BETHLEN GÁBOR (1580-1629) Marosillyén született 1580-ban.Apja Bethlen Farkas, Báthori Zsigmond híve, anyja Lázár Fruzsina. Szárhegyen nevelkedik nagybátyjánál Lázár Andrásnál. BÁTHORI ZSIGMOND udvarában nevelkedett, 1602-ben, miután SZÉKELY MÓZES oldalán részt vett a Basta elleni tövisi csatában, török földre bujdosott. 1604-ben meggyõzi BOCSKAI ISTVÁN-t, hogy álljon a Habsburg ellenes felkelés élére. 1607-tól BÁTHORI GÁBOR tanácsadója, ami miatt RÁKÓCZI ZSIGMOND letartóztatja. Báthori Gábor fejedelemsége idején Hunyad megye fõispánja, tanácsos, az udvari hadak kapitánya. Báthori sikertelen havasalföldi hadjárata után (Radu Serban gyõzelme Brassó mellett), Bethlen elõször Dévára, majd török földre távozik. 1613-ban a kolozsvári országgyûlés fejedelemmé választotta. 1619-ben elindította elsõ hadjáratát a császár ellen, és elfoglalta a királyi Magyarországot. 1620 október 23-án a besztercebányai országgyûlés magyar királlyá választotta, de a nikolsburgi békében 1622. január 6-án lemondott választott királyi címérõl, cserébe római szent birodalmi fejedelmi címet, hét felvidéki vármegyét, és Oppeln-Ratibor sziléziai birtokokat kapja.
Második hadjárata 1624 május 8-iki bécsi békével ért végett, lemond a sziléziai birtokokról. Elsõ felesége KÁROLYI ZSUZSANNA (a gyulafehérvári tempomban temették el), akinek 1622-ben történt halála után a brandenburgi választófejedelem leányát BRANDENBURGI KATALIN-t választja hitveséül 1626-ban. Ebben az évben vezeti harmadik, egyben utolsó hadjáratát a császár ellen. 1629-ben hunyt el Gyulafehérvárott. Felesége, akit a gyulafehérvári országgyûlés utódlási joggal ruházott fel, férje halála után csak néhány hétig ült a fejedelmi székben. Bethlen Gábor uralkodása alatt Erdély aranykorát élte. Nevéhez 12 iskola alapítás fûzõdik. 1622-ben az országgyûlés kimondja az akadémia felállítását elõbb Kolozsvárra a Báthori Akadémia helyére, védül Gyulafehérvárra kerül. Fejedelemsége alatt pártolta a szászokat, az erdélyi románoknak püspökséget állít, megtiltotta a zsidók megkülömböztetését, teljes lelkiismereti szabadságot hirdetett. 1621 után anabaptistákat telepített erdélybe, akik cserép, vas, fa, üvegedényekkel látták el Erdélyt. Fellendült a bányászat, megindult az iparosítás.
1
Bethlen Gábor Bethlen 16 éves uralma Erdély aranykorának számít. A Bethlen család nemes volt, de nem tartozott az arisztokráciához. Bethlen Gábor korán árvaságra jutott, 13 éves korától apród volt Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem udvarában, 15 éves korától már a csatákba is elkísérte urát. Magasabb iskolákat nem járt. Az ismeretlenségbõl lassan emelkedett az erdélyi fejedelmek udvarának ranglétráján. Bocskai (fejedelem 16041606) egyik bizalmas embere lett, õ közvetített a törökökkel, és így aktívan közremûködött a Bocskai-szabadságharc célkitûzéseinek megvalósulásában. Bocskai halála után Báthory Gábor (1608-1613) fejedelem legfõbb tanácsadójaként Erdély védelmét szervezte a királyi Magyarországról induló támadásokkal szemben. A Báthory Gáborral elégedetlenkedõ rendek 1613-ban a kolozsvári országgyûlésen török támogatással - Bethlen Gábort választották fejedelemmé. (Báthory Gábort néhány nap múlva ellenségei Váradon megölték.) Bethlen ekkor 33 éves volt, az idõben már nem számított fiatalnak. Tapasztalt volt nemcsak a hadszíntéren - 34 csatát járt meg addigra -, hanem a diplomáciában is. Bethlen korában a török szultántól való függés névleges volt. Erdély a vazallusi helyzetben is megõrizte szuverenitását. Bethlen jól alakította viszonyát a magyar koronához is. 1615-ben Bethlen és II. Mátyás németrómai császár és magyar király megbízottai között megegyezés jött létre, miszerint a király elismeri Erdély önálló fejedelemválasztó jogát, Bethlen pedig elismerte Erdélynek a magyar koronához való tartozását. Fejedelmi székhelyét, Gyulafehérvárt európai mûveltségû és színvonalú uralkodói központtá tette. Gazdasági intézkedései nyomán Erdély virágzásnak indult. Bethlen bekapcsolódott a korabeli Euró-
pát megosztó harmincéves háborúba. A harmincéves háború több szakaszra osztható (cseh, dán, svéd, francia), attól függõen, hogy melyik ország vezette a Habsburgok elleni (protestáns) erõket. Az elsõ szakaszban (1618- 24) a cseh-morva rendek felkelése zajlott, ebbe kapcsolódott be Bethlen a csehek oldalán, sikerekkel. Gyõzelmei megnövelték személyének súlyát az európai politikában, a csehek még királlyá választását is fontolgatták, mindenesetre Bethlen tényezõ lett a szövetségeseket keresõ protestáns országok számára. Bár a csehek felkelését a Habsburgok leverték, de Bethlennek sikerült II. Ferdinánd császárral elõnyös békeszerzõdést kötnie (Nikolsburg, 1621). Hadaival Bethlen a királyi Magyarország ellen indult, de jelentõsebb sikereket már nem ért el (lezárásai: 1623: bécsi béke, 1626: pozsonyi béke). A háború “dán” szakaszában (1625--29, ekkor a Habsburg-ellenes erõket IV. Keresztély dán király vezette) Bethlen 1626-ban csatlakozott a protestáns hatalmak hágai szövetségéhez (1625), bár “tevõlegesen” nem vett részt a hadi cselekményekben. 1626-ban kötött házasságot a brandenburgi választófejedelem húgával, Katalinnal, s e házasság révén került “sógorságba” II. Gusztáv Adolf svéd királlyal, aki a Habsburg-ellenes protestáns szövetség vezetõje lett a harmincéves háború következõ, “svéd” szakaszában. A svéd királlyal lengyelellenes szövetséget terveztek, de Bethlen halála megakadályozta ennek megvalósulását. Bethlen kiváló hadvezér és diplomata volt. Hadseregének fegyverzeti és szervezeti elmaradottságát ügyes haditervekkel ellensúlyozta, katonai akcióit a meglepetésre és gyorsaságra építette. Mindhárom Habsburg-ellenes hadjáratát Erdély számára elõnyös békével tudta lezárni. F. I.
2
BETHLEN GÁBOR Végrendelete (Részlet) Az országokat benne való statusokkal együtt és szabadságokat és törvényeket, régi jó szokásokat, rendtartásokat, mint és micsoda utakon szokták megtartani a fejedelmek és mint végezték el is magokkal együtt, nem látom szükségesnek, hogy azokkal a példákkal papiros-sat töltenék és idõt vesztegetnék, noha ugyan eleget mondhatnék, [de] két okra nézve stúdió elhagyom. Elsõ ok, mert vadnak köztetek olyak, kik sokat olvastanak a görög és római birodalmoknak veszedelmekrõl, hogy ide a sinai és persiai birodalmat ne hozzam. Másik ok, mert a magunk nemzetink veszedelme nem homályosabb azoknál. Mindazonáltal kívántatik szükségesképen, hogy az én szerelmes öcsém, az igaz haza oszlopaival, kiket immár az országra való gondviselésre országul magok mellé rendeltek, azokról õ kegyelme megemlékezzék, szüntelen szeme elõtt viselje, elméjében forgassa, micsoda okkal kellett õ kegyelmének akkori electiojára menni fel, tudjuk azt, hogy eleitõl fogva semmi inkább nem vesztette a mi szegény hazánkat, sõt az egész magyar korona alatt levõ országokat, provinciákat, mint az magok között való ördögi irigység, halálos gyülölség, rettenetes pártütések, fejedelmekben való válogatások, melybõl nagy árultatások és abból nagy familiáknak elfogyások következik, azonban az ország utolsó romlásra jutott. Mely szép virágjában maradott légyen Magyarország is mind addig, valamig a maga nemzetébõl választhatott fejedelmet, constál, és az históriák bizonyítják. De mihelyt derekasan a magok nemzetekbõl való electiót megutállák, megvetek, idegen fejedelmek alá vetek s adák magukat, micsoda haszon következek belõle? nem egyéb két féle szakadásnál, a dolog tálam magában világo-
sabb annál is, a mint kívántatik. E mi szegény hazánk véghazáját, hogy az Úr Isten ingyen való kegyelmébõl megtartotta, megoltalmazta légyen ennyi idõk forgásiban, változásiban az idegen nemzetbõl való fejedelmek reá való elvégezett gonosz szándékjoktól, kinek paisul való oltalmára mint rendelte volt a török nemzetet, mindeneknél nyilván vagyon és vala-rnig a török nemzettel való frigy mellett megmaradtak, mellõle el nem állottak, volt-e valakitõl valami bántások? János király idejétõl fogva arról magunk tehetünk bizonyságot. De mihelyt a német nemzet mellé állának, micsoda jutalommal fizete, szájunkban az ize; azzal tudniillik, mellyel régen kívánta és mesterkedett benne, hogy nemzetünket elfogyathassa, kegyetlen halálnak nemével megölhesse, országunkat a földdel egyenessé tegye, vagy éppen elpusztíthassa, és ha a Felséges Úr Isten csudálatos képen a török nemzetet ujjabban hozzánk nem gerjeszti s kapcsolja vala és igen jó, jámbor Urat nem támaszt vala végbevitelére, (mely dologban mennyit szolgáltam légyen, tegyen az Úr Isten bizonyságot róla), ki meri azt mondani nemzetünk közzül, hogy Erdély országát idegen nemzettel meg nem töltették volna? hol volna az Isteni tisztelet? hol volna a magyar nemzet? és hol volna szabadsága? azt Ítélem, hogy itt nem szükség arról szóllanom. 1629
3
Nagy diplomatáink - Bethlen Gábor Bethlen Gábor, az Erdélyi Fejedelemség történetének talán legnagyobb alakja nevét sok ezer forrás õrzi Európa-szerte. Irigykedve gyûlölték és a rajongásig imádták, politikai teljesítményét azonban épp az minõsíti legjobban, hogy uralkodása tizenhat éve alatt szövetségesként vagy ellenségként, de földrészünk szinte minden hatalma kapcsolatba került vele, s figyelembe vette véleményét. Menekülés török földre 1580-ban született Marosillyén, Hunyad vármegyében. Családjának eredetileg nem Erdélyben, hanem a Tiszántúlon, Békés és Temes területén voltak birtokai, ám miután a török hódítás a XVI. század második harmadában elérte ezt a területet is, apja, Bethlen Farkas Erdélybe menekült, s János Zsigmond fejedelem szolgálatába állt. Báthory István adományozta Marosillyét a családnak, így lettek erdélyi nemesek. Édesanyja, Lázár Druzsina elõkelõ székely családból származott. Két fiút szült, Gábor volt az idõsebb, öccsét Istvánnak keresztelték. Minthogy korán árván maradtak, gyámjuk Lázár András székely királybíró lett, de Bethlen inkább Báthory Zsigmond udvarát – fiatalon került oda – s távoli rokonát, Bocskai Istvánt tekintette nevelõjének. Pályája kezdetének részleteirõl nem sokat tudunk, a fõ vonalakat azonban ismerjük. Ahhoz a politikai csoportosuláshoz tartozott, amely végül is Székely Mózes vezetésével vereséget szenvedett, s 1602-ben emigrációba kényszerült. Bethlen életében nem ez volt az egyetlen ilyen eset, s még azt sem mondhatjuk, hogy a politikai életben a haza kényszerû elhagyása ritkaságszámba ment volna. Mégis volt itt valami különlegesség, ami szemet szúrhatott: az irány. Bethlen és jó néhány társa ugyanis hódoltsági területre, török földre ment, az Oszmán Birodalomban kért menedéket. Ahogy Szekfû Gyula, a XX. századi történetírás egyik legjelentõsebb személyisége megjegyezte: „menekülni török földre, egészen új volt a magyar történetben”, s ha belegondolunk, kétségkívül megdöbbentõ tett volt, még ak-
kor is, ha késõi utókorként jól tudjuk, kik folytatták a hosszú sort. Hostis naturalis, a természet szerint való ellenség – ez volt a kora újkorban a török megnevezése, s ebbõl minden kiderül. Bár kialakulhatott ellenségeskedés, kegyetlen és véres küzdelem keresztény uralkodók és seregek között is, az eredendõ ellen, a vallásában, kultúrájában, hagyományaiban és céljaiban különbözõ mégis az oszmán hódító, a török volt. Az elmúlt század példái, Török Bálint és meganynyi társának esete, akiket rabként vittek az Oszmán Birodalomba, elevenen éltek még a köztudatban, s a hivatalos diplomáciai megbízatásokon kívül magyar politikus számára egészen addig gyakorlatilag ez jelentette az egyetlen életformát a szultán fennhatósága alatt álló területeken. Bethlenék döntése ugyanakkor észszerûnek volt mondható, s új hatalmi idõszak kezdetét jelezte. Az oszmán segítség Bethlen nem valahol a birodalom belsejében, hanem a hódoltság Erdélyhez közel esõ részében, Temes területein élt. Bár tudunk arról, hogy többször elutazott a fõvárosba, Konstantinápolyba, úgy tûnik, folyamatosan tartotta a kapcsolatot nemcsak Erdéllyel, hanem a királyi Magyarországgal is. Annyi bizonyos, hogy kitûnõ kapcsolatrendszert épített ki meghatározó török politikusokkal, megismerte nemcsak szokásaikat, hanem politikai stílusukat is, értette az oszmán hatalmi viszonyokat, látta az erõvonalakat. 1608-ban már õ az, aki vélt szövetségesének, Báthory Gábornak meghozza az athnamét, vagyis a szultáni beleegyezést ahhoz, hogy fejedelem legyen Erdélyben, s ez azt mutatja, hogy Bethlent már akkor a legmagasabb szinten ismerték a Fényes Portán. Visszatért Erdélybe, Báthoryval azonban egyre nehezebb volt együttmûködnie, annak mind a politikában, mind a magánéletben megnyilvánuló zabolátlan természete miatt. Ellenségeinek száma is rohamos gyorsasággal nõtt, s amikor 1612 õszén arra figyelmeztették a török ügyek szakértõje-
4
ként számon tartott Bethlen Gábort, hogy õ lehet a következõ áldozat, nem habozott visszatérni az Oszmán Birodalomba. Ez a menekülés azonban már nem valami elõl, hanem sokkal inkább valamiért való futás volt, hiszen útvonala és tárgyalásai egyértelmûvé tették, hogy ezúttal már nem másnak kívánta megszerezni az athnamét. „Kolozsvárra menjen minden ember, s ott mindjárt fejedelmet válasszon kegyelmetek maguknak” – a rendeknek címzett felszólítás 1613. október 18-án kelt, s olyan személy írta, akinek ilyesfajta jogköre a legmerészebb elképzelések szerint sem lehetett volna. Ám Szkender pasának, a szultán szerdárjának* ha jogköre nem is, katonája annál több volt. A török és tatár csapatok Szkender pasa, Magyar Ogli pasa és Sahin Gitraj tatár kán vezetésével több irányból törtek be Erdélybe. Érkezésük célja kettõs volt: egyrészt véget vetni Báthory uralmának, másrészt hatalomra segíteni támogatottjukat, Bethlen Gábort. Az aktus sok mindennek volt nevezhetõ, csak libera electiónak, azaz szabad választásnak nem. Megfélemlített rendek, megszálló csapatok, török, tatár, havasföldi rabló, fosztogató katonák, s aki félelmében elment választani, az is próbált minél elõbb hazajutni. Így hát sem az eljárás gyorsasága, sem a megválasztandó fejedelem személye nem volt kétséges. Ekképp került hatalomra Bethlen Gábor 1613. október 23-án. Reformok, változtatások, pénzügyi átalakítások, adózás, birtokkérdések – ilyen és ehhez hasonló problémák szerepeltek fejedelemsége elsõ három évének programjaiban. Csupa olyasmi, ami normális körülmények között már egymagában is ellenállást váltott volna ki, csak hát erõsen kísértett a közelmúlt, ezért a nyílt, hangos vita kevéssé volt jellemzõ. Ami azonban 1616-ban történt, az minden képzeletet felülmúlt, s a körülötte csapott hírverés nemcsak Erdélyt s a királyi Magyarországot, hanem a Német-római Császárságot és Itáliát is teleharsogta, s bekerült abba a spanyol politikai tájékoztatóba is, melyet az összes spanyol állandó követ rendszeresen megkapott Angliától Velencéig.
Botrány és árulás Lippa és Jenõ várát Báthory Zsigmond visszafoglalta a töröktõl, a Fényes Porta azonban – a békekötés ellenére – ebbe vallási és persze katonai okokból sem akart belenyugodni. Bethlennel már 1613-ban közölték: hatalomra juttatásának egyik feltétele az, hogy a két említett erõsséget önként átadja a szultánnak. Az ígéret beváltása 1616-ban vált idõszerûvé. „... ha módom volna megtartásában, minden úton azt követném, de nekem módon annak se tartásában, se halasztásában nincsen, mert ha lelkemet kiokádnám a török elõtt, akkor se engedné” – írta Erdély fejedelme, s egy cseppnyi kétséget sem hagyott afelõl, hogy másként gondolja. A dolgot csak bonyolította, hogy Lippa õrsége egyszerûen nem engedelmeskedett a parancsnak, s nem volt hajlandó feladni Erdély egyik legfontosabb erõsségét. 1616. június 1-jén Bethlen csapatokkal, ágyúkkal jelent meg, s négynapi ostrom után saját katonáitól bevette saját várát, majd kiürítette, s átadta a törököknek. Botrány és árulás – ez a két szó övezte Bethlen nevét a legkülönbözõbb röplapokban, híradásokban, jelentésekben. A kereszténység ellensége, a török embere – írták és gondolták róla, s ha elõéletének tényeit, hatalomra jutásának körülményeit és lippai ténykedését egymás mellé tették, valóban nehéz volt ezt cáfolni. A Habsburgok politikai propagandája, amelynek eszköztára a XVI–XVII. század fordulóján már igen sokrétû és széles volt, mindent meg is próbált Bethlen ilyesfajta bemutatására, pontosabban lejáratására, s ha valami véletlen szerencsétlenség következtében a fejedelem ekkor életét vesztette volna, ma bizonyára történelmünk sötétebb oldalain tartanánk számon. Bethlen azonban szerencsére nem halt meg, még tizenhárom évet adott neki a sors, s ennek a majd másfél évtizednek a tükrében politikája egészen másként fest. Ideje és lehetõsége is volt rá, hogy megértesse, s hogy megérthessük, mi miért történt úgy, ahogy történt, egészen 1616-ig. Hiller István
5
Ahol Bethlen Gábor nevelkedett Gyergyószárhegy Gyergyószárhegy Erdélyben, Gyergyószentmiklóstól északra a Szármány-hegy alatt fekszik. A Gyergyói-medence egyik legfejlettebb turisztikai infrastruktúrával rendelkezõ települése Szentmiklóssal és Alfaluval együtt Gyergyó vidékének egyik legrégebbi települése. Alapítását a XII-XIII. századra teszik. 1566-ban Zarhegij néven jelenik meg, 1674ben már Sáárhegy néven említik. Szárhegy története összefonódik a XVI. században épült Lázár-kastély történetével. A Lázár-család nevével egy 1406-os keltezésû oklevélben találkozunk elõször. A kastély XVI. században reneszánsz stílusban, több részletben épült. Itt nevelkedett 10 éves korától Bethlen Gábor, Erdély egyik legnevesebb fejedelme, anyai nagybátyja, Lázár András felügyelete alatt. Õt és testvérét, Istvánt, édesanyjuk 1590-ben hozta Szárhegyre, apjuk, Bethlen Farkas halála után. A kastélyt 1630 körül átalakítják, az épületet bástyákkal ellátott várfalakkal és várárokkal vették körül. Ebben az idõben készült a homlokzat reneszánsz díszítése is. 1707-ben felégették a kastélyt, melyet Lázár Ferenc állíttatott helyre. Neki tulajdonítják a lovagterem építését is, ahol késõbb, hoszszú idõn keresztül széki gyûléseket is tartottak.
Az épület többször leégett, az 1872-es tûzvészben állapota nagyon leromlott. A kastély restaurálási munkálatai napjainkban is folynak, a cél, hogy a kastély újra régi szépségében csillogjon, hiszen ez az erdélyi reneszánsz építészet legjelentõsebb építménye. Ma a várkastélyban múzeum és nyaranta mûvészeti alkotótáborok mûködnek, így a település és a környék legjelentõsebb idegenforgalmi vonzerõvel rendelkezõ épülete. Ferenc-rendi kolostora 1669-1752 között épült, melyet 1872-ben egy tûzvész után újjáépítenek. Római katolikus temploma 1230-as években épült, melyet 1400-ban gótikus stílusban újraépítenek. A templom hajóját 1729ben lebontják meghagyva a szentélyt és a tornyot, és a következõ évben tágasabbat építenek helyette. A település határában, az országút szélén a Tatár-dombra állított emlékoszlop látható. A monda szerint Gábor-deák vezetésével 300 székely ütközött meg itt a Moldvából Erdélybe betörõ közel 3000 tatárral. Az ütközetben a székelyek fölényes gyõzelmet arattak. Az oszlopon elhelyezett szalagon ez olvasható: „Ez is erõsítsen minden magyart, hogy minden legyõzhetõ erõs lélekkel és Istennel!“
6
Bethlen Gábor marosillyei szüloháza „Illye örvend hûségesen“ Bethlen Gábor marosillyei szülõházát a közelmúltban megvásárolta a dévai Szent Ferenc Alapítvány. Felújítása után emlékházat kívánnak kialakítani, amely az erdélyi fejedelem életét és Erdély történetét mutatná be. De vajon tényleg abban az épületben született a fejedelem? Bethlen Gábor fejedelem Bethlen Gábor erdélyi fejedelem 1580-ban Marosillyén látta meg a napvilágot iktári Bethlen Farkas és szárhegyi Lázár Druzsiánna fiaként. Emlékezetét ma a nagyenyedi Bethlen Kollégium diáksága által 1909-ben állíttatott felirat hirdeti a marosillyei kastélyból fennmaradt zömök épület homlokzatán, amelyet általában Bethlen Gábor szülõházaként emlegetnek. Ez az emléktábla modern utóda annak a másik, a fejedelem címerével díszített, kõbe vésett feliratnak, amellyel még Bethlen Gábor életében, 1627-ben jelölte meg öccse, István az erdélyi fejedelmi székbe emelt bátyja szülõhelyét. Megjelölt szülõhelyek A humanizmus gondolkodásához annyira illõ, a nevezetes személyiségek szülõhelyét már életük folyamán megjelölõ szokásnak az erdélyi régiségben tulajdonképpen csak egyetlen kétségtelen példáját ismerjük még: 1606-ban a kolozsvári tanács egy nagyméretû címeres és feliratos kõtáblával jelölte meg Bocskai István (1557-1606) választott magyar király és erdélyi fejedelem szülõházát a kolozsvári Óvárban. Noha keletkezésének pontos indokait nem ismerjük, elképzelhetõ, hogy a táblát a fejedelem közelgõ 50. születésnapja alkalmából állították, s elkészültekor, 1605 õszén megrendelõi nem sejthették, hogy a fejeledelem nem éri meg az évfordulót.
Bethlen Gábor fejedelem Bocskai István környezetében vált az erdélyi politika meghatározó személyiségévé, s uralkodása során nagy elõdje példáját próbálta követni nem kevés tehetséggel és elõrelátó nagyvonalúsággal. Így Bethlen István - aki a fejedelem harmadik felvidéki hadjárata idején, 1626-1627-ben Erdély kormányzója volt elhatározása, hogy fejedelemmé választott bátyja szülõházát emlékkõvel jelölje meg, nem lehetett független a Bocskai-emléktáblától. Ezt a megállapítást lényegében alátámasztja a marosillyei feliratba foglalt latin vers, amely Mátyás király és Bocskai István kolozsvári születésére utalva vezeti be Marosillye magasztalását: „Illye vára tiszteletére és örök emlékezetére: ez volt a szülõhelye õfelsége a Római Szent Birodalom és Erdély fejedelmének, Gábornak, aki a nevezett atyai várban Krisztus 1580. évében szerencsésen megszületett, mint õsi Bethlen családjának tündöklõ csillaga. Corvin király bölcsõjével kérkedik Kolozsvár városa, ugyanaz a város szülte nekünk Bocskait, Illye a maga hatalmas neveltjének örvend hûségesen, aki csatában vitéz, békében jóindulatú fejedelem. A haza atyja, de egyszersmind az õsi szabadság védelmezõje õ, s ezért népeinek egyenlõ jogokat ad. Itt, mivel Bethlen fejedelem tartja a jogart, minden dolog arculata jóvá, derûssé válik. Ó, Is-
7
tentõl kedvelt ragyogó ház, mely ekkora szellemet és aranykort termett. Az Úr 1627. évében." Az illyei monumentum nem maradt fenn. Marosillyérõl 1794-ben a fejedelem emlékét tudatosan ápoló nagyenyedi református kollégiumba szállították, ahol valószínûleg 1849-ben semmisült meg. Szövegét és formáját azonban többen is rögzítették. 1640ben "egy fedeles, aranyos czímer"-ként szóltak róla az összeírók, 1693-ban pedig a következõket írták róla: „Van az falban faragott kõbõl kimetczett, a néhai felséges Bethlen Gábor fejedelem nagy öreg aranyos czimere, rajta való irással edgyütt.“ Az 1694-es leltár szerzõje még több részlettel szolgál: „Amint mondgyák, a nagy emlékezetû néhai méltóságos Bethlen Gábor fejedelem ezen boltos házban született, amint a meghirt ajtaja felõl való falában berakott fejér faragott kõre virágossan kimeczett aranyas czimere allyában való, nagy betükre kimeczett írás és versek is világossan mutattyák...“ Benkõ Ferenc 1800-ban megjelent mûve szerint a kõlap: „felsõ részén két angyal egy koronát tart, alatta vagyon M[agyar]ország és Erdély tzimere, ezeknek közepekben egy gyék[gyík] abrontsban az Iktári Bethlen pár hattyu tzimer, a kõ két oldalán két oszlop, felyül egy tsipkés párkány, legalol e következendõ alírás vagyon, mellyek valaha átallyában ki voltak festve és ki aranyozva...“. Kétségtelen, hogy a „virágos“ és „fedeles“ (oromzatos) keretelésû, gazdagon aranyozott, festett faragvány elkészítését kolozsvári kõfaragóknak és képíróknak kell tulajdonítanunk. Az elõbbiek közül két mesternév jöhet számba: Diószegi István és Molnos János faragták 1629-ben a kolozsvári Szabók tornyának emlékkövét, valószínû tehát, hogy két évvel korábban õk lehettek az illyei címerkõ mesterei is. Hol a szoba? Vajon az épületegyüttes melyik részében le-
hetett az a boltozatos szoba, amelyben a nagy fejedelem meglátta a napvilágot? A válaszhoz a felirattal jelölt épületrész és az egész épületegyüttes egykori viszonyát, valamint a kastély építéstörténetét is tisztázni kell. Marosillye nyugati szélén, a városi kórház területén található az a lakatlan mûemléképület, amelyben a közhit szerint Bethlen Gábor fejedelem született. Ettõl nyugatra áll a jelenleg kórházként használt romantikus stílusú kastély, amellyel korábbi épületeket helyettesítettek. Ennek a XIX. század közepe táján emelt épületnek a gazdasági udvaráról választották le azt a szomszédos telket is, amelyen a most omladozó, de egykor rangos XVIII- XIX. századi uradalmi magtár alkotja az együttes nyugati határát. Az említett épületeket magában foglaló, megközelítõleg téglalap alaprajzú telek déli oldalát a Maros árvízvédelmi töltése, északi oldalát az országút határolja. A bennünket leginkább érdeklõ, s a 2002tõl folyó helyreállítás során alaposabban megvizsgált épület egy sarokbástya. Belsõ helyiségei közül az ikerablakokkal megvilágított délit dongaboltozat fedi, mely reneszánsz ízlésû és profilú gyámkövekre támaszkodik. A boltélek két zárókõben futnak össze, ezek egyikén Bethlen Farkas monogramos címerét tárta fel a falkutatás. A helyiség ajtókerete szintén reneszánsz profilú, szemöldökfrízében „Bethlen Farkas cinaltatta ezt 1.5.8.2.“ felirattal. Elõtte egy eredetileg nyitott, mára lakóhelyiséggé alakított erkély állott, melynek a bástyáéval azonos fedélszékét három, fejezet és lábazat nélküli, nyilván valamelyik közeli, Hunyad vármegyében sûrûn elõforduló római romterületrõl szerzett toszkán oszlop támasztotta alá. Ez volt az udvarról a bástya lakószintjére vezetõ lépcsõ pihenõje is, mellvédje a várvédõket oltalmazta. Az épületbe vezetõ mai lépcsõ és a túloldalán nyíló második boltozott helyiség már késõbbi korok toldása.
8
A fejedelem atyjának, fia születését két évvel követõ építkezésére utaló felirat már önmagában is óvatosságra kellett volna intsen. A kastély fentebb idézett leltáraiból ugyanis egyértelmûen kiderül, hogy ez a bástya, amelyet annak idején - vélhetõleg festett díszítése okán - Veres-bástyának neveztek, annak a négy, sarokbástyás védõövnek a maradéka, amelyet Lippa vára 1552. évi török megszállása után, annak pótlására évtizedeken keresztül építtettek ki a birtokosok, illetve az ország, hogy abban helyõrség állhassa útját a temesi pasaság felõl Erdélyre törõ török csapatoknak. Éppen ilyen meggondolásból adományozta az illyei birtokot 1576-ban Báthory István fejedelem hûséges katonájának, iktári Bethlen Farkasnak. 1552 után az erdélyi országgyûlés többször is adót szavazott meg a vár építésének támogatására, mindenkori tulajdonosait pedig arra kötelezte, hogy az ország védelmére harminc fõnyi helyõrséget tartsanak benne, Erdélyben birtokos - tehát anyagilag felelõsségre vonható - parancsnok vezetésével. A vár fel is épült, négy bástyája közül csak a talán védettebb és kisebb, a hátország s a Maros felé forduló déli Veres-bástyát bástyánkat - nem töltötték fel, hogy belsejében lakóhelyiségeket alakíthassanak ki. Címer a toronyban A vár erõdítésérõl utoljára éppen Bethlen Gábor korában olvasunk: Szalárdi János Siralmas magyar krónikájában a fejedelem érdemeként emeli ki, hogy „Hasonlóképpen Illye várát is, hogy õsökrõl [sz]álló[?] jószágok volna [ti. a Bethleneknek], nagy[/négy?] erõs, reguláris kõbástyákkal, kõfalakkal környülvetetvén, amint megkezdette volt építtetni, úgy, hogy abban Lippa vára helyett derék praesidium tarthatnék az ország oltalmára.“ Marosillye ugyanis Lippa 1616os ismételt török kézre kerülése, tehát mintegy húszéves szünet után kapott megint szerepet a határvédelemben. Ezentúl, akárcsak iktári Bethlen Farkas életében, erõdítményeinek tökéletesítését közügynek tekintet-
ték, költségeit pedig közpénzbõl fedezték, így méltán dicsérhette a krónikaíró a fejedelem elõrelátását, aki immár uralkodóként támogatta az ottani várépítést. A vár 1670-ig állt, akkor az erdélyi országgyûlés úgy döntött, hogy a védõövét lebontatja, nehogy a török terjeszkedés támaszpontja legyen. Az 1675 után keletkezett leltárakban valóban csak a lakóépületnek tekintett, önmagában védhetetlen Veres-bástya és a lerombolt kõfalak helyettesítésére idõközben elkészült, palánkba foglalt, felvonóhidas kõkapu emlékeztet a külsõ erõdövre. A belsõ udvar kapujától jobbra emelkedett az északi sor magasföldszintes udvarházának az épülete, balra pedig a különálló, háromszintes torony. Itt találtak rá a leltárak készítõi az általunk vizsgált címerre. Az épületnek jól boltozott, kétszakaszos pincéje volt, szinte a föld színén - a talajvíz miatt nem mélyíthették tovább a Maros árterületén -, fölötte pedig a magasföldszinten és az elsõ emeleten kétkét helyiséget találtak: az alsók boltozottak, a fölöttük levõk menynyezetesek voltak. Az épület egyik sarkához, annak egyedüli bejárataként csigalépcsõs tornyocska csatlakozott, amelyet nyolc kis ablak világított meg. Kilencvenkét tölgyfa lépcsõfoka mintegy 16,5 méter magasságot jelent a védõemelet szintjéig, ehhez kell hozzáképzelnünk a második emelet, a fedélszék meg a filegória magasságát, így bízvást becsülhetjük az épületet 20 métert meghaladó magasságúnak. A címerrel díszített helyiség, Bethlen Gábor születésének a helye a magasföldszinten nyílt közvetlenül a lépcsõtorony felõl. Ez a téglalap alaprajzú épület tûnik a legrégiesebbnek az egész együttesben, melynek valószínûleg korai magva, lakótornya lehetett, amit bizonyosan még az Illyét hosszú ideig birtokló, 1575-ben fiágon kihalt Dienesi-családtól örökölt Bethlen Farkas. A Dienesiek „castellumát“ már 1468ban említik forrásaink. Minthogy az ostromágyúk korában, a XVI. század utolsó negyedében ilyen magas építmény már több
9
veszedelmet, mint hasznot hajtott védõinek, valószínû, hogy csak a kedvezõ terepviszonyok, illetve tulajdonosainak az a korabeli Erdélyben általánosnak tûnõ s közvetlen tapasztalatban gyökerezõ meggyõzõdése tartatta fenn, hogy kisebb támadás esetén amúgy sem hoznak magukkal nehézágyút az ostromlók, nagyobb támadás esetén viszont mindenképpen védhetetlen a kis erõdítmény. Az egyetlen szellõztetõablakos pince, a magasföldszinten elhelyezett nagy, bolthajtásos tûzhelyû kemence, a szintenként kiugró árnyékszékek, az emelet egyik helyiségének "ajtóforma" - padlóig érõ, korábban bejáratként használt - ablakai, a bejáratnál elhelyezett, falba bocsátható reteszgerenda, a lépcsõ különálló fedélszéke alatti "puskaporos-házacska", az utolsó szint "lövõbástya" elnevezése, erkélyesen kialakított lõrései, valamint a filegória kettõs, vigyázóhely/nyári ház elnevezése különös módon elegyítik a régies és újabb, védelmi és kényelmi elemeket, de kétségtelenül tükrözik azt a tulajdonosi szemléletet, mely a Tornyot továbbra is végsõ menedékként kezelte. A lépcsõtorony késõbbi építkezés toldása lehetett, a torony eredeti, középkorból származó, elmozdítható "feljárata" az emeleti, "ajtóforma ablakos erkélyre" vezethetett. Az épület javítását illetõen egyetlen biztos adattal rendelkezünk: 1619. augusztus 2-án kelt Bethlen Istvánnak az az elismervénye, amellyel a besztercei tanácsnak nyugtázza 40 000 zsindelyszeg átvételét az illyei torony "építésére". Akkor tehát a torony zsindellyel héjazott fedelének a megújítása lehetett soron, s talán nem tévedünk, ha feltételezzük, hogy akkor készült a kiemelkedõ vigyázó filegória is. Az együttes harmadik épülete, az 1629 táján épített udvarház kényelmesebb és mutatósabb épület volt, amely jobban kielégítette a fejedelmi családból származó tulajdonosok megnövekedett reprezentációs és differenciálódó lakóigényeit, s árnyékba borí-
totta a késõbbiekben lakásként már nem használt Tornyot, amelyben az elõzõ nemzedék született. 1629-ben Bethlen István már az udvarház számára rendelhetett ajtóés ablakkereteket Kolozsvárról, s ezt az ugyancsak magas pincére épült, négy helyiségbõl álló együttest Thököly Imre 1677ben kétmenetesre építtette át. Már lebontották... Bethlen Gábor szülõháza tehát, az élõ hagyománnyal ellentétben, a kastély mára nyomtalanul eltûnt, a XVII. század elején még használt és átalakított lakótornyában volt, amelyet 1794 elõtt bontottak le. A középkori lakótorony köré éppen Bethlen Gábor születésének éveire épült ki a korszak harcászati elképzeléseinek megfelelõ, vizesárokkal, felvonóhidas kapuval és négy olaszbástyával erõdített külsõ védõöv. Ennek a legvédettebb kis bástyáját Bethlen Farkas már lakóépületnek építtette, s nem lehetetlen, hogy 1582 után családjával ide is költözött a kényelmetlen középkori lakótoronyból. Bethlen Farkas 1590-ben bekövetkezett halála után azonban nem maradhatott kiskorú árvák kezén az erdélyi határvédelem szempontjából fontos illyei vár. Báthory Zsigmond akaratából birtokjogukat felfüggesztették, a két fiú pedig egy másik katonaember gyámsága alá, nagybátyjuk, Lázár András szárhegyi udvarába került. Illyei jószágukat csak nagykorúságuk elértével, 1600-ban kapták vissza: az osztozkodáskor az elsõszülött Gábornak jutott Marosillye. Ám 1602-ben Giorgio Basta elkoboztatta tõle, s csak Bocskai István uralkodása alatt szerezte vissza. Fejedelemmé választása után, 1614-ben öccséhez, majd unokaöccseihez, azok korai halála után pedig Bethlen István leányági leszármazottaihoz, a Thökölyekhez került az illyei vár. Forrás:Kovács András cikke www.eletestudomany.hu/hirek/9.html
10
Hausner Gábor: Bethlen Gábor erdélyi fejedelem hadi edictuma Idézet: „Magyar sereg, magyartól vezetve, kevés van a mi szerencsétlen újkorunkban" írta Szekfû Gyula Bethlen-monográfiájában, a kivételek között említve Bethlen erdélyi hadseregét. [1] Szekfû, noha igen kritikusan ítélte meg a fejedelem tevékenységét és történelmi szerepét, a hadseregszervezés és vezetés terén maradéktalanul elismerte érdemeit: „Külföldi szemlélõk gyakran lenézéssel nyilatkoztak Bethlen Gábor lovas seregeirõl.... annyi azonban bizonyos, hogy Bethlen serege az akkori kezdetleges közép-európai viszonyok közt igen jól használható instrumentum volt politikai céljai szolgálatában, mindenesetre jobb, mint amit a cseh vagy ausztriai felkelõk ki tudtak állítani, és hogy ez a sereg teljesen az õ munkájából, az õ agymûködésébõl és energiájából állott elõ." [2] Szekfû, számba véve a fejedelem fáradhatatlan hadseregszervezõi munkájáról fennmaradt forrásokat, arra is felfigyelt, hogy Bethlen milyen aprólékosan foglalkozott a hadba szállt katonaság dolgaival: „maga készít szigorú felülési rendet... Nem kevesebb szorgalommal szabályozza a már összeállított és vonuló, harcoló sereg életét: mustrát tart újonnan bejött csapatok fölött, amikor is egész nap lovon ül, csak estve, sötétben száll le, miután 13 400 embert megmustrált; maga szabályozza a tábor életét, tiltva a részegséget, az asszonyoknak táborban tartózkodását, ami ha seregeit nem is tette erkölcsben és komorságban Cromwelléihez hasonlóvá, de valamiképpen mégis kiemelte a harmincéves háború erkölcsi fertõjébõl." [3] A Szekfût követõen született magyar történeti-hadtörténeti tanulmányok számos új forrást tártak fel a harmincéves háború magyar hadseregének belsõ életérõl, fegyelmi helyzetérõl, ennek ellenére a kérdés mo-
nográfusa, Nagy László még négy évtized múltán is kénytelen volt megállapítani, hogy a rendelkezésre álló adatok meglehetõsen hiányosak. [4] Az alábbiakban közzétett edictum jelentõségét az adja, hogy az eddig ismerteknél részletesebben szabályozza a táborba szállt katonák magatartását, új adalékokkal egészítve ki hézagos ismereteinket az erdélyi fejedelem vezette magyar hadsereg szervezetérõl és mindennapjairól. A korabeli hadszervezetre és katonai táboréletre vonatkozó források között fontos hely illeti meg a hadiszabályzatokat. [5] Bethlen Gábor uralkodása idejébõl három átfogóbb jellegû szabályzatot tart számon a szakirodalom. Az elsõt 1614. február 18-án adta ki Nagyszebenben. [6] Ennél a rendelkezésnél sokkal részletesebb az 1616. május 20-án Déván kibocsátott tábori rendelet. [7] Végül fennmaradt még egy, 1629. május 5én Alvincen kelt, 16 pontból álló rendtartás. [8] Mindezeken kívül ismert a fejedelem néhány, levélben adott hosszabb-rövidebb utasítása is, amelyekben a katonáknak a táborban tanúsítandó magatartásáról rendelkezett. [9] Az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában fennmaradt, keltezetlen edictum [10] mind jellegében, mind tartalmában az 1616-ban Déván kibocsátott rendelkezésekhez áll legközelebb. Szövegébõl egyértelmûen kiderül, hogy "hadakozó indulás" idején, a táborba szállt hadsereg számára készült, azaz éppúgy tábori rendtartás ez is, mint a lippai expedíció alkalmából ("Disciplina militaris in expeditione Lippensi") született dévai. XVIII. századi másolói ezt felismerve nevezték el "tábori instructiónak". A hadiszabályzat a törvények és rendtar-
11
tások szükséges voltáról elmélkedõ bevezetõbõl és az azt követõ 53 pontból áll. Az utóbbiak mintegy harmada több-kevesebb megfogalmazásbeli, esetenként tartalmi eltéréssel, más sorrendben megtalálható a dévai rendelkezések között is. [11] A korabeli hadiszabályzatok tradicionális elemei ismeretében és Bethlen fent említett szabályzataival összehasonlítva megállapítható, hogy a szinte irodalmian kerek megfogalmazásban ránk maradt edictum [12] különösen a hadsereg szervezetérõl és a katonai tisztségek rendjérõl, valamint a hadi bíráskodás mûködésérõl tartalmaz gazdag adatokat. Az instrukcióból pontosan körülírt hierarchiával rendelkezõ hadsereg képe bontakozik ki, amelynek élén fõparancsnokként a fejedelem áll, aki teljes autoritással, egymaga dönt "minden indulás, menetel, megszállás, jelek kiadása, csatába való menetel és akármi szükség fellõl". A vezetési rend világos és egyértelmû: a fejedelem nevezi ki a kapitányokat és egyéb tisztviselõket, akik kizárólag tõle (ha nem személyesen, akkor a vicegenerális vagy a hopmester útján) kaphatnak ordinantiát. Az edictum számos katonai tisztséget nevez meg, részletesen elõírva az egyes tisztségek viselõinek feladatát és hatáskörét. Eltérõen azonban Bethlen eddig ismert rendelkezéseitõl, nem nevezi néven, nem köti konkrét személyhez a tisztségek viselõit, azaz elképzelhetõ, hogy nem csak egy adott hadjárat idejére készült. [13] Az edictum szövege a katonai tisztségek rendjének differenciálódásáról tanúskodik: Bethlen hadseregének vezetési kara az 1616. évi dévai rendtartásban felsoroltakhoz képest (tábori strásamester, tábormester, szekérmester, hadbíró) új tisztségekkel bõvült. 1616-ban például a kereskedõk által a tábor piacára behordott élelmiszerek árát még a fõ hadi bíró (Kemény Boldizsár) limi-
tálta, a feltehetõen késõbbi keletkezésû edictum ezt új tisztségviselõ, a fõélésmester feladatává tette. A tábormesterrel együtt a fõélésmesterre bízta a piacok rendjének õrzését is, egy gyalog hadnagyot rendelve melléjük, abból a felismerésbõl kiindulva, hogy: "az hadakot semmi inkább az éhezésnél meg nem szokta erõttelenitteni, melly csak ugy lehet meg, ha az urak igen szabadossok lehetnek, és senkitõl az kereskedõ emberek meg nem háborittatnak." (30. pont) Ugyancsak az élésmester gondjaira bízta az edictum a táborban mûködõ korcsmák felügyeletét, egészen pontosan az alkonyat utáni szeszmérési tilalom ellenõrzését is, az errõl rendelkezõ 20. pont egyben ismét új tisztségviselõt nevez meg: a vásárbírát. A fent említett két tisztség (élésmester, vásárbíró) megjelenése mellett más rendelkezések - például az élésszekerek menetét szabályozó 34-38. pontok - is jelzik, hogy az edictum egyik központi fontosságú kérdése a hadsereg élelmiszerellátása. Az élelem- és takarmánybiztosítás Bethlen hadseregében döntõen központi ellátás formájában történt, de nem lehetett mellõzni a hadmûveleti területen történõ zsákmányolást sem. A fejedelem azonban mindig az ezzel járó kilengések és visszaélések kiküszöbölésére törekedett. Szabályzataiban rendre halálbüntetéssel sújtotta a prédálást, a "szegény paraszt emberek" marháinak elvételét. [14] Az alább közölt edictum 52. pontja érdekes dokumentuma a hadseregellátás és a jobbágyvédelem között egyensúlyt keresõ fejedelem dilemmájának: lelkiismereti fenntartását hangsúlyozva engedélyezi ugyan a a búza és abrak kizárólag saját szükségletre történõ szabad beszerzését, de halállal bünteti az "öreg barmok", a ló, ökör, fejõs tehén és juh elvételét, a szegény emberek "tagolását", megkínzását, prédálását és megölését, Istenre, illetve az alábbi, nagyon is evilági, gazdasági megfontolásra hivatkozva: "hogy
12
az szegény emberek nagy fáradságos munkájok után élhetünk, ihatunk, viselhetünk köntöst mindnyájan, azoknak adójokból tarthatjuk fizetésen az hadakot." A hadiszabályzat másik központi fontosságú kérdése a tábor rendje és a katonaság fegyelme. Az ezzel kapcsolatos intézkedések jelentõs része, mint már említettük, megtalálható Bethlen más rendelkezéseiben, mindenekelõtt az 1616-ban Déván kibocsátott tábori rendtartásban. Ami új, az annak a felismerésnek a megfogalmazása, hogy csak a megfelelõ büntetési tételek és azok végrehajtása biztosíthatja a hadsereg mûködéséhez nélkülözhetetlen engedelmesség és fegyelem fenntartását, valamint a hadbíráskodás mechanizmusának, a per lefolyásának elõírása. [15] Az ediktum legfõbb sajátossága talán nem is az imént számba vett néhány részletében rejlik, hanem sokkal inkább az esetlegességet kiküszöbölõ, következetes szerkezetében, az újkori katonai szabályzatok irányába mutató általános fogalmazásában. Éppen általánossága miatt igen nehéz meghatározni elkészültének idõpontját. A szöveg több helyütt is utal rá, hogy valamelyik hadjárat alkalmával keletkezett: az 1. pont "az mostani hadakozó indulássunknak idejét" említi, a 47. pont "az mostani expeditionak végérõl" beszél. Mivel a bevezetésben és az utolsó pontban a hadjárattal kapcsolatban egyaránt "hazánk megszabaditásáról" szól, föltételezhetõ, hogy Bethlen valamelyik Habsburg-ellenes magyarországi támadása elõtt készítette. A négy szóba jöhetõ hadjárat (1619, 1621, 1623, 1626) közül az 1619. évi kiesik, mert az edictum 38. pontja a szekerek sorrendjének szabályozása során "a német gyalogok szekereit" említi, akik csak 1621 tavaszától szolgáltak a fejedelem seregében. [16] Más konkrét szövegbeli támpont híján a
továbbiakban a datálásban egyedül a Bethlen mellett szolgált Kemény János elbeszélésére támaszkodunk, aki Önéletírásában több, az edictummal egybevágó fejedelmi rendelkezést örökített meg. Mielõtt ezeket sorra vennénk, meg kell említeni, hogy Kemény Bethlen német gyalogosairól is megemlékezik, tévesen 1623-ra téve tartásuk kezdetét. [17] Ugyancsak az 1623-as esztendõ hadi eseményei kapcsán tesz említést a lakosság javait védõ fejedelmi rendelkezésrõl: "anno 1623. német ellen való hadi expeditiókor, edictum lévén az földnek lakosinak élésen kivül egyéb javaitól megfosztások ellen, szegény emberek köntösi tanáltatnak nála [ti. Basa Istvánnál], s ... Keménd nevû helynél Esztergom tájékán felakasztatá [ti. a fejedelem]." [18] Ezzel egybevág Keménynek az a leírása, mely szerint 1623 végén, Morvából hazatérõben "Szomolyánnak városában evék egy ebédet a fejedelem rettenetes kegyetlen hideg üdõben: az hadaknak sem bészállani, sem kerteket, gyümölcsfákat megégetni nem engedteték; kinn voltak addig, míg az fejedelem vendégeltetett az várnak urától." [19] Az 1626-os év kapcsán is említ egy fejedelmi rendelkezést, amely tiltotta az ellenséggel való beszédet. [20] Ez a tilalom a kiadatlan edictum 27. pontjában is szerepel, ennek ellenére az Önéletírás alapján valószínûbbnek tûnik az 1623-as datálás. Akár 1621-ben, akár 1623-ban vagy esetleg 1626-ban készült is azonban az edictum, az bizonyos, hogy a harmincéves háború erdélyi-magyar hadseregérõl az eddig ismertek közül ez nyújtja a legátfogóbb képet. Mint Bethlen rendelkezése nyomán formálódott szöveg, figyelemre méltó tükre az erdélyi fejedelem hadseregrõl vallott elképzeléseinek. Az edictum két, tartalmában megegyezõ, szövegében számos ponton kissebb-nagyobb eltérést mutató XVIII. századi másolat-
13
ban maradt fenn. Az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárban a Fol. Hung. 69. jelzeten taláható variáns (a továbbiakban Bvel jelölve) a possessor-bejegyzés tanúsága szerint Széchényi Ferenc gróf tulajdonából került a könyvtárba, az ugyancsak az OSZK Kézirattárában a Fol. Hung. 193-as jelzet alatt található másik példány (a továbbiakban A-val jelölve) provenienciája tisztázatlan. A két variáns egybevetését követõen a szövegkiadás alapjául az a-val jelölt példányt választottuk, mivel az több helyütt jobb, értelmesebb szöveget ad (pl. 17., 32. pont stb.), mint a romlott szövegváltozatot megõrzõ b-variáns. Ahol mégis a b olvasata a jobb, ott az került dõlt betûvel szedve a fõszövegbe. Szövegkiadásunk nem kritikai kiadás igényével készült, lévén szó kései másolatokról, ennek nem is lett volna létjogosultsága, de a két szöveg közti fontosabb (tartalmi) eltéréseket jegyzetben közöljük. Ugyancsak a forrás kései másolat volta miatt nem törekedtünk a betûhívségre; a szöveget a Magyar Országgyûlési Emlékek sorozat forráskiadási szabályait követve a mai központozásnak megfelelõen, az ejtésbeli sajátosságok megtartásával, de a mai helyesíráshoz közelítve írtuk át. [21]" Forrás: Hadtörténelmi Közlemények 114. évf. (2001.) II-III. sz.
Nagy emlekezetü Bethlen Gábor erdélyi fejedelem örök emlékezetében fennforogható tábori instructioja Nem ujj találmány, sem a' magok elméjjektõl viseltetett philosophussok regulája az, hogy minden országoknak, tartományoknak, várossoknak és csak egy háznépnek is bizonyoss fõ gondvisselõ igazgató vezére légyen, a' ki az õ alatta valóknak szép törvényeket adjon ki, mellyek által minden rendek élhetnének keresztyénül, minden bán-
tás nélkül nyughatnának csendessen, hanem önnön maga az Felséges Ur Isten adott volt bizonyoss parancsolatot és törvényt az õ választott népének és vezért, hogy az õ isteni nagy neve választott hiveitõl az véllek közlött sok kegyelmességiért dicsõittetnék, anyaszentegyháza épülne, az erõtlenek az hatalmassoktól meg nem nyomorittatnának, melly dicséretes 's üdvösséges szép rendtartást minden keresztyén fejedelmek, respublikák, [22] hadakozó hadnagyok, sõt, még az pogányok is ez napig megtartottanak. Mert ha ugyanis a' jó törvények által az országok nem oltalmaztatnának, ennek az megagzott világnak eddig régen el kelletett volna veszni. Akarván annakokáért mi is a' régi szent fejedelmeknek õ példájokat követni, az mennyire az Ur Isten azokra bennünket vezérel, több gondvisseléssek között nem utolsó, hanem majd legszükségessebb az hadak között való szép rendtartássoknak lenni, mivel ha az Ur Isten igaz itéletébõl egy várost egy emberért, sõt, országot is el szokott veszteni, egy igazért viszont meg szokott tartani, mennyivel inkább ingereltetik õ Felsége az méltó bosszuállásra az hadakban járó olly személyektõl, kik se a' bosszuálló Istennek ostorától, se az fejedelmek véress [23] büntetéssektõl nem félnek, hanem minden irgalmasság és személlyválogatás nélkül az ország szegény nyomorult kösségét (kiknek oltalmáért kötöttük fel mivel fegyverünket) rontják, pusztitják rettenetesben az természet szerint valo ellenségtõl, [24] és sok egyéb égre kiáltó vétkekben [25] szoktanak élni, mondjuk, ha az illyenek meg nem zaboláztatnak, nem megszabadulást, hanem utolsó veszedelmet igen méltán várhatunk országostól fejünkre. Hogy annak okáért az felséges Ur Isten megengeszteltessék, [26] ellenünk méltó haragra fellobbant 's gerjedett büneinknek [27] igazságos büntetéssét magunkról és
14
nemzetünkrõl elhárithassuk, [28] országunkban sok árulóktól [29] bészivattatott, minden pogány nemzeteket istentelen fertelmess élettõl kegyetlenséggel fellyülhaladott ellenséginken [30] gyõzedelmessek lehessünk, hazánkat megszabadithassuk, igen méltó és kivántató, [31] hogy az ide alább megirt edictumokhoz [32] tartsa minden ember magát. Primo Az Ur Isten maga parancsollya, hogy az ember õ Felségét hivja segitségre szükségnek idején, és õ Felsége is megsegitti 's megszabaditja a bünért rajta uralkodó nyomoruságból. Bizonyára tehát, ha valaha, mostan kivántatik egyszer, hogy fejenként õ Felségihez kiáltsunk, essedezõ könyörgéssünk által az egeket meghasitsuk, szent füleiben bocsássunk nyomorusságink allól felszabadittatásink [33] felõll való imádságainkat, hivjuk segitségünkre tiszta igaz töredelmes szivbõl, annak okáért, hogy minden ember [34] mindenféle fertelmess élettõl [35] magát megtartóztassa minden idõben, de kiváltképpen az mostani hadra való [36] indulássunknak idején; hanem éllyen szentül, az mennyire gyarlósága engedi, Istennek tiszteletire, [37] hazájának megszabadulássára, maga jó hirének nevének [38] örökké megmaradássára, mert különben az erõss bosszuálló Isten, lehetetlen, hogy megengeszteltethessék [39] és utainkat megáldja, ellenségeinken gyõzedelmet adjon. Secundo Senki azért Isten ellen való káromlást ne szóllyon, mert valakire aféle káromlás megbizonyossodik, megverettetik érette. Tertio Lelkével senki ne szitkozódjék, mert az Istenlélek és immediate [40] õ Felsége szenved szidalmat, mikor ki lelkével szitkozódik; elhagyja azért minden azt, mert valaki attól
meg nem szünik, hanem vakmerõképpen azzal a' szitokkal él haragjában, megverettetik érette. Quarto Minden kapitány és tisztvisselõ ember csak tõllünk [41] és nem mástól végyen ordinantiát, [42] minden indulás, menetel, megszállás, jelek kiadása, csatába való menetel és akármi szükség fellõl, [43] maga fejétõl senki semmit ne mérjen cselekedni az közönséges dologban, mert feje essik el érette. Quinto Minden rendek a' tõllünk kiadandó orderekben [44] tartsák magokat tisztességessen. Sexto Az kapitányok és egyéb tisztvisselõk, ha mikor ordinantiáért [45] jönnek hozzánk, és magunkal hirtelen szemben nem lehetnek valami nagy foglalatosságunk miatt, vicegenerális [46] ur vagy hopmesterünk által vegyenek tölünk [47] ordinantiát, azok által kiváltképpen minden dolgokat értéssünkre adhatnak, ollyankor minden üdõben, [48] mikor magunkkal nem beszélhetnek. [49] Septimo Minden vitézlõ rend tõllünk eleikben [50] adatott kapitánnyától, az után hadnagyától halgasson, azt becsüllye, valamit az minékünk való szolgálatban fog parancsolni, [51] abban igen nagy engedelmességgel szavát fogadja, ellene ne támadjon, és semmiben ellene ne járjon szántszándékkal, mert valaki kapitánnyára, hadnagyára támad, valaki szidalommal illeti, meghal érette; valaki illetlen szókkal illeti, melly becsületi ellen lenne, három pálcával verettessék meg érette. Ha szófogadatlanságban találtatik az nékünk [52] tartozó szolgálatban, és õ miatta valami fogyatkozás lészen a' szolgálatban, szabad [53] lészen elõtte járóinak megbüntetni.
15
Octavo Senkinek, se hadnagynak, se köz legénynek, egyik kapitányság alóll más alá szabad ne legyen menni, ha ki elmégyen pedig, az kapitánnyától vagy hadnaggyától requiráltatik, [54] az az kinek alája ment, megbizonyitván õ alólla való elállását, azonnal nyakon kötve adja vissza elébbeni elõtte járójának, tisztségek elvesztések [55] alatt. Nono Valamelly kapitányok [56] holl hellyet és rendet mutatnak az menetelben, egyik sereg az másik eleibe ne menjen, hanem ki-ki az õ rendit megtartsa, tisztsége vesztése alatt. Decimo Táborunkba való beszállásnak idején, gazul, kiáltozva, nyargalva [57] senki bé ne szállyon, hanem szép csendessen egyik sereg az mássiknak elébb való beszállását megvárja, és szép rend[d]el ugy szállyon meg ki-ki az õ nékie mutatott hellyben, egyik sereg az mássiknak hellyét el ne foglallya, hanem abban szállyon minden kapitány, mellyet tábormesterünk [58] fog mutatni, mert valamelly kapitány ez ellen cselekeszik, tisztétõl megfosztatik és táborunkból gyalázatossan kiüzettetik. Undecimo Az tábornak beszállásakor minden seregnek kapitánnya arra igen szorgalmatoss gondot vissellyen, hogy mindjárt lovokról a' vitézlõ rend nyergeket le ne szedje két órák elõtt, annál inkább sákmánra mindjárt az mostani rosz szokás szerint ki ne menjen, hogy az ellenségtõl ollyankor meg ne csufoltassunk mindnyájan, hanem elõbbször szállyon meg és rakodjék le terhével, lovait kötözze le pányvára, és sákmányra egyszersmind ki ne bocsássa az alatta valóit, hanem negyed részit, avvagy legfeljebb harmad részit. De azokkall is mindenkor egy hadnagyot küldjön ki, és megparancsollya, hogy meg ne szakadozzanak, hanem egy része
fent vigyázzon [59] addig, mig a' többi megterhelõdik, és igy egyszersmind jöjjenek és menjenek bé táborunkba. Hagyjuk parancsoljuk mégis, hogy minden kapitány azt a' rendelést megtartsa, mert valaki az ellen cselekeszik, ha az kapitány vétke lészen, tisztitõl megfosztatik, ha az hadnagyé lészen, három pálcákkal megveretik, ha az közlegények vétke lészen, elõsször megpálcáztatnak, mássodszor ugy, harmadszor is, ha nem fogadják meg, életek is elvész érette. [60] Duodecimo Az strásaállásban az strásamesternek valamelly kapitányok, hadnagyok [61] az strásaállást megparancsollya, valahány lóval, annyival bészállyon [62] és valamelly hellyben kiviszi s ordinantiát ád néki, abban az hellyben maradjon vitézül. [63] Ha az ellenség ütne reájok, meg ne futamodjék, [64] hanem idején nékiek [65] hirt adjon, hogy az strását megerõssithessék, addig vitézül [66] ellene [67] állyon az ellenségnek, hátán táborra õket be ne hozza, és az mikor csak ötven-hatvan avagy csak száz lovasnak [68] kelletik a strását állani, mindenkor annak a' seregnek kapitánnya maga tartozzék ki menni az sereggel az strására, és ugy vigyázzon, hogy az ellenségtõl gondvisseletlensége miatt kárt és gyalázatot ne vallyunk, mert meghal érette. Decimo tertio Az strásán álló sereg pedig, ha az õ reá bizatott vigyázásban elalunnék, avvagy hellyét meg nem állaná tehetsége szerint, szabadsága lészen az fõstrásamesternek az ollyanokat, hogy kedvezés és személlyválogatás nélkül érdeme szerint megbüntethesse. Decimo quarto Az strásaálló vitéznek [69] hadnaggya arra szorgalmatos gondot visellyen, hogy se táborunkból ki, se táborunkba másunnét, senki [70] ne mehessen, jöhessen különben, ha-
16
nem az strására menvén elébb, és ott szorgalmatosan megexaminálván, [71] hová akar menni, avvagy honnan jõ és mi járásban vagyon, ha az jelt meg nem tudja mondani, avvagy nem isméri igaz embernek lenni, az magunk táborából menõ, avvagy jövõket [72] is sátorunk eleibe késsérjék, az megtudakozásra, [73] idegen embert pedig, semmi fele, [74] el ne bocsássanak, hanem sátorunknak eleibe késsérjék, kit mi megtudakozván állapottyáról, ha igaz ember lészen, senkitõl bántássa nem lészen.
hanem füvet, szénát az táborba néki mutatotthellybe hordjon, [81] paripáját lecövekellye, és olly készen tartsa, hogy ha kivántatik, mindjárt felülhessen, mert valakinek parippáit táboron kivüll félre [82] talállyák, szabad lészen elvenni az kapitányoknak, hadnagyoknak. Ha pedig az tisztvisselõk meg nem büntetnék érette alattok valóikat, a tisztvisselõk fosztassanak meg tisztektõl, mint kik az õ seregekre gondot nem tudtak visselni, véllek birni nem akartanak. [83]
Decimo quinto Hogy az uton való menetelben nagyobb vigyázással járhassunk, minden ember seregében [75] ki-ki zászlója alatt járjon, széllyel ki ne oszollyanak, mert valakit seregén kivüll kaphatnak, annak vigyázásra rendelt hadnagyunknak szabadságában lészen az olly embert berektõl [76] megfosztaniok, arra kapitányok, hadnagyok is magok becsülletiért szorgalmatossan vigyázván, alattok valójokat zászlójok alóll való ki oszlásra igen megoltalmazzák.
Decimo octavo Táborunkon kûl senki szállani meg ne mérjen, és kivüll ne szállyon, hanem minden ember hellyében maradván, ha ki sákmányra vagy egyéb szükségire elmégyen is, kapitánnya, hadnadgya hirével menjen, tudhassa, holl jár az õ alatta valója. De az tisztvisselõk is ugy bocsássák ki õköt, hogy minden ember estvére [84] bejöjjön; valaki az ellen cselekeszik, megölessék érette.
Decimo sexto Ha pedig az menetelben valamelly részire hadunknak az ellenség ütne, senki meg ne rugaszkodjék rájok, se maga személlyében, annál inkább seregestõl, tisztsége vesztésse alatt, hanem csak az kapitány [77] és sereg, kit arra való vigyázássért rendeltünk, és a' szükség a' mint fogja kivánni, az kinek mondjuk. Akkor osztán a' ki tisztségbéli vitéz ember, mutassa minden ember ugy magát, a' mint illik igaz vitézekhez, [78] hanem minden kapitány alatta lévõ vitézekkel, [79] minden órában olly készen találtassanak, mind menetelben, megszállásban és táborban létünkben, mintha minden órában az ellenséget várnák. Decimo septimo Senki táborunkon kivüll parippáit fûre [80] ne vigye, azokat, a' kikre fizetést vészen fel,
Decimo nono Éjcakának idején, alkonyodott után, senki se korcsmákon, se szállásán ne igyék, [85] mert az ágyukhoz köttetik, és másnap délig gyalázattyára ott tartatik, sõt nappal is ki-ki maga becsülletit szeme elõtt visselvén, ha Istent szereti, hagyjon békét az részegeskedésnek, igyék csak szomjusága ellen, mert most nem a' tobzódásnak vagyon ideje. [86] Vigesimo Az korcsmárossok meglássák, olly ember ne lehessen senki, kinek bort, sert adjanak alkonyodott után, mert valakit rajta kaphatnak, szabad lészen az élésmesternek az ollyantól serét, borát elvenni hordóstól, s maga szükségire költeni, kire, hogy gondjok legyen az élésmesternek és vásárbiráknak, sub amissione officii [87] kedvezéss nélkül megbüntessék, hagyjuk nékik. Vigesimo primo Éjcakának idején, ha lopó találna valaki-
17
nek marhájára menni, senki meg ne rivalkodjék, annál inkább ne lõjjön, hogy azzal a' tábort fel ne ültessék, [88] hanem mentõl csendessebben lehet, az ollyan latrot kapják meg, és várdára [89] vigyék az generális profuchoz, [90] kit az hadi birák törvény szerint azután megbüntethetnek. Vigesimo secundo Hassonlóképpen, ha szintén az ellenség ütne táborunkra is éjcakának idején, senki sivalkodással, kiáltással fel ne üljön, [91] annál inkább meg ne futamodjék, ha tisztességét szereti, hanem ki-ki maga becsülletiért, mentõl hamarébb ollyankor siessen lova hátára fegyverben, kopjáját kezibe vévén felülni és kapitánnya sátorához menni, zászlója alá állani és az ordinantiától várván, ha ütközetre kelletik kimenni, akkor osztán minden tisztségbéli vitéz ember mutassa meg magát. Vigesimo tertio Táborunkban egy kapitány is dobján készülõt ne veressen, hanem az mi dobunk szavának hangjától várjon, és [92] az felülõt, mihellyt a' mi dobunkkal [93] megverik, az után szabad minden kapitánynak az felülõt megveretni, és akkor igyekezzék ki-ki mentõl hamarébb az maga tisztességiért felülni seregestõl elõllani, hogy ugy ura elõtt végyen becsülletet. [94] Itt az aránt magunk udvara népére lehetne méltó panaszunk restess és késsedelmess [95] felülések felõll, de ebben hagyjuk, magok megjobbulássát reménlvén felõllök, mint becsülletess vitéz emberek felõll. Vigesimo quarto Szükség az táboron kivüll járóknak az ágyulövésre vigyázni, és ha táborunkba [96] ágyulövést csak egyet hallani fognak is, annál inkább, ha többet, tisztsége és feje vesztésse alatt tartozzék táborunkon kivüll lévõ minden rend, valaminél nagyobb sietséggel lehet, bejönni és hellyére elõállani.
Táborunkban lévõ kapitányunk pedig azontul seregeket serénységgel felültetni siessen, és elõállyanak, [97] mint vitéz emberek; valaki pedig táborunkba be nem jön, ollyannak az tisztessége veszett légyen, és mindenétõl szabad légyen megfosztani. Vigesimo quinto Táborunkban senki hamiss hirt ne költsön, és senkit rémitteni ne igyekezzék, annál inkább párt ütésre [98] senkit ne kisztessen, tanácsollyon, mert valakire megbizonyossodik, meghal érette. Valaki pedig illyen dolgot minékünk az ollyan lator felõll megjelenti, minden marháját néki adjuk, valaki hallya 's eltitkollya 's végire mehetünk, az is hasonló büntetéssel büntettetik [99] meg, mert nem illik egy tisztességbéli emberhez is, hogy táborban hamiss hir költéssekkel, pártütésre való tanácsadással senkit rémitsen. Vigesimo sexto Valaki valami hirt hallhat, [100] melly ártalmunkra való volna, tisztessége és feje vesztésse alatt tartozzék kapitánnya által nékünk megjelenteni, avvagy, ha olly ember, nékünk megmondani, és ne másutt hirdesse, hogy mi is szorgalmatosbb gondot visselhessünk mind táborunkra, mind országunkra, mellyet ha cselekednek a' mi hiveink, ez illyen hüségekért is hiveink tõllünk méltó jutalmat várhatnak. Vigesimo septimo Ellenséggel senki titkon feje vesztésse alatt [101] ne beszéllyen, sõt, ha ellenkezéss alatt tanáltatnak is ollyak, kik szóra onnan [102] kivánnák a' mi hiveinkkel való beszélgetést, ollyankor egyebek hallására beszélhet ugyan, de el ne titkollya tõllünk az ollyan beszélgetést is, hanem értéssünkre adja mind. [103] Vigesimo octavo Valaki nyelvet az ellenség közzül kaphat vagy foghat, [104] magának [105] senki meg ne tartsa, el ne rejtse, hanem hozza elõ, csak
18
azért, hogy véllek beszélgetvén, [106] tudakozhassunk tõllök, el nem veszük senki rabját akarattya ellen, hanem magánál meghagyjuk. Ha valaki pedig maga emberségiért afféléktõl tudakozik vagy kérdezkedik, az is bizonyoss és méltó jutalmát megvárja fáradságos vitéz szolgálattyának, mellyben egy ember is meg nem fogyatkozik. Vigesimo nono Táborunkba Jesus kiáltás, avvagy bealkonyodás után senki ne lövöldözzék, mert valakit rajta érhetnek, három pálcákkal verettetik [107] meg, kit, hogy a' kapitányok magok is és fõképpen az hadnagyok vigyázzanak, igen serio [108] parancsollyuk. Az éjcaka csendess nyugodalomra [109] rendeltetett, és a' szorgalmatoss vigyázás akkor kivántatik inkább, melly meg nem lehet soha jóll, ha az lövöldözéssek és dorbézlássok, kiáltássok meg nem tiltatnak. Trigesimo Szükségesképpen kivántatik, hogy az tábor élésbõl meg ne szüküllyön, mert az hadakot semmi inkább az éhezésnél meg nem szokta erõttelenitteni, melly csak ugy lehet meg, ha az urak igen szabadossok lehetnek, és senkitõl az kereskedõ emberek meg nem háborittatnak. Trigesimo primo Kivántatik azért erre az tisztre is egy fõélésmester, kitõl mind éléssel és kalmár árukkal [110] kereskedõ emberek fügjenek, a' ki mindenféle élésnek az mi dispositionk [111] szerint illendõ árrot limitállyon, [112] ugy, hogy az kereskedõ embereknek is fáradságok és költségek illendõ haszonnal megtérhessen. [113] Trigesimo secundo Senki azért utakot ne állyon, táborunkba [114] jövõ és menõ semmiféle renden lévõket, se személlyekben, sem marhájokban meg ne mérje háborgatni, tolvajlani, mert karóba veretik érette, ha megkaphatják.
Trigesimo tertio Az tábormester, együtt az fõélésmesterrel, szorgalmatossan vigyázzanak az piacokra táborunkba, [115] hogy senki meg ne háborittassék kereskedõ emberek közzül. Ha ki pedig valakit megháborit, azontol az piac õrzésére rendelt gyalog hadnagy az ollyant megkapassa, és az profuczhoz vitesse, és a' törvény szerint megbüntettessék. [116] Trigesimo quarto Az embernek szekerire [117] is kivántatik igen a' jó gondvisselés, [118] melly, hogy fogyatkozás [119] nélkül lehessen, szükség egy fõszekérmesternek lenni, ki a' szekerek menetelét rendellye és igazitsa, ugy, hogy késsedelem és minden akadálly nélkül mehessenek, melly szerint illy rendtartás [120] kivántatik, hogy légyen. Trigesimo quinto Tudniillik, hogy minden urak, [121] fõemberek, szolgáló rendek, szekerek mellett lévõ gondvisselõjöknek eztet serio megparancsollyuk: a szekérmestertõl halgassanak, fügjenek, mind táborból való megindulásnak idején, s mind az menetelben, és valamint az szekerek menetelit el rendeli szekérmesterünk, ahoz tartsák azután magokat, és ezt a' rendelést meg ne bontsák, mert valaki elbontja, kedvezés nélkül három pálcával megveretik. Trigesimo sexto Az superlátos posztok és kenyér szekerek, [122] s egyéb afféle urak, fõ emberek [123] kocsijok, az sereg után is menten mehetnek egymás után, de ugy, hogy egymást ne szidalmazzák, ne verekedjenek, ne töressék egyik szekér [124] az mássikkal. Trigesimo septimo Az élésszekerek pedig igy rendeltessenek, hogy a' lövõ szerszámok és azokhoz tartozó szekerek, kik munitiót [125] hordoznak,
19
rendkivüll mehessenek, senki az ellen ne merészellyen támadni s eleibe állani, mert meghal érette, holott az egéssz hadnak egyik fõ ereje [126] a' lövõszerszám, kivántatik, hogy mindenütt érkezhessék táborunkal. Trigesimo octavo Az magunk élés szekerei elõll bocsátassanak, azok után az urak õ kegyelmeké, [127] kinek-kinek authoritása [128] szerint rendelvin szekereinek menetelit az szekérmester, [129] azok után az elölljáró és segitõ seregek szekereit, azok után az egéssz gyalogságét. [130] De elõttök az közönséges gyalogok szekereinek a' német gyalogok szekereit bocsássák. Azok után, a' melly seregek mint elrendeltetve lésznek, a' szerint bocsássa minden sereg szerint szekereit egymás után, melly szekereknek [131] rendben való járássoknak magunktól kérje ki az consignatioját [132] fõszekérmesterünk. Trigesimo nono Hogy az erõsbb az erõtelent meg ne nyomoritsa, kivántatik eziránt [133] is az igasságot szeme elõtt vissellye a' fõszekérmester, valakinek azért szekerét eltörik, és az ut szoross volna, hogy mellõle el nem mehetnek, különben hanem ha ki vetnék az eltörött szekeret az utból, azért [134] senkinek semmiképpen meg ne engedje szekérmesterünk, hanem mindjárt az több szekerekkel csináltassa meg és állassa helyre, hogy igy egy szegény legény is kárt és fogyatkozást ne vallyon. [135] Lészen bizonyoss gyalog még mellette szekérmesterünknek, kikkel compeskálhassa [136] az engedetleneket. Ha kik pedig engedetlenek lennének, szót nem fogadnának, hanem az mi edictumunk ellen garázdálkodnának, [137] szabadsága vagyon az fõszekérmesternek, sõt tisztességére parancsoljuk, hogy kedvezéss nélkül az ollyanokat megbüntesse.
Quadragesimo Majd az hadaktól sem essik annyi kártétel [138] az szegénységen, mint az menetelben az szekerek mellett járó hitván emberektõl, vigyázásban légyen azért fõszekérmesterünk [139] arra is, és az hátull járó sereg kapitánnyával jó correspondentiát [140] tartson és senkinek az falukat pusztittani, annál inkább égetni, meg ne engedjék, a' hol a' szegény nép kinn talál lenni, semmi kárt tenni nékik tenni ne engedjenek, az faluban, mellyben a latorságot cselekedni fogják, mindjárt felakasztassanak. [141] Quadragesimo primo Még is seregeknek [142] meneteliben szükség azt is megtartani, hogy némellyik [143] sereg elõtt vad, avvagy madár felugrik, senki utánna ne rugaszkodjék, hanem csak a' kinél [144] agarak találtatnak lenni. Annál inkább utánna se sivalkodjanak, mert nem illik és nem tisztességes dolog egy hitván nyul után sok jó paripa lovakot vesztegetni, fárasztani, a' ki emberséges ember, azért azt is állya meg. Quaragesimo secundo Minthogy hijjában valók az törvényeknek kiadássok, hogy ha meg nem tartatnak, azok pedig ugy tartattathatnak [145] meg, ha mind vétkeknek méltó büntetéssek irattatnak [146] meg, és azokat a meg nem tartókon exequállyák [147] is az tisztvisselõk, azaz megbüntetik. Quadragesimo tertio Szükséges azért egéssz táborunkban két fõ hadi biráknak lenni, és azok mellé jó lelkiisméretü assessoroknak, [148] törvénylátóknak, melly hadi biráknak ilyen authoritások [149] légyen. Tudnia illik: Quadragesimo quarto Hogy valakinek egéssz táborunkban mással akármi veszekedéss és perlõdéss történik [150] is, senki maga erejével igazat ne
20
tégyen, hanem annak módja szerint az hadi birótól [151] pecsétet vévén, idéztesse az birák eleiében harmadnapra, kik tartozzanak compareálni, [152] 's akármelly capitalisából egyszer párt vehessen, [153] hogy abból tanulhasson, és harmadnapján megfelelhessen, 's ha bizonyságra kikéredezik [154] ollykor a' causa, [155] harmadnapona kibocsáttassanak, és akkor minden kezessivel ugy tartozzék compareálni, hogy az causának finalis decisiója légyen, [156] és azután mingyárt executiója. [157] De ha kinek causája capitális, [158] az illyen jó kezesség alá vettessék, ha ki pedig jó kezesseket nem találna, árestáltassék, [159] hogy a' vétekkel elébb ne állhasson, kiváltképpen in homicidio in furto, in adulterio, in spoliationibus templorum et qualicunque spoliatione. [160] Quadragesimo quinto Az gyilkosságért, paráznaságért [161] feje vétessék akárkinek, az templomok [162] felrontásáért kerékben töressék, az tolvajlásokért karókban veressenek, az lopásért felakasztassanak. Az vér tételért és haragban máshoz való fegyverfogásért fél keze vágattassék el. Illetlen szidalmazásért megpálczáztassék, és igy egyéb vétkek is a' szerint büntettessenek meg, a' mint a' vétkeknek nagy volta dictállya. Az fellyül megirt edictumok ellen pedig, ha ki valamit mér cselekedni, utánna vagyon mindennek büntetésse, a' szerint járjanak el a' tisztviselõk benne. Quadragesimo sexto Ha kinek szolgája elszökik [163] urától, és táborunkban feltalállya, ha szinte magunk [164] zászlója vagy körüllünk lévõk alatt találtatik is, tartozzék megadni, az kinél találtatik, [165] ha megbizonyossodott, hogy szegõdött szolgája volt 's elszökött, ne fárassza perrel érette, ha pedig törvény nélkül meg nem akarná adni, tartassa törvényre mindjárt, két hiteles személlyek által, és idézze harmadnapra, a' mellyben párt se tartozzék
adni, hanem ha tagadná szökéssit, harmadnapra bocsássák ki bizonyságra, és akkor megbizonyitván, hogy szegõdött szolgája és elszökött élete [166] dijával, itéllye meg néki az mi székünk, tanullyanak és tartozzanak, hogy egyik is a' másik szegõdött szolgáját el ne hitesse, szöktesse és meg ne fogadja. Quadragesimo septimo Az szegõdött szolgák is pedig, ha szinte esztendejek eltõltek volna, de [167] ha az ura meg akarván marasztani, kivánnya szolgálattyát és megfizet néki, el ne hagyhassa az mostani expeditionak [168] végéig, hanem szolgállya jámborul, az ura is fizessen meg néki. Haza oszolván az hadakból, ha szolgálni nem akarja tovább, mehessen el, és az ura se tartóztathassa egy nap is. Quadragesimo octavo Az tábort indulásunknak idején senki fel ne gyujtsa, meg ne égesse, mert a' tüzbe vettetik érette, hogy ha mi az táborban megmarad tõllünk, a' szegénység rakattassa [169] fel mégis jövendõ szükségire. [170] Quadragesimo nono Templomokat fel ne törjenek, [171] sirokat fel ne bontsanak, holttesteket meg ne foszszanak, mert tüzzel égettetnek meg, valakik eztet cselekeszik. Quinquagesimo Nemess és prédikátor emberek, vendég fogadók, postamesterek házaira [172] senki szállani ne mérjen, ha mikor falukon, várossokon lenne szállások is, annál inkább semmi kárt nékik ne tegyenek, mert erõss büntetésse [173] lészen. Quinquagesimo primo Malmokat is sohol [174] fel ne bontsanak, hogy õrölhessenek rajta. Quinquagesimo 2do Noha szénán, füvenn, fánn kivüll semmit nem volna szabad elvenni, az igaz fizetett vi-
21
tézlõ népnek, ha az eleitõl fogván való régi hadakozó szép rendtartást és tilalmat megtekintjük, hanem Isten szerént kellene kinek-kinek soldjával megelégedni, és az mostani megveszett és nem dicséretess szolgáló rend, az mit immár megszokott, a' természetté vált bennek, hogy ha magának és lovának [175] való ételt elveszen is, abban mi sem tartunk nagy ellent; [176] noha lelkünk isméreti ebben meg nem nyughatik. De, hogy nagyobb szeretettel szolgálhasson, mint vitéz ember hazájának, megengedjük azt is, hogy ételben valót elvehessen, [177] a' hol talál illyen conditiók [178] alatt: Hogy a' szegény embernek öreg barmát, ugy mint: lovát, ökrét, fejõss tehenét, juhát el ne vegye senki, házbéli portékáját el ne fossza, és az holl buzáját, abrakját talállya is, tekintsen Istenre, jusson eszében, hogy az szegény emberek nagy fáradságos munkájok után élhetünk, ihatunk, viselhetünk köntöst mindnyájan, azoknak adójokból tarthatjuk fizetésen az hadakot; ne nyomoritsa meg tehát senki is a' szegény embert, meg ne verje, tagollya, meg ne kinozza, meg ne öllye, házokat ne pusztitsák, hanem vegyen minden vitéz ember csak annyit el, az mivel megéri ételét lovának, magának, ne kereskedjék és ne kufárkodjék senki a' szegény embertõl elpraedált buzával és egyéb marhákkal, [179] hogy ezzel is táborunkra az Istennek igaz haragját ellenünk annál inkább ne gerjesszük. Becsülje meg minden ember magát, mert valaki ez ellen cselekeszik, meghal érette. Quinquagesimo 3tio Az felségess Istennek naponként reánk való számtalan kegyelmess [180] gondvisselésit, oltalmazássit, noha elegendõképpen meg nem köszönhetjük, hálálhatjuk, mindazáltal, hogy tellyességgel háládatlanoknak ne találtassunk, akár csak egy kicsiny, rövid hálaadó könyörgéssünk által mutatsuk meg õ Felségéhez való engedelmességünket.
Annakokáért vagynak mellettünk lelki pásztorok, kik minden reggel (valaholl az állapot engedi) rövid könyörgésseket tesznek, a' holl lehet pedig tanitássok lesznek, hogy aztat [181] minden vitéz ember keresztyénségérõl és adósságáról (mellyel a' Felséges Ur Istennek tartozunk fejenként) megemlékezzék. Intünk mindeneket, sõt serio parancsoljuk: a' könyörgésre, tanitásra elõgyüllyenek fejenként az mi sátorunk eleiben, szolgállyunk közönséges [182] hellyen is a' mi Istenünket, esedezve õ Szent Felségének; ellenségünk ellen való gyõzedelmess [183] jó szerencsénket, hazánkot szabadithassuk meg tõlök õ Szent Felsége szent segitsége által, mellyet ha tiszta szivbõl örömmel cselekedünk. Magyarázatok, források [1] Szekfû Gyula: Bethlen Gábor. Történelmi tanulmány. 2. kiad. (A bev. tanulmányt írta Pamlényi Ervin.) Budapest, 1983. 175. o. [2] Uo. 174-175. o. [3] Uo. 174. o. E kérdésrõl, ti. Bethlen hadseregének erkölcsi arculatáról és fegyelmi helyzetérõl meg-megújuló vita folyt a magyar (had)történetírásban. Az 1964-ben újból fellángolt vitáról, a kérdés historiográfiájával lásd Nagy László: Adalékok Bethlen hadseregének erkölcsi arculatához. Hadtörténelmi Közlemények (HK), 1965. 299-319. o. A kérdésrõl összefoglalóan Uõ.: Magyar hadsereg és hadmûvészet a harmincéves háborúban. Budapest, 1972. 119-144. o. [4] Nagy: Magyar hadsereg... i. m. 122. o. [5] Ezt a felismerést tükrözte, hogy a Hadtörténelmi Közlemények 1891-tõl 1897-ig Magyar hadiszabályzatok gyûjteménye címmel önálló rovatot szentelt e források közzétételére, amelyben mintegy félszáz rendtartás látott napvilágot. Bethlen eddig ismeretlen hadiszabályzatának kiadásával ezt a sorozatot kívánjuk folytatni.
22
[6] Szemelvények a magyar hadtörténelem tanulmányozásához. I. k. (Szerk. Rohonyi Gábor, Nagy László, Tóth Gyula.) Budapest, 1955. 211-212. o., vö. Nagy: Magyar hadsereg... i. m. 124. o. [7] Szilágyi Sándor: Bethlen Gábor levelei. Történelmi Tár 1885. 438-442. o., vö. Nagy: Magyar hadsereg... i. m. 124-126. o. [8] Erdélyi országgyûlési emlékek. (Szerk. Szilágyi Sándor.) VIII. k. Budapest, 1894. 502-504. o.; vö. Nagy: Magyar hadsereg... i. m. 126. o. [9] Ezekrõl lásd Nagy: Magyar hadsereg... i. m. 127-128. o. [10] Bethlen Gábornak nagy emlékezetû erdelyi feiedelemnek tabori instructioia. OSZKK Fol. Hung. 193. Egy másik, némileg eltérõ példány uo. Fol. Hung. 69. 8-26. fol. [11] Az azonos rendelkezések nagy része büntetõ jellegû, azonos típusú cselekedeteket azonos büntetéssel szankcionál: például a gyilkosságot és paráznaságot fejvétellel, a vértételt kézlevágással, a "Jésus kiáltás" utáni lövöldözést három pálcaütéssel stb. Az alábbiakban felsoroljuk az egyezéseket. Az elsõ szám a kéziratos edictum paragrafusának számát, a második az 1616-ban Déván kiadott szabályzat párhuzamos rendelkezéseinek sorszámát jelöli: 1=1, 10=9, 11=10, 12=4, 13=5-6, 15=7, 22=18, 23=12, 25=19, 26=19, 29=14, 31=13, 35=8, 39=8, 42=2, 45=15-16, 52=17. [12] A rendtartás 1. pontja az Úrhoz való fohászkodássra szólít fel ("fejenként õ Felségéhez kiáltsunk"), hogy az erõs Bosszúálló Isten "megengeszteltessék és utainkat megáldja, ellenségeinken gyõzedelmet adjon", az utolsó, 53. pont ugyanezt megismétli, azzal a különbséggel, hogy az egyéni vallásgyakorlás helyett minden reggelre a sereg egészének közös istentiszteletet rendel el a fejedelem sátora elõtt. [13] Bethlen hadiszabályzatainak errõl a
sajátosságáról, hogy ti. egy-egy csapat számára készültek, vagy "egy-egy meghatározott harci cselekmény elvégzésére vonatkoznak" lásd Rohonyi Gábor: A magyar hadtörténelem haladó katonai szabályzatairól. HK 1954/1. sz. 236. o. Vö. Pálffy Géza: Katonai igazságszolgáltatás a királyi Magyarországon a XVI-XVII. században. Gyõr, 1995. 81. o. [14] Nagy: Magyar hadsereg... i. m. 110111., 125. o. [15] Ezzel kapcsolatban lásd Pálffy Géza: I. m. [16] Nagy: Magyar hadsereg... i. m. 43-44. o. [17] Kemény János Önéletírása. In: Kemény János és Bethlen Miklós mûvei. (S. a. r. V. Windisch Éva.) Budapest, 1980. 39. o. [18] Uo. 25. o. [19] Uo. 49. o. [20] Uo. 69. o. [21] Benda Kálmán: A MOE forráskiadási szabályzata. Századok, 1974. 442-446. o. [22] [országok] [23] erõss B [24] tetemesben az természet felett való utálatosságokban A [25] vétkekkel B [26] Ur Istent megengesztelhessük B [27] Bününk B [28] elkerithessük B [29] rendektõl B [30] midõn szegény nemzetünket istentelen fertelmess élettül, kegyetlenséget fellyül is haladott álnokságinkon B [31] kivántatik B [32] [rendelet, parancs] [33] felszabadittatássa B [34] emberre B [35] mindenféle fertelmess élettõl undok szitkozódásoktól, ártatlan vérnek kiontássától B [36] hadakozó B [37] istenét tisztelvén B
23
[38] maga jó hirének mindenkor B [39] megengeszteltessék B [40] [közvetlenül] [41] töllök B [42] audientiát B [utasítást] [43] szükségtétel[idején] B [44] [rendeletekben] [45] [parancsokért] [46] vitéz generális B [47] vegyék töllök B [48] rendben A [49] Bocsáthatnok B [50] vitézlõ tõllünk elõnkben B [51] nékie adatott szolgálatra való dolgokban B [52] nékiek B [53] tartozó szolgálatban szabad B[8 szó kimaradt] [54] [visszavétetik] [55] tisztinek elvesztésse B [56] kapitánynak B [57] kiáltozva senki B [58] háborunban strásamesterünk B [59] az elsõ fenn vigyázó A [60] ugy, harmadcor is, ha nem fogadja, megölettetnek érette. B [61] strásamesternek kapitánynak, hadnagynak B [62] annyival készüllyön B [63] vitézivel. B [64] futamjanak, B [65] nekünk B [66] megerõssithessék, vitézivel B [67] ellenek B [68] ötven-hatvan lovasnak B [69] vitézink B [70] se ki A [71] [megvizsgálván] [72] jövõktõl A [73] sátorunkban elébb az megtudakozásra B [74] felett B [75] járhasson minden ember seregiben B [76] levéltõl B [értsd: útlevéltõl]
[77] csak éppen a' kapitány B [78] tisztekhez B [79] tisztekkel B [80] félre B [81] a' kikért fizetést veszen fel, hanem fizet, szénát az táborban neki nem tartott B [82] készen nem B [83] akaróknak B [84] embere ismét B [85] szálláson ne igyanak B [86] szomjuságtól, mert mostan a' tobzódásnak hagyjon Békét. B [87] [a hivatal elvesztése alatt] [88] költessék A [89] virradora A [várdára: vártára, õrségre] [90] [profosz, poroszló] [91] sivalkodással fel ne üljön B [92] de B [93] dobunkon B [94] és állani, hogy ugy ura többet vegyen Becsülletet. B [95] népiért lehetvén méltó panaszunk mostan az késsedelmess B [96] táborunkhoz B [97] siessenek, és kiállyanak B [98] párt ütvén B [99] Büntetik B [100] hallott B [101] senki feje vesztése alatt B [102] a' mint B [103] értéssünkre adja. B [104] ellenség közzül foghat B [105] magánál B [106] Beszélget B; Beszévén A [107] pálcával veressék B [108] [világosan] [109] nyugodalmat A [110] lovakkal B [111] [rendelkezés, intézkedés] [112] árrát limitállya B [meghatározza, megszabja] [113] megérhesse. B [114] utakot méllyen táborunkban B [115] és vigyáztassanak a' piacra háboruk-
24
ban B [116] megbüntessék. B [117] szeker A [118] megkivántatik az jó gondvisselés B [119] minden fogyatkozás B [120] mellyben im ez illyen rendtartás B [121] urunk A [122] superlátot, posztot és konyha szekerek B [123] az féle urunk fõ emberei B [124] szerencsét B [125] [lõszert] [126] irja B [127] kegyelmük B [128] [rangja, tekintélye] [129] rendekre. Szekerink, meg azokat szekérmester az után az magunk seregeinknek szekerit, B [130] gyalogszer B [131] seregeknek B [132] [jóváhagyását] [133] ezután B [134] azt B [135] kárt ne vallyon és fogyatkozást B [136] comportáltassa B [megzabolázza] [137] gazdálkodnának A [138] kárvallás és -tétel B [139] vigyázássa legyen azért fõszekérmesternek B [140] [viszonyt, összeköttetést, egyetértést] [141] a' holl a szegénység és nép Ben talál lenni, semmi kárt tenni nékik meg ne engedjenek, azon faluban, mellyben latorságot fognak cselekedni, mindjárt felakasztassanak. B [142] seregnek B [143] ha mellyik B [144] az kitõl B [145] tartatnak B [146] tetenek B [147] [végrehajtják] [148] [ülnöknek] [149] [hatalmuk] [150] veszekedésse és perlõdésse történnék
B [151] Biráktól B [152] [megjelenni] [153] capitalisának párt vehessen B [vétkének pártólót (értsd: védõt) vehessen] [154] kikéretzik B [155] [eset] [156] evictiója B [az esetnek végsõ döntése, végzése] [157] hogy ez azután midjárt executiója B [végrehajtása] [158] [kinek vétke fõbenjáró] [159] [bezárattassék, lefogattassék] [160] [gyilkosság, lopás, paráznaság, templomok kifosztása és akármilyen tolvajlás esetén] [161] Az gyilkosságért, paráznaságért, vagdalkozássért B [162] templomnak B [163] elszöknék B [164] szintén másnak B [165] tartozzék meg a' kinél tanáltatik B [166] elõre B [167] szintén esztendejek eltõlt is, és B [168] [hadjárat] [169] rakathassa B [170] szükségre B [171] verjenek B [172] házára B [173] Büntetéssek B [174] Malmokat sohul B [175] az lovaknak B [176] mü sem tartunk ellent B [177] ezekre valót elvehesse B [178] [feltételek] [179] Buzával, abrakkal Borral s egyéb marhájokkal B [180] kegyelmét B [181] azért B [182] közönségessen A [183] gyõzedelmet B
25
Bethlen Gábor könyvtára és Utasításai Bethlen Gábort a kortársak és az utókor sokféleképpen jellemezték és ábrázolták. Ellenségei félve vagy gyûlölettel írtak róla, mert tudták, hogy félelmetes hadvezér és veszedelmes diplomata, akivel mindenképpen számolni kell. A hírneve Keletre és Nyugatra egyaránt eljutott, német és angol történelmi munkák emlékeztek meg róla. Hírnevét és népszerûségét a nyugati protestáns országokban hívei és tanítványai terjesztették. Moksai (Õse) Péter, aki 1623-29 között Gyulafehérvárt akadémikus mester vagy tanár volt, egy angol lexikon (1630) számára írt életrajzban így emlékezett meg róla: "Bethlen Gábortól bátorságáért és szerencséjéért sokkal jobban fél a császár, mint Európa bármely más keresztyén királyától vagy hatalmasságától." De ha nem a Bethlen Gábor külpolitikai tekintélyét akarjuk értékelni, hanem az alkotó, építõ fejedelmet inkább a maga környezetében s szellemének hatását hûséges híveinek a társaságában keressük, akkor elsõsorban a Kemény János Önéletírásának róla szóló jellemzését kell elolvasnunk. Kemény János, akárcsak tudós társai, akik a Bethlen bibliotékáját ismételten a Mátyás király európai hírû Corvina-könyvtárához hasonlították (pl. Szenczi Molnár Albert), ugyancsak a legnagyobb királyok nevét említi meg mellette. A jellemzése kifogyhatatlan a dicséretekben. Megtudjuk tõle nemcsak azt, hogy Bethlen Gábor "munkában fáradhatatlan, haszontalan dolgokban idejét nem töltõ, külsõképpen tekintetében oroszlán", de ugyanakkor "conversatióban nyájas... szegényeken és könyörgõkön könyörülõ, ...ekklésiákat építõ, segítõ, fundáló, tudós emberek conversatiójokban, disputatiók hallgatásában gyönyörködõ, minden rendeket promoveáló, az haza fiaiknak atyjok, az vitézlõ rendnek mind jó tanítójok, s mind
tükörök, de édesatyjok is... óh, vajha reménlhetõ volna valaha más! Oh, vajha avagy ne született, avagy örökké élt volna." Úgy tûnik, hogy Kemény János nem talál a nagy fejedelemhez igazán méltó szavakat, amelyekkel háláját és tiszteletét kifejezhetné. Ezen nem is csodálkozhatunk. Kiemeljük azonban itt azt, hogy Bethlen Gábor a szegényeket, vagyis a jobbágyokat is támogatta, és törvénnyel biztosította (1624), hogy a jobbágyok fiai is tanulhassanak a kollégiumban; hogy a tudósok vitatkozásaiban gyönyörködött, ezért épített, alapított, szervezett kollégiumot és mellette könyvtárat. Ezt hangsúlyozta leginkább Szenczi Molnár Albert Latin-görög-magyar lexikonának (Heidelberg, 1626) és az Institutio fordításának (Hanovia, 1624). ajánlásában, amikor a fejedelem alkotásai sorában "a fehérvári gimnázium" (kollégium) építését és öregbítését, "az fejedelmi Bibliothékának" gyûjtését és "németországbéli akadémiákból is tudós embereknek" odahívását tartotta a legfontosabbnak. Késõbb még azt is megírta, hogy Bethlen Gábor "testamentumában is az fejedelmi gimnáziumnak fundálására illendõ jövedelmet rendelt és költséget". Az iskolákat, a tanulni vágyó ifjúságot, a tudományos életet és mûvészetet támogató, könyvtáralapító fejedelmet dicsõítõ munkáknak hosszú sora van. Számunkra itt a leglényegesebb az, amit 1658-ban a gyulafehérvári tatár pusztítást is végigélt és ezért a múltra csak fájdalommal visszatekintõ Szalárdi János ír errõl a maga korában egész Közép-Európában páratlan könyvtárról: "Bibliothecát, különb-különb tudományokhoz tartozó gyönyörûséges jó könyvekkel rakottat, ollyat szerzett vala ugyanazon Collegium szükségére, amellynek is megszerzése sok ezer tallérokban kerülhetett."
26
A fejedelem 1628-ban Barsi Mihályt nevezte ki "bibliothecariusnak" 100 forint fizetéssel, ugyanakkor volt "historicusa" is Bojti Gáspár személyében. Keresztúri Pál "fõ scholamester" irányította a rektorok munkáját, de professzorokat Németországból hívott Bethlen. Ez a gazdag fejedelmi könyvtár, melyet a Kollégium rektorai, professzorai is használtak, szoros kapcsolatban állott a kollégiummal, és a tudományos élet kifejlõdését szolgálta. A XVII-XVIII. század történészei, tudósai tudták azt, hogy a fejedelem mennyire szereti a könyveket és megbecsüli a tudós embereket, mert az államépítésben szüksége van reájuk. Melotai Nyilas István után Bod Péter azt is feljegyezte, hogy Bethlen a táborozás alkalmával "egy arra rendeltetett Bibliothékát hordozott magával és szorgalmatosan a könyveket olvasta". Volt eszerint egy olyan kézikönyvtára is, amelyet táborba szálláskor magával vitetett. A levelezésbõl kitûnik, hogy nagy gondja volt a történelmi munkák és feljegyzések összegyûjtésére, és bizonyára értékes politikai, földrajzi, filozófiai, államtudományi és teológiai munkák, továbbá latin klasszikusok is voltak a könyvtárában. Mindez tartozott a kor mûveltségéhez, éppen úgy, mint az aranyozott, díszes bõrvagy pergamenkötésû munkák. Ilyen például Ortelius Ábrahám híres atlasza és Guevara Antonius Horologium principum címû, címlap nélkül megmaradt és ma a kolozsvári Egyetemi Könyvtár ritkaságai között õrzött munkája. A fejedelmi Könyvtár már a Bethlen Gábor halála veszített jelentõségébõl, mert I. Rákóczi György a sárospataki könyvtár gazdagítását sokkal fontosabbnak tartotta, és Gyulafehérvárról is szállítottak át oda könyveket. A feltehetõen ebben a korszakban létesített kollégiumi könyvtárról II. Rákóczi
György 1656-ban törvényben rendelkezett, nehogy szétszóródjék. A professzorok, a praeceptorok, esetleg a diákok tehát ekkor már a kollégiumi könyvtárat használták, és az 1658-i tatárdúlás után feltehetõleg abból sikerült megmenteni nagyobb számú könyvet és azzal lehetett megszervezni 1662 után az enyedi könyvtárat. Így például Bisterfeld professzornak két könyve is átvészelte a késõbbi pusztulásokat, és megmaradt Enyeden. Bethlen jól ismerte a késõi humanizmus tudósainak tanításait, s azok szellemében adott utasításokat a külföldi egyetemekre kiküldött alumnusainak. Elsõsorban Heidelbergbe küldte ki és Pareus Dávid gondviselésére bízta az erdélyi diákokat, de amikor unokaöccse, Bethlen István nevelésérõl írt Alvinczi Péternek, akkor arra is figyelmeztette, hogy Károli "az gyermeket tanítsa szorgalmatosan, és ne a magyar scholákban való hitván szokás szerént, hanem more jesuitarum..." A jezsuiták tanítási módszerét tehát ismerte és becsülte Bethlen, és mindig arra törekedett, hogy a kiválasztott erdélyi ifjak lehetõleg mind tanulmányozzák a külföldön elsajátítható összes tudományokat. Bethlen István a latin klaszszikusokon kívül aritmetikából is vizsgázott, Horváth János Páduában jogot és hadiépítészetet tanult, és Bethlen biztatta tanulmányai folytatására. Jellemzõ, hogy az erdélyi protestáns fejedelem a legjobb nyugati egyetemekre, Heidelbergbe, Páduába, sõt Párizsba is kiküldi a legtehetségesebb erdélyi ifjakat. Bojti Veres Gáspárnak, akit elõbb Heidelbergbe, onnan egy vagy fél évre Páduába és onnan Párizsba küldött ki, hogy hazatérve udvari historikusa legyen, ezt az utasítást adta: "Hogy ezzel kapcsolatos elgondolásunkat megértsed, azt akarjuk neked tanácsolni, hogy ne csak a teológiai, hanem a filozófiai tanulmányaidat is szorgalmasan alapozd meg, hogy ha majd hozzánk visszatérhetsz, mind Isten egyházában,
27
mind világi ügyekben és a külpolitikában is s bármely dologban kívánjuk, munkásságodnak hasznát vehessük magunk, s néped s hazád számára hasznosnak láttassál. A fentiek szerint tehát arra törekedett, hogy kialakuljon az az erdélyi világi értelmiség, amely jól ismeri a nyugati tudományos és politikai életet, s amelyre az egyházi, állami, a politikai életben egyaránt számítani lehet. A szabadságért harcoló fejedelem az ország belsõ békéjét és megerõsödését, anyagi és szellemi fejlõdését tartotta mindig a szeme elõtt, ezért volt szükség a bibliotéka mellett a külföldiekkel egyenrangú akadémiára. Uralkodásának kezdetétõl fogva évenként Heidelbergbe küldött ifjak közül hazajövetelük után, már az 1610-es években többen a gyulafehérvári iskola tanárai lettek. Ezzel azonban még nem lehetett megoldani a tanult emberek képzését az erdélyi állami, egyházi, valamint a tudományos élet számára. A külföldi tanulmányok csak kiegészíthették, betetõzhették azt, amit a fejedelem kiválasztottai itthon, fõként Gyulafehérvárt elkezdtek. Ezért a nikolsburgi béke után, 1622 májusában Bethlen úgy látta, hogy az akadémia alapítására megérett a helyzet, és a kolozsvári országgyûlés VI. törvénycikke kimondotta az erre vonatkozó határozatot. Ma is meghatottan olvassuk az országgyûlés határozatát, mert kitûnik belõle, hogy milyen súlyos veszteségek érték Erdélyt minden téren, de fõként tudós emberekben az azelõtti években. "Ha gondviselés reá nem lészen, rövid üdõn országunk és maradékaink is veszedelmesebb állapotra juthatnak, nem lévén támaszok, kik az gondviselésben mindnyájunknak succedáljanak." Kétségtelen, hogy a fejedelem az akadémia teljes kiépítésére gondolt, ezért igyekezett megnyerni tanárainak a legkiválóbb magyar tudósokat, mint például Szenczi Molnár Al-
bertet is, és amikor ez nem sikerült, Németországból hívott be neves, már elismert professzorokat. Az akadémia tervezetét és törvényeit azonban már halála után, 1630. február 10-én nyújtották be özvegyének Alsted, Bisterfeld és Piscator, az új német profeszszorok. A kollégium alapításával Bethlen természetesen nem nyugodott meg, hanem szellemi fejlõdésének továbbra is irányt szabott utasításával, anyagi fennállását és megerõsödését pedig végrendeletével biztosította. Bethlen Gábor Utasítását a kollégium az elsõ évek zavarai, a rektorok vetélkedései, féltékenykedései, másokat megbotránkoztató, öntelt vallási vitatkozásai, a tanítók mulasztásai vagy hanyagsága, igazolatlan és szükségtelen utazgatásai tették szükségessé, s a fejedelem mindent szemmel tartó bölcsessége nyilatkozik meg benne. Parancsolatait "a fennforgott botránkoztató kihágások orvoslására" szánta, és szigorúan megkövetelte az engedelmességet, de minden fenyegetés nélkül, higgadtan és szeretettel szólott mindenkihez, hogy helyreálljon a rend, a fegyelem, a rektorok tekintélye és egymást támogató, egységes munkája. Erre nyilván nagy szükség volt. Véget kellett vetni minden önkényeskedésnek, civakodásnak. A fejedelem humanista felfogásáról, társadalmi és politikai tapasztalatáról tanúskodó rendelkezései nem veszítették el érvényüket az évszázadok folyamán, és ma is figyelmeztetõleg hatnak. Bethlen Gábor Utasításában már a késõbbi demokrácia gondolatai kezdenek kicsírázni. Azt akarta, hogy "a rektor a kollégiumban mindent a többi tanítóval egyetértve tegyen, õket ne szolgáinak, hanem társainak tekintse a szolgálatban, s tartozó tisztelettel illesse. Viszont a tanítók is mindenben fejöknek nézzék, tõle függjenek, s mint egy test tagjai hassanak együtt, s illjenek egybe az intézet közjavára."
28
Bethlen tisztában volt azzal, hogy akár a kollégiumban, akár az állami életben csak egymást megbecsülõ, közös munkával lehet eredményeket elérni, ifjúságot, jövõt nevelni. Ez az elgondolása a késõi humanizmus szellemében fakadt, amelyet Bethlen egész uralkodásában érvényesített. Tudta és intett arra, hogy csak kiváló szorgalommal, hivatástudattal érhet el sikereket a tanító. Felismerte, hogy a kor követelményei szerint különös gondot kell fordítani az elõkelõk és nemesek fiainak tanítására, mert belõlük kerülnek ki Erdély politikai vezetõi. Ezért hangsúlyozta, hogy "a nyelvészek terjengõs fejtegetéseivel... a nem szükséges nyelveknek... nehéz szabályaival" ne terheljék meg "zsenge elméjöket". "Inkább arra törekedjenek, hogy a szabad tudományok valamennyi tételeit rövid foglalatban tanultassák velök, s inkább tartalmat, értelmet, mintsem fölszínes szavakat véssenek elméjökbe". A fejedelem rendkívül biztos valóságismerete és gyakorlati érzéke nyilatkozott itt meg. Olyan elveket hirdetett, amelyeket késõbb a kollégium legkiválóbb tanárai, pedagógusai, elsõsorban Apáczai és tanítványai, majd a XIX. század új eszméket hirdetõ professzorai értettek meg igazán és igyekeztek munkájukba belevinni, így tûnik ki, hogy a Bethlen Gábor Utasítása nemcsak idõhöz kötött volt, hanem jövõt formáló és messzire elõrelátó, gondolatokban gazdag figyelmeztetés is, amely minden iskolának szól. A fejedelem Utasításait követve késõbb el kellett jutni a természet világát és a dolgok értelmét kutató racionalizmushoz, a kartezianizmushoz s majd a francia felvilágosodás eszméihez. A humanista pedagógusok, Erasmus munkáinak szellemét érezzük abban, hogy Bethlen Utasítása minden dogmatizmustól, vakbuzgóságtól mentes, hogy az egyetértést, a megértést akarja minden mondatával megerõsíteni, és így a humanista nevelésnek az
alapját veti meg a kollégiumban. Erre nagy szükség volt. A rektoroknak szól ez a figyelmeztetés: "A hibásak dorgálásában mértéket tartsanak; a tanulókat magoktól túlságos szigorral s nagy kegyetlen rémítéssel el ne idegenítsék; atyai szelídséggel mérsékeljék a szigort; a vétkeseket a kollégium törvényei szerint büntessék. Súlyosabb esetekben a felügyelõk tanácsát kérjék ki." Errõl azonban sokáig megfeledkeztek, és csak másfél-két évszázad múlva, Rousseau és Pestalozzi közvetlen hatására válnak ezek az elvek nevelõi gyakorlattá és azzal együtt Zeyk Miklós által alaposabban kidolgozott elméletté is. Az Utasítás többi része fõként a tartott növendékeknek, a fejedelmi alumnusoknak, a prébitornak (kiosztónak), a seniornak és contrascribának a kötelességeit szabja meg pontosan, s a korabeli és késõbbi kollégiumi törvényeknek, az egész kollégiumi szabályzatnak a magját találjuk meg benne. A kollégiumnak adott Utasítás kihatott a késõbbi nevelési törekvésekre, de a fejedelem mindenkit számon tartó gondoskodása az 1629 õszén készült végrendeletében tûnik ki igazán. A több mint egy évszázaddal ezelõtt nyomtatásban is közölt végrendeletbõl az utókor fõként az anyagi vonatkozású hagyakozásokat emlegette: azt a bõkezûséget, amellyel Bethlen Gábor a kollégium felépítésének és fenntartásának alapját megteremtette. A Bethlen végrendelete és külön adománylevelei által jutott hozzá a kollégium a késõbb sokat vitatott 20.000 forinthoz, továbbá a Tokaji Hétszõlõhöz és az enyedi domíniumhoz, amelyhez Enyeden kívül Miriszló, Felenyed, Décse, Muzsina, Hidas jövedelme, valamint a bessenyei és hennigfalvi "portio" is tartozott. A végrendelet elsõ részérõl, amelyet vallomásos jellege miatt egészen személyes hangú visszatekintésnek, részben pedig Bethlen politikai végrendeletének tekinthetünk,
29
szinte megfeledkezett az utókor. Pedig a XVII. századi magyar prózának gondolatokban olyan gazdag és az egész erdélyi életre annyira jellemzõ munkája ez, hogy csak a késõbbi kiváló politikusok és államférfiak írásait hasonlíthatjuk hozzá. Bethlen elõször visszatekintett arra a tizenhat esztendõre, amely alatt "ellenségünk lovaiknak lábok hazánk földét nem nyomták", azután következik hazafiúi vallomása: "Hazámhoz is oly állhatatos szeretetet viseltem, hogy soha véle nem ellenkeztem, hanem szabadságára vigyázó tagaival egyetértettem, és készebb voltam exiliumokat kárvallásaimmal is inkább szenvedni, hogysem mint veszedelmében, romlásában egyetértenék némelyekkel." Talán soha ily õszintén nem tárta fel Bethlen hazájához való hûségét, de ugyanakkor aggodalmát is. "Eleitõl fogva semmi inkább nem vesztette a mi szegény hazánkat - folytatja -, sõt az egész magyar korona alatt lévõ országokat, provinciákat, mint magok között való ördögi irigység, halálos gyûlölség, rettenetes pártütések, fejedelmekben való válogatások, melybõl [...] az ország utolsó romlásra jutott." Jellemzõ Bethlen tisztánlátására, hogy nem a külsõ ellenségekben, hanem belsõ viszálykodásokban látta meg Erdély többrendbéli feldúlásának és nyomorúságának igazi forrását. Ezért figyelmezteti kortársait, utódait és híveit: "Ki-ki elégedjék meg maga sorsával s állapotjával, ne igyekezzenek újabb változást csinálni, kitõl újabb tûz gerjedjen közöttünk." Azután következik a fejedelemnek szóló intelem: "Semmi hízelkedõ személynek elõtte becsülete, hitele ne légyen, igen megtudakozza az embereknek állapotjokat, természeteket, ha kikkel akar társalkodni. [...] Udvarában tökéletes, tiszta életû, tanácsos embereket igyekezzék tartani, ne valami udvar hazugit." Végül pedig a politikai végrendelet: "...valamíg egyéb nem lehet benne, a török
nemzettel való egyességet szenvedhetõ károkkal is megtartsák, tõle el ne szakadjanak, hanem minden úton-módon kedvét keressék." Mintha csak a jövõbe látott volna a fejedelem; II. Rákóczi György könnyelmû, kalandos vállalkozásától szerette volna megóvni a hazáját. Ugyanakkor arra is gondolt, hogy "a keresztyén fejedelmekkel való jószomszédságot, annál inkább frigyet vagy confoederatiót szükség igen megtartani", és kerülni kell az összeütközéseket. Ha pedig mégis hadakozni kell, "az országba ne bocsássák ellenségeket, hanem eleibe menjenek, és a határon kívül vagy a szélyében tartóztassák". A hadakozásra való tanácsát pedig a Zrínyiéhez hasonlíthatjuk; Bethlen ezt is fejedelmi tapasztalatainak bölcsességével fogalmazza meg: "Az hadakozáshoz pénz, serénység és a fegyver kívántatik: szükség azokra gondot viselni idejében az én szerelmes öcsémnek." Ha Bethlen Gábor Utasítását és végrendeletét figyelmesen végigolvassuk, akkor igazat adunk Kemény Jánosnak és közelebb jutunk az ellenségei számára félelmetesnek, kiismerhetetlennek tartott, de hívei körében csodálattal tisztelt nagy fejedelem elgondolásaihoz, törekvéseihez, egész szellemiségéhez. A kollégiumban sokat emlegetett, de a maga valójában csak kevesektõl megértett "Bethlen-szellem"-et s a Kollégiumból kiáradó, a mindenkori jelennek szóló intelmet csak így értelmezhetjük helyesen.
30
Bethlen Gábor levele Brassó városához a kénesõszállitás és a portai követség házának épitése ügyében. hüségteknek megh jelenti, kegielmes paranchiolatunk szerint, es ugy expediallia, hogy az utvan akadallia és kesedelme ne következzék. Secus non facturi. Kelt Thasnádi udvarunkban 1625. szept. 24-én. P. S. az magha szekere eleibennis lovakat adgion hüségtek. (Sajátkezü.)
Gábor, Isten kegyelmébõl a szent római birodalom s' Erdély fejedelme. Magyarország részeinek ura, a székelyek ispánja, és Oppeln és Ratibor herczege stb. stb. Értelmes és körültekintõ kedves hiveinek, üdvözletünket s' kegyelmünket. Mivel beochelütes hivünket Nagy Megieri Keresztesy Pált az fenies Portara bochiatottuk az Orszag adaiaval és husz masa kénesüvel, mely kénesüknek az arrat, Erdely háznak eppitesere rendeltük. Hüségteknek azért hadgiuk és igen serió parancy az husz masa kenesen alá készítessen és adgion is két szekeret, ha hat eroes lo legien eleotteök az kiken az Duna melle vigiek, oly keszülettel s' keöltséggel, hogy ha az Vaidában (noha irtunk neki, hogy az Duna túl szinten Konstantinapolyba vitesse,) meghfogiatkozunk, es szekereket nem ad az kenesü ala, azon két szekerek szintén Constantinapolyban vigiek fizetésért, kinek fizetéseket az adóból defalcaltaltiuk. Egy igen hü és okos embertis rendellien az keneseo mellé, ki Constantinapolygh, mind az úton gongiat visellie, s' mind ottben eladgia; El adva, az mind disponallíak az eppitést, eppitésre is erogallion és számot tarchion mindennemü expensara, ugy az mint eleibe adatik. Mind ezeket beövebben megh nevezett hivünk Keresztessy Pál
Szekerek eleiben az dunaigh lovakath adasson és az magunk Tár szekerekben vitessie posta lovakon vigiek az korczyma hazigh, Az mely polgart az haz éppítésre rendel hüségtek, fizesse mynden hétre két két ftja járion azon kén eseo árából a mígh otben leszen iol lakhatik anny keolczyeggel. Gabriel. Lehet nagyravágyással és kétszínûséggel vádolni e fejedelmet, de mindig szembetûnõ marad nemzetéhez való hû ragaszkodása. Bármennyire becsülte a hadi babért, a békének teljesen felfogta áldását és örvendett, hogy élete vége felé azt élvezheti hazája, midõn úgy szólva az egész keresztyénség vérben fürdött. Mint Pázmánynak írja: "Elhisszük, hogy lehetnek némely emberek oly ítélettel is felõlünk, az mely magunknak gondolatunkban sem volt és ahhoz képest kinek-kinek elméjének gondoskodása szabados is; de az, ki mélyebben a dolgoknak körülálló módjait okosságában veszi, feltalálhatja, hogy nekünk, az kinél nemzetünknek java és megmaradása mindenek fölött legkedvesebb, semmi inkább eddig is elõttünk nem forgott, mint hogy annak mi üdõnkben való romlását nagy kárunkkal és fogyatkozásunkkal is, eltávoztathassuk. Nem vagyunk oly ítélettel, hogy meg ne gondoljuk, miben álljon az hadakozásoknak
31
mivolta és bizonytalan kimeneteli és immár ez világban való állapotoknak annyi próbáját is vöttük, hogy egyebet jó emlékezetünknek nemzetünk között való megmaradásánál kévánni nem akarunk, annál inkább kárával és fogyatkozásával elõmenetelt magunknak keresni nem kévánunk."260 E levélben a hazájához hû férfiú aggodalma nyilatkozik, melyre "az dolgoknak körülálló módjai" annyi okot szolgáltattak. Ép oly erõsen élt Bethlenben a nemzeti büszkeség érzése, melyet nemcsak a némettel, hanem protectorával a törökkel szemben is ki mert fejezni, akkor is, midõn helyzete még koránt sem volt biztosított. Midõn a porta Lippa átadását követelte, így ír: "Az hatalmas gyõzhetetlen császár kedves becsületes hívének - az tekintetes és nagyságos vezér Haszon pasának. - Mennyi esztendõtõl fogva hatalmas, gyõzhetetlen császárunk és Erdélyország közt idegenség és veszekedés forgott Lippának elvétele és foglalása miatt, nem tagadhatjuk, sok és igazán nyilván való okok miatt annak megadására sem az ország, sem az eddig való fejedelmek nem mehettenek, mert miolta az régi magyaroknak elei Szitiából kijött és fegyverrel ezeknek a földeknek lakosait elfogyatván az országot magáévá tette, soha semmi idõben az magyar nemzetség felõl azt nem hallottuk, sem nem olvastuk, nem hogy várakat, városokat és tartományokat, de még csak egy talpalja földet is fegyvervonás, vérontás és halál nélkül ajándékon senkinek adott volna. Miolta az othomani nemzetség is velek hadakozik, valamely várában csak magyar vitézlõ nép találtatott, akármely erõs viadal ellen is meg nem adták magokat, inkább egy lábig lakóhelyekett megölettek, mint ezekrõl Lándor-Fehérvár, Tömösvár, Gyula és Sziget elég bizonyságok."261 Minõ szerencsétlenség a magyar nemzetre és Bethlenre nézve, hogy politikája nem a már gyengülõ török ellen irányozta élét és hogy annyi jog-
gal hivatkozhatott a fényes porta körül szerzett érdemeire.262 A sors megtagadta Bethlentõl azt a dicsõséget, hogy az egész magyar nemzetnek õ legyen a herosa, hanem mégis az egész magyarság körül szerzett elévülhetetlen érdemeket az által, hogy Erdélyben szilárd alapokra helyezte a nemzet hegemoniáját és mindent megtett arra nézve, hogy e csekély fejedelemség bástyája lehessen a magyar nemzetnek és jelentékeny tényezõje az európai politikának. Méltányoltuk már érdemeit a mûveltség emelése körül, hanem a had és pénzügy rendezésére, az állam külsõ erejének kifejtésére irányuló fáradozásának eredményei ép oly maradandók voltak. Még az uralkodásával csak nehezen kibékülõ szászok is elismerték, hogy országát virágzóbban hagyta, mint a hogyan átvette.263 Hadszervezõ tehetségét méltán bámulták a kortársak, kik nagyon jól látták a különbséget Bethlen jól fizetett és élelmezett hadai s Wallenstein rabló csordái között. Seregének fõ zömét még mindig a kópjások alkották, melyek számát 1623-ban 27.000-re tették. Összesen 50.000 katona, köztük 30.000 gyalog és 20.000 lovas követte zászlóit, kik közül különösen a székelyekbe vetette bizalmát.264 A nemzeti katonaság mellett nagy számú német gyalogot is fizetett, tûzérségre és várerõsítésre is volt gondja. Nagyvárad neki köszönte legerõsebb bástyáit. Mindezen terhek elviselhetetlenekké váltak volna a kis Erdélyre nézve, ha az országban uralkodó példás rend és a jó kormány nem teszi lehetõvé a közgazdagságnak az eddiginél sokkal erõsebb kifejtését. Azon szerencsés helyzetben vagyunk, hogy birjuk a fejedelem jövedelmeinek kimutatását 1625 jun. 1-tõl 1626 decz. 31-ig és ismét 1629-bõl. Az elsõ idõszak alatt a rendes adó 83.548 frtot hozott, a sóbányászat 19.000 frtot, a harminczad és vám valamivel többet. Jelentékeny a dominiumok jövedelme
32
(25.000 frt) és az egyházi vagyoné 17.000 tallér. A magyar részekbõl 16.500 frtot vettek be. Nagy kincset rejtettek a cseh számûzött bányászok által újabb lendületre jutó bányák. Az összes készpénzjövedelem 167.000 forintot és 17.000 tallért tett ki, 1629-ben pedig 164.000 frtot és 9600 tallért. És e jövedelem majdnem tisztán országos czélokra volt fordítható. Az udvari cselédség fizetése nem volt több évi 7000 tallérnál. Ebbõl negyven alumnus 800 frtot kapott, a püspök 300-at, Bojti Gáspár historicus 200at, a bibliothecarius 100-at: a professor 350 tallért.265 Úgy szólva példa nélküli a magyar történetben az országos pénzügyeknek ily jó karban tartása és tisztán közczélokra való fordítása, minden terméketlen költekezés nélkül. A mellett magánvagyonát is növelte, fokozta. Eszközei azok voltak, melyeket a kor gazdasági gyakorlata nyújtott. A fõkiviteli tárgyakkal, ökrökkel, viaszszal maga kereskedett és hogy jobb árakat érjen el, több izben másoknak megtiltotta e czikkek kivitelét, úgy hogy valódi monopoliumot élvezett. Különösen Velenczével állott élénk összeköttetésben, de Konstantinápolyba is folytatott kereskedést és hogy minõ gonddal és körültekintéssel, az itt facsimileben közölt levele tanusítja. Berlinben meglevõ végrendelete bizonyítja, minõ kincseket szerzett össze, melyeknek örökösévé, fejedelemségével együtt, nejét rendelé. Oly nagy volt Bethlen tekintélye, hogy özvegye, Katalin, egész békében foglalhatá el a trónt. A porta a protestáns hatalmak felszólítására erélyesen lépett fel érdekében és visszatartá a beavatkozásra készülõ Ferdinándot és Esterházyt. A magyar kormány teljes joggal fegyverkezett a csak Bethlennek személyesen átengedett hét megye viszszafoglalására. Nemsokára azonban belátta a bécsi udvar, hogy sokkal többet várhat magától e fejedelemnõtõl, mint a mennyit a
háborútól remélhet. Bethlen özvegye egészen Csáky Istvánnak, egy jellem nélküli, de neki tetszõ fõúrnak befolyása alájutott és titkon a katholikus hitre tért. A gyönge nõ kész volt arra, hogy bármely katholikus fõúrnak, kit a császár kijelöl, átengedje trónját. Magaviselete felkelté a rendek gyanúját, kénytelen volt nyilvánosan református módon venni az úrvacsorát és Gelei Katona István udvari pap egész elégedettséggel írta Alvinczy Péternek: már átkozza, a kutyánál és kigyónál jobban gyûlöli a pápistákat. Csáky elsõ tervei tehát hajótörést szenvedtek, de uralma a fejedelemasszony fölött azért épen maradt, a mi nem volt titok. A brandenburgi választófejedelem hiába igyekezett külön követek által kiegyenlíteni a rendek és Katalin közti visszavonást és biztosítani nõvérének a trónt; Katalin többé nem nyerheté vissza az eljátszott bizalmat. Az 1630. juliusi gyûlés, melyen a pártok anynyira fel voltak izgatva, hogy a fõemberek kardra keltek, még egyszer egyezséget hozott létre a fejedelemnõ és a kormányzó Bethlen István közt. Bethlen István idõközben nem csak a portát nyerte meg a maga részére, hanem a református hit fentartására annak legtekintélyesebb képviselõjét, a gazdag Rákóczi Györgyöt kinálta meg Erdély trónjával. Az 1630. szeptemberi kolozsvári gyûlés nem volt az alkudozásba beavatva, és Bethlen Istvánt választotta meg fejedelemnek, miután lemondásra kényszerítette a siró Katalint.266 Az új fejedelem elfoglalta méltóságát, de nem volt annyi nagyravágyása és szilárdsága, hogy annak megvédésére vállalkozott volna a haddal közelgõ Rákóczi ellen, kinek lekötötte volt szavát és kinek táborában volt tulajdon fia, az ifjabb gróf Bethlen István és veje, Zólyomi Dávid. Várad már megnyitotta volt kapuit Rákóczinak. A két fél udvari papjai, Katona István és Keserüi Dajka János, kiegyezést hoznak létre, mely szerint a
33
két jelölt közt új választásnak kellett dönteni. Rákóczi nem kimélte a pénzt és a segesvári gyûlés többsége õt kiáltá ki fejedelmûl november 26-án. Igen hasznos szövetségese volt Katalin, ki minden áron boszút akart állani sógorán. Rákóczit trónralépése után ugyanazon nehézségek környezték, melyekkel elõdjeinek kellett megküzdeni. Tudta, hogy Esterházy ellensége, ezért a portánál keresett támogatást, mely meg is erõsítette a fejedelemségben. Az északkeleti megyék nemessége és a hajdúk, kik nem akartak a király uralkodása alá jutni, részére állottak. Ezek segélyével Zólyomi és ifj. Bethlen István 1631. márczius 15-én Rakamaznál legyõzték a nádort. Esterházynak le kellett mondania tervérõl, melyet még Pázmány is ellenzett, ki a magyar nemzet és alkotmány fentartására szükségesnek tartá Erdély függetlenségét. A kassai béke a lõcsein alapult. Rákóczi elismertetett Erdély fejedelmének, de kötelezte magát, hogy nem visel hadat a császár ellen és nem izgatja ellene a törököket és tatárokat. Miután ily módon biztosítva volt a nyugoti és keleti nagyhatalmasságok felõl, könnyû szerrel biztositá magát az országlása ellen fondorkodók ellen, s leveré a Nyirségnek Császár Péter vezetése alatt fellázadó parasztjait.267 Mindig jó gazda volt, most is megragadá a nagy vagyon szerzésére kinálkozó alkalmat. A boldogtalan Katalint, ki nyiltan szeretett volna átpártolni a katholikus hitre és új házasságot keresett, félig erõszakkal megfosztá özvegyi jussától, Munkács és Fogaras váraitól s az ahhoz tartozó óriási uradalmaktól. Most õ volt Magyarország legnagyobb földbirtokosa. Atyai birtokain kivül neje, Lórántfy Zsuzsanna birtokát, a nagy sárospataki uradalmat nyerte. Keleti Magyarországban és Erdélyben ismét önálló birtokú dynastia emelkedett fel, mint egykor a Hunyady, Szapolyay és Báthory családok.
A fejedelem már meglett korában jutott trónra, inkább megfelelt egyéniségének állapota biztosítása és megszilárdítása, mint újabb, kétséges vállalatokba való bocsátkozás. Épen a trónra lépését követõ küzdelmek korába esik a harminczéves háborúnak katastrófája. Gusztáv Adolf egy külön követ által szólítá fel a csatlakozásra, de nem sikerült részvételre birni az óvatos fejedelmet. Midõn országlása már megszilárdultnak látszott és kincstára már kiheverte a választás által okozott költségeket, Rákóczi követet küldött a szász fejedelemhez és Oxenstiernához, hogy õ is belépjen a protestáns szövetségbe. Unszolá õt erre országának közvéleménye és több fõúr, köztük Zólyomi Dávid annyira lelkesült a svéd ügyért, hogy kész volt annak segítségére saját erejével megtámadni a császárt Sziléziában. Rákóczi a maga részére egész Magyarországot követelte, azonfelül subsidiumokat.268 Az alkudozás nem vitt eredményre és Rákóczit csakhamar más gondok foglalták el. Senkinek sem volt nagyobb része Rákóczi György fejedelemségre jutásában, mint Zólyomi Dávidnak. Ez a lovagias, büszke fõúr nem látta teljesedni magasra törõ vágyait és magának akarta megnyerni a fejedelemséget. A mely karddal felemeltem Rákóczit, így szólt - azzal teszem le.269 A fejedelem gyors elhatározással elfogatta Zólyomit, ki börtönben halt meg 1649-ben. Hanem ezzel nem volt vége a veszélynek. Mint takarékos ember nem volt kedves a porta intézõ körei elõtt, akkor ugyanis csak pénzzel lehetett Konstantinápolyban valamit elérni. A diván csak az alkalmat várta, hogy ellene fordulhasson és a svéd követ, kinek érdekében állott oly fejedelmet látni Erdély trónján, ki kevésbbé óvatos Rákóczinál és kész beavatkozni a háborúba, még szította a török ministerek gyülöletét. Az ifjabb Székely Mózes volt jelöltjük, ki 1635-ben a moldvaiak segít-
34
ségével be akart törni Erdélybe. Kisérletét megakadályozták a székelyek, a szerencsétlen trónkövetelõ a héttoronyba került, Havasalföld vajdája pedig bojárjaival együtt 1635 jul. 28-án hûséget esküdött az erdélyi fejedelemnek. Nem annyira saját elhatározása, mint a körülmények kényszerítették Rákóczit e helyzetbe, mely keveset különbözött attól, melyet Báthory Zsigmond foglalt el negyven évvel azelõtt. Erdély ismét ellenséges állást foglalt el a portával szemben és az oláhokkal való szövetségben keresett támaszt. E helyzetbõl természetszerûleg folyt, hogy Rákóczi a császári udvarhoz fordult segítségért. Ezt azonban megtagadta tõle az udvarban mindenható jezsuita párt, mely az õ bukása után a protestáns párt teljes megsemmisítését remélte keresztül vihetni. A portának nem soká kellett keresni új trónkövetelõt, ilyenül az öreg Bethlen István ajánlkozott. Ennek fia megölte egy hûtlen szolgáját és a tekintélyét buzgón fentartó fejedelem emlékezteté a birót, hogy ne mulaszsza el a bûnös megbüntetését. A hûbéres büszkeség sértést látott az igazságszolgáltatásban, a fiatal Bethlen atyjához menekül és mindketten segítségre hívták a törököt.270 A diván kiállította a fermánt 1636 szeptember 22én, melyben Rákóczit a Zólyomi ellen követett bánásmód miatt leteszi és új választást ír ki. Rákóczi el volt határozva fegyveresen védeni meg birtokát a török ellen. Serege Nagy-Szalontánál találkozott Bethlen hadaival, melyeket a temesvári basa csapatjai erõsítettek. A csata eldöntetlen maradt, hanem utána Gyõri Jakab hajdúkapitány háromszáz hajdújával dicsõ diadalt vett a törökön véletlen támadás által. Ki ne ismerné Arany Jánosnak e csatát elbeszélõ költeményét? A basák elvesztve bizalmukat, siettek békét kötni és Rákóczi mit sem kivánt, mint nyugalmat. A segesvári egyezség (1636 decz. 4.) Rákóczit meghagyá fejedelemnek
és csak ajándékok adására kötelezé. A porta dühöngött a békekötõ basák ellen, de Rákóczit többé háborgatni nem meré, ki anynyira szilárdnak érezte trónját, hogy a Bethlennel kötött egyezsége ellenére tovább is börtönben tartá Zólyomit. Az országban hatalma, melyet kiméletlenül és gyakran önzõen gyakorolt, nem találkozott ellenállással, kifelé a legnagyobb óvatossággal járt el, hogy ne koczkáztassa nyert positióját. Beavatkozott a moldvai és havasalföldi vajdák viszályába, mert erre a porta szólítá fel és mindkét felet rábirta felsõsége elismerésére. A sokat próbált Erdély most több éven át nyugalmat élvezett. Nem állott élén oly európai hirû hadvezér és államférfiú, mint Bethlen volt s mint kormányzó sem érte utól Rákóczi nagy elõdjének tehetségét. Hanem bárminõ nagy az ellentét Bethlen geniális világraszóló személyisége és utódjának, minden deréksége mellett is kicsinyes vonások által eltorzított alakja közt, a Rákóczi által követett politika tán jobban megfelelt az ország viszonyainak és érdekeinek, mint a Bethlené. Az ország belsejében szigorú volt, gyakran kegyetlen a pártoskodó fõurak ellen és minden más tekintetnek elébe tevé a fejedelem fiscalis érdekeit. Kassaynak, a kanczellárnak nótaperei, melyeknek gyakran alig volt más czélja, mint a confiscatio, szomorú nevezetességre tettek szert. Örökös volt a panasz, hogy az ország kincseit a fejedelem családi várába, Sárospatakra viszik. Hanem az oppositió elnémult, a dynastia sorsa biztosítva látszott a nagyravágyó pártoskodók ellenében. A pörök csak a veszélyessé válható elõkelõket sujtották, a köznép békén élhetett munkájának és örvendhetett növekvõ jólétének. Kifelé pedig, igaz, hogy Erdély állása nem oly hatalmas és sokat igérõ, mint Bethlen alatt, de sokkal biztosítottabb volt. Sok tekintetben csak most szakították a nagy fejedelem
35
fáradozásainak gyümölcseit. A békeszeretõ György egyaránt meg tudta védeni magát a császár és a török ellen s a portával szemben sokkal határozottabban lépett fel, mint elõdje. A régi Dácia területén hegemóniára tett szert és bár közjogilag hûbéres, tényleg helyzete alig különbözött az egész független birodalmakétól. Belsõ állapotainak nyugodtsága, teli kincstára, jó karban levõ számos és hû hadai az országot keresetté tették mint szövetségest és félelmessé mint ellenséget. Erdély állapotaira tán egy kor sem sütötte oly erõsen bélyegét, mint I. Rákóczi Györgyé. Az eddig fejlõdõ viszonyok megállapodtak, a fejedelmi örökös hatalom és a református vallás léptek elõtérbe, mint Erdély köz- és mûveltségi állapotainak legfõbb tényezõi. Igazságtalanok volnánk Rákóczi György emléke iránt, ha nem említenõk, hogy mûveltségi törekvéseit tekintve, méltó utódja volt Bethlennek. A fehérvári fõiskola külföldi tudósok vezetése alatt e korban érte aranykorát, akkor mûködtek ott Bisterfeld, Piscator és egy ideig Amos Comenius. Azon vád alól, hogy lefoglalta maga részére a collegiumoknak tett alapítványokat, Szilágyi Sándornak sikerült õt kimenteni. De míg Bethlen szabad tekintete az iskolázásban látta a vallásos mûveltségnek is legfõbb alapját, Rákóczi sokkal nagyobb gondot fordított az egyház külsõ díszére. Templomokat épített és javadalmazott s buzgó neje, a kitünõ gazdasszony, híven segítette e munkájában. A debreczeni "nagy harang" az õ adománya. Személyesen buzgó vallásos ember, kinek jellemét iródeákja Szalárdy János következõleg rajzolja: "Minthogy maga igen józan és mértékletes életet szeretett és követett: másokban, kivált szolgáiban nagy józan életet kivánt vala, tiszta istenes ember lévén, másokban is olyat kiván és követ vala. Az isteni tiszteletre rendeltetett egyházbeli közönséges órákat el nem mulatja vala, de
azokon kivül is, reggel ágyából felkelvén s ebéd elõtt félórával, estve háló házában való bemenésekor magánosan az isteni tiszteletet soha el nem mulatja vala. Bibliából pedig rendszerint mindennap két-két caputokat, akárminemû gondos dolgai közben el nem veszteglé vala és így az ó Testamentom könyveit tizenháromszor, az új Testamentomot pedig 32 vagy többször olvasta vala által.271 Rideg orthodox meggyõzõdésébõl folyt, hogy alatta valóban tûzzel-vassal üldözték a szerencsétlen zsidózókat.272 Az egyházról való gondoskodásának legszebb emléke az általa 1636ban legnagyobb veszélyei közepett kiadott Öreg graduál, mely aztán énekes könyvéül szolgált a magyar és erdélyországi református egyházaknak. A fejedelem maga küldte azt szét az egyházaknak, hogy mindenütt egyformán tartsák az isteni tiszteletet.273 Forrás: NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET 1913
36
PIRI ZOLTÁN Bethlen Gábor fejedelem útja a hágai szövetségbe Bethlen Gábor a legismertebb 17. századi magyar államférfi a nyugati történetírásban. Ismertségét és jelentõségét a harmincéves háborúban való részvételének köszönheti. Háromszor fogott fegyvert a háború elsõ és második szakasza folyamán az ausztriai Habsburgok ellen. A második, de fõleg a harmadik hadjáratát széles körû diplomáciai levelezés és követküldés elõzte meg. A magyar és a külföldi történetírás ezeket a kapcsolatokat csak hiányosan ismeri. A fennmaradt magyarországi források fõleg Bethlen portai, valamint a bécsi udvarral folytatott diplomáciai tevékenykedését ismertetik. Ellenben a nyugat-európai tengeri hatalmakkal kialakított kapcsolatai és szövetségi tárgyalásai csak hiányosan ismeretesek. Ezeknek a történelmi eseményeknek a feltárásához nagy segítséget nyújt a hágai Algemeen Rijksarchiefban (Általános Birodalmi Levéltár) õrzött levéltári anyag, amely a holland államnak az erdélyi fejedelemmel folytatott tárgyalásait és levelezését tartalmazza. A holland történészek több alkalommal is merítettek ugyan a hágai anyagból, de a magyar történelmi háttér és a magyar nyelv ismeretének a hiánya olyan akadályt gördítettek egy elmélyedt kutatás elé, hogy ezt nem merték felvállalni. Az angol nyelvû történetírás általában megelégedett a múlt században kialakult, Thomas Roe konstantinápolyi angol követ 1740-ben kiadott levelezésére alapozott képpel, amely negatív megvilágításban mutatja be Bethlen személyét és történelmi fellépését a harmincéves háborúban.1 Komolyabb angol nyelvû tanulmány azóta sem látott napvilágot, amely a rendelkezésre álló források és irodalom felhasználásával, elõítéletektõl mentesen, bemutathatná Bethlen szerepét az európai történelemben, beleért-
ve a fejedelem diplomáciai kapcsolatait a brit kormánnyal és követeivel. Az angol szemlélet tarthatatlanságára elõször Evans hívta fel a történészek figyelmét az 1979ben megjelentetett könyvében a Habsburgmonarchia történetének 1550-1700 közötti alakulásáról. Evans azt írja a fejedelemrõl, hogy "kiszámíthatatlan", de "semmiképpen nem a nyugati történetírás félbarbárja", hanem az a fejedelem, aki "a másságát kiegyensúlyozta éles elméjével, kitartó és feltûnõen felvilágosult politikájával, amely egy bizonyos paternalista merkantilizmust is tartalmazott".2 Ez a hangvétel is, amely szembeszáll a tradicionális angol állásfoglalással, arra enged következtetni, hogy ezen a téren még nem hangzott el az utolsó szó. A londoni Public Record Office-ban (Közlevéltár) többszáz oldalas levéltári anyag "porosodik", amelynek az áttanulmányozása sok kiegészítést adhat Bethlen Angliával folytatott diplomáciai kapcsolatainak jobb megítéléséhez.3 Az alábbi tanulmány nem vitairat, amely az erdélyi uralkodónak igazságot kívánna szolgáltatni. A fõ cél a hiánypótlás: egyrészt megismertetni az érdeklõdõ olvasóval Bethlen Gábor diplomáciai fáradozásait, hogyan próbálkozott a Habsburg-ház ellenségeivel kapcsolatot teremteni és lehetõleg szövetséget kötni, hogy végérvényesen kiûzze az osztrák uralkodóházat Magyarországról. Másrészt bemutatni a fejedelem követeinek és szövetségi terveinek a fogadtatását a nyugati tengeri hatalmak udvaraiban, különösképpen Hollandiában. A tanulmány Bethlen a hágai unióba történt felvételével fejezõdik be. A fejedelem uralkodásának utolsó három éve új fejezetet és megközelítést igényel és ezért nem tárgya a jelen dolgozatnak.
37
Az erdélyi fejedelem elõször 1619-ben fogott fegyvert II. Ferdinánd német-római császár és magyar király ellen, hogy felszabadítsa a Habsburg-uralom alatti magyar országrészt, megszerezze magának a királyi koronát és segítséget nyújtson Bécs ellen a cseh felkelõknek. A hadjárat elsõ hónapjai egy sikersorozatot hoztak. A felvidéki vezetõréteg jórészt meghódolt, a városok egymás után megnyitották kapuikat a fejedelem elõtt, vagy rövid ellenállás után Bethlen kezére jutottak. Az év végére az egész Felsõ-Magyarország felszabadult. 1620 januárjában az erdélyi uralkodó szövetségi tervet dolgozott ki Pozsonyban a hozzá érkezett magyar rendek, Pfalzi Frigyes cseh király, a cseh rendek és szövetségeseik kép-viselõivel az ausztriai Habsburgok ellen. A szövetségi szerzõdést április 25én hitelesítette Prágában aláírásával a cseh király, valamint az erdélyi fejedelem, de aláírták a magyar rendek, a cseh korona rendjei és a szövetségesek képviselõi is. Az 1620 nyarára összehívott magyar országgyûlés Besztercebányán trónfosztottnak nyilvánította a Habsburg-házat és Bethlen Gábort választotta Magyarország királyává. Bethlen a választást elfogadta és a feltételeit is aláírta, de nem hagyta magát megkoronázni. Hivatalosan a "Magyarország választott királya" címet viselte. Az õsz folyamán fordult a szerencse. II. Ferdinánd - spanyol és bajor segítséggel védekezésbõl támadásba lendült. Elõször az örökös tartományaiban dúló lázadásnak vetett véget, majd 1620. november 8-án, a fehérhegyi csatában, a császári hadsereg megsemmisítõ vereséget mért a cseh király seregére. 1621 folyamán Pfalzi Frigyes cseh király Csehország után németországi fejedelmi birtokait is elvesztette és a családjával Hollandiába menekült. Bethlen Gábor a fehérhegyi csata után csak erdélyi hadseregére és a részben mel-
lette kitartó magyar rendek szerény támogatására számíthatott a megerõsödött Habsburg-hatalommal szemben. Ezek ellenére egy teljes évet várt a békekötéssel, de végül is rákényszerült erre, úgy azonban, hogy hadi sikerei eredményének legnagyobb részét megtarthassa. A Nikolsburgban kialkudott békében (1621. december 31.) - amelyet Bethlen 1622. január 6-án, II. Ferdinánd pedig 7-én hagyott jóvá - az erdélyi uralkodó hét felvidéki vármegyét tarthatott meg magának életére. Személyi kielégítésként a bécsi udvar neki ajándékozta a sziléziai Oppeln és Ratibor hercegséget, de a magyar királyi címrõl le kellett mondania és a kezére került magyar királyi koronát kénytelen volt visszaszolgáltatni a Habsburg-háznak. Bethlen Gábor fél évvel a nikolsburgi béke megkötése után újra a háború megindítása mellett döntött. A döntés okait két irányban kereshetjük. Egyrészt nem volt megelégedve a békében elért eredménnyel. Fõleg a királyi cím elvesztését fájlalta. Másrészt az Erdélytõl nyugatra megváltozott helyzet kínált új lehetõségeket. A hadszíntér az osztrák területekrõl messze északra és északnyugatra helyezõdött át. A Katolikus Liga hadserege Felsõ-Pfalz elfoglalása után Közép- és Észak-Németország ellen vonult. Spinola, a Habsburgok spanyol ágának a hadvezére pedig visszatért a dél-németalföldi tartományokba, hogy onnan folytassa a harcot az "eretnek" észak ellen. Ehhez járult még hozzá a cseh korona alattvalóinak az elégedetlensége Bécs repressziós, rekatolizáló és abszolutista fellépésével szemben. A lakosság hajlandónak tûnt egy biztató jelre újra fegyvert fogni a Habsburg-ház ellen, aminek az esélyeit az is növelte, hogy II. Ferdinánd nem rendelkezett jelentõsebb katonasággal ezeken a területeken. Bethlen szemében a körülmények ígéretesnek tûntek egy újabb hadjárat megindításához,
38
amennyiben sikerül terveihez jelentõs katonai és pénzbeli támogatást szereznie a Habsburgok ellenségeitõl. Esélyei felmérésére és a szükséges támogatás megszerzésére két helyre, Konstantinápolyba és Hágába küldött követeket. A török fõvárosba küldött követek fõ feladata a Porta megnyerése volt, hogy engedélyezze a fejedelemnek egy új hadjárat megindítását Bécs ellen és támogassa azt török segédcsapatok küldésével. További feladataik közé tartozott kipuhatolni az ott székelõ nyugati követeknél kormányaik viszonyulását a háborús tervhez. A követek 1622. szeptember 1-jén érkeztek Konstantinápolyba. Az erdélyi követ Kapy András társaságában, odaérkezett Thurn gróf (Jindrich Matyáš z Thurnu), a cseh felkelés egyik vezéralakja is. Thurn a fehérhegyi csata elvesztése után maradék katonáival, királya engedélyével, az erdélyi uralkodó szolgálatába állt. Most a fejedelem azért küldte a Portára, hogy nagyobb tekintélyt adjon a követküldésnek úgy a török udvarnál, mint a nyugati hatalmak követeinél. A portai beleegyezés elnyerése és a török segédcsapatok ígérete sok idõt és fáradtságot igényelt. Hogy Bethlen végül is szabad kezet kapott a háborúhoz és ígéretet katonai támogatásra csak annak köszönhetõ, hogy idõközben Gürcsi Mehemet, a fejedelem legnagyobb pártfogója a Portán, nyerte el a fõvezéri tisztséget. Az új fõvezér gondoskodott arról is, hogy szultáni aláírással ellátott levelek menjenek Hágába, Pfalzi Frigyeshez és a németalföldi köztársaság elsõ emberéhez, Móric herceghez, amelyekben a Porta a címzetteknek ajánlotta Bethlen terveinek támogatását. A levelek lefordítását a holland követ vállalta magára.4 A követek végül, majdnem tíz hónapos tartózkodás után, kézhez kapták a szultáni fermánt, ami engedélyt adott Bethlennek a háború megindításához és ígéretet török katonai támogatásra.
A hosszúra nyúlt törökországi tartózkodás lehetõvé tette azt is, hogy Kapy és Thurn találkozhasson a nyugati követekkel. A francia követ, De Harly (Césy grófja) volt az egyedüli, aki szóba sem akart állni velük. Thurn megbotránkozva, levélben számolt be Pfalzi Frigyesnek a követ viselkedésérõl.5 De Harly magatartása csak azután változott meg a követekkel szemben, miután értesült a Francia-Savoya-Velencei Liga létrejöttérõl a spanyol király ellen, Valtellina visszafoglalása ügyében. Cornelius Hagától tudjuk, hogy Thurn viszszaindulása elõtt még szövetségkötési lehetõségekrõl is tárgyalt vele.6 Bethlen mindenesetre nem tudott meg sok mindent tõle a francia kormány álláspontjáról. Ezért küldte 1623 júniusában Tholdalaghy Mihályt a Portára megérdeklõdni a francia követnél, hogy küldhet-e követet Franciaországba. De Harly annyira semmitmondó válaszokat adott Tholdalaghy kérdéseire, hogy a fejedelem egyelõre lemondott a követküldésrõl a francia udvarhoz.7 A velencei követ, Giustinian Zorzi, udvariasan fogadta Bethlen követeit. Kérésükre, hogy az olasz köztársaság támogassa az erdélyi uralkodó terveit, Zorzi megígérte, hogy továbbítani fogja kérelmüket kormányához. A velencei tanács sem adott egyenes választ a követek kérdéseire, csak kitérõ általánosságokat közölt. Thurn grófnak viszont azt üzente, hogy szívesen szolgálatába venné hadserege egyik generálisaként. A cseh gróf valószínûleg elfogadta a meghívást azzal a feltétellel, hogy engedélyt fog kérni királyától a vállalkozáshoz. Ezt meg is kapta és Thurn követsége befejeztével Erdélyen át Hágába utazott Frigyeshez, majd Velencébe, ahol két éven át a Signoria szolgálatában állt. Nagy-Britannia követe, a nagy mûveltségû Sir Thomas Roe, sok fenntartással fogadta az erdélyi fejedelem követeit. Roe nem volt
39
híve sem Bethlennek, sem politikájának. Thurn gróffal szemben feltûnõen barátságosabb volt, mint Kapy Andrással szemben. A cseh nemest Roe és felesége több alkalommal is vendégül látta. A különleges bánásmódot Thurn azzal érdemelte ki, hogy Pfalzi Frigyesnek és feleségének, Stuart Erzsébetnek alattvalója volt, akiknek a sorsa iránt az angol követ is nagy érdeklõdést tanúsított. Thurn gróf remélte, hogy a számûzött királyi pár, királyi és fejedelmi rokonai támogatásával vissza fog térni a cseh trónra és a cseh korona országai vissza fogják nyerni a fehérhegyi csatában elvesztett szabadságukat. Roe mindenekelõtt a királynõnek, Erzsébetnek volt a nagy tisztelõje. Stuart Erzsébetet az angol királyi udvarban ismerte meg, amikor fontos szerepet kapott az apjától, I. Jakabtól, a serdülõ hercegnõ nevelésében. A bizalmas kapcsolatot tovább erõsítette az is, hogy Roe egyike volt azoknak a nemesifjaknak, akik a hercegnõt, esküvõje után, elkísérték férje rezidenciájába, Heidelbergbe. Ezek után érthetõ, ha nem is természetes, hogy Roe volt talán az egyetlen, a királyi házhoz közelálló személy, aki I. Jakab rosszallása ellenére, megvédte Pfalzi Frigyest, amikor az elfogadta a Habsburgházzal szemben a cseh koronát. Roe 1621 végén érkezett Konstantinápolyba, mint NagyBritannia állandó követe. Hamarosan felvette a kapcsolatot a Hágában letelepedett, számûzött cseh királynével is. A levelei tartalma arra enged következtetni, hogy az angol követ nagy szeretettel és tisztelettel volt Stuart Erzsébet iránt. A jó viszony kölcsönös volt. Erzsébet leveleiben eleitõl kezdve "drága Tomi"-nak szólította Roet és ismételten leghûbb és legjobb barátjának nevezte. Thurn és Roe, az elõbbi törökországi tartózkodása idején, teljesen különböztek egymástól a helyes módszer megválasztásában. Abban ugyanis, hogy miképpen tudnák Frigyes és Erzsébet ügyét elõbbre vinni. Thurn
Bethlen sikereiben látta a cseh szabadság zálogát és a fiatal uralkodópár visszatérési lehetõségét Prágába. Meg volt gyõzõdve róla, hogy az erdélyi fejedelem kezében van az egyetlen olyan katonai erõ, amely a nyugati Habsburg-ellenes hatalmak pénzbeli és katonai támogatásával ki tudja ûzni II. Ferdinándot a cseh korona országaiból. A gróf törökországi útja is ezt a célt szolgálta. Ezzel szemben Roe királya felfogásának hódolt és a tárgyalásos megoldás híve volt. Bízott abban, hogy I. Jakab diplomáciai fáradozása a spanyol királyi udvarnál a legjobb módszer a békés megoldáshoz. Az osztrák Habsburgok nagyban rá voltak utalva megingott hatalmuk megõrzésében a spanyol rokonra és ezáltal befolyásolni tudták Bécset, hogy adja vissza Frigyesnek Pfalzot és választófejedelmi méltóságát. A cseh korona visszaszerzését Roe csupán illúziónak tekintette. Ezt a hozzáállást tanúsítják a követ konstantinápolyi lépései is. Bethlen személyét és háborús terveit elítélte. A fejedelem támogatóit árulással és lekenyerezéssel vádolta. Most, hogy Bethlen újabb háborús tervekkel jelentkezett a Portán és Thurn gróf is azoknak a támogatását szorgalmazta a nyugati követeknél, Roe megérdeklõdte Londontól, hogy változott-e az angol kormány politikája a cseh és magyar ügy megítélésében. Calvertnek, a király külügyi tanácsosának a válasza félreérthetetlen volt: "Õfelsége ezelõtt sem akart szóba állni vele [Bethlennel], kegyelmed se vegyen tudomást sem személyérõl, sem dolgairól".8 I. Jakab állítólag meg is tiltotta, hogy környezetében valaki is az erdélyi fejedelem nevét kiejtse. A fentiek ellenére 1623 folyamán Roe Angliába küldött leveleibõl azt lehet kiérezni, hogy a helyzet megítélése Bethlen javára tolódott el. Elõször is Thurn meggyõzõdésének és kiállásának a fejedelem oldalán tudható be ez a változás. Ehhez járulhatott még hozzá a patthelyzet Pfalzi Frigyes ügyé-
40
ben. Ha idõközben volt egyáltalán elmozdulás, az csak a hátrányára történt. Bethlen az angol követ véleményének az alakulásáról nem tudhatott. Követei leveleibõl és szóbeli beszámolójukból csak arra tudott következtetni, hogy tervei kivitelezéséhez Frigyes apósára nem számíthat. Cornelius Haga, a Németalföldi Egyesült Köztársaság portai követe fogadta a legszívélyesebben Bethlen Gábor követeit. Haga kezdettõl szimpatizált az erdélyi uralkodó Habsburg-ellenes politikájával, mert szövetségest látott benne hazája ellenségeivel szemben. A közös hit ténye ezt a rokonszenvet csak erõsíthette. Miután 1620 tavaszán kormányától is hivatalos felhatalmazást kapott, hogy támogassa a cseh és magyar ügyet a Portán a Habsburgok ellen, a követ minden tõle telhetõt megtett ezen a téren. Azonnal kapcsolatot teremtett Bethlen követeivel és segítette munkájukat a Portán. Tetteirõl levélben minden alkalommal bõven beszámolt kormányának. Sajnálattal vette tudomásul, hogy a Bécs elleni háborúban magára maradt Bethlen 1621 végén békekötésre kényszerült. Most, hogy Kapy András és Thurn gróf tervekkel érkeztek a Portára a háború újraindításához, Hagát új remény töltötte el. Számtalan alkalommal találkozott és tárgyalt velük. Segítette útjaikat a török politikai dzsungel útvesztõin keresztül, hogy találkozhassanak olyan dívánülõ pasákkal, akik döntõ befolyással voltak a Porta döntéseire. A holland követ érdemének is tekinthetjük, hogy a szultán jóváhagyta a fejedelem terveit, engedélyt adott a hadjárat megindításához és segédcsapatokat rendelt Bethlen mellé. Haga aktív szerepe nélkül elképzelhetetlen, hogy a szultán levelet írt volna Hágába Móric hercegnek és a kormánynak, amiben felszólította Bethlen terveinek a támogatására. A holland követ felszólította Zorzit is, hogy írjon a Signoriának és kérje tõle az ügy támo-
gatását. Amikor 1623 tavaszán tudomást szerzett a Francia-Savoya- és Velencei Liga létrejöttérõl, azonnal újra felkereste a velencei követet, hogy vegyék fel Bethlent is a szövetségbe. Hágától pedig levélben kérte, hogy Hollandia éljen befolyásával és írjon a szerzõdés résztvevõinek, hogy hívják meg a fejedelmet a ligába. Fontosnak tartotta volna, hogy hivatalosan levelezhessen a fejedelemmel, de erre kormánya soha nem adott engedélyt, bár meg sem tiltotta. Így nem alakulhatott ki szoros diplomáciai levelezés köztük, de számos, egymásnak írt levelükrõl van tudo-másunk. Mindenesetre Haga érdeme folytán Bethlen és a holland udvar közötti kapcsolat szorosabbá vált. Bethlen Gábor Hágába küldött követérõl és dolgairól csak keveset tudunk. A követ neve Petendi György volt és a fejedelem seregében szolgált. A követküldés szövetségesének, Pfalzi Frigyesnek szólt. A számûzött cseh király 1622. augusztus 19-én fogadta a követet. Petendi megbízólevelét nem ismerjük, csak azt tudjuk, hogy Frigyes örült a követ érkezésének és tudatta Bethlennel, hogy terveit támogatja. Bethlen idõközben értesült konstantinápolyi követeitõl, hogy az ott székelõ holland követ milyen barátságosan fogadta õket és mennyire segíti dolgaikat. Arról, hogy Haga egyet-ért a fejedelem terveivel és igyekszik megnyerni hozzá kormánya támogatását. Ez a tényállás lehetett az oka, hogy Bethlen nem várta meg Petendi visszaérkezését Hollandiából Erdélybe, hanem új követet küldött Hágába. A megbízást Ehrenfried Berbisdorf kapta.9 A követküldés ezúttal nemcsak Pfalzi Frigyesnek szólt, hanem a Németalföldi Egyesült Köztársaság rendi kormányának, a Staten-Generaalnak is.10 Berbisdorf úgy írásban, mint szóban közölte Frigyessel a fejedelem üzenetét: a cseh király küldjön sürgõsen megbízható embert
41
Erdélybe, tárgyalni a császár elleni támadási tervrõl, és számoljon be, hogy milyen hadsereg áll rendelkezésére. Továbbá: Frigyes írjon levelet Móric hercegnek11 és Mansfeld grófnak, hogy vegyék fel vele a kapcsolatot, valamint õfelsége küldje Mansfeldet, vagy Braunschweigi Keresztély herceget szövetséges hadsereggel a német császár ellen. Amennyiben lehetséges, küldje mindkettõt. Az egyik menjen Csehországba, a másik pedig Sziléziába. Az utóbbi könnyen tud majd egyesülni a magyarokkal, õfelsége, a cseh király, és a közös ügy elõvitelére. Végül: amennyiben Braunschweigi Keresztély nem állna Frigyes rendelkezésére, úgy küldje a brandenburgi õrgrófot, költségei megtérítésének ígéretével.12 A Staten-Generaal Berbisdorfot 1623. január 28-i gyûlésén fogadta, annak ellenére, hogy a követ nem tudta a megbízólevelét felmutatni, amelyet, elmondása szerint, Német-országban elraboltak tõle. A követ ismertette a fejedelem tervét a császár ellen. Beszámolt katonai és anyagi helyzetérõl, barátai támogatási ígéreteirõl, nem utolsó sorban a török szultán részérõl. Biztosította a holland kormányt, hogy a Porta a legkevésbé sem a kereszténység kárát keresi. Önmagát és birodalmát akarja csak megvédeni a Katolikus Liga és annak tagjai ellen, mert meg van gyõzõdve, hogy amennyiben azok kerekednének felül, nem hagynák a török birodalmat sem nyugton. Hangsúlyozta: ne tévesszen meg senkit a fejedelem béke-kötése a császárral, mert annak megtartását olyan feltételekhez kötötte, amelyek Bécs számára elfogadhatatlanok és a háború megújulásához fognak vezetni. Másnap Berbisdorf, a fejedelem levelének a hiányára is hivatkozva, összefoglalót juttatott el a holland kormánynak elhangzott beszédérõl. Megköszönte a megtisztelõ fogadást, és még egyszer kérte a hollandokat, hogy higgyenek neki, mint közismert, be-
csületes úriembernek, aki legjobb tudása szerint tolmácsolta a tisztelt "király" (Bethlen Gábor) szavait.13 A Staten-Generaal Duyck raadpensionarist14 - a kormány elsõ emberét - kérte fel, hogy fogalmazza meg a magyar királynak az általa, és Móric herceg által elõterjesztett választ.15 A Staten-Generaal "felséges és hatalmas király"-nak szólította Bethlen Gábort. Ékes szavakkal dicsérte és biztatta, hogy folytassa továbbra is a sokat ígérõ politikáját. "Hihetetlen gyönyörûséggel értettük, hogy Felséged megbízásából Felséged követe, Ehrenfried Berbisdorf, Felségednek a szóban forgó ügyek iránti buzgalmáról és szándékáról elõttünk megjelentetett. Elsõsorban pedig Felségednek arról az elhatározásáról azon károknak és pusztításoknak a helyreállítására vonatkozólag, amelyek az ausztriai ház erõszakoskodása és hatalmaskodása által történetek nem olyan régen, egyrészt Magyarországon és Csehországban, másrészt Szilézia egyesült tartományaiban, harmadrészt a német nép szent birodalmának földjén és rendei között a kiváltságok és a közönséges jog ellen, párhuzamosan az igaz evangélikus vallás irtásával. Ezért, amiképpen rendkívüli hálát adunk most, Felséges Király, Felséged oly barátságos üzenetéért, ugyanúgy magasztaljuk és csodáljuk Felséged hõsi elhatározását és igazán királyhoz méltó nagy lelkét, kérjük és könyörgünk, hogy ugyanilyen elszántsággal és ugyanilyen módon maradjon ahhoz állhatatos a jövõben is."16 Hága tudatta továbbá Bethlennel, hogy elképzeléseivel és terveivel teljesen egyetért, de egyelõre pénzzel nem tudja támogatni, mert a háború költségei Spanyolország ellen ólomsúllyal nehezednek a köztársaság költségvetésére. A fejedelem sikeres vállalkozása viszont új helyzetet teremtene. "Ha pedig megtörténik, amit a legjobban óhaj-
42
tunk - hogy Felséged ama ragyogó elhatározásával, csak egy kicsit is elmozdul nyakunkról és vállunkról az ellenség, és hogy azután nem fordíthatja ellenünk minden erejét és a háború egész súlyát, és így valamennyire felszabadulunk a mérhetetlen költségek alól, amit szükségképpen kényszerülünk fizetni több mint hetvenezer lovas és gyalogos katona zsoldjaként, ehhez járul a majdnem megszámlálhatatlan ágyú, az ezekhez szükséges élelemmel, szekerekkel és más hasonlókkal, amit a hadviselés megkövetel; ezenkívül százhúsz hadfelszereléssel ellátott hajót kényszerülünk állandóan fenntartani, amelyekkel a folyókon és a tengereken védjük ezt a vidéket - higgye el Felséged, sohasem hagyjuk cserben Felséged ragyogó tervét, sõt szorgalmatosan azon leszünk, hogy Felségednek, úgy pénzzel (ami a háború idege), mint bármi más dologgal, amint, vagy a mi körülményeink hozzák magukkal, alkalmasint segítséget és támogatást nyújtsunk, amint azt a mi gyûlésünkön Felséged követe elõtt kifejtettük." A Staten-Generaal levele majdnem félévi késéssel, 1623 júliusában érkezett meg Erdélybe. A fejedelem a levélbõl megértette, hogy egyelõre Hágából pénzsegélyre nem számíthat. A holland hajlandóság akkor változna meg, ha hadjárata a császár ellen sikerrel járna. Július végén Bethlen újra levelet írt a holland kormánynak és Móric hercegnek. Bethlen a levélben nagyon reményteljesen ecseteli a hollandoknak, hogy második hadjáratával be fogja tudni bizonyítani, hogy keleten õ az egyetlen olyan erõ, amely nem csupán ellen tud állni a Habsburgok hatalmának, de arra súlyos vereséget is képes mérni. Büszkén ismertette Hágával augusztusi haditervét a közös ellenség tartományai ellen. Bízott a vállalkozás jó kimenetelében, mert "ily nagy erõvel, ennyi hadban, seregben bízva támadjuk meg az ellenséget, és mivel az õ erejüket és jelenlegi
csapataikat igen jól ismerjük, egyáltalán nem kételkedünk, hogy a háborút kívánságunknak megfelelõen fogjuk befejezni". Ezután a közös fellépés értelmére tért ki: "mindkettõnknek felette érdekében áll és javára szolgál, ha a lehetõ legnagyobb elszántsággal és a legnagyobb erõvel tudjuk minél többfelé feltartóztatni az ellenséget, mivelhogy annál gyengébb lesz, minél jobban szétforgácsoljuk erejét". Befejezésül felszólította Hágát, hogy lépjen vele szövetségre. "Minél biztosabban tudjuk tehát, hogy dicséretes következetességgel erre törekednek uraságaitok is, annál nagyobb szeretettel és a legigazabb szándékkal viseltetünk uraságaitok iránt, és ígérjük, hogy a barátság még szorosabb bilincsével (ha így tetszik uraságaitoknak) kössük össze magunkat. S noha a föld igen nagy térségei fekszenek köztünk, mégis módot fogunk találni arra, hogy megmutassuk: a szövetség és segítség kölcsönös kötelezettség."17 Bethlen Gábor 1623 nyarán Velencének is felajánlotta katonai együttmûködését. Hatvani Istvánt küldte követeként az itáliai köztársaságba, hogy ismertesse terveit és szólítsa fel a Signoriát, küldjön felhatalmazott követet Erdélybe a szövetségkötés érdekében. A Signoria tanácsülésén fogadta a fejedelem megbízottját. Hatvani beszámolt Bethlen hadi és szövetségi terveirõl. Ismertette, hogy fejedelme, ha Velence szövetségre lépne vele, segítené felszabadítani Valtellinát és addig nem kötne békét, amíg a velencei tanács azt nem kívánja.18 A Velencébe küldött követség nem hozott eredményt. A Signoria szimpatizált ugyan az erdélyi uralkodó Habsburg-ellenes politikájával, de vele együttmûködni nem volt hajlandó. A Signoria nem merte még jobban magára haragítani Bécset. Mint 1621ben, úgy most is udvariasan visszautasította az erdélyi uralkodó elõterjesztését. A velencei tanácsban az a tény is bizonyos távolság-
43
tartást követelt, hogy Erdély és uralkodója a reformáció oldalán álltak. A köztársaság katolikus állam volt és a velencei tanács döntéseire a pápa is jelentõs befolyással bírt. Mindehhez hozzájárult a gazdasági hanyatlás. A Török Birodalommal és Spanyolországgal folytatott háborúi sok pénzbe kerültek. Függetlensége megõrzése érdekében nagy zsoldos hadsereget tartott fenn. A Signoria fukarsága érthetõ, hiszen Bethlen együttmûködési terve elsõsorban Velence kincstárára alapozott. Berbisdorf közvetlen elutazása után Pfalzi Frigyes 1623. február 11-én Achác Donin tanácsosát bízta meg, hogy menjen Erdélybe és tárgyaljon Bethlennel. A cseh fõúr elindult ugyan Észak-Németországon keresztül Erdélybe, de oda sohasem érkezett meg. Ennek ellenére köze volt a haditerv végrehajtásának elõkészítéséhez. Május 30-án keltezett levelében a Keleti-tengertõl szólította fel Bethlent a hadjárat megkezdésére, hogy Mansfeld és Braun-schweigi Keresztély egyenletesen és szabadon vonulhassanak fel a harctérre. Donin két héttel késõbb Frigyesnek is írt, és tudatta vele, hogy a braunschweigi herceg követe Gyulafehérváron járt és tárgyalt a fejedelemmel, és azt az üzenetet hozta a hercegnek, hogy mihelyt tudatja vele elindulását, azonnal Brandenburgi János György jägerndorfi õrgrófot fogja elébe küldeni, míg õ késõbb fog elindulni, a melléje rendelt török sereggel.19 A braunschweigi herceg Szászországon át, Szilézia érintésével tervezte seregét eljuttatni Morvaország határára, hogy ott egyesüljön Bethlennel, majd onnan vonuljanak együtt Cseh-országba. A hadjárat óriási kudarccal végzõdött. A herceg hadseregét röviddel elindulása után, Tilly, a Katolikus Liga fõvezére, Stadtlohnnál, közel a holland határhoz megsemmisítõen megverte. A maradék katonaság elmenekült és a hollandok
zsoldjába állt. Bethlen a lesújtó hírrõl csak útközben, Morvaország felé mentében értesülhetett. Hadjáratát így német segítség nélkül, de török segédcsapatok támogatásával folytatta. Az ellene kirendelt császári sereg fõparancsnoka, Montenegro gróf, nem merte erejét összemérni a fejedelemével, mert annak jelentõsen több katonája volt. Így viszszavonult Hodonin védelmi sáncai mögé. Mivel a fejedelem nem rendelkezett ágyúkkal, a körülzárás és kiéheztetés taktikáját választotta. Montenegro egyik tisztje (Wallenstein) levelébõl tudjuk, hogy már csak napok kérdése volt a császári hadsereg fegyverletétele, amikor megjelent a magyar táborban Thurzó Szaniszló nádor, a fejedelemnek a császárhoz átpártolt híve, és ígéretekkel rábírta Bethlent, hogy kössön fegyverszünetet a császáriakkal az elõnyös béke reményében.20 A november 20-án megkötött fegyverszünetet 1624 januárjában követték a béketárgyalások. A császár, aki most már biztonságban érezte magát, hallani sem akart a nádor által tett ígéretekrõl. A béketárgyalások eltartottak egészen májusig, de miután a fejedelem belátta, hogy egyedül maradva többet nem tud elérni II. Ferdinándnál, megkötötte a békét. A békeszerzõdés nagyjából a hadjárat elõtti helyzetet állította vissza, de amennyiben attól eltért, az Bethlen hátrányára történt. Bethlen 1623. július 28-i levelét október elején tárgyalta a Staten-Generaal. Akkor már ismerte természetesen Braunschweigi Keresztély seregének tragikus vereségét, de még nem tudhatta az erdélyi fejedelem hadjáratának a kimenetelét. Hága elküldte a levél másolatát a déli fronton tartózkodó Móric hercegnek. Kérte véleményét és sürgõs választ várt. Az utóbbi tény arra enged következtetni, hogy a holland kormány komolyan foglalkozott a Bethlennel való szoro-
44
sabb együttmûködéssel. A herceg válasza pár nap múlva meg is érkezett. Azt tanácsolta a kormánynak, hogy udvariasan biztassa Bethlent a közös ügyek elõsegítésére és tervei megvalósításának a folytatására. A szövetségkötési döntést a Staten-Generaal bölcsességére bízta, amely - belátása szerint - az ország érdekét a legjobban szolgálja. Végül is a holland kormány nem mert szövetségre lépni Bethlen Gáborral Móric herceg kimondottan pozitív támogatása nélkül, és a fejedelemnek írt válaszban idõben kitolta a döntést, hogy idõt nyerve, a fejedelem hadjáratának az eredményét kivárja. Voltak, akik azt a hamis nézetet híresztelték, hogy a braunschweigi herceg azért szenvedett vereséget Stadslohnnál, mert az erdélyi uralkodó, ígérete ellenére, nem ment elébe. "Az események kezdeteirõl és különféle kimeneteleirõl mindenfelõl mendemondák érkeznek. Semmit sem remélünk jobban, mint hogy hamarosan értesülünk az igazságról és a dolgok további elõrehaladásáról [...] Reméljük, a hatalmas és jóságos Isten a mi ügyeinket úgy állítja egymás mellé, hogy mindkettõnknek hasznos lesz szorosabb kapoccsal és bilinccsel egymáshoz kapcsolódnunk" - írta a Staten-Generaal az erdélyi fejedelemnek.21 Nem tudjuk, hogy Bethlen megkapta-e decemberben a Staten-Generaal levelét, amikor megjelent nála, Erdélyben, Adam Jan Vitzkov,22 Zerotin morva õrgróf küldötte Berlinbõl, hogy érdeklõdjék a morvaországi és sziléziai helyzetrõl. Bethlen megkérte Vitzkovot, hogy ne csak Zerotinnek vigyen válaszlevelet tõle, de egyúttal utazzon tovább követeként Hágába, vigyen magával leveleket a cseh királynak, a holland kormánynak, Mansfeld grófnak és Braunschweigi Keresztély hercegnek is. Számoljon be a Hodoninnál történtekrõl, és magyarázza meg, hogy miért volt kénytelen békét kötni a császárral. Azt is remélte, hogy
miután õ a szavát betartotta, felmondta a békét a német császárral a cseh király és a protestáns vallás érdekében, török sereggel az oldalán fegyvert fogott és nagy anyagi áldozatot hozott, erkölcsi és pénzbeli jóvátételre jogosult a cseh királytól és a StatenGeneraaltól. A követet megbízólevéllel látta el és Móric herceg és a Staten-Generaal bizalmába ajánlotta, hogy "kétkedés nélkül adjanak minden szavának hitelt".23 Vitzkov 1624. március 3-án érkezett Hágába és 6-án fogadta a holland kormány. Elõször szóban, majd írásban számolt be a követ a fehérhegyi csata után történtekrõl. Dicsérte Bethlen Gábort, aki mindig a cseh király oldalán állt és minden tõle telhetõt megtett érdekében. Második hadjáratában is a végsõkig harcolt a közös ügyért, annak ellenére, hogy a braunschweigi herceg nem érkezett meg a megbeszélt helyre, Sziléziába. Befejezésül pénzbeli támogatást kért a magyar királynak. A Staten-Generaal válasza csak azért váratott több napig magára, mert Móric herceg nem értett egyet a levél tartalmával. Ki kellett húzni belõle az évi katonai kiadások összegét, a zsoldban álló katonák számát, és hogy mennyivel segítette Hága a cseh háborút és Braun-schweigi Keresztély herceget. A végleges válasz csak általánosságokban a védelmi költségekre hivatkozva utasította el a pénzbeli segélyt. A németalföldi köztársaság még nem volt ilyen nagy veszélyben hatvanéves függetlenségi harca során soha, mint most. Spanyolország három oldalról, három sereggel támadja. Az elmúlt hideg tél is az ellenségnek kedvezett, mert befagytak a folyók, így ezek a természetes védelmi erõdítmények az ellenség számára hidakká váltak. A hadviselés Hágának annyi pénzébe kerül, hogy segítségért a szövetségesekhez kellett fordulnia. A Staten-Generaal azért most sem hagyta remény nélkül a fejedelmet. "Amennyiben az Úristen a követke-
45
zõ nyár folyamán könnyebbedést hozna, vagy Angliában a dolgok másképp alakulnának - amihez kis reménysugár kezd feltûnni -, vagy a spanyol király jelentõs vereséget szenvedne a tengeren - amihez a Nyugat-Indiai Társaságnak jó reményei vannak - akkor a Staten-Generaal nem fogja elmulasztani Királyi Felségét mindenben segíteni, amit némiképpen elbír."24 A kormány a választ Pfalzi Frigyesnek is megmutatta. A számûzött pfalzi választó és cseh király nem volt megelégedve a levéllel. Szívesebben látta volna, hogy a holland kormány pénzbeli támogatást nyújt Bethlennek. Frigyes véleményét a StatenGeneraalban az ülés elnöke, Culemborg ismertette, de az a levél tartalmán már nem változtatott.25 Busschof és Hartevelt adták át a kormány levelét a követnek. Az átadásnál jelen volt Thurn gróf is. Elmondta a két kormánytagnak, hogy jelen volt akkor is, amikor a nagyon tisztelt magyar király Erdélyben a követet megbízta az idejövetellel. Felkérte õt is az ügy támogatására. Most látja, hogy milyen nehéz terhet visel ez az ország a hatalmas ellenség, a spanyol király ellen. Másrészt a nagyon tisztelt király is megígérte, hogy mindent meg fog tenni vallása iránti buzgalmától vezetve. Véleménye szerint újra hajlandó harmincezer katonával hadba szállni. Nem kaphatna, ha pénzt nem is, legalább ötezer puskát? A holland urak állítólag azt a cinikus választ adták, hogy nincs puskájuk raktáron, de a fejedelem pénzért beszerezheti De Geernél, a nagy fegyvergyárosnál.26 Második hadjárata kimenetele nagy csalódást okozott Bethlen Gábornak. Sok fáradságába és pénzébe került, mégis inkább vesztesnek, mint nyertesnek érezhette magát. A magyarországi urak nagy többsége kezdettõl ellenezte a hadjáratot. Az erdélyi rendek is egyre értelmetlenebbnek tartották
a háború folytatását. Különösen a szász nemzet képviselõi nem rejtették véka alá elutasító véleményüket. A fejedelem elképzelése, hogy a Habsburg-ház ellenfelei és ellenségei támogatni fogják a hadjáratot, hiú reménynek bizonyult. Némelyik szóba sem állt vele, míg a többi csak szép szavakkal hitegette. Segítséget mindenesetre egyiktõl sem kapott. Egyetlen kivétel azért akadt, aki legalább segíteni akart, elsõ szövetségese, Pfalzi Frigyes. Frigyes viszont maga is kegyelemkenyéren élt. Volt ugyan egy hadserege Mansfeld gróf vezetése alatt, de azt az angolok, a hollandok és a franciák tartották fenn és õk döntöttek a bevetésérõl is. A zsoldos sereg állapota annyira le volt romolva, hogy minden fenntartója a legszívesebben lemondott volna róla. A rosszul felfegyverzett és mindig pénzhiánnyal küszködõ fegyelmezetlen zsoldosok sáskahad módjára mindenütt a lakosság nyakán élõsködtek. Frigyesnek ezzel a lehetõségei kimerültek. Nem volt sem pénze, sem hatalma, sem befolyása, csak a hite, hogy vissza fogja tudni szerezni német birtokait, valamint a választófejedelmi és cseh királyi méltóságot. Ehhez Bethlen volt az egyik legnagyobb reménye. A fejedelem a törökkel sem volt megelégedve. A Porta is mindig csak a saját érdekét nézte elõször, és nagy árat fizettetett minden engedményért és segítségért. A támogatására küldött török csapatok pedig több bosszúságot szereztek neki, mint örömöt. Ilyen feltételek között kötötte meg Bethlen II. Ferdinánddal a bécsi békét (1624. május 8.). Ezek után nem lehet csodálkozni, hogy Bethlen a fõ célja érdekében, a Magyarország feletti hatalom megszerzéséért, egy ideig a bécsi udvar felé közeledett. Az özveggyé lett fejedelem megkérte Ferdinánd magyar király és német-római császár lányá-
46
nak, Cecília Renátának a kezét. A legfontosabb kikötése az volt, hogy a házasságkötés után, kormányzóként, életére megkapja a hatalmat a királyi országrész felett. A legtöbb történész ezt csak megtévesztõ politikai manõvernek tekintette és csak kevesen hitték el neki, hogy ezt komolyan gondolta. 1624-1625-ben nagy változások mentek végbe az európai politikában. Franciaországban 1624 elején Richelieu bíboros jutott a kormányban hatalomra, mint elsõ miniszter. Az erõsen pragmatikus, az államérdeket mindenek elé helyezõ politikus elsõ külpolitikai feladatának tekintette a Habsburg-hatalom európai térnyerésének a viszszaszorítását. Az ausztriai Habsburgok már a Baltikum térségét fenyegették. Spanyol rokonaik pedig egyre nagyobb katonai erõvel nyomultak elõre a Rajna vonalán németalföldi tartományaik felé, közel Franciaország keleti határához. Egyre több német terület jutott spanyol kézre, vagy befolyás alá. Lassan Franciaország azt vette észre, hogy szárazföldi határai mindenütt spanyol ellenõrzés alá kerültek. Richelieu az ország belsõ problémái miatt (mint a hugenottakérdés megoldatlansága) még nem érezte elérkezettnek az idõt, hogy Franciaország felvállalja a vezetõ szerepet a Habsburgok európai hegemóniájának a megdöntésére. Elsõ kormányzati évei fõleg a belpolitikára összpontosítottak, az ország egységének a helyreállítására és a központi hatalom megerõsítésére. Külpolitikai tevékenykedése egyelõre leszûkült egy területre: diplomáciai úton és pénzzel támogatni a Habsburg-ellenes erõket. Ennek a francia külpolitikának volt egyik logikus következménye, hogy 1624 tavaszán újra francia követek mentek Bethlenhez, hogy megtartsák a fejedelmet a Habsburg-ellenes táborban. Idõközben Angliában csõdöt mondott I. Jakab békés, spanyolbarát politikája. Végre a király is ráébredt, hogy Madrid és Bécs
megtévesztõ játékot ûztek vele. Míg õ békésen, tárgyalások segítségével remélte az európai problémákat megoldani, addig az osztrák és spanyol Habsburgok katonai erõvel tovább növelték hatalmukat Európában. I. Jakab sokáig hitt benne, hogy békés úton képes lesz visszaszerezni veje németországi területeit és királyi méltóságát. A végeredmény az lett, hogy Frigyes elvesztett mindent, amije volt, és földönfutóként családjával együtt kegyelemkenyéren élt Hollandiában a Staten-Generaal költségén. I. Jakab nagy házassági terve fia, Károly walesi herceg és a spanyol infanta (hercegnõ) között (amely a kezdetét jelentette volna az angolspanyol békés együttmûködésnek) 1623 végén zátonyra futott. Károly herceg 1623 tavaszán Madridba utazott, kíséretében apja legbefolyásosabb miniszterével, lord Buckinghammel, hogy megismerkedjen menyasszonyával és sürgesse a házasságkötés idõpontjának az elõbbrehozatalát. A walesi herceg és Buckingham rájöttek a spanyol udvarnál eltöltött fél év alatt, hogy a spanyol házassági terv szinte kizárólag politikai játék volt Anglia semlegesítése érdekében, amelyet a londoni spanyol követ, Gondomar mesterien játszott végig. A házasság meghiúsulása után I. Jakab is átállt a Habsburg-ellenes táborba. A spanyol király ellen nem akart fegyvert fogni, nehogy köpönyegforgatónak tartsák, de a német császártól most már fegyverrel kívánta visszaszerezni veje németországi birtokait. Így 1624-ben Bethlen Gábor is szalonképessé vált az angol udvarnál, amiben Roenak is szerepe volt. 1625 tavaszán meghalt I. Jakab. A trónon fia, I. Károly követte. Az új király elsõ legfontosabb külpolitikai céljának a Habsburghatalom visszaszorítását tekintette, úgy Európában, mint a tengerentúlon. Ebben a koncepcióban helyet kapott az erdélyi uralkodó is, habár az angol király csak mellék-
47
szerepet szánt neki. A diplomáciai kapcsolat 1626 õszéig fõleg Konstantinápolyon keresztül, Thomas Roe közvetítésével érvényesült. Az angol követ igyekezett Bethlent rávenni, hogy vegyen részt az ausztriai Habsburgok ellen szervezõdõ szövetségben. Terve kivitelében a holland portai követben jó segítõre talált. Roe az angol kormányt is elárasztotta leveleivel, amelyekben a fejedelem diplomáciai és anyagi támogatását kérte. A feltûnõ érdeklõdésnek csak egy oka volt: Roe 1624-tõl Bethlen országában látta azt a katonai erõt, amely nyugati pénzzel és török katonai segítséggel képes az ausztriai Habsburgokat visszaszorítani, és kikényszeríteni, hogy Pfalzi Frigyes, és fõként, a nagyon szeretett és tisztelt felesége, Stuart Erzsébet, visszatérhessenek Pfalzba, esetleg a cseh trónra is. 1624-ben Hollandia területe vált az európai háború legfontosabb harcterévé. Hága diplomáciai offenzívába kezdett országa védelmére. A Staten-Generaal mindenekelõtt régi szövetségeseit, Angliát és Franciaországot akarta a maga oldalára állítani és ezekbe az országokba mentek az elsõ, kiemelt jelentõségû követségek. Ennek a két országnak a támogatása nélkül a köztársaság nem lett volna képes ellenállni a spanyol katonai túlerõnek. Hága szerette volna, hogy német területen is komoly katonai erõk lépjenek fel a császári elõrenyomulás ellen, ahol Wallenstein és Tilly seregei egyre jobban megközelítették a köztársaság keleti határát és aggódva figyelte, hogy a legfontosabb kereskedelmi területe - a Keleti-tenger vidéke - nagy veszélybe került. A Staten-Generaal remélte, hogy a dán és a svéd király végre véget vetnek a hatalmi rivalizálásnak a Baltikum uralma felett; belátják, hogy a veszély délrõl jön, a császár oldaláról, s ezért összefognak és közösen indítanak háborút az északnémet államok védelmére. A holland kormány szívesen látta volna Bethlen fellé-
pését is keleten, hogy a császáriak erejének egy részét lekösse, de belátta, az erdélyi fejedelem egyedül ezt nem tudja magára vállalni. A legnagyobb nyomás a németországi háború megindítása érdekében a dán királyra, IV. Keresztélyre nehezedett. Az angolok, a franciák és a hollandok is elsõsorban tõle várták, hogy magára vállalja a katonai szövetség vezetését a Katolikus Liga és a császári sereg ellen. Dánia valóban érdekelt volt a dologban, mert a dán királynak nagy tervei voltak hatalma és befolyása kiterjesztésére Észak-Németországban. A császári elõnyomulással ez mind füstbe menni látszott, sõt a saját országa is veszélybe került. Végül, fõleg angol befolyás alatt, IV. Keresztély beadta a derekát és magára vállalta a katonai szövetség vezetését, azzal a feltétellel, hogy jelentõs katonai és pénzbeli támogatást kap Angliától, Franciaországtól és Hollandiától. Hágába a hírt az angol követ, Anstruther vitte Dániából, 1625. április elején. A követ ismertette a Staten-Generaallal a dán király tervét. Anstruther megbízólevelébõl kitûnt, hogy a dán király február 24-én döntött a háborús vállalkozás mellett. A király tudatta a holland kormánnyal, hogy vállalkozásához elvárja a támogatásukat pénzben, fegyverben és katonában. Hága annyira megörült a hírnek, hogy az angol követet aranylánccal ajándékozta meg. Mivel Hága közvetlen kapcsolatban állt abban a pillanatban úgy az angol, mint a francia kormánnyal, magára vállalta, hogy követet küld a dán és svéd királyhoz, valamint az északnémet államokhoz a szövetség elõkészítésére, és novemberre meghívja az érdekelteket a holland fõvárosba, szövetségkötési tárgyalásokra. A Staten-Generaal Van Vosbergent nevezte ki követének. Van Vosbergen május 18-án kelt útra Amszterdamból küldetése kivitelezéséhez, széles körû utasításokkal
48
és ajánlólevelekkel ellátva. Pfalzi Frigyes már 1624 augusztusában informálta Bethlen Gábort a Habsburg-ellenes szövetkezés elõkészületeirõl. 1625. február 25-én pedig a francia, holland és angol követ írt levelet Konstantinápolyból Bethlennek, amelyben felkérték, hogy segítse megakadályozni a békekötést a szultán és a német császár között, valamint felhívták a figyelmét a nyugati hatalmak háborús készülõdéseire a Habsburg-ház ellen és felszólították a szövetségben való részvételre. Az erdélyi uralkodó valószínûleg többet akart tudni a nyugati tervekrõl és 1625 tavaszán Zygmunt Zaklikát, serege lengyel kapitányát küldte Hágába. Zaklika találkozott útközben, a hollandiai Vlie folyó torkolatánál, a Dániába utazó Van Vosbergennel. Beszámolt neki küldetése céljáról és kérte a holland követet, hogy szóljon egy jó szót IV. Keresztélynél Bethlen érdekében és ajánlja a dán királynak, hogy lépjen kapcsolatba vele.27 A holland kormány 1625 áprilisában még nem tudta, hogy Bethlen követe útban van Hágába, amikor úgy döntött, hogy levelet küld az erdélyi uralkodónak, amelyben beszámol a Habsburgok elleni szövetség alakulásáról. Május 15-i ülésén jóváhagyta a levél tartalmát és másnap elkészült a latin fordítás is. Hága felkérte dániai ügynökét, Pieter Isaäcszot Helsingorben, hogy segítse azt Erdélybe eljuttatni.28 Amikor Zaklika megérkezett a holland kormány székhelyére, a levél már útban volt Isaäcszhoz. A követ hágai tartózkodásáról semmit sem tudunk. Valószínûleg találkozott a StatenGeneraal megbízottaival, akik meghallgatták az erdélyi uralkodó üzenetét, majd azt tanácsolták neki, hogy utazzon hajóval a Sont melletti Helsingorbe és ott vegye át a fejedelemnek szóló levelet, majd vigye azt magával Erdélybe. Erre a folyamatra enged következtetni Van Vosbergennek Dániából
Pfalzi Frigyesnek küldött levele is, amelyben tudatja, hogy Zaklika Hágából Dánián át utazott vissza Erdélybe és levelet vitt magával Bethlenhez.29 A levél beszámolt Bethlennek a szövetség alakulásáról és felszólította, hogy tartson velük. "Most pedig, amikor Európa annyi királya és fejedelme bizonyára Isten sugalmazására siet egy idõben a zsarnokságtól és az elnyomástól megvédeni a közös szabadságot, nem tûrjük, hogy bármi módon is elterjedjen köztünk bármi is, amit az ellenség gonosz szándékkal hintett el, hogy Felséged elébe akarja helyezni a becstelen és hitetlen békét, a tisztességes és dicséretes háborúnál, és így cserben akarja hagyni barátait és szövetségeseit, akiket országaikból és tartományaikból méltatlanul vetettek ki." A levél hivatkozik a dán és a svéd királyra, hogy már fegyverben állnak a közös ügy érdekében. A holland kormány kilátásba helyezte Bethlennek, hogy számíthat Mansfeld seregére és "...ígérjük, hogy barátainktól semmiképpen sem vonjuk meg segítségünket. Akik közül a legelsõk között tartjuk számon Felségedet, akinek mindent magadunk, amit országunk helyzete és rendünk állapota valaha is megengedhet." A meghívást és a konferencia idejét a levél nem tartalmazza, ami érthetõ, mert Hága ezeket titokban akarta tartani. A Balti-tenger vidékére küldött Van Vosbergen megbízólevelében is az állt, hogy a legkevesebbet adja írásban, hogy semmi hír se tudódjon ki a holland kormány németországi terveirõl. Bethlen Gábor örült is meg nem is a Staten-Generaal levelének. Egyrészt minden beavatkozás a német háborúba a császár ellen neki is kedvezett, mert a legveszélyesebb ellenségét gyengítette. Másrészt a nyugati hatalmaktól eddig legfeljebb csak szép szavakat és ígéreteket kapott, de sem katonai sem pénzbeli támogatást nem; annak ellenére, hogy második hadjárata a cseh
49
és német szabadság ügyét is szolgálni kívánta. Erdély és Észak-Magyarország erõforrásai egy sikert ígérõ hadjárathoz elégtelenek voltak. Bethlennek ezek után eltökélt szándéka volt, hogy legközelebb csak akkor fog ismét fegyvert az osztrák ház ellen, ha a szövetségesei eleve a feltételeit elfogadják. Mindenekelõtt követelte, hogy nagy katonai erõvel lépjenek fel Németországban II. Ferdinánd ellen és a Mansfeld gróf vezetése alatt álló zsoldos hadsereget bocsássák rendelkezésére. Ehhez jött még az a kívánsága, hogy a szövetségesek egy jelentékeny öszszeggel járuljanak hozzá hadjárata költségeihez. Feltételeit elsõsorban a nyugati hatalmak portai követeivel ismertette abból a célból, hogy tovább fogják adni a kormányaiknak. Ezt a szilárd elhatározását ismerhetjük meg Berbisdorf 1625. decemberi levelébõl is, aki most IV. Keresztély követeként tartózkodott Erdélyben, hogy megismerje a fejedelem álláspontját a szövetségi tervekrõl. "Ne kételkedjen királyi Felséged, mint Excellenciája azt már korábbi írásomból kegyesen megérthette" - írja Berbisdorf a dán királynak -, "hogy Bethlen Gábor még most is szilárdan kitart állásfoglalása mellett, mert biztosítékot akar a jövõre, hogy nem hagyják cserben..." Amíg nem kap erre garanciát a szövetségtõl, addig nem fog semmit sem tenni.30 A nyugati szövetségi terv Bethlennek azért sem jött jókor, mert ebben az idõben kérte meg a brandenburgi választófejedelem nõvérének, Katalinnak a kezét és igényelte II. Ferdinánd hozzájárulását a házassághoz. A házasság elõkészítése szempontjából is egyelõre a béke fenntartása volt elõnyösebb. Ugyanakkor az erdélyi fejedelem a kiváló alkalmat sem akarta elszalasztani. Ezért megtette a szükséges lépéseket, hogy amennyiben kedvezõ választ kap követeléseire, csatlakozni tudjon a szövetséghez. Bethlen 1625 nyarán nagyszámú, ünnepé-
lyes követséget küldött Konstantinápolyba, hogy megkapja a Porta hozzájárulását a Habsburg-ellenes szövetségben való részvételhez. Most könnyebb dolga volt a Portán, mint második hadjárata elõkészítésekor, mert a nyugat-európai követek mind az oldalán álltak és befolyásukat latba vetették a dívánülõ pasáknál, hogy elnyerje a háború megindításához szükséges fermánt és török katonai támogatást kapjon. A Staten-Generaal meghívását is elfogadta a követküldésre Hágába, a szövetségkötési konferenciára. Azonban nem volt szándéka a szövetségbe azonnal belépni. Elõször meg akarta ismerni a feltételeinek a fogadtatását és a részvevõk haditerveit. Bethlen Gábor 1625 szeptemberében Mathias Quadtot, német gyalogosainak a kapitányát bízta meg a diplomáciai feladattal, hogy képviselje érdekeit Hágában. A fejedelem szeptember 17-én írta meg a követ megbízólevelét és a Berlinbe utazó lánykérõ küldöttséggel együtt engedte útnak. (Miután II. Ferdinánd 1624 nyarán elutasította Bethlen házassági kérelmét, hogy Habsburg-hercegnõt vehessen feleségül, engedélyezte a fejedelemnek, hogy a brandenburgi választó, Vilmos György nõvére, Katalin kezét megkérje és a küldöttség császári területen át utazhasson Berlinbe. Brandenburgi Katalint Pfalzi Frigyes felesége szerezte a fejedelemnek, miután ilyen ajánlást kapott Roetól, hogy ezáltal is erõsebben kössék Bethlent a Habsburg-ellenes táborhoz.) A küldöttségbõl is csak néhányan tudtak Quadt valódi küldetésérõl. Bethlen követe találkozott Berlinben Van Vosbergennel is, aki a Balti-tengertõl visszafele Hollandiába, felkereste a brandenburgi választófejedelmet, Vilmos Györgyöt, hogy ismertesse vele a szövetségi tervet és meghívja a hágai öszszejövetelre. Quadt tudatta Van Vosbergennel, hogy a fejedelem õt bízta meg a konferencián való részvétellel. Mie-
50
lõtt Hágába utazna - mondta - még levelet visz a dán királynak és onnan fog elindulni a holland fõvárosba.31 Valóban a követ elõször IV. Keresztélyhez utazott, majd a dán küldöttekkel együtt ment tovább a konferencia helyszínére. Hágában négy képviselet jelent meg: az angol és a dán király követei, a StatenGeneraal megbízottai és Bethlen követe. Franciaországot a hágai francia követ volt hivatott képviselni. A követ október 30-án, a Staten-Generaal kérdésére még megerõsítette, hogy van felhatalmazása tárgyalni az angol és dán küldöttekkel. Három héttel késõbb már azt válaszolta, hogy Párizsból levélben azt az utasítást kapta, hogy várja meg a szövetségkötés végét. Jogában állt viszont értekezni az egyes küldöttekkel, de a konferencián nem vehetett részt. Két hónappal a konferencia megnyitása elõtt a svéd király, Gusztáv Adolf nevében Oxenstierna kancellár járt Hágában, hogy részvétét nyilvánítsa a Staten-Generaalnak és Frigyes Henrik hercegnek Móric herceg halála alkalmából, aki áprilisban halt meg és akit féltestvére követett minden méltóságában. A kancellár kijelentette, hogy királya szívesen eleget tenne a felkérésnek, hogy követséget küldjön a konferenciára és hajlandó hadsereget is felállítani a németországi harctérre, ha a szövetségesek pénzzel támogatják a vállalkozást. Mivel sem Hollandia, sem Nagy-Britannia nem ígért pénzt, a svéd küldöttség elmaradt. A svéd kormány hágai követét, Rutgeriust bízta meg, hogy vegyen részt a tárgyalásokon. Rutgerius a konferencia kezdete elõtt pár héttel meghalt, így Svédország véglegesen lekerült a részvevõk listájáról. Az északnémet államok közül sem jelent meg senki, mert féltek a vállalkozás sikertelenségétõl; a császár és a Katolikus Liga bosszújától. I. Károlyt háromtagú, magas rangú követ-
ség képviselte. A küldöttség vezetését bizalmasára és nagy hatalmú miniszterére, lord Buckinghamre bízta. Angliából vele érkezett lord Holland, míg a harmadik személy, aki megbízást kapott a konferencián való részvételre, sir Carleton volt, Nagy-Britannia állandó képviselõje Hágában. A dán küldöttség két személybõl állt: Jacob Ulfeld kancellárból és Christian Thomassen királyi tanácsosból. A megbízólevelük csak általánosságokban szólt a felhatalmazásukról, de a dán feltételek és kívánságok minden részvevõ számára ismertek voltak. A Staten-Generaal kezdetben Frigyes Henrik herceget akarta megbízni a holland delegáció vezetésével. Késõbb tervét megváltoztatta abból a megfontolásból kiindulva, hogy a herceget tartalékként a háttérben tartsa és esetleg a részvevõk nézetkülönbségeinek az áthidalására használja fel. Kuilenberg gróf lett a holland képviselet elsõ embere, aki fõnemesi származása folytán méltó tárgyalópartnernek tûnt a magas rangú angol küldöttekkel szemben. Viszont Mathias Quadt nevét, aki idõben megérkezett Hágába a dán követek társaságában, nem találjuk a konferencia részvevõinek a listáján. Miért nem? Hogyan fogadták a tárgyaló felek? Miért nem vett részt a tárgyalásokon? És végül: miért nem írta alá a szövetségi szerzõdést? Az alábbi három levél tartalmából elég megbízható képet kapunk azokról a körülményekrõl, amelyek a fejedelmi követ szereplését behatárolták. Álljon itt elsõként Bethlen Gábor megbízólevele Quadtnak, amelyben tudatta a konferencia részvevõivel: "...értesíteni akarjuk Uraságtokat, hogy mi a keresztény ügy támogatását egyetlen alkalommal sem fogjuk elmulasztani, s az annak elõmozdítására kötelességet egyébként is lángoló buzgalommal vállalunk magunkra. Jelen soraink átadójára teljes felhatalmazással bíztuk rá, hogy erre vonatkozó szándékunkról és min-
51
den elhatározásunkról Felségteknek számoljon be. Azt kívánjuk, hogy neki mindenben, amirõl nevünkben beszámol, tökéletesen hitelt adjanak, és hogy siessenek nekünk jelenteni az ügy fontosságához méltó bármiféle elhatározásukat, megmaradván..."32 Quadt tehát nem kapott felhatalmazást a szövetségi tárgyalásokon való részvételre. Feladata leszûkült Bethlen elképzeléseinek és részvételi feltételeinek az ismertetésére. A követ beszédét a gyûlés elõtt nem ismerjük, de a reagálásokból arra következtethetünk, hogy dicsérte a fejedelmet, elkötelezettségét a közös ügy iránt és nélkülözhetetlenségét a dolgok elõbbrevitele érdekében. A fõ hangsúlyt - minden bizonnyal - a szövetségben való részvételének a feltételeire helyezte. A Staten-Generaal a szövetség megkötése és a konferencia bezárása után levelet küldött Bethlen Gábornak, amelyet az angol és dán követek is jóváhagytak. A levél részben választ adott az erdélyi fejedelem megbízólevelére és részben ismertette Quadt fellépését a szövetségi gyûlésen. "Az említett M. Quadt - akinek, mint a levél átadójának Felséged úgy akarta, hogy hitelt adjunk - élõszóval is elmagyarázta a királyok követei és a mi megbízottjaink elõtt Felséged véleményét és meggyõzõdését. Semmi másra nem vonatkozott a kapitány beszéde, minthogy abba a szerzõdésbe, amelyet Isten segítségével kötöttünk és elvégeztünk, Felségedet is foglaljuk bele. Mivel azonban M. Quadt nem rendelkezett a szükséges megbízatással, az volt lehetséges, hogy a királyi követek és mi úgy feleljünk azokra, amelyeket Felséged nevében kifejtett, hogy Felségednek a közös szövetségbe való befogadására nézve mindenki egyértelmû akarata szerfölött nyilvánvaló, és hogy erõsíteni és biztatni kell Felségedet magára vállalt terveiben."33 A holland kormány és a többi részvevõ - ezek szerint - sajnálta, hogy Bethlen nem adott
meghatalmazást követének a tárgyalásokon való részvételre, de kifejezte: utólag is szívesen látnák a fejedelmet a szövetségben. A harmadik levelet lord Buckingham írta. Az angol miniszter írása csak kevéssé különbözik a holland kormányétól. Elõször is tudatta Bethlennel, hogy minden kérdésére a szövetségi gyûlés Quadtnak igaz és kimerítõ választ adott, amirõl a követ szóban fog neki beszámolni. Minden kérését teljesíteni fogják, de legyen egy kis türelemmel, mert a jelen helyzet szükségletei olyan nagyok, hogy lehetetlen minden feltételét azonnal teljesíteni. Lépjen be a szövetségbe és segítse a közös ügyet. A szerzõdés neki is elõnyt jelentene - írja Buckingham -, mert NagyBritannia királya és szövetségesei erõiket egyesítve mindenkor segítségére lennének ha a szükség úgy hozná -, hogy megvédjék méltóságait és birtokait bárkivel szemben.34 Az 1625. november 27-én megnyitott konferencia december 9-én fejezõdött be. A megbeszélésekre Buckingham véleménye nyomta rá a bélyegét. Anglia jelenléte a szövetségben annyira nélkülözhetetlen volt, hogy a másik két tárgyalófél érdemlegesen nem befolyásolta a létrejött okmány megfogalmazását. A dán küldötteknek volt csupán egy külön kívánságuk, hogy a szerzõdés ne nevezze meg személyesen Pfalzi Frigyest. IV. Keresztély tartott tõle, hogy abban az esetben elidegenítene maga mellõl néhány német államot, többek között Szászországot, mert a szövetség elvesztené védelmi jellegét. A tárgyalófelek ezt megértették. Ezért a szövetségi szerzõdéshez egy záradékot mellékeltek, amely Frigyes birtokainak és jogainak a visszaszerzésérõl szól. Ezt a szöveget csak az angolok és a hollandok írták alá. A szövetségi szerzõdés tizennégy pontból áll. Fontosabb pontjai: a szövetség célja a Német Birodalom szabadságának, jogainak
52
és alkotmányának helyreállítása és védelme, a jelenben és a jövõben, azokkal szemben, akik ezt megsértik; a dán király kötelezettséget vállal 25-30 000 gyalogos és 7-8000 lovas hadba állítására; Nagy-Britannia havi 300 000 és a Staten-Generaal havi 50 000 guldennel támogatják a dán vállalkozást; Nagy-Britannia királya a Staten-Generaal támogatásával felállít egy második hajóhadat a spanyol király ellen és újabb szárazföldi sereget küld a császár ellen, hogy megakadályozza a császári erõk teljes bevetését a dán fronton. Továbbá: Franciaország, Svédország, Velence, Savoya, német választó- és más fejedelmek, államok és városok felszólítása a szövetségbe való belépésre és Bethlen Gábor erdélyi fejedelem felkérése, hogy lépjen be a szövetségbe (XIV. pont).35 A Hágai Szerzõdés aláírói havi 40 000 birodalmi tallér pénzsegélyt és egy német sereg küldését helyezték kilátásba Mansfeld alatt, ha a fejedelem elfogadja a meghívást, belép a szövetségbe és hadat indít a császár ellen. Bethlen Gábor követe visszaérkezése után, 1626 tavaszán döntött végleg a részvétel mellett. Április 18-án kiállított megbízólevelében újra Mathias Quadtot kérte fel, hogy nevében tárgyaljon a szövetségesekkel, és amennyiben azok elfogadják feltételeit, kérje a fejedelem felvételét a szerzõdésbe.36 A követ útja újra Berlinen át elõször Dániába, a dán királyhoz vezetett. Ugyanaz a dán király, aki 1625 nyarán még Van Vosbergennel szemben semmi érdeklõdést sem tanúsított az erdélyi uralkodó iránt, a Hágai Szövetség létrejötte után több levélben fordult hozzá, hogy ne várjon tovább, küldjön követet Dániába és csatlakozzon a szövetséghez. Megváltozott hozzáállásnak kézenfekvõen két oka van. Elõször az, hogy a szerzõdés másik két tagja, Nagy-Britannia és Hollandia mindenekelõtt a spanyol király
elleni háborúban volt érdekelt. Katonai erõfeszítéseik majdnem csak ennek a harctérnek szóltak, úgy a szárazföldön, mint a tengeren. Másrészt IV. Keresztély a császár ellen nagyon magára maradt, miután sem Franciaország sem az északnémet államok nem léptek be a szövetségbe. Katonai ereje túl kicsi volt ahhoz, hogy két hadsereg ellen, a Tilly alatt álló Katolikus Liga és a Wallenstein vezette császári sereg ellen, helyt tudjon állni. Nagy szüksége volt Bethlen keleti támadására, hogy legalább az ellenség erejét megossza. IV. Keresztély garantálta a fejedelemnek, hogy az ígért pénzen felül gondoskodni fog, hogy Mansfeld és a szászweimari herceg seregeikkel a fejedelemhez fognak csatlakozni, ha a fejedelem belép a szövetségbe és hadat indít a császár ellen.37 Quadt augusztus közepén érkezett Hágába Bethlen és IV. Keresztély ajánlóleveleivel. A holland kormány most megkülönböztetett udvariassággal fogadta Quadtot. Felkérte, hogy a gyûlésén, ünnepélyes keretek között, számoljon be fejedelme döntésérõl. Augusztus 21-én a követ hosszú, latin nyelven tartott beszédben ismertette Bethlen válaszát a szövetségi felkérésre. Dicsérte a fejedelmet, hogy mennyire elkötelezte magát a keresztény ügy és a szabadság védelme mellett. A követ szerint Isten keze volt abban, hogy Bethlen Gábor Magyar-ország választott királya lett, az elnyomott kereszténység szolgálatára. A szabadság szeretetét elõdeitõl örökölte. Az ausztriai ház, amely hatalma kiterjesztésére és a Német Birodalom bekebelezésére törekszik, számára eleve hátrányos volt. Ha az osztrák hatalom leigázná Németországot, nem lenne-e azonnal veszélyben Franciaország, Dánia és Nagy-Britannia, nem is beszélve a németalföldi államról, amelyet pedig az õsök kitartó bátorsága és szorgalma hozott létre. A spanyol-osztrák hatalom további terjedését csak ellenfelei szoros szövetsége tudja meg-
53
gátolni. Noha Bethlen Gábornak nincs szüksége a szövetségre, hogy boldog és hatalmas fejedelem legyen, mégis a Hágában megkötött szövetség tagja akar lenni, aminek az alapjait Anglia és Dánia követei rakták le. A belépést a fejedelem két feltételhez kötötte: Franciaország, Savoya és Velence tagjai kell hogy legyenek a szövetségnek, vagy legalább háborút kell indítaniuk Itáliában, továbbá: a szövetségnek ünnepélyes követséget kell küldenie a Portára. A dán király által kilátásba helyezett támogatásról még azt jegyezte meg a követ, hogy fejedelme több katonára számít, mint a megígért Mansfeld gróf és szász-weimari herceg csapatai, és a havi 40 000 birodalmi tallért Bethlen kéri, hogy idõre utalják át Belgrádba, vagy Konstantinápolyba.38 Annak ellenére, hogy Quadt beszéde sok barokk pátoszt és közhelyet tartalmazott, a hallgatók nagy tetszéssel fogadták. A Staten-Generaal kivételesen úgy döntött, hogy a beszéd leadott szövegét teljes terjedelmében felveszi az ülés jegyzõkönyvébe. A holland kormány augusztus 26-án adott választ Quadtnak. Megköszönte a követ által a fejedelem elhatározását, hogy Ausztriát a saját országaiban kívánja megtámadni. Szerintük is ez a valódi és egyetlen eszköz a spanyol-osztrák hatalom megtörésére, ami által Isten segítségével a dolgok helyreállhatnak és a spanyol veszély elmúlhat. Azonban, mivel a szövetség vezetése Nagy-Britannia kezében van, és mivel már korábban megegyeztek a fizetendõ összeg elosztásáról, amelybõl Nagy-Britannia két negyedrészt, Dánia pedig egy negyedet vállalt magára, míg a fennmaradó részen Franciaország, Savoya és Velence fognak osztozni, a leghelyesebb, ha a követ közvetlen az angol királlyal is felveszi a kapcsolatot.39 Quadt nem volt megelégedve a válasszal és augusztus 30-án hosszú memorandumot nyújtott be a Staten-Generaalnak, amely-
ben hangsúlyozta, hogy mielõtt Angliába utazna, pontos választ vár a fejedelem elõterjesztéseire. Többszöri átfogalmazás után, szeptember 19-én, a Staten-Generaal írásban tett eleget a követ követelésének.40 A végleges szerzõdési terv szövegének a másolatát a Staten-Generaal megküldte angliai követének, Joachiminek is. Tudatta vele Quadt érkezését I. Károlyhoz. Lelkére kötötte, hogy amennyiben az ottani tárgyalásokba bevonnák, semmit se ígérjen, mert Hága nem hajlandó egy fillérrel sem többet fizetni, mint amennyit az eredeti szövetségi szerzõdésben megígért.41 Angliában a tárgyalások a követ és a kormány képviselõi között különösebb akadály nélkül folytak. (Pfalzi Frigyes állandó londoni követe, Rusdorf is mindent megtett, hogy Quadt küldetése az angol udvarnál sikerrel járjon.) Az angol miniszterek a dán király és a holland Staten-Generaal által elfogadott feltételeket jóváhagyták. "Mi ily nagy fejedelem ily dicséretes kívánságának és kiváló erényének felette örülünk s egyáltalán nem kételkedünk a többi szövetségesnek e dologban velünk egyezõ véleményében, ezért [...] amennyire ez rajtunk múlik, az említett szerzõdésbe is befogadjuk és bebocsátjuk, úgy mint szövetségesünket ugyanazon formában, sõt abba a szerzõdésbe, amelynek aktáit Hágában 1625. december 9-én készítették el, minden határozatával, megállapodásával és cikkelyével együtt [...] úgy fogadjuk õt be, mintha ennek a hágai tárgyalásnak a kezdetétõl jelen lett volna." A megállapodás pontjai: Az erdélyi fejedelem minden igyekezetével háborút fog indítani a császár, az ausztriai ház és más közös ellenségeink ellen, akik ellen a szövetségesek ezt a szerzõdést kötötték. Legalább 15 000 válogatott magyar katonákból álló hadsereget fog felállítani, amellyel õfelsége, vagy egyedül, vagy a szövetségesek seregeivel együtt (ahogy a körülményektõl
54
függõen alkalmasabbnak és jobbnak látszik) be fog törni az ellenség tartományaiba és meg fogja támadni annak földjét. Továbbá: a szövetségesek kötelezettséget vállalnak, saját költségükre, 12 000 német zsoldosból álló sereget az erdélyi fejedelem oldalára küldeni. Úgy véljük, hogy Mansfeld grófnak és hadseregének oda küldésével ez már meg is történt. Végül: az említett szövetségesek havi negyvenezer birodalmi tallérral fogják segíteni Erdély fejedelmét minden egyes hónapban, amelyben õ a szövetségért fog harcolni. Mindenki gondoskodni fog arról, hogy a rá esõ részt havonta Konstantinápolyban kifizesse, harminckét napot számolva egy hónapnak attól a naptól kezdve, amelyen Erdély említett fejedelme táborba száll majd. Minthogy pedig a szövetségesek országai között lévõ nagy távolság miatt a kvótáról már nem lehet megegyezni, hogy tudniillik kinek-kinek mennyit kell fizetni, ezért mi, nehogy ez a köz javára oly hasznos és oly szükséges jó ügy akadályt szenvedjen, ígérjük, hogy a következõ június hó folyamán az említett Konstantinápolyban tízezer angol fontot fogunk kifizetni, és közben a többi szövetségesekkel megegyezünk, hogy kinek-kinek mennyit kell fizetnie. Az angol király, I. Károly a megállapodást és Bethlen Gábor felvételét a Hágai Szövetségbe Westminsterben, 1626. november 30án írta alá és látta el a királyi pecsét vörös viaszba való lenyomatával.42 Mathias Quadt decemberben tért vissza Hágába I. Károly levelével, amelyben az angol király igazolta, hogy az erdélyi fejedelmet felvette a Hágai Szövetségbe.43 A követ szeretett volna több engedményt kicsikarni a holland kormánytól és ezért hetekkel elhalasztotta az elutazását a holland fõvárosból. Miután belátta, hogy Hága több engedményre nem hajlandó, bejelentette elutazási szándékát és 1627. február 9-én átvette a Staten-Generaal nyilatkozatát Beth-
len Gábor felvételérõl a hágai szerzõdésbe.44 A követ Hollandiából a dán királyhoz utazott. Itt volt a legkönnyebb dolga. A királyi sereg helyzete Észak-Németországban egyre inkább rosszabbodott. Az angol és a holland segítség teljesen elégtelennek bizonyult Wallensteinnel és Tillyvel szemben. IV. Keresztély érezte magát a legjobban ráutalva Bethlen keleti katonai fellépésére Bécs ellen. Ezért az erdélyi fejedelem minden követelését - amit az angol király és a Staten-Generaal már jóváhagyott - 1627. február 28-án örömmel aláírta. Ezáltal Bethlen Gábor teljes jogú tagja lett a Hágai Szövetségnek. Könyvészet: 1 The Negotiations of Sir Thomas Roe in his Embassy to the Ottoman Porte from 1621 to 1628 inclusive. London, 1740. 2 R. J. W. Evans: The making of the Habsburg monarchy, 1550-1700. Oxford, 1979. 72. és 268. 3 A magyar vonatkozású levéltári dokumentumokat a közelmúltban katalogizálta és kiadta Kurucz György: Guide to Documents and Manuscripts in Great Britain relating to the Kingdom of Hungary from the earliest times to 1800. London-New York, 1992. A tartalomjegyzékbe néhány nagyobb hiba is belecsúszott. 4 Otakar Odlozilik: Z korespondence pobelohorske emigrace z let 1621-1624. Praha, 1933. 119. 5 I. m. 110. 6 Haga levele a Staten-Generaalnak (= SG), 1623. máj. 13. Algemeen Rijksarchief (= ARA) SG 6897. 7 Török-magyarkori államokmánytár. Szerk. Szilády Áron és Szilágyi Sándor. I. Pest, 1868. 392.; Angyal Dávid: Magyarország története II. Mátyástól III. Ferdinánd haláláig. Bp. 1898. (A magyar nemzet története VI.) 351. 8 The Negotiations of Sir Thomas Roe i. m. 28. 9 Ehrenfried Berbisdorf von Berbisdorf kezdettõl aktív részvevõje volt a cseh felkelésnek. A fehérhegyi csata után Sziléziába menekült és egy éven át Jägerndorf õrgróf seregében harcolt a Habsburgok ellen. 1621. ápr. 5-én az osztrák katonai bíróság becsülete elvesztése és vagyona elkobzása mellett halálra ítélte, távolléte miatt nevét a bitófára szegezte. 10 A Staten-Generaal a Németalföldi Egyesült Köztársaság kormánya, ténylegesen a hét tartományi parlament, egyben tartományi kormány képviselõinek a közgyûlése Hágában. Rendi jellege megmaradt, de egyházi képviselet nélkül. A nemesség jelentõsége kicsi. A politikai hatalom a tengeri kereskedelembõl
55
meggazdagodott városok nagypolgárságának, az ún. regenteknek a kezében nyugodott. 11 Móric herceg tekintélyét és hatalmát elsõsorban származásának köszönhette. Apja az államalapító Orániai Vilmos volt. Apja halála után hét tartományból öt Móricot választotta stadhouderjává (szó szerint helytartóvá), amely méltóságot még V. Károly vezette be központosító politikájával, hogy a tartományokat jobban hatalma alá fogja. A stadhouderi tisztség ebben az értelemben anakronizmus. Móric herceg valódi hatalma azon alapult, hogy 1589-ben a StatenGeneraal õt nevezte ki a köztársaság szárazföldi hadseregének és tengeri hadiflottájának a fõparancsnokává. Tisztségébõl kifolyólag és hadi sikerei által tekintélye nõtt és a harmincéves háború kezdetétõl 1625-ben bekövetkezett haláláig Hollandia leghatalmasabb államférfia volt. 12 O. Odlozilik: i. m. 32. 13 ARA SG 12 569.64. 14 A legjelentõsebb tartomány, Holland, elsõ embere. Mint ilyen a Staten-Generaalban az övé volt az elsõ szó joga. Véleményével általában képes volt a testület döntéseit befolyásolni. 15 Rijks Geschiedkundige Publicatien (= RGP), 208. SG 203. sz. döntése. 16 ARA SG 12 569.64. 17 Uo. 18 Angyal D.: i. m. 351. 19 Moriz Ritter: Untersuchungen über die pfälzische Politik am Ende des Jahres 1622 und zu Anfang des Jahres 1623. Historische Zeitschrift 1895. 74. Bd. 440-441. 20 Maja Depner: Das Fürstentum Siebenbürgen im Kampf gegen Habsburg. Untersuchungen über die Politik Siebenbürgens während des Dreissigjährigen Krieges. Stuttgart, 1938. (Schriftenreihe der Stadt der Auslandsdeutschen 4.) 100. 21 RGP 208. SG 2030. sz. döntése. ARA SG 12 569.64. 22 Jan Adam Cejkovsky z Víckova morva nemes. Unokanõvére, Lucrezia Neksch második házassága révén rokonságba került Albrecht Waldsteinnel (Wallenstein). Állítólag az ifjú házasok becsapták Vitzkovot, amikor az 50 000 forintra értékelt örökségi részét 8000 forintért szerezték meg. Mint a morva rendi szabadság védõje a Habsburg-ház elleni felkelésben vezetõ szerepet vállalt. 1622 januárjában, miután Bethlen békét kötött II. Ferdinánddal és hadaival kivonult Morvaországból, Vitzkov is feladta a harcot és Bethlenhez menekült. Magyarországról Berlinbe ment, ahol sok más emigráns mellett a morva rendek elsõ embere, Ladislav Velen Zerotin morva õrgróf is menedéket nyert. 23 RGP 208. SG 2030. sz. döntése. ARA SG 12 569.64. 24 Uo. 25 RGP 208. SG 2962. 26 RGP 208. SG 3032.
27 Verbaal van de Ambassade van Gaspar van Vosbergen bij den Koning van Denemarken, den Neder-Saxische Kreits en den Koning van Zweden, 1625. Utrecht, 1867. 17. és 35. 28 ARA SG 549. II. 29 Verbaal van de Ambassade van Gaspar van Vosbergen i. m. 42. 30 Fraknói Vilmos: Bethlen Gábor és IV. Keresztély dán király. (1625-1628.) Történelmi Tár 1881. 112113. 31 Verbaal van de Ambassade van Gaspar van Vosbergen i. m. 158-163. 32 ARA SG 6058. 33 ARA SG 12 569.64. RPG 223. SG 3843. sz. döntése. 34 Public Record Office State Papers (= PRO SP) 80/6. f. 107. 35 Lieuwe van Aitzema: Saken van Staet en Oorlogh in ende omtrent de Vereenigde Nederlanden. (16691672.) I. Graven-Hage, 1669. 1254-1274. 36 ARA SG 12 569.64. 37 Szilágyi Sándor: Bethlen Gábor és a svéd diplomáczia. Bp. 1882. 9. 38 ARA SG I. 3185., 325-334. 39 ARA SG 12 569.64. 40 Uo. 41 ARA SG I. 3185., 380-381. 42 PRO SP 80/6. f. 132-133.; ARA SG 12 569.64. 43 ARA SG I. 3185, 380. 44 Uo. 411.
56
