Bíró Szabolcs
Non nobis, Domine 1. K e l e t
o r o s z l á n j a
Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2012
A b av u s 1218 Valahol Szíriában
Csend volt. A forró, kietlen síkságon fáradt sereg gyülekezett. A nap lassan delelőre hágott, s az ezer meg ezer páncél úgy verte vissza forró, bántó fényét, akár a zavaros víztükör. A láthatáron valami mozgolódott. Mintha a semmiből bukkanna fel, sötét sáv jelent meg messze keleten, és egyre csak közeledett. – Jönnek! – kiáltotta egy izgatott hang. – Jönnek a hitetlenek! Száraz szél támadt, mintha csak a muszlimokkal érkezett volna, és a keresztesek serege zúgolódni kezdett. A lovak megérezték gazdáik feszültségét: idegesen kapkodták a fejüket, nem akartak nyugton maradni. Az iménti hang újra felcsapott: – Nézzétek! – mutatott északra, egyre csak a nyakát nyújtogatva. Észak felől átláthatatlan porfelleg közeledett, vagy négyszáz pata ütemes dobogását visszhangozva. A föld mélyen dübörgött a lovak nehéz léptei alatt, és nemsokára egy lobogó tűnt elő a fergetegből. Az egyszerű zászlót két sáv alkotta: felül fekete, alul fehér. 13
– Jönnek, itt vannak! – harsogták egyre többen. – Jönnek az oroszlánok! A porfelleg közelebb ért, már tisztán ki lehetett venni, kiket rejt: nagy csapat lovas léptetett a lobogó alatt, mind fehér ruhában, mellükön vörös kereszttel. Legelöl hatalmas, fekete csatamén haladt, szügyét sodronypáncél takarta. A rajta ülő, megtermett lovag szigorú, elszánt tekintettel meredt maga elé, de a szemében semmiféle fény nem ragyogott. Mint aki már megadta magát a sorsnak – legyen, ahogy lennie kell. Bátor Pál száz templomossal érkezett. Felszegett fejjel haladt el a sereg előtt, az összegyűlt fegyvereseket pásztázva. – Bátor uram! – léptetett mellé egy bársonyba bugyolált alak, akit a lovag még sosem látott azelőtt. – A király kérdi, hol hagytad a gyalogságot. – A gyalogságom mind egy szálig odalett a Táborhegynél – vetette oda neki Pál. – A királyért harcoltak, érte haltak meg. Talán még emlékszik rá… Az ismeretlen alak idegesen mocorgott a nyeregben. Túl fiatalnak és túl gyengének tűnt, és Pál biztos volt benne, hogy az elkövetkező csatát jókora távolságból fogja végignézni. – Száz lovasom maradt – folytatta. – A legkiválóbb vitézeim. – Helyes. A király azt üzeni, semmisítsétek meg az előőrsöt. A lovag keletnek fordult. A sötét sáv immár több száz lovas alakjává rajzolódott, akik gyorsan közeledtek. – Hol van a király? – kérdezte végül összeszűkült szemmel. – A király rám bízta, hogy továbbítsam a parancsait. 14
– Rendben – bólintott. – Szükségem van a könnyűlo vasságra. – Erőink vészesen megfogyatkoztak, Bátor uram – ingatta a fejét a fiatal férfi, annyi sajnálattal az arcán, mintha csak ártalmatlan játéknak venné az egész veszteséges háborút. – A ti feladatotok, hogy megsemmisítsétek az előőrsöt, majd térjetek vissza, és erősítsétek a sereget a csatában. Pál szó nélkül meredt a számára ismeretlen alakra. Tekintete szomorú és csalódott volt, többet mondott bármennyi ékes szónál. – Tán nem hallottad a parancsot? – szólalt meg idegesen az ifjú. – A parancsot? – ismételte a szót halkan a lovag. – Kinek a parancsa ez? Hol van Endre? Ki vagy te egyáltalán? – A király nincs itt – közölte kurtán az illető. – Tehát vége – bólogatott a lovag. – Így kell véget érnie. És miért? Istenért? A becsületért? Azért, hogy Endre jeruzsálemi királynak mondhassa magát, holott magát Jeruzsálemet még kívülről sem látta soha? Ezzel megsarkantyúzta a lovát, meg sem várva a kikent-kifent udvari alak válaszát, és intett az embereinek, hogy kövessék. Messze eltávolodtak a seregtől, amikor magasba emelt jobbjával megálljt vezényelt. A lovagok egymás mellett sorakoztak fel, széles, élő falat alkotva. – Túl sokan vannak – szólalt meg egyikük Pál mellett. – Vagy ötször annyian, mint mi… – Az pont jó – jelent meg egy mosolyszerű fintor a parancsnok arcán. – Azt mondják, egy templomos lovag ötszörös túlerővel is könnyedén elbánik. – Kik mondják ezt, uram? A gyerekek vagy az öregasszonyok? 15
– Hallgass, Miklós! A király parancsát teljesítjük. – A király talán elfeledte, hány emberünk halt meg érte, jó uram! – Lehetséges – morogta a lovag maga elé, aztán kiléptetett a sorból, és a katonái felé fordult. – Úgy döntöttem, levágom azt az ötszáz pogányt, akik amott jönnek! – harsogta vaskos hangján, mintha csak most találta volna ki a dolgot, és mintha annyira örülne ennek az újabb összecsapásnak. Kitépte hosszú lándzsáját a kengyelen elhelyezett tokból, és a magasba lendítve üvöltötte: – Ki tart hát velem?! A lovagok, bár jól tudták, mire vállalkoznak, mind a magasba emelték lándzsáikat, és mintha csak ezer torok bömbölné, úgy ordították: „én, én, én!” Pál ismét keletnek fordult, lándzsáját a megállíthatatlanul közeledő lovasoknak szegezve. Fogta horpadásokkal teli fazéksisakját, a fejére nyomta, és ahogy csak a torka bírta, elbődült: – Baucent!* A lovasszázad megiramodott, hosszú, előre szegezett lándzsáikat teljes erőből markolva. Az előőrs első sora szablyákat lengetve közeledett. Pál már ki is választotta első áldozatát: olyan közel voltak egymáshoz, hogy a szemébe tudott nézni. A hátramaradt hadsereget el is felejtette – szánalmas képük halvány emlékké fakult. A lovak összeütköztek. Csont törött, vér fröccsent, acél villant, ember és állat együtt üvöltött, ahogy a két sereg egymásnak esett. Pál lándzsája átütötte a szeren* Baucent vagy Beauseant – a templomosok csatakiáltása, jelentése máig kétséges. Érdekesség, hogy felül fekete, alul fehér sávból álló lobogójuk neve is Gonfalon Baucent volt.
16
csétlen muszlim katonát, és a lovag már ki sem tudta rántani fegyverét a haldoklóból. Előhúzta a kardját, és azzal aprította tovább a rátörő fegyvereseket. Miklós mellette harcolt, pajzsát a hátára vetve, egyik kezében kardot, másikban rettentő gerezdes buzogányt markolva, mel�lyel a balról érkezők koponyáját zúzta péppé. A nagy kavarodásban észre sem vették, hogy áttörték az ellenség vonalát, mintegy helyet cserélve a szaracén lovasokkal. Akkor kaptak csak észbe, amikor elfogyott előlük az ellenség, és azonnal hátraarcot vettek. – Nincsenek is ezek olyan sokan, Bátor uram! – ordította Miklós, és már mozdult is, hogy bezúzhassa a következő fejet. Pál sokáig küzdött az elé kerülő lovassal, mígnem sikerült egyetlen nagy lendülettel felhasítania a torkát. A katona feje hátracsuklott, a nyakán vágott seb, akár egy véres száj, nagyot ásított. A lovas feje után a teste dőlt hátra, miközben ő még mindig görcsösen tartotta a gyeplőt. A ló hátrahőkölt, majd hátsó két lábára ágaskodott, és miközben lerázta magáról a gazdáját, egy erős rúgással eltalálta Pál jobb vállát. A lovag felüvöltött, ahogy érezte szilánkokra törni a vállcsontját, de mielőtt még teljesen lehanyatlott volna a keze, sikerült bal markába fognia a kardját. Nem ez volt ugyan a kardforgató karja, de szükség esetén ballal is képes volt vívni. – Uram, vigyázz! – kiáltott valaki rémülten. Pál az utolsó pillanatban vette észre a balról érkező veszélyt. Egyetlen nagy lendülettel sújtott le a támadó lovasra, hosszában nyitva fel annak mellkasát. A szaracén előőrs rohamosan apadt, de Pál keserűen vette észre, hogy az emberei is vészesen hullanak. Tudta, az igazán harcedzett lovagok valóban képesek több17
szörös túlerővel szemben is győzedelmeskedni, de hogy meglegyen a száz lovasa, Bátornak mondott Pál napokkal korábban több fegyvernököt és gyalogsági katonát is lovaggá ütött. A szeme láttára nyársalták fel Martinust, egy francia ifjút, aki alig töltötte be a tizenhetedik életévét. Igazából nem is lehetett volna még lovag. Egy tizenöt esztendős fegyvernöknek, akinek Pál szintén csalással harcolta ki a capát*, az arcát zúzták felismerhetetlenné. Miután a fiú kiesett a nyeregből, a nagy kavarodásban a saját lova taposott a mellére, olyan könnyedén horpasztva be, mintha csak egy fonott kasra lépett volna rá. Jobbról újabb katona érkezett. Pál oldalra csavarodott, hogy az utolsó pillanatban megpróbálja kivédeni támadója suhintását, de a hárítás nem éppen úgy sikerült, ahogy tervezte. A szablya éle elcsúszott a pengén, és az ellenséges csapás folytatódott, hosszú vonalban vágva fel a templomos combját. Pál üvöltött a belé hasító fájdalomtól, de még nem törődhetett a sebével. Minden erejét egy mély ívű vágásba összpontosította – támadója végül kiforduló belekkel zuhant a porba. Valami árnyékot vetett a parancsnok előtt. Amikor észrevette a kecsesen szálló hajítódárdát, már késő volt. Az idő lelassult számára, egy pillanatra teljes némaság vette körül, ahogy figyelte a fegyver tökéletes ívű reptét. Elfordulni sem volt ideje, hogy legalább megpróbálja kivédeni a támadást – a kelevéz borotvaéles vashegye magabiztosan tartott felé. Aztán úgy érezte, mintha benne szakadna a levegő, és egy láthatatlan erő rántaná le a lováról. A következő * A templomos lovagok fehér köpönyege.
18
pillanatban már a porban feküdt. A dárda pontosan a mellén vöröslő kereszt közepébe talált, ő pedig nem bírt megmozdulni, hogy megpróbálja kirántani onnan. A csata zajai eltompultak, és valami furcsa, misztikus köd derengett a lovag szeme előtt, miközben egyre közelebb érezte magához a távoli eget. Gondolatai mes�sze jártak onnan. Messze a Szentföldtől, messze a világtól, valahol máshol, egy szebb és békésebb helyen. Csak akkor tért magához, amikor Miklós a vállát markolva, könnyes szemmel rázni kezdte. – Ébredj, jó uram! – könyörgött neki. – Térj magadhoz! – Vége? – nyögte elhaló hangon. Köhögés tört rá, majd a szájából apró patakban vér csorgott a földre. – Levágtuk őket, uram! – próbált mosolyogni Miklós, de nem sikerült vidámságot erőltetnie az arcára. – Teljesítettük a király parancsát! – Jól van… Miklós fiam! Azt akarom, hogy… Utolsó erejével az övéhez nyúlt, nagy nehézségek árán leoldotta róla a hüvelyt, és beleszúrta vértől iszamos kardját, melyet még mindig makacsul szorongatott. – Azt akarom, hogy… a kardomat… vidd el Antio chiába. Vár ott egy asszony… a neve Drága… – Egy asszony? – hőkölt hátra meglepetten a férfi. – Vétkeztél, Bátor uram! – Ahogy mindnyájan – próbált mosolyogni, majd megragadta a lovag összemocskolt köpenyét, és egészen közel húzta magához a férfit. – Esküdj, Miklós, hogy… elviszed neki! Esküdj! – Úgy lesz, jó uram – vette el Miklós a fegyvert. – Esküszöm. 19
Könnyei patakokban áztatták az arcát, ahogy haldokló urát figyelte. – Hallasz még, Bátor uram? – kérdezte, miközben levette Pál sisakját. – Bánod-e minden bűnödet, mellyel, akarva vagy akaratlanul, Istent megbántottad? A lovag lelke azonban már messze járt. Miklós lezárta a férfi szemét, aztán felállt, és végignézett a vérmezőn: szaracén és keresztény közös sírban hevert, és csak ő állt ott, az összecsapás egyedüli túlélőjeként, a hullarengeteg közepén. Tudta, mindez csak a kezdet: keletről óriási had közeledett. – A háború elveszett – suttogta, egy utolsó pillantást vetve a nyugaton gyülekező, rongyos és éhes keresztény seregre. Pár pillanatig töprengett rajta, vajon melyik esküjét szegje meg. Vajon egy megfoghatatlan eszmének vagy testvérként szeretett parancsnokának, bajtársának tett fogadalma-e a fontosabb? Végül fogta Bátor Pál kardját, nyeregbe szállt, és északnak vágtatott.
20
I. könyv
Egy lovag hazatér
1 . f e j e z et 1292 tavasza Ciprus
A tenger morajlása nyugtatólag hatott a sebhelyes arcú lovagra, aki összeráncolt szemöldökkel figyelte a közeli dokkot. Három jókora tengerjáró hajó horgonyzott a kikötőben, vitorláikon vörös kereszttel. Szolgák és kikötői munkások egész hada sürgölődött körülöttük, alaposan felkészítve a hajókat a több hónapig tartó útra: vizet, élelmet, ruhát, szénát, fegyvereket, fűszereket cipeltek fel a rámpákon. Bátor Vilmos gyakorlott mozdulatokkal szerszámozta a lovát, és mintha csak az állat bocsánatáért esedezne, minden egyes ráakasztott málha után kedves szavakat suttogott a fülébe. Mielőtt lelovagolt volna a kikötőbe, még utoljára végignézett egyszerű udvarházán, a kissé lejjebb álló preceptóriumon és a gyenge fuvallatban táncoló növényeken, amilyeneket talán soha többé nem fog látni. Örökre el akarta hagyni ezt a földet. – Semmi sincs, ami itt tartana, uram? – kérdezte szomorúan a mellé lépő, ősz hajú szolga. – Mit kezdünk majd nélküled? A férfi nem felelt, csak bátorítón a szolgára mosolygott, és megragadta az öregember vállát. Attól félt, belepusztulna, ha akár egy nappal is tovább maradna. 23
Különös érzés kerítette hatalmába, ahogy visszaemlékezett, mennyire vágyott a Szentföldre egészen fiatal fiúként. Mindössze tizenöt éves volt, amikor útnak indult otthonról, hogy feledve a múltat egy új világba és egy új életbe léphessen. Temérdek csodát és borzalmat élt át, míg fegyvernökké, majd lovaggá érett, és ahogy lovagként bejárta a Szentföld majd’ minden szegletét, csatákban küzdött, barátokat ismert meg és veszített el. Arra már nem is emlékezett, hogy mikor adták neki a Bátor nevet, melyet előtte az apjára, a nagyapjára, sőt már a dédapjára is ráaggattak. Sok rettenetes, borzalmas dologra viszont olyan tisztán emlékezett, mintha azok csak tegnap történtek volna meg. A szeme elhomályosult, torkába gombóc szorult – ám mindez nem tartott tovább egy futó pillanatnál. – Nincs ez így jól, Bátor uram – lépett közelebb az öreg szolga. – Miért kell elmenned? – A Szentföld számunkra örökre elveszett, Mauritius – mondta komoran a lovag. – Bemocskoltuk, feldúltuk, kiforgattuk a sarkaiból. Hát most megbűnhődtünk érte. Vége a háborúnak. Akkon elesett, a mamelukok nemsokára teljesen visszaszorítanak minket Nyugatra. A Szent Háborút elveszítettük… – Thibaud Gaudin szerint még nincs minden veszve – ellenkezett Mauritius. – Hallottam, hogy a nagymester szerint még visszafoglalhatjuk az elveszített területeket. Thibaud Gaudin öreg és gyenge, jegyezte meg magában Vilmos, majd azonnal meg is rótta magát helytelen gondolataiért. Egyedül az ő döntése volt, hogy hazatér, mint ahogy valamikor régen az is, hogy Keletre 24
jön. Senki mást, csakis önmagát okolhatja azért, ha valaha is rosszul választott. – Látod azt a három vitorlást, Mauritius? – mutatott le a kikötőre és a vízen ringatózó, óriási hajókra. – Templomosokat szállítanak. Papokat, lovagokat, fegyvernököket, lovászokat, szolgákat… Lassan mind hazamegyünk. Aki nem most, az majd a következő hónapban, vagy az azután következőben. Már a nagymester is belátta, hogy többé nincs itt semmi keresnivalója sem neki, sem nekünk. Különben miért adta volna el a szigetet Lusignani Guidónak? Vilmos megszorította a hűséges szolga kezét, majd közelebb húzta magához Mauritiust, és szorosan átölelte. – Vigyázz magadra! – lapogatta meg még egyszer a vállát, aztán megfordult, hogy nyeregbe szálljon. – Uram! – szólt utána Mauritius. – Úgy gondolod, Isten elhagyta e földet? – Isten? – nézett a szemébe a templomos. Fáradt és szomorú volt a tekintete. – Melyik isten? Ezzel megsarkantyúzta a lovát, és nem nézett többé hátra.
25
2 . f e j e z et 1292. Szent Jakab hava Szerdahely, Magyarország
Száraz és forró volt az a nyár Magyarországon, és Szerdahely lakosai úgy érezték magukat, mint a kemencében sülő cipó. Bátor Vilmos azonban fittyet hányt a nap támadó sugaraira: ő tudta, mi az igazi forróság, tudta, milyen az, amikor az ember mindent megadna egy kiadós zimankóért vagy negyvennapi esőzésért. Számára ez csupán enyhe langymeleg volt. Kihúzta magát a nyeregben, és nagyot szívott az otthon illatából. Szerdahely szaga édes volt, aminek kifejezetten örült: gyermekkora óta nem érzett ilyen illatot a levegőben. A sóshoz volt hozzászokva. A Keletnek még a szaga is más, gondolta egy újabb mély szippantás közben, a napsugarak pedig újabb rohamot intéztek a feje ellen, mindhiába. Ugyanakkor Bátor Vilmos nem is törődött az időjárással; huszonhárom év távollét és csaknem öthavi utazás után azt sem bánta volna, ha a lovának szügyig érő sárban kell megtennie az utat hazáig. Huszonhárom év. Ennyi ideje nem látta a húgát, Esztert, aki még mindig fiatal, sedre lányként élt az emlékezetében. Nyolc esztendővel volt fiatalabb Vilmosnál, és amikor a fiú Keletre zarándokolt, a hétéves Eszter már jegyben járt egy Vida nevű kisfiúval. Egyiküknek sem 26
volt választása: miután apjuk elesett a nyolcadik keresztes hadjáratban, az anyjuk a lehető legjobb életet akarta biztosítani mindkettejüknek. Így házasította be Esztert egy kisnemesi családba, és így küldte el Vilmost a Szentföldre, apja maradék birtokai fölött uralkodni. Már akkor is betegeskedett – a fia még Messina partjait sem érte el, amikor a tüdővész elvitte. Vilmos szíve hevesen dobogott, ahogy egyre közelebb sejtette magát utolsó életben maradt családtagjához. Csupán egyetlen dolog aggasztotta: az a düledező kis viskó, amelynél sosem látott még szánalmasabbat. Két nappal korábban érkezett meg Szerdahelyre, de miután boldogan belovagolt a családi birtokra, ott csupa idegent talált, akik azt sem tudták róla, ki fia-borja lehet. Kénytelen volt egy fogadóban éjszakázni, ahol a dühtől és az aggodalomtól megsemmisülten rogyott a kényelmetlen ágyra. További egy napba telt, mire sikerült megtudnia, hogy húga családjára erősen rájárt a rúd, és évekkel korábban eladták az udvarházat. Szerdahely és Pókatelek között, egy kis kunyhóban húzták meg magukat, ami úgy festett, mintha az első komolyabb széllökésre össze akarna dőlni. Vilmos leszállt a lováról, az állatot egy kiszáradt fa törzséhez kötötte, majd tétován elindult az ajtó felé. Korhadt deszkaajtó nyikorgott a bejáratban, odabent néma sötétség uralkodott. – Eszter? – szólalt meg rekedten, ahogy bekopogott. – Van itt valaki? Mély hortyogás érkezett válaszul, semmi más. A lovag belépett, aztán rögtön a szája elé kapta a kezét, hogy valamelyest védje magát az arcába csapó bűztől. Ürülék, 27
vizelet és hányás orrfacsaró szaga keveredett a kunyhóban. A férfi egyszerűen nem akarta elhinni, hogy a húga ebben a mocsokban él. – Eszter! – kiáltott kétségbeesetten, de választ ezúttal sem kapott. A szeme lassan hozzászokott a sötéthez. Akkor látta meg a mellette hortyogó férfit, aki egy ládán feküdt, keze és lába a földre lógott, és egy üres borostömlő hevert a mellkasán. Szakadt ruhát viselt, a haja csomókban ragadt a fejére, a szakálla rendezetlen volt, és piszkos. A délutáni óra ellenére már a részegek mély álmát aludta. Halk csörrenés hallatszott. Vilmos megpördült, a kardjához kapott, de rögtön el is ernyedt a teste, amikor meglátta a hang forrását. Aprócska, három-négyéves forma fiú játszott a sarokban néhány edénnyel. A lovag szíve megdobbant. Közelebb lépett a gyerekhez, lehajolt hozzá. – Hát téged hogy hívnak, kisember? – kérdezte halkan, a tőle telhető legkedvesebb hangon, nehogy megijessze. – Csak nem te vagy az unokaöcsém? A gyerek nagy, barna, kerek szemekkel meredt rá. Szája lekonyult, de látszott rajta, hogy nem akar rémültnek tűnni az idegen előtt. Nem szólt semmit, csak erősen markolta az edényeket apró, szutykos kezével. Vilmos szívét mérhetetlen sajnálat töltötte el. – Mondd csak – hajolt hozzá közelebb –, az ott az apád? A gyerek bólintott, de egy árva hang sem hagyta el a torkát. Csodálkozva nézte a férfit, akihez hasonlót eddig sosem látott. Az idegen kezét és lábát mindenütt láncszemekből készült ruha borította, fölötte fehér köpönyeg, égővörös kereszttel. A derekára csatolt övről 28
tőr és kard lógott le. A haja hosszúra nőtt, egészen sötét volt, csaknem fekete. Sűrű, gondosan ápolt szakálla izzadságtól fénylett. A kisfiút lenyűgözte a látogató – biztos volt benne, hogy egy angyal áll előtte. Ugyanakkor félt is tőle, hiszen olyan hatalmasnak és erősnek tűnt, aki akár a legkisebb mozdulatával is megölhetné. A szeme azonban kedvesen fénylett, dacára az arca bal oldalán végighúzódó, ijesztő sebhelynek. – Elárulod nekem, hol van édesanyád? – kérdezte, mire a kisfiú némán kinyújtotta a kezét. Az apró kunyhó túlsó végébe mutatott, ahol csak egy rongyos lepel takart el egy másik ajtónyílást. Vilmos felegyenesedett, pár lépéssel ott termett, majd a leplet félrelökve kibújt a szabad ég alá. Odakint vén diófa árnyékolta az elhanyagolt udvart. A tövében Vilmos egy kisebb halmot és egy egyszerű fakeresztet pillantott meg. A halmocskán pár szál virág hervadozott. – Nem – suttogta maga elé. A lába földbe gyökerezett, képtelen volt közelebb menni a sírhoz, melyről jól tudta, kinek a testét őrzi. – Nem, ez… lehetetlen… Nem! Megborzongott, majd lassan egész testén eluralkodott a remegés. Úgy érezte, nem kap levegőt. Az agya zsibbadni kezdett, az egész világ forgott körülötte. – Eszter? – rebegte kishúga nevét, mintha csak választ várna tőle, mintha csak azt szeretné hallani, hogy ez nem több egy ártatlan tévedésnél. Végre meg tudta mozdítani a lábát, hogy közelebb lépjen a sírhoz. – Eszter! Bocsáss meg nekem, hogy nem voltam itt! Bocsáss meg, hogy nem vigyáztam rád! A következő pillanatban a hideg és a zsibbadás helyét valami más váltotta fel: éktelen, őrjítő haragra gerjedt. A tehetetlenség hatalmasat robbant mélyen a lelkében, 29
és a gyűlölet vulkánként tört ki belőle. Kirántotta a kardját az övén lógó hüvelyből, és mint egy eszelős, kaszabolni kezdte maga körül a levegőt. Az égre fordította a tekintetét, és magasra emelte a fegyvert, mintha magát Istent akarná párbajra hívni. – Hogy tehetted ezt velem?! – üvöltötte torkaszakadtából. Nyakán megfeszültek az erek, a nyál fröcsögött a szájából, akár egy veszett kutyának. – Neked szenteltem az életem! Miért? Miért?! Lábából kifutott az erő, térdre rogyott, de még mindig az égre meredt. – Hát ezt érdemlem tőled? Nem volt még elég?! – hörögte eszeveszetten, miközben a gyomrát és a torkát fagyos marok szorította össze. – Légy átkozott! Végül nem bírta tovább a belülről tépázó fájdalmat: húga sírjára borult, és belezuhant a sötétségbe.
30
3 . f e j e z et
A kocsmárosné szürkületkor végzett a kisfiú megmosdatásával, majd felvitte a gyereket az emeleti szobába. Vilmos alig ismert rá az unokaöccsére, aki most, hogy több rétegnyi kosztól szabadították meg, még soványabbnak tűnt, mint előtte. A fél csirkecomb is, amit majszolt, hatalmas csülöknek tetszett a kezében. – Köszönöm – nyújtott át Vilmos pár ezüstdénárt az asszonynak, akinek felcsillant a szeme a bőséges fizetség láttán. – Rég láttam ilyen piszkos gyereket, jó uram – simogatta meg a kisfiú haját. – Hol van az anyja? – Isten jobbján. – A lovagnak minden erejét össze kellett szednie, hogy ne akadjon el a hangja. – Ez a gyermek az utolsó élő ember, akihez vérségi kötelék fűz. Nagyon fontos számomra. – Mi a neve? – kíváncsiskodott tovább az asszony. – Egy árva szót sem szólt, míg fürdettem. A mosolya viszont mindennél kifejezőbb. Vilmos finoman a fiú álla alá nyúlt, az arcát fürkészte. Csak most vette észre, hogy a gyerek maszatos szája kedves mosolyra húzódott. Olyan természetesen illett az arcához, mintha már eleve mosolyogva született volna. 31
– A neve? – mormolta. – Azt még nem tudom. Az asszony nem szólt többet, csak furcsálló tekintettel meredt a lovagra és a néma gyermekre. A leghalványabb jelét sem adta annak, hogy el szándékozná hagyni a szobát. – Kérlek – bólintott felé Vilmos –, most hadd pihenjek kicsit. Hosszú út van mögöttem, bizonyára megérted, hogy fáradt vagyok. A fiút most már nyugodtan rám bízhatod. – Hát persze, uram – hátrált ki a folyosóra a nő. – Bocsáss meg. Miután kettesben maradtak a szobában, furcsa csend telepedett közéjük. Vilmos fogta a gyereket, felültette az ágyra, míg ő maga egy széken helyezkedett el. Egy ideig szótlanul, elgondolkodva nézte a csirkecombot majszoló fiút, aki érdeklődve tanulmányozta az arcát, és közben szüntelenül mosolygott. – Az utolsó élő rokonom vagy – dörmögte a férfi –, és még a nevedet sem tudom… – Attila – szólalt meg egészen halkan a kisfiú, a lovag pedig úgy rezzent össze a vékony hang hallatán, mintha ráüvöltöttek volna. Azt hitte, a gyerek nem tanult meg beszélni, de már az a rettenetes gyanú is befészkelte magát a fejébe, hogy esetleg néma. Miután leküzdötte első döbbenetét, ő is mosolyra húzta a száját, felpattant a székről, és boldogan megmarkolta unokaöccse vézna kis vállacskáit. – Attila! – visszhangozta. – Különös név egy különös kisfiúnak. Fogadok, hogy édesanyádtól kaptad… – Ismerted édesanyát? – kérdezte a gyerek csodálkozva. 32
– A testvérem volt – válaszolt Vilmos, és ismét elkomorodott a hangja. – Gyerekként láttam utoljára… – Miért? – ráncolta össze a homlokát Attila. – Messzire utaztam. Egészen a világ másik felére. – Miért? – Egyszer majd elmesélem. Most másról szeretnék veled beszélni, fiam. – Miről? Vilmos rövid ideig habozott. Nem tudta, hogyan kérdezzen rá a dologra úgy, hogy ne gázoljon vele a gyerek lelkébe. Nem akarta, hogy Attila arcáról eltűnjön az a tiszta, őszinte gyermeki mosoly, ami csak úgy ragyogott rajta. – Tudod, évek óta nem hallottam semmit édesanyád felől – kezdte óvatosan. – Még csak azt sem tudtam, hogy te a világon vagy. Túl messze voltam innen ahhoz, hogy tudjak róla, mi folyik itthon… Attila arca megkomolyodott, minden figyelmét nagybátyja szavainak szentelte. – Meg tudod nekem mondani, hogy édesanyád… – Vilmos habozott, a leghelyesebb szót kereste – mikor ment fel a mennybe? A kisfiú szája legörbült, arcáról eltűnt a tiszta ragyogás. Vilmos attól tartott, hogy zokogni kezd, és nem tud választ adni a kérdésre, Attila azonban teleszívta a tüdejét, és beszélni kezdett. – Tél volt – mondta reszkető hangon. – A legutóbbi. A hóban játszottunk, és édesapa hazajött, és kiabált, mert nem volt mit ennünk. Vilmos keze ökölbe szorult, állkapcsát keményen ös�szeharapta. Már tudta, hogyan fog végződni a történet, mégis végig akarta hallgatni. A lelke mélyén talán ab33
ban reménykedett, hogy mégsem a részeg Vida végzett a húgával… – Megütötte édesanyát. – Attila arca ekkor már kön�nyektől csillogott. – Aztán megint, és nem hagyta abba. Édesanya elesett és sírt és vérzett, és én nem tudtam megvédeni. Aztán elaludt, és nem ébredt fel többé… Vilmos megpördült, elkapta a székét, és tehetetlen dühében a falhoz vágta. Visszafordult a síró kisfiúhoz, megsimogatta a haját, próbálta megnyugtatni – miközben ő is csak zokogott némán. – Én elmegyek innen – mondta nagysokára, amikor végre eldöntötte, mit fog tenni. – Még napfelkelte előtt. Velem tartasz, Attila? A fiú szaporán bólogatott. – Ha velem jössz, soha többé nem láthatod apádat. Megérted, hogy ez mit jelent? Attila ismét bólintott. Olyan tűz gyúlt a szemében, ami őszinte meglepetésként érte Vilmost. Nem tartott tovább pár röpke pillanatnál, de arra a rövid időre öregnek és tapasztaltnak tűnt a tekintete. – Gyűlölöm őt – suttogta, a lovagnak pedig az a furcsa érzése támadt, hogy nem egy kisfiú ejti ki a száján ezeket a rettentő szavakat. Abban a néhány pillanatban egy sokat megélt ember ült vele szemben. – Gyűlölöm, és soha többé nem akarom látni.
X Vida még mindig ott horkolt, ahol Vilmos órákkal korábban hagyta. A sötétben nem láthatta tisztán, de a lovag szinte biztos volt benne, hogy a férfi még csak testhelyzetet sem változtatott. 34
A templomos keresett egy megfelelő helyet a magával hozott fáklyának, aztán az ajtóban álló vödör után nyúlt, melyből undorító bűz áradt. Meglendítette, és a benne lötyögő ürüléket mind Vida arcába zúdította. – A szentségit! – pattant fel üvöltözve a férfi, mintha csak több tucat kéz lökte volna le a fekhelyéről. – Az anyja hétszentségit a mocskos bitangjának! – Talpra, bűzlő féreg! – markolta meg a ruhájánál fogva Vilmos, és egy erős rúgással kipenderítette az ajtón. – Aztán meg mosd ki a pofád, mielőtt hozzám szólnál! Vida az álommal együtt törölte ki szeméből a sarat, és amint felismerte a lovagi köpenyt, őszintén megrettent. Azt hitte, valamelyik hitelezője talált rá. – Mit akarsz tőlem? – kérdezte, védekezőn maga elé emelve a kezét. – Azért jöttem, hogy megbüntesselek – dörrent a lovag hangja könyörtelenül. – Tudom, mit tettél a feleségeddel. – De hát ki vagy te? Vilmos egy ugrással ott termett előtte, és szakadt ingénél fogva egészen közel húzta magához a remegő embert. – Hát már fel sem ismered a saját sógorod, te átkozott szukafattya? Vida szeme elkerekedett. – Vilmos? – suttogta hitetlenkedve, mint aki szellemet lát. – Ez lehetetlen… A lovag válaszképpen megtaszította, majd jobb lábát felhúzva teljes erőből gyomorba rúgta a férfit. Vida valósággal hátrarepült, és egy hangos nyögéssel ért földet. Összekuporodott, az arcát két tenyerével próbálta takarni, miközben remegve nyüszített. 35
– Állj fel, gusztustalan patkány! – szólt rá a templomos. – Ne bánts! Vilmos elkapta a hajánál fogva. – Állj fel, azt mondtam! Vida üvöltött a fájdalomtól, félelmében azonban megmakacsolta magát, és esze ágában sem volt lábra állni. Vilmos elengedte a haját. Berontott a házba, fogta a lobogó fáklyát, és azzal tért vissza hozzá. Még egyszer ráparancsolt, de Vida továbbra sem volt hajlandó engedelmeskedni. Amikor azonban a lovag az arcába nyomta a fáklyát, a fájdalomtól visítva gördült hátrébb. – Ha nem állsz fel, elevenen égetlek hamuvá! – Jól van! – kiáltott kétségbeesetten a férfi. – Jól van, felállok! Vilmos megvárta, míg sógora talpra kecmereg. Kihúzta a tőrét az öve jobb oldalán fityegő hüvelyből, és Vida elé dobta a földre. – Most pedig vedd fel a tőrt – mondta, kezét a kardja markolatán pihentetve –, és támadj rám! – Nem! – Küzdj férfiként! – rivallt rá. – Legalább egyszer az életben… Keresztes lovagként nem támadhatott rá másik keresztényre, csak ha a szükség úgy hozta. Eltökélte, hogy rákényszeríti Vidát a harcra. Akkor aztán alapos oka lesz megvédenie magát. – Nem fogok veled megküzdeni, Vilmos! – Szóval csak a nőket bántod? – sziszegte a lovag. – Hát nekem úgy is jó… A lovához lépett, és egy kis láncos buzogányt húzott elő az egyik nyeregtáskából. 36
– Akkor egyszerűen csak péppé zúzom a fejed. Ahogy megindult Vida felé, a férfi rémülten kapta fel a földről a kis tőrt. Kinyújtott kezében csak úgy remegett a fegyver. Vilmos már nem állt meg. Felgyorsította a lépteit, egy ügyes mozdulattal kitért ellenfele szúrása elől, majd a buzogánnyal belecsapott Vida gyomrába. Az ólomgolyó még le sem gördült a férfi testéről, amikor Vilmos már ki is nyújtotta bal karját, és lánckesztyűbe bújtatott kézfejével pofon vágta a férfit. Vida állkapcsa hangosan reccsent, testéből az utolsó buborékig kiszállt a levegő, és egy pillanat múlva másodszor is a földön találta magát. – Talpra! – visszhangzott az éjben Vilmos hangja. A buzogányt most már bal kézzel fogta, és mire Vida felállt, a lovag jobbjában ott csillogott a kétélű kard is. Vidában ekkor mintha végre feléledt volna a harci szellem. Kinyújtott kezében a tőrrel előre rontott, egyenest a felbőszült templomosnak. Vilmos az utolsó pillanatig várt, majd egy kecses mozdulattal jobbra lépett, és saját tengelye körül megpördülve, a kard hegyével végigszántott a férfi hátán. Vida ingén hosszú hasadás keletkezett, kiserkenő vére egészen feketének hatott a holdfényben. Vilmos játszott vele. Ha akarta volna, egyetlen csapásával megöli a szerencsétlent. Ő azonban meg akarta alázni: azt akarta, hogy szenvedjen, mielőtt meghal. Hogy szenvedjen a testét borító sebek kínjától, és attól, hogy tudja, hiába van fegyver a kezében, mégis képtelen megvédeni magát. Az elhatározás korántsem volt templomoshoz méltó, Vilmos agyát azonban ekkorra már sűrű, sötét düh kerítette hatalmába. Pár pillanatig úgy érezte, az Ördöggel is lepaktálna, csak hogy alaposan 37
megkínozhassa a sógorát. Elégtételt akart venni. Mindenért… – Gyerünk már! – dörrent Vidára. – Milyen ember vagy te? Keleten a lányok is csak leköpnének, épp an�nyit érsz! Nesze! – hajította oda neki a buzogányt is. – Képzeld azt, hogy én is csak egy védtelen nő vagyok! Vida felvette a fegyvert, kétszer-háromszor óvatosan meglóbálta a levegőben, aztán hangos kiáltással lendült támadásba. Vilmos ezúttal nem ugrott félre. Egy gyors vágással kivédte a gyakorlatlan csapást, és amíg a buzogány lánca a kard élére tekeredett, egy újabb rúgással taszította hátra a férfit. Vida elvesztette a fegyvert, a rúgás azonban nem bizonyult elég erősnek: az iszákos férfi valahogy megtartotta az egyensúlyát. Amint biztosan állt a lábán, újabb támadásba kezdett – az sem zavarta különösebben, hogy már csak egy tőr áll a rendelkezésére. Vilmos rogyasztott térddel, feje fölé emelt karddal várt rá. Amint a férfi elég közel ért hozzá, könyörtelenül sújtott le: először a tőrt ütötte ki a kezéből, utána egy alig észrevehető, villámgyors mozdulattal végigszántott a mellkasán. A mozdulata viszont ekkor sem tört meg, és Vida még mindig ugyanannak a rohamnak a kellős közepén tartott, amikor Vilmos megpördült, hogy egy iszonyú erejű suhintással csuklóból levágja a férfi jobbját. Az egész mindössze egy szempillantás alatt történt, és mire Vida felfoghatta volna a templomos összetett mozdulatát, már a földön térdepelt, felhasított mellkassal, jobb kézcsonkjából ütemesen spriccelő vérrel. Vilmos teste ekkor elernyedt. Leeresztette a fegyverét, és szaporán lélegezve lépett a fájdalomtól visító Vida elé. – Kérlek! – hörögte amaz. – Kegyelmezz! 38
– A szememben nem vagy több egy pondrónál. Eszem ágában sincs megkegyelmezni neked. – A gyermekemre kérlek! – próbálkozott tovább Vida. – Apára van szüksége. Hiszen még csak ötéves! – Ő többé nem a te fiad. – Rendben! – rázta a fejét hevesen. – Vidd magaddal, neveld sajátodként, beleegyezem! Csak hagyj életben! – A gyomrom is felfordul tőled – köpött ki Vilmos. – Hogy voltam képes itt hagyni veled a húgomat? Vak voltam, és ostoba… – Gondolkozz, Vilmos! – könyörgött a férfi elhaló hangon. – Hiszen te templomos vagy, Isten szolgája! Nem gyilkolhatsz hívő embert! – Szerinted mit műveltem annyi éven át a Szentföldön? Vilmos két kézre fogta a kardját, megemelte, majd minden csepp erejét a mozdulatba kényszerítve, hangos üvöltéssel lecsapta Vida fejét.
39
