amikor pedzeni kezdte igazi célját. – Szóval, ha van egy saját hajód, akkor nagyon kell igyekezned, ha szegény akarsz lenni. – Alacrity... – Csak azt akartam mondani, hogy minden kis izé, amit 86
Amarok begyömöszölt ebbe a hajóba, valahol sokkal többet ér, mint amennyiért vette. Valószínűleg azért él így, mert még nem régóta csinálja, és kölcsönöket kell visszafizetnie, vagy adakoznia kell a családjának, vagy törzsének, vagy mittudomén. De ilyen tempó mellett hamarosan megtérül neki a Piha, és akkor újabb hajó után fog nézni, főleg, hogy ha Redlock kereskedelmi koncessziókat ad neki. Így születnek a nagy kereskedőbirodalmak. – Ez mind nagyon szép, de... -Még tíz vagy húsz évet adok, és minden meg fog változni. Egyre több bolygó indítja el a saját hajóit: gyilkos lesz a verseny. Ne érts félre, akkor is jó üzlet lesz de most van az az idő, amikor... -Ezt felejtsd el, Alacrity! – ...korlátlan lehetőségek... – Lennél olyan kedves befogni a szádat? Az Astraea Imprimatur egyenesen visszamegy a Földre. Azonnal. Kitérő nélkül. Alacrity szorítást érzett a gyomrában, és hirtelen fájdalmat a homlokában. A Földszolgálat kondicionálása kíméletlenül megtámogatta Floyt szavait. Floyt az orrnyergét dörzsölgette: őt is gyötörte a saját kondicionálása Alacrity eszmefuttatása alatt. – Bocs, Hó. Persze hogy egyenesen a Földre. Ha megtaláltuk azt az átkozott vacakot. Vajon a kondicionálásod attól is visszatart, hogy megtanuljál felügyelni és irányítani egy hajót? Mert erre szükséged lesz, ha már meglesz az Astraea, egyedül nem fogok vele boldogulni. Floyt ezen elgondolkodott. A Földszolgálat bürokratái figyelmeztették, hogy a külvilági viselkedés szükségtelen átvétele radikális átprogramozást és viselkedésmódosítást von maga után. Viszont nem volna tisztességes elvárni Alacritytől, hogy minden terhet ő viseljen, ha maguknak kell elvezetniük a hajót. Floyt nem érzett semmilyen kellemetlen, negatív
87
reakciót a kondicionálásától. Francba a parancsokkal, döntött, és belenyugvással tekintett a Földszolgálati átprogramozás elé, ha ez az ár az, amit meg kell fizetnie. – Hogyne tudnám megtanulni, Alacrity? Hogy kezdjük? – Először tekintsük át az élelmiszerkészleteket! Összeütök valami nagyon finomat, aztán megkörnyékezzük Amarokot, hogy engedélyezze az oktatást... – Félúton a konyha felé megtorpant. – Apropó, főzni tudsz? – Alacrity, az urbanplexben az ember nem főz, csak ki csomagol! – Akkor gyere... Az asztrogáció nagyon hasznos tudomány, egy igazán jó bográcsgulyásért viszont mindenhol imádni fognak. Amarokot egy fénygalvanikus lapokat gyártó készülék előtt találták. Éppen egy újabb útilevélbe kezdett. Az előzőt még a Palládiumról elküldte egy Quaanaaq-Thuléra induló hajó kapitányával. Az innuit visszafogottan, de örömmel látta és szagolta, amit Alacrity a hajó konyhájában talált érlelt, besugárzott, dobozolt és porított ételekből varázsolt. Amiga muktuk-halászlét eszegették, Floyt az útilevélről kérdezett. – Ez a hajónapló valamiféle kivonata, és az eddigi úthoz fűzött megjegyzések – magyarázta Amarok. – Valaki mindig szorgalmasan vezeti, hogy amikor találkozik egy olyan hajóval, ami a megfelelő irányba megy – és megbízhatónak tűnik –, azzal elküldhesse. Amikor a levél megérkezik haza, Valaki népe megtudja, hogyan halad az utazás. Megmutatta Floytnak a képernyőt, amelyen dolgozott. A levél kusza, látszólag kibetűzhetetlen jeldzsungel volt csupán. – Ez a mi kereskedelmi kódunk – magyarázta Amarok. – A hajó igazából az Ő családjáé. – Akkor biztos nem sok pénzt pazaroltok alkalmazottakra – 88
vélte Alacrity. – Arra még nem gondoltak, hogy fejvezérléses hajót szerezzenek? Amarok élénken rázta a fejét. – Nem, Valaki nem szeretné az agyával irányítani a hajóját. Ő így is mindent meg tud csinálni. Valaki nyelvén az Amarok azt jelenti: Magányos Farkas. Alacrity magában eltűnődött, hogy az ifjú kereskedő vajon a huszadik, vagy éppen a százhuszadik útja után is ugyanígy fog-e vélekedni, de nem szólt semmit Kiderült, hogy Amarok még kisfiúként repült először a nagybátyjával, és más bolygók kereskedelmi hajóin tanulta ki a mesterséget, amely bolygókkal Quaanaaq-Thulénak kereskedelemfejlesztő egyezménye volt. A nagybácsi lett volna a monitor kapitánya is, de súlyosan megsebesült egy incidensben a Pestislyukon. Amarok ekkor vette át az átalakított monitor irányítását. – De mindig csak kézzel... – tűnődött Floyt, akit már régebben foglalkoztatott ez a kérdés. Úgy értem, még sosem akartál indukciós sisakot? Amarok megint csak a fejét rázta. – Nem, és szenzorikus kapszulát sem. Neki mindig eszénél kell lennie. Valaki a Hawking alatt az ideje javát azzal tölti, hogy katalogizálja a vásárlásokat, áruismertetőket és árlistákat ír. Aztán vezetnie kell a hajónaplót, karban kell tartania a gépeket, figyelnie a kereskedelmi helyzetet a következő állomásnál, ki kell választania a megfelelő árut, amit elad. Ő néha sakkozik is a számítógéppel, és nagyon érdekes bélyeggyűjteménye van. – Árny suhant át az arcán. – Valaki úgy gondolja, hogy nem tudtok macskabölcsőzni. Kár. Lássuk, mi van még? Az árut mindig rendezni és ellenőrizni kell... – Itt bánatosan rájuk mosolygott. – Főleg most, hogy ti ketten itt vagytok. -És hol marad a testmozgás? – kérdezte Floyt. Ez kissé
89
meglepte Amarokot. – Ó, egy kis dinamikus tenzió, jóga, egy kevés mozgásművészet. Itt nincs hely Tai Chi-hez, harcművészetekhez és hasonlókhoz. Valaki reméli, hogy ti nem akartok kocogni. Floyt elvigyorodott. – Nem, de mutathatok valamit, ami van olyan jó. – Jól van – de óvatosan! Miután Amarok befejezte legújabb útilevelét, Floyt és Alacrity pedig még egy kicsit rendezkedett a fülkéjükben, az energiaszekcióban találkoztak, a Hawking-generátornál. – ó figyelmeztet titeket, hogy a Hawkingnak ne essen baja! – közölte Amarok vészjóslóan. Nem rátámaszkodni, nem szaladgálni körülötte! Talán jobb lenne, ha nem is mutatná meg, amit... – Ugyan hagyd, Rok! – vigyorgott Alacrity. Floyt a legmagasabb mennyezetrész alá állt, a generátor és az ajtó közé. Egy darab kötelet vett elő a zsebéből. Kiegyengette és megfogta a két végét, és elkezdett ugrálni. Lassan kezdett hozzá, hisz már régen nem csinálta. – Igen. És? – kérdezte Amarok várakozóan. – Hmm, ez az a nagy ötlet, Hó? Ennyi az egész? – szólt közbe Alacrity. Floyt most már magabiztosabban ugrált, kezdte érezni a ritmust és a kötelet. – Hát... Megnézném, hogy utánam tudnátok e csinálni akár csak tizenöt percig is! – A kötél a végigsöpört a padlón, Floyt pedig könnyedén felszökkent, és lábat váltott. – De ha bírjátok, próbáljátok meg! – Most már keresztezett is a kötéllel, olyan gyorsan, hogy eleinte attól félt, összegabalyodik. De gyerekként megszerzett gyakorlata hamar visszatért. Csinált nekik még egy-két keresztezést, és egy félfordulatot. Már izzadt, hiába volt hideg. 90
– Hmm – dünnyögte Amarok, átértékelve álláspontját. – Nem is gondoltam, hogy ilyesmiket tudsz mondta Alacrity elismerően. – Hadd próbáljam meg! – Egy pillanat – lihegte Floyt. Csinált egy pár kán-kán lépést, aztán duplázni kezdett. De már fáradt, és eltévesztette az időzítést. A kötet a lábára tekeredett. Alacrity akart a következő lenni, de Amarok élt kapitányi hatalmával. Beletelt egy kis időbe, mire rájött, hogy a dolog nehezebb, mint amilyennek látszott. – A Quaanaaq-Thulén néha csinálják ezt a gyerekek, nagy csoportokban, hosszú kötelekkel, de egyszer többel. De Valaki még sosem hallott olyat, hogy egyedül csinálják egy űrhajóban, mint testedzést. Újra próbálkozott, de már a második ugrásnál megakadt. – Gyerünk, Rok, engedj oda mást is! – Türelem, türelem – zihálta Amarok, küszködve, nehogy orra essen, amikor újfent beleakadt a kötélbe. – Mit vacakolsz? Úgysem tanulod meg soha... – Mit szólnál egy fogadáshoz, Fitzhugh mester? – Rendben. Ha megcsinálsz tizenöt ugrást egyfolytában, akkor a tiéd a kővetkező két köröm. Amarok gondolkodóba esett. – És ha Ő veszít? Alacrity eltöprengett. – Ha veszítesz, akkor ezentúl el kell kezdened használni az egyesszám első személyes névmást. Az ugrókötelezés és Alacrity főztje, ami szerinte a "robbantós" főzési iskola hagyományait követte – olyan hozzávalókkal, mint Vörös Váltőcsili-bors és Csípős Maghasadás-szósz – az utazás állandó tartozékai lettek. Alacrity és Amarok hamar beletanultak a kötelezésbe, és megtanulták értékelni Floyt első megjegyzését a tizenöt perces 91
szakadatlan ugrálásról. Amarok mozgó nyéllel szerelte fel a kötelet annak alapján, ahogy Floyt leírta a Földön használt hasonló sportszert. Ezalatt Floyt is sok mindent megtanult a hajó irányításáról. A segítségére volt Alacrity, sőt, Amarok is, aki egyre barátságosabb lett utasai iránt, ahogy kezdte megismerni őket Egyetlen dologban azonban hajthatatlan maradt nem volt hajlandó változtatni a hőmérsékleten. Ragaszkodott hozzá, hogy a száraz hideg jó az árunak, a hajó rendszereinek és az egészségnek egyaránt. Alacrity ezzel ugyan nem értett egyet, de nem vitatkozott. A kis alvófülkében ugyan meleg volt, de a hajó többi részében kellemetlen volt tartózkodni meleg ruha vagy élénkítő testedzés nélkül. így kénytelenek voltak előásni a lepleket, amiket Dorraine erőltetett rájuk fodros ünnepi öltözékeket a Dunrovinról, amelyek gazdag sávolyszövetből készültek élénk színekben, stilizált DNA láncokkal és fraktál-diagramokkal díszítve. Floyt hamarosan rájött, hogy egy ilyen kendőféleség kényelmesebb, mint a dzseki vagy pulóver, főleg amikor a hídon kell ügyeletben lenni. Alacrity ernyőjéhez és kendőjéhez hasonlóan ez is sokkal praktikusabbnak bizonyult, mint amilyennek első pillantásra látszott. A terraiból profi ügyeletes lett annyiban, hogy tudta, melyik kijelző mit jelez, és hogy mikor van baj. Mint a Földszolgálat bürokráciájának adatkeresője, nagy szakértelmet árult el abban, hogy kihalássza azokat az adatokat, amire Alacritynek vagy Amaroknak szüksége volt. De amit megtanult, abból csak azt látta meg, hogy mennyi mindent nem tud még. – Alacrity, van értelme egyáltalán ennek, hogy én itt álljak? Vagy te? Nem csak arra kellünk, ha az automatával valami baj van? – Nem. Rok bevezeti az idődet a hajónaplóba, Hó. Ezt is, és a segítséget is, amit a karbantartásnál nyújtasz. – Megtanultam, hogy melyik kijelzőt nézzem és melyik 92
szerszámot adjam a kezetekbe. De mi értelme ennek? A fülkéjükben voltak, annyira ellazultan, amennyire a hely engedte. Furcsamód kezdték otthonosan érezni magukat. Floytnak egy kissé ki volt száradva a keze: éppen rajta volt a sor a mosásban. Alacrity megint előhalászta a bab alakú tokot. A karbantartó és javító munka javával végeztek, és a következő tízegynéhány órában Amarok akart ügyeletben lenni, hogy mindent személyesen is ellenőrizzen. Alacrity nem különösebben lelkesedett az automata-labirintusért, amit Amarok azért zsúfolt össze, hogy egyedül is el tudja vezetni a hajót. De miután megnyugtatta magát, hogy a dolog működik, lassan megbékélt vele. Ezért, hogy elejét vegyék az általa "a négy fal-láz küszöbön álló támadásának" nevezett jelenségnek, Alacrity meggyőzte Floytot, hogy vegyen részt az ősi űrjáró hagyományban, amit Nyolc Órás Vakációnak hívtak. Két csillogó nirvanitol kapszulát rázott a tenyerébe. – Idehallgass, kapunk egy másolatot a hajónaplóból, ami bizonyítja, hogy fedélzeti teendőket is elláttál. Végül is már tényleg kiismered magad, legalábbis egy ilyen monitoron. Lehet, hogy még kell potyáznunk vagy dolgoznunk, mielőtt célhoz érünk, és ez mindenképpen a hasznodra lesz. – De mit is tudok valójában? Azt, hogy melyik kijelzőt nézzem, semmi többet. Alacrity a fejét rázta. – Igazán hozzáállhatnál egy kicsit pozitívabban is ehhez a dologhoz. Bebizonyítottad, hogy elviseled a zsúfoltságot, tudsz parancsot teljesíteni, képes vagy együttműködni másokkal... – Értem már: magatartásból megfelelt.
93
– Nos, ha úgy tetszik, igen. Nézd, azt senki sem állítja, hogy már képzett hajós vagy, de máris többet tudsz az űrhajókról, mint amennyit a galaxis legtöbb lakója egész életében megtanul. Tessék. Odaadta Floytnak az egyik kapszulát, és benyelte a másikat. Floyt a magáét hagyta lassan szétolvadni a nyelve hegyén. Édes volt és csípős. – Mikor kezdek majd el érezni valamit? – Egy-két percen belül. Idehallgass, Hó, ha nem akarsz űrjárót játszani, senki sem kényszerít rá. Tudom, mennyire összekeveri majd ez a dolgokat, ha visszaérünk a Terrára. Mégis, sok szempontból hasznos lehet. Olyan biztos, mint Síva szeme, hogy nem fogunk tudni legénységet bérelni. – Ami azt illeti, erről még egyáltalán nem is beszéltünk. Még ha az Astraea üzemképes is, nem fog rengetegbe kerülni, amíg hazaérünk vele? – kérdezte Floyt. A "haza" szó azonnal előhívta benne a Föld egyedülálló kék-fehér gömbjének képét, amilyennek utoljára látta, valami kéretlen sóvárgást és honvágyat keltett, amit már nagyon régen nem érzett, csak a Bruján. Nem annyira kín volt ez, mint inkább éles, végtelen vágyódás, homályos, de mindent átható. Aztán rájött, hogy érzi az ereiben doboló vér állandó, megbízható ritmusát, és az összefüggést saját maga, a vele megtörtént dolgok, a feladatai – és az őt körülvevő hatalmas világegyetem között. Alacrity kuncogott. – Hogy mennyibe fog kerülni? Nem tudjuk, hogy kell -e majd valami állásdíjat vagy alaptarifát fizetni, vagy ha lefoglalták... de ezen most kár tépelődni. Majd meglátjuk, mi fogad minket a Blackguardon, de... -De? – De két űrjárónak nagyobb esélye van, mint egy űrjárónak és egy földi patkánynak. És ezt a világért se vedd sértésnek. 94
– Ugyan dehogy. De most mi következzen? – Nos, arra gondoltam, hogy megnézhetnénk a zsilipet, és legalább arra megtanítanálak, hogyan kell felvenni egy űrruhát. Aztán lehet, hogy megnézzük, hogyan működik a mentőkapszula. Alacrity úgy hevert hason a függőágyban, mint egy nagy, jóllakott macska. – Jő – Floyt körülnézett a fülkében, és valami nyugodt energia töltötte el, egyfajta belső tartás, nyugalom. – Alacrity, itt kintebb tolták a falakat, vagy... – Klasszikus nirvanitol-reakciő. Jó érzés, mi? – Bizony az – És mintha a fülke nyers világítása is barátságosabb lett volna. A kondicionálás, ami mindig ott strázsált Floyt tudatában, most hirtelen távoli és halvány lett. Emlékezett ugyan minden problémájára, de egyszerűen belenyugodott a ténybe, hogy itt és most nem tehet semmit. Alacrity lenyúlt a függőágya alá, és egy szögletes, kék üveget szedett föl. A kupak lecsavarodott és felpattant, amikor megnyomta az ujjával. Egy aprót kortyolt belőle, aztán továbbadta Floytnak. Floyt éppen arra emlékeztette magát, hogy még ha valami csoda folytán minden sikerül is, és visszaviszik az örökölt gépet a Földre, kiszedik belőlük a kondicionálást, és Floytnak sikerül elkerülni a radikális viselkedés-módosítást, akkor is fel fog merülni egy csomó probléma, akár így, akár úgy. Tudta, hogy ez nem valami bölcs dolog, de mentálisan megegyezte, hogy fölösleges ennyit aggódnia. – Ez még az ördögnek is elég lenne egy egész parszekre – sóhajtotta, és átvette az üveget. Hideg tapintású volt. – Insallah! – kontrázott Alacrity, aki kezét a feje alá téve a mennyezetet bámulta. – Insallah! – visszhangozta Floyt a kedves, régi földi szót. Szürcsölt egyet az italból, és úgy találta, hogy nagyon sűrű, 95
szinte ragacsos, de illatos és melegíti. Még egyet kortyintott, inkább csak a száját nedvesítette meg, aztán visszaszolgáltatta az üveget. – Alacrity, ez az egész prekurzor-dolog – ami csak egy változata Delfitől Jungig mindennek hogy megpróbálunk kapcsolatba lépni valamivel, ami válaszol a kérdéseinkre... -Igen. És? – Mi történt veled, amikor ott álltái a hídon, a hárfa előtt? Alacrity rábámult. – Neked még bele fognak piszkálni az agyadba. Ha megmondom neked, az olyan, mintha egyenesen a Földszolgálatnak mondanám, nem? – Erre nem is gondoltam. Akkor vedd úgy, mintha meg sem kérdeztem volna – Eltelt egy kis idő. – Nagyon kellemes, de azért nem az a Nirvána, amilyennek mesélik. – Ha növeljük az adagot, erősebb a hatás. Higgy nekem, ha a Fehér Fényt akarod látni, azt is megteheted. – Nem kell, jó nekem így is. Különben is, bármikor szólíthat a kötelesség. Tudunk cselekedni ezzel az izével? – Hát, most nem vállalnék el egy agyműtétet. – Mi történne, ha egy meteor jönne most nekünk, aztán űrkalózok támadnának ránk? – Adnánk nekik egy pár kapszulát, meg egy korty piát, és még segítenének is betömni a lyukat. – Na, komolyan! – A krízis-kezelés nem túl erős: egy kis adrenalintól elég hamar elmúlik ez az egész. Ha tényleg szükség lenne rá, akkor gondolom, egy negyed adag Hajtó vagy ilyesmi elég lenne. Floyt a proteuszával játszadozott. – Csak megkérdeztem. Szóval akkor az űrruha a következő? Akarod tudni, mi volt a közös elem mindenben, ami azóta történt velünk, hogy felszálltunk a Nazca reptérről?
96
Minden utazásban, gyilkossági kísérletben, ceremóniában, légibicikliben, meg mindenben? Alacrity egy kicsiny hangkibocsátó egységet vett elő, amit Redlocktól kapott. Valami lebegőset választott, Bledsoe "Örök erőfeszítés, ámen" című darabját, amit prekurzor leletek inspiráltak. – Mondd már! – felelte Alacrity, és egy falicsatlakozóra erősítette a kis szerkezetet. Floyt rájött, hogy ha teljes hosszában kinyújtózik, akkor a talpát teljesen odatapaszthatja a falhoz. Meg is tette. – Az, hogy nem tanultam semmi olyat, ami segítene abban, hogy Másodosztályú Földszolgálati Funkcionárius legyek. – Ami viszont mit jelent? – Azt, hogy a kalandok és a karrier-célok ritkán vezetnek ugyanabba az irányba.
6. Akiket felbéreltek Alacrity és Floyt olyan tevékeny és időkitöltő életformát alakított ki a hajón; hogy szinte meglepetésként érte őket, amikor egy korai ügyeletben Amarok jelent meg, és közölte, hogy hamarosan leszállnak. Mind a ketten csak pislogtak, mintha álomból ébredeznének, annyira belemerültek a létfenntartó rendszer rejtelmeibe, az alapvető támadási rutinokba, a hajó 97
asztrogacionális apparátusába, a V-B Clarion ÉVA típusú űrruha salakürítésébe, meg abba, hogy ki tud több matadorkeresztezést csinálni anélkül, hogy a saját bokáját lasszózná meg. Pihenéssel és gyógyulással is sok időt töltöttek. Alacrity oldala már rendben volt, Floyt orrán pedig csak egy kis kiszögellés mutatta a törés hajdani helyét. A fogai is rekordsebességgel nőttek. Felfedezték a többi anyagot is, amit magukkal hoztak – a szinaptipelyhet, neurobombát, metazökkentőt, hipnoklikket – csak hogy a végén rájöjjenek: általában többre mennek munkával meg alvással. Alacrity azt mondta, hogy lehetséges volna majdnem az egészutat belőve eltölteni, csakhogy ez nem okos dolog. A váratlannak megvan az a kellemetlen szokása, hogy hirtelen csap le. – Különben is – mondogatta –, hosszú távon minden veszélyes. Aztán ott volt a Széndioxid Kollégium is, az űrjárók szépítő elnevezése a véget nem érő kanmurira. Persze minél nagyobb volt a legénység, annál bővebb a tananyag, ők pedig csak ketten voltak a kis fülkében – bár Amarok néha benézett. Egy bizonyos fokú kölcsönös idegenkedés visszatartotta őket attól, hogy sokat beszéljenek a Lunától a Halidome rendszeréig megtett útjukról, és ez még mindig nem múlt el. Alacrity elbeszélte első találkozását a Zsiványokkal, meg hajóskalandjait. Floyt felidézte terrai urbanplexekben eltöltött gyermekkorát, és felvillantott egyes fejezeteket a Föld történelméből. Aztán alig kaptak észbe, Amarok már ott is állt előttük valami laza ruhában, és bejelentette, éppen leszállni készülnek a Way’Longon, egy száraz, mérsékelt vidéken, ami legalább olyan kellemes volt a Homo Sapiens számára, mint az őslakosoknak. A hely eredeti neve teljességgel kiejthetetlen volt, a helyiek croi-nak nevezték magukat. Öreg, nyugalmas bolygó volt, ami egy elaggott nagy nap körül keringett. 98
A Way’Long – vagy legalábbis az a része, ami az űrkikötő mellett terült el – olyan szagú volt, mint egy régi zokni belülről, de ettől eltekintve egészen kellemes helynek bizonyult. Még a levegőtlenség és az időnkénti vulkánkitörések is felüdülést jelentettek a kis fülke zsúfoltsága után. A croik bölcsen békés, nyugodt és technológia előtti nép voltak. Lévén jóindulatú ökoszisztémával megáldva, lassan, de biztosan haladtak az érzelgősség felé. Űrrepülőterük nem volt túl lenyűgöző: néhány bunker, tele leplombált gépekkel – főleg irányító és kommunikációs rendszerekkel –, és kábé kéthektárnyi, ragaccsá olvadt föld. A közeli falu házairól Floytnak holmi terrakottából készült makkok jutottak eszébe. A croit társas nép volt, de nem túl szapora. Kicsiny közösségeik a bolygón szerte, elszórtan éltek. Alacrity és Floyt hunyorogva néztek a helyi nap fényébe, és élvezték, hogy kinyújtóztathatják tagjaikat. Floytnak eredetileg nem tetszett az ötlet, hogy egy kis kitérőt tesznek a Viadal felé vezető úton, de ebben a pillanatban nagyon örült, hogy így tettek. Amarok elment, hogy adatokkal, gépekkel és szerszámokkal üzleteljen, valamint magvakkal és növényekkel. Cserébe novamagot akart szerezni, ezt a különleges drágakövet, ami egy Way'Long pusztáin őshonos lény gyomrában keletkezik. A csere olyan közvetlenül, sallangtalanul és minden bürokráciától mentesen zajlott le, hogy Floyt, aki a Földszolgálat kebelén nőtt fel, teljesen elképedt. A eroik már várták Amarok érkezését, és már előkészítették a fizetségét. A megfelelő áruk kirakodása mindössze néhány percet vett igénybe. – Még karantén sincs – mutatott rá Alacrity súgva. – Most még biztonságban vannak: Rok lelkiismeretes fajta. De ennek meg kell változnia. Remélem, valaki szól nekik... Hol vannak 99
a többiek, Rok? – kérdezte azután, és körülnézett. – Mj van ma, választás? Űrhajók leszállása nagyon ritka esemény volt errefelé, nem tudta elhinni, hogy a helyiek ilyen közömbösek iránta. Amarok egy kis csapatnyi helybélivel beszélgetett, akik kijöttek elé. – Úgy látszik, valami temetésre készülnek, Alacrity. Egy nagyon fontos államférfi távozott a dicsőségbe, hogy így mondjuk. – Mi lehet bennünk, Hó, hogy állandóan temetésekbe botlunk? Floyt vállat vont, és a croikat méregette. A tagbaszakadt teremtmények három-négy méterre nőttek, és csupa karcsú végtagból meg szögben elálló érzékelőfüggelékből álltak, amelyek puha, bőrös törzsükből indultak ki. Elképesztő színeik a spektrum minden részét képviselték, csíkos, pöttyös vagy spirálos mintákkal kombinálva. Irhájuk ragyogott, mintha áram lenne benne. A croiknak nem volt olyan központi kijelzőszervük, amit arcnak lehetett volna nevezni, és különféle csápjaik állandó, bár nyugodt, mozgásban voltak Egy kicsit olyan volt velük beszélgetni, mintha egy roppant virágcsokorral társalogna az ember. – És ez a ceremónia olyan fontos nekik, Rok? – kérdezte Floyt. Le volt nyűgözve, ezzel együtt biztonságos távolságot tartott a lényektől, akik közül nagyon kevesebb, de meglepően jól beszéltek földi angolul, bár kissé terjengősen. Ez valószínűleg így logikus, gondolta Floyt. Nyilván az a rengeteg csáp és függelék is valami belső terjengősség bizonyítéka... Amarok bólintott. – Legalábbis Valaki így értette. A halál az élet csúcspontja: az egyént a temetése alapján ítélik meg, és a eroik sok időt töltenek el azzal, hogy a sajátjukon elmélkednek, Még 100
gyászolókat is bérelnek, ez itt presztízskérdés. – Hivatásos siratok, mint a régi kínaiaknál mondta Floyt. – Valószínűleg. A végső szertartás itt abból áll, hogy az elhunyt maradványait felviszik arra a sziklára ott, és beledobják a tengerbe – mutatott egy csúcsra Amarok a repülőtér mellett. – Éppen most készülődnek lehajítani valami öreg tatát nyolc kemény napi megemlékező ivászat, gyászorgia, örökség-osztogatás és siratólakoma után. – Hát, ez nem sokban különbözik attól, amit a Fagyerődben tapasztaltunk – tűnődött Alacrity. – Megnézhetjük mi is? Csak egy pár perc! Tudom, hogy kevés az időnk, de.. – Valaki nem biztos benne, hogy ez jó ötlet lenne. Ezek itt nagyon barátságos lények, de akkor sem vagyunk meghívva. Alacrity bosszúsan csettintett. Floyt, nagy meglepetésére, maga is csalódottságot érzett. A Way'Long csak a második külvilági bolygó volt, ahol megfordult, nem számítva a Luna zárt környezetét. Még a nem emberi lényekkel szembeni idegenkedése sem tántoríthatta el attól, minél több új tapasztalatot szerezzen. És, bármennyire is próbálta tagadni, kíváncsi volt. Alacrity és Floyt megnézett mindent, ami látható volt a hajó környékéről. De ez nem elégítette ki az érdeklődésüket, és állandóan eszükbe juttatta a zsúfolt fülkét – Jobb lesz, ha megyünk – közölte Amarok. – Hé, várj egy percet! Mi az? – kérdezte Alacrity pislogva. Egy helybéli közeledett a mezőn, egyenesen a városból. Olyan sebességgel haladt, amit ezekről a lényekről eddig nem is képzeltek. – Baj van? – kérdezte rögtön Floyt, és rájött, mennyire csupasznak érzi magát a Webley nélkül. Valamikor régen történt egy szerencsétlen incidens az ember-croi érintkezésben. Emiatt a barátságos óriások megtiltották 101
látogatóiknak a fegyverviselést. – Ő nem gondolja – mondta Amarok lassan. A eroi hullámozva megállt előttük. Az egyik legnagyobb példány volt, amit láttak, és érzékelőcsápjai meg a törzse is vastagabbak voltak, mint a többieké. – Emberi személyek a humán faj egyedeiből! – kezdte gyorsan a lény egy gordonka mély regiszterében. – Milyen kellemes öröm, hogy nem léptetek a távozás mezejére még mielőtt az én érkezésem megkezdődött volna! – Tolmács! – rikkantotta tréfásan Alacrity a háta mögött álló, nem létező diplomáciai küldöttségnek. Croi érzékelői figyelmesen hajladoztak felé, Floyt pedig rosszalló pillantást vetett rá. – Az én személyem azonos Caut'Karral – folytatta a lény Amarok felé. – Nagyon örülök hogy találkozhattam ismeretségünkkel. – Mit tehet érted Valaki, Caut'Karr? – Nos, éppen arra készülünk, hogy eltemessük tiszteletreméltó vezetőnket, a Nagy Kavarót, néhai testének ünnepélyesen komor elhajításával eltemessük – magyarázta a croi. – A szertartás hamarosan kezdődik mostantól nemsokára. – Igen, hallottam. Fogadjátok legmélyebb részvétünket. – Sajnálatos, hogy elmulasztottátok a már elmúlt teletöltését a barlangként ásító gyomroknak. Nagyon ízletes étkezés volt. De tulajdonképpen az ok, amiért idejöttem, az, hogy megkérjelek: tegyétek meg azt a határtalan szívességet, hogy lépéseitekkel megtisztelitek a temetési menetet. A rangot a gyászolók alapján állapítják meg: a sokaságukból, presztízsükből és hisztérikus elragadtatásukból. – Ó, értem – kezdte Amarok, aki nem akarta megbántani kuncsaftjait. – Nagyon szomorú, hogy Valakinek ezt kell mondania, de szorít minket az idő, és... – A kárpótlásul fizetett pénz természetesen nagylelkűen 102
bőséges lenne, szokásaink szerint vetette közbe Caut'Karr izgatottan. – Pénz? – rikkantotta Alacrity. – Kétségtelenül igen! Jelenléteteket busásan honorálnánk! – folytatta a eroi. – Gondoljátok csak el – az első különvilági idegenek a temetési menetben! Elgondolták. – Fizetett gyászolók, mi? – mondta Amarok, és elgondolkodva dörzsölgette az állat. – Valaki megkérdezhetné, mekkora összeg lenne ez a hmm, kárpótlás? – Mivel ez egy nagyon újító modernség, Tanácsunk Gondolói úgy határoztak, hogy a becsület megkövetel annyi novamagot, melyek értéke nem kevesebb, mint egy borostyán Perfekt és négy azúr Príma egyenként. Persze a józan ész szerint ennél nem többet – tette hozzá. – Mi egyenként? – kérdezte Floyt. – Minden egyes vigasztalhatatlant szomorú emberi gyászolónként, fejenként – világította meg a kérdést a croi. Alacrity gyors fejszámolást végzett. Egy borostyán Perfekt és négy azúr Príma csinos kis summát jelentett – több ezer ovált, vagy majdnem egy ezer dukátot, az árfolyamtól függően. Amarok a két baráthoz fordult. – Mi legyen? Akartok egy kis zsebpénzt keresni? – Egy pár perces munkával? – mondta ravaszul Alacrity, és Floytra kacsintott. Floyt kondicionálás nem sokat ellenkezett, tekintetbe véve, hogy pénzre szükség volt a küldetés végrehajtásához. – Ugrándozzunk, hason csússzunk, vagy mit kell tennünk? – kérdezte Floyt lakonikusan. – Nincs valami olyan szokás, mint könnyek hullatása és jajgatás? – kérdezte Caut'Karr izgatottan. – Egy ilyen teljesen
103
különös testi működés nagyon is jól megfelelne. Nos, jönnek velem oda?
A temetési menet szép hosszú volt, így mondták, még az űrkikötőnek ebben a nyüzsgő megalopoliszában is, ami mintegy ezernyi croi lakossal büszkélkedhetett. Néhány perccel Caut'Karr után indult a gyülekezet. Rázendítettek a zenészek is, ami úgy hangzott, mintha kilométernyi macskabelet húzkodnának keresztül különféle lyukakon. A croi siratok hangja nemkülönben érdekes élményt nyújtott. Több száz lény közeledett lezserül elrendezett oszlopban. A sor elején egy hatalmas croit cipeltek valami széles lapon. Az emberek hamarosan rájöttek, hogy ez nem valami fennhéjázó vezér, vagy szobor, hanem maga a néhai Nagy Kavaró, akit valamilyen támasztékok segítségével tartottak. Ragyogóan csillogott, mintha gondosan belakkozták volna. Mellette a lapon virágok, ételek, italok voltak, műalkotások, kitüntetések. Caut'Karr elmagyarázta, hogy a szertartás után ezeket szétosztják az örökösök és a gyászolók között, vigasztalásképpen. Közvetlenül az elhunyt oldalán haladtak az örökösök és a Nagyon Fontos Croik Aztán jött a család, majd a közeli barátok, alkalmazottak, üzlettársak, az ő rokonaik és barátaik, és a többi amatőrök Mögöttük haladtak a profik. Caut’Karr azt állította, hogy ez a legnagyobb temetés időtlen idők óta, csak az sajnálatos, hogy a város úgyszólván összes lakója részt vesz, és így nagyon kevés néző maradt. A hivatásos gyászolók csak a töredékét kapták annak, mint Alacrityék, de derekasan kitettek magukért. Úgy huhogtak, mint a háziszellemek, és szomorúfűzfaként hajladoztak.
104
Egymást és saját magukat verdestek függelékeikkel, és a földet csapkodták. Hullámzottak és fölverték a port. Sokan szemmel láthatólag megsérültek az egyik croi Floyték szeme láttára szakította le az egyik végtagját egy kövön. – Egy kicsit túlzásba viszik, nem, Rok? – mondta Floyt. – Hamarosan regenerálódik – felelte Amarok – A croiknak ez könnyen megy. És ha tényleg elvesztenek valamit, akkor más függelékek funkciót váltanak, és átveszik a szerepét. – Hát ezt elég nehéz lenne utánuk csinálni mondta kétkedőén Floyt. – Hülyéskedsz, Hó? Csak csináld azt, amit én: ájuldozni fognak a gyönyörűségtől – Alacrity egy mellzsebet szerelt föl magára a kirándulásra, és három üveg behűtött Haj-i pezsgőt készített bele. Amikor a menet közelebb ért, lepattintotta az egyikről a kupakot, és szippantott egyet: csak úgy dőlt a hab a szájából. Caut'Karr Alacrity felé fordult: optikai csápja felcsillant. – Mi az azonosító neve ennek a tevékenységnek, ha szabadna? – érdeklődött a croi. – Ősi, dicső emberi megszokott szokás – felelte Alacrity, nyakig pezsgősen. – Neked is szívesen felajánlanánk, Caut'Karr, de tudod, a biokémia... – Hagyomány? – hüledezett a croi. – Hagyományos szokás? Ó, akkor ez kitűnő! De esetleg előfordulhat, hogy véletlenül tartalmazhat a repertoárod talán valami egészen picit kifejezőbbet? – Mint például? Mondd a nevét! – Nos... mi croi-féle személyek nagyon szeretjük a ti szokásos kesergő verseiteket. Ez a költészet-dolog nagyon gyönyörű, bár bizonyos furcsán rejtett ok miatt nekünk nyilvánvalóan nehézséges ilyesmiket csinálni, mint rím és összhangzat. – Valóban? – szürcsölt még egyet Alacrity. Légy nyugodt: 105
megtesszük, ami tőlünk telik! – Milyen rendkívül remek! Most, ha megtennétek, hogy lennétek kedvesen velem jönni... A menet eleje felé indult. Addigra már a többi croi is igencsak felfigyelt rájuk. Amarok halkan figyelmeztette Alacrityékat. – Lehet, hogy ez nektek csak mulatság, de ezek a croik jó vevők, és Valaki nem akarja, hogy megsértődjenek vagy úgy érezzék, becsapták őket! Ami fair, az fair! – Hé! – tiltakozott Alacrity, miközben Floyt óvatosan belekóstolt a pezsgőbe. – Még senkit sem bántottunk, Rok! De ha nem bízol bennünk, akkor csak szólj, és mi hátramaradunk. Amarok első ízben nevette el magát ismeretségük óta. – Valaki is így gondolta, csak biztos akart lenni a dolgában... – Egy faragott inhalátort vett elő, és jólesően szippantott belőle. Caut'Karral együtt besoroltak a menet elejéhez. A gyászolók tombolása, főleg a hivatásosoké, új erőre kapott. Amarok húzott a pezsgőből, miközben átadta Alacritynek az inhalátort. – Mindenki készen áll? – énekelte Alacrity. Caut'Karr ekkor valami hosszú hangsort ejtett ki, aztán udvarias fordításban is elkiáltotta: – Ó! Az ég szerelmére! A Nagy Kavaró búcsúzik! Látószerveink öröme volt ő! Zene hallóérzékeinknek! – Látszik, nem először csinálja – morogta Alacrity Floytnak. – A NAGY KAVARÓ ITTHAGYOTT MINKET! – bődült el fájdalmasan Amarok, mire Caut'Karr rémülten húzta vissza csápjait biztonságos távolságba, de még Alacrity és Floyt is ugrott egyet ijedelmében. – Eltávozott! – süvöltötte Amarok, és nagyot húzott az üvegből. – Széttárta karját. – Örökre el! Óóóóó! – Szabad 106
kezét elkeseredett mozdulattal tapasztotta a homlokára. – Tyűha! Milyen lenyűgözően csodálatos! – ragyogott fel Caut'Karr, és csápjait úgy lengette, mint aki reszket a gyönyörűségtől. Mind a négyen kezdték jobban érezni magukat. – Miért hagyott itt minket? Ó, miért? – rinyálta Floyt, akiben már szintén volt némi pezsgő, meg egy-két szippantás. – A mi szeretett, pótolhatatlan Nagy Kavarónk, a drága, drága, dráhááá... hááá... – És remegő zokogásba tört ki. Erre már Alacrity is kénytelen volt szánalmasan botladozni és rikoltozva a haját tépni, alaposan ráijesztve ezzel néhány croira. A menet eközben lassan közeledett a sziklacsúcs felé. Az őslakosokat kissé megijesztette, és jócskán elbizonytalanította az emberek produkciója. A Nagy Kavaró csillogó, méltóságteljes alakjáról fényesen verődtek vissza a késő délutáni nap sugarai. A lelkesedés a tetőfokára hágott. Miközben az éles kövek közt a magaslat felé másztak, Amarok, Alacrity és Floyt szorgalmasan szürcsölve és szívogatva azon versenyeztek, ki tudja gyászának legdrámaibb tanújelét adni. Az improvizációk közben hamar nyakára hágtak az első üvegnek, és már jócskán benne jártak a másodikban is. Amarok porral hintette be az arcát. Alacrity és Floyt zokogva borultak egymás nyakába. Floyt az út mocskába hemperedett, és majdnem elgázolta egy testes croi nő, aki szintén se nem látott, se nem hallott a bánattól. Alacrity a saját mellét verte, és megszaggatta ingét. Sokáig voltak beszorítva a PIHOQUIAQ-ba, és most jöttek ki az utóhatások. Az út kanyarulatánál Amarok, aki úgy döntött, hogy ő ezt már egyetlen pillanatig sem tudja tovább elviselni, le akarta vetni magát a mélybe. A Floyték csak látványos küzdelem árán tudták elvonszolni a meredély széléről. A helybéliek kimondhatatlanul el voltak ragadtatva.
107
Ez a saját gyászolásukon is látszott: lelkesen tették a dolgukat, és csapkodták magukat, egymást, a levegőt meg a földet. Alacrity gyanította, hogy ő is társai új lapot nyitnak a croi történelemben. Letépte ingének maradék foszlányait is, hisz tudta, hogy egy borostyán Perfekten és négy azúr Prímán rengeteg újat vehet majd. Floyt nem hagyhatta, hogy lekörözzék, ezért letépte az ingét, sőt, még a nadrágja szárát is. Amarok is feltépte ruháját, és bizonytalanul elpottyantotta. A croik immáron képességeik teljében, vad lelkesedéssel gyászolt, teljesen fellelkesülve az emberek ősi rítusain, amiből ugyan semmit sem értettek, de nagyra értékelték. Floyték Amarokkal versengve szórták el utolsó ruhadarabjaikat is. Egy szál cipőben – csak Alacrityn volt még ott a mellzseb – meneteltek tovább jajongva, szippantgatva és iszogatva. – Ti vagytok a legjobb croik! – jelentette ki Caut'Karr örvendezve. – Olyan szédületessé tettétek a gyászunkat! A szikla pereménél elterülő síkon az egész fura karaván megtorpant. Vöröses víz nyaldosta alant a szürkészöld sziklákat, rózsaszín tajtékot vetve. Szemmel láthatóan rituális hely volt ez: körös-körül hatalmas, faragott kőtömbök álltak, amelyeket mintha a szél formált volna ki. Mindegyiket szimbólumok és jelek borították. A Nagy Káváról letették, és a croik köréje gyűltek. Helyet hagytak a szikla szélénél, hogy az emberek se maradjanak ki az eseményekből. Mindhárman fáradtak, koszosak és izzadtak voltak, de nagyon elégedettnek érezték magukat teljesítményükkel és azzal, hogy mekkora örömet okoztak a croiknak. Caut’Karr csendet intett, aztán rövid beszédbe fogott a saját nyelvükön. A tószt szemmel láthatólag osztatlan sikert aratott a croik között. Aztán udvariasan lefordította az idegeneknek: – Azt mondtam, hogy ez a nap kétségtelenül be fog kerülni a történelem révkönyveibe!
108
– Talán évkönyveibe – vélte szelíden Floyt. – Éppen úgy, pontosan! A Nagy Kavaró részesült a valaha is összegyűlt legdicsőségesebb menetben! Mi mindnyájan akik itt vagyunk most részesülünk ebben a határtalan megtiszteltetésben! Most pedig, utolsó tisztelgésül szeretett vezetőnk előtt, mindnyájan rituális áldozatot mutatunk be! Ezzel Cauf Karr egyik fogóvégtagjával megragadta egy másik csápját, és egy erőteljes rántással kitépte. Nem látszott rajta fájdalom vagy elkeseredés. Hát persze, jutott eszébe Alacritynek. Egyszerűen növeszt helyette egy másikat. Semmi gond. Caut’Karr felemelte az áldozatot, és meglengette a Nagy Kavaró felé. Mondott valamit croi nyelven, aztán megismételte földi angolul. – Ezt az adományt előreküldöm, mint tiszteletem és ragaszkodásom jelét! Azzal a függeléket messzire hajította a szikláról. A többi croi is lázas tépkedésbe kezdett, és vadul dobálták testrészeiket a rózsaszín habokba. A három ember már várta, mikor dobják a megboldogultat az adományok után, de ehelyett várakozó csend ülte meg a croikat. Minden figyelem Amarokra, Floytra és Alacrityre irányult. – Nos? – kérdezte Caut'Karr néhány pillanatnyi némaság után. – Nos? – dobta vissza a labdát Alacrity. – Türelmetlenül várunk. A szertartás már majdnem teljes, és már mindannyian türelmetlenül várjuk a temetés utáni étel fogyasztási versenyeket. Ha ti hárman lennétek olyan határtalanul kegyesek és végrehajtanátok adakozásotokat, akkor nyugalomra helyezhetnénk a nemes holtat hullámsírjában, és megkezdhetnénk az utat visszafelé. – Adakozás? – ismételte Floyt hirtelen kijózanodva. – Természetesen hogyne – mondta Caut’Karr, enyhén 109
türelmetlenül. Olyan mozdulatot tett, mintha letépné az egyik végtagját. – Várjuk adományaitokat. – Húbameg...! – sziszegte halkan Alacrity. Szóval azt akarod mondani, hogy elvárjátok tőlünk... – Ide hallgass – szakította félbe simán Amarok. – A mi fajtánk ilyet nem csinál, Caut'Karr! Mi mások vagyunk, mint a croik! A többi croi egyre közelebb nyomakodott, zajongtak, és izgatottan mutogattak az emberekre. Néhányan, akik tudtak valamicskét földi angolul, fordítani próbáltak. – Tehát azt szándékoztad mondani – mondta sötéten Caut'Karr, hogy hajlandóság nélkülien megtagadjátok ezt az alapvető tiszteletet? Egy ilyen semmiséget mint letépni egy kis nyúlványt? Ilyen tűrhetetlen sértésre akarnátok rávetemedni? A többi croi mindezt fordításban hallván olyan hangot adott ki, mint sok összedörzsölt, felhangolatlan gitár. – Nem pontosan erről van szó – tiltakozott sietve Alacrity. – Neked ez semmiség. De nekünk ez egy sokkal durvább..– Elhallgatott, mert a tömegben már több croi is feldühödött azon, hogy az emberek ennyit kényeskednek egy ilyen kis udvariassági aktus miatt, mint az öncsonkítás. Két lény vadul Aíacrityre rontott, míg Floyt azt kiáltozat: – Várjatok! Hát nem értitek? Ez a mondta nagyjából ugyanaz volt, mint amit Alacrity egyszer beküldött egy pályázatra, ahol a Fajközi Megértés Szervezetének szlogenjére kellett javaslatot tenni. De itt sem bizonyult sikeresebbnek, mint a pályázaton. A három ember az egyik nagy kőtömb közelében állt, a szikla legszélén, körülöttük felbőszült croik hadával, mögöttük a tajtékzó hullámokkal. Alacrity ellökte az egyik lényt, de erre egy másik kezdte rá lengetni a csápjait. Az életéért küzdve Alacritynek sikerült a törzs közelébe verekednie magát. A croik magasak voltak és 110
elég erősek, de nem annyira súlyosak és stabilak, mint amilyennek első látásra tűntek. Alacrity belekapaszkodott, kitámasztotta magát, és megrántotta: a lény átbukott a vállán, bár ő is esett vele együtt. Ujabb két lény rohant oda, és ő teljesen közéjük gabalyodott. Amarok szabadkézi küzdőállásba helyezkedett, amit nézni is félelmetes volt: csak úgy dagadoztak az izmai. Az a croi, amit Alacrity átdobott, most fenyegetően felé fordult, de Amarok villámgyors ugrások és ütések sorozatával visszaszorította. Floyt nem látott semmi esélyt a menekülésre, ahogy feltüzelt croik összezárultak körülötte. Hátát a kőnek vetve érezte az egyik rést benne, ami mintha szélfútta lyuk lett volna. Egy pillanat alatt megfordult, és belepréselte magát a nyílásba. Épp hogy csak befért, és a kő máris lehorzsolta bőrét, de tovább nyomakodott a tapogatózó croik elől. Olyan lendülettel jutott át, hogy a kő másik oldalán kis híján lezuhant a tengerbe. De végül sikerült megállnia, bár a könyökét és térdét véresre horzsolta. Érezte, hogy a csápos gyászolók már a lába környékén matatnak. Ezalatt Amarok valahogy kiszabadította Alacrityt. A tiltakozás mit sem segített. Elszántan a végső küzdelemre, Amarok fölfelé kezdett mászni a nagy kövön, Alacrity Amarok nyakába csimpaszkodott. De letépték őket a szikláról, és hiába küzdöttek kézzel-íábbal, a croik elhurcolták őket. Floyt, aki fejjel lefelé hasalt a tenger fölött, vadul rugdosta a nyúlkáló croikat. Tapogatózó keze valami repedésre lelt a nyílás fölött, a kő tenger felőli oldalán. Hajtotta a terraiak iszonyodása az idegen lényektől, na meg az élni akarás, úgyhogy ujját belemélyesztette a résbe, és kihúzta magát a nyílásból. Reményvesztetten nézett körül: alatta a tenger morajlott, mögötte, a kő másik oldalán a croik várakoztak, mint macska az egérlyuk előtt. 111
Valami megérintette a vádliját. Felkiáltott Alacrityt és Amarokot dühös sokadalom fogta közre szorosan. Caut’Kannak élénk csapkodással és hangos kiáltásokkal sikerült csak úgy-ahogy rendet teremtenie. A két menekülőt kiterítették az egyik kisebb kövön, fejük a hullámok fölé lógott. Alacrity sajgó koponyáján már kezdett nőni a dudor ott, ahol beleverte a fejét a sziklába. Néhány csalódott egyed kivételével, akik még mindig Floyt köve előtt toporogtak, a croik a két szökevény körül gyülekeztek. – Durva udvariatlanságotok ellenére – jelentette be Cauf Karr – megkegyelmezünk nektek, idegen külvilágiak. Megadjátok az áldozatot, aztán engedélyezve lesz számotokra a távozás. – Hát nem érted? – üvöltötte Amarok. – A mi testünk különbözik a tiétektől! – Arról nem mi tehetünk – jegyezte meg logikusan Caut'Karr. A levágott kezet vagy lábat szüksége esetén vissza lehetett ültetni, de innen a sziklától sebesülten nem tudtak volna visszajutni a hajóra. Alacrity és Amarok elkeseredetten vergődött – Ha letépitek a karunkat vagy a lábunkat, akkor meghalunk! – süvöltötte Amarok. – Hmm – elmélkedett Caut'Karr. – Azt hiszem, megegyezhetünk egy kisebb függelékben is mutatott a törzsük közepére. – Ezek a szerény kis kinövések elegendőek lesznek. A croik egy kissé meglepődtek azon a vehemencián, amellyel a két ember vergődni és tiltakozni kezdett. – ABBAHAGYNI! – dörögte egy emberi hang. Floyt állt a nagy kő tetején, zihálva és vérezve a mászástól, ami minden egyes lépésnél az életébe kerülhetett volna. 112
Mielőtt a croik magukhoz tértek volna döbbenetükből, a földi egyik kezét a szívére szorította, a másikkal pedig széles mozdulattal a Nagy Kavaró felé intett. Aztán sztentori fenségességgel megszólalt; A croi a lángoló fedélzeten Bátran s szilárdan állt, Dicséretét most ezért zenghetem, Babérkoszorú illesse nyakát! Az adrenalin segített neki, hogy a mászás végtelen másodperceibe a lehető legtöbb gondolatot zsúfolja bele: a vers volt az egyetlen épkézláb ötlete. A croik mozdulatlanul hallgatták és figyeltek. Érezték, hogy amit Floyt csinál, az még emberi mércével mérve is teljességgel szokatlan. A néhány tolmácsra csak úgy záporoztak a kérdések. Költészet? Költészet! Alacrity és Amarok egy kissé feljebb erőltették a fejüket, hogy lássák Floytot a kőtömbön a lenyugvó nap fénye előtt. Floyt a Nagy Kavaróra mutatott, és próbálta eszébe idézni a Casablanca sorait, azt egyetlen verset, amire – bár elég halványan – még emlékezett. Mutatóujját az égre emelve rögtönzött:
Rendíthetetlen állt ott, Mint aki viharra született, Végtagjai számosak valának, Pedig nem szedett füveket... 113
Caut’Karr elragadtatottan sóhajtott. A többi, földi angolt beszélő croi is megértette, hogy ez az ő Nagy Kavarójuknak szóló gyászvers. Még a nyelvtudással nem rendelkezők is felfogták az utalást saját fajukra. Szinte csodával volt egyenértékű számukra Floyt rögtönzése. Hallgatták a szöveg hullámzó áradását, az idegen ritmus és rím dallamát. Az Alacrityékra nehezedő nyomás egy kissé alábbhagyott. A teremtmények megbűvölten borzongtak. Floyt lassan a végére ért annak, amire a Casablancából emlékezett, és mindent arra tett fel, hogy a croik remélhetőleg nem tudnak megkülönböztetni egy verset egy teveárverés szövegétől. Széttárt karral fordult a megszeppent gyülekezethez: Vezette s szolgálta honát, A hős vezér, az igaz barát, És bár majd hiányozni fog, Búcsúzzunk tőle legott, A romlatlan egészség okán! A croik mozgolódtak és tollászkodtak, mint egy csapat galamb, a hallószerveiket hegyezték, és a tolmácsokat nyaggatták gyors fordításért. Nem sokra mentek vele, de ennyitől is el voltak ragadtatva. Amarokot és Alacrityt elengedték, és már jóformán ügyet sem vetettek rájuk, ahogy ott feküdtek kiterítve a kövön. Alacrity szédelgett a fejét ért ütéstől, a pezsgőtől, meg attól, hogy a feje lefelé lóg az óceán fölött. A gyomra a hullámokkal egy ritmusban háborgott. Floyt már féltérdre ereszkedett, és jóságos mozdulattal nyújtotta kezét a Nagy Kavaró felé.
114
A Nagy Kavaró áll a szikla szélén, Ezt kapta dicső élete végén, Úgyhogy puszta szeretetből Lökjük le innen a hegyről, És hagyjuk már egymást békén! A croik úsztak a boldogságban, és viszonozták Floyt mozdulatát. Némelyek eleget értettek az utolsó részből ahhoz, hogy elcsípjék a fő eszmei mondanivalót. Lelkes csápok ragadták meg a Nagy Kavarót, és kihajították testét a levegőbe. Éppen akkor, amikor Alacrity márnem tudott tovább ellenállni a rosszullét rohamainak, és egyszerűen lehányt a szikláról a tengerbe a Nagy Kavaró elmerülő teste után. Örült, hogy a háta mögül fúj a szél. A croik rikoltása olyan volt, mintha fémrácsot reszelnének roppant ráspolyokkal. Ó, Terra szentséges lelke! nyögte Floyt. A rémülettől elakadt a lélegzete, és egy pillanatra a szívverése is kihagyott. – Te imbecillis! MOST AZTÁN JÓL MEGCSINÁLTAD! – vicsorgott Amarok a szerencsétlen, lihegő Alacrityre, és menekülési lehetőség után nézett. – Te, te... – nyögte Caut’Karr, amikor Floyt kétségbeesetten kutatott valami elfogadható mentegetőzés után. – Te megadtad a Nagy Kavarónak a Végső Dicshimnuszt – folytatta Caut'Karr. – Kiürítetted gyomrod éléstárát, a Visszaadás Ajándékában! Ez az Ételáldozat Adományok Legnagyobbika! ZUT! Ő és egy csapat más croi felsegítették Alacrityt, és elismerő hangokat hallattak. A Nagy Kavaró és Alacrity ebédjének maradványai eltűntek a hullámok között.
115
– Ez több volt, mint amire számíthattunk jegyezte meg Caut'Karr. – Nem voltunk tudatában annak a ténynek, hogy ilyen szándékot terveztek. Feltételezem, hogy belső sérüléseid halálhoz vezetnek majd, ahogy az lenni szokott. – Ó, nem – mosolyodott el halványan Alacrity. – Tudod, számomra is legalább olyan meglepő, mint nektek, de azt hiszem, életben maradok. – Milyen csodálatosan kedves, különleges ritkaságú adomány! Ó, remélem, megbocsátod a kis félreértést... – Ó, kérlek felejts el emlékezni rá! Amarok már Alacrity mellett állt, és igyekezett segíteni neki Caut'Karr megnyugtatásában. Más croik Floytot segítették le a kőről. Megint mind a hárman együtt voltak. Caut’Karr elhallgatott, és elkergetett néhány lelkes ifjú croit, akik követni akarták Alacrity tisztelgésének példáját. – Zsenge belső gyomruknak nem sikerülne ezt túlélni – magyarázta az embereknek. – Még a felnőttek is ritkán maradnak élve ezután. De ti, emberi népek fémes vasból vagytok, he? Ne legyen semmi magát lealacsonyító szerénykedés! Tessék: kiérdemeltétek a fizetség pénzeteket! És fejenként nem egy, hanem két borostyán Perfekt novamagot kaptak, és nem négy azúr Prímet, hanem éppenséggel nyolcat. - Köszönjük! – sugárzott Alacrity. – Most már befizethetjük édesanyánkat arra az életmentő műtétre! – Sosem volt még ennél kellemesebben szomorú temetésünk! – lelkendezett Caut'Karr. Megengeditek, hogy kinyilvánítsam a bejelentést, hogy ti, Homo Sapiens egyed típusok vagytok ezennel a TISZTELGO GYÁSZOLAS GYŐZTES BAJNOKAI! Elragadtatott, boldog gyászolók emelték a vállukra őket. Diadalmenetben vitték le őket a hegyről a nap halványuló sugarainál. Csak arra tudtak gondolni, milyen jó is lesz megint 116
abban a jéghideg monitorban.
7.
117
A viadal Gyorsan visszazökkentek a fedélzeti napirendbe, és még erősebb köteléket teremtett köztük a kaland a WayTongon. Floyt lassan megértette, hogy Alacrity, aki saját állítása szerint leginkább űrhajók fedélzetén nőtt fel, hogyan szerzett ilyen átfogó képzettséget: rengeteg ideje volt rá. Floyt megtanult egy kicsit főzni, és Alacrity tanított neki egy kis kereskedelmi szlenget is, bár nélkülözniük kellett az oktatókazettákat és a mnemonikus eszközöket. Amarok talált egy új és kellemesebb kötelet a régi helyett, amit a trió sikeresen szétnyúzott. Most, amikor Amarok megjelent és közölte, hogy közelednek úticéljuk felé, pisztolytáskát viselt az oldalán. A táska előhasítékos, kivetős modell volt, a fegyver pedig nehéz kakasos puska, fogókengyellel. Amarok fényes indigókék nadrágot és magasnyakú felsőrészt viselt, szabadon hagyva a hasát, ami egy görög birkózó izomzatával dicsekedhetett. A kereskedő nem tett semmilyen megjegyzést, mikor hamarosan Floyték is magukhoz vették a fegyverüket. Floyt levetette az Örökösök Övét, amit Amarok betett a monitor széfjébe. A terrai egy másik, bordázott övet öltött magára és abba dugta a Webleyt. – Mindenki fegyverrel lesz? – kérdezte Floyt Alacrityt. – Még a légüres térben is? – Valószínűleg. Egy kicsit kockázatos, de azok, akik Viadalra járnak, nem jönnének, ha fegyvertelenül kéne tenniük. Amikor a monitor hajtóműve kikapcsolt, és visszatértek a normális térbe, az egyetlen valamirevaló égitest a környéken egy tipikus, narancsszínű gázóriás volt, amire csak valami 118
homályos utalás volt a katalógusban. Ezzel a hellyel nemigen törődött senki, éppen ezért volt alkalmas a Viadal számára, és azoknak dörzsölt alakoknak, akik látogatták: törvényen kívülieknek, ellenbanditáknak, földalatti vezetőknek, condottieréknek a szervezett bűnözés alakjaival együtt, meg mindenki mással, aki üzletelt velük. Floyt a Viadal bizarr szerkezetét nézte, ami úgy lebegett az űrben, mint egy elfuserált vízvezeték-szerelvény. Mindenféle hajók csatlakoztak a zsilipeihez saját zsilipeikkel, csövekkel vagy más kapcsolóeszközökkel. Plombákkal, vonósugarakkal vagy mágneses horgonyokkal voltak odarögzítve a nagyobb szerkezethez. Az egész mindenség körülbelüli középpontjába egy hatalmas, toldozott-foldozott vén támadócsapatszállító hajó állt. A Pihoquiaq műszerei kommunikációs szignálokat vettek – csak hangot, képet nem – és fegyveres célzórendszerek fordultak feléjük. Amarok gyorsan elküldte az azonosítókódot. Megkapta az engedélyt a közeledésre. Alacrity elmagyarázta Hónak, hogy az Összeröffenések, Találkozók és más törvényesebb változatok mindenki számára nyitva álltak, aki legalábbis nyíltan nem volt ellenséges, de a Viadalban érdekelt emberek finnyásabbak voltak abban, hogy kit engednek be, és nagyon nem szerették a hívatlan vendégeket. Alacrity a híd hátuljában szorongott, átengedvén a másodpilóta ülését Floytnak. Floyt Alacrity elektrotávcsövén keresztül tanulmányozta ezt az ötletszerűen összedobott labirintust, a Viadalt. A felépítményben volt régi és új hajó, hasonló és gyökeresen eltérő technológiával. Az egyik járgány cukorsüveg-fenyőre emlékeztetett, a másik gyönyörű, régi szamovárra. Látott egy hajót – vagy legalábbis feltételezte róla, hogy hajó ami olyan volt, mint egy kettészelt kőgolyó, amelyen a vágási felületet valami átlátszó anyag fedte, a belseje pedig terráriumnak lett berendezve. A mellette lévő hajó viszont kifejezetten kályhaszerű volt. A legtöbb jármű 119
tele volt villogó jelzőfényekkel és holókkal. – Hol csatlakozunk be? – kérdezte Alacrity Amaroktól. – Majd meglátjuk. Ez a dolog tele van mindenféle protokollokkal, amik nagyon trükkösek lehetnek. Végül is Valaki egy másik ember hajóját fogja átjárónak használni. Floyt visszaadta az elektrotávcsövet Amaroknak. – A hatóságok nem szoktak razziázni a Viadalon? – Nagyon elvétve – felelte Alacrity. – Először is elég nehéz megtalálni őket. Másrészt meglehetősen nagy tűzerőt képvisel, ha ez a sok kemény fickó összeáll, gyakran egy kormányénál is nagyobbat. És különben is, kinek a fennhatósága alatt van? Senkié alatt sem. – Ez rendben van, de egész biztosan vannak itt körözött szökevények is... – A Viadalon lépten-nyomon beléjük botlik az ember – ismerte el Amarok. – De ha egy bizonyos embert vagy csoportot keresnek, úgysem lehetnek biztosak benne, hogy itt megtalálják, úgyhogy egy ilyen csoportosulást megtámadni egyetlen konkrét célpont miatt kész öngyilkosság. Meg aztán – eresztette le a távcsövet féloldalas mosollyal – járnak ide amolyan félbecsületes népek is. Rossz vért szülne, ha megölnék őket. – Mindenhol égnek a bulifények! – lelkendezett Alacrity. – Szinte minden fényjelzést látok itt, a vészjel kivételével, jól látom? – firtatta Floyt. – Nagyon jó, Hobart! – dicsérte Amarok. – Még itt sem használják a vészjelet, ha nincs nyomós okuk rá. – Visszafordult a jeladóhoz. – Caveat Emptor, itt a Pihoquiaq. Ő dokkolási lehetőségeket kér. Itt van esetleg a Zörgő csont vagy a Wotan? - A Csontot minden percben várjuk, Pihoquiaq – felelte egy hang. – A Wotanról nem hallottunk. Itt, a Cohesion is van még egy üres zsilip. 120
– Ott mindig van szabad hely – morogta Amarok. – És mindig legombolják rólad a gatyádat is dokkolási díj ürügyén! – A jeladóba pedig ezt válaszolta: – Köszönet, Caveat, de Valaki megvárja a barátait. Hallottatok valamit a Mágusról? Floyt kifelé mutatott egy nagy, nyitott szerkezetű hajóra, amiben egy kisebb volt lehorgonyozva, és megkérdezte, mi az. – Az egy komp – válaszolta Alacrity. – A fénysebesség alatti hajók néha ilyennel mennek rendszerek között, és néha megrongálódott csillaghajók is, de ez ritkaság. Az árak nagyon borsosak, és ha lekésed a csatlakozásodat, akkor ottragadsz valahol. – Figyelem, monitor! – szólt a jeladó. – A Mágus ránk kapcsolódott. Baloldali legfelső zsilip. Beleegyezett, hogy hozzá csatlakozzatok. Amarok felragyogó arccal mondott köszönetet, és kikapcsolt. Hajóját a Viadal összevissza nyúlványai felé kormányozva közölte: – Merrywell kapitány, a Mágus parancsnoka Valaki családjának közeli barátja: Valakinek csak az ő dokkolási díjába kell beszállnia... Lassan közeledtek egy hajóhoz, ami többször akkora volt, mint az öreg monitor. A Mágus olyan fregatt volt, amit gyors, hatalmas kereskedőhajóvá alakítottak át, de blokádáttörésre, csempészésre vagy kalózkodásra is kiválóan alkalmas volt. Amarok ügyesen a baloldali zsilipjéhez kanyarodott. Éppen összekapcsolódtak, és kezdték áramtalanítani a hajót, amikor egy sima, bágyadt hang töltötte be a monitort. – Itt Sile kapitány, a Lámáiról. Milyen öröm megint hallani a hangodat, Amarok, fiatal vállalkozó-barátom! Amarok dühös grimasszal válaszolta: – Itt a Pihoquiaq. MI az üzeneted, Lamial? A válasz csak úgy csöpögött a negédességtől: – Látom, összekapcsolódtál a Mágussal, úgyhogy, ha nincs 121
ellenedre, én meg rákapcsolódom a bal oldaladra. Máshol már szinte egyáltalán nincs hely. Éppen mondtam az üzlettársaimnak: milyen szerencse, hogy mi régi jó ismerősök vagyunk, te meg én. Amarok dühösen dobolt a pulton. – Szó sem lehet róla, Sile! Dokkolási engedély megtagadva. Ismétlem, dokkolási engedély megtagadva! Tűnj el! Az étert pillanatnyi csend ülte meg. A hídon szinte szikrázott a feszültség. – Valakinek nem kellett volna megsértenie ismerte be Amarok csendesen. – De Valaki nem fogja odaengedni a hajójához Sile-t és rablóbandáját. – Találnak majd más helyet, Rok – mondta Alacrity halkan. Mindnyájan a Lamíát figyelték, az állig felfegyverzett, tőrre hasonlító hajót. Amarok keze a monitor egyetlen ágyújának elsütőfogantyúja felé indult. Floyt és Alacrity verítékezni kezdett, hiszen látták, mennyire túlerőben van másik hajó, bár nyilván Sile sem úszna meg szárazon, hogy bajt kever egy Viadalon. Aztán egy idő után Sile válaszolt: – Ó, kedvesem, mekkora csalódás! Nos, azért érezd jól magad, fiú! Lamia, tovább! A halálos, karcsú test elsuhant. Amarok megkönnyebbülten fújta ki a levegőt. – Ő fogadni merne, hogy Sile kénytelen lesz az Emptorba dokkolni. Senki sem bízik benne. – És a szabályokat betartja? – érdeklődött Floyt. Amarok arckifejezése bizonytalanságot árult el, – Ha nem kerülhet miatta bajba, akkor megpróbálkozik szemmel látható becstelenségekkel is, de azt nem fogja megkockáztatni, hogy kizárják a Viadalról és elválasszák a
122
többiektől. Azt hiszem... Készen vagytok? Átmentek a Mágus melegebb légkörébe, ahol a kapitány Juxtar Merrywell üdvözölte őket. Merrywell körülbelül Alacrityval azonos magasságú lett volna fölegyenesedve, de állandóan görnyedten járt. Ettől és szomorú bassethound-arcától mindenkinek az a benyomása támadt, hogy csak egy lépés választja el őt a végső melankóliától. Egyeninget viselt, félrecsúszott nyakkendőt és terjedelmes zöld pantallót. Övkendőjébe két hosszú, karcsú, aranyozott és gazdagon cizellált Monzini-pisztoly volt dugva. Ezek a fegyverek nem hordtak messzire, de erősek voltak. Pont jók, gondolta Alacrity, ha az ember Viadalra jön. Merrywell legénysége, férfiak, nők és nem emberi lények vegyest, szemmel láthatóan úgy öltözködtek, ahogy nekik tetszett. Főnökük némileg kiegyenesítette lekonyult vonásait, amit akár mosolynak is lehetett értelmezni: így üdvözölte Amarokot, meg egy vállveregetéssel, ami szemmel láthatóan teljesen igénybe vette az erejét. – Örülök, hogy újra látnak, fiacskám. Hogy megy a bót? – Alacrityékat is szerencséltette egy szenvedő pillantással. – Amarok most már kereskedő és kapitány, de amikor még nálam volt hajósinas-gyakornok, nekünk kellett a fejébe verni, hogy mi merre hány lépés. Amarok egy kissé elpirult, és sietett megejteni a bemutatásokat. – Örülök, hogy volt annyi eszed és elküldted azt a degenerált kis áruló Sile-t – mondta Merrywell végül. – Sok gondot takarítottál meg nekem. Nem bírom elviselni se őt, se azt a hülye tyúkot, akit elvett. – Megházasodott? – rökönyödött meg Amarok. – Hát nem hallottad? Most már Constanceszal osztja meg a házasság örömeit. Ugyan, ki másnak kellettek volna? – Én inkább azt szeretném tudni, honnan szerzett egy ilyen 123
hajót – mondta Amarok. Merrywell legyintett. – A mi kis Sile-unknak mindig is mázlija volt az életben. Arról van szó, hogy talált magának egy gazdag pártfogót. Akárki is az, biztos, hogy őrült, vagy nagyon elszánt, mert egy nap könnyen arra ébredhet, hogy meghalt. Vigyázzatok Silelal! És Constance-szal is! Amarok megnyugtatta, hogy vigyázni fognak, Floyték is bólogattak. – Akkor gyerünk, igyunk valamit – javasolta Merrywell. – Elég későn értetek ide, fiúk Már majdnem vége a Viadalnak. Megfogta Amarok könyökét. Alacrityék besoroltak mögéjük, és Merrywell végigvezette őket a Máguson. Alacrity látta, hogy a hajó szépen rendben van tartva, de a fedélzeten uralkodó közvetlen légkör mellett a legénység képzett és fegyelmezett. Pillanatnyilag mindenkinél fegyver volt, a belső zsilipeket pedig őrizték. – Ami azt illeti, én már majdnem minden üzletemet elintéztem – fújt Merrywell. – Kirakodtam egy csomó drágakövet, kézifegyvert, meg különféle, hm, gyógyszereket. Fölszedtem gyártóautomatákat, mesterséges intelligencia mátrixokat és detektorokat. – Ijesztően beleköhögött egy nagyon drága, masadai odúnimfa-selyem zsebkendőbe. Amarok mintha észre sem vette volna. Áthaladtak a hajó szigorúan őrzött főzsilipjén. Merrywell három embere szegődött a nyomukba kíséretnek, amikor a külső zsilipajtó felnyílt. Kettő közülük kemény külsejű férfi volt lobogó bajusszal, és hosszú fekete hajjal, amelyet befontak és háromszög alakú keretekre csavartak a fejük tetején, a harmadik alacsony, karcsú, vörösesbarna hajú nő, aki Floyttal egykorúnak látszott, és volt benne valami tündérszerű. Mind a hármunknál rövid csövű sokkfegyver volt lehajtható tussal, és vállszíjjal volt rájuk erősítve.
124
A Mágus közvetlenül a Caveat Emptor középső részéhez kapcsolódott. Merrywell a csapatot egy sokkal nagyobb zsilipbe vezette, ami azonban korántsem volt olyan jó karban, mint az ő hajóján. Ahogy beléptek, árusok, vigécek, alkuszok, ügynökök hada, valamint rengeteg koldus zúdult rájuk kiáltozva és hadonászva. De szemmel láthatóan tudhattak valamit Merrywellről és az embereiről, mert a távolságot azért tartották. Egy aszott kis öregember, akinek színes hajfonatai a térde alá értek, egy átlátszó gömböt mutatott Floytnak, amiben egy kis fátyolszárnyú pók gubbasztott parázsló szemekkel. A vén árus szerint a pók aranyfonalat szőtt és aranypetéket tojt. Aztán két megtermett eszkimó ajánlgatta hordszékét, hogy körülvigyék a Viadalon. Alacrity az ügynökökre mutatott. – Százalékra dolgoznak. Mindent megszereznek, ami kell a hajódba: kaját, drogot, krupiét, szex-szolgát, bármit. Persze nevetséges áron. Átmentek a Caveat zsilipjén, egyenesen a pokol forgatagába. A támadó-csapatszállító gyomrában voltak, ami egyetlen nagy tolvaj-piac volt, csupa bódé, kioszk és box. Sűrű és nehéz volt a levegő, tele füsttel, szagokkal és bűzzel. Emberek és más fajok tagjai alkudoztak gátlástalanul mindenféle áruféleségre, ami igencsak szokatlan látvány volt egy zárt űrhajó belsejében. A fény a mennyezetről érkezett harsány spotlámpákból, gyönyörű biolum világítótestekből, fényfüzérekből és ragyogó panelekből. A fejük fölött magasan futó csövekről és vezetékekről időnként kövér vízcseppek hullottak alá. Szúnyogok és egyéb repülő rovarok zümmögtek tömegével. Floytot elborzasztotta a gondolat, hogy ezek a gondatlan alvilágiak milyen könnyen fertőzhetnek meg új világokat élősdiekkel, betegségekkel.
125
– Ó, éppen kérdezni akartam – dünnyögte Merrywell övkendője alatt matatva. – Kér valamelyikőtök orr-filtert? Egyikük sem kért. Merrywell áttette keresgélésének színterét az ingére, egy hosszú cigarettaszipkát szedett elő belőle, egy vékony vörös cigarettát rakott bele, aztán meggyújtotta egy kicsi hőgöbbel. Elégedetten pöfékelve szólt: – Na, mehetünk? Floyt egyszerre próbált minden irányba nézni, ahogy kiértek a Viadal forgatagába. Majdnem összeütközött egy kikapós hermafroditával, aki rendkívül merész szabású öltözéket viselt, és cinkosán Floytra hunyorított, mielőtt továbbment volna. A következő dolog, amire felfigyelt, két férfi volt, akik vadul gesztikulálva folytattak valami élénk vitát. Az egyik irizáló köpönyegével egy régi berberre emlékeztette Floytot. A férfi szorgalmasan rágódott valamin, és időnként jólesőt köpött egy szemre vasból készült fekete kehelybe. A kehelyből kurta villanások és füstpamacsok szálltak fel, ahogy a köpet megsemmisült. A férfi dühösen, széles mozdulatokkal beszélt, de közben végig a padlót nézte. Beszélgetőtársa ruhátlan volt, mégsem csupasz. Sápadt bőrét fantasztikus rituális jelek és karcolások borították, a maorikéhoz hasonló kanyargós mintázatban. Fitymája végébe egy tollakból, toldalékokból és fonatokból álló bonyolult szexuális fétis volt tűzve. – Az a bal oldali a Sivárosról való – mondta Alacrity. – Megsemmisíti a köpését, a levágott haját, körmét ürülékét – minden ilyesmit, hogy senki se használhassa fel ellene valami vuduvarázslatban. Nem nézhet hitetlenek szemébe. – És a másik? – Az Őskőről. A testjeleiből ki lehet olvasni mindent, amit tett – akár jót, akár rosszat, akár gyávaságból, akár bátran. Azok a férfiak, akiknek nincsen ilyen szexuális fétisük – hát,
126
azokat nem tartják számon a kívánatos férjek között Floytnak sikerült elkapnia egy töredéket a beszélgetésükből. – ...egy árnyalatnyi carn a századik részben, feoke nélkül, az ILM sejtelmesen szuggesztív... – Parfümben és illatanyagokban utaznak- közölte velük Alacrity. -Ez az illat-kód: szaglőszervi-fogalmi nyelv. Egy örökkévalóság kell az elsajátításához. Floytnak máris zúgott a feje, pedig még alig léptek ki a zsilipből. – Errefelé van egy egész tűrhető kis kávézó jegyezte meg Merrywell, és belevetette magát a bazári nyüzsgésbe, nyomában a sleppjével. Floyt egyszerre zsíros húskereskedők, vasizomzatú trógerek, tivornyázó kalmárok, hetvenkedő űrászok és változatos fajtájú nem-emberi alakok világában találta magát: kiabáló házalókat és mindenféle nemű és kinézetű kurvákat látott. Egy dühös, kékesen izzó folt tört át nagy sivítozással és tülköléssel térdmagasságban a tömegen a bódék közt cikázva, kukákat és dobozokat borogatva fel. Két rövid, vastag lábon futott, dudoros farkát felemelve, hogy azzal egyensúlyozzon. A nyomában belőtt vagy részeg férfiak és nők csörtettek röhögve, ordítozva és káromkodva. A nézők hujjogtak és drukkoltak. Egy apró ember – vagy legalábbis Floyt embernek gondolta – a prédára vetette magát, de csak egy gólyalábú humanoidot döntött fel, aki olyan volt, mint egy strucc. A kis jószág egyenesen átgázolt Merrywell csapatán. Alacrityék és a többiek félreugrottak, ahogy a hadonászó, kurjongató csőcselék utána vetette megát. Az üldözés áthúzódott a hatalmas csarnok távolabbi részeibe, de a dühös kiáltások és a csalódott visítozás, a kereskedők méltatlankodása és a zsákmány nyüszítése továbbra is hallható
127
maradt. – Több kalóriát pazarolnak el az üldözésre, mint amennyit azzal nyernek, ha megeszik jósolta meg morózusan Merrywell. Floyt nagy igyekezetében, hogy kitérjen az útból, egy tábla mellé keveredett. Egy, a közelben álló férfi odahajolt hozzá, és feltűrte bő ruhaujjait. A karja tele volt mindenféle rácsatolt szerkezettel, egészen a válláig. – Elsőrangú proteuszqk, uram! A legújabb és legtartósabb modellek. Életre szóló garancia! – Nem hiszem, hogy nekem... – kezdte Floyt ingerülten. A férfi elébe állt. – Telecsatlakozó! Kommunikációs segédegység! – Nem, én tényleg nem... – Gyönyörű női multi, uram! Nyakláncos modell! – A férfi vadul lóbálta Floyt orra előtt a hamis drágakövekkel kirakott szerkezetet. Kétszer annyit kap vissza, ha nincs megelégedve! MINDENHOL MŰKÖDIK! – Ó, valóban? – vágott közbe Alacrity. – Mit szólnál valami kevésbé népszerű testnyíláshoz, te tökorrú? Az árus hangtalanul becsukta a száját és eliszkolt. – Jól vagy, Ho? – Floyt bólintott. Leporolta a kezét, és megfordult, hogy elolvassa a táblát, aminek támaszkodott. BIOSZINERGIKUS VÉDELEM AZ ARÉSZ HÁZBAN – MESTERI CSONTVÁZ-FELJAVÍTÁS – SPECILITÁSAINK A DIGITÁLIS IMPLANTTOK – EGYSZERI AJÁNLAT: TELJES KÉTKEZI PENGE-KÉSZLET EGY ÁRÁÉRT! Aztán visszamentek a többiekhez. A csarnokot zavarbaejtő bőségben díszítették mindenféle feliratok, plakátok, hirdetések, kivitelük az egyszerű, kézzel firkáit cetlitől a lebegő, hi-fi hangot adó színes hologramokig változott. Floyt elolvasta, amit tudott, a földi angolul vagy kerszlengben írottak közül. 128
FŐNIXFÉSZEK FIATALÍTÓ KLINIKA. VALLÁSI EREKLYÉK ÉS OKKULT TÁRGYAK NON-STOP LÁTNOK SZOLGÁLAT. ÚJ VAGY ÚJSZERŰ ÁLLAPOTÚ HAWKING-GÉPEK! KITŰNŐ FEGYVEREK ÉS LŐSZEREK – SZAKÉRTŐI TANÁCSADÁS. HIDROPONIKAI ÉS AEROPONIKAI RT. VÉN FÖLD TERMÉSZETES TELLURI FORRÁSVÍZ! – Ez nem igaz, ugye? – kérdezte Floyt, amikor Alacrityvel együtt kénytelenek voltak kikerülni valami sokadalmat, ami egy armageddonról szőnokló lézerszemű próféta körül csődült össze. – A földi vízre gondolok... Alacrity elismerő pillantásokat váltott egy karcsú, fiatal odaliszkkal, akinek bőre vörösben csillogott, napsugarak áradtak az ujjaiból, a fülcimpájából, az orrgyűrűjéből és a köldökéből. – Mi? Ja, persze hogy nem. De nagy piaca van az ilyesmiknek – az olyan fickók, akik a te Daimyódhoz hasonlóan gondolkodnak. – Csókot dobott a nőnek, amikor elhaladtak mellette. A nő viszonozta. – Hó, ha valaha is megnyitják a Terrát az egyszerű turisták előtt, csak az egészségmániásokból és a csodakeresőkből is meg fogtok gazdagodni! Az egész helyből egy olyan hogyishívják lesz... olyan Lourdes. Mindkettejük figyelmét elterelte a távozó odaliszk, úgyhogy kis híján nekimentek két férfinak, akik szembe jöttek a szűk átjáróban. Hatalmas termetűek voltak: olyan magasak, mint Amarok, csak testesebbek, mint a korporeálok. Mélybarna volt a bőrük, rengeteg göndör barna hajat és szakállt viseltek. Kalózok vagy zsoldosok, latolgatta Alacrity. Esetleg rabszolgakufárok. Vagy bérgyilkosok. Az mindenképpen látszott, hogy többek egyszerű fizetett rendfenntartóknál vagy verőembereknél. Floyt még sosem látott ilyen üres, hideg tekinteteket. A két férfi tarka ruhát 129
viselt, ami mostanra már teljesen kormos és koszos volt. Roskadoztak mindenféle ékszer alatt, melyekről ordított, hogy erőszakkal szerezték. Arcuk és testük izmos volt, forradásos, és egy egész arzenálra való, jól kézreálló fegyvert hurcoltak. Az egyik nyakában valami nyaklánc volt kicsire aszott, barnás valamikből, amikről Floyt aztán megállapította, hogy emberi fülek. Amikor az ijesztő pár elhaladt, Alacrity odamormolta Floytnak: – Sintilla afféle szögletes állú hősnek próbál minket beállítani azokban a rémes füzetekben, de én mondom neked, hogy ezekhez a fickókhoz képest csak gyenge kezdők lennénk... Siettek, hogy utolérjék a többieket egy felfelé csavarodó lépcsősoron. Ott egy helyiség volt kialakítva, afféle bisztró, ahonnan rá lehetett látni az egész csarnokra: a PrangFogadó. Merrywell egy nagy, szürke műanyagból készült köralakú asztalt foglalt el a korlát mellett. Miközben megrendelték az italokat, az alant nyüzsgők ténykedését és mozgását figyelték. Alacrity valami "leolvadás" nevű dolgot kért, és Floyt is úgy döntött, hogy megkockáztat egyet. A Mágus legényei ráérősen nézelődtek. – Merrywell, ezeknek a fickóknak különleges segítségre van szükségük. A Blackguardra akarnak menni – kezd te Amarok. Ettől Merrywell elszomorodott, de bármi mástól is ugyanezt tette volna. – Tudtok ti egyáltalán valamit arról a helyről? – Ami azt illeti, nem – vallotta be Alacrity. Merrywell ezen eltűnődött egy kissé. – Akkor megkérdezhetem, hogy mi dolgotok ott? Csak így segíthetek, ugye megértitek? 130
– Sajnáljuk, Merrywell kapitány, és kérem, ne vegye sértésnek, de nem áll módunkban erről beszélni – vágott közbe Floyt, mielőtt Alacrity kinyithatta volna a száját. Merrywell fölemelte a kezét. – Jól van, jól van, fiúk, nem vagyok sértődős fajta. De értsétek meg, ott nagyon sokat számít, hogy valaki váratlan látogatóként vagy várt vendégként érkezik, már amennyire én hallottam. Ti ketten pedig nem látszotok túlságosan gazdagnak. – Jó meglátás – így Alacrity. Közben megérkeztek az italok. – Sok minden vagyunk, de gazdagok nem. Floyt elvette az italát. A leolvadás enyhén bugyborékoló, sűrű akvamarin folyadék volt, amelyből lusta füstpamacsok pöfögtek. Vagy a pohár belseje sugárzott, vagy a folyadék érte el a kritikus tömeget. Floyt elfújta a füstöt és belekóstolt. Ragacsos volt, forró, erősen fűszerezett és elképesztően erős. Floyt igazából nem is értette, mitől ízlik neki. – A Blackguardnak két arca van – mesélte Merrywell. – Az egyik az, amit talán exkluzív üdülőhelynek nevezhetnénk, a gazdagok menedékének, ahol bizonyos kétes sportoknak hódolhatnak. – Az alattuk nyüzsgő zűrzavarra mutatott. – Mondhattok akármit azokról a népekről ott lent, de a legtöbb azért csinálja, amit csinál, hogy életben maradjon, profitot szerezzen, vagy mert csak ehhez ért, vagy mert irtózik a tisztességes munkától. De a Blackguard egyik részén, úgy hallottam, puszta unaloműzésből játszák a legmocskosabb játékokat. Teljesen zártkörűen. – És a másik rész? – kérdezte Alacrity. – Egyetlen kis népességtömörülés, korlátozott külvilági kapcsolatokkal, és nem is különösebben barátságosak az idegenekkel, úgy hallottam. Nektek melyik részben lenne dolgotok? 131
– Nem tudom – rázta meg a fejét Alacrity. – Az űrrepülőtér melyik? – Hajól emlékszem, mind a kettőnek van egy. Az a gond, hogy arról a helyről nem sokat szoktak beszélni. Nem nagyon törődnek vele, de kérdezősködni róla egészségtelen lehet. Floyt merészebbet kortyolt a leolvadásból. – Finom – harákolta. – Merrywell kapitány, ismer valaki olyat, aki már személyesen járt ott? Valakit, akivel beszélhetnénk? – érdeklődött Alacrity. Merrywell az állat kezdte vakargatni, és egyszer-kétszer beleköhögött elegáns zsebkendőjébe, miközben töprengett. – Csak egy valakit tudok Costát. – Ki az a Costa? – Az ő hajóján vagy most, fiam. Costáé a Caveat Emptor, és ez az ő Viadala. Hidegvérű gazember, akit nem tanácsos felbosszantani, de meg lehet benne bízni, és ha hajlandó beszélni veletek, akkor hihettek neki. Alacrityék sietve mondtak köszönetet. Merrywell láthatólag egyre mélyebb és mélyebb letargiába süllyedt. – Az ifjú Amarok kedvéért teszem, mert a barátai vagytok. Van pénzetek? Floyték összenéztek, és fészkelődül kezdteka székükben. – Valamennyi van – bökte ki végül Alacrity. – Helyes, mert valószínűleg szükségetek is lesz rá. Én megtehetem, hogy... A fegyveres nő egy figyelmeztető intésére elhallgatott. Egy kisebb küldöttség közeledett az asztal felé. – Sile – morogta Arharok az élen haladóra utalva. Sile-ban volt valami felvágósság. Bíborszínű szaténinget viselt, amelyet gazdagon ékesítettek mindenféle pliszék, beszegések, a nadrágja ugyanilyen színű feszes bricsesz, 132
hozzáillő aranypaszományos, prémes dzsekivel. Magasszárú csizmája is bíborszínű volt, három tarajú sarkantyúval, ami minden lépésére megcsörrent. Sápadt, keskeny arca messziről fiatalnak tűnt. De közelebbről látszottak a szeme körüli szarkalábak. Tonzúrás barna haja kerámiaváza-szerű alakzatba volt felnyalva a fején. Egy nőt vezetett, aki vele egymagasságú lehetett, olyan százhetven centi, karcsú és fiúsan keskeny csípőjű, olajbarna bőrű teremtés. Lelenctekintetű, vastagon kikent és szinte komikusan hosszú pillájú szemei olyan kékek, mint a Spica, gondolta Alacrity, míg Floytnak inkább a búzavirág jutott róluk eszébe. Citromsárga haja alig volt elég hosszú ahhoz, hogy említésre méltó legyen. Sile ruhájának párját viselte, a sarkantyúkkal meg mindennel együtt. – És Constance – tette hozzá Amarok halkan. Amikor ők ketten odaléptek az asztalhoz, a kíséretük hátramaradt néhány lépéssel. Merrywell emberei csak úgy nemtörődöm módon készenlétben tartották a fegyvereiket, nem egyenesen rájukcélozva, de nem is messze tőlük. Sile bandája mindenféle formájú és méretű űrászokból és reptéri söpredékből állt, gonosz kinézetű és fel fegyverzett alakokból, de Floyték rögtön látták, hogy ezek távolról sincsenek egy súlycsoportban azzal a két valóban halálos figurával, akiket a sikátorban láttak. De az egyik közvetlenül Sile-ék mögött maradt. Kicsi ember volt, csontos-sovány, sárgásbarna bőre egy kissé halványabb volt, mint Amaroké, és a szeme is kevésbé volt mongolos. Drámai fekete köpenyt viselt magastalpú tabival és bő csuklyával, ami alól csak a szeme villant ki. Hosszúszárú kesztyűje szabadon hagyta ujjait és tenyerét. Nem lehetett nála fegyvert látni, de a lezser öltözék alatt sok minden rejtőzhetett. Egy hosszú botot hordott magánál, egy zöld üvegre emlékeztető anyagú, különböző szélességű ezüstcsíkokkal körbevett alkalmatosságot. 133
– Pneuma-harcos – súgta Merrywell gyászosan Alacrityéknak. – Nos, Amarok, édes fiam – Sile szinte dorombolt. – Constance, kis cicám, ugye emlékszel erre az ifjú izompacsirtára? Ő kapcsolódott a monitorjával a hajónkra az "Olvasd és sírj!" Viadalon. Amarok szája vonássá keskenyedett. – Igen, és el is tűnt egy jó adag rakomány az én hajómról. Sile úgy tett, mintha nem is hallotta volna. Constance csábosan de gúnyosan Amarokra csücsörített. – És a jó öreg Merrywell – folytatta édesdeden Sile. – Optimista és vidám, mint mindig... – Udvariasan meghajolt. Constance bókolt. – Időnként azért megpróbálhatnál mosolyogni, mert mi lesz, ha Isten így fagyasztja meg az arcodat? – Már megtette – dörmögte Merrywell, és vörös cigarettafüstöt fújt Sile-ra. Sile kuncogva Alacrityékhoz fordult. – És ezek vajon kik? – Hajóroncs Mazuma – mondta be Alacrity barátságtalan mosollyal zsivány-álnevét. – Gyökérorrú Delver – mutatkozott be Floyt azon a néven, amit Alacrity talált ki neki a Brifkó Tanyán. – Milyen cuki – dorombolta Constance tapsikolva. Émelyítően Floytra kacsintott. – Rosszul esett, hogy megtagadtad tőlem a vendégszeretetedet, Amarok – folytatta Sile, némi éllel a hangjában. – Rosszul esett neki, és fel is bosszantotta tette hozzá álmatagon Constance, még mindig mosolyogva. Szórakozottan simogatta Sile mellkasát. Hosszú, mandarinstílusú lakkozott és drágaköves körömrátéteket viselt.
134
– Csak te tehetsz arról, hogy megsértődtél mondta Amarok kimérten. – A bosszúságodat pedig tartsd féken! – Tekintete találkozott a pneuma-harcos pillantásával. A kis ember szemében volt valami hipnotikus erő: mintha egy kobrával szemezne az ember, gondolta Alacrity. – A Pihouiaq az én hajómhoz van kikötve jegyezte meg Merrywell fáradt hangon, félig lecsúszva a székében. Az ő itala valami olajos, barna keverés volt, amiben mintha alumíniumforgácsok úszkáltak volna. Szórakozottan kavargatta szőrös, gyűrűktől díszlő ujjaival. – Tehát nyilván tudja, Sile kapitány, hogy Amarok és társai az én védelmem alatt állnak. Sile idegborzolóan, hátravetett fejjel kacagott. – Merrywell, Merrywell, mi lenne a szórakozásunk, ha te nem lennél itt, vén bohóc? Gyere, drágám! Elvezette a feleségét. A pneuma-harcos és a kíséret többi része felzárkózott mögéjük. – Miért öltöznek úgy, mint két szőlő? – érdeklődött Alacrity. – A kis vipera megjátssza, hogy arisztokrata felelte Merrywell. – Meg ezzel is reklámozni akarja, hogy részt fog venni a Bíbor Regattában. Annyira boldog ettől, hogy napjában háromszor kell alsót váltania. – A regattában? – ismételte Alacrity – Ilyeneket is odaengednek? Floyt emlékezett valami ilyesmire, amit a Bruján hallott. A Bíbor Regatta valami előkelő csillagközi verseny, a kiválasztott keveseknek fenntartva. – Uhum – felelte keserűen Merrywell. – Valami nagyfejű jachtját fogja elvezetni. De hogy egy ilyen féreg hogyan tudta ezt elintézni, az még a prekurzoroknál is nagyobb rejtély. – Merrywell kapitány, mi az a pneuma-harcos? – Misztikus, alattomos harcművész. Besurranó tolvaj, 135
orgyilkos, nindzsa-szvámi, minden. Amarok még hozzátette: – Megtanulják teljesen kiüríteni magukat, hogy a pneuma, a harcos-szellem edényei legyenek Az tölti be és irányítja őket. Nincs fájdalom vagy gyengeség, semmi ilyen ballaszt. – Ő az első ilyen, akit látok – mondta Alacrity. – Nem sok szaladgál belőlük, nem igaz, Merrywell kapitány? – Így van – Merrywell arca még jobban összefacsarodott. – Olvasnak a mozdulatokból. És csodákat művelnek a harcban. – A saját érdekében az lenne a legjobb csodája, ha távoltartaná magát Valakitől – morogta Amarok. – Pedig éppen téged nézegetett a legjobban, Rok – jegyezte meg Floyt. – Valaki már egyszer figyelmeztette, hogy ne kerüljön az Ő útjába, vagy szétloccsan a feje, mint egy buggyant eper. – Térjünk vissza a lényegre – vágott közbe Alacrity. – Mi lesz a Blackguarddal? – Meglátogatom Costát – felelte Merrywell – és megpróbálom rávenni, hogy beszéljen veletek. Menjetek a dolgotok után, vagy nézzetek egy kicsit körül, aztán úgy egy óra múlva találkozunk a Máguson. Pár emberem veletek megy. – Köszönjük, nem szükséges – jelentette ki Ámarok, azzal felállt és kiegyenesítette öles vállait. – Sile csak egy hazug kis rágcsáló, akárki áll is mögötte. Alacrity ugyan nem bánt volna egy-két testőrt, de vendégek lévén nem lett volna tanácsos vitatkozniuk. Merrywell távozott embereivel együtt. Amarok, Floyt és Alacrity pedig elindultak fölfedezni a Viadalt. Floyt egy csöppet sem csodálkozott, hogy a drogbarlangok, csehók és szexüzletek élénk forgalmat bonyolítottak le. Azon viszont meglepődött, hogy a friss gyümölcs, zöldség, a
136
tejtermékek és a természetes víz olyan kelendőek, – Sok hajónak nincs saját kertje vagy jó élelmiszerraktára – magyarázta Alacrity. – Több heti vagy havi űrhajós húspaszta, újrafelhasznált víz, meg szintetikus müzli után az ember nagyon tud kívánni egy kis friss tejet banánnal. Amarok és Floyt lementek az alap szintre, és a következő csarnok felé indultak, ami legalább olyan nagynak látszott, mint a másik. Costa biztonságijai csak úgy nyüzsögtek mindenütt. Amarok elmondta, hogy Costának hoz egy keveset a dokkolási díjakból befolyó pénz is, de a fő bevétele onnan származik, hogy résztulajdonosa a Caveat Emptor minden egyes üzletének, A látogatók közti privát kereskedelem csak ott volt megengedve, ahol nem jelentett versenyt a Caveat üzletágainak. Costa busás jutalmakat fizetett a besúgóinak: veszélyes játék volt megkerülni a szabályokat. Meglepően kevés volt viszont a vérontás. Amarok még az úton elmesélte a szabályokat: nincs lövöldözés addig, amíg rá nem támadnak az emberre vagy egyértelműen nem provokálják, de még akkor is bölcsebb a hideg fej. A nézeteltéréseket egy bedokkolt hajón vagy az Emptoron lehet lerendezni, a rend fenntartók felügyelete alatt. Nincs lopás, csalás vagy beugratás. Előttük hirtelen valami zavar támadt. Emberek és nememberi lények feldühödött tömege közeledett. Mindnyájan egyforma hajó egyenoverallját viselték. Nehézkesen húztákvonták kapálózó foglyukat: egy szakadt, véres ruhájú, vadtekintetű férfit. A fején is volt egy véres seb. Ők hárman, mindenki máshoz hasonlóan, kitértek az útból. Két osztagnyi rendfenntartó bukkant fel, de kísérletet sem tettek a beavatkozásra. Ahogy a sokadalom elhalad mellettük, Alacrity odakiáltotta: -Mi történt?
137
Az egyik ember, egy vasszürke hajú nő megállt és visszakiáltott: – Csaláson kapták. Megváltoztatta a keverési arányt egy levegőeladásnál. – És mit fognak vele csinálni? – érdeklődött Floyt. A nő értetlenül bámult rá. – Hát kidobjuka zsilipen, mi mást csinálnánk? Aztán már ment is tovább, hogy lássa a csalót saját vérébe fúlni. Egy másik nézelődő, egy Juno-szerű nő, a fején valami csomaggal, azt mondta: – Úgy hallottam, hogy mostanában egy Langstretchügynököt is kidobtak. Alacrity mohón kérdezte: – Langstretch? Biztosak voltak benne? – Elégbiztosak ahhoz, hogy kihajítsák, testvér – Azzal a nő büszke tartásban, ringó csípővel továbbment. Floyt nagyon kecsesnek találta ezt a szállítási módot, arról nem is beszélve, hogy a kéz is szabadon marad. Alacrity még mindig a híren rágódott. A Langstretch Detektívügynökség alkalmazottai, akár főállásban, akár mellékesként, az egész emberi űrben és még azon is túl tevékenykedtek. Floyt már előzőleg észrevette, hogy említésük mindig lázba hozza Alacrityt. De úgysincs értelme kérdezősködni, határozta el Floyt. Megint valami rébusszal válaszolna... Ehelyett megkérdezte: – És más szabálysértésekért mi a büntetés? Azokért, amikről beszéltél? Alacrity a nyakához tette a kezét, kidüllesztette a szemét, és halszerűén tátogni kezdett. – Errefelé csak azt az egyetlen büntetést ismerik, hogy 138
kidobják az embereket a zsilipen? – Másra nincs szükségük- felelte Alacrity.
8. A kineses telér Betértek egy talponállóba egy újabb leolvadásra. Ezúttal műanyag nyomózsákokban kapták, szívócsővel: a főfedélzeten nagy volt a tolongás. A zárt edények ezenkívül kizárták a szárnyas rovarokat és a többi repülő betegségterjesztőt, ami a Caveat Emptori fertőzte. Alacrity és Amarok társaságában bóklászva Floyt igyekezett flegmának látszani. Csempészett állatok és vadak, lopott és hamis régiségek kirakatai mellett haladtak el, és látták a legművészibben felcicomázott játékgépet, ami csak kapható volt. Ritka borok és drága kelmék kellették magukat a legmodernebb riasztóberendezések és betörőeszközök tőszomszédságában. Tenyérnyi fiók-sebészetek hirdették át- és beültetési, regenerációs és minden egyéb szolgáltatásukat. A Viadal rövid időtartama miatt itt természetesen csak amolyan vágj-ésimádkozz kezelésről lehetett szó, kurtácska utókezeléssel és az eredmény korántsem volt garantált. – De vannak itt elsőrangú orvosok a legjobb műszerekkel is – mondta Amarok. – Ha esetleg rengeteg pénzed lenne, amivel nem tudsz mit kezdeni. De az elv itt is ugyanaz: ide a pénzt, és
139
orvosi műhibáról pedig szó se essék. Alacrity vette át a szót: – Általában új pórus- és retinamintázatot csináltat az ember, meg másik ujjlenyomatot. Aztán elmegy egyenesen a zárt részlegbe, ahol az életcserélő üzletek vannak, vagy he erre nincs pénzed, besétálsz egy egyéniség-váltó fülkébe. Aztán már csak reménykedned kell, hogy az ujjad hegye nem rohad le és nem vakulsz meg. – Azok, akik átalakítanak, nem árulnak el tette hozzá Amarok. Csencselők kínálgatták luxuscigarettáikat, afrodiziákumaikat, kalóz-adataikat, ezenkívül részegységeket, túlélőfelszerelést és mentőkészülékeket. Furcsa nyelvek bábele hablatyolt körülöttük – bár a zömük emlékeztetett a földi angolra – meg különféle jelbeszédeket lehetett látni. Száznyi planéta ínyenc- és népkonyhájának szaga vegyült összekeveredve a levegőbe. Mindhárman megálltak, amikor Amarok egy furcsa hangszereket bemutató kirakatot kezdett el nézni. Egy-két zeneszerszámot ki is próbált, és közben kedélyesen csevegett a bolt tulajdonosával. Floyt körülnézett. – Ez kell nekem! – mutatott egy bódéra. NYELVTANULÁS – MNEMONIKA! KÜSZÖBALATTI OKTATÓPROGRAMOK! SPECIALITÁSUNK A HEURISZTIKA! – A CSILLAGKÖZI KOMMUNIKÁCIÓS INTÉZET TÁRSULT TAGJA! – Valószínűleg valami pereskedés erejéig van csak közük a Csillagközihez – vélte Alacrity. – De szerezhetünk egy pár kazettát. Jó ötlet: talán segít a kerszlengben, meg talán egy kis feleselőnyelv is rádragad. Amarok végül megvett egy miniatűr üvegharmonikát, és továbbindultak. Az egyik oldalépületben csend és homály uralkodott. NYUGALMI BÁZIS – FEJPILÓTÁKNAK, 140
közölte a szerény tábla. Fiatal és öreg, hím- és nőnemű fejpilóták hevertek mindenféle ágyakon, felfüggesztett durális vezetékekkel, üdvözülten mosolyogva. Aztán egy csillogóan sima bőrű, tizenéves szexjátékszer-fiú mellett haladtak el. A fiú állatszelídítőnek volt öltözve, csillogó korbácsot suhogtatott, és egy gyönyörű, gyíknak maszkírozott fiatal nőt vezetett. Az út mellett egy üzér kínálgatta portékáját: egy népszerű szexbolygóról lopott szövetmintából klónozott embriókat. – A Földszolgálat azonnal le fog tartóztatni, és kiszívja az agyamat – nyöszörögte Floyt. – Kiégetik az összes szinapszisomat és cementtömbbe rekesztve az óceán fenekére süllyesztenek. – Nem szabad így gondolkodnod, Hó! Végül is nagy hős leszel. Bear ellenőrnek szüksége lesz rád a pszichoprophoz. Ne veszítsd el a csüggedésedet! Ettől Floyt egy kicsit jobb kedvre derült. Fegyvereket kezdtek el nézegetni. Voltak pengés, lövedékes és energianyalábos típusok, de akadtak késkorbácsok, molekuláris fojtóhurkok, meg mesterséges körmök beépített injektorral. Ezek mellett egy közönséges pisztoly rettentően ódivatúnak tűnt. Miközben nézelődtek, egy fényes szemű emberke lépett oda hozzájuk. – Egy kis visszavetülés? A legjobb minőség. Ha vesznek, még ágyat is adok. Na? Floyt közömbösen rázta a fejét: úton-útfélen drogokat és más anyagokat ajánlgattak nekik. De az emberke megrángatta Alacrity ruhaujját. – Hé, főnök! MIJNHEER! Visszavetülés? Alacrity arca teljesen elváltozott. Lerázta magáról az emberke karját, megragadta a ruhája elejét és egyszerűen fölemelte a földről a bal keze erejével, míg jobbjával a kapitányi oldalfegyver után kotorászott.
141
Minden vér kifutott az arcából. – Ne! – kiáltotta Floyt, és közbevetette magát. Amarok is beavatkozott. Pillanatok alatt szétválasztották a két embert. Alacrity lehiggadt egy kissé, de még mindig szikrázott a szeme. A tolakodó árus egycsapásra feledte halálfélelmét, és cirkuszolni kezdett. Floyt egy ovált nyomott a kezébe, és elvonszolta társait, mielőtt nagyobb tömeg verődött volna össze. Egy könyvesbódé védelmében aztán Floyt megkérdezte: – Mi volt ez az egész? Alacrity fújt egy nagyot. – Bocs, Hó, de olyan hirtelen jött... Egyszerűen nem szeretem a visszavetülést. – Nem rosszabb, mint bármi más, amit itt árulnak – mutatott rá Amarok. Alacrity vállat vont és a padlót bámulta. Nem akart vitát nyitni, aztán az ifjú kereskedő azt mondta: – Hagyjuk. Inkább nézzünk körbe itt. Alacrity, első haragja múltával, nem ellenkezett. Floyt tárolta magában az új szót: VISSZAVETÜLES. A huszadik század vége és a huszonegyedik eleje felé volt egy rövid időszak, amikor az emberiség nem szerette a távolságot. De most újra hetekre, hónapokra voltak egymástól a települések még a leggyorsabb kommunikációs lehetőséggel, a Hawking-effektussal is. Sok telep évekig nem kapott látogatót. Aztán ott volt az emberi űr puszta nagysága, a rengeteg ember és esemény. A Földhöz hasonló maradi elszigetelődéspártiak kivételével mindenki mindig tudni akarta, mi történik, mi a legújabb, mik a hírek. A történelem során még sosem voltak ennyire kelendőek a különféle útinaplók és leírások, mint éppen most. Még a Viadalon sem nagyon volt olyan bár vagy bordély, ahol ne lett volna legalább egy hírközlőszerkezet. Ugyanez vonatkozott az étkezdékre és játéktermekre, de még a 142
drogbarlangokra is. Az a könyvesbódé-infocenter, amibe belebotlottak, nem annyira a friss eseményekkel, mint inkább könyvekkel és kazettákkal foglalkozott, de ezzel együtt számos képernyő és kijelző versengett a járókelők figyelméért. A belépődíj leszurkolása után megálltak, hogy megnézzék, mi újság a nagyvilágban. Átfutották a helyi "Ki, hol, miért"-et: egy elektronikus üzenőtáblát, ahol emberek próbálták megkeresni szeretteiket, adtak fel társkereső hirdetéseket, tettek közérdekű bejelentéseket, és így tovább. Az egyik hirdetés képe egy szakállas, enyhén fanatikus tekintetű férfit ábrázolt, akiről Floytnak azonnal a Raszputyint ábrázoló ősi fotók ugrottak be. Alacrity felkacagott, amikor meglátta. – Az értesítési cím valószínűleg egy rendőrséget vagy a Langstretchet rejti. Itt ugyan eltűnt örökösként hivatkoznak rá, mert a Viadalon nincs körözőlevél, de ez akkor is Janusz. – Bűnöző? – Kalóz, bankrabló, szélhámos: Janusz minden egyszemélyben. Gyakran megszorították, de el sosem kapták. Sokak szerint soha nem is fogják. Aztán megnézték a friss eseményeket. A szokásos háborúk és állítólagos háborúk mellett a Spicai Vegyesben azt olvasták, hogy felbukkant egy új technológia, ami szinte fáziskésés nélküli, egyidejű kommunikációt tesz lehetővé. – Hányszor hallottam én már ezt! – zsörtölődött Alacrity. – Valószínűbb, hogy gond van a tőzsdéjükön. Megerősítetlen hír érkezett arról, hogy egy rendkívül fejlett nem-emberi fajjal történt meg a kapcsolatfelvétel, aminek határai lassan közelítenek az emberi űr határaihoz. Vezető filozófusok, egyházi emberek és tudósok adtak hangot afölötti sajnálatuknak, hogy a Homo Sapiens nem tudja fölvenni a versenyt egy ilyen technikailag, intellektuálisan és lelkiekben 143
is felsőbbrendűfajjal. Ez teljesen elnémította Floytot. – Előbb bizonyítsák be, aggódni aztán is ráérünk – volt Amarok reakciója. A földi a szemöldökét ráncoló Alacrityhez fordult. – Legutóbb a kinduriikkel volt ugyanez. Aztán kiderült, hogy azok a kis felkapaszkodott sznobok csak négy koszos kis csillagrendszert mondhattak a magukénak, és lenéztek mindenkit, aki nem osztódással szaporodott. Az üzlet meglepően nagy volt. Kedvükre bóklászhattak a tekercsek, keményfedelű könyvek, kapszulák, tabletták, faxok, chipek, papírkötésű kiadványok, magazinok és kódexek rengetegében. Amarok Edward-korabeli nyomtatott fóliánsokat nézegetett. Floyt és Alacrity egy hosszú polcsorhoz mentek, Alacrity prekurzor anyagokat keresett. Fürgén keresgélt, de nem talált olyat, amit ne ismert volna. A polc mögött befordulva egy teljesen más világba értek. Egy beugróban hirtelen rikító címlapok, holoképek között találták magukat, hőstetteket, szenvedélyt és romantikát töményen árasztó plakátok alatt. Filléres ponyvák, gondolta vidoran Alacrity. A könyvek, kapszulák, szalagok és egyebek bőséges választékának közepén egy furcsa kis szerzet üldögélt, ami Floytot leginkább egy oroszlánmajmocskára emlékeztette, csak éppen egy kicsit nagyobb és zömökebb volt, és inkább földi állatnak látszott. Sárga, vörössel-zölddelfeketével hímzett sárga köntöst viselt, melynek hátulsó része alól szöszke fogódzófarok kunkorodott elő méltóságteljesen, mint egy roppant kérdőjel. A jelenségnek pompás, kunkori bajusza és nagy, csodálkozó szemei voltak. Vastag szemöldökéből hosszabb, erős szálak álltak ki antennaszerűen. Hegyes, szőrös fülei voltak, finom kis kezében könyvet szorongatott, ölében leolvasó pihent, lábánál pedig mindenféle egyéb limlom.
144
– Alacrity, látod, mit olvas? – bökte oldalba a barátját suttogva Floyt. – Húha! Bombastico Herdmant! – szűrte a szót Alacrity. A Bombastico Haerdman volt az álnév, ami alatt Sintilla kiadta Weirről szóló ponyváit. Az üzletben is akadt belőlük jópár CASPAHR WEIR ÉS A BOSSZÚVEKTOR VUDU SZÜZEI, CASPAHR WEIR A FÜTTYÖGŐ ASZTEROIDA ZOMBI KANNIBÁLJAI ELLEN, az a keménykötésű kötet pedig, amit a kis figura olvasgatott, és tele volt valószínűtlen hajók komputerizáít képeivel, csábító szirénekkel és bátor hajósokkál, a CASPAHR WEIR ÉS A POKOLBELI VÁMPÍRMACKÓK TALÁLKOZÁSA rímet viselte. A lényecske felpillantott révületéből, és rájuk emelte nagy, barna szemeit. – A felesleges rakományt kidobni a fedélzetről! – sipított fel hirtelen felmeredő farokkal, remegő bajusszal és antennákkal, felmeredő sörénnyel. – A Gibsonokat felhúzni! Mi nem ismerjük az inakba szállt bátorságot! – Talán félelmet – javította ki szelíden Floyt. A lény rendkívül bosszúsnak látszott Tekergő farokkal raj ük vicsorított. – Ó... Elnézést, emberek! A kifejezéseitek olykor megtévesztőek – Felemelte a könyvet. – De olyan lendületes! Annyira kalandos! Micsoda hormonalizmusl - Tetszik, mi? – mosolyodott el Alacrity. – De még mennyire! És a Kim, az Ótestamentum, a Három Testőr – Ekkor a helység tulajdonosa, egy tagbaszakadt jassz, aki jobban illett volna egy űrkikötö rakodódokkjába, dugta ki a fejét egy polc mögül: – Professzor, ne szórakozzon velem: ez nem egy francos könyvtár! Én megértem magát, de mégiscsak már két órája lóg itt! – Mindjárt, mindjárt – csiripelte a lényecske. Hát még csak 145
nem is válogathatok kedvemre ilyen botrányos árak mellett, amiket te elkérsz, Cully? Cully tehetetlen, utálkozó mozdulatot tett, aztán eltűnt. – Maguk is érdeklődnek az efféle történetek iránt? – kacsintott a lényecske Floytékra. – Némileg – felelte Alacrity, és eszébe jutott a HOBART FLOYT ÉS ALACRITY FITZHUGH A SZUPERNÓVA AMAZON RABSZOLGANŐI ELLEN. Floyt elvigyorodott. – Valakinek személy szerint nincs sok ideje ilyen kacatokra – jelentette ki Amarok, aki időközben csatlakozott hozzájuk. – Kacatok??? – pattant fel a kis jószág. Farka hegye felháborodottan rezgett a feje fölött. – Mint a CH'KPantalogikai Intézetének munkatársa, biztosíthatom önt, uram, hogy ezek egyáltalán nem kacatok vagy lényegtelen semmiségek! Nézze csak meg a saját faja történelmének példáit! – Farka szőrei lassan lesimultak, ahogy csillapodott a mérge. – Helyénvaló, hogy bemutatkozzam: K'ek-k'ek-k'ek professzor vagyok – trillázta. Erre ők is bemutatkoztak Alacrity és Floyt zsiványálnevükön. K'ek professzor – ahogy szólíthatták – nem csak kezet rázott velük emberi módra, de végig is szimatolta őket, hogy megjegyezze a szagukat, de közben antennái is feléjük rezegtek. – A kutatóidőmet töltöm – magyarázta. – Egy teherszállítón jöttem, ami azért dokkolt be a Viadalra, hogy elintézzenek itt valami ügyletet, amit a kapitány nem volt hajlandó elárulni. Igazán színes itt az élet, nem találják? – Valóban – ismerte el Floyt. – De jobban teszi, K'ek professzor, ha vigyáz magára. Veszélyes is lehet. – Ne aggódjon – felelte K'ek, és valami fényes dolgot villantott meg a kezében. – Nem áll szándékomban valami állatseregletben végezni. 146
Floyt már éppen válaszolni akart, amikor Merrywell két embere bukkant fel mellettük, és mondtak valamit Alacritynek. – Találkoznom kell Merrywellel – mondta Floytnak halkan Alacrity. – Rávette Costát, hogy fogadjon engem. – Téged? Nem minket? – Merrywell ezt üzente. Costa gyanakvó fajta. Ha már így esett, Floytnak el kellett ismernie, hogy talán így a jó: logikusabb, ha Alacrity megy, aki tudja, mit kell kérdezni. De K'ek professzor is meghallott valamit a beszélgetésből nagy, szőrös fülkagylóival. – Costa kapitány? Az információknak valóságos kincsesbányája lehet! Magával mehetnék? Kérem, kérem! – Sajnálom... – Alacrity megpróbálta megpaskolni a fejét, de a lényecske elugrott. – Nem lehet, prof. – Milyen kár! – hervadt le K'ek. De aztán megint felélénkült. – Ismerik az Oázis nevű kávézót? Arrafelé, ahol a Rantipote dokkol? Én ott leszek, és szívesen látom Önöket és a barátaikat egy italra, cserébe pedig talán el tudnak mesélni nekem néhány helyi szokást. – A Rantipole meglehetősen... hírhedt – mondta Amarok. – Nem lesz nehéz megtalálni. – Ez jól hangzik – döntött Alacrity. – Ha lesz időnk, rendben. Hó, ott találkozunk, vagy a Máguson, attól függ, hogy alakulnak majd a dolgok. Amikor Alacrity távozott Merrywell embereivel, K'ek összeszedte a könyveit és fizetni indult. Floyt valami könnyű olvasmány után nézett az útra. Óvatos diadal érzése öntötte el és reménykedett benne, hogy most már nem lesznek nagyobb akadályok az örökölt hajó megszerzése előtt. Kiválasztott néhány irományt, míg Amarok a kreatív számvitelről talált valami szalagot. Ketten mentek tovább a barkácsboltok, szexbutikok és 147
létfenntartó rendszerekkel meg védőruhákkal házaló árusok során. Amarok meg is állt egy ilyen árusnál, azzal a céllal, hogy egy kicsit feltöltse a monitor készleteit. Floyt hüledezve nézte a hihetetlenül változatos öltözékeket: a páncélozott, gyakorlatilag egyszemélyes űrhajónak számító monstrumokat, egészen a hálózsákra emlékeztető test-csomagokig, amikben úgy lehetett szállítani és rakodni az embereket – vagy holttesteket –, mint egy bőröndben. De voltak egyéb szerkentyűk és mütyürkék is. Floyt látott ott kártyapakli méretűre összehajtogatható sátrat, olyan spréket, amik elejét veszik az űrruhában oly kellemetlen viszketésnek, valamint kétes formájú, hordozható illemhelyeket. Kiválasztott egy univerzálisnak szánt túlélőeszközt, ami kés, bokszer, irattartó, fűrész, öngyújtó, mikroszkóp, sugárzásméró, víztisztító és még sok más volt, egyben. A nyelére még iránytű is volt szerelve. Amarok, aki végül mégsem vásárolt, odajött, hogy megnézze. Floyt büszkén mutatta neki a micsodát. – Még dugóhúzó is van rajta, látod? Sőt, még halat is lehet vele pikkelyezni! Amarok szakértő pillantással méregette. – Iránytű? Még csak nem is inerciális követő vagy telelánclokátor? Hobart, ennek az izének a múzeumban lenne a helye! Talán a földiek régiség-imádata, talán a potom ár tette, vagy talán csak az, hogy az iránytűnek olyan jó fogása volt. Floyt két ovált vett elő, és odaadta az árusnak. A műintézmény tulajdonosa gondosan megvizsgálta az érméket, még egy kis detektorpálcát is elhúzott fölötte: a Spicai Banknak vagy más pénzvizsgáló intézménynek errefelé nem volt fiókja, és a Viadal közismerten a merészebb hamisítók paradicsoma. 148
Aztán, elégedetten az eredménnyel, kiszámolta Floytnak a visszajárót centauri decidukátokban. – Egy pillanat – mondta Amarok., Elővette a saját pénzvizsgáló szerkezetét, bár az összeg valóban jelentéktelen volt. Az árus elfintorodott, de nem tiltakozott. Amarok engedte, hogy Floyt elfogadja a pénzt. – Legalább alkudhattál volna egy kicsit – morogta. Továbbmentek, amíg egy átlátszó dór oszlopokból álló üzlethez nem értek. A bolt tele volt furcsa ékszerekkel és orvosságosüvegcsékkel. Mérgeket, szerelmi bájitalokat, kábcseppeket, igazságszérumot és hasonló holmikat lehetett kapni azokkal a ravasz szerkezetekkel együtt, amikkel be lehet adni őket a mit sem sejtő áldozatnak. Gyűrűk, karkötők, melltűk, bokaláncok, hajtűk és sétapálcák sorakoztak ott, bennük titkos tartályokkal és rejtett adagolótűkkel. Floyt hosszan elnézegette ezeket, és elgondolkodott rajta, mennyire másképpen alakultak volna a dolgok, ha az a nő, aki még a Földön el akarta tenni láb alól, valami ilyen dolgot használt volna az injekciós fecskendő helyett. Elmélázva bámult egy csodálatos Ouroboros-gyűrűL – Garantáltan átmegy minden,ellenőrzésen jegyezte meg a boltos, egy fecsegő kis Éried hájpacni. Feje fölött az Éried kereskedők hagyományos dicsfénye lebegett, amely egy, a testén valahol elrejtett vetítőből jött. A hangjából ítélve semleges neművé tették, mint minden igazán jő Éried kereskedőt. – Hát hinné, hogy ebbe a kicsiny gyűrűbe négy adagnyi fér az ön által kiválasztott anyagból? – Hobart, mit akarsz ezzel? – kérdezte rosszallóan Amarok. – Tisztességes ember ilyet nem vesz a kezébe. Az Eried nem akarta elveszteni az üzletet, de attól óvakodott, hogy közvetlen vitába keveredjen Amarokkal.
149
– Tudja mit, beleteszek egy próbaadagot, ingyen, és kap még húsz különféle szert, összesen csak száz oválért. Magam sem tudom, miért, de ma magyvonalú hangulatomban vagyok, úgyhogy most fogjon meg, amíg tud. Mérgek, altatók, szerelmi bájitalok... – Szerelmi bájitalok? – tekintett fel Floyt. – Méghozzá mindenféle fajta! Valójában afrodizikátumok. Erotimax, hedonol, kantaridon, stimulex – és önnek, de csak önnek, olcsóbban adom. Kilencven oválért Floyt Yumira gondolt. – És édességben? Például likőrös csokoládéban? Aboltes olyan szaporán bólogatott, hogy glóriája billegni kezdett. – Remek ötlet! Kap egy doboz Angyalcsókot, négy darabot, ingyen, és akkor az egész csomagot megszámítom hetvenöt oválért! Amarok elképedt. – Minek neked ez, Hobart? Floyt első reakciója a döbbenet volt, csak aztán a düh: az Eried csokoládéja ugyanaz volt, mint amit Yumival evett, mielőtt szerelmeskedtek. Szóval amit tett, a Daimyója parancsára tette, és enélkül el sem tudott volna viselni...? De hiszen... ebben a dobozban négy bonbon van, és a tálcán is négy volt! Lehet, hogy bennem nem bízott, de neki nem volt rá szüksége...! Aztán eszébe jutott a búcsúcsókjuk, az ajándék. Akkor a kezdeti motívumok már nem számítottak. Floyt felderült, amikor Amarok szavai eljutottak a tudatáig. – Igazad van, miért is lenne rá szükségem, Rok? Az Éried már-már zokogott. – Hatvan óval, és ez az utolsó ajánlatom! Mikor hallótávolságon kívülre értek, már negyvenig adta. Amarok
150
tanácsára az Emptor egyik fölső zsilipjén mentek ki egy másik hajóba, kisebbe, a Rantipole-ba, amit versenyek, vetélkedők és más fogadási események számára rendeztek be. A Ramtipole egy meghajlított, körülhatárolt gravitációs mezővel rendelkező ideiglenes átjáró kötötte a nagy hajóhoz. A főzsilipjére festett jelek Amarok magyarázata szerint arra figyelmeztettek, hogy a Szabványnál – ami nagyjából a terrait jelentette – kissé gyengébb gravitációra és ritkább légkörre kell számítani. A belépés fejenként tíz ováljukba került. Bent a fedélzeten vegyesfajú tömeg fogadott és ordítozott különféle sporteseményeken. Különféle világok állatait eresztették össze viadalra, cél- és futóvad lövő versenyeket bonyolítottak le, pengekorbáccsal késsel, tűzzsákkal és bioszinergikus fegyverekkel vívtak párbajokat. Az egyik arénában, egy kisebb átlátszó kupolában két keményen legyógyszerezett férfi küszködött hólyagköd-vetőkkel. Floyt elfordította a tekintetét. – Miért kellett idejönnünk? – Főleg azért, hogy emlékeztessem magamat arra, mennyire nem szeretem a Viadalt, Hobart. – Ha eleged lesz, menjünk. Elmentek egy helység mellett, ahol mindenféle csúszómászókat kellett a versenyzőknek egészben lenyelniük, de volt m ég nehézgravitációs birkózás is. Visszafelé tartottak a Kantipole kanyargó zsilipjéhez. Útközben elhaladtak egy kisebb teremnél, ahol szabadkézi küzdelmek folytak. Az egész hely vértől, verítéktől és gyűlölettől szaglott. Elképesztő összegek cseréltek itt gazdát. Floyt mintha valami vadállatias lelkesedést vélt volna felfedezni Amarok tartózkodó viselkedése mögött. – Ha be akarsz menni, Rok, megfogom a kabátodat. Amarok a padlóra köpött. 151
– Azokhoz a mészárosokhoz? Ez Valaki tudásának és tanítóinak megcsúfolása lenne. A következő helységnél újabb csődület fogadta őket. Kurjászó, vad és belőtt nézők gyülekeztek egy vívódobogószerú elkülönített terület körül téteket ordítozva és bankókat lobogtatva. Az egyik oldalon valamilyen erőbehatás következtében meghajlott és behorpadt, egyszerű vaslapokból álló szekrénynek tűnő alkotmányok álltak egyenesen vagy roskadtan. A pálya végén férfiak és néhány nő állt, páran vérző fejsebbel, de jobbára iszogatva vagy inhalátorokat szívogatva, pipázva vagy tablettákat ropogtatva. Floyték látták, hogy két bedrogozott segítő az egyik szekrényt a pálya másik végére állítja, egy méterrel az elpiszkolódott végvonal elé. Az egyik felkurjantott: – Újabb kihívás, Lugo! A versenyzők közül egy zömök, erőteljes kinézetű férfi lépett elő, aki úgy festett, mint egy elhízott súlylökőbajnok. Tarkopaszra borotvált, rózsaszín koponyáját jól látható forradások borították, de friss vér nem. Sűrű, göndör fekete szőrzet nőtte be mellkasát, hátát, hasát és vállait. Amarok kíváncsian beóvakodott a helységbe, és az oldalvonal felé indult. Floyt körültekintően utánaosont. A tömzsi ember – Lugo – intett, hogy tudomásul vette a kihívást, aztán hosszan belekortyolt sápadtkék rumot tartalmazó butykosába. – Valaki mintha már hallott volna ilyesmiről. Nézzük meg, mit csinál ez a Lugo, Hobart! Floytnak nem igazán volt most hangulata ehhez, de nem akart akadékoskodni, hiszen Amarok szívességet tett neki azzal, hogy kísérgeti a Viadalon. A furcsa versenyrendezői fémlapokat raktak a szekrénybe. Egy másik versenyző, egy hősi szoborra emlékeztető fiatalember egy szál saruban és 152
ágyékkötőben, a kezdővonalhoz lépett. Lugon nem látszott, hogy aggódna. Floyt, mivel nem tudhatta, mi fog következni, nem nézett oda, így elmulasztotta az új ellenfél indulását. Új túlélőeszközével játszadozott, a pengéket és más kis izéket próbálgatta. Amarok viszont látta, ahogy a kihívó gyors léptekkel, aztán galoppra váltva, majd futva megindul a pályán, leszegett fejjel, mint a támadó bika. Aztán kezeit hátrahúzva hatalmasat vetődött a végvonal felé, vérfagyasztó csattanással lefejelve a szekrényt. A szekrény hátralökődött az ütközés erejétől, de nem olyan messzire, mint Amarok várta. Visszhangos csattanással eldőlt és vastagon verte föl a padlóra leszórt fehér port. Az emberi faltörő kos félterpeszben pattant fel a padlóról. Akik rá fogadtak, most felnyögtek. Floytnak, aki már későn nézett fel, elállt a lélegzete. A két segéd, akik két különböző szer hatása alatt álltak, mérőműszert hozott elő, és együttes erővel próbálták megállapítani, milyen messzire repült a szekrény. – Másfél méter – dőlt el az eredmény. A kihívó pártfogói közül újabb kiáltások hallatszottak, és kezek integettek a levegőben. Most Lugo állt az alapvonalhoz, készen a visszavágásra. – Nehézgravitációs típus – vonta le a következtetést Amarok. Most már Floyt is figyelt. A fickó olyan súlyos vágtába kezdett, hogy az egész fedélzet beleremegett. Nagyon hamar felgyorsult, és olyan reccsenéssel ugrott neki a szekrénynek, mintha két csillaghajó ütközött volna össze. A vasalkotmány ezúttal úgy elrepült, mint egy ijedt madár, Lugo pedig simán érkezett a padlóra. A lökés majdnem kétszer nagyobbra sikeredett, mint a kihívóé. 153
A nézők kiáltozásba törtek ki és gyorsan ittak egyet, éljenezve vagy átkozódva. Mérges öklök emelkedtek a levegőbe és vidám sapkák repültek fel. A nyeremények kifizetése máris megkezdődött, még mielőtt a kótyagos rendezők kihirdethették volna a győztest. A fizetés a Spicai Bank jegyeivel, oválokkal, dukátokkal, ékszerekkel, drágakövekkel és fegyverekkel, esetleg más személyes tárgyakkal történt. Egy igen disztingvált külsejű dáma éppen rendkívül jóképű fiatal férfi kísérőjét adta át egy másik, ha lehet még nála is disztingváltabb hölgynek. A fiút az új felállás sem zavarta: habozás nélkül átölelte újdonsült pártfogóját. – Akár mehetünk is – döntött Amarok. – Itt valami bűzlik, de Valaki még nem tudja, mi az. – Részemről rendben, Rok. De mielőtt visszamegyünk a monitorra, vagy akárhova, szeretném ezt visszacserélni – emelte föl Floyt a túlélőeszközt. – Az iránytű el van törve. Amarok nem nagyon akart törődni a dologgal, de aztán hirtelen, ragadozó érdeklődés vett erőt rajta. – Hogy mondtad? Miből gondolod? – Félrevonta Floytot, és testével fedezte beszélgetésüket. – Egy pár pillanattal ezelőtt teljesen megbolondult, és körbe-körbe forgott. Most már megint rendben van, de mivel a kereskedő azt mondta, hogy garanciát ad... Amarok lepisszegte. Körülnézett, különösen a végvonalat méregette, ahova a szekrényt tették. Az állat dörzsölgetve motyogta: – Hát ilyen egyszerű lenne? Aztán hangosan felnevetett, karonfogta Floytot és az ajtó felé indult. A tömeg zavartalanul őrjöngött tovább, távozásuk észrevétlen maradt. Floyt az egyik zsebébe tette a szerkezetet a könyvvel 154
együtt, amit vett. Az ajtójelzéseket követve Amarok megtalálta azt a helyet, egy emelettel lejjebb, közvetlenül a szekrénylökő terem, egészen pontosan a végvonal alatt. Egy közeli helységből valami kábel futott fel a mennyezeten keresztül, a szekrény alatti padlólapokhoz. – Megvan! – lehelte Amarok. Floyt kezdte érteni a dolgot. Követte Amarokot, aki átlopózott abba a helységbe, ahonnan a kábel kiindult. A zsilipajtó résnyire nyitva, ami bevett szokás volt a roskatag elaggott atmoszférafenntartórendszerű Rantipole-on. Mindketten lekuporodtak, és belestek a nyíláson. Öregember üldögélt egy kisasztalnál, és vadul hajtott egy füstporlasztót. Nem vette észre őket. Előtte számos monitor mutatta a fenti versenyt, különböző kameraállásokból. Amarok némi terepszemle után észrevett a folyosón egy szerszámosszekrényt. Odament, beletúrt, és egy csíptetőszerű eszköze tért vissza, egy kicsit állított rajta. – Hullámtörő – magyarázta Amarok súgva, azzal Floyt kezébe nyomta a szerkezetet, és hátával a falnak támaszkodott. Behajlította a térdét és tenyerével lábtartót formált. – Gyere! – súgta. Floyt egy kicsit még mindig a leolvadás hatása alatt állt, és még a habozás is nehezére esett. Lábát Amarok erős tenyereibe rakta, aztán fellépett a vállára, némileg inogva addig, amíg Amarok körbe nem fogta a lábszárát. A hullámtörő bilincse alkalmazkodott a kábel méretéhez, és cinkos kattanással rákapcsolódott. Amikor Floyt már megint lent volt, Amarok visszament az ajtóhoz. Valami bőrszerfi szintetikus anyagot szedett elő, és Floyt túlélőszerszámának ultraéles ollójával lenyesett belőle. Felhajtotta a felsőrészét, és valahogy beillesztette a darabkát felhajló gallérjába.
155
– Most menjünk vissza – mondta fojtott hangon – mielőtt valaki rajtakap minket! A furcsa verseny színhelyére visszaérve azt látták, hogy Lugónak nem igen akad új ellenfele. Senkinek sem volt kedve begyűjteni egy jó kis húzódást vagy gerincsérvet a nyilvánvalóan verhetetlen Lugó ellen. A bajnok tehát alaposan meglepődött, amikor Amarok odalépett hozzá, és közönyösen megkérdezte, hogy ő is próbát tehet-e. Floytot odahívták, hogy vizsgálja meg a szekrényt és a súlyokat az alján. Az egyik támolygó rendező gyorsan végigdetektorozta Amarokot, hogy lássa, nincs -e páncélozott koponyája, megerősített gerince vagy egyéb tisztességtelen előnye. Nem volt nehéz ötszáz ovált megtenni Amarokra három az egyhez arányban. A fogadók kezüket-lábukat törték. Amarok még Floytnál is többel játszott. Floyt most először látta Amarokot pénzt kiadni. Hamarosan egy egész kis vagyon jött össze. Amarok odanyújtotta Floytnak a fegyverszíját, aztán a vonalra állt. Úgy repült végig a páján, mint egy ifjú istenség. Amarok egyenesen előrevetődött, hátracsapott karral. Amikor hozzáért a szekrényhez, az alkotmány hátrarepült, mintha puskából lőtték volna ki, és még csak nem is a porral beszórt területen ért földet, hanem jóval mögötte, és egészen a falig csúszott. Lugónak leesett az álla. A nézők fütyültek és éljeneztek Amaroka fejét dörzsölgetve felállt és kimosolygott Floytra. Ő nem sérült meg, részben a fejét takaró fekete hajnak köszönhetően, a szekrény oldala ellenben csúnyán behorpadt. Lugo, aki nem merte leleplezni Amarokot és így saját csalását, inkább folytatta a versenyt. Szuszogva, fújtatva toporgott, mint egy dühödt bika. Olyan volt valóban, mint egy emberi rakéta. Azok, aki rá fogadtak, biztatásokat kiabáltak
156
felé., – Úgy látszik, a még falon is át akarja lökni jegyezte meg Floyt ötszáz ováljáért aggódva. Lugo ugyanazzal a növekvő lendülettel rohamozott. De a koordinációja már nem volt olyan tökéletes, talán mert felidegesítette Amarok bemutatója, vagy zavarták a fejére beszerzett dudorok. Lugo apait-anyait beleadott, és padlórengető döndüléssel vágódott a fémnek. A szekrény meredek ívben repült fel, de Amarok lökését nem tudta túlszárnyalni. A porral beszórt terület legvégén látszott becsapódásának helye. Lugo a padlóra nyekkent, és ott is maradt, mozdulatlanul. A tömeg közt teljesen elszabadult a pokol. Amarok pártfogói azonnal nyakonragadták Lugo támogatóit. Palackok és ibrikekjártak kézrőlkézre. A győztest csókolgatták, hátbaveregették, karjára paskoltak, a fenekére vertek. Floyt sietve begyűjtötte a saját nyereményét, meg Amarokét. Lúgot hatan cipelték el a helyszínről. Floyt és Amarok sietve távozott az Amarokra fogadók szívbéli jókívánságai és Lugo rajongóinak fekete átkai közepette. Mindketten egyetértettek abban, hogy az előállott helyzet újabb leolvadások elfogyasztását kívánja meg. Elindultak tehát a házilagosan felfestett, egyetemes KIJÁRAT jelzéssel ellátott nyilak mentén, hogy megkeressék K'ek professzort az Oázisban. Floyt, rá olyannyira nem jellemző gesztussal időről időre megcsókolgatta nyereményét. Lépcsőkön másztak le, átjárókat hagytak maguk mögött, ami egyre kevésbé tetszett Amaroknak. – Ez valahogy nem lesz jó. Ez nem lehet a helyes út az elülső zsiliphez, akármit is mondanak a jelzések. Egy visszhangos raktárhelyiség közepén jártak, ami néhány ócska ládától eltekintve kongott az ürességtől. A gyenge 157
világítás több árnyékot vetett, mint amennyi fényt adott. Floyt nem hallott gyanús neszt, nem érzékelt mozgást. Valami hideg villanással beleállt a nyakába, és ő egycsapásra lebénult. Estében megpördült, a revolver kiesett az övéből. Amikor Floyt tehetetlenül, de nem eszméletlenül összerogyott, Amarok megpördült és a fegyveréhez kapott, de egy zöld, üvegszerű bot csapott le a csuklójára, amikor emelte a pisztolyt. A fegyver koppanva hullt a padlóra. Amarok az érkező ellenségre számítva hátraugrott, de senki nem jött. A pneuma-harcos addig várt harcra készen tartott botjával, amíg Amarok jó messzire nem került. Akkor gyorsan felkapta a fegyvert és Floyt Webley-jével együtt feldobta egy magas láda tetejére. Amarok egy lépést előrelépett bicepszét masszírozva. A bot suhogva szökkent támadóhelyzetbe.
9. "Ha meghalhatnánk, mielőtt felébredünk..." Merrywell és Alacrity fegyvereit átvizsgálták, testőreiket pedig hátra kellett hagyniuk a Húszas Válaszfalnál, még jóval azelőtt, hogy elérték volna a Caveat Emptor hídját és Costa, a tulajdonos és kapitány lakrészét. A választóvonalat erősen őrizték. Úgyszólván minden más látogatót, csellengőt vagy ügynököt visszaküldték. A Húszas Válaszfal túloldalán azonban gyökeresén megváltozott a 158
környezet. Csend és nyugalom honolt a kényelmes helyiségekben és elegánsan díszített folyosókon. Még a biztonsági berendezések és riasztók is stílusosan formatervezettek voltak. Még az a két biztonsági is lemaradt, aki bekísérte őket. Új kalauzuk egy bájos fiatal nő volt tornyosan göndör vörös hajjal. Mezítláb járt, és valami pókhálószerű anyagból készült skarlátszín kosztümöt viselt. Alacrity látott néhány más nőt és férfit is, hasonló öltözékben. – Costa társaság igazgatói – közölte Merrywell. Jóleső ráérősséggel csoszogott előre. A kísérőik nem bánták. Alacrity sem, aki örült, hogy végre vethet egy pillantást a Viadal legelegánsabb és legzártabb területére. Lassan elballagtak egy tágas terem mellett, ami rézvörös bársonnyal volt tapétázva és függönyözve. Itt a Viadal olyan látogatói gyülekeztek, akiket össze sem lehetett hasonlítani a Húszas Válaszfalon túli csőcselékkel. Costa szolgái vitorláztak közöttük megrakott tálcákkal. Könnyed, halk muzsika zsongott. A terem közepén egy alacsony, köralakú plüssemelvény állt erős megvilágításban. Egy búzaszőke, tizennyolc év körüli lány feküdt rajta. Arca duzzadt volt a sírástól, de már elfogytak a könnyei. Oldalt holografikus képernyők ontották a szükséges adatokat: orvosi vizsgálatok eredményeit, képzettséget, tulajdonságokat és garanciákat. Merrywell is észrevette a lányt. Elhaladtukban jól hallották a liciteket. – Több mint valószínű, hogy elrabolták mondta Merrywell Alacritynek, ha lehet még a szokásosnál is komorabban. – Azok az ostoba kölkök valami agyoncivilizált helyről – a Gemütlichkeitról, vagy az Éclatról – úgy indulnak neki a Wanderjahruknak, a Nagy Utazásnak, hogy fogalmuk sincs, mi minden történhet velük vagy mire kell vigyázniuk. A silányabb árut kinn passzolják el a falon túl, de az elsőosztályú 159
darabok idekerülnek az aranykalickába. Merrywell halkan beszélt, kísérőjük pedig nem figyelt oda, legalábbis látszólag. Alacrity próbálta kiverni a fejéből a jelenetet. Semmit sem tehetett. Legalábbis most nem, javította ki magát. Egy pillanatra hagyta, hogy reményei szabadon áramoljanak, és elképzelte régen dédelgetett álmát: egy időt, amikor, ha mindent jól csinált, az emberi történelem majd jóra fordul. És eszébe jutott a hárfa izzása is. A biztonságmániás Costa bezzeg nem télikertben vagy a hajó külsején fogadta a látogatókat: kísérőjük egy olyan részleghez vezette őket, ami a híd előterének aljában volt. A kapitány lakrésze volt a leginkább megerősített és védett rész a hadihajón. A termeket pazar vasfeketearany technodekoráció díszítette. Jobold Costa kapitány egy lebegő fotelben trónolt jadefekete faasztala mögött. Szövött anyagú zöld házikabátot viselt, vastag szürke szemöldöke olyan benyomást keltett, mintha hátra lenne fésülve. A tekintete élénk volt, de a szemei táskásak és véreresek. Nem volt túlságosan elhízott, inkább csak löttyedt. Alacrity olyan embernek nézte, aki fölött teljesen eluralkodott az üzlet. Itt ez a fickó, aki résztulaja egy csomó, fiatalító klinikának, gyógyfürdőnek, plasztikai sebészetnek, miegymásnak. Vajon hogy nem veszi észre, hogy neki is hasznára válna egy alapos tatarozás? gondolta. A kabinban holografikusan kivetítet képek izzottak, de nem csillagok vagy ködök látványai, hanem bolygó-tájképek. Ebben volt egy kis logika: ugyan hányszor hagyja el egy ilyen ember a bunkere biztonságát, hogy egy világ felszínén sétálgasson? Jó eséllyel olyan típusnak látszott, aki még a saját orvosaiban sem bízik. Merrywell egy cseppnyi jelét sem adta annak, hogy
160
észrevenné Costa személyi birodalmának nagyszerűségét. A Mágus kapitánya tunyán roskadt bele egy felbecsülhetetlen értékű újlanteai székbe. Alacrity mellette foglalt helyet. – Fogjuk a dolgot rövidre, csak egy percem van a számotokra – mondta Costa kurtán Merrywellnek. Aztán Alacrityhoz fordult: – Önnek tulajdonképpen mi is a neve? Kérem, ne pazarolja az időmet álnevekkel. – Costa kapitány! – vágott közbe Merrywell, mielőtt még Alacrity el tudta volna dönteni, hogy megkockáztassa-e mégis a hamis bemutatkozást. Costa eddig még semmit sem nyújtott, az pedig, amit kért, több volt annál, mint amit a Viadalon megenged az udvariasság. – Ez az ember, a barátja meg Amarok kapitány itt vannak a Pihán, a Mágushoz kapcsolódva. Úgyhogy én is érdekelt vagyok az ügyben. Nagyon hálásak lesznek a segítségért és a tanácsért, de ez nem jogosít fel téged arra, hogy az előző kérdést feltedd! Costa gyilkos pillantást vetett Menywellre, aki azonban csöppet sem zavartatta magát, mitöbb, ásított egy jóízűt. – Ki vagy te, hogy előírd nekem, mit kérdezhetek meg és mit nem az Emptor fedélzetén, te rakás tehetetlenség? Merrywell arckifejezése már egy depressziós spánielével vetekedett. Úgy forgatta a szájában a szavakat, mintha ragot csócsálna, csak aztán mondta ki őket, cigarettaszipkájával Costára bökve. – Eddig még sosem kereszteztük egymás útját, Costa. És ha már erről van szó, te hívtál ide engem, hogy megmondd, tudsz-e valamit segíteni. Vagy már elfelejtetted? Hallgass ide: ha fenyegetéssel állsz az utamba, akkor teszek róla, hogy be is kelljen váltanod, és akkor majd meglátjuk, melyik hajó az igazi: a Mágus, vagy ez a te repülő kuplerájod! Costa egy darabig a düh és a visszavonulás között ingadozott, miközben Alacrity arra gondolt, hogy milyen rossz taktikai helyzetbekerültek.
161
Merrywell azonban nem úgy nézett ki, mint aki bánja. Egy idő múlva, ami Alacrity számára végtelenül hosszúnak tűnt, Costa felkacagott. – Hogyan segíthetnék a srácnak, ha azt sem tudom, miről van szó? Oké, oké, kezdjük elölről! Mondd el, mi a gondod, fiam. – A barátom és én el a Blackguardra akarunk eljutni. – Szóval a... – dobolt Costa az asztalon. – El lehet intézni. Legalábbis azt hiszem. A kérdés csak az, hogy nekem hogyan lesz meg a hasznom belőle? Ezt már teljes joggal kérdezhette. Merrywell ennél a labdánál valahogy gyorsabb volt, mint Alacrity, és közönyös hangon mondta: – Konzultációs díj formájában, kapitány, nem vállalati bevételként. – Ha te mondod, kapitány... – Costa egy ideig elgondolkodva bámult a semmibe. – Meg lehet csinálni. Tudok egy hajót, ami innen egyenesen a Blackguardra megy: a Mountebank. – Nem ismerem – felelte Merrywell. – Régi bárka, de errefelé csak mostanában jár. Elintézem a barátaidnak, hogy elmehessenek vele. A viteldíj egy része nekem jár, mint üzletszerzőnek. De gondoskodom róla, hogy méltányos összeg legyen. Alacrity éppen meg akarta köszönni, mert tudta, hogy ez olyan jelentéktelen tranzakció, amivel Costa nem szokott foglalkozni. De Costa csiltogó szemmel hajolt közelebb hozzá. – És viszonzásul kérek még valamit, ha meg tudjátok csinálni. Mindent tudni akarok a Blackguardról. Az ottani népek, úgy látszik, nem tudják, hogy igazából mi folyik ott, sem a menedékben, sem a nagy településen. Tegyétek ezt meg nekem, és nem leszek hálátlan. 162
Alacritynek nem kellett sokat töprengenie az ajánlaton. Rendben, megtesszük. Már ha tudjuk. Costa összecsücsörített szájjal méregette Alacrity ígéretének súlyát. – Akkor ezt megbeszéltük – mondta lassan. Aztán mégegyszer, határozottan az asztalra csapva: – Megbeszéltük!
Amarok lassan megint kezdte érezni a csuklóját. Furcsa módon, valamilyen pontos és gyors beavatkozás hatására a bot rá egészen másként hatott, mint Floytra. A pneuma-harcos brilliáns bemutatót rendezve pörgette a botot, hogy szemmel nem is lehetett követni a mozgását. A botból csak egy elmosódott zöld-ezüst folt látszott. Amarok alapállásba helyezkedett, nem mutatott semmilyen érzelmet. Floyt kiáltani akart, segíteni Amaroknak, vagy menekülni, de csak feküdni és nézni tudott. A kicsi, feketébe öltözött ember üdvözlő mozdulatot tett Amarok felé a bottal, aztán földobta a pisztolyok után. Furcsa, laza testtartást vett fel. Amarok, akiből csak úgy sugárzott az erő, merevebben állt. Lassan, óvatosan közeledtek egymáshoz. Amarok mozdulata maga volt a rugalmasság, míg ellenfele inkább kísérteties, bábszerű mozgással, de simán és nagyon gyorsan haladt. Egy kis cselezgetés következett. Amarok megcsinált egy gyors rúgás-ütés kombinációt, közben egy pillanatig sem maradt védtelenül, aztán visszaállt alapállásba. A pneumaharcos jókora távolból hárított, még félre is ugrott, mintha hátrálna. Sikló-technikája tele volt széles, gördülő mozdulatokkal, bonyolult beállásokkal, balett-lépésekkel. Míg Amarok forgószél volt, a néma alak a rohanó víz fölött suhanó árnyék. 163
A pneuma szemében egy kobra hideg, rezzenéstelen tekintete honolt Amarok arca komor volt, járom csontján megfeszült az izom, az erek kidagadtak a nyakán a harci grimaszban. Amarok támadást indított. A pneuma kitért, de inkább csak úgy, mintha éppen máshol lenne dolga. Amarok tenyerének surranó éle, öklének csontos pereme, lábának boltozata – testének veszélyes ütési felületei – nem tudtak érintkezésbe kerülni az ellenféllel. Floytnak még szédületében is eszébe jutott amit Merrywell mondott a pneumákról: olvasnak a mozdulatokban. Amarokot elárulta testresimuló ruhája és csupasz hasa. Minden lendülete ellenére is csak annyira tudta volna megütni a kis embert, mint egy kalapács a fantomot. Aztán a pneuma visszaütött. Egy erős rúgás elől arrább piruettezve könyökével bénítóan belevágott Amarok térdébe. Aztán hagyta, hogy a nagyobbik visszavonuljon, és utána sompolygott. Amarok úszott a verejtékben, és szinte használhatatlan lett a lába. Gonosz macska-egérjátékkal a pneuma ütésről ütésre bénította meg, szinte tetszése szerint ütve a hasát, nyakát, combját. Amarok kétségbeesett ellentámadásokat és védekező mozdulatokat tett, de csak hogy újra és újra találat érje. A bal szeme szinte eltűnt egy nagy, sötét véraláfutásban, és alig kapott levegőt sérült torkán keresztül: zihált és botladozott, mint egy nyomorék óriás. Végül sikerült összeszednie az erejét egy ugrórugáshoz. A pneuma szinte alig mozdult, csak elhúzta a fejét, és belecsapott az elsuhanó Amarokba. A PIHOQUIAQ kapitánya a fedélzetre nyekkent és nem is állt fel. A kis ember terpeszben állt fölötte: Amarok ott feküdt, védtelenül bármilyen halálos csapással szemben.
164
Floyt elkeseredetten próbált kiáltani vagy megmozdulni, segíteni Amaroknak vagy menekülni. A proteuszánaksemmi hasznát nem vehette: a Viadal amolyan kommunikációs sülylyesztő volt, rengeteg válaszfal, mező és egyéb akadály választotta el Alacritytől. De végül mégis sikerült kipréselnie magából valami erőltetett, érthetetlen hangot, és aztán venni egy mélyebb lélegzetet. Ettől úgy érezte, hogy a mozgási képessége is visszatérőben van. A pneuma keze lassú kérdező táncot járt Amarok fölött, végighaladva a Karom, Kalapács, Tű és Kard változatokon. Amikor meghallotta Floytot, abbahagyta az elmélkedést. Átlépett ellenfelén, és a láda felé indult. Floyt rémülten, zavartan nézte. A pneuma tett néhány előkészületi mozdulatot, aztán egyenesen elkezdett felmászni a sima műanyag láda oldalán. Egy pillanattal később már lent volt megint, kezében a bottal, és az éledező Floyt felé suhogtatta. Nem látszott rajta sem érzelem, sem erőfeszítés. Floyt nem tehetett mást, csak szűkölve várt, gyengén moccant egyet. Képtelen volt elszakadni a sötét, rezzenéstelen szemek pillantásától. El sem tudta képzelni, hogy elmenekülhet, vagy ellent állhat ennek a hihetetlen embernek. A pneuma-harcos gyors fogást váltott a botján, és még egyszer Floythoz érintette. A fagyos szikra hatására Floyt megint elzsibbadt. A pneuma könnyedén felkapta őt a vállára, aztán visszament Amarokhoz, és valamit állított a boton. A pálca Amarok tarkója felé közeledett. Floyt fejjel lefelé figyelte. A pálca megérintette Amarok gallérját: Amarok teste ívben megfeszült, aztán elernyedt. A pneuma hirtelen oldalra pillantott: hallott valamit, amit 165
Floyt nem. Aztán már kint is volt a folyosón, Floyt még mindig a vállán, de a súly egyáltalán nem hátráltatta. Ahogy visszafelé haladt ugyanazon az úton, amint Floyték jöttek, leszedte az irányjelző táblákat és eldobta őket. Most már nyilvánvaló volt, hogy ő csalta be őket az üres raktárba. Amikor kiértek a Rantipole egyik főfolyosójára, a pneuma csak sasszézott tovább, mintha mi sem történt volna. Aki esetleg felfigyelt rájuk, azt hihette, hogy Floyt csak a szekrény lökő játék vagy a hajó egyéb veszélyes spotjainak egyik újabb áldozata. Floyt foglyulejtője átlépett a CAVEAT EMPTOR füstös lármájába, aztán megállt, hogy megbizonyosodjék róla: sem Merrywell emberei, sem más potenciális beavatkozó nincs a környéken. Floyt megint érezte mozgásképessége visszatértének első bizsergéseit, de nem tudta, mit is kezdjen vele. Ha megmozdul, vagy akárcsak meg is próbál kiáltani, egyszerűen kap egy újabb sokk-kezelést. Aztán lógtában megpillantotta az Oázis nevű kávézót: egy szerény kis üzletet kicsi székekkel a kiszolgáló pult körül, védetten a mennyezetről csöpögő hűtővíz ellen. Ott ült K'ek professzor a lábát lógázva, és könyveit böngészte. K'ek éppen akkor pillantott fel, és észre is vette Floytot: szemei meglepetten kitágultak majmocska-arcán. A pneuma, aki már előzőleg a jelentéktelenek osztályába sorolta a professzort, éppen másfelé nézett. Floyt megpróbálta összeszedni a saját KIMÉJÉT. Akkora erőfeszítéssel, amire nem is hitte magát képesnek, a jobb combja zsebébe nyúlt és megmarkolta, amit keresett. A pneuma persze érezte a mozgolódását, ha nem is látta. Közömbös mozdulattal odacsapott a bottal, mire Floyt túlélőszerszáma fémes csattanással hullt a padlóra. A hang
166
elfedte a másik tárgy esésének hangját, azét, amit Floyt IGAZÁBÓL el akart ejteni. A pneuma megfordult és továbbindult, egyszerű sétabotnak használva a pálcát. K'ek professzor lecsusszant a székéről, és figyelte, ahogy a pneuma távozik a vállára vetett Floyttal. Odasurrant, ahol a túlélőeszköz hevert. Farka csak úgy táncolt a levegőben. Floyt elejtett még valami mást is. Egy könyv-mikrolapocska volt, az egyik azok közül, amiket Floyt akkor vett, amikor a professzorral találkozott. K'ek elolvasta a címét, és a szemei még kerekebbre nyíltak.
A pneuma harcos végigment az elhagyatott átjárón, a felé a zsilip felé, ahol a Lamia kapcsolódott a Grazi Emptorhoz. De döbbenten megtorpant, és Floyt, akinek egy kicsit sikerült felemelnie a fejét, látta, hogy a zsilip zárva van, és a kijelzők üresét mutatnak. A Lamia elment. De még mielőtt Floyt rabtartója ezt megemészthette volna, kékesfehér, pulzáló villámok kezdtek el csapkodni az átjáróban a falak és a mennyezet közt, és elkapták a pneumát terhével együtt. A kis ember azonnal reagált. Elengedte Floytot, oldalra ugrott és hasra vágód ott. De a zárt térben így is lehetetlen volt elkerülni a sugarakat. Floyt lebénult, amikor az első sugár súrolta: alig érezte, hogy esés közben beveri magát a padlólapokba. A látása egy időre elfeketült, aztán lassan kitisztult. A pneumát is találat érte, és furcsán ért főidet, a botját is elejtette.
167
De aztán arrébb hemperedett, felpattant, és a sugarakat kerülgetve igyekezett a támadás forrása felé, még mindig tökéletesen némán. De a fegyver kezelője egyetlen csuklómozdulattal irányítani tudta a tüzet, a pneumának viszont métereken át kellet volna kitérnie előle: vesztett helyzet volt. A sugár telibe kapta a pneumát, éppen amikor oldalra táncolt A lábai megroggyantak alatta, de kézenátfordulással próbált menekülni. A sugár véletlenszerűen visszapattanva az alkarját érte. Az átfordulás sem húzta ki a bajból: a szűk folyosó még egy lőtérnél is jobb volt, ha valaki éppen lövöldözni akart. A pneuma megint gurult, és ruhaujja zsebébe nyúlt. Megfordult és elhajított valamit, ami búgva és szikrázva pörgött, de miközben ezzel foglalkozott, a kék-fehér sugarak megint megtalálták. Elvétette a célzást, és az, amit eldobott, hatalmas robbanás és tűzeső kíséretében csapódott a falnak. Ezalatt a sugár egyenesen nekiszegeződött, és úgy is tartotta egy darabig. Ekkor a pneuma lebukott, és alul menekült elfelé. Hihetetlen, de még mindig tudott mozogni, és Floyt felé vonszolta magát. A szemei először árulkodtak valamiről: cserbenhagyták erőfeszítései, amikor a megfelelő válaszra akarta szorítani testét. De makacsul, nehézkesen kúszott tovább, a földire szegezett tekintettel. Floyt tudta, hogy a kis ember meg akarja ölni. Aztán a sugár elkapta megint, és hosszan tartotta. Ezt semmilyen idegrendszer nem bírhatta ki, legyen bármilyen edzett és kondicionált. A pneuma kihunyt, feje koppanva ütődött a padlóhoz. Ernyedt ujjai közül egy injekciós fecskendő gurult ki, Floyt lábához. Ki tudja, mennyi idő telhetett el, amikor Floyt ismerős
168
hangot hallott: – Ahogy a professzor mondta, mi nem ismerjük az inakba szállt bátorságot! Floyt érezte, hogy hangja visszatérőben van. – Alacrity... – akarta mondani, de "Arkli..." lett belőle. Alacrity Merrywell egyik bénítósugaras fegyverét szorongatta. Aztán eltette az övébe, és segített Floytnak fölállni. – Igaz, K'ek? K'ek professzor bólintott Alacrity felé, és szemügyre vette Floytot. A szeme olyan nagy és fényes volt, mint a sivatagi hold. – Kreega! Megrohamozzuk a hajót. Foglyokat nem ejtünk! – Megkapta az üzenetedet, és megtalált engem, amikor odamentünk elétek az Oázisba. K'ek a szag után követett titeket idáig. Látnod kellett volna... -Alacrity elővette a könyvlapot, amit Floyt eldobott, hogy K'ek megtalálja. A ZENDA FOGLYAI volt a címe. – Ez ugye nem valami hülye szóvicc, Hó? kérdezte Alacrity szemrehányóan. – Különben hol van Rok? – A Rantipole-on – mondta Floyt, és megpróbált fölállni. – Menjünk innen. El ettől a... – mutatott a pneumára. – Hó, ezt már csak a mesebeli királyfi csókja tudná felébreszteni! Éppen Hamupipőkét játszik. – Hamu... au! – kecmeredett talpra Floyt. Talán Csipkerózsikát akartál mondani! – Olyan egyformák ezek a rajzfilmek... – Alacrity a pneuma mellé térdelt és fölszedte a fecskendőt. – Megnézem, van -e nála valami, amiből megtudjuk, mi... – Ne! Hagyd! – kérte Floyt, és megfogta a karját. – Mi van veled, Hó? Rá kell jönnünk, mi folyik itt, és hogy Sile van -e mögötte, vagy valaki más..
169
– Alacrity, hát nem érted? Ez itt nem ember! Láttam! – Alacrity ki akarta szabadítani a karját, de Floyt nem engedte. Alacrity felugrott és kitépte magát. K'ek professzor remegve csapkodó farokkal ugrott hátra. – A fene egye meg, Ho, pillanatokon belül az agyamra megy ez az egész! – VAKSI IDIÓTA! TE NEM LÁTTAD AZT, AMIT ÉN! Mind a ketten nehézkesen ziháltak, közel hozzá, hogy tönkretegyenek mindent, amit eddig együtt csináltak. Alacrity félelmet és irtózást látott Floyt arcán. Megpróbált lehiggadni, és édesdeden kérdezte: – Ha ez a kis féreg nem ember, akkor hogyan alszik? Floyt lenézett a pneumára. Sietős léptek hallatszottak az átjáróban. Merrywell és emberei érkeztek fegyvereiket lobogtatva, mert egy kissé eltérültek Alacrityéket követve. – Minden óké – intett Alacrity. – Ho, ne így nézd a dolgot. Ez csak egy olyan ál-misztikus, eldobható ember valamelyik zilchtech-bolygóról. Beszéd közben Alacrity megint letérdelt, hogy átkutassa a pneumát. Merrywell és a többiek köréje gyűltek. – Nem rosszak, ha hátulról kell becserkészni embereket – göcögött Alacrity –, meg egész jók a Kung-fuban. De láthatod, mire ment vele, Hó! – Hol van Amarok? – kérdezte Merrywell. Floyt megmondta, mire a komor kapitány csapatával az eszkimó kapitányért indult. – A Máguson találkozunk – mondta Alacrity, és visszaadta sugárfegyvert. Amikor elmentek, Alacrity feltépte a fekete inget. A pneuma egész fegyverkereskedést hordott magával meglepően vékony teste köré szíjazva vagy különféle zsebekben: mászóhorgok és tapadókorongok, ezek segítségével mászott fel a láda oldalán, dobócsillagok, fecskendők, robbanószerek, 170
fojtóhurkok, ilyesmik voltak nála. – Miért nem volt tűzfegyvere? – érdeklődött K'ek. Alacrity vállat vont. -Biztos valami törvényük van ellenük. – Megnézte a fecskendőt. – De mondok nektek valamit: ez is csak egy nyomorult. Biztosan menekülnie kellett, amikor a parasztok rájöttek, mit tesz egy kis puskatűz vagy egy kis tömény fény a pneuma-varázzsal. – Lehajolt, és elvette a pneuma fegyvereit. – Nincs értelme, hogy itthagyjuk Sile-nak. Elég jól vagy már, hogy feltedd a vállamra, Hó? Floyt nagy nehezen segített neki. Menet közben Alacrity megszólalt: – Sietnünk kell, különben lekéssüka hajónkat. – Ugyan, hát csak....micsoda? Várj! Hajónkat? A Mágus orvosi részlege jobb volt, mint a Viadal legtöbb klinikája. Amarok súlyos sebekkel érkezett ide, de a gyógyulási kilátásai kitűnőnek bizonyultak. A szintetikus anyag darab, amit a nyakába tett, részben megvédte a pneuma botja ellen. Mindezt Merrywell mondta el a PIHOQUIAQ zsilipjében, miközben visszaadta a Webleyt Floytnak. – Még a Viadal vége előtt talpon lesz a kölyök – folytatta Merrywell, kitörő öröme jeleként most viszonylag kevéssé lógó orral. – Ha segítségre van szüksége a monitoron, át tudok adni neki valakit egy időre, úgyis túl sokan vannak láb alatt. Alacrity, meséld el Hobartnak a Mounterbanket. Alacrity elmesélte. Costa elintézte nekik, hogy elvigye őket egy új személyiségek eladásával és embercsempeszettel foglalkozó, Urtho Skate nevű illető, akinek a hajója még a Pihánál is öregebb: egy hevenyészve átalakított postahajó. A fedélzeten már így is voltak menekültek, és Skate úgy tervezte, hogy csak egy rövid közjáték erejéig áll meg a Blackguardon. Biztos volt benne, hogy biztonságban le tudja 171
juttatni Alacrityékat, és fel is készíti őket arra, ami rájuk vár, de ennél többet nem tehetett értük. Szerencse, hogy a Blackguard amúgy is tervezett megállóhely volt, mert így az útiköltség összege nem haladta meg Floyték anyagi lehetőségeit. – Csak az nem értem, hogyha Sile egyszer ránk küldte a pneumáját, akkor miért hagyta ott? – kérdezte Alacrity. – Megijedt? – találgatta Floyt. – Vagy valami kommunikációs zavar keletkezett? – Én Sile-ról mindent fel tudok tételezni lehelte fáradtan Merrywell. – Legközelebb, ha látom, teszek egy szívességet az univerzumnak azzal, hogy őt kipenderítem belőle. – Merrywell kapitány, eszünk ágában sincs, hogy miattunk vérbosszúba keveredjen – ellenkezett Floyt. – LENNÉL OLYAN KEDVES NEM BELESZÓLNI, HA VALAKINEK KEDVE TÁMAD MEGÖLNI EGY MÁSIKAT? – ordította Alacrity. – Erre amúgy is szükség van – mélázott Merrywell. – Útra készen álltok? Akkor talán van még annyi időtök, hogy meglátogassátok Amarokot, mielőtt Skate indul. – Csak még egy dolog, kapitány – kezdte Floyt eltökélten. – Az a pneuma... ne nézz így rám, Alacrity, jól vagyok... Mit csináltak vele? – Elvettük a fecskendőjét, és belenyomtuk, amit neked szánt – mondta Merrywell elégedetten, mégis szomorkásán. – Vicces, de nem halt meg tőle. Az a szer egy kicsit megdolgozta az idegrendszerét, úgyhogy a régi munkakörére aligha lesz ezentúl alkalmas. Még nem tudom, mit csináljak vele. A földi a fejét csóválta: bármi is volt az az anyag, őt biztos megölte volna. – Akartok hallani egy szomorú hírt? – kérdezte a 172
megfáradt, öreg Merrywell. – Amögött a maszk-csuklya mögött egy kölyök volt, talán tizenhat vagy tizenhét éves. De azért előbb utóbb, ki tudunk szedni belőle valami kis információt. Alacrityék összeszedték a holmijukat. Mivel fogalmuk sem volt arról, hová tartanak, bepakoltak szinte mindent, amit Redlockéktól kaptak, de közmegegyezéssel otthagyták Alacrity szószait és fűszereit. – Beraktunk egy pár receptet a Piha adatbankjába – mondta Alacrity Amaroknak pár perc múlva. – Hó találta őket. Tudod, a főzés nem is olyan nehéz dolog. – Hát jobb, mint azok a kajatálcák – tette hozzá Floyt. – Az már igaz – mosolyodott el halványan Amarok. Egy fenntartómezőben lebegett bekötözött végtagokkal. Torkát nyakmerevítő fedte, hogy kímélje sérült csigolyáját. – Mindketten nagyon sajnáljuk a kellemetlenségeket, Amarok – mondta Floyt. – Ugyan! Valakinek mindig számítania kell meglepetésekre, ha űrhálónak megy, nem igaz? – Nem volt ereje nevetni. – Jusson eszetekbe Valaki, ha egyszer munkára lesz szükségetek. Alacrity ezt meg is ígérte, de Floytba belesajdult a kondicionálása. Amikor elmentek, K'ek professzor bukkant fel, bemászott egy magas székbe Amarok oldala mellett, az ölébe vett egy leolvasóképernyőt, és fennhangon felolvasást kezdett egyik kedvenc kötetéből, a BÍBOR ZSÁLYA LOVASAI - ból. A Mounterbank egy újabb lépést jelentett lefelé a szállítóeszközök sorában. Kétharmad akkora volt, mint a Piha, és rendkívül elhanyagolt. De mivel alig szállított árut, mégis több volt benne a hely, mint a monitorhajóban. Urtho Skate túláradó figurának bizonyult. Akkora volt, mint Floyt, de zömök volt, csillogó gombokkal ellátott fodros 173
szerelése úgy festett, mintha abban aludt volna – méghozzá rendszeresen. A hajó kicsiny társalgójában gyűltek össze: Skate, Alacrity, Floyt és két másik útitársuk. Az utóbbi kettőről nehéz lett volna bármit is mondani. Bohócszerűen voltak felöltözve, fejüket hatalmas, torz és démoni arcú sisak-maszkok fedték, piros összetett szemekkel ellátva. Burnuszt viseltek eltúlzott válltöméssel, és lapos cipőt. Az egyik vászonkesztyűt visel t, a másiknak viszont tövig voltak rágva a körmei. A maszkokba be volt valami építve, ami eltorzította a hangjukat: üdvözletük kísértetiesen és gépszerűen szűrődött ki. Merrywelltől már hallották, hogy ez a fajta álca általánosan elterjedt a Blackguardon. Alacrityék is álöltözet viseletek, amit a Máguson talált darabokból rögtönöztek. Álarcok helyett bukósisakot viseltek, és az ellenzőt teljes fényvisszaverésre állították. Az üdvözlésre Floyt csak bólintott, míg Alacrity feleselőnyelven morgott valami érthetetlent. Aztán mind a négyen beültek egy fotelbe. Skate előrement, hogy előkészítse az indulást, de nem kínálta meg őket felszálló-koktéllal. Alacrityt ez nem érte meglepetésként: a menekültek ritkán részesülnek elsőosztályú kiszolgálásban. Amikor a hajó elindult, az utasok még egy utolsó pillantást vetettek kifelé. A Viadal még mindig holofeliratoktól és fényektől ragyogott, de kevesebb hajó állt már bedokkolva, mint a Piha érkezésekor. Floyt egy kis bánkódással gondolt a fiatalító és öregedésgátló klinikákra, és azon tűnődött, kerül-e az útjába mégegyszer ilyen kísértés. Tulajdonképpen nem is tudta, hogy akarja vagy sem. Alacrity útitársaikhoz fordult. – Van valami elképzelésük arról, hova tehetnénk a 174
táskáinkat? – A raktárban van nekik elég hely – mondta az egyik színtelen hangú maszk. – És maguknak is! Alacrity félig megemelkedett ültében. Skate ragaszkodott hozzá, hogy ő és Floyt a táskáikban hagyják a fegyverüket. De mielőtt ennél többet tehetett volna, fegyvercsövek bukkantak elő a burnuszok ráncai közül. Az egyik Floytra köpte lövedékét, és a terrai alig tudott megnyikkani, amikor eltalálta, mielőtt fennakadt a szeme, és eldőlt, mint egy zsák. Alacrity megdermedt, amikora fegyverek rászegezódtek. Először az első maszk hullott le, aztán a másik, de Alacrity fennhagyta a magáét. Sile és Constance vigyorgott rá. – Csak üdvözölni akartunk a fedélzeten, drága fiam – fuvolázta Sile. – Hát tényleg azt hitted, hogy Dincrist kapitány nem jön rá arra, hogy Amarokkal mentek? Ő pedig csak egyetlen helyre hozhatott titeket. Merrywell megmondta, hogy ennek a két csúszómászónak van egy titkos pártfogója, ugrott be Alacritynek. Ha Dincríst megátkoz valakit, akkor tesz is róla, hogy az átkának foganatja legyen! -ANNYIRA jól fogjuk majd érezni magunkat! – tette hozzá Constance a hüvelykujját rágcsálva, az izgalomtól szinte kigúvadó szemmel. – Tudod, mennyi gondot okoztatok nekem? panaszkodott Sile. – Először Amarok szekálta addig Tah-Skasst, amíg az a saját szakállára, a parancsom nélkül utánament, és majdnem elrontott mindent. Aztán te sugaraztad meg a szerencsétlen Tah-Skasst. A legértékesebb emberemet, a pneumámat! – De most már minden rendben van – ragyogott Constance. – Megvagytok, és meg fogtok fizetni mindenért! Éppen akkor lőtt bele Alacritybe, amikor az űrász amolyan utolsó, minden mindegy mozdulattal átvetette magát az asztalon, és arra gondolt: 175
Nincs igazság!
Alacrity lassan kezdett magához térni, és ködösen látta, hogy a dolgok egy kicsit túlságosan is összefüggenek, de azt várta, hogy később majd javul a helyzet. Nem javult. Ehelyett fölemelkedett egy bizonyos magasságba az öntudatlanság fölé, de még az igazi gondolkodás alatt. Csak lebegett, lebegett, és távolról megállapította, hogy valaminek a hatása alatt áll – talán gyógyszerének, vagy túl sok italnak. De nem tudott rá visszaemlékezni, mi és hogyan történt, akarata pedig nem volt annyi, hogy kiderítse. Valaki felhúzta a jobb szemhéját, és durva fény vágott a szemébe. Alacrity egy homályosan ismerős férfihangot hallott. – Hallasz? Hallasz engem? VÁLASZOLJ! Alacrity valami tompa, értelmetlen hörgést hallatott. Félre akarta lökni a kezet, de a saját keze nem engedelmeskedett. Aztán a szemhéját visszaengedték a helyére. Elfeledkezett nehezteleséről, és visszasüllyedt a kényelmes semmibe. Lelki szemeivel képek után kutatott, de nem találta őket Valakinek odakint ez nem tetszett. Valami kicsiséget érzett a vállában. Aztán egy idő múlva megint magánál volt, de még kevésbé tudott gondolkodni. – Próbáljuk meg mégegyszer- mondta a hang. -NYISD KI A SZEMED! Ez könnyen ment. Alacrity azt látta, hogy egy hajóágy alját nézi. Egy mocskos kabin egy részét is látta. De körül nem nézett, mert azt nem mondták. A teste arról értesítette, hogy egy alsó ágyon fekszik
176
leszíjazva, és az ágy, mint általában, rövid neki. Valami mélyeb érzéke megmondta neki, hogy egy csillaghajóban van, Hawkingban. Aztán kiürült az agya: ennyit állapított meg, semmi többet. A feje fölé egy kompakt kis audiovizuális szerkezet volt felszerelve. Ez nem volt rejtély a számára, bár ahhoz túl üres volt, hogy sokat gondolkodjon rajta: látott már ilyen eszközöket oktatótelepeken és a Földszolgálat kondicionáló helyiségében. Az ágy mellett, éppen Alacrity látómezejének peremén Skate állt kezében egy pneumodermikus fecskendővel. A felső ágyról egy kéz lógott le, az olcsó proteuszból ítélve Floyt keze. A földi aludt, el volt ájulva, vagy meghalt. Alacrity mindezt teljesen elkülönülten fogta fel, az érzelmek nagyon távolinak tűntek, és ő még a SAJÁT helyzetével sem törődött. Skate megfogta Alacrity állát, és megrázta. – Most figyelj ide, te űrász! Beszélgetni fogunk. – Arca verejtékezett, lehelete pedig inhalálóanyagtól szaglott: Alacritynak az a kósza gondolata támadt, hogy Skate valószínűleg a hátizsákjukban járt. Skate közelebb húzta lebegő zsámolyát, és Alacrity arcát az ágy fölé szerelt szerkezet felé állította. Alacrity harag vagy kíváncsiság nélkül, engedelmesen figyelt, ahogy mondták neki. Skate bekapcsolta az eszközt, ami hipnotikus hatású fénymintákat kezdett sugározni, némi hallásküszöb alatti hanggal spékelve. A gép letapogatta Alacrtyt, és gondosan alkalmazkodott. Az alany gyorsan és készségesen mély transzba süllyedt – Kezdjük a neveddel – mondta Skate. Mondd meg az igazi neved! – Alacrity Fitzhugh. – Mi? Ez ugye álnév? -Igen. – AZT AKAROM, HOGY AZ IGAZI NEVEDET 177
MONDD, AMIVEL SZÜLETTÉL! Alacrity már kezdett volna válaszolni, de valami bekattant benne, mélyen belül. A szája csukva maradt, csak nézte a gépet békésen: a parancs semlegesítődött. – Mondd meg az igazi, neved! – parancsolta ismét türelmesen Skate. Úgy tűnt, mintha egyszerre lenne mérges Alacrityre és ugyanakkor ideges is lenne valami miatt. A válla fölött a gondosan bezárt kabinajtóra pillongatott. Alacrity nézte a pörgő, villogó fényeket, érezte és hallgatta a pulzálást. – Az igazi nevedet, fiam – ismételte Skate. Zaklatott arckifejezése ellenére a hangja barátságos és nyugtató volt, amiből látszott, hogy már van valamelyes gyakorlata az ilyesmiben. Az a valami ugyanúgy bekattant, és a parancs ugyanúgy elenyészett, mielőtt akár csak elgondolta volna a választ. Skate látta ezt, és nem vesztegette tovább az időt ezen a vonalon. – Miért nem tudsz válaszolni? Mondd el, mi tart vissza. De Skate mind a két kérdéssel abba az áthatolhatatlan falba ütközött, ami Alacrity múltját védte. Dühösen harapdálta az ajkát, mert nem tudta, hogy ennek semmi köze ahhoz, amiért itt van, amiért Si!e-ék csapdába ejtették, vagy amiért Floyt fontos nekik. De Skate tudta, mikor kell abbahagyni a meddő kérdezősködést. – Akkor azt mondd meg, miért akarsz a Blackguardra menni, Alacrity? Mi van ott? Itt Skate megint egy torlasznak futott: ezúttal a Földszolgálat magatartás-programozóinak munkájába, ami Alacrityt Floythoz és az Imprimatur-küldetéshez kötötte. Ez korántsem volt olyan mélyen és átfogóan elültetve, mint az, ami Alacrity mélyebb titkait védte. Skate látta, hogy Alacrity már majdnem válaszol. A program meggyengült a traumáktól, az utazás fáradalmaitól, a 178
szer hatásától és az audiovizuális bombázástól. A személyazonosság-kufár habozva rágta az ajkát, aztán megint Alacrity vállához tette a pneumodermikus tűt, és belenyomott egy nagy adagot. Alacrity alig tudott figyelni a fényekre. A szája rettentően kiszáradt, a bőre pedig érzékennyé vált. Furcsa módon a hang távoli, és eléggé lényegtelen érzéki benyomássá lett. – Érzed a gátat, ami ott van, Alacrity? Ami körülötted és a barátod körül van? Alacrity érezte, és bólintott: ez a Földszolgálaté volt. Tudott minden csavart, minden gondolatsort, amivel meg lehetett kerülni. Az elmúlt hetekben már feltérképezte, keserves munkával kijelölgette a kibúvókat A határokat a szabad döntéseikor jelentkező görcsök és szúrások jelezték. – Ez jó, Alacrity – suttogta Skate a fülébe. Tartsd a fejedben az alakját, mert most kiszedjük. Most azt akarom, hogy a fájdalomra gondolj, amit akkor érzel, ha ellenszegülsz ennek a tiltásnak Gondolj arra a pillanatra, maikor lecsap rád, de NE ÉREZD! – Kérdéseket fogok föltenni neked: te tartsd azt a tiltást tisztán a fejedben. Én majd kiveszem onnan... És ez így ment egy ideig. Skate jól csinálta: irányítása alatt a kondicionálás egész szerkezete halványulni kezdett. Alacrity tudatának egy része figyelte, ahogy egyre közeledik a megszűnéshez. Akkor egy kiszámított csapással Skate halvány köddé zsugorította. Alacrity bódult meglepetéssel úgy érezte, mintha valaki más válla fölött figyelné mindazt, ami lejátszódik benne. Skate megismételte az eljárást. A kondicionálás semmivé oldvadt, mindenestül eltávozott Alacrity elméjéből és gyomoridegéből. Magával vitte azt a megerősítést is, ami 179
mesterségesen Floythoz kötötte. – És most, fiam – csikorogta Skate mohón kezdjük az elejétől. Kezdjük Sile patrónusával, Dincrist kapitánnyal. Ismered Dincrist kapitányt? – Persze – Alacrity teljesen úgy érezte, mintha valaki más beszélne helyette. – Remek! Akkor mondd meg nekem, miért parancsolta Dincrist Sile-nak... Skate elhallgatott, mert valaki megpróbálta kinyitni az ajtót. Amikor az illető látta, hogy zárva van, hangos dörömbölésbe kezdett Skate rémültnek látszott. . – Aludj! – reccsent rá Alacrityra. – Csukd be a szemed! Alacrity úgy tett. De a drog miatt szó sem lehetett igazi álomról: csak feküdt ott, a tompa üresség közepén. Hallotta, hogy az audiovizuális egységet leszedik. Hallotta, hogy Skate odamegy az ajtóhoz és kinyitja, aztán Constance dühös hangját, aki becsörtetett a kabinba. – Mi a fenét csinálsz? Miért volt zárva az ajtó? VÁLASZOLJ, TE SÍKOS VARANGY! – Csak vigyáztam rájuk – hazudta Skate simán. – Csak meg akartam bizonyosodni róla, hogy... – Hát nem tudod úgy kinyitni a szádat, hogy ne hülyeség jöjjön ki rajta? Alacrity hallotta, hogy odamegy az ágyhoz, felemeli Alacrity karját és megvizsgálja a vállát. Aztán megint föl feszítették a szemhét: csak fényt látott, semmi mást, amibe belekapaszkodhatott volna a tekintete. Constance elengedte a szemhéját. – Nyisd ki a szemed! Nyisd ki! Alacrity engedelmeskedett. Constance állt ott, már az álburnusz nélkül, árny-fényjátszó testhéj-ruhában. Minden
180
előztes figyelmeztetés nélkül Skate felé fordult, és úgy fülön cserdítette, hogy a férfi a falnak tántorodott. A nő ingerlő szexbabából egy pillanat alatt őrült tekintetű, mániákus gyilkossá vedlett. – Te csak készítsd elő őket a hibernációra! És ha bármi mással próbálkozol, megöllek! – sziszegte. Skate az arcát dörzsölgetve rámeredt, és ezt vinnyogta: – Én csak egyenes válaszokat próbáltam kiszedni belőlük – Sile-nak. – MEGÖLLEK – ismételte a nő eltökélten. – És te még életedben nem tettél senkinek semmit magadat kivéve. – Alacrityre nézett. – Ami azt illeti, akár most mindjárt is hibernációba rakhatjuk őket. – Micsoda? Miért? – Hogy többet ne babrálhass velük! Annál hamarabb lesz egy kicsit több helyünk, és kevesebb aggódnivalónk. És jobb lesz, ha a következő néhány hétben nem kerülsz az utamba! POUSTIS! El sem hiszem, hogy Sile ilyen munkába bele tudott rángatni engem. Veled! – Nem lesz olyan rossz, Constance! A Mounterbankon sok szórakozási lehetőség van, mert egy kicsit lassú járatú a lelkem... – igyekezett Skate békésebb vizekre evezni. – De még így is Sile és Dincrist előtt érünk a Blackguardra. – Ne az utazásról van szó, hanem arról, hogy veled kell dolgoznom! – A nő kinyúlt Alacrity látóteréből, és egy pneumodermikus tűt varázsolt elő. – Most tűnj el, és készítsd elő a hibernáló csomagolásokat! – rendelkezett. – Őket majd én készítem fel. Újabb pneumodermikus tű hatolt Alacrity vállába.
181
10. Csöbörből vödörbe A rabszolganyakörvben az volt a legelképesztőbb, hogy az ember levehette, ha kényelmetlen volt neki.
182
Több centiméter széles kovácsoltvas nyakravalók voltak gyűrűkkel és pántokkal, mintha egy történelemkönyv lapjairól léptek volna elő. És nem rá forrasztották, ráerőltették az alany nyakára, hanem kiadták neki. Csak a show-t szolgálta, és a Blackguard Jobbjainak kellemes borzongását. A Blackguardnak persze voltak ennél modernebb és hatékonyabb eszközei is arra, hagy ingóságait számon tartsa, és ezeket a Mounterbanfcen töltött hibernáció alatt ültették be. Alacrity és Floyt messziről látták a nyakörveket, és a katasztrófa újabb jeleként értékelték. Forgó gyomorral, minden tulajdonuktól megfosztva, a hibernációtól, drogoktól kábán Floyt és Alacrity bután pislogott a Blackguard mályvaszín ege és borostyán napja alatt Egy kis tehersiklón tértek magukhoz Skate hajójától nem messze, száraz és dagadt szájjal, lepedékes szemmel, mintha ledarálták és kidobták volna ókét: Jócskán lesoványodtak – főleg Alacrity volt már kifejezetten vézna –, és rengeteg folyadékot vesztettek. Ezen kívül Skate nem sokat törődött a tisztántartásukkal. Bűzlöttek, ragadtak a mocsoktól, és felfekvéses sebeik voltak. Floyt tompán regisztrálta, hogy a fogait szétfeszítő támaszték hiányzott a szájából, és új fogai jelentős növekedésen mentek keresztül. – Jól vagy, Alacrity? – préselte ki valahogy Floyt cserepes száján. – Ghrrrr... Emberek és gépek szorgoskodtak a távolban látszó űrkikötő épületeinél. A landolófelület kicsi volt, mindössze néhány tucat hektárnyi. A legközelebb álló hajó, a Mounterbank mellett, olyan volt Floyt szemének, mint egy roppant, csillogó 183
kerámiából készült nautilusz-rák. ízeit fémlábaival rakodott ki saját magából: a Harmadik Lélegzet egy újabb csodája. A hajóból éppen négy ember száll t ki, két férfi és két nő. Szándékosan jelentéktelen külsejűek voltak, az Egalitaria bolygó haladási koordinátorainak kék sapkáját és durva szövet munkaruháját viselték. A reptér szélénél különféle épületek emelkedtek – hangárok, irodák, szervizblokkok, vélte Floyt – cikornyás rokokó stílusban. A személyzet szabvány öltözéke, úgy tűnt, a gesztenyebarna. A térségen túl körben felállított oszlopok tartottak egy energiafüggönyt. Az égen nyüzsgött a helyi forgalom, ugyanúgy, mint a Fagyerődben. De ami a Fagyerődben változatosság volt, az itt inkább összevisszaságnak tűnt: egy üvegszerű hattyúalkotmány és egy P-38-as harci gép koppintása, egy repülő szekér eléje fogott paripákkal, amiket Floyt robotoknak vélt, valamint egy modern, gyorstüzelő járőrhajó a legújabb fegyverzettel és detektorokkal. Ahogy Merrywell és mások is mondták, a Blackguard a maszkok bolygója volt, legalábbis az uralkodóosztály számára. Egy nő suhant el felettük valami kecses járművön, ami egy szónoki emelvény és egy modern szobor kereszteződése volt, a nő arcát sűrű fátyol takarta. Köpönyege hosszú, áttetsző uszálya tíz méter hosszan úszott mögötte. A közelben egy légicsónak utasa olyan nagy fejdíszt viselt, hogy lehetetlen volt megállapítani a nemét, méretét vagy bármi mást. A két ébredező feltámaszkodott a siklón, és körülnézve igyekezet valami támpontot találni. A földi személyzet és általában az alacsonyabb rendű beosztottak maszk nélkül jártak. Amennyire Alacrity látta, az emberiség fajtáinak egész keresztmetszetét képviselték, ezek közül néhány azonosítható volt, néhány nem. Egy-két teherhajótól eltekintve a pályán pihenő hajók leginkább drága üzleti járművek és luxusjachtok voltak. 184
Még ebben a nyomorult állapotban is megmozdult Floytban a kondicionálás, és megpróbálta megkeresni az Imprimaturt, de egyetlen hajót sem látott ilyen névvel. Alacrity a szemeit meresztgetve figyelte a reptéren járkáló más foglyokat – rabszolgákat, rabokat, hasonlókat. Könnyen azonosítani lehetett őket: nem viseltek maszkot, alantas és kétkezi munkákat végeztek, némelyiken nyakörv volt, és egyik sem gesztenyeszínbenjárt. Az egyik éppen körülnézett, meggyőződött arról, hogy senki fontos nem figyeli, és kinyitotta nyakörvét. Megdörzsölgette a nyakát, letörölte alóla az izzadtságot, aztán újra bekattintotta a nyakravalót. A tipikus helyi alkat Floyt magassága volt, vagy még annál is kisebb, és hízásra hajlamos. Mindegyik napbarnított volt az Invictus, a Blackguard fő napja fényétől, de ezzel együtt fehérbőrű típusnak tűntek. Némelyikük haja szinte fehéresre volt fakulva. Egyesek levetett külvilági holmikat viseltek, sortnak, ágyékkötőnek vagy hasonlónak átalakítva. A többiek a helyi szokásos ruhának tűnő öltözéket viselték, csak durvább anyagból. Lépteket hallottak, és zúgó fejjel körülnéztek. Skate közeledett két másik ember kíséretében. Az egyik közülük szintén külvilági volt: gesztenyeszín ruhát viselt extravagáns válltöméssel, és a nemi szervét védő elülső kidudorodással. Magas volt, még Alacritynál is magasabb. A másik helyi lakos volt sortban és szemüvegben, amelyet láthatólag fémdarabokból tákoltak össze, szedett-vedett lencsékkel. A fintorgás, amit azok hárman műveltek, elárulták Floy téknak, hogy csakugyan annyira bűzlenek, mint ahogy érzik magukat. A gesztenyeszínbe öltözött fickó hordozható kijelzőjére nézett. Szemmel láthatóan elégedett volt azzal, amit leolvasott.
185
– Rendben, Skate: mindkét jotta működik. Alacrity lehunyta a szemét: küzdött a rátörő pánik ellen. Skate valamikor az út alatt mikroszkopikus aktijottákat ültetett beléjük. Most már látszott, miért nincs szükség a nyakörvekre. Ilyen aktijottákkal, amik irányítják, azonosítják, követik és büntetik a rabszolgákat, tényleg semmi másra nincs szükség. Alacrity tudta: semmi értelme annak, hogy végigvizsgálja összetört, mocskos testét a jotta után, amit Skate – esetleg Constance? – ültetett be. Ha az eljárást megfelelően végezték, a kicsiny szúrás szinte azonnal begyógyult. Floyt is magáhoztért valamennyire. A szemüveges bennszülöttre tekintve Floyt azt a következtetést vonta le, hogy a Blackguard nem nagyon tartja a kapcsolatot a galaxis egészével. A férfi himlőhelyes volt, gyulladásos bőrű, hiányzott egy foga és két lábujja a jobb lábáról, egy combtörése rosszul gyógyult és forradás éktelenkedett az arcán. Rendezetlen fogai akadályozták a beszédben, pedig ezen egy egyszerű orvosi beavatkozással könnyedén segíteni lehetett volna: nyilvánvalóan az egyszerű blackguardiaknak nem járt az ilyen kezelés. Az aktijottákról Alacritynek valami homályos, töredékes emlék jutott eszébe valami szerencsétlen nőről, egy szökést tervező hadifogolyról. Biztos volt benne, hogy megtalálta a jottáját, és drasztikus megoldásként levágta a saját jobb karját. De tévedett, és elkapták. És aztán? Zakatolt az agya. Megpróbálta megint: akkor az egyik szemét szedte ki. Addigra valószínűleg megbolondult már; meg tudom érteni... Fájdalmasan megrázta a fejét, és próbálta gondolatait visszaszorítani. – Vizet! – hörögte rekedten. 186
A szemüvegesnek egy összehajtható vizestömlő volt a vállán. Tekintetével engedély kérve a gesztenyeszín ruhástól, egy keveset Alacrity szájába öntött belőle: ez valóságos jótétemény volt Alacrity állapotában. Az űrász mohón ivott: még semmi nem esett neki ilyen jól életében. Végül, bár úgy érezte, hogy az idők végeztéig nem tudna eleget inni, Alacrity kényszerítette magát, hogy arrébb húzódjon, hogy Floyt is ihasson. – Akkor ugye minden rendben, Zenyo? – kérdezte Skate a tisztviselőtől. – Akkor átviszem őket az Orion Telepre... – Módosítva: itt maradnak, a központi szálláson -jelentette ki Zenyo hidegen. – Dincrist kapitánynak szüksége lehet rájuk, ha megérkezik. – Micsoda? Nem, nem, ez nem... – makogta Skate, és Alacrityék a teljes vereség tudatával néztek egymásra. – Ezek ketten speciális szállítmányok, Zenyo: Sile kapitány rendelkezik velük. Az Orionban kell őket tartani, szigorú felügyelet alatt. Zenyo a fejét rázta. – Erről nem tudok, és parancsom van. A Központi Szállásra mennek, amíg Dincrist kapitány el nem viteti őket. – De ő nem tudta, hogy idehozom őket! Alacrity alig észrevehetően a szája elé emelte az ujját. Floyt néma maradt. Minden jó volt, ami távolabb vitte őket Dincristtől. Ebben a pillanatban Constance bukkant föl bíbor öltözékében egy kis légiteherautőn. A járművön kézibilincsekvoltak, aktijották ide vagy oda. Egy pillanat alatt belevetette magát a vitába, keze arányos pisztolyain. – Idehallgasson, Zenyo! Én Sile kapitány közvetlen helyettese vagyok. Ezek ketten az Orion Telepre mennek, és kész – vicsorította meg kihívóan hosszú szemfogait, és félig előhúzta az egyik pisztolyt. – Szórakozik velem? 187
Zenyo kacarászva forgatta a szemét. – Maga megőrült? Asszony, ez itt a Blackguard! Fogja csak rám azt a pisztolyt, és egy pillanat alatt sülthús lesz magából! – mutatott az őrtornyok felé, amik körbevették a leszállópályát. – Próbálja csak meg – folytatta Zenyo –, ha nekem nem hisz! És amikor már csak egy füstölgő hamukupac lesz, úgyis az fog történni, amit én akarok. Ez Mason báró döntése. Constance sípolva lélegzett összeszorított fogai között. Mérgesen toppantott: nevetséges ruhájának fémköcölléi összecsörrentek. Visszadugta a pisztolyt a tokjába. – Erről még majd beszélünk – sziszegte. – Ebben a pillanatban pedig jobb lenne, ha semmi nem történne velük, mert különben elintézem, hogy Dincrist kapitány odaadjon nekem, szépfiú! – A lebénult Alacrityékhez fordult. – Ami titeket illet, Hajóroncs Mazuma és Gyökérorrú Delver, tartsátok a szátokat és ne keverjetek bajt! Én figyelmeztettelek benneteket. Azzal pengő sarkantyúkkal visszaszállt a tehersiklóba, és otthagyta Skate-et a levesben. A jármű elindult és a kikötő kapuja felé tartott. Alacrity azon tűnődött, hogy vajon miért parancsolta Constance gyakorlatilag azt, hogy használják zsivány álnevüket. Zenyo aztán Floytékhoz fordult. – Ugye tudjátok, mi történik, ha engedetlenkedetek vagy szökni próbáltok? Vagy ki akarjátok próbálni? Alacrity tiltakozóan intett. – Nem, nem, hiszünk magának. – Remek, mert az első figyelmeztetés rettenetes fájdalom. Azt pedig jobb, ha nem akarjátok megtudni, milyen az igazi büntetés! – Intett a szemüveges bennszülöttnek -Gute, csutakold le és helyezd el őket! 188
Azzal elmasírozott. Gute gányolt szemüvegét igazgatva méregette őket, és megint inni adott nekilc – Rosszul vagytok, mi? – kérdezte kerszlengben. – Nagyon – felelte Alacrity. – De a barátom inkább csak földi angolul beszél. – Ó – szortyogott Gute, és váltott – Nos, csak viselkedjetek és nemsokára elmúlik. – Összevont szemöldökkel nézte, ahogy isznak. – De ha bajt csináltok, gondjaink lesznek. Alacrity és Gute kölcsönösen felmérték egymást. A helyi tag száznyolcvan centi körül lehetett, és kevésbé volt testes, mint legtöbb honfitársa. Szafárisortja valaha sokba kerülhetett, nyilván valami támogató adománya, vagy lopott holmi. Gute laza nyakláncot, bokaláncot és bonyolult kidolgozása szemes fém fejpántot viselt, és erősen javításra szoruló cipőt. Gute jó erőben lévőnek tűnt, és mivel Alacrity úgy érezte magát, mint a mosott rongy, plusz még benne volt az aktijotta, az űrász látta, hogy ellenállásnak nincs értelme. Alacrity lassan bólintott Gute felé. -Megértettük. A szemüveges elégedettnek tűnt. Floyt kiitta az utolsó csepp vizet is, és visszaadta a tömlőt Gute-nak. – Most pedig megtisztogatlak titeket -jelentett be Gute –, és szerzek egy kis ennivalót meg még vizet. Erre mind a ketten, ha ingadozva is, de felálltak. Támolyogya elindultak Gute után a kora délutáninak tűnő melegben. – A Központi Szállás nem is olyan rossz filozofált útközben Gute. – Sokkal rosszabb is lehetne. A külvilágiak, akik így jönnek, mint ti, jottázva meg minden, általában a Rémdráma Telepre vagy a Cirkusz Maximuszba kerülnek, vagy valamelyik másik rosszabb helyre. 189
– És milyen az Orion? – kérdezte Alacrity, akinek csupasz talpát sütötte a forró beton. Gute fejét madárszerű mozdulattal ide-oda ingatta, nyilvánvalóan azért, hogy jelezze: nem tudja. – Főleg játékok vannak ott, meg vadászat. Dincrist biztosan azt szereti. Ezt Floyték már tapasztalták. – Egy pillanat! – torpant meg Alacrity, és izgatottam megmarkolta Gute karját. Gute fintorgott, mire Alacrity elengedte. – Ott az Orionban ugye van egy nő? – Alacrity majdhogynem kiabált – Magas, majdnem akkora mint én, fehéresszőke, és nagyon-nagyon fehérbőrű? Heartnak vagy Páratlannak hívják. Gute gyanakodva méregette, aztán lassan válaszolt: – Sosem hallottam róla. De a Jobbak általában mindig maszkot hordanak, legalábbis ha látják őket. Szerintem a legtöbben álnevet is használnak. Alacrity azonban nem akart ennyiben hagyni a témát. Gute taszajtott rajta egyet a központi telep irányába. – Elég legyen a kérdezősködésből! Gyerünk! Alacrity igyekezett jámboran tűrni ezt a fajta bánásmódot, hiszen sok választása nem volt. A reptér minden épületét, még a betonhangárokat és a szervizkupolákat is mindenféle barokk cikornyák és csiricsárék éktelenítették. Az irányítótorony amolyan neotech minaret volt, tömve detektorokkal és kommunikációs eszközökkel. A reptér energiafüggönyén túl hatalmas, csillogó tornyokból és csipkés építményekből álló elegáns épületkomplexum látszott. Számos szinten zajlott benne a forgalom. Távolabb valami szatellitállomások felső része nyúlt ki a sűrű erdőtakaróból, ami a függöny mögött kezdődött. Volt egy 190
hely, ami az Akropolisz mintájára épült, egy másik tömör kőerőd, egy harmadik csupa csipke és lebegő híd. Gute egy alacsony épületsorhoz vitte őket a reptér sarkába. Menetközben tett róla, hogy Floyték tisztába kerüljenek a munkáslét alapvető törvényeivel. Ebből tömören annyit lehetett leszűrni, hogy ha dolgoznak és jól viselkednek, akkor minden rendben lesz. Alacrity tudta, hogy egy aktijotta milyen elviselhetetlen fájdalomba tudja rándítani az emberi idegrendszert, és magában feltette, hogy erre Floytot is figyelmezteti. Ünnepélyesen tudomásul vette Gute intelmeit. Ahogy Gute elmesélte, a munka nem is volt olyan szörnyű. Csak az volt a fontos, hogy a Jobbak – a Blackguard külvilági urai – elégedettek legyenek, főleg úgy, hogy megkapják felsőbbrendűségük elismerését. A központi munkásszálláshoz értek: alacsony, minimális barokk díszítéssel ellátott blokkházakhoz. Gute bevitte őket egy higiéniai állomásra és tisztítószereket zúdított rájuk. Oldalról figyelte, ahogy gondosan lemosakodnak az általánosan fertőtlenítő, baktériumölő szappannal. Bármennyire is csípett, örültek neki. Fogmosáson is átestek, és forró levegőfuvallat alatt szárítkoztak. Amikor készen voltak, Gute egy-egy viseltes sortot és egyegy pár sarut adott nekik. Aztán bevitte őket egy legalább százszemélyes étkezőbe. Senki sem volt ott, csak a főzőszemélyzet és a kisegítők. Egy izzadó, kövér szakáccsal folytatott rövid vita után Gute szerzett nekik két tálcányi hideg maradékot. Fáradtan, de lelkesen falatoztak. Halászlé volt, és valami zöldségpüré fánkkal. A mogorva szakács, látva, milyen húsban vannak, akkora adagot készített, hogy meg sem bírták enni. Aztán követték Gute-ot valami barakkba, ami apró cellákra volt felosztva. Minden cellában kétsornyi priccs volt egymás
191
fölött mindkét oldalon: tizenkét klausztrofóbikus alvóláda egy sorban, mint nyitott tetejű koporsók, alig Ötven centi magasak és szélesek. Egyszóval negyvennyolc volt bezsúfolva az alacsony, kábé öt méter széles és ugyanilyen magas helységbe. Nem volt víz, csak egy kis lefolyó a padló közepén, sem fűtés vagy hűtés, se légcsere, sem fény azon kívül, ami az ajtón át jött be. Gute odadobott nekik egy-egy vékony takarót, aztán kijelölte a fekvőhelyüket. – Most aludjatok – mondta mogorván. – De jól hallgassatok ide! – Megszorította Alacrity vállát. Az űrász némán tűrt. – Holnap mind a ketten elkezditek a munkát. Keményen kell dolgozni és nincs panaszkodás. Különben még eszembe találtok jutni, amikor a Véres Vadászathoz keresnek valakit vagy egy kis szórakozásra a ketrecekben, megértettétek? Épp eléggé megértették ahhoz, hogy belássák, megkell tenniük, ami csak telik tőlük. Amikor Gute elment, kimerültén rogytak le a padkára, ami az alsó ágyak előtt futott. Floyt alul kapott egy ágyat, Alacrity pedig éppen a fölötte lévőt. Az egész hely fertőtlenítőtől bűzlött. – Merre feküdjünk? – tűnődött Floyt. A szeme csak keskeny rés volt, alsó ajka pedig lazán csüngött, hogy kilátszottak a fogai. – Jobb lesz, a fejünk van az ajtó felé – határozott Alacrity. – Hogy lássuk a szomszédokat, ha megjönnek. Fájdalmasan nyögve kúsztak be a ládákba. A priccsek anyaga valahogy rugalmas volt, kényelmesebb, mint amilyennek látszott. Floyt általában az oldalára fordulva és összegömbölyödve aludt, főleg a PIHOQUIAQON. De itt ezt nem nagyon tudta megtenni – Alacrity pedig pláne nem. – Fogalmam sincs, mi lesz, Hó. Egyszerűen nem tudom, mit kéne tennünk. – Majd kitalálunk valamit, Alacrity. Most aludj!
192
Még a puszta földön is el tudtak volna aludni: visszaütött a hibernáció utóhatása. Floyt magára húzta a takarót. A Földről álmodott, a feleségéről és a lányáról, egy harmadosztályú funkcionárius kellemesen eseménytelen életéről.
Barakktársaik, akik az Invictus lenyugvásakor kezdtek szállingózni, vegyes helyi társaságnak tűntek A két barát időben felébredt ahhoz, hogy lássák: az emberek kis nyitható fülkékben tárolják kevés holmijukat a padka alatt. Alacrity nem vette észre, hogy valaki is teljhatalmú szobafőnök lenne, pedig tartott ettől: sokszor tapasztalta ezt már dobozvárosokban és legénységi hálókban. Egy kicsit fellélegezhetett. Nem volt olyan állapotban, hogy szembeszálljon egy ilyen alakkal, főleg hogy még Floytot is pátyolgatnia kellett. A blackguardiek jól megnézték őket, és egymás közt beszélgettek e helyi nyelven, ami mintha egy kicsit a németre emlékeztetett volna. Sötétedett, csak a kinti reptéri fények szűrődtek be. Az emberek alváshoz készülődtek, Alacrity látta, hogy a Floyt és ő lemaradtak a vacsoráról. A többiek is nagyjából hasonló ruhában voltak, mint amit ők kaptak Gute-tól, de néhányan furcsa kosztümöket hordtak, különféle történelmi korszakok és kultúrák darabjait. Mindenki elnyugodott. Az általános horkolás, köhögés és harákolás ellenére Alacrityék az éjszaka javarészét átaludtak. Testük már ki volt éhezve az igazi pihenésre a hibernáció mesterséges állapota után. Napkeltekor verte fel őket Gute és csapata, akik hosszú, 193
hajlékony pálcákkal kezdték csapkodni az ajtókeretet. Köd ülte meg a repülőteret: gépek és rovarok zümmögése hallatszott, összekeveredve az erdő furcsa neszeivel. Az emberek ásítottak, kiköptek, a kezükbe fújták az orrukat, aztán elindultak, hogy könnyítsenek magukon. Vakaróztak, szellentettek, ásítoztak, morogtak és panaszkodtak. – Ha majd nagy leszek – motyogta Alacrity kikászálódva az ágyából az ébredező Floytnak –, háremben akarok lakni... – De sokkal jobban érezte magát, csakúgy, mint Floyt. Összehajtogatták a takarójukat, és kimentek az étkezőbe. A reggeli után, amiben semmilyen különbséget nem tudtak felfedezni az előző napi ebédhez képest, a többiek kijelölt feladatukra indultak. Floyték, akiket a szakács kizavart az étkezőből, határozatlanul álldogáltak egyik lábukról a másikra, és fogaluk sem volt, mit kéne csinálniuk. Alacrity a betonon pihenő hajókra gondolt, meg arra, hogy vajon milyen jó a helyi biztonsági védelem. De az majdnem biztos volt, hogy egy aktijottával felszerelt egyén nem nagyon mehet feltűnés nélkül a tiltott területekre. Mielőtt Alacrity túl messzire jutott volna a tervezgetésben, Gute jelent meg egy guruló targonca-féle nyergében. A jármű után valami nyersfából tákolt kétkerekű kocsi volt kapcsolva. A primitív kordéban szerszámok feküdtek, meg egy durva zsák. Gute mosolygott, mire ők megdermedtek. Intésére felszálltak a kocsira. Alacrity szimatolni kezdett. – Istálló-meló, Hó. A szerszámok is erre utaltak: durva fa és fém kézi munkaeszközök, a vasvilla, söprű, ásó, lapát itteni megfelelői. – Ó, akkor az nem is olyan rossz – vonogatta a vállát Floyt. Ez. még mindig jobban hangzott, mintha például egy 194
Skandalumok Iskolája nevezetű helyre irányították volna őket. Aztán eszébe jutottak az Epiphanyn hátasnak használt bestiák, és már nem is volt olyan biztos a dolgában. A targonca vezetése pofonegyszerű volt, Gute mégis mereven, egyenes háttal ténykedett, egy csatahajót kommandírozó admirális méltóságával. A főkapuk felé haladtak a betonon át. Floyt meglökte a könyökével Alacrityt: – Figyelj, hogy nem látod-e az Imprimaturt! . A Mounterbank még nem ment el, és több más hajót is láttak, de egyik sem az volt, amit kerestek. Floyt kísértésbe került, hogy megkérdezze Gute-ot, de aztán letett róla. Ki tudja, hátha valakinek szemet szúr, hogy érdeklődnek a hajó után. Áthaladtak a kapun, és továbbmentek egy jól karbantartott, sima úton. A Blackguard növényzete buján, magasan tenyészett, bár volt némi, halványan jurakori, furcsa sárgáskék beütése. Sok kis utacskát és lovaglóösvény-szerűséget láttak Egyszer egy üvegszerű fehér hattyú-hajó húzott el fölöttük. Zene és nevetés hullott le rájuk a Blackguardon szemmel láthatóan éjjelnappal folyt a mulatozás. Más járművel nem találkoztak. Egy emelkedő tetejére érve Floyt sós, tengeri illatot vélt érezni. Gute elhaladt a nagy, csillogó épületcsoporthoz vezető leágazás mellett, és a nagy, nyomasztó kastély felé kanyarodott, amit már előző nap észrevettek. A hely ősinek, bár némileg viharvertnek látszott, és a furcsa épület mór és ázsiai építészeti hatásokat mutatott. Bizonyos részletek előtt azonban teljesen értetlenül álltak, mint például egy hatalmas soklapú objektum a középső torony tetején. Szentély vagy irányítóközpont? Obszervatórium vagy hangár? Gute megállt egy tisztáson az út mellett, az erdő szélénél, és leállította a motort. A zsákba túrt és ruhadarabokat dobott oda Floytéknak. Innen gyalog mentek. Vegyétek föl ezeket, és 195
kapcsoljátok le a kocsit. A ruhák buggyos, lazán szőtt drapp házivászonból készültek. Bonyolult csomózásukat helyenként rejtett öltésekkel szilárdították. Ügyesen rejtett, statikusan tapadó széleik a kezdőknek is megfeleltek. Ezenkívül bő, magasszárú csizmák is voltak ott valami természetes gumi-szerű szintetikus anyagból. – A valdens istállófiúk ruházata – közölte velük Gute. Levette a szemüvegét és kiszállt a targoncából. – Nagyon divatos manapság – jegyezte meg Alacrity. De tudták, hogy nincs értelme Gute-ot magukra haragítani. Gute mindkettőjüknek adott egy hihetetlenül avítt rabszolganyakörvet. Ők kötelességtudóén a nyakukra kattintották: még zár sem volt rajta. Ezek a nyakravalók csak jelmezek, amiket bizonyos helyeken megkövetelnek, magyarázta Gute, ahol a Jobbak abban lelik örömüket, hogy embertársaikat lealacsonyítva lássák. A blackguardi felügyelete alatt lekapcsolták a kocsit, és húzni-vonni kezdték a kastélyhoz vezető hosszú emelkedőn. Pillanatokon belül leizzadtak, és a nyakörv irritálta őket. A vászon is dörzsölte a bőrüket Az épület nagyrészt gigászik kövekből állt, ami a modern gépeknek és szállítóeszközöknek ugyan nem jelentett gondot, mégis nyilvánvalóan egy letűnt, nem gépesített korszaknak állított emléket. Floytéknak azonnal eszébe ötlött az a kellemetlen gondolat, hogy vajon micsoda munka lehetett egy ilyet annakidején megépíteni. Az oromzatokon régies ruhákat, páncélokat és régi terrai meg külvilági harci díszeket viselő alakok álltak. Gute jelt adott, mire a kapurostély felemelkedett. Gute-tal az élen átmentek a felvonóhídon, lőrések és más védelmi alkalmatosságok alatt. A várat kevesen lakták: csak néhány olyan ember, akik régi
196
harcosok és egyéb várnépek szerepében tetszelegtek. A legtöbbjüknek volt valamilyen kesztyűje: hímzett és ékköves a közönséges öltözékűeknek, nehéz páncélkesztyű a páncélt viselőknek. Ez a szokás, ha kihívnak valakit, vagy ők fogadnak el kihívást, gondolta Alacrity. A nemesség jele -jól megjátsszak, megkell hagyni! Csak néhány szolga volt látható, de egy sem a rabszolgák vagy munkások közül, akire nyilván szükség volt egy ilyen hely fenntartásához. Ebben volt logika: ezeket az épületeket csak ritkán használták. Nem volt érdemes túl nagy állandó házszemélyzetet fenntartani, inkább a Központi Szállásról hívtak kisegítőket. – Gondolom, a fizető vendégeknek nincs kedvük kipróbálni az eredeti, romantikus ganajozást – morogta Alacrity, miközben lihegve taszigálták a kocsit az udvar nagy, egyenetlen kockakövein. – Pofa be! – suttogta élesen Gute. – Nem szabad elrontani az illúziót, mert akkor mérgesek lesznek! – azzal remegő térddel cibálni kezdte az üstökét. Ál-harcosok és udvarhölgyek néztek le rájuk fenséges magaslataikból. Floyt nem egy ölelkező vagy egymás kezét fogó párt vett észre a jobbak között. Az unalom fura ötleteket szül, gondolta. Az erődépület meglehetősen puritánnak tűnt, nem láttak egyetlen modern felszerelést sem, talán csak az tűnt fel nekik, hogy a felsőbb szinteken – a Jobbak lakószobáinál – az üvegezetlen ablakok elővigyázatlanul nagyok voltak egy íjaskőhajítógépes társadalomhoz képest. Átmentek a belső várfalon és egy homályos, lőrésekkel övezett folyosóban haladtak. A vár hideg volt és kissé állott levegőjű, de hiányzott belőle az a meghatározhatatlan régiség-illat. Gute megállította őket
197
egy alacsony, fémkeretbe foglalt vastag kőajtónál. Nagy anyagdarabokat vett elő a zsákból, és adott egyet-egyet kelletlen segítőinek, egyet pedig magánál tartott. Alacrityék nem értették a dolgot: nyoma sem volt a közelben istállónak. De amikor Glute az orra elé szorította a kendőt, sietve követték példáját. Gate elfordította az ajtó különös korongzárját és benyomta a vállával. A kiáradó bűzből nem volt nehéz rájönni, hogy egy nyitott szennygyűjtőnél vannak. – Pöcegödör – világította meg a kérdést Gute, két fáklyát vett elő a zsákból, és meggyőződött róla, hogy senki sem figyeli őket. A ruhái ránca közé rejtett hőgubóval lángra lobbantotta a szövétneket. A két barát ösztönösen hátraugrott, gázrobbanásra számítva, de semmi sem történt – A Jobbak szobái nincsenek csatornázva, mert a külső és belső fal között vannak – mint annakidején az igazi várakban – nyomta a kezükbe a fáklyákat Gute. – Úgyhogy ti ketten fogjátok kitisztítani. Meggyújtott egy harmadik fáklyát Alacrityéról, és elindult befelé. Floyték utána. A gödör két méter széles és vagy húsz méter hosszú volt. A fejük fölötti sötétséget csak néhány ominózus, köralakú nyílás fénye törte meg. – Ami azt illeti, szerencsétek van – mondta Gute. – Ezt a helyet csak egy hónap múlva tervezték kitisztítani. De valami nagyobb ünnepségre készülnek, úgyhogy most elég a térdig érő csizma is, nem kell derékig érő. A terem tartalma kis kupacokba gyűlt vagy a falakra kenődött. Feltartva a fáklyát, Alacrity látta, hogy kicsiny életformák alakították itt ki saját kis városukat. Fürgén tekergőztek el a fény elöl. Alacrity vigasztalanul felsőhajtott. 198
Gute felügyelete alatt betolták a kocsit és egy kicsit megdöntötték a kényelmesebb lapátolás érdekében. – Miért nem csatornáznak? – kérdezte Floyt megbotránkozva. – Ez üdülőhely, nem? – Hangja furcsán, fojtottan szűrődött ki a kendő alól. Gute vállat vont. – A Jobbak nem tűrnek meg semmi modern dolgot a várban – mondta hasonlóan fojtottan. Baromi kényelmetlen, ha engem kérdeztek. Gyertyák, imafülkék, lovagtermek, őrtornyok...árnyékszékek. Csupa találkahely az egész. – Ő is felsóhajtott. – Én személy szerint azért adnék meg mindent, ha a csillagok között csinálhatnám, ahol az embernek nincs súlya legalábbis azt mondják. Vagy egy luxuspalotában. De Gute nem valami agyonsuvickolt világról jött, vagy egy zárt környezetből, vagy egy vad bolygóról, ahol a környezet minden egyes szeletét szigorúan figyelik, vagy ahol a társadalmi nyomás lehetetlenné tesz mindenféle szerepjátékot. Alacrity megcsóválta a fejét, amikor erre gondolt. A Jobbak számára talán az volt a legfontosabb, hogy Ők képviselték a Blackguardon a legfőbb hatalmat – de legalábbis külvilági foglyaik felett. És amellett a pöcegödrökkel sem nekik kell törődniük, füstölgőit Alacrity. A nyakát nyújtogatva nézett fel az árnyékszékek nyílásaira. – És azok, Gute? Nem lehet egy időre befedni őket? – Vagy legalább nem kaphatnánk egy ernyőt? – javasolta Floyt. – Az árnyékszékekre kiírták, hogy üzemen kívül vannak – magyarázta Gute növekvő türelmetlenséggel. – Úgyhogy elég, ha a munkával törődtök. Dolgozz keményen és viselkedj rendese, akkor nem lesz kellemetlenséged. Most már lekéstem arról, hogy betegyelek titeket a Véres 199
Vadászatra. – Húzz bele, Hó! – sürgette Floytot Alacrity. Különben kinő a szakállunk. Floyt belement. – Oké-zsoké. Úgy teszek, mintha liliomok lennének... Gute közölte, hogy hamarosan visszajön, és elment. Rájuk csukta az ajtót. A bűz nyilván hozzátartozott a várbeli élethez, de az itteni hozzáállás mintha egy kicsit túlzott realizmusról tett volna tanúságot. A levegő sűrű volt, és eleinte a szemüket is csípte, de ettől eltekintve a munka maga nem volt nehéz. Floyt ezzel együtt állandóan gyanakvó pillantásokat vetett a fejük fölötti lyukakra. Fáklyáikat beszúrták a falba vésett tartókba, és munkához láttak. – Rosszabb is lehetett volna -jegyezte meg egy idő múlva Alacrity. – Honnan tudod? – Kiskoromban dolgoztam ennél különb helyeken is, amikor megvoltunk szorulva. – És mi lesz ezután? – kérdezte Floyt. – Amikor fellapátoltunk, akkor ki kell söpörnünk, gondolom. – Nem, én magunkra gondoltam. És a hajónkra, meg főleg Dincristre. Alacrity, én nem tudom kiverni a fejemből, hogy mit fog csinálni velünk, ha a kezébe kaparint minket! – Én sem. De most egy kis haladékot kaptunk. Örülj, hogy legalább Sile és Constance nem szórakoztatnak minket! – Ez igaz, de ki tudja, meddig. – Csak annyit tehetünk, hogy nyitva tartjuk a fülünket és a szemünket, és megpróbáljuk kitalálni, hogy mennek itt a dolgok. Lehetőségek mindig adódhatnak. – Alacrity! Szerinted van itt még Örökös? Már persze
200
Dincristen kívül. Talán kérhetnék segítséget tőlük... – De hirtelen lekonyult. – Hiszen azt sem tudjuk, hol van az övem! – Psszt! – szisszent fel Alacrity, amikor hangok szűrőd tek le az egyiklyuk felől. A Jobbak hangja volt. – Valóban üres – mondta az egyik. – Éppen a megfelelő hely. – Remek, remek – mondta a másik. – Átkozottul jó ötlet volt, uram, hogy egy időre otthagytuk azt a szörnyű nyüzsgést. – Bármennyire tisztelem is a hagyományokat, azt kell mondjam, hogy ettől a Virrasztóünneptöl kezd olyan érzésem támadni, mintha egy kicsit túl sok lenne itt a ceremónia. Kér egy nyálas szinaptipelyhet? – Nem bánom, bár a puristáknak nem tetszene. Magunk vagyunk, ugye, báró? Egy pillanatig csend volt. Egy maszk nélküli férfihang szólalt meg: – Ó, így mindjárt jobb! Önnek is merem ajánlani, uram! Alacrity és Floyt az ásó nyelére támaszkodtak. Alacrity intett Floytnak, hogy legyen csendben: Gute figyelmeztette Őket, hogy ne zavarogjanak. Az ember ott szerez információt, ahol csak tud... Kinyújtotta a nyelvét és a hegyére mutatott, ahova a szinaptipelyhet szokás tenni. Floyt bólintott, hogy érti. Zihálást hallottak, ahogy a pehely odafent éreztetni kezdte hatását. Alacrityben belehasított az irigység. – Huh! Nem rossz, mi? – Elsőrangú anyag, báró, elsőrangú! Kér egy szivart? Az Ascensionról való. – Köszönöm, nem. Ugyan nekem egy kicsit büdös van itt, de nem számít. A báró hangja idősebb és meglehetősen művelt emberre
201
vallott, legalábbis Alacrity szerint, a másiké semmit sem árult el. Pár pillanat múlva egy használt gyufa – valódi ősi, fa gyújtószerszám – repült le az egyik lyukon keresztül sisteregve, és szisszenve lobbant el a felhalmozott arisztokrata szmötyiben. – Versenyezni fog, Matterse? – kérdezte közönyösen a bárónak szólított férfi. – Eszembe sincs kihagyni egy regattát – felelte Matterse gőgösen. – Mint már mondtam, most azt a Dincrist nevű fickót az Orion Telepről, azt kell kiverni. Nem értem, hogy engedhette meg Praxis, hogy benevezzen. Az egész eleve rosszul kezdődik. – A vér majd megmutatja -jelentett ki Matterse. – Azt a Sile nevűt sem tartom sokra – jegyezte meg elgondolkodva. – Igaz. De ha már itt vagyunk, Matterse, valamit megkérdeznék magától. A kérdés amolyan tisztázó természetű. Remélem, nem gondolja, hogy a féltékenység beszél belőlem... A másik sietett betölteni a jelentőségteljes űrt. – Ugyan, hogy gondolhat ilyet, uram! Kérem, folytassa! – Csak arról van szó, hogy egyes szóbeszédek szerint ön Királyi Nemeslevelet fog kérvényezni, ha visszatérünk a Styxre. Matterse mereven válaszolta: – Engedelmével, uram, ez teljes mértékben magánügy. Megkérdezhetném, hogy honnan hallott ilyesmit? Talán Maritából beszélt a féltékenység? – Hogy Marita mit csinált vagy mit nem csinált, az nem tartozik ide, fiatalember! Mi, a Páholy tagjai nagyon kényesek vagyunk abban, hogy kit engedünk a sorainkba. És egyre több lesz a kérvény.
202
– Ööö, igen, ez igaz, de az én esetem... – Remek! Örülök, hogy megérti. Ami pedig azt az állítását illeti, hogy a Királyi Vérből származik: az ön családja a Morstrubei Matterse, a Második Hajóról, nemde? Ezzel nemes lehet, fiam, de a Királyi Vérhez nincs köze. – Oöö, igen, de éppen mostanában csináltattam meg a családfámat – hadarta Matterse azokról az őseimről is, akik még azelőtt éltek, mielőtt a hajó elhagyta a Sol rendszert. Alacrity Floytra pillantott: ez az ő specialitása. Floyt csak felvonta a szemöldökét a reszkető fáklyafénynél. A kendő eltakarta az arca nagy részét. – Egy ősöm a Lunán telepedett le – közölte Matterse, mint aki jól begyakorolt szöveget mond. A 2534-es Lunai Megtagadás idején kénytelen volt lemondani a címéről. – Egy kis habozás után folytatta: – Ööö, megbocsát, ha... – Mi? Ó, csak tessék! – Végül is erre való ez a hely, nem igaz, mylord? – Matterse magabiztosabban folytatta: – Ezzel az új információval – igazoltan hiteles másolataim vannak az eredeti okmányról – azt hiszem, eleget tettem a.... Mialatt Alacrity a burkolt értelmű társalgáson tűnődött, és abban reménykedett, hogy Dincrist még egyszer szóba kerül, Floyttal együtt hamarosan rájöttek, mi is volt a bocsánatkérés tárgya. Sárga vizeletsugár csurrant le föntről a pöcébe, ráfröccsenve a csizmájukra. Átkozódva ugrottak félre. Floytnak ez már sok volt. Letépte a szája elől a kendőt, köhögött egyet, és harsányan felordított: – Te ócska, megvetendő, ostoba, önelégült fattyú! Különben pedig NEM VOLT SEMMIFÉLE KÉTEZERÖTSZÁZHARMINCNÉGYES MEGTAGADÁS! Alacrity komoran nézett a barátjára. – Mintha eddig nem lett volna elég mély a szar...
203
11. A szellem diadala Kiderült, hogy a várban azért mégis akadtak modern eszközök. Például az, ami riasztotta a harcosnak öltözött várnépet – és Gute-ot A várban található Jobbak mintha szelektív tenyésztés, táplálkozási programok, és génmanipulációk termékei lettek volna: mind vagy egy fejjel magasabbak voltak, mint Alacrity. Egy alacsony korláttal védett lugasból pár méterrel a fejük fölött két tollforgós harci sisakos vendég nézett le rájuk. Mindkettőnek ott volt szépmívü kesztyűje az övébe dugva. – Ki merészelt felkiabálni hozzánk? – kérdezte földi angolul a sziszegő kígyó-szerű maszk. Alacrity nem tudta azonosítani a hangot, de feltételezte, hogy Matterse beszél a báróhoz. Amíg az űrász azon spekulált, hogyan mászhatnának ki ebből – de nem sok reményt táplált –, addig Floyt egyszerűen elintézte a dolgot – Ó, csak én vagyok. Tudják, meglepődtem, ennyi az egész. Tényleg rettenetesen sajnálom, és ígérem, soha többé nem fordul elő, uraim. A másik alak, egy valami vicsorgó állatot formázó maszkban, felordított: – És mit merészeltél kiáltani? – Semmit! – kiáltotta vissza Alacrity. – Csak azt mondtuk, "Hé, mi folyik ott?", de talán nem ugyanezekkel a szavakkal. – Nem ugyanezekkel a szavakkal... – tűnődött a báró valahol a maszkja mögött, mint egy elmélkedő isten. A két
204
fogoly visszafojtott lélegzettel várta a legrosszabbat. – Nos, jó – határozott a báró. – Ugyebár nem lenne igazságos, ha megbüntetnénk benneteket, csak azért, mert meglepődtetek? Matterse szavak nélkül dühöngött. A báró odafordult hozzá – ehhez teljes felsőtestét el kellett fordítania, mert a maszkja különben nem engedte. – Ön nyugodtan elmehet, uram. Én majd elbánok velük. – De én... ezek megsértettek! Hát eltűrhetjük ezt itt? Itt, a vár kellős közepén? – Ujjai görcsösen markolták a korlátot, ahogy lenézett rájuk tükröző szemellenzőjén át. A báró lustán felemelte a kezét. – Kedves fiatal barátom. Kétlem, hogy ezek az alattvalók tisztában lennének vele, hol vannak. Mi pedig nem pazarolhatjuk az erőteljes fiatal szolgákat, nem igaz? Mindez csak azt mutatja, hogy a központi munkaerőtelepnek gondosabban kéne betanítania az embereit. Matterse még mindig nem nyugodott. – Menjen vissza a vendégekhez – mondta a báró. – Már biztosan hiányolnak bennünket. A két nemes eltűnt. Csalódott nézők tértek vissza félbehagyott tevékenységükhöz, megfosztatván valami jó kis régimódi, középkori szórakozástól a közrendűek rovására. Floyt kezdett reménykedni, hogy az incidens elsimult, és ő sértetlenül megúszta. Még Gute is bizonytalannak látszott. De egy pillanat múlva a báró újra megjelent az udvari ajtónál, ezúttal sisaknélkül. Imponáló magasságától eltekintve nem sokban különbözött egy közönséges, középkorú földitől. A báró dús, göndör fekete hajába fehér – nem szürke – szín vegyült a halántékánál és a szakállában, ami két fenyegető tüskévé vált ketté. Álla hegye simára volt borotválva. Fekete szemének tekintete átható és egyenes volt, szempillái viszont hosszúak és íveltek, mint egy lányé. Vörös szemes ünnepi 205
lánckesztyűjének hosszú, csillogó karmai voltak. Lehet, hogy dekadens nemes volt, de hatalmas teste éppen eléggé kisportoltnak és izmosnak tűnt. Egy kicsit távolabb állt meg, mikor megérezte a rabok szagát. Elutasítóan intett Gute-nak: – Te várj a kapunál! A megdöbbent Gute nem vitatkozott. Engedelmesen lehorgasztva a fejét, elballagott. A báró Alacrityékre nézett. – Nos, melyikőtök említette a megtagadást? Beszéljetek. Nincs időm magyarázkodásra. – Én, uram – vallotta be Floyt. – Ó, gondoltam. És honnan tudsz ilyen sokat a történelemről és az eredetkutatásról? Vagy csak találgattál? – Ez amolyan hobbim volt, báró úr, még otthon a... ott, ahonnan jöttem. – Értem. – A báró közelebbről is szemügyre vette. – Be is tudod bizonyítani, amit mondtál? Meg tudod cáfolni ennek az ifjú jöttmentnek a nemességi kérelmét? Floyt széttárta a karját. – Az anyagaim, a könyveim nélkül nem. – Részletkérdés – vakkantotta a báró. – A Központi Komplexumban hatalmas adatbank van. De meg tudod találni azt az információt, amire szükségem van? Floyt gondolkodóba esett akkor, amikor Alacrity a helyében habozás nélkül rávágta volna az igent, akár igaz, akár nem. – Ha az az adat tényleg ott van, uram, akkor nem látom be, miért is ne találnám meg- mondta végül megfontoltan. – Ez az igazi szellem: mondta a báró egyfajta támogató jelleggel. – És ha már úgyis benne vagy, alattvaló, megnézhetnél nekem még egykét dolgot. Matterse nem az egyetlen kis senki, aki nemesi vérre áhítozik.
206
Gute-ért kiáltott, és amikor a blackguardi visszatért, a báró Floytra mutatott: – Mosdasd meg és öltöztesd fel illően ezt az embert, aztán vidd a Központi Komplexum főbejáratához holnap reggel, a tizedik órára! Alacrity hangosan megköszörülte a torkát. A báró felvont szemöldökkel pillantott rá. – És velem mi lesz? – kérdezte az űrjáró. – Én vagyok az ő, izé, segédje. Floyt hevesen bólogatott. Gute arcán nem tükröződött semmilyen érzelem. – És úgy jellemeznéd magad, mint rátermett, dolgos embert? – érdeklődött a báró. Alacrity meggyőződéssel bólintott. – Ebben az esetben egyedül is ki tudod tisztítani a pöcegödröt, nemde?
Másnap reggel Floyt újabb tisztító és fertőtlenítő procedúrán esett át, bár előző este már volt részük benne. Alantas ruháját sárga és barna, leírhatatlan overallra cserélték, és kényelmetlen, merev papucsot kapott. Floyt most ott ült Gute mellett a targoncában, míg Alacrity savanyú ábrázattal zötykölődött hátul, a kordén. A Központi Komplexum elé értek. Floytot bekísérték. A gesztenyeszín ruhás őrt már értesítette a báró. Gute aztán visszakanyarodott az űrrepülőtér felé. – Szerencsés a haverod, ez a Delver – mondta Alacritynak, aki időközben bemászott a megüresedett targoncaülésbe. Gute nem bánta. – Jó, könnyű munka, lefogadom. És biztonságos. – Amúgy ki ez a báró?
207
Gute egy ritkaságszámba menő oldalpillantást vetett Alacrityra, aztán visszatért a vezetés nagy figyelmet igénylő feladatához. – Nem okos dolog sokat kérdezősködni, Hajóroncs. És ezt jobb, ha a barátod is tudja. Az aznapi következő munka abból állt, hogy két műanyagkádra való zamatos kinézetű sózott sonkát kellett a reptéri raktárból a komplexum konyháiba kiszállítani. Persze Alacrity csinálta az egészet egyedül, de nem esett túlságosan nehezére, mert volt vele egy elektromos daru is. Legalább nem kellett rabszolganyakörvet meg hülye jelmezt felvennie hozzá. Ahogy a targonca kikanyarodott a rakodóhelyről, mintegy mellékesen megjegyezte: – Gute, én sokat gondolkoztam a dolgon. – A Jobbak írásos engedélye nélkül ezt nem szabad. – Nem, tényleg csak gondolkoztam, azon, hogy egy ilyen remek fickó, mint maga, miért nem segít egy kicsit magán? Gute nem vette le a szemét az útról és a műszerfalról. – Most nem tiltom meg, hogy beszélj, persze csak ésszerű keretek közt. De ne várd, hogy megválaszoljak vagy elfogadjak egyetlen hűtlen vagy tisztességtelen ajánlatot is! – Ugyan dehogy! Emiatt ne aggódjon. Szóval csak ültem, és azt gondoltam magamban: "Kell lennie valaminek, amit Gute nagyon szeretne". Valami luxuscikk – egy ruha, vagy valami külvilági ital? Vagy valami ajándék valakinek, akihez kedves akar lenni? – Gute nem tett semmilyen megjegyzést, Alacrity pedig tovább ütötte a vasat: – Sok mindent meg tudna szerezni, ha bevezetne itt néhány kreatívabb igazgatási módszert. – Kreatív – latolgatta Gute. – Ez nagyon érdekesen hangzik. – Álljon be oda, oda amögé a hangár mögé, és megmutatom, mire gondolok! 208
Gute gondolkodott egy pillanatig, aztán engedelmeskedett Alacrity leszállt és fölemelt egy hajlékony vízcsövet, ami egy csaphoz volt rögzítve a hangár tövében. – Mondjon valamit, amire vágyik. Persze ésszerű kereteken belül. Gute óvatosan körülpillantott. Amikor nem látott senkit, szorongva felelte: – Egy Spicai Atlasz. – Komolyan? Húha! – pislogott meglepetten Alacrity. Azt várta, hogy Gute valami csillogó ágyékkötőre, finom italra, vagy valami különleges szexpartnerre vágyik. A Spicai Atlasz nagyszerű könyv volt, benne a népes spicai rendszer minden szépségével és páratlan prekurzor csodáival. – Igen – mondta Gute izgatottan. – Denziónak, a Pokoltűz Telep kutyafelügyelőjének két példánya is van. – Akkor egyszerű a megoldás – tartotta fel Alacrity a mutatóujját. – Egy: Gute szeretné az egyik olyan atlaszt – hogy láthassa azokat a helyeket, ahová el szeretne menni. Gute kelletlenül vállat vont, de nem tagadta. Alacrity kinyitotta a csapot, és szabálytalan, szétfolyó alakzatokat fröcskölt a betonra. Aztán szabad keze középső ujját is feltartotta. – Kettő: mije van Gute-nak cserébe? Alacrity körülnézett, valami kukából előkapart egy literes széthajtogatott műanyagpalackot, és elkezdte megtölteni. Gute végül elvesztette a türelmét. – Mire akarsz kilyukadni? Hiányolni fognak minket: indulnunk kéne! – Csak a folyást mérem, a víz súlyát. Egy pillanat múlva végzek... – Magában számolta az időt. – De mi köze van ennek az atlaszhoz? A palack megtelt, Alacrity egyszerűen félretolta. 209
– Szüksége van valamire, amit elcserélhet, Gute. Ha belenéz azokba a kádakba, akkor lát ott egy kevés árut, a Gresham Világ ajándékát. Alacrity a cső szájához szorította az ujját, és kísérletezni kezdett, hogy finom permetet kapjon. – Ezt verd ki a fejedből! – hápogta Gute rémülten. – azok a sonkák meg vannak számolva. Engem ezért megkorbácsolnak és száműznek! Téged pedig tűzsugár elé vetnek, vagy teljes energiára kapcsolják az aktijottádat! – A fenébe, senki nem számolja azokat a sonkákat! – javította ki Alacrity. – Csak lemérik. Kádastul. Oda is van írva az oldalukra panlang nyelven – Figyelt, nehogy valaki észrevegye őket. Gute, aki egy kicsit konyított a földi angolhoz és a kerszlenghez, de ezeken kívül semmit nem tudott elolvasni, összeráncolta a szemöldökét. – És akkor mi van? Biztos a komplexumban is lemérik majd. – Huh. A súly pedig pontosan stimmelni fog, persze a gravitációs különbség miatt kalkulált tűrésseí. Ezzel Alacrity finoman permetezve elkezdte locsolgatni a húst; és közben számolta az időt, így meglehetősen pontosan fel tudta mérni, milyen súlyú vizet öntött a kádba. – Na még egy kicsit, a biztonság kedvéért morogta. – Megtenne egy szívességet? Nézze már meg, mennyi csöpögött le! Gute tudta, mennyire szívja be a vizet a só. Egy pillanatnyi lelki tusakodás után, de végül az atlaszra gondolva, úgy tett, ahogy Alacrity kérte. – Még semennyi... – ő is körülnézett. – És tényleg ugyanannyi lesz a súly? Nem lesz baj? Alacrity megforgatta a sonkákat locsolgatás közben. 210
– Annyi lesz, ha majd kivettünk kettőt-hármat, amit elcserélhet Denáóval. Még mindig marad elég a Jobbaknak úgyis kétszer annyit visznek el, mint amennyit meg tudnak enni, nem maga mondta? Egyszerűen csak előre elvesszük a maradékot, ennyi az egész. – Azt még nem mondtad el, hogy neked miért jó ez – mutatott rá kétkedve Gute. De közben forgatta a sonkákat, hogy Alacrity hozzájuk férjen a csővel, és kiszedett magának kettőt. – Megkímél minket a barátommal a nehéz munkáktól – ha ugyan ő nem ért máris révbe. Tartson minket távol a koszos és veszélyes feladatoktól. Én pedig még mutatok magának egykét dolgot. Gute, én az életem javát űrkikötókben töltöttem. Amikor Gute habozni látszott, Alacrity még hozzátette: – És bármikor meggondolhatja magát. Nyugodtan rám kenhet mindent, hiszen nekem már úgyis mindegy. – És mi lesz, ha felbukkan Dincrist kapitány? – tiltakozott Gute. – Akkor vége szakad az üzletnek. – Ó! Addigra én már remélhetőleg messze járok, újra szabadon cselekszem! Ez zavarta egy kicsit, ugyanakkor nagyon örült is neki. Ez volt az egyetlen dolog, amire nem tudta rászánni magát, hogy ezt elmondja Floytnak. Az ébredése óta megszabadult a kondicionálás kínjaitól. Akármit művelt is vele Skate a Mounterbanken, visszavonhatatlanul megszabadította Alacrityt attól a köteléktől, ami Floythoz és a küldetéshez fűzte. Ismét a maga ura volt. – Itt van egy kis víz, ami lecsorgott-jelentett Gute. – De csak kevés. – He? Mit mondott, Gute? Gute felemelt egy sonkát, és a súlyát méregette. – Taníts meg még több tudományra! 211
A báró aznap csak egy egyszerű, galambszürke, aranyos szálakkal hímzett szemellenzőt viselt álarc gyanánt, ami alól kackiásak kunkorodott ki hegyes szakálla. Egyedül érkezett, korallszín leplekben, és annál az őrhelynél találkozott a földivel, ahol Alacrityék kitették. Az őr egy rövid időre érvényes belépőkarkötőt csatolt Floyt karjára, ami elévüléskor szétesik. A földi kapott egy egyszerű, sárga fél-maszkot, kölcsön. A báró intett Floytnak, hogy kövesse. Floyt sietve zárkózott fel egy lépésnyire a báró jobb oldala mögé, ahogy azt más szolgáknál látta. A komplexum hatalmas épülete lendületesen tört a magasba, prizmaszerű fala beengedte a fényt és a környező vidék látványát. Hát, ez néma Fagyerőd, gondolta Floyt, De azért épp elég impozáns. Szinte elképzelhetetlenül szép hely ahhoz képest, amilyen gonosz...! Hatalmas, kör alakú csarnokon keresztülvágva tágas, magas folyosóba léptek. Az alapgondolata itt egy szibarítakatedrális volt: az épület tele volt pazar üzletekkel, fürdőkkel, szórakozóhelyekkel és galériákkal. Mason és Floyt fiatalító klinikák, ügynökségek mellet haladtak el. A legtöbb helyen diszkrét fémlap, vagy holofelirat hirdette: CSAK BEJELENTKEZÉSSEL vagy CSAK TAGOKNAK. Mason egy széles sétányra lépett, amikor Floyt először pillantotta meg a vészjósló vörös tengert és a szivárványhomokú partot, amire a komplexum nézett. A Blackguard kevély, gőgös Jobbjai masíroztak mindenütt az épületben a termetes, de nagyon türelmes külvilági őrök – férfiak és nők egyaránt – vigyázó tekintetétől kísérve, akik gesztenyeszín egyenruhát viseltek nevetségesen párnázott vállal és a kiugró ágyékvédővel. A csoportok nagyritkán
212
odabiccentettek egymásnak, vagy váltottak pár udvarias szót, de a maszkok miatt minden nagyon visszafogott és hűvös alapon történt. A hely minden fényűzése, és a Jobbak minden igyekezete, ellenére, hogy romlottnak és sötétnek mutassák, a komplexum – és igazság szerint maga a Blackguard is – Floyt szemében szelíd és lanyha volt a Viadalhoz képest. A báró öntudatosan haladt, nem sietett, és nem figyelt semmire. Floyt végül megkérdezte: – Ezt a helyet kleptokráciának mondják, ugye? Ööö, olyan kormánynak, ami lopáson alapszik? A báró elmélkedett néhány lépést, aztán megállt és szembefordult Floyttal. – Te ugye diszkrét ember vagy? Tudod, mi történik az indiszkrét emberekkel a Blackguardon? Például beviszik az én Citadella Telepem kihallgatókamrajába: sok embert juttatott már oda az indiszkréciója. A kérdezőim először is kiszedik az alany összes fogait, hogy ne tudja leharapni a nyelvét, átharapni a csuklóján az ereket vagy másként megmenekülni a szituációból. Tudtad ezt? – N-nem... – Aha. Nos, ami a kleptokráciát illeti – igen, az. De a Blackguard esetében ez nem lopáson alapuló, hanem tolvajokból álló kormányt jelent. Sokan közülünk sikeres tolvajok hosszú nemzedékeinek leszármazottai - uraké, nem piti besurranóké. Különböző kormányaink a kereslet és kínálat ősi erői mentén működnek; és minden fordulóban a mi hasznunkra működnek. Tudsz követni? – Igen, azt hiszem. – Nos. A mestertolvajok nagyon ragaszkodnak az előjogaikhoz. Fosztogatnak, ha úgy tetszik. Azt hiszem, te ismered a felkapaszkodottakat, és azt hiszem, te vagy az az ember, aki kiszedegeti őket nekem. – Ön Mason báró, ugye? – kérdezte Floyt. – Ön az, aki
213
elrendelte, hogy engem a barátommal együtt a Központi Szállásra tegyenek, ne az Orion Telepre! És ön vitte bele Matterse-t abba a beszélgetésbe, mert ön volt az, aki pöcetisztításra odarendelt minket, és tudta, hogy hallani foguk. Mason báró résnyire szűkült szemmel bólintott. – Nagyon szerencsésnek számítok, hogy magába botlottam. Igen, jó szolgálatot tett, hogy Matterse nem ismerte a történelmet. A várat régi tervek alapján építették, és az árnyékszékekben hallgatózó kémek klasszikus esetnek számítottak a Styx sötét korszakában. – De honnan tudta, hogy értek az eredetkutatáshoz és a történelemhez? – Másoktól, akik szintén jelen voltak, már értesültem azokról a problémákról, amiket maguk a barátjával okoztak Dincristnek az Epiphanyn. És végül is magának megjelent egy monográfiája... Floyt polgártárs. Floyt megnedvesítette az ajkát, de nem szólt semmit. – És arra szavamat adhatom, hogy velem jobban jár, mint azzal, ha Dincrist odadobja magát Sile-nak és Constance-nak. – És ha Dincrist visszajön? – Akkor persze lesz egy kis probléma. Esetleg kiderülhet, hogy maga meghalt, és lesz egy megfelelő holttest is bizonyítéknak – természetesen nem a magáé. De most lássuk, mit tud tenni az érdekemben! Tovább mentek. Szökőkutak csörgedeztek, kéjrabszolgák követték vagy vezették gazdáikat. Zene és szub-hangok szóltak, hogy szenvedélyt és izgalmat gerjesszen, de Floyttal és Masonnal kapcsolatban kárbaveszett az igyekezetük. – A neve ezentúl megint... micsoda is?... ja, Gyökérorrú Delver lesz! – közölte a báró mellékesen. – Rajtam kívül mindenki másnak, világos? Tudja, ez bizalmas ügy. Floyt élénken bólogatott. – Vannak, dolgok, amiket tudnia kell – folytatta Mason. – 214
Például hallott már egy Praxis nevű emberről? Az Emberi Potenciál Egyházának fejéről? A Megmagyarázhatatlan I Szentjéről, meg ilyesmiről? Nem? Sebaj, majd fog. Tivornyázó csoport haladt el mellettük nevetgélve és kiabálva, üvegeket és inhalátorokat lobogtatva. Egyiküket, egy részegen botladozót, két kacarászó kamasz támogatott – egy vékony fiú és egy karcsú lány. Mindketten nagyon jókedvűek és közvetlenek voltak gazdájukkal: aktijottáik készséges kéjrabszolgát csináltak belőlük. A férfi levette bika-álarcát, és hosszú, fekete szivart pöfékelt. Extravagáns, fodros fekete selyemruhát viselt aranypénzekkel borított tánccipővel. Floyt felismerte: ő volt az egyik egalitariai haladási koordinátor, akit az űrkikötőben láttak. Maguk mögött hagyták a közforgalom számára hozzáférhető folyosókat, és beléptek a sima falú, biztonsági felszerelésekkel ellátott zárt zónába. A számtalan ajtó Mason báró egyetlen kézmozdulatára feltárultak. Floyt szorgalmasan ügetett a nyomában. – Azok ott kint... Szánalmas mentség a romlottságra – mondta Floyt. – Blackguardnak az a lényege, hogy a kleptokraták- és a barátaink közül is néhányan jobban érzik magukat, ha a közrendű lakosság nem tud arról, amit csinálunk, és ahogyan szórakozunk. – És otthon nem tudják ugyanezt szép csendben megcsinálni? – Nos, egy elnyomó jellegű társadalomban még az uralkodó osztálynak bármit elnéznek. De a legtöbben olyan helyekről jövünk, ahol a közvéleménynek – és a közharagnak – döntő súlya van. És akkor mi marad? Elszigetelt játékszobák? Dohos pincék? Nem, nem érti a lényeget, Floyt polgártárs. A fő dolog: vidáman, gátlástalanul és szépen élni:
215
elhatárolódni a nyájtól. Megmutatni, hogy kik vagyunk, egy olyan helyen, ami csak a miénk. Lementek egy földalatti folyosóba, aztán egy sínautóval több ellenőrzőponton áthaladva egy nehéz, boltozatos kapuhoz értek. Floytban felrémlett, hogy talán erre akart célozni a báró a kínzások ecsetelésekor. De ez nem lehetett a vár pincéje, és a Jobbak nem olyanoknak tűntek, mint akik szükségtelenül hazugságokba verik magukat. A báró kiszállt a sínautóból, Floyt pedig követte a példáját. Beeresztették őket a tucatnyi nem-emberi őr által vigyázott irányítóközpontba. A földi követte Masont monitorok sora előtt, adatbankok, kijelzők és kommunikációs panelek között. Az ügyeletben lévőkön látszott némi meglepetés, amikor látták Floyt karkötőjét, de a bárót senki sem merte kérdezgetni. – Pollolo dolgozik most? – kérdezte a báró találomra a levegőbe. Egy kicsi, csontsovány humanoid – akiről Floytnak egy krikettütő jutott eszébe – sietve Mason elé pattant. – Igen, uram. De ő... izé, Pollolo főintendáns éppen ablutív fürdőjében tartózkodik. De hamarosan leolvad, és akkor... – Akkor már nem lesz más elfoglaltsága hagyta jóvá Mason halvány mosollyal. Egy páncélozott zsilipajtó felé indult a központ átellenes falában. A humanoid tiltakozni akart, de aztán meggondolta magát, és hajlongva visszavonult Floyt a báró után ballagott, és kerülte mindenki tekintetét, de igyekezett mindent alaposan megnézni. A szerkezetek nagy része rejtély volta számára: a technológiák nagyon szétágaztak az Első Lélegzet idején, és csak lassan kezdtek megint közelíteni egymáshoz a Harmadik Lélegzet kezdetén. Korlátozott mennyiségű Földön kívüli tapasztalatával azért mégis felismert sok készüléket, legalábbis nagyjából – de épp eléggé, hogy elfogja a sárga irigység. Nagyon fejlettek voltak 216
az itteni gépek, sokkalta előrehaladottabbak, mint bármi az elzárkózó, idegengyűlölő Földön. A magas zsilipajtó félrecsusszant, és egy folyosóra léptek, amit csak szabadon álló, vörösen izzó világítótestek derengtek be. A folyosó másik végén újabb ajtó volt, rajta az eltérő gravitációra figyelmeztető egyetemes jelzés jelen esetben a Szabvány 86 százaléka, a Blackguardon általános 98 százalékkal szemben. Belépve egy teremben találták magukat, ami majdnem akkor a volt, mint az irányítóközpont Floyt hirtelen könnyebnek érezte magát. Ebben a helységben csak minimális felszerelés volt, néhány, egymástól elszigetelt operatorterminál. Ezen kívül a terem közepén is volt egy, a legjelentősebb. Itt az emberi kézre tervezett kapcsolók helyett kisebb, összetettebb, majdnem miniatűr irányítószerkezetek voltak. Volt ott egy elektromágneses indukciós és vevő készülék, de alakja nem az emberi fej hajlatát követte. A szoba falait kiálló, duzzadozó és tornyosuló kinövések, dudorok borították, amik nyilvánvalóan fokozatosan fejlődtek ki, mint a korallzátonyok. Floyt észrevette, hogy a terem egy padlóba süllyesztett kis úszómedencével vagy nagy fürdőkáddal is el van látva. Iszapos, szürkésbarna víz volt benne. Ahol a vezető operátor székének vagy foteljának kellett volna lennie, ott egy nagy emelvény volt, amelyen – Floyt kétszer is megnézte, hogy jól látja-e – csővezetékek voltak. Mason egy pulzáló zöld soklapú test, a sok lebegő geometriai forma egyike elé tartotta a kezét. A test valamilyen kisegítő féle lehetett. Megcsendült, mire a medence sötét vize felkavarodott, aztán fodrozódni kezdett. Floyton valami ösztönös félelem vett erőt a fortyogó hullámok láttán. Mason háta mögé húzódott. Valami nagy
217
emelkedett a felszínre, és a víz lassan lepergett róla. Floyt feltette magának a kérdést, hogy Mason vajon csak azért hozta -e ide, hogy föletesse egy nagy, zöldesbama páncélú, számítógépbuzi lénnyel. Nem tudta azonosítani a lényt, de korábban nem is igen volt alkalma elmélyedni a galaxis különféle fajainak tanulmányozásába. Amikor először rápillantott a karmokra, csattogó álkapcsokra és a verdeső csápokra, kirázta a hideg. – Szép tőled, hogy fogadsz minket, Pollolo mondta Mason némileg őszintétlenül. A lény nem válaszolt, hanem egy tárgyért nyúlt, ami félúton volt egy elektronikus nyakhám és egy gazdagon műszerezett... Rákpartedli, gondolta Floyt, a történelemtudor. Amikor a szerelék a helyén volt, Pollolo válaszolt. Szintetizált hangja meglepően tisztának és emberinek bizonyult – Mason báró – mondta különösebb melegség nélkül. Nem nyúlt semmilyen kapcsolóhoz, az irányító impulzusok valószínűleg a lény szájánál levő ki csíny antennácskák közvetítésével jutottak a készülékbe. -Jól mennek a dolgok? – érdeklődött udvariasan Mason. – Minden, ami a hatáskörömbe tartozik, a legmagasabb hatékonysággal funkcionál. Ennél kevesebbel nem elégedhetek meg – válaszolta a dolog. Floyt nem tudta eldönteni, hogy páncélos fókára vagy magát tengeri vidrának tettető rákra hasonlít-e jobban. Pollolo páncéljának ízei feldudorodtak, és helyenként előbukkant alóluk a bíbor-fehér szövet. Floytnak eszébe jutott az, amit a humanoid mondott a leolvadásról. Pollolo hosszú szemkocsányaival Floytot tanulmányozta. – Ez az alattvaló most egy kis kutatást fog végezni nekem – mondta a báró. A kocsányok és az csápok mintha összerezzentek volna, 218
ami nagyon érdekes látványt nyújtott. A nyakravaló hangmátrixai kissé begerjedtek, mielőtt kisugározták: – Kutatást? És hol, ha szabad kérdeznem, báró? – Természetesen itt – mondta Mason fagyosan. A nyakörv most már sipított, mielőtt Pollolo kimondta: – Ez teljességgel lehetetlen! Bizonyos határok között boldogan kiszolgáltatok önnek minden adatot, amit csak kíván, de ki van zárva, hogy egy kívülálló- és ráadásul közrendű! – hozzáférhessen a... – Ez az egyetlen szoba, ahol a terminálokon nincs infofilter meg mesterséges intelligenciairányítás. Azt akarom, hogy ez az ember ezeket használja – mondta élesen Mason. – És többet ne mondd meg nekem, hogy mi lehetetlen és mi nem az a Blackguardon, megértetted? A teremtmény hátsó lábaira egyenesedett haragjában. Tömege többszöröse volt egy emberének. A báró meg sem rezzent, de a hüvelykujja az öve egyik kidudorodásán pihent. Hogy Pollolo elértette-e a fenyegetést, vagy egyszerűen csak meggondolta magát, azt Floyt nem tudhatta. A lény lenyugodott és megint a padlóra ereszkedett. – Legyen, ahogy mondja. – Ez nagyon kedves tőled... – Mason odavezette Floytot az egyik emberre tervezett terminálhoz, ami tele volt perifériákkal és más szerkezetekkel. Mellette puhán ott pulzáltak a fényalakok. Pollolo nehézkesen az emelvényhez mászott, és útközben lerázta magáról a maradék vizet. A báró leültette Floytot az operátorszékbe. Mason elmagyarázott egy pár alapvető dolgot, aztán behívta egy saját programját, egy Balthazaar nevű fejlett mesterséges intelligenciát. Floytot lenyűgözte Balthazaar sebessége és ügyessége. Mason egy olyan alprogramot csínáltatott Balthazaarral, amit Floyt majd használni tud a kutatásban. 219
– Mi legyen a neve, polgártárs? – Hmm.... – Floyt azzal a kényelmetlen érzéssel nézett szét a gépezetek elbátortalanító armadáján, mintha az ellenség táborában járna, vagy barátságtalan, ismeretlen terepen kellene táboroznia. – Diogenész, azt hiszem. A báró hanga elárulta derültségét. – Akkor Diogenész lesz! Megadta Balthazaarnak a szükséges utasításokat. Floytnak, a Földszolgálat harmadosztályú adatkereső funkcionáriusának mindez olyan volt, mint egy kiadós pofon. Még sosem volt ekkora tiszta számitógépkapacitás és határtalan adattömeg a keze alatt. Félretette minden más gondolatát a fogsággal, az aktijottával, Dincrist küszöbön álló érkezésével kapcsolatban – hiszen ezeken most úgysem tudott segíteni – meg a honvágyát, és Alacrityért érzett aggodalmát. Diogenész már bejelentkezett Floytnak. Egy kicsit olyan volt a földinek, mintha azt ajánlanák fel neki, hogy menjen egy kört Pegazus hátán. – Köszönöm – mondta törődötten Mason bárónak, aki szertartásosan bólintott. – Hol kezdjem, báró? Matterse-el? – Igen, Matterse-el. De ne feledkezzen el Praxisról sem! Balthazaar majd elmondja, hogy ki érdekel engem, és mit keresek. De van sok olyan dolog, amit még innen is elég nehéz kihüvelyezni. Gondolom, kitalálta, hogy miért itt kell dolgoznia, igaz? Floyt egy széles kézmozdulattal körbemutatott az egész termen. – Ugye beférkőzött más telepek rendszereibe, még a zárolt részekbe is, vagy fizikai úton, vagy SIGINT-tel? Mi más lenne az ok? – Nem rossz. Talán még annál is nagyobb szerencsém van magával, mint ahogy hittem. Magában van valami. 220
Floyt kis híján beleröhögött Mason arcába. Részben a megfelelő motiváció hiánya volt az, ami miatt sosem léptették elő a másodosztályú funkcivá. De ez a keresgélés, turkálás, pásztázás és kapcsolatteremtés olyasvalami volt, amit nagyon szeretett. A Terrán ez a fajta tevékenység kiment a divatból, a könyvtárosi és arhívumkezelöi foglalkozásokkal együtt. Floyt mégis nagyobb örömét lelte ebben, mint az előléptetés hajszolásában. Mason visszament a zsilipajtóhoz, ott megállt, és visszanézett Pollolóra, aki emelvényén egyensúlyozott gépei és segédei között A lény abbahagyta ténykedését, és kötelességtudóan a báró félé fordította szemkocsányait és antennáit. Mason kivárt egy ütemet, aztán azt mondta: – Különleges tapintat! Antennalengetés. – Úgy lesz, uram. Amikor az ajtó bezárult, Floyt munkához látott. Mintegy ismerkedésképpen Diogenésszel, elkezdett minden lehetséges adatot összeszedni Praxisról. Floyt annyira elmerült a munkájában, hogy pillanatokig tartott, amíg felfogta: nincs egyedül. Majdnem visítva pattant fel a székéből, amikor Pollolo furcsán mozgékony tömege magasra tartott karmokkal közelebb araszolt. De mivel úgysem menekülhetett, maradt, ahol volt, csak éppen erősebben szorította a karfát. Elsötétítette a képernyőt, hogy a lény ne láthassa, amit csinál. – Csak figyelmeztetni akarlak – zengett Pollolo szintetikus hangja. – Itt is csak alattvaló vagy, mint odafönt. És mostantól nyakörvet kell viselned, megértetted? Floyt levegő után kapkodva hörögte: – Igen. És a "különleges tapintatot" is értettem. Erre a lény elhallgatott. Pollolo fűrészes állkapcsa szétnyílt és összecsattant, amíg szemkocsányai Floyt felé kígyóztak. 221
Floyt önkéntelenül összekuporodott a székében. A nyakravalóból reszelős nevetésféle hallatszott, és Pollolo visszahúzódott. Floyt megkönnyebbülten, reszketve ernyedt el, amikor a lény visszacsattogott az emelvényéhez, hogy folytassa a saját munkáját. Floyt visszatért Diogenészhez, és próbálta összeszedni magát Elgondolkozva nézte a képernyőket. Lehet, hogy ez már Alacrity hatása volt, de érezte, hogy kezd dühös lenni. Feszülő állkapoccsal adta meg Diogenésznek az új kutatási témát: POLLOLO
222
12. Rugalmas válaszok Elképzelhetetlen volt, hogy egy Földszolgálati Alfa Hivatalnok irodájába egy közönséges halandó csak úgy, engedélykérés nélkül beléphessen, Stemp Alfa Hivatalnok birodalmában pedig rendíthetetlen szabály volt, hogy minden látogatót be kell jelenteni, így amikor az ajtaja minden figyelmeztetés nélkül nyílt ki, ő már felkészült arra, hogy lesújtson arra, aki rátört bezártságában. Aztán kénytelen volt visszanyelni a haragját. Hamu polgártárs, a Föld ítéletvégrehajtója ballagott át sietség nélkül a hatalmas irodán. Stemp, mint egy kaméleon, hirtelen visszafogott derűre és közvetlenségre váltott, amikor kilépett több négyzetméteres íróasztala mögül, hogy üdvözölje a fekete ruhás embert. Stemp magas, testes, imponáló megjelenésű férfi volt magas homlokkal és őszes halántékkal. Hamu alacsonyabb volt, bajuszos, de volt benne valami sötét intenzitás, ami kirobbanóvá tette volna, ha nem jár együtt valami távoli, töprengő stílussal. Hamu elvileg ugyanúgy alá volt vetve a Földszolgálat hierarchikus etikettjének, mint bármelyik másik polgár és
223
előszobákban várakozó alany. De a gyakorlatban nem volt meglepő, hogy senki, sem őr, sem titkárnő nem kockáztatta meg, hogy az útjába álljon vagy visszatartsa. Hivatalának hatalma előtt mindenki meghunyászkodott, ezenkívül pedig köztudottan keményen bánt el azokkal, akik akadályozták. – Jó napot, Stemp polgártárs – üdvözölte az ítéletvégrehajtó nyájasan. Polgártárs. Míg gyakorlatilag bármely terrai szólíthatta így a másikat – nagyon kevés kivétellel, akik persze mind a mindenható Földszolgálat tagjai voltak – Stemppel ezt az utóbbi időben nem igen merészelték megtenni. Az Alfák egymással közvetlen stílusban érintkezetek, mintegy bizonyítandó kiemelkedő rangjukat, a többiek pedig alázatos, szolgai módon beszéltek velük. Az egész látogatásnak volt valami pimasz hangulata, de Stemp nem szándékozott időt és energiát pazarolni arra, hogy a Terra hóhérával illemtani kérdéseken kötözködjön. Tudta, hogy itt valami fontosabb dologról lesz szó, és Hamu nem azért jött, hogy Stemp szabályai szerint játsszon. – Hamu polgártárs – felelte enyhe negédességgel. – Igen, ez valóban egy jó nap! Az Alfa egy plüsskanapén kínálta hellyel az ítéletvégrehajtót, és frissítőket hozatott Hamu bűnügyi nyomozóként kezdte pályafutását a Földszolgálatnál, ezt Stemp is tudta, aztán később a Földszolgálat Ügyvédi Kamarájának tagja lett, és hol vádolt, hol védett, ahogy az ügy kívánta. Különleges embernek kellett lenni ahhoz, hogy valaki betöltse Hamu pozícióját, minden kötelezettséggel és személyi módosítással együtt, ami ezzel járt. Egy titkos pszichiprop akta szerint Hamu legmélyebb indítékai még a gyerekkorába nyúltak vissza. Egy észak-
224
afrikai partvidéki urbanplex peremének és katakombáinak primitív, könyörtelen szubkultúrájában nőtt fel, családjának két tagját vesztette el erőszakos úton, három másikat pedig vérbosszúból kifolyólag. Elképesztő volt, hogy ilyen körülmények között hogyan nőhetett higgadt, kiegyensúlyozott felnőtté, a való tények elfogulatlan kutatójává, aki az igazság iránti kizárólagos vonzalmáról közismert. Vagy talán nem is olyan meglepő, tűnődött Stemp. – Mit tehetek önért, polgártárs? – szürcsölt bele élvezettel valódi narancsdzsúzába. Hamu elhárította az italt, és azt mondta: – Azért jöttem, hogy a Pásztor Terv fejleményeiről érdeklődjek. Emlékszik: a fiatal külvilági, akit emberölésért elítéltek – és akinek a büntetését arra változtattam, hogy kísérőként működjön közre a programban? Most már elegendő idő telt el, talán hallott már valamit róluk, Alacrity Fitzhughról és... mi is volt a neve annak a funkcionáriusnak? Hobart Floyt? Stemp precízen a kávézóasztal mintázatának közepére helyezte a poharát. – Azt hiszem, téved – hárított. – Miért hozzám jött: Ez a terv Bear ellenőr irányítása alatt folyik. – De ő viszont önnek tartozik beszámolni, a terv tehát végső soron az ön fennhatósága alá tartozik, ön pedig híres arról, hogy mindig egy lépéssel a dolgok előtt jár. – Megkérdezhetem, hogy miért érdekli ez? Hiszen az ügy már nem tartozik az ön hivatalának hatáskörébe... – Hamunak a pozíciója tág rálátást és részletes adatokat biztosított azokra az ügyekre, amiket hozzá utaltak, hiszen neki kellett végrehajtania a halálos ítéleteket. Ő pedig nem habozott a végrehajtásnál, többek közt ezért volt olyan veszélyes. Ezt a Fitzhugh-ügyet viszont végre egyszer s mindenkorra
225
megnyugtatóan le kellene zárni. – Ó, csak egyszerű kíváncsiság, legalábbis részben. Na meg szakmai érdeklődés: mindig is kíváncsi voltam az alternatív büntetések eredményére. De biztosíthatom, hogy eszem ágában sincs megszabadulni a felelősségtől. Stemp hálás volt, hogy Hamu nem neheztel Fitzhugh elítéléséért. Az a sietős csapda, amit Bear ellenőr tákolt össze, meg az utána jövő kapkodás még mindig nehéz perceket okozott Stempnek. – Ez azonban semmiképpen sem hivatalos látogatás – tisztázta a kérdést Hamu. – Tudja, a hivatalom korlátai bizonyos szempontból nagyon is merevek. Stemp tudta, és ez azon kevés dolog közé tartozott, ami megnyugtatta Hamuval kapcsolatban: a bizonyosság, hogy a hóhér nem lehet egyszer csak laza csavar a gépezetben. Megkövetelték tőle, hogy tiszteletben tartsa a hivatala határait, és ezeket a határokat mély. erős kondicionálással is megerősítették. A Föld ítéletvégrehajtója maga sem volt képes akarattal megszegni a törvényt, vagy visszaélni a hatalmával. – Hogyne – felelte Stemp. – De hadd kérdezzem meg, miből gondolja, hogy a dolgok rosszul állnak? – Azt,hallottam, hogy egy csillaghajó az Epiphany környékéről leszállt a Lunán. A pletykáknak az a természetük, hogy egy idő után leszivárognak ide is, a komppal és így tovább. A pszichoprop iroda és a békefenntartó intelesek szemmel tartják az ilyen dolgokat, hogy duplán éberek legyenek akkor, amikor a külvilági álhírek és ámítások jelentik a legnagyobb veszélyt. A saját hírszerző csatornáim persze kimondottan szerények az önéhez képest. Ezért gondoltam, hogy ön talán többet tud. Hamu egy kicsit szerénykedett az információs hálózatát illetően. Stemp még nem is értesült a csillaghajó érkezéséről: valaki lényegtelen ügynek nézhette – persze nem egy Alfa,
226
hisz az Alfák, egy kicsit tán megkésve, de aggodalmas érdeklődéssel viseltettek a Floyt-Fitzhugh ügy iránt. – Nincs hírem semmi új fejleményről – válaszolta Stemp tőle szokatlan őszinteséggel. – Ó! Akkor hát attól tartok, hiába raboltam értékes idejét, polgártárs. Miután az ítéletvégrehajtó elment, Stemp kódolt, maximálisan titkosított érintkezésbelépett egy másik Alfával. Cynthia Chin – az Alfák tanácsában vetélytársa és ellenfele – képe vitriolos elégtétellel bámult rá. – Igen,x igen, hallottunk róla – erősítgette ártatlanul. – Éppen most akartunk odaszólni. Hazudik! - Valóban? Akkor hadd halljam! – Endwraithe halott. Nyilvánvaló, hogy Floyt és Fitzhugh ölte meg. Mostanában látták őket valami alvilági találkozóhelyen, valami "Viadal”-nak nevezett eseményen, de valahogy eltűntek onnan. Még mindig nem tudunk semmit sem az örökségről, sem arról, hogy hová mentek. Az a te imádnivaló kis Bear hölgyeményed jó kis slamasztikába kevert minket. Gratulálok! Stemp férfiasan igyekezett megőrizni hidegvérét. – Azért mindenesetre lépjetek kapcsolatba a Blackguard Gondnokaival, és figyelmeztessétek őket. Elképzelhető, hogy a Weir hagyaték esetleg kapcsolatban lehet a Megőrzővel. – Már csináljuk is, a Kamarilla ügynökei pedig már keresik Floytot és Fitzhugh-t. Azt hiszem, ehhez már össze kéne hívni egy teljes Alfa-konferenciát... Stemp inkább bontotta a vonalat, minthogy megadja a nőnek azt az örömet, hogy kiborulni lássa. Pillanatokon belül Bear ellenőr volt a képernyőjén, hasonlóan titkos hívás keretében. Annak ellenére, hogy Chin kicsinek nevezte, magas
227
volt és erőteljes, olyan negyven év körüli. A legvonzóbb benne félhosszú, vörösbarna haja volt. – Van fogalma arról, mit csinált? Maga meg az az átkozott Pásztor Terve? – De ez egy jövedelmező, és propagandaszempontból hasznos terv! – Hagyja abba a locsogást, és figyeljen ide! Azt akarom, hogy gondoskodjon róla: ne legyen egyetlen hézag vagy hiba sem a Machu Picchuincidens körül. Mert ha lesz, akkor teszek róla, hogy maga kerüljön Hamu polgártárs kezére. Elég világosan fejeztem ki magam? És kezdje leépíteni mindazt, ami a Pásztorból maradt. Tüntessen el minden idevonatkozó adatot! És semmit ne adjon át belőle senkinek, főleg más Alfáknak nem, megértette? Estére minden legyen úgy, mintha a Pásztor Terv soha nem is létezett volna. – De... olyan jövedelmező vólt! – Bear még akkor is siránkozott, amikor Stemp megszakította a kapcsolatot. Csak állt a vándorló felhőket bámulva, és azon tűnődött, hogy az ördögbe hagyhatta azaz ostoba Endwraithe, hogy egy handabandázó funkcionárius meg egy jelentéktelen űrszemét kikészítse. Aztán megnyugtatta magát azzal a gondolattal, hogy más, ügyesebb ügynökök szegődtek a két szökevény nyomába: nem sokáig bujkálhatnak. Amellett még mindig bennük van a Földszolgálat kondicionálása. Előbb-utóbb vissza kell jönniük a Terrára, ha meg akarnak szabadulni tőle. A kondicionálás gondolatára Stemp határtalanul megkönnyebbült. Az a két bajkeverő változatlanul az irányításuk alatt áll, a markukban van. Minden a legnagyobb rendben. Azt azonban el kellett ismernie, hogy volt már kellemesebb napja – és persze éjszakája – is.
228
(folytatása következik)
229