SZÍNHÁZON INNEN ÉS SZÍNHÁZON TÚL Széljegyzetek A negyedik fal már régebben kidőlt, de újabban mintha mind a négy fal inogna. A színházakban egyre gyakrabban nemcsak „színházat" – drámát, tragédiát, komédiát – játszanak. Mióta raktárakba, hangárokba, régi üzemcsarnokokba is járunk színházat látni, mintha megnőtt volna a színházépületekben tartott nem színházi produkciók száma. Rendhagyó, műfajba sorolhatatlan szólóprodukciók tanúi vagyunk és egyetemistaként, vagy a diákkoron régen túl, este színházra hangolva megyünk el sikert ígérő, fontos szabadegyetemi előadásokra. Kapásból néhány említésre méltó új példa. A legfrappánsabb talán a József Attila Színház bátor kezdeményezése: A mi XX. századunk címmel Ormos Mária professzor tart rendszeresen előadást annak a publikumnak, amelynek nagyobb része soha nem hallotta őt egyetemi katedrán, legfeljebb – jó esetben – olvasta a század történelméről, szellemi mozgalmairól, meghatározó szereplőiről írott monográfiáit. Színházi vita – színészekkel, színpadon Amikor a „struktúravita" tervezett előadásáról hallottunk, a közelmúlt történéseire és meg nem történt változtatásaira számítottunk. Azután a Notóriusok sorozat hatodik produkciójának premierjén kiderült, hogy a jelen történelmének lehetünk tanúi, drukkerei a Kamrában. A színháztörténeti vándorút mára érkezett el a furcsa című – „rombolni nem színházat építeni szívesen" –, rekonstruált szakmai-politikai polémiához, ahol is a társulat egy közönség előtt tartott gyűlés keretében prezentálja és vizsgálja az aktuális kulturális politika gyulladt gócait, a direktori kinevezések vitatható gyakorlatát. A dokumentumokból építkező színpadi vitának már a szereposztása is meghökkentő. Kinek jutott volna eszébe Koltai Tamást és a rendezőből politikussá vedlett volt direktort, Kerényi Imrét a széksorok körülölelte zsebkendőnyi színpadon Bezerédi Zoltánnal, vagy Babarczy Lászlót, Szabó Istvánt Bodnár Erikával játszatni? (A kérdés azért is szónoki, mert a színlapból is tudható, hogy csakis a produkciót rendező, a mindannyiukat alaposan ismerő Máté Gábornak!) Fullajtár Andrea mikrofonnal a kezében úgy válik felszólalása sodrában Csáki Judittá, hogy szinte ráismerünk, míg Harsányi Sulyom Lászlónak, Hudi Lászlónak inkább csak korrekt tolmácsa. A rendezőnek és a társulatnak arra is volt gondja, hogy a szöveg egy-egy feltűnő kiszögellése szórakoztató utalássá színesedjék: Schneider Márta mögött hajdani névrokonának fülbemászó dallamát halljuk, Rajkai Zoltán egy jellegzetes fejrázással, ajkbiggyesztéssel hozza be a színpadra a civil Alföldi Róbert arcát és gesztusait. Takátsy Péter sem véletlenül kapott nyíltszíni tapsot, amikor Horváth Csaba polgármester-helyettes nevében vonult a szónoki emelvényre. Mindez együtt eredményezte azt, hogy a kötött szövegű, kevés mozgást engedélyező vita a Kamrában színházzá színesedjék. Igaz, az előadás második részére leengedett az akkumulátor. Továbbra is lényeges kérdések kerültek a gyertyafénnyel megvilágított boncasztalra, színházi életünket meghatározó szempontok és gondolatok hangzottak el – pro és kontra – a színpadon, és mégis... Pedig Ascher Tamás és Kerényi Imre hosszú pengeváltása olyan éles, olyan célratörő és célba találó, hogy szegényebbek lennénk egy szekérderéknyi tapasztalattal, ha nem hallottuk volna. A kulisszák mögé is sikeredett bepillantás azonban főként ismereteinket bővíti, tájékoztat, de nem színház. A vita előre haladtával azután még vitathatóvá is válik, amikor Szacsvay László (Jordán Tamás szerepében) a felek közt tátongó politikai, világnézeti, ízlésbeli szakadék áthidalására arra veszi, vagy venné rá a közönséget, hogy az egész mérkőzést valamiféle homousion-homoiuson vitára redukálja. A vita élesebb, a tét nagyobb annál, mint hogy vágyainkat tényekké alakítsuk. A „szabadszóművesé" a szó Az idézőjelbe tett definíció a különleges mesterség egyetlen képviselőjétől, Bácskai Júliától
származik, aki képzettségét tekintve tanár, pszichológus, terapeuta és reklámpropagandista. Volt tudományos kutató és dalszövegíró, működött színikritikusként is, de 2000 óta, amióta pszichoszínházát elindította és működteti, a nyilvánosság előtt – gyakorló pszichológus létére – főként szabadszóművesnek nevezi önmagát. A műfaj, amit életre hívott, valahol a színház és a terápia határvidékéről való. Ötletét, keretét a pszichológus és a hozzá forduló páciens párbeszéde kínálja. A trambulin az a terápiás céllal lefolytatott beszélgetés, amelynek előadására, majd illusztrálására a problémát a színpadon demonstráló két színész vállalkozik.
Bácskai Júlia
Nem először jelentkeztem be – nézőnek – a pszichoszínházi rendelésre. Ezúttal főként azért, mert Csákányi Eszter és Margitai Ági voltak Bácskai Júlia meghívott páciensei. Az Örömanyák címen meghirdetett este nem is az anyós és meny agyoncsócsált konfliktusát, hanem a mamák ellentétét boncolja. Erre vall az árulkodó alcím, amiben a legfontosabb a kérdőjel: „A te fiad és az én lányom?" Ez utal arra a színpadra állított szélsőséges esetre, amikor a családi konfliktusban nemcsak két ember, két nemzedék, hanem két világ ütközik. A fiatalok jól meglennének együtt, de a mamák két társadalmi réteget, két világnézetet, életformát és szokásrendszert képviselnek. Ki-ki a maga módján szereti csemetéjét, unokáját, de egyiküknek sem mindegy, hogy a Gundelben vagy a kőbányai kocsmaudvarban felállított hatalmas sátorban rendezzék a lakodalmat. Mire ez a vita kirobban, már tudjuk, hogy az egyik anyuka – történetesen a menedzser férjjelölt édesanyja – jómódú, kulturált patikus, mellesleg zugivó. A másik, a lányos anya szabad szájú, kövér teremtés, aki pizzát süt a külvárosi talponállóban. Csoda, hogy gyermekeiket másként szeretik, ha egyszer a fejükön is másként tapad a haj? Ezúttal voltam olyan szemtelen, hogy elkértem Bácskai Julitól az este egy oldalnál is rövidebb, kissé összefirkált forgatókönyvét, a jelenetek sorrendjét és vázát rögzítő szinopszist, ami kizárólag a két színész jelleméből, játékából, alkatából és legszemélyesebb habitusából válik a színpadi improvizáció által hiteles, élő színházzá. Őszintén szólva nem az a meglepetés, hogy ők ketten érzékletesen, hitelesen képesek megformálni a rájuk bízott, nem is különösebben bonyolult szerepet. Margitai „született" elegáns úriasszony, Csákányi, ha kell, hitelesebben tenyeres-talpas, leplezettebben közönséges, mint a figura modellje. Érdekessége az előadásnak az improvizáció szakmai szintje. Mert a két színésznő magától értetődő természetességgel hiteti el velünk a valóságot: hogy a szerep minden szava, a játék minden
gesztusa az adott pillanatban és szituációban születik. Ahány rádióst ismerek, mindenki megkülönböztetett odaadással szól az élő adás feszültségéről, izgalmáról. Nos Bácskai Juli színházának minden előadása élő adás, éppen ezért megismételhetetlen. A rögtönzött dialógus azonban soha nem lehet annyira triviálisan köznapi, hogy ne érje el egy átlagos társalgási dráma nyelvi, irodalmi szintjét. Ennek titkát, saját munkamódszerét a szerző úgy fogalmazta meg, hogy nála a színész elég szabad ahhoz, hogy kitalálja saját szövegét, ugyanakkor elég támasztékot kap ahhoz, hogy a jelenetek előadásakor ne legyen bizonytalan. A rendezőt is dicséri, hogy Csákányi és Margitai úgy éltek ezzel a különleges színpadi szabadsággal, hogy a páros jelenetek minden elhangzott mondata és a szereplőknek a szituációból következő minden gesztusa a helyén volt, mintha hetekig próbáltak volna. Pedig két perccel a produkció kezdete előtt az egyik szereplő még őszintén aggódott: olyan fáradtnak érzi magát, hogy nem tudja, hogy fog „darabot írni" a színpadon. De úgy látszik, a fáradtság nem bénította, csak ellazította, ha patetikus akarnék lenni – ami cseppet sem illik a pszichoszínház természetéhez –, azt mondanám, hogy megihlette. De ami még frappánsabb, a két asszony meggyőzően motivált összecsapása és némileg elnagyolt összebékülése megihlette a közönséget. Kérdésekkel is alig kellett biztatni a jelenlevőket – anyósokat, menyeket –, hogy elmondják véleményüket a megismert figurák magatartásáról, bevallják, mennyiben és hogyan érintette őket az Örömanyák igazsága. Így azután a pszichológus rendező szándéka szerint az egészséges, de sorsuk és lelkük valamelyik zugában mégiscsak érintett páciensek kórképe és „kezelése" találkozott a valamennyiünkhöz szóló színházzal. Bácskai Júlia vállalkozásának sikerét, hasznát bizonyítja, hogy eddig huszonháromezren vettünk részt a szórakoztató kúrán. Nagyon szabad egyetem – Popper Péterrel Maradjunk még egy estére a pszichológusoknál. Egyetlen sor a színházi naptárban és a Spinoza kávéház-színház műsorfüzetében is: Popper Péter-est. Persze. Nem először. Mint a helyszínen megtudom, Popper öt éve, kilencvennyolcadszor tartja itt senkihez, semmihez nem hasonlítható tudományos szóló-estjét az arra kíváncsiaknak (akik akkora számban vannak, hogy rendszerint hetekkel előbb elfogynak a jegyek). Színházhoz a Popper-est legfeljebb csak keretében, külsőségeiben hasonlítható. Először is, mert létezik egy az imént említett kíváncsi törzsközönség – a Popper-hívek és -rajongók nagyon is nyitott, sőt egyre bővülő tábora –, amelynek tagjai annak rendje-módja szerint napokkal, hetekkel korábban jegyet váltanak potom kétezer forintért a Spinoza vörös bársonnyal bélelt kis színháztermébe, és hét órakor felajzott lélekkel, a negyedórás késlekedést megunva, sürgető tapssal várják a produkciót. A széksorokban félfenéknyi szabad hely sem marad, de jut néző a színpadra és a karzatra is. Azután kissé elhalványul a fény és Sándor Anna, a Spinoza agilis, értő igazgatója felkíséri a balesete óta kissé elnehezült járású, szakállas, pulóvere felett kivételesen zakót viselő varázslót a színpadra. A díszlet két szék, két pohár víz, a háttérben egy erre az estére funkcióját vesztett zongora. Popper tanár úr kezében az előadás egyetlen kelléke, a mikrofon.
Popper Péter
Előadásának témája ezen az estén: Mitől közösség egy közösség? Az első kínálkozó kérdésre, hogy vajon közösség-e a Popper-rajongók tábora, a válasz egyértelműen nem. Indokolásul a közösségé alakulás kritériumai szolgálnak. Ez legfeljebb csak a trambulin, amiről az előadó elrugaszkodik. A kérdések és problémák mélyvízébe érve azután Popper szabályos (szabad) egyetemi előadást tart, magyaráz, érvel, klasszikus és modern szerzőkre, aktuális társadalmi és személyes tapasztalatokra hivatkozik. Néhányan a nézőtéren jegyzetelnek is. Mivel a téma az embernek az állati létből való kiemelkedése óta létező, ma is napirenden lévő gondunk, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy mindent tudunk róla. Azután Popper bebizonyítja ennek ellenkezőjét. Ráébreszti a hallgatókat, hogy a közösség keletkezésének biológiai eredete és konkrét célja van. Növeli tagjai túlélési esélyeit és a valahova tartozás élményét nyújtja. De ettől még a közösség nem okosabb az egyénnél, éppen ellenkezőleg. Döntéseinek színvonalára általában a közösség leggyengébb tagjainak intellektualitása jellemző. Szó esik a szociometria vizsgálati módszeréről, a pozitív és a destruktív, kriminális közösség közti különbségről, az egyes közösségek értékrendszeréről és a vezérek kiválasztódásáról. Popper nem mondja, de érzékelteti, szuggerálja, hogy nagyon is időszerű problémákról beszél. Az előadás tartalmán kívül (sokadszor) figyelem az előadó módszerét is. Hangját alig emeli fel, gesztusai visszafogottak. Teátrális trükkök és olcsó poénok nélkül, tudásán kívül óriási tapasztalatával, frappáns történeteivel és „fékezett habzású" humorával, egyszóval személyiségével sikerül lenyűgöznie hallgatóságát, a színpadon éppen úgy, mint a katedrán. Kérdésekre, hozzászólásokra – sajnos – alig marad idő. De azért előkerül a közösségek napjainkban csökkenő – vagy ellenkezőleg: éppen hogy megnövekedett? – szerepe, a nők helye és aránya a közösségek vezetésében, a szeretet és a gyűlölet(beszéd) témája is. Jó lenne folytatni, időnként konkretizálni, akár a politika nyelvére is lefordítani az elhangzottakat. De talán éppen így van jól: az elhangzott előadás, mint az igazi színházi élmény, továbbgondolkodásra ösztönöz. Örkény István szerepében: Ö. I. Még élt Örkény István, amikor (1978-ban) drámáinak és hangjátékainak összegyűjtött kötete
Élőszóval címen megjelent. Feltételezhetően azért választotta ezt a cégért, hogy ezzel is jelezze, üzenete színész alkotótársak segítségével, élőszóval juthat el leghatásosabban a címzettekhez. És most, harminc évvel az első Élőszóval után kezünkben a második: az író interjúinak, vallomásainak és egyperceseinek saját hangján előadott szövegeiből szerkesztett CD. Meghallgathatjuk, mit üzent Örkény élőszóval hetvenöt percben az utókornak.
A korongot a Petőfi Irodalmi Múzeumban illusztris gárda mutatta be. Örkény vendégeit a kivetítőn az író tucatnyi remekbe sikerült, protokollmentes fotója és a Kaján Tibor alkotta, emblematikus, stopperórás karikatúra fogadta. A pódiumon ülők – Radnóti Zsuzsán kívül Kelevéz Ágnes és Maróti István szerkesztők a PIM képviseletében, Hollós Máté, a Hungaroton igazgatója és Parti Nagy Lajos író – egy kudarccal induló sikertörténetről számoltak be. Kelevéz Ágnestől megtudhattuk, hogy a PIM-ben őrzött több mint 40 kazetta, 70 felvétel, 57 videó volt az a kincstár, amiből a szerkesztők válogathattak, abban a (beigazolódott) tudatban, hogy az író hangján előadott szöveg mindig hozzáad valamit a műhöz, annak értelmezéséhez. A beszélgetés illusztrálására lejátszott írások – köztük a többértelmű, Választék című egyperces, a híres Vitray-interjú egy részlete, a Vercors életútjához kötött ars poetica, A tenger csendje is azt bizonyították, amit Hollós Máté mondott, hogy Örkényt hallgatni jó. Parti Nagy Lajos az író előadásmódjának minden modorosságot nélkülöző autentikusságára hívta fel a hallgatóság figyelmét. Érdekes volt a némileg ünnepélyesre sikeredett prezentáció is, de még érdekesebb az otthoni, fotelben is megszerezhető „hangszínházi élmény". A monitoron kéretlen kísérő látványként megjelenő táncoló vonalak, szabálytalanul forgó stilizált és absztrakt virágok, és színek, színek – minden mennyiségben. (Feltételezem, hogy nem én voltam az egyetlen néző, akit az egymást sebesen kergető vonalaknak ez a látványa a párizsi „önkiszolgáló" festő automatáknak a centrifugális erő segítségével létrehozott produktumaira emlékeztetett.)
Őszintén állította Örkény Vitraynak, hogy nem vallomástévő ember, nem lévén lírai költő, a személyesség az előadásban gátlásossá teszi. Ezzel szemben a riporteri kérdésekre adott válaszai feltárulkozó nyíltsággal vezetnek be bennünket az író családi legendáriumába, pályakezdésének műhelytitkaiba. Akár az őt emberré formáló háborúról, akár saját 56-os tapasztalatairól, reményeiről és illúzióiról vall, szíven üt az embersége. Egy tragikusan megtizedelt nemzedék képviselőjeként idézi a múltat, a rosszban is a jót keresők hitével a korabeli jelent. A vízen járó Megváltó szerepével is kacérkodó szerző ugyanakkor rokonszenves szerénységgel nyilatkozik meg, amikor például a magyar filmművészet aranykorában szerzett csekély érdemeiről, több műfajban megformált írásai kudarcos és tanulságos sikereiről beszél. Máskor viszont tapasztalt, bölcs barátként egyperces novellák írására oktatja tanulékony olvasóit. Előadásmódja tiszta, logikus és higgadt, csak a halállal való szembenézésre felkészítő Rózsakiállítás ajánlása közben kerekedik felül stílusában valamiféle szokatlan és megindító pátosz. Folyamatosan jelenlévő iróniája és öniróniája viszont azt a gyanút, vagy éppen hitet élesztgeti a hallgatóban, hogy Örkény előadónak, színésznek sem lett volna utolsó. Saját művei élőszóval megnyilatkozó tolmácsának saját hangszínháza főszereplőjeként pedig – a lehető legjobb. Hollós Máténak igaza volt, jó Örkényt hallgatni. FÖLDES ANNA
http://www.criticailapok.hu/index.php? option=com_content&view=article&id=37590&catid=15&Itemid=2
