Az Egészségügyi Minisztérium szakmai protokollja Urotraumatológia Készítette: Az Urológiai és a Traumatológiai Szakmai Kollégium
I. Alapvető megfontolások 1. Bevezetés A jelen irányelv kizárólag a felnőttkori balesetes eredetű, és nem a gyermekkori vagy iatrogén sérülések ellátásával foglalkozunk. A felnőttkori összes balesetek csak néhány százalékában keletkezik urológiai szervekben sérülés, az egyén számára azonban a következmények egy életen át megmaradhatnak. Életveszélyes állapotot leggyakrabban a politraumatizáció okoz, ezt az urológiai szervek társult sérülése tovább súlyosbítja. Az izolált életveszélyes urológiai sérülés ritka, ez a magyarázata, hogy a politraumatizált betegek döntő többségét baleseti sebészeten látják el, urológus konziliárus segítségével. Alapelv, hogy bármely urológiai szerv sérülését urológus szakorvos lássa el. A kisebb és nem életveszélyes izolált urológiai sérülések viszont többségében urológiai osztályokon kerülnek ellátásra. Az alacsony esetszám miatt csak kevés hazai urológusnak van jelentős urotraumatológiai tapasztalata, és az irodalomban is nagyon kevés – mindössze egy – első fokozatú bizonyító erejű közlemény van. A bizonyítékok többsége négyes és ötös fokozatú, azaz egy-egy intézet retrospektív feldolgozásán, illetve elismert szaktekintélyek véleményén alapul. II. Diagnózis – III. Terápia 1. VESESÉRÜLÉS 1.1. Bevezetés A leggyakrabban sérült urológiai szerv a vese, de ez is az összes balesetek csak 1–2%-ában fordul elő. A férfi-nő arány 3:1-hez; ez évtizedek óta nem változik, a sérültek többsége 20-30 éves. (BSZ 3) [1] [2] Az elmúlt 20 évben jelentős szemléletváltozás történt a kérdésben, mert a diagnosztikában az iv. urográfiát felváltotta a sérülésről sokkal több információt adó CT, és jelentősen megnőtt a konzervatívan kezelt esetek aránya, feltárásra ritkábban kerül sor. 1.2. A vesesérülések okai és felosztásuk A nyílt, azaz áthatoló sérülések hazánkban korábban nagyon ritkán, az utóbbi években gyakrabban fordulnak elő, lövés vagy szúrás következtében keletkeznek. Ha a lövedék különlegesen magas energiával bír, akkor roncsoló hatás többszörös lehet. Sokkal gyakoribb a fedett sérülés, amely tompa hasi, deréktáji ütés következménye; ez létrejöhet közlekedési, sport, üzemi vagy háztartási baleset során. (BSZ 4) [3] [4] A tompa hasi sérülések 8 %-a jár vesesérüléssel. A veseerek sérülése, vesekocsány-szakadás, magasból való leeséskor, motorkerékpár balesetnél keletkezhet, a súlyos vérvesztés miatt kevés az esély a túlélésre. (BSZ 3) [5] [6] A felosztás alapjául a sérülés nyílt, vagy fedett jellege, a sérülés vesén belüli mértéke és a klinikai lefolyás szolgál. A vesén lévő sérülések mértékének kimutatására vagy a CTvizsgálat, vagy feltárás esetén a műtéti lelet szolgál. Az amerikai baleseti sebészek ezt öt fokozatba sorolták, és ez a felosztás világszerte elterjedt. (BSZ 5) [7] A sérülések többsége –
1
60–70%-a – az 1-es és 2-es fokozatba tartozik, itt természetesen nincs szükség feltárásra. A penetráló, azaz nyílt vesesérülések 80%-ban más hasi, illetve mellkasi szervek sérüléseivel is társul. (BSZ 4) [8] [9] 1. fokozat 2. fokozat 3. fokozat 4. fokozat 5. fokozat
Kontúzió vagy nem növekvő subcapsularis vérömleny 1 cm-nél kisebb mélységű parenchyma repedés extravazáció nélkül, vagy nem növekvő perirenális vérömleny 1 cm-nél mélyebb parenchyma repedés, extravazáció nélkül Parenchyma repedés, amely az üregrendszerbe terjed és extravazációval jár, vagy az artéria vagy vena renalis második elágazásának sérülése Az egész vesét roncsoló többszörös repedések, vagy a vesekocsányban érsérülés
1.3. Diagnosztika 1.3.1. Anamnézis és fizikális vizsgálat Eszméletlen beteg kísérőjétől, vagy a beszállító mentő személyzettől minél több adatot kell megtudnunk. A baleset körülményeiről – magasról leesés, motorkerékpár, vagy gépjármű baleset, gyalogosként elszenvedett baleset, lövés, szúrás, stb. – megkísérlünk következtetni az erőbehatás irányára és mértékére. Az eszméleténél lévő beteget részletesen kikérdezzük a baleset körülményeiről, valamint a korábbi betegségeiről, különös tekintettel a vesebetegségekre. Ez utóbbi különösen fontos, ha az erőbehatás mértéke és a sérülés között aránytalanság van, mert jelentéktelen ütés is üregrendszeri repedést okozhat hydronephrosisban, vagy bevérzést daganatos vesében, hiszen a baleset 5 %-ban nem egészséges vesét ér. (BSZ 3) [10] [11] [12] A fizikális vizsgálat a vitális funkciók ellenőrzésével kezdődik az anamnézis felvételével párhuzamosan. Ha ebben eltérés van, vagy a szisztolés vérnyomás kevesebb mint 90 Hgmm, vagy a beszállítás során bármikor ez alá esett, a sokktalanítást meg kell kezdeni. (BSZ 2) [13] Vesesérülés gyanúja esetén a fizikális vizsgálat általános rendjén túl, különös figyelmet kell fordítani a vérvizelésre, derékfájdalomra, deréktájon a bőr hámhiányára, véraláfutásra, alsó bordák törésére, hasi puffadásra, érzékenységre és tapintható hasi rezisztenciára. [14] 1.3.2. Laboratóriumi vizsgálatok A sérült betegtől sürgősséggel laboratóriumi vizsgálatra vért és vizeletet kell venni, minimum vércsoportra, hematokritra, hemoglobinra, kreatininre és vizeletüledék-vizsgálatra. Vér van 95%-ban a vizeletben, amikor a sérülés az üregrendszert éri. Ha a vizeletben látóterenként 5 vörösvértestnél több van, akkor mikrohematuria áll fenn. Legfeljebb 1-2 fokozatú a sérülés, ha a mikrohematuria nem jár vérnyomáseséssel. (BSZ 3) [15] A makrohematuria mértéke nem arányos a vesesérülés súlyosságával, például vesekocsány-szakadás 65%-ban vérvizelés nélkül van. (BSZ 4) [16] A hematokritvizsgálat ismétlésekor, az értékek stagnálása, vagy gyors csökkenése hasznos adatokkal szolgál és segít a vérzés mértékének megítélésében. A baleset után néhány órával készült szérum kreatininszint csak az összveseműködés korábbi állapotáról ad felvilágosítást. Ha más szervek sérülésének gyanúja áll fenn, vagy műtétet tervezünk, akkor a minimum laboratóriumi vizsgálatokon kívül célszerű kiegészítő vizsgálatokat is kérni. 1.3.3. Képalkotó vizsgálatok Képalkotó vizsgálat célja, hogy a vesesérülés meglétét bizonyítsa, mértékét, elhelyezkedését meghatározza és kimutassa más szervek társult sérüléseit. Szempont lehet, hogy a vizsgálat minél kisebb sugárterheléssel és egyéb kockázattal járjon és költséghatékony legyen.
2
1.3.3.1. Ultrahangvizsgálat Az urológiai diagnosztikában népszerű vizsgálat a vesesérülések esetén nem megbízható. Ennek oka, hogy a deréktájon a bőr sérülései, a bőr alatti kötőszövetben lévő és az izmok közötti vérömlenyek, zavarják a vizsgálatot, és bár ez jól mutatja a vér és vizeletgyülem helyzetét, de nem képes pontosan meghatározni a parenchyma repedés mélységét. Az ultrahangvizsgálat hátránya, hogy kontrasztanyag adásával nem kombinálható, így a veseműködésről nem tájékoztat, valamint a vizsgálat értéke nagyon függ a vizsgáló gyakorlottságától. (BSZ 4) [17] [18] Az ultrahangvizsgálat viszont jó eszköz lehet azon negatív esetek kiszűrésében, ahol vérvizelés mellett nincs echográfiai, tehát morfológiai eltérés a veséken, ezért további képalkotó vizsgálatra nincs szükség. Alkalmazási területe még a szonográfiának, hogy ismert vesesérülés követésére alkalmas, azaz a vérömleny vagy urinoma felszívódását segítségével jól ki lehet mutatni.(BSZ 4) [19] 1.3.3.2. Komputertomográfia A CT-vizsgálat a vesesérülés diagnosztikájának alapja, mert az esetek több mint 95%-ában láthatóvá teszi az eltérést. A hasi-kismedencei CT iv. kontrasztanyag adásával kombinálva megmutatja a vér- és vizeletgyülem elhelyezkedését, mennyiségét, az extravazációt, a parenchyma repedés mélységét és tájékoztat a kiválasztásról, azaz a veseműködésről. Előnye még, hogy segítségével a hasi szervek társult sérüléseit is diagnosztizálhatjuk. (BSZ 4) [20] [21] Ha elmarad a kiválasztás a sérült oldalon és még haematoma is látszik a vese mediális oldalán, ez felveti a vesekocsány sérülés gyanúját. A CT-vizsgálat, érzékenysége miatt, minden vesesérülés gyanúja esetén indikált kivéve, ha az ebből származó vérzést csak a sürgős műtét képes uralni, ezért nincs idő a vizsgálatra, vagy ha a sérülés enyhe és a szonográfiával kizárható a parenchyma repedés, mert a vesefascia mindenütt ép. A CT-vizsgálat helyett MR is végezhető, de csak akkor, ha a beteg korábbi jódos kontrasztanyag allergiája CT-vizsgálatot nem enged, bár natív CT még ekkor is történhet, ami azonban a kiválasztásról nem ad felvilágosítást. (BSZ 4) [22] Ha sem CT, sem MR nem végezhető, mert a közelben nincs készülék – bár Magyarországon minden megyeszékhelyen van CT – akkor iv. urográfiát kell végezni. 1.3.3.3. Kiválasztásos urográfia A CT általánossá válása előtt a kiválasztásos urográfia volt a vesesérültek legfontosabb vizsgálata. Felvilágosítással szolgált a kiválasztásról, azaz a vese működéséről, és az üregrendszerbe terjedő repedésről, mert ott a kontrasztanyag kilép, azaz extravazáció jelentkezik. Nem mutatja meg viszont a vese körüli vér- vagy vizeletgyülem elhelyezkedését és a parenchyma repedés mélységét. Hátránya még, hogy a CT-vel ellentétben más hasi szervek sérüléséről semmilyen információval nem szolgál. (BSZ 4) [23] Maradt még egy különleges indikáció a kiválasztásos urográfia végzésére. Ha a beteg a vesevérzés miatt vérzéses sokkban van és csak a sürgős műtéttől várható a vérzés megszüntetése, de nincs idő képi vizsgálat végzésére, akkor a műtőasztalon még van lehetőség „egyfelvételes” urográfia készítésére. Ez 2 ml/testsúlykg kontrasztanyag beadása után 10 perccel exponált felvételt jelent, ami legalább az ellenoldali veséről és az extravazációról nyújt felvilágosítást. (BSZ 4) [24] Ilyen intraoperatív felvétel csak megfelelően kiképzett műtőasztalon végezhető, ahol röntgenkészülék működik. 1.3.3.4. Angiográfia Az angiográfia drága, invazív és kevésbé informatív, mint a CT. Végzése akkor indokolt, ha nincs kiválasztás a vesében és a vesekocsány körül hematoma van, ami felveti a fő veseerek sérülését, kompresszióját, trombózisát. Igaz, ezek a betegek általában sürgős műtétre kerülnek a vérzés mértéke miatt, így valószínűleg nincs idő angiográfiára. (BSZ 5)[25]
3
1.4. A vesesérülés kezelése A kezelés célja a vérzés és a vizelet környezeti kifolyásának és ezek következményeinek megszüntetése, vagy minimalizálása, illetve a működő veseszövet megkímélése. 1.4.1. A vesesérülések konzervatív kezelése A hemodinamikailag stabil, 1, 2 és 3-as stádiumú esetben – ez az összes vesesérülések 70%-a – ágynyugalom, fájdalomcsillapítás, antibiotikum adása és a beteg szoros megfigyelése javasolt. Később a konzervatív kezelést az esetek 5%-ában, műtétre kell konvertálni, ritkán vérzés, gyakrabban a vizeletes ázás és a következményes fertőzés miatt. A konzervatív kezelés előfeltétele, hogy a vesén kívül más hasi szerv sérülése, amely feltárást igényel, ne legyen.(BSZ 4) [26] [27] [28] 1.4.2. A vesesérülés műtéti kezelése Műtéti indikációt képez a roncsvese, a vérellátását vesztett leszakadt vese vagy veserész, a konzervatív módszerekkel nem uralható vesevérzés, illetve a jelentős méretű vizelet extravazáció. A 4-es és 5-ös stádiumú vesesérülésben a műtét igen nagy valószínűséggel elkerülhetetlen, de a vese 70%-ban megmenthető. A szerzők többsége a transperitoneális feltárást javasolja. Egyik előnye, hogy a hasüregben lévő vér, epe, vagy béltartalom észlelésre kerül, ez a megfelelő hasi szerv sérülését jelenti és ugyanebből a feltárásból ezek ellátása elvégezhető. A másik előnye, hogy így a veseerek feltárhatók, átmenetileg, vagy végleg elzárhatók, mielőtt a vérzést részlegesen tamponáló vesefasciát megnyitnánk, ezzel a nephrectomiák aránya jelentősen csökkent. (BSZ 1) [29] [30] A vesesérülés ellátásának lényege, az üregrendszeri sérülés vízbiztos zárása, a parenchyma repedés egyesítése és a vérzéscsillapítás. Ez utóbbiban jó szolgálatot tesznek a szalagszerű, ezért törékeny veseszöveten jól felfekvő atraumatikus öltések. A pólusok teljes leszakadásánál pólus reszekció a megoldás. Az alapelv, hogy minél több működő veseszövetet megmentsünk és nephrectomiát csak legvégső esetben, 5-ös stádiumban végezzünk. (BSZ 3) [31] A műtét része a nephrostoma, esetleg dupla J katéter, ha nem sikerül vízbiztosan zárni az üregrendszert és sebűri drén behelyezés. A vesekocsány-leszakadás ritkán kerül műtétre, itt a nephrectomia gyakorlatilag elkerülhetetlen. [32] Különleges esetben, ha üregrendszeri ruptura van (4-es stádium), de a beteg hemodinamikailag stabil és az extravazáció ellenére a vizelet nagyobb része a kiválasztás után lefolyik, konzervatív kezelés indítható, igen szoros obszerváció mellett. (BSZ 4) [33] Szövődmény, növekvő urinoma, láz esetén endourológiai megoldás is lehetséges, perkután nephrostoma behelyezés, dupla J-katéter és az urinoma leszívása. Politraumatizált betegen a terápiás tervet valamennyi sérülés együttes figyelembevételével készítjük, természetesen az ellátásban első az életveszély elhárítása. 2. URÉTERSÉRÜLÉS 2.1. Bevezetés A védett helyen lefutó, vékony és perisztaltikus mozgást végző uréter összeköti a vesét a hólyaggal, ezért sérülése a veseműködést veszélyezteti. Balesetes sérülése ritka – ugyanakkor iatrogén sérülése gyakori, de ezzel nem foglalkozunk – nem éri el az urológiai sérülések 1%át. Oka lehet tompa deréktáji, hasi ütés, vagy szúrás, lövés, ez utóbbi valószínűsége békében kicsi. A kevés eset miatt átfogó, bizonyító erejű közlemény alig van. Ha mégis, akkor olyan hosszú időperiódus után gyűjtik össze, több tíz év alatt, hogy egységes diagnosztika és kezelés bennük nem lehetséges. [34] [35] [36]
4
2.2. Diagnózis Tünetei ellentmondásosak, makrohematuriával igen ritkán, mikrohematuriával az esetek felében jár, ezért a pontos diagnózis szinte mindig késik. (BSZ 3) [37] [38] Típusos vesegörcsöt nem okoz, inkább csak tompa deréktáji fájdalmat. Az uréterből kifolyó vizelet peritoneális izgalmi tünetekkel, puffadással, hányással járhat. A leggyakoribb tünet az ismeretlen okú lázas, szeptikus állapot, amely retroperitoneális urinomával társul. A képalkotó vizsgálatok közül a szonográfia csak az üregrendszeri tágulatot és az urinomát mutatja. Az urétersérülést a kiválasztásos urográfia, de legjobban a retrográd ureterográfia kórismézi. A gyakorlatban azonban leginkább a CT-vizsgálat fedezi fel az urinomával járó urétersérülést, vagy annak gyanúját. (BSZ 3) [39] Az urétersérülések felében a diagnózist műtét közben állítják fel, amikor retroperitoneális vagy hasi vizeletgyülem forrását keresik. A sokszor kisméretű nyílás megtalálásában segít az iv. beadott indigó, vagy metilénkék. 2.3. Az urétersérülés kezelése 2.3.1. Részleges urétersérülés Ha a sérülés kisebb, mint az uréter körfogatának 50%-a, akkor érdemes megpróbálni az endourológiai megoldást. (BSZ 4) [40] A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy megfelelő anesztéziában először retrográd ureterográfiát végzünk, és ha a kontrasztanyag legalább részben a sérülés fölé jut, akkor először hidrofil vezetődrótot, majd dupla J-katéter felvezetését kísérelhetjük meg. Az eljárás antegrád irányban is megkísérelhető, azaz először nephrostoma készül, ezen át anterográd ureterográfia, majd a vezetődrót és a dupla „J” bevezetése. Önmagában a nephrostoma nem képes teljesen megakadályozni, hogy a vizelet részben vagy egészben tovább táplálja az urinomát, ezért azt külön kell drenálni, szintén percután módszerrel. [41] A dupla J-katétert legalább 6 hétig érdemes fenntartani, ezután kiválasztásos urográfiával ellenőrizzük a sérülés begyógyulását. Ha a dupla J-katéter felvezetés nem sikerül, akkor nyílt műtétre kényszerülünk, így sínezzük és zárjuk az urétersebet. 2.3.2. Teljes uréterszakadás Teljes uréterszakadás nyílt műtétet indikál. A folytonosság helyreállítása során a középső uréterszakaszon a következő szabályokat kell betartani, hogy a szűkület kockázatát csökkentsük: (BSZ 4) [42] [43] • • • • •
az uréter minimális mobilizálása, csak az életképtelen szövetek eltávolítása, a végek spatulálása, csomós vízbiztos öltésekkel egyesítés dupla J-katéter felett, a sebűr drenálása.
Pyelon közeli sérülések esetén a vese mobilizálása után vesemedence-plasztika is jó megoldás. Az alsó szakasz urétersérülések ideális műtétje az uretero-neocystostomia. Alsó szakasz uréter pótlására Boari-plasztika, vagy psoas-hólyag készíthető. [44] Ha az uréterből a sérülés vagy a következményes gyulladás miatt olyan hosszú szakasz hiányzik, hogy a folytonosság nem biztosítható, akkor nephrostoma mellett az uréter leköthető. Egy másik lehetőség, hogy az urétert a bevezetett kanülre csomózzuk és azt a hasfalon át kivezetjük. Természetesen mindkét eljárás átmenetinek tekinthető, de megmenti a beteget a nephrectomiától. A végleges megoldáshoz ezzel időt nyerünk és megfelelő előkészítés után a sérült urétert pótoljuk. A pótlás történhet transuretero-ureterostomiával, béluréterrel vagy
5
autotranszplantációval. A lényeg, hogy sérült uréter miatt a jó vesét soha ne távolítsuk el. (BSZ 4) [45] [46] 3. HÓLYAGSÉRÜLÉS 3.1. Bevezetés A hólyagruptura jellemzően telt hólyag összenyomásával vagy a csontszilánkok hólyagba fúródásával keletkezik. A betegek gyakran közlekedési balesetek alkoholos áldozatai. Kisebb részük (10% alatt) áthatoló, többségük fedett sérülés. A hólyagruptura 70–80%-ban a kismedencét alkotó csontok törésével társul, ezeknek felében a szeméremcsont is érintett. Fordítva, a medencecsont törések 10–20%-a hólyagsérüléssel jár együtt, és ezen betegek kétharmada politraumatizált. (BSZ 3) [47] [48] 3.2. Felosztás A besorolás részben a hólyagfal sérülésének mélységétől, és a peritoneális vagy extraperitoneális felszínen való elhelyezkedéstől függ. Nyílt sérülés oka lövés, vagy szúrás lehet. A beosztás szerint megkülönböztetünk: • • • •
hólyag kontúziót, infraperitoneális (30-40 %), intraperitoneális, és (50-60 %) kombinált, minősített sérüléseket (5-8 %) (BSZ 3) [49] [50] .
3.3. A diagnosztika 3.3.1. Anamnézis és tünettan A baleset körülményeiről a betegtől, szemtanúktól, mentőktől tájékozódunk. A vezértünetek; bőrsérülés, véraláfutás az alhas területén, vérvizelés, vizelési képtelenség, hasi fájdalom, haspuffadás, nyílt sérülésnél vizeletesázás, folyadékbeszűrődés a hasfalban, vagy a gáton. Medencetöréssel társult vérvizelés vagy vizelési képtelenség esetén igen nagy a ruptura esélye. Mikroszkópos vérvizelés csak akkor valószínűsíti a rupturát, ha kifejezett, és legalább 35–50 vvt. van látóterenként. A vizelési képtelenség oka, hogy a sérülés nyílásán át kifolyik a vizelet a környezetbe, esetleg a hasüregbe. Haspuffadás, az egész has érzékenysége, izomvédekezés, peritoneális izgalmi jelek, ezt az intraperitoneális vizeletkifolyás is okozhatja, de bélsérülés és hólyagsérülés társulása is előfordulhat. Ha a vizelet nem fertőzött a trauma idején és az esetek döntő többségében a vizelet steril, akkor csak később – esetleg napok múlva – alakul ki peritonitis. A baleset után néhány órával keletkezett akut has ezért inkább bélsérülést valószínűsít. (BSZ 3) [51] 3.3.2. Képalkotó vizsgálatok Hólyagsérülés gyanúja esetén a standard és kötelező vizsgálat a retrográd cisztográfia, mert megbízhatósága csaknem 100%-os. (BSZ 3) [52] [53] A vizsgálat legalább 3 röntgenkép készítését jelenti. Az első, natív felvétel megmutatja a medencecsonttörést. Ezután a hólyagot a bevezetett katéteren keresztül feltöltjük, minimum 350 ml kontrasztanyaggal és elkészítjük a második felvételt. A harmadik képet a kontrasztanyag leeresztése után exponáljuk. A második és harmadik képen a kontrasztanyag-kilépést keressük, a hasüregbe, a belek közé, vagy az infraperitoneális térbe. A leeresztés utáni kép felfedi a hólyag hátsó felszínén lévő sérüléseket, mert azt a második képen a hólyagárnyék takarja. A pontos diagnózis érdekében még a félig töltött hólyagról, vagy a 45 fokban elfordított kismedencéről is készítettünk felvételeket. Az
6
egész eljárást célszerű képerősítő alatt végezni és csak a leginformatívabb képeket kifotóztatni. Fals negatív vizsgálat leginkább a kevés kontrasztanyag betöltése miatt keletkezik. (BSZ 3) [54] Sem a kiválasztásos urográfia, sem az ultrahangvizsgálat nem képes a hólyagruptura egyértelmű kórismézésére. Az urográfia cisztográfiája nem mutatja biztonsággal az extravazációt, mert nincs magasabb nyomás a hólyagban. A szonográfia nem tud különbséget tenni a vizelet, ascites és vér között és az összeesett hólyag miatt hiányzik a vizsgálat legfontosabb anatómiai támpontja. (BSZ 3) [55] A CT-vizsgálat sem megbízható a hólyagruptura kimutatásában, de indokolt lehet, ha felmerül más hasi szervek sérülése. A CT kiegészíthető iv. kontrasztanyag adásával, sőt retrográd cisztográfiával, így a vese és hólyagsérülés egyszerre felismerhető. Sem az MR-nek, sem az angiográfiának nincs szerepe a hólyagruptura kórismézésében. 3.4. Kezelés Az első az életveszély elhárítása, a sokktalanítás. 3.4.1. Az áthatoló sérülések ellátása Áthatoló sérülés esetén műtét szükséges, a nyílás sebészi ellátása. 3.4.2. Az intraperitoneális sérülés ellátása A műtét elkerülhetetlen, ez a ruptura elzárását jelenti. A feltárás során fontos a hasi szervek áttekintése, szükség esetén, ha társult sérülések vannak, akkor más szakorvos bevonása a műtétbe. (BSZ 3) [56] 3.4.3. Az infraperitoneális sérülés ellátása A betegek döntő többsége műtét nélkül is meggyógyul, katéterviselés és antibiotikum adása mellett. Nagyon vigyázni kell, hogy a katéter átmenetileg se záródjon el. A katétert legalább két hétig, hólyagnyakra terjedő sérülés esetén három hétig kell fenntartani. (BSZ 3) [57] 4. HÚGYCSŐSÉRÜLÉS 4.1. A férfi húgycső sérülései 4.1.1. Bevezetés A férfi húgycsövet urológiai szempontból prosztatikus, membranosus, bulbaris és pendularis szakaszokra osztjuk, ebből a záróizomtól proximális részt hátsó, a distalisat elülső húgycsőnek nevezzük. Az elülső húgycső nyílt sérülése nagyon ritka, nyársalásból, állati harapásból, háborúban aknaszilánktól keletkezhet. A tompa fedett sérülések sportsérülésből – rúgás a gátra – vagy kemény és hegyes tárgyra, jellemzően kerítésre, karóra esésből keletkeznek. A balesetes sérülések jobbára a rögzített bulbáris szakaszt, és nem a jól kitérő penduláris szakaszt érintik. A hátsó húgycső sérüléseinek döntő többsége közlekedési – ezen belül autó, motorkerékpár balesetből, illetve gyalogos gázolásból – keletkezik. Jellemzően medencecsonttörés társul hozzá az esetek 90 %-ában, a medencecsont töréseknek pedig 10 %-a jár húgycsősérüléssel. (BSZ 3) [58] A sérülés létrejöttének mechanizmusa, hogy az összenyomott medencével együtt elmozdul az oda erősen rögzített prosztatikus szakasz, míg a gátizomzatba ágyazott membranosus szakasz a helyén marad és az így keletkezett ellenkező irányú nyíróerő a prosztata apexnél elszakítja a húgycsövet. Stabil medencetörésnél ez csak úgy lehetséges, ha „pillangótörés” van, azaz kitörik a szeméremcsont mindkét szára. Instabil törésnél elmozdul a
7
medence egyik fele, így érvényesül a nyíróerő, és a hátsó húgycső elszakad. Hólyagsérülés is társul, mintegy 10%-ban, hátsó húgycső rupturához. (BSZ 3) [59] [60] 4.1.2. A férfi húgycső sérüléseinek felosztása 1-es stádium 2-es stádium 3-as stádium 4-es stádium 5-ös stádium 6-os stádium
A húgycső kontúzió nyálkahártya sérülése nélkül A húgycsőnyálkahártya sérülése, amely enyhe vérzést okoz, de nincs extravazáció. Részleges ruptura az extravazációval, de a kontrasztanyag a sérülés fölé jut és kirajzolja a húgycsövet, illetve a hólyagot. Az elülső húgycső teljes szakadása. A hátsó húgycső teljes szakadása. Teljes hátsó húgycsőszakadás, amely a hólyagnyakra is ráterjed.
A kezelés a stádiumoknak megfelelő. 1-es és 2-es stádiumban kezelésre nincs szükség. 3-as stádiumban konzervatív kezelés lehetséges, mely epicystostoma készítést jelent, esetleg képerősítő vagy cisztoszkóp segítségével sínező katéter behelyezése mellett, műtétet csak társult corpus cavernosum sérülés indokolhat. 4-es és 5-ös stádiumban az elsődleges ellátás epicystostomiát jelent, majd korai halasztott ellátás lehetséges (két héten belül) nyílt húgycső műtéttel, húgycső sebészeti gyakorlattal bíró intézetben. Primer ellátás nyílt műtéttel, csak jelentős vérzés, valamint a vizelet olyan kismedencei kifolyása miatt szükséges, melyet az epicystostoma nem képes megakadályozni. 6-os stádiumban primer nyílt műtét javasolt, kombinált suprapubicus és gáti feltárásból. 4.1.3. Az elülső húgycső sérülése 4.1.3.1. Diagnosztika A betegtől vagy környezetétől kikérdezzük a baleset körülményeit. Fontos, hogy azóta képes volt-e vizelni és a vizelés melyik szakaszában ürített vért, vagy a vizeléstől függetlenül vércsorgás van-e a húgycsőből, esetleg keletkezett-e urinoma a húgycső mellett. Minden stádiumú sérülésre jellemző az urethrorrhagia, míg a vizelési képtelenség a teljes szakadásra. Az ismert triád: vér a meatusban, vizelési képtelenség, telt hólyag. Nyílt sérülésnél a vizelés alatt a sebből vér és vizelet ürül. A fizikális vizsgálat nagyon fontos. A pénisz, scrotum és a gát területén hámhiányok és haematomák vannak. Jellegzetes a gáti pillangó alakú haematoma. Ez jelzi, hogy a vérzésforrás az erős urogenitális diaphragma szintjétől caudalisan van, azaz patognomikus az elülső húgycső vérzésére. A koagulum a meatusban igen nagy biztonsággal jelzi a húgycső sérülését. Szigorú szabály, hogy húgycsősérülés gyanújakor, azaz, ha vér van a meatusban, diagnosztikus katéterezés tilos! Az elülső húgycsővel együtt a pénisz, scrotum, herék és a rectum is sérülhetnek. A képalkotó vizsgálatok közül a legfontosabb a retográd uretrográfia. A vizsgálat a medencecsontok natív felvételével indul, hogy az esetleg társult csonttörést kizárjuk. Az uretrográfiát „félferde” – 30 fokban – elfordított medencénél végezzük, az egyik láb kinyújtása, a másik felhúzása mellett. A péniszt a sugárvédő kesztyűvel finoman előrehúzzuk, a fecskendő kónuszát, vagy a katéter végét a meatusba helyezzük és lehetőleg képerősítő alatt kontrasztanyagot nyomunk a húgycsőbe. A kontrasztanyag kilépés bizonyítja a rupturát. Teljes szakadásnál nem jut tovább, részlegesnél kilép, de kirajzolja felette is a húgycsövet.
8
[61] 4.1.3.2. Az elülső húgycső sérülésének kezelése Részleges szakadásnál (3. stádium) képerősítő, vagy uretroszkóp segítségével gyakorlott urológus megkísérelheti vékony katéter bevezetését. Ha ez nem sikerül, akkor epicystostomát kell készíteni. Teljes szakadás esetén gyakorlott húgycsősebész primer műtétet is végezhet, ez vérzéscsillapításból, a roncsolt húgycső ellátásából áll, majd a folytonosság sebészi helyreállítása attól függ, hogy milyen mértékben sérült a húgycső és mekkora szakaszt kell áthidalni. 2 cm-nél kisebb hiánynál vég a véghez anasztomózis, hosszabbnál marsupializáció esetleg kétnyílásos urethrostomia készítése javasolt. A rekonstrukció előtt minimum 3 hónapos várakozás szükséges. Hazánkban évente az elülső húgycsövön felnőttben trauma miatt összesen 2-3 nyílt műtétet végeznek, tehát csak néhány centrumban alakult ki megfelelő gyakorlat. Helyes ezért az a kezelési taktika, hogy vizelési nehézséget, retenciót okozó, elülső húgycsősérülésnél az elsődleges ellátás során csak epicystostomát és vérzést csökkentő nyomókötést készítünk. Részleges rupturánál a húgycsősínezést, teljes szakadásnál pedig a műtétet elhalasztjuk 1, legfeljebb 2 héttel. A vérzés ekkorra teljesen megáll, a duzzanat csökken, de hegesedés még nem alakul ki. A halasztott ellátás lehetőséget nyújt arra is, hogy megfelelő intézetbe irányítsuk a beteget. 4.1.4. A hátsó húgycső sérülései 4.1.4.1 A hátsó húgycső sérüléseinek kórismézése Az alhas, a gát, a fartájék és a külső nemi szervek területén hámsérülések és bevérzések látszanak, a beteg erős fájdalmat érez, különösen testhelyzet változtatásánál, ha a medencecsont is el van törve. A hátsó húgycső, mély és elrejtett helyzete miatt nyílt sérülése szinte ki van zárva. Ha az erős urogenitális fascia ép marad, akkor a haematoma nem tud a gátra lefolyni, ezért a kismedence alsó részében gyűlik össze. Teljes szakadáskor vizelési képtelenség és urethrorrhagia jelentkezik. Részleges sérülésnél hematuria és urethrorrhagia is van. Elengedhetetlen a rektális digitális vizsgálat, amely teljes hátsó húgycsőszakadásnál megállapítja a prosztata „magasra áthelyeződését”. Ennek oka, hogy ezt a gáti izmok craniális irányba a kismedence felé emelik. Ha a gumikesztyű a tapintás során véres lesz, felmerül a rectumsérülés gyanúja. Ha a meatusban vér van, akkor a diagnosztikus katéterezés tilos! Először natív felvételt készítünk a medencecsontról, majd retrográd uretrográfiát kell végezni. A zárt sphincter néha megakadályozza a hátsó húgycső telődését, ekkor az ép elülső húgycsövön át, képerősítő ellenőrzése mellett, katétert vezetünk a hátsó húgycsőig és ezen át töltjük fel a hiányzó húgycsőszakaszt. Egy másik lehetőség, hogy epicystostomát szúrunk és ezen át kontrasztanyaggal töltjük fel a hólyagot, ha ez nem sérült, akkor a jól együttműködő beteggel vizeléses urethrographiát készítünk. [62] Ha a kontrasztanyag kilép és tovább nem halad, akkor teljes, ha kilép, de továbbhalad a hólyagba, akkor részleges szakadás van. Szonográfiának a kórismézésben nincs szerepe, de az epicystostoma szúrásnál a célzást biztonságossá teszi. 4.1.4.2. A hátsó húgycsősérülés kezelése A részleges (3. stádium) sérülés megakadályozza, hogy a két vég eltávolodjon egymástól. Elsődleges ellátásként epicystostoma behelyezést végzünk. A sérülést követő 1-2 héten belül képerősítő, esetleg uretroszkóp segítségével érdemes a húgycsövet sínezni, mert ez azt kiegyenesíti, és a hámosodását irányítja. Minimum két hét várakozás után először a katétert, majd az epicystostomát távolítjuk el. [63]
9
Teljes szakadásnál (5. stádium) a primer műtét felesleges, mert a szűkület keletkezésének valószínűsége majdnem 100% és rontja a végleges ellátás esélyeit. Még a következményes impotencia és inkontinencia valószínűsége is kisebb, ha halasztott ellátás történik, azaz először csak epicystostomát készítünk. A sérülést követő héten újabb uretrográfia után dönthető el, hogy nyílt feltárás vagy húgycsősínezés, vagy az epicystostoma további fenntartása szükséges. A nyílt műtét lényege a prosztata lehúzása és az elszakadt húgycső egyesítése, ez az esetek döntő többségében gáti feltárásból elvégezhető. (BSZ 4) [64] [65] [66] Primer feltárás csak a 6. stádiumban indokolt, ha a hólyagnyak is sérült, mert a vérzés jelentős a periprosztatikus vénákból és egyedül az epicystostoma nem képes drenálni a hólyagot. Ilyenkor kombinált gáti és suprapubicus feltárás válhat szükségessé, így lehet vérzést csillapítani, a hólyagnyakat öltésekkel zárni, a prosztatát lehúzni és az anasztomózist elkészíteni. 4.1.5. A férfi húgycsősérülés utáni szűkületének ellátása Az elsődleges és halasztott ellátás után is magas a szűkület kialakulásának valószínűsége. Ha ez 1 cm-nél rövidebb és nincs megtöretés, akkor urethrotomia internával próbálkozunk. Sajnos ez a spongiosus szövet hegesedése miatt gyakran tartós eredményt nem hoz és a szűkület gyorsan kiújul. Ilyenkor a szűkült szakasz kimetszése és vég a véghez anasztomózis készítése javasolt. Az elülső húgycső hosszú szűkületei szigetlebeny, szájnyálkahártya-folt vagy kétlépcsős – marsupializációs – húgycsőplasztikával gyógyíthatók. A membranosus szakasz szűkületei igen nagy kihívást jelentenek még a gyakorlott urológus számára is. Hazánkban korábban az áthúzásos technikát alkalmazták, mely a szűkület bemetszését, ez alatt a húgycső átvágását és az ép húgycsőnek a teleszkópszerű behúzását jelentette. Az utóbbi években elterjedt gáti feltárásból a hátsó húgycső szűkületeinek ellátása. A szűkület kimetszése után, a legjobb eredményt ad vég a véghez anasztomózis készítése, ehhez a húgycsövet mobilizáljuk és útját a két corpus cavernosum szétválasztásával, sőt a szeméremcsont lereszekálásával lerövidíthetjük, így érhető el a végek feszülésmentes egyesítése. 4.2. A női húgycső sérülése A rövid női húgycsőnek nincs erős rögzítése, mobilis, kitér az erőbehatás elől, ezért sérülése igen ritka. Be van ágyazva a mellső hüvelyfalba, ezért rupturája gyakran együtt jár a hüvelyfal repedésével. Tünete, a vizeletcsorgás és hogy vér van a hüvelybemenetben. Uretrográfiát rövidsége miatt csak nehezen lehet készíteni. Mivel egyenes, áttekintése javasolt előrenéző uretroszkóppal. A proximális harmad sérüléseit suprapubicus behatolásból műtéttel zárjuk. A distalis kétharmad sérülését vaginális úton látjuk el. [67] A műtét epicystostoma behelyezése mellett halasztható. A női húgycső sérülésének legnagyobb veszélye az uretro-vaginális sipoly. Ezt minimum 3 hónapos várakozás után lehet zárni hüvelyfolt-lebennyel, szigetlebeny plasztikával. 5. A FÉRFI KÜLSŐ NEMI SZERVEK SÉRÜLÉSEI 5.1. Bevezetés Az összes urológiai sérülések megközelítőleg fele a férfi külső nemi szerveket érinti. Minden életkorban, de leggyakrabban 15 és 40 év között fordul elő, amikor a férfiak közlekedési és sport aktivitása a legnagyobb. 5.2. A pénisz sérülései
10
5.2.1. A pénisz áthatoló sérülése Éles tárgyra való esés, háziállatok harapása, és ritkán lemetszés, vagy lövés következménye. Különleges sérülés a péniszfraktúra. Tompa trauma ritka, mert a pénisz kitér az ütés elől, és flakcid állapotban a vastag és erős tunica albugineája a rupturát megakadályozza. 5.2.2. Diagnózis Az anamnézisből sokszor nehezen deríthető ki a sérülés keletkezésének mechanizmusa, mert azt a beteg és környezete titkolja. A fizikális vizsgálat döntő jelentőségű, mert a haematoma elhelyezkedése, nagysága, a seb mérete, mélysége, formája, fertőzöttsége meghatározza a kezelést. A corpus covernosum sérülésére a vérzés erősségéből következtetünk. Ha felmerül a húgycsősérülés gyanúja, mert véralvadék van a meatusban, vagy vizelési zavar, esetleg képtelenség áll fenn, akkor uretrográfiát kell végezni. Képalkotó vizsgálatok közül a szonográfia vagy MR megkísérelhető, ha a bőrsérülés kicsi és a corpus covernosum tunica albuginea épségére vagyunk kíváncsiak. Ezen kívül cavernosográfia is megmutatja a tunica sérülését, de invazív jellege miatt rendszeresen nem végezzük. A pénisz fraktúra keletkezése jellegzetes és együttműködő beteg anamnéziséből jól kideríthető és radiológiai vizsgálat ritkán kell. (BSZ 4) [68] [69] Az erekcióban lévő pénisz kicsúszik a vaginából és nekiütközik a symphisisnek, vagy a gátnak. A beteg ekkor jellegzetes reccsenő hangot hall, nagy fájdalmat érez és a merevedés azonnal megszűnik, mert a vér kifolyik a szubkután szövetek közé. Vizelési panaszok felvetik a társult húgycsősérülést és ilyenkor urethrographiát végzünk. (BSZ 4) [70] 5.2.3. A péniszsérülés kezelése A pénisz nyílt sebét fertőzöttnek tekintjük, ezért széles spektrumú antibiotikumos védelem és tetanusz anatoxin adása kötelező. A kutyaharapásos sebek felében Pasturella multicida van, ezen kívül E. coli, Streptococcus viridans, Staphylococcus aureus, Bacteroides, és Fusobacterium is előfordul. Ezek a törzsek meghatározzák az antibiotikum-választást, amely penicillinszármazék, cefalosporin vagy erythromycin lehet. Minden esetben felmerül a veszettség gyanúja, ezért az állat oltottságát feltétlenül tisztázni kell. [71] A tunica albuginea és a bőr kötelező sebészi egyesítése előtt csak az életképtelen szövetek kimetszése engedett meg, mert a torzító hegek később a merevedéskor görbületet okoznak. (BSZ 4) [72] Péniszfraktúra esetén a sulcus coronariusban vezetett körkörös bőrmetszés javasolt, ez torzító heg nélkül gyógyul és a legjobb feltárást kínálja. A vizeletelvezetés ideális formája minden jelentősebb péniszsérülés esetén a percután epicystostomia. Teljes péniszlemetszés nagyon ritkán fordul elő, hazánkban az utolsó tíz évben két, műtét közbeni véletlen péniszcsonkítás történt. A visszavarrást olyan intézetben kell elvégezni, ahol az ér- és idegegyesítés mikrosebészeti technikával megvalósítható, a lemetszett szervet pedig a szállítás idejére hűtött fiziológiás konyhasós oldatba kell helyezni. (BSZ 4) [73] 5.3. A here sérülései A here tompa és nyílt sérülései, közlekedési- sportbalesetből, szúrásból, lövésből, harapásból keletkeznek, ezek is fertőzöttnek tekinthetők. A nyílt és tompa sérülések 1/3 illetve 2/3 arányban fordulnak elő. A trauma a scrotum rétegeit, a here tunica albugineát, a hereállományt roncsolhatja és nagyon ritkán az erőbehatás a herét az inguinális csatornába vagy a szubkután szövetbe nyomja vissza. 5.3.1. Diagnózis A herét ért ütéskor jellegzetes, derékba sugárzó fájdalom, hányinger, hányás jelentkezik. A fizikális vizsgálaton kívül a here szonográfia a kötelező standard diagnosztikus eljárás,
11
specificitása 75 %, szenzitivitása 64 %. (BSZ 3) [74] A legfontosabb kérdés, hogy megszakadt-e a tunica albuginea folytonossága a sérülés miatt. Ha a szonográfia nem tud egyértelműen állást foglalni, MR segíthet a diagnózisban, de a klinikai kép a döntő. (BSZ 4) [75] 5.3.2. A heresérülés ellátása Ha csak a scrotum bőre sérült, ezt kimetszés nélkül egyesítjük. Jelentős bőrhiányt a környezetből készített lebenyekkel pótoljuk. Teljes scrotum bőrhiánynál a herét a has, vagy comb bőre alá bújtatjuk. Tompa ütés után, ha a tunica albuginea ép maradt, konzervatív kezelést végzünk, ez ágynyugalmat, herepolcolást, antibiotikum-védelmet jelent. A tunica sérülése esetén műtét szükséges sürgősséggel (BSZ 4) [76], az előesett hereszövetet eltávolítjuk, a tunicát zárjuk, enélkül nincs gyógyulás. Többszörös heresérülés esetén, ha a tunicát nem lehet rekonstruálni, akkor szemikasztráció lehet a megoldás. Bizonytalan diagnózis esetén, vagy ha ellentmondás van a lelet és a klinikai kép között, akkor inkább a feltárást kell választani, mert a műtéti megterhelés kicsi és ezzel megelőzhetők a késői gyulladásos szövődmények, azaz a here így menthető meg leginkább. IV. Rehabilitáció V. Gondozás VI. Irodalomjegyzék 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11. 12. 13.
Wessels H. et al.: Renal injury and operative management in the United States: results of a population-based study J. Trauma 2003; 54: 423-30. Krieger J. N. et al.: Urological trauma in the Pacific Northwest: etiology, distribution, management, and outcome J. Urol. 1984; 132: 70-3. Wein A. J. et al.: Controversial aspects of blunt renal trauma J. Trauma 1977; 17: 662-6. Bauerstock R. et al.: Severe blunt renal trauma: a 7-year retrospective review from a provincial trauma center Can. J. Urol. 2001; 8: 1372-6. Carlin B. I., Resnick M. J.: Indications and techniques for urologic evaluation of the trauma patient with suspected urologic injury Semin. Urol. 1995; 13: 9-24. Nation E. F., Massey B. P.: Renal trauma: experience with 258 cases J. Urol. 1963; 89: 775-8. Moore E. E. et al.: Organ injury scaling: spleen, liver and kidney J. Trauma 1989; 29: 1664-6. Mendez R.: Renal trauma J. Urol. 1977; 118: 698-703. Eastham J. A. et al.: Urological evaluation and management of renal-proximity stab wounds. J. Urol. 1993; 150: 1771-3. Schmidlen F. R. et al.: The higher risk of abnormal kidneys in blunt renal trauma Scond. J. Urol. 1998; 32: 388-92. Esho J. O. et al.: Renal trauma and preexisting lesions of the kidney Urology 1973; 1: 134-5. Giyanani V. L. et al.: Trauma of occult hydronephrotic kidney Urology 1985; 25: 8-12. Mee S. L. et al.: Radiographic assesment of renal trauma: a 10-year prospective study of patient selection. J. Urol. 1989; 141: 1095-8.
12
14. 15. 16. 17. 18. 19. 20. 21. 22. 23. 24. 25. 26. 27. 28. 29. 30. 31. 32. 33. 34. 35. 36.
Kno R. L. et al.: Factors affecting management and outcome in blunt renal injury World J. Surg. 2002; 26: 416-9. Wessels H.: Evaluation and management of renal trauma in the 21 st century AUA Updates 2002; 21. Santucci R. A. et al.: Diagnosis and management of renal trauma: past, present, and future J. Am. Coll. Surg. 2000; 191: 443-51. Jakse G. et al.: Ultrasound in patients with blunt renal trauma managed by surgery J. Urol. 1987; 138: 21-3. Mc Gahan J. P. et al.: Use of ultrasonography int he patient with acute renal trauma J. Ultrasound Med. 1999; 18: 207-16. Dolich M. O. et al.: 2576 ultrasounds for blunt abdominal trauma J. trauma 2001; 50: 108-12. Bretan P. N. et al.: Computerized tomographic staging of renal trauma: 85 consecutive cases J. Urol. 1986; 136: 561-5. Mc Aninch J. W. Federle M. P.: Evaluation of renal injuries with computerized tomography J. Urol. 1982; 128: 456-60. Leppaniemi A. et al.: Comparison of high-field magnetic resonance imaging with computered tomography in the evaluation of blunt renal trauma J. Trauma 1995; 38: 420-7. Nicolaisen G. s. et al.: Renal trauma: reevaluation of the indication for radiographic assesment J. Urol. 1985; 133: 183-7. Morey A. F. et. al.: Single shot intraoperative excretory urography for immediate evaluation of renal trauma J. Urol. 1999; 161: 1088-92. Knudson M. M. et al.: Outcome after major renovascular injuries: a Western trauma association multicenter report J. Trauma 2000; 49: 1116-22. Miller K. S., Mc Aninch J. W.: Radiographic assesment of renal trauma: our 15-year experience J. Urol. 1995; 154: 352: 5. Knudson M. M., Maull K. I.: Nonoperative management of solid organ injuries. Past, present, and future Surg. Clin. North Am. 1999; 79: 1357-71. Hammer C., Santucci R. A.: Effect o fan institutional policy of nonoperative treatment of grade I-IV. renal injuries J. Urol. 2003; 169: 1751-3. Gonzalez R. P. et al: Surgical management of renal trauma: is vascular control necessary? J. Trauma 1999; 47: 1039-44. Mc Aninch J. W. Carroll P. R.: Renal trauma: kidney preservation through improved vascular contol – a refined approach J. Trauma 1982; 22: 285-9. Safir M. H., Mc Aninch J. W.: Diagnosis and management of trauma to the kidney Curr Opin. Urol. 1999; 9: 227-31. Turner W. W. Jr. et al.: Mortality and renal salvage after renovascular trauma. A review of 94 patients treated in a 20 year period Am. J. Surg. 1983; 146: 848-51. Husmann D. A., Morris J. S.: Attempted nonoperative management of blunt renal lacerations extending through the corticomedullary junction: the short-term and longterm sequelae J. Urol. 1990; 143: 682-4. Bright T. C., Peters P. C.: Ureteral injuries due to external violence: 10 years experience with 59 cases. J. Trauma 1977; 17: 616-20. Ghali A. M. et al.: Ureteric injuries diagnosis, management and outcome J. Trauma 1999; 46: 150-8. Tucak et al.: War injuries of the ureter Mil. med. 1997; 162: 344-5.
13
37. 38. 39. 40. 41. 42. 43. 44. 45. 46. 47. 48. 49. 50. 51. 52. 53. 54. 55. 56. 57. 58. 59. 60. 61. 62. 63.
Mulligan J. M. et al.: Ureteropelvic junction disruption, secondary to-blunt trauma: excretory phase imaging should help prevent a missed diagnosis J. Urol. 1998; 159: 679. Mc Ginty D. M. et al.: Traumatic ureteral injuries with delayed recognition Urology 1977; 10: 115-7. Brown S. L. et al.: Limitations of routine spiral CT in the evaluation of blunt renal trauma J. Urol. 1998; 160: 1979-11. Steers W. D. et al.: The rise of indwelling ureteral stents in managing ureteral injuries due to external violence J. Trauma 1985; 1001-3. Parker J. M.: Re-emphasizing the importance of urinary tract diversion and splinting in injuries of the upper third of the ureter J. Urol. 1972; 106: 368-70. Laberge J. et al.: Avulsion of ureter by blunt trauma Urology 1979; 13: 172-4. Cass A. S.: Blunt renal pelvic and ureteral injury in multiple-injured patients Urology 1983; 23: 268-9. Ahn M., Loughlin K. R.: Psoas hitch ureteral reimplantation in adults, analysis of a modified technique and timing of repair Urology 2001; 58: 184-7. Noble J. et al.: Transureterouretrostomy – a review of 253 cases Br. J. Urol. 1997; 79: 20-3. Boxer R. J. et al.: Replacement of ureter by small intestine J. Urol. 1979; 121: 728-31. Udekwn P. O. et al.: The use of CT in blunt abdominal injuries Am. Surg. 1996; 62: 569. Palmer J. K. et al.: Diagnosis and initial management of urological injuries associated with 200 consecutive pelvic fractures J. Urol 1983; 130: 712-4. Cass A. S.: The multiple injuried patients with bladder trauma J. Trauma 1984; 24: 7314. Cass A. S., Luxenberg M.: Features of 164 bladder ruptures J. Urol. 1987; 138: 743-5. Corviere J. N. Soundler C. M.: Management of the ruptured bladder: seven years of experience with 111 cases. J. Trauma 1986; 26: 830-3. Horstman W. G. et al.: Comparison of CT and conventional cystography for detection of traumatic bladder rupture Urol. Radiol. 1991; 12: 188. Mee S. L. et al.: CT in bladder rupture: diagnostic limitations J. Urol. 1987; 137: 207-9. Carroll P. R., Mc Aninch J. W.: Major bladder trauma, mechanism of injury and an unfield method of diagnosis and repair J. Urol. 1984; 132: 254-7. Dubinsky T. J. et al.: Sonographic diagnosis of a traumatic intraperitoneal bladder rupture Am. J. Roentgenol 1999; 172: 770-3. Robards V. L. et al.: Tretatment of rupture of the bladder J. Urol. 1976; 116: 178-9. Cass H. S. et al.: Nonoperative management of bladder rupture from external trauma Urology 1983; 22: 27-9. Webster G. D. et al.: Prostatomembranous urethral injuries. A review of the literature and a rational approach to their management J. Urol. 1983; 130: 898-902. Carlin B. J. et al.: Indications and techniques for urologic evaluation of the trauma patient with suspected urologic injury Semin. Urol. 1995; 13: 9-24. Andrick D. E., Mundy A. R.: The nature of urethral injury in cases of pelvic fracture urethral trauma J. Urol. 2001; 165: 1492-5. Sandler C. M. et al.: Lower urinary tract trauma World J. Urol. 1998; 16: 69-75. Colapinto V., Mac Callum R. M.: Injury to the male posterior urethra in fractured pelvis, a new classification J. Urol. 1977; 18: 575-9. Koraitim M. M.: Pelvic fracture urethral injuries. Evaluation of various methods of management J. Urol. 1996; 156: 1288-91.
14
64. 65. 66. 67. 68. 69. 70. 71. 72. 73. 74. 75. 76.
Mundy A.R.: The role of delayed primary repair in the acute management of pelvic fracture injuries of the urethra Br. Urol. 1991; 68: 273-6. Elliot D. S., Barrett D. M.: Long term follow-up and evaluation of primary realigument of posterior urethral disruptions J. Urol. 1997; 157: 814-6. Morey A. F., Mc Aninch J. W.: Reconstruction of posterior urethral disruption injuries: outcome analysis in 82 patients. J. Urol. 1997; 506-15. Venn S. N. et al.: Pelvic fracture injuries of the female urethra B. J. U. Int. 1999; 83: 626-30. Klein F. A. et al.: Penile fracture: Diagnosis and management J. Trauma 1985; 25: 1090-2. Eke N.: Fracture of the penis Br. J. Surg. 2002; 89: 555-65. Mylo J. H.: Surgeon experience with penile fracture J. Urol. 2001; 166: 528-9. Wolf J. S. et al.: Dog bites to the male genitalia. Characteristics and comparison with human bites J. Urol. 1993; 149: 286-9. Asgari M. A. et al.: Penile fractures: Evaluation, therapeutic approaches and long-term results J. Urol. 1996; 155: 148-9. Jezior J. R. et al.: Management of penile amputation injuries World J. Surg. 2001; 25: 1602-9. Micallef M. et al.: Ultrasound features of blunt testicular injury Injury 2001; 32: 23-6. Corrales J. et al.: Accuracy of ultrasound in diagnosis of rupture after blunt testicular trauma J. Urol. 1993; 1150: 1834-6. Kukadia A. N. et al.: Testicular trauma, potential impact on reproductive function J. urol. 1996; 156: 1643-6.
A szakmai protokoll érvényessége: 2008. december 31.
15
