Borsi Ferenc MI VAGYUNK A RÓZSÁK Az érzékiség képi ábrázolása a magyar népdalokban

Borsi Ferenc MI VAGYUNK A RÓZSÁK Az érzékiség képi ábrázolása a magyar népdalokban

1

1

A kiadvány megjelenését támogatták:

Vass Lajos Népzenei Szövetség, Budapest Hagyományok Háza, Budapest

ISBN 80 – 89001 – 25 – 4 © Borsi Ferenc © Csemadok Dunaszerdahelyi Területi Választmánya 2

BORSI FERENC

MI VAGYUNK A RÓZSÁK AZ ÉRZÉKISÉG KÉPI ÁBRÁZOLÁSA A MAGYAR NÉPDALOKBAN

Elektronikus változat

DUNASZERDAHELY, 2003 3

Gyurcsó István Alapítvány Könyvek 27. Szerkesztik: Bárdos Gábor Huszár László Kovács László Végh László

4

TARTALOM 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11. 12. 13. 14. 15. 16. 17. 18. 19. 20. 21. 22. 23. 24. 25.

Előszó . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7 Bevezetés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 9 Hajladozás. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 11 Formák . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 16 Színek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 20 Virágok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 30 Bokor, fa, erdő . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 38 Gyümölcsök . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 44 Nád, kender, széna, szalma. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 49 Vetemények. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 52 Gabonafélék . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 58 Szántás-vetés, aratás, kaszálás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 62 Gabonafeldolgozás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 68 Háziállatok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 74 Lukrajárók (kisrágcsálók) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 81 Hal, gőte, csiga . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 83 Madarak . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 86 Ház és tája. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 94 Víz, eső, harmat, sár . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 104 Tűz . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 125 Árnyék . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 127 Öltözet. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 129 Tárgyak, műveletek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 140 Személyek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 145 Bibliográfia . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 151

5

Jaj, Istenem, a világ Kinek szoros, kinek tág.

6

1. ELŐSZÓ

Nem ismeri és nem is érti a mai kor embere népdalainkat – zsörtölődik a hivatásának szenvedélyesen elkötelezett népzenész. Jó, jó, de kinek van szüksége számítógépes információözönünkben egy letűnt életmód együgyű dalocskáira? – legyint a kívülálló, utilitarista szemléletű polgár, akit az ilyesmi hidegen hagy. Mindenkinek szüksége van ezekre a dalokra, aki valamiféle lelki gazdaság megőrzésére igényt tart. A népi életforma teljességének szellemi mása volt a népköltészet. Töredékesen is annak egykor természetesen adott teljességéről üzen. Sivár lelkű az, aki érzelmeit nem tudja kidalolni, méghozzá a legszélesebb skálán: a duhaj jókedvtől az unaloműző dúdoláson át a panaszos keservesig. Talán az idegen nyelvű hangszórótöltelék-zene szoktatott el sokakat szinte végleg attól, hogy keressék vagy fontosnak tartsák legalább megsejdíteni énekelhető dalaink szövegének értelmét, áttételesen megfogalmazott, mélyebb szövegösszefüggéseit. Könnyen lehet, hogy még a lelkes népdalpártiak is csak gépiesen dalolgatják: Két szál pünkösdrózsa / Kihajlott az útra, vagy Béreslegény, ne rakd meg a szekered... – az egykor kézenfekvő helyzet, a belekódolt üzenet felismerése nélkül. Persze szép az így is. Ám – történetesen – nemcsak a rózsák hajladozásáról és nem is csak a béres szekérrakásáról van szó ezekben a népdalszövegekben. Hiszen a régiek sem voltak fából... Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy a népdal közösségi alkotás, nemcsak egy kiemelt időszak közösségén belül, de korokon át hagyományozódva is. Sok-sok nemzedék önkifejezésbeli leleményességével épült bele a dalokat továbbéneklők minden szívfájdalma vagy éppen pajzánkodó, incselkedő hajlama, sóvárgása és öröme egy-egy strófába, képbe. A letisztult formákban minden szó a helyén van, és tökéletesen összhangban van a többivel. Legtöbb eleme szervesen illeszkedik egy gondolati egységbe, amely mindig újravariálható, miközben megőrzi jelentésbeli rétegzettségét. A letisztult népdalforma tehát hosszú időn át érik meg – inkább a nép elméjében vagy lelkében, mintsem az ajkán – mígnem kialakul a legtömörebb, legtalálóbb változat, az pedig olyan, mint az óbor, mely évszázados hordókban érlelődik, s egy kortya is világokról mesél. 7

E könyv a magyar népdalok ránk maradt töredékes világából semmit el nem véve, el nem tagadva, ahhoz semmit hozzá nem téve segít eligazodni a népdalok jelképeinek, képes beszédének megértésében. Nem azért, hogy bárkit is megbotránkoztasson, vagy tápot adjon a vulgarizmusban való tobzódáshoz, de nem is kendőzve prüdériából, hogy a népélet mindezzel együtt volt teljes. A megengedhetőség határait is próbálgatva alkotó nyelvi fantáziáját csillogtatta meg költői módra, miközben legintimebb magánszférájának keresett közösségi kifejezésformát. A néha bámulatosan megvilágosodó, néha csak felderengő, egyszer szépen kikerekedő, másszor csak nyomokban kimutatható szövegösszefüggések felfejtésével egy új, a teljesség minden ismérvével körvonalazódó világ tárul elénk, amely lappangva eddig sem volt végképp elérhetetlen, csak nem ismertük fel, hogy közünk van hozzá.

8

2. BEVEZETÉS Lírai népdalaink képi asszociációs világa távol esik a mindennapok racionális gondolatmenetétől (a reális események logikai rendszerbe fűzésétől). Akiben megragadnak népdalszövegbeli ismétlődő motívumok, óhatatlanul felfigyel a visszatérő szerkesztési elvre, felismeri, hogy többnyire két párhuzamos jelentésszint: a tapasztalati-nyilvános (profán-reális) és a közvetett-jelképes közt ide-oda villódzva formálódik a dalok közlendője. Erről Erdélyi Pál 1899-ben a következőket írja: „Második nyelve volt a népnek, melybe a legmindennapibb viszonyaira vonatkozó képes kifejezések voltak besorolva... a melybe régi életünk bizalmas tanúi szólalnak meg.” Első tudományos igényű és felkészültségű népdalgyűjtőnk, Vikár Béla lelkes népdalszövegfejtő volt. Ismereteit 1903-ban így összegzi: „Az ősi, hagyományos módon keletkezett népdalokban lehet és sokszor van is előttünk érthetetlen kép, de annak nem értése miatt nem a népköltést, hanem tudásunk hiányos voltát kell okolnunk. Nem ismerjük a népdal képnyelvének titkait kellőképp, s így megesik, hogy képtelenséget látunk ott, ahol szép költői kép van.” Alább ekképp folytatja: „Megértésük nem mindig könnyű, mert egyrészt vidékenkint másmás értelemben használja (ti. a nép), másrészt épp ezeket felejti el leginkább, mint eredeti költési módjának emlékeit. Valószínű ugyanis, hogy használatuk a nemi szerelemmel kapcsolatos tárgyak megnevezése körül érvényesülő szeméremből fakad.” 1 Persze nemcsak akkor mutatkozhat meg egy másik jelentésszint, ha a megfogalmazódó kép elrugaszkodni látszik a realitástól. Az átvitt értelmű rejtett üzenet, ha van, akkor is átszüremlik, ha a szöveg teljesen érthető és logikus az elsődleges jelentésszinten. Barna legény, ne fütyöréssz, Kertem alatt ne törd a rést. Mert hiába törted a rést, Szívem mellé soha nem férsz. (Tulipán: 4/2. sz.) A szöveg szó szerinti, mindennapi értelme is érthető, logikus, elképzelhető. Egy kis kacérkodástól, huncutkodástól sem lesz azonban mentes az éneklő leány üzenete, ha tudjuk, hogy a kert (kiskert, virágoskert) általában mást (is) jelent, valami kényesebbet, ki nem énekelhetőt helyettesít, megengedi, hogy titkon azt gondolják oda, olyan kertet, amelynek gyönyörködtető virágzása is átvitt értelmű. 1 Vikár: i.m..

9

Strófikus népdalaink négy sorának gondolatpárhuzama népköltészetünk meghatározó építkezési formája, ótörök hagyaték. A soronkénti vagy kétsoros gondolatpárhuzamot azonban nem célszerű elemeire bontani, hiszen a képzettársítás az adott kép egészére vonatkozik, s egy-egy alkotóelem újbóli megjelenése más környezetben nem biztos, hogy ugyanazt a jelentést fogja hordozni. Sej, a Tiszának fodros vize de habos, sáros, Közepébe fehér hattyú leszállott, Két szárnyával veri széjjel a vizet, Sej, most tudtam meg, hogy a babám nem szeret. (VMND: III., 134/6c)

Sej, a Tiszának, mind a két partja Közepibe fehér hattyú leszállott, Két szárnyával széjjel csapta a habot, Sej, most tudom már, hogy a babám elhagyott. (KSzK: 155. o.)

Ebben az esetben megengedhetjük a feltételezést, hogy az elvonatkoztatott szinten a folyó női (genitale) jelkép, a madár hím (genitale) jelkép, s ebben az esetben a madár szárnya a testist jelenítheti meg. Azonban hiba lenne a madárszárnyat állandósult jelképnek tekinteni, s más szövegekre is mechanikusan értelmezni. Sej, csongorádi bíró háza de magos, Tetejébe van egy madár, aranyos. Bal szárnyára rá van írva: Csongorád, Sej, ki babája ez a kökényszemű leány? (KÓNYA) Nem is biztos, hogy mindig jelképet kell keresnünk a szövegben. Gyakran csak elvont utalással, s nem egyértelműen „lefordítható” metaforával állunk szemben. Jobb a bor a pálinkánál, Egy menyecske száz leánynál. (MNT: VI./ 526. sz.) Kárba veszett fáradság lenne a bor és pálinka népdalbeli említésekor minduntalan menyecske- illetve leányszimbólumot keresni. A bor itt alkalmilag, egyetlen vonásával közvetít jelentést: élvezete huzamos lehet, mert nem részegít meg azonnal, a pálinka tüzesebb. Célszerűnek látszott olyan rendszerben sorra venni a magyar népdalokban megbúvó erotikus motívumokat, ahogyan tapasztalati szinten a képek kútfőjeként a népélet mindennapjai szerveződtek. 10

3. HAJLADOZÁS Egy-egy tárgy vagy cselekvés másodlagos jelentésének holdudvarát gyakran nem is lehet egész pontosan behatárolni. Dalaiban a nép a találó szófordulatokat szívesen alkalmazta újra s újra hasonló, de csak megközelítőleg azonos szövegkörnyezetben és élethelyzetben. Jó példa erre a hajlás, meghajlás, lehajlás, hajladozás fogalma. Más-más egyedi jelentéssel, de rendre erotikumot sugall. A piros rózsának lehajlott az ága, Én is lehajlottam egy hűtlen szavára. (LAJTHA: 63. sz.) Ebben a Széken gyűjtött népdalban megsejthetjük a hajlás-lehajlás egyik lehetséges burkolt jelentését. Tallózzunk a hajlás sokféle előfordulása közt, az egyértelműtől a nehezebben tolmácsolható felé haladva! Dunyhám, párnám de hajlik Beljebb, babám, a falig. Öleljük egymást hajnalig, Míg édesanyám aluszik. (JÁRDÁNYI: I./ 70. o.) Szókimondó, s mégsem durva, mégsem sértő. Persze a dunna, párna a valós értelemben is hajlik, csak nem mindig ilyen jelentőségteljesen. A nép ennél különlegesebb képet is alkot a hajlással. Több szövegváltozatban is találkozhatunk az ágy lábának hajlásával, hajladozásával. Bizonyára nyomós oka volt rá, ha már több változatban dalolta ki efféle tapasztalatait. Diófából van a babámnak ágya, Ha ráülök, hajlik mind a négy lába. Tedd be, babám, az ágyadat a falig, Tied voltam, tied leszek halálig. (DOBSZAY–SZENDREI: I./ 31, b) Most pedig újra költői sejtelmességgel, de nem kendőzve a testi szerelmet: Este, este, de szép szerelmes este, De szerelmes lánynál voltam az este. Rám hajlott a tearózsa levele Babám karján, sej-haj, aludtam el az este. (MACZKÓ–RÓNAI: 31. o.) 11

A tearózsa levele, hogyha szerelmesen hajlik, az ugyanolyan fokú erotikus töltésről árulkodik, mint az ágy lábának meghajlása. Közismert népdalainkban látszatra egészen ártatlanul hajladoznak a virágok. Ezeket a dalokat mindannyian ismerjük, énekeljük jótékony homályban maradt járulékos jelentéstartalmuk ismerete nélkül: Kinyílt a rózsa, / Hajlik az ága, Nincsen aki leszakítsa, / Csak úgy hervad rajta. Egyik ága hajlik / E leány vállára, Másik ága reáhajlott / A Gyurka vállára. (111 NT: 7. sz.) A rozmaring egyik legnépszerűbb virágjelképünk, szintén erotikus háttérjelentést hordoz. Nem csoda, hogy ágai hajladoznak – vagy éppen nem hajolnak. Szagos a rozmaring, szagos a rozmaring, lehajlik az ága. Gyere, kisangyalom, gyere, kisangyalom, ülj az árnyékába! Nem ülök, én oda, rozmaring árnyékába, Összetörik ruhám, fehér alsószoknyám, megver édesanyám. (Rózsa: 27. sz.) Ebben az esetben már csak az előző szövegek nyomán érezhetjük a közvetett erotikus utalást (aminek különlegesen átszellemített mozzanata az árnyék, melyről a könyv végén lesz még szó). A szövegben nem pusztán az alsószoknya köznapi összegyűrődésétől tart a leány, s nem is véletlenül fehér az alsószoknya: mint majd látni fogjuk, a fehér szín általánosságban az ártatlanság jelzője. A közismert A csitári hegyek alatt... kezdetű dalban a rozmaringbokor hajlása is többről árulkodik, mint egy egyszerű ágmozgás. Ha jól meggondoljuk, még a realitás talaján is le kell hajolni, ha nem lefeküdni, hogy a rozmaringbokor ága az ember vállát érje! Amoda le van egy erdő, jaj de nagyon messzë van Kerek erdő közepében két rozmaring bokor van Egyik hajlik a vállamra, másik a babáméra Így hát kedves kisangyalom, tiéd lëszek valaha (KODÁLY–VARGYAS: 444/4. sz.) A rozmaringról még számtalan példát sorolhatnánk, miként hajlik, hajladozik, most inkább lássuk, mikor nem hajlik a rozmaringág.

12

Ha bemegyek virágos kiskertembe, Rálépek a rozmaringnak tövére. Rozmaringnak ágai nem akar lehajlani, Nem akar a kisangyalom szeretni. (MACZKÓ–RÓNAI: 39. o.) A virágos kiskert, a rozmaring, s annak a (nem) hajlása azért szerepel a mondandóban, hogy az énekes burkoltan elárulja: nem akarja szeretni a szeretője. A hajladozás koreográfiája maga kevés lenne a megénekléshez. Ékesen bizonyítja egy palóc népdal, hogy a megfogalmazás milyen lírai árnyalatokig finomíthatja a szóképet: Megmondtam én a bús gerlicének, Ne rakj fészket az ágszélre Mert az az ág ide-oda hajlik. Szél sem fújja, mégis hajladozik. (Palócföld, közismert) A szöveg burkolt üzenetét pontosan megértheti a címzett – de értheti bárki, aki az üzenetet kipattantó helyzettel ismerős. Úgy tűnik, a nép költői fantáziájának a ritmikus mozgás, az ide-oda hajlás, az izgés-mozgás elegendő volt a nemi aktus mozgásának felidézésére, a dalokban a cselekmény rejtjelezésére. Hasonló tartalmat sejthetünk a belepi-e – nem lepi; hun kiugrik, hun be; vagy alkalmanként a csitteg-csattog, csireg-csörög hangulatfestő szópárok között. A magyar népköltészetben nemcsak a virágok (rózsa, ibolya, tulipán stb.) hajolnak, hajladoznak, hanem a fák ágai is, és nemcsak a termés súlyától: Hull a szilva a fáról, Most jövök a tanyáról. Ej-haj, ruca, ruca, kukorica derce. Ëgyik ága lëhajlott, Az én rózsám elhagyott. Ej-haj... (KODÁLY–VARGYAS: 70. sz.) A rezgő nyárfának pihekönnyű magja van, mégis meghajlik az ága, ugyanúgy, mint a szilvafáé. A két fa ágait, úgy tűnik, a közös motívum, a csalfa szerető érzelmei mozgatják. A szeretőm udvarában van egy rezgő nyárfa, Mikor megyek el alatta, rám hajlik az ága, 13

Szagos a levele, rajtam van a falu nyelve, Miért is van a szeretőmnek olyan csalfa szeme. (BALOGH: 157. sz.) A kételkedők feltehetik a kérdést, hol itt az erotikum. Csakis a háttérben, a másodlagos jelentésszinten, utalás formájában. Látni fogjuk, hogy egyes szófordulatokat, kétértelmű szavakat szívesen használ népünk a kendőzve továbbadni szánt üzenet „csomagolására”. Még olyankor is megmarad a sztereotip jelző, kifejezés, amikor az elsődleges jelentés értelmetlenné válik, vagy bohókás halandzsának tűnik: Járjad, borzas, amint illik, Ott törjön el, ahol hajlik. Akár térdbe vagy bokába, Törjön el a gatyád szára. (NYÉK: 203. o.) A térd és boka hasonló testhajlat, mint az ágyékhajlat, ezért eufemizációs szinonimaként értelmezhetjük. A borzas a fanszőr (pubes) szelídített neve, amint – szintén rejtve – egy másik incselkedő dalban hallhatjuk: Jámbor a kis borzaska, Násznagy úr megfoghassa. Tíz csók annak az ára, Este jöhet utána. (Délibáb–lemez) Népköltészetünk él a hajlás-hajlandóság egybejátszásának kínálkozó lehetőségével is: A szeretőm karjai, karjai Nem akarnak hajlani, hajlani Meg kell annak hajlani, hajlani Ha meg akar ölelni, csókolni. ( ÁG: 43/2. sz.) A harmadik sor nagyszerű megfogalmazása, hogy egyszerre szól a kar meghajlásáról és a szerető kikövetelt hajlandóságáról. Ugyanilyen értelemben szerepel a hajlandóság közismert szólásunkban is: Esendő az ember, hajlandó a pendely. Mint már láthattuk, a hajlás hiánya a tartózkodást, visszautasítást jelentheti. 14

Jeges a kútsudár, nehéz vizet merni Ismeretlen legényt nehéz megölelni. Ölelni akarom, nem hajlik a karom Csókolni akarom, nem az én galambom (JÁRDÁNYI: II./ 14. o.) Még néhány gondolat erejéig a hajlásnál maradva érdemes megfigyelni a meghajlik – nem hajlik meg, azaz a hajló – egyenes ellentétpárt. Gyenge a nád lehajlik a földre.

Egyenes vagy rózsám, mint a nád.

(111 N.T.: 37. sz.)

(JÁRDÁNYI: I./ 54. o.)

Ugyanaz a nád meghajolhat vagy egyenesen állhat attól függően, milyen viszonyt kíván az énekes megénekelni. Az egyenes jelző persze vonatkozhat a sudár, vékony testalkatra is, de nincs kizárva a lehetőség, hogy az egyenes nád erényként jelenjen meg a népdalban. Van úgy azonban, hogy nem örülnek a hajlíthatatlanságnak: Sej-haj, szép a páva, mert egyenes a tolla, Most vagyok a szeretőmmel haragba. (JÁRDÁNYI: II./ 107. o.) Vagyis a hajlandóságot a harag szüntette meg, de a megfogalmazásban benne lappang a gőg, dac, sértett önérzet jelzése is. A valami okból megromlott kapcsolatot érzékelteti az alábbi kép is: Zöld búzában egyenes a gyalogút, A szeretőm énrám megharagudott. Ne haragudj, édes rózsám, sokáig, Tiéd leszek a halálom napjáig. (BALOGH) A zöld búzához később még visszatérünk, s az egyenes gyalogutat is tüzetesebben szemügyre vesszük.

15

4. FORMÁK Ha valahol valaki vagy valami jár, ott útnak, gyalogútnak, utcának kell lennie. Az út hajlására a népdalokban egy másik állandósult jelző is szolgálhat: a kerek. Nem mellékes mozzanat, hogy a kerekség képzetével a lyuk is magától adódóan összefügg. Kerek utcaszegelet, Jártam én ott eleget. (JÁRDÁNYI: I./ 215. o.) A kerek utcaszegelet aligha valós utcasarok, és nem is településtörténeti érdekességként kell kezelnünk. A népdalszövegek arról tanúskodnak, hogy legbuzgóbban a szerelmesek járnak kerek utcába: Erre gyere, në menj arra, Jobb út van erre, mint arra. Erre van a kerek utca, Kisangyalom gyalogútja. (KODÁLY–VARGYAS: 255. sz.) Ne csodálkozzunk, ha a népköltészetben kerek ablakra bukkanunk, holott a valóságban jobbára csak hajón található ilyen: Sarkon van a házam, szélnek van fordítva, Kerek az ablaka, engem lesnek rajta. (Rózsa: 22/1. sz.) Ugyanígy csak képletesen értendő a kerek jászol: Széna meg a szalma A kerek jászolba. Megcsaltalak, rózsám, A pitvarajtóban. (JÁRDÁNYI: I./ 188. o.) A széna, szalma mint a pubes emlékképe kerek jászolban van, amelyből csalfaság esetén a hűtlenkedésre kapható férfiember „lova” lakmározhat. Gyermekköltészetünkben gyakoriak a lírai dalok teljesen elhomályosult 16

motívumai. Az alábbi példában együtt szerepel a széna, a szalma, a kerek jelző és az ölelkezés is: Széna alja, széna alja, széna szakadéka, Benne vagyon kerék asszony, Kerék kis menyecske. Lassan könnyen, csak csendesen, Öleld, akit szeretsz. (DOBSZAY: 76. sz.) Incselkedőbb, egyértelműbb célzatú szövegekben is érzékiséget jelez a kerek jelző: Kerek az én subám alja, Az én rózsám betakarja. (közismert) Nemcsak a subának kerek az alja, kerek a pendelyé is, eleve erotikus helyzetet sejtetve: Két ujja van, két ujja van a mentének, Kerek alja a pöndölnek. Akármilyen szűk a pendely, Mégis felhajtja az ember.

Két újja van, két újja van a ködmönnek, Kerek alja a pöndölnek. Csivirintem, csavarintom, Majd a fejedre borítom.

(ÁG 47. sz.)

(VMND: 172/3. sz.)

E gondolatmenetet követve jobban érhető, hogy népdalszövegeinkben miért szerepel gyakran kerek ajtó, kerek udvar, kerek erdő, kerek levél stb. Bizonyos sztereotip jelzők tehát nem egy esetben szinte arra rendeltettek, hogy az előadó-szövegalakító velük üzenjen, a címzett általuk kapjon üzenetet. Ezek a jelzők önmagukban nem hordoznak érzéki töltést, de állandóan olyan jelképekhez kapcsolódnak, amelyek jellemző szerelmi szimbólumok. A csipkés (csipke), fodor, bodor jelző minden bizonnyal a pubesszel való alaki hasonlóság révén tapad a szoknya, kendő, levél, sarkantyú stb. köznapi és jelképi jelentéséhez. Kövessük a folyamatot a nyersebb formától a leheletnyi utalásig: Az anyád valagán Háromsoros csipke. Ha kimossák, Keserű annak a leve. (Dudanóták: 278. sz.) 17

A szövegből csupán a mosás és a keserű lé mozzanatára hívjuk fel itt a figyelmet, ezekről szó lesz még. A faluban végigmenni nem merek, Mert a lányok selyemszoknyát viselnek. Csipke is, fodor is reng az alján, Barna legény kopogtat az ablakán. (Közismert) Csipke is, fodor is nem pusztán dísz a szoknya alján – a kidalolással több is, kevesebb is annál. Este, este, de szerelmes egy este, De szerelmes legényem volt az este. Ráhajlott a csipkés mályva levele, Babám vállán elaludtam az este. (BENCZE: 81. sz.) Hogy mitől szerelmes annyira az éjszaka, arról a csipkés levelű mályva hajlása árulkodik. Az is kiderül, hova hajlik a levél vagy az ág: Szeretőm szerelme szállott a szívemre. Csipkebokor ága hajlott az ölembe. (MNEGY: 27/i) Egész egyértelművé teszi az előbbi képeket egy ezekre rímelő temerini változat: Csipkés szélű levele a rózsának, De szép szeretője van a komámnak. Leszakajtom a rózsa csipkés levelét, Elszeretem a komám szeretőjét. (CSORBA) Találó költői megfogalmazása az érzéki helyzetnek. Könnyű megérteni, mit keres a sok csipkés levél, csipkés kendő, csipkebokor, csipkefa a népdalainkban.

18

Akárcsak a lányok szoknyáján, az ablakban is terem csipke: 1. Kecső falun végig kéne menni, 2. Csipkefüggöny félre van takarva, Szeretőmet föl kéne keresni. Barna legény bekacsingat rajta. Ott lakik a Ravonyi utcában, Ne kacsingass, gyere be, gyere be, Csipkefüggöny van az ablakában. Magam vagyok idebe, idebe. (ÁG: 116. sz.) Egyes szövegekben első pillantásra véletlenszerűen hat egy-egy szó felbukkanása. Csak szerepkörének feltérképezése után derül ki, mit keres ott, és az is, hogy találomra nem cserélhető fel más hasonlóval. Következő példánkban a csipkés nem cserélhető fel zörgősre, fényesre- esetleg felcserélhető lenne sárgára, de abban az esetben változik a második szint jelentéstartománya is. Csuhaj, köböl van az édesanyám udvara, Csuhaj, barna legény, lassan gyere be rajta. Ne kopogjon a rézsarkantyúd csipkés taréja, Csuhaj, ébren alszik a jó anyám, meghallja. (MACZKÓ 28. sz.) A csipkés helyett szinonimaként gyakran a bodor jelző irányítja figyelmünket az érzékiség nyomára. Elsőként két ismert népdalt említünk olyan példaként, amelyből efféle utalás is kihámozható: Érik a szőlő, / Hajlik a vessző, Bodor a levele. Két szegény legény / Szántani menne, De nincsen kenyere. (JÁRDÁNYI: I./ 19. o.)

Érik, érik a cseresznye, Bodorodik a levele. Mennél jobban bodorodik, Az én szívem szomorodik. (OLSVAI–KÖNCZÖL: 54. sz.)

Érdemes megfigyelni, hogy leginkább a szőlő, cseresznye és meggyfa levele bodorodik. Néha az ágszövevény alkot hasonló képet: Sűrű meggyfa bodor ága, Szeretőmet mi találta here-hopp? Betegös-e vagy nem gyühet, Vagy mást szeret, nem engömet, here-hopp. (MNT VII./ 23. sz.)

19

5. SZÍNEK A színszimbolika talán a legősibb jelölőrendszer. Alkalmazása a jelekét, szimbólumokét is megelőzte. A szín önmagában is jelentéshordozó volt kultúránk hajnalán, és ma sincs másképp. Nem mindegy, hogy az öltözet fekete, piros vagy kék, s minden ember megválogatja, az általánosan elfogadotthoz viszonyítva alakítja a környezetében lévő eszközök, tárgyak színét. Különböző kultúrák egy-egy színhez más-más jelentéstartalmat kapcsoltak, s ez korszakonként is változott. Adott korban egy kultúrán belül a színekhez többféle jelentés is kapcsolódhat (pl.: fehér-fekete gyász). Népköltészetünk színszimbolikájáról Erdélyi Zsuzsanna az Ethnographia 1961-es évfolyamában írt a legkimerítőbben, de erről a témáról szinte minden jelképkutató említést tesz. Ennek ellenére – úgy tűnik – ez a témakör sincs egészében feltárva, kellő alapossággal körüljárva. A színek ismertetését kezdjük talán a legáltalánosabbal, jelképiségében a legfontosabbal: a feketével. A fekete színt említve általánosságban mindenki a gyászra, tágabban értelmezve a szomorúságra gondol. Népdalainkban a fekete szín ilyen jelentése mellett – különösen a szerelmi dalokban – erotikumot jelölő funkciójával is találkozhatunk. A szókimondó, obszcén rigmusoktól az alig sejthető utalásokig széles skáláját találjuk a fekete szín és az erotikum kapcsolatának. Több forrás is jegyzi a legegyértelműbb, legszókimondóbb vonatkozást: Szép a p…, mert fekete, Jézus Krisztus teremtette. Lökött bele szilvamagot, Köréje meg prémet rakott. (VARGYAS: Erosz a folklórban, 25. o.) A Felvidéken Kodály Zoltán gyűjtötte a következő szöveget: Fekete, fekete, Fekete, nem tarka. Tudja a szép leány, Hol a legény farka. (DOBSZAY–SZENDREI: III./ B 62./e) A moldvai csángók egyik tréfásan csipkelődő szövege így hangzik: 20

Komámasszony eleje Kicsiny helyen fekete Az is azért fekete Mert az üsthöz értette (Moldva, Aki dudás akar lenni hanglemez) A nyelvi játékok számtalan példáját fedezhetjük fel népdalainkban. Jelen esetben az üst főnév felcserélhető az üsd igével, így annak is elérthető. Erre a szövegre rímel egy lakodalmi csipkelődő rigmus, gondolatmenetre szinte ugyanaz: Szakácsasszony lába között Szőrös gilyicécske. Talán bizony be van festve, Azért feketécske. (MNT: III./B 576. sz.) Szinte tolakodóan egyértelmű a következő népdal megfogalmazása is: Fekete városban vërës torony látszik, Ott ës az én babám más ölében játszik. (JAGAMAS–FARAGÓ: 63. sz.) A fekete szín hívja fel a figyelmet a hangsúlyozottan, továbbképzelhetően erotikus kicsengésre olyan népdalokban, amelyek a táncot, táncolást emlegetik – sajátos jelentéssel: a nemi aktus koreográfiáját megidézve. A megjelenített kép a sokatmondó költői körítéssel többet mutat az egyszerű táncmozdulatoknál: Fekete-gyűrűfa sátor, Csikós, gulyás benne táncol. (GILICEMADÁR: 62. sz.) A keszkenő a valós életben nem rojtos (ez inkább a nagykendőre vonatkozhatna). Hogy a dalban miért az, és miért épp fekete a rojtja, megtudhatjuk, ha a kendő rajzát a sarkára állítjuk. Fekete rojtos keszkenőm, Most ismerem a szeretőm. Olyan vékony, mint a nádszál, Hajlik, mint a liliomszál. (OLSVAI–KÖNCZÖL: 52. sz.) 21

A búza (mint termés), az őrlés (mint a mag garatba kerülése és a malomkövek dörzsölő mozgása), a kenyérsütés (mint a tészta forró kemencébe vetése) közismertek a népköltésben mint az erotikus képzettársítás lehetőségei. Ezekben a képekben is feltűnően gyakran jelenik meg a fekete szín. Fekete föld termi a jó búzát, Sűrű erdő neveli a betyárt. Sűrű erdő a betyár szállása, Kocsmárosné gondot visel rája. (Tiszán innen, Dunán túl: 139. o.) Fekete lisztből sütik a jó kenyeret, Még azt mondják, ez a legény nem szeret. (KIRÁLY: Gyöngykaláris I.)

Fekete kenyeret/ Hajnalban sütöttem, Ízlett az uramnak, /Hogy elibe tettem. (DOLOGH: 71. o.)

A hajnal egyébként köztudottan a szerelem időszaka nemcsak a nép-, de a műköltészetben is. A fehér szín – a fekete szín ellentéte – több kultúrkörben az érintetlenség, a szűziesség szimbóluma. Népköltészetünk szembeállítja a kettőt a valós és a jelképi szinten is. Fekete a kökény, fehér a virágja. (JÁRDÁNYI: II./ 15. o.) Fehér üröm, fekete nád, Mutasd ki, babám, a csizmád. Haj, üröm, fehér üröm, fekete. (DOBSZAY–SZENDREI: III./123. b) A csizma nyilvánvaló eufemizmus a szövegben: a náddal tisztábban rímelő vulgáris szó lenne itt az igazi. (A viseletre vonatkozó későbbi példáink ezt még jobban megvilágítják majd.) A megfogalmazás szépsége, hogy az üröm egyaránt jelenthet növényt és bánatot a közlendő csorbulása nélkül. Még egy érdekes, ritkább példát említünk a fehér színnel kapcsolatosan. Ebben nyilvánvalóan egy bátortalan legényről és körültekintő (tapasztaltabb) szeretőjéről szól a nóta, hiszen a leány ül a legény ölébe: Fehér fuszulykavirág, Ne jöjj hëzzám napvilág! Jere hëzzám sötétbe, Hadd üljek az öledbe! (JAGAMAS–FARAGÓ: 88. sz.) 22

A fuszulykát ('bab') tréfásan gyakran faszulykának is ejtik Erdélyben. Mivel a növényvilágban a legtöbb éretlen termés zöld színű, elképzelhető, hogy ilyen elvonatkoztatás alapján lesz a zöld szín a zsenge kor, az éretlenség, a (testi) szerelemre esetleg még nem alkalmas kapcsolat jelzője. Figyeljük meg a következő ízes nyelvezetű modvai népdalt (lapi Moldvában 'levél': almafalapi, útilapi): Magyarföldi tarka lapi, Jere, babám, hojzám lakni! Nem menek én hojzád lakni, Mert még igen zöld a lapi. (Moldva, közismert) Burkoltabb utalásokra is számos példát találunk. A korábbiakban nem véletlenül volt zöld búzában egyenes a gyalogút, és az sem kizárt, hogy a zöld ágon még éretlen a termés is. Legalábbis ezt sugallja a következő szövegtípus: Túl a vízen, Tótországban Szilva terem a zöld ágon. Szakasztottam, de nem ettem, A babámé nem lehettem. (KODÁLY–VARGYAS 275. sz.) Szakasztottam, de nem ettem – azaz már magáénak érezte a gyümölcsöt, mégsem élvezhette éholtó zamatát. A különböző színek jelentéstartalmi összevetésére, a szerelmi üzenet költőien árnyalt megfestésére számos szép példát találunk népköltészetünkben: Zöld a kökény, majd megkékül, Most vagyok szerető nélkül. Majd megérik feketére, Találok még szeretőre (JÁRDÁNYI: I./ 144. o.) A zöld színhez jelen esetben – a fentiekkel összhangban – a szerelmi kapcsolat hiánya, gátoltsága, akadályozottsága kapcsolódik. A zöld szín jelentését azonban nem szabad mereven értelmezni, mert ez a konkrét helyzettől függően változhat. A fű, a legelő akkor jó, ha zöld. Akkor legelhet a jószág, s az éhség – a szereleméhség – csillapítása meghatározó mozzanat: 23

Jaj, de szépen esik az eső, Jaj, de szépen zöldül a mező, Közepébe, sej, haj, legel a juhom, Este csókollak meg, galambom. (BENCZE: 62/5. sz.) Ha az éretlen termés zöld színe a szerelmi éretlenséget tükrözi, a piros szín igen gyakran az érettséget, a testi-lelki beérést, a testi szerelem megkezdését jelentheti a szerelmi élet költői kifejezéstárában. Ezért oly közkedvelt a piros rózsa, piros alma, piros kukoricaszár vagy a piros hajnal. A búza érését búzapirulásként énekli meg népünk: Elment a madárka, üres a galyicka Mind azt fudogálja visszajő tavaszra Ha tavasszra nem jő, búzapirulásra Ha akkorra sem jő, tudd meg, sohasem jő. (DOMOKOS–RAJECZKY: III./ 17. sz.) Érdemes megfigyelni a fentiek szerint a színek üzenetét a következő népdalban: Piros rózsa fehéret játszik, Nem bánom, ha máshoz jársz is. Te kezdted el az elválást, Te bánod meg, babám, nem más. (Tulipán: 72/2. sz.) Bizonyos lírai dalokban a szerelem időszaka, a hajnal is piros, s ezt a jelzőt nem csupán a felkelő napnak köszönheti. Mi zörög, mi zörög a sűrű erdőbe, Talán az én rózsám ökrét hajtják a cserére. Hadd hajtsák, hadd hajtsák, hadd fizessen érte, Mer a sötét piras hajnal más kislánynál érte. (JAGAMAS–FARAGÓ: 93. sz.) A sárga szín jelképisége talányosabb, annak ellenére, hogy viszonylag sok dalban bukkan föl. Jó néhány szövegből nem lehet megítélni, hogy puszta megkülönböztető funkciója mellett van-e egyéb háttérjelentése. Az én rácsos kapum sárgára van festve, Oda jár a babám minden áldott este. (Muskátli: 12.) 24

Néhány szöveg soraiban mintha kevélységet, rátartiságot sugallna: Sárga szíjas bocskorom Még az éjjel elmulatom, Ragyogó csillagom! Eladom a gyeplőt, hámot, Élek egy kis jó világot, Ragyogó csillagom! (Tulipán: 34/3. sz.) A következő dal rejtett értelme később, a víz és a sár körüljárása után teljesedik ki igazán: Sárga csizmás Miska merre jár? Patakon túl Panna reá vár. Ne várakozz, Panna, nagy a sár, Sárga csizma sárba nagyon kár. (MNT: IV./ 347. sz.) A sárga ló gyakori szereplője a szerelmi eseményeket megéneklő daloknak. Sárga csitkó, sárig nyereg, Zeste hozzád elegelek, Ejeha! (Moldva, Egyházaskozár; saját gyűjtés Gyurka Mihálynétól) Sárga ló, sárga ló, sárga nyereg rajta, Az az én Bábikám, az lovagol rajta. (Muskátli: 83.) A sárgarézből készült tárgyak színe sárgán csillogó, mint az arany. A sárgaréz ugyanis éppoly gyakori volt, mint a vörösréz. Körültekintéssel kell tehát a népdalokban emlegetett rezet kizárólag a vörös szín szimbolikájához kötni.2 Megismerem a babámat ragyogó, csillogó szeméről, Ő is megismer engemet sárgaréz sarkantyúm pengéséről. (Tulipán: 10/2. sz.) 2 Bernáth Béla a réztárgyaknak kizárólagosan vörös színt tulajdonít. vö. BERNÁTH: A szerelem titkos nyelvén, 27.

25

A sárgán csillogó (értékes és drága) aranyat népünk szívesen választja az eufemizált dolgok jelzőjéül. Így lesz népmeséinkben a női mell aranyalma, a pubes aranyerdő, a vulva aranyforrás (aranykút), a phallosz aranycsikó.3 Népköltészetünkben gyakran találkozhatunk ezekkel az „aranyos” dolgokkal: Aranykút, aranykút, aranyveder rajta, Odajár a babám, lovát megitatja (JAGAMAS–FARAGÓ: 336. sz.) Jól körülhatárolható azon lírai szövegek csoportja, amelyekben a sárga szín a szerelmi kapcsolat megromlásához, a szeretők elválásához kapcsolódik. Sárgul már a fügefa levele ej, hideg akar lenni. Úgy hallottam, kisangyalom, sej, nem akarsz szeretni. (Gyöngyvirág: 31. sz.) A sárga virágok is ilyen háttértartalommal jelennek meg. Sárga virág, ha leszakasztanálak. Mit mondanál, rózsám, ha elhagynálak? (111 NT: 73. sz.) Kimentem a selyemrétre kaszálni, De nem tudtam én a szénát levágni, Mert nem látszott a sok sárga virágtól, Régi babám, hogy váljunk el egymástól? (VMND: I./103./1. sz.) Az érzelmi viszony megromlásának következménye a kapcsolat megszakadása, a szeretők egymástól elválása. A növények fonnyadása, őszi sárgulása, a betegség sápadtsága természetes módon kapcsolja össze a sárga színt a megromlott kapcsolattal. Sárga kukoricaszár, Másodjára kapálatlan maradtál. Szőke legény, barna lány, Öleletlen, csókolatlan maradtál. (JÁRDÁNYI: I./ 198. o.)

Azért, hogy én ilyen sárga vagyok, Ne hidd, rózsám, hogy én beteg vagyok. Megsárgított a szerelem. Nálad nélkül mit ér az életem. (Százszorszép: 37/2. sz.)

A kék és a lila szín népköltészeti szerepeltetése sem egyértelmű. A szőlő és a kökény népdalainkban feketére érik, ennek a színnek erősebb az érzéki 3 BURÁNY: Szomjas a vakló, 55.

26

háttérjelentése. A nép közkedvelt virágai közül az ibolya (viola) és a nefelejcs kék (lila) színű. Mindkettőhöz a hűség fogalma kapcsolódik. Kék ibolya búra hajtja a fejét, Vetettem violát Mert a harmat nem öntözi a gyönge tövét. Várom kikeletjét Szállj le, harmat, a kék ibolya tövére, Várom a babámnak Most találtam egy igaz szeretőre. Hazajövetelét. (Gyöngyvirág: 84. sz.)

(Viola: 1. sz.)

Amennyiben elfogadható, hogy a kék szín hűséget jelent, az ibolya maga is átveheti ezt a jelentést. Így már nem lesz véletlenszerű a kék és a sárga szín szembeállítása: Kéket nyílik az ibolya, nem sárgát, Kisangyalom, haragszik édesanyád. (ALMÁSI: 90. j) Azaz a szerető biztosítja a kedvesét hűségéről, s kéri, hogy ne adjon az anyja szavára. Egykor népszerű lehetett a következő új stílusú népdal, hiszen szinte minden tájegységről felgyűjtötték: Kék pántlika a harisnyám kötője, Nem is legény, kinek nincs szeretője. (Tiszából a Dunába 102. sz.) Talán ebben a szövegtípusban is a hűség, az igaz kapcsolat jelzője a kék szín: Kík pántlikát kötöttem a kötőmre Most találtam egy igaz szeretőre Tudja Isten, hű lesz-e, vagy hűtelen Amilyen lesz, úgy áldja meg az Isten (MNT: VI./ 666/2. sz.) Tehetősebb falusi körökben, parasztpolgári rétegben az ünneplő ruha gyakran mélylila színű volt. Népdalainkban leggyakrabban a kötő, szoknya, kendő, takaró lila. Az én babám lila szín szoknyája, rászállott a harmat az aljára. (Muskátli: 10.)

27

A harmat megjelenéséről a víz-témakörnél még bővebben szólunk. Olsvai Imre szíves személyes közléséből ismerjük a következő rigmust, amelyben a lila szín – részben a szóalak hangzása miatt – obszcén kötődésű: Piros-fehér-zöld, ez a magyar föld. Piros-fehér-lila, ez a magyar p...a. A tarka ugyan nem szín, hanem elütő, élénk színek összhatása. Hivalkodó, figyelmet felkeltő volta miatt azonban erősen erotikus vonzatú. Elképzelhető, hogy ebben a tarka szó etimológiája (tar 'kopasz, meztelen') is asszociatíve közrejátszik. Népdalainkban a tarka túlhangsúlyozott érzéki, elítélendő, pejoratív háttérjelentést kap. Szép a fekete bárány, ha nem tarka, El vagyok én a babámnak árulva. (BENCZE: 47. sz.) Megdöglött a tarka ludam, Kóborgó lett az én uram. De az uramat nem bánom, Csak a ludamat sajnálom. Az ágy és tartozékai (dunna, párna) egyértelműen az együtthálás lehetőségét villantják fel cinkosan népdalainkban. Dunna, dunna, tarka dunna, Minden legény alá bújna. (MNT: III./A, 153. sz.) A tarka kötő gyanús asszociációkat kelthet, különösen, ha libeg-lobog, a gazdája meg izeg-mozog. A kondásnak zsíros inge, Tarka kötős felesége. Tarka kötő libeg-lobog, A kondásné izeg-mozog. (BENCZE: 44. sz.) Az erre vonatkozó szólások is a jelzőnek e járulékos jelentését erősítik meg: Nem fehér hattyú az, kinek tarka tolla. (Nem ártatlan, ki kétes dolgokba avatkozik.) Nem tarka kendő a házasság. Tarkabarka ruha illik a szajha farára (!). A tarkabarka, ha lehet, egy fokkal még elmarasztalóbb, mint a 28

tarka egymagában. A közismert bukovinai dal igazi értelme ennek ismeretében bontakozik ki: Tarkabarka rokolyának elszakadt a ránca, Rengesd, uram, a gyermeket, hogy menjek a táncba. Rengesd, uram, a bitangot, hogy menjek a táncba, Mert most vannak a legények legjobb mulatságba. (Rozmaring: 83. sz.) Megjegyezzük: a bitang gyermek kifejezést székely területeken a házasságon kívüli gyermekre használták.

29

6. VIRÁGOK A virágok a növények szaporítószervei, szemünkben azok ékességei. A színekhez hasonlóan általánosan elterjedt, szívesen alkalmazott szimbólumok a mindennapi életben és a művészetekben egyaránt. Más-más kultúrkörök különböző korokban eltérő jelentéssel ruházták föl az egyes virágfajtákat. Az ibolya például jelentette a tavasz és az élet megújulását, az alázatot, hűséget, szerénységet – s nem utolsósorban a szerelmet, a testi szerelmet is. A magyar folklór egyik leggyakoribb virágszimbóluma a rózsa. Egyes kutatók megpróbálták kizárólag a 'vulva' jelentéssel magyarázni a rózsajelképet népköltészetünkben.4 Népdalszövegeink java része azonban nehezen egyeztethető össze ezzel az elmélettel. Nézzük meg közelebbről, elfogulatlanul, miről szólnak ezek a dalok: Mi vagyunk a rózsák, Mi szeretjük egymást. Szép piros hajnalban Megöleljük egymást. (DOBSZAY: 327/2. sz.) Nyilvánvaló, hogy itt nem egy szerelmi testrész alaki megjelenítéséről van szó, hanem a szerelmespár metaforikus megnevezéséről. A következő népdal is torz értelmezést nyerne az említett elmélet fényében: Édesanyám a rózsa, a rózsa. Én vagyok a legszebbik bimbója. Bimbójának a legszebbik ága, Barna kislány babája, babája. (Viola: 7. sz.) Nem tévedésből áll barna kislány barna legény helyett az utolsó sorban (bár elvileg ez éneklőtől függően szabadon fölcserélhető). Jó néhány népdalunkban egyértelműen legény a rózsa: Bimbó voltam, mikor én megszülettem, Rózsa pedig mikor katona lettem. Kinyílottam a magam falujában, Elhervadtam a bécsi kaszárnyában. (Rozmaring: 40/1. sz.) 4 BERNÁTH: i. m., 8.

30

Esik eső, szép csendesen esik, tavasz akar lenni, De szeretnék a babám kertjében rózsabimbó lenni. Nem lehetek én rózsa, elhervaszt Ferenc Jóska A nagy bécsi három emeletes magas kaszárnyába. (JÁRDÁNYI: II./ 133. o.) Amennyiben az eddigi példák nem elég meggyőzőek arra nézve, hogy a rózsa – szövegkörnyezetéből kiemelve – nem jelenthet kizárólag női szeméremtestet, figyeljük meg a következő tréfás dalokat: Bort iszik a koma, Kifityeg a monya, Barna csaplárosné „Magába” gondolja.

Bort iszik a juhász, Kifityeg a monya, Azt hiszik a lányok, Hogy pünkösdi rózsa.

(Hallották-e hírét?: 454. o.)

(MNT: VIII/ 5. sz.)

Burány Béla erotikus mesegyűjteményének címadó meséjében a legkisebb királykisasszony kívánsága az, hogy hozzanak olyan virágot, ami öt perc alatt a kétszeresére tud nőni.5 Amikor apja nem tudja ezt teljesíteni, a királylány a kocsis „csilibunkóját” kapja el a következő szavakkal: „No lássa édesapám, hogy van olyan virág! Nem is köllött öt perc oszt mëgnyőtt duplájára! Csak úgy nyílik a rózsája neki! Hát mikó az én cserepembe ütessük!” E néhány kiragadott példa is jól tükrözi, hogy népköltészetünkben nem lehet egyetlen szűk, konkrét jelentéshez kötni a szóképeket. Egy-egy motívum nem gépi kód, sokkal inkább egy jelentéskör kristálymagja. Mindazonáltal vitathatatlanul egyik-másik szöveg a virág, a rózsa révén nagyon is pontosan, akár anatómiai pontosságúnak tekinthető megfigyelésre utalva vonja be asszociációs körébe a csiklandós testi helyet, például a bimbó virágba borulásával. A rózsafa bimbózik, de nem nyílik, Ezt a híres barna kislányt nem kérik (MNT: III./B, 342. sz.) A kukorica pattogatása képileg hasonló folyamat, mint a bimbó virágba borulása. Általánosságban valaminek a megduzzadása, kivirágzása, kinyílása alkalmasnak bizonyult a nemi vágy képi megjelenítésére. 5 BURÁNY: A legkisebb királykisasszony kívánsága, 154.

31

Kukorica, kukorica, Pattogatott kukorica. E szép menyasszony pattogtatja, A vőlegény ropogtatja. (KODÁLY–VARGYAS: 274. sz.) A népdalokban igen gyakori, hogy az énekes szerelmi vágyát kiéneklő önmagát helyezi virág képébe: 1. Gyenge vessző vagyok, 2. Ki akarok nyílni, Mindenfelé hajlok. Mint pünkösdi rózsa, Szüleim kertjében De ki nem nyílhatok, Most nyílni akarok. Csak úgy illatozok. (DOBSZAY: 312/4. sz.) A zsenge virágszál illatozással, hajladozással hívja föl magára a figyelmet, de nemcsak azért, hogy megszagolják, hanem hogy le is szakajtsák. A virágés a gyümölcs leszakajtása, annak képletes magunkévá tétele ősi jelkép: a szerelmi vágy beteljesülését, végső soron a testi szerelmet jelentheti. Ha megunom aranyos életemet, Felszántatom virágos kiskertemet. Belévetem magamat egy rózsának, Kinek tetszem, szakajtson le magának. (Galga-vidék, Maczkó M. közlése) A virág- és gyümölcsszakasztás motívumát keleti ótörök népeknél is megtaláljuk. Csuvas párhuzamát Mészáros Gyula közléséből ismerjük: Kerti komló gyümölcsét Éretlenül letépték. Együtt felnőtt nénénket Fel sem nőtt, már odaadták (elvitték). Érdekes megfigyelni, hogy a magyar népköltészetben különbséget tesznek a virág leszakasztása és letörése között. A virág leszakasztása természetes folyamat, szinte kínálja magát.

32

Kinyílt a rózsa, Hajlik az ága. Nincsen, aki leszakítsa, Csak úgy hervad rajta.

Két szál pünkösdrózsa Kihajlott az útra El akar hervadni Nincs ki leszakítsa

(111 NTD: 7. sz.)

(Tiszán innen, Dunán túl: 132. o.)

A virág- vagy gyakrabban bimbó- letörése erőszakról árulkodó cselekedet, amit igyekeznek elkerülni. Elejbe, elejbe, pejlovam elejbe, Be talál ugrani a virágoskertbe. Be talál ugrani, nagy kárt talál tenni, A szerelem bimbaját le találja törni. (MNEGY: 281. a, b) Érdemes megfigyelni, hogy a virágoskertben a szerelem bimbója (virágja) is megtalálható. Egy általánosan ismert szövegtípusban árnyaltabban fogalmazva, de ugyanezt a képet találjuk: Barna legény, hová hajtod az ökröt, Talán bizony kiskertembe bekötöd? Oda bizony, barna legény, nem kötöd, Gyönge a rozmaring ága, letöröd. (VMND: I./159/ 4. sz.) Ha letörik a virág, az ág, a hajtás, kárt tesznek a növényben, aminek tartós következményei lehetnek. Mënj bé virágos kertëmbe, Szëdd le virágimnak javát. Csak mëg ne sértsd gyënge ágát, Mëgsiratod a gazdáját. (JAGAMAS–FARAGÓ: 134/4. sz.) Azt, hogy mit jelenthet a kiskert a népdalokban, nem kell külön magyarázni, de erről a jelképről árulkodó szöveget is ismerünk: Hére, Kati, ugorj egyet! Fölhajtom a péntölödet, here-ha. Fölhajtom a péntölödet, Mögnézöm a kiskertödet, here-ha (MNT: VII./ 26. sz.) Nem kell hát csodálkoznunk, ha ebben a kiskertben a szerelem virága bimbózik, amely leggyakrabban rózsa, de emellett virágzik az ibolya, viola, tulipán, szegfű, rozmaring, rezeda, zsálya stb. A virágjelképek gyakoriságát tekintve a rózsa után minden bizonnyal a rozmaring következik. Sok szövegtípusban, még több változatban megjelenik határozott érzéki jelképként. Nemcsak a népköltészetben, a díszítőművészetben, de a máig élő lako33

dalmi szokáshagyományban is fontos szerepet tölt be. A rozmaring ilyen fokú népszerűségére nem könnyű magyarázatot adni, hiszen természetes elterjedési területe a magyarság lakóterületétől délebbre, a mediterráneumban van. Termékenységi jelképpé bódító illata mellett örökzöld volta és talán vegetatív, dugványozásos szaporíthatósága léptette elő. Mint örökzöld az örök életet hirdeti. Rozmaringnak csak az a szokása, Télen- nyáron lehajlik az ága. Ha lehajlik, újra kisarjadzik, Van egy legény, rólam gondolkodik.

Rozmaringnak csak az a szokása Télen- nyáron zöld annak az ága. Ha levágják, karikára hajlik, Kit szerettem, az őszre házasodik.

(Gyöngyvirág: 23/2. sz.)

(Rozmaring: 73. sz.)

Kis kertömbe rozmaringot ültettem, Oda járnak a legények estönde. Letördelik, mert szeretik a szagát, De még jobban a rozmaring gazdáját. (MNT: IX./314. sz.) Lakodalmaink rítusrendszerének elmaradhatatlan kelléke a rozmaringszál, rozmaringágacska. De szeretnék én vőlegény lenni, Kalapomhoz rozmaringot tenni. Ráhajlik a menyasszony vállára, Onnan meg a gyöngykoszorújára. (MNT: III./ B, 280.) A rozmaring ágának lehajlása testi szerelmet, ez pedig – előbb-utóbb – házasságot jelenthet. Amoda le van egy erdő, jaj, de nagyon messze van, Közepibe, közepibe két rozmaringbokor van. Egyik hajlik a vállamra, másik a babáméra, Így hát kedves kisangyalom, tiéd leszek valaha. (DOBSZAY: 338/2. sz.) A rozmaring nemcsak bokor formájában bukkan fel lírai dalainkban. Népköltészetünkben a fokozás gyakran irreális túlzásba csap át. A rozmaringerdő a túláradó, ki nem mondható érzelmek jelképe.

34

Tiszta rozmaringszál ez az erdő, ez az erdő, Mondd meg édes rózsám, kit szerető, kit szerető. (Gilicemadár 18. sz.) Még erősebb a képi megjelenítés, ha a rozmaringerdőben egy jól látható virág nyílik. (Bár a sárga szín a kapcsolat megromlásáról árulkodhat.) Csillag, csillag, páros csillag az égen Láttad-e az én rózsámat a réten? Láttam biz én zöld rozmaringerdőben. Sárga tearózsa nyílott ki a kezében. (Muskátli: 82.) Az egyedül álló, egy szál virág gyakran ölthet hím (masculin) jelleget! Rozmaringszál fölsiet az ég felé, Jaj, de régen voltam a szeretőmnél. Majd elmegyek estére, ha sötét lesz, Majd ha az égen két ragyogó csillag lesz. (MNT: VI./ 681. sz.) Ennél is meggyőzőbb a hasonló indító képből kibomló tréfás hangvételű szövegben: Drága liliomszál, Ki gatyába feláll, Hegyet-völgyet bejár, Mégis csak eggyel áll.

Egy szál rozmaring szál Ki gatyába feláll Hegyet völgyet bejár Mégis egyenest áll

(MNEGY: 27/i.)

(MNT: VI./ 413. sz.)

Népdalainkban elsőrendű szerepe van a virág színének. A fehér színű virág, a liliom, gyöngyvirág, az érintetlenség, szűziesség jelképe, s ennek folytán elsősorban menyegzői énekeinkben kap helyet. A menyasszony liliom, Ilyen kéne milliom. A menyasszony szép virág, Koszorúja gyöngyvirág (DOBSZAY: 506/1. sz.) A viola és ibolya virágnevünk a legújabb időkig ugyanazt a növényt jelölte, csak a XVIII-XIX. században terjedt el falusi virágoskertekben e növény termesztett, nagy virágú változata, a mai viola. Az ibolya kicsiny, 35

kedves, illatos virága méltán jelképezte a szerénységet. Lírai népdalainkban is föllelhető ez a képzettársítás. Dalaink virágai közül érdekes módon az ibolyát-violát öntözi leggyakrabban a hajlani harmat. (Bővebben lásd a víz témakörben.) Kék ibolya búra hajtja a fejét, A violát akkor szedik, Mert a harmat nem öntözi a tövét. Mikor reggel harmat esik. Szállj le, harmat, kék ibolya tövére, Az én szívem akkor nyugszik, Most találtam egy igaz szeretőre. Mikor véled mulatozik. (OLSVAI–KÖNCZÖL: 62. sz.) Az egyes szövegek elemzésekor nehéz eldönteni egy-egy jelképről, hogy a virág színe, annak illata, avagy külalakja a meghatározó elem. Vitathatatlan, hogy a rózsa, ibolya-viola, sőt a mályva sziromlevelei merész képzettársítással a szeméremajkakhoz (női genitálékhoz) hasonlíthatók. Szakasztottam mályvát, pirosat Tartottam szeretőt, csinosat (A magyarság népzenéje: 0330.) A dióról és mogyoróról a szakirodalom azt tartja, hogy párosan a testisre emlékeztetnek.6 Meglehet. Ám népdalaink általában nem a dió termését, hanem inkább a diófát, vagy a belőle készült tárgyakat éneklik meg. Jó néhány szöveg virágzó diófát, mogyorófát említ: Megvirágzott a diófa, Nagyot hajtott három ága. (MNT: VII./ 317. sz.) Vajon melyik kép alkalmasabb az erotikus képzettársításra: egy virágzó mogyoró-, illetve diófa megszámlálhatatlanul sok barkája – mint megannyi kis phallosszal –, vagy pedig a levelek között megbúvó termés? Figyeljük meg egyik táncszóként is ismert szövegünket: Ez a világ olyan világ, Mint a mogyorófavirág. Sokat ígér, keveset ád, Amit ád is, keserűt ád. (MNT: VI./ 540. sz.)

6 VARGYAS: Erósz a folklórban, 25.

36

A szövegkeletkezés útjai kiismerhetetlenek: nem tudhatjuk, a köznapi növénytermesztési tapasztalatból bölcseleti magasságokba emelkedő gondolat ív nem érintette-e a hallgatólagos népi szerelmi fogalomalkotás régióit, s a mogyorótermés és a teremtésben vesztes ember általános állapota közt nem szól-e jelzésszerűen a csalódott vagy a tiltott szerelem keserű gyümölcséről is a fenti rigmus. Barkás virágzata révén is lehet a fűzfa és a nyárfa (jegenye) népdalszövegeinkben a hím jelleg hordozója: Tisza partján jegenyefa virágzik. A virágja vízbe hull és elázik. Terem még a jegenyefa jegenyét, jegenyét, Csongorádon nevelik a szép legényt. (Tiszán innen, Dunán túl: 89. o.) Szövegünkbe a barkás virágzat gyűjti egymás mellé a nem éppen egy időben nyíló nyírfát, nyárfát és a mogyorót. Nyírfa, nyárfa, mogyorófa most nyílik Az én rózsám esküvője most folyik. (MNT: VII./ 208. sz.)

37

7. BOKOR, FA, ERDŐ A bokor megjelenését tekintve magától adódóan a pubes asszociációját keltheti. Ennek ellenére népköltészetünkben számos példát találunk, ahol nem ilyen háttérjelentéssel szerepel az adott szövegkörnyezetben. E jelképcsoport értelmezését is rugalmasabban kell tehát kezelnünk. A csipkés és a csipke jelképiségéről már szót ejtettünk. A csipkefa, csipkebokor gyakori előfordulása indokolja, hogy a növények, bokrok között is teret szenteljünk neki. Maga a csipke elnevezés jó példa arra, hogy a lírai népköltészet hogyan őrzi meg egy-egy szavunk mára már elhomályosult, korábbi jelentését. A csipkebogyót nyilvánvalóan a csipkefa, csipkebokor termi – ha ez a kifejezés ma már nincs is közhasználatban. A csipkedíszítmény innen nyerte nevét. Jelentése a szófejtő szótár szerint a tövisnek és a hegyes, fogazatos szélű ruhaszegélynek az alaki hasonlósága alapján keletkezhetett. A csipke(bokor) szavunk végső soron a szláv síp 'tövis, tüske' tőből, illetve sipak 'csipkebokor, csipkebogyó' származékból eredeztethető. Ma már a csipke szó elsősorban ruhadíszt jelent, s bogyó összetételben a vadrózsa termését. Népdalszövegeink a csipkebokor szúrós, tövises jellegét érzékies gondolattársításra használták fel (középső példánk bíró és udvar szavára a megfelelő helyen térünk ki). Seffer Liza bő szoknyája iju-juju-ju jú- jú, Fölakadt a csipkefára, hoppodáré hop- hop- hop. Nem a csipkefa fogta meg, iju-juju-ju jú- jú, Marci Miska markolta meg, hoppodáré hop- hop- hop Ereszd Miska a szoknyámat, iju-juju-ju jú- jú, Ne szomorítsd az anyámat, hoppodáré hop- hop- hop. (DOBSZAY–SZENDREY: III./ 127, a) Az őrhalmi bírónak udvarába Beakadt a ruhám a csipkefába. Csipkebokor, ereszd el a rózsaszínű ruhámat, Hadd öleljem meg a kedves babámat. (Gyöngyvirág: 72. sz.)

Ha kimegyek a temető árkába, Ráülök egy csipkebokor aljára. Csipkebokor, ereszd el a ruhámat, Hadd öleljem meg a régi babámat. (Gyöngyvirág: 45/2. sz.)

A csipkefára fölakadt öltözet (szoknya, ruha, gatya) mindenképpen kapcsolatot jelöl, azonban nem fejthető ki világosan, hogy csupán ennyi a háttértartalom, avagy a tövis, tüsök szúrása esetleg annál többet is jelent. Nincsen 38

rózsa tövis nélkül – mindenki ismeri, használja a szólást. Béreslegény, ne rakd meg a szekeret / Sarjú, tüske böködi a tenyered – sokan énekelik a közkeletű dalt. Talán nem túlzás többrétegűséget, többértelműséget tetten érni ebben a rózsa és tövis vagy tüskeböködés megkövült képi szerkezetében. Ha nem többet, esetleg annyit: a szerelem bajjal járhat, jó lesz óvakodni. A szólás kevésbé ismert, kevésbé elkoptatott változatai szerint: rózsaszedés tövissel jár; ki rózsából veti ágyát, alkudjék meg a tövissel; tövis közül szedik a rózsát. Azt, hogy nem egyszerűen a rózsatövis szúrásától, hanem bántódástól, viszontagságoktól félti a szólás a virágszedőt, a népdal is tanúsítja: Jaj, de nehéz a szerelmet titkolni, Tövis közül az ibolyát kiszedni. (MNT: VI./ 624. sz.) Annyi botanikai ismerete nyilván lehetett a népdalköltőnek s valamennyi továbbéneklőnek, hogy tudja: az ibolya nem tövises növény. Másról lehetett tehát szó. Következő példánkból az derül ki, hogy a töviskert kertelése a szeretővel kisebb rossz, mint a szeretetlen társsal való csemegefogyasztás. Haj, de nehéz a szerelmet viselni, Mint akit én nem szeretek, avval kalácsot enni. Inkább fogok szeretőmmel töviskertet kertelni, Mint akit én nem szeretek, avval kalácsot enni. (Tulipán: 9/2- 3. sz.) Ismerünk azonban olyan népdalszövegeket is, amelyekben különös módon a széna és a rózsafa együtt szerepel – kimondatlanul is a tövisszúrás lehetőségével. Sej, haj, ne feküdj a szénaboglya tövébe,

Sej, haj, ne feküdj a szénaboglya tövébe, Körül van az rózsafával ültetve. Körül van az rózsafával ültetve. Könnyebb nekem száz rózsafát kivágni, Csipkés annak a levele, nem kerek, Sej, haj, mint tetőled, kisangyalom, elválni. Sej, haj, tizenhét esztendős kislányt szeretek. (VMND: I./83/3. sz.)

(VMND: 85/3. sz.)

Közbevetőleg: érdemes elgondolkodni a csipkés és a kerek levelű rózsabokor közötti különbség üzenetén! 39

A tövisnél maradva térjünk vissza a Béreslegény, ne rakd meg a szekeret kezdetű dalhoz, méghozzá annak egy kevésbé ismert változatához! Barna legény, ne rakd meg a szekeret, Mer a tövis megszúrja a kezedet. Mer a tövis olyan álnok, hogy megszúr, Énutánnam, barna kislány, ne búsulj. (111 NT: 50/2. sz.) A bodza valószínűleg gazdag bogyótermése révén is termékenységi, illetve erotikus szimbólummá válhatott, amellett, hogy ernyős, bódító illatú virága is erősíti jelképiségét. Széles körben ismerték egykor a bodzafához kapcsolódó pajzán szöveget: Kiszáradt a bodzafa, Hol hálunk az éjszaka? Vagy nálatok, vagy nálunk, Ahol szép lányt találunk. (VMND: III., 220/1. sz.)

Elszáradt a bodzafa, Hol hálok az éccaka? Vagy asztalon, vagy padon, Vagy tenálad angyalom. (111 NT: 19. sz.)

Másik változatban szókimondóbb a kezdő motívum folytatása: Eresz alatt a padon, A te gyönge hasadon. (MNT: X./ 796. sz.) Eresz alatt a padon, A te gyönge hasadon Veled bizony nem hálok, Mert bitangot csinálok. (DOBSZAY–SZENDREI: IV./ 432.) A bodzafa sokat terem, de gyümölcse nem sokat ér, közvetlen fogyasztásra nem alkalmas. Elképzelhető, hogy ilyen gondolattársítás révén az értéktelen, nem hivatalos kapcsolat, a „lopott” szerelem jelképe lehetett. Megfogom az ökröm szarvát, Kiszántom a kertem alját, Hogy teremjen csukros rózsát, Ne teremjen több bodzafát. (KRIZA)

40

Szólásaink közül azokra mondták: bodzafa alatt esküdtek, akik nem esküdtek meg, „természetes” (vad)házasságban éltek.7 A fa ön magában is és tömegében is (erdő gyanánt) szerelmi jelképként jelenhet meg lírai népdalainkban. Az egyedül álló fa inkább férfi jelleggel jelentkezik, míg a (kicsi, kerek) erdő női jellegű. A fa leggyakrabban a ház előtt, a szerető udvarában, kiskertjében, gabonatábla közepében áll. A későbbiekben látni fogjuk: ezek mind jelképes, erotikus színterek, a szerelem színhelyei. Ennek a kislánynak dombon van a háza, Aranyos diófa van az udvarába. Aranyos diófa, lehajlik az ága, Ennek a kislánynak rácsos ablakába. (Gyöngyvirág: 74. sz.) A megüzent szerelmet, a kendőzött érzékiséget – mint megannyiszor – csak közvetve, az állandóan visszatérő jelzőkből, jelképekből sejthetjük. Az aranyos diófa nyilvánvalóan nem valós fa, nem is véletlenül dió (férfi jellegű), a hajló ágak már ismerősen bólogatnak, a (rácsos) ablakról pedig a ház témakörénél fogunk bővebben szólni. Önmagában egyik motívum sem hordozna feltétlenül érzéki jelentést, de van példa olyan szövegváltozatokra, amelyekben ezekkel a képekkel írják körül a szerelmi eseményeket, üzeneteket, s egymás mellé téve, egybefonódva az el nem mondható szerelmi élményekről vallanak. A szeretőm udvarába van egy rezgő nyárfa. Mikor megyek el alatta, rám hajlik az ága. Sűrű a levele, rajtam van a falu nyelve. Miért is van a szeretőmnek olyan hazug szíve. (BENCZE: 54. sz.) Ismét barkás fa, méghozzá rezgő nyár (masculin) szerepel a kezdő képben, ismét az ághajlás a cselekmény, amit szóvá tesz az egész falu (!), a rejtett mondandóra utaló utolsó sor pedig a szerető hazug szíve, csalfasága. Nyelvterületünk keleti részén terjedt el leginkább az a szövegtípus, amelyben a láthatatlan fa éjszaka virágzik.

7 O. NAGY: Magyar szólások és közmondások, 89. Ua.: BERNÁTH: i.m., 20.

41

Kapum előtt egy almafa, nem látszik Ablakomba kis rózsafa, nem látszik Mégis minden hajnal előtt virágzik Minden éjjel kék (!) virágot virágzik Termik rajta piros alma, komorú Apró annak a virágja, jó szagú Gyönge rózsám, mér vagy olyan szomorú Mér vagy édös rózsám olyan szomorú (MNT: VI./ 435. sz.)

(MNT: VI./ 442. sz.)

A hajnalban virágzó almafa, az éjszaka a hűség színében pompázó rózsafa nyilvánvaló szerelmi jelkép. Kérdés azonban, hogy ezeket a fákat szükséges-e a nem látható világfával párhuzamba állítani.8 Lírai népdalaink általában nem mutatnak mitologikus ősiségbe, az idézett szövegkörnyezetben is idegennek hat egy ilyen gondolattársítás. Az említett fák láthatatlansága kézenfekvőbben magyarázható a kapcsolat, a szerelem titkosságával: senki sem tudja, senki sem látja. A kapcsolat megszakadását nemegyszer a levélhullás jelzi. Árpa, árpa, de szép tábla árpa, Közepébe van egy rezgő nyárfa. Rezgő nyárfa válik a levelétől, Én is válok a régi szeretőmtől. (VMND: I./81/ 1. sz.)

Kiskertemnek a negyedik sarkába Áll egy magas, vén diófa magába. Lehullott a vén diófa száraz levele, Barna babám, el is vagy már feledve. (VMND: I./95/ 6. sz.)

A kiskert negyedik sarkában álló fa nem gyakori kép, de éppoly kifejező, mint a gabonatábla közepén álló fa. A fák együttese, az erdő már a megjelenésével másféle képi asszociációkat ébreszt, mint egy magányos fa. A földet, a hegyeket borító rengeteg, még inkább annak egy-egy foltja elég jól mintázza a szeméremdomb pubes borította képzetét. Népdalszövegeinkben az erdő motívumához leggyakrabban kislány, lány szereplő kapcsolódik. Erdő, erdő, kerek erdő, Barna kislány a kerülő. Én is voltam erdőkerülője, Barna kislány szeretője. (ALMÁSI: 203. sz.)

Erdő, erdő, sűrű erdő, Jaj, de nehéz bejárni. De nehéz a kislány szívét Szerelemre kicsalni. (Viola: 30. sz.)

Az erdőben természetesen ugyanúgy lehet virágot szedni, virágot szakasztani, mint a kerek kiskertben. Érdekes módon a népdalok erdeiben nem vadvirágot, hanem éppen kerti virágokat: rózsát, rozmaringot szakajtanak. 8 BERNÁTH: i. m., 109.

42

Erdőben, erdőben, szép kerek erdőben Rózsát szed a babám rózsafa tövében. Szedjed, babám, szedjed, hogy el ne hervadjon. Hogy a mi szerelmünk felébe ne maradjon. (ALMÁSI: 138. sz.) Egykor közismert fordulat lehetett a ló elvesztése (szerelem) erdőben. Az egész nyelvterületünkön ismerik a következő népdal változatait: Elveszett a lovam Citromfa erdőben. Elszakadt a ráncos csizmám A nagy keresésben.

Elszaladt a lovam Citrusfa erdőben Elszakadt a ráncos csizmám A lókeresésbe

(VMND: 1./195. sz.)

(JÁRDÁNYI: I./ 65. o.)

Nem fogunk elfeledkezni a ráncos csizma szakadásáról sem, következzen azonban témazárás gyanánt egy, a fenti szöveggel szemléletében rokon, tartalmában azonban attól eltérő széki lassú dal: Mi zörög, mi zörög a sűrű erdőbe? Talán az én rózsám ökrét hajtják a cserére. Hadd hajtsák, hadd hajtsák, hadd fizessen érte, Mer a sötét piras hajnal más kislánynál érte. (JAGAMAS–FARAFÓ: 93. sz.) Az ökrök csörtetése ismét az érzékiséggel (más leánynál töltött éjszaka) áll párhuzamban.

43

8. GYÜMÖLCSÖK A fák gyakran nem önmagukért, hanem gyümölcsük járulékos attribútumai révén kerülnek szerelmi dalszövegeinkbe. Az egyes gyümölcsök külalakjuk miatt, felépítésüknél fogva, ízük, színük, mennyiségük folytán válhattak jelképekké. Leggyakoribb a csonthéjasok: a szilva, a meggy, a cseresznye és a kökény szerepeltetése. Valószínűleg e terméseknek a női szeméremtesthez szembeötlően hasonló formája, felépítése kínálkozott szimbólumalkotásra – a gyümölcs képzetének biblikus ősiségbe vesző eredete ezt még inkább nyomatékosítja. Világos párkereső utalása van az egyik legnépszerűbb dél-dunántúli dalnak: Éva, szívem, Éva, Most érik a szilva. Terítve az alja Felszedjük hajnalra. (DOBSZAY: 82., 203. sz.) A gyümölcsök közül külalakra a szilva emlékeztet leginkább a női szeméremtestre. Általánosan elfogadott eufemizációja már-már a női genitálé szinonimája szintjére emelik. Margalits Ede szólásgyűjteményében szerepel a következő szólás: A szilva, ha megérik, a ganéba is beleesik. Magyarázata: „A vén lány akárkihez is férjhez megy.” Itt a szilvának ugyanilyen jelentést tulajdoníthatunk. Hasonló elvonatkoztatású szólások a szilva címszó alatt: Csak eleinte válogat az ember a szilvában, aztán a férgese is elkel; Érik neki az aszaltszilva. Nem véletlen hát, hogy a párosító énekekben a lányokhoz kapcsolódik a szilva. Luca Panna megy a kútra Hosszú szilvát ráz az útra Aki aztat fölkapkodja Azé lesz a Luca Panna (BÉKEFI: 79. sz.) A fentiekkel párhuzamba állíthatjuk a cseresznye, meggy, kökény érettségét megéneklő szövegeket. Érik, érik a cseresznye, Bodorodik a levele. Mennél jobban bodorodik, 44

Az én szívem szomorodik. (OLSVAI–KÖNCZÖL: 54. sz.) Érik a meggyfa, Hajlik az ága. Alatta vagyon Barna kislányka. (DOBSZAY: 77. sz.) Megérett a kökény, megérett a kökény, Te vagy a kutya, nem én. Szemedről látom én, a szádról látom én, Te vagy a kutya, nem én. (JÁRDÁNYI: I./ 93. o.) A kökény színváltozásait a színek témakörnél már megismertük. A cseresznye pirosra érik, ekkor lehet szakasztani. (Bár feketére érő cseresznyét is ismerünk dalainkból.) Diósadi bíró kiskertjébe Megérett a ropogós cseresznye. Olyan piros, mint a cseppentett vér, Meghalok a régi galambomér. (Tulipán: 21/2. sz.) Szakítottam három piros cseresznyét, Választottam három igaz szeretőt. Az egyikkel réges-régen vége van, A karádi főutcában híre van. (EGYÜD: 49.) A csonthéjas gyümölcsök érettsége a leányok érettségét, testi szerelemre, házasságra alkalmas voltát jelentheti. Megérett a meggy a fán, Férjhez ment a Varga lány. (Viola: 11. sz.) Az „érett gyümölcsöt” azonban házasságkötés nélkül is lehet lopva csemegézni, édesebb a tiltott gyümölcs. Azt, hogy nem valós meggyszedésről van szó, diszkréten a szokatlan időpont jelzi: 45

Éjfél után ütött egyet, Gyere, babám, szedjünk meggyet! Én majd rázom, te csak szedjed, Csókot is kapsz, de csak egyet.

Látod, babám, azt a hegyet Menjünk oda szedjünk meggyet! Én majd rázom, te csak szedjed Kapunk csókot, nem csak egyet.

(DOBSZAY–SZENDREI: IV./476.)

(JÁRDÁNYI: I./ 144. o.)

A malomnak nincsen köve kezdetű népdalunkban is hasonló meggyszedéssel találkozhatunk. Adsza, rózsám, a kezedet, Forduljunk egyet. Aztán menjünk ki a kertbe, Hogy szedjünk meggyet. (DOBSZAY: 310. sz.) A meggy fogyasztásának jelképes ábrázolása erősebb, ha azt levelestől kínálják az éhes szeretőnek. Nem ettem én ma egyebet, Kata, Babám adott egy szem meggyet, Kata. Azt is csak úgy levelestül, Megélek szerető nélkül, Kata. (Népzenei Antológia - Dunántúl hanglemez) A látókörünkbe vont népdalok túl sokszor élnek olyan, hirtelenében alkalmazottnak ható eufemizmussal, semmint hogy az ember ne fogna gyanút az alábbi nóta hallatán: más, titkosabb testtájékra kalandozhatott a tekintet, amely ott gyümölcs forma szemet pillantott meg. Haj, dudu, lencse, barna menyecske, Olyan a szeme, mint a cseresznye. (MNT: III./A, 174. sz.) Annál is inkább, mert vulgárisabb strófa őrzi a képzettársítás ilyennemű bakugrását: Árok partján ül a p...a, Szemét pillogtatja. (MNT: IX./ 164. sz.) Valószínűleg ez a szemlélet magyarázza a hadd nézzek a szemedbe, kacsintsak a szemedbe rögzült fordulatok elhomályosult háttérjelentését. A gyümölcsösre mint erotikus terrénumra hívja fel a figyelmet a követ46

kező, célzatosan kétértelmű tréfás szöveg. A szilva elég erős asszociációkeltőnek bizonyul, hogy a szilvás is jelezze: nem valós szálkaszúrást énekel meg a dal. Zsuzsi néni a szilvásba, Szálka ment a kisujjába. Mondtam neki: hadd húzzam ki, De azt mondta: nem fáj néki. (BÁRDOS: 76. o.) A gyümölcsszimbólumok közül minden bizonnyal az almának van a legnagyobb irodalma. A gyümölcsök között hasonló helye van, mint a rózsának a virágok közt. Ma már szinte lehetetlen kibogozni, honnan ered, s a kultúrák egymásra hatásával a különféle jelentéstartalmak is összemosódnak. Bernáth női genitálé szimbólumnak tekinti a piros almát9, míg Vargyas10 alaki hasonlóságból női hátsófélnek, „hátulról tekintett női csípőnek”, ezzel szemben Dankó Imre11 női mellekkel azonosítja. (Mindhárom látásmódra található példa.) Lírai népdalainkban az alma univerzális, a két nemre egyformán vonatkoztatható szerelmi jelkép, pontosan be nem határolható érzéki jelentést hordozhat. Nyári piros alma leesett a sárba, Ki felveszi, nem veszi fel hiába. Én felvettem, a zsebembe tettem, Egy barna legény megszeretett engem. (Gyöngyvirág: 65. sz.) Az alma elfogadása az udvarlás, a szerelem elfogadását jelzi általánosságban, az alábbi moldvai csángó dalban is. (Almát a legény visz a lánynak.) 1. Este jő, szürkül bé, Tűzhelyedet seperd bé, Mert nem tudod, ki jön bé, Mert nem tudod, ki jön bé.

2. Zeste ki béjött volt, Kilenc almát hozott volt. Mind a kilenc rohadt volt, S a legény is egy rossz volt

3. Tegnap ki béjött volt, Három almát hozott volt Mind a három piros volt, A legény is egy jó volt. (Rezeda: 70. sz.) 9 BERNÁTH: i. m., 16. 10 VARGYAS: Erósz a folklórban, 23. 11 Etnographia. 1962/558-559.

47

A kettévágott alma a szerelmi kapcsolat megszakítását, a szeretők szétválasztottságát jelzi. Mit nekem egy almát kétfele vágni Mit nekem a szeretőmtől elválni! Elválasztom az almát a felitől Én is elválok a szeretőmtől (MNT: VI./ 619/2. sz.)

Ne vágd szét a piros almát, megrohad, Ne szomorídd a szívemet, meghasad. Így is elég bánatos az én szívem, Kisangyalom, nem lehetek a tied. (VMND: I./ 94/2. sz.)

Legtöbb esetben azonban csak általánosságban szerelmet (ki nem zárhatóan testi szerelmet is) jelző jelkép a piros, kerek, gömbölyű alma. Piros alma gömbölyű, Enyém vagy te gyönyörű. Enyém vagy te, nem másé, Nem az édesanyádé. (GOMBOS–DOROSZLÓ: 45/2. sz.)

48

9. NÁD, KENDER, SZÉNA, SZALMA Minden olyan növény, amiből sok van egy tömegben (például a gabonafélék, fű-széna, nád) vagy amelyiknek sok a virágja, a termése (dió, meggy, cseresznye, kökény, bodza, szőlő), alkalmas a termékenység, ebből következően a testi szerelem megidézésére. Ennek értelmében a nád, melynek hajladozását már érintettük, sokféleképp, sokféle hasonló jelentéssel szerepel népdalaink szövegében. A nádas berek elterjedt jelkép dalainkban. Szerdahelyi nádas berek, Ott terem a derék gyerek. (JÁRDÁNYI : I./ 199. o.) A képzettársítás fesztávja nyomatékosan arra késztet bennünket, hogy a dalt ne betű szerint értsük: Az acsai nádas berek Ejnye, de sok búzát termett. (DOBSZAY: 272/3. sz.) De a nádas megnevezetten is szerelemtermésről üzen: Osztopáni malomárok, eje, rózsa, ejha! Nem terem az mást, mint nádat, eje, rózsa, ejeha! Nádat terem, levelest, A legénynek szerelmeset, eje, rózsa, ejeha! (BALOGH: 27. o.) A szél mozgatta nád képzetében a népdal csodálatos képalkotó leleményességgel ötvözi a pásztoróra sejtelmes színhelyét a megszólás metaforikus kivetítésével. Hajladozik nádszál, Zereg a levele, Az én irigyemnek Meg nem áll a nyelve. (DOMOKOS–RAJECZKI: II./ 5., 5. a) A hajladozó nádszál zörgő levelére a nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja közmondás párhuzama sejlik föl bennünk.

49

Bugás virágzatával a nádszál ugyanakkor a sarjadó piheszőrzetre is utalhat: Kivirágzott már a nád, Nekem ígért az anyád. (KODÁLY–VARGYAS: 302. sz.) Obszcén találósunk: Melyik nád a legjobb? A telepi nád! arra figyelmeztet, hogy a nád hangképe alkalmas lehet a tiltott szavak kimondására is. A kender, úgy tűnik, alapvetően a szösz-pubes asszociáció közvetítője. Egykor faluhelyen a lányok, asszonyok az egész téli időszakban guzsalyaztak, fonóba jártak. Bőven volt alkalmuk a kenderrel foglalkozni; ne feledjük, a fonás kizárólag női munka volt! A kenderfonás műveletsorát áthatják az erotikus képzettársítások lehetőségei. Lajos Árpád Este a fonóban című Borsod megyei gyűjtésében az adatközlők kivétel nélkül ezekkel tűzdelve írták le a munkafolyamatokat. Érdemes kiemelni az új szál kezdésének mozzanatát az orsóval: „Úgy csinaoltuk, hogy az arsó megnyálazott hegyit belegyugtuk a szösz seggibe, mondtuk neki, hogy (nevet) ragadj bele, tapadj bele, faszkó!” Ennek a biztató rigmusnak még tucatnyi variánsával találkozhatunk a megszemélyesítésig: faszka ragadj, ki ne maradj; faszka, ragadj bele, ha nem ragadsz, majd kimaradsz; faszkó, Lackó, ragadj bele. Ha túl lazán, lágyan sodorta valaki a fonalat, a leánytársak rögtön megszólták: „Talán pisilik a szeretőüd...”; „Hallod-e? Talán hugyazhatna a szeretőd? Hiaóba, jó keményen kellett az arsószaórra csavarni. Keményen kellett annak aóllnia, amúgy legényesen.” Tehát az orsó a hím jelleg hordozója a műveletben, a kenderszösz a női fél. Erről tanúskodik egy Királyfalvi csujogatás: A menyasszony lába közt Van egy marék kenderszösz. A vőlegény orsója Az éjjel elsodorja. (GYÖRGY HORVÁTH: 82. o.) A népköltészetben tehát a kender megmunkálásához – szöszhöz, pozdorjához, fonáshoz, szövéshez – igen sok erotikus képzet társul. Akárcsak az alábbi felvidéki rigmusban: Komámasszony lába közt Kigyulladt egy csomó szösz.

50

A moldvai népdal a kender megmunkálását kapcsolja össze a szerelemmel: Ki kenderit fölveti Azt az ura szereti Ki kenderit föl nem veti Azt az ura nem szereti (SERES–SZABÓ: 94. sz.) A következő Mura menti népdalban kimondatlanul lappang az erotikum. A cselekmény az ágy igyergése-bigyergése, és a kender görbülése (hajlás). Igyereg-bigyereg a menyasszony ágya Még kettőt sem fordult esztendőre rája. Tudtam volna előre meggörbül a kender A fenyének köllött volna ez a szőrös ember. (HORVÁTH: 94. sz.) Végezetül a kender(föld) és a tanya közelsége érdekes módon a gatya és a pöndöl közelségére emlékezteti népdalunk énekesét. Nem messze van a kendered a tanyámhoz. Közeledik a pöndölöd a gatyámhoz. A pöndölöd széle a gatyámat érje, Ihaj-tyuhaj, egész éjjel. (KÓNYA)

51

10. VETEMÉNYEK A virágoskert bódító illatával és színpompájával, a félreeső berek a sejtelmességével, a rendszerint a háztól távolabbi gyümölcsöskert a gyümölcsszedéssel teremtődő alkalom révén is alkalmassá válhatott az erotikum burkolt körülírására. A főzés, étkezés és a konyha hagyományosan női birodalmához közelebbi, közönséges veteményeskertben is azonban bőven találhatott tápot az erotikára hajló népköltészet. Már a sok hajlongással járó kerti munka műveletei (kapálás, vetés) is könnyen támasztottak ilyenfajta asszociációkat. A vetés szó kiterjedt jelentésbokrához tartozó (oda)vetni, (bele)vetni áthallásosan '(oda)lökni, (bele)lökni' értelmezést is mutat. Varga Borcsa kertje Tökkel be van vetve Bátor Mihály a kakas Kukorékol benne.

Ángyomasszony kertje, Mi van belevetve? Sárgarépa, vörösrépa, Szélös menta, fodormenta, Jaj, de csuda nóta, mint aki danóta.

(DOBSZAY–SZENDREI: I./201. sz)

(MNT: X./60. sz.)

A gyökérfélék alakjuk folytán magától értetődően a férfiasságot, magát a hímtagot jelképezik. Sej, haj, sárgarépát nem jó dombra ültetni, Özvegyasszony lányát nem jó szeretni. Mert az özvegy maga is legényt szeret. Sej, haj, szenved is a szegény lánya eleget. (VMND: I./91/4. sz.) Egy szövegvariánsban a következőt találjuk: Nem jó högyre jegenyefát ültetni, Nem jó özvegyasszony lányát szeretni. A jegenyefa tehát – nagyobbfajta sárgarépa. Vagy inkább a répa – kicsire nőtt jegenye. Hát a domb, meg ami a dombon van? Van nekem egy szép szoknyám, nem az uram vette, A szépvízi vásárba a farom szerezte.

52

Köszönöm a faromnak, farom elejének, Dombon ülő kis p...mnak, szőrös elejének. (MNT: V./ 177. sz.) Így joggal gyaníthatunk jelentéstöbbletet a szerető dombon álló házának kiéneklésekor is. A sárgarépa (murok) gyakran kicsinek találtatik a népdalokban. Apró murok, petrezselëm, A vénasszon veszëdelem. (KODÁLY–VARGYAS: 250/1. sz.)

Sárgarépa, icike, parányi, Gyere, kislány, kurumplit kapálni! (VMND: I./101/1. sz.)

A főzés népi erotikumát érdemes részletesebben is körüljárni. A nyers sárgarépát keményen teszik a lábosba, fazékba, s mire kiveszik, egészen megpuhul. Ki az urát nem szereti, Sárgarépát főzzön neki. Jól megsózza-paprikázza, Hogy a hideg is kirázza. (MNT: VIII./ 429. sz.) Az alkalmatos edényben puhára fövő répának mintaadó orgánum „fonnyasztását” vulgárisan fogalmazza meg az alábbi kriptádia: Az a csúnya, mérges p...a felfújta pofáját, De a f...m keményen állt, nem engedte magát. De a p...a erősebb volt, úgy megcsavargatta, Mint a spongyát, oly puhára meg is fonnyasztotta. (MNT: IX/ 164. sz.) A répával párhuzamba állított növényeknek feltehetőleg rokon mellékjelentése van. A következő szövegpéldánk „beszédesen” sorolja a gyökereket: 1. Még azt mondja a murok, 2. Még azt mondja a retek, Hogy szeretni nem tudok. Hogy én barnát szeretek. Hazudsz, te kutya murok, Hazudsz, te kutya retek, Eja-haja, mert én szeretni tudok. Eja-haja, mert én barnát szeretek. 3. Még azt mondja a torma, Hogy a legény egyforma. Hazudsz, te kutya torma, Eja-haja, mert ki szőke, ki barna (ALMÁSI: 38. sz.) 53

Egy másik népdalunkban – más csoportosításban – hasonló külalakú terményeket találunk. Apró murok, zöld uborka s vadretek, De hiábavaló legényt szeretek. (MNT: X./ 479. sz.) Az uborka felettébb érdekes szövegkörnyezetben is felbukkan. A bökönyi bíró lánya Felmászott az eperfára. Ugorkába kapaszkodik, A kondással incselkedik. (MNT: X./ 61. sz.) A bíró lányával a későbbiekben még találkozunk. Az, hogy mit keres az uborka az eperfán, csak a jelképi szinten magyarázható. A retek értelmezhető mind a női, mind a férfi princípium megfelelőjeként. Néhány népdalunkban inkább férfi jelkép: János szeretőm volt, Az is hamis hitű volt. Retket adott ennem, Az is keserő volt. (MNEGY: 23/s) Keserű a retek, akárcsak korábban a csipke és a mogyorófavirág termése. Még egy magának kiskertet kanyarító retek: Kiskertembe retket vetek, Olyan leányt nem szeretek, Kire apja-anyja vigyáz, Ott a szerelem is hibás. (MNT: IV./ 327. sz.) Nemcsak a retek vetése, a kiásása (kivétele) is szerelmi emlékeket idézhet: Bárcsak engem valaki, valaki, Retket ásni hína ki Bizonyságom a retek, a retek, Hogy én barnát szeretek (Százszorszép: 61/2. sz.)

54

A fekete kökény fehér virágja kép retekkel való változata Moldvából: Fehér retek fekete, vallja mamikám Balán12 legényt szeretek, vallja mamikám (Rezeda: 87. sz.) A petrezselymet fentebb apró murokkal találhattuk együtt. Gyökér gyanánt a férfierőt testesíti meg. A kendert (magvasat) már jól ismerjük. Az én uram nem nagy ember, Olyan, mint egy magvas kender. Bukros, mint a petrezselyem, Virágos kiskertbe terem. (NAGY: 84/3. sz.) A következő népdalunkban, amennyiben az első sor jelentése szervesen kapcsolódik a többiéhez, a petrezselyem (gyökér) növekedése erotikus értelmet nyer: Esik eső, nyől a petrezselyem, Tág a gatyám, szorítsd meg, kedvesem. Ládd, az enyém jól meg van szorítva, Hajnal felé esik az inamba. (MNT: X./ 13. sz.) Ezzel szemben a petrezselymet árul szólásunk, amelyet a táncból, illetve a férjhezmenetelből kimaradt nőre szokás mondani, talán a fodros, zsenge zöldje felől veszi a növényt nőies princípium megtestesítőjének, s így a pubesra asszociálhat. A csípős torma elmarasztaló és átokszövegekben kerül elő. Szinte kiegészíti egymást a Dél-Dunántúlról és a moldvai csángóktól előkerült szövegpárunk: Megüzenem a fenének, Nem úgy ettél, mint az almát, Egye meg az irigyemet. Megreszeltél, mint a tormát. Ne úgy egye, mint a hagymát, Mert az almát szépen eszik, Reszelje meg, mint a tormát. De a tormát megreszelik. (OLSVAI–KÖNCZÖL: 46. sz.)

(SERES–SZABÓ: 233.)

A babbal, pontosabban virágával, a fuszulykavirággal érintőlegesen már foglalkoztunk a színek témakörénél. Ott masculin jelleget tulajdonítottunk 12 balán: 'szőke'

55

neki. Termés alakjában is ugyanez a jellege tűnik ki népdalszövegeinkből: Hej, dudunám, dudunám, Babot evett a cunám. Három mérőt megevetett, Mégsem betegedett meg.

Hej, du-duj-nám, du-duj-nám, Babot evett a p...m Három szapút evett meg, Mégsem elégedett meg.

(MNEGY: 33416)

(MNT: X./ 822/j)

A nagy szemű babot mellesleg némely vidéken kakastökűnek hívják. A káposzta az eddigiekkel szemben – jól azonosíthatóan – női szimbólum: Kerek a káposzta, Borul a levele. Búsul a kisleány, Nincsen szeretője.

Esik eső a káposztalevélre, A szeretőm nem ereszt be estére. Ha nem ereszt, beverem az üvegajtaját, Megmutatom, magam járok el hozzá.

(Rózsa: 22/2. sz.)

(ÁG: 139. sz.)

Szólásaink közül a borul, mint a káposzta könnyűvérű lányra vonatkozik. Vaskosabb népdalszövegeink között a káposzta közvetlenebb megfeleltetésére is akad példa, ahol a képzettársítás alapja a káposztafej kivágott torzsájának látványa lehetett: Kis káposzta nagy torzsája, Kicsi leány nagy p...ja. (MNT: III./A, 164. sz.) A főzéshez kapcsolódó gondolatkörben a káposzta érdekes jelentéstöbbletet hordoz. A szakácsné „saját káposztáját” főzi, s az levet ereszt (lásd: lucskos káposzta). A Vargáné káposztát főz, Kötő alá csapott a gőz. (közismert) A kötő helyett a konty alá is csaphat a gőz, ami homályosabbá teszi a szövegösszefüggést, bár a maga helyén a konty is hordoz járulékos erotikus jelentést. E gondolatmenet megengedi, hogy az úgy kellett, káposztába hús kellett; kínlódik, mint a káposzta hús nélkül; túróval jó a rossz a káposzta is és számos változatuk táján erotikus háttértartalom után kutakodjunk. A Barna Péter-balladatípusban, ahol Romhányiné két lánya elkölti a lopott ló árát, a betyár és a lányok kapcsolatáról a következő sorok árulkodnak:

56

Mikor Barna Péter A lovát itatja (!) Románné két lánya A kapuba várja A kapuba várja Borral, pálinkával Borral, pálinkával Töltött káposztával (MNEGY: 79.) A hagyma egymásra boruló húsos levelei miatt (a káposztához hasonlatosan) félbevágva igen alkalmatosnak bizonyult népköltészetünkben a női genitálék megidézésére. Ilyen megvilágításban válik érthetővé az Érik a szőlő kezdetű közismert népdalunk második versszaka is: Van vöröshagyma A tarisznyába Keserű magába (közismert) Megjegyezzük: a vöröshagyma ugyanolyan keserű, mint korábban a háromsoros csipke, vagy a mogyorófavirág és a retek. A hagyma önmagában nem fogyasztható, ezért népdalainkban értéktelen jelentést is kaphat (természetesen erotikus környezetben). Régi szeretőmért nem adnék egy hajmát Ki minden hajnalban keresi kalapját Keresi, keresi, ajjaj nem kaphassa Mert meg van akadva egy csipkebokorba (DOBSZAY–SZENDREI: II./41.) A hagyma nem csupán összeboruló húsos levelei révén lehet jelkép. Az alján lévő gyökérszőr révén pubes asszociációjú is lehet. A Délvidéken a lakodalmakban ma is így csujjogatnak: Menyasszonyunk lába köze Olyan mint a hajma töve.

57

11. GABONAFÉLÉK A gabonafélék és a hozzájuk kapcsolódó munkafolyamatok összessége: szántás, vetés, kaszálás-aratás, cséplés, őrlés, szitálás, ezen túl a molnár, a malom, a liszt, valamint a kenyérsütés – ennek vonzataival: dagasztás, kemence, kemencébe vetés –, továbbá a kenyér (cipó, lepény, pogácsa, rétes) fogyasztása is módot adott népköltészetünkben az erotikus képzetek változatos képi megfogalmazásához. Csak a gabona képében legalább háromféle jelentésátfedés lehetősége rejlik: A gabonaföld, a tábla búza, tábla rozs költőileg átszellemített képének pajzánabb értelmezhetőségét fentebb már érintettük: Sej, búza, búza, de szép tábla búza. Közepébe van egy tearózsa. (BENCZE : 75. sz.) A kalász külső megjelenését tekintve toklászos („szőrös”), életenergiát hordozó növényi rész. Kockázatos, túl korai megdézsmálása visszatérő helyzete a népdaloknak. Sej, még a búza, sej, még a búza ki sem hányta a fejét, Sej, páros galamb, sej, páros galamb mind elhordta a szemét. Páros galamb, ne hordd el a búza kalászát, Sej, miből süt a, sej, miből süt a kisangyalom pogácsát? (JÁRDÁNYI: II./ 159. o.) Maga a mag egyedileg erőteljesen a vulvát felidéző, azt formázó általános termékenységi jelkép. Tömegében hím jelképként jelentkezhet, ilyenkor a mag-semen megjelenítés dominál. Kipattant a búza szeme (szára), Vajon, rózsám, szeretsz-e te? (Százszorszép: 78/2. sz.) Ritka búzát öntöttem a garatba, Most vagyok a szeretőmmel haragba. (VMND: I./104/2. sz.) Népdalaink mindhárom motívumalkotó összetevő mentén teremtenek lehetőséget áthallásra. Az e témakörben folytatott kutatások jelzik, hogy a 58

búza, az árpa és a zab népköltészetünkben más-más jelentéstartalmat hordoz, a sokféle szövegvariánsból azonban ez nem mindig bontható le egyértelműen. A szimbólumok kutatói egy-egy szövegmotívum megragadásával különböző eredményekre jutottak. Lükő Gábor a zab jelképében leányt, míg a vadlencse és árpa esetében menyecskét lát. Bernáth Béla a búzában és árpában a hitvesi (házasságon belüli) szerelmet, a zabnál a leányok, szabad lányok szerelmét látja. Vargyas Lajos viszont a búzánál is leányszimbólumot ismer fel, a zabnál szűz leányt tételez fel, míg az árpánál az előbbiekkel egyezően szintén menyecskét. A szövegek másféle olvasatával megkíséreljük feloldani e tolmácsolások ellentmondásait. Azokban a népdalokban, amelyekben a búza szerepel, feltűnően gyakori a tiszta jelző: Szentiváni tiszta búza Kihajlott a gyalogútra.

A pilisi tiszta búza, Kihajlott az országútra.

(MNT: X./ 250. sz.)

(Tiszán innen, Dunán túl: 146. o.)

Sej, tiszta búzát szedeget a vadgalamb. (A magyarság népzenéje: 0357/ b) A tiszta jelző sohasem tapad az árpához, a zabhoz. Ebből arra lehet következtetni, hogy a búza – mint a legértékesebb gabona, amelyet az élet névvel is illettek – a hű kapcsolat, az igaz szerelem jelképe, mind a házasságkötés előtt fennálló, mind a szentesített hitvesi kapcsolat esetén. A malomba mentem, Tiszta búzát vittem. De a szerelemtől Meg nem őrölhettem. (MNT: X./ 301/2. sz.) A jelkép alkalmazásának egyik szép példája a következő népdal, melynek közmondásszerű változatait is ismerjük: Ritka az a búza, kibe konkoly nincsen, Ritka a szerelem, kibe hiba nincsen. Lám a mi búzánkban egy csepp konkoly sincsen. A mi szerelmünkben semmi hiba nincsen. (MNEGY: 27/b) A búzát népdalainkban leggyakrabban akkor őröltetik meg, amikor a szeretőket kényszerrel (katonaság) szétválasztják, vagy megromlik a kapcsolat. 59

Befogom a négy ökröm a járomba, Elviszem a búzámat a malomba. Édes kicsi molnárom, őröld meg a búzámat, Három évig nem látom a babámat. /Mezőség, közismert/ Igaz, hogy a búzával kapcsolatos dalokban is megjelenik az éretlenség színe, a zöld, de gyakoribb az árpa jelzőjeként, azt sugallva, hogy az árpa, mely korábban érik, korábban – zölden! is – fogyasztható. A következő szöveg sok variánsban, széles körben ismert: Kis pejlovam nem szereti a zabot, Még kiscsikó korában zöld árpára rákapott. Kisangyalom szoktatta az árpára, Engem pedig maga mellé az ágyra. (BENCZE: 41., 119. sz.) A zöld árpa, kiscsikó kor hangsúlyozottan jelzi a fiatal kort. Ilyen szövegösszefüggésben az árpa a bimbózó lány szerelmét jelenti a magyar népdalszövegekben. A Délvidéken a lakodalomban a menyecskévé avatás előtt gyertyás rítusdalként éneklik a következő dalt: 1. Árpájuk van, mégis zabot vetnek 2. Árpa, árpa, de rövid a szára Jobb a lánynak, mint a menyecskének. Ez a kislány, jaj de nagyon árva. Jobb a lánynak, mint a menyecskének. Ez a kislány, jaj de nagyon árva. 3. Fogadom, hogy nem soká lesz árva, Jövő ősszel én leszek a párja. Jövő ősszel én leszek a párja. (KSzK: 14. o.) A szövegben az árpa egyértelműen a lánnyal, kislánnyal áll párhuzamban, míg a zab a menyecskével. A zab azonban nem menyecskét vagy házastársi szerelmet jelöl. Inkább a titkolt vagy tiltott, hűtlen kapcsolat, a közösségi normák által el nem fogadott viszony képe sejlik ki a népdalszövegekből. Házunk előtt megy egy terhes hajó, Azt kérdezi, van-e zab eladó? Árpám is van, mégis zabot kérnek, Jobb a lánynak, mint a menyecskének. (Százszorszép: 46. sz.) 60

Szólásainkban, közmondásainkban még jobban kidomborodik a 'tiltott kapcsolat' háttérjelentés: gondoljunk csak a zabigyerek kifejezésre, vagy a zabba (tilosba) mennek a lovak szólásunkra. De így kap értelmet az ökör szánt a zab alá, a lovak eszik meg közmondás is.

61

12. SZÁNTÁS-VETÉS, ARATÁS, KASZÁLÁS A földművelés munkafolyamataihoz számos ősi rítus, termékenység-hiedelem kapcsolódott valamennyi agrárkultúrában. E gazdag hagyománynak sok változatát őrzi a magyar népdal. Az ugar feltörése és a szántás az évszakok körforgásában, mely az élet ritmusát megszabja, különös jelentőségű eseménye a földművelésnek. Ennek megfelelően központi jelentést hordozhatott a népdalok képi világában. Száll a daru, tavasz akar lenni, Haza kéne ugarolni menni. Kész az ugar, csak be kéne vetni, Szép a babám, nem akar szeretni. (BENCZE: 110. sz.) A szántás és vetés koreográfiája az élet koreográfiája. A párválasztásé is ehhez igazodik. 1. Tudod, babám, mit fogadtál, 2. Beszántottál, bevetettél, Hej mikor velem szót váltottál? Hej, még azóta rám se néztél. Azt fogadtad, hogy elveszel, Törjön el az ökröd szarva, Hej, ha beszántasz, ha elvetel. Marjuljon el a négy lába. (ALMÁSI: 76. sz.) Ez a dal – mint egyébként a jelképes értelmű szövegek legtöbbje – sem többet, sem kevesebbet nem tár a hallgató elé a rejtett üzenetből, mint amennyi kiénekelhető: úgy mond ki, hogy csak sejtet. Nem kell föltétlenül a házassági ígérettel összekapcsolt szántás-vetésbe belelátnunk a páros lét intimitásait, a hozzáértésük lehetősége azonban adott. Megerősíti ezt az értelmezési lehetőséget több hasonló szöveg. Az alábbiban ismét csak a szántás és a férjhezmenetel kapcsolódik egybe. Szánt az ökör, csereg-csattog a járom, Nem tagadom, férjhez megyek a nyáron. Lesz belőlem olyan csinos menyecske, Minden legénynek fáj(hat) értem a szíve. (SEPRŐDI: 313./19. sz.) Ebben a szövegtípusban a járom és a belé bújtatott ökör is adhat alapot az erotikus képzettársításhoz. Számos variánsban a csörgés-csattogás a meg62

határozó elem, de mellette megjelenik az eke, amint barázdát hasít. Szánt az ökör, csireg-csörög a járom, Szánt a babám a tápai határon. Olyan kemény, még az eke se járja, Minden lánynak szép a maga babája. (Rózsa: 50. sz.) A következő példa különössége, hogy a főutcát szántják. A középen húzódó, abból a szántónak kiemelkedően fontos részét. A cselekmény irrealitása nyilvánvalóvá teszi, hogy itt képes beszéddel van dolgunk. (Népdalainkban meglepően sok település utcáját, főutcáját szántják a szerelmesek.) Szánt a babám komáromi főutcán Csörög a lánc mind a négy ökör nyakán Kemény a föld, még az eke, a vaseke sem állja Minden lánynak szebb a maga babája (Rózsa: 51. sz.) A valóságban a virágos kiskertet sem szokták szántani, szántatni. A jelképes kertet – amelyet a korábbi fejezetekből már ismerünk – nagyobb kifejezőerővel művelhetik (tehetik termővé) úgy, hogy felszántják. Ha megunom aranyos életemet, Felszántatom virágos kiskertemet. Belévetem magamat egy rózsának, Kinek tetszem, szakítson le magának. (Galga-vidék, Maczkó M.közlése) Nem ritka az olyan népdal, amelynek jelentése csak a másodlagos, jelképes szinten értelmezhető, az elsődleges szint irreális. Ha lesz pénzem, veszek lovat, de fakót Felszántatom kanizsai halastót (!) Vetek bele piros rózsát szép lánynak, Aki szeret majd leszakít magának! (VMND: I./ 171./3. sz.) A halastó fölszántatása egyértelműen a jelképi elvonatkoztatás szüleménye. Az irreális szántás már-már szélsőséges formája a temető felszántásának motívuma. A második jelentésszinten ez a halál ellenében támadó új élet jelképe. 63

Ha csakugyan, csakugyan nem találok szeretőt, Felszántatom a csorvási temetőt. Vetek belé rozmaringot, Az én babám, az én babám mással éli világát. (KODÁLY–VARGYAS: 414. sz.) Igazi költészeti magaslatokba emelkedik e gondolatkörből merítve a szürrealitásában remek négysoros, népköltészetünk egyik gyöngyszeme. Szántottam gyöpöt, Vetettem gyöngyöt. Hajtottam ágát, Szedtem virágát. (KODÁLY–VARGYAS: 261. sz.) A szántás és vetés jelképiségét a legtalálóbban a szántani lehet, de vetni nem muszáj szólásunk fogalmazza meg. O. Nagy Gábor magyarázata: Azért, mert valaki nem akar gyereket, nem kell önmegtartóztató életet élnie.13 A tiszta búza – mint már jeleztük – népdalainkban az igaz, a hűséges kapcsolat szimbóluma. Az is kiderül belőlük, hogyan terem ez a „gabonaféle”. Ej, aki tiszta búzát akar vetni, Kétszer kell a földet megszántani. Hadd teremjen tiszta sírí búzát, Ej, gyere babám, öleljük meg egymást. (SEBESTYÉN: 69.) A mag termékeny földbe juttatása természetesen kapcsolódik a szántás műveletéhez, ez pedig elvonatkoztatva az öleléshez. A szöveg másik variánsából ugyanez az utalás fejthető ki: Áki tisztá búzát ákár kászaanyi, Be kell áztát három szántásá vetnyi. Áki ákár hív szeretét tártányi, Nem kell áztát búvál elhervasztanyi (VMND: I./ 108./5. sz.) A közös terménybetakarítás a népdalok szerelmi motívumrendszerében is folytatása a szántásnak-vetésnek. A házasságkötésre érett kapcsolat ilyen gondolatpárhuzamban az előző példákat is világosabbá téve fogalmazódik meg. 13 O. Nagy Gábor: i.m. 614.

64

Felszántatom, babám, a désházi utcát, vetek belé apró szemű tiszta búzát. Apró szemű tiszta búza kikél benne, Jövő nyáron, babám, ketten aratjuk le. (ALMÁSI: 172. sz.) Az aratás eredendő és átvitt értelmében analóg cselekedet a virág-, illetve gyümölcsszakasztással. A hagyományos kézi aratásban gyakran a kaszás legény párja volt a marokszedő leány. A pátrai tiszta búza Kihajlott a gyalogútra. Kedves babám elfogadta, Velem együtt learatja. (JÁRDÁNYI: I./ 145. o.) Az aratásról is ismerünk egyértelműbb szövegeket, melyekben a gabona érettsége a fiatal lány érettségével áll párhuzamban. Megérett a tiszta búza, le kell azt már vágni. Nem illik egy magyar lánynak legény után járni. (KSzK: 18. o.) Megért kalászt aratni kell, Hogy édes legyen a szája. Anyányi lányt szeretni kell, Csókot kell hullatni reája. (111 NT: 82./2. sz.) A búza mellett a magyar népdalban leggyakrabban zabot aratnak. A búzával ellentétben a zabot nem párban aratják. Vagy egyedül, vagy hárman (legény vagy lány) vágják. A koppányi hegyek alatt Barna legény zabot arat. Zabot arat fekete lovának, Szeretőt keres magának. (Viola: 28. sz.)

Kőrösfői részek alatt Három kislány zabot arat. Sej-haj, zabot arat a lovának. Szeretőt keres magának. (DOBSZAY–SZENDREI: I./I-29.)

Akárcsak a szántás-vetés, olykor az aratás is irreális, s a hozzátapadó állandósult érzéki jelképek is erősítik a második jelentésszint meglétét. 65

Az ürögi sűrű erdő alatt Barna legény rozmaringot arat. (Viola: 27. sz.) Mint említettük, a virágszakasztás és a gabona-betakarítás ugyanazon cselekvés fedőneve: a két motívum e belső megokoltság folytán könnyedén felcserélhető. A valóságban más az aratás, és más a virágszedés. A népdalban ugyanazt jelentik. A sámsoni nagy hegy alatt Három kislány rózsát arat. Én vagyok a piros rózsa kévekötője, Gyáva kislány, kinek nincs szeretője. (ALMÁSI: 183. sz.) Míg a lány érettségéről a gabona érettsége tanúskodott, a fiú érettségét az mutatja, tud-e már kaszálni, állja-e a rendet. Aki legény, jöjjön velem kaszálni, Ne csak a lányokhoz tudjon eljárni. Kötözze a tiszta búzát kévébe, Ne kérje a csókot Isten nevébe. (Rozmaring: 24/3. sz.) A lányok éles nyelvén ugyanez a gondolat így hangzik: Egy se legény, aki magát tartja, Csak a vasalt nadrág mutat rajta. Nem tudja a rendet lekaszálni, Mégis a taknyos hozzám akar járni. (OLSVAI–KÖNCZÖL: 51. sz.) A kaszálás nem maradéktalanul analóg az aratással. Más-más háttérjelentése lehet a kaszálásnak a levágott növénytől függően. A csucsomi magas tetőn Szénát kaszál a szeretőm. Szénát kaszál, nem gabonát, Szőkét szeretek, nem barnát. (ÁG: 62/1. sz.) A széna és a gabona vágásának nyomatékos megkülönböztetése eltérő jelképi megfeleltethetőségre utal. A dolog nyitja talán a széna szálas 66

külalakja mellett (pubes) felhasználhatósága: a lekaszált fű csupán takarmányozásra szolgál, továbbszaporításra nem. A parlag az alábbi példában megműveletlen területet jelöl. 1. Széna terem parlagon, 2. Beljebb, beljebb, a falig, kinn a parlagon, egész a falig, Feküdj mellém, galambom, Ölelj engem hajnalig, édes galambom. egész hajnalig, Ha fekszem is, nem melléd, Míg édesanyád aluszik, Arccal fordulok feléd. Veled mulassak hajnalig. (Mezőség–Ördöngösfüzes) Jó néhány népdalban figyelemre méltó körülmény, hogy – a szilvaszedéshez és ibolyaszedéshez hasonlatosan – éjszaka, hajnalban kaszálnak legszívesebben. Ebbe a képalkotásba persze beletartozik az is, hogy a valóságban is a legjobb hajnali harmaton kaszálni, s ez éppen beleillik jelképvilágunkba. Kaszás csillag jár az égen, Kaszál a rózsám a réten. Ballag már a hajnalcsillag az égen, Az én babám szénát kaszál a réten. (VMND: I./104. sz.) A szénához – ez is elképzelhető – könnyen társulhat a boglyas, bolyhos szálas növénnyel járó asszociáció is. Margalits Ede szólásgyűjteményében a szereti húzni más szénáját kifejezésre a 'más feleségét szeretgeti' magyarázatot találjuk. Vajda Mária Hol a világ közepe? című kötetéből a közösülés több mint harminc népi szinonimája között ott találjuk a meghúzta a szénáját kifejezést is!

67

13. GABONAFELDOLGOZÁS A mag kinyerése a learatott gabonából, azaz a cséplés éppoly fontos művelete a régi népéletnek, mint a szántás-vetés és az aratás. Hagyományosan csépléskor vagy cséppel verték ki a magot, vagy nyomatással – lóval, ökörrel – tapostatták ki a kévékből a termést. A kézi cséplést zárt helyiségben, csűrben végezték. Ezt a módszert elsősorban nyelvterületünk északi és keleti részén alkalmazták. A nyomtatás a szabadban, a szérűn történt, s főleg az Alföldön és a Dunántúlon terjedt el. A csűrben folyó cséplés érzéki jelképi szerepe azokon a területeken teremtődött, ahol a e műveletnek hagyománya volt. A csűr eredendően női princípiumot képvisel. A csűrt és a táncos menyecskét együtt énekli meg az alábbi moldvai csángó dal: //: Ideki a csihi-csihi-csihírbe :// //: Megírt a fekete szemü cseresnye :// //: Az alatt van egy szép táncos menyecske :// (JAGAMAS–FARAGÓ: 259. sz.) A három sor különálló érzéki motívumait csak a második jelentésszint foglalja egységbe. A csűrnek, a fekete szemű cseresznyének, a táncnak máskülönben vajmi kevés köze lehetne egymáshoz. A bele rejtett üzenet ad értelmet az alábbi, egyébként bohókásnak tűnő halandzsának is: 1. Róka, róka, rókatánc, Több a p...a, mint a tánc, Tekintetes kisasszony, Gyüjjön ki az ablakon. (MNT: III./B, 238. sz.)

2. Hej, csűröm tavali, A harmadik tavaszi. Tekintetes kisasszony, Gyüjjön ki az ablakon.

Némelyik, csűrrel kapcsolatos szólásunkba belehallhatjuk az érzéki háttérjelentést: csűrében az egér nagy fészket alig ver; Hétfő hetibe, kedd kedvibe, szerda szerelmibe, csütörtök csűribe, péntek pitvarába, szombat szobájába, vasárnap kétszer az isten házába ('A hét hat napjára jut valami pajzánság, vasárnap tiszta erkölcs'). A csépléssel kapcsolatos szólásokból is kiemelünk néhányat: más búzáját csépli; ne szemeld a másét, csépeld a magadét; csupa szalmát csépel, semmi búzát nem ád. Ezekben a formákban feltételezhetünk némi burkolt érzéki 68

üzenetet, ha meggyőző a cséplés erotikus háttérjelentése. Egyértelműen utal viszont a szólásunk: százesztendős csűrben is lehet csépelni, de nem százesztendős cséppel, ahol a nemek időben eltérő aktivitási lehetőségét fogalmazzák meg burkoltan. A népdalok között csupán utaló szövegekre bukkanunk: Már minálunk elcsépelték a búzát, Hátrafelé fújja a szél a porát. Hátrafelé fújja a szél a porát, A szeretőm éntőlem eltiltották. (NAGY: 30/2. sz.) Nagy port verhetett az a búzacséplés, hogy miatta eltiltották a szeretőket egymástól. A nyomtatásra vonatkozó szövegek ritkábbak. Valószínűleg ezek is hasonló háttérjelentést hordoznak. Tiszta búza ki sem hányta a fejét, Páros galamb mind elhordta a szemét. Ha nyomtatom, csak a pévát szelelem, Látod babám mire vitt a szerelem. (VMND: I./ 94. sz.) Feltételezhető, hogy régebbi időkben gyakrabban éltek a cséplés jelképével. A cséplőgépek elterjedésével – az 1850-es évektől – kiürült a képi elvonatkoztatás tapasztalati, tárgyi alapja. Zúg a cséplő, veregeti a búzát, Négy barna lány hordja el a pelyváját. Mind a négynek csupa por a ruhája, Rudasgyűrő legény lett a babája. (BENCZE: 112. sz.) A malomnak ma már közismert az erotikus képzetekhez való társítása a különböző népköltészeti műfajokban. A mag garatba öntése, a malomkövek és a sziták mozgása, a kipergő liszt mint a dörzsölő mozgás terméke mind asszociációs támpont lehet. Ide vonatkozó népdalaink között egyértelmű vagy alig burkolt szövegűeket könnyen találunk.

69

Szél hajtja a habot, Víz a vízimalmot. Szerelem csinálja Az atyafiságot. (MNEGY: 273./c)

Víz alá, víz alá, Víz a malom alá. Víz hajtja a malmot, Szerelem a csókot. (ÁRDÁNYI: I./ 129. o.)

A malomnak nincsen köve, Méges lisztet jár. Tiltják tőlem a rózsámat, Méges hozzám jár. (DOBSZAY: 310. sz.) Mintha erre rímelne a szólás: Új malmon, fiatal asszonyon mindig van igazítani való. Két malomra tartok számot, De csak egyről kérek vámot. Kopik a kő, majd megvágattatom, Félrevágom betyáros kalapom. (Gyöngyvirág: 14. sz.) A szita mozgása szólásokban is, dalszövegekben is természetesen kínálkozik erotikus jelenetet megörökítő motívumként: Jár-kel a farával, mint a szitás malom. Egy szlavóniai rezáló táncnótában (a rezálás leánykörtánc, amelyben egy derékmozdulattal meglebbentik a szoknyát): Ha úgy tudnál szitálni, Mint a farod riszálni, Többet érnél anyádnál, Annál a vén kofánál. (MNT: III./B, 3621./43. sz.) A kofa kifejezés helyett durvább megnevezés is járja. A szita erotikus jelképként szólásainkban is megtalálható: Bérbe adta a szitáját (jelentése O. Nagy Gábor szerint: szajha lett), Árulja a szitáját. Eladja a szitáját (O. Nagy Gábor szerint jelentése: a nő erkölcstelen életet él, fűvel- fával szeretkezik). A malomkövek közül kipergő lisztre utaló szólás: Két kő közül jön ki a liszt (azaz ketten kellenek a dolgokhoz, kettőn áll a vásár). Népdalainkban a nők, ha lisztesek lesznek, furcsa dolgokra kaphatók.

70

A rátóti leányok Laskát sodorni járnak. Hazamennek lisztesen, lisztesen, sej de lisztesen, Adnak csókot szívesen. (Járdányi: I./ 36. o.)

Olyan fene asszony vagyok, Egy tojással kétszer gyúrok. Hogyha muzsikaszót hallok, Térden állva lisztbe mászok. (Tulipán: 43. sz.)

Nyugat-Európa egyik kedvenc középkori dalformája a sorszaporító, belső refrénes strófa. Egyes magyar változatait ma már a gyermekdalok műfajába sorolják, egykoron nem annak számítottak. Több változatát ismerjük a búza feldolgozását megéneklő éneknek: Két krajcárom volt nékem, Két krajcárom volt nékem, Nékem, nékem, volt nékem. Vettem rajta sok búzát... Elvittem a malomba... Megőröltem a búzát... Hazavittem a lisztet... Süttem vele kenyeret (perecet)... Megették a gyerekek... Az öreg is kívánja... (Folyt is érte a nyála.)...

Elindulék szőrt gyűjtni, Levele lűnye, lűnye, Szőröcskével mit csinálsz?... Szitát kötök belőle... Hát szitával mit csinálsz?... Lisztet szitálok vele... Lisztecskével mit csinálsz?... Málét főzök belőle... Hát málével mit csinálsz?... Szeretőt fogadok véle... Szeretővel mit csinálsz?... Nappal véle kapálgatok... Éjjel véle hálogatok...

(DOBSZAY: 149. sz.)

(DOMOKOS–RAJECZKY: III./45. sz.)

Ezekben a szövegtípusokban a fő építkezési elv: minél tovább szőni a cselekményt újabbnál újabb kétértelmű művelettel. A perec (kenyér) előállításának a sorából gondosan kimaradt a kovászolás, kelesztés, dagasztás, szaggatás művelete, ezekhez ugyanis nem kapcsolódik általánosan elfogadott érzéki asszociáció. A kenyér, lepény, rétes, pogácsa sütése nemegyszer jelképes szerelmi cselekedet lírai népdalainkban. Ez a kislány úgy éli világát, Ha az anyja nincs otthon, süti a pogácsát. Estétől reggelig, Várja a babáját hajnalig (OLSVAI–KÖNCZÖL: 1/ 2. sz.) 71

Ez a szöveg elsősorban a Dél-Dunántúlon volt közkedvelt, akárcsak a következő szövegtípus is, amit nagyszámú változata bizonyít: Sütött ángyi rétest, Nem adott belőle. Kitette a fára, Legények számára. (MNT: X./ 305. sz.) A népdalok rétese és lepénye – szinte kizárólag – szilvával és túróval van töltve, még véletlenül sem almával, mákkal, dióval, de még meggyel sem. Anyám sütött szilvás lepényt, Odacsalta a sok legényt. A lepényem megettétek, A leányom elvegyétek. (MNT: X./ 326. sz.) Nincs Szentesen olyan asszony, Mint Túriné komámasszony, Ragyogó csillagom. Túróval süti a lepényt, Oda várja a sok legényt, Ragyogó csillagom. (Viola: 19/2. sz.) A málésütést is társították a férjhezmenetel gondolatával, nem véletlenül. Réztepsiben sül a málé, Majd menyasszony leszek már én. (JÁRDÁNYI: I./ 199. o.) Kézenfekvő a formai hasonlóság a kemence és a női csípő, fardomborulat között (a kerek kemencét egyes vidékeken banyakemencének nevezik). A Luca-napi, vaskos szövegű termékenységi jókívánságok hasonlatai között megtaláljuk a kemencét is: A keetek lányának akkora valaga legyen, mint a kemence! Illetve: Keetek lányának a f...g úgy jöjjön ki a s...n, mint a kemence száján a füst! Nem nehéz elképzelni, milyen képzettársításokat szült a kenyértészta bevetése sütőlapáttal a kemencébe. Népi találós formájában így halljuk vissza ezt az asszociációt: Két gömbölyű, egy hosszú, be a lyukba egymás után vagy hatszor. (Megfejtése: sütőlapát, hat kenyér, kemence) 72

Apró cipó sül a kemencébe, Pirulatlan maradt a teteje. Égeti a gyomromat, mellemet, nem találja rózsám a helyemet. (Muskátli: 45.) A színek tárgyalásakor már kitértünk a fekete kenyér hajnali sütésére is. A közismert Érik a szőlő, hajlik a vessző kezdetű dal egy kevésbé ismert változata második versszakában ez áll: Van vöröshagyma A tarisznyába, Keserű magába. Eredj, te kislány, Süss neki rétest, Tedd a tarisznyába. (JÁRDÁNYI: I./ 19. o.)

73

14. HÁZIÁLLATOK A magyar népdalokban a virág és a termés (gyümölcs, gabona) mellett jelentős az állatok jelképhordozó szerepe. A szakirodalom szerint a leggyakoribb férfi szimbólum nálunk a ló és az ökör. Eleddig azonban nem tisztázták, miért éppen a herélt ökör vagy tinó az egyik leggyakoribb hím jelkép, s nem a bika – mint nem egy más kultúrában. A magyarázat közelebb vihet bennünket a magyar népi képalkotó szemlélet jobb értelmezéséhez. Fontos felismernünk, hogy az állatalakok a népdalokban nem egy-egy konkrét emberi jellemvonást, tulajdonságot testesítenek meg. A műköltészet hatásától mentes eredeti népdalszövegek nem ismernek sast, sólymot, farkast, medvét, vagy éppen bikát, kost, szamarat, kutyát, mint emberi jellemvonásokat megtestesítő, jól körülhatárolt jelentést hordozó, általánosnak mondható szimbólumot. Népdalainkban viszonylag kevés állatfaj szerepel mint visszatérő képalkotó elem. A leggyakoribb a ló, ökör, disznó, madár (galamb, tyúk, lúd-liba, fecske, holló, kánya, hattyú, páva); a lukba búvó kisrágcsálók: egér, ürge, hörcsög; a hal. Jó néhány népdalban a bárány azért szerepel, mert bodor vagy fekete a szőre: Szép a fekete bárány, A fekete szemű lány. (Muskátli: 91.) Lány szépségét dicséri az alábbi dal, de – kissé huncut módon – másféleképp is érthető „erényét”: Szép a csikó, ha szépen felnyergelik, Szép a leány, ha szépen felöltözik. (MNT: VII./ 234. sz.) A szövegek nagy részében a ló férfi jelkép. A kis pej ló nem szereti a zabot; vagy éppen zabot aratnak neki; térdig megy a sárban; átússza a Tiszát; de nem issza a zavaros vizet, vagyis mindig jelképes cselekvést végez, jelképes tulajdonságát mutatja ki (noha ez nem mindjárt nyilvánvaló). Külön figyelmet érdemel népdalaink tyúkja, amely férfi jelkép! Ez a tyúk vagy táncol, vagy éhes, meg kell etetni – mint a kis pej lovat vagy az ökröt. A járulékos erotikus jelentést hordozó elvonatkoztatás forrásvidékén 74

feltehetőleg a nyakformát és a mag felszedegetésének ütemes mozdulatsorát kell keresni. Ebből olyasféle ismerős „tánc” kerekedik a népdal képvilágában, amelyet futólag már megemlítettünk. Komámasszony pincéjében Ott a tyúkok tánca (JAGAMAS–FARAGÓ: 20/4. sz.) Furcsa képletet sejtetően: Szereti a tik a meggyet, Ketten szeretünk mi egyet. (JÁRDÁNYI: I./ 144. o.) Egy kicsit pontosabban: Fekete tyúk szedegeti a meggyet, De semmire való kislányt szeretek. (MNT: VII./ 152. sz.) Még pontosabban: Három bokor ribizli, Adjunk a tyúknak enni. Én a tyúknak nem adok, Mert én újasszony vagyok. (RATKÓ: 32.) A példákból az következik, hogy valójában lényegtelen, milyen nemű a mintául vett jószág, a lényeges az, hogy a megérzékíteni kívánt helyzet, közlendő logikájába jól illeszkedjen. Az üzenet felismerését segítik a sztereotip (jelképalkotó) jelzők és fordulatok. Ilyen megvilágításban érthetőbb az ökör-bika ellentmondás. Alkalmasint lényegtelen az ökör neme, lényegesebb, hogy milyen szövegkörnyezetben mit fejez ki. A népdalokban az ökör leggyakrabban legel, szánt, járomba fogják, vagy pedig szarvával jelképezi a férfiasságot. Kicsi tinó, nagy a járom, Fiatal még az én párom. Három kerek évig várom, Mégis ő lesz az én párom.

Kicsi ökör, nagy a szarva, Nem fér be az istállóba. Le kell a szarvából vágni, A rózsámtól el kell válni.

(MNT: VI./ 451-599. sz.)

(JÁRDÁNYI: I./ 145. o.) 75

A tinó és a járom erotikus értelmezésének lehetőségét bizonyítja a következő szövegünk: Három, három, hatvanhárom Nem kell a p...nak járom Mert a p... maga járom Ahova akarom oda hajtom (MNT III./A 171/5) Az állatok etetése, legeltetése a népköltészet jelképi nyelvén a szereleméhség csillapítását jelenti. Hajtsd ki, rózsám, az ökröket, legeltesd meg szegényeket Bársony fűre ne hajtsd őket, mert elveszik a szűrödet. Ha elveszik a szűrödet, mivel takarsz bé engemet? Van nékem egy göndör subám, bétakarlak, kedves rózsám. (LAJTHA: 61. sz.) Kis pejlovam arra van kapatva, Többet megyen éhen, mint jóllakva. Jómagam is arra vagyok kapva, Szeretem a más asszonyát lopva. (BENCZE: 110. sz.) Talán még jobban érzékelteti az evés és a szerelmi viszony összefüggését az a mozzanat, hogy néhanapján a jószág nem akar legelni. Ez a szerelmi kapcsolat megromlásának a képi megfogalmazása. Nem akar az ökörcsorda legelni, Nem akar a kisangyalom szeretnyi. Szeretetét félbe akarja hanni Meg kell érte a szívemnek hasanni. (VMND: I./ 129./ 1. sz.)

Kesely lábú lovam nem akar legelni, Nem akar a galambom szeretni. Most is más ül annak az ölébe, Azért nem ölel már engem a keblére. (JÁRDÁNYI: II./ 58. o.)

Az éhes, mohó jószág etetésével azonban vigyázni kellett: az ilyesmivel kár eshetett az evés színhelyén – a szerelemkertben. A virág letörését már említettük, efféle merénylet súlyos következménnyel járhatott, egész életet megpecsételhetett.

76

Az ökröm, a Csákó meg a Virág Letörte a kertbe a rezedát. Hej, rezeda, rezeda, rezeda, Kedves rózsám, látlak-e, vagy soha? (VMND: I./ 160/1. sz.) Az etetés mozzanatából kiviláglik, hogy a háziállatok gyakran a szerelmi „szerszámot” jelenítik meg. Jó néhány szöveg mélyebb jelentésével ezt látszik sugallni: Én istenem, adj erőt a lovamnak, Hogy keressek más szeretőt magamnak. Mert aki volt, nem akar már szeretni, Szebbet-jobbat akar nállam keresni.

Adjál, rózsám, szállást, A lovamnak állást. Teszel-e fogadást: Engem szeretsz, nem mást?

(MNT: X./ 419. sz.)

(MNEGY: 27./ i)

A népköltési szövegek szemléletében meghatározó, hogy egy-egy cselekményben mi az aktív, cselekvő, mi a passzív, szenvedő elem. Jól tudjuk, a férfias jelleg az aktív, hódító, a nőies jelleg a passzív, elfogadó. E logika szerint a megfogalmazásban aligha mindegy, hogy a ló legel vagy a lovat etetik. Sej-haj, minek adnak zabot a csikónak, Sej-haj, minek adnak szerelmet a lánynak. A szerelmet e szerelemfa termi Sej-haj, csak az boldog ki egymást szereti. (ALMÁSI: 219. sz.) Ugyanez a szemlélet tükröződik a ló nyergelésével kapcsolatban is. Ilyenkor a ló a passzív, a lovas (a gazda) az aktív fél. Este kezdtem a lovamat nyergelni, Reggelig tart a szerszámot rárakni. Csillag ragyog, lovam fején a kantár, Így jár, aki szép szeretőre talál (MNT: VIII./A, 293. sz.) A szerelmeskedés népi szinonimái között található a megnyergelte, felkantározta kifejezés is. Ennek ismeretében nem meglepő, hogy számos lírai dal-

77

ban és néhány katona-, illetve pásztordalnak tartott szövegben a rejtett üzenet testi szerelemről szól. Jelen példaszövegünkben egyértelmű az összefüggés: Szalontai kertek alatt nyergelik a lovamat, Szalontai kertek alatt ölelik a babámat. A lovamat más nyergeli, szép a babám, más öleli. Az én kedves kisangyalom ne ölelgesse senki. (JÁRDÁNYI: II./ 154. o.) Az Által mennék én a Tiszán ladikon közismert népdal második versszakában felbukkan a nyereg félrefordulásának motívuma. Hogy ebben is másodlagos jelentés lappanghat, az egy másik, hasonló szövegfordulatból derül ki. Által mennék én a Tiszán, nem merek, Attól félek, hogy a Tiszába esek. Lovam hátán félrefordul a nyereg, A Tiszának habjai közt elveszek. (KODÁLY–VAGYAS: 454. sz.)

Lovad hátán félrefordult a nyereg, Nem jól nyergelte fel az a rossz gyerek. Megtanítom a gyereket nyergelni, Hogy kell a lányt a kapuban ölelni. (Tiszából a Dunába folyik a víz, 127.)

A lovaglás képileg is a testi szerelem mozgásformáját mintázza. Ennek egy érdekes szereposztású megfogalmazása ismerhető fel az alábbi strófában: Gyenge vagy még, kisangyalom, a lóra, Táncol a ló, te meg leesel róla. Majd ha egyszer én ülök a, sej-haj, nyeregbe, Táncolhat velem a csillagos égbe. (BENCZE: 40. sz.) A lóval, lovaglással példálózó áthallásos szövegekből jól kirajzolódik egy tovább ágazó sztereotípia is: Kicsiny lovam térdig megyen a sárba S a gazdája iszik a korcsomába.

Kiöntött a Tisza a partjára, Kis pej lovam térdig jár a sárba.

(Gyimes, közismert)

(Viola: 36. sz.)

Sáros lett a, sáros lett a kis pej lovam lába, Térdig lejár, térdig lejár az agyagos sárba. Szenvedj, lovam, szenvedj a gazdádért, Én is sokat szenvedek egy csinos barna lányért. (OLSVAI–KÖNCZÖL: 32. sz.)

78

A térd mint testhajlat az ágyékhajlat eufemizációja. Ilyen értelemben – akárcsak a boka – mind a férfi, mind a női intimebb testrészek helyett szerepelhet, vagy burkoltabban utalhat az erotikumra. Híres decsi Horgas partján van egy kerek erdő, Közepibe, két szélibe térdig ér a mező. Közepibe, két szélibe térdig ér a gyönyörű mező Látod, babám, mily sokat ér egy igaz szerető. (OLSVAI–KÖNCZÖL: 56. sz.)

Elindultam Kákovára, Térdig érő rezedába. Learattam, szakasztottam, Régi szeretőmnek adtam. (SERES–SZABÓ: 139.)

Nem lehet egészen ártatlan a ma is élő, tréfás, látszatra enyhén feddő hangulatú ángyod térde népies szófordulat sem. Figyeljünk meg egy kanásznótát szövegvariánsaival, nyomon követve, hogy a másodlagos jelentés szintjén a kapcsolódó elemek hogyan helyettesíthetik egymást: Disznyó e búzában. Füle messze tetszik

Túr a disznó a verembe Csak a füle látszik.

(Moldva, saját gyűjtés Szájka Rozáliától)

(DOBSZAY: 229/4. sz.)

Túr a disznó, turgya a gyöpöt Hücs ki disznó a berekből csak a füle látszik, Tartottam szeretőt, de szépöt. Kanászbojtár a bokorban menyecskével játszik. (MNT: IV./ 232. sz.)

(JÁRDÁNYI: I./ 50. o.)

Egyértelmű – akárcsak a tyúk szedegetésénél –, hogy jelen esetben a disznó ritmikus, döfködő mozgása az erotikus asszociáció alapja. E helyütt a kilátszó füleket a testisszel azonosíthatjuk. Egyik variáns sem ad erről teljes, összefüggő képet, de egymás mellé rakva a szöveget mozaikszerűen kiegészítik egymást. A disznó jelképi szereplésénél nem hagyhatjuk figyelmen kívül a szó másodlagos jelentését jelzőként: 'trágár, illetlen, szemtelen'. Köznyelvünkben is használatos a disznóság, malackodás kifejezés. Kiderítettük tehát: egy-egy állat jelképiségében nem forr össze egyik vagy másik nemmel. Ennek értelmében el kell vetnünk azt a feltételezést is, hogy az őrzött jószág a pásztora nemét képviseli, azaz az ökör meg a ló a legényt, a lúd a leányt.14 A nyelvterületünk különböző pontjairól felgyűjtött Ludas leány vígballadában a bíró fia meghajigálja a leány lúdját. Nem mellékes körülmény, 14 VARGYAS: Lírai népköltészet. Szimbolika. 486.

79

hogy a leány a gimbes-gombos, galárisos gúnárnyakért kéri a bíró fiát férjül. A gúnár, lúd több szövegtípusban is hím jelkép. A gúnárom fekete, Azt az egyet megtette, Térdig érő nagy hóba Rámászott a tojóra. (MNT: III./B, 337. sz.)

Az én ludam elveszett, Keresésére megyek. Nincsen annak más jegye, Fa-, fa-, fa-, farka töve fekete. (MNEGY: 402.)

A fa-fa-fa tréfás szótagismétlés nyomatékosan megerősíti, hogy a dalban nem lúdfarok az, aminek fekete a töve. Mint már láttuk, népdalaink fekete, iromba ('tarka nyakú') tyúkja szereti a meggyet. Általánosan ismert szövegtípusban a kakas is ugyanezt a meggyet szereti. Felmászott a kakas a meggyfára, Kukorékol hajnal hasadtára. Kukorékol, csak egy csillag ragyog, Én még most is a lányoknál vagyok. (Gyöngyvirág: 88. sz.) A vak jelző az erotikus képnyelv szótárában a hímtag jelzője lehet. A Burány Béla gyűjtötte délvidéki mesében szomjas a vakló, meg kell itatni.15 O. Nagy Gábor szólásgyűjteményében a megette a vaktyúkot kifejezés a megcsalt házastársra vonatkozik.16

15 BURÁNY: Szomjas a vakló. 16 O. NAGY: i.m. 69.

80

15. LUKRAJÁRÓK (KISRÁGCSÁLÓK) A maguknak föld alatti járatokat ásó, lyukat fúró rágcsálók egyértelmű (már-már banális) elvonatkoztatási lehetőséggel szolgálnak a testi szerelem (éppenséggel a coitus) képi megjelenítésére, hiszen lyukba bújnak, vagyis – népi megfogalmazásban – lyukra járnak. Lakodalmakban, hajnali mulatozásokkor, amikor a hangulat tetőfokára hág – s a gyereknép már alszik –, sorra kerülnek a pajzán és az obszcén szövegű mulatónóták, ezeknek gyakori szereplője az egér, a hörcsög és az ürge. Kicsiny madár az egér, (!) Minden lyukba belefér. Ha az onnan kiszorul, Füle-farka lekonyul. (MNEGY: 401.) Az egér népdalszövegeinkben hím jelképként jelenik meg. A macska, amely a háznál vadászik rá és „lenyeli”, a női kiegészítője ennek az asszociációnak. Jó néhány változatban megtalálhatjuk a váratlanul hazaérkező férj (após, ipa) esetét megéneklő tréfás szöveget, amelyben a kikapós menyecske kitérő válasszal mentegetőzik: Kérdi tülle az ipa, Ki hevert az ágyamba. Macska fogott egeret, Játszott vele eleget. (MNEGY: 365./a) A következő elterjedt táncdallam szövegét e képzettársítás ismeretében érthetjük meg igazán: Ha megfogom az egeret, Kalickába zárom. Mennél jobban fickándozik, Annál jobban rázom. (VIG) Az ürgét és a hörcsögöt vízzel való kiöntéssel csalták elő rejtekhelyéről. Ilyenkor az előbújó állat alkalmatlan helyre menekülhet. 81

Már Szenyérben megfogták a hörcsögöt, Ki a lányok lába közé felszökött. Húzd fel, kislány, cipellődet, Bedugom a vizelődet, ha csöpög. (MNT: III./B, 179. sz.) Az ürge szimbólumértékét erősíti, hogy gyakran ágaskodik, két lábra emelkedve kémlel. Ha felülök kis pej lovam hátára, Föláll velem, mint az ürge, két lábra. (VMND:I./ 72./ 7. sz.) Köznapi szóval tágabb értelemben az ürge a férfi szinonimája, népdalainkban egyszerűen hímtag: Ürge van a nadrágba, nadrágba, Nincsen, aki babrálja, babrálja. Szegény ürge hun lelankad, hun feláll, Még a lyukra rátanál a sötétbe. (VAJDA: 40. o.) Ritkábban, de egypár népdalban a rókával is találkozhatunk, hiszen a róka – bár nem rágcsáló, hanem ragadozó – szintén lyukra járó állat. Ebben az esetben az állat vörös színe erősíti a szimbólumot: Vörös róka az erdőbe, Szőrös p...a a pöndölybe. Vörös kolbász a gatyába. Tegyék a szőrtarisznyába. (MNT: III./B, 305. sz.)

82

16. HAL, GŐTE, CSIGA Népdalaink szövegtípusai között viszonylag kevésben jelentkezik halmotívum, s aránylag kevés a halászatot megéneklő dal is. A jelképtárak a különböző kultúrákban és műfajokban a halnak egyaránt tulajdonítanak masculin és feminin jelleget, nálunk a kutatók népdalszövegekben ez idáig csak női jelentésváltozatát mutatták ki. A hal szagáról obszcén trufa szól; emellett alakja és síkos tapintása ad alapot a vulvával való összehasonlításra. Én vagyok a halászlegény, Én vagyok a halászlegény, Én járok a víz tetején. Én járok a víz tetején. Én fogom az aranyhalat, Én fogom az aranyhalat, A kopácsi kertek alatt. Violaszín kötény alatt. (KATONA–LÁBADI: 276. o.) Lükő Gábor A magyar lélek formáiban nem tulajdonít többletjelentést a Hej, halászok, halászok kezdetű közismert dalnak.17 Második versszakának (Hát a keszeg mit eszik, / Ha a bárkába teszik?) mindazonáltal érdemes több változatát egybevetni: Nem eszik az egyebet, Petrezselyemlevelet. (KATONA–LÁBADI: 275. o.) Nem eszik az egyebet, Petrezselyemgyökeret. (LÜKŐ: 49. o.) Nem eszik az egyebet, Csak szerelemgyökeret. (KODÁLY–VARGYAS: 190. sz.) Ezt a gyökérfajtát pedig máshonnan már ismerjük... Vajda Mária gyűjtéséből kiderül, hogy Balmazújvároson még ismerik a szerelemgyökeret. Szólásokban a terhes nőket fűzik össze vele: Szerelemgyökeret evett, nő a ház eleje. Ez is megkóstolta a szerelmet. Ugyancsak Lükő Gábor közli elsőként egy zempléni ivókürt karcolt mintáját: tulipán közepében egy hal.18 A jelképek többféle értelmezésének 17 Lükő Gábor: A magyar lélek formái 18 Lükő Gábor: i. m.

83

lehetősége nemcsak a népköltészetre, de a díszítőművészetre is vonatkozik. Az ábra megfordítva stilizált női alakot ad, melynek két karja két szál tulipán – és közepén, szoknyája mélyén ott a máskülönben aligha ide illő hal.

A halászat és a testi szerelem közvetlen megfeleltetéséről árulkodik egy dél-dunántúli szöveg: Hármat tojott a fekete kánya, Engem szeret a kend barna lánya. Kukutyin mellett halásztam, A rózsámmal vele háltam. (Népzenei Antológia III.–Dunántúl, hanglemez) Szókimondó, jelképmagyarázó a következő szöveg is: Az a lány érzi csak egyszer boldognak magát Kinek lába közét éjjel tapogatják Kinek lába között éjjel halat fognak De jó módja is van ám az ilyen lánynak (MNT: III./B, 127. sz.) Nem a horgászszenvedélyt énekli meg a következő gúnyos hangvételű, csipkelődő dal sem: 84

Addig babám el nem veszlek, Míg a tóban halak lesznek, Pedig abba mindig lesznek, Így hát soha el nem veszlek! (GOMBOS–DOROSZLÓ: 159/2. sz.) Azaz: nem hagyja el az erdőt egy szál fáért. Egyetlenegy szövegtípusban, de annak több variánsában leledzik még egy különleges vízi állat: János bácsi ha befogi négy szürke lovát, Dorozsmára felviszi a Julcsa babáját. János bácsi kérdi tőlle: Julcsa, mi bajod? Vízibornyú van tebenned, dagad a gyomrod. Mit kérdezi, János bácsi, úgyis tudja kend, Diófából lesz a bölcső, ringathati kend. (Hallották-e hírét?: 191-94. o.) Van szókimondóbb, vaskosabb szövegváltozata is. A lényeg azonban a magzat, az embrió vízben élő kétéltűvel (víziborjú: 'tarajos gőte') való asszociációja. (A víziborjú efféle szimbólumát a szakirodalom nem tartja számon.) Szintén ritka, de el nem hanyagolható jelkép a csiga. Első pillanatra merész képzettársításnak tűnhet, hogy a közismert gyermekmondókák csigabiztatói erotikus tartalommal bírhatnak: vagy

Csiga-biga told ki szarvadat Csiga-biga gyere ki, Ég a házad ide ki

A csiga házából kibúvása, szarvának kitolása – ha nem is a gyermekek, de a felnőttek képzeletében – hasonló asszociációt válthatott ki, mint a bimbó virágba borulása. Ezt erősíti egy dél-alföldi népdaltípus is: Csigabuga, nyújtsd ki szarvacskádat Barna kislány hajtsd föl a szoknyádat Én is elódom a ráncos gatyámat Neked adom a csigabugámat (MNT: X./ 795. j)

Csigabiga gyugd ki szarvacskádat, Barna kislány, tedd le a szoknyádat. Én is letolom az én gatyámat, Belédverem a csigabugámat. (CSORBA)

85

17. MADARAK A madarak jelképi szerepe népköltészetünkben némiképp hasonlóságot mutat a virágok szimbolikájával. Általánosságban, gyűjtőfogalomként is megjelenhetnek költői képekben, többféle jelentés hordozójaként, de fajonként egyedi jelentéstartalmat is nyerhetnek. A jelképtárak tanúsága szerint az egyes madárfajoknál is azt tapasztaljuk, mint a virágoknál: különböző korok különböző kultúrái más-más jelképes tulajdonságokkal ruházták fel ugyanazon fajokat. Ettől a magyar lírai népköltészet egy része független, eltérő szimbolikájú, de esetenként meglepő hasonlóságot vagy éppen egyezést mutat. Népdalaink madarai négy fogalomkörben kapnak jelképi szerepet: 1. szabadság (pár nélküliség – szabad mozgás – közösségi függetlenség), 2. hírvivés (üzenet-levélkézbesítés), 3. szerelmi kapcsolat (testi szerelem – családi élet), 4. férfi szerető (férfiasság). Esetenként egyéb jelentéseket is felfedezhetünk (pl.: 'lélek') vagy több jelentés is ötvöződhet. Előbb tekintsük át – néhány példával illusztrálva – a leggyakoribb típusokat! Nyilvánvaló, hogy a madarak repülése, szabad mozgása az asszociációs alapja a közösségi, párkapcsolati szabadság fogalmának: //: Mikor leány voltam, :// //: Szabad madár voltam. :// //:Ha reggel elmentem, :// //:Este hazamentem. :// //: Ugy nem kérte senki, :// //: Hová jártál lányim? :// (Rezeda: 88. sz.)

Szabad élet, szabad madár, Az víg, aki szabadon jár. Én is jártam egy ideig, Tizenkilenc esztendeig.

(SERES–SZABÓ: 223.)

Érdekes, hogy más repülni tudó állatok, például rovarok (szitakötő, méh, lepke) a magyar népdalok tanúsága szerint nem keltettek hasonló képzettársításokat, hacsak a katicabogár-röptetőknek nincs ilyen hátterük. Az akadályozatlan mozgás a közösségi népszemléletben egybevágott a korlátozás nélküli függetlenséggel, így az egyedülállók magányos életvitele, a párnélküliség kifejezőjévé válhatott. Szabad madár vagy te, rózsám, Mégis ritkán jársz el hozzám. (Mezőség-Búza) 86

A madarak másik – klasszikusnak mondható – attribútuma az otthonukba bárhonnan visszatalálás készsége, aminek legjobb példái a vándormadarak és a postagalamb. Ehhez a tulajdonságukhoz kapcsolták az üzenetküldés, levéltovábbítás gondolatát. Madárka, madárka, Csácsogó madárka, Vidd el a levelem, Vidd el a levelem, Szép magyar hazámba. (KODÁLY–VARGYAS: 433. sz.) Ahogyan röptéből leereszkedik a madár valamire (ágra, házra, toronyra, vízre, földre), az kapcsolatteremtést, érintést sugall. Ebbe a képzetbe könynyűszerrel belefoglalható a testi kapcsolat mellékjelentése. Szabad a madárnak Ágrul ágra szállni. Hej, csak énnekem nem szabad A babámhoz járni (Tulipán: 60. sz.)

Egy se jó madár, Ki ágrul ágra száll. Egy se jó legény az, Ki három lányhó jár. (MNEGY: 27. i)

Ebbe a gondolatkörbe tartozik az ismert felvidéki menyegzői dalunk is: Az árgyélus kismadár nem száll minden ágra. Én sem fekszem mindenkor szép paplanos ágyba. Szállj le, szállj le, gyönge kismadárka, Szánj meg, bánj meg, gyönge kismadárka. (A magyarság népzenéje: 0216.; DOBSZAY: 323. sz.) A kapcsolat megszakadását viszont a (törött, száraz) ágról való elrepülés, erősebb formájában a kalitkából való kiszabadulás formázta képpé. Törött ágrul messze repül a madár, Szívem gyöngye, de örökre elhagytál. (Rozmaring: 5/2. sz.) Elment a madárka, Üres a kalicka. Azt üzente vissza, Visszajő tavaszra. (Tiszán innen, Dunán túl: 43. o.) 87

A madár feje, nyaka, begye körvonalaiban a férfi genitálék alakját idézheti. Erről a meglátásról tanúskodnak egyes dalszövegek, de találós kérdésünk is: Milyen madár az, amelyik a begyire hajtja a fejét? (faszmadár)19 A mag szedegetése már célzottabb kép, egyértelműbb utalás a coitusra. Lükő Gábor közléséből ismerjük Munkácsi Bernát osztják gyűjtését, amelyben az árva fiút ángya megtanítja „madárral magot szedegetni”. Következő szövegünkben is ilyen szerepben bukkan fel a madarunk: Megüzenem a rózsámnak csütörtökön este, Hogy ne vessen tiszta búzát fekete földjébe. Mer a madár megeszi vagy az árvíz elviszi, Senki hasznát nem veszi. (VMND: I./ 75. sz.) Ez a szöveg valójában nem más, mint jelképek sorozata. A meggondolatlan magszedegetés kockázatos. Ebben az esetben a madárhoz kötődő másik attribútum esik áldozatul: a függetlenség, szabadság. 1. Kismadár, kismadár, Mire vetemedtél, Mikor a ződ erdőn Szemet szedegettél? (MNEGY: 35. d)

2. Tőrbe estek lábaid, Oda szabadságid, Fogva vannak szárnyaid, Véle vigasságaid.

Bár műköltésgyanús szöveg a fenti, a kifejezési forma folklorizálódott, és igen sok változatban fogalmazódott újra. A szabadság (függetlenség) elvesztését jelenti az is, ha a madár szárnyát megsértik, megvágják. Közismert szövegünkben a magot szedegető madár képét az aratás helyettesíti: Már minálunk learatták az árpát, Elvágták a bús gerlice jobb szárnyát. Bús gerlice busul a szárnya után, Én is kesergek a szeretőm után. (VMND: I./ 92. sz.) Ebben a szövegben már konkrét madárfajjal találkozunk: a galambbal, vadgalambbal. Érdemes megfigyelni, a két galambféle milyen árnyalt jelentéstartalmat hordozhat. A vadgalamb, gerle állandósult jelzője a bús. A szövegekben a párját elvesztő, elhagyó, egyedül maradt szeretőt szimbolizálja. 19 Vajda Mária: i. m. 140 o.

88

A balai patak partján van egy fa. Bús gerlice fészket rakott alája. Búsul a gerlice, hogy nincs párja, Hogy nincsen szívinek vigasztalója. (ALMÁSI: 205. sz.) Házunk előtt van egy orgonafa, földre hajlik az ága. Rászállott egy páratlan vadgalamb, mindég azt turbékolja, Mindég csak azt turbékolja, hogy árva vagyok, Körüljárom széles nagyvilágot, szeretőt nem találok. (NAGY: 19. sz.) A házi galamb – a gerlével szemben – népdalainkban leggyakrabban párban jelenik meg, a párkapcsolat, páros élet jelképeként. Páros galamb rászállott a vetésre. Én még mindig nem néztem a legényre. Páros galamb, el ne repülj, el ne szállj, Mert a szívem a legényért nagyon fáj. (VMND: I./ 157./ 6. sz.) Ismerünk olyan szöveget is, amelyben egymás ellenpontozására jelenik meg a vadgalamb és a szelíd galamb: Mert a szelíd galamb Tiszta búzát evett De a vadgalamb Ocsut sem érdemlett (Bodor Anikó közlése) A madarak tollának színe döntően meghatározza, melyik milyen jelképi szerepet tölthet be. A fehér galamb, akárcsak a hattyú, az érintetlenség, szűziesség elvont képi megtestesítője lehet. Három fehér kendőt veszek, Ha felkötöm, fehér leszek. Fehér leszek, mint a hattyú, Nem ölel meg minden fattyú. (Mezőség, Magyarpalatka) Jól illeszkedik a népi színszimbolika körébe az ide vonatkozó szólás is: Nem fehér hattyú az, kinek tarka a tolla. Margalits Ede magyarázata: Nem 89

ártatlan, ki kétes dolgokba avatkozik.20 Szerelmi vonatkozásában ez pontosan az, amiről szóltunk. Mint említettük, egyes szövegekben egymás mellett több jelentéstartalom jelentkezhet, ötvöződhet. Szállj le, hattyú, szállj le, A fekete földre. Vidd el az én bús levelem A régi helységembe. (LAJTHA: 57. sz.) Az üzenetküldés motívuma a magyar folklórhagyományban leggyakrabban legnagyobb énekesmadarunkhoz, a hollóhoz fűződik. Imhol kerekedik Egy fekete fölhő, Abba tollászkodik Sárga lábú holló. Állj meg, holló, állj meg, Hadd üzenek tőled. Apámnak, anyámnak, Jegybéli mátkámnak. (SZLAVÓNIA: I./ 36,38. sz.) Az ógörög mitológia úgy tartja, hogy a holló és a varjú tolla eredetileg fehér volt, és Apollón büntetésből változtatta feketére.21 A magyar népköltésben is megtaláljuk ennek párhuzamát. A fekete holló sosem lesz hófehér. Akit én szerettem, sose lesz az enyém. (BENCZE: 100. sz.) A varjú szerepét azonban átvette a hozzá igen hasonló fekete madár, a csóka. A panyiti halastóba Nem hiába fürgyik Fürdik a fekete csóka. A fekete csóka, Hiába fürdik a csóka, Nem lesz soha Sose lesz fehér a tolla. Fehér galambocska. (MNT: IX./ 752. sz.)

(MNT: III./A, 55. sz.)

20 Margalits Ede: Magyar közmondások és közmondásszerű szólások. Budapest, 1897. 21 Hans Biedermann: Szimbólumlexikon. Bp., 1996.

90

A szólások között ennek a motívumnak érdekes változatai lelhetők fel: Hiába fürdik a csóka, nem lesz hattyú belőle; Hiába fürdik a malomkerék, mégis fekete. A fecske a folklór egyéb ágaiban (babona, népi hitvilág) fontos szerepet kap, de lírai népdalokban elenyésző az előfordulása. A szövegek java része nem mutat egyedi jelentéstartalmat. Leginkább vándormadár jellegét emelik ki: Kurta farkú fecske, Bácskai menyecske, Honnan jötté, merre jötté Ez idegen helre. (MNT: VII, XXXIII típus) Le is szállnak, fel is szállnak a fecskék, Szomorúan telnek tőlem az esték. (MNT: VII./ 233. sz.) Egyes szövegekben a fecske – mivel költöző madár, s mindig visszatér – hírvivő szerepet kap. Fecském, fecském, édes fecském, Vidd el az én levelecském. Vidd el, vidd el, tyuhaj, messze tájra, Tedd a rózsám ablakába. (JÁRDÁNYI: I./ 128. o.) A népi hiedelem úgy tartja, hogy a pacsirta könnyezni, sírni tud. Népdalainkban így az egyedül lévő, nehéz sorsú szerető megtestesítője. Zöld erdőbe kis pacsirta Mind a két szemét kisírta. Sírtam én magam is, Sírt az én galambom is, Lehajlott értem az ág is.

Sárga lábú kis pacsirta, Ne szállj ablakomba sírva. Ne szállj ablakomba sírva, Katonának vagyok írva.

(SEPRŐDI: 47. sz.)

(A magyarság népzenéje: 0326.)

A fülemüle éneke hajnalban hallható, a hajnal pedig a szerelem időszaka. Népdalainkban ezért a hajnalt jelző, szerelemről éneklő madárként fordul elő (figemadár: 'fülemüle'): Szól a figemadár, Mindjárt megvirrad már. 91

Fordulj hozzám, rózsám, Csókold meg az orcám. (MNT: VII, XXXII típus) A Dél-Dunántúl egyik legkedveltebb régi stílusú dallama a cinegemadárdaltípus. A vígballadaként is értelmezhető dalban a gyámoltalan férfi szeretőt a cinege jelképezi. Hol háltál az éjjel, cinegemadár? Ablakidba háltam, kedves violám. Miért beljebb nem jöttél, cinegemadár? Féltem az uradtól, hogyha rámtalál. (JÁRDÁNYI: I./ 53. o.) Nem minden szarka farka tarka, áll a nyelvtörőben. Tarka tollazatával is, hosszú farkával is feltűnő madár a szarka. Népdalainkban hírnök, vendégjelző szerepe van. Ébredj István, ébredj, állj hamar talpadra Kakas kukorékol, hajnal felé van már Szarka farkát billegteti Vendéged lesz azt jelenti (KERÉNYI: 60.sz.) Szövegeink azt sejtetik, hogy a szarka farka nem akármilyen vendéget jelez, hanem épp a várva-várt szeretőt. Diófán csörög a szarka Vendégem lössz az éjszaka. Bárcsak az én rózsám lönne Jaj de cudar kedvem lönne

Kútágasra szállt a szarka Szabolcs felé áll a farka Onnan várja vendégjeit Az ő kedves szeretőjét.

(VMND: I./ 76./ 2. sz.)

(Rozmaring: 52/3. sz.)

Lírai népdalainkban kiemelkedő szerepe van még a pávának. Alapvetően a hiúság, kevélység megtestesítőjét látják benne. Nyelvtörténeti szótárunkban22 a buja címszó alatt is találkozunk vele („a páva igen buja és fajtalan madár”). Egy középkori bestiáriumban a következőket írják róla: „ha kiterjeszti farktollait, kilátszik csupasz hátsó fele, s bárhogyan fennhéjázik, nevetség tárgya lesz”. 22 Szarvas Gábor–Simonyi Zsigmond: Magyar nyelvtörténeti szótár I-III. Budapest, 1890-1893.

92

1. Hej, páva, hej, páva, Császárné pávája, Ha én páva volnék, Jobb reggelt felkelnék.

2. Folyóvízre mennék, Folyóvízre mennék. Szárnyim csattogtatnám, Tollam hullogatnám.

3. Szép leányok felszednék, Bokrétába kötnék, Az ő kedvesüknek Kalapjába tennék. (JÁRDÁNYI: I./ 71. o.) A 'párkapcsolat' (a madár leszállása) és a 'szabad madár' jelentés kissé különös keveredéséből rögzülhetett a páva mint a szabadság szimbóluma. Leszállott a páva Vármegye házára. A szegény raboknak Szabadulására. (Viola: 46/2. sz.)

93

18. HÁZ ÉS TÁJA A ház a család minden tagját magába fogadó, annak életteret adó és azt védő építmény. Elsőrendűen érzékletes női jelkép, s még azon túl is a család létrejöttét meghatározó anyasági szimbólum. Ez nemcsak a népköltészetben, de a köznapi beszédben is mélyen gyökerezik és szerteágazó összefüggésrendszert alkot. A legény, ha a leány kezét megy megkérni, háztűznézőbe megy. Margalits Ede már idézett gyűjteményében jó néhány olyan szólást találunk, amely a ház elejéről szól. Nézzük azokat, amelyeknek meg is adja a jelentését: Nő a ház eleje (terhes asszony); Szó éri a ház elejét (ha terhes az asszony, sok mendemonda keletkezik róla); Ház elébe hordták a szemetet (teherbe esett lány). E példák arra utalnak, hogy a ház eleje kiemelt színhely, ahol a nemiség megnyilvánul, s ahol a nemzés körüli események játszódnak le a népköltés képi világában. Ebben a megvilágításban új (mellék)értelmezést nyerhet a következő szólás is: Minden ember a maga háza előtt söpörjön (mindenki törődjön a saját dolgával). Erre rímel egyik dél-dunántúli népdalunk: Édes gunyhóm eleje, Ki söpör meg jövőre? Nem bánom én, akárki, Elmék, ha kér valaki. (Rozmaring: 59/4. sz.) A ház elébe hordták a szemetet szólás magyarázza az alábbi dal rejtett üzenetét: Elmennék én tinálatok egy este, Ha a házatok szemetes nem lenne. Rézsarkantyúm felveri a szemetet, Hogy töltsem el véled az életemet? (Mély a Tiszának…: 11.) Néhány lírai dalunk kezdősorában csak utalás formájában szerepel a ház eleje. Házunk előtt kivirágzott a mályva, Nincsen olyan kasza, aki levágja. (MNT: VI./ 616. sz.) 94

Házunk előtt van egy magas eperfa, Aláállok, hogy ne ázzak alatta. (JAGAMAS–FARAGÓ: 319/3. sz.)

Házam előtt diófa, Fehér virág van rajta.

Homokos, kavicsos a mi házunk eleje, Arra jár a babám minden este.

(Tulipán: 24/1. sz.)

(Járdányi: II./ 101. o.)

Házunk előtt folyik el egy halastó, Beleesett a szántói legény lovastól. (Gyöngyvirág: 44. sz.) E népdaloknak van egy szelíd szerelmi üzenetük, a gyerek is láthatja. Hogy mindegyikben ott búvik meg – rejtettebben vagy nyíltabban – az érzéki, második jelentésszint is, az csupán abból feltételezhető, hogy a szövegek minden egyes alkotóeleme vissza-visszatérő erotikus népi jelkép más szövegkörnyezetben. A népköltészet újravariáló folyamatában rögzültek ezek a jelképkapcsolatok: a ház előtt van egy...; a fának ága, virága lehajlik; megázik a szoknya, cipő, vagy fönnakad a szoknya széle, a gatya szára; elsározódik a cipő, csizma; vagy a csizma éppenséggel elreped – sorolhatnánk hosszasan az állandósult fordulatok tudatos és leleményes, vagy akár önkéntelen alkalmazásának példáit. Térjünk vissza azonban a ház elejéhez, annak is az aljához! Két, különböző mondanivalót tartalmazó, de azonos szemléletű szövegvariáns: Házunk előtt búzaverem. Rézsarkantyúm összeverem. Te is, rózsám, cipellődet, Ne szomorítsd a szívemet. (Rozmaring: 71/2. sz.)

Házunk előtt jégverem, Benne van a szerelem. Kinyitani nem merem, Mert kirepül a szerelem. (Mezőség-Szék)

Gyaníthatóan a ház elejéhez szerkesztett üreg női jelkép. De a verem jelentésére egyértelműbb szöveget is ismerünk: Verd mëg, Isten, azt a vermët, Kiben az én rózsám termëtt. (JAGAMAS–FARAGÓ: 11/4. sz.) A verem (búzaverem, jégverem) hasonló szerepet tölt be, mint a pince. Nem csoda, hogy a pincével kapcsolatban is számos olyan szövegre bukkanunk, amely a testi szerelemről árulkodik. A legismertebb talán: Leszakadt a pincelakat. Jaj, de szép szeretőm akadt! (Tulipán: 87/1. sz.) 95

Egy székely tréfás dal – több variánsú szövegtípus – a következőképpen kezdődik: Komámasszony pincéjében a tyúkok táncterme. (JAGAMAS–FARAGÓ: 19/2. sz.) A Magyar népzene tára első kötetében kipontozva találjuk a pince helyét, a variáns gyűjtőhelyén nyilvánvalóan egyértelműen szókimondóbban fogalmaztak: Komámasszony p...jában van a tyúkok tánca. (MNT: I./ 1022. sz.) A jelképalkotásnak szép példája az alábbi moldvai dalszöveg (sültü: 'furulya', gerlics: 'pincelejárat, pincegarat'): Gergel sültült e gerlicsben, Én táncoltam e pincében. Gergel sültült, én táncoltam, Jaj be kedves lyányka voltam. Édes Gergelem, kedves Gergelem! (DOMOKOS–RAJECZKY: III./ 64. sz.) Köznyelvre fordítva: legalábbis kétértelmű, hogy Gergely „furulyázott” a pincelejáratban, szeretője pedig „táncolt” hozzá. A fentiek ismeretében bizonyára más fényben mutatkozik meg a közismert kiszámoló mondóka, amelyben már nem nagyon sejlik az erotikum: Lementem én a pincébe vajat csipegetni, Utánam jött édesanyám hátba veregetni. Nád közé bújtam, nádsípot fújtam. Nádsípom így szólt: dí, dá, dú, Te vagy az a nagyszájú. (Nádsípot...) Ki gondolná első pillantásra, hogy a nádsíp fúvása (furulyázás) és a pincébe való lemenetel, illetve tánc érzéki pillanatokat foglal keretbe? A borospince alkalmas lehet efféle tartalmak megfogalmazására. Ráadásul ez közelebbről likpince: 1. A pilisi likpincének Ritkának van teteje.

96

2. A pilisi likpincénél Kiszáradt a csutora.

De jó bor, igen jó bor van benne. A babámmal ittam belőle. (Gyöngyvirág: 52. sz.)

De azért itt-ott maradt benne, Elvásott a fogam tőle.

A ház jelképi vonzata azonban ennél sokkal tágabb, gazdagabb. Nyelvterületszerte ismert és közkedvelt táncszavunk: Kicsiny nékem ez a ház, Kirúgom az oldalát. (MNEGY: 404. sz.) A Felvidéken még két sorral táncnótává egészül ki a következőképpen: Ott csinálok ajtaját, Ahol a rózsám bejár. Szerelmi népköltészetünkben – ezt számos példa bizonyítja – az ajtó (s egyben a kapu is) többet jelent egyszerű bejáratnál. Jó néhány szövegvariánsban a nyitott ajtó a vetett ággyal van összekapcsolva. Lássunk erre néhány példát minden külön magyarázat nélkül: Erre gyere, rózsám, nincsen sár, Nincsen az ajtómon semmi zár. Kinyílik az ajtó magától, A szeretőm gyenge karjától. (JÁRDÁNYI: II./ 109. o.) Ennek változata: Erre gyere, rózsám, nincsen sár, Nincs is az ajtómon semmi zár. Nyitva van az ajtóm, bejöhetsz, Vetve van az ágyam, lefekhetsz. (MNT: VI./ 241-261. sz.) Földrajzilag távoli, de tartalmilag közeli változat: Egyszer jártam Kákovára, kétszer ki Magyarországra. Ott hallék egy magyar szót, nyisd ki, rózsám, az ajtót. Nyisd ki, rózsám, csendesen, hogy menjek be rendesen. Vesd az ágyat pompásan, feküdjek katonásan (Gyurka Mihályné – Egyházaskozár, saját gyűjtés)

97

Táncszóként és népdalként is ismert az alábbi erdélyi strófa: Addig élek, amíg élek, Amíg bennem zeng a lélek. Zeng a lélek, zeng a szó, Zeng a szerelem ajtó. (Mezőség, közismert) Hogy ezt a szerelemajtót széles körben ismerték, egy nyitrai példa tanúsítja: Rézajtóját megverem, abba van a szerelem. Kinyitja, megölelem. (Tulipá: 10.) A kapu a valós életben ugyanolyan szerepet tölt be, mint az ajtó, nem csoda, hogy a népköltészet képi nyelvén is rokon jelentésű. Barna kislány kapuja, kapuja, kapuja Rózsával van kirakva, kirakva, kirakva. Azért van az kirakva, kirakva, kirakva, Barna legény jár oda, jár oda, jár oda. (JÁRDÁNYI: II./ 49. o.) Az érzékiségről itt csupán a rózsával nem befuttatott, hanem kirakott kapu árulkodik, ezen kívül nyilvánvaló, hogy a legény a kapun keresztül jut el a lányhoz. Ezek után hallgassunk meg egy csalódott legényt: Megállj, kislány, megbánod, Hogy előttem a kiskaput bezártad. (Tulipán: 26/1. sz.) A csalódott leány viszont így énekel: Becsukom a rácsos kiskapumat, Nem tiporják többé udvaromat. Vetek bele szegfűt, majoránnát, Ne tiporják többé gyenge ágát. (Járdányi: II./ 78. o.) Népdalaink kiskapuja leggyakrabban rácsos. Elképzelhető, hogy a rácsos szó hasonló értelemben szerepel, mint másutt a csipkés jelző. A háznak mint épületnek és jelképnek is még egy fontos nyílása van az ajtón kívül: 98

az ablak. Ha nem is annyira alkalmas az érzékiség megfogalmazására, a dalos kedvűek megtalálták a módját, hogy a szerelmi szótárba felvegyék. Az ablakon keresztül lehet betekinteni, hogy mi rejlik belül, a falak mögött. De jelet is adhatnak az ablakon át: Mikor uram otthon nincs, Ablakimba rozmarint. Mikor uram otthon van, Ablakimba tövis van. (JAGAMAS–FARAGÓ: 88/3. sz.) A kerek ablakon való betekintés – mint azt korábban láttuk – egészen másfelé nézelődést is jelenthet, ily módon az ablakon való betekintés is hordozhat egyéb tartalmat. Arra alá van egy kis ház fehérre meszelve. Abba lakik, abba lakik egy barna menyecske. Piros függöny az ablakán, félre vagyon hajtva, De sok szőke, barna legény betekintett rajta. (Tulipán: 49/1. sz.) Valószínűnek tűnik, hogy az ablakot ugrik (rosszul járt, baj érte) szólásunk is ebből a szemléletből fakad. A népköltészet képes nyelvén egyértelmű érzéki üzenet olvasható ki az egyébként is csapodárnak számító csaplárosné ablakát megéneklő dalból: Csaplárosné rézablaka rózsával van kirakva Arra jár egy barna legény, rózsát szakít le róla. Csaplárosné réz ablaka, rózsával van kirakva Arra jár egy barna legény bekacsintani rajta Én is kacsintottam volna, de könnyes lett a két szemem Ezerszer is rád gondolok, soha nem felejtelek el. Az ablakkal kapcsolatban még két szöveget állítunk itt párhuzamba. Mindkettőt átszövi az érzékiség, és határozottabb erotikus tartalmat is sejtetnek. Pirosbarna lány, mikor hozzád jártam, Ablakod alatt de sokat megálltam. Kérdezd meg a muskátlivirágot, Hány szép éjszakát töltöttem el nálad. (Muskátli: 77.)

Gyöngyharmatos az ablakom fiókja, Barna legény várakozik alatta. Barna legény, ha igazán szeretnél, Nyitva kapum, azon be is jöhetnél. (Rózsa: 52.) 99

A pitvar a lakóház előtere, belépőhelye. Népdalainkban való viszonylag ritka előfordulásaiban érdekesen mutatkozik meg a jelentés rétegzettsége: Ne pirongass engem Utcahosszatjába, Megcsókolhatsz engem A pitarajtóba. (MNEGY: 27./i) Vajon miért éppen a pitvarajtóban engedélyezett a csók? Egy lépéssel közelebb visz a rejtett üzenethez a következő szöveg: Széna van az ólban, A szénatartóban. Megölellek, rózsám, A pitarajtóban. (MNEGY: 208.) A széna jelképével már találkoztunk a korábbiakban, s ha pontos értelmezésünk, a széna akkor kerül előtérbe a gabonával szemben, ha hangsúlyt kívánnak adni az elővigyázatnak a (tiltott) szerelemben. Ezzel egybevág Vajda Mária megállapítása, miszerint a coitus interruptus szólással való körülírása Biharban: Ne járj a szobába, hanem maradj a pitvarban!. A fentiekből úgy tűnik, ezt a megfogalmazást az egész nyelvterületen értették. S talán ide sorolható a Se ki, se be, mint a pitvarajtó szólásunk is. Az udvar a pitvarnál sokkal gyakoribb képletes színtere a szerelmi cselekményeknek. A Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok kezdetű közismert népdal második versszakaként ismert a következő szöveg: Udvarom, udvarom, szép kerek udvarom, Nem söpör már többé az én gyenge karom. Söpörtem eleget, söpörjön már más is, Szerettelek, babám, szeressen már más is. (KODÁLY–VARGYAS: 409. sz.) A fenti szöveg önmagáért beszél. Átvitt (erotikus) értelemben, amihez ma már keveseknek van füle, az udvar söprése ugyanazt jelenti, mint a gunyhó elejének söprése. A magyar népdalban az udvar általában kerek, ami a valóságban éppoly ritka, mint a kerek ablak, de ez a szókapcsolat annyira rögzült, hogy nem figyelünk fel rendkívüliségére.

100

Kerek udvar, kicsi ház, Barna kislány mit csinálsz? Csinosítom magamat, Várom a galambomat! (OLSVAI–KÖNCZÖL: 86. sz.) A képletes udvarban – mely női jelkép – árok, tó, patak található, de leggyakrabban fa terem benne. Udvaromba van egy kerek almafa, De nem tudja senki, mi terem rajta. Terem azon hű szerelem, rozmaring a párjával, Miért is élek én a más babájával? (OLSVAI–KÖNCZÖL: 45. sz.) Jár igénk egyaránt kifejezi azt, ha valaki valahová megy (halad), és azt, ha valami ide-oda mozog. Az út e cselekedetek nyomaként is értelmezhető. Ezt sugallják népdalaink úttal kapcsolatos szövegei. Szentiványi tiszta búza Kihajlott a gyalogútra. (MNT: X./ 250. sz.) Látszatra egyszerű természeti kép, nincs mit megfejteni rajta. A két sor minden egyes eleme azonban többletjelentést hordoz. Szentiván a nyári napfordulót jelöli, a legrövidebb éjszakát a naptári évben, mely a szerelmi varázslások ideje is. A tiszta búza és a hajlás mögöttesét már részleteztük. A gyalogútban az az érdekes, hogy nem országútra, nem kocsiútra, nem dűlőútra hajlik a búza. Az viszont bizonyos, hogy a szerelem virágai (rózsa, pünkösdi rózsa, csipkefa bimbója) leggyakrabban épp az útra, utcára hajolnak ki. Két szál pünkösdrózsa Kihajlott az útra. (DOBSZAY: 123. sz.) Ezeken az utakon, gyalogutakon pedig csak legények járnak (lásd a sárról mondottaknál is!). A bolhási kertek alatt, Kata, De sok gyalogutak vannak, Kata.

101

Minden legény egyet csinál, Akin a rózsájához eljár, Kata. (JÁRDÁNYI: II./ 54. o.) Hogy nem (csak) valóságos útról, utcáról van szó, azt több szöveg is világosan érzékelteti. Körösfői utca Végig tiszta búza. Arra jár el a galambom, Majd learatgatja. (KODÁLY–VARGYAS: 238. sz.)

Fölszántatom a szebeni nagyutcát, Vetek bele piros pünkösdi rózsát. Én is belevetem magam palántnak Aki szeret, szakítson le magának. (Százszorszép: 52/1. sz.)

A népköltészeti szólásmód szerint néha nem az utcán járnak, hanem az utcában: Ez az utca liliom, Benne járni vigalom. Hogyne volna vigalom, Benne lakik angyalom. (Muskátli: 41.) Okkal feltételezhetjük, hogy az egyéb lírai szövegkörnyezetben felbukkanó utak, utcák, gyalogutak is hordozhatnak érzéki többletjelentést. Éjfél után egyet ütött az óra, Gyere, babám, kísérj ki az útra. Kikísérlek, ki az útnak, sej, közepére, Megölellek, megcsókollak kedvemre. (Százszorszép: 17/2. sz.) Ezek az utcák, utak a népdalok világában nemegyszer furcsa díszekkel vannak kirakva: cimbalommal, citerával, bánatkővel vagy márványkővel. A citera és cimbalom valószínűleg a közös mulatozásra, talán egyszerűen a felhevültségre utal, a bánatkővel a bánat útja van kirakva; rejtélyesebb, hogy a márványkő mit jelképez. A márvány tulajdonságai közül témakörünkben három vehető számításba: keménysége (erre nincs példa), a csiszolt márvány simasága (síkossága) és fehérsége. A két utóbbira található példa. Simaságára az úttal kapcsolatban:

102

Beizenem komáromi bírónak Márványkőből rakassa ki az utat Rakassa ki simára, sima legyen a járda Jön a babám, csikorog a csizmája. (Muskátli: 18.) Azt, hogy a jelképes nyelven mennyire fontos az utca simasága, jól példázza, hogy akkor is simaságról van szó, amikor a tisztaság tartalmilag alkalmasabb lenne: Seperjétek ki az utcát simára Jön a babám, csikorog a csizmája (Maros-mente) A márvány fehérsége lehetett a képalkotás alapja a következő népdalban, hiszen a fehér az érintetlenség színe: Márványkőből van a Tisza feneke, Gyenge vagy még, babám, a szerelemre. Gyengeséged nem akarom próbálni, Így hát, babám, nem fogok hozzád járni. (Mezőség)

103

19. VÍZ, ESŐ, HARMAT, SÁR A víz és annak különböző megjelenési formái (csapadék: eső, hó, harmat, dér; felszíni vizek: forrás, patak, folyó, tó, tenger), valamint közvetve, áttételesen a megázás, szomjúság, ivás- itatás, és önmagában a nedvesség egyetemes termékenységi-nemiségi jelképek. A Jelképtárban23 a víz címszó alatt a következőket olvashatjuk: „Gazdag szimbolikája négy egymással összefüggő témakörre szűkíthető: 1. az ősvíz, az élet vize, magzatvíz, az élet forrása, 2. a megtermékenyítő égi víz, 3. a megtisztulás eszköze, 4. a regenerálódás, az újjászületés eleme. E négy kultikus funkció nyomai fellelhetők az emberiség legősibb hagyományaiban. (...) Az ősvíz női, anyai princípiumával egyenrangú a férfi princípiumot képviselő égi, termékenyítő eső, sőt annyiban azonos is vele, hogy szintén az élet forrása.” Ősi hitvilágunk, rítusrendszerünk közvetlen kapcsolatot látott a rituális locsolás-ázás-mosdás és a termékenység között. Ez a szemlélet él tovább töredékesen a húsvéti locsolkodásban, a (meztelenül végzett) harmatszedésben és az újév napi, friss kútvízben való mosdás szokáshagyományában. Az esővarázslás és a hozzá kapcsolódó termékenységi rítus a szárazabb éghajlatú területeken általánosan ismert volt. A szomszédos balkáni népeknél még ma is igen gazdag énekhagyomány kötődik ehhez a kultikus szokáshoz. Valaha a magyarság is ismerte ezt az énekkel egybekötött varázstevékenységet. Mára egyetlenegy gyermekdaltípusban maradt fenn halvány emléke: Ess, eső, ess, Bugyborékot vess! Zab szaporodjék, Búza bokorodjék! (Nádsípot…: 61.) Lírai népdalainkban a víz – mindegyik megjelenési formájában – és a hozzá kapcsolódó történések, cselekmények általában összefüggésbe hozhatók a testi szerelemmel. Amíg nem keltek egybe az ifjú szerelmesek, a népélet közösségi normái elvárták a testi szerelem megtartóztatását:

23 Hoppál-Jankovics-Nagy-Szemadán: Jelképtár, Bdapest, 1990.

104

Annyira kerüld a vizet, Babám, amennyire lehet. Ha nem lehet, belémehetsz, Még azér az enyém lehetsz. (ALMÁSI: 110. sz.) Párosító ének az alábbi kétsoros: Adjon Isten lassú esőt, Mossa össze mind a kettőt. (Százszorszép: 31/5. sz.) Az eső és a testi szerelem közvetlen összekapcsolására is van példa: Csöpörög az eső, nem akar elállni, Ez a barna kislány, csuha-ha, Velem akar hálni vala-ha-ha-ha. Addig, barna kislány, nem hálhatsz énvélem, Míg a jegyző, bíró, iha-ha, Össze nem ad véled vala-ha-ha-ha. (HORGOS: 39. sz.) Az erotikum lappangó jelenlétéről árulkodik a meghatározott helyekre (erotikus jelképekre) hulló eső is:

vára.

Túlsó soron esik az eső, Ne menj arra, kislány, eleső.

Esik eső az eke szarvára, Ne higgy, kislány, a legény sza-

(JÁRDÁNYI: I./ 62. o.)

(ALMÁSI: 18./ j)

Es az eső a nyomáson, Ma van rajtam, holnap máson. (JAGAMAS–FARAGÓ: 48/2. sz.) Az érzéki háttértartalmú szövegekben jellemzően a hajadon lányok áznak meg (a házas asszonyokat már nemigen kell félteni „egy kis esőtől”). Onnan alul dörög az ég, villámlik, Szaladj, kislány, selemkendőd megázik. Ha megázik selemkendőm négy sarka, Van szeretőm, ki vállamra takarja. (Bodor Anikó személyes közlése) 105

Vagy közismertebb változatában: Onnan alól, onnan alól jön egy fekete felhő Szaladj kislány, szaladj kislány, mert elér a nagy eső Nem szaladok olyan nagyon, fáj a szívem, sajog nagyon Most tudom, hát miért sajog, elhagyott a galambom. (JÁRDÁNYI: II./ 154. o.) Ezek a szövegek egyértelműen érzékeltetik, hogy nem valós esőtől, nem valós megázástól féltik a fiatal lányokat. A farsangból kimaradt, férjhez menni nem tudó (és egyéb örömökből kimaradó) vénlány panasza így hangzik: Ha még ëgyszër hírbe mëghallanám: Nagyszëbënben legényeső lënne, Kitartanám surcom24 eső elejébe, Hogy csöppenne surcom közepébe. (JAGAMAS–FARAGÓ: 76/3. sz.) Az átvitt értelmű megázás egy szép költői megfogalmazásban összekapcsolja az esőt és a harmatot: Sem eső nem esik, Sem harmat nem látszik, Méges a bundámnak Két oldala ázik. (MNEGY: 25./ b) A harmat szimbólumértékét erősíti, hogy hajnalban keletkezik, a szerelem napszakában. Az sincs kizárva, hogy e csapadék keletkezése – látható külső nedvforrás nélkül jelenik meg a földközelben, leginkább a füvön – szintén erősíti jelképiségét. Kék ibolya búra hajtja a fejét, Ha az égből nem öntözik a tövét. Szállj le, harmat, kék ibolya tövére, Most találtam egy igaz szeretőre. (JÁRDÁNYI: I./ 119. o.) Hogy a „harmattól” való elázás a szerelem következménye, az a következő somogyi népdalból egyértelműen kiderül: 24 surc: 'kötő'

106

Az igali kertek alatt Meglepett engem a harmat. De nem ám a kertek alatt, Kisangyalom szűre alatt. (MNT: VIII./ 915. sz.) Ezek után nem meglepő, ha Vajda Mária Hol a világ közepe? című könyvében a leverték előtte a harmatot kifejezés értelmezésére a következőket olvashatjuk: „Balmazújvároson mondták arra a férfire, aki olyan nőtt vett feleségül, aki már elvesztette a szüzességét.” S persze nemcsak Balmazújvároson használták és értették ezt a szófordulatot. A szilágysági népdalok egyike így hangzik: Ha kihajtom Virág ökröm a rétre, Magam verem a harmatot előtte. Gatyám rojtja minden reggel harmatos, Babám csókja éjjel-nappal panaszos. (ALMÁSI: 101. sz.) A bihari népdalok között is találunk hasonló képzettársításút. Míg az előző szövegekben a legény gatyája volt harmatos, itt a leány szoknyája az: Az én babám rózsaszín szoknyája, Rászállott a harmat az aljára. Gyere, babám, verd le a harmatot, Bús szívemről a nehéz búbánatot. (BENCZE: 90. sz.) Mindkét szövegben „harmatveréssel” vigasztalódtak a nehézségektől szomorú szerelmesek. Nyelvtörténeti szótárunkban a harmat kifejezést követően megtaláljuk a harmatosul (megharmatosul), harmatoz, megharmatoz alakokat, ami arra enged következtetni, hogy a harmatozik szónak általánosabb jelentése lehetett: 'nedves lesz, nedvessé válik'. A következő szövegünkből arra a részletre derül fény, hogy önmagában nem elég a harmatozás, az érzéki örömhöz több kell ( talán virágszakasztás): Rózsafának harmatos az ága, Mégis, mégis hervad a virága. (JÁRDÁNYI: II./ 124. o.) Ezek után vegyük szemügyre közismert népdalunkat, amelyben a közhit szerint a barna legény azért érdemli meg a legszebb leányt, mert jó korán kel hajnalban: 107

Aki szép lányt akar venni, Harmaton kell azt keresni. Barna legény harmaton jár, El is veszi a legszebb lányt. (JÁRDÁNYI: II./ 48. o.) Míg a harmat éltető tavaszi, nyári, kora őszi csapadék, a dér, a fagyokkal beköszönő nem kívánatos kicsapódás, kárt okozhat a növényekben. Következő példánkban nem véletlenül szerepel a rozmaring és a cédrusfa: Rozmaring, cédrusfa, Nem árt neki a dér. Köszönöm, galambom, Hogy eddig szerettél. (JÁRDÁNYI: I./ 115. o.) A deres füvet nem legelhette a jószág sem, kerülték, tiltották fogyasztását. Kis pej lovam, deres a fű, ne egyél, Inkább engem a rózsámhoz elvigyél. (JÁRDÁNYI: I./ 66, 42. o.)

Deres a fű, nem jó már az ökörnek, Barna kislány, ne higgyél a legénynek. (ALMÁSI: 156./ j)

Ezzel egybevágóan Margalits Ede szólásgyűjteményében a csípi a dér az orrát kifejezésre a mellékelt magyarázat: megjárta (pórul járt). A magyarázat nélkül közölt szólások némelyikében is ott lappang az érzékiség lehetősége: Idővel dérrel a kökény is megérik, illetve: Mely mag a dértül fél, későbbre kél. Ha sok eső esik, természetesen sár keletkezik. A népköltészetbeli jelképes sárnak azonban nem könnyű behatárolni pontos jelentéstartalmát. Önkéntelenül is a besároz- bepiszkít- bemocskol kézenfekvő gondolatsor és értelmezés merül fel legelébb. Figyeljük meg néhány népdalszövegben, milyen érzelmi hátteret sugall a sár-sáros jelkép az adott szövegkörnyezetben! Esik eső, sár lesz belőle, Kérik a szűrömet cserébe. Nem adom a szűröm subáért, Szőke szeretőmet barnáért. (Tulipán: 32/3. sz.) Ebben a képben – úgy tűnik fel – teljes természetességgel adódik sár az eső nyomán. 108

De sok eső, de sok sár De sok kislány megcsalt már. (BENCZE: 37. sz.) A megcsalatkozás okozta szomorúság mellett árnyalatnyi dicsekvés is kicseng a sorokból, amely az énekes szerelmi tapasztalatait helyezi előtérbe. Nem, nem, nem járok én fekete cipőbe, Nem kell nekem senki szeretője. Inkább járok térdig a nagy sárba, Mégsem kell nékem a más megunt babája. (ALMÁSI: 166. sz.) Az énekes önként vállalja a besározódást, ami kisebb rossznak tűnik, mint a „fekete cipő” viselése. Szép a pávának a tolla, aranyos, De még szebb a kan darué, mert hamvas. Lesz még a páva tolla sáros is, Leszek még én veled, babám, páros is. (BENCZE: 50. sz.) A sárosság a párossággal van párhuzamba állítva. Itt sem a 'bepiszkít- bemocskol' jelentés szűrhető ki a képi megfogalmazásból. Az alábbi szövegben a ritka sárít szóalak szerepel: Széles a Tisza, magas a partja. Nincs az a legény, ki átugorja. Ez a János átugorja, még a lábát sem sárítja. Ez ám a legény! (Mély a Tiszának a széle: 19.) Egy másik szövegtípusban is kevésbé szokványos kifejezéssel találkozunk: Túlsó soron esik az eső, Ne menj arra, rózsám, eleső. Elsárzik a piros cipellőd, Megver érte kedves szeretőd. (OLSVAI–VÁRNAI: 114. sz.) Ezek a szóalakok nem csupán tájnyelvi ritkaságok. A magyar nyelv tör109

téneti-etimológiai szótárában25 a sátrít, sárzik, sárhodik, sárhozik, sárlik, sárhít, sárat szóalakok társaságában találhatjuk őket, értelmezésükre a következőket olvashatjuk: „(kanca) párzásra való készsége; (nő) szemérmetlen módon kimutatja nemi érintkezésre való vágyát. A szócsalád tagjai származékszavak. Alapszavuk a sár1 vagy sár2 (1. sárga) névszó. A kérdés nem dönthető el, mert a két szó jelentésbelileg keveredett egymással, s mindkettőhöz hozzákapcsolható az a ’váladék’ féle jelentés, mely az alapszóban rejlik.” Népdalainkban valószínűleg ebből a jelentéskörből alakult ki a sár szimbolikus jelentése, kissé megfinomodva, elveszítve ezeknek az alakoknak az eredeti, durva kicsengését. Mándoki László Találós kérdések című gyűjteményében találjuk a következető találóst: Mikor sárlik a p...a? A válasz: Amikor a fenyő zöld (vagyis: mindig). A sár tehát népdalainkban jelentheti a nő szerelmi vágyát, a testi szerelem „termékét”, nyomát, de jelölheti a nem kívánt következményt is. Ha a legény csizmáját nem sárítja (mégis átugorja a folyót), akkor bizonnyal „ügyes szeretőt” énekel meg a dal. Öreg utca végig sáros, Arra minden legény járós. Oda jár a legény java, Kinek ott van az angyala. (OLSVAI–KÖNCZÖL: 46. sz.) A dalból az tűnik ki, hogy a legények szívesen járnak ebbe az utcába. Mint a következő nóta is mutatja, nem ijednek meg a sártól: Esik eső, nagy sár van az utcán. Elmennék én hozzád, kökényszemű kislány. Mit nekem az eső, mit nekem a sár is, Csalfa vagyok magam, csalfa a babám is. (OLSVAI–KÖNCZÖL: 19. sz.) Ilyen értelmezéssel válik világossá, hogy miért tartanak sáros utcán vásárt, s miféle vásár folyik ott: Fehérvári utca Sáros szokott lenni Annak a közepén Vásár szokott lenni (MNEGY: 76./ a) 25 Benkő Loránd (főszerk.): A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára I-III. Budapest, 1967-1976.

110

A vásárra szókimondó szöveget is találunk: Öreganyád p...ájába holnap lesz a vásár Öregapád a f...ára nyakravalót vásáll (MNT: VI./ 133. sz.) A fentiek fényében nem csak falucsúfoló tartalma lesz az alábbi dalnak sem: Még azt mondják Temerinbe nincsen sár Pedig arra záporeső Gyakran jár. (CSORBA) A sár árulkodó lehet, ha valaki rossz útra tévedt: Vasárnap délután azt kérdezte a babám: Hol jártál, miért sáros a csizmád? Hol jártál, miért sáros a csizmád? Csak azt mondd meg, Mariskám, szeretsz-e még igazán. (OLSVAI–KÖNCZÖL: 26. sz.) Feltételezhetjük csupán, hogy a jelképes sárról hírből szerzett tudomást a megcsalt szerető, s ezután történt a számonkérés. A hitegetett szerető viszont így énekel: Énutánam hiába jársz, Hiába taposod a nagy sárt. Mert én olyan szegény leány vagyok, Nem tehozzád való vagyok. (JAGAMAS–FARAGÓ: 80/2. sz.) Közismert az a népdalszöveg, amelynek a bevezető sora: Homokos, kavicsos a mi házunk eleje. A ház elejét már tisztáztuk a korábbiakban, ám nem tértünk ki arra, mi lehet a homokos, kavicsos pontos háttérjelentése. A népdalszöveg alkotói valószínűleg a sárossal állítják szembe ezt a két kifejezést. Ezt látszik igazolni A homok is elissza az esőt, de azért nem terem szólás is. Homokos, kavicsos a mi házunk eleje, Arra jár egy legény minden este. Énhozzám, barna legény, ne járjál, Sok az én irigyem, sokan haragusznak rám. (JÁRDÁNYI: II./ 101. o.) 111

A fentiek szerint a homok és a kavics a kapcsolat visszautasítását, a szerelmi vágy hiányát, a viszonzatlan érzelmeket, esetenként a kapcsolat akadályoztatást jelképezheti. Az átkelés az akadályokon, hegyen, völgyön, vízen, sáron a sok próbát megért szeretők tapasztalata lehet, de népköltészetünkben elsősorban a testi szerelem élvezetein való átkelést jelképezi. Két változat: Megvettem én a rózsámat nagy áron, Általvittem harminchárom határon, Hol hegyeken, hol völgyeken, hol sáron, El nem hagyom, míg élek e világon. (Tulipán: 68/1. sz.)

Megvettem a galambomat nagy áron, Általvittem vagy tizenkét határon, Hol vizeken, hol patakon, hol sáron, El sem hagyom, míg élek e világon. (Muskátli: 61.)

Közismert népdalainkban magától értetődően át akarnak kelni a folyókon, de már a könnyen felismerhető érzéki háttérjelentés nélkül. Általmennék én a Tiszán ladikon, ladikon, de ladikon, Ott lakik a, ott lakik a galambom, az én kedves galambom. (KODÁLY–VARGYAS: 454. sz.) Mély a Tiszának a széle, De még mélyebb a közepe. Szőke, barna legény kerülgeti, Által akar rajta menni. (Mély a Tiszának…: 21,22,23.) A folyón való átkelés erotikus háttérjelentése minden bizonnyal ősi képzet. Első magyar nyelvű dokumentált előfordulása egy XVI. századi történeti énekformához kapcsolódik, amelyet a zenetörténet révész-dallamkör néven tart számon. Hej, révész, révész Magyar ifjú révész, Vígy által a hajón, Neked adom, neked... a., Szép selyemkendőmet, Szép selyemkendőmet. Nem köll kedvemnek, Én szerelmemnek, Bánat szívemnek. Hej, révész, révész 112

Magyar ifjú révész, Vígy által a hajón, Neked adom, neked... b., Szép gyöngykoszorúmat, Szép gyöngykoszorúmat. Nem köll kedvemnek, Én szerelmemnek, Bánat szívemnek. Hej, révész, révész Magyar ifjú révész, Vígy által a hajón, Neked adom, neked... c., Szép leány magamat, Szép leány magamat. Ez köll kedvemnek, Én szerelmemnek, Öröm szívemnek. (DOBSZAY: 294. sz.) A költői építkezés, szerkesztés szépsége, hogy a felkínált váltságdíjak (selyemkendő, gyöngykoszorú) önmaguk is már utalnak a végkifejletre, hiszen ezek is e gondolatkör jelképei. A vízen való átkelés és a testi szerelem képzetének összekapcsolása mutatkozik meg az amelyik kutya egyszer átússza a Tiszát, máskor is megteszi azt szólás: ezt a házasságban félrelépőre mondják. Ugyanez a gondolati háttere a következő népdalnak is: Túl vagy, rózsám, túl a Dunán, Én meg innen vagyok a partján. Majd ha még a Dunát átúszom, Akkor szabad megházasodnom. (MNT: VI./ 346. sz.) Sok népdalunk természeti kezdőképe vízen túli tárgyat, cselekményt mutat be: Túl a vízen ...a szendrői pusztába; ...egy kosár; ...kicsi ház; Túl a Tiszán ... learatták az árpát; ...aratják a zabot; ..egy almafa nem látszik; ...mandulafa virágzik; Túl a Dunán, a nagy nyárfa tövébe; ...fehér kendő integet; ...lovagolni nem merek; ...halászlegény vagyok én. De még folyó nélkül is ugyanez az utalás rejlik a Túlsó soron esik az eső; Túlsó soron van 113

egy hajlék kezdetű népdalok idézett soraiban. E dalok folytatása is érzéki üzenetet közvetít. A dalok egy jelentős csoportjában lovat – kis pej lovat – úsztatnak át a folyón: Kis pej lovam nem szereti a szénát, (!) Mert már kétszer átúsztattam a Tiszát. De harmadszor nem mertem átúsztatni, Mély a Tisza, bele talál fulladni. (Mély a Tiszának…: 39) Mondhatnánk, a testi szerelem kockázatos: a vízbe esés motívuma sejthetőleg a szerelmeskedés nem kívánt következményét foglalja költői képbe. Édesanyám sokat intett a jóra, Este későn ne járjak a faluba, Nem hallgattam édesanyám szavára, Be is estem a zavaros Tiszába. (JAGAMAS–FARAGÓ: 305/3. sz.) A vízen való átjutás egy különös formája – a népköltés képi nyelvén is – a víz átugrása. Köznapi beszédünkben az ugrani-megugrani kifejezés önmagában is eufemizáló erotikus tartalmú lehet. Tandalként ma már általánosan ismert az alábbi: Széles a Duna, magas a partja. Nincs olyan legény, ki átugorja. János átugorja, csizmát sem sározza, Ez ám a legény! (Viola: 38. sz.) A Duna – esetenként a Tisza – átugrása messze van a reálisnak még a gondolatától is. A magyar népdalokban időnként a legények kisebb ugrásokkal is beérik, leggyakrabban árokugrással – vízzel vagy víz nélkül. Árok is van, gödör is van, ugorni köll, Szép lány is van, csúnya is van, köszönni köll. (KALOCSA: 120. sz.) Az árokugrás veszélye is felbukkan egyik-másik szövegben, s jónak tartották e körülményre minduntalan felhívni a figyelmet.

114

Hogyan tudtál, rózsám, idejönni? Árkot kellett néked átugorni. Ha ki talál lábad ficamodni, Jaj, ki tudna rajtad szánakozni. (Százszorszép: 37/1. sz.) O. Nagy Gábor szólásgyűjteményében e jelentésbokor szólásba tömörített megfelelője: Ne ugrándozz árkon, nem esel beléje. A szerző magyarázata szerint: aki nem kezd kockázatos vállalkozásba, azt nem is éri baj. Szerelmi vonatkozásban ez népdalszövegünk megfelelője. Az ügyes legény azonban nemcsak csizmáját nem sározza, de nem is esik a vízbe, nem esik bele az árokba. Ezt a körülményt jelöli az alábbi szövegrészlet: Kívül estem én az árkon, nem belül, Véled estem szerelembe egyedül. (VMND: I./103/ 2. sz.) Az árokbaesés körülményeiről egy másik szöveg árulkodik: Sár ide, sár oda, sár van a gödörbe Ketten estünk, hárman jöttünk, babám ki belőle. (MNT: IX./ 172. sz.) Az átugrás-ugrás motívuma legszebben a Szent Iván-napi tűzugrás szokásában ismerszik meg, nyilvánvaló termékenységi rítus részeként. A népdalokban ugyan a lányok nem vizet, sem tüzet, hanem a vizet medrében tartó gátat ugorják át: Falu végén van egy gát, Barna kislány, ugord át! Hej, de te, szőke, ne próbáld, Mert elreped a szoknyád. (MNEGY: 395./ a) A szoknya ilyenfajta féltését már említettük, és még visszatérünk rá. A folyómeder és a benne folyó víz motívumának összefonódására érdekes példa a Luca-napi kotyolás némelyik kívánsága: Úgy ájjon ketök fejszéje (fúrúja) a nyelébe, mint folóba a víz; Úgy megájjon a maguk fejszéje a nyelébe, mint az én pö…m a hüvelyébe. A víz eleme nemcsak a természetben megjelenő formájában (folyó, tó, tenger), hanem a mindennapos használati alakjában (ivás, itatás, mosás) is 115

megtartja jelképértékét. A víz ízlelése a (testi) szerelem próbáját jelképezheti. A mérai csorgó víz Olyan édes, mint a méz. Aki iszik belőle, Vágyik a szerelemre. (JAGAMAS–FARAGÓ: 181/2. sz.) Az állatok itatása úgyszintén jelképezheti a testi szerelemet, illetve a hozzá kapcsolódó eseményeket. 1. Aranykút, aranykút 2. Nem lovát itatja, Aranyvëdër rajta. Magát fitogtatja, Oda jár a babám, Halvány két orcáját A lovát itatja. Vélem csókoltatja. (JAGAMAS–FARAGÓ: 15/1. sz.) Burány Béla Szomjas a vakló26 című erotikus népmesegyűjteményében szinte szóról szóra azonos eufemizmusokat találunk. A mesét nagyobb részletében idézzük, hogy szövege összevethető legyen az eddig tárgyalt jelképekkel: „– János! Fürdess meg! De János csak a hátát simogatta [a királykisasszonynak]. – Emerre is! Mikó ekezdte, hopp, odaért a csecshön. – Hopp-hopp, János, micsoda ez? – Aranyalmák. Ekezdte erre lefelé is. Dörgőgette. Ecce odaért a sörényihön. – Hopp-hopp, János, micsoda ez? – Aranyerdő. No oszt odaért a közepihön. – Hopp-hopp, János, micsoda ez? – Ez meg aranyfórás. Megfürdette. No, aszongya: – Majd én tégedet! Ekezdte oszt Jánost, de ű oszt mingyárt odaért a cselevenduszhon. – Hát ez János micsoda? – Hát ez aranycsikó. 26 Burányi: i. m. 55 o.

116

Simogassa itt elő a sörényit: – Hát ez micsoda? – Ez a sörénye. Odért a tökeikön: – Hát ez János, micsoda? – Ez az abrakostarisznya. Mikó kész vót a fürdés, aszongya: – János! Hát maga nem szokta a fórásbú itatni a csikót? – Meglehetne...” Eddigi példáinkban azt láthattuk, hogy az esetek többségében az elsődleges (reális-racionális) közlendő összhangban áll a másodlagos (átvittszimbolikus) értelemmel, s a két szintet külön is lehet értelmezni. A következő szövegben a két szint keveredik, s az egész dal csak úgy nyer értelmet, ha egyszerre értelmezzük a reális és a jelképi szinten. Sárit megcsípte a darázs, Lába között van egy forrás. Oda jár a gulya innya, Van is a Sárinak kínnya. (MNT: VIII./ 1061. sz.) A dal egyértelműen mutat rá az itatás jelképes értelmére. Jó néhány szövegben az itatás a – szomjúhozott – testi szerelem ekvivalenciájaként jelenik meg. Az Este kezdtem a lovamat nyergelni kezdetű dal variánsában így találjuk: Este kezdtem a lovamat itatni, Reggelig tart a szerszámot rárakni. (BENCZE: 106. sz.) A szöveg ilyen formában nem logikus (más változatában itatás helyett nyergelés áll!), de másodlagos jelentése egységbe foglalja a sorpárt. A variáns pedig nyilvánvalóan úgy jöhetett létre, hogy a ló nyergelése és itatása valójában ugyanazt helyettesíti a dalban. A kút gémje ágaskodása folytán kézenfekvő erotikus jelkép. Eltörött a kutam gémje, Hogy itatok meg estére? Pántlikát kötök a gémre, Úgy itatok meg estére. (Muskátli: 31.) 117

A pántlikának, a leányok jellegzetes megkülönböztető viseletének a kútgémhez való kötése az új kapcsolat milyenségére utal. Ugyanennek a dalnak egy szövegvariánsában már csak a fentiek ismeretében lehet tetten érni az elhomályosult jelentésszintet. Eltörött a kutam gémje, Hol itatok meg estére? Szilaj a babám gulyája Nem jár az a más kútjára (Rózsa: 87/1. sz.) A mosás valójában nem más, mint nedves közegben ismételt dörzsölő mozgások sorozata. Ennyi elegendő a képalkotó népi képzelet megmozgatásához. Mint kimutattuk, a sár a szerelmi témájú népköltészetben a női nemi vágy kifejezője. Természetesnek vehető, hogy ezt a sarat mosással lehet eltávolítani. Piros óma beleesett a sárba, Beleesett a sáros mocsolába. Piros almát ha felveszem, megmosom, A rózsámat megölelem-csókolom. (MNT: VIII./ 282. sz.) Elképzelhető, hogy a jegyben járó legénynek kedvese mosta jegykendőjét-zsebkendőjét. Ez önmagában azonban nem lenne annyira lényeges, hogy meg is énekeljék. Kedves édesanyám, nincs énnékem szeretőm, Nincs ki mossa fehér csipkés zsebkendőm.

Édesanyám, szennyes a zsebkendőm, Arrul tudják, hogy nincsen szeretőm.

(JÁRDÁNYI: II./ 127. o.)

(ALMÁSI I: 20. sz.)

A szennyes jelző ilyen értelemben a sáros szinonimájává lép elő, és a párkapcsolat nélküli, egyedül lévő, szabad fiatalt jelöli. Jaj, de szennyes a zsebkendője, Talán nincsen szeretője. Adja ide, drága, hadd mossam ki, Úgyse szeret engem immár senki. (ALMÁSI: 115. sz.) 118

Hej, halászok, halászok, De szennyes a gatyátok. Talán nincsen babátok, Aki mosson rátok? (DOBSZAY: MNK: IV./ 531./a) A mosás, kimosás (páros, illetve egyedüli) a mai szlengben is ilyen jelentéstartalmat hordoz. A szappanozás ebből a megközelítésből a dörzsölő mozgás síkosítási szakasza, így nagyon is beleillik a képbe. Csütörtökön virradóra Megy a lányka a folyóra. Kezét-lábát mossa, Meg is szappanozza A folyóba. (111 NT: 94. sz.) Megjegyzésként: a csütörtök a szerelem napja, a hajnal a szerelem ideje népköltészetünkben. Valószínűleg hasonló értelmű szövegkörnyezetből került át gyermekdalainkba a Szabad péntek, szabad szombat, szabad szappanozni fordulat is. Népdalszövegeink egy kisebb csoportjában együtt jelenik meg a vízen való átkelés és a vízbe esés kockázata. Az átkelés nemritkán hídon, pallón történhet. Lássunk előbb egy olyan példát, ahol a szeretők egyike nem vállalja az átkelést: Széles vízen keskeny palló, beléesem, Rólad, rózsám, minden gondom leveszem. Úgy leveszem, hogy még eszembe se jutsz, Jóságodért verjen meg a Jézus. (Százszorszép: 77/1. sz.) E típus másik változatában a szeretők vállalják a kockázatot, s átkelnek a vízen. Széles a Balaton vize, keskeny a híd rajta. Ne menj arra, kisangyalom, mert leesel róla. Nem esem, nem esem én a Balaton vizébe, Inkább esem, kisangyalom, véled szerelembe. (NYÉK: 122. sz.) A hídnak azonban másik jelképi lehetőségét is ismerjük: 119

A búzában a disznó, Csak a füle látszik, A híd alatt a kondás Menyecskével játszik. (közismert) Vagyis a képletes híd alja a szerelem színteréül szolgálhatott. Ennek a híd aljának a jelképi szinonimái a kertek alatt, bokor mögött, árok partján kifejezések. Mindegyik ilyen színhelynek képi asszociációs magva van: a kert virágot (érzéki örömöt) terem, a bokor bolyhos testtájat idéz, az árok csábos völgyhajlatot. Feltételezhető, hogy a híd esetében is hasonló elvonatkoztatás működik. A hídlábak közt víz folyik, s ott a szerelem helye. A zentai dobogós híd alatt Barna legény rozmaringot arat. Én vagyok a rozmaring kévekötője, Barna legény igaz szeretője. (KSzK: 65. o.) Ebben a szövegben a rozmaring aratása és kévébe kötése a testi szerelem költői megfogalmazása. A gyermekjátékokban számos átvételt találunk a felnőtt népköltészetből. Ezekben az esetekben azonban a jelképek értelmezés nélkül épülnek a szöveg-cselekmény folyamatába. Az egész Európában ismert hidas játékokban mitikus motívumokat találhatunk, de a játék cselekményébe beépülnek az erotikus szimbólumok is, így a játék menetéből erotikus cselekmény is „kihallható”. Isten jó nap, bébic mester! Fogadj Isten, magyar ifjú legény! Ki jobbágyi vagyok ti is? Mi is vagyunk János úr jobbágyi. János úr nékünk nagyon ellenségünk. Miről való ellenségtek? Arról való ellenségünk, kedden este arra mentünk, Lova lába patkós vala, a mi hidunk aranyos vala, Mind eltöredeztek, mégsem csináltatták. Béfaragtassuk bürökkel, borzával? 27 27 borza: 'bodza'.

120

Bürök, borza nagy sárvizet csinál. Béfaragtassuk fenyőággal? A fenyőág igen hasadékos. Ónnal öntsük, rézzel verjük, Ón elolvad, réz elreped. Mi a vámja hidatoknak? Egy szép leány, egy aranyalma. Az aranyalma most bimbózik, A szép leány most nődögél. (Népzenei antológia III. – Dunántúl, hanglemez) Bernáth Béla28 szerint a bürök és a bodza ernyős virágzata révén a 'pubes' asszociációval válik erotikus jelképpé. Képi szinten jól értelmezhető fordulat, hogy a bürök, borza nagy sárvizet csinál. Ha az aranyhíd jelképes híd, nem véletlen a híd vámja sem: egy szép (szűz) leány, amely időnként gyöngyvirág, vagy fehér liliomszál alakban jelenik meg a játékban. Figyeljük meg, milyen cselekmények történnek még a jelképes híd alatti szerelem-színtéren: A gombosi híd alatt, híd alatt Nagy vásár van az alatt, az alatt. Eladom a kocsimat, lovamat Rajta való szerszámot, magamat (VMND: I./ 122./2. sz.)

A gombosi híd alatt, híd alatt Lányok sütik a halat, a halat. Selyem papírba rakják, selyem papírba rakják, A legénynek úgy adják, úgy adják. (MNT: X./ 779. sz.)

A szövegvariánsok azt mutatják, hogy a vásár tartása és a lányok halsütése jelképi szinonimák. Mindkét szövegben a negyedik sor megerősíti ezt a képet. Az első variánsban kiderül, hogy a vásárban az eladó a kocsi, ló, szerszám mellett magát is kínálja, a másodikban a leányok a halat kínálják a legényeknek. A zavaros, áradó víz a termékenység-megtermékenyülés-várandósság kifejezője lehet. (Korábban tárgyaltuk a magzat-vízibornyú jelentésátvitelt.) Kiöntött a Tisza vize messzire, Valamennyi szép leány volt, elvitte. Minden legény fogja ki a magáét, Ne szeresse soha senki a másét. (VMND: I./ 184. sz.) 28 BERNÁTH: i. m.

121

Ebben a dalban csupán annyi a feltűnő, hogy az áradó víz csak a lányoknak ártott, azokat vitte el. Zavaros a Tisza vize, nem tiszta. Ráhajtom a kis pej lovam, nem issza. Hogy is igya, mikor olyan zavaros, Nem vagyok én a babámmal bizonyos. (JAGAMAS–FARAGÓ: 305/4. sz.)

Zavaros a Tisza vize, nem tiszta. Rávezetem kis pej lovam, nem issza. Ha nem issza, ráhajtom a széles Dunára, Mégse leszek senki megunt babája (VMND: I./ 28/ 1. sz.)

Ha a (ló)itatás valóban a testi, szerelmi kapcsolatot jelképezi, dalunkból annyi derül ki, hogy a zavaros víz miatt nem lehet itatni. A jól ismert Bogár Imre-ballada első három szakaszában: Zavaros a Tisza, nem akar higgadni, Ez a hírös Bogár Imre által akar menni. Által akar menni, lovat akar lopni, Kecskeméti zöld vásárra pénzt akar csinálni. Pénzt akar csinálni, bölcsőt akar venni, Ezt a hírös Duli Marcsát el akarja venni. (ALMÁSI: 269. sz.) Hogy netalán véletlenül került volna ilyen szoros szomszédságba egy balladában a zavaros víz a bölcsővel? A bölcső mindenesetre igen célzatos nászajándéknak tűnik föl... Kis kertemet Maros vize borítja, A szívemet nehéz bánat szorítja. Le se megyen a szívemről a bánat, Míg csak párja nem leszek a babámnak. (Gyöngyvirág: 22/5. sz.) Könnyen érthető a burkolt mondanivaló: az áradó Maros vize által okozott bánatot a házasság enyhítheti. Ezt az üzenetet más megfogalmazásban is ismerjük. Kiöntött a Tisza a partjára, Kisangyalom sírva jár utánnam. Ne sírj, ne sírj, kedves kisangyalom, Szüret után lesz a lakodalom. (KÓNYA)

122

Megesik, hogy hasonló helyzetben nem vállalja a legény a házasságot: Tisza vize vitte el a jegykendőmet, Jegykendőm után a kedves szeretőmet. (Tulipán: 81/1. sz.) A fentiek ismeretében nem meglepő, ha a bújában megkeseredett fiatal azt énekli: Édesanyám, mért szültél a világra, Mért nem vettél a zavaros Tiszába. (közismert) A folyópart természetesen gyakran sáros. A sár átvitt értelmű jelentését még jobban erősíti az azonos asszociációjú víz tajtékja, a hab, amely ritmikus hullámveréssel, csapkodással keletkezik. Sej, a Tiszának mind a két partja sáros, Közepébe fehér hattyú leszállott. Két szárnyával félreveri a habot, Sej, most tudtam meg, hogy a babám elhagyott. (KSzK: 155. o.) A szakadó eső is habot verhet a víz felszínére, bugyborékolhat (lásd: Ess, eső, ess...) Esik eső, buborékol, Szól a kakas, kukorékol. Ez a kakas nem jó kakas, Éjfélre szól, hajnal hasad. (Százszorszép: 98/2. sz.) A tajtékos, buborékos víz érzéki jelképiségét másik kép is erősítheti. Láttatok-e, lányok, vízen buborékot, Annak közepébe két szál rozmaringot? (GOMBOS–DOROSZLÓ: 147. sz.) A vízfelszín ritmikus mozgása azonban megszűnik, ha a víz megdermed, befagy. Ilyenkor a szeretők is elhidegülnek egymástól. Mi dolog az, hogy a Tisza befagyott, Mi dolog az, hogy szeretőm elhagyott? (MNT: VI./1./ 632. sz.) 123

Közismert a Hideg sincsen, mégis befagyott a tó kezdetű népdalunk azonos utalással. A dalszövegekben akár szinonimaként szerepelhet a folyó, patak, kanális kifejezés. Házunk előtt folyik el egy halastó, Abba úszik három fekete holló. (VMND: I./ 134. sz.)

Házunk előtt folyik el a kanális, Abba fürdik sárgarigó madár is. (Kónya)

Van azonban, ahol megfelelőbb a tó, illetve a patak szimbólum. Szép költői kép kerekedik például így: Házunk előtt tóvá vállott a harmat, Barna legény abba fogja a halat. (MACZKÓ–RÓNAI: 42. o.) Királyfalvi nagy hegy alatt Folyik a szerelempatak. Aki abból vizet iszik, Babájától elbúcsúzik. (GYÖRGY HORVÁTH: 5.) Míg a patak, folyó, tó jelkép alkalmazásának tapasztalati alapja van, a tenger a magyar népköltészetben inkább elvont fogalom: az alföldi paraszt vagy pásztor, a hegyek között élő székely a valóságban szinte sohasem láthatott tengert. Régi szeretőmért mit nem cselekednék, Tengernek a vizét kanállal kimerném. (DOBSZAY: 308. sz.)

124

20. TŰZ A tűz a szerelem attribútuma. Hőn szeretésről, szerelem tüzéről, szeretet melegéről beszélünk. A forróság, túlhevített szenvedély azonban már erotikumról, nemi vágyról tanúskodik. Megrakták a tüzet, Mégis elaluszik. Nincs az a szerelem, Ami el nem múlik. (JÁRDÁNYI: I./ 39. o.) A fiziológiai alapú hőérzet, izgalmi állapotban hevesebbé váló vérkeringés tapasztalatának irreálissá fokozása érzékelteti a gerjedelem mértékét. Országúton fut a nyúl, Ég a p...d, majd kigyúl. (VAJDA: 20. o.) A 'női alfél' és a tűzhely, kemence képzettársítás szinte általánosnak mondható, s a hagyományos paraszti közösségben közérthető eufemizmus volt. Sárinak van nagy katlanja, Belefér egy csóva szalma. (VAJDA: 40. o.) A testi szerelem és a tűz kapcsolatának a szókimondó, trágár formától az alig sejthető burkolt célozgatásig minden fokozatára akad példa népköltészetünkben. Ég a rőzse, szaladj Örzse, Mert leég a p...d szőre. Ha leég a p...d szőre, Kutyának se köll a bőre. (MNT: VII./ 9. sz.) Rejtettebb utalást tartalmaz egy hasonló képeket alkalmazó másik dal: Falu végén ég a fatűz, Mellette egy szép barna szűz.

125

Megégett a zsebkendője, Elhagyta a szeretője. (Dudanóták: 64. Sz.) Jellemzően a barna szűznek a zsebkendője ('hymen') égett meg a szerelem tüzétől. A következő, jelképekből építkező szöveg csak a másodlagos szinten értelmezve válik összefüggő egésszé. Túl a Tiszán jegenyefa felnyesve, Oda van a kis pej lovam megkötve. Ládd-e, babám, mire visz a szerelem, A zsebkendőm is megégett kereken. (SEBESTYÉN: 87.) Lehet némi alapja annak, hogy egyéb, ártatlan tűzrakásokban is hozzáadódó erotikus üzenet lappang. Árok partján rakjál tüzet, Kata! Forralj nála édes tejet, Kata! Szeljél bele zsömlebelet, Azzal kínálj meg engemet, Kata! (JÁRDÁNYI: II./ 54. o.) A tejforralás motívumát más érzéki jelképek társaságában is felfedezhetjük: Csipkebokrot vágattam, csak úgy ropogott, Édes tejet forraltam, jaj, de édes volt! Hej, rongyos a csizmám, úgy szégyellem, hogy Babám mondja: öleljem meg, úgy akarom, hogy! (Gyöngyvirág: 39. sz.) A tűznél nemcsak édes tejet lehet forralni – becses holmit szárítani és szárítkozni is lehet. A következő dal minden elemét bemutattuk már más-más kontextusban, így különösebb magyarázatra nincs szükség: Nem kell nékem a kendered, csak a pozdorjája, Pozdorjából tüzet rakok, megmelegszem nála. Pozdorjából tüzet rakok, megmelegszem nála, Szeretőmnek keszkenőjét megszárítom nála. (VMND III., 172/8.)

126

21. ÁRNYÉK A jelképtárak és jelképkutatók ez idáig nem foglalkoztak az árnyék többletjelentésével, pedig néhány lírai népdalszövegben visszatérő motívum. Szagos a rozmaring, szagos a rozmaring, Földre hajlik az ága. Gyere, kisangyalom, gyere, kisangyalom, Ülj az árnyékába. (közismert) A rozmaringbokor nem vethet valami nagy árnyékot, s nyilván nem pusztán annak hűvöse miatt csalogatja oda a legény a kedvesét. Egyéb különös árnyékba húzódást is ismer a népdal: Búza közé szállt a dalos pacsirta, Mert odafenn a szemét mind kisírta. Búzavirág, búzakalász árnyába Rágondolt a régi, első párjára. (JÁRDÁNYI: II./ 71. o.) A búzakalász árnya is csak képletes fedezék lehet még a dalos pacsirtának is. Hajnalban még nemigen kell az árnyék hűvös oltalmát keresni, így csakis valami rejtett célzás lappanghat a következető sorokban: Levelesi csárda előtt van egy fa, Oda kötöm a lovamat hajnalba. Lovam árnyékába hajtom a fejemet, Oda várom a kedves szeretőmet. (Viola: 80/2. sz.) Népszerű moldvai dal szövege az alábbi: //: Megvirágzott a diófa :// //: Nagyot hajlott három ága :// //: Még nagyobbat az árnyéka :// (MNT: VII./ 317-328. sz.) A diófa barkája, a hajladozás – az ágé vagy az árnyékáé – külön-külön már ismerős. Itteni szerepük nem értelmezhető az elsődleges jelentés-

127

szinten. Az érzelemkifejező irracionális költői valóságba való átbillenést tanúsítja, hogy az árnyék nagyobbat hajlik, mint az ág. Egy másik moldvai virágének nem a búslakodáshoz, hanem az enyelgéshez kerít árnyékot: //: Tavaszi szél utat száraszt, virágom, virágom, ::// //: Minden madár társat választ, virágom, virágom. ::// //: Már én immár kit válasszak, virágom, virágom? :// //: Én tégedet, s te engemet, virágom, virágom, :// //: Bújjunk egymás árnyékába, virágom, virágom. :// (DOBSZAY–SZENDREI: III/110.)

128

22. ÖLTÖZET Az öltözet egyes darabjai elsőrendűen alkalmasak szerelmi cselekmények sejtetésére (például szoknya, pendely, gatya). A viselet más darabjainak kétértelmű megnevezhetőségét használatuk módja (csizma, kesztyű), vagy alakjuk, megjelenésük (kendő, suba) folytán aknázza ki a népdal. A csizma népszerű, egyik legkönnyebben azonosítható népi szerelmi jelképünk. Asszociációs alapját pajzán találósunk frappánsan mutatja be: Fekete lyuk, vörös hús, Izeg-mozog, belécsúsz. Mi az? (Megfejtés: csizma). vagy:

Füstös fazék, veres hús Izeg-mozog belecsúsz. (VAJDA: 140. o.)

Szólásaink között is akad jó néhány, amely a csizma-közösülés asszociáción alapul: felmenne már az anyja csizmája (lányról): érett már a szerelemre, házasságra; felhúzta a más csizmáját: elszerette a más feleségét; szűz, mint a csizmám talpa a földtől: dehogy szűz. Ez utóbbi szólásra rímel az Erdélyben közkedvelt lakodalmi dal: A csizmámba nincsen ták29, nincsen ták, Ellopták a leánykák, leánykák, Aj, lalala.... (LAJTHA: 86. sz.) Más szövegek is használt, elkoptatott csizmáról szólnak, melyeket leggyakrabban a tánc koptat el. Új a csizmám, nincsen talpa, (!) Mert a sok tánc elkoptatta. Nem bánom, hogy elkoptatta, Majd lesz varga, (a)ki megvarrja. (Százszorszép: 31/6. sz.) Tanulságos a következő tréfás lakodalmi menyasszonyének is: 29 ták: lyukas csizmába helyezett, oda nem varrt bőr- vagy posztódarab

129

Máma péntek, hónap szombat, maj kéretni gyünnek, Hónapután vasárnap lesz, akkor majd elvisznek. Uccu, édes gyenge pucám, de nagy kínra visznek, Harmadnapot nem várhatnak, kaptafára ütnek. (MNT: III./ B, 25. sz.) Az elhagyott legény burkoltabb szövegkörnyezetbe tette panaszát: Csizmám elszaggattam, Patkóm elkoptattam, Mégis, rózsám, Tőled elmaradtam. (MNEGY: 34/ a) A szövegben teljesen természetesen kapcsolódik a csizma és a csizma sarkára vert patkó. Igen sok variánst találunk a Béreslegény (betyárgyerek, Rózsa Sándor) mezítláb ment szántani... kezdetű szövegre. Béröslegény mezítláb ment szántani. Otthon hagyta a csizmáját patkolni. Kilenc kovács nem merte elvállalni, Egy sem tudott rózsás patkót csinálni. (MNT: VI./ 351. sz.) Bartók Béla 1907-ben Felsőiregen (Tolna) gyűjtötte föl a szöveg következő változatát, minden bizonnyal a variánscsalád őstípusát: Elment a lány a legénnyel szántanyi, Otthun hagyta a p...ját nádányi.30 De a kovács nem merte fővádányi31, Mert nem tudott szőrös vasból dolgozni. (MNT: VI./ 366. sz.) E szöveggel magyarázatot kapunk a szerencsepatkó babonájára is, hiszen a genitáliáknak egykor rontáselhárító erőt tulajdonítottak. Népköltészetünk különböző műfajaiban is rábukkanhatunk a lányok-asszonyok patkójának nyomára. Az ifjú leánynak Rostélyos patkója 30 nádányi: 'nádalni' 31 fővádányi: 'fölvállalni'

130

Az özvegy embert Könnyen seggbe rúgja. (MNEGY: 210; MNT: III./1.) A rostélyos jelző ebben az esetben megfelel a csipkés sztereotip jelzőnek. O. Nagy Gábor szólásgyűjteményében az elrúgta a patkót szólás magyarázata: 'házasságon kívül teherbe esik'. Úgy látszik, eredetileg egy kicsit általánosabb lehetett a szólás jelentése ('megtörtént a testi szerelem'). Így tudjuk egyeztetni a nyelvtörténeti adatolású szólással: Arra bírja az együgyű személyt, hogy végre elveszítve a pártát elrúgja a patkót. Népdalainkban a lovak is elrúgják, elvesztik patkójukat. Kis pej lovam hámba hált az éjszaka, A lábárul a rézpatkót lerúgta. Ha lerúgta, ráveretem még egyszer, Szüret után a szeretőm veszem el. (MNT: IX./ 633. sz.) Széles körben, sok változatban ismert a dal, amelyben a ló lábáról leesik a patkó, csak egy marad rajta, s újra kell patkolni. 1. Most jöttem Gyuláról, 2. Csak egy maradt rajta, Gyulafehérvárról, Az is kotyog rajta, Leesett a patkó a lovamnak Gyere, kovács, régi jó barátom, A három lábáról. Igazítsd meg rajta. (JÁRDÁNYI: II./ 5. o.) A fentiek fényében érdekes háttérjelentés sejlik ki a következő népdalból: Csizmám elszaggattam Patkóm elkoptattam Mégis édes rózsám Tőled elmaradtam (Muskátli: 24.) A következő moldvai csángó dalban a szöveg természetes logikája nagymértékben álcázza a gyanítható második jelentésszintet. Téli-nyári laboda, Szürke lovas katona. Katonának Kata kell, S a lovának patkó kell. (MNT: X./ 772. sz.) 131

Ha a csizmának, lónak feminin tartozéka a patkó, illő, hogy legyen egy masculin kiegészítő párja is. Mindkét jelképhez jól illeszkedik a férfiak sarkantyúja. Átugrottam Tisza vizét lovastul, Beleesett a sarkantyúm rudastul. Majd kifogja az a gyenge viola, Aki engem megvigasztal valaha. (BODOR A. közlése) Rézsarkantyúm lovam szügyébe vágom, Még az éjjel felkeresem a párom. (Tulipán: 35/3. sz.) A rézsarkantyú felszerelésében – a népdalok tanúsága szerint – a lányok is segédkeztek. Ez a kislány, barna kislány, rezet hozott az este. Rézsarkantyút, rézsarkantyút csináltatott belőle. Aj, de szépen csengett-pengett csütörtök este, Mikor azt a régi jó babáját ajtaján beengedte. (Viola: 74. sz.) A patkó és a sarkantyú is rézből készül népdalainkban, méghozzá sárgarézből, hiszen a köznyelvben a réz kifejezést erre az ötvözetre használták. Megismerem a babámat ragyogó, csillogó szeméről Ő is megismer engem sárgaréz sarkantyúm pengéséről. (Tulipán: 10/2. sz.) A sarkantyú összeverése a „tánc” közben határtalan jókedvről is árulkodhat. Sikolt, rikolt a sarkantyú, Csókot kíván a galambom. Adjon neki a kisasszony, Ne kívánja olyan nagyon. (GILICEMADÁR: 59/1. sz.) A túl sok tánc azonban megárthatott! Érdekes eseményekről számol be jelképes nyelvén a következő dal. Fáj a lábam, mert feltörte a csizma, Mert ott jártam, ahol nem kellett volna. 132

A kell annak a kutya betyárnak, hadd fájjon, Senki megunt babájáho ne járton. (A magyarság népzenéje: 0350 sz.) A népdalok szövegeiben a lányok inkább cipőt viselnek, ami – ha nem vigyáznak rá – elsározódik. Tulsó soron esik az eső, Ne menj arra, rózsám, eleső. Elsárzik a piros cipellőd, Megver érte a régi szeretőd. (OLSVAI–VÁRNAI: 114. sz.) A lányoknak megkülönböztető, lányságukat hirdető viseletük a hajba font vagy kötött pántlika. Addig élem világomat, Míg szél fújja pántlikámat. A pántlika könnyű gúnya, Mert azt a szél könnyen fújja. (De a ruha nehéz gúnya, Mert azt a bú nyomdogálja.) (Rozmaring: 53/1. sz.) A szövegekben esetről-esetre változhat, vörös vagy sárgarézből készült tárgyakról van-e szó. Számunkra igen valószínű a sárga (csillogó) szín szimbólumképző szerepe – ezt erősíti a sárig-sár alakok jelentéstartalma is. A pántlikát büszkén, kevélyen hordták az eladósorban lévő leányok, mintegy incselkedtek vele a legényeknek: Irigylik a lányságomat, Azt a piros pántlikámat. Bokorra kötöm a végét, Úgy sétálok Bátán végig. (OLSVAI–KÖNCZÖL: 54. sz.) A kendő népdalainkban nem csak egy viseleti darabot képvisel, állandó szimbólumként is értelmezhető bizonyos szövegekben. Új a kendőm, el akarom hordani, De az anyám nem engedi feltenni.

133

Engedd, anyám, úgysem soká kötöm fel, Sej, a jövő nyáron a gyöngykoszorút kötöm fel. (Gyöngyvirág: 26/4. sz.) A kendő elvesztése, megégése, megázása a lányság elvesztéséről árulkodik (kendő: 'hymen'). Elvesztettem zsebkendőmet, megver anyám érte. Megtalálta egy szép legény, csókot kíván érte. Szabad szombat, szabad péntek, szabad szappanozni, Szabad az én galambomnak, egy pár csókot adni. (DOBSZAY: 84. sz.) A zsebkendő megégésével már találkoztunk, ugyanez történhet a kendővel is. Amott jön egy kis barna szűz, Kendőjére pattant a tűz, Ragyogó csillagom. Lám de szennyes a kendője, Talán nincsen szeretője, Ragyogó csillagom. (MNT: VIII./ 989.) A szennyes kendővel és mosásával már találkoztunk az előzőekben. A víz témakörében a kendő megázását fejtegettük. Analóg jelentés más szövegkörnyezetben: Udvarom közepén van egy nagy eperfa, Jaj, de sokszor megáztam alatta. Megázott a csipkés szélű selyem zsebkendőm, Nem tagadom, anyám, vártam a szeretőm. NAGY: 37. sz.) Van azonban, aki nem örül a pántlika kendőre váltásának. Piros kendőm, de elvettél mindentől, Elvettél a szép leányéletemtől. Már ezután nem mehetek a bálba, Nem állhatok a lányok közé a sorba. (Maczkó M. közlése)

134

A fenti szöveg jó példa arra, hogy a kendő szimbólum nincs ellentmondásban a viseleti hagyománnyal, ahol a kendő a férjhez ment asszonyok jelölője. Nem térünk ki részletesen a jegykendő egyértelmű jelentéstartalmára, bár számos népdalban megtaláljuk ezt a motívumot is. A jegykendő szétszakítása természetesen a szerelmi kapcsolat megszűnését jelentette. Erről egy szép megfogalmazású szlavónaiai szöveg tanúskodik: Az én keszkenőmnek Széle a közepe Elhagyott szeretőm Fársáng közepébe (PENAVIN) A kendőből könnyen lehet kötő, s akkor oda kerül, amit jelkép gyanánt eltakar. Hej, kis izé, kis izé, De jó az a kis izé Ami a kötő alatt Mosolyogva csalogat. (MNT: III./ B, 330. sz.) A lyukas kötőből a kék ibolya kihullása magáról a hűtlenségről árulkodik: A kiskertem körül van ibolyával, Gyere, babám, szedd a kötőd aljába! Lyukas a kötőm eleje, sej, de a lila, Kihullik belőle a kék ibolya. (VMND: I./ 153/1. sz.) A tarka kötős kondásnét a színek fejezetből ismerjük, most a kurta (ez is félrehallható) kötős kanásznéval ismerkedhetünk meg: A kanásznak kurta inge, Kurta kötős felesége. Kurta kötő libeg-lobog, Kanász f...a beléd (sic!) mozog. (MNT: VIII./ 324. sz.) Ezek után nem meglepő, hogy lyukas rokolya (szoknya) is akad egyikmásik népdalban. Jaj, istenem, mire vitt a szerelem, A rokolyám mind elégett kereken. 135

Úgy elégett, meg sem tudom fódozni, Jaj, istenem, mit tudjak én csinálni. (MNT: VIII./ 481. sz.) A valós szoknyát meg lehet foltozni, a népdal rokolyáját azonban nem lehet újjávarázsolni, sértetlennek feltüntetni. Fölmásztam a kemencére, Leégett a szoknyám széle. Aja, jaj, a szoknyám széle Mögver az uram estére. (DOBSZAY–SZENDREI: I/B IV/1) Népdalaink tanúsága szerint a szoknya igen könnyen aggatózik, fölakad a csipke-, tüske-, rózsabokor ágába. Barna kislány piros posztószoknyája Fölakadt a rózsabokor ágába. Rózsabokor, ereszd el a piros posztószoknyámat, Még az éjjel megcsalom a babámat.

Kisangyalom bokorugrós szoknyája Fölakadt a tüskebokor ágába. Tüskebokor, ereszd el a szoknyámat, Meg akarom ölelni a babámat.

(MACZKÓ–RÓNAI: 26. o.)

(OLSVAI–KÖNCZÖL: 150. sz.)

Sajnos ezekből a szövegekből, a szoknya fennakadásából nem derül ki egyértelműen, hogy ez a kép önmagában kapcsolatot jelképez, vagy inkább gátló körülményt, ami a kapcsolat létrejöttét hátráltatja. Mindkét értelmezés helytálló lehet. A pendely, a legalsó (női) ruhanemű önmagában is erotikus képzeteket kelt. Gyakran el sem jut a jelképi szintig, a szövegkörnyezetben eleve érzéki cselekményt sugall. A bátai bíró lánya Egy pendelybe ment az ágyba. Jaj, de megkönyörögtetett, Míg az ágyába eresztett. (MNT: VI./ 399. sz.) Kivételesen érdekes a képszerű fogalmazása a következő dél-dunántúli dalnak is: Horgas hídja négy lábon áll, Az én rózsám azon sétál. 136

Olyan vékony a pöndöly rajta, Mintha vöröshagymahártya (!) héja volna. (OLSVAI–KÖNCZÖL: 60. sz.) Pendelyre vonatkozó szólásunk ötletesen fogja egybe a felhajthatóság és a hajlandóság járulékos jelentését: Esendő az ember, hajlandó a pendely. Az alábbi, lakodalomhoz kapcsolódó nótából kétségtelenül burkolt jelképes üzenet hámozható ki: A menyasszony pendelye A karóra van téve. A vőlegény mellette, Hogy a szél el ne vigye. (MNT: III./ B, 335. sz.) Ez a szövegtípus igen közkedvelt a Székelyföldön, sok változatban él. Legismertebb formája: 1. Komámasszony pendelye 2. Azt a szél el nem viszi, Kertre ki van terítve. Mert a folt nem engedi. Komámuram ügyeljen, Mert a cérna meg a folt Hogy a szél el ne vigye. Háromezer pengő volt. (MNT: III./ B, 25., IX./ 363. sz.) A folt, mivel lyukat takar, lyukat „tömít”, masculin erotikus jelleget kaphat. Egyértelmű szöveg is akad erre a képzetre: Ismertem apádat, Nagyon nagy gazda volt, Nadrágján, kabátján Egymást hágta a folt. (MNT III./A 653. sz.) A szöveg más variánsában a hágta kifejezést a szókimondó b...ta kifejezés szerepel. Így a megtalálta zsák a foltját szólásunk erotikus háttérjelentéssel is rendelkezik. Nem egyértelmű O. Nagy Gábor magyarázata az ide vonatkozó szólásokra, de mindkettőt házasulandó fiatalokra használták(!): vastag folt lesz arra (nem való az a lány ahhoz a legényhez, akivel össze akarják boronálni); nagy folt van a pendelyén (van annak a lánynak földje is hozományul). Nemcsak a foldozás, hanem a varrás erotikumára is rámutat a következő szövegpélda: 137

Addig várjá, míg a gatyám megoldom, Valamennyi lyuk van rajtad, befoldom. Úgy befoldom, úgy befoldom, majd meglásd, Azt se tudod, döfés volt-e vagy szúrás. (MNT: VII./ 183. sz.) Férfi viselettel viszonylag ritkábban találkozunk népdalszövegeinkben, és azok jelképessége sem mindig teljesen egyértelmű, ám valamiképp az eddig áttekintett témakörökhöz kapcsolódnak. A Dél-Dunántúlon, illetve a Mezőségben népszerű az alábbi két dal: Üngöm, gatyám de szennyes, Magam vagyok szerelmes. Üngöm, gatyám eladom, Mégis megházasodom. (OLSVAI–VÁRNAI: 134. sz.) Szennyes ingem, szennyes gatyám, Mezőségen lakik anyám. Nincsen fája, se hamuja, hogy az ingem megszapulja. Ne nézd, hogy én szennyes vagyok, mert szívemen nincsen mocsok, Az az egy pecsétje vagyon, szerettelek, rózsám, nagyon. (Mezőség) Nyilvánvalóan szeretőt keres magának az ing, gatya tulajdonosa, aki (akivel) „tisztára mossa” ruháit. Ezt a képzettársítást találjuk egy somogyi változatban is, incselkedő szövegkörnyezetben. Komámuram leszödött gatyája lecsúszott és beleért a sárba Komámuram ne törődjék, most vele, most vele ha velem hál kimosom reggelre. (MNT: X./ 786./ 2. sz.) A gatya besározódása ugyanolyan képletes, mint a kimosása. Népdalainkból az is kiderül, hogy a gatya, ing könnyen szakad, reped, ilyenkor szeretőre van szükség, aki megvarrja. Fölmentem a diófára, (!) Elszakadt a gatyám szára. Rózsám, az anyád angyalát, Varrd össze a gatyám szárát! (OLSVAI–VÁRNAI: 140. sz.) 138

Hej, rozmaring, rozmaring, (!) Leszakadt rólam az ing. Van már nékem kedvesem, Ki megvarrja az ingem. (Dudanóták: 69. sz.)

A gatya, nadrág – ugyanúgy, mint a csizma – feminin jelleget kaphat, mivel „felhúzzák”, a lábat a gatyaszárba dugják. Ugyanezt a képzettársítást teszi lehetővé a kesztyű, különösen a prémes szőrkesztyű. Szőrkesztyű, bőrnadrág, Kisangyalom, ne vedd rád. Mert hogyha rád veszed, Elmegy tőle az eszed. (OLSVAI–KÖNCZÖL: 71. sz.) Mivel a gatya olyan széles, mint a szoknya, ugyanúgy aggatózik, mint ez a női viselet. Bene Vendel tizenhat szél gatyája Fennakadt a csipkebokor ágába. Csipkebokor ereszd el a gatyámat, Hadd öleljem meg a kedves babámat. (HORVÁTH: 188. sz.) A férfiak viseletében mégis a szűr és a szőrös suba, illetve bunda volt a legrangosabb, büszkén viselte gazdájuk. Cifra szűröm Komáromba vettem, Kiért harminc forintot fizettem. Ha én azt a nyakamba kerítem, Minden kislány szeret akkor engem. (Muskátli: 23.)

Cifra bunda szögre van akasztva, Gyere, rózsám, akaszd a nyakamba. Hadd járjuk el azt a csárdás táncot, Fejérváron zörgetik a láncot. (JÁRDÁNYI: I./ 125. o.)

Míg a szűrnél és a bundánál nem derül ki egyértelműen, mitől van szerelmi vonzata, a subáról ezt is megénekelték. 1. Suba, suba, kerek aljú suba, Nem adnálak hat ökörért oda. Mer az ökör csak járomba való, De a suba szépasszonytakaró. (KÓNYA)

2. S ha elveszik a szűrödet, Mivel takarsz bé engemet? Van nekem egy cifra bundám Bétakarlak, kedves rózsám. (LAJTHA 61. sz.)

139

23. TÁRGYAK, MŰVELETEK A mindennapok használati tárgyai, szerszámai, anyagai gyakran szerepelnek jelképi értelemben lírai népdalainkban. Nemritkán nehéz meghatározni és szétválasztani, hogy maga a tárgy vagy a hozzá kapcsolódó cselekmény a jelképalkotás alapja (fejsze-favágás; szita-szitálás). A szőrös, szálas tárgyak, mint a söprű, kefe, meszelő, magától értetődően a szeméremszőrzetre emlékeztethetnek, de a velük végzett munka is erotikus jelentést kaphat. Szőrös szaladgál kopaszon – mi az? A találós megfejtése: meszelés. A söprés másértelmű jelentéséről már részletesen szóltunk a ház-udvar tárgykörnél, a kefélés erotikus vonzatát pedig – úgy hisszük – senkinek sem kell magyarázni. Egy-két érdekesebb népköltési példát azért megemlítünk. Moldvai lakodalmas dalból való a következő két sor (a berbetél tájszó szeretkezést jelent): Min fésülöd, min keféled, méges csak borzas vagy, Megfésüllek, megkeféllek, meg is berbetéllek. (MNT: III./ B, 24. sz.) Az Alföldön egykor széles körben lehetett ismert ez a vulgáris szövegű dal, melynek számos változatát ismerjük: Hallod, rózsám, mit dudorász a szúnyog? Hogy én néked a lábad közé szúrok. Kár volna még Oda szúrni szegénynek, Gyenge az izéje szőre kefének. (MNT: VII./ 133. sz.)

Kisangyalom, azt zümmögi a szúnyog, Még az éjjel a jukadba beszúrok. Kár volna még Oda szúrni szegénynek, Gyenge még a p...d szőri kefének. (MNT: VII./ 177. sz.)

A sűrű szita is gyakran szőrből készült. A szitálás szimbolikájáról a gabona-feldolgozásnál szóltunk, itt most csupán néhány szólással egészítjük ki a példák sorát. O. Nagy Gábor gyűjteményáben jár-kel a farával, mint a szitás malom, vagy bérbe adta a szitáját: szajha lett; árulja (kiköti, eladja) a szitáját: a nő erkölcstelen életet él, fűvel-fával szeretkezik.32 Az edényekről általánosságban elmondhatjuk, hogy a női princípiumot képviselik, nemritkán szűkebben értelmezve magát a női nemi szervet jelképezhetik. 32 O. Nagy Gábor: i. m.

140

Kárász Panni mézes bögre, Föl van a szögre biggyesztve. Péter Pista odaszokott, Mézesbögrét nyalogatott. (JÁRDÁNYI: I./ 172. o.) Kétkrajcáros kisbögre, Feküdj mellém, Bözsike, Tiszáról fúj a szél. Feküdj mellém, majd nem ér, Majd betakargatlak én, Tiszáról fúj a szél. (KÓNYA) A fazéknak elsősorban a főzés révén van jelképi értelme, de önmagában véve is jelképgyanús. Kicsi fazék tűznél, Nagy a födő rajta. Belepi-e, nem lepi, Kedves kisangyalom? (OLSVAI–KÖNCZÖL: 40. sz.) A főzéssel kapcsolatos szövegek közül érdemes még egypárral megismerkedni. Tanulságos a dél-alföldi szöveg, mely részben burkoltan, részben nyíltan szól a feleség csalfaságáról: 1. Mögrészögödött mán a csősz Anyjuk, néki többet ne főzz. Meg ne kínáld a borombú, A lovát az abrakombú! (MNT: VII./ 45. sz.)

2. Mögkínálom biz én, apjuk, Mert énhozzám csősz ritkán jut. Ha ken kimén a tanyára, Csősz gyün hozzám éjszakára.

A szöveg egyértelműen társítja a részegséget és a szerelmi bódulatot. A főzés, borivás, lóetetés ebben az esetben halmozódó szinonimák. A kétértelműséget ötletesen kihasználva jött létre a következő szövegpéldánk, melybe a (be)csúsz(ni)–csusza szójáték is beleszövődik. Csiszáréknál fől a csusza, Két tál közé van borítva. (MNT: III./ B, 206. sz.) 141

A lyuk egyértelműen női princípium, így a lyukas edények is jelképértéket nyernek. 1. Tej, túró, tejfel, Gyócsgatya, pendely, Azért a kis bolondságért Majd meghal az ember (Dudanóták: 52. sz.)

2. Likas teknő, likas tál, Jaj, de régen nem adtál. Száradjon el a köldököd, Ha énhozzám nem dörgölöd.

A tej és származékai, túró, tejfel és vaj közkedvelt jelképek voltak, de még a vajköpülés és a melléktermékeként keletkező savanyú nedvű író is. Ez a kislány tejfölét Mind ellotyogtatta. Utána ment egy legény, Mind fölnyalogatja. (Rózsa: 63/2. sz.) A vaj előállításakor a köpülés mozdulatai egyértelműen a nemi aktus képzetét keltik. Tudlika, nudlika, Szőrös anyád lika. Elmúlt esztendeje, Nem köpőtem benne. (MNT: X./ 313.) A Délvidéken köpülés közben rigmust is mondtak, feltételezhetően rontáselhárítás céljával: Falu végén hasas lány, hasas lány, Írós vajat kíván, kíván. De biz ebbü nem ösző, nem ösző, Míg csak le nem betegsző, betegsző. (KÓNYA) A jelképalkotásnak felettébb kedvez, hogy a túróval egybecseng a túr ige. Kecsketúró, juhtúró, Mind a kettő jó túró. Gelegenye túróval, Nem bírok a fúróval. (MNEGY: 402.) 142

Nána, nána, Tiszanána Kőbül raktam túróvárat. Várat, várat, túróvárat, Legényeknek lakóházat. (Százszorszép: 31/1. sz.)

Nyelvi játékra alkalmat ad az is, hogy a túró jól rímel a fúróra. Hideg málé túróval, Nem bírok a fúróval. (MNT: III./ B, 311. sz.) A lakodalmi szokások szókimondó rigmusai közt találjuk az alábbit: A túróra vizet öntnek, Domikának mondják. A lányokat kifurkálják, Menyecskének mondják. (MNT III./A 581 sz.) A lukfúrás annyira egyértelmű cselekmény, hogy inkább csak eufemizmusnak tűnik, mintsem metaforának. Minapában egy szép asszony Hozzám adta magát. Addig-addig kerülgetett, Kifúratta magát. (MNT: IX./ 169. sz.)

Sárit megcsípte a darázs, Lába között van a fúrás. De jó volna vele hálni Hány numerát tud csinálni? (MNT: IX./ 61. sz.)

A hordó csapra verése is hasonló képzettársításra ad módot: Ha engemet valaki Hordó helyett fúrna ki, Nem mondanám én neki, Nagy a fúró, vegye ki. Hasonló képzettársítás eredménye a következő találós vers is, a bor lopótökkel (lopóval) való kiszívásáról: Hasam a hasadon Tököm a lukadon Bolond a tököm Ha beléd nem lököm. (CSORBA) A Luca-napi termékenységi jókívánságokban – mint már láttuk a korábbiakban – együtt szerepel a fúró a fejszével: A ketek fejszéje (fúrója) úgy álljon meg a fába, mint p...m a lányba. Illetve másik változatban: Úgy megálljon a maguk fejszéje a nyelébe, mint az én p...m a hüvelyébe. Ebben az esetben valóban nem lehet szétválasztani, mi a képzettársítás alapja: 143

maga az eszköz, vagy a vele végzett cselekmény. Nyilván mind a kettő. A kapa esetében azonban – úgy tűnik – az eszköz nem, csak a vele végzett földmegmunkáló művelet, a sok hajlongással járó mozdulatsor idézi fel csiklandós megfelelőjét. Három bokor saláta, Három kislány kapálta. Nem kell nékem saláta, Csak az, aki kapálta. (MNT: VIII./ 474. sz.) Nem mellékes: ha a lányoknak rövid a szoknyája, (alsónemű nélkül) a hajlongás a férfiaknak elegendően erős képalkotó motívum. A cselekvések természetes megoszlása a népdalokban is megjelenik: Legényeknek kaszálás, a lányoknak kapálás. Az egy szőlőt kapálnak szólásunkban éppen ezért a szőlőnek nincs jelentősége. A más kertjében kapálgat: más feleségét szereti, vagy a Nehezebb kétszer kapálni, mint egyszer megházasodni szólás bizonyítja, hogy a kapálás határos az örömök itt tárgyalt kertjével. Némely tárgyaknál azt tapasztaljuk, hogy szövegről szövegre képviselnek női, illetve férfi princípiumot. A szőrtarisznya egyes szövegekben a női szeméremdombot helyettesíti, más esetekben a férfi herezacskóját. Vörös róka az erdőbe, Szőrös p...a a pöndölybe. Vörös kolbász a gatyába, Tegyék a szőrtarisznyába. (MNT: III./ B, 305. sz.) „A könnyűvérű fehércselédekkel jó barát [a bérkocsis]. Elviszi őket egy-egy útra ingyér, azok a szőrtarisznyával fizetnek.”33Láttam a p...at, Hétszer vetett lángot. Láttam azt a vadászt, Ki benne vadászott. Szőrös tarisznyával, Meztelen puskával. (MNEGY: 27.) 33 KISS: A szegény emberek élete, 138.

144

24. SZEMÉLYEK Végezetül sorra vesszük azokat a személyeket, akiket társadalmi állás vagy rokonsági fok szerint neveznek meg erotikus cselekményre utaló népdalaink. A férfi kedves, szerető népköltészetünkben leggyakoribb megnevezése: barna legény (barna babám). Esetenként a barna legény felcserélhető a béreslegénnyel, ez utóbbival azonban már szűkebb, célzottabb jelentéstartalom határolható körül. A béres a gazdánál meghatározott időre szerződött munkát vállal, ilyenformán esetenként az asszony ura melletti, azt alkalmilag helyettesítő szeretőt jelképezheti a valós élet ilyenfajta epizódjairól árulkodva. A béres tényleges munkája ugyanis, a szántás, vetés, fűkaszálás, kapálás, jószággondozás és legeltetés mind a népi szerelmi jelképek fogalomtárába tartozik. „A gazdasszony is sokszor foglalkoztatja a kisbérest. Némelyik nem is tud élni a kisbéres nélkül. Minden kicsiségért bekiáltja a gyepről, mert senki sem tudja kedvére bekötni a meszelőt, úgy beékelni, úgy beékelni a szénvonót, mint az a nagy löbödör kisbéres, a Palkó. Gyere be te! Palkó! A fene húzzon ki – kiáltja neki, kivált akkor, ha maga van a tanyában. Gondja van rá, hogy maga legyen minél sűrűbben. Mikor négyszemközt van Palkóval, más hangon folytatja a beszédet. Hallod- e, Palikám! Nézd mán, tésztás a kezem, gyere kösd meg itt hátul a kötőmet, ennek is most köllött elódzani. Palkó szó nélkül megteszi. Na, Palikám, most mán ékeld be jól a szénvonót, aztán kimöhecc. Majd sütök én neköd vesét. Van olyan gazdasszony, aki még az előkét is a kisbéressel téteti föl. De olyan 'szelíd természetű, jó gazdasszonyok' is találtattak, akik nem egy jóformájú kisbérestől vették el a fejevizét.”34 Erotikus népmeséink férfi főszereplője a béres, aki a ház körüli munkálatokban gyakran maradhat négyszemközt a család női tagjaival. Erről tanúskodik Burány Béla Szomjas a vakló című erotikus mesegyűjteménye, melyben (7,9,13,16,18,27,18,49) igen gyakran a szolgáló, béres (kocsis) a főszereplő. Talán nem mellékes körülmény, hogy a Dunántúlon, ahol a legtöbb béresdal lelhető fel, béresnek mondták a nagycsaládban élő férfiakat is. Ebben a gondolatkörben is érdemes újragondolni jól ismert béresdalainkat: Béreslegény mezítláb ment szántani, Béreslegény, ne rakd meg a szekeret, Béreslegény, hová hajtod az ökröt, Béreslegény hajt a kútra itatni stb. 34 KISS: u. a.: 95.

145

Kevésbé nyilvánvaló és közismert a bíró jelképi szerepe népköltészetünkben, pedig nem kevés szerelmi és pajzán dalban bukkan fel az alakja. A kemencén az író, Beleesett a bíró, Dárom, madárom! (JÁRDÁNYI: I./ 61. o.) A közismert dunántúli ugrós tréfásnak tűnő szövege valójában erotikus töltést hordoz. Ez világosabbá válik egy hosszabb és ilyen tartalmakra közvetlenebbül utaló szövegből: 1. Kisasszony felment a fára Szálka ment az ágyékába. Ő azt mondja, piszkáljam ki, De a fene sem állja ki.

2. Hogy én aztat megpiszkáltam Egy üveghintót találtam. Ha neked van üveghintó, Nálam van a szolgabíró.

3. Nyissuk ki az üveghintót, Küldjük be a szolgabírót. Döcögött az üveghintó, Kiszállott a szolgabíró. (MNT: VII./ 118. sz.) Nyilvánvalóan a bíró (szolgabíró) jelen esetben a hímtagot jelöli. A szolgálattétel mozzanata mellett alighanem a szó maga is – analóg módon, mint a túr-túró – erotikus holdudvart teremt azáltal, hogy a bír értelemszerűen a potens igéje. Jó néhány moldvai népdalban, amelyekben a szerelmi jelképek egymást követik: Mihály bíró, János bíró, István bíró a szereplők. Megvirágzott a diófa, Nagyot hajlott három ága, Még nagyobbat az árnyéka. Árnyék alatt egy vetett ágy, Ki s ki fekszik abba zágyba? Fekszik, fekszik István bíró... (MNT: VII./ 317-319, 321, 323, 325, 328. sz.) A bíró ilyeténképpen is megfejthető mellékjelentésével a szövegkörnyezet is szerelmi aurát kaphat.

146

Az őrhalmi bíró udvarába Beakadt a ruhám a csipkefába.

Diósdi bírókiskertjébe Megérett a ropogós cseresznye.

(Gyöngyvirág: 72. sz.)

(Tulipán: 21/2. sz.)

E gondolatmenetet folytatva kissé más színben mutatkozik a bíró lánya motívum is. 1. Édesanyám, meghalok, 2. Édesanyám, nem lehet, Testamentumot írok. Mert azt mondják, hogy gyerek. Édes fiam, ne halj meg, Édes fiam, hadd mondják, Inkább házasodjál meg. Vedd le a bíró lányát. (JÁRDÁNYI: I./ 96. o.) De találtatnak szókimondóbban építkező szövegek is: Kukorica szára, Ne menj a szobára, Ott a bíró lánya, Megesz a p...ja. (MNEGY: 135.) E szövegek magyarázzák az alábbi népdalt is: 1. Bánod bíró bánod Ha lányodhoz járok Ej, de még jobban bánod Ha lányodhoz járok. (RÁBAKÖZ)

2. Ha lányodhoz járok Olyan rést csinálok Nem terem annyi nádad Mivel becsinálod.

Pajzán dalaink két leggyakoribb női szereplője az ángyomasszony és a komámasszony. Szembeötlő, hogy egyik sem vér szerinti rokon. Eddigi példáinkban is fel-felbukkant hol az egyik, hol a másik. Itt most csak kiegészítésképpen egy-két megerősítő, nyersebb példát említünk: Az az isten katonája, Ki az ángyát fölcsinálja. (MNT: III./ B, 310. sz.) Ángyom, ángyom, gyöngy ángyom, Fekete szőr a p...on. De énnékem addig ángyom, Míg egy kicsit meg nem hágom. (MNT: III./ B, 305. sz.) 147

A Néprajzi lexikon is feljegyzi, hogy a komasági szexuális excesszusokat elnézőbben kezeli a közvélemény, mint rokonokét vagy ismerősökét. Nem lehet véletlen tehát, hogy az erotikus töltésű vagy azzal határos dalok gyakori szereplője a komámasszony. Komámasszony, meg ne mondja az uramnak, Hogy eladtam a zabomat a komámnak. (VMND: III./200. sz.) E dalok társadalmi funkciója feltehetőleg az, hogy a felmerülő lehetőség ilyenformán kiénekelhető a közösség előtt, ami tréfával oldja fel a konfliktust, a ki nem mondott tilalmas cselekményt. Komámasszony, hallja-e, Egy almáért hanná-e? Dunáról fúj a szél. Egy almájé nem hannám, De kettőjé nem bánnám. Dunáról fúj a szél. (VMND: I./ 181/6.)

Komámasszony, legyen úgy, Én a kakas, kend a tyúk. Lapuljon meg nekem úgy, Mind a kakasnak a tyúk.

(VMND: I./ 182/4. sz.)

Ugyanez vonatkozik az ángy-rokoni kapcsolatra is. Jaj, de bánom dolgomat, Elszerettem ángyomat. (Viola: 66. sz.) A kocsmák, csapszékek, csárdák, borkimérők gyakran hallgatólagosan elfogadott színhelyei voltak a szerelmi szolgáltatásoknak is. Természetes, hogy a csaplárosné, kocsmárosné vagy annak lánya (aki gyakran csupán foglalkoztatott idegen személy) szintén gyakori szereplői a nyíltan vagy burkoltan megfogalmazott erotikumnak. 1. Kocsmárosné, hallja: 2. Kocsmárosné, hallja, Van-e söre, bora? Van-e vetett ágya? Söröm is van, borom is, Dunnám is van, párnám is, Sej, szép eladó lányom is, Sej, ha köllök én magam is, Tessék besétálni! Tessék besétálni! (Tiszából a Dunába: 44.) Pajzán szövegeink gyakran a nagyfokú túlzás révén teremtik meg a humort, érzékeltetve, hogy az elhangzottakat nem kell túlzottan komolyan 148

venni, játék az egész! Könyvünknek, amely korántsem a megbotránkoztatás durva szándékával, hanem jóféle derű, kacsintás, a népélet minél teljesebb bemutatásért íródott, záró példája mintegy jelképes összefoglalója is lehet ennek a földi élet folytathatóságával, kicsit a lelkiséggel és sokban a legnevesebb érzelemmel, a szeretettel olyannyira egybetartozó játéknak. 1. Szép asszony a szűcsné, Szurkos a szakácsné. Gyere haza, lelkem, Cifra csaplárosné.

2. Hozz bort, csaplárosné, Tedd a hátam mögé. A lovam: a papné. Nyergem: a rektorné.

3. Kantárszáram: Zsuzsi. A zabolám: Mari. Hevederem: Panni. Farmatringom: Juszti.

4. Ágyvetőm: Edica. Fektetőm: Katica. Pipatöltőm: Anna. A szeretőm: Julcsa.

5. Kár volna még nékem A Tiszába fúlni, Ezt a sok szép kislányt Szűzen itt hagyni. (MNEGY: 81./ b) Mert hiszen aki elfogulatlanul ismerkedett ezzel a csak hellyel-közzel nyilvános, de egészen el nem tagadott, mert el nem tagadható világgal, az – ha eddig nem ismerte volna – talán a könyvünk mottóját adó strófa folytatását is megsejti, ráérezve arra az egészséges életstratégiára, melynek kialakításához a régi népéletben a szóból értő közösség is hathatósan hozzásegítette az ember gyerekét: Jaj, Istenem, a világ kinek szoros, kinek tág. Lám énnékem a világ se nem szoros, se nem tág.

149

150

BIBLIOGRÁFIA: NÉPZENEI GYŰJTEMÉNYEK A Magyar Népzene Tára I. (1951), II. (1953), III. (1955- 56), IV. (1959), VI. (1973), VII. (1987), VII A, B (1992), IX. (1995), X. (1997) [röv.: MNT] Ág Tibor: Édesanyám rózsafája. Bratislava, 1974. [röv.: ÁG] Almási István: Szilágysági magyar népzene. Bukarest, 1979. [röv.: ALMÁSI] Balogh Sándor: Citeraiskola. In.: Népzenei füzetek. Budapest, 1992. [röv.: BALOGH] Barsi Ernő: Daloló Rábaköz. Győr, 1970. [röv.: RÁBAKÖZ] Uő.: Megérett, megérett Écs hegyén a szőlő. Győr, 1985. [röv.: ÉCS] Bartók Béla: Magyar népdalok egyetemes gyűjteménye I. Budapest, 1991. [röv.: MNEGY] Békefi Antal: Bakonyi népdalok. Veszprém, 1972. [röv.: BÉKEFI] Bencze Lászlóné: Bihari népdalgyűjtése. Berettyóújfalu, 1978. [röv.: BENCZE] Bodza Klára–Paksa Katalin: Magyar népi énekiskola I. Budapest, 1991. [röv.: BODZA–PAKSA] Bodor Anikó: Tiszából a Dunába folyik a víz. Zenta, 1978. [Tiszából a Dunába] Bodor Anikó: Vajdasági Magyar Népdalok I. (1997), II. (2000), III. (2003) [röv.: VMND] Burány Béla, dr.–Fábri Jenő–Tripolsky Géza: Két szivárvány koszorúzza az eget – 142 népdal Zentán és vidékén. Zenta, 1969. [röv.: KSzK] Burány Béla, dr.–Fábri Jenő–Tripolsky Géza: Száraz kútgém, üres válú – Juhásznóták, betyárdalok, balladák Zentán és vidékén. Zenta, 1966. Burány Béla, dr.: Hallották-e hírét? Pásztordalok, rabénekek, balladák. Újvidék, 1977. [röv.: Halloták-e hírét?] Burány Béla, dr.: Hej, széna, széna. 120 vajdasági magyar gyermekjátékdal. Zenta, 1973. Burány Béla, dr.: Nádsípot fújtam. Újvidék, 1987. [röv.: Nádsípot…] Csízy Jolán: Mély a Tiszának a széle. Szolnok, 1987. Csoóri Sándor, ifj.: Dudanóták gyűjteménye. [röv.: Dudanóták] 151

Csorba Béla kéziratos gyűjtése [röv.: CSORBA] Dancs Lajos: Gilicemadár. 100 népdal Szabolcs-Szatmárból. Nyíregyháza, 1976. [röv.: GILICEMADÁR] Uő.: Édesanyám rózsafája. Népdalok Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéből. Nyíregyháza, 1993. Dobszay László: A magyar dal könyve. Budapest, 1984. [röv.: DOBSZAY] Dobszay László–Szendrei Janka: A magyar népdaltípusok katalógusa – stílusok szerint rendezve – I. A, B. Budapest, 1988. [röv.: DOBSZAY– SZENDREI] Dologh Sarolta: Hangról hangra II. [röv.: DOLOGH] Domokos Pál Péter–Rajeczjky Benjamin: A csángó népzene I. (1956), II. (1961), III. (1991). Budapest. [röv.: DOMOKOS–RAJECZKY] Együd Árpád: Kaposváron megverték a rézdobot – 100 somogyi népdal. Kaposvár, 1981. [röv.: EGYÜD] György Horváth László: Királyfalvi nagyhegy alatt. Fót, 1995. [röv.: GYÖRG– HORVÁTH] Horváth Károly: Átimennék a Murán… Lendva környéki népdalok. Budapest, 1992. [röv.: HORVÁTH] Jagamas János–Faragó János (szerk.): Romániai magyar népdalok. Bukarest, 1974. [röv.: JAGAMAS–FARAGÓ] Járdányi Pál: Magyar népdaltípusok I, II. Budapest, 1961. [röv.: JÁRDÁNYI I, II] Kallós Zoltán–Martin György: Tegnap a Gyimesbe jártam. Budapest, 1989. Kallós Zoltán: Új guzsalyam mellett. Bukarest, 1974. Katona Imre–Lábadi Károly: Szedem szép rózsámat. Forum, Újvidék, 1986. . [röv.: KATONA–LÁBADI] Kerényi György: Népies dalok. Budapest, 1961. Király Ernő: Gyöngykaláris I-IV. Újvidék, 1972. [röv.: GYÖNGYKALÁRIS] Kiss Áron: Magyar gyermekjáték-gyűjtemény. Budapest, 1891 (reprint 1984.) Kiss Lajos–Bodor Anikó: Az aldunai székelyek népdalai. A jugoszláviai magyar népzene tára II. Újvidék, 1984. Kiss Lajos–Bodor Anikó: A szlavóniai szigetmagyarság népdalai I. A jugoszláviai magyar népzene tára III. Újvidék, 1990. [röv.: SZLAVÓNIA] Kiss Lajos: Gombos és Doroszló népzenéje. A jugoszláviai magyar népzene tára I. Újvidék, 1982. [röv.: GOMBOS–DOROSZLÓ] 152

Kiss Lajos: Horgosi népdalok. Zenta, 1974. [röv.: HORGOS] Kiss Lajos: Lőrincréve népzenéje. Karsai Zsigmond dalai. Budapest, 1982. Kodály Zoltán: A magyar népzene. (A példatárat összeállította Vargyas Lajos). Budapest, 1937 (folyamatos) [röv.: KODÁLY–VARGYAS] Kónya Sándor kéziratos gyűjtése. [röv.: KÓNYA] Kriza János: Vadrózsák – Székely népköltési gyűjtemény. Kolozsvár, 1863. (reprint: Bp, 1987.) [röv.: VADRÓZSÁK] Lajtha László: Széki gyűjtés. Budapest, 1954. [röv.: LAJTHA] Maczkó Mária–Rónai Lajos: Rózsát ültettem a gyalogútra… Galga- menti népdalok. Aszód, 1990. [röv.: MACZKÓ–RÓNAI] Magyar Népzenei Antológia II. - Észak. Szerk.: Vikár László–Tari Lujza (LPX 18124- 28) Magyar Népzenei Antológia III. - Dunántúl. Szerk.: Olsvai Imre (LPX 18138- 42) Magyar Népzenei Antológia IV. - Alföld. Szerk.: Paksa Katalin–Németh István (LPX 18159- 63) Mészáros Gyula: Csuvas népköltési gyűjtemény. Budapest, 1912. Nagy Zoltán: Ködellik a Mátra. Palóc népdalok és balladák. Salgótarján. 1993. [röv.: NAGY] Nyék Sándor: Balatoni népdalok. Veszprém, 1982. [röv.: NYÉK] Olsvai Imre–Könczöl Ferenc: 88 Tolna megyei népdal. Szekszárd, 1974. [röv.: OLSVAI–KÖNCZÖL] Olsvai Imre–Várnai Ferenc: Dráva szélén lakom. 100 ormánsági népdal. Sellye, 1979. [röv.: OLSVAI–VÁRNAI] Paksa Katalin: A magyar népdal díszítése. Budapest, 1993. Paksa Katalin: A szögedi nemzet zenéje. In.: Bálint Sándor: A szögedi nemzet III. Szeged, 1978- 79.= Móra ferenc Múzeum Évkönyve II. Pesovár Ferenc: Béres vagyok, béres. Fejér megyei népzene. Székesfehérvár, 1982. [röv.: PESOVÁR] Sebestyén Ádám: Népdalcsokor. Bukovinai, andrásfalvi népdalok. Szekszárd, 1976. [röv.: SEBESTYÉN] Seres András–Szabó Csaba: Csángómagyar népdalok. Kéttorony, Budapest 1988. [röv.: SERES–SZABÓ] Szomjas–Schiffert György: Hej! Cserényem előtt… Kiskunhalas népdalai. = Halasi téka 14. Kiskunhalas, 1994. Vargyas Lajos: A magyar népballada és Európa I, II. Budapest, 1976. Vargyas Lajos: Lírai népköltészet. Szimbolika. In.: Magyar néprajz. V. 153

Népköltészet. Budapest, 1988. Vargyas Lajos: A magyarság népzenéje. 2. jav. kiad. Planétás, Budapest, 2002. [röv.: A magyarság népzenéje] Veress Sándor: Moldvai gyűjtés. Szerk.: Berlász Melinda és Szalay Olga. Budapest, 1989. Vígh Rudolf: Magyarországi cigánydalok (Hungaroton SLPX18028- 29) [röv.: VÍGH]

NÉPZENEI GYŰJTEMÉNYEK (Virágos sorozat, Zeneműkiadó) Ádám Jenő (szerk.): Tulipán. 95 magyar népdal. 1953. Bárdos Lajos (szerk.): Gyöngyvirág. 92 magyar népdal. 1952, 1972. Borsy I.–Rossa E. (szerk.): Tiszán innen, Dunán túl. 150 magyar népdal. 1970. Cserei József (szerk.): Kalocsai kertek alatt. Deák B. György (szerk.): Muskátli. 97 magyar népdal. 1954. Domokos Pál Péter (szerk.): Rezeda. 96 magyar népdal. 1953. Kiss Lajos (szerk.): Rozmaring. 91 magyar népdal. 1952. Kodály Zoltán–Bárdos Lajos (szerk.): Százszorszép. 100 magyar népdal. 1957. Mathia Károly (szerk.): Nefelejcs. 98 magyar népdal. 1954. Péczely Attila (szerk.): Rózsa. 94 magyar népdal. 1953. Rajeczky Benjamin–Gönyei Sándor (szerk.): 111 népi táncdal. 1975. [röv.: 111 NT]

SZAKIRODALOM Bálint Sándor: A szögedi nemzet. A Móra Ferenc Múzeum évkönyve. Szeged, 1978-79. Bárdos Lajos: Írások a népzenéről. Tankönyvkiadó, Budapest, 1988. [röv.: BÁRDOS] Benkő Loránd (főszerk.): A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára I-III. Budapest, 1967-1976. 154

Bernáth Béla: A szerelem titkos nyelvén. Budapest, 1986. Biedermann, Hans: Szimbólumlexikon. Budapest, 1996. Burány Béla: A legkisebb királykisasszony kívánsága. 88 vajdasági magyar erotikus népmese. Újvidék, 1990. Burány Béla: Szomjas a vakló. 66 vajdasági magyar erotikus népmese. Újvidék, 1983. Chevalier, J.–Gheerbánt A.: Dictionnaire des Symboles. Paris, 1969. Cooper, Jean Campbell: An Illustrated Enciclopaedia of Traditional Symbols. London, 1978. Dankó Imre: Az almaszimbolika magyar vonatkozásai. In.: Ethnographia LXXIII. (1962) Erdélyi Zsuzsanna: Adatok a magyar népköltészet színszimbolikájához I-II-III. In: Ethnographia LXXII (1961) Fontana, David: A szimbólumok titkos világa. Budapest, 1996. Hoppál Mihály–Jankovics Marcell–Nagy András–Szemadám György: Jelképtár. Budapest, 1990. Hoppál Mihály–Szepes Erika (szerk.): Erosz a folklórban. Erotikus jelképek a néphagyományban. Budapest, 1986. Ipolyi Arnold: Magyar Mythologia. Pest, 1854, reprint: Budapest, 1987. Jankovics Marcell: A fa mitológiája. Debrecen, 1991. Jankovics Marcell: Jelképkalendárium. Pécs, 1988. Jung Károly: Az emberélet fordulói. Gombosi népszokások. Újvidék, 1978. Lajos Árpád: Este a fonóban. Borsodi népszokások. Budapest, 1974. Lükő Gábor: A magyar lélek formái. Budapest, 1942, reprint: Pécs, 1984. Magyar néprajzi lexikon I-V. Budapest, 1977-1982. Margalits Ede: Magyar közmondások és közmondásszerű szólások. Budapest, 1897. O. Nagy Gábor: Magyar szólások és közmondások. 3. kiad., Budapest, 1982. O. Nagy Gábor: Mi fán terem? Budapest, 1988. Ortutay Gyula–Katona Imre: Magyar népdalok I-II. Budapest, 1975. Pál József–Újvári Edit (szerk.): Szimbólumtár. Budapest, 1997. Pap Gábor (szerk.): Csodakút. Népmese, Beavatás, Álomfejtés, Napút, Mélylélektan. Pap Gábor: Jó pásztorok hagyatéka. Debrecen, 1993. Ratkó Lujza: A tánc mint tradíció. Nyíregyháza, 1996. Seprődi János: Válogatott zenei írásai és népzenei gyűjtése. Szerk.: Almási István, Benkő András, Lakatos István. Bukarest, 1974. [röv.: SEPRŐDI] 155

Szarvas Gábor–Simonyi Zsigmond: Magyar nyelvtörténeti szótár I-III. Budapest, 1890-1893. Vajda Mária: Hol a világ közepe? Kecskemét, 1988. Vargyas Lajos: Lírai népköltészet. Szimbolika. In.: Vargyas L. (szerk.): Magyar néprajz V. Népköltészet. Budapest, 1988. Vasas Samu: Népi jelvilág Kalotaszegen. Budapest, 1994. Vikár Béla: A magyar népköltés remekei. Budapest, 1907. . [röv.: VIKÁR]

156

A Gyurcsó István Alapítvány Könyvek sorozatban megjelent: 1. Vígan zengjetek citorák Csallóközi betlehemes játékok és mendikák, gyűjtötte és válogatta: Ág Tibor, 1992

Gergely), A hét szabad művészet könyvtárával (Zsámbéki Apor Vilmos Katolikus Tanítóképző Főiskola) közös kiadásban, 2000

2. Marczell Béla: A Csallóköz hiedelemvilága, 1994

18. Presinszky Lajos: Felső Csallóközi arcképcsarnok, 2000

3. Cséplő Ferenc: Réte - bástya és menedék Helytörténet két egyházi könyv köré építve, 1995

19. Akkor sirassatok engem (Katona Pista összegyűjtött nótái), 2000

4. Bíborpiros szép rózsa Népzenei gyűjtés Peredről, a dallamokat válogatta: Ág Tibor, 1996

20. Lement a vacsoracsillag, Bartók Béla születésének 120. évfordulója alkalmából, Válogatás az 1910-es év nagymegyeri gyűjtéséből, Összeállította Ág Tibor, 2001

5. Tánczos Tibor: Ötven éve történt A kitelepítés és a deportálás története Nagymegyeren, 1996

21. Sidó Zoltán-Őszi Irma: Ötven év szolgálat A Csemadok tevékenysége az Érsekújvári járásban (1949-1999), 2001

6. Ázik, nem fázik, A nagyabonyi népdalkör legkedvesebb dalai, 1996

22. Ág Tibor: Csináltassunk hírharangot, Nyitra-vidéki népballadák, 2001 (CD, MC melléklettel)

7. Legendák és tények Nagymegyer városának történetéből Tánczos Tibor: A nagymegyeri Mátyás legendák; Henkey Gyula: A nagymegyeri magyarok etnikai embertani képe, 1997 8. Barsi Ernő: Tanácsok népdalcsokrok összeállításához, 1997 9. Marczell Béla: Naptár és néphagyomány Csallóközi népszokások, 1997 10. Zalabai Zsigmond: Koszorúk, 1998 11. Nagy Iván: Erősíteni szíveket, Balony község népzenei monográfiája, 1998 12. Szőke István: A bábjátszás ábécéje, Az ujjtól a marionettig, 1998 13. Varga László: Az első lépések A Csemadok Nagymegyeri Szervezetének és a Nagymegyeri járás Csemadok-szervezeteinek története, 1999 14. Himmler Zsófia: Mindentlátó királylány Népmese-dramatizációk gyermekbábcsoportoknak, 1999 15. Ág Tibor: Felsütött a Nap sugára, KeletSzlovákiai népdalok, 1999 (MC melléklettel) 16. Metzner Valéria: Emlékezés, A Csemadok rétei szervezetének megalakulása és tevékenysége napjainkig, 1999 17. Móser Zoltán: Körülvesznek engem a dalok, (A népdalgyűjtő és népdalíró Czuczor

23. Vas Ottó: Hogyan tanuljunk verset, prózát? Előadók és felkészítők kézikönyve, 2001 (MC melléklettel) 24. Henkey Gyula: A Csallóközi magyarok et-nikai embertani képe, Alistál környéke, Bős, Nagymegyer, Csallóközi összefoglaló tanulmány, 2002 25. Varga László: Béke poraikra, Az 1.és a 2. világháború áldozatai és hősei Nagymegyeren, 2002 26. Csiba Lajos: Őszi szarvasbőgések, tavaszi szalonkázások, Csallóközi vadásznapló, 2002 27. Borsi Ferenc: Mi vagyunk a rózsák, Az érzékiség képi ábrázolása a magyar népdalokban, 2003

Hangzóanyag: 1. Ág Tibor: Felsütött a Nap sugára, MC, 2000 2. Ág Tibor: Csináltassunk hírharangot, MC-CD, 2001 3. Vas Ottó: Hogyan tanuljunk verset, prózát?, MC, 2001 4. Bíborpiros szép rózsa, a népzenei vetélkedő országos gálaműsorának élőfelvétele, MC, 2002 5. Bárdos Ágnes: Tánc-lánc, MC-CD, 2002

157

158

Borsi Ferenc MI VAGYUNK A RÓZSÁK Az érzékiség képi ábrázolása a magyar népdalokban ISBN: 80-89001-19-X

Kiadta a Cemadok Dunaszerdahelyi Területi Választmánya • A kiadásért a Csemadok területi választmányának titkára, Huszár László felel • A nyomdai előmunkálatok Dunaszerdahelyen, a Csemadok területi választmányán készültek • Megjelent 400 példányban • Dunaszerdahelyen, 2003-ban

159

160