ALAPÍTVA 1866 . A Magyar Tudományos Akadémia Állam- és Jogtudományi Bizottságának folyóirata
TARTALOM
Tanulmány KISFALUDI ANDRÁS: A jogi személyek szabályozása az új Polgári Törvénykönyvben . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 333 KOLTAY ANDRÁS: A válaszadási (sajtó-helyreigazítási) jog, európai összehasonlításban . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 343 HORVÁTH GERGELY: A környezetvédelem, a természetvédelem és az élõhelyvédelem viszonyrendszere a hazai jogi szabályozásban . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 355 KECSKÉS ANDRÁS: Stratégiai döntések és motivációs elméletek az ellenséges vállalatfelvásárlások tekintetében . . . 368 Szemle DOMOKOS ANDREA: Magyar kriminológusok és büntetõjogászok a XIX–XX. század fordulóján . . . . . . . . . . . . . . . . 377 RADULY ZSUZSA: Miben különbözik az eredményes mediáció a polgári jogi igény teljesítésétõl? . . . . . . . . . . . . . 383 NAGY ÉVA: Új nemzetközi magánjogi törvény Kínában . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 390 Jogirodalom, jogélet GALÁNTAI ERZSÉBET: Lex Baiuvariorum – A bajorok törvénye . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 399 KADLÓT ERZSÉBET: Elek Balázs: A jogerõ a büntetõeljárásban c. monográfiájáról . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 402
J
7
K
J
8
K
J O GTU DO M Á NYI KÖ Z L Ö NY
J
K
J
K
Contents
Inhalt
Studies ANDRÁS KISFALUDI: Regulation of Legal Persons in the New Civil Code ANDRÁS KOLTAY: The Right of Reply (Right of Rectification or Correction) in a European Comparison GERGELY HORVÁTH: The System of the Relations of Environmental Protection, Nature Conservation and Habitat Protection in the Hungarian law ANDRÁS KECSKÉS: Strategic Decisions and Motivation Theories Concerning Hostile Takeover Review ANDREA DOMOKOS: Hungarian Criminologists and Criminal Lawyers on the Turn of the XIX–XX. Century ZSUZSA RADULY: What is the Difference Between Succesful Mediation and Performance of Civil Claim? ÉVA NAGY: New Act On Private International Law in China Legal Life–Legal Literature ERZSÉBET GALÁNTAI: Lex Baiuvariorum – Law of the Bavarians ERZSÉBET KADLÓT: Balázs Elek: Finality in Criminal Procedure – a Monograph
Abhandlungen ANDRÁS KISFALUDI: Regelung der juristischen Personen im neuen Bürgerlichen Gesetzbuch ANDRÁS KOLTAY: Recht auf Gegendarstellung (Anspruch auf Richtigstellung oder Ergänzung) im europäischen Vergleich GERGELY HORVÁTH: Das System der Relationen zwischen Umweltschutz, Naturschutz und Lebensraumschutz im ungarischen Recht ANDRÁS KECSKÉS: Strategische Entscheidungen und Motivationstheorien bezüglich feindlicher Unternehmensübernahme Rundschau ANDREA DOMOKOS: Ungarische Kriminologen und Strafrechtler an der Wende vom 19. zum 20. Jahrhundert ZSUZSA RADULY: Wie unterscheidet sich erfolgreiche Mediation von der Erfüllung von Zivilansprüchen? ÉVA NAGY: Neues Internationales Privatgesetzbuch in China Rechtsliteratur–Rechtsleben ERZSÉBET GALÁNTAI: Lex Baiuvariorum – Gesetz der Bayern ERZSÉBET KADLÓT: Über die Monographie „Rechtskraft im Strafprozess” von Balázs Elek
A KIADVÁNY MEGJELENÉSÉT AZ MTA KÖNYV- ÉS FOLYÓIRATKIADÓ BIZOTTSÁGA TÁMOGATTA
JOGTUDOMÁNYI
KÖZLÖNY
Jogtudományi Közlöny * A MTA Állam- és Jogtudományi Bizottságának folyóirata. A Szerkesztõ Bizottság vezetõje: Dr. Korinek László A Szerkesztõ Bizottság tagjai: Dr. Hamza Gábor, Dr. Lamm Vanda, Dr. Szalma József Felelõs szerkesztõ: Dr. Vörös Imre O Szerkesztõ: Dr. Szalai Éva A szerkesztõség címe: 1015 Budapest, I. Donáti u. 35–45.
Kiadja a LOGOD Bt. 1012 Budapest, Logodi u. 49. Telefonszám: 214-2453, fax: 225-7764. e-mail:
[email protected], web: www.logod.hu Elõfizethetõ a LOGOD Bt. számlaszámán; 10900011-00000007-34760128 Felelõs kiadó: Buday Miklós ügyvezetõ igazgató. Nyomdai elõkészítés: LOGOD Bt. O Terjeszti a LOGOD Bt. Megrendelhetõ a kiadó címén, Elõfizetési díj belföldön egy évre: 17 700 Ft, külföldön 120 EUR Egyes lapszámok külön is megvásárolhatók, 1700 Ft/szám áron, melyet a postaköltség felszámolásával kézbesítünk. Nyomdai munkálatok: F&F Print Line Kft. O HU ISSN 0021-7166
KISFALUDI: A JOGI SZEMÉLYEK SZABÁLYOZÁSA AZ ÚJ POLGÁRI TÖRVÉNYKÖNYVBEN
333
TANULMÁNY
A jogi személyek szabályozása az új Polgári Törvénykönyvben* Kisfaludi András egyetemi tanár, Eötvös Loránd Tudományegyetem (Budapest)
Az új Polgári Törvénykönyv a jogi személyekrõl, mint magánjogi intézményekrõl a hatályos szabályozásnál jóval nagyobb terjedelemben rendelkezik. A jogi személyekre vonatkozó általános szabályokon túl, azokat a jogi személy típusokat vonja szabályozási körébe, amelyeknek a létesítésével és mûködtetésével kapcsolatos viszonyok a magánautonómia körébe tartoznak. A jogi személyekre vonatkozó általános szabályokat a kódex funkcionális megközelítéssel alkotta meg, így az általános rész az azonos funkciók betöltésére minden jogi személy típusnál egyformán alkalmazható normákat tartalmaz. A szabályozás módszereként a törvénykönyv – a jogi személyek magánjogi jellegét elõtérbe helyezve – az eltérést engedõ normákat vezette be, kellõ körültekintéssel megkonstruálva a szükséges kivételeket.
I. Bevezetés
* 1 2
KÖZLÖNY
3
Az új Polgári Törvénykönyvvel foglalkozó sorozat harmadik tanulmánya (Szerk.) Ilyen például az állami vállalatra vagy a trösztre vonatkozó szabály (Ptk. 31–34. §§). Például a Ptk. 38. §-a szó szerint megegyezik a szövetkezetekrõl szóló 2006. évi X. törvény 7. §-ával, a Ptk. 53. § (3) bekezdése a gazdasági társaságokról szóló 2006.évi IV. tv. (a továbbiakban: Gt.) 111. §-ának (1) bekezdésében, az 53. § (4) bekezdése a Gt. 171. § (1) bekezdésében, a 74/H. § (1) bekezdése a Gt. 316. § (1) bekezdésében foglalt szabállyal szó szerint megegyezõ szöveg. Ilyen utaló norma például a Ptk. 33. §-a, 34. § (3) bekezdése, 51. §-a, 56. § (2) bekezdése, 74. § (4) bekezdése, 74/H. § (5) bekezdése. E szabályok normatív tartalmának hiányát jól mutatja, hogy ha az adott jogi személy típusról külön jogszabály rendelkezik, akkor annak szabályait nyilván akkor is alkalmazni kell, ha ezt a Ptk. nem mondja ki. Különösen így van ez arra figyelemmel, hogy tipikusan más törvényekrõl, s nem alacsonyabb szintû jogszabályokról van szó a hivatkozott jogszabályok között.
JOGTUDOMÁNYI
Az új Polgári Törvénykönyv szerkezeti sajátosságai közül az egyik legfeltûnõbb újdonság a jogi személyekre vonatkozó szabályozás terjedelmének, súlyának a korábbiakhoz viszonyított jelentõs növekedése. A hatályos kódex jelenlegi állapotában 34 §-nyi rendelkezést tartalmaz a jogi személyekre vonatkozóan, amelyek egy jó része nem is rendelkezik feltétlenül önálló normatartalommal, mert vagy már lényegében nem létezõ szervezettípusokat szabályoz,1 vagy más törvényekben sokszor szó szerint ismétlõdõ – s kétszer mindenképpen feleslegesnek tûnõ – szabályt rögzít,2 vagy utaló normaként csupán azt mondja ki, hogy egy-egy jogi személy típusra külön jogszabály rendelkezéseit kell alkalmazni,3 ami ilyen rendelkezések nélkül is magától értetõdõ lehet, ha van speciális jogszabály. Ha ezeket a semmitmondó vagy felesleges szabályokat nem vesszük figyelembe érdemi szabályként, akkor a jelenleg hatályos szabályozás még korlá-
tozottabb hatókörûnek bizonyul. Ezzel szemben az új Polgári Törvénykönyvnek a jogi személyekre vonatkozó szabályai 406 §-t tesznek ki, s mivel ezek a szabályok csak létezõ intézményeket szabályoznak, de azokat érdemben, s nemcsak a szabályozás továbbutalásával, továbbá kerülik a felesleges ismétléseket a jogrendszerben, ezért e szabályok valódi normatív tartalommal rendelkezõ normáknak tekinthetõk. Ilyen formán a szabályozás terjedelmében mutatkozó különbség még szembetûnõbb, még jelentõsebb. Természetesen egy ilyen horderejû szabályozási változás alapos megfontolást, elméleti elõkészítést, a lehetséges megoldások megvitatását, átgondolását igényli, különösen akkor, ha – amint ez a jogi személyekre vonatkozó könyv megalkotása kapcsán történt – a továbblépés iránya, tartalma, módszere nem egyértelmû, nem mindenki által egyöntetûen elfogadott. Elméleti viták természetesen szinte vég nélkül folytathatók, s nyilván sohasem alakulhat ki olyan helyzet, amikor már senkinek semmi hozzátennivalója nem maradhatott, s ezért lezártnak tekinthetjük a vitát. Ezt is figyelembe véve úgy gondolom, hogy a jogi
334
TANULMÁNY
személyekkel kapcsolatban kifejtésre kerültek azok az elméleti álláspontok, amelyek a szabályozás befolyásolására alkalmasak lehettek, így az elméleti elõkészítés elégségesnek tekinthetõ abban az értelemben, hogy megfogalmazásra kerültek azok a döntési alternatívák, amelyek közül a jogalkotó érvekkel alátámasztott módon választhatott.4 A döntést igénylõ kérdések lényegében az alábbi három csomópont köré rendezõdtek: – A jogi személyek szabályozásának tárgya, terjedelme – Az általános szabályok köre és jellege – A jogi személyekre vonatkozó szabályozás módszere. E tanulmányban azt vizsgálom meg, hogy ezekben a kérdésekben az új Polgári Törvénykönyv milyen eredményre jutott, s ez az eredmény miként értékelhetõ a megelõzõ viták fényében, illetve a gyakorlatnak milyen változásokra kell felkészülnie az új szabályozásra tekintettel. Természetesen ez az áttekintés nem tud kitérni a részletszabályokban bekövetkezett nagyszámú változások teljes körû vizsgálatára, csupán a fent jelzett három kérdéskörre szorítkozik.
II. A jogi személyekre vonatkozó szabályozás tárgya 1. Az új Polgári Törvénykönyv megalkotása során elvi kiinduló pontként szolgált az a tétel, hogy a Ptk.-
JOGTUDOMÁNYI
KÖZLÖNY
4
5 6
2013. JÚLIUS–AUGUSZTUS
nak kódex-szerû jogszabálynak kell lennie, azaz a polgári jogi viszonyok minél teljesebb körét kell hatókörébe vonnia, ezzel biztosítva a hasonló tartalmú jogviszonyok egységes elvek szerinti szabályozását. Vékás Lajos már a kodifikációs munkálatok korai szakaszában hangsúlyozta, hogy bármennyire megváltoztak is a klasszikus magánjogi kódexek megalkotásának történelmi és gazdasági keretei, egy tényezõ bizonyosan töretlenül fennmaradt, mégpedig a rendszerbe foglalt szabályozás iránti igény. Sõt úgy ítélte meg, hogy a felgyorsult változások és a globalizáció korában a „kellõen absztrahált, rendszerbe foglalt, azaz kodifikált normák” alkalmasabbak „az életviszonyok gyors változásainak követésére, mint az egymást sebesen kergetõ és a részletekbe veszõ egyedi és eseti jogszabályok áttekinthetetlen tömege.”5 A rendszeralkotás igénye azt kívánja meg, hogy a polgári jogi viszonyok minél szélesebb körét vonjuk a kódex hatálya alá. Ez a teljességre törekvés azonban nem lehet öncélú. „A szabályok egyazon törvénykönyvbe foglalása addig kívánatos és célszerû – figyelmeztet Vékás Lajos –, amíg az összefoglalandó normák módszerbeli egysége fennáll, és amíg a rendszerbe illesztés a kodifikáció elõnyeit: a rendszertani racionalitást, az ökonomikus és ellentmondásmentes törvényszerkesztést, az egységes terminológia biztonságát, a világos és áttekinthetõ megoldásokat hozza magával. A kódex nem presztízs-mû, amelybe lehetõleg minél több életviszonyt ’bele kell szabályozni’. S a kódexbe való felvétel nem státus-szimbólum, amire lehetõleg minél több jogintézménnyel törekedni kell.”6 Ezeknek a szempontoknak a figyelembe vételével
A jogi személyek szabályozásával kapcsolatban a kodifikációs folyamat során az alábbi fontosabb tanulmányok születtek: Sárközy Tamás: A Kereskedelmi Törvénykönyv esetleges koncepciója. Gazdaság és Jog. 1999. 4. sz. 3–6.; Kisfaludi András: A társasági jog helye a jogrendszerben. Polgári Jogi Kodifikáció. 2000. 3. sz. 3–12.; Sárközy Tamás: Jogképesség – személyiség – jogalanyiság az embertöbbességek – csoportok – szervezetek körében. Polgári Jogi Kodifikáció 2000. 4. sz. 3–9.; Miskolczi Bodnár Péter: Társasági jog a Ptk-ban. Gazdaság és Jog. 2001. 1. sz. 3–8.; Sárközy Tamás: Jogképesség, illetve jogalanyiság az embertöbbességek – csoportok – szervezetek körében. Jogtudományi Közlöny 2001. 1. sz.1–10.; Petrik Ferenc: A polgári törvénykönyv „A személyek” címû könyvének szabályozási koncepciója. Vitaindító tézisek. Polgári Jogi Kodifikáció 2001. 4–5. sz. 14–21.; Petrik Ferenc: Jogalanyok és jogi személyek az új polgári törvénykönyvben. Magyar Jog 2001. 10. sz. 577–587.; Wellmann György: A Ptk. és Gt. kapcsolódási pontjai az új Ptk. koncepció tükrében. Gazdaság és Jog. 2002. 9. sz. 9–14. Sárközy Tamás: Szervezetrendszerek és a polgári jogi jogalanyiság. in: Kozma György (szerk.): Ünnepi tanulmánykötet Petrik Ferenc 70. születésnapjára. Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Jog- és Államtudományi Kar, Budapest 2003. 207–223.; Sárközy Tamás: Szervezetrendszerek és a polgári jogi jogalanyiság a társasági-egyesületi és az alapítványi jogban. Gazdaság és Jog. 2003. 9. sz. 31–37.; Wellmann György: Kapjon-e a közkereseti és a betéti társaság jogi személyiséget? Gazdaság és Jog. 2005. 2. sz. 8–10.; Petrik Ferenc: A jogi személyekre vonatkozó általános rendelkezések az új polgári törvénykönyvben. Magyar Jog. 2005. 3. sz. 142–152.; Sárközy Tamás: Alternatív javaslat a „Jogi személyek általános szabályai"-ra. Polgári Jogi Kodifikáció 2005. 4–5. sz. 34–37. Petrik Ferenc: A közjogi személyek polgári jogi jogalanyisága. Gazdaság és Jog. 2006. 2. sz. 3–7.; Kisfaludi András: Kogencia vagy diszpozitivitás a társasági jogban. Gazdaság és Jog. 2006. 8. sz. 3–10.; Kisfaludi András: Kogencia és diszpozitivitás az új Gt.-ben; Jogi Tájékoztató Füzetek Elhangzott szakmai elõadásokról, 160-167. füzet, MKIK Jogi Szekció, Budapest, 2006. 161. füzet, 34–40.; Sárközy Tamás: Az új ptk. szövegtervezetérõl a gazdasági jog oldaláról. Gazdaság és Jog.2007. 1. sz. 3–7. Fazekas Marianna: A közjog alanyai és a Ptk. tervezet (Egy közigazgatási jogász kérdõjelei a Ptk. tervezet jogi személy részéhez). Polgári Jogi Kodifikáció. 2007. 5. sz. 17–27.; Kisfaludi András: A jogi személyek ellenõrzésének szabályai az új Polgári Törvénykönyv tervezetében; in: Tóth Károly (szerk.): Tanulmányok Dr. Bessenyei Lajos egyetemi tanár 70. születésnapjára; Szeged 2007. 383–399.; Sárközy Tamás: Szervezetek megszemélyesítése a jogban. Kis modern jogdogmatika. Állam- és Jogtudomány. 2008. 1. sz. 3–15.; Petrik Ferenc: Egyesület: közjogi vagy polgári jogi szervezet? Közigazgatási Szemle. 2008. 2. sz. 26–34.; Sárközy Tamás: Gazdasági társaságok a Polgári Törvénykönyvben? Magyar Jog. 2008. 12. sz. 796–802.; Sárközy Tamás: Szervezetek megszemélyesítése a jogban. Tudományos Közlemények. 2008. 20. sz. 7–17.; Kisfaludi András: A közjogi jogi személy mint magánjogi tabu? in: Kisfaludi András (szerk.): Liber Amicorum. Studia L. Vékás Dedicata. Eötvös Loránd Tudományegyetem, Állam- és Jogtudományi Kar, Polgári Jogi Tanszék, Budapest, 2009. 165-195.; Sárközy Tamás: A társasági jog beillesztése a Ptk-ba. Magyar Kereskedelmi és Iparkamara Jogi Szekciója. Budapest, 2010. 37–48.; Sárközy Tamás: Szervezetek jogállása az új Ptk.-ban. Gazdaság és Jog. 2011. 3. sz. 3–8. Sárközy Tamás: A gazdasági társaságok közös szabályairól. Kommentár a Kodifikációs Fõbizottság társasági jogi munkacsoportjának javaslatához. Gazdaság és Jog. 2011. 7–8. sz. 3–7.; Wellmann György: A közkereseti és a betéti társaság szabályozása az új Polgári Törvénykönyvben. Kommentár a Kodifikációs Fõbizottság társasági jogi munkacsoportjának javaslatához. Gazdaság és Jog. 2011. 7–8. sz. 10–13.; Sárközy Tamás: Társasági jog a Ptk-ban? Ügyvédek Lapja. 2012. 1. sz. 2–6. Sárközy Tamás: A gazdasági jog és az új Polgári Törvénykönyv. Gazdaság és Jog. 2012. 3. sz. 3–7. Sárközy Szabolcs: A harmadik Gt.-tõl a Ptk.-ba foglalt társasági jogig. Gazdaság és Jog. 2012. 11. sz. 8–13. Vékás Lajos: Az új Polgári Törvénykönyv elméleti elõkérdései. HVG-Orac, Budapest 2001. 21–22. Vékás Lajos: i. m. 25–26.
KISFALUDI: A JOGI SZEMÉLYEK SZABÁLYOZÁSA AZ ÚJ POLGÁRI TÖRVÉNYKÖNYVBEN
kellett tehát eldönteni azt, hogy a jogi személyekre vonatkozó szabályokat kell-e, s ha igen, milyen mértékig kell megjeleníteni az új Polgári Törvénykönyvben.
3. A két esetkör között a polgári jogi szabályozás szempontjából jelentõs különbség mutatkozik, s ez a különbség azon alapul, hogy a nem természetes személy jogalany létrehozatala és mûködési szabályainak megállapítása a létesítésben résztvevõ személy vagy személyek magánautonómiájának körébe tartozik-e vagy sem. Ha a jogi személy létesítésérõl a közjogi viszonyokra jellemzõ hierarchikus rendben születik a döntés, akkor ennek a jogi személynek az alapítására, mûködtetésére a polgári jogi szabályozás nem lehet alkalmas.8 Az ilyen szervezetek létrehozása alapvetõen nem a létesítésrõl döntést hozó személyek érdekeit szolgálja, hanem általában valamilyen közcél, közfeladat megvalósítását, vagyis már ezen a ponton túlmutat a döntésben résztvevõk magánautonómiájának körén. Amennyiben az ilyen jogalanyok létesítõje – akár jogszabályban, akár egyedi aktussal, de mindenképpen közjogi döntéssel – úgy határoz, hogy a létrehozott közjogi jogalanyt felruházza a magánjogi forgalomban való részvételhez szükséges jogosultságokkal is, akkor ez a jogalany a polgári jog számára is jogalanyként jelenik meg, de csupán a külsõ viszonyait tekintve, vagyis a polgári jog a szervezeti jogalany és más polgári jogi jogalanyok közötti viszonyokat tudja szabályozni, amely szabályozás viszont már túlmutat a jogi személyekre vonatkozó szabályokon. A másik csoportba tartozó jogalanyok esetén a jogi személyt annak alapítói saját érdekükben, saját autonóm döntésükkel hozzák létre, s az ilyen jogi személy mûködtetése is az érintett felek magánautonómiájának területére esik. Márpedig a magánautonómia viszonyainak szabályozása a szabályozás tárgyát és módszerét illetõen egyaránt a polgári jogi szabályozást igényli, s ez a tárgyi és módszerbeli azonosság lehetõvé teszi e szabályoknak a magánjogi kódexben való elhelyezését is. Összefoglalva tehát az új Ptk. azoknak a jogi személy típusoknak a részletes szabályozását tartalmazza, amelyeknek a létesítése és mûködtetése polgári jogi jogviszonyok keretében történik, s nem foglalkozik azoknak a jogi személyeknek a létesítésével, illetve mûködési szabályaival, amelyeknek e belsõ viszonyai kívül esnek a magánautonómia körén. Természetesen csábítónak tûnhetett volna egy olyan szabályozás, amely a magánjogi jogviszonyokban megjelenni képes mindenféle szervezeti jogalany-
Lásd például Sárközy Tamás: Az új Ptk. szövegtervezetérõl a gazdasági jog oldaláról. Gazdaság és Jog. 2007. 1. sz. 3–4. A közjogi jogi személyeknek ezekre a sajátosságaira hívja fel a figyelme Fazekas Marianna a 4. sz. lábjegyzetben idézett mûvében.
KÖZLÖNY
7 8
részt vesznek. Ugyanez a fordított irányban is megtörténik: olyan jogalanyok, amelyek közjogi jogviszonyokban való részvételre jönnek létre, elsõdleges feladatuk ellátása érdekében a vagyoni forgalomba is bekapcsolódhatnak, s ekként a polgári jogi jogviszonyokban is szükséges lehet jogalanyként való elismerésük.
JOGTUDOMÁNYI
2. Az evidenciának tekinthetõ, hogy a polgári jogi jogviszonyok lehetõ legteljesebb szabályozására törekvõ kódexnek a szabályozandó jogviszonyok alanyaira vonatkozó rendelkezéseket tartalmaznia kell, hiszen enélkül a szabályozás hiányos, alkalmazhatatlan lenne, illetve szükségszerûen más jogszabályokban kellene rendelkezni arról, hogy ki és milyen feltételek mellett válhat polgári jogi jogviszony alanyává. Az eltérõ jogszabályokban való szabályozás pedig magában hordozza az egyenetlen, inkoherens szabályozás veszélyét. Ugyanakkor azonban a jogalanyokra vonatkozó szabályozási szükségszerûség többféleképpen is kielégíthetõ. Az elvi lehetõségek skálája a jogviszonyok lehetséges alanyainak puszta felsorolásától a valamennyi jogalanyra vonatkozó teljes körû szabályozásig terjed. Sõt, a két véglet között is találhatunk elvileg járható utakat. Felmerült például az a gondolat, hogy a Ptk. csak a jogi személyek általános szabályait tartalmazza, de az egyes jogi személy típusok különálló jogszabályokban kerüljenek elhelyezésre, vagy csak néhány alaptípus kerüljön be a kódexbe, míg a többi jogi személyt külön jogszabályokban szabályoznák.7 Úgy gondolom, hogy ezek az elképzelések nélkülözték az elvi megalapozottságot, hiszen azt, hogy mit tekintünk a jogi személyek alaptípusainak, nem lehet objektív szempontok alapján eldönteni. Minél több típus szabályait hagyta volna ki a jogalkotó, annál többet veszített volna a kodifikáció elõnyeibõl. A Ptk. elfogadott változata egy meglehetõsen kiterjedt általános szabályozás mellett több jogi személy típus speciális szabályait is tartalmazza. Ezek a jogi személy-típusok az egyesület, a gazdasági társaságok, a szövetkezet, az egyesülés és az alapítvány. Ezeken túl az államnak, illetve a költségvetésbõl gazdálkodó jogi személyeknek a polgári jogi jogviszonyokban való részvételére találhatók csekély számú szabályok. Mi ennek a tematikának az elvi alapja? Miért ezek a jogi személy típusok kerültek szabályzásra a Ptk.-ban, s miért maradtak ki mások? A választ keresve abból érdemes kiindulni, hogy a jogi személy koncepciója nemcsak a polgári jog területén jelenik meg, szervezetek vagy vagyontömegek jogképességét más jogágak szabályozása is elismeri. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy az üzleti, vagyoni forgalomban való részvételre létrejövõ, s ekként polgári jogi értelemben jogi személynek minõsülõ alakulatok többnyire adójogi jogalanyokká is válnak, vagyis egészen más típusú, közjogi jogviszonyokban is
335
336
TANULMÁNY
nak a szabályait felöleli, ez azonban – megítélésem szerint – több hátránnyal járt volna, mint amennyi hozadéka lehetett volna. Egy ilyen megoldás mindenképpen megtörte volna a polgári jogi szabályozás tárgyának logikáját, s olyan viszonyokat is a kódex szabályozási körébe emelt volna, amelyek természetüknél fogva eltérnek a polgári jogi viszonyoktól. Természetesen lehet úgy érvelni, hogy maga az élet keveri össze ezeket a viszonyokat, s a jog nem tehet mást, mint követi ezeket a komplex viszonyokat. A tisztán közjogi viszonyok viszont biztosan nem tehetõk a polgári jogi szabályozás tárgyává, tehát ezeknek a kódexbõl való kihagyása indokolt. Indokolt ez a következetesség a szabályozás módszerét illetõen is, hiszen az alá-fölérendeltségi viszonyok nyilván nem szabályozhatóak a magánautonómia viszonyainak megfelelõ szabályozási módszerekkel, tehát a jogi személyek teljes körének részletes szabályozása nemcsak tárgyi, hanem módszertani törést is okozott volna.
JOGTUDOMÁNYI
KÖZLÖNY
4. A szabályozás tárgyát illetõen felmerült az a probléma is, hogy az egyébként magánjogi jogviszonyok keretében mûködõ jogi személyekre is vonatkoznak olyan szabályok, amelyek nem illeszkednek a polgári jogi szabályozás tárgyi és módszertani kereteibe, s ezeknek a szabályoknak a polgári jogi szabályoktól való elválaszthatatlansága miatt az ilyen komplex jogterületeknek a Ptk.-ba való beillesztése nem indokolt. Sárközy Tamás a gazdasági társaságok jogának a Ptk.ban való megjelenítésével kapcsolatban fejtette ki aggályait. Álláspontja szerint „A gazdasági társaságok joga alapvetõen tényleg civiljogi természetû, de a polgári jog törzsanyagához képest szervezeti vonatkozásai miatt jelentõs mértékben eltérõ jellegû, a polgári jog más területein is érzékelhetõ átlagos komplexitáshoz képest jogágazatilag jóval komplexebb, a polgári jog alapterületein is megnyilvánuló változásképességnél jóval flexibilisebb és progresszívebb, állandósultan modernizálódó jogterület.”9 Ebbõl számára az a következtetés adódik, hogy „a gazdasági társaságok joga (…) ’harmonikusan’ (…) épphogy nem építhetõ be a Polgári Törvénykönyvbe.”10 Megítélésem szerint a gazdasági társaságok mûködéséhez valóban kapcsolódnak a polgári jogon kívül más jogágakba tartozó szabályok (ld. például a cégbejegyzés eljárási szabályait, a társaságokra vonatkozó nyilvánossági, közzétételi szabályokat, a törvényessé-
2013. JÚLIUS–AUGUSZTUS
gi felügyeletre vonatkozó szabályokat, értékpapírjogi szabályokat), ezek azonban jogforrási szinten eddig is viszonylag jól elkülönültek a társasági anyagi jogi szabályoktól, s a szabályozásnak a Ptk.-ba illesztése ezen a helyzeten nem kell, hogy rontson. Sõt az eddigieknél is gondosabban lehetett ügyelni arra, hogy a kódex szabályozási tárgyába és módszerében nem illeszkedõ normák ne kerüljenek be a törvénykönyvbe, illetve a korábban más jogszabályokban megjelenõ polgári anyagi jogi normák is a helyükre kerüljenek. Ez a törekvés természetesen nem valósulhatott meg tökéletesen. Kivételesen elõfordul, hogy a Ptk. nem tisztán polgári anyagi jogi szabályokat tartalmaz, de ennek mértéke oly csekély, hogy ez nem töri meg a kódex egységes szerkezetét. Ez érvényesül álláspontom szerint a gazdasági társaságok Ptk.-beli szabályozásánál is. A Ptk. nem azt tûzte ki célul, hogy a gazdasági társaságok mûködéséhez szükséges valamennyi jogi normát összegyûjtse és egységesen szabályozza.11 Ha pedig az anyagi jogi szabályokat elkülönülten szabályozzuk, akkor – annak ellenére, hogy tudatában lehetünk annak, hogy a társaságok mûködésére más szabályok is vonatkoznak, s ekként a társasági jog komplex jogterület – az anyagi jogi szabályozás jó helyen lehet a Polgári Törvénykönyvben: abból sem tárgya, sem szabályozási módszere miatt nem lóg ki.12 Nem vitásan a társasági viszonyoknak vannak az árucsere viszonyokhoz képest eltérõ sajátosságai, amelyek alapvetõen a társaságok szervezeti jellegébõl adódnak. Sárközy Tamás ebbõl a sajátosságból is arra következtet, hogy a társasági jog anyaga nem illeszkedhet szervesen a Polgári Törvénykönyvbe. Álláspontja szerint „A polgári jog külsõ mellérendeltségi jogviszonyokra rendelt dogmatikával rendelkezik. ezért nehéz alkalmazni a szervezeti vonatkozásokra, amelyek szükségképp belsõ jellegûek és sokszor vertikális relációval is rendelkeznek. A polgári jog nem tud mit kezdeni a szabályzatokkal, a szervezeten belüli szervi jogalanyisággal, a belsõ megállapodásokkal.”13 5. Megítélésem szerint azonban a gazdasági társaságok esetében a társaságon belüli viszonyok is egymás mellé rendelt, egyenjogú szereplõk magánautonómiaviszonyai, amelyeket alapvetõen megállapodások – akár jogi értelemben formalizált, akár csupán tartalmilag érzékelhetõ megállapodások – uralnak. A társa-
9 Sárközy Tamás: Gazdasági társaságok a Polgári Törvénykönyvben? Magyar Jog. 2008. 12. sz. 797. 10 Sárközy Tamás: i. m. (9. jegyzet) 796–797. 11 Ehhez hasonló elképzelést Sárközy Tamás vetett fel egy lehetséges Kereskedelmi Törvény koncepciójának felvázolásával, ahol valóban egy jogszabályba kerültek volna a társasági anyagi jogi, a cégjogi, csõdjogi, számviteli szabályok. Sárközy Tamás: A Kereskedelmi Törvénykönyv esetleges koncepciója. Gazdaság és Jog. 1999. 4. sz. 6. 12 Úgy tûnik, hogy ezt a kritika is hajlandó elismerni azzal, hogy éppen ezt az egynemû szabályozást tekinti a korábbi állapothoz képest veszteségnek. Sárközy Tamás szerint „A gazdasági jog szempontjából azonban a társasági jog Ptk.-ba beépítésének legnagyobb nehézsége a társasági jog belsõ jogági komplexitásának megszûnése. A társasági jog alapvetõen civiljog, ugyanakkor a Gt. a többi jogág elé is nyitott volt: közjogi, közigazgatási, pénzügyi, számviteli, munkajogi, peres és peren kívüli eljárási szabályok szép számban találhatók a társasági törvényben.” Sárközy Tamás: A gazdasági jog és az új Polgári Törvénykönyv. Gazdaság és Jog. 2012. 3. sz. 5. 13 Sárközy Tamás: i. m. (9. jegyzet) 798.
KISFALUDI: A JOGI SZEMÉLYEK SZABÁLYOZÁSA AZ ÚJ POLGÁRI TÖRVÉNYKÖNYVBEN
sági szervek egymáshoz való viszonya e szerveket alkotó személyek érdekeit tükrözi. A hierarchikus viszonyok minõségileg nem terjednek túl azon, amit egy polgári jogi jogviszony keretében is meg lehet konstruálni. Gondoljunk például arra, hogy egy megbízási szerzõdés keretében is az ügy ura a megbízó, s a megbízott az õ érdekében, az õ utasításai szerint köteles eljárni, ebben az értelemben tehát itt is hierarchikus viszonyok alakulnak ki, de ettõl még a polgári jogi jogviszony keretei között maradunk. A fentieken túlmenõen a belsõ és külsõ viszonyok megkülönböztetése viszonylagos. A társaságon belül is elkülönült, egymás mellé rendelt jogalanyok egymással szembeni – tehát ebben az értelemben – külsõ viszonyai jelennek meg. Az ügyvezetés és a tagság, a kisebbség és a többség közötti viszonyok például a társaságon belüli viszonyok, de mégis jól azonosítható, önálló jogalanyok egymással szembeni, egymáshoz képest külsõ jogviszonyairól van szó. Jól érzékelhetõ ez például a vezetõ tisztségviselõknek a társasággal szembeni felelõssége körében, amely nyilván mindenki máshoz képest a társaság belsõ ügyeinek körébe sorolható, azonban a felelõsségi viszony alanyainak szempontjából az egymással szembeni viszony egyértelmûen külsõ viszony. A fentieken túl fölvetõdtek még olyan szempontok, amelyek szerint pusztán a szabályozás terjedelme miatt indokolt lehetne az egyes jogi személyekre vonatkozó részletes szabályoknak külön törvényekben való elhelyezése, mert a nagy mennyiségû szabály megtöri, szétfeszíti a Ptk. szerkezetét. Nos, ezt a problémát a Ptk. könyvekre tagolásával véleményem szerint jól lehetett kezelni. Az egyes könyvek viszonylagos önállósága, ugyanakkor a törvény egészébe való illeszkedése lehetõvé teszi, hogy viszonylag nagy mennyiségû szabályanyag is kezelhetõ módon kerülhessen be a Ptk.-ba.
III. A jogi személyek általános szabályai
ugyanis ma még indokolatlan eltérések vannak egyes jogi személyek között, akár a nyilvántartásba vételre, a megalakulásra, akár a jogi személy megszûnésére vonatkozó szabályozás tekintetében. Ez különösen akkor szembetûnõ, amikor két különbözõ jogi személy azonos jellegû gazdasági vagy más tevékenységet folytat. Számos olyan rendelkezés található a külön törvényekben, amelyek megfelelõ absztrahálásával minden jogi személyre vonatkozó általános szabályozást lehet kialakítani, természetesen megengedve az indokolt eltéréseket a jogi személyek egyes fajtáinál.”14 Ezeknek az elveknek megfelelõen elsõsorban az általánosítás eszközét alkalmazva állt össze a jogi személyekre vonatkozó általános szabályok köre.15 Olyan szabályok kerültek ide, amelyek korábban több jogi személy típusnál is azonos vagy hasonló tartalommal jelentek meg, illetve amelyek esetén a tartalmi eltérések nem voltak indokolhatók, s megalkotható volt egy mindegyik jogi személy típusra alkalmazható általános norma. Az általános szabályok között jelentek meg továbbá olyan normák is, amelyek korábban nem mindegyik jogi személy típusnál voltak fellelhetõk, de amelyekrõl a jogalkotó úgy ítélte meg, hogy a szabályozási szükséglet mindegyik jogi személynél azonos tartalommal jelentkezik, s ezért indokolt lehet egy korábbi speciális szabály általánosítása. 2. A fenti módszerekbõl két következmény adódik. Egyrészt a jogi személyekre vonatkozó általános rész a jogi személy típusokra vonatkozó joganyag felett a szabályozás olyan rétegét alkotja, amely mindegyik jogi személy típusnál alkalmazásra kerül. Így valósul meg a kodifikációnak az a sajátossága, amely a megfelelõ absztrakció eredményeként rövidítést, a felesleges ismétlések elkerülését teszi lehetõvé. Ebben az értelemben a jogi személyek szabályozásának általános része nem csupán elvi tételeket, alapelveket foglal magában, hanem olyan tételes normákat, adott esetben részletszabályokat, amelyek általános jellege abból adódik, hogy ugyanolyan tartalommal alkalmazandóak minden jogi személy típusnál, vagy ha nem is mindegyiknél, de többnél. Az általános rész fentebb leírt kialakításának másik következménye, hogy általános normaként köszönnek vissza olyan szabályok, amelyekkel korábban egy-egy jogi személy típusnál találkozhattunk csupán. Ez pedig könnyen keltheti azt a látszatot, hogy a forrásként szolgáló jogi személy típus szabályait ültettük rá mesterségesen az összes jogi személyre.16 Holott inkább
KÖZLÖNY
14 Petrik Ferenc: A Polgári Törvénykönyv „A személyek” címû könyvének szabályozási koncepciója (Vitaindító tézisek). Polgári Jogi Kodifikáció. 2001. 4–5. 15. A jogi személyekre vonatkozó általános szabályok bõvítését Sárközy Tamás is indokoltnak tartotta. Álláspontja szerint „az, hogy a jelenlegi Ptk. jogi személyekre vonatkozó általános szabályai nem megfelelõek, köztudott, kétségkívül nagyon hiányosak is, bõvítésük indokolt.” Sárközy Tamás: Alternatív javaslat a „Jogi személyek általános szabályai”-ra. Polgári Jogi Kodifikáció. 2005. 4–5. sz. 34. 15 A mennyiségi változás ezen a téren is szembetûnõ. A hatályos Ptk.-ban a jogi személyekre vonatkozó általános (tehát nem egy-egy jogi személy típusra vonatkozó) szabályok mindössze három szakaszt (28–30. §§) tesznek ki (de ebben – némi rendszertani töréssel – már benne vannak az államra mint jogi személyre vonatkozó speciális szabályok is), míg az új Ptk.-ban ez a szabályanyag 62 §-t ölel fel. 16 Ezt a kritikát fogalmazza meg Petrik Ferenc: Az új Polgári Törvénykönyv tervezeteivel kapcsolatos dilemmák. Magyar Jog. 2011. 2. sz. 66.
JOGTUDOMÁNYI
1. Abban a kérdésben viszonylagos egyetértés volt már a kodifikációs folyamat kezdetén, hogy a jogi személyekre vonatkozó általános szabályok megerõsítésre szorulnak a Polgári Törvénykönyvben. Petrik Ferenc a jogi személyekre vonatkozó szabályozás elsõ koncepció-tervezetében úgy fogalmazott, hogy „a jogi személyre vonatkozó általános rész hiányt pótolna,
337
338
TANULMÁNY
alkalmazhatóak egyik vagy másik jogi személy típusnál, ez nem eredményezhet megoldhatatlan problémát, hiszen akkor nyilván mellõzni fogják az alkalmazást.
KÖZLÖNY
4. Ami a társasági jogi megoldások általános szabályok szintjére emelését illeti, úgy gondolom, hogy funkcionális megközelítésben minden esetben támogatható megoldásról van szó. Például a jogi személyek alapításának érvénytelensége a társasági jogon túlmutató kérdés, hiszen mindegyik jogi személynél konfliktust okoz az, ha a jogi személy állami elismerése, közhiteles nyilvántartásba való bejegyzése után az alapítás érvénytelenségére hivatkozva akarnák megfosztani az alapító aktust annak joghatásaitól, s így – akár a létesítésre visszamenõ idõbeli hatállyal – eltüntetni a jogi személyt. Ezt a problémát indokolt lehet minden jogi személyre kiterjedõen szabályozni. A jogi személyek szervezetét illetõen is lehetõség kínálkozik a szabályozás általánosítására, hiszen szervezeti jellegükbõl adódóan hasonló viszonyok jelennek meg a különbözõ jogi személy típusok körében. Mivel a jogi személy keretében mûködtetett vagyont érintõ döntések nem hozhatók meg elõzetesen, a jogi személy létesítésekor, ezért szükségszerûen folyamatos döntési kényszer jelenik meg e szervezetekben, ezért a döntési jogkörök megosztása, a döntéshozatal szabályozása mindegyik jogi személynél jelentkezõ igény. Hasonlóképpen minden jogi személynél elõfordulhat, hogy a vagyon mûködtetésével kapcsolatos irányítási tevékenység önállósul, s e tevékenység ellátásra sajátos státusz alakul ki a jogi személy szervezetén belül. Ugyanígy a jogi személy tagjai (alapítói) és az ügyvezetést ellátó személyek közötti távolság növekedésével megjelenhet az igény az ügyvezetés ellenõrzését ellátó szerv mûködtetésére, függetlenül attól, hogy egyesületrõl, gazdasági társaságról vagy akár alapítványról van-e szó. Miért kellene ezeket az intézményeket külön-külön, speciális, csakis egy-egy jogi személy típusra érvényes szabály keretében rendezni, ha a szabályozott jelenség funkciója, s ezért a funkció megvalósulása során kialakuló konfliktusok is hasonlóak? A kezdeti félreértések után egyértelmûvé vált, hogy egy szabálynak az általános rendelkezések között való megjelenése nem azt jelenti, hogy azt a szabályt, a szabályozott intézményt kötelezõ módon minden jogi személy típusba tartozó jogi személynél kötelezõen alkalmazni kellene. Abból például, hogy a felügyelõ bizottságról a jogi személyek általános szabályai (is) rendelkeznek, nem következik, hogy minden jogi személynél kötelezõen felügyelõ bizottságot kellene mûködtetni. Csupán az következik ebbõl a szabályozásból, hogy ha valamely jogi személynél jogszabály kötelezõ-
3. Az ilyen elvek szerint kialakított általános részi szabályozás erõs kritikát kapott. Sárközy Tamás 2005ben megfogalmazott véleménye az általános rész „a) túlszabályozó, b) el-kereskedelmi jogiasítja, illetve közjogiasítja az összes jogi személyt, c) indokolatlanul uniformizálja a jogi személyeket, d) túlzott akadályokat támaszt a szabad szervezetalakítással szemben, e) elbürokratizálja a jogi személyek mûködését.”17 Egy 2008-as írásában az általános részt illetõ kritikáját két pontba sûríti, mondván „…a tervezet alapvetõ hibája – egymással összefüggésben – a jogi személyek általános szabályainál, hogy – túlszabályoz, és ennek keretében olyan intézményeket állít modellként valamennyi jogi személy számára, amelyek csak a jogi személyek egyes fajaira jellemzõk, azaz a kisebbségi jogintézménybõl lesz általános minta, – olyan társasági jogi megoldásokat tesz a jogi személyek általános normájává, amelyeknek a gazdasági társaságok körén kívül nincs létjogosultságuk.”18 A kritika lényege tehát, hogy az általános szabályok túlzott mennyiségûek, mégpedig azért, mert olyan társasági jogi szabályokat általánosítanak, amelyek egyáltalán nem alkalmazhatóak más jogi személyek esetén, vagy alkalmazhatóak ugyan, de nem kívánatos modellként felkínálni más jogi személyek számára.19 Úgy hiszem, az egyértelmûen megállapítható, hogy a „túlszabályozás” ebben az összefüggésben nem mennyiségi kérdés. Nincs olyan objektív mérce, amivel meg lehetne állapítani, hogy milyen mennyiségû általános szabályra van szükség a jogi személyek szabályozásánál. Az egyetlen kérdés, ami alappal felvethetõ, hogy az általános szabályok között szereplõ normák alkalmasake minden vagy több meghatározott jogi személy típusnál betölteni szabályozási funkciójukat. Ha igen, akkor mindegy, hogy milyen mennyiségrõl van szó, s véleményem szerint az is közömbös, hogy hol lelhetõk fel az adott szabálynak elõzményei a jogrendszerben. Ami az alkalmazhatatlan szabályokat illeti, ilyenre nem találtam példát, s a kritikus hozzászólásokban sem jelöltek meg ilyet. Az nyilvánvalóan más kérdés, hogy a szabály alkalmazását szükségesnek, kívánatosnak tartjuk-e, s megítélésem az sem az alkalmazhatatlanság jele, ha egy-egy jogi személy típus szabályozása körében a jogalkotó tudatosan eltért az általános részi szabálytól. Mégis feltéve (de meg nem engedve), hogy az általános részi szabályok között vannak olyanok, amelyek nem
JOGTUDOMÁNYI
arról van szó, hogy az adott jogi személynél kidolgozott szabály képes minden más jogi személy típusnál is kielégíteni a szabályozási szükségletet, s ezért volt indokolt egy logikai szinttel feljebb helyezni.
2013. JÚLIUS–AUGUSZTUS
17 Sárközy Tamás: i. m. (14. jegyzet) 34. 18 Sárközy Tamás: i. m. (9. jegyzet) 801. 19 Szintén a jogi személyek általános szabályainak „társaságosítását” rója fel az új Ptk.-nak Sárközy Szabolcs: A harmadik Gt.-tõl a Ptk.ba foglalt társasági jogig. Gazdaság és Jog.2012. 11. sz. 8.
KISFALUDI: A JOGI SZEMÉLYEK SZABÁLYOZÁSA AZ ÚJ POLGÁRI TÖRVÉNYKÖNYVBEN
vé teszi, vagy az arra jogosult döntéshozók kötelezettség nélkül is elhatározzák felügyelõ bizottság alakítását és mûködtetését, akkor – akármilyen típusú jogi személyrõl legyen is szó – a létrehozandó felügyelõ bizottságra az általános szabályok alkalmazandóak (figyelembe véve a szabályozás eltérést engedõ jellegét is, amivel a következõ pontban foglalkozunk). Egyes vélemények szerint azonban ez a szabályozást is túlzott és elhibázott. Sárközy Tamás azt veti föl, hogy „A Ptk. nem kötelezõ szabályai is azonban magatartásmintát képeznek, sugallnak. Az a rendes egyesületalapítvány, amelynek van felügyelõbizottsága, van könyvvizsgálója, hiszen a Ptk.-ban van ilyen. És ez az, ami szerintem helytelen,…”20 Azt, hogy egy nem kötelezõ norma mit sugall, nehéz megítélni, erre empirikus adatok aligha állhatnak rendelkezésre. Attól tartok, hogy ebben az esetben Sárközy Tamás aggályai nem megalapozottak. A gazdasági társaságokról szóló törvények eddig is a gazdasági társaságokra vonatkozó általános szabályként rendelkeztek a felügyelõ bizottságokról, holott csak a társaságok egy kis részénél volt kötelezõ ilyen szerv létesítése. Nem volt megfigyelhetõ olyan jelenség, hogy csupán azért, mert a tagok ott olvashatták az általános részben a vonatkozó rendelkezéseket, ezt olyan sugallatként fogták volna föl, amelynek alapján akkor is tömegesen felügyelõ bizottság létesítése mellett döntöttek volna, amikor ez nem volt szükségszerû. De hozhatunk analógiát a szerzõdések jogból is. A törvény általános szabályként rendelkezik különféle biztosítékokról, ami nem jelenti azt, hogy a felek ne köthetnének és ne kötnének szerzõdés mindenféle biztosíték nélkül, illetve ne választanák ki az adott viszonyra legalkalmasabb biztosítékot a többi – szintén szabályozott – biztosíték mellõzésével. Nem gondolom, hogy a jogi személyek esetén másként alakulna a helyzet, s az érintettek az egyébként világosan nem kötelezõ normákat csak azért alkalmaznák akaratuk, érdekük ellenére, mert azok általános rendelkezésként jelennek meg.
IV. A jogi személyek szabályozásának módszere
szabályozásra kiható következményei vannak, mint a szabályozás tárgyával kapcsolatos döntéseknek. A Polgári Törvénykönyv hagyományos alkotóelemeivel kapcsolatban jól megállapodott elvek alakultak ki a szabályozás módszerét illetõen. Ennek eredményeként közhelynek számít, hogy a szerzõdési jog szabályozása diszpozitív módszerrel történik, azaz a felek közös megegyezéssel a szerzõdésüket egyébként szabályozó norma tartalmától általában eltérhetnek. Más területeken azonban az eltérés lehetõsége nem merül föl, hiszen például a dologi jogi viszonyokban – mivel abszolút szerkezetû jogviszonyokról van szó – föl sem merülhet, hogy az érintettek közös megegyezése kialakulhatna. A jogi személyek Ptk.-beli szabályozása – a már többször emlegetett igen hézagos, hiányos volta miatt – nem foglalkozott a szabályozás jellegének kérdésével, amibõl az következik, hogy az a kevés norma, ami megjelent a Ptk.-ban, feltétlen érvényesülést igényelt, hiszen ez a jogi norma alapállapota, s az ettõl való eltérés kifejezett rendelkezést igényel. Közismert azonban, hogy a gazdasági társaságok jogi szabályozása körében a szabályozás módszerének kérdése határozottan fölvetõdött, s elméleti és joggyakorlati viták mellett a szabályozás módszere jelentõs változáson esett át. A gazdasági társaságokról szóló szabályozás eleinte a részvénytársaságok kivételével a társasági jogi normáktól való eltérés lehetõségét mondta ki általánosságban, s esetenként rendelkezett arról, ha az általános szabálytól eltérõen tiltani kívánta az eltérést. Késõbb azonban a jogalkalmazási problémákat, a visszaélések veszélyeit érzékelve gyökeres fordulatot tett, s általánossá tette az eltérést nem engedõ szabályozást, ami viszont az eltérés kivételes lehetõségeinek egyedi kimondását igényelte. 2. Pusztán ebbõl a változásból leszûrhetõ az a következtetés, hogy a társaságokra vonatkozó szabályozás kógens, vagy diszpozitív volta nem eleve elrendelt, nem logikailag szükségszerû. Ezért nem volt indokolatlan felvetni és megvizsgálni ezt a kérdést a jogi személyek újabb, átfogó szabályozása mellett. Persze, rögtön felvethetõ a kérdés, hogy nem jelent-e csúsztatást az, ha a gazdasági társaságoknál felvetõdõ kérdést általánosságban kezdjük vizsgálni a jogi személyeknél.21 Sárközy Tamás szerint vannak olyan jogi személy típusok, amelyeknél a létesítés nem szerzõdéssel történik, s ezért az a feltétel, hogy a felek a szerzõdésükben térhetnek el a törvényi rendelkezésektõl, soha nem teljesülhet, tehát a diszpozitivitás kérdése fel sem vethetõ. Példaként említi az alapítványt,22 to-
KÖZLÖNY
20 Sárközy Tamás: i. m. (9. jegyzet) 801. 21 Sárközy Tamás: i. m. (12. jegyzet) 6. 22 Sárközy Tamás egy interjúban így érvelt: „A jogi személyek általános szabályai között szerepel egy olyan szabály, mely szerint minden jogi személynél – tehát pl. az alapítványnál is, ahol diszpozitivitásról eleve nem lehet szó, mert az alapító egyedül van – mód van arra, hogy az alapítók eltérjenek a Ptk.-tól a felek egymás közötti viszonyában, de szervezeti és mûködési kérdésekben is.” A jogi személyek szabályozása az új Ptk.-ban. Sárközy Tamás: Az útnak csak a felén járunk… Pesti Ügyvéd. 2012. 11. sz. 5. Csak a rend kedvéért jegyzem meg, hogy egy alapítványt több személy is alapíthat, nem szükségszerû tehát, hogy az alapító egyedül legyen.
JOGTUDOMÁNYI
1. Az elõzõ pontokban tárgyalt kérdésekhez képest látszólag szûkebb problémát jelent a szabályozást módszerének kérdése, valójában azonban ugyanúgy a teljes
339
340
TANULMÁNY
JOGTUDOMÁNYI
KÖZLÖNY
vábbá azokat a jogi személyeket, ahol a létesítõ okiratot alakuló közgyûlés fogadja el (pl. egyesület vagy szövetkezet).23 Úgy gondolom, hogy ez esetben sem az elnevezéseknek, hanem a tartalomnak kell elsõdlegességet biztosítani. Ha a diszpozitivitást úgy definiáljuk, hogy annak fogalmi elemeként határozzuk meg azt, hogy az eltérés csak szerzõdésben történhet, akkor a Ptk. szabályozása valóban nem diszpozitív. De ez nem változtat azon a szabályon, amely megengedi, hogy a létesítõ okirat (ami lehet társasági szerzõdés vagy alapító okirat vagy alapszabály is) megalkotói a létesítõ okiratban a törvényi feltételektõl eltérõ szabályokat állapítsanak meg. Így, ha az alapító egyetlen személy, vagy a létesítõ okiratot többségi döntéssel fogadják el, a jogszabálytól való eltérés lehetõsége akkor is értelmezhetõ. Megítélésem szerint a szabályozás módszerérõl való döntést a jogi személyek jellegével kapcsolatos felfogásunk kell, hogy meghatározza. A szabályozás módszerét ahhoz kell igazítani, hogy a jogi személyeket a tagok, vagy alapítók magánautonómiájának körébe tartozó jelenségként fogjuk-e fel, vagy ezt a jellegzetességet háttérbe szorítva az intézményi jelleget kívánjuk kidomborítani. Ahogy azt már a szabályozás tárgyával kapcsolatban jeleztem, álláspontom szerint a Ptk.-ban szabályozott jogi személyek esetében a magánautonómia elsõdlegességét kell biztosítanunk: a magánjogi jogi személyek nem az alapítókon kívüli célokat hivatottak szolgálni, különösen nem lehetnek az állami akarat megvalósításának eszközei.24 Ez pedig egyformán igaz a gazdasági társaságokra, egyesületekre, szövetkezetekre, alapítványokra is, tehát nem indokolatlan, hogy ezek mindegyikénél mérlegelje a jogalkotó, hogy vajon ragaszkodni kell-e az eltérést nem engedõ szabályozáshoz. 3. Véleményem szerint a törvényalkotó helyesen döntött, amikor a jogi személyek esetén általános szabályként mondta ki az eltérõ szabályozás lehetõségét.25 Ezen az úton ugyanis lehetõvé teszi, hogy az érintett felek a magánautonómiájuk keretei között, saját céljaik elérése érdekében létrehozott szervezeteiket a saját igényeiknek megfelelõen alakíthassák, a jogi személy és az abban érdekeltek egyedi sajátosságai, viszonyai alapján rendezzék a jogi személy szabályait. Ellenkezõ esetben, azaz, ha a törvény nem engedi meg általánosságban az eltérést, akkor a jogalkotóra hárul az a megoldhatatlan feladat, hogy felmérjen minden szóba jöhetõ eltérési lehetõséget, s azokról egyenként eldöntse, hogy megengedhetõ-e vagy sem.
2013. JÚLIUS–AUGUSZTUS
Ha ezt a munkát a jogalkotó elmulasztja, akkor bizonyosan lesznek olyan esetek, amikor indokolatlanul korlátozza a feleket a jogi személyekkel kapcsolatos viszonyaikban. Úgy gondolom, hogy ez az a pont, ahol világosan kirajzolódik, hogy a szabályozás módszerérõl való döntés nem pusztán kodifikációs technika kérdése. Nem arról van szó, hogy össze kell számolni, milyen alapállás mellett kell több kivételes szabályt beiktatni a törvénybe, hiszen az eltérést nem engedõ szabályozás esetén egy át nem látható, elõre nem felmérhetõ halmazt kellene megvizsgálni, mivel a felek igényei szinte végtelen variációs lehetõségeket hordoznak magukban. Azt tehát, hogy az eltérést nem engedõ szabályozás mellett mit kellene mégis megengedni, nem számba vehetõ, nem szabályozható még megközelítõ találati pontossággal sem. Ezért tûnik helyesebbnek az eltérést engedõ szabályozás, mert ez lehetõvé teszi a feleknek, hogy saját igényeiknek, érdekeiknek megfelelõen alakítsák viszonyaikat, s így a számukra leghatékonyabb megoldásokat valósítsák meg. 4. Természetesen ez a szabadság nem lehet korlátlan. A jogi személyek létesítésével önálló, a tagjaitól, alapítóitól elkülönült jogalany jön létre, amely polgári jogi jogviszonyokra lép, külsõ viszonyokat létesít, s ekként a rá vonatkozó szabályok hatással lehetnek külsõ viszonyaira is. Márpedig a polgári jog szabályozásának alapelve az, hogy kerülnie kell az olyan helyzeteket, amelyekben meghatározott személyek által hozott döntések a döntéshozókon kívüli személyekre hárítanak következményeket. Erre figyelemmel a törvény meghatározza a jogszabálytól eltérõ szabályozás lehetõségének körét – a jogi személy alapítóinak és tagjainak egymáshoz, illetve a jogi személyhez fûzõdõ viszonyait, a jogi személy szervezetével és mûködésével kapcsolatos viszonyokat –, továbbá azokat az eseteket, amelyekben tilos az eltérés. A tilalmak felállításának elvi szempontjai kell, hogy legyenek. A jogalkotó nem tetszése szerint, hanem nyomós, védelemre szoruló érdekek megóvása érdekében avatkozik be a magánautonómia viszonyaiba, s ez a beavatkozás akkor igazolható, ha a jogalkotó számot tud adni a tilalom okairól. Az eltérést nem engedõ szabályozás egyik nagy hátránya, hogy ott az a kérdés, hogy miért tiltunk bizonyos szabályozási alternatívákat, fel sem merül, hiszen a tilalom általános, nem egyenként kell róla dönteni, s egyébként sem mérhetõ fel a lehetséges alternatívák köre. Nos, az itt jelzett szempontok értelmében a jogalkotó a jogi személy hitelezõit, a jogi személy munkavál-
23 Sárközy Tamás: i. m. (12. jegyzet) 6. 24 Közismert tény, hogy a gazdasági társaságok fejlõdéstörténetében is megfigyelhetõ az államtól való kezdeti szoros függés után az államtól való fokozatos elszakadás, amelynek végeredményeként az állam már csak normatív feltételeket állapít meg, s ezek teljesítése esetén egyedileg nem avatkozik be a társaságok alapításába. 25 2013. évi V. törvény 3:4. §
KISFALUDI: A JOGI SZEMÉLYEK SZABÁLYOZÁSA AZ ÚJ POLGÁRI TÖRVÉNYKÖNYVBEN
lalóit, a jogi személy kisebbségi tagjait, illetve az állam által gyakorolt törvényességi felügyeleten keresztül a társadalom egészét tekinti olyan csoportoknak, amelyeknek a törvényben biztosított jogait a felek közös akarattal sem tehetik félre. Fontos hangsúlyozni, hogy az eltérõ szabályozás lehetõsége csak a polgári jogi szabályokra vonatkozik, s külön rendelkezés nélkül nyilvánvalóan nem ad felhatalmazást arra, hogy a Ptk. hatókörén kívül esõ szabályoktól is eltérjenek a felek.
nek, amelyek egy-egy szabály eltérést engedõ vagy éppen nem engedõ jellegének kérdésében foglalnak állást. Kétségtelen, hogy a normatív módon megfogalmazott tilalom alkalmazása hordoz magában némi bizonytalanságot, hiszen annak megállapítása, hogy a jogi személy létesítõ okiratában szereplõ, s a törvényi szabályozástól eltérõ rendelkezés sérti-e valamely megnevezett csoport érdekeit, jogalkalmazási, jogértelmezési tevékenységet igényel, s a jogértelmezés mindig hordoz magában némi bizonytalanságot. 6. Éppen ez a jogalkalmazási bizonytalanság vált ki erõteljes kritikát az új szabályozási módszerrel szemben. Az ellenzõk szerint teljes jogbizonytalanságot okoz, hogy nem lehet tudni, mely szabálytól és milyen tartalommal lehet eltérni, s mely szabály esetén tilos az eltérés. Sárközy Szabolcs szerint például az eltérés lehetõségének megítélése szubjektív alapon fog történni,27 s ez okoz majd jogbizonytalanságot. Sárközy Tamás is úgy érvel, hogy az eltérést engedõ szabály általános jogbizonytalanságot fog eredményezni.28 Megítélésem szerint azonban ezek az általános káoszt vizionáló elõrejelzések nem megalapozottak. Egyrészt azok a felek, akik áldozatai lehetnek az esetleges jogbizonytalanságnak, könnyedén elkerülhetik ezt, ha a nem teljesen egyértelmû esetekben tartózkodnak a jogszabálytól való eltéréstõl, ez esetben ugyanis kiküszöbölnek mindenféle bizonytalanságot. Másrészt pedig nem gondolom, hogy az eltérés lehetõségét kizáró szempontok valóban szubjektívak lennének. Azt, hogy egy jogi norma milyen objektív szabályozási célt szolgál, objektíve milyen érdekek védelmét látja el, egy szakképzett jogásznak fel kell tudni ismerni, s ehhez képest objektív ismérvek alapján kell tudni meghatározni, hogy a normától való eltérés veszélyeztet-e valamilyen feltétlen védendõ érdeket. Ilyen objektív ismérvek alapján például aligha lehet komolyan felvetni, hogy a tagok mögöttes felelõssége nélkül mûködõ gazdasági társaságok esetén a jegyzett tõke minimumát elõíró szabályban meghatározottnál alacsonyabb mértékû tõke biztosításáról rendelkezhetnek-e a tagok az alapító okiratban.29 A jegyzett tõke minimuma ugyanis alig vitatható módon egyértelmûen a hitelezõi érdekek védelmét szolgálja, s ekként beleesik abba a körbe, amely szabályoktól a hitelezõk hátrányára nem lehet eltérni. Természetesen ezeknek az objektív szempontoknak a felismerésében, értékelésében lehetnek majd egye-
KÖZLÖNY
26 Ahogy erre hivatkozik Sárközy Tamás: i. m. (12. jegyzet) 6. oldal. Véleményem szerint az nem okoz problémát, ha egy jogi személynél nem fordulhat elõ kisebbség, hiszen akkor a kisebbséget védõ jogszabályok félre tétele sem fordulhat elõ. 27 Sárközy Szabolcs: i. m. 13. 28 Sárközy Tamás: i. m. (12. jegyzet) 6.; i. m. (22. jegyzet) 5. 29 Több szerzõ is kétségbe vonta a minimum tõke hitelezõvédelmi rendeltetését, illetve kételyét fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy a bíróságok egyöntetûen meg fogják-e állapítani a vonatkozó szabályoknak ezt a célját, s ekként kimondják-e majd, hogy ezektõl a szabályoktól nem lehetséges az eltérés. Sárközy Szabolcs: i. m. 13.; Sárközy Tamás: i. m. (22. jegyzet) 5.
JOGTUDOMÁNYI
5. A felsorolt és feltétlen védelemre érdemes személyi körbõl talán kirí a kisebbségi tagok csoportja. Nem azért, mert nem minden jogi személynél értelmezhetõ ez a fogalom,26 hanem sokkal inkább azért, mert a kisebbség résztvevõje annak a megállapodásnak, amellyel a jogszabálytól való eltérés történik, s így akár azt is mondhatnánk, hogy a kisebbség mint szerzõdõ fél képes lehet a saját érdekeinek védelmére, törvényi védelemre tehát nem szorul. Ezzel szemben azonban éppen a kisebbségi mivolta miatt nincs abban a helyzetben, hogy érdemben befolyásolja az egyszer már megkötött megállapodást, éppen ezért szükséges az érdekében beavatkozni és tiltani az érdekeit sértõ eltérõ szabályozást. E szempontok és védelemre szoruló csoportok védelmében az új Ptk. kétféle módszerrel lép föl. Egyrészt olyan szabályok esetén, ahol a tilalom egy általánosan megfogalmazott normából nem lenne levezethetõ, esetenként, kifejezett normával mondja ki az eltérõ szabályozás tilalmát. Ezek mellett másrészt az egyedi tiltó rendelkezések mellett ugyanakkor megjelenik egy általánosan, normatív módon megfogalmazott tilalom, amely felsorolja azokat – a fentebb említett – védendõ érdekeket, amelyek abszolút érvényesülésre tarthatnak igényt, s amelyek sérelmére nem lehet a törvényi szabályozástól eltérni. E kétféle megközelítéssel a jogszabály remélhetõleg minden olyan esetkört lefed, amelyben a törvényi tilalomtól való eltérés nem megengedhetõ. Az 1988-ban bevezetett, eltérést engedõ szabályozás mellett világossá vált, hogy vannak olyan szabályok, amelyeknél nem szerepel ugyan az eltérés tilalmát kimondó szabály, a felmerülõ érdekkonfliktusokra tekintettel azonban a bíróságok mégis megállapították, hogy az eltérés nem megengedett. Csakhogy annak idején az ilyen jellegû állásfoglalások mögül valójában hiányzott a jogszabályi háttér. Most a normatív tilalmi szabály konkrét tiltó norma hiányában is megfelelõ jogszabályi alapot nyújthat majd az olyan döntések-
341
342
TANULMÁNY
netlenségek, s ezek nyilván az eltérést engedõ szabályozásból eredõ társadalmi költségeket fogják növelni. Meggyõzõdésem azonban, hogy ezek a költségek messze elmaradnak majd azoktól az elõnyöktõl, amelyeket a jogi személyek hatékony szabályozásának lehetõségébõl erednek. A felek igényeinek megfelelõ szabályozás ugyanis hosszú távon csökkenteni fogja a jogi személy mûködtetésével kapcsolatos költségeket, s ezek a megtakarítások minden bizonnyal meghaladják majd a jogalkalmazás esetleges bizonytalanságának költségeit. Egyébként is általános jelenség, hogy egy új jogszabály hatályba lépése után a jogalkalmazásban megjelennek bizonytalanságok, amelyek a jogalkalmazói döntéseken keresztül megoldódnak, kialakulnak az általánosan elfogadott megoldások, s ilyen módon a kezdeti költségek is csökkenhetnek. Meglátásom szerint az eltérést engedõ szabályozás bizonyos értelemben inkább fokozni fogja a jogbiztonságot, semmint aláásná azt. A jelenlegi, eltérést nem engedõ szabályozási módszer mellett a felek az olyan megállapodásaikat, amelyek ellentétesek lennének a törvényi rendelkezésekkel, kénytelenek a szindikátusi szerzõdésnek nevezett megállapodásra bízni, amelynek kikényszeríthetõsége több mint kérdéses. Az eltérést engedõ szabályozás mellett viszont a felek az ilyen megállapodásaikat a jogi személy létesítõ okiratába is foglalhatják, s ez esetben annak kikényszerítésére megfelelõ eszközök állnak rendelkezésre. Önmagában a bizonytalan megállapodások kikényszerítésével kapcsolatos kockázatok olyan költségeket jelentenek a mai szabályozás mellett, amelyek kiküszöbölése minden bizonnyal megéri a jogalkalmazással kapcsolatosan esetleg kezdetben jelentkezõ bizonytalanságokat.
JOGTUDOMÁNYI
KÖZLÖNY
7. Érdemes végül felvetni azt a kérdést, hogy az eltérést engedõ szabályozás mellett mi a szerepe a jogszabályba foglalt normáknak, hiszen azok nem kötik a feleket. Világosan kell látni, hogy az eltérést engedõ normák is jogi normák, vagyis érvényesülésre törekszenek akkor, ha a felek eltérõen nem rendelkeznek. Ebben az értelemben a jogi személyekre vonatkozó szabályozás az eltérést engedõ részében modellként szolgálhat. Felkínál az érintett személyeknek egy lehetséges megoldást. Az ilyen jogi szabályozás akkor hatékony, ha ezek a modell-szabályok jelentõs számban el-
2013. JÚLIUS–AUGUSZTUS
fogadásra, alkalmazásra kerülnek, mert ilyenkor a feleket mentesítik a megállapodás költségei alól. Mindez azonban azt is jelenti, hogy ennek a szabályozásnak alkalmasnak kell lenni arra, hogy a felek eltérõ akaratnyilvánítása hiányában a jogi személy mûködési szabályaiként funkcionáljanak. Ez az oka annak, hogy a jogszabály sok esetben nem szabályozási kereteket határoz meg, hanem konkrét szabályt mond ki, amelytõl a felek eltérhetnek. Például a jogi személyek testületi szerveinek taglétszámát nem a szélsõ értékek meghatározásával szabályozza, mert ez esetben még mindig a felekre várna a tényleges létszám meghatározása. Ehelyett a jogszabály konkrét számot határoz meg – azzal a tudattal, hogy a felek eltérõen is megállapodhatnak.
V. Záró gondolatok A fentiekbõl is láthatóan a jogi személyek szabályozása a teljes jogterület átfogó újragondolásának eredménye. Az új szabályozást – beleértve ebbe a szabályozás elvi alapjait is – a jogászi szakmának meg kell értenie, s meg kell tanulnia. Ugyanakkor a jogalkotó sem pihenhet, hiszen a jogi személyek szabályozása nem egy üres lapra írt joganyag, jogi személyek most is léteznek, s ezeknek az új szabályozásba való átvezetése komoly jogalkotói feladatot jelent. Meg kell alkotni a jogi személyekre vonatkozó új szabályozás bevezetésével kapcsolatos átmeneti rendelkezéseket, illetve az új Ptk.-hoz kell igazítani a szabályozás peremterületén elhelyezkedõ jogszabályokat is. Így például a jogi személyek nyilvántartására vonatkozó szabályokat, a tõkepiaci szabályozást, vagy a számviteli szabályokat minden valószínûség szerint módosítani kell majd az új Ptk.-ra tekintettel. Ennek a munkának a fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni. A legjobb polgári jogi szabályozás is sokat veszíthet a fényébõl, ha az átmeneti vagy a kapcsolódó rendelkezések hibásak, hiányosak, nincsenek összhangban az új Ptk. normáival. Teljes képet tehát a jogi személyek szabályairól csak akkor fogunk kapni, ha rendelkezésre állnak majd a szóban forgó kiegészítõ rendelkezések is.
KOLTAY: A VÁLASZADÁSI (SAJTÓ-HELYREIGAZÍTÁSI) JOG…
343
TANULMÁNY
A válaszadási (sajtó-helyreigazítási) jog, európai összehasonlításban Koltay András egyetemi docens, Pázmány Péter Katolikus Egyetem (Budapest)
A válaszadási jog (a hazai terminológia szerint: sajtó-helyreigazítás) a magyar jogi gondolkodásban általában a sajtószabadság korlátjaként jelenik meg. Az Emberi Jogok Európai Bírósága ugyanakkor az utóbbi években – e felfogástól homlokegyenest eltérõ módon – a válaszadás jogát a médiában megtámadott felek szólásszabadsághoz való joga részeként értelmezi. A válaszadási jog elméleti alapjai szerint az intézmény kettõs célt szolgál, és a magyar jogrendszerben általában hangsúlyozott személyiségi jogvédelmi funkción túl a média közönségének tájékozódáshoz fûzõdõ érdekeit is szolgálja. A jogintézmény tehát funkcióját tekintve jóval összetettebb, és megítélése árnyaltabb megközelítést tesz szükségessé, mint ahogyan azt elsõ ránézésre gondolnánk. Ugyanakkor fõbb jellegzetességei kiválóan alkalmassá teszik az összehasonlító vizsgálat elvégzésére.
I. Bevezetõ
KÖZLÖNY
A „válaszadási jog” kifejezés használata bizonyos tekintetben félrevezetõ. Ugyanis a hírnevében vagy becsületében sértett személyt a médiával szemben jogosító, utóbbit a válaszadás közzétételére kötelezõ jogok többféle formája ismeretes. Ezeket nevezhetjük válaszadási jognak (right of reply) vagy helyesbítési, helyreigazítási, javítási jognak (right of rectification, correction). Különbség a jog terjedelmében és a válaszközlemény lehetséges tartalmának szélességében van. A helyesbítésre, helyreigazításra vonatkozó jogok jellemzõen a hamis vagy pontatlan tényállítások tömör kiigazítását szolgálják, tehát nem tesznek lehetõvé ezen túli egyéb tartalmak közzétételét; a közlemény szikáran, hivatalos nyelvezetben felhívja a közönség figyelmét a korábban közzétett hamis tényekre, és jelzi, hogy azok helyett melyek a valós tények. A válaszadási jog ehhez képest általában a sérelmet szenvedett álláspontjának komplex kifejtését teszi lehetõvé a vitatott téma vonatkozásában, és nem korlátozza õt a hamis tények kiigazítására. A válaszadási jog további szélesedéséhez vezet, ha az a sérelmes véleményekkel szemben is alkalmazható. Ugyanakkor ez a két „alapmodell” csak jelentõs megszorításokkal érvényes, hiszen nincs két ugyanolyan szabályozás Európában; illetve számos ál-
JOGTUDOMÁNYI
Jelen tanulmány célja a válaszadási (sajtó-helyreigazítási) jog helyének, szerepének azonosítása az európai államok jogrendszerében. Választ keresünk arra a kérdésre, hogy a válaszadási jog a sajtószabadság korlátjaként, vagy a véleményszabadság gyakorlásának egyik eszközeként értelmezendõ-e (esetleg egyidejûleg mindkét említett szerepet ellátja), valamint megkíséreljük azonosítani a válaszadási jog szabályozásának közös alapjait, Európában általánosan vagy legalábbis gyakran érvényesülõ megoldásait. Elõzetes hipotézisünk szerint a válaszadási jog mind a (személyiségi) jogaiban sértett személyt (a jogi eljárásban a kérelmezõt), mind pedig az információk széles köréhez hozzáférni kívánó, a médiát figyelemmel kísérõ közönséget is szolgáló jogi eszköz. A tanulmány végén talán bizonyságot is nyerünk e hipotézis valóságáról vagy éppen alaptalanságáról. Az alábbiakban röviden tisztázzuk a fogalmi kérdéseket (II.), áttekintjük a közös európai jogot a válaszadási jog összefüggésében (III.), majd az egyes (európai uniós tag)államok nemzeti szabályozásait vizsgáljuk, illetve vetjük össze (IV.). A tanulmány végén bizonyos következtetéseket is megkísérlünk levonni (V.).
II. Terminológiai kérdések, elhatárolások
344
TANULMÁNY
lam e két modell keverékét alkalmazza (akár úgy, hogy differenciál a sajtótermékek és a médiaszolgáltatások szabályozásában, akár úgy, hogy egyszerre többféle formáját is ismeri a válaszadásnak). A legjobban tehát akkor járunk, ha a „válaszadási jogot” egy olyan gyûjtõfogalomként alkalmazzuk, amely alá valamennyi, hasonló célt szolgáló jogi megoldás besorolható. (A továbbiakban e jelentésében használjuk a kifejezést.) Említést kell még tenni az Egyesült Államok számos tagállamában létezõ, a válaszadási joghoz némileg hasonlatos retraction („visszavonás”) szabályáról. A retraction-t szabályozó rendelkezések alapján, amennyiben valakirõl hírnevét sértõ hamis állítást tettek közzé a médiában, kérheti annak kiigazítását. Amenynyiben ez megfelelõen megtörténik, akkor általában megszûnik a joga a rágalmazási per indítására, vagy jelentõsen csökken az általa követelhetõ kártérítés mértéke (pl. csak az „actual damages”-re vagy a „special damages”-re korlátozódik, lásd pl. Kalifornia vagy Iowa állam szabályozását). A legtöbb olyan tagállamban, ahol létezik retraction, a kiigazításra irányuló kérelem benyújtása – és annak a média általi elutasítása vagy nem megfelelõ teljesítése – a késõbbi perindítás elõfeltétele.1 A retraction tehát a válaszadási joggal szoros rokonságban áll, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy elõbbi semmiképpen nem keletkeztet a sérelmet szenvedett fél számára közvetlen megszólalási lehetõséget a médiában.
III. Nemzetközi és szupranacionális jogi szabályozás
2013. JÚLIUS–AUGUSZTUS
ben már régóta létezik valamiféle válaszadási jog, néhányukban pedig hasonló eredményt célzó egyéb eszközök is (akár a társ- és önszabályozás szférájában), így nem merült fel probléma az irányelv e rendelkezésének átültetésével kapcsolatban. Fontos kiemelni, hogy az irányelv kizárólag a hamis tényállításokkal szemben kívánja meg a tagállamoktól a válaszadási jog biztosítását, a hírnév és becsület véleményközléssel való megsértése nem tartozik a hatálya alá; ugyanakkor, mivel az irányelv csak a szükséges minimum-szabályokat tartalmazza, a tagállamok saját jogrendszerükben rendelkezhetnek ennél szigorúbban, és létrehozhatnak a sértõ véleményekkel szemben is fellépést biztosító válaszjogot (a legtöbb tagállam egyébként az irányelvhez képest szélesebben határozza meg a jog hatókörét). Az irányelv vonatkozó rendelkezésének (3) bekezdése eljárási kérdésekrõl, a (4) bekezdés a válaszadás megtagadásának megengedett eseteirõl szól, nagy általánosságban. Az (5) bekezdés lényeges, mert elõírja, hogy a válaszadási jog felõli viták esetében biztosítani kell a bírói jogorvoslat lehetõségét. Amennyiben egy adott államban eleve csak a bíróság hozhat döntést a válaszadási jog gyakorlása tárgyában, úgy az elsõ bírói döntéssel szembeni jogorvoslat jogának biztosítása az állami kötelezettség.3 Bár jogi értelemben kötelezettséget nem keletkeztet, az Európai Parlament és a Tanács az irányelvhez képest jóval szélesebb körben javasolta megteremteni a válaszadás jogát, és a televíziós szolgáltatásokon kívül az online tartalomszolgáltatásokban is támogatta annak bevezetését.4
2. Az Európa Tanács dokumentumai 1. Az Európai Unió
JOGTUDOMÁNYI
KÖZLÖNY
Az Európai Közösségben honos televíziós szolgáltatók tekintetében a közösség irányelve2 1989-tõl kezdve elõírta, hogy a tagállamoknak kötelezõen kell jogrendszerükben válaszadási jogot biztosítaniuk a hírnév- és becsületsértõ állításokkal kapcsolatban, a jogaiban sértett fél számára. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy valamennyi tagállamban kötelezõen biztosítani kell a válaszadási jogot, mert az irányelv szövege alternatívaként (a válaszadással) „egyenértékû jogorvoslat”-tal is megelégszik. Mivel a tagállamok többségé-
1 2
3 4
Az Európa Tanács e tárgyban született elsõ dokumentuma egy 1974-es határozat, amely a sajtószabadságot érintõ egyik elsõ olyan dokumentum, amely a nemzetközi szervezet jogfejlesztõ és mércéket felállító tevékenysége keretében született. A határozat megállapítja, hogy a sajtószabadság kötelezettségekkel és felelõsséggel is jár, és a közönség érdeke a különbözõ forrásból származó információk megismerése. Ennek megfelelõen a jogaiban sértett egyén számára az államoknak lehetõséget kell biztosítaniuk a sérelmes tényállításokkal és véleményközlésekkel szembeni válaszadásra. Ez a
Media Libel Law 2011–2012. Reports from all Fifty States, the Federal Courts of Appeals, U.S. Territories, Canada and England.Edited by the Media Law Resource Center, Inc. Oxford University Press, 2011., valamint John Fleming: Retraction and Reply: Alternative Remedies for Defamation. University of British Columbia Law Review, Vol. 12. No. 1. (1978) 15. 89/552/EGK irányelv a tagállamok törvényi, rendeleti vagy közigazgatási intézkedésekben megállapított, televíziós mûsorszolgáltató tevékenységre vonatkozó egyes rendelkezéseinek összehangolásáról (Televíziózás határok nélkül EK-irányelv, TVWF irányelv) és 2010 óta: 2010/13/EU irányelve a tagállamok audiovizuális médiaszolgáltatások nyújtására vonatkozó egyes törvényi, rendeleti vagy közigazgatási rendelkezéseinek összehangolásáról (Audiovizuális médiaszolgáltatásokról szóló irányelv, AVMS irányelv). Oliver Castendyk–Egbert Dommering–Alexander Scheuer (szerk.): European Media Law. The Hague – London – Boston, Kluwer Law International, 2008. 733–758. Az Európai Parlament és a Tanács ajánlása a kiskorúak és az emberi méltóság védelmérõl és a válaszadás jogáról az európai audiovizuális és on-line információs szolgáltatási ipar versenyképességével összefüggésben, (2006/952/EK).
KOLTAY: A VÁLASZADÁSI (SAJTÓ-HELYREIGAZÍTÁSI) JOG…
jog tehát a sértett egyént illeti, ugyanakkor gyakorlása a tájékozódni kívánó közönséget is szolgálja.5 A Miniszterek Tanácsának 2004-es ajánlása már az online környezetben is kívánatosnak tekinti a válaszadási jog bevezetését. Az ajánlás szintén hangsúlyozza, hogy a közönség érdeke a különbözõ forrásokból való tájékozódás, de a korábbi határozathoz képest korlátozza a válaszadási jog kívánatos tárgyát, és csak a hamis vagy pontatlan tényállításokkal szemben kívánja meg annak megteremtését az egyes jogrendszerekben.6 A határokat átlépõ televíziózásról szóló európai egyezmény az Európai Uniós irányelvhez hasonló tartalommal szabályozza a válaszadás jogát.7
3. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlata Az Emberi Jogok Európai Bizottsága az Ediciones Tiempo S. A. v. Spain ügyben [no. 13010/87, 1989. július 12-i döntés] a kérelem befogadásának elutasításáról döntött. A panaszos lapkiadó azután fordult a Bizottsághoz, hogy a spanyol bíróságok válasz közzétételére kötelezték. A panaszos szerint ezzel olyan információkat kellett közölnie, amelyekrõl tudta, hogy valótlanok, ezzel sérült az információk szabad közzétételéhez fûzõdõ joga illetve sajtószabadsága. A Bizottság döntésében megállapította, hogy a válaszadási jog a közönség tájékozódáshoz való jogát szolgáló eszköz; a döntés alapján e szerepe mellett másodlagos a megsértett egyén személyiségét védõ jellege. A közönség joga arra, hogy többféle forrásból tájékozódjon, továbbá azon sajátosság, miszerint a választ az eredeti közlemény megjelenését követõen gyorsan kell közzétenni, nem teszi szükségessé illetve lehetõvé a válaszban foglaltak valóságtartalmának vizsgálatát. A Melnychuk v. Ukraine [no. 28743/03, 2005. július 5-i döntés] ügyben az Emberi Jogok Európai Bírósága messzebb ment, és megállapította, hogy a válaszadási jog biztosítása a panaszos szólásszabadságának részét képezi. Azaz a jog nem a sérelmes tartalmat közzétevõ újság kiadójának sajtószabadságát csorbítja, hanem – éppen ellenkezõleg – olyan eszköz, amely a panaszos számára ténylegesen, az õt ért támadás fórumán teszi lehetõvé szólásszabadsága gyakorlását. Az állam feladata ezen érdemi lehetõség biztosítása. A panaszt ennek ellenére befogadhatatlannak nyilvánította a bíróság, mert megállapította, hogy a panaszos által közzétenni kívánt közlemény tartalma meghaladta a megfe-
6 7
IV. A válaszadási joggal kapcsolatos egyes kérdések összehasonlító áttekintése 1. Az intézményt szabályozó jogforrás jellege A jog tartalmát, korlátait nem közvetlenül érintõ kérdés, mégis lényeges, hogy egy adott állam melyik
Council of Europe Committee of Ministers Resolution (74) 26 on the Right of Reply – Position of the Individual in Relation to the Press (Adopted by the Committee of Ministers on 2 July 1974, at the 233rd meeting of the Ministers' Deputies). Recommendation Rec (2004) 16 of the Committee of Ministers to member states on the right of reply in the new media environment (Adopted by the Committee of Ministers on 15 December 2004 at the 909th meeting of the Ministers’ Deputies). Határokat Átlépõ Televíziózásról szóló Egyezmény, Strasbourg, 5. V. 1989., 8. cikk. Magyarországon átültette az 1998. évi XLIX. törvény a határokat átlépõ televíziózásról szóló, Strasbourgban, 1989. május 5-én kelt európai egyezmény kihirdetésérõl. A strasbourgi gyakorlatról összefoglalóan l. David Thór Björgvinsson: The Right of Reply. In Josep Casadevall–Egbert Myjer–Michael O’Boyle–Anna Austin (szerk.): Freedom of Expression. Essays in Honour of Nicolas Bratza. Oisterwijk, the Netherlands, Wolf Legal Publishers, 2012., illetve Ronan Ó Fathaigh: The Recognition of a Right of Reply under the European Convention. Journal of Media Law, Vol. 4. No. 2. (2012) 322.
KÖZLÖNY
8
lelõ kereteket, és túlterjeszkedett az eredeti közlemény tartalmán. (A döntés fenti érvelését késõbb a Vitrenko and others v. Ukraine ügyben [no. 23510/02, 2008. december 16-i döntés] a bíróság megismételte.) A Kaperzynski v. Poland ügy [no. 43206/07, 2012. április 3-i döntés] tárgya egy újságíróval szemben hozott büntetõjogi ítélet volt. A panaszos nem volt hajlandó megjelenteti egy becsületsértõ cikkre adott választ. Az újságírót ezt követõen húsz óra közmunkára ítélték (négy hónapra felfüggesztve), és két évre megvonták tõle hivatása gyakorlásának jogát. A strasbourgi Bíróság aránytalannak, egy demokratikus társadalomban szükségtelennek találta a kiszabott szankciók mértékét, és ennek megfelelõen úgy ítélte, hogy a lengyel bíróság megsértette a felperes szabad szóláshoz fûzõdõ jogát. A Bíróság úgy érvelt, hogy a becsületsértésre adott büntetõjogi válasz önmagában nem tekinthetõ aránytalannak, ugyanakkor figyelembe vette azt is, hogy a lengyel sajtótörvény vonatkozó paragrafusait a késõbbiekben alkotmányellenesnek nyilvánította a lengyel Alkotmánybíróság. Ami a válaszadási jogot elvi alapjait illeti, a Bíróság megerõsítette korábbi határozatait: „[a] Bíróság álláspontja szerint a helyreigazítás vagy válasz közzétételét elõíró jogi kötelezettség a nyomtatott sajtó által gyakorolt véleménynyilvánítási szabadság jogi kereteinek normális eleme. Önmagában nem tekinthetõ sem túlzottnak, sem ésszerûtlennek. Sõt, a Bíróság már korábban kimondta, hogy a válaszadási jog a véleménynyilvánítás szabadságának fontos elemeként az Egyezmény 10. Cikkének hatálya alá tartozik. Ez következik abból, hogy nem csupán arra van szükség, hogy lehetséges legyen a hamis információk cáfolata, hanem egyúttal szükséges a véleménypluralizmus biztosítása is, különösen az olyan nagy érdeklõdésre számot tartó kérdésekben, mint az irodalmi vagy politikai viták...” (66. bek.).8
JOGTUDOMÁNYI
5
345
346
TANULMÁNY
JOGTUDOMÁNYI
KÖZLÖNY
és milyen típusú jogforrásban szabályozza a válaszadás jogát. Azon államok, amelyek az állami szabályozás eszközeivel kezelik a kérdést, jellemzõen törvényekben (legtöbbször a médiával foglalkozó speciális ágazati törvényben) szerepeltetik ezt a jogintézményt, de számos országban a jog alkotmányos rangra emelkedett. Ennek a jelentõsége óriási, hiszen ezen országokban a válaszadási jog alkotmányos (alapvetõ) joggá válik, amely a sajtószabadság alapjogával azonos szintre kerül. Ilyen esetekben tehát nem lehet kérdéses, hogy a válaszjog elvben a sajtószabadság megengedett korlátozását jelentheti. Ugyanakkor hasonló következtetésre alkotmányba foglalás nélkül, jogértelmezéssel is el lehet jutni, ahogyan azt a strasbourgi Bíróság tette, amikor megállapította, hogy a válaszjog a választ közzétenni kívánó fél szólás- és sajtószabadságának lényegi elemét képezi, tehát a jog összefüggésében felmerült viták esetében mindkét oldalon a sajtó- és szólásszabadság jogának gyakorlása a hivatkozási pont (csak éppen az egyik oldalról az a médiáé, a másik oldalról pedig a médiában megtámadott, a válasz közzétételét kezdeményezõ személyé). Az Európai Uniós tagállamok közül Görögország, Portugália és Szlovénia szerepelteti alkotmányában a válaszadási jogot. A görög alkotmány 14. cikk (5) bekezdése szerint: „Mindenki, akirõl igaztalan írás vagy közvetítés született, válaszadásra jogosult, és a hírközlõ teljes és azonnali visszavonásra köteles. Mindenki, akirõl sértõ vagy rágalmazó írás, vagy közvetítés született, válaszadásra jogosult, és a hírközlõ azonnali közlésre vagy helyreigazításra köteles. A válaszadás joga gyakorlásának módját és a teljes és azonnali visszavonást, közlést vagy helyreigazítást törvény állapítja meg.”9 A portugál alkotmány 37. cikk (4) bekezdése szerint: „Minden magán- vagy jogi személynek egyenlõ és hatékony módon biztosított joga van a válaszadásra és a helyesbítésre, valamint joga van az õt ért károk utáni kártérítésre.”10 (A válaszadás és a kártérítés joga a 37. cikk elsõ három bekezdésében szereplõ vélemény- és sajtószabadsághoz kapcsolódik.) A szlovén alkotmány 40. cikke szerint: „Az olyan közzétett hír helyreigazításához való jog, amelyben az egyén, szervezet vagy szerv érdekei sérültek, biztosított, csakúgy, mint a közzétett tájékoztatásra való válaszadás joga.”11
9 10 11 12 13 14 15 16
2013. JÚLIUS–AUGUSZTUS
Mindhárom alkotmányi rendelkezés kettéválasztja a (tágabb érvényû) válaszadási jogot a (szûkebb) helyreigazítási jogtól, és külön említi õket. Összefüggésben van ezzel a sajátossággal az, hogy mind a görög, mind a portugál jogrendszer a szélesen értelmezett válaszadási jogot is szabályozza, és sérelmes vélemények közzététele esetén is lehetõvé teszi a válaszközlemény közzétételét. A szlovén médiaszabályozás ugyanakkor csak a hamis tényekkel szemben engedi meg a válaszadást, annak ellenére, hogy az alkotmány külön nevesíti a helyreigazítást és a válaszadási jogot. Az Unión kívüli európai államok közül Horvátország,12 Macedónia,13 Törökország14 és Ukrajna15 emelte az alapjogok közé a válaszadási jogot. Ennek elsõsorban szimbolikus jelentõsége van, hiszen a jog tényleges érvényesülése nem feltétlenül van egyértelmûen megállapítható, szoros összefüggésben az azt szabályozó jogforrás jellegével és a jogforrási hierarchiában elfoglalt helyével. A jog alkotmányos jellege nem jelenti azt, hogy bármely esetben korlátozhatja a sajtószabadságot, és megfordítva: akkor is megengedett lehet utóbbi korlátozása, ha a válaszjog nem szerepel az alkotmányban. Akad olyan európai állam, ahol az általános polgári törvénykönyv biztosít válaszjogot, ilyen például a szûken meghatározott, helyesbítésnek vagy helyreigazításnak tekinthetõ holland válaszjog.16 (1977 és 2010 között a magyar szabályozás is hasonló megoldást alkalmazott.) Az Európai Unión belül csak igen kevés olyan állam található, amely nem határoz meg törvényben elõírt válaszadási vagy helyreigazítási jogot, ide tartozik az Egyesült Királyság és Svédország. Utóbbi államban a válasz közzétételének kötelezettségét a frekvenciahasználatra feljogosított médiaszolgáltatók és a médiahatóság közötti szerzõdés egyébként elõírhatja, így ebben a körben mégis – törvényi szabály nélkül is – jogi kötelezettséggé válhat.17 A gyakorlatban pedig valamennyi, állami tulajdonú frekvenciát használó médiaszolgáltatás köteles ilyen szerzõdési kikötés alapján válaszközlemények közzétételére. Egyébként Svédországban általános érvénnyel az önszabályozáson belül rendezik a médiapiac szereplõi egymás között a válaszjog kérdését.18 Bulgáriában sajátos megoldás érvényesül: míg a médiaszolgáltatások szabályozása tartalmazza a válaszjogot, addig a sajtótermékek-
Trócsányi László–Badó Attila (szerk.): Nemzeti alkotmányok az Európai Unióban. Budapest, KJK-Kerszöv, 2005. 411. Uo. 830. Uo. 1048. Horvátország Alkotmánya, 38. szakasz (4) bek. Macedónia Alkotmánya, 16. szakasz. Törökország Alkotmánya, 2. rész, 2. fejezet, § XI., 32. szakasz. Ukrajna Alkotmánya, 32. szakasz. Hollandia polgári törvénykönyve, 6–167. szakasz. (Az egyes állami szabályozás vizsgálatakor nagymértékben támaszkodtunk a DLA Piper által a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság megrendelésére 2011–2012 között elvégzett nemzetközi kutatás eredményeire; ahol egy külföldi jogszabály magyar megnevezése nem ismert, vagy nem egyértelmû, ott – a könnyebb azonosíthatóság érdekében – a jogszabály és törvényhely angol megnevezését használjuk a továbbiakban.) 17 Radio and Television Act (Sw. Radio- ochtv-lag (2010:696), Ch. 4 s. 9 para. 11. 18 Code of Ethics for Press, Radio and Television, s. 5 and 13.
KOLTAY: A VÁLASZADÁSI (SAJTÓ-HELYREIGAZÍTÁSI) JOG…
re vonatkozóan ott is csak az önszabályozási megoldás létezik.19 Szintén létezõ megoldás, ha a törvényben általánosan megfogalmazott rendelkezéseket egy – jellemzõen a médiahatóság által készített – kódex bontja ki, és határoz meg részletszabályokat; ez a megoldás jelentkezik pl. a román médiaszabályozásban.20 Az EU-n belül általánosan létezõ tagállami megoldás a médiaszabályozásban (akár egy törvényben, egységesen valamennyi médiumra nézve, akár több törvényben, differenciálva az egyes médium-típusok között) elõírt válaszadási jog.
2. A szabályozás tárgyi hatálya A válaszadási jog állami szabályozásának tárgyi hatályával kapcsolatban két lényeges kérdés merül fel. Egyfelõl, hogy differenciál-e a szabályozás az egyes médium-típusok között, azaz meghatároz-e külön szabályokat a médiaszolgáltatásokra és a sajtótermékekre nézve, esetleg kivonja-e egyiket a szabályozás hatálya alól? Másfelõl, hogy az utóbbi években módosult-e olyan irányban a szabályozás, amely folytán az kiterjed az újabb médiatartalom-szolgáltatásokra, ideértve elsõsorban a (szöveges) internetes tartalomszolgáltatásokat és a lekérhetõ médiaszolgáltatásokat? Az egyes állami szabályozások vizsgálatakor azt látjuk, hogy a legtöbb uniós tagállam egységesen szabályozza a válaszjogot, tehát egyazon norma vonatkozik a médiaszolgáltatásokra és a sajtótermékekre; igaz, az online szolgáltatások csak ezen államok kisebb hányadában tartoznak a szabályozás hatálya alá. Ugyanakkor Belgium,21 Franciaország,22 Lettország,23 Olaszország24 és Szlovákia differenciál a szabályozásban, azaz külön törvényben határozza meg a médiára és a sajtóra vonatkozó szabályokat, még akkor is, ha azok tartalma nem tér el lényegesen egymástól. A szlovák szabályozás jóval szélesebb körben ír elõ
347
válaszadási jogot a sajtótermékekre vonatkozóan (ahol ténylegesen válaszközlemény közzététele követelhetõ), mint a médiaszolgáltatások esetében (ahol csak helyreigazítás követelhetõ).25 A finn szabályozás ugyanakkor nem a szolgáltatások jellege mentén, hanem a kérelmezõ személyi státusa alapján differenciál: a sértett magánszemélyek válaszadási jogra, a jogi személyek vagy hatóságok helyreigazítás közzétételére jogosultak.26 Írországban a médiaszolgáltatásokra vonatkozóan törvény határozza meg a válaszadási jogot.27 A sajtótermékek vonatkozásában ugyanakkor sajátos „hibrid” megoldás érvényesül: a Defamation Act 2009 törvényi alapot teremtett a már korábban létrejött önszabályozó iparági szervezet, a Press Council számára. A törvény a szervezetre bízza a sajtóra vonatkozó szabályok (kódex) megalkotását. Ennek megfelelõen a Press Council által meghatározott Code of Conduct tartalmazza a válaszközlemények közzétételének kötelezettségét: „1. Alapelv: Igazság és pontosság 1.2. Lényegi tekintetben pontatlan információ, félrevezetõ nyilatkozat vagy valótlan tudósítás vagy kép közzététele esetén azt haladéktalanul és megfelelõ súllyal helyre kell igazítani. 1.3. Amennyiben szükséges, haladéktalanul és megfelelõ súllyal kötelezõ közzétenni a visszavonást, bocsánatkérést, tisztázást, magyarázatot vagy választ.” A Code of Conduct alapján a Sajtóombudsman (Press Ombudsman) járhat el, és vizsgálhat ki panaszokat. Rendelkezése alapján a sajtótermék kötelezõen közzéteszi marasztaló döntését.28 Hasonlóképpen alakul a szabályozás Bulgáriában is, ahol a médiaszolgáltatásokra vonatkozó válaszjog törvény által meghatározott, de a sajtóra az önszabályozási kódex vonatkozik, amely a válaszjogot is tartalmazza, de csak azok számára kötelezõ, akik alávetették magukat a kódexnek.29 Az internetes sajtótermékekre több uniós tagállam is kiterjesztette a válaszadási jog hatályát; ilyen állam
JOGTUDOMÁNYI KÖZLÖNY
19 Independent Study on Indicators for Media Pluralism in the Member States – Towards a Risk-Based Approach. Prepared for the European Commission Directorate-General Information Society and Media by K.U. Leuven – ICRI, Jönköping International Business School, MMTC Central European University, CMCS Ernst & Young Consultancy Belgium. Leuven, July 2009. [A továbbiakban: Independent Study on Indicators for Media Pluralism.] Country Reports – Bulgaria. 20 Decision no. 187 of April 3, 2006 Concerning the Regulations of the Content of Audiovisual Programme Services, art. 48. 21 Peggy Valcke–Eva Lievens: Media Law in Belgium. Alphen a/d Rijn, Kluwer Law International, 2011. 67–68., 105. L. Federal Act of 23 June 1961 (Loi relative au droit de réponse; on the right of reply in the press); az audiovizuális médiaszolgáltatásokat illetõen l. Decree of 27 March 2009 in the Flemish Community, the Decree of 27 June 2005 in the German Community, the Act of 23 June 1961 in the French Community. 22 1881 Press Act and Law of 29 July, 1982. 23 1995 Act on Radio and Television, art. 36–37., 1990 Law on the Press and other Mass Media, art. 21. 24 Legislative Decree 31 July 2005, no. 177 (Media Code), Section 8 of the Law 8 February 1948, no. 47 (Printed Press Law). 25 Press Law no. 167/2008., art. 8.; Act on Broadcasting and Retransmission, art. 21.; Andrej Skolkay: Media Law in Slovakia. Alphen a/d Rijn, Kluwer Law International, 2011. 89., 139–140. 26 Act on the Exercise of Freedom of Expression in Mass Media, Ch. 3., s. 8–9.; 27 Broadcasting Act 2009 s. 49. 28 Defamation Act 2009, Schedule 2.9.; Eoin Carolan–Ailbhe O’Neill: Media Law in Ireland. Dublin – Haywards Heath, Bloomsbury Professional, 2010. 495–512. 29 Independent Study on Indicators for Media Pluralism i. m., Country Reports – Bulgaria.
348
TANULMÁNY
Ausztria,30 Dánia,31 Észtország,32 Finnország,33 Franciaország,34 Lengyelország,35 Luxemburg,36 Magyarország,37 Németország,38 Portugália,39 Szlovénia.40 Ezen államok némelyikében ezt kifejezetten jogszabály írja elõ (vagy konkrétan megnevezve az internetes sajtótermékeket, vagy olyan általános definíciót alkalmazva a „sajtóra”, amely kiterjed bármely technikai eszköz útján terjesztett tartalomra is), máshol a bírósági jogértelmezés, jogfejlesztés terjesztette ki a szabály hatályát az új szolgáltatásokra.
3. Csak tényállítások vagy vélemények közlése esetén is érvényesül a válaszjog?
JOGTUDOMÁNYI
KÖZLÖNY
Mint láthattuk, az Európai Uniós elõírás, illetve az uniós és Európa tanácsi ajánlások megelégszenek az-
2013. JÚLIUS–AUGUSZTUS
zal, ha a hamis tényállításokkal kapcsolatban biztosítják az egyes jogrendszerek a válaszadás jogát. Számos uniós tagállam így mindössze a tényállításokkal szemben biztosít válaszadási jogot. Ugyanakkor egyes tagállamokban a szabály a sérelmes véleménynyilvánítás esetében is alkalmazható. A finn jogrendszer a „sértõ” vélemények esetében enged válaszjogot.41 A luxemburgi jog szerint bárki kérheti válaszközlemény közzétételét, aki az eredeti médiatartalom alapján felismerhetõ, azonosítható, függetlenül attól, hogy a vele kapcsolatban közzétett információ, vélemény sérelmes-e avagy sem. „Egyéb jogai korlátozása nélkül valamennyi olyan természetes vagy jogi személy, egyesület vagy társaság, akit valamely folyóirat név szerint megnevez, vagy akire implicit módon utal, igényelheti válaszának ingyenes megjelentetését.”42
30 Általában véve a Médiatörvény (Mediengesetz, Federal Act on the Press and other Publication Media 12 June 1981, Federal Law Gazette No. 314/1981) nyomtatott sajtóra vonatkozó szabályai az internetes újságokra és más internetes portálokra is vonatkoznak (az olyan webhelyek kivételével, amelyek az adott média tulajdonosa magánéletének vagy személyének bemutatására szorítkoznak). A törvény 1. s. 1. 1. § 5. a. pontja értelmében az „idõszakos elektronikus média” kifejezés jelentése „elektronikusan a) közvetített (mûsorszám) vagy b) letölthetõ (webhely) tartalom, vagy c) az elõbbiekhez hasonló formában évente legalább négy alkalommal terjesztett média (ismétlõdõ elektronikus média).” 31 A dániai internetes újságok/folyóiratok a Media Liability Act no. 85 of 9 February 1998 hatálya alá tartoznak. 32 A Sajtóetikai Kódex az elektronikus újságokra is vonatkozik. L. Independent Study on Indicators for Media Pluralism i. m., Country Reports – Estonia. 33 Finnországban a „hálózati kiadvány” fogalma magában foglalja az internetes újságokat és a hírportálokat is. („A hálózati kiadvány hálózati üzenetek olyan rendezett halmaza, amely koherens egészet alkot, hasonlóan a kiadó által elõállított vagy feldolgozott anyagból elõállított és rendszeres közzétételre szánt folyóiratokhoz”, l. Act on the Exercise of Freedom of Expression in Mass Media, s. 2.1.6.) 34 A francia bíróságok gyakorlatában általános, hogy a Sajtótörvényt úgy tekintik, mint ami az internetes kommunikációra is vonatkozik. 35 Az internetes újságok és hírportálok a Press Act általános rendelkezéseinek hatálya alá tartoznak, ha megfelelnek a „sajtó” 1984. június 26-i Sajtótörvényben (Press Act) foglalt meghatározásának. A Press Act 7. Cikk 1. pont 1. bekezdésében foglalt meghatározás értelmében a „sajtó” olyan „idõszakos kiadványokat jelent, amelyek nem alkotnak zárt, homogén egészet, legalább évente egy alkalommal megjelennek, rendelkeznek címmel vagy névvel és aktuális számmal vagy elnevezéssel. Ilyenek különösen: az újságok, a folyóiratok, a hírügynökségi és távirati irodai szolgáltatások, a közlönyök, a rádió- és tévécsatornák és a filmhíradók”. A „sajtó” definíciója vonatkozik egyúttal valamennyi létezõ vagy késõbbi technikai fejlesztések nyomán a jövõben megvalósuló tömegkommunikációs megoldásra, amely rendszeres kiadványok nyomtatott, videó vagy hang formájában vagy más technikával történõ terjesztését szolgálja. Ennek megfelelõen az internetes tartalmak „sajtónak” tekintendõk, amennyiben megfelelnek a rendszeres/idõszakos megjelenés kritériumának. A Legfelsõbb Bíróság 2007. július 27-i döntése (ügyszám: IV KK 0174/07) értelmében a technikai fejlõdés nyomán létrejövõ új tömegkommunikációs eszközök akkor minõsülnek sajtónak, ha ezek terjesztése kiadványok vagy tájékozató folyóiratok formájában rendszeresen történik az interneten keresztül; ebben az esetben megjelenésük gyakorisága alapján napilapnak vagy folyóiratnak minõsülnek. Ezen túlmenõen, a Tartományi Közigazgatási Bíróság 2008. október 30-i döntésében (ügyszám: II SA/Wa 1885/07) kimondta, hogy annak, hogy egy internetes újság sajtókiadványnak minõsüljön, nem feltétele, hogy rendelkezzék a tipikus elektronikus „újság” olyan alaki kellékeivel, amelyek a nagyvállalatok által az interneten terjesztett, széles körben ismert hírleveleket jellemzik. Éppen ezért azt, hogy egy interneten keresztül elérhetõ kiadvány „sajtónak” minõsül-e vagy sem, az adott kiadvány célja és szerepe alapján kell eldönteni. 36 Az Act of 8 June 2004 on the Freedom of Expression in Media (Loi du 8 juin 2004 sur la liberté d’expression dans les medias) hatálya kiterjed az internetes sajtóra is. A törvényben elõírt kötelezettségek az internetes médiára is vonatkoznak. A törvény 1. Cikke kimondja, hogy a törvény célja a véleménynyilvánítás szabadságának biztosítása a médiában. A törvény meghatározása szerint média minden olyan dologi vagy immateriális eszköz, amely a közzétételt hivatott szolgálni. A kiadvány a közönség egésze vagy valamely része számára a szerkesztõ által bármilyen médián keresztül elérhetõvé tett információt jelenti. Ennek megfelelõen, tekintettel a „média” és a „kiadvány” fogalmainak tág definíciójára, a 2004. június 8-i törvény által elõírt kötelezettségek ugyanúgy vonatkoznak az internetes médiára is. 37 A Fõvárosi Ítélõtábla BDT2009. 2148 számon közzétett döntése kimondta, hogy ha az internetes hírportál meghatározott sajtótevékenységet folytat, így szerkesztõsége, impresszuma van, folyamatos a megjelenése, elérhetõsége, frissítése, híreket szolgáltat és cikkeket jelentet meg, akkor magán viseli az idõszaki lap lényegi és tartalmi elemeit, és így a sajtó-helyreigazítási kötelezettség kiterjed rá, valamint az 1986-os (azóta már hatályon kívül helyezett) sajtótörvény hatálya alá tartozik. A Fõvárosi Ítélõtábla a 2.Pf.20.793/2006/3. számú ítéletében kimondta, hogy amennyiben egy sajtótermék rendszeresen megjelenik az interneten, impresszuma van, és szerkesztõséggel, fõszerkesztõvel rendelkezik, akkor idõszaki lapnak tekinthetõ. Hasonló követelményeket támasztott a Gyõri Ítélõtábla is Pf.I.20.369/2005/9. számú ítéletében az internetes sajtótermékkel szemben. Ezt a gyakorlatot késõbb a 2010. évi CIV. törvény a sajtószabadságról és a médiatartalmak alapvetõ szabályairól (a továbbiakban: Smtv.) törvénybe foglalta (l. a sajtótermék definícióját: 1. §, valamint a sajtó-helyreigazítás szabályát: 12. §). 38 Az elektronikus sajtó a német törvények értelmében „újságírói-szerkesztõi tartalommal rendelkezõ telemédia” amelyet az RStV (Rundfunkstaatsvertrag, azaz Tartományközi Mûsorszolgáltatási Szerzõdés) rendelkezései szabályoznak. Az RStV 54. cikke értelmében az újságírói-szerkesztõi tartalommal rendelkezõ telemédia-szolgáltatásoknak, különösen azoknak, amelyek részben vagy egészben rendszeres nyomtatott kiadványok tartalmát jelenítik meg szöveg vagy kép formájában, be kell tartaniuk az általánosan elfogadott újságírói alapelveket. Közzététel elõtt az adott körülmények között elvárható gondossággal ellenõrizni kell a hírek tartalmát, eredetét és szavahihetõségét. Az 56. cikk a helyreigazítási jogot kiterjeszti a „telemédia”-szolgáltatásokra is. 39 Jóllehet nem létezik olyan kifejezett szabály, amely elõírná a nyomtatott sajtóra vonatkozó (a 18/2003. [július 11.] sz. törvény által módosított 2/99 [január 13.] sz.) törvény alkalmazását az internetes sajtóra, a nyomtatott sajtóra vonatkozó szabályok alkalmazhatók az internetes újságokra és minden olyan internetes tartalomra is, amely újságírói anyagokat tartalmaz. 40 A Médiatörvény (Official gazette of the Republic of Slovenia (Uradni list RS), no 35/2001) rendelkezései nem hivatkoznak külön a média különbözõ egyedi formáira, így a törvény az internetes kiadványokra is vonatkozik. 41 Act on the Exercise of Freedom of Expression in Mass Media, Ch. 3., s. 8. 42 Act of 8 June 2004 on the Freedom of Expression in Media (Loi du 8 juin 2004 sur la liberté d’expression dans les médias) 36. cikke.
KOLTAY: A VÁLASZADÁSI (SAJTÓ-HELYREIGAZÍTÁSI) JOG…
A francia jog ugyanilyen széles körben enged válaszjogot a sajtótermékek vonatkozásában, míg a médiaszolgáltatások esetében akkor teszi annak gyakorlását lehetõvé, ha a véleményközlés a becsületet veszélyezteti.43 A máltai, a portugál44 valamint a görög45 jogrendszerben szintén lehetséges a megjelent véleményekkel szembeni válaszközlemény közzététele; utóbbi államban ennek lehetõségét az alkotmány is elõírja. A 2012-ig hatályban volt lengyel szabályozás alapján azon tartalmak, amelyek személyiségi jogokat veszélyeztetnek, a válaszadási jog gyakorlásának lehetõségét nyitották meg valamennyi médiumban.46 A lengyel Alkotmánybíróság határozata (2010. december 1., ügyszám: K 41/07) nyomán módosításra került a Sajtótörvény 31. cikke. Az Alkotmánybíróság határozatában kimondta, hogy korábbi formájában a 31. cikk nem felelt meg a lengyel Alkotmány rendelkezéseinek, mivel nem határozta meg a különbséget a „helyreigazítás” és a „válasz” között. Az Alkotmánybíróság szerint az, hogy a törvény nem határozta meg pontosan a helyreigazítás mibenlétét, vagy azt, hogy hogyan kell közzétenni egy panaszlevelet, befolyásolta a szerkesztõk döntését az ilyen ügyekben, így az a médiaszabadságba való beavatkozásnak minõsült. Ennek megfelelõen, a módosított 31. cikk értelmében a válaszadási jog egyetlen lehetséges formája immár a „helyreigazítás”. Ennek célja a médiában közzétett valótlan információk és tények korrekciója. A máltai szabályozás rendkívül széles körben biztosít válaszjogot a médiával szemben: a Press Act (Chapter 248 of the Laws of Malta), amely a mûsorszolgáltatással is foglalkozik, a 21. cikkben rendelkezik a válaszadási jogról. Ebben a körben azokat a személyeket említi „akiknek cselekedeteit vagy szándékait hamis színben tüntették fel, vagy akiket támadás ért tisztességükben, méltóságukban vagy hírnevükben, illetve akiknek magánéletét megsértették egy újság vagy bármely mûsor révén...” Az elõbbiekben említett államokban a vélemények nyomán megnyíló válaszadási jog általánosan, a médiaszolgáltatások és a sajtótermékek vonatkozásában
349
is létezik. Ezzel ellentétben Lettországban47 és Bulgáriában48 csak a médiaszolgáltatások tekintetében van ilyen jog, Svédországban pedig csak a lineáris médiaszolgáltatók és a médiahatóság között létrejött szerzõdés teremtheti azt meg.49 Belgiumban és Olaszországban pedig kizárólag a sajtótermékekkel szemben követelhetõ vélemény-válaszadás; elõbbi államban bárki követelheti azt, aki egy adott cikkbõl felismerhetõ, azonosítható (függetlenül attól, sérelmes-e az adott vélemény),50 utóbbi államban az kérheti a válaszadást, akinek becsületét, méltóságát az érintett véleményközlés veszélyezteti.51 Az ír megoldás sajátos, itt a Sajtóombudsman kötelezheti a sajtótermékek kiadóit a válasz közzétételére, sérelmes vélemények megjelenése nyomán.52 Azon államok, amelyek ismerik a válaszjog intézményét, kivétel nélkül lehetõvé teszik annak gyakorlását hamis tényállítások közzététele esetében. Ugyanakkor különbséget jelent az egyes államok szabályozásai között, hogy a jog kiterjed-e azon hamis tényközlésekre is, amelyek egyébként nem okoznak (személyiségi jogi) sérelmet, tehát bármely (nem feltétlenül sértõ) hamis tényállítás megnyitja a lehetõséget a válaszjog gyakorlására, avagy az csak a jogsértõ (hírnevet rontó, becsületet veszélyeztetõ) hamis tényállításokra terjed ki. Utóbbi megoldás a gyakoribb, mindazonáltal a luxemburgi53 és a magyar54 jogrendszer elõbbit választotta, azaz ezen államokban bármely – a kérelmezõre vonatkozó – hamis tény alkalmat ad a válaszjog gyakorlására, mind a médiaszolgáltatások, mind a sajtótermékek esetében. Ugyanezt a szabályozási megoldást választotta Franciaország,55 Olaszország56 és Belgium,57 igaz, csak a sajtótermékek tekintetében. További fontos – eljárásjogi jellegû – kérdés, hogy szükséges-e a válaszadási jog gyakorlásához az eredeti közlemény valótlanságának, illetve a válaszközleményben foglaltak valóságtartalmának bizonyítása az eljárásban. Az osztrák58 jogrendszerben csak akkor lehetséges a válasz közzététele, ha annak valósága bizonyítható. A magyar eljárási szabály szerint a vélelem a kérelmezõ állításainak igaza mellett szól, amennyiben
JOGTUDOMÁNYI KÖZLÖNY
43 1881 Press Act, art. 13. és Law of July 29, 1982, art. 6. 44 Portugália Alkotmánya, 34. szakasz (4) bek., Press Law (Law no. 2/99 of January 13 as amended by Law no. 18/2003 of July 11) art. 24. 45 Görögország Alkotmánya, 14.szakasz, Law 100/2000 on private audio and audiovisual media, art. 9., Law 1730/1987 on public radio and television, art. 3. para. 12–14., Law 1092/1938 on print media, art. 37-38. L. Independent Study on Indicators for Media Pluralism i. m., Country Reports – Greece. 46 Press Act of 26 June 1984, art. 31. 47 Radio and Television Act (1995) art. 37. L. Independent Study on Indicators for Media Pluralism i. m., Country Reports – Latvia. 48 Law on Radio and Television, Prom. SG. 138/24 Nov 1998, art. 18. 49 Radio and Television Act (Sw. Radio-ochtv-lag (2010:696), Ch. 4 s. 9 para.11. 50 Federal Act of 23 June 1961 (Loi relative au droit de réponse), art. 1. 51 S. 8 of the Law 8 February 1948, no. 47 (Printed Press Law). 52 Defamation Act 2009. Schedule 2.9.; Carolan–O’Neill: i. m. 53 Act of 8 June 2004 on the Freedom of Expression in Media (Loi du 8 juin 2004 sur la liberté d’expression dans les médias), art. 36. 54 Smtv. 12. §. 55 1881 Press Act, art. 12–13. 56 S. 8 of the Law 8 February 1948, no. 47 (Printed Press Law). 57 Federal Act of 23 June 1961 (Loi relative au droit de réponse), art. 1. 58 Mediengesetz, Federal Act on the Press and other Publication Media 12 June 1981, art. 1. s. 1. § 9 (1–2)
350
TANULMÁNY
azonban a sérelmes közlemény közzétevõje a válaszközleményben foglaltak valóságát „nyomban” (az eljárás kezdetén, az elsõ tárgyalás napjáig bezárólag) meg tudja cáfolni, úgy mentesül a közzétételi kötelezettség alól.59 Hasonlóképpen rendelkezik a dán60 és a lett61 jog is. A portugál jog sajátos megoldása szerint, amennyiben utólag kiderül, hogy a sajtótermékben közzétett válaszban vagy helyreigazításban szereplõ tény hamis, a válasz szerzõjének ki kell fizetnie az általa elfoglalt „hely” árát (úgy, mintha reklámhelyet vásárolt volna). Akkor is így kell eljárni, ha a válaszközlemény terjedelme meghaladja a törvényben biztosított maximumot (legfeljebb 300 szó, illetve az eredeti közlemény terjedelme, amennyiben az 300 szónál hosszabb volt); ez esetben a sajtónak a teljes választ közölnie kell ugyan, de a többletet jelentõ tartalom közzétételét a válaszjog gyakorlója által meg kell fizetni.62 További sajátos – egyfajta speciális válaszjogot teremtõ – portugál szabály, miszerint a parlamentben helyet foglaló ellenzéki pártoknak joguk van a kormányzat azon politikai állásfoglalásait megcáfolni, amelyeket az a közszolgálati médiában tett közzé, és amelyek az ellenzéki pártokat közvetlenül érintik.63
4. A felelõsség alóli mentesülés esetei
JOGTUDOMÁNYI
KÖZLÖNY
A válaszközlemény közlésének kötelezettsége alól kizárólag a szabályozásban rögzített okok valamelyikének fennállta esetén lehet mentesülni. Általános alapvetés, hogy a válaszközleménynek meg kell felelnie bizonyos kritériumoknak. Ezek jellemzõen annak nyelvét, lehetséges maximális terjedelmét érintik, illetve fontos, hogy a válaszközlemény maga nem lehet jogsértõ (pl. rágalmazó, becsületsértõ), illetve tartalmának az eredeti közlemény tárgyához kell igazodnia. A ciprusi64 és a luxemburgi65 szabályozás elõírja, hogy a válasz tartalma nem sértheti a „közmorált” (elõbbi csak a lineáris médiaszolgáltatások tekintetében rendelkezik így). A jog érvényesítésének ezen felül mindenhol szigorú eljárási szabályai is vannak, például a válasz elküldésének lehetséges legkésõbbi idõpontját érintõen. Azonban, ha a kérelmezõ eleget tesz a közlemény tartalmi és az ahhoz kapcsolódó eljárási követelmé-
2013. JÚLIUS–AUGUSZTUS
nyeinek, akkor a kötelezett jellemzõen nem tagadhatja meg a válasz közzétételét. Azaz, a felelõssége a legtöbb államban objektív, és kimentést nem tûr. Ez alól néhány kivétel akad, amelyek szûk körben lehetõvé teszik a felelõsség alóli mentesülést. A harmadik személytõl származó állítások, vélemények közzététele (híresztelés) esetén bizonyos államokban lehetséges a mentesülés. E kimentési ok indoka szerint a híresztelt információk nem eredendõen az azokat közzétevõ médiumtól származnak, amelynek azonban kötelessége a releváns álláspontokat bemutatni, és e kötelessége teljesítése miatt nem vonható felelõsségre. Ezt a felfogást azonban csak kevés állam jogrendszere vallja, hiszen a válaszjog létezését alátámasztó érvek egyike sem inog meg akkor, ha a válaszadás alapjául szolgáló közlemény nem eredendõen az azt közlõ médiumtól, újságírótól származik: a személyiségi jogi sérelem ugyanúgy bekövetkezhet, és a közönség tájékozódását is ugyanúgy szolgálja az ilyen esetekben közzétehetõ válaszközlemény. Csehországban a harmadik személytõl származó állítások közzététele – amennyiben azt a közlõ a nyilvánosságnak szánta, és a média hitelesen közölte, valamint meg is jelölte az eredeti forrást – esetén a média mentesülhet a felelõsség alól.66 Máltán a válaszadási jog nem vonatkozik a hivatalos kiadványokra (a törvény e cikke nem tesz lehetõvé pert az ilyen közlemény tekintetében). A Press Act (Chapter 248 of the Laws of Malta) 33. cikke értelmében az alábbiak minõsülnek „hivatalos kiadványnak”: „(a) a Parlament által elfogadott törvények vagy a máltai államelnök vagy a Képviselõház utasítására közzétett kiadványok; (b) a hatósági személyek közötti vagy a hatósági személyek és a közszolgáltatások nyújtói vagy az állami vállalatok tisztségviselõi közötti kommunikációt tartalmazó közlemények, bármely jogszabállyal kapcsolatban lefolytatott vizsgálatról készült jelentés, a hatósági személyek jóhiszemûen, a nemzetbiztonság, területi integritás, közbiztonság vagy a rendzavarás és bûnözés megakadályozása érdekében tett nyilatkozatai; (c) a képviselõházi vitákról szóló hiteles tudósítások, feltéve, hogy a vita releváns része közzétételre került, valamint, hogy bármely megvádolt személy védekezése nem került szándékosan vagy hanyagságból elhallgatásra, korlátozásra
59 1952. évi II. törvény a polgári perrendtartásról, 342. § (2) bek. 60 Media Liability Act no. 85 of 9 February 1998., s. 36. („Kötelezõ eleget tenni a válaszközlemények tömegtájékoztatásban való közzétételére irányuló kérelmeknek, amelyek olyan, a tömegtájékoztatásban megjelent tényállítások helyreigazítására irányulnak, amik jelentõs anyagi vagy egyéb kárt okozhatnak valamely személynek, kivéve, ha e tényállítások igaz volta megkérdõjelezhetetlen.) L. Sören Sandfeld Jakobsen–Sten Schaumburg-Müller: Media Law in Denmark. Alphen a/d Rijn, Kluwer Law International, 2011. 91-92. 61 Radio and Television Act (1995), 36. § para. (3); Szalai Anita–Szõke Gergely László: A media szabályozása Észtországban, Lettországban és Litvániában. AKTI Füzetek, 2010. szeptember. 39. 62 Press Law (Law no. 2/99 of January 13 as amended by Law no. 18/2003 of July 11), art. 25–26. 63 Law no 27/2007 of July 30 (Television and On-Demand Audiovisual Services Law), art. 64 (1) and the Law no 54/2010 of December 24 (Radio Law), art. 57 (1). 64 Radio and Television Stations Law of 1998, art. 44. 65 Act of 8 June 2004 on the Freedom of Expression in Media (Loi du 8 juin 2004 sur la liberté d’expression dans les médias), art. 41. para. a). 66 Act no. 231/2001 Coll. (Radio and Television Broadcasting Act art. 40. para. c)), Act. no 46/2000 Coll. (Press Act) s. 10–15.
KOLTAY: A VÁLASZADÁSI (SAJTÓ-HELYREIGAZÍTÁSI) JOG…
vagy megváltoztatásra; (d) bármely máltai bírósági eljárásról készített tudósítás, amennyiben az hitelesen mutatja be az eljárást, és az eljárás nyilvánosságra hozatalát vagy a tudósítás közzétételét nem tiltja törvény vagy bírósági határozat. A fentiek kiegészítésével figyelembe kell venni ugyanakkor, hogy nem tehetõ közzé (a) semmi, aminek használatát vagy elõállítását tiltja a polgári eljárásjogi törvény 994. cikke, vagy (b) tudósítás olyan becsületsértési ügyben folyatott eljárásról, ahol a törvény tiltja az eljárás tárgyát képezõ állításokkal kapcsolatos bizonyítékok közzétételét.” A szlovák sajtótörvény értelmében hatósági személyt, politikai párt vagy mozgalom elnökét vagy alelnökét vagy az e személyek által képviselt jogi személyt nem illeti meg a válaszadás joga a hivataluk gyakorlásával kapcsolatos tényállítások tekintetében.67 A törvény értelmében a folyóirat kiadója vagy a hírügynökség nem tehetõ felelõssé „állami hatóság, költségvetési szerv, az elõbbiek által finanszírozott alapítványi szervezet vagy törvény által létrehozott jogi személy által nyújtott információk tartalmáért, amennyiben az ilyen információt a folyóirat vagy hírügynökség eredeti formájában teszi közzé és annak közzétételre való feldolgozása során nem módosítja eredeti tartalmát...”68 Ausztriában nem kötelezõ a válasznyilatkozat vagy további információ közzététele a Nemzeti Tanács, a Szövetségi Tanács, a Szövetségi Képviselõház, a Parlament vagy a fenti képviselõ-testületek bizottságai elõtti meghallgatásokról készült valós tudósítások tekintetében. Más esetekben sem áll fenn a kötelezettség, amennyiben az érintett fél megfelelõ véleménynyilvánítási lehetõséget kapott a kiadvány adott, vagy más, azzal egyenértékû számában, de nem élt vele, illetve akkor, ha a válasznyilatkozat kézhezvételét megelõzõen már megjelent azzal egyenértékû szerkesztõségi helyreigazítás vagy kiegészítés.69 A romániai audiovizuális törvény értelmében70 a válaszadás joga nem biztosított akkor, ha a engedélyesek betartották a „hallgattassék meg a másik fél” elvét, azaz a panaszos lehetõséget kapott arra, hogy reagáljon az õt ért bírálatra. Izlandon a médiaszolgáltatók megtagadhatják a válasz közzétételét, „ha a médiaszolgáltató által közvetí-
351
tett információ kormányszervektõl vagy bíróságoktól származó szó szerinti idézetekbõl áll.”71 A magyarországi bírói gyakorlat konkrét jogszabályi felhatalmazás nélkül is a híresztelés szélesebb körû megengedése (a híresztelõnek a felelõsség alóli mentesülése) irányába mozdult el. Az EBH 2001. 407. számú legfelsõbb bírósági döntés alapján az országgyûlés, a helyi önkormányzat, a közigazgatás országos és helyi szervei, valamint az igazságszolgáltatás egyes szervei „hatáskörébe tartozó eljárásokról, az eljárásokban beterjesztett indítványokról, javaslatokról tudósító sajtót (…) nem terheli a valóság bizonyításának kötelezettsége”, és így a válasz közzététele sem. Ugyanígy nem kötelezhetõ a sajtó arra, hogy „a rendõrség által tartott sajtótájékoztatón elhangzott tényállítások valóságtartalmát ellenõrizze” (BH 2002. 51.), és annak nyomán helyreigazító közleményt tegyen közzé. Úgyszintén „nincs helye sajtó-helyreigazításnak, ha a sajtószerv valamely büntetõ-, polgári-, közigazgatási eljárás befejezése elõtt a valóságnak megfelelõen tájékoztat az eljárásban megállapított tényrõl” (BH 2004. 273.), még akkor sem, ha az eljárás késõbbi szakaszában esetleg bebizonyosodik a korábban megállapított tény hamis volta.
5. A válaszjog megsértése esetén alkalmazható szankciók A válaszközlemény közzétételére irányuló (hatósági vagy bírósági) eljárás végén minden esetben lehetséges jogkövetkezmény a válasz közzétételére való kötelezés. A magyar jogrendszerben például kizárólag e kötelezés lehet az eljárás végén alkalmazott szankció.72 Számos jogrendszerben azonban alkalmazható bírságszankció is, amennyiben bebizonyosodik, hogy a válasz közzétételét alaptalanul tagadta meg az érintett médium. A bírságszankció jellege is eltér az egyes államokban aszerint, hogy bíróság vagy hatóság szabhatja-e ki, közigazgatási vagy büntetõjogi szankcióként. Egyes államokban a szabályozás e tekintetben is differenciálódik: Cipruson például lineáris médiaszolgáltatások tekintetében a médiahatóság szabhat ki bírságot, míg a sajtótermékek tekintetében ugyanezt a büntetõbíróság teheti meg.73 Szintén a bíróság általi szankcionálás lehetséges Belgiumban,74 Finnországban,75 Dániában,76 Franciaországban és Lengyelor-
JOGTUDOMÁNYI KÖZLÖNY
67 Act No. 167/2008 Coll. on Periodicals and Agency News Service, §8(2). Jana Markechova: Slovakia – Amendment to the Press Act. IRIS 2011-8:1/43 http://merlin.obs.coe.int/iris/2011/8/article43.en.html 68 Act No. 167/2008 Coll. on Periodicals and Agency News Service, §5(2). 69 Médiatörvény (Mediengesetz, Federal Act on the Press and other Publication Media 12 June 1981, Federal Law Gazette No. 314/1981) 11. cikk. 70 Decision no. 187 of April 3, 2006 Concerning the Regulations of the Content of Audiovisual Programme Services, art. 48. 71 Media Law No. 38. of 20 April 2011, Art. 36. 72 Smtv. 12. §. 73 Radio and Television Stations Law of 1998, Printed Press Law (Law 145/89). 74 Federal Act of 23 June 1961 (Loi relative au droit de réponse), art. 6. 75 Act on the Exercise of Freedom of Expression in Mass Media, Ch. 3., s. 11. 76 A Media Liability Act no. 85 of 9 February 1998., s. 49. értelmében a Press Council kötelezheti a tömegmédiumok szerkesztõit a Tanács döntésének változatlan formában való közzétételére.
352
TANULMÁNY
szágban általánosan, tehát bármely médium vonatkozásában. Franciaországban legfeljebb 3 hónapos szabadságvesztésre is kötelezhetõ az, aki elmulasztja a válaszközlemény közzétételét.77 A lehetséges maximális szabadságvesztés idõtartama Dániában 4 hónap.78 Lengyelországban a lehetséges büntetés a pénzbüntetésen kívül szintén lehet szabadságvesztés.79 Portugáliában bíróság és hatóság is eljárhat a válaszadási jog megsértésével kapcsolatos ügyekben, amelyek potenciálisan súlyos bírságokat szabhatnak ki (a sajtó esetében az összeg legfeljebb 15 000 Euró, a médiaszolgáltatások esetében 375 000 Euró).80 Olaszországban a lineáris médiaszolgáltatásokkal és a sajtótermékekkel kapcsolatban a médiahatóság jár el a válaszadási jogot érintõ ügyekben, és szabhat ki akár bírságot is.81 Sajátos szankciófajta a marasztaló döntés vagy ítélet közzétételére való kötelezés. Írországban ezt lineáris médiaszolgáltatások tekintetében a médiahatóság, a sajtótermékek tekintetében a Sajtóombudsman teheti ezt meg.82
2013. JÚLIUS–AUGUSZTUS
korlatban értelemszerûen a jó hírnév vagy a becsület megsértése esetén, és a médiában megjelent tartalmakkal szemben alkalmazzák a bíróságok). Az egyes ítéletekben gyakran szerepel az elégtételadás kötelezettsége oly módon, hogy a bíróságok pontosan megjelölik az elégtételadás helyét (azon sajtóterméket, ahol az elégtételt szolgáltató közleményt közzé kell tenni; e sajtótermék jellemzõen azonos azzal, amelyben a jogsértés is megvalósult). Felmerül a kérdés, hogy milyen módon lehetne érvényt szerezni az ilyen ítéleteknek, tekintettel arra, hogy amennyiben e perekben nem a sajtótermék kiadójával szemben állapít meg a bíróság jogsértést, akkor annak nincs közzétételi kötelezettsége az elégtételt adó közlemény vonatkozásában. Több jogrendszerben fordul elõ az a megoldás, amely szerint a válaszadási jog terjedelme alapján a szabályozás differenciál, és egyazon törvényen belül rendelkezik egy szûkebb és egy bõvebb terjedelmû válaszadási jogról (a válaszadási és a helyreigazítási/helyesbítési jogról). Ilyen megoldással él a francia,85 a lett,86 a portugál,87 a román88 és a szlovák89 jogrendszer.
6. A válaszadási joghoz hasonló más jogi eszközök
JOGTUDOMÁNYI
KÖZLÖNY
A dán jogrendszer egy olyan sajátos megoldást ismer, amely a válaszjog közvetett formájának is felfogható: a büntetõ törvénykönyv 273. szakasza szerint a rágalmazó állítások által sérelmet szenvedett fél javára a bíróság egy egyösszegû kifizetést (lump sum) ítélhet meg. A pernyertes fél ezt a számára kedvezõ ítélet eredményének közzétételére használhatja fel, azaz az összegbõl reklámhelyet vagy -idõt vásárolhat a médiában az ítélet ismertetésére (tekintettel arra, hogy a rágalmazó médium a büntetõeljárásban nem kötelezhetõ válaszközlemény közzétételére; ilyen kötelezés csak a médiaszabályozás alapján lehetséges).83 A magyar jogrendszer ismeri a „nyilvános elégtételadás” polgári jogi szankcióját személyiségi jogi jogsértések esetén.84 E szankció tágabb hatályú a sajtó-helyreigazításnál, hiszen bármely személyiségi jog bárki által történõ megsértése esetén alkalmazható (a gya-
V. Következtetések A fenti összehasonlító áttekintés módot adott arra, hogy bizonyos, általános következtetéseket levonjunk az Európában (pontosabban a vizsgálat elsõdleges tárgyát képezõ Európai Uniós tagállamokban) érvényesülõ válaszadási jog természetével, szabályozásával kapcsolatban. Ezek az általánosító észrevételek persze nem minden állam tekintetében bizonyulnak igaznak, és nem érvényesülnek mindenhol, mégis kirajzolják a válaszadási jog egyfajta sajátos európai modelljét, a szabályozás fõ szempontjait és fejlõdési irányait. A) A válaszadási jog egyes államokban alkotmányos (alapvetõ) jog, de általában a hierarchia ennél alacsonyabb fokán álló törvényben szabályozott. Ugyanak-
77 1881 Press Act, art. 13. 78 Amennyiben a szerkesztõ elmulasztja a bíróság ítéletének közzétételét egy helyreigazítási eljárás során, úgy bírsággal, sõt, legfeljebb négy hónapig terjedõ szabadságvesztéssel is sújtható. 79 Press Act of 26 June 1984, art. 46. A lengyel Alkotmánybíróság 2012-ben hatályon kívül helyezte a 46. cikk 2. bekezdését, ugyanakkor a helyreigazítás közzétételének indokolatlan megtagadása továbbra is szabadságvesztéssel büntethetõ (a 46. cikk 1. bek. értelmében). 80 Press Law (Law no. 2/99 of January 13 as amended by Law no. 18/2003 of July 11), és Section IV of the Chapter V of the Law no. 54/2010 of 24th of December (Radio Law) és a Section IV of the Chapter VI of the Law no. 27/2007 of 30 of July, rectified by the Declaration of Rectification no. 82/2007 of 21st September and amended by the Law no 8/2011 of April 11 (Television and OnDemand Audiovisual Services Law). 81 Legislative Decree 31 July 2005, no. 177 (Audiovisual Media and Radio Services Code), art. 32-quinquies, para 3–4.; Roberto Mastroianni–Amedeo Arena: Media Law in Italy. Alphen a/d Rijn, Kluwer Law International, 2011. 77–78. 82 Broadcasting Act 2009., Defamation Act 2009. 83 Sandfeld Jakobsen–Schaumburg-Müller i. m. 91. 84 Ptk. 84. § (1) bek. c) pont. 85 1881 Act on the Press, art. 12–13. 86 Radio and Television Act (1995) art. 36–37. 87 Press Law (Law no. 2/99 of January 13 as amended by Law no. 18/2003 of July 11), Law no 27/2007 of July 30 (Television and OnDemand Audiovisual Services Law), és Law no 54/2010 of December 24 (Radio Law). 88 Law no. 504/July 11th, 2002 (Audiovisual law), art. 41. 89 Press Law no. 167/2008. §§7–8.
KOLTAY: A VÁLASZADÁSI (SAJTÓ-HELYREIGAZÍTÁSI) JOG…
tényállításokkal szemben biztosít válaszjogot. A tények esetében is eltérõek a megközelítések: van, ahol a hamis és sérelmes tényállítás, míg van, ahol pusztán a hamis (de nem feltétlenül a hírnevet sértõ) tényállítás lehet a válasz közlésére irányuló eljárás alapja. G) A válaszadási jog alapján közzétehetõ közlemény lehetséges (kötelezõen közzéteendõ) terjedelme az egyes államokban változó, és a jog terjedelméhez igazodik. Azaz, a szélesen értelmezett válaszjog hosszabb szöveg közzétételét is lehetõvé teszi, míg a hamis tények kiigazítására szolgáló helyreigazítási jog csak rövid, a hamis tényeket és a valóságot azok helyett bemutató közlemény közlését írja elõ. H) Az ön- és társszabályozás egyes rendszereiben jellemzõen megjelenik a válaszadási jog is, ugyanakkor nagy jelentõsége van annak, hogy ehhez társul-e (állami) szabályozás is, vagy pedig az állam egészében átengedi e jog érvényesülésének felügyeletét a tõle függetlenül létrejött szervezetek számára. Az EU tagállamainak mindegyikében létezik a válaszadási jog valamely formája, nem függetlenül attól, hogy ez – részben az AVMS irányelv folytán – tagállami kötelezettség is (bár igaz, hogy az egyes szabályozások jellemzõen az irányelv elfogadása elõtti idõbõl származnak). I) A vizsgálódás fontos tapasztalata, hogy a válaszadási jog intézménye – mint csepp a tengerben – a sajtószabadság elméleti alapjai, igazolásai közül többet is szolgál egyszerre, ezen igazolások gyakorlati megvalósulásának tekinthetõ. Az „igazság keresését” szolgálja a hamis állítások kiigazításával, az „egyéni autonómia” érdekét a sérelmet szenvedett fél személyiségének védelmével, valamint a „demokratikus döntéshozatal” célját is elõsegíti a médiában megjelenõ álláspontok sokszínûségének növelésével.90 A válaszadási jog tanúbizonyság arra, hogy a sajtószabadság különbözõ igazolásai nem összebékíthetetlenek.91 Talán ez a „többarcúság” is oka annak, hogy a médiaszabályozás egyesült államokbeli reformját követelõ szerzõk javaslatainak listáján egy európai jellegû válaszadási jog tengerentúli meghonosítása jellemzõen elõkelõ helyet foglal el.92 J) A kutatás eredménye nem meglepõ módon az, hogy valamennyi uniós tagállam eltérõen szabályozza a válaszadási jog intézményét. A vizsgálódások nyomán körvonalazható a válaszadási jog olyan modellje, amely egyfajta „közös minimumnak” tekinthetõ. Ez nem jelenti azt, hogy a modell valamennyi eleme megtalálható az összes uniós tagállamban, de e mini-
KÖZLÖNY
90 A sajtó- és szólásszabadság igazolásairól ld. Koltay András: A szólásszabadság igazolásai az angolszász jog és jogfilozófia fényében. Valóság, 2007/9. 37(52.; Halmai Gábor: A véleményszabadság határai. Budapest, Atlantisz, 1994. 307–308. 91 Ld. errõl Koltay András: A szólásszabadság alapvonalai – magyar, angol, amerikai és európai összehasonlításban. Budapest, Századvég, 2009. 43(47.; Judith Lichtenberg: Foundations and Limits of Freedom of the Press. In uõ. (szerk): Democracy and the Mass Media. Cambridge, Cambridge University Press, 1990. 334. 92 Ld. pl. Cass R. Sunstein: Democracy and the Problem of Free Speech. New York, Free Press, 1995.; újabban Jerome A. Barron: Access to the Media – A Contemporary Appraisal. Hofstra Law Review, Spring 2007. 937.; Lee Bollinger: Uninhibited, Robust, and Wideopen. A Free Press for a New Century. Oxford, New York, Oxford University Press, 2010.
JOGTUDOMÁNYI
kor a forma nem feltétlenül determinálja a jog gyakorlásának valódi lehetõségét, mint ahogy az alkotmányos védelem ténye sem határozza meg a válaszadási jog és a sajtószabadság közötti hierarchiát. B) A válaszadási jog funkciója kettõs: egyfelõl szolgálja a médiában megtámadott személy személyiségi jogainak (jó hírnevének és/vagy becsületének) védelmét, másfelõl a médiát figyelemmel kísérõ közönség megfelelõ tájékoztatáshoz fûzõdõ jogát. A két funkció között rangsor, sorrend nem állítható fel, a válaszadási jog egyszerre szolgálja mindkettõt. Ezt illusztrálja a szlovén médiatörvény (Official gazette of the Republic of Slovenia [Uradni list RS], no 35/2001.) 42. cikkének 1. bekezdése, amelynek értelmében „[a] válaszadási jog célja az objektív, többoldalú és naprakész tájékoztatás, mint a közügyekben való demokratikus döntéshozatal egyik alapfeltétele iránti közérdek elõmozdítása.” C) A válaszadási jog tárgyi hatálya folyamatosan terjeszkedik, és fokozatosan átterjed az online médiafelületekre is. Ez egyelõre nem általánosan jelentkezõ tendencia, de mind az európai szintû jogalkotás vagy ajánlott „best practice”, mind az egyes államok gyakorlata, szabályozása efelé halad. Ennek mind elvi, mind praktikus okai egyaránt vannak; a jog megteremtését ugyanazon érvek indokolják, mint az offline környezetben, technikailag pedig az interneten egyszerûbben megoldható a válasz közzététele, és még helyet (mûsoridõt vagy papírt) sem foglal. Ettõl függetlenül, a tárgyi hatály tekintetében az egyes államokban szinte általánosan érvényesül az a megközelítés, amely szerint a válaszjog mind a médiaszolgáltatásokra, mind a nyomtatott sajtótermékekre kiterjed. D) A válaszadási jog kötelezettje általában objektív felelõsséggel tartozik a válasz közlése tekintetében, azaz viszonylag ritka az olyan állam, amely mentesülést biztosít a jogi felelõsség alól, amennyiben a válaszadási jog gyakorlásának elõfeltételeként a választ generáló sérelmes tartalom közzétételre került. E) A válaszadási jog érvényesülésének szûk korlátai vannak, azaz csak kivételes esetben lehet eltekinteni a válasz közzétételétõl. E korlátok jellemzõen formai vagy eljárási jellegûek (nyelv, határidõ, terjedelem stb.). F) Teljességgel változó a válaszjog terjedelme abban a tekintetben, hogy csak valótlan tények, avagy sértõ vélemények közzététele esetén is alkalmazható-e. E kérdésben nincsen azonosítható, „általános európai” megoldás, bár az államok nagyobb hányada csak a
353
354
TANULMÁNY
mumszabályokhoz képesti még szûkebb terjedelmû szabályozás csak kevés számú államban létezik (ugyanakkor a közös minimumhoz képesti többletszabályozás számos államban megtalálható). A közös minimum azonosítása önmagában nem alkalmas arra, hogy általa ismerjük meg a „létezõ legjobb” megoldást; a szabályozások sokszínûsége és a jogrendszerek különbözõsége ezt nem is igen teszi lehetõvé. Egy ilyen, a közös minimum bemutatására szolgáló modell-szabály csak a hamis (valótlan) és a hírnevet, méltóságot sértõ tényállításokkal szemben lenne alkalmazható, valamennyi „hagyományos” médiumban, tehát a televíziós és rádiós médiaszolgáltatásokkal, valamint a nyomtatott sajtótermékekkel szemben. A média objektív felelõsséggel rendelkezne a vá-
2013. JÚLIUS–AUGUSZTUS
laszközlemény közlése tekintetében, azaz amennyiben a jog gyakorlásának törvényi kereteit a kérelmezõ nem lépi át, nem tagadhatja meg a válasz közzétételét. A jogsértés elmulasztásának szankciója – túl a közlemény vagy a marasztaló bírósági/hatósági döntés közzétételén – a bírság. Feltehetõen véletlen egybeesés, de a magyar szabályozás szinte teljes egészében megfelel e kritériumoknak (azzal a különbséggel, hogy a tárgyi hatálya – az EU ajánlásának megfelelõen – kiterjed az internetes sajtótermékekre is, ellenben bírság vagy kártérítés szankció nem alkalmazható a helyreigazítási ügyekben); azaz a hazai jogirodalomban olykor felbukkanó állítás a magyar szabályozás drákói szigoráról európai összehasonlításban alaptalannak tûnik.
HIBAIGAZÍTÁS A Jogtudományi Közlöny 2013/6. számában „Az alapvetõ jogi pozíciók a Polgári Törvénykönyvben (2013)” címû cikk hibásan csak egy szerzõ mûveként jelent meg. A cikk két szerzõje Blutman László egyetemi tanár, Szegedi Tudományegyetem (Szeged) és Görög Márta egyetemi docens, Szegedi Tudományegyetem (Szeged)
JOGTUDOMÁNYI
KÖZLÖNY
Görög Mártától ezúton is elnézést kérünk.
HORVÁTH: A KÖRNYEZETVÉDELEM, A TERMÉSZETVÉDELEM ÉS AZ ÉLÕHELYVÉDELEM…
355
TANULMÁNY
A környezetvédelem, a természetvédelem és az élõhelyvédelem viszonyrendszere a hazai jogi szabályozásban Horváth Gergely egyetemi docens, Széchenyi István Egyetem (Gyõr)
Az élõvilág védelmének jogi aspektusa többrétegû. Ezek az egymásra épülõ szintek összefonódnak, éppúgy, mint az alapul szolgáló életviszonyok. A vizsgált védelmi rezsimek részben hierarchikus viszonyrendszert alkotnak, egymást kiegészítõ (komplementer) jellegük azonban még szembetûnõbb. Különbözõ céljaik és történetük eltérõ gyökerei jelzik relatív önállóságukat. A közös nevezõnek, metszetnek tekinthetõ természetvédelem „evolúciója” nyúlik legmélyebbre, miközben napjaink jogalkotása is a természetvédelmi célt szolgáló ökológiai hálózat-szemlélet jegyében zajlik. A fokozott védelem szükségessége valamennyi gazdasági szektor káros hatásaival szemben nyilvánvaló, nagy területfedése miatt azonban különösen a mezõgazdaság érintett.
I. Az intézményesülés kezdetei Az intézményesült, azaz központilag szabályozott, állami irányítású természetvédelem, illetve környezetvédelem között száz éves korkülönbséget szokás megállapítani. Noha a természetvédelmi területkijelölés bevett gyakorlat volt már jóval korábban is,1 a természetvédelem születését hagyományosan a világ elsõ nemzeti parkjának alapításához köti a szakirodalom (1872, Yellowstone, Amerikai Egyesült Államok). A globálissá nõtt környezetvédelmi problémák elleni törekvések intézményesülésének alapköve, a Stockholmban rendezett elsõ környezetvédelmi világkonferencia pedig 1972-ben zajlott, amelynek köszönhetõen a környezet védelméhez fûzõdõ érdek végre elkezdte felzárkózását az ipari termelés, a gazdasági növekedés és a (szabad)kereskedelem érdekeinek élbolyához.
2
Pl. a ruandai Itshyanya vallási hely volt évszázadokon át az európai emberek XX. századi megjelenéséig, nemcsak vadászni, fát vágni, de még átutazni sem volt szabad a területen [Centeri Csaba–Gyulai Ferenc: A világ természetvédelmének történelmi kezdetei a védett területek kialakulására vonatkozóan. Tájökológiai Lapok. 2006. 4. sz. 427–428.]. 1879. évi XXXI. törvénycikk, 2. § és 4. §.
KÖZLÖNY
1
JOGTUDOMÁNYI
1. A hazai természetvédelem kezdetét sokan – a nemzetközi kezdõ idõponthoz egészen közelre datálva – az elsõ magyar (és egyik legkorábbi európai) erdõtör-
vényhez, az 1879. évi XXXI. törvénycikkhez kötik. Ez is egy tiszteletben tartandó vélemény, ám két okból kevésbé védhetõ. Egyrészt e törvény vonatkozó szakaszaihoz (ld. alább) hasonló tárgyú, természetvédelmi eredményt is hozó rendelkezések ennél régebben is születtek (így pl. Zsigmond király 1426. évi kíméletes erdõhasználatot elõíró rendelkezése, az 1565. évi, az 1669. évi erdõrendtartások, III. Károly 1729. évi dekrétuma a vadászat és madarászat szabályairól, amely fajvédelmi hozadékkal is járt a tilalmi idõk megállapításával, illetve II. Lipót dekrétuma 1790-bõl az erdõk védelmérõl). Másrészt az 1879. évi erdõtörvény valóban tiltani rendeli például „az irtást és tarvágatot” egyes erdõkben, erdõrészekben, ám ezt nem közvetlenül és kifejezetten természet-, illetve élõhelyvédelmi célból teszi, hanem azért, mert különben „alantabb fekvõ területek termõképessége vagy közlekedési utak biztonsága veszélyeztetnék, vagy szélvészek rombolásának, vagy a futóhomok terjedésének út nyittatnék”.2 Az tény, hogy ezek megoltalmazásával „akárhány geológiai alakulás stb. és megannyi szép tájképi részlet is oltalomban részesült”,3 tehát számottevõ természetvédelmi hozadékkal is jártak ezek az
356
TANULMÁNY
elõírások, azonban mivel nem expressis verbis természetvédelmi célú, hanem inkább gazdálkodási, illetve a gazdasági okszerûséggel szinkronban álló környezetvédelmi, azon belül földvédelmi, és az épített környezetet (ld. utak) védõ elõírások, elsõ erdõtörvényünk vonatkozó szakaszai inkább környezetvédelmi jogunk „doyen-jogszabályhelyeinek” tekinthetõk.4 Az 1879. évi erdõtörvény tehát csak annyiban természetvédelmi norma, mint ahogy a közösségi jogalkotás 1960as, illetve 1970-es évek fordulóját övezõ elsõ környezetvédelmi „hasznot” hozó direktívái környezetvédelmiek, amelyek bevallottan a piaci korlátok lebontásának céljával, azaz gazdasági, nem környezetvédelmi célból harmonizálták a tagállami jogokat.5 2. Az addig hiányzó láncszemek, a természetvédelem célja6 és különös tárgyai elõször jogszabályi szinten az erdõkrõl és a természetvédelemrõl szóló 1935. évi IV. törvénycikk hatodik címében jelennek meg, amely szerint szükséges „egyfelõl minden olyan behatást elhárítani, amely a védelem tárgyának7 eredeti épségében való fennmaradását, illetõleg tájképi szépségét vagy egyéb sajátos természeti tulajdonságait sértené vagy veszélyeztetné, másfelõl lehetõvé tenni a védelem alá vont állat- és növényfaj zavartalan tenyészetét; megóvni a védett forrás és patak vizének tisztaságát és biztosítani a forrásokat a vadon tenyészõ állatok számára”. Megjegyzést érdemel, hogy törvénycímbe (nem csupán alcímbe) is ez a jogforrásunk emeli elsõként a természetvédelmet. 3. A hazai nulladik kilométerkõ keresésekor logikusabbnak tûnhet azonos célú és típusú aktusokat, eseményeket hasonlítási alapul venni. Ha a világ elsõ nemzeti parkjának megalapításához kötik a természetvédelem kialakulását, akkor talán a hazai természetvédelem kezdete ugyanúgy az elsõ magyarországi nemzeti park (Hortobágyi Nemzeti Park) kijelölése, amelyet az Országos Természetvédelmi Hivatal
3 4 5
JOGTUDOMÁNYI
KÖZLÖNY
6 7
8
2013. JÚLIUS–AUGUSZTUS
1850/1972. számú OTvH határozata nyilvánított védetté. A száz éves különbség ismét visszaköszön, ami azonban elsõ ránézésre ahhoz a téves következtetéshez vezethetne, hogy a hazai természetvédelem éppen egy évszázados késéssel született meg a nemzetközi mozgalomhoz viszonyítva. Az évszámokból tehát a figyelemre méltó történeti érdekességük elismerése mellett sem érdemes ilyen konklúziókat levonni. A különbözõ normákban szétszórt, akár természetvédelminek is minõsíthetõ jogszabályhelyek csak annyiban felelnek meg az alapkõ-funkciónak, hogy elvileg a védelem intézményesüléseként is felfoghatók az országos szintû, törvényi formában való megjelenésük miatt. Ennek a követelménynek viszont a korábban is elõforduló és a XIX. század második felétõl felszaporodó, tisztán természetvédelmi irányultságú, társulati és egyéni kezdeményezések nem felelnek meg. Az intézményesült természetvédelem ugyanis mindenképpen – Kaán Károly által is elengedhetetlennek tartott – „kormány-akcziókat”8 (is) feltételez, állami szerepvállalást, elismerést, cselekvést, jogszabályokkal, illetve szakhatósági eszközökkel történõ természetvédelmi (köz)érdekérvényesítést. Ad vocem, aki személyhez kívánja kötni a hazai természetvédelem születését, annak elsõként a fenti gondolattal megidézett Kaán Károly (1867-1940) juthat eszébe, akit a magyar természetvédelem megalapítójaként tart számon a tudományos közösség termékeny szakirodalmi munkásságára tekintettel. 4. A nemzeti park kategóriájához nem ragaszkodva, pusztán a területi védetté nyilvánításokat alapul véve más eredményhez jutunk. Elõször 1864-ben az Amerikai Egyesült Államokban helyeztek állami védelem alá területet, a Yosemite-völgyet. Magyarországon a területi védetté nyilvánítások sora ma is használatos kategóriákba esõ védett természeti területekkel indult, elsõként a nagyharsányi magyar kikerics élõhelyek 1935ben történt területtel védett természeti emlékké nyilvánítá-
Kaán Károly: Természetvédelem és a természeti emlékek. Budapest, Révai Testvérek Irodalmi Intézet, 1931, 29. Ugyanakkor „az erdõtörvény kétségkívül az elsõ olyan törvényhozási intézkedés, mely egy bizonyos irányban közvetlenül és közvetve is számottevõ szolgálatot tett a természetvédelemnek, sõt bizonyos mértékig a természeti értékekre is reá terelte a figyelmet” [ld. ugyanott]. Bándi is rámutat, hogy a környezetvédelmi jog gyökerei (az erdõjogi mellett) a természetvédelmi, a vízjogi szabályozás és az iparhatósági követelmények körében jelentek meg, mindjobban megkülönböztethetõ sajátosságai azonban csak a XX. század második felében formálódtak ki [Bándi Gyula: Környezetjog. Budapest, Osiris, 2000, 14.]. Ld. pl. a Tanács irányelvét (1970. március 20.) a gépjármûvek külsõ gyújtású motorjainak kipufogógázai által okozott levegõszennyezés elleni intézkedésekre vonatkozó tagállami jogszabályok közelítésérõl (70/220/EGK), amely preambulumában kifejti, hogy azért alkotják a normát, mert a tárgyban született eltérõ nemzeti elõírások „gátolhatják a közös piac létrehozását és mûködését”. 1935. évi IV. törvénycikk az erdõkrõl és a természetvédelemrõl, 213. §. Bándi ezt a törvényünket említi elsõként, ahogy a magyarországi természetvédelem elemzésébe fog, miután leszögezi, hogy a hazai természetvédelmi szabályozás nagy múltra tekint vissza [Bándi Gyula: Környezetjog. Budapest, Szent István Társulat, 2011, 443.]. A természetvédelem speciális tárgyainak körét is pontosan meghatározza a törvény: a) azok a helyek és a természetnek azok az alakulatai, amelyekhez történelmi esemény emléke vagy hagyomány (monda, rege) fûzõdik, továbbá, amelyek mûemlékek természeti alapzatául vagy díszéül szolgálnak (természeti és történelmi emlékek); b) a természetnek azok az alakulatai (hegy, szikla, kõzet, barlang, forrás, vízesés, tó egyes fák és facsoportok), amelyek tudományos szempontból vagy különlegességüknél fogva értékesek; c) olyan tájrészek, sõt egész tájak is, amelyek tájképi szépségüknél vagy egyéb kedvezõ természeti tulajdonságaiknál fogva a természetélvezet (természetjárás, turistaság, kilátás és tartózkodás) vagy testedzés szempontjából különösen becsesek; d) azok a vadon tenyészõ állat- és növényfajok, amelyek a kipusztulás veszélyével szemben oltalomra érdemesek, valamint általában a természetben jelentõsen hasznos vadon tenyészõ állatfajok; e) azok a források és patakok, amelyeknek vize a vadon tenyészõ állatok számára nélkülözhetetlen [1935. évi IV. törvénycikk az erdõkrõl és a természetvédelemrõl, Hatodik cím (Természetvédelem), 212. §]. Kaán Károly: A természeti emlékek fenntartása. Budapest, Pallas Irodalmi és Nyomdai Rt. nyomdája, 1909, 56.
HORVÁTH: A KÖRNYEZETVÉDELEM, A TERMÉSZETVÉDELEM ÉS AZ ÉLÕHELYVÉDELEM…
sával, 1939-ben pedig a Debreceni Nagyerdõ egy részének természetvédelmi területté9 nyilvánításával. A természetvédelemmel ellentétben a környezetvédelem logikai rendszerében nem értelmezhetõ a védett terület alapításának aktusa (ld. alább az elhatárolási szempontoknál), és a nemzetközihez hasonlóan úttörõ jelentõségû hazai konferencia sem volt, így az összehasonlítás nem nyugodhat ezeken a momentumokon sem. Az elsõ önálló, tárgykörbe esõ jogszabály megjelenése a leginkább kézenfekvõ közös nevezõjük (természetvédelem – 1961. évi 18. törvényerejû rendelet, környezetvédelem – 1976. évi II. törvény), amely idõpontok ugyancsak kevéssé alkalmasak adekvát kor-összehasonlításra, önmagában a hazai környezetvédelem „kormeghatározására” talán inkább. Mivel korábban születtek, kisebb jelentõségû normák is említést érdemelnek. Nemzetközi szinten elsõk között tett kísérletet hazánk a napjainkban használatos kategóriarendszer elemét is képezõ egyes ún. természeti emlékek védelmére. Darányi Ignác földmûvelésügyi miniszter 1900-ban 21.527. számmal leiratot (rendeletet) adott ki, melyben többek között a történelmi emlékhez, mondához vagy szájhagyományhoz kapcsolódó, rendkívüli méretû, korú vagy alakú, illetve tájképi szempontból fontos fapéldányok, facsoportok megõrzését rendelte el (lex imperfectáról lévén szó, szankció híján, valamint hiányos adminisztratív háttér miatt kevés eredménnyel).
9
12 13
6. Feltéve, de nem megengedve, hogy egyetlen évszámhoz köthetõ olyan összetett tevékenység-rendszerek születése, mint a természet-, illetve környezetvédelem, bármely idõpontra tesszük is, az biztos, hogy fiatal mozgalmakról van szó, ennek megfelelõen a velük foglalkozó jogterületek sem tartoznak a korosabbak közé. Utóbbiak születése – ha lehet – még nehezebben datálható. Éppúgy, ahogy az alapul szolgáló életviszony-összesség is fokozatosan terebélyesedett ki, egyegy jogterületet sem emel ki a habokból készen egyetlen (különösen nem az elsõ) norma. Mi több, jogterület sohasem lesz „kész”, legfeljebb akkor, amikor történeti jelenséggé válva megszûnik, mivel csak ekkor szûnik meg változni. Ilyesmire nem könnyû példákat sorolni, a kérdéses környezeti problémakör pedig különösen tevékeny jövõt ígér saját jogi aspektusának. Kezdete természetesen mindennek van, jogterület esetében ez nyilvánvalóan az elsõ jogi aktus, amely az adott speciális tárgykört szabályozási körébe vonja. Azt azonban nem lehet pontosan kitûzni, hogy hányadik vonatkozó normánál, milyen jogszabályok tömegének elérésekor történik meg a jogterület „világrajövetele”. Kezdeti lépései, õssejtjei a környezetvédelmi és természetvédelmi mozgalomnak is vannak. Ezek egytõl egyig fontosak, mert egyaránt hozzájárultak a folyamatok kiteljesedéséhez.
II. Elhatárolási szempontok: Környezet-, természet- és élõvilág-védelem 1. Kevy nyolcvanas évek közepén tett velõs megállapításának, miszerint „a környezetvédelem: önvédelem”13 ma is stabil az igazságtartalma, pozitív és negatív oldalról egyaránt. A környezetvédelemért szóló po-
A Magyar Királyi Földmívelésügyi Miniszter 115.158/1939. sz. rendelkezése a Debreceni Nagyerdõ természetvédelmi területté nyilvánításáról. Julesz Máté: Környezetvédelem a jogi felsõoktatásban. Magyar Jog, 2009. 5. sz. 269. 1906. évi I. törvénycikk a mezõgazdaságra hasznos madarak védelme végett Párizsban 1902. évi márczius hó 19-én kötött nemzetközi egyezmény, valamint az ennek függelékét képezõ két jegyzék beczikkelyezésérõl. Csepregi István: A vadon élõ állatok védelmét (is) szolgáló nemzetközi egyezmények. In: Természetvédelmi állattan (szerk. Juhász Lajos). Budapest, Mezõgazda Kiadó, 2007, 17. Kevy Ferenc: A földvédelem és a környezetvédelem jogi összefüggései. In: Jogász Szövetségi Értekezések. Budapest, MJSZ, 1986, 75.
KÖZLÖNY
10 11
I. törvénycikkel kihirdetve azt.11 A norma – mint címe is mutatja – növénytermesztéssel kapcsolatos (vitathatatlanul agrár-) életviszonyok fajvédelmi célú szabályozását tartalmazta. Az Egyezmény szabályozási technikája napjaink fajok védelmét szolgáló egyezményeinek szabályozási technikáját vetíti elõre (pl. listakészítés, tiltott tevékenységek taxációja, eltérési lehetõségek körének szûkítése).12 A nemzetközi természetvédelmi mozgalomba való bekapcsolódásunk tehát szintén jelentõs idõpont, éppúgy mint maga az Egyezmény a mozgalom elõrehaladásában.
JOGTUDOMÁNYI
5. Még inkább összetetté teszi a születési évek keresésének feladatát Julesz azon elgondolkoztató megállapítása, miszerint a természetvédelmi jog és a környezetvédelmi jog a jogtudományon belül az agrárjogból, korábban földjogból nõtt ki. Elõször jelentkezett tehát az agrár-természetvédelmi jog (ld. alább), és ezt követte a környezetvédelmi jog mint önálló tantárgy.10 Julesz ugyan tantárgyakról beszél, gondolata azonban a jogterületek vonatkozásában felsejlõ „tojástyúk dilemma” dimenziójában is helytálló lehet (egyébként sem létezik jogterület, amelyet nem tanítanak valamilyen kurzus keretében, tantárgy és jogterület kölcsönösen feltételezik egymás létét). Az idézett gondolat mellett szóló érvnek felhoznám elsõ természetvédelmi tárgyú nemzetközi jogi kötelezettségvállalásunkat, amely a klasszikus agrár-környezetvédelmi, és azon belül agrár-természetvédelmi jogi normáink sorát nyitotta meg. 1906-ban csatlakoztunk a mezõgazdaság számára hasznos madarak védelmérõl szóló 1902. évi Párizsban megkötött nemzetközi egyezményhez, az 1906. évi
357
358
TANULMÁNY
JOGTUDOMÁNYI
KÖZLÖNY
zitív érvként kifejezi azt, hogy a szupranacionális piac „szabadságfokának” emelése, a kereskedelmi korlátok környezetvédelmi követelmények nivellálásával történõ felszámolása mellett, amelyre az uniós környezetjog számos normájának preambuluma utal, a környezetvédelem egyben az emberi létfeltételek biztosítását is célozza. Ugyanakkor jogi aspektusának túlnyomóan emberközpontú beállítottsága miatt gyakran csak önvédelem, pedig nem csupán az emberiség, hanem külön nevesítve az élõvilág fennmaradása érdekében is szükség van olyan céltudatos, szervezett, intézményesített tevékenységre, azaz környezetvédelemre, amelynek célja az ember ipari, mezõgazdasági, bányászati, stb. tevékenységébõl fakadó káros következmények kiküszöbölése és megelõzése.14 Az élõvilág feltétlenül külön nevesíthetõ és nevesítendõ (ún. vitális) környezeti elem, sok nemzeti környezetjog meg is teszi ezt (pl. az 1991. évi albán környezetvédelmi törvény – hogy ne mindig csak nyugati példák képezzék az összehasonlítás alapját – a magyar Kt-hez hasonlóan [4. § 1. pont] szintén környezeti elemként említi a növényi és állati organizmusokat). Az élõvilág az élettelen elemekkel (föld, víz, levegõ) szoros kapcsolatban áll az élõhely fizikai meghatározottsága miatt. Az élõhely legalább az egyik környezeti elembe ágyazott (esetenként éppen az élõ környezeti elembe, egy gazdaszervezetbe), az élõlény által igényelt közegtõl függõen. Az élõvilág nevesítése azért fontos, mert ugyan érdekei legtöbbször nyilvánvalóan és mindenki számára láthatóan egybevágnak a helyesen felismert humán érdekekkel, nem ritkán azonban ütköznek egyes – valós, de egyéni, sõt önös, ezért el nem ismerendõ, illetve a tudatlanság állapotában kifejezett, nem valós – emberi érdekekkel. Éppen a kollíziós helyzet rendezése, az érdekek kiegyensúlyozásának céljával cövekeli ki a környezet védelmének általános szabályairól szóló 1995. évi LIII. törvény (Kt.) a határokat egy ideáltipikus helyzetet festõ generálklauzulával, miszerint az élõvilág igénybevétele csak olyan módon történhet, amely az életközösségek természetes folyamatait és viszonyait, a biológiai sokféleséget nem károsítja, illetõleg funkcióit nem veszélyezteti. Az általános élõvilág-védelem tárgyi hatálya pedig – az ökológiai rendszer természetes folyamatainak, arányainak megtartása és mûködõképességének biztosítása figyelembevételével – valamennyi élõ szervezetre, azok életközösségeire és élõhelyeire is kiterjed.15 Az élõvilág-védelem, a teljes élõ környezeti elemet óvó környezetvédelmi szakterület
2013. JÚLIUS–AUGUSZTUS
nem azonos a természetvédelemmel (utóbbi pl. élettelen természeti értékeket is oltalma alá von), noha jelentõs átfedést mutat vele. A természetvédelem fogalma ugyanakkor tágan értelmezendõ, nem csupán a tételesen védelem alá helyezett egyes fajok, hanem az élõvilág, a teljes flóra és fauna együttesének megõrzésére irányuló tevékenységek gyûjtõfogalma. Maga a természet védelmérõl szóló 1996. évi LIII. törvény (Tt.) is szakított a természetvédelem azon hagyományával, amely ezt a szakterületet leszûkítette a külön jogszabályokkal védetté nyilvánított természeti értékekre, általános védelmet nyújt a földtani értékeknek, a tájaknak, az élõhelyeknek és a vadon tenyészõ élõvilágnak is.16 Az élõvilágnak a fajok és az azokon belül kitermelõdött vagy kitenyésztett változatok, a fajták egyaránt részét képezik, amelyek az élõlények közötti – elsõsorban táplálkozáson alapuló – kölcsönhatásrendszernek köszönhetõen függenek egymástól, így védelemre érdemessé teszik egymást, védetté nyilvánító határozatok nélkül is. Ezért emeli ki Tamás, hogy az élõvilág jogi védelmének köre a környezetvédelmi norma általi külön említés hiányának ellenére lefedi még a mikroorganizmusokat is,17 a fajok egyedeinek életfeltételeit biztosító valamennyi tényezõvel együtt.18 Az élõvilág védelmének tevékenységi irányai között a régi kultúrfajták, a tenyésztett és vadon élõ fajták, illetve azok termõ-, illetõleg tenyészhelyeik védelme mellett egyrészt a mezõ- és erdõgazdálkodáshoz, másrészt a tájrekonsrukciós és tájvédelmi tevékenységhez kapcsolja Tamás a természetes vegetáció fenntartását is.19 2. Abból kiindulva, hogy a környezeti elemeknek csak egy részét fedi le a természetvédelem, a nemzetközi események dátumai szerinti, relatíve hajlottabb kora ellenére tekinthetõ a környezetvédelem egyik, a védelemre érdemesnek tartott természeti értékek, élettelen képzõdmények, valamint élõ, a vitális környezeti elemhez tartozó szervezetek, azok rendszereinek és élõhelyeinek konzerválását célzó szakterületének is. Határozott álláspontot tükröz Fülöp „zöld ombudsmani” beszámolója, miszerint a magyar jogalkotó a természetvédelmi jogot egyértelmûen a környezetvédelmi jog egyik ágazataként fogja fel.20 A természetvédelem mûködtetésének alapelvei között számon tartott, a környezetvédelem és a természetvédelem egymáshoz való viszonyát kifejezõ ún. komplementer elv ettõl a hierarchiát sugalló viszony-szemlélettõl eltérõ
14 Bércesi Ferenc: Környezet- és természetvédelmi igazgatás. In: A Közigazgatási Jog Nagy Kézikönyve (szerk. Kilényi Géza). Budapest, Complex Kiadó, 2008, 1219. 15 Kt., 23. § (2) és (1) bek. Ezen általános elõírások konkretizálásaként az élõvilág igénybevétele mértékének és helyének szabályozására jogszabály vagy hatósági határozat igénybevételi határértéket állapíthat meg [Kt., 23. § (3) bek.]. 16 Rakonczay Zoltán: Természetvédelem. Budapest, Környezetgazdálkodási Intézet, 2002, 17. 17 Tamás András: Az élõvilág jogi védelmének köre. In: A környezetvédelem jogi kézikönyve (szerk. Kilényi Géza). Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1981, 295. 18 A természetvédelem fogalma egyébként egyes – elsõsorban szláv – nyelvekben a magyarnál tágabb értelmû, az egész természeti környezet védelmét átfogja. 19 Tamás: i. m. 295–296. 20 Fülöp Sándor: A jövõ nemzedékek országgyûlési biztosának beszámolója (2008–2009). Budapest, OBH, 2010, 137.
HORVÁTH: A KÖRNYEZETVÉDELEM, A TERMÉSZETVÉDELEM ÉS AZ ÉLÕHELYVÉDELEM…
álláspontot fejez ki, mely szerint a két – önmagában is rendkívül összetett, egymást kiegészítõ – terület tevékenységét, stratégiáját és intézkedési tervét a mellérendeltség és egyenrangúság szigorú tiszteletben tartásával szorosan össze kell hangolni, mert a két terület kölcsönösen hat egymásra.21 Fodor megállapítása szerint a természetvédelem hazánkban magasabb jogvédelmi szintet élvez a környezetvédelemnél, és gyakorlatilag nem tekinthetõ utóbbi részének. Szervezeti vonalon is tisztán látható volt ez, hiszen – nemzetközileg elismert – egyedülálló sajátossága volt a hazai természetvédelmi igazgatásnak az önálló hatóság léte a 2005. évi átszervezésig.22 A szakigazgatási rendszer beosztásánál elméleti szempontból kétségtelenül fontosabb az irányadó környezetvédelmi keretszabályozás. A jogalkotó – ez utóbbi körben kialakított – megoldása kedvez mindkét vélemény képviselõinek, mivel a rangidõsség kérdésében úgy foglal állást, hogy a lex generalis – lex specialis reláció eszközét használja a kérdés eldöntéséhez. Ez a Kt. azon logikus jogtechnikai megoldásából olvasható ki, miszerint anyajogszabályként kimondja, hogy az élõvilág változatossága, élõhelyeinek megõrzése, a tudományos, kulturális vagy esztétikai értékekkel bíró területek, képzõdmények, létesítmények megõrzése és helyreállítása érdekében vele összhangban külön törvény rendelkezik a természet és a táj védelmérõl.23 A Tt. tisztelettudó „egyenes ági leszármazottként” háttérjogszabályává fogadja az anyajogszabályt,24 miközben lex specialisként az általa lefedett szabályozási tárgyak vonatkozásában fölé nõ annak, a latin nyelvû alapelv szerint „derogálja” azt. 3. A környezetvédelem és a hagyományos természetvédelem (utóbbinak normatív magja a Tt. III. része) közötti legjelentõsebb, jogilag is könnyûszerrel megragadható különbség a tételes védetté nyilvánítás, illetve annak – logikai és technikai kivitelezhetetlenségbõl is fakadó – hiánya. A hagyományos természetvédelem oltalma alá mindig helyrajzi szám szerint pontosan lehatárolható földrészletek, illetve taxatíve meghatározható (listázható) értékek kerülhetnek, „védett természeti terület” (ld. alább), illetve „természetvédelmi érték” minõsítést elnyerve valamely – szintén nem tetszõleges – jogforrásnak köszönhetõen. Az országgyûlés
359
törvényben „ex lege” védelemben részesítheti a természeti értékeket25 (pl. 1961 óta valamennyi barlangot), amely a csoportos védetté nyilvánítás tipikus formája. Egyébiránt az alaki jogforrást – védelemre érdemes földterületek esetében – csak az önkormányzatok által végzett védetté nyilvánításokra vonatkozóan határozza meg a Tt. (rendeletben lehetséges ez továbbra is), a természetvédelemért felelõs miniszternél 2008. december 28-ától már nem említi a rendeleti formát. A miniszter nyilvánítja védetté, illetve fokozottan védetté a természeti értéket, továbbá fokozottan védetté a területet. A miniszter határozza meg az európai közösségi jogi aktusokban meghatározott védettségi kategóriába, illetve nemzetközi egyezmény hatálya alá tartozó növény- és állatfajok közül azokat, amelyek kiemelt oltalma szükséges.26 Két speciális, védetté nyilvánítást igénylõ helyzetben a természetvédelmi hatóság az aktus cselekvõ alanya az idõveszteség-érzékenység okán. A terület egyszeri és megismételhetetlen ideiglenes védetté nyilvánítására (azonnal végrehajtható határozattal) két konjunktív feltétel fennállása esetén kerülhet sor: egyrészt csak akkor, ha a terület védelembe vétele már tervben volt, másrészt pedig, ha jelentõs károsodásának veszélye áll fenn. Ekkor a hatóság határozatában elõírhatja a terület kezelésével, a természeti értékek megóvásával kapcsolatos kötelezettségeket, továbbá a veszélyeztetõ tevékenység folytatását korlátozhatja, felfüggesztheti, illetve megtilthatja.27 A másik eset kifejezetten élõhelyvédelmi vonatkozású. Ha valamely terület idõszakosan fokozottan védett élõ szervezetek élõhelyéül szolgál, amelyek megóvása másként nem biztosítható, a természetvédelmi hatóság a területet, vagy annak egy részét meghatározott idõre (3 hónap a felsõ határ) azonnal végrehajtható határozattal átmenetileg védetté nyilváníthatja.28 Minden létezõ terület és térrész tételes védetté nyilvánítása, azaz besorolása valamelyik védett természeti területi kategóriába – a különbözõ típusú és mértékû „védelemre rászorultság” figyelmen kívül hagyásával – nivellálná a területeket, éppen a természetvédelem érzékenységalapú értékmércéjét feleslegessé téve, nem is beszélve arról, hogy ennek végrehajtása nyilvánvalóan kaotikussá tenné az életviszonyokat. Hasonló problémákat vetne fel a környezeti elemek vagy
JOGTUDOMÁNYI KÖZLÖNY
21 Tardy János–Vajnáné Madarassy Anikó: Fogalmak és alapelvek. In: Védett és érzékeny természeti területek mezõgazdálkodásának alapjai (szerk. Ángyán József). Budapest, Mezõgazda Kiadó, 2003, 49. 22 Fodor László: A hatékonyság kérdése és a végrehajtási deficit jelensége a környezetvédelmi szabályozásban. In: A környezetvédelmi jog és igazgatás hatékonyságának aktuális kérdései (szerk. Fodor László). Debrecen, Debreceni Konferenciák III., Debreceni Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar – Lícium-Art Kiadó, 2005, 46. 23 Kt., 3. § (2) bek. a) pont. 24 A természetvédelemmel összefüggõ e törvényben nem szabályozott kérdésekre a környezet védelmének általános szabályairól szóló 1995. évi LIII. törvény rendelkezéseit kell alkalmazni [Tt., 3. § (2) bek.]. 25 A törvény erejénél fogva, „ex lege” védett természeti értékek adatainak nyilvántartására az „Ex Lege Védett Területek Törzskönyve” térinformatikai adatbázis szolgál. Az ex lege védettséget élvezõ természeti területek jogi jellegére vonatkozó tények ingatlan-nyilvántartási feljegyzésének nem kis feladatát folyamatosan végzi az ingatlanügyi hatóság. 26 Tt., 24. § (1) és (2) bek. 27 Az ideiglenes védettség a végleges védettséget kimondó jogszabály hatálybalépéséig, de legfeljebb 3 hónapig tartható fenn. Országos jelentõségû védelemre tervezett természeti terület esetén a miniszter – egy ízben – további 2 hónappal meghosszabbíthatja az ideiglenes védettséget, ha a védetté nyilvánításról szóló miniszteri rendelet kihirdetése folyamatban van [Tt., 27. § (1) és (2) bek.]. 28 Tt., 27. § (3) bek.
360
TANULMÁNY
valamennyi faj tételes védetté nyilvánítása is. A természeti rendszer „ubikvitásainak” (mindenhol elõforduló javak) vagy (a viszonylag széles körben elérhetõ) „kommonalitásainak” tételes védetté nyilvánítása a természetvédelem alaplogikájába ütközne, mivel az éppen a ritka, unikális és ezért védendõ értékek, illetve ezek elõfordulási helyeinek (élõhelyeinek) meghatározott célú fenntartására összpontosít. A védetté nyilvánítás tehát a kiemelt oltalmat igénylõ, föld-, víz-, növény- és állattani, tájképi, kultúrtörténeti szempontból, illetõleg más közérdekbõl kiemelt védelemre érdemes természeti értékek és területek körének29 gyarapítását szolgáló eszköz, egyben a természetvédelem extenzív szakaszának végeredménye. Ez az aktus azonban önmagában még csak ún. jogi védelmet nyújt, amely a természetvédelmi szakzsargonban azt jelenti, hogy a kérdéses tárgy védelem alá kerül ugyan, ám csak de iure, ugyanis a természetvédelmi szervezetnek nem minden esetben van ereje, pénze, létszáma, ideje vagy eszköze a velük való behatóbb foglalkozásra,30 azaz a de facto védelem végrehajtására.
JOGTUDOMÁNYI
KÖZLÖNY
4. A természetvédelmi védetté nyilvánítás mindamellett elvileg abszolút védelmet nyújt, nem tûr kivételt sem, miközben a környezetvédelem szakemberei gyakran kénytelenek fokozatokban gondolkodni, kisebb környezetállapot-javulásokkal is beérni, részeredményeknek is örülni (ugyanakkor a védelmi szint ingadozása31 itt sem megengedett). A természetvédelem a tételes védetté nyilvánítás nélkülözhetetlen eszköze mellett ugyanakkor más megoldásokat is keres, közeledve a környezetvédelem felé.32 Bándi megállapítása szerint a Tt. preambuluma önmagában is jól tükrözi azt a változást, amely az ezredforduló-táji természetvédelmi szabályokat jellemzi – tehát a kifejezett védettségre alapozó szabályozástól az általános, kiterjedtebb védelem irányába történõ elmozdulást.33 Bõvebb tárgymeghatározása miatt közelebb áll a környezetvédelemhez – az ebben az eltolódásban erõre kapó – ún. általános természetvédelem, amelynek normatív gerincét a Tt. II. része adja „a természeti értékek és természeti területek általános vé-
2013. JÚLIUS–AUGUSZTUS
delme” összefoglaló cím alatt. Itt találhatóak a tájvédelem, a vadon élõ élõvilág védelmének, az ahhoz tapadó élõhelyvédelemnek az általános szabályai, az utóbbihoz térben szinte egybevágóságig pontosan illeszkedõ természeti területek – az értelmezõ rendelkezéseknél említettnél (természetközeli állapot követelménye34) bõvebb – kifejtése (Tt., 15. §), végül a földtani természeti értékek általános védelme, amely a tájvédelmet, továbbá az élettelen és meg nem újítható természeti erõforrások és az élõvilág létfeltételeinek megóvását szolgálja.35 Ezek a védendõ „tárgyak” átmenetet képeznek a két pólust megjelenítõ tárgyválasztás között: egyrészt általánosabbak a konkrétan meghatározott fajoknál és helyrajzi szám szerint lehatárolható területeknél (hagyományos természetvédelem), viszont speciálisak36 a környezetvédelmi jog védett „tárgyaihoz” (pl. környezeti elemek) képest. Kevy a környezetvédelem tárgyának „az ember által befolyásolható elemeket” tekinti (nyilván az akár jelentõsebb hatásokkal is járó igénybevételben megvalósuló befolyásolás jogi megengedettségére gondol, hiszen a de facto lehetõség amúgy is adott), szemben a természetvédelem tárgyával, azaz a „természet még érintetlen adottságaival”. Kevy szerint a bioszféra egyensúlyának fenntartása érdekében a két terület közötti mozgás, a természetvédelem kiterjesztése aktuálissá válhat, ilyen módon az egyes, még érintetlen elemeket csak akkor, illetve olyan mértékben „engedi át” a környezetvédelem körébe, amikor, illetve amilyen mértékben a környezetkímélõ gazdálkodás feltételei – és természetesen a hasznosítás nélkülözhetetlensége – fennállnak.37 Ez a gondolatmenet – szakirodalmi érdekességként – láthatóan még a korabeli rezervátumszemléletet is tükrözi, igaz progresszív szellemben. 5. A különbségek között említhetõ, hogy környezetvédelmi tevékenységet az ország (a bolygó) minden négyzetcentiméterén (köbcentiméterében) folytatunk, a hagyományos természetvédelem „területi hatálya” pedig az ingatlan-nyilvántartás szerint hazánk területének kerekítve egy tizedére (globálisan is hasonló az adat38) terjed ki a védett természeti területek különbö-
29 Tt., 2. § (2) bek. a) pont. 30 Rakonczay Zoltán: Természetvédelem. Budapest, Mezõgazdasági Szaktudás Kiadó, 2001, 48. 31 Az Alkotmánybíróság e „hullámzás” megengedhetetlenségével kapcsolatos két mondata cáfolhatatlanul rámutat a problémakör lényegére: „A természetben okozott károk véges javakat pusztítanak, sok esetben jóvátehetetlenek, a védelem elmulasztása visszafordíthatatlan folyamatokat indít meg. Emiatt a környezetvédelemhez való jog érvényesülésében nem lehet a gazdasági és társadalmi körülményektõl függõ olyan minõségi és mennyiségi hullámzást megengedni, mint a szociális és kulturális jogokéban, ahol a körülmények megkívánta megszorítások késõbb orvosolhatók.” [28/1994. (V. 20.) AB határozat]. 32 A környezetvédelmi eszközendszer is közelít a természetvédelem védelmi zóna-megoldásaihoz, ld. pl. a „zajvédelmi övezeteket”. 33 Bándi Gyula: Környezetjog. Budapest, Osiris, 2006, 382. 34 Tt, 4. § b) pont és a kapcsolódó d) pont, miszerint természetközeli állapotú az az élõhely, táj, életközösség, amelynek kialakulására az ember csekély mértékben hatott (természeteshez hasonlító körülményeket teremtve), de a benne lejátszódó folyamatokat többségükben az önszabályozás jellemzi, de közvetlen emberi beavatkozás nélkül is fennmaradnak. 35 Tt., 19. § (1) bek. 36 Vö. a specialitás elvének lényegével a magán-, illetve ingatlan-nyilvántartási jogban. 37 Kevy Ferenc: A földvédelem és a környezetvédelem jogi összefüggései. In: Jogász Szövetségi Értekezések. Budapest, MJSZ, 1986, 75. 38 A World Database on Protected Areas (WDPA) 2005-ös adatai szerint is már több (19,6 millió km2), mint 12 százaléka volt a Föld szárazföldi felszínének. A Biológiai Sokféleség Egyezmény tagjainak 10. találkozóján (2010. október 29., Japán, Nagoya) abban állapodtak meg a részes felek (Nagoja Protokoll), hogy az elkövetkezendõ tíz évben jelentõsen kiterjesztik majd a védett területek arányát. A szárazföldi területek (beleértve a kontinentális vizeket is) védettségét a jelenlegi 13 százalékról 17 százalékra tervezik növelni, míg az óceáni és partmenti területek esetében a most védett alig 1 százalékot 10 százalékra emelik az ún. Aicsi célok (ld. még alább) jegyében.
HORVÁTH: A KÖRNYEZETVÉDELEM, A TERMÉSZETVÉDELEM ÉS AZ ÉLÕHELYVÉDELEM…
zõ formáiban. A területi védettség azonban tágabban is értelmezhetõ fogalom, a magasabb, klasszikus szintjei (védett természeti területek) mellett más típusú, ám természetvédelmi célt ugyancsak osztó védelmi kategóriák is beletartoznak (pl. az érzékeny természeti területek, vagy az ÉTT felülvizsgálata során kialakított Magas Természeti Értékû Területek, MTÉT). Az ország területének tizedére szorítottság még a hagyományos természetvédelemre történõ szûkítést megengedve is csak részben igaz, mivel a szóban forgó területhez kötött hagyományos természetvédelem csupán egyik – igaz jelentõs – részét teszi ki az elõbbinek. Emellett ma is jelentõsek azok a fajvédelmi törekvések, amelyek területtõl (élõhelytõl) független védelmi rendelkezéseken alapulnak, növény és állatfajok „sine situ” megõrzését célozva. A természetvédelem fejlõdéstörténetének kezdeti lépései éppen ilyen természetûek voltak, tisztán és kizárólagosan egyes veszélyeztetett fajok populációinak fenntartására irányultak (fajközpontú természetvédelem).
Kt., 1. § (1) bek. Tt., 1. § bek. Ld. a 28/1994. AB határozat indokolásának III. részét. Kt., 4. § 8. és 5. pontok.
7. Végül az immissziós, illetve emissziós szabályozás kategóriapárjának tekintetében is eltérés mutatkozik. A természetvédelem – jól körülhatárolható védett tárgyainak megóvása érdekében – tipikusan immissziós normákkal dolgozik, az emissziós szabályozás a környezetvédelmi jog egyéb, mediális és kauzális szakterületeinek eszközrendszeréhez kötõdik. Ennek alapja az a természetvédelmet jellemzõ „abszolút szerkezetû” beállítottság, miszerint a védelem tárgyát minden káros külsõ hatástól óvni igyekszik, függetlenül annak eredetétõl. Nem a kibocsátó áll célkeresztjében, hanem a szennyezettség (a szennyezés hatására bekövetkezett szennyezettségi szinttel jellemezhetõ állapot) és az igénybevettség (a természeti erõforráskénti használat mértéke)42 fokozódásának kérdése foglalkoztatja, az is kizárólag az oltalom alatt álló tárgyainak élõhelye (azaz közvetett) vagy pedig direkt érdeke szemszögébõl. A szabályozás eszközeinek ilyetén szortírozása ugyanakkor nem történhet mereven, már csak azért sem, mivel a természetvédelem valamennyi tevékenysége egyben környezetvédelmi tevékenységnek is minõsül a részegész viszonyból következõen. A környezetvédelem – valamennyi szakterületével együtt, melyekkel totális területfedést és térkitöltést ér el – globális élõhelyvédelemként is felfogható, többek között az emberi faj élõhelyének védelmeként. Az élõhelyvédelem természetesen – ezzel a metonimikus csengésû gondolattal szembemenve – elsõsorban élõvi-
KÖZLÖNY
39 40 41 42
szerûen leképezik a környezetvédelmi szakterületek sorát (a kauzálisak értelemszerû kivételével): – a földvédelem földtani értékek (pl. ásványi képzõdmények), – a vízvédelem víztani értékek (pl. láp, víznyelõ, tó, vízesés), – az élõvilágvédelem növénytani értékek (növényfajok) és állattani értékek (állatfajok), – a tájvédelem tájképi értékek és kultúrtörténeti értékek (pl. néprajzi értékek), védelmeként jelenik meg a természetvédelem fogalmi-tárgyi rendszerében. Egy-egy kivétel van mindkét részrõl: a természeti területek és az élõhelyek védelme csak a természetvédelmi struktúrában helyezhetõ el, a környezetvédelemnek – mindent átható, védelemre vonatkozó területi szûkítéseket nem tûrõ jellege miatt – nincs ezekhez rendelhetõ különös szakterülete. Az egyetlen mediális környezetvédelmi szakterület pedig, amelynek hibádzik a természetvédelmi alteregója, a levegõtisztaság-védelem éppen ugyanilyen „határtalansága”, tárgyi (területi) specifikálhatatlansága miatt esik ki a természetvédelmi jog klasszikus csoportosítás szerinti szabályozási körébõl.
JOGTUDOMÁNYI
6. Fontos elhatárolási alap a környezetvédelem, illetve a természetvédelem konvergáló, de azért eltérõ céljai közötti különbség, amelyet a vonatkozó törvények pontosan kitûznek. A Kt., így a környezetvédelem célja az ember és környezete harmonikus kapcsolatának kialakítása, a környezet egészének, valamint elemeinek és folyamatainak magas szintû, összehangolt védelme, a fenntartható fejlõdés biztosítása.39 A Tt., így a természetvédelem – azon túl, hogy osztania kell a fenti célokat (hiszen a környezetvédelem egyik, noha leginkább autonóm szakterületérõl van szó) – különös céljául tûzi a természeti értékek és területek, tájak, valamint azok természeti rendszereinek, biológiai sokféleségének általános védelmét, megismerésének és fenntartható használatának elõsegítését, továbbá a társadalom egészséges, esztétikus természet iránti igényének kielégítését, illetve a természetvédelem hagyományainak megóvását, eredményeinek továbbfejlesztését, a természeti értékek és területek kiemelt oltalmát, megõrzését, fenntartását és fejlesztését.40 A megfogalmazott célok közös pontja a védelmi attitûd mellett az, hogy mitõl szükséges megóvni a jogi tárgyakat: kimondatlanul is nyilvánvaló, hogy az emberi tevékenységek veszélyeztetõ és romboló hatásaitól. A biológiai sokféleség fenntartható használata, illetve a fenntartható fejlõdés környezeti tartópillére azonos alapokon nyugszik, mindkettõ „az élet természeti alapjait”41 törekszik konzerválni, megóvni az azokat felélni látszó gazdasági aktivitástól. Autonómiáját, de feszes illeszkedését is mutatja, hogy a természetvédelem tárgyai majdnem tükörkép-
361
362
TANULMÁNY
lág-védelmi célú természetvédelmi kategória, amely a természetvédelem fejlõdéstörténetének is meghatározó, vízválasztó eleme.
JOGTUDOMÁNYI
KÖZLÖNY
III. A természetvédelem „evolúciója” 1. A hazai természetvédelmi jog szerint adott élõ szervezet (, illetve állománya, vagy életközösség) élõhelyének akkor számít egy meghatározható térbeli egység, ha ott a természeti rendszerben elõfordul és a kialakulásához, fennmaradásához, szaporodásához, tenyésztéséhez szükséges környezeti feltételek adottak.43 A Biológiai Sokféleség Egyezmény ez utóbbi feltételek meglétét nem követeli meg az élõhelynek minõsíthetõséghez, megelégszik azzal, hogy olyan helyrõl vagy helytípusról legyen szó, ahol egy élõlény vagy populáció a természetben elõfordul [ld. az Egyezmény 2. cikkét]. A puszta „elõfordulás” követelménye vándorló, mobilis állatfajok esetében olyan kiterjedt területeket is bevon az élõhelybe, amelyeken csupán átmenetileg tartózkodnak az egyedek. Ezzel kapcsolatban az uniós (regionális) természetvédelmi jog [közelebbrõl a Tanács természetes élõhelyek, valamint a vadon élõ állat- és növényvilág védelmérõl szóló 1992. május 21-i 92/43/EGK irányelve (élõhelyvédelmi irányelv), 1. cikk, f) pontja] a nemzeti és a nemzetközi szintûnél is szigorúbban fogalmaz, miszerint egy faj élõhelyének akkor tekinthetõ egy sajátságos abiotikus és biotikus tényezõk által meghatározott környezet, amennyiben az adott faj életciklusának valamely szakaszát abban tölti (ez huzamosabb idõtartamot jelent, mint az „elõfordulás”, noha magába foglalja azt is). Az élõhelyek (biotóp, habitat) védelme – mivel térrészletekrõl van szó, amelyeket környezeti elemek töltenek ki – mediális környezetvédelmi szakterületek, nevezetesen a földvédelem, a vízvédelem és a levegõtisztaság-védelem eszközeit is igényli. Az említett szakterületekhez kapcsolódó jogi normák közvetett élõhelyvédelmi szabályok. Az élõhelyvédelem egyrészt e mediális szakterületek által védett abiotikus tényezõk fenntartása az élõvilág érdekében, másrészt – méghozzá nagyobbrészt – a vitális szakterület jogi szabályozásának, a természetvédelmi jog vonatkozó elõírásainak betartását, betartatását jelenti, amelynek végsõ soron a „hely” „élõ” lakói a kedvezményezettjei. Az elsõ nemzetközi dokumentum, amely arra az ideára épült, hogy a védelem középpontjában a veszé-
2013. JÚLIUS–AUGUSZTUS
lyeztetett fajok élõhelyeinek kell lennie, a ramsari egyezmény volt,44 amely – címébõl (Egyezmény „a nemzetközi jelentõségû vadvizekrõl, különösen mint a vízimadarak tartózkodási helyérõl”) is láthatóan – már élõhelyvédelmi profilt mutat, pedig ez a természetvédelmi államközi megállapodások legrégebbike. A legfrissebb, rendkívüli jelentõséggel bíró élõhelyvédelmi tárgyú nemzetközi megállapodás a Biológiai Sokféleség Egyezmény Részes Feleinek 10. Konferenciáján (Conference of the Parties, COP) Japánban született 2010. október 29-én (Nagoja Protokoll). A nagojai konferencia résztvevõi elfogadtak egy 20 pontból álló stratégiai tervet, amelyet Aicsi célnak neveztek el (Nagoja Aicsi prefektúra székhelye). A kitüntetett célok közé tartozik, hogy legalább felére szorítsák – ahol lehetséges, ott zéróra csökkentsék – a természetes élõhelyek elvesztési arányát. 2. Az élõhelyvédelem (csakúgy, mint a természetvédelem) hatékonysága szempontjából szerencsésebb a túl szigorú szabályozás, mint az alulszabályozás. A dán természetvédelmi jog a magyarhoz hasonlóan az ország valamennyi természetes, illetve természetközeli élõhelyét védi, és emellett engedély kérését teszi kötelezõvé az azokat érintõ tevékenységekhez, így a mezõgazdasági mûveléshez is. Az engedélyt ugyan általában megadják, de ez a megoldás így is a nyilvánvalóan degradatív tevékenységektõl való tartózkodásra ösztönöz.45 Az is fontos persze, hogy a szabályozás „adóelkerülésre” viszont ne ösztönözzön. Ezzel szoros összefüggésben a jogkövetõ magatartás kikényszeríthetõségének, a hatósági, szervezeti háttérnek a megerõsítése is elengedhetetlen, hogy a szankció elkerülhetetlenségének építõ tudata kialakulhasson. A másik eszközcsoporthoz tartozó, a szabályozásban újabban megjelenõ ösztönzõk a természetvédelemben különösen fontosak. Ennek megfelelõen a Tt. alapján támogatást kell biztosítani különösen – a természetkímélõ gazdálkodást folytatókon túl – az élõhely rekonstrukciót, élõhely kialakítást végzõknek, kivéve, ha az erre irányuló kötelezettség megállapítására éppen szankcióként került sor.46 Az élõhelyvédelem elsõsorban természetvédelmi célokat szolgál, amennyiben védett fajok életterének fennmaradásáról gondoskodik, ám nem kizárólagosan, hiszen oltalom alatt nem álló fajok fennmaradását is támogathatja eszközeivel. Az uniós élõhelyvédelmi irányelv konkrét fajoktól független kategóriaként külön kiemeli az ún. „természetes élõhelyeket”, amelyek jellegzetes földrajzi, abiotikus és biotikus tényezõk
43 Tt., 4. § i) pont. 44 Kiss, Alexandre–Shelton, Dinah: Manual of European Environmental Law. Cambridge. Cambridge University Press, 1999, 200. Az Egyezményhez ld. az 1993. évi XLII. törvényt a nemzetközi jelentõségû vadvizekrõl, különösen mint a vízimadarak tartózkodási helyérõl szóló, Ramsarban, 1971. február 2-án elfogadott Egyezmény és annak 1982. december 3-án és 1987. május 28–június 3. között elfogadott módosításai egységes szerkezetben történõ kihirdetésérõl. 45 Kiss–Shelton: i. m. 199. 46 Tt., 71. § (2) bek.
HORVÁTH: A KÖRNYEZETVÉDELEM, A TERMÉSZETVÉDELEM ÉS AZ ÉLÕHELYVÉDELEM…
alapján elhatárolható, természetes állapotában megõrzött vagy természetszerû szárazföldi, illetve vízi területet jelentenek.47 Ezen természetes élõhelyek védelme inkább általános élõvilág-védelmi eszköz, amely mellett konkrét védett fajhoz tapadó természetvédelmi fogalomként „egy faj élõhelyét” is definiálja az uniós jogalkotó (ld. fentebb). Az élõhelyközpontú természetvédelem a hálózatszemlélet megjelenése elõtt a szegregációs modell továbbélését még nem feltétlenül zárja ki, ugyanis nem szükségszerûen igényel kilépést a védett természeti területekrõl, ami azonban nem kerülhetõ el az ún. ökológiai hálózat megóvása érdekében. Ehhez már mindenképpen új megközelítésre, integrációs stratégia megvalósítására van szükség, amelynek gondolata már az 1970-es években megjelent, a természetvédelem azon a felismerésen alapuló koncepcióváltásakor, amely szerint az ökoszisztémák védelme csak úgy biztosítható, ha a védett zónákat fokozatos átmeneteken keresztül beágyazzák az õket körülvevõ gazdasági és társadalmi környezetbe,48 és a védelmet nem élvezõ földhasználati zónák hálójába. A kilencvenes évektõl ez az új típusú megközelítés egyre népszerûbbé vált Európa-szerte, egy új korszakot nyitva a nemzeti – és a dolog természetébõl fakadóan a magasabb szintû, nemzetközi – természetvédelmi politikákban is. 3. A hatékony fajvédelemhez vezetõ út második nagy lépése az élõhelyekbõl szövõdõ, több védelmet élvezõ területtípushoz tartozó térelembõl álló ökológiai hálózat védelmének biztosítása. Ez a természetes térstruktúra koherenciájának, az egymást izoláló természetes, természetközeli és mesterséges élõhelyek összefüggõ rendszerének védelmét jelenti, amely szakít a korábbi természetvédelmi szemlélettel, s az analitikus jegyeket mutató, szétszabdaló megõrzéssel szemben rendszerszemléletben közelíti meg a természetvédelem feladatát. A holisztikus megközelítés fenntarthatósági elvének megfelelõ, eddigi legmagasabb szintû természetvédelmi gondolkodás49 szerint a térrészletek pillanatnyi fajkészlete mellett más szempontok is fontosak, pl. a vegetációfolt természetvédelmi értékessége, a dinamika, tájhasználat és a táji kapcsolatok is.50 Az élõhelytípus-kategóriákkal szemben az ökológiai hálózat alkotóelemei funkcióik szerint osztják övezetekre az élõhelyként használt, „belakott” területeket.
363
Egyes zónák optimális esetben kiváló terepei lehetnek a fenntartható mezõ- és tájgazdálkodásnak, amely földhasználati forma térnyerésének jelentékeny élõhelyvédelmi hozadéka lenne, hiszen az élõhelyek feldarabolódása és (el)fogyása éppen a nem megfelelõ földhasználat következménye. A megfelelõ intenzivitású és ökológiai folyosókat megkímélõ mezõgazdasági tevékenység ugyanakkor eredményesen képes támogatni az élõhelyek sokféleségének fennmaradását. Erre törekszik például a 2009-re kiforrott Magas Természeti Értékû Területek konstrukciója is, amelynek keretében természetvédelmi célú célprogramok szolgálhatják az élõhely- és fajvédelemhez, valamint a gazdálkodáshoz fûzõdõ érdekeket.
IV. Az élõhelyek és az agrár-természetvédelmi jog A legtöbb nemzet természetvédelmi jogfejlõdése a hazaihoz hasonlóan gyakran a mezõgazdasági érdekekkel fonódott össze, illetve agrár-területhasználattal szemben felmerült összeütközések feloldására volt hivatott,51 abból kifolyólag, hogy az élõhelyek jelentõs része agrármûvelés alatt álló területeken található. Az ökológiai hálózatot alkotó térelemek közül Magyarországon is csak kevés mentes az agrárszektor közvetett, de akár közvetlen hatásaitól, természetesen legintenzívebb az érintettség átfedés és teljes egybeesés esetén. A megváltoztatott kultúr- vagy mesterséges élõhelyek is fontosak az ökológiai hálózat szempontjából, mivel rajtuk keresztül is mennek végbe transzportfolyamatok. Noha ezek alacsony transzportértékû területek, mégsem hagyhatók figyelmen kívül, mivel döntõrészt ennek a térnek a viselkedése határozza meg az ökológiai hálózat mûködõképességét, amelynek biztosításában rendkívül jelentõsek az agrárterületek kisebb zárvány-élõhelyei (zöldfolyosóként funkcionáló erdõsávok, fasorok, mezsgyék vagy sövények).52 A mezõgazdasági mûvelés alatt álló területek természetvédelmi jelentõségét tehát elsõsorban éppen az adja, hogy védelmet igénylõ fajok élõhelyeként is szolgálnak. E területek sokhelyütt maguk is termé-
JOGTUDOMÁNYI KÖZLÖNY
47 Élõhelyvédelmi irányelv, 1. cikk b) pont. 48 Ángyán József: Paradigmaváltó természetvédelem és mezõgazdálkodás. In: Védett és érzékeny természeti területek mezõgazdálkodásának alapjai (szerk. Ángyán József). Budapest, Mezõgazda Kiadó, 2003, 399. 49 Barati Sándor–Galli Andrea–Gyulai Iván: Élõhelyek, ökológiai folyosók. http://www.ecolinst.hu /letoltok/kiadvanyok/elohelyek_okolfolyosok.pdf. (2009. 05. 10.), 19. 50 Bölöni János–Molnár Zsolt–Illyés Eszter–Kun András: Térképezési célú, növényzeti alapú élõhelyosztályozás Magyarországon (Az ÁNÉR2003 ÉS 2007 rendszer). Tájökológiai Lapok 2008. 3. sz. 382. 51 Például az elsõ olasz természetvédelmi jogszabályt is agrárminiszteri kezdeményezésre fogadták el 1905-ben. Érdekességként említést érdemel, hogy a norma a megszavazására elõzetesen tett javaslat szerint éppen annak a „Divina Commedia” elsõ soraiban felbukkanó ravennai fenyõerdõnek a maradványát helyezte védelem alá, amely „nagy sötétlõ erdõbe” („selva oscura”) Dante Alighieri jutott „az emberélet útjának felén” [Ceruti, Gianluigi: From The Protection Of Landscape and „Natural Beauties” to the Defence of Ecosystems in Italy. In: Nature Conservation, Concepts and Practice (szerk. Akeroyd, John). Heidelberg, Springer-Verlag Berlin, 2006, 56.]. 52 Barati–Galli–Gyulai: i. m. 28., 30.
364
TANULMÁNY
JOGTUDOMÁNYI
KÖZLÖNY
szetvédelmi oltalom alá tartoznak, ahol nem, ott is összekötik a védett természeti területek szigeteit, amelyek a hazánkban szinte összefüggõ agrárzónába vannak beágyazva. A Tt. szerint a vadon élõ szervezetek, továbbá ezek állományai, életközösségei megõrzését élõhelyük védelmével együtt kell biztosítani.53 Amennyiben mezõgazdasági mûvelés alatt álló területeken fekvõ élõhelyekrõl van szó, azok az agrár-természetvédelmi jog látókörébe esnek. Az „agrár-természetvédelem” kifejezéssel elvétve lehet csak találkozni a szakirodalomban.54 Nem azonosítható az „agrár-környezetvédelem” fogalmával, utóbbinak csupán részét képezi. Igaz, kulcsszerepet játszó részét, ami abból is látszik, hogy az agrár-környezetvédelem címén gyakran szót ejtenek a szerzõk agrár-természetvédelmi kérdésekrõl, méghozzá nem ritkán kizárólag azokról. A két fogalom közti különbség a környezetvédelem-természetvédelem kapcsolatához hasonlatos, és egyben abból is fakad. Ennek megfelelõen az agrár-környezetvédelmi jog azon elõírásai esnek az agrár-természetvédelmi jog55 fogalmi körébe, illetve az agrár-környezetvédelem azon tevékenységi formái tartoznak az agrár-természetvédelem fogalmához, amelyek osztják a természetvédelem céljait. Az agrár-természetvédelmi jog azon tiltó, elõíró és ösztönzõ agrár-környezetvédelmi normák összessége, amelyek a mezõgazdasági tevékenység által veszélyeztetett, illetve károsított, ám védelemre érdemesnek tartott, illetõleg természetvédelmi oltalom alá vont természeti értékek, területek, élettelen képzõdmények, valamint élõ, a vitális környezeti elemhez tartozó szervezetek, fajok, azok rendszereinek és élõhelyeinek megõrzésére, kezelésére, fejlesztésére, gyarapítására, illetve helyreállítására (rehabilitáció, rekonstrukció), valamint károsodásuk megelõzésére irányulnak. A jogterületet szociológiai értelemben bõvíti a (hatósági) jogalkalmazás, joggyakorlat56 is. Az agrár-természetvédelem az élõ szervezetek védelmén túl felöleli a természetvédelem tárgykörébe
2013. JÚLIUS–AUGUSZTUS
esõ élettelen természeti értékeket, képzõdményeket is, amennyiben a mezõgazdasági tevékenység ( illetve annak felhagyása) veszélyezteti azokat. A kunhalmokat57 és földvárakat esetenként a mezõgazdasági mûvelés, a beszántás tünteti el, más természeti értékeket (pl. õszi, magyar kikerics) pedig éppen az agrártevékenység felhagyásával, de még inkább az extenzíven hasznosított területek mûvelésbõl történõ kivonásával beköszönõ gyomosodás, az özönfajok támadása fenyegeti. A szukcessziós folyamatok által lerontott élõhelyek esetében helyreállításnak minõsülhet a felhagyott mezõgazdasági mûvelés folytatása mint agrár-természetvédelmi aktus. A további ex lege védett képzõdményeket (lápok, szikes tavak, források, víznyelõk, barlangok) kevésbé jellemzõen, de szintén érintheti az agrárszektor. Az agrár-természetvédelmi jog azonban túlnyomórészt az élõ szervezetekre koncentrál, nem kis mértékben az élõhelyvédelemre támaszkodva, a természetvédelem fentebb vázolt fejlõdési vonalához illeszkedõ norma-, illetve eszközrendszerrel.
V. Az agrár-természetvédelmi jog élõhelyvédelmi generálklauzulái58 1. A Tt. három összefonódó élõhelyvédelmi generálklauzulája szerint a mezõ-, erdõ-, nád-, hal- és vadgazdálkodás során biztosítani kell a fenntartható használatot,59 ami magában foglalja a tartamosságot, a természetkímélõ módszerek alkalmazását és a biológiai sokféleség védelmét, illetve a vadon élõ szervezetek élõhelyeinek, azok biológiai sokféleségének megóvása érdekében minden tevékenységet a természeti értékek és területek kíméletével kell végezni. A természeti területek hasznosítása során figyelemmel kell lenni az élõhely típusára, jellemzõ vadon élõ szervezetek faj-
53 Tt., 8. § (1) bek. 54 Ld. ritka példaként Julesz Máté: Környezetjogi értékelemzés. Magyar Jog, 2008.4. sz. 195. Jogszabályszövegben történõ elõfordulásra pedig ld. a 132/2003. (XII. 11.) OGY határozat (NKP II.) mellékletét, 5.3.4. Nemzetközi kötelezettségek („az EU 2078/92-es agrár-természetvédelmi regulációjához való csatlakozást elõsegítõ AVALON projekt” említésekor). 55 Ez a kifejezés is csupán elvétve fordul elõ a szakirodalomban, ld. JULESZ MÁTÉ: Környezetvédelem a jogi felsõoktatásban. Magyar Jog, 2009. 5. sz. 269. 56 Ld. pl. EBH2007. 1752. 57 Kunhalom: a Tt. 23. § (3) bekezdés f) pont szerinti definíciónak megfelelõ, a Mezõgazdasági Parcella Azonosító Rendszerben meghatározott és feltüntetett területi kiterjedéssel rendelkezõ objektum. [az egységes területalapú támogatások és egyes vidékfejlesztési támogatások igényléséhez teljesítendõ „Helyes Mezõgazdasági és Környezeti Állapot” fenntartásához szükséges feltételrendszer, valamint az állatok állategységre való átváltási arányának meghatározásáról szóló 50/2008. (IV. 24.) FVM rendelet, 2. § o) pont, beiktatta a 32/2010. (III. 30.) FVM rendelet]. A hazai kunhalmokat a kora bronzkorban temetkezési céllal (halomsírok) lovas nomád népek emelték (nincs feltárt bizonyítottan kun eredetû, de a Kunságban van a legtöbb ilyen természeti emlékünk). A fent említett okból agrár-természetvédelmi probléma is, hogy fogyóban vannak ezek az egyedi kultúrtörténeti értékek, és a meglévõk is már csak 30-50 cm magasak. 58 Az alábbi jogszabályi elõírások azért érdemlik ki a generálklauzula elnevezést az élõhelyvédelem vonatkozásában, mert számos, általános tartalmukat kitöltõ, konkrét magatartást elõíró részletszabályt igényelnek, illetve akár azok hiányában is határozott magatartás-orientáló hatással bírnak, „tárgyi hatályuk igen széles, és viszonylagosan nagyszámú, de valamely markáns jellemzõjük miatt egynemû (generalis) tényállást foglalnak magukba”. Ld. a kérdéshez az idézett szövegrészen túl is Deli Gergely: A generális klauzulák dogmatikai, történeti és összehasonlító elemzése, különös tekintettel a jóerkölcsbe ütközõ szerzõdések tilalmára. Doktori értekezés (2009), 30. 59 Fenntartható használat (hasznosítás): a természeti értékek olyan módon és ütemben történõ használata, amely nem haladja meg megújuló képességüket, nem vezet a természeti értékek és a biológiai sokféleség csökkenéséhez, ezzel fenntartva a jelen és jövõ generációk életlehetõségeit [Tt., 4. § m) pont].
HORVÁTH: A KÖRNYEZETVÉDELEM, A TERMÉSZETVÉDELEM ÉS AZ ÉLÕHELYVÉDELEM…
gazdagságára, a biológiai sokféleség fenntartására.60 Mindhárom klauzulában kiemeli a jogalkotó a biodiverzitás-védelem mögöttes, végsõ célját, noha egymást követõ szakaszokról van szó, amelyeken belül ez az ismétlés (ráadásul mindegyikben a „kell” szóval kombinálva) különös nyomatékot ad a „télosznak”. Ezzel a magyar jogalkotó kötõerõvel bíró normatív elõírássá emeli a Biológiai Sokféleség Egyezmény megõrzésre és fenntartható hasznosításra vonatkozó soft-law természetû „általános rendszabályait” (a 6. cikk címének kifejezése), összhangban természetesen az uniós élõhelyvédelmi irányelvvel is, mintegy végrehajtva vonatkozó követelményeit. Utóbbi norma élõhelyvédelmi generálklauzulája szerint a tagállamok megteszik a szükséges intézkedéseket a különleges természetvédelmi területeken található olyan természetes élõhelytípusok és olyan fajok élõhelyei károsodásának és háborításának megakadályozására, amelyek céljára az egyes területeket kijelölték, feltéve, hogy a háborítás mértéke az irányelv szándékaihoz képest jelentõsnek minõsül.61 Az élõhelyvédelmi irányelv 6. cikk (4) bekezdése az ökonómiai, ökológiai és szociális megfontolások keresztezõdési pontjában helyezkedik el, a divergáló érdekek kiegyensúlyozásának biztosítására törekvõ jogi elõírásként. Az elõírás szerint a tagállamnak minden szükséges ellensúlyozó intézkedést meg kell tennie a Natura 2000 általános egységességének megóvása érdekében, amennyiben végre kell hajtani egy tervet vagy programot. Amennyiben az érintett természeti terület különösen fontos természetes élõhelytípust foglal magában, illetve különösen fontos faj élõhelyéül szolgál, kizárólag az emberi egészséggel, a közösség biztonságával, a környezet szempontjából elsõdlegesen fontos elõnyökkel kapcsolatos, továbbá olyan megfontolásoknak lehet helye, amelyek a Bizottság véleményén vagy elsõdlegesen fontos közösségi érdeken alapulnak. Az uniós jog összhangban van az Európa Tanácsnak az európai vadon élõ növények, állatok és természetes élõhelyeik védelmérõl szóló 104. sz. Egyezményével,62 amely szerint minden egyes Szerzõdõ Félnek meg kell tennie a megfelelõ és szükséges jogi és adminisztratív intézkedéseket a vadon élõ növény és állatfajok élõhelyei védelmének biztosítására […], továbbá a veszélyeztetett természetes élõhelyek védelme érdekében.63
2. A szupranacionális szintrõl visszatérve, az élõhelyvédelem szempontjából fontos a hazai agrár-jellegû területhasználat speciális formáit szabályozó erdõjog, a vadászati, illetve halászati jog „természettudatos” attitûdje is. Az erdõk élõhelyvédelmi szempontból kiemelkedõen fontos ökológiai rendszert képeznek Magyarországon, az erdõk rendelkeznek ugyanis a legszélesebb mikrohabitat-választékkal és mozaikszerû karakterrel.64 Az új erdõtörvény (2009. évi XXXVII. törvény az erdõrõl, az erdõ védelmérõl és az erdõgazdálkodásról) hatálya kiterjed az erdõ mellett annak élõ és élettelen alkotóelemeire és az erdei életközösségre is, figyelemmel tehát a biotikus és abiotikus tényezõkre egyaránt. A törvény preambulumában és normaszövegében a környezetjogi szabályozási filozófiák65 közül – nyilvánvalóan az erdei haszonvételek pénzben kifejezhetõ, magas értékére tekintettel – az emberközpontú, sõt „hozamközpontú” szemlélet66 hangsúlyos kifejezést nyert. A preambulum az erdõ fenntartását, gyarapítását és védelmét társadalmi érdekként említi, remélhetõen implicite beleértve, expressis verbis azonban nem említve a jövõ nemzedékeket. A preambulumban felhozott „közérdek” és a „minden embert megilletõ közérdekû szolgáltatás” jogosultsága a hatályos, nem maradéktalanul környezetbarát jogrendszerünkben külön említés nélkül nem terjed ki a még meg nem születettekre (természetesen nem a méhmagzatokról van szó ehelyütt), különösen nem a jelen generációéval – a természeti erõforrások (f)elhasználásával kapcsolatos – szükségképpen ütközõ érdekeikre. A harmadik szabályozási filozófiának, az ideális („l’art pour l’art”) környezet-, illetve természetvédelem szempontrendszerének, az emberiség jelen és jövõ generációinak érdekeitõl függetlenített értékszemléletnek67 naivitásba hajló teleologikus jogértelmezéssel sem könnyû nyomára bukkanni. Nyitva marad a kérdés: vajon beleérti-e, céljának tekinti-e a jogalkotó „a környezet önmagában való védelmét”, tõlünk független értékként történõ elismerését? Azért lenne szerencsés a pozitív válasz, mert a törvénynek illene tükröznie azt az etikai elvárást, miszerint az embernek egyedüli tudatos és arra képes lényként a többi élõlény élõhelyeinek megõrzését biztosítania kellene legalább saját – végtelenül kényelemorientált és ezzel összefüggésben degradatív hatású – életmódjával szemben.
KÖZLÖNY
Tt., 16. § (1) bek., illetve 17. § (1) és (2) bek. Élõhelyvédelmi irányelv, 6. cikk (2) bek. Berni Egyezmény (Bern, 1979. szeptember 19.), Magyarország 1989-ben csatlakozott hozzá. Berni Egyezmény, II. Fejezet, Az élõhelyek védelme, 4. Cikk, 1. pont. Németh Ferenc: Land use. In: National Ecological Network of Hungary, Proposal for environmental and nature friendly regional planning (szerk. Báldi András). IUCN The World Conservation Union, 1996, 50. 65 Ld. ezekkel kapcsolatban Bándi Gyula: Környezetjog. Budapest, Szent István Társulat, 2011, 25–26. 66 A visszafogottabb emberközpontúsággal könnyebben összeegyeztethetõek a környezetvédelem és a természetvédelem érdekei, a „féktelen nyereség-hajszát” erõltetõ, Tanka által jellemzett (ld. Tanka Endre: A földtörvény de lege ferenda. Jogtudományi Közlöny, 2009. 1. sz. 20.) haszonelvû birtokpolitikával rokon szemléletnek azonban nem szabad teret nyernie az erdõvagyon kezelése során. 67 Ezen értékszemléletnek Bándi szerint elismert példája a Biológiai Sokféleség Egyezmény (ld. Bándi [2000]: i. m. 20.), amely véleménnyel részben egyet lehet érteni, ám az (intra- és intergenerációs méltányosságot is megjelenítõ) emberközpontúság jegyeit is viseli (ld. pl. az Egyezmény preambulumát, miszerint „a biológiai sokféleség megõrzése és fenntartható használata alapvetõ fontosságú a világ növekvõ népességének élelmezési, egészségügyi és más szükségleteinek ellátásában”).
JOGTUDOMÁNYI
60 61 62 63 64
365
366
TANULMÁNY
oktatási és kutatási) célokat szolgáló szerepét és az erdõvagyonnal való gazdálkodás lehetõségei a jövõ nemzedékei számára is fennmaradjanak.” Ezt követõen is számos helyen utal a jogalkotó a törvényben a fenntartható erdõgazdálkodásra, a régi erdõtörvénnyel ellentétben azonban nem definiálja71 azt, és sajnos már említés szintjén sem használja a régi, plasztikus magyar „tartamos” jelzõt, amely szóhasználattal elõdje még tisztelettel adózott a hazai erdõgazdálkodás ilyen szempontból is figyelemre méltóan gazdag hagyományai elõtt. Az új erdõtörvény másik kiemelést érdemlõ élõhelyvédelmi generálklauzulája szintén a „hozamok” kiaknázására irányuló gazdasági aktivitást, az erdei haszonvételek gyakorlását célozza meg, miszerint az nem károsíthatja, illetve veszélyeztetheti az erdõ biológiai sokféleségét, felszíni és felszín alatti vizeit, talaját, természetes felújulását, felújítását, a védett természeti értéket, valamint az erdei életközösséget72 sem. Mint látható, védhetõen és helyesen sohasem marad el az élõhely-alkotó tényezõk védelmét deklaráló szakaszokból a biodiverzitás védett jogi tárgya sem. A törvény – említett törvényhelyeken túli – valamennyi védelmi rendelkezése tág értelemben élõhelyvédelmi normának minõsül, hiszen az erdõ vitathatatlanul minden részét tekintve élõhely, ezek azonban már javarészt generálklauzula jelleget fel nem mutató, konkrét tevékenységekkel kapcsolatos, illetve tartózkodásra kötelezõ részletszabályok. A vadászati jog mint erdei haszonvétel gyakorlása kapcsán szintén felvetõdik az élõhelyvédelem kérdése. A vad védelmérõl, a vadgazdálkodásról, valamint a vadászatról szóló 1996. évi LV. törvény (vadtv.) már a 2. §-ában deklarálja, hogy maga a vadászati jog is magába foglalja a vad élõhelyének védelmével kapcsolatos kötelezettségeket [a) pont],73 de a törvény II. fejezetében behatóbban is foglalkozik az élõhelyvédelemmel. A fejezet generálklauzula természetû, ám csak áttételesen élõhelyvédelmi szabálya szerint a vadászatra jogosult nem veszélyeztetheti a nem vadászható állatfajok, az élõ szervezetek, valamint a vadászterületre meghatározott legkisebb vadlétszám fennmaradását. Direkt módon élõhelyvédelmi (ezért ehelyütt említést érdemlõ), viszont inkább részletszabály-szintû elõírása alapján pedig a vad védelme érdekében tilos a vad búvó-, lakó-, és táplálkozási, valamint szaporodási vagy költési helyét (azaz kiemelt, speciális funkciót betöltõ élõhelyeit) zavarni. Agrár-természetvédelmi szempontból fontos kivétel, hogy nem minõsül zavarásnak
JOGTUDOMÁNYI
KÖZLÖNY
A törvény céltételezése (1. §) biztatóan hangzik abból a szempontból, hogy a fenntarthatóság mindhárom pillérérõl megemlékezik, az erdõ „életközösség és élõhely” státuszát elismeri, azonban ezt követõen csupán eszközként említi bizonyos, példálódzva felsorolt tisztán humán,68 illetve humán nézõpontból vizsgált környezetvédelmi törekvések [pl. a biológiai sokféleség megõrzése, 1. § b) pont] eléréséhez. Utóbbiak megközelítésének emberközpontúságát az a záró, összegzõ fordulat mutatja, hogy az erdõtörvénynek (ergo az erdõnek is) kiemelten hozzá kell járulnia „az emberi élet fenntartásához és minõségének, biztonságának javításához, figyelemmel az egészséges környezethez fûzõdõ alapjog érvényesítésére”. Ezzel az utolsó fordulattal azért felsejlik a harmadik, legjobb értelemben véve „dehumanizált” értékszemléletû szabályozási filozófia is. Fodornak ugyanis remélhetõleg igaza van, amikor úgy véli, hogy az említett alapjoghoz tapadó védelem – a régi Alkotmány 18. §-ának, illetve Magyarország Alaptörvénye (2011. április 25.) XXI. cikk (1) bekezdésének szóhasználata ellenére, amely egyértelmûen és kizárólag emberre utal, mint akire tekintettel a védelem szükséges – nem tisztán emberközpontú, hanem természetközpontú is egyben.69 Ehelyütt idézendõ kitekintésként Fodornak az a megállapítása is, miszerint a német alkotmányozó egyenesen elvetette azt a megfogalmazást, amely az emberi élet természetes alapjainak védelmére irányult, amibõl az következik, hogy a német alkotmány 20a cikke nem csak az emberi, hanem minden más élet természetes feltételeit is védi. […] A jövõ (egyesek szerint nyilvánvalóan emberi) generációkra utalás viszont inkább az emberközpontúság felé billenti a mérleget.70 A törvény elsõ, többszörösen összetett élõhelyvédelmi generálklauzulájának zárógondolatában lépnek csak színre a jövõ nemzedékek, itt is csupán az erdõvagyonnal való gazdálkodás lehetõségeinek számukra történõ megõrzésének kontextusában: „A fenntartható erdõgazdálkodás során a fenntartható használat követelményeinek megfelelve az erdei haszonvételek gyakorlása során törekedni kell az olyan módszerek alkalmazására, amelyek biztosítják, hogy az erdõ megõrizze biológiai sokféleségét, természetességét vagy természetszerûségét, termõképességét, felújuló képességét, életképességét, továbbá megfeleljen a társadalmi igényekkel összhangban levõ védelmi, közjóléti és gazdasági követelményeknek, betöltse természet- és környezetvédelmi, közjóléti (egészségügyi-szociális, turisztikai, valamint
2013. JÚLIUS–AUGUSZTUS
68 69 70 71
Pl. foglalkoztatási lehetõségek bõvítése, egészséges élelmiszerek elõállítása, 1. § c) és i) pontok. Fodor László: A környezethez való jog dogmatikája napjaink kihívásainak tükrében. Miskolci Jogi Szemle, 2007. 1. sz. 16. Fodor László: Környezetvédelem az Alkotmányban. Budapest, Gondolat Kiadó – DE-ÁJK, 2006, 84. A tartamos (fenntartható) erdõgazdálkodás jegyében az erdõt olyan módon és ütemben lehet használni, igénybe venni, hogy a gazdálkodási lehetõségek a jövõ nemzedékei számára is fennmaradjanak [1996. évi LIV. törvény az erdõrõl és az erdõ védelmérõl, 2. § (1) bek., hatályon kívül]. 72 2009. évi XXXVII. törvény, 69. § (1) bek. 73 Amellyel kapcsolatos mulasztása esetén a vadászati hatóság határozata alapján vadgazdálkodási bírságot köteles fizetni a vadászatra jogosult [Vadtv., 83. § (1) bek.].
HORVÁTH: A KÖRNYEZETVÉDELEM, A TERMÉSZETVÉDELEM ÉS AZ ÉLÕHELYVÉDELEM…
az okszerû mezõ- és erdõgazdálkodással összefüggõ tevékenység, ideértve a halastavak lehalászását is.74 Hasonló struktúrát követ a halászati jog is. A halászatról és a horgászatról szóló 1997. évi XLI. törvény (Haltv.) már magának a halászatnak a normatív meghatározásába is beépíti az élõhelyvédelmet, a definíció utolsó fordulatában („a hal és élõhelyének védelmét szolgáló tevékenység”).75 Bõvebben a Haltv. IV. fejezete szól a hal és élõhelyének védelmérõl. Az „általános szabályok” élén kimondja, hogy a jogosult köteles a halászati vízterüle-
367
tén élõ hal állományát, életközösségét, valamint élõhelyét védeni, a hal természetes táplálékszerzését és szaporodását – ideértve áradás esetén a halivadék mentését is – elõsegíteni. Említett törvényhelyeink értelemszerûen az élõhelyvédelmi irányelvnek való megfelelést szolgálják, csakúgy, mint az ehelyütt nem tárgyalt, az általános, iránymutató elõírásokat kitöltõ részletszabályok is, amelyektõl nagyban függ a természetvédelmi célok elérése, mert itt is igaz a szólás (a téma terminológiájához igazítva): „az ördög élõhelyei a részletek”.
JOGTUDOMÁNYI KÖZLÖNY
74 Vadtv., 28. § (1) és (3) bek. 75 Haltv. 2. § b) pont.
368
TANULMÁNY
2013. JÚLIUS–AUGUSZTUS
TANULMÁNY
Stratégiai döntések és motivációs elméletek az ellenséges vállalatfelvásárlások tekintetében Kecskés András PhD, egyetemi adjunktus, Pécsi Tudományegyetem (Pécs)
Az ellenséges vállalatfelvásárlások egyre gyakoribb jelenségnek számítanak a fejlõdõ tõkepiaci viszonyok között. A stratégiai irányítási jogokat biztosító részvényhányad nyilvános ajánlattétel útján történõ megszerzése az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban meglehetõsen gyakorinak tekinthetõ. Az Európai Unióban – különös tekintettel a kontinentális európai tagállamokra – a jelenség már ellentmondásosabb, hiszen a tagállamok sajátos tõkepiaci- és társasági jogi viszonyai lényegesen befolyásolhatják a piaci szereplõk motivációit.
I. Bevezetés A szemléletes angol takeover1 kifejezés eredeti jelentése hatalomátvétel, de az angolszász jogi szaknyelv alkalmazásában az ellenséges vállalatfelvásárlásokra utal. Ezek az akvizíciók jogügyleti jellegüket tekintve, a gyakorlatban stratégiai irányítást biztosító tulajdonosi hányad (részvénypakett) megszerzésére irányulnak.2 A cél elérése érdekében szükséges részvények mennyisége különbözõ tranzakciók során eltérõ lehet, de általában a kibocsátott részvények 50%-ánál nagyobb mennyiségrõl van szó, hiszen a végsõ cél a stratégiai irányítást biztosító szavazati többség megszerzése és saját menedzsment megválasztása. A tranzakció „ellenséges” jellege3 éppen ebbõl adódik; amennyiben az ajánlattevõ nem élvezi a menedzs-
JOGTUDOMÁNYI
KÖZLÖNY
1 2 3
4 5 6
ment támogatását, úgy a hivatalban lévõ vállalati vezetõk akarata ellenére megy végbe a tranzakció. Amennyiben az ajánlattevõ a menedzsment támogatásával törekedne a szavazattöbbséget biztosító részvénypakett megszerzésére, úgy a tranzakció már nem ellenséges, hanem baráti vállalatfelvásárlásnak minõsülne.4 Ugyanakkor a menedzsment szándékával szemben végrehajtott tranzakció azonban csak bizonyos nézõpontból tekinthetõ ellenségesnek. Lehetséges, hogy a menedzsment érdekeivel szemben ellenségesen végrehajtott felvásárlás a részvényesek (befektetõk) számára jövedelmezõ.5 Ahhoz, hogy az ajánlattevõ lebírja a menedzsment ellenállását, a részvényesek értékítéletére kell hagyatkoznia; részvényeik értékesítését illetõen õk mondják ki a végsõ szót, annak függvényében, hogy az ajánlat elnyeri-e a tetszésüket?6
Lásd Bebchuck, Lucian Arye: Toward Undistorted Choice and Equal Treatment in Corporate Takeovers. Harvard Law Review (1985/június) 1695. Lásd Brudney, Victor–Chirelstein, Marvin A.: Fair Shares in Corporate Mergers and Takeovers,.Harvard Law Review (1974/december) 297. Ellenséges ajánlattételre jelenthet példát az Engelhard Corporation-ra a BASF Aktiengesellschaft által tett ajánlat. Elérhetõ (2010. augusztus 10.): http://www.sec.gov/Archives/edgar/data/352947/000104746906000275/a2166481zscto-t.htm, Ez egy elõre nem bejelentett, készpénz ellenértékért megvalósított ajánlat. Az ajánlat ellenséges jellegét a menedzsment által kiadott állásfoglalás is alátámasztja. Elérhetõ (2010. augusztus 10.): http://www.sec.gov/Archives/edgar/data/352947/000093041306000397/c40601_14d-9.htm, Ebben kifejtésre kerül, hogy „az igazgatótanács gondos megfontolás után, beleértve az ajánlat jogi és pénzügyi szakértõivel való mélyreható vizsgálatát, egyértelmûen úgy határozott 2006. január 20-án tartott ülésén, hogy az ajánlat nem megfelelõ, és nem áll a részvényesek legjobb érdekében…” Lásd Tuchinsky, Dmitry: The Takeover Directive and Inspire Art: Reevaluating the European Union’s Market for Corporate Control in the New Millenium, New York Law School Law Review (2006–2007/3) 694.; Hannes, Sharon: The Hidden Virtue of Antitakeover Defenses, Cardozo Law Review (2002–2003/5) 1910. Lásd Tuchinsky, Dmitry: i. m. 695. Lásd Hannes, Sharon: i. m. 1910.
KECSKÉS: STRATÉGIAI DÖNTÉSEK ÉS MOTIVÁCIÓS ELMÉLETEK…
II. A vállalatfelvásárlásokat kiváltó okok 1. A kapcsolódó elméletek áttekintése A vállalatfelvásárlás négy gazdasági elõny-típussal járhat. Elõször, azokhoz allokálhatja az erõforrásokat, akik a leghatékonyabban képesek azokat felhasználni. Másodszor, szinergiákat hozhat létre két társaság között. Harmadszor, fegyelmezheti a nem kellõen elõvigyázatos, vagy nem megfelelõen mûködõ vállalati vezetést. Negyedszer, kiküszöbölheti a piac tökéletlen mûködésének következményeit, melyek a társaság papírjainak alulárazottságában ölthetnek testet. Mindezeket a hatásokat együtt úgy tekinthetjük, mint a részvényesek és egyéb gazdasági szereplõk számára jelentkezõ legfontosabb elõnyöket.7
2. Fegyelmezési elmélet A fegyelmezési elmélet számára kiindulópontot képez, hogy a tõkepiacok tökéletes szabályozási mechanizmusainak koncepciójába vetett bizalom nem helytálló, így a felvásárlások általában jelentõs prémiummal8 mennek végbe a piaci ár fölött9 (ugyanakkor az ajánlattevõ részvényesei a tranzakcióból nem remélhetnek egyértelmû hozamot).10 Ennek magyarázatával összefüggésben Frank Hoover Easterbrook11 és Daniel Fischel12 professzorok, a Chicago-i Egyetem jogtudósai kiemelték a felvásárlásoknak a céltársaságok menedzsmentje által nyújtott teljesítmény ellenõrzésében betöltött szerepét.13 Álláspontjuk szerint a vállalatfelvásárlások során fizetendõ prémium a részvényesi jólét (shareholder’s wealth) és a hatékonyság emeléséhez kapcsolódik.14 A fegyelmezési elmélet szerint a vállalatfelvásárlás szerepe, hogy lehetõvé tegye a
7 8 9 10
14 15 16 17
20 21
Lásd Romano, Roberta: A Guide to Takeovers: Theory, Evidence, and Regulation. Yale Journal on Regulation (1992/1) 119–181.; Magnuson, William: Takeover Regulation in the United States and Europe: an Institutional Approach, Pace International Law Review (2009/1) 208–209. Ennek mértéke Roberta Romano professzor megfigyelései szerint a bejelentés elõtti piaci árhoz képest kb. 20%-os növekedést jelent fúziók, és 30%-os növekedést vállalatfelvásárlások esetén a bejelentés idõszakában. A tõkepiacok tökéletességét számos tanulmány vonja kétségbe. Az ún. „internet-buborék” a 21. század elsõ éveiben pedig mindenki számára érezhetõen rámutatott arra, hogy a részvényárak eltérhetnek a papírok fundamentális értékétõl. Lásd Bebchuk, Lucian A.: The Case Against Board Veto in Corporate Takeovers. The University of Chicago Law Review (2002/3) 997. Thompson, Samuel C. Jr.: Change of Control Board: Federal Preemption of the Law Governing a Targets Directors. Mississippi Law Journal (2000/1) 35–162. Frank Hoover Eastbrook; bíró, a jog közgazdasági analitikájában élen járó jogtudós, a Cichagoi Egyetem oktatója. Daniel Fischel; bíró, gazdasági jogi jogtudós, a Chicagoi Egyetem oktatója. Lásd Easterbrook, Frank–Fischel, Daniel: The Proper Role of a Target's Management in Responding to a Tender Offer. Harvard Law Review (1981/6) 1169. Lásd Bebchuk, Lucian A.: i. m. 997. Lásd Romano, Roberta: i. m. 129–131. Lásd Berglöf, Erik–Burkart, Mike: European Takeover Regulation. Economic Policy (2003/április) 181. Henry Manne; a George Mason University professzor emeritusa, a jog- és közgazdaságtudomány interdiszciplináris kutatási megközelítésének úttörõje. Lásd Manne, Henry G.: Mergers and the Market for Corporate Control. Journal of Political Economy (1965/március-április) 110–120. Mark J. Roe; a Harvard Law School professzora, kutatási területei a csõd és reorganizáció, a vállalati pénzügyek és a vállalati jog egyéb területei. Lásd Roe, Mark J.: German Codetermination and German Securities Markets, Columbia Journal of European Law (1999/tavasz) 209. Lásd Prentice, Robert A.–Langmore, John, H.: Hostile Tender Offers and the Nancy Reagan Defense: May Target Boards Just Say NoShould They be Allowed To. Deleware Journal of Corporate Law (1990/2) 421–422.
KÖZLÖNY
18 19
nem kellõképpen hatékony menedzsment leváltását.15 Az ajánlattevõ azért fizet magasabb árat, mert véleménye szerint a céltársaság erõforrásai nem lettek optimálisan kihasználva, míg egy kompetens vállalatvezetés magasabb hozamot érhetne el. Ebbõl következik, hogy minél magasabb a prémium szintje, annál elhibázottabb volt a céltársaság eddigi irányítása. Ennek alapján a vállalatfelvásárlás egyaránt hasznos az ajánlattevõnek, a céltársaság részvényeseinek és a társadalom egészének is. A részvényesek számára ez abban nyilvánul meg, hogy hozzájuthatnak ahhoz a hozamhoz, amelyet a sikertelen menedzsment eddig nem tett számukra hozzáférhetõvé.16 A fegyelmezési elmélet hívei igyekeznek elméletükkel összefüggésben minimalizálni a menedzsment ellenõrzésére alkalmas más eszközök, így például a független igazgatótanács, a közgyûlési szavazás, valamint a különbözõ közzétételi kötelezettségek szerepét. Henry Manne professzor17 álláspontja szerint például a vállalatfelvásárlások tekinthetõek az elsõdleges fegyelmezõ eszköznek, amelyek a vállalat menedzsmentjének elszámoltathatóságát biztosítják.18 Mark J. Roe19 professzor szerint is fontos „ellenõrzõ eszköz” a menedzsment ellenõrzésére a vállalatfelvásárlás, ugyanakkor kiemelte a piaci versenyt (értve ez alatt mind a tõke, mind a termékek piacát), a helyesen mûködõ társaságirányítási rendszert, és a jelentõs tulajdonrésszel rendelkezõ részvényesek szerepét.20 Az elmélet kontroverzitása, hogy empirikus bizonyítékok alapján a vállalatfelvásárlások elsõsorban nem a helytelenül vezetett társaságokra fókuszálnak. Az ajánlattevõk gyakran kifejtik, hogy kimondottan jól menedzselt céltársaságokat keresnek. A vonatkozó kutatások alapján számos céltársaság különösen jól vezetett vállalatnak számított, emellett kiváló hozamot mutatott fel a felvásárlás elõtti idõszakban.21 Ez egyszerûen indokolható azzal, hogy a vállalatfelvásárlás jelentõs kockázati tényezõt jelent az ajánlattevõ vo-
JOGTUDOMÁNYI
11 12 13
369
370
TANULMÁNY
JOGTUDOMÁNYI
KÖZLÖNY
natkozásában, mivel prémiumot kell fizetni a céltársaság felvásárlásához. Az akvizíció után azonban egy kevéssé diverzifikált portfólióval fog rendelkezni, ami magasabb kockázati szintet képvisel. Tekintetbe véve a kockázatkerülésre hajló magatartást, nem meglepõ, hogy a fizetésképtelen, vagy fizetésképtelenség közeli állapotban lévõ cégek felvásárlása meglehetõsen ritka. Nem lehet jelen tehát a céltársaság vonatkozásában olyan mértékû kockázati tényezõ, amely kívül esik a kockázatvállalási hajlandóságon.22 Szintén elmondható, hogy az ajánlattevõk nem minden esetben törekednek a menedzsment leváltására. Számos ajánlattevõ pedig nem hogy hatékonyabban mûködne, mint a kiszemelt céltársaság, hanem egyenesen kevésbé hatékony. Ebbõl kifolyólag a vállalatfelvásárlás által biztosított fegyelmezési mechanizmus csupán egy részleges ellenszernek tekinthetõ a menedzsment esetleges önérdekû magatartása vonatkozásában, és semmiképpen sem más társaságirányítással kapcsolatos ellenõrzési mechanizmusok alternatívájának.23 Az Egyesült Államokban egyes esetekben a vállalatfelvásárlás során fizetett kontroll-prémium az ajánlat elõtti részvényárat akár 70%-ban is túllépte.24 Ekkora mértékû prémium pedig nehezen magyarázható a helytelen vállalati vezetéssel vagy önérdekû magatartásával25 és nehéz indokolni, hogy a felelõs társaságirányítás más ellenõrzési mechanizmusai miért nem léptek már korábban mûködésbe.26 Ha pedig elfogadjuk azon feltevést, hogy a céltársaságok kevéssé hatékonyak, mint az ajánlattevõk, akkor is kiemelnénk, hogy az ajánlattevõ a céltársaságok kiválasztását szigorú feltételeknek megfelelõen végzi. Ez alapján pedig az ellenséges felvásárlást kizárólag a menedzsment megzabolázásának eszközeként szemlélni nem tekinthetõ helytállónak.27 Minden bizonnyal igaz, hogy ha a menedzsereknek nem kell szembesülniük az esetleges ellenséges vállalatfelvásárlás veszélyével, ez negatívan befolyásolhatja teljesítményüket28 és így szükségessé válhat más ellenõrzési mechanizmusok erõsítése. A részvényesi érdekvédelem szempontjából a vállalatfelvásárlás tény-
2013. JÚLIUS–AUGUSZTUS
legesen az egyik olyan eszköznek tekinthetõ, amely arra kényszerítheti a menedzsmentet, hogy a részvényesek érdekeinek megfelelõen járjon el. A részvényesi érdekek figyelmen kívül hagyása ugyanis részvényár-csökkenést eredményez, mely ösztönzést adhat a felvásárlási akciók kibontakozásának.29 Természetesen a vállalatfelvásárlások csak akkor fejthetik ki elõnyös hatásukat a hivatalban lévõ menedzsment ellenõrzésével, felügyeletével kapcsolatban, ha annak nincsen döntési joga a tranzakció megakadályozására. Ez alapvetõen helytálló az Európai Unió vállalatfelvásárlási szabályozásának vonatkozásában, amely – fõszabály szerint – megfelelõ teret enged a hivatalban lévõ menedzsment leváltására. Az Európai Unióban ugyanis a 2004/25/EK irányelv (XIII. számú társasági jogi irányelv) 9. cikk (2) bekezdés alapján a céltársaság ügyviteli vagy irányító szerve az ajánlatról való tudomásszerzést követõen megszerzi a részvényesek közgyûlésének kizárólag e célból adott elõzetes felhatalmazását bármely olyan intézkedés elõtt, ami az ajánlattételi eljárás megzavarását eredményezheti, és különösen részvények kibocsátása elõtt, amely tartósan megakadályozhatja az ajánlattevõt a céltársaság irányításának megszerzésében. Az irányelv 12. cikke viszont fakultatívvá teszi a semlegességi (neutralitási) szabály, illetve az irányelv 11. cikkében található áttörési szabály alkalmazását. Felhatalmazza ugyanis a tagállamokat, hogy azon társaságaikat, melyek létesítõ okirat szerinti székhelye területükön van, mentesítsék az irányelv 9. cikk (2), (3) bekezdése és/vagy a 11. cikk alkalmazása alól.30 A magyar tõkepiaci jog alkalmazza a semlegességi szabályt a Tpt. 73/A. § (1) bekezdésben meghatározottak szerint. Ennek alapján, ha a céltársaság alapszabálya ezt elõírja, a céltársaság igazgatósága, igazgatótanácsa, illetve felügyelõbizottsága a vételi ajánlat kézhezvételének idõpontjától vagy – ha errõl a kézhezvételt megelõzõen az igazgatóság már tudomást szerzett – a vételi ajánlattétel szándékáról történõ tudomásszerzés idõpontjától a vételi ajánlat elfogadására nyitva álló
22 Lásd Coffee, John C.: Regulating the Market for Corporate Control: A Critical Assessment of the Tender Offer’s Role in Corporate Governance, Columbia Law Review (1984/június) 1204. 23 Lásd Coffee, John C.: i. m. 1200. 24 Lásd Jarell, Gregg A.–Bradley, Michael: The Economic Effects of Federal and State Regulation of Cash Tender Offers. Journal of Law and Economy (1980/2) 373. 25 Lásd Coffee, John C.: i. m. 1201. 26 Ki kell hangsúlyoznunk, hogy az igazgatótanácsnak sokkal tágabb lehetõsége van bizalmas információkhoz hozzáférni, mint a potenciális ajánlattevõknek. Így a menedzsment nem kellõen hatékony mûködésének már sokkal korábban tudatában van, mint a piaci szereplõk. Korábban, még mielõtt a piacnak elegendõ bizonyítéka lenne arra, hogy oly mértékben leértékelje a társaság részvényeit, hogy ez elegendõnek bizonyulhasson egy vállalatfelvásárlás megindításához. Továbbá egy belsõ hatalomváltás költséghatékonyabb a vállalatfelvásárlásnál, amelyet külsõ szereplõk indítanak. Egy valóban független igazgatótanács optimális esetben nem tolerálná a menedzsment részérõl azt a teljesítményt, amely olyan mértékû részvényár-diszkontban testesül meg, mely kiprovokál egy vállalatfelvásárlást. Természetesen egyes igazgatótanácsok sem kellõ mértékben függetlennek, sem jól informáltnak nem tekinthetõek. Lásd Coffee: i. m. 1203. 27 Lásd Coffee, John C.: i. m. 1207–1208. 28 Lásd Bebchuk, Lucian Arye: Why Firms Adopt Antitakeover Arrangements. University of Pennsylvania Law Review (2003/2) 719–720. 29 Lásd Chen, Li-Jiuan: The Defensive Measures in Case of Takeover under German Takeover Act and Delaware Corporate Law. National Taiwan University Law Review (2007/2) 95. 30 Lásd Siems, Mathias M.: Rules on Conflict of Laws in the European Takeover Directive. European Company and Financial Law Review (2004/4) 460. old. Lásd még Menjucq, Michel: The European Regime on Takeovers. European Company and Financial Law Review (2006/2) 232. Lásd továbbá Edwards, Vanessa: The Directive on Takeover Bids. European Company and Financial Law Review (2004/4) 435.
KECSKÉS: STRATÉGIAI DÖNTÉSEK ÉS MOTIVÁCIÓS ELMÉLETEK…
idõszakon belül nem hozhat – az alábbiak kivételével – olyan döntést, amely alkalmas a befolyásszerzésre irányuló eljárás megzavarására.31 2007-ig az irányelvet implementáló 14 tagállamból 13-ban nem jelentett újítást a semlegességi szabály. Öt tagállam ugyanakkor alkalmazza ezek közül az úgynevezett kölcsönösségen (reciprocitás) alapuló kivételt: Franciaország, Görögország, Magyarország, Portugália és Szlovénia. Bár ezen államok nagy részében a részvényeseknek külön felhatalmazást kell adniuk meghatározott idõközönként (minden 18 hónap) a kölcsönösségen alapuló védekezési eszközök elfogadásához, mégis elvesztik annak lehetõségét, hogy az ajánlattétel alatt felül tudják bírálni a javasolt védekezõ intézkedést. A reciprocitási szabály éppen ezért növelheti a menedzsment részvényesek szempontjából elõnytelen tevékenységének veszélyét e tagállamokban.32 Nem alkalmazta viszont az irányelv semlegességi szabályát Belgium, Dánia, Németország, Olaszország, Luxemburg, Hollandia és Lengyelország.33 Szintén kivételt jelent a semlegességi szabályozás alól, hogy a céltársaság menedzsmentje a közgyûlés elõzetes felhatalmazása nélkül is kereshet a részvényesek számára elõnyösebb, versengõ ajánlatot.34 Így ez a védekezési eszköz szabadon alkalmazható,35 a közösségi és a hazai szabályozás36 egyaránt támogatja azt. E megközelítést az Egyesült Államok elméleti álláspontjaival összehasonlítva megállapíthatjuk, hogy az leginkább az ún. distributional approach nézõpontját fedi le.37 Az Egyesült Államokban ugyanakkor a menedzsment sokkal jelentõsebb döntési szabadságot élvez. Ugyanis, az Egyesült Államokban a menedzsment vállalatfelvásárlás esetén tanúsítandó magatartását a tagállamokban született elvi jelentõségû bírósági határozatok szabályozzák. A bírósági eljárással érintett vállalatfelvásárlási ügyek legnagyobb hányada és az így kialakult bírói gyakorlat az igazgatótanács vállalatfelvásárlások esetén tanúsítandó magatartását és kötelezettségeit érinti, jelentõs mértékben az úgynevezett fiduciárius felelõsségre alapozva. Mivel a tagállamok különbözõ társasági jogi rezsimmel és saját bí-
371
rósági rendszerrel rendelkeznek, ezért gyakorlatilag ötven különbözõ joghatóságot és jogforrási rendszert kellene vizsgálnunk. Szerencsénkre azonban az amerikai társasági jog fejlõdését jelentõs mértékben befolyásolja Delaware állam jogrendszere és a bíróságai által kialakított gyakorlat.38 A Delaware állam bíróságai által kialakított gyakorlat alapján a vállalatfelvásárlások elleni védekezõ eszközök engedélyezettek részvényesi hozzájárulás nélkül, amennyiben a céltársaság igazgatótanácsának ésszerû oka van azt feltételezni, hogy az ajánlat fenyegetést jelent a céltársaságra nézve, és az ellenintézkedés ésszerû mértékû (lásd Unocal). A válasz nem lehet kényszerítõ jellegû, és az ésszerûség határain belül kell maradnia (lásd Unitrin).39 A bizonyítási teher a céltársaság igazgatótanácsát terheli. Amennyiben pedig a céltársaság értékesítésérõl történik döntés (az igazgatótanács nem törekszik az ajánlat ellen védekezni), akkor ennek egy tisztességes verseny keretében kell történnie (lásd Revlon).40 Ezen esetek sorozata rámutat tehát arra, hogy az Egyesült Államokban az igazgatótanácsoknak széleskörû döntési jogaik vannak a vállalatfelvásárlásoknak való ellenállás tekintetében. Ez addig terjed, amíg jóhiszemûen járnak el ésszerû vizsgálat alapján, és amíg az elfogadott intézkedések nem tekinthetõek „drákóinak” (lásd Unitrin).41 Tehát az igazgatótanácsoknak joguk van vállalatfelvásárlás elleni védekezõ intézkedéseket elfogadni e szabályok betartásával részvényesi hozzájárulás nélkül is. Ez a szabályozási megoldás ugyanakkor csökkentheti a vállalatfelvásárlások, mint ellenõrzõ mechanizmusok hatékonyságát.
3. Az együttmûködési elmélet Az együttmûködési (szinergia) elmélet alapján a vállalatfelvásárlásokat az motiválja, hogy a céltársaság különleges értéket hordoz az ajánlattevõ szempontjából. A tranzakció ugyanis azt eredményezi, hogy a két társaság együttes értéke magasabb lesz, mint az egyes különálló vállalatok összértéke.42 Az így elért érték-
JOGTUDOMÁNYI KÖZLÖNY
31 Így a tõkepiaci törvény szerint például nem határozhat az alaptõke felemelésérõl vagy a társaság saját részvényeinek megszerzésérõl stb. 32 Lásd COMMISSION STAFF WORKING DOCUMENT, Report on the implementation of the Directive on Takeover Bids, 6–7. Elérhetõ (2010. június 23): http://ec.europa.eu/internal_market/company/docs/takeoverbids/2007-02-report_en.pdf 33 Lásd COMMISSION STAFF WORKING DOCUMENT, Report on the Implementation of the Directive on Takeover Bids, 12. Elérhetõ (2010. június 23): http://ec.europa.eu/internal_market/company/docs/takeoverbids/2007-02-report_en.pdf 34 2004/25/EK irányelv 9. cikk (2), illetve hazánkban lásd a 2001. évi CXX. törvény a tõkepiacról 73/A § (2) 35 Lásd Mucciarelli, Federico M.: White Knights and Black Knights, – Does the Search for Competitive Bids Always Benefit the Shareholders of Target Companies? European Company and Financial Law Review (2006/4) 409. 36 Lásd 2001. évi CXX. törvény a tõkepiacról 73/A § (2) a) 37 Lásd Junewicz, James J.–Greene, Edward F.: A Reappraisal of Current Regulation of Mergers and Acquisitions. University of Pennsylvania Law Review (1984/4) 667–668. Lásd még Howard, J. Geoffrey: Takeover Deffences: A Reaprisal. University of Brit Columbia Law Review (1990/1) 59. 38 Lásd Magnuson, William: Takeover Regulation in the United States and Europe: an Institutional Approach. Pace International Law Review (2009/tél) 214. 39 Lásd Balotti, Franklin–Travis, Laster J.: Professor Coates Is Right Now Please Study Stockholder Voting. University of Miami Law Review (2000/július) 827–829. 40 Lásd Thompson, Samuel C. Jr.: Change of Control Board: Federal Preemption of the Law Governing a Targets Directors. Mississippi Law Journal (2000/1) 62. 41 Lásd Magnuson, William: i. m. 216. 42 Lásd Romano, Roberta: i. m. 125–129.
372
TANULMÁNY
növekedésbõl, hatékonyságnövekedésbõl származó haszon független a nem kellõen hatékony menedzsmenttõl. Indokául szolgálhat a megnyíló közös gyártási kapacitások kihasználása, az egyedülálló termékkapcsolási lehetõségek megléte, a céltársaság által birtokolt, és az ajánlattevõ szempontjából fontos speciális erõforrásokhoz való hozzájutás, a költségcsökkentési lehetõségek kihasználása, a kedvezõbb hitelfelvételi lehetõségek, valamint a kedvezõ tõkepiaci reakció a két vállalat egyesülése kapcsán. Ronald J. Gilson és Lucian A. Bebchuk professzorok e nézeteket számos jól alátámasztott tanulmányban foglalták össze.43 Nyilvánvalóan az ajánlattevõ terjeszkedésének célpontjaként olyan társaságot fog leginkább preferálni, amelynek eszköz- és szervezeti struktúrája illeszkedik a sajátjához. Olyan iparágakban tevékenykedõ cégek keltik fel elsõsorban a figyelmét, amely területeken már jelen van. Szintén nagyobb mûködési szinergiák használhatók ki, ha a társaságoknak hasonló a piacuk, illetve ha egymást fedi termékpalettájuk, és ehhez kapcsolódóan hasonló technológiai háttérrel rendelkeznek. A társaságok továbbá iparágon belül szélesebb körû ismeretekkel rendelkeznek egymás eszközeit, termékeit és perspektíváit illetõen, mint iparágon kívül.44
4. A hatékonyságnövelés elmélete
JOGTUDOMÁNYI
KÖZLÖNY
A hatékonyság szempontjából megközelítve a vállalatfelvásárlások képesek lehetnek a vállalat erõforrásait az azt hatékonyabban felhasználó piaci szereplõhöz allokálni. A hatékonyság növelése megvalósulhat például úgy, hogy a felvásárolt vállalat-konglomerátum elsõdleges üzleti tevékenységéhez nem kapcsolódó eszközöket (üzletágakat) specializáltabb befektetõ számára értékesítik, és az így nyert összeget felhasználják az alapvetõ üzleti tevékenység erõsítésére, hatékonyságnövelésre.45 A specializált befektetõ szintén hatékonyabban képes a számára értékesített üzletágat menedzselni.
2013. JÚLIUS–AUGUSZTUS
A leginkább hatékonyságnövelésre törekvõ ajánlattevõ kiválasztása szempontjából elõnyös hatása van, ha lehetõség kínálkozik versengõ ajánlatok megtételére. Az ajánlatok megfelelõ versenyének biztosítása hozzájárul ahhoz, hogy a vállalatfelvásárlás ne gyakorolhasson hátrányos hatást akár az ajánlattevõ, akár a céltársaság részvényeseire. A versengõ ajánlatok lehetõségével emelkedik a vállalatfelvásárlás során a céltársaság részvényeseinek kifizetett prémium mértéke. Ezzel párhuzamosan nagyobb eséllyel a leghatékonyabb ajánlattevõ jár sikerrel, aki elméletileg a legmagasabb árat hajlandó megfizetni a társaságért. A versengõ ár így hozzájárulhat, hogy a gazdaságban az eszközöket az azokat leghatékonyabban felhasználók birtokolják.46 Így a nem kellõen hatékony (például pusztán „birodalomépítésre” törekvõ) ajánlattevõ kieshet a társaságért folytatott versenybõl. Eképpen az ajánlatok versengõ jellege csökkentheti a szabályozást igénylõ problémák körét, amikor segít minimalizálni a pusztán vagyon-újraelosztást megvalósító felvásárlásokat, melyeket a már megfogalmazott érvek alapján nem tekinthetünk egyértelmûen elõnyösnek.47 Ezért indokolt az ajánlatok megfelelõ versenyét biztosító szabályozás kialakítása. Ehhez szükséges a jog eszközeivel a vállalatfelvásárlás elleni védekezõ taktikák bizonyos szintû (ésszerû) korlátozása, és a menedzsment számára egy elõnyösebb, versengõ ajánlat keresésének garantálása.48 Hatékonyságnövekedéshez vezethet általánosságban a céltársaság hozzáértõbb, szakszerûbb vezetése is. A nézet képviselõi ezért a vállalatfelvásárlásokat úgy modellezik le, hogy egy kevéssé hatékonyan mûködõ céget egy hatékonyabb vállalat vásárolja fel.49 Ebbõl a nézõpontból nehéz magyarázatot találni a vállalatok feletti irányítás nem hatékony irányba történõ átruházására, mely jelen van a világ tõkepiacain. Ebben az esetben egy nem kellõen hatékonyan mûködõ ajánlattevõ vásárol fel egy hatékonyabban mûködõ céltársaságot racionális okból, részvényesei érdekében, így ugyanis növelheti a megtérülési rátát.50
43 Lásd Coffee, John C.: Regulating the Market for Corporate Control: A Critical Assessment of the Tender Offer’s Role in Corporate Governance. Columbia Law Review (1984/június) 1166. Lásd még Gilson, Ronald J.: A Structural Approach to Corporations: The Case Against Defensive Tactics in Tender Offers. Stanford Law Review (1981/5) 819. Lásd még Gilson, Ronald J.: The Case Against Shark Repellent Amendments: Structural Limitations on the Enabling Concept. Stanford Law Review (1982/április) 775. Lásd továbbá Gilson, Ronald J.: Seeking Competitive Bids Versus Pure Passivity in Tender Offer Defense. Stanford Law Review (1982/november) 51-67. 44 Lásd Coffee, John C.: i. m. 1213. 45 Az Egyesült Államok vállalatfelvásárlási esetei között így értékelhetjük 1985-ben a Revlon Ronald Perelman által történt ellenséges felvásárlását. Ezt megelõzõen ugyanis a Revlon számos olyan területen hajtott végre terjeszkedést, mely kívül esett az alapvetõ üzleti tevékenységének számító kozmetikai iparon. Ezeket értékesítve az ajánlattevõ rövid idõn belül 2 milliárd dolláros bevételt könyvelhetett el, melyet az alapvetõ kozmetikai iparág fejlesztésére tudott fordítani. Lásd Bergström, Clas–Högfeldt, Peter–Macey, Jonathan R.–Samuelsson, Per: The Regulation of Corporate Acquisitions: A Law and Economics Analysis of European Proposals for Reform. Columbia Business Law Review (1995/2) 500. 46 Lásd Bebchuk, Lucian Arye: The Case for Facilitating Competing Tender Offers: A Reply and Extension. Stanford Law Review (1983/1) 62. 47 Lásd Coffee, John C.: i. m. 1174–1175. 48 Lásd Coffee, John C.: i. m. 1251. 49 Lásd Bergström, Clas–Högfeldt, Peter–Macey, Jonathan R.–Samuelsson, Per: The Regulation of Corporate Acquisitions: A Law and Economics Analysis of European Proposals for Reform. Columbia Business Law Review (1995/2) 500. 50 Lásd Coffee, John C.: i. m. 1225–1226.
KECSKÉS: STRATÉGIAI DÖNTÉSEK ÉS MOTIVÁCIÓS ELMÉLETEK…
5. A tökéletlen tõkepiacokból kiinduló „kizsákmányoláselmélet” Az úgynevezett „kizsákmányolás-elmélet” szerint az ajánlattevõ egyrészt gyakorlatilag „becsapja” a céltársaság részvényeseit, mert kihasználja a céltársaság részvényárában bekövetkezõ átmeneti eséseket. Az elmélet a világ nagy tõkepiacain jelen lévõ felvásárlási hullámokat úgy értékeli, hogy a társaságok papírjai meghatározott idõszakban szisztematikusan alulárazottak, amely esetben így tõzsdei kapitalizációjuk jelentõsen a „valós” (például mérleg szerinti) értékük alá pozícionált. Ezt pedig az ajánlattevõ kihasználhatja egyes társaságok megvásárlására ahelyett, hogy saját maga is hasonló gyárakat, termelési egységeket építene fel. Az elmélet azt sugallja, hogy a társaság részvényeinek két értéke van: egyrészt a társaság irányításával kapcsolatosan megtestesített, másrészt pedig a jövõbeli befektetõi profitot tükrözõ. A tõkepiacok tökéletlensége okán pedig kihasználható haszonszerzésre a kettõ közötti különbség. Így a vállalatfelvásárlás csak e két eltérõ hipotetikus ár közötti különbözetet aknázza ki, és nem eredményez hatékonyságnövekedést vagy más társadalmi hasznot.51 Szintén elõfordulhat, hogy az ajánlattevõ úgy strukturálja ajánlatát, hogy ezzel mintegy csapdába ejti a társaság részvényeseit. Ez akkor lehetséges, ha egy állam jogi szabályozása engedélyezi a részleges ajánlattételt, tehát hiányzik a jogrendszerébõl a meghatározott befolyásszerzéshez kapcsolódó, valamennyi részvényre kiterjedõ kötelezõ vételi ajánlat és a méltányos ajánlati ár meghatározása. Ekkor ugyanis a részvényesek egy részleges ajánlatot visszautasítva a jövõben még alacsonyabb árral szembesülhetnek. Ezt úgy érheti el az ajánlattevõ, hogy a céltársaság részvényeinek például 51%-ára viszonylag magas árajánlatot tesz. Majd ezt követõen a fennmaradó részvényeseknek az ajánlati árat megelõzõ piaci árnál is alacsonyabb ellenértéket fizet.52 Így a felvásárlás során fizetett átlagár a céltársaság részvényeseinek mindent összevetve veszteséget jelent. Szerencsére azonban az ilyen két lépésben megvalósuló ajánlatok meglehetõ-
373
sen ritkák még az Egyesült Államokban is,53 az Európai Unióban pedig az elfogadott vállalatfelvásárlási irányelv nem enged teret ilyen megoldásoknak.54 A 2004/25/EK irányelv alapján ugyanis a tagállamoknak garantálnia kell, hogy az ajánlattétel során „méltányos ár”55 érvényesüljön. Az irányelv szerint a méltányosnak tekinthetõ ajánlati ár minimuma a tagállamok által megszabott idõtartamon belül az ajánlattevõ vagy a vele összhangban eljáró személyek által ugyanazon értékpapírokért kifizetett legmagasabb ár. A kérdéses idõtartam nem lehet kevesebb 6, de nem lehet több 12 hónapnál.56 E szabályozás lényege, hogy a részvény valós értékének megállapítását a közelmúlt árfolyamváltozásai tükrében tegye lehetõvé. Ha az ajánlat megtétele után, de az elfogadásra nyitva álló határidõ lejárta elõtt magasabb áron vásárol részvényt az ajánlattevõ vagy a vele összhangban eljáró személy, akkor az ajánlati árat minimum erre az összegre ki kell egészíteni.57 Az irányelv az ellenérték szolgáltatásával kapcsolatos alapelvében kifejti, hogy az ajánlattevõ csak akkor jelentheti be ajánlatát, ha a készpénz ellenértéket – ha ilyen ellenértéket ajánlottak fel – teljes mértékben szolgáltatni tudja, és miután minden ésszerû intézkedést megtett a bármely más típusú ellenérték nyújtásának biztosítása érdekében.58 Az irányelv alapján a felügyeleteknek indoklási és nyilvánosságra hozatali kötelezettség mellett, meghatározott okok fennállása esetén, a tagállamok felhatalmazást adhatnak a vételi ajánlatban szereplõ ár megváltoztatására,59 amennyiben ez összhangban van az irányelv 3. cikk (1) bekezdésében felsorolt általános elvekkel. Ezen okokról listát lehet készíteni.60 A kisebbségi részvényesek papírjaiért fizetendõ ár felügyelet általi befolyásolásának okairól az irányelv csak exemplifikatív felsorolást ad. Így ilyen indok lehet, ha a legmagasabb árat az eladó vagy a vevõ közötti megállapodás szabta meg, ha a piaci árral manipuláltak, vagy ha bizonyos piaci árakat egyedileg kivételes események befolyásolták.61 E rendelkezés beiktatásával a közösségi jogalkotó a valós piaci értéknek nem megfelelõ, akár manipuláció eredményeként létrejött ár módosítására ad felhatalmazást a tagállamok-
JOGTUDOMÁNYI KÖZLÖNY
51 Lásd Coffee, John C.: i. m. 1169–1172. 52 Lásd Ercsey Zsombor: Az általános forgalmi adóról. JURA (2012/2) 73–74. 53 Gyakran emlegetett példa az Egyesült Államokban történt akvizíciók közül a két lépcsõs ajánlatra az U.S. Steel sikeres vételi ajánlata a Marathon Oil 51%-ra 1981-ben. Az ajánlati ár 125 dollárt tett ki részvényenként. Ezt követõen a U.S. Steel megszerezte a Marathon Oil fennmaradó 49%-át egy leányvállalatán keresztül egy egyesülés során részvényenként 86 dolláros áron. Így az átlagos fizetett ár részvényenként 105,5 dollár volt. Lásd Mirvis, Theodore N.: Two-Tier Pricing: Some Appraisal and „Entire Fairness” Valuation Issues. The Business Lawyer (1983/február) 485.; Note, Front-End Loaded Tender Offers: The Application of Federal and State Law to an Innovative Corporate Acquisition Technique. University of Pennsylvania Law Review (1982/2) 391. 54 Lásd Coffee, John C.: i. m. 1169–1170. 55 2004/25/EK irányelv 5. cikk (1) 56 Lásd Maul, Silja–Muffat-Jeandet, Daniele: Die EU-Übernahmerichtlinie. Die Aktiengesellschaft (2004/5) 229. Lásd még Edwards, Vanessa: The Directive on Takeover Bids, European Company and Financial Law Review (2004/4) 433. Lásd még Menjucq, Michel: The European Regime on Takeovers. European Company and Financial Law Review (2006/2) 227. Lásd továbbá Enriques, Luca, The Mandatory Bid Rule in the Takeover Directive. European Company and Financial Law Review (2004/4) 443–444. 57 2004/25/EK irányelv 5. cikk (4) 58 2004/25/EK irányelv 3. cikk (1) c) 59 Lásd Edwards, Vanessa: i. m. 433. Lásd még Menjucq, Michel: i. m. 227. 60 Lásd Enriques, Luca: i. m. 444. 61 2004/25/EK irányelv 5. cikk (4)
374
TANULMÁNY
JOGTUDOMÁNYI
KÖZLÖNY
nak abból a célból, hogy az ellenérték megfeleljen a papírok tényleges értékének. Ezzel elõsegíti az irányelv azon általános elvének érvényesülését, mely szerint a céltársaság, az ajánlattevõ társaság, vagy bármely, az ajánlattal érintett társaság értékpapírjai tekintetében tilos hamis piacot létrehozni oly módon, hogy az értékpapírok árának emelkedése vagy csökkenése mesterségessé váljon és a piac szokásos mûködése torzuljon.62 Szintén lehetséges a módosítás, amennyiben a piaci árakat általánosságban, vagy bizonyos piaci árakat egyedileg kivételes események befolyásolták, vagy az ajánlati ár módosítására egy nehézségekkel küzdõ vállalkozás megmentése érdekében kerül sor. Garanciális szempontból aggályos lehet, hogy az árakat nem csak felfelé, hanem lefelé is lehet módosítani az irányelv 5. cikk (4) bekezdés értelmében. Így a „legmagasabb fizetett ár” szabályától való eltérés kifogásolható lehet abból a szempontból, hogy az lehetõséget adhat a jogi tanácsadóknak és befektetési bankároknak olyan tranzakciók megtervezésére, melyben minimalizálhatják a vállalat feletti irányítás megszerzésének költségét.63 Az irányelv rendelkezéseinél összetettebben szabályozza a hazai tõkepiaci törvény a minimális ajánlati árat, amikor biztosítani törekszik a céltársaság részvényeiért fizetendõ igazságos ellenértéket. A 72. § (1) bekezdésben külön olvashatunk a szabályozott piacra bevezetett, illetve be nem vezetett részvények áráról, ami az irányelv ármeghatározásánál nem került elkülönítésre. A tõkepiaci törvény szabályozása a szabá-
2013. JÚLIUS–AUGUSZTUS
lyozott piacra bevezetett,64 illetve be nem vezetett részvények65 tekintetében egyaránt nemcsak egyenértékû az uniós jog „legmagasabb fizetett ár” elvével, hanem azt tovább is pontosítja. A hazai szabályozás ennek során több releváns árat is tekintetbe vesz, melyek közül a legmagasabb lesz az irányelv által megkövetelt méltányos ár. Így releváns az ajánlat Felügyelethez történõ benyújtását megelõzõ 180 nap forgalommal súlyozott (tõzsdei) átlagára,66 illetve ebben az idõszakban az ajánlattevõ és a vele összhangban eljáró személyek által kifizetett legmagasabb ellenérték. A szabályozás szintén figyelembe veszi az ajánlattevõ, valamint a kapcsolt személyek által az ajánlat benyújtását megelõzõ 180 napon belül megkötött vagy érvényesített vételi, visszavásárlási jog esetén a szerzõdésben meghatározott lehívási ár és díj együttes összegét. Amennyiben rendelkezésre áll, figyelemmel kell lenni a részvénynek az ajánlat benyújtását megelõzõ 360 nap forgalommal súlyozott (tõzsdei) átlagárára.67 A méltányos árra vonatkozó végsõ garanciája a tõkepiaci törvénynek, hogy tekintetbe veszi az egy részvényre jutó saját tõke értékét. A részvényekért felajánlott ellenérték az irányelvben meghatározottak szerint lehet készpénz vagy értékpapír, vagy a kettõ kombinációja.68 Ha az ellenérték nem a szabályozott piacra bevezetett likvid értékpapírokból áll, akkor készpénzt is kell tartalmaznia az ajánlatnak.69 Az azonban nem került szabályozásra, hogy milyen mértékben, hány százalékban. Készpénzt is fel kell ajánlani továbbá a részvényekért, ha a tagállam által megadott és a vételi ajánlat elfogadására nyitva álló
62 2004/25/EK irányelv 3. cikk (1) d) 63 Lásd Enriques, Luca: i. m. 446. 64 Szabályozott piacra bevezetett értékpapír esetén az ellenérték az alábbiak közül a magasabb összeg a 2001. évi CXX. törvény a tõkepiacról 72. § (1) a) alapján: – a vételi ajánlat Felügyelet részére történõ benyújtását megelõzõ száznyolcvan nap forgalommal súlyozott tõzsdei átlagára, – az ajánlattevõ, valamint a kapcsolt személyek által a vételi ajánlat benyújtását megelõzõ száznyolcvan napon belül a céltársaság részvényeire ellenérték fejében kötött átruházási szerzõdés legmagasabb ára, – amennyiben rendelkezésre áll, a vételi ajánlat Felügyelet részére történõ benyújtását megelõzõ háromszázhatvan nap forgalommal súlyozott tõzsdei átlagára, – az ajánlattevõ, valamint a kapcsolt személyek által a vételi ajánlat benyújtását megelõzõ száznyolcvan napon belül érvényesített vételi, visszavásárlási jog esetén a szerzõdésben meghatározott lehívási ár és díj együttes összege, – az ajánlattevõ, valamint a kapcsolt személyek által a vételi ajánlat benyújtását megelõzõ száznyolcvan napon belül megkötött megállapodásban foglalt vételi, visszavásárlási jog esetén a szerzõdésben meghatározott lehívási ár és díj együttes összege, – az ajánlattevõ, valamint a kapcsolt személyek által a vételi ajánlat benyújtását megelõzõ száznyolcvan napon belül megkötött megállapodás alapján a szavazati jog összehangolt gyakorlásáért kapott ellenérték, és – az egy részvényre jutó saját tõke értéke. 65 Szabályozott piacra be nem vezetett részvények esetén az ellenérték az alábbiak közül a legmagasabb összeg a 2001. évi CXX. törvény a tõkepiacról 72. § (1) b) alapján: – a vételi ajánlat Felügyelet részére történõ benyújtását megelõzõ száznyolcvan nap forgalommal súlyozott átlagára, – az ajánlattevõ, valamint a kapcsolt személyek által a vételi ajánlat benyújtását megelõzõ száznyolcvan napon belül a céltársaság részvényeire ellenérték fejében kötött átruházási szerzõdés legmagasabb ára, – az ajánlattevõ, valamint a kapcsolt személyek által a vételi ajánlat benyújtását megelõzõ száznyolcvan napon belül érvényesített vételi, visszavásárlási jog esetén a szerzõdésben meghatározott lehívási ár és díj együttes összege, – az ajánlattevõ, valamint a kapcsolt személyek által a vételi ajánlat benyújtását megelõzõ száznyolcvan napon belül megkötött megállapodásban foglalt vételi, visszavásárlási jog esetén a szerzõdésben meghatározott lehívási ár és díj együttes összege, – az ajánlattevõ, valamint a kapcsolt személyek által a vételi ajánlat benyújtását megelõzõ száznyolcvan napon belül megkötött megállapodás alapján a szavazati jog összehangolt gyakorlásáért kapott ellenérték, és – az egy részvényre jutó saját tõke értéke. 66 Ezt a tõkepiaci törvény 72. § (2) értelmében nem kell tekintetbe venni, ha a kérdéses idõszakban kevesebb, mint 36 ügyletre került sor. 67 A 2001. évi CXX. törvény a tõkepiacról 72. § (3) bekezdése értelmében, ha a céltársaság részvényeit több szabályozott piacra is bevezették, akkor az egyes szabályozott piacokon külön-külön számított átlagárak közül a legmagasabbat kell figyelembe venni azzal, hogy a forintértékre történõ átszámítás során az ügyletkötés napján érvényes, a Magyar Nemzeti Bank által alkalmazott hivatalos devizaárfolyamot kell figyelembe venni. 68 2004/25/EK irányelv 5. cikk (5) 69 Lásd Menjucq, Michel: i. m. 227.; Enriques, Luca: i. m. 444.
KECSKÉS: STRATÉGIAI DÖNTÉSEK ÉS MOTIVÁCIÓS ELMÉLETEK…
idõpont között az ajánlattevõ készpénzért a céltársaság legalább 5%-os szavazati jogának megfelelõ részvényt szerzett.70 Az irányelv 5. cikk (5) bekezdésének utolsó mondata lehetõséget biztosít a tagállamok számára, hogy elõírják, hogy alternatívaként készpénzes ellenértéket is fel kelljen ajánlani. A tõkepiaci törvény ez alapján lehetõvé teszi az ajánlatot elfogadónak, hogy ha az ellenérték nem, vagy nem kizárólagosan készpénz, akkor az ajánlat elfogadásával egyidejûleg kérhesse az ellenérték készpénzben történõ kifizetését.71 A fenti szabályozás tükrében megállapítható, hogy az uniós, illetve hazai szabályozás megoldásai komoly garanciákat tartalmaznak a céltársaság részvényesei szempontjából. Ez pedig képes lehet megakadályozni, hogy a részvények árfolyamában bekövetkezõ átmeneti eséseket kihasználják az ajánlattevõk.
6. A magatartástudományi megközelítésbõl kiinduló elméletek A fentieken túlmenõen szükségesnek tartjuk a vállalatfelvásárlások indokait vizsgáló további elméletek bemutatását is. Ezek azonban a vállalatfelvásárlásokat nem gazdasági hasznosságuk oldaláról közelítik meg (ugyanis ezen álláspontok szerint nem kifejezetten hordoznak gazdasági hasznot), hanem a menedzsment tevékenységét vizsgáló magatartástudományi szempontból. A magatartástudományi (behaviorista) megközelítésen alapuló úgynevezett „birodalomépítõelmélet” különösen szkeptikus álláspontot fogalmaz meg a vállalatfelvásárlások elõnyös hatásait illetõen. Az elmélet úgy érvel, hogy a vállalatok vezetése helytelenül a társaság méretét törekszik maximalizálni, és nem az elérhetõ hozamot.72 A menedzserek azért követik ezt a célt (még ha ez a részvényesi érdekekkel szembe is megy), mert a nagyobb méretû vállalat még jelentõsebb javadalmazást jelent számukra. Mivel az akvizíció jelentõs elõrelépési, elõléptetési lehetõséget biztosíthat a vezetõ és középszintû menedzsment számára, ezért fontos szempont lehet, hogy a céltársaság egyes részlegei integrálhatóak legyenek az ajánlattevõ már meglévõ szervezeti felépítésébe. Azon felül, a vállalatok nagyobb mérete nagyobb biztonságot jelent az ellenséges felvásárlásokkal szemben is, illetve nagyobb presztízst biztosít a vállalati vezetõknek. A vállalatfelvásárlás segítségével komoly pi-
375
aci erõ megszerzése is lehetséges. Ezen elmélet alapján az ajánlattevõ által fizetett prémium kevéssé áll kapcsolatban a céltársaság eszközeivel elérhetõ látens hozammal, és sokkal inkább az ajánlattevõ saját menedzseri képességeit érintõ túlzottan optimista hozzáállásával. Így az álláspont szerint nem nagyobb hatékonyság valósul meg, hanem egyszerûen vagyoneltolódás történik az ajánlattevõ oldaláról a céltársaság részvényesei felé.73 Az elmélet a felvásárlás során kifizetett kontroll-prémiumot azzal magyarázza, hogy az ajánlattevõ egyszerûen túlfizet. E nézõpont továbbá azt sugallja, hogy a vállalatfelvásárlások legnagyobb érdekkonfliktusa az ajánlattevõ társaságon belül található, annak részvényesei és menedzserei között. Mivel ugyanakkor az elmélet csupán az ajánlattevõ oldaláról közelíti meg a vállalatfelvásárlásokkal kapcsolatos problémakört, nem jelenthet teljes körû magyarázatot.74 Éppen ezért az optimális vállalatfelvásárlási szabályozás kialakítása során felmerül a pusztán öncélú, a menedzsment érdekét szolgáló és hatékonysági érvekkel alá nem támasztható vállalatbirodalmak létrejöttének megakadályozása. Ezek létrehozatala érdekében a vállalatfelvásárlás során akár rendkívül magas prémium is kifizetésre kerülhet a céltársaság részvényeseinek.75 E tranzakciók esetében ezzel párhuzamosan felmerülhet az ajánlattevõ társaság részvényeseinek érdeksérelme. Éppen ezért helyes irányba mutat az a kezdeményezés, mely szerint lehetõséget kellene biztosítani az ajánlattevõ részvényeseinek, hogy véleményt nyilváníthassanak az ajánlat vonatkozásában. Az esetleges túlzott árajánlatok megakadályozásában fontos lépést jelentene, ha beleegyezési jogot biztosítanánk az ajánlattevõ társaság részvényeseinek az ajánlattal kapcsolatban. Így megvétózhatnának egy vállalatfelvásárlási ajánlatot. Ekkor az ajánlat bejelentését követõen történhetne meg a részvényesi szavazás. A részvényeseknek ebben a modellben lehetõségük lenne a piaci reakciók megítélésére, ugyanis a piac ekkor már be tudná árazni az ajánlatot. Az intézményi befektetõk pedig nyilvánvalóan arra törekednének, hogy megszervezzék a részvényesek ellenállását, hogy egy piac által nem kellõen ígéretesnek ítélt vállalatfelvásárlást megakadályozzanak.76 E lehetséges szabályozási modell alkalmazása ugyanakkor nehézségekbe ütközhet. Egy ajánlat ugyanis dinamikus, változhat (azaz növekedhet) ha versengõ ajánlattevõk lépnek fel. Így ha minden alkalommal részvényesi jóváhagyást kell kérJOGTUDOMÁNYI KÖZLÖNY
70 Lásd Edwards, Vanessa: i. m. 433. 71 2001. évi CXX. törvény a tõkepiacról 74. § (7) 72 Lásd Note: The Conflict Between Managers and Shareholders in Diversifying Acquisitions: A Portfolio Theory Approach. Yale Law Journal (1979/május) 1238, 1246–47. 73 Lásd Coffee, John C.: i. m. 1168–1169. 74 Lásd Coffee, John C.: i. m. 1168–1169. 75 Ezzel kapcsolatban érdemes rámutatni, hogy John W. Byrd és Kent A. Hickman empirikus kutatása alapján azon vállalatok esetében, melyek igazgatótanácsaiban a független tagok többségben vannak, alacsonyabb kontroll-prémiumot ajánlanak fel. Lásd Black, Bernard–Bhagat, Sanjai: The Uncertain Relationship Between Board Composition and Firm Performance. The Business Lawyer (1996/május) 928. Lásd még Byrd, John W.–Hickman, Kent A.: Do Outside Directors Monitor Managers? : Evidence From Tender Offer Bids. Journal of Financial Economy (1992/2) 195, 207. 76 Lásd Coffee, John C.: i. m. 1269–1270.
376
TANULMÁNY
JOGTUDOMÁNYI
KÖZLÖNY
nie az ajánlattevõ társaság menedzsmentjének, az rendkívül nehézkessé tenné e folyamatot. Különösen igaz ez abban a vonatkozásban, hogy a késedelem lehetõséget biztosíthat a céltársaság menedzsmentje számára a védekezés még hatékonyabb megszervezésére. Ezért például olyan megoldás képzelhetõ el, hogy a részvényesi hozzájárulás egy meghatározott keretek között történõ ajánlattételre vonatkozik, vagy egyszerûen egy felsõ határt szabnak az ajánlati árnak. E javaslat esetében ugyanakkor a közzétételre kerülõ paraméterek nyilvánvalóan addig fogják fokozni a céltársaság ellenállását (ráadásul annak részvényeseit is e mellé állítva), amíg nem maximalizálják az elérhetõ hozamot. Így az ajánlattevõt arra ösztönzik, hogy az árplafont minél alacsonyabban állapítsa meg, hiszen egy magasabb ár tovább fokozhatná a céltársaság ellenállását. Ez a magatartás ugyanakkor potenciális elõnyt jelenthet a versengõ ajánlattevõknek.77 Optimális szabályozási javaslat, hogy az ajánlattételrõl történõ közgyûlési szavazás csupán akkor történjen meg, ha az ajánlattevõ részvényeseinek bizonyos százaléka ellenvetést nyújt be az ajánlattal kapcsolatban, meghatározott idõtartamon (pl. 10 napon) belül. Ellenvetéssel kapcsolatos kezdeményezést csak azok nyújthatnának be, akik már az ajánlattételt megelõzõen is rendelkeztek az ajánlattevõ társaság papírjaival. Ez annak megakadályozására szolgál, hogy a céltársaság ne próbálhassa meg részvényszerzéssel ellehetetleníteni az ajánlatot, vagy e módon idõt nyerni. Richard Roll professzor megfigyelései is megerõsítették, hogy a vállalatfelvásárlások során az ajánlattevõk tendenciózusan hajlamosak túlzott árat fizetni a
2013. JÚLIUS–AUGUSZTUS
részvényekért.78 Ezt az úgynevezett hübrisz (arrogancia, gõg) elméletben fejtette ki. Bemutatta, hogyan vezethet a személyes egoizmus és a vállalati gõg túlfizetéshez.79 Természetesen álláspontunk szerint ez sem jelenthet alkalmas magyarázatot minden vállalatfelvásárlás esetében.
III. Konklúziók A fent ismertetett elméletek közötti fõ különbséget abban érhetjük tetten, hogy míg egyesek szerint a vállalatfelvásárlás értéket teremt, addig más elméletek úgy vélik, hogy csupán a meglévõ értékeket allokálja újra. A fegyelmezési és a szinergia elmélet szerint a vállalatfelvásárlás értéket teremt, mely magasabb részvényárfolyamban nyilvánul meg, és e hozamon fognak osztozni a céltársaság és az ajánlattevõ részvényesei. A másik két releváns elmélet viszont úgy tekint a vállalatfelvásárlásokra, hogy azok csupán a már meglévõ értéket allokálják újra különbözõ csoportok között. Ugyanakkor az elméleteket egymással szoros összefüggésben érdemes szemlélni. Meghatározott esetre vonatkoztatva bármelyikük érvényes lehet, illetve magyarázatot kínálhat egyes jelenségekre. Ebbõl adódóan levonhatjuk a következtetést, hogy a vállalatfelvásárlás ugyanúgy alkalmas értékteremtésre, mint az érték újraelosztásra. A jogalkotó szempontjából célszerû az értékteremtést támogatni, az érték-újraelosztást pedig nagyobbik részben ellenezni.80
77 Lásd Coffee, John C.: i. m. 1270–1271. 78 Ilyen túlfizetésre lehet példa az Egyesült Államokból a Paramount Viacom általi felvásárlása. A piaci reakciókból ítélve arra a következtetésre lehet jutni, hogy a Viacom 1,5 milliárd dollárral túlfizetett, amikor 9,2 milliárd dollárért megvásárolta a Paramount-ot 1994 februárjában. Ez az eset alkalmas Roll professzor érvelésének alátámasztására. Lásd Hietala, Pekka, Kaplan, Steven N., és Robinson, David T.: What is the Price of Hubris? Using Takeover Battles to Infer Overpayments and Synergies, 1., 31-32. Elérhetõ (2010. augusztus 12.): http://papers.ssrn.com/sol3/papers.cfm?abstract_id=242098, 79 Lásd Roll, Richard: Empirical Evidence in Takeover Activity and Shareholder Wealth. In: Knights, Raiders and Targets (Szerk.: Coffee, John C. Jr., Lowenstein, Louis, Rose-Ackerman, Susan, Oxford University Press, New York, 1988.) 249-250. Lásd még Prentice, Robert A.–Langmore, John H., Hostile Tender Offers and the Nancy Reagan Defense: May Target Boards Just Say No – Should They be Allowed To. Deleware Journal of Corporate Law (1990/2) 457. 80 Lásd Coffee, John C.: i. m. 1173–1174.
DOMOKOS: MAGYAR KRIMINOLÓGUSOK ÉS BÜNTETÕJOGÁSZOK…
377
SZEMLE DOMOKOS ANDREA habilitált egyetemi docens Széchenyi István Egyetem (Gyõr)
Magyar kriminológusok és büntetõjogászok a XIX–XX. század fordulóján
Magyarországon is megjelent az antropológiai vonulat, ám sosem vált széles körben elfogadottá, elismertté. Nem annyira tudományossága, inkább eredetisége miatt említhetjük meg Benedikt Móric nevét, aki Lombrosot megelõzõen írta le, hogy a bûnözõk agyában nem lelhetõ fel az az agyi terület, amely felelõs azért, hogy törvénytisztelõk lesznek az egyének. A bûnözõ ember ezért képtelen a jó és a rossz között különbséget tenni. Lenhossék József egy 1878-ban az Orvosi Hetilap mellékletében közölt tanulmányában cáfolta Benedikt tanait.3 Lenhossék is folytatott vizsgálatokat 16 súlyos gonosztevõ koponyáját tartalmazó gyûjteményén és arra vélekedésre jutott, hogy a bûnözõkön atavisztikus jellegzetességek figyelhetõk meg. Úgy látta, hogy a gonosztevõk homloka a ragadozó állatokéra hasonlít, mindkettõre jellemzõ a homlokon található kidudorodás. Lombroso téves elméletei ellen harcba száll Török Aurél kriminálantropológus. Természettudósként közelítve az embertani kutatásokhoz, semmilyen szélsõségnek, divatnak nem hódolt be. A bûnügyi embertanról azt tartotta,
Vámbéry Rusztem: Binding és a kriminológia. Jogtudományi Közlöny 42. évf. 1907. 27. sz. 220. Irk Albert: Büntetõtörvénykönyvünk revíziója. Jogtudományi Közlöny 44. évf. 1909. 4. sz. 25–26. Mátay Mónika: Agycentizõk a századfordulón Elektronikus Periodika Archívum Budapesti Negyed 47–48. (2005/1–2005/2) Irk A.: Török Aurél (1842–1912) Bûnügyi Szemle 1.,1912. 2. sz. 82–84. 84. Moravcsik Ernõ Emil: A századvégi degeneratióról. Huszadik Század 1. évf 1900. I. kötet 1. szám 13–25. 15.
KÖZLÖNY
1 2 3 4 5
1. Bûnügyi embertan
hogy a bûnözés elleni küzdelem során segít a gonosztevõk testi-lelki jellegzetességeinek feltárásában. Irk Albert méltatta tudósi elkötelezettségét, kiemelte, hogy álláspontját mindig a kutatások objektív értékelésével alakította ki. A korabeli embertanról így nyilatkozott Török:” Ha ez idõ szerint a fegyencek embertani vizsgálata, mely még zsenge korát éli, nem is mutathat fel olyan eredményeket, amelyek a gyakorlati életre nézve kilátásba helyezhetnék mindazon remények megvalósulását, amelyeket a társadalom e vizsgálatokhoz köt; mindez a legkevésbé sem csüggesztheti azoknak a buzgalmát, nem lankaszthatja tevékenységükben azokat, akik e hosszadalmas és a türelmet próbára tevõ feladat szolgálatába szegõdtek.”4 Moravcsik Ernõ Emil szerint a bûnözõk szervezeti és szellemi degenerációs jelekkel rendelkeznek. „Az elõbbiekhez tartoznak a koponya hiányos fejlõdése, szabálytalan alakja, asymmetriái, a szemgödrök rendellenes alakja, helyzete,… a hiányos vagy rendellenes fejlettségû állkapocs (pl. a nagyon elõre nyomuló állkapocs). Különösen gyakori és nagyobb fontosságú a fogak és fülkagylók szabálytalansága.”5 Az Igazságügyi Orvosi Megfigyelõ és Elmegyógyító Intézet vezetõjeként a gonosztevõk lelki jellegzetességeit is kutatta. Egyik kutatási területe a bûnözõk beszámítási képessége volt. A koponya és agykutatásokat Irk Albert is figyelemmel kísérte. Brocát idézi az emberi koponya térfogati változásának bemutatásakor, aki elsõként végzett nagyobb anyagon vizsgálatokat. „A czélra
JOGTUDOMÁNYI
A tettbüntetõjog primátusa ellen azok a tudósok léptek fel, akik szerint a megtorlás a társadalmi fejlõdés bizonyos szakaszában már túlhaladott állami reakció. Ezek a tudósok megkérdõjelezték a megtorlás igazságosságát és a társadalmi rendet veszélyeztetõ jelenségekre, így a kriminalitásra is másmilyen jellegû választ kívántak adni. Olyan választ, amely lelki és szociológiai jelentõséggel is bír, és amely képes a bûnözõ egyén sajátosságait értékelni, egyúttal figyelembe veszi a társadalmi környezetet is, ahol bûncselekményét elköveti. Magyarországon a kriminológia tudományát elsõsorban büntetõjogászok mûvelték. Másutt nemcsak jogászok, hanem Európában nagy számban statisztikusok, orvosok, Észak-Amerikában pedig szociológusok kutatták a bûnözésre vonatkozó adatokat, a bûnözõ ember testi- és személyiségjegyeit. A magyar büntetõjogászok kriminológiában való felülreprezentáltságának is köszönhetõ, hogy a magyar kriminológia eredményei a büntetõjogi kodifikációk során a büntetõjog immanens részévé váltak. 1907-ben írja Vámbéry, hogy „a tervszerû társadalmi törvényhozás nem nélkülözheti a kriminalisták (értsd kriminológusok – D.A.)
aktív közremûködését.”1 Ugyanitt fogalmazza meg, hogy a helyesen értelmezett kriminológia segítõtársa a büntetõjognak. Irk Albert azt vallotta, hogy a törvényhozás során a dogmatikailag nagy gyakorlati jelentõségû fejezeteknél fel kell használni a kriminológia új eszméit.2
378
JOGTUDOMÁNYI
KÖZLÖNY
13 és 19 századbeli párisi koponyákat hasonlított össze s úgy találta, hogy hat század alatt a párisi koponyák középûrtartalma mintegy 35,55 cm3-rel növekedett”6 Részünkrõl criminálanthropologiai tanulmányaink közben az anthropologiai adatok igen értékes halmazát gyûjtöttük össze, melyek ama relatio megállapítására, mely az agykoponya s a szellemi képességek, illetve a cultura fejlõdése között mutatkozik, igen elõnyösen alkalmazható.”7 Ismerteti azokat az agykutatásokat is, melyek az agy és koponya relációját a civilizálatlan népeknél teszik megfigyelés tárgyává. Ezek eredménye, hogy a kultúrszínvonal emelkedésével nõ az agy és vele az agykoponya.8 A korabeli nemzetközi irodalomban néhány szélsõséges elme foglalkozott a fajnemesítéssel, sterilizációval. Madzsar József is igyekezett az eugénia létjogosultságát megindokolni. „A kultura fejlõdésének és a fajtisztulásnak ellenkezõ irányban haladó folyását felismerte már Plátó is, aki nyomatékosan utal az állattenyésztõk példájára és az államból az alkalmatlanoknak eltávolítását, számûzését követeli. Ide kell nekünk is visszatérnünk.” „Ha a mi álhumanizmusunk tiltakozik a modern Taigetos és a fegyenc-kolóniák ellen, ha a szelekciót az emberi társadalomban jogaiba többé vissza nem állítjuk, célul legalább azt kell kitûznünk: megakadályozni az alkalmatlanok szaporodását, az alkalmasokét pedig elõsegíteni. Ez a néhány szó természetesen a feladatoknak egész komplexumát öleli át. Ha az államnak joga van valakit megfosztani szabadságától, sõt életétõl is, kétségtelenül joga van sterilizálni is,
6 7 8 9 10 11 12 13 14 15
SZEMLE
különösen amikor ezt az egyénre nézve minden kellemetlen következmény nélkül megteheti.”9 A tudós társadalom többsége elvetette ezeket az eszméket. Vámbéry 1913-ban azt írja, hogy a kriminológia biológiai irányzatát korlátozni, a szociológiait pedig fejleszteni kell.10
2. Statisztika, geográfia a kriminológia szolgálatában A magyar statisztikusok európai kollégáikkal párhuzamosan dolgozták ki a bûnügyi statisztika tudományos módszereit. Felismerték a bûnügyi statisztikában rejlõ lehetõségeket illetve azt, hogy a kriminálstatisztika adatai, és azokon alapuló törvényszerûségek megismerése nélkül semmit nem tehet az állam a mindenkori bûnözés ellen. A bûnügyi statisztika „…nélkülözhetetlen ismeretforrás a kriminológus, a kriminálpolitikus, a bíró, a morál-és szociálpolitikus számára.”- állítja Földes Béla.11 „A criminalstatisztikának egyik legfõbb feladata a criminalitásnak az ugyanegy büntetõtörvény hatálya alatti terület különbözõ részein: az ország egyes vidékein való elterjedését vizsgálni. A helyes criminalpolitikának tesz ezzel kiváló szolgálatot…”-írja Kármán Elemér.12 A számadatok megfelelõ, tudományos igényû értelmezése szükséges ahhoz, hogy helyes következtetést lehessen levonni a statisztikából. „Nagy különbség van gyilkosság és gyilkosság között… – statisztikai számban minden eset egyforma, csak mennyiségileg vétetik tekintetbe, nem minõségi-
2013. JÚLIUS–AUGUSZTUS
leg.”13 Földes kidolgozott egy kategória-rendszert, amellyel teljes képet lehet kapni a bûnözést generáló tényezõkrõl, azok teljes társadalmi hátterérõl.14 Fizikai tényezõk: nem, kor, családi állapot (gyermeklétszám), földrajzi viszonyok, idõszakok, évszakok, egészség, testi, szellemi abnormitás, öröklés, vérmérséklet. Gazdasági tényezõk: foglalkozás, foglalkozási társadalmi viszony, jövedelem, vagyon, életmód, lakásviszonyok, gabonaárak, válságok, pauperizmus. Szellemi és erkölcsi tényezõk: nevelés, mûveltség, vallásosság, legitimitás, alkoholizmus, prostitúció. Jogi tényezõk: büntetõjogi rendszer, bûnvádi rendszer, büntetési rendszer, magánjogi rendszer (család, vagyon, örökösödési jog). Politikai tényezõk: állampolgárság, nemzetiség, közigazgatási rendszer, rendészeti rendszer, választójog, államformák, szociális törvények, politikai erkölcsök, háborúk, forradalmak. A kriminálstatisztikának a kriminalitás alakulását társadalmi osztályokon belül hely és idõ szerint kell kutatnia, egyúttal a bûncselekményeket az egyének személyi megnyilvánulásaiként kell vizsgálnia – vallja Bud János.15 Bud az elsõ feladatot az általános statisztikával látja megoldhatónak, aholis az ugyanabban az idõszakban elkövetett bûncselekmények különbözõ csoportjait állítja egymás mellé a statisztika. A második feladatot visszaesõk statisztikájával teljesítheti a bûnügyi statisztika. Ebben az esetben azok az adatok kerülnek be a kimutatásba, amelyek az egyes elkövetõk kriminális életútját követik végig. Földes foglalkozik a bûnözés térben és idõben való elhelyezésével is. Az elítélések föld-
Irk A.: A kriminalitás normális és pathológikus jellege. Magyar Társadalomtudományi Szemle 6. évf. 1913. 7. sz. 520–531. 526. Irk A.: uo. Irk A.: uo. Madzsar József: Gyakorlati eugenika. Huszadik Század XXI. Kötet. 11. évf. 1910. 115–117. 117. Vámbéry R.: Büntetõjog, 1913. Grill K. Könyvkiadóvállalata 13. Földes Béla: Bûnügyi statisztika és bûnügyi szociológia. Statisztikai Szemle 1934. évi 2. sz. 99–103. 99. Kármán Elemér: Bûnügyi statisztikánk újabb eredményei és irányai. Közgazdasági Szemle 1903. 1. 366–380. 368. Földes B.: A bûnügy statisztikája. Budapest, 1899. 157. Földes B.: A bûnügyi statisztika problémái. Magyar Statisztikai Szemle 1932/3. sz. 243–255. 250. Bud János: Bûnügyi statisztikánk fejlõdése és a kriminalitás iránya. III. Jogtudományi Közlöny 1906/10.sz. 83–84. 83.
DOMOKOS: MAGYAR KRIMINOLÓGUSOK ÉS BÜNTETÕJOGÁSZOK…
rajzi megoszlását összeveti az egyes régiók népsûrûségével, mûveltségével (az analfabéták aránya a mutató) és erkölcsi viszonyaival (törvénytelen születések száma). Perényi kiemeli, hogy Földes a különbözõ bûntípusok földrajzi megoszlását európai kontextusba helyezi, s megkülönböztet ún. „endemikus bûntetteket”, amelyek egy meghatározott földrajzi helyre jellemzõek.16 A bûnözést befolyásoló különbözõ tényezõk közül a gazdasági, társadalmi és mûveltségbeli jellemzõk mellett az évszakok és az éghajlat befolyásoló hatását is vizsgálja. Pálosi Ervin a fõváros erkölcsi és bûnözési mutatóit kutatta másfél évtizedet átölelõ munkájában.17 Megállapítása szerint a fõváros vonzza a bûnelkövetõket, nemcsak a hazaiakat, hanem immár a külföldieket is. Foglalkozik a cselédkérdéssel, a törvénytelen gyermekekkel és az öngyilkosság kérdéskörével is. Javasolja, hogy a Statisztikai Hivatal kapjon engedélyt a Budapesten levõ királyi ügyészség és büntetõbíróságok statisztikai lapjainak feldolgozására.
3. Pedagógia, pszichológia a bûnözõ személyiség javítására 1917-ben Angyal Pál javasolta egy kriminálpedagógiai intézet létrehozását, amelynek gyakorlati megvalósítását végül Kármán Elemér vállalta fel. Az intézetet az erkölcsi veszélynek kitett, züllésnek indult és bûncselekménnyel gyanúsított gyermekek és fiatalkorúak részére tervezték. Kármán szabályzatban határozta meg a feladatokat és a végrehajtás módoza-
tait.18 Laboratóriumi körülmények között terveztek pszichológiai, pedagógiai, medico-pedagógiai megfigyeléseket a fiatalokon. Vállalták szakvélemény készítését a fiatalkorúak bíróságai, gyámügyi, gyermekvédelmi hatóságok és egyesületek számára. Kriminálpedagógiai könyvtár létesítését határozták el. Céljuk tudományos módszerrel kutatni a gyermekek és fiatalkorúak erkölcsi romlásának, bûnözésének okait. Gondoskodni kívánnak fiatalkorúak bíróságai, valamint a kisegítõ iskolák, gyógypedagógiai nevelõintézetek pedagógiai továbbképzésérõl. A Magyar Jogászegylet büntetõjogi bizottsága 1917 májusában a kriminálpedagógia szerepét tágyalta meg. Az Erzsébetfalvai Kriminálpedagógiai Intézet laboratóriumának pszichopatológiai szakértõje beszélt a kriminálpedagógusok munkájáról.19 A fiatalkorú bûnözõk 25-30 %-át a pszichopaták körébe sorolta, részükre külön intézetek létrehozását javasolta. Hangsúlyozta, hogy a csavargók, visszaesõk esetében szakképzett pszichológus segítségére van szükség. A bûnelkövetõ fiatalok típusai szerint kell létrehozni az egyes javítóintézeteket, az alkalmi bûnözõk, az elhanyagolt nevelésû gyermekek, a nagyfokban degeneráltak részére külön elhelyezést kell biztosítani. A gyógypedagógiai eljárások és a nevelõintézetek szükségesek a pszichopaták részére, egyúttal a javulás reményével is kecsegtetnek. Kármán Elemér szerint a fiatalkorúakat egyszerre kell kezelni, nevelni, amely lélektani megismerésük nélkül nem lehetséges.20 „A kriminálpedagógiai befolyásolás kérdésénél mindenekelõtt le kell szögeznünk a magyar törvénynek
379
azt az álláspontját, amely nem elégszik meg azzal, hogy a bíróság csupán nevelõ intézkedést rendel, hanem egyenesen bírói funkcióvá teszi a nevelõintézkedést és a bírót valamint az õ közegeit és segítõit egyenesen arra hatalmazza fel, hogy a fiatalkorú nevelését irányítsák és vezessék…”21 A fiatalkorúak bíráit, a pártfogó tisztviselõket, a társadalmi pártfogókat együtt javasolja továbbképezni, ahol szemináriumszerû csoportokban ismernék meg az elméletet, adnák át egymásnak gyakorlati tapasztalataikat. Abban az esetben lehet egységes a fiatalkorúak igazságszolgáltatása, ha a bírák, a pártfogó tisztviselõk, a javítóintézetek és a fiatalkorúak fogházának vezetõi ugyanabban a rendszerben tanulnak kriminálpedagógiát. Ferenczi Sándor annak a meggyõzõdésének adott hangot, hogy mind a jogászokat, mind a törvényszéki orvosokat ki kell képezni az analízis területén. A jogászoknak a pszichoanalízisben kell elmélyedniük, az orvosok pedig lehetõséget kapnának a büntetésvégrehajtási intézetekben levõ elítéltek tanulmányozására.22 Ferenczi szerint a bûnelkövetõ megakadt a fejlõdésben, vagy pedig visszaesett õsi fokokra. Javasolta az analitikus módszert a bûnözõk kezelésében. Véleménye szerint úgy kell kezelni a bûnözõket, mint a gyermekeket. Az analitikus kezelés mellett nem lehet eltekinteni a nevelési rendszabályoktól sem. Álláspontja szerint a jellemelemzés is segít a kriminalitás kutatásában. Úgy ítéli meg, hogy nem maga a bûnözõi hajlam, hanem valamely ösztön szokatlan erõssége váltja ki a bûnözést. Az analízis szerinte megmuJOGTUDOMÁNYI KÖZLÖNY
16 Perényi Roland :A bûnügyi statisztika Magyarországon a „hosszú” XIX. században Statisztikai Szemle 85. évfolyam 2007. 6. szám 524–541. 537. 17 Pálosi Ervin: Budapest kriminalitása és moralitása az 1909-1925. években. Budapest székesfõváros Statisztikai Közleményei 55. kötet. 3. sz. 108. 18 „A Kriminálpedagógiai Intézet megalakítása”. Szemle. Jogtudományi Közlöny 1917/ 26.sz. 242. 19 „A Magyar Jogászegylet büntetõjogi bizottsága” vitája. Szemle. Jogtudományi Közlöny 1917/20.sz. 192. 20 Kármán E.: A fiatalkorúak bíróságainak kriminálpedagógiai alapjai. Jogtudományi Közlöny 1917/2. sz. 12–14. 12. 21 i. m. 13. 22 Ferenczi Sándor: A pszichoanalízis és a kriminalitás. Századunk. 1928. III. évf. III. kötet 272–281. 274.
JOGTUDOMÁNYI
KÖZLÖNY
380
tatta, hogy a kedvezõtlen körülmények között azok is betegessé vagy bûnözõvé válhatnak, akik gyermekkorukban elfojtottak valamely megrendítõ élményt. Más esetben a normális hajlandósággal született gyermek korán bûnözõ irányba terelõdik és az ismétlési kényszer hatása alatt cselekszik. Nagy reménységgel tekintett az addig gyógyíthatatlannak tartott visszaesõk kezelése, kriminálterápiája elébe is. Freuddal együtt vallotta, hogy lehetnek úgynevezett „bûntudatból bûnözõk” is, akik esetében a bûntudat van meg elõbb és ennek a belsõ gyötrõdésnek a levezetésére követnek el bûncselekményt, remélve, hogy az ezért kapott büntetés majd csökkenti a lelkiismeretfurdalásuk kínzó feszültségét. A lélek és a tudattalan megismerése közelebb vihet a bûnözõk megértéséhez. A szadisztikus ösztönkitörések jobb megismerését is elõsegítheti a pszichoanalízis Ferenczi szerint és ebben az esetben könnyebben meg lehet jósolni, hogy mely esetekben várható bûnös cselekedet az ösztönök veszedelmessé válásakor. Dukes nélkülözhetetlennek véli beemelni a pszichoanalízis legújabb eredményeit a jogtudományba.23 Ferenczi nyomán Dukes is azt látja helyesnek, ha a jogerõsen elítéltek kerülnek kriminálpszichológus elé. Nekik már nincs rejtegetnivalójuk, töltik a büntetésüket és így lehetõséget kapnak arra is, hogy könnyítsenek lelkiismeretükön. A kriminálpszichoanalízis egyúttal kigyógyíthatja õket bûnözési hajlamukból. „Az ilyen elítéltek lélekelemzõ vizsgálatával kezdõdhetnék meg egyfelõl a kriminogén lelki tényezõk hathatós feltárása és ezzel a pszichoanalitikus kriminológia megalapítása,
23 24 25 26 27 28 29
SZEMLE
másfelõl egyúttal a kriminálterápia: a szó legletisztultabb értelmében vett speciál-prevenció.”24 Tudományos megközelítés, módszer nélkül nem létezik a jogtudomány, a büntetõ jogtudomány sem.25 Az új tudományok, új elméletek elõtt nyitottnak kell lenni, így a pszichoanalitikus megközelítést is javasolja beépíteni a bûnügyi tudományok rendszerébe Dukes. A nevelési tanácsadás a gyermekterápia, családterápia, gyermekvédelem, fejlesztõpedagógia ötvözésével nagy segítséget nyújt a nehéz helyzetben levõ, a deviancia területére is tévedõ fiataloknak. Magyarországon Máday István, az individuálpszichológus Adler tanítványa és barátja szervezte meg. Meglátása szerint az individuálpszichológia közeli kapcsolatban van a kriminológiával.26 Szondi szerint a géneken múlik, hogy valaki bûnözõ lesz-e vagy sem.27 Szondi a sorsot kutatta, nevéhez fûzõdik a sorsanalízis. A genotropizmus szerint valamely személy génállományára a hozzá hasonló felépítésû ember génállománya vonzást gyakorolhat. kifejezés A feszültség, a feltöltõdés és a kirobbanás folyamatát a paroxizmus kifejezéssel írta le. Szerinte a paroxizmus körébe tartozik a pirománia, a kleptománia, a csavargás is. Szondi elõször Káin indulati gyilkossága kapcsán beszél a paroxizmusról. Paroxizmálisnak azt a lelki folyamatot tekinti, amikor a felgyülemlõ durva indulatok bujtogatják, ingerlik az egyént. Az ösztönerõ fokozatos felduzzadását, rohamszerû kirobbanását és az ezt követõ apályt egyaránt vizsgálta. Szondi szerint ez az ösztöntényezõ teszi az embert a düh, a gyûlölet, a harag, a bosszú, az irigység, a féltékenység és a durva indulatok hatására gyilkossá.
2013. JÚLIUS–AUGUSZTUS
György Júlia 1919-ben a Fiatalkorúak Bírósága melletti Kriminálpszichológiai laboratórium munkatársa volt. Orvosként az antiszociális gyermekekkel foglalkozott, a késõbbiekben klinikai kriminálpszichológusként dolgozott. György Júlia az elsõk között rögzíti, hogy a bûnözõ gyermekek és fiatalok esetében nem a megtorlás a helyes reakció az általuk elkövetett bûnre, hanem átnevelésük, gyógykezelésük, gyógynevelésük érheti el a kívánt célt. Gyermekvédelmi, pedagógiai szervek feladata az átnevelés, helyes útra térítés. Abban az esetben, amikor a bûnüldözõ szervek is foglalkoznak velük, pszichológus és pszichiáter szakértõ bevonása nélkülözhetetlen a vizsgálat során.28
4. Társadalmi okkutatás, a megelõzés lehetõségeinek keresése A) Csavargók, koldulók „A börtönügyi és a büntetõjogi tudománynak …a megelõzési eszközökkel, a javító-intézetekkel, a gyermekvédelemmel, a rabsegélyezéssel, koldusmenhelyekkel, dologházakkal, gyógyletartóztató intézetekkel éppoly figyelemmel kell foglalkoznia, mint a büntetési eszközökkel, mert ezek a megelõzési intézetek teszik feleslegesekké a büntetési eszközöket.” – írja Finkey 1905-ben.29 A patronage gyermekvédelemben betöltött fontos szerepére hívja fel a figyelmet. A csavargók, koldulók csoportja potenciális veszélyt jelent, közülük kerülnek ki a vagyon elleni bûnelkövetõk, ezért esetükben Finkey javasolja bevezetni a dologházat. 1905-ben így fogalmaz: „Hazánkban a csavargás és koldulás ügye teljesen szabályozatlan, a dologházak és a koldusmenhelyek pedig
Dukes Géza: Pszichoanalitikus szempontok a vétkesség jogtanában. II. Jogtudományi Közlöny 1921/13. sz. 102–103. i. m. 103. Dukes G.: Egy új büntetõjogi elméletrõl. Századunk. 1927. 76–79. Máday István: Individuálpszichológia Pantheon kiadás 11. Szondi Lipót: Káin, a törvényszegõ Mózes, a törvényalkotó Gondolat, Budapest, 1987. 89. György Júlia: A „nehezen nevelhetõ” gyermek. Medicina. Budapest, 1978. 82. Finkey Ferenc: A magyar büntetõjog tankönyve. Budapest, 1905. 468.
DOMOKOS: MAGYAR KRIMINOLÓGUSOK ÉS BÜNTETÕJOGÁSZOK…
egészen ismeretlen intézmények. Valóban szégyenletes hiánya ez jogrendünknek s eléggé nem kárhoztatható mulasztása a magyar államnak és társadalomnak.”30 B) Az alkohol, mint bûnszerzõ Irk Albert szerint a krimináletiológia legjobban kidolgozott részei közé tartozik az alkohol és a kriminalitás közti viszony kutatása.31 Tudományos kísérletek támasztották alá, hogy az alkohol az öntudat zavaraival társul. A kísérleteken túl pedig statisztikai adatok is alátámasztják Irk szerint az alkohol krimiáletiológiai jelentõségét. „Míg a jó terméseredmények …általában a bûnözés alakulására jótékony kihatást gyakorolnak, addig a gazdag bortermés nyomán a személy elleni bûnözés színvonala emelkedést mutat.”32 A szegényebbeket látta veszélyeztetve az alkohol által. „Az alkohol óriási veszedelme éppen abban rejlik, hogy csalfa látszatával szegény néposztályok” számára egyedüli élvezeti eszközként kínálkozik.33 Baumgarten összegyûjtötte az alkoholfogyasztásban rejlõ, a társadalomra pedig káros veszélyeket. Meglátása szerint világjelenség volt a XIX. század végén az alkoholizmus elterjedése és ennek következtében az élet, testi épség, a szemérem és a hatóság elleni bûncselekmények száma is növekedett.34 Angol forrásokra is hivatkozik, amikor megállapítja, hogy a testi sértések, veszélyes fenyegetések, vagyonrongálások és szemérem elleni bûntettek legnagyobb hányada azokra a napokra esik, amelyeken a legtöbben és legtöbbet isznak. Az alkohol hatására az ösztönök és a társadalmi együttlét
szabályai ütköznek össze, többnyire utóbbiak megszegése a végeredmény. „A körültekintés és elõrelátás lehetõségétõl fosztja meg önmagát…” az a személy, aki az alkohol mámorát választja. „A mámoros fõ gyorsabban határoz…” és olyan személy elleni erõszakos bûncselekményeket követ el, amelyeket józan állapotában eszébe sem jutna.35 Alkoholista szülõk gyermekei maguk is alkoholistává, illetve degenerálttá válhatnak: „Köztük találhatók – a külsõ tényezõk befolyása szerint a testi vagy lelki elfajulás valóságos szörnyei és azok a kétes jellegû gonosztevõk, kikrõl a szakszerû vizsgálat nem tudja kideríteni, vajon bûnös cselekményeik a féktelen szenvedélyek vagy a beteg agyvelõ szüleményei. Rendszerint az unokák elsatnyulása mutatja egész szörnyûségében azt a pusztítást, melyet az alkoholmámor szokása az emberi agyvelõ- és idegrendszerre gyakorol.”36 Baumgarten Irkhez hasonlóan úgy gondolta, hogy az alkoholizmus fõként a szegényebb rétegek jellemzõje. A mûveltebb osztályok feladata kivonni a szegényeket az alkohol befolyása alól. Idealista elképzelése révén a felsõbb osztályok megismertetik a szegényebb, alsóbb osztályokat a mûveltséggel, a kultúra mámorával és „a mámor, mint nevelõ fel fogja váltani az alkoholt, mint bûnszerzõt.”37 C) Nyomor Balogh Jenõ kutatta a bûnözés és a nehéz gazdasági helyzet kapcsolatát. Megállapította, hogy a bûncselekmény elkövetését nem lehet egyetlen okra visszavezetni, hisz az mindig különbözõ tényezõk köl-
381
csönhatásának eredménye. Utólag azonban meg lehet állapítani, hogy az okok között melyek voltak túlsúlyban. A társadalmi tényezõk ellen pedig az állam is és a társadalom is tud tenni. Különösen így van ez az elhagyatott társadalmi osztályok védelmével kapcsolatban. „Ide tartozik a társadalmi politika körében végzendõ teendõknek az az óriási halmaza, amely a mûvelõdési, gazdasági és jótékonysági viszonyok javítása céljából hazánkban is még a törvényhozásra, kormányra és a társadalomra vár (népnevelés fejlesztése, szövetkezeti ügy, betegápolás, betegsegélyezés, munkásbiztosítás, szegényügy rendezése, köz- és magánjótékonyság).”38 D) Züllött fiatalok A fiatalok züllésének, kriminalitásának okait a bûnügyi statisztika adataira is támaszkodva, szociológiai megközelítéssel igyekezett bemutatni Balogh Jenõ. A fiatalkorúak büntetõjogáról szóló munkájában a bûnügyi és morálstatisztikai adatokkal kezdi a fiatalkorúak bûnözésére, illetve elítélésére vonatkozó helyzet ismertetését.39 A XX. század eleji fiatalkorú bûnözést az 1880-as évektõl tartó két évtizedes idõszakkal igyekezett összehasonlítani. „Bármily nagy haladást tett a statisztika, mint tudomány, a jelenlegi morálstatisztika adatai még nem adnak hû képet arról a züllésrõl, amely különösen a nagyvárosok egyes részeiben lakó proletariátus elhagyatott, minden felügyelet és nevelés nélkül élõ gyermekei közt nagy arányokat ölt.”40 Balogh áttekintette és értékelte a bírósági statisztikákat, a rendõrségi adatokat, a gyermekmenhelyekre vonat-
JOGTUDOMÁNYI KÖZLÖNY
30 Finkey i. m. 480. 31 Irk A.: Alkoholizmus és kriminalitás. In Irk Albert Emlékkötet. Kriminológiai Közlemények. 37.sz. MTA Magyar Kriminológiai Társaság (szerk) Irk F. 177–183. 32 Irk A.: i. m. 177. 33 Irk A.: i. m. 183. 34 Baumgarten Izidor: Büntetõjogi Tanulmányok. Harmadik kötet. 1907–1914. Budapest, 1916. Grill Könyvkiadóvállalata. 36. 35 Baumgarten I. i. m. 43. 36 Baumgarten I. i. m. 46. 37 Baumgarten I. i. m. 48. 38 Balogh Jenõ: Nyomor és bûntettek. Budapesti Szemle 1906. 128. kötet. 360. sz. 358–378. 378. 39 Balogh Jenõ.: Fiatalkorúak és büntetõjog. Budapest, Athenaeum, 1909. 16. 40 Balogh J. i. m. 27.
382
esõk a városokban, a nagyvárosokban találhatók meg, egyrészt azért, mert ott jobban elbújhat a társadalom és a bûnüldözõ hatóságok elõl, másrészt azért, mert ott több bûnalkalom várja. Az iskolázottságot illetõen Földes nem talált különbséget a visszaesõ és nem visszaesõ bûnelkövetõk között, nagyjából 60 %-a volt iskolázatlan mindkét bûnelkövetõi körnek. A gyermek és szülõ nélküli bûnelkövetõk esetében magasabb arányt talált a visszaesõk körében. Érdekesség, hogy a nem házasságban élõk aránya alacsonyabb volt a visszaesõk esetében. A visszaesés veszélye az elõzõ büntetés kitöltése utáni idõszakban a legnagyobb, „…mert minden akörül forog, sikerül-e az illetõnek magát valahová a társadalomba beosztani, vagy nem?”45 Következtetése szerint akkor kell kevésbé tartani a visszaeséstõl, ha szabadulása után a bûnözõt befogadó, elfogadó, segítõ társadalom várja. Hacker Ervin 1941-ben így fogalmaz: „A megrögzött bûntettesek kriminalitása elleni harcot tekintik méltán a kriminálpolitika egyik legégetõbb problémájának.”46 Ugyanebben az évben Heller is foglalkozik ezzel az elkövetõi kategóriával, megállapítva, hogy azok a társadalom megrögzött ellenségei.47 Heller Erik a szankciórendszeren belül külön vizsgálja a biztonsági rendszabályokat. A személyi biztonsági rendszabály célja a bûncselekmények megelõzése egyrészt szabadságelvonással, másrészt próbára bocsátással, rendõri felügyelettel. A dologi rendszabályok célja annak megelõzése, hogy valamely do-
2013. JÚLIUS–AUGUSZTUS
log bûncselekmény elkövetésére szolgálhasson – fogalmaz Heller. A büntetés és biztonsági rendszabály mellett további jogkövetkezmények bevezetését is javasolja, így például a sértettnek nyújtott elégtételt. Büntetõjogászaink kiválóan ismerték a legújabb kriminológiai irányzatokat, kriminálpolitikai elképzeléseket, amelyeket külföldi példa alapján Magyarországon a hazai viszonyoknak megfelelõen igyekeztek megvalósítani. Hogy e munka miként sikerült, azt az alábbi törvénycikkek bizonyítják. Az 1908. évi XXXVI. tc., a Csemegi-kódex I. Büntetõ Novellája a fiatalkorúakra vonatkozó intézkedésekrõl rendelkezik. Szintén e törvény vezeti be a büntetés feltételes felfüggesztésének intézményét. Az 1913. évi VII. tc. megalakítja a fiatalkorúak bíróságát. Ugyanebben az évben a XXI. tc. a dologház szankciórendszerbe történõ emelésével megelõzni kívánja a közveszélyes munkakerülõk koldulását, csavargását, kriminalitását. Az 1928. évi X. tc., a Csemegikódex II. Büntetõ Novellája a javíthatatlannak tûnõ megrögzött bûntettesekkkel szemben teszi lehetõvé a szigorított dologházba utalást, mint biztonsági intézkedést. Igaz, hogy már egy másik politikai rendszerben, a szocializmus idõszakában, azonban még mindig a kriminológiai gondolat jegyében született meg a Csemegi-kódex III. Novellája, az 1948. évi XLVIII. törvény, amely bevezette az elmebeteg bûntettesek biztonsági õrizetét.
JOGTUDOMÁNYI
KÖZLÖNY
kozó kimutatásokat. Megállapította, hogy a rendelkezésre álló adatok nem adnak teljes képet a fiatalkorúak kriminalitásáról. Szerinte „…a fiatalkorúak valóságos kriminalitása … nagyobb, mint az, melyet az elítélések száma felmutat.”41 A XX. század elején Balogh a kedvezõtlen lakásviszonyokat, az alkohol hatását, a nagyvárosi közeget is a fiatalkorú bûnözés okaként jelölte meg, nem utolsósorban a morálstatisztika, illetve a bûnügyi statisztika adatai alapján. Vámbéry a büntetõ törvényhozással kapcsolatban írja az I. Büntetõ Novella megalkotása után, a fiatalkorúak bíróságának létrehozása elõtt: „A züllött és bûntettes fiatalkorúakra vonatkozó törvényes rendelkezések annyira uralják a megelõzés gondolatát, hogy a fiatalkorúak kriminalitásának etiológiai megvilágítása feltétele a törvény sikeres végrehajtásának.”42 A Novella végrehajtása abban az esetben lehet sikeres, ha a kriminológia legújabb eredményeit ismerik a jogalkalmazók is. E) Megrögzött bûntettesek A visszaesõkkel szembeni hatékony fellépés újból és újból fejtörést okoz a büntetõpolitika alakítóinak. Földes Béla a XIX. század végén vizsgálta azokat a bûnelkövetõket, akik „hivatást csinálnak a bûnbõl”.43 Azt találta, hogy az 1881-1884-es idõszakban a visszaesõk száma a súlyosabb bûncselekményeknél volt nagyobb. „Ez adatok valószínûvé teszik, hogy…a súlyosabb bûnök elkövetõi annyira eltávoztak az igaz útjától, hogy nehezebb a visszatérés mint azoknál, kik nem annyira jöttek ellentétbe a társadalmi renddel.”44 A vissza-
SZEMLE
41 Balogh J. i. m. 34. 42 Vámbéry Rusztem: Kriminológia. Recenzió Irk Albert Kriminológia I. Kriminálaetiológia. Budapest, 1912. Politzer c. könyvérõl. Jogtudományi Közlöny 47. évf. 1912. 30. sz. 259–260. 259. 43 Földes Béla: A visszaesõk. Jogtudományi Közlöny 1887. 39. sz. 305–307. 305. 44 Földes B.: i. m. 306. 45 Földes B.: i. m. 307. 46 Hacker Ervin: Kriminálpolitika, Miskolc, 1941. 6–7. 47 Heller Erik: Büntetõjogunk haladásának útja. Acta Universitatis Szegediensis Sectio Juridico-Politica Szeged, 1941. 6.
RADULY: MIBEN KÜLÖNBÖZIK AZ EREDMÉNYES MEDITÁCIÓ…
383
SZEMLE RADULY ZSUZSA PhD-hallgató Eötvös Loránd Tudományegyetem (Budapest)
Miben különbözik az eredményes mediáció a polgári jogi igény teljesítésétõl?
A modern államok kriminálpolitikája egyre nagyobb figyelemmel fordul a bûncselekmények áldozatai felé. Ennek egyik oka, hogy az európai uniós tagállamok mindegyike köteles lehetõvé tenni a mediációt az elkövetõ és a sértett között. Feltehetõ a kérdés, hogy miért jó az, ha az elkövetõ nem lakol a bûne miatt. A mediáció az alkotmányos önrendelkezési jog gyakorlására nyújt lehetõséget a sértett számára, s emellett generális és speciális prevenciós célt is szolgál. A közvetítés és a jóvátétel a polgári jogi igénnyel (az in integrum restitúcióval és kártérítéssel) részben azonos funkciókat tölt be, azonban funkcionális többrétûsége és a formai sokfélesége megkülönbözteti attól. Ezen differenciáltság felismerése az élõ jogban a jogállami büntetõeljárás elveinek érvényesítését segíti elõ.
1. Az áldozatok szükségleteinek felismerése
1 2 3
5 6
2. Az önrendelkezés szabadsága 2.1. Az egyén rendelkezési joga a polgári perben A jogállamiság létébõl fakadó, az államokat terhelõ áldozatvédelmi standardok kialakítása szempontjából kiindulópontot jelenthet az, hogy a sértett által az elkövetõvel szemben támasztható, magánjogi természetû igények érvényesítésének kezdeményezésében csak kivételesen játszhat szerepet a közhatalom. A jogállamisághoz hozzátartozik annak biztosítása, hogy ha valakinek kárt okoznak – akár bûncselekménnyel, szabálysértéssel, akár a nélkül – maga dönthesse el, hogy a hatósági eszközökhöz folyamo-
European Convention on the compensation of victims of violent crimes, Council of Europe, 1983. november 24. On assistance to victims and the prevention if victimisation, R. (87) 21. Council of Europe, 1987. szeptember 17. Gönczöl Katalin: A helyreállító igazságszolgáltatás filozófiája. Büntetõjogi Kodifikáció. 2007/2. sz. 3–7., K. Edgar és T. Newell: Restorative justice in prisons – A guide to making it happen. Winchester, Waterside Press, 2006. 78. Barabás Tünde: Általános viktimológia, latencia. In: Áldozatok és vélemények (szerk. Irk Ferenc). Budapest, Országos Kriminológiai Intézet, 2004. 183–185. A helyreállító igazságszolgáltatás lehetõségei a bûnözés kezelésében címû OTKA-kutatás adatai. Nyilvántartási szám: T03785. Kerezsi Klára: A közvélemény és a szakemberek a helyreállító igazságszolgáltatásról. Büntetõjogi Kodifikáció. 2006/2. sz. 14.
KÖZLÖNY
4
val. Az áldozatok a rendõri bánásmódot, az ügyintézés gyorsaságát pozitívan ítélik meg, a nyomozóhatóság munkatársait segítõkésznek találják, azonban a bûnelkövetõ felderítésének sikertelensége és ezzel összefüggésben az elkövetõ általi kárenyhítés elmaradása bizalmatlanságot eredményez az áldozattá vált személyek körében.4 Az empirikus adatok alapján megállapítható, hogy a lakosság 73-%-a szerint az igazságszolgáltatás feladata lenne a sértettnek okozott károk helyreállítása, míg a megkérdezett ügyészek csupán 30 %-a értett egyet ezzel az állítással.5 Kerezsi Klára szerint a sértetti érdekek erõteljesebb érvényesítse a társadalmi bizalmat élvezõ büntetõ igazságszolgáltatás kulcsa.6
JOGTUDOMÁNYI
A bûncselekmények áldozataivá vált személyek segítésében, a sértetti igények megismerésében és kielégítésében való állami szerep-
vállalás Magyarországon a XXI. század elejéig váratott magára. A nemzetközi emberi jogi szervezetek dokumentumaiban már a 1980-as évek óta visszatérõ célkitûzés az állami kárenyhítés biztosítása elsõsorban a szándékosan elkövetett erõszakos bûncselekményekben érintett személyek javára.1 Az Európa Tanács a soft law körébe tartozó ajánlásaiban hangsúlyozta a bûncselekménnyel elõállt sérelem, a fizikai, pszichikai, szociális és pénzügyi károk enyhítésének fontosságát, felismerve azt, hogy a hagyományos büntetõ igazságszolgáltatási rendszer önmagában ebbõl a szempontból nem eléggé hatékony.2 A tettre és az elkövetõre koncentráló rendszer helyett a következményeket helyreállító, resztoratív igazságszolgáltatás, azon belül különösen a mediáció lehet az áldozatok számára is a megfelelõ reakció a büntetõjog-ellenes konfliktusokra. Az angliai empirikus vizsgálatok is azt bizonyítják, hogy a sértettek igényei kiterjednek arra is, hogy a hatóságok a szükségleteikrõl meghallgassák õket és arra is, hogy az õ elvárásaik is befolyásolják a döntéshozatalt. Ennél fogva az áldozatvédelmi szempontok elõtérbe helyezése a büntetõeljárás során nemcsak az egyéni kárenyhítés miatt, hanem a társadalom igazságszolgáltatás mûködésébe vetett bizalmának a megerõsítése érdekében is fontos.3 A kutatási adatok szerint Magyarországon a bûncselekmények sértettjeivé vált személyek 43 %-a egyáltalán nem, illetve kevésbé elégedett a rendõrség munkájá-
384
JOGTUDOMÁNYI
KÖZLÖNY
dik-e vagy a törvényes keretek között saját maga próbálja rávenni a kárt okozó személyt a veszteség pótlására, helyreállítására. A privátautonómia a sérelmet szenvedett személy számára azt is lehetõvé teszi, hogy egyáltalán ne érvényesítse igényét. Magyarországon az egyén önrendelkezési jogát alkotmányos szinten a Magyar Köztársaság Alkotmányának7 54. § (1) bekezdése garantálta, jelenleg az Alaptörvény II. cikke biztosítja annak kimondásával, hogy minden embernek joga van az emberi méltósághoz. Az Alkotmánybíróság az emberi méltósághoz való jogból vezette le az önrendelkezés szabadságát, amely az egyén választási lehetõségét foglalja magába arról, hogy egy konkrét jogvitában a bírósági út igénybevételére sor kerül-e vagy nem. Az Alkotmánybíróság az ügyész általános keresetindítási jogát elemzõ 1/1994. (I. 7.) számú határozatában megfogalmazta, hogy alkotmányos jog annak eldöntése, hogy valaki bírósághoz fordul-e vagy nem. Az ügyészt, mint „az állam ügyvédjét” csak kivételesen illetheti meg keresetindítási jog a magánjogi jogviszonyokban, és az önrendelkezési jog sérelmével jár, ha az állam akadályt gördít a magánszemélyek döntési szabadsága elé. A magánjogi jogviszonyokban a fél akaratára kell figyelemmel lenni, mert a feleket a polgári perben megilletõ rendelkezési jog az emberi méltósághoz való jogból ered.8 A bírósághoz forduló egyén rendelkezési joga a polgári perekben széleskörû, hiszen „az ügy uraként” a felperes bír a legjelentõsebb eszközökkel az eljárás lefolyásának meghatározására. A rendelkezési elv tartalma egyrészt a felek-
7 8
SZEMLE
nek a per tárgyához való viszonyán keresztül ragadható meg, azaz a bírósági eljárás csak a peres fél kezdeményezésére indulhat meg, másrészt a bíróság egyes eljárási cselekményeket nem végezhet el hivatalból, hanem csak a peres felek kérelmére.9 Az Alkotmánybíróság fent idézett döntése nyomán az ügyész keresetindítási jogának szûkebb keretek között van létjogosultsága, mivel perindításra csak azon felek érdekében jogosult, akik saját jogaik védelmére bármely okból nem képesek. A peres fél érdeke mellett a közérdek is korlátozhatja az egyén önrendelkezési jogát, és az Alkotmánybíróság ezt az emberi méltósághoz való joggal szintén összhangban állónak találta. 2.2. A bûncselekmények sértettjeinek rendelkezési joga a büntetõeljárásban, az adhéziós eljárásban és a kártérítési perben A magánjogban fõszabályként létezõ széles körû rendelkezési joggal szemben a büntetõ- és szabálysértési eljárás megindításáról való döntésben csak kivételesen (a magánindítványhoz kötött esetekben) van jelentõsége a sértett szándékának, mivel a büntetõeljárás a legalitás és az officialitás elvére épül. A magyar jogrendszer nem ismeri a feljelentés visszavonásának intézményét sem, ahogyan a már elõterjesztett magánindítvány visszavonására sincs lehetõség. A sértetteknek alig jut szerep a jogsértés következményeinek megválasztásában, és a bíróság által megítélt szankcióval való egyet nem értés esetén a sértett nem fellebbezhet. A tettes központú büntetõeljárásban a bizonyítékok felkutatása, meg-
2013. JÚLIUS–AUGUSZTUS
vizsgálása a nyomozóhatóság, az ügyészség és a bíróság feladata azért, hogy megalapozott döntés születhessen az elkövetõ felelõsségérõl. A bíróságok törvényben rögzített igazságszolgáltatási feladata tartalmilag alapvetõen a vádiratban foglaltakról való döntést foglalja magába, és azt, hogy a sértett kérelmére a polgári jogi igényérõl döntsenek.10 A hatályos jogi szabályozásban az áldozati szempontok túlnyomórészt a bûncselekmények közvetlen sértettjeinek fizikai védelmében öltenek testet, míg a sértett igényeinek, szükségleteinek feltárása, a sérelem feldolgozásához való segítségnyújtás és a következmények megválasztásában való részvétel igen szûk keretek között jut szerephez. A sértetté válás az anyagi károk elszenvedése mellett többnyire lelki fájdalom kialakulásával, a biztonságérzet összeroppanásával, bizalmatlanná válással jár, sõt szégyenérzettel is párosulhat. Barabás Tünde szerint a korábban sértetté vált személyek inkább hajlamosak rosszabbnak megítélni a környezet biztonságát, mint a sértetté nem vált személyek.11 A bûncselekmények sértettjeivé vált személyek a polgári jogi szerzõdésen kívüli károkozás (deliktuális felelõsség) szabályai szerint perben vagy adhéziós eljárás keretében érvényesíthetik igényeiket a bûncselekmény elkövetõjével szemben, ezen eljárásokban sor kerülhet annak feltárására, hogy a jogellenes cselekmény milyen következményekhez vezetett a sértettnél, milyen változásokat idézett elõ a sértett közvetlen környezetében, a családtagjai körében és fény derülhet arra is, hogy a sértett életminõsége hogyan változott meg.
1949. évi XX. törvény a Magyar Köztársaság Alkotmányáról. Tóth Mihály: A magyar büntetõeljárás az Alkotmánybíróság és az európai emberi jogi ítélkezés tükrében. Budapest, KJK-KERSZÖV Jogi és Üzleti Kiadó, 2001. 57–58. 9 Kengyel Miklós: Magyar polgári eljárásjog. Budapest, Osiris Kiadó, 2005. 78. 10 A büntetõeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 6. § (1) bekezdése szerint a bíróságnak, ügyészségnek, nyomozóhatóságnak az a feladata, hogy a büntetõeljárást lefolytassa, 12. § (1) bekezdése szerint a bíróság feladata az igazságszolgáltatás. A törvény 2. § (4) bekezdése a vádról való döntést teszi a bíróság feladatává. A törvény 335. (2) bekezdése csak arra az esetre teszi kötelezõvé a sértettnek járó kártérítésrõl való döntést, ha a bíróság az ítéletében megállapítja a bûncselekménnyel okozott kár, vagyoni hátrány, adóbevétel-csökkenés, vámbevétel-csökkenés összegét, illetve a bûncselekmény elkövetési értékét. 11 Barabás: i. m. 186–187.
RADULY: MIBEN KÜLÖNBÖZIK AZ EREDMÉNYES MEDITÁCIÓ…
Ezen kártérítési perekben a feleket az általános perjogi szabályokkal egyezõen megilleti a rendelkezés szabadsága, azaz a károsult maga választhat, hogy a károkozótól mit (az eredeti állapot helyreállítását, természetbeni kártérítést vagy pénzbeli kártérítést) követel. A bíróság azonban a kártérítés módjának meghatározásában nincsen kötve a felek kérelmeihez és ez a felek rendelkezési jogának korlátozását eredményezi. A bírói gyakorlat szerint nem a károsultnak, hanem a bíróságnak kell eldöntenie, hogy milyen eszközökkel lehet leginkább elérni, hogy a károsult olyan helyzetbe kerüljön, mint amilyenben a károkozás elõtt volt. Ezért a bíróság a kártérítés olyan formáját is meghatározhatja, amelyet a fél nem kért, így a pénzbeli kártérítés helyett elrendelheti az eredeti állapot helyreállítását vagy fordítva.12 2.3. A sértett és az elkövetõ rendelkezési joga a mediáció során
a felek közötti megállapodás létrejöttét, serkentse a kommunikációt, azonban a megállapodás tartalmában a mediátor akaratának, véleményének egyáltalán nincs és nem is lehet jelentõsége. A mediációs eljárás eredményeként megállapodás akkor jön létre, ha mindkét fél ezt kívánja. A megállapodás teljesítési határidejét a sértett és az elkövetõ közösen határozzák, a mediáció akkor eredményes, ha az elkövetõ a sértett által elfogadott módon teljesítette a megállapodásban foglaltakat, rendelkezési szabadsága tehát arra is kiterjed, hogy a teljesítés megfelelõségérõl döntsön, és azt elfogadja vagy elutasítsa. A jóvátétel formáit jogszabály nem rögzíti, ezért az a bûncselekménnyel okozott kár megtérítésén és az eredeti állapot helyreállításán kívül bármiben megvalósulhat, amelyben a felek önként megegyeztek. Semmi nem zárja ki, hogy a megállapodás részeként a sértett is vállalja valamely kötelezettség teljesítését, ha úgy látja, hogy a bûncselekményhez valamely olyan ok vezetett, amelyért õt felelõsség terheli. A mediációs megállapodásban tehát mind egyoldalú, mind kétoldalú kötelezettségvállalásra sor kerülhet. A megállapodás keretében a sértett olyan jellegû illetve mértékû jóvátételhez is hozzájuthat, amelyet egyébként nem tudna közhatalmi úton (polgári perben) kikényszeríteni, hiszen kizárólag a felek konszenzusán múlik a kiengesztelés mikéntje. Feltehetõ a kérdés, hogy a jogállamisággal, a jogbiztonság elvével összhangban áll-e, hogy a bûncselekmény elkövetõje egy, az elkövetéskor még nem ismert, meg nem határozott kötelezettség teljesítésével mentesülhet a büntetõjogi jogkövetkezmények alól. A közvetítõi eljárás viszont azért nem ejt csorbát a jogbiztonság elvén, mert az elkö-
KÖZLÖNY
12 Legfelsõbb Bíróság Polgári Kollégiumának 44. számú állásfoglalása. 13 2006. évi XCIII. törvény a büntetõ ügyekben alkalmazható közvetítõi tevékenységrõl (a továbbiakban Bktv.) 7. § (1) bekezdés. 14 Bktv. 13 § (1) bekezdés.
JOGTUDOMÁNYI
A mediáció a jogállami büntetõjog keretei között mind a sértett elkövetõ általi kiengesztelésére, mind a sértetti önrendelkezési jog gyakorlására, az eljárás kimenetelének befolyásolására a legszélesebb körben biztosít lehetõséget a bûncselekmények áldozatainak és elkövetõinek. A bûncselekmény sértettjének már akkor is fontos szerep jut, amikor a jogalkalmazó hatóságok döntenek a közvetítõi eljárás elrendelésérõl, mert az elkövetõ mellett maga a sértett is kezdeményezheti a közvetítõi eljárást, hozzájárulása nélkül pedig az nem rendelhetõ el. A mediációs eljárások minden esetben a felek önkéntességén alapulnak, és a felek a hozzájárulásukat bármikor visszavonhatják.13 A mediáció esetében az ügy kikerül az ügyészség vagy a bíróság falai közül, és a mediációs üléseken a sértett az elkövetõvel folytatott
beszélgetés során elmondhatja, hogy hogyan érintette õt a bûncselekmény, kifejezheti a saját igényeit és az elkövetõi felelõsségvállalás formájára is javaslatot tehet.14 A mediáció során gyakran kerül sor a bûncselekmény okainak feltárására is, így a sértett és az elkövetõ is szembesülhet azokkal a körülményekkel, amelyek a bûncselekményhez vezettek. A mediációs ülés az okok feltárásán túl arra is fényt deríthet, hogy az elkövetõ milyen módon lenne képes jóvátenni a bûncselekménnyel okozott sérelmet és megfogalmazódhat a gondolat a sértettben, hogy mi a jóvátételnek az a formája, amely leginkább kiengesztelné õt és nyugvópontra helyezné a konfliktust. A közvetítõi eljárás a bûncselekményt egyébként is a felek közötti konfliktusként fogja fel és kizárólag a bûncselekménnyel érintett személyekre (többnyire az elkövetõre és a sértettre) bízza a jogsértés következményeinek megválasztását. A mediáció az elkövetõ személyes felelõsségvállalásán alapul. Az üléseken, a feleken kívüli egyéb személyek részvétele, a nyilvánosság elve nem az eljárás átláthatóságát hivatott biztosítani, hanem a felek támogatását, erõsítését célozza. A szülõk és a családtagok jelenléte a gyermek – és fiatalkorú résztvevõknél különösen fontos az önkifejezés fejletlensége miatt és a másodlagos viktimizáció elkerülése érdekében. A jogalkotó szándéka szerint a mediáció során a törvényes képviselõk jelenléte nem azt hivatott szolgálni, hogy õk a fiatalkorú elkövetõk illetve a gyermekés fiatalkorú sértettek képviselõiként járjanak el és helyettük kössenek megállapodást, hiszen ez a mediáció lényegével ellentétes eredményre vezetne és korlátozná az önrendelkezés szabadságát. A mediátor feladata az üléseken arra korlátozódik, hogy elõsegítse
385
386
vetõnek a megállapodásban lefektetett kötelezettség-vállalása nem tekinthetõ büntetésnek. A büntetés lényege egy hatósági döntésen alapuló hátrányokozás a bûncselekmény elkövetõjének, míg a mediációs megállapodás esetében a kötelezettségvállalás önkéntessége és funkcionális sajátosságai miatt nem beszélhetünk büntetésrõl. Ha a mediáció során nem kerül sor megállapodás megkötésére vagy az elkövetõ a megkötött megállapodást a sértett által elfogadott módon nem teljesíti, az ügy visszakerül a büntetõeljárás keretei közé, ahol a sértett a kárigényét érvényesítheti. 3. A „büntetõ” magánjog és a „reparáló” büntetõjog
KÖZLÖNY
A jóvátétel fogalma a magyar jogban nem új keletû kifejezés. A Legfelsõbb Bíróság 44. számú Polgári Kollégiumi állásfoglalása funkcionális értelemben használta ezt a kifejezést azzal kapcsolatban, hogy a bíróságnak a kártérítés formái közötti választás során a teljes jóvátétel megvalósítására kell törekednie. A polgári jogi deliktuális felelõsség formái közé a pénzbeli vagyoni és nem vagyoni kártérítés, a természetbeni kártérítés és az in integrum restitúció tartozik. A felelõsségvállalás formájának megválasztása alapvetõen attól függ, hogy milyen jellegû a sérelem, a fájdalom, amelynek kiküszöbölésére a szankció hivatott, másrészt pedig attól is függ, hogy az milyen funkciót kíván betölteni. A személyek javaiban, vagyontárgyaiban keletkezett hiányok megszüntetésében leginkább az in integrum restitúció és a természetbeni és pénzbeli kártérítés, míg a sze-
JOGTUDOMÁNYI
3.1. A polgári jogi jóvátétel, a deliktuális felelõsség formái és funkciói
15 16 17 18
SZEMLE
mély életében, testi épségében és egészségében okozott, gyakran irreverzibilis károk helyreállításában a pénzbeli nem vagyoni kártérítés szerepe jelentõs. A deliktuális felelõsség elsõdleges funkciója a reparáció és a szakirodalomban vitatott, hogy a polgári jogi kártérítési felelõsség a reparáción túl egyéb célok megvalósítására, így a prevencióra, a büntetésre és az elégtételadásra is alkalmas lehet-e. Marton Géza szerint a polgári jogban a vétkességi felelõsség a prevenciós gondolatot szolgálja és az in integrum restitúció, a természetbeni és pénzbeli kártérítés alkalmas eszköz arra, hogy a jogsértõt visszatartsa a további jogsértések elkövetésétõl.15 A bírói gyakorlat ennél is tovább ment és a kártérítést bizonyos esetekben büntetõ funkcióval ruházta fel. A bírói gyakorlat a reparációt fogalmilag kizártnak tartja a becsületükben megsértett illetve az irreverzibilis kárt elszenvedett, súlyos baleseti sérültek ügyeiben, ezért a kártérítés céljának ezen esetekben az elégtételadást tekinti. A sérelmet szenvedett személy oldalán a kártérítés nem képes betölteni eredeti funkcióját, az elkövetõ szempontjából viszont a nagy összegû vagy hosszú idõn át fizetendõ kártérítés jelentõs hátrányokozást jelent. A nem vagyoni kártérítés éppen ezért csupán „szimbolikus in integrum restitúció”, amely a naturális in integrum restitúció helyett más, egyenértékû lehetõség biztosításának lehetõségét teremti meg.16 Az elégtételadás történetileg büntetõjogi karakterû, egyes szerzõk ma is a magánbüntetés funkciójának megvalósulását látják benne. Az olasz jogban a nem vagyoni kártérítési igényt eredetileg csak bûncselekmény elkövetése miatt keletkezett igények esetén lehetett
2013. JÚLIUS–AUGUSZTUS
elõterjeszteni. Más jogrendszerekben, így például a német jogban a nem vagyoni kártérítés, a fájdalomdíj Janus-arcú jogintézmény, kettõs funkciót tölt be, egyrészt a reparációt, másrészt az elégtételadást. Az elõbbiekkel ellentétben, az angol jogban a fájdalomdíjnak nincs elégtétel funkciója.17 3.1.1. A naturális in integrum restitució és reparatív funkciója. Eörsi Gyula szerint a polgári jogi felelõsség reparációs célja az in integrum restitúcióban valósul meg a legtökéletesebben. Az eredeti állapot helyreállítása kizárólag a jogsérelemre hat vissza, a sérelemokozás elõtti állapot visszaállítására törekszik. Eörsi szerint a pénzbeli kártérítés ehhez képest csupán értékbeli megtérítést jelent, amely nem azonos a jogsértés következményeinek kiküszöbölésével.18 A hatályos magyar polgári jog a deliktuális felelõsség módjaként az in integrum restitúciót preferálja. Azonban az in integrum restitúció mint kárfelelõsségi forma kevésbé elterjedt, alkalmazására leginkább akkor kerülhet sor, ha a dologban okozott kár jellege ezt megengedi, azaz olyan kár keletkezett, amely kijavítható és a dolog visszaszolgáltatható. A magyar polgári jogi szabályozásban az in integrum restitúció magába foglalja azt az esetet is, amikor az ellopott, elveszett vagy megsemmisült dolog pótlására kerül sor. Eörsi azonban rámutatott arra, hogy a vagyontárgyak pótlása természetbeni megtérítést jelent. Ez az eredeti állapot helyreállításától abban különbözik, hogy a szolgáltatott dolog, vagyontárgy nem hordozza magában azt az elõszereteti értéket, amely a jogsértéssel elvont vagyontárgyhoz fûzõdött. A tulajdonos számára értékesebb az az ékszer, amelyet egy családtagjától kapott életének egy jelentõs állomá-
Bárdos Péter: Kárfelelõsség a Polgári Törvénykönyv rendszerében. Budapest, HVG-Orac Lap- és Könyvkiadó, 2001. 248. Lábady Tamás: A nem vagyoni kártérítés újabb bírói gyakorlata. Budapest, ELTE Jogi Továbbképzõ Intézet, 1992. 342. Lábady: i. m. 345. Eörsi Gyula: Kártérítés jogellenes magatartásért. Budapest, Közigazgatási és Jogi Könyvkiadó, 1958. 13.
RADULY: MIBEN KÜLÖNBÖZIK AZ EREDMÉNYES MEDITÁCIÓ…
eredeti állapot helyreállításának nevezi, de azzal egyenértékû reparatív funkciót tölt be az is, ha a nagy nyilvánosság elõtt, sajtó útján megvalósított rágalmazás esetében a személyhez fûzõdõ jogok megsértése miatt igénybe veszik a sajtóhelyreigazítást. Ha a valótlan tények állítása nagyobb nyilvánosság elõtt valósult meg, vált ismertté, a következmények helyreállítását a sérelemokozásra visszahatóan az szolgálja, ha a tények valótlanságáról, hamisságáról ugyanilyen nyilvánosság szerez tudomást. 3.1.2. A kártérítés és funkciói. A deliktuális felelõsség másodlagos, ugyanakkor az eredeti állapot helyreállításához képest jóval elterjedtebb formája a kártérítés. A polgári jog normarendszere elsõsorban a kár pénzbeli megtérítését írja elõ, a kár természetbeni megtérítésére kivételes esetben kerülhet sor. A természetbeni kártérítés akkor jöhet szóba, ha a körülmények ezt indokolják, így a kártérítés tárgyát a károkozó maga is termeli vagy az egyébként a rendelkezésére áll. A bírói gyakorlat a kár természetbeni megtérítését tágan értelmezi, és természetbeni kártérítésnek tekinti azt is, ha a sérelemokozó szolgáltatással állítja helyre a sérelmet. A polgári jog hazai normarendszere ugyanis nem zárja ki azt a lehetõséget, hogy amennyiben a károsult eltekint az eredeti állapot helyreállításától, a pénzbeli kártérítés helyett valamilyen szolgáltatás formájában fogadja el a kártérítést, vagyis a kár megtérítésének a módja lehet készpénz helyett valamilyen szolgáltatás is.22 Az ítélkezési gyakorlat szerint a felek köthetnek olyan megállapodást, amely szerint a személygépkocsiban okozott kárt a károkozó úgy állítja helyre, hogy az üdülõjében
meghatározott idõtartamra üdülési lehetõséget biztosít a károsultnak. Ebben az esetben az okozott sérelem és a helyreállítás formája azonban már nincsen szoros összefüggésben egymással. 3.1.3. A nyilatkozat és az elégtétel, a nyilvánosság biztosítása. A hatályos magyar polgári jogban szûk tárgyi körben, a személyhez fûzõdõ jogok megsértése jogkövetkezményeként kérheti a sérelmet szenvedett fél, hogy a jogsértõ nyilatkozattal vagy más módon adjon elégtételt (például kérjen bocsánatot). Ennek nyilvánosságot biztosítsanak. Követelheti továbbá a jogsértést megelõzõ állapot helyreállítását. A jogsértések megtörténtének és következményeinek széleskörûen történõ ismertté válása megelõzõ funkciót tölthet be. A jogsértést szenvedett személy igényelhet kártérítést is, és ha a kártérítés címén megítélhetõ összeg nem áll arányban a felróható magatartás súlyosságával, a bíróság a jogsértõre közérdekû célra fordítható bírságot is kiszabhat. A bírság kiszabása büntetõ jellegû és a bírói gyakorlat a jogsértések természetével általában nem tartja összeegyeztethetõnek, ezért alkalmazására elenyészõ esetben kerül sor. 3.2. A mediáció keretében nyújtott jóvátétel formái és funkció. A közvetítõi eljárás keretében az elkövetõ a bûncselekménnyel elõállt sérelem jóvátételére vállalkozik a kár megtérítése vagy a sérelem egyéb módon történõ jóvátételére. A mediáció keretében nyújtott jóvátétel nem funkciót, hanem felelõsségvállalási formát jelöl, bár kétségtelen, hogy a jóvátétel célja megegyezik a polgári jogból ismert reparációs funkcióval. A sérelem mediáció keretében történõ jóváté-
KÖZLÖNY
19 Eörsi: i. m. 14. 20 Petrik Ferenc: A kártérítési jog szerzõdésen kívül. Az élet, testi épség és egészség megsértésével okozott károk megtérítése. Budapest, HVG-Orac Lap- és Könyvkiadó, 2002. 290. 21 A Legfelsõbb Bíróság P.törv.III.20.182/1984. számú döntése. 22 Legfelsõbb Bíróság Gf.I.31.484/1992. számú döntése.
JOGTUDOMÁNYI
sán, mint amelyet újonnan vásároltak neki az elveszett tárgy helyett.19 Hatályos polgári jogunk az eredeti állapot helyreállítását a sérelemokozó oldalán fennálló objektív körülmények esetére preferálja, így különösen akkor tartja indokoltnak ezt a felelõsségi formát alkalmazni, ha a kár helyreállítása, kijavítása lehetséges. Petrik Ferenc szerint az eredeti állapot helyreállításáról nem beszélhetünk, ha az akár fizikai, akár értékbeli okból nem lehetséges. Az in integrum restitúcióra nem kerülhet sor, ha ezt a károsult ellenzi.20 A szerzõdésen kívül okozott károk esetén a bírói gyakorlatban ritkán kerül sor az eredeti állapot helyreállításának elrendelésére. A bírói gyakorlat az integrum restitúció alkalmazása körében nagy hangsúlyt helyez a sérelemokozó személyes felelõsségvállalására, ugyanakkor azt tágan értelmezi. Az eredeti állapot helyreállítása esetében a például szükséges munkát elsõsorban a kárért felelõs személynek kell elvégeznie, de azt mással is elvégeztetheti. Az eseti döntések szerint, ha például a hiba kijavításához szükséges munkálatok elvégzése a sérelemokozó gazdasági társaság tevékenységi körébe tartozik, akkor helye van az eredeti állapot helyreállításának. Egy másik eseti döntésben a bíróság kimondta, hogy ha a károkozó a kár helyreállításához szükséges szakképzettséggel nem rendelkezik, akkor megbízhat más személyt is e feladattal.21 A konkrét jogesetben a fogorvos foglalkozású felperes azzal okozott kárt a szomszédjának, hogy megrongálta az ingatlanát. Ebben az esetben az eredeti állapot helyreállítása a felperes részérõl azzal valósult meg, hogy vállalkozási szerzõdést kötött a károk helyreállítására. A Polgári Törvénykönyv nem az
387
388
JOGTUDOMÁNYI
KÖZLÖNY
tele a déliktuális felelõsség formáitól nemcsak többrétû funkcióiban, hanem abban is eltér, hogy a jóvátétel formája jóval szélesebb körû tevékenységet ölel fel. Funkcióját tekintve a büntetõügyekben alkalmazható mediációs eljárás és megállapodás célja, hogy a bûncselekmény elkövetõje és sértettje közötti, a bûncselekmény következményeként létrejött konfliktust rendezze és azt – ha lehet – véglegesen lezárja. A megállapodásban az elkövetõ önkéntesen vállalja a bûncselekmény káros következményeinek jóvátételét, amellyel a reparációs cél megvalósítására törekszik. A hangsúly a sértett igényeinek feltárásán, ezek kielégítésén, az elkövetõ önkéntességén és személyes felelõsségvállalásán van. Ennélfogva a közvetítõi eljárásban nyújtott jóvátétel nélkülözi az elégtételnyújtást, a magánbüntetés funkciót. A megállapodás tartalma, a felek reparatív kötelezettségvállalása nem merül ki a polgári jogi kártérítési felelõsségi formákban, bár a megállapodásokat javarészt a pénzbeli kártérítés, a természetbeni kártérítés és az eredeti állapot helyreállítása jellemzi. A felek között gyakran kerül sor bocsánatkérésre és magatartási szabály kialakítására is, például olyan ígéretre, amelyben a sérelemokozó változtat addigi magatartásán, a jövõben tiszteletet, megbecsülést tanúsít családtagjai számára, illetve kevesebb alkoholt fogyaszt. Az elkövetõ vállalhatja továbbá azt is, hogy a sértett, illetve a megsértett közösség javára munkát végez, vagy olyan értékteremtõ feladatot lát el, amely nincs feltétlenül összefüggésben a bûncselekménnyel okozott sérelemmel.
SZEMLE
A bûncselekmény sértettjének személye és a jóvátétel címzettje nem feltétlenül esik egybe. Ez is kizárólag a felek megállapodásától függ. Ezen kötelezettségvállalások esetén a jóvátétel elsõdlegesen prevenciós, másodlagosan reparációs funkciót tölt be, hiszen az elkövetõ tevékeny megbánása alkalmas saját jogkövetõ magatartásának elõmozdítására, míg a konfliktusban nem érintett közösség körében ismertté válik a konfliktus és a közösség számára kifejezi azt, hogy a norma megsértése nem maradt következmény nélkül. Az elkövetõ kötelezettségvállalása nem külsõ kényszer által, fájdalom árán, hanem saját belsõ akarat-elhatározásából történik, amely valószínûsíti a teljesítési hajlandóságot is. 3.3. A deliktuális felelõsség formái és a jóvátétel elhatárolása. Mindezek alapján megállapítható, hogy a mediáció keretében nyújtott jóvátétel egyrészt funkcióját tekintve különböztethetõ meg a polgári jogi kárfelelõsségi formáktól: a jóvátétel nem tölt be magánbüntetés funkciót és a prevenciós funkciót hangsúlyosabban szolgálja, mint a deliktuális felelõsségi formák.23 Másrészt a mediáció tágabb keretet enged a sértettet megilletõ önrendelkezési jog érvényesülésének, mint a polgári perjog vagy az adhéziós eljárás. A mediáció során a jogsértés következményeit teljes mértékben a felek választják meg, míg a peres eljárásokban a bíróság döntése a felek akaratától eltérhet. Ez utóbbiból következik, hogy az
2013. JÚLIUS–AUGUSZTUS
önként vállalt kötelezettség nagyobb valószínûséggel valósul meg, mint a kívülálló által elõírt szankció. Harmadrészt a mediációs megállapodás tartalma nemcsak egyoldalú, hanem két-vagy többoldalú kötelezettségvállalás is lehet, a sérelmet elszenvedõ sértett és a jóvátétel címzettje egymástól eltérhet és a jóvátétel formája szélesebb kört ölel fel, mint a deliktuális felelõsség formái. Végül, de nem utolsó sorban maga a mediációs eljárásban való részvétel is preventív funkciót tölt be az elkövetõ szempontjából, míg reintegrációs hatással van mind a sértettre, mind az elkövetõre.24 Azok az áldozatok, akik valamilyen resztoratív eljárásban vesznek részt, kevésbé szenvednek a bûncselekmény okozta traumától.25 A mediáció bevezetése Magyarországon megnyitotta az utat a sértettek önrendelkezési jogának kiteljesedésére. Évrõl évre egyre több ügyet utalnak közvetítõi eljárásra a jogalkalmazó hatóságok, így egyre több áldozat sérelme talál orvoslásra a bûnelkövetõk önkéntes teljesítése által.26 A közvetítõi eljárás elrendelése és eredményességének vizsgálata során fontos, hogy szem elõtt tartsuk: a mediációnak elsõsorban a sértett igényeire kell figyelemmel lennie, a jogalkalmazó hatóságok a mediáció során megkötendõ megállapodás tartalmára nem gyakorolhatnak befolyást. E gyakorlat ugyanis a lényegétõl fosztaná meg azt a jogintézményt, amelynek bevezetését áldozatvédelmi szempontok indokolták és ez a sértettek alkotmányos jogainak korlátozásá-
23 A kutatási adatok szerint az iskolában alkalmazott mediációs gyakorlatok, a csoportkonferencia csökkenti a gyermekek antiszociális viselkedését és növeli biztonságérzetüket az iskolában. (L.W. Sherman és H. Strang: Restorative justice- The evidence. London, Smith Institute, 2007. 53–54.) Egy, a súlyos szexuális bûncselekmények elkövetõinek visszaesését vizsgáló kanadai kutatás szerint a resztoratív folyamatban részt vett 107 elkövetõ közül két elkövetõ esetében fordult elõ, hogy az elkövetõ újra bûncselekményt követett el. (J. Sawatsky: The ethic of traditional communities and the spirit of healing justice: studies from Hollow Water, the Iona Community and Plum Village. London, Jessica Kingsley, 2009. 99.) 24 Martin Wright: Miért van szükség a resztoratív igazságszolgáltatással kapcsolatos kutatásokra? In: A helyreállító igazságszolgáltatás európai jó gyakorlatai a büntetõeljárásban (szerk. Gyökös Melinda, Klopfer Judit, Lányi Krisztina). Budapest, Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium, 2010. 273–275. 25 Wright: i. m. 274. 26 2007-ben 1656, 2008-ban 2956, 2009-ben 3077, 2010-ben 3077, 2011-ben 3905 büntetõügyet utaltak közvetítõi eljárásra országosan a Központi Igazságügyi Hivatal 2012. márciusi tájékoztatása szerint.
RADULY: MIBEN KÜLÖNBÖZIK AZ EREDMÉNYES MEDITÁCIÓ…
hoz vezetne.27 A sérelem jóvátételének, a kárhelyreállításnak a pénzbeli kártérítés megfizetésével való azonosítása a terheltek alkotmányos jogait is sértheti, mert e jogértelmezés kirekeszti a kedvezõtlenebb jövedelmi és vagyoni viszo-
nyokkal rendelkezõ bûnelkövetõket a közösségi szankcióból. A jóvátétel „forintosítása” nem helytálló azért sem, mert a fentiekben kifejtettek szerint a magyar jogrendszer és ítélkezési gyakorlat szerint a szerzõdésen kívüli kár-
389
okozás esetében a felelõsségvállalás formájának nem kell szoros összefüggésben állnia az okozott sérelem jellegével, és a vagyoni jogokban okozott sérelem a pénzbeli kártérítéstõl eltérõ módon is kiküszöbölhetõ.28
JOGTUDOMÁNYI KÖZLÖNY
27 Gönczöl: i. m. 6. 28 Ld. 22. jegyzet.
390
SZEMLE
2013. JÚLIUS–AUGUSZTUS
SZEMLE NAGY ÉVA PhD, ügyvivõ szakértõ Pannon Egyetem (Veszprém)
Új nemzetközi magánjogi törvény Kínában*
Bevezetõ
JOGTUDOMÁNYI
KÖZLÖNY
A Kínai Népköztársaság jelentõs szerepet játszik a világkereskedelemben. A kínai termékek elözönlik a piacokat, egyre több multinacionális cég helyezi át a gyártósorokat Kínába. Jogász szemmel természetesen ennek a folyamatnak a jogi oldalát érdemes vizsgálni, azokat a szerzõdéseket, amelyeket ennek a hatalmas árumennyiségnek az eladására kötnek. A megnövekedett kereskedelmi volumen és a modern áruforgalom kihívásaira reagálva a kínai jogalkotó új, egységes nemzetközi magánjogi törvényt alkotott és léptetett hatályba.1 Az eltelt közel két év alatt volt ideje a kínai jogtudománynak és a jogalkalmazónak is reagálni az új törvényre, így annak bemutatása a jogirodalmi álláspontokat felvonultatva történik. Nem elemezzük végig a teljes törvényt, inkább azokra az újításokra helyezzük a hangsúlyt, amelyek eltérnek az európai kódexek szabályozási megoldásaitól. Érdekes továbbá az a fejlõdési ív, ame-
* 1
2 3 4 5
lyet a nemzetközi magánjog kínai szabályozása leír, így röviden ezt is bemutatjuk.
1. Rövid történelmi vázlat 1.1. Kezdeti lépések – elsõ kodifikáció A nemzetközi magánjog fejlõdése Kínában a 20. század elejére vezethetõ vissza. A nemzetközi magánjog modern értelemben csak a Qing dinasztia korában (1644–1911), japán hatásra indult fejlõdésnek. Az 1898-as Japán Nemzetközi Magánjogi Törvény (Japanese Act on the Application of Laws, japán neve Horei) hatására került sor a nemzetközi magánjog elsõ kodifikációjára (Statue on the Application of Laws) 1918-ban. Ez az elsõ kódex a japán törvény kínai megfelelõje, de egyes szerzõk szerint hatott rá német BGB is.2 A kódex számos olyan kollíziós szabályt tartalmaz, amely abban a korszakban fejlettnek számított. 1949-ig maradt hatályban, illetve Tajvanon ezután is, egészen 1953ig, amikor új törvényben szabályozták a nemzetközi magánjogi viszonyokat (Law on the Application of Laws to Civil Matters Involving Foreign Elements), értelemszerûen csak Tajvanra kiterjedõ hatállyal. 1949 és 1978 között erõs szovjet befolyás érvényesült a kínai jogban, ami a nemzetközi magánjogra is jelentõs hatással volt. A nemzetközi
magánjog háttérbe szorult, kollíziós szabályok helyett a két- és többoldalú egyezmények alkalmazására került sor. A bíróságok alig alkalmaztak külföldi jogot, kapitalista államok jogát pedig egyáltalán nem.3 1.2. A nemzetközi magánjogi szabályozás széttagolódása A „Reform és Nyitás” politikájának 1978-as meghirdetése után a kínai kormányzat általános irányvonalakat határozott meg a nemzetközi és Kínán belüli kereskedelmi forgalom szabályozására. Az ezek nyomán létrejött Külkereskedelmi törvényt azonban csak 1985ben fogadták el. A törvény 5. §-a rendelkezett elõször arról, hogy a felek szerzõdési vitájukra jogot választhatnak.4 Ennek hiányában annak az államnak a joga volt irányadó, amellyel a szerzõdés a legszorosabb kapcsolatban állt. 1992-ben a Tengeri Jogi törvény következett a sorban, 1995ben a Csekk- és váltótörvény. Az 1999-ben elfogadott Szerzõdési jogi törvény hatályon kívül helyezte a külkereskedelmi törvény kollíziós jogi szabályait, új szabályozást vezetett be, amelyhez a Legfõbb Népbíróság 2007-ben külön magyarázatot fûzött (ld. alább). A jogalkotási folyamatnak köszönhetõen már nem volt egységes nemzetközi magánjogi kódex, hanem az egyes szabályok szétszórva kaptak helyet az új törvényekben.5
A cikkben a Kína kifejezést a Kínai Népköztársaságra használom általános értelemben. A Kínai Köztársaság Tajvan-ként szerepel a cikkben. A „Nemzetközi Elemet Tartalmazó Viszonyokra Alkalmazandó Jogról” (a cikkben a továbbiakban az egyszerûség kedvéért „Nemzetközi Magánjogi törvény”) szóló törvény elfogadása 2010. 10. 28-án történt, hatályba lépése 2011. 04. 01-jén. A cikkben idézett törvényi rendelkezések forrása a Népi Kongresszus Hivatala által kiadott hivatalos kiadvány, a szöveg hatályba lépéskori állapotában, 2010, Nr. 7, 640. és köv.: Quanguo renda changwii hui bangong ting, zhongguo minzhu fazhi chuban she, quanguo renmin daibiao dahui changwu wiiyuanhui gongbao. A szöveget fordította: Knut Benjamin Pißler. Weizuo, Chen: The Necessity of Codification of China’s Private International Law and Arguments for a Statue ont he Application of Laws as the Legislative Model. Tsinghua China Law Review, Volume 1. 2009, 3. Weizuo i. m. 4. He, Qisheng: The EU Conflict of Laws Communitarization and the Modernization of Chinese Private International Law. Rabels Zeitschrift 76. 2012. 54. 1985. évi Öröklési Jogi törvény (36. §.), 1986. évi Magánjog Általános Elveirõl szóló törvény, melynek VIII. fejezete (142–149 §.) a külföldi elemmel rendelkezõ tényállásokra vonatkozott, 1990-ben a Külföldi Vállalatok Kínai Befektetéseirõl szóló törvény, az 1991. évi Örökbe Fogadási törvény (elszórtan több §) és a Polgári Eljárásjogi törvény (elszórtan több §), 1992-ben elfogadott Kínai Tengeri Jogi törvény (268–275 §.), 1995. évi Kereskedelmi törvény (94–101. §.), 1995. évi Polgári Légi Közlekedési törvény (185–189. §.) és az 1999.évi Szerzõdési Jogi törvény (126. §.).
NAGY: ÚJ NEMZETKÖZI MAGÁNJOGI TÖRVÉNY KÍNÁBAN
1986-ban hatályba lépett a Kínai Népköztársaság Magánjogának Általános Elveirõl szóló törvény, amely VIII. fejezetében szabályozta a külföldi jog alkalmazására vonatkozó rendelkezéseket. Itt szabályozták a nemzetközi egyezmények alkalmazásának szabályait, a nemzetközi szokásjog elfogadhatóságát, stb. A jogirodalom általában negatívan értékelte ezeket a rendelkezéseket, mivel túlságosan elvontnak, nehezen értelmezhetõnek találták azokat, hiányolták az elõreláthatóságot és kiszámíthatóságot a szabályozásból.6
2. A Bécsi Vételi Egyezmény hatása A nemzetközi magánjog fejlõdésére Kínában is nagy hatással volt a Bécsi Vételi Egyezmény. Hatályba lépése (1988. január 1.) éppen abban az idõszakban történt, amikor a nemzetközi magánjogi szabályok széttagolva, szétaprózva voltak csak fellelhetõk a kínai magánjogban, így alkalmazása elõsegítette a jogterület egységesítését, de kínai szerzõk7 szerint a Szerzõdési Jogi törvényre is jelentõs hatást gyakorolt. Az Egyezmény a jelenlegi Nemzetközi Magánjogi törvény kialakítására is hatott, bár kétségtelen tény, hogy amikor a kínai delegáció Bécsben az Egyezményrõl tárgyalt, még csak távoli terv volt a kínai nyitás politikájában az új nemzetközi magánjogi kódex.8
8 9 10 11 12
14 15
2.2. Az Egyezmény bírói gyakorlata A Bécsi Vételi Egyezmény szabályainak kínai bíróságok általi gyakorlatát áttekintve vegyes, nem egyszer ellentmondásos képet kapunk. A bíróságok gyakran jutottak az Egyezmény szövegével ellentétes döntésekre. Például ítélkezési gyakorlatában12 a Kínai Legfõbb Népbíróság az alkalmazási kör tekintetében inkább a bejegyzési elvet részesítette elõnyben a telephely elvével szemben, amit egyébként az Egyezmény 1 cikk (1) bekezdés a) pontja elõírt. Általános jelenség az is, hogy úgy alkalmazzák az Egyezményt, hogy az lehetõleg a kínai jog alkalmazásához vezessen13 az 1 cikk (1) a) pontja által. Az is megállapítható, hogy a választott bíráskodás körében sokkal rugalmasabb az Egyezmény alkalmazása.14 Az Egyezmény alkalmazási köre tekintetében a kínai bíróságok gyakran tesznek kisebb-nagyobb engedményeket. Például a (kínai) Sesame v. Urea Barter (jordán) ügyben15 az Egyezményt barterszerzõdésre alkalmazták anélkül, hogy annak tárgyi hatálya erre kiterjedne. Több esetben a kínai jogot alkalmazták szankció alkalmazásához vagy contra proferentem értelmezéshez olyan esetekben, amikor
Tung-pi Chent idézi He: i. m. 55. Pl.: Weizuo, Chen: The Conflict of Laws in the Context of the CISG: A Chinese Perspective, Pace International Law Review. Volume 20. 2008. 115. Xiao, Yongping–Long, Weidi: Selected Topics on the Application of the CISG in China. Pace International Law Review. Volume 1. 2008. 62. Xiao–Long: i. m. 66. Pl.: Xiao – Long: i. m. 85., Yang, Fan: Barriers to the Application of the United Nations Convention on Contracts for the International Sale of Goods (1980) in the People’s Republic of China. Center of Commercial Law Studies. Queen Mary University of London. 2011. 174. Lásd részletesen: http://cisgw3.law.pace.edu/cases/050111c1.html (2013. 01. 05.). Pl.: Agricultural Products ügy http://cisgw3.law.pace.edu/cases/960918c2.html, Manganese ügy http://cisgw3.law.pace.edu/ cases/960918c2.html, hasonlóan Minermet ügy http://cisgw3.law.pace.edu/cases/050629c1.html (2013. 01. 05.). Hydraulic ügy http://cisgw3.law.pace.edu/cases/021223c1.html, vagy Printing ügy http://cisgw3.law.pace.edu/cases/020712c1.html (2013. 01. 05.). Xiao–Long: i. m. 72. CIETAC (1989), http://cisgw3.law.pace.edu/cases/890613c1.html (2013. 01. 05.).
KÖZLÖNY
13
A Bécsi Vételi Egyezmény vonatkozásában Kína élt a 95. és 96. cikk adta lehetõségekkel és szovjet minta hatására a kínai küldöttség is fenntartással élt, vagyis rá nézve az Egyezmény 1. cikk (1) bekezdés b) pontja nem alkalmazható, így csak az Egyezmény direkt alkalmazására kerülhet sor. Egyes szerzõk9 szerint Kína azért tett fenntartást, mert bár nyitni akart a nemzetközi kereskedelem irányába, de fontosnak tartotta a hazai piac védelmét. A 96. cikknek megfelelõen csak írásban érvényes a szerzõdés, vagy annak módosítása vagy megegyezéssel történõ megszüntetése, illetve az ajánlat elfogadása. Ez a szabály ma már nehezen tartható, már csak azért is, mert idõközben a hatályba lépett kínai Szerzõdési Jogi törvény alapján a szerzõdés bármilyen formában érvényes. A legtöbbet idézett10 ügy ebben a tekintetben a Zhuhai Zhongyue New Communication Technology Ltd. et al. v. Theaterlight Electronic Control & Audio System Ltd. ügyben hozott döntés,11 ahol a bíróság egyértelmûen érvényesnek tekintette a nem írásbeli alakban kötött szerzõdést, az Egyezmény szabályainak ellenére is. Az egyre nagyobb volumenû kereskedelem és az új kommunikációs technológiák alkalmazása nyomán a 96. cikk szerinti fenntartás a 21. században nem alkalmazható, már csak azért sem, mert idõközben Kína aláírta az UNCITRAL egyezményét (United Nations Convention on the Use of
Electronic Communications in International Contracts) a nemzetközi kereskedelmi szerzõdések megkötésekor alkalmazott elektronikus kommunikáció szabályozásáról.
JOGTUDOMÁNYI
6 7
2.1. Kína fenntartásai
391
392
JOGTUDOMÁNYI
KÖZLÖNY
ezek az Egyezmény szövege alapján nem lettek volna alkalmazhatók.16 A kínai bíróságok az Axle Sleeves17 és Umbrellas18 esetekben, amelyek áruk beszerzésére valamint szolgáltatásokra vonatkoztak, szintén alkalmazták az Egyezményt, jóllehet azokra nem vonatkozott volna. Érdekes az az eset is, amikor szuvenírként használt ezüst érmékre alkalmazták az Egyezményt, bár annak szövege alapján pénz nem lehet adásvétel tárgya.19 Több esetben felmerült az a kérdés is, hogy vajon a „kínai jog” választása magában foglalja-e az Egyezményt? A Pekingi Felsõbíróság döntése szerint a „kínai jog” választása az Egyezmény alkalmazását kizárja.20 A Sanming Tsusho Corp. v. Fujian Zhangzhou Metals & Minerals Import & Export Co. ügyben a japán és kínai fél között az volt a vita tárgya, hogy a szerzõdésükben megfogalmazott jogválasztás pontosan mit is jelent. A szerzõdésben megfogalmazott „a kínai jog, a nemzetközi egyezmények és a nemzetközi szokások” kifejezésekbe az Egyezmény alkalmazása önmagában belefért volna, de mivel Japán nem ratifikálta az Egyezményt, így az elsõfokú kínai bíróság azt nem alkalmazta. A Xiamen Fellebbviteli Népbíróság azonban úgy ítélte meg, hogy a felek jogválasztása az Egyezményre is kiterjedt.21 A fent ismertetett esetek és gyakorlat természetesen nem teljes körû, csupán felvillant egy-egy problémát a Bécsi Vételi Egyez-
SZEMLE
mény alkalmazásának szerteágazó kérdéskörébõl. Rávilágít arra, hogy a kínai bíróságok egyrészt hasonló válaszokat adnak a felmerülõ problémákra, mint az Egyezményt alkalmazó más bíróságok (pl.: barter ügyletek kérdésköre), másrészt indokolatlanul alkalmazzák helyette a hazai jogot vagy éppen olyan esetekben is alkalmazzák, amikor az egyáltalán nem indokolt.
3. A nemzetközi magánjogi szabályok alkalmazása Kínában a kodifikáció elõtt Mielõtt a nemzetközi magánjog kodifikációjának elemzésébe fognánk, érdemes egy „pillanatfelvételt” megnézni arról, hogyan alkalmazta a kollíziós szabályokat az ezredfordulón a bírói gyakorlat. Huang Jin, a Wuhan University professzora készített statisztikai elemzést a kínai bíróságok nemzetközi magánjogi ügyekben alkalmazott gyakorlatáról.22 Elemzése alapján például 2003-ban a nemzetközi magánjogi ügyek 88%-ban kínai jog került alkalmazásra, 6%ban külföldi állam joga, 2%-ban nemzetközi egyezmény vagy nemzetközi kereskedelmi szabályrendszer, 4%-ban nemzetközi egyezmény vagy nemzetközi kereskedelmi szabályrendszer és a kínai jog együttesen.23 2006-ban 96% a kínai jog alkalmazásának aránya, nemzetközi egyezményt 2%-ban, kínai és külföldi jogot együttesen 2%-
2013. JÚLIUS–AUGUSZTUS
ban alkalmaztak.24 A kínai jog alkalmazásához általában a kifejezett vagy hallgatólagos jogválasztás (46%), vagy a károkozás helyének joga (12%), a jellemzõ szolgáltatás elvének alkalmazása (22%) vezetett. Érdekesség, hogy az esetek 14%-ban a bíróság nem indokolta meg, miért az adott jog (minden esetben kínai) alapján ítélkezik. Legtöbbször egyáltalán nem derült ki, milyen körülmény indokolta a kínai jog alkalmazását, de volt olyan eset is,25 ahol a kikötött „amerikai jog” tartalmáról a fél nem tájékoztatta a bíróságot, így az a lex forit alkalmazta.26
4. A Legfõbb Népbíróság ítélkezési gyakorlatot egységesítõ tevékenysége A kínai Legfõbb Népbíróság feladatai közé tartozik a bírói gyakorlat egységesítése. Ennek körében idõrõl-idõre „Magyarázat” elnevezéssel fûz kommentárt egyes jogszabályokhoz, megkönnyítve ezzel alkalmazásukat. Ez a Magyarázat az alsóbb szintû bíróságokra kötelezõ, jogszabályi erõvel bír. Gyakran elõfordul azonban, hogy a Magyarázat tartalma ellentétes a jogszabály szövegével, vagy túlterjeszkedik azon, olyan kérdéseket is szabályoz, amelyre maga a jogszabály nem terjedt ki. Mindezt a kollíziós jogra vetítve megállapíthatjuk, hogy a Legfõbb Népbíróság jogalkalmazói értelmezésében foglaltak nem harmonizáltak a korábbi törvényekben talál-
16 DVD Machines ügy CIETAC (2005), http://cisgw3.law.pace.edu/cases/051109c1.html, Heaters ügy CIETAC (2005), http://cisgw3.law.pace .edu/cases/051207c1.html; Welding Machine ügy CIETAC (2006), http://cisgw3.law.pace.edu/cases/060920c1.html; Silicon-Carbide ügy CIETAC (1997), http://cisgw3.law.pace.edu/cases/970206c1.html; Medicine ügy CIETAC (2002), http://cisgw3.law.pace.edu/cases /021227c1.html (2013. 01. 05.). Az ügyek átfogó értékelését lásd.: Xiao–Long: i. m. 74. 17 http://cisgw3.law.pace.edu/cases/970731c1.html (2013. 01. 05.). 18 CIETAC (1994), http://cisgw3.law.pace.edu/cases/940929c1.html (2013. 01. 05.). 19 Silver Coins ügy, CIETAC (2000), http://cisgw3.law.pace.edu/cases/000000c1.html (2013. 01. 05.). 20 Xiao–Long: i. m. 77. 21 Xiao–Long: i. m. 79. 22 Forrása a Judical Statistical Gazette of National People’s Courts in 2003 és a Chinese Gazette of Supreme People’s Court 2004 száma volt, eredményeit és következtetéseit Huang, Jin – Du, Huafang: Chinese Judical Practice in Private International Law: 2003. címmel tette közzé Chinese Journal of International Law. 2008. Vol. 7. No. 1. 227–256. 23 Huang–Du: i. m. 236. 24 Huang, Jin–Song, Lianbin–Li, Quingming–Long, Weidi: Chinese Judicial Practice in Private International Law: 2006. Chinese Journal of International Law. 2009. Vol. 8. No. 3. 726. Megjegyzést érdemel ugyanakkor, hogy nem vizsgálták végig a nagyjából 23 000 nemzetközi magánjogi ügyet, hanem 50 találomra kiválasztott ügybõl álló minta alapján vizsgálódtak. 25 Zhonghua Jiangsu Lianyungang Ltd. v. CMACGM and Shanghai Branch of Jiangsu Worldwide Goods Transportation Ltd., elemzi: Huang–Du: i. m. 233. 26 Megjegyzést érdemel, hogy az „amerikai jog” választása elég tág fogalom, így a bíróság joggal várta el a tájékoztatást.
NAGY: ÚJ NEMZETKÖZI MAGÁNJOGI TÖRVÉNY KÍNÁBAN
ható kollíziós szabályokkal. Bár általánosan elfogadott, hogy a jogalkalmazói értelmezések törvényi erõvel rendelkeznek a kínai bírósági rendszerben, a Magyarázat-ban található egyes szabályok helyzete – különösen azokban az esetekben, ahol ellentétesek a törvény által meghatározott kollíziós szabályokkal – nem egyértelmû. 4.1. Új nemzetközi magánjogi szabályok a Legfõbb Népbíróság Magyarázataiban A Legfõbb Népbíróság által kibocsátott, „Több államra kiterjedõ polgári vagy kereskedelmi ügyekre vonatkozó perek során alkalmazandó jogszabályokkal kapcsolatos Magyarázat”27 a kínai jogirodalom28 szerint új jogforrásként jelent meg a kínai nemzetközi magánjog számára. A Magyarázat 8. §-a nyolc olyan, több államra kiterjedõ polgári és kereskedelmi szerzõdéstípust sorol fel, amelyek esetében a Kínai Népköztársaság törvényét kell alkalmazni. A kínai jogirodalom szerint29 az ilyen egyoldalú, lex fori szerinti kollíziós szabályok a felek autonómiájának a Magánjog Általános Elvei 145. §-ban és a Szerzõdési Jogi törvény 126. §-ban foglalt rendelkezések lényegi korlátozásait eredményezik. Nem egyértelmû, hogy a Népi Kongresszus, azaz a Legfõbb törvényhozó testület felhatalmaztae a Legfõbb Népbíróságot arra, hogy a törvények szövegén túlterjeszkedve ilyen kollíziós szabályokat alkosson. Ha mégis lehetõsége van a Népbíróságnak ennyire kiterjesztõ szabályokat alkotni, azok nem biztos, hogy megfelelnek a kínai törvényhozás akaratának is. Ugyanebben a Magyarázat-ban rendezte a Legfõbb Népbíróság azt
a kérést is, hogy melyik jogot kell alkalmazni a külföldi elemet tartalmazó szerzõdésekre. A Magyarázat szerint a felek jogot választhattak, kivéve, ha az közrendbe ütközött. Jogválasztás hiányában a jellemzõ szolgáltatás elvét alkalmazták,30 17 szerzõdéstípus felsorolásával. 4.2. A renvoi kizárása és a „kényszerítõ normák” A kínai ítélkezési gyakorlatban általánosan elfogadottá vált,31 hogy a szerzõdésre alkalmazott jog tekintetében a renvoi nem elfogadott. A gyakorlat a Legfõbb Népbíróság által 1987-ben kiadott „Válaszok a nemzetközi elemet tartalmazó gazdasági szerzõdések alkalmazása kapcsán felmerülõ kérdésekre” címû Magyarázat alapján alakult ki, mely szerint a felek által választott, vagy a népbíróság által meghatározott jog csak az anyagi jog alkalmazását jelenti. Késõbb tovább szélesítette a Legfõbb Népbíróság ezt az elvet úgy, hogy a fent már hivatkozott 2007-es Magyarázat-ban általánosságban kizárta a renvoi alkalmazásának lehetõségét, ami az új törvény vonatkozásában is jelentõséggel bír majd. Kína Szerzõdési Jogi törvényéhez két alkalommal is Magyarázatot fûzött a Legfõbb Népbíróság. A másodikra azért volt szükség, hogy a pénzügyi válság miatti változásokra is felhívja a figyelmet az egységes joggyakorlat érdekében, a „megváltozott makrogazdasági helyzetre tekintettel”.32 Ez utóbbi Magyarázat témánk szempontjából azért érdekes, mert ebben az idõszakban még nem létezett az új nemzetközi magánjogi törvény, így a Szerzõdési Jogi törvény tar-
393
talmazott lényeges kollíziós szabályokat. A szerzõdés semmisségének kérdéskörében az ún. „kényszerítõ normák”-ba ütközés a szerzõdés semmisségét eredményezte. Meg kellett valahogyan határozni, melyek ezek a normák, de a Magyarázat nem foglalt egyértelmûen állást a kérdésben. Egyszerûen arra hívta fel az alsóbb szintû bíróságokat, hogy ilyen esetekben kérjenek állásfoglalást a Legfõbb Népbíróságtól vagy a jogalkotótól.33 Nemzetközi magánjogi vonatkozásban egyes eljárásjogi kérdéseket a kínai Polgári Eljárásjogi törvény szabályoz (az új nemzetközi magánjogi törvény hatályba lépése után is, abban ugyanis eljárási jogi szabályok nincsenek). 241. §-a szerint a kínai bíróságnak nemzetközi illetékessége is lehet a szerzõdéskötés helyén. A „szerzõdéskötés helyét” Magyarázat-ában a Legfõbb Népbíróság úgy értelmezte, hogy azon a helyen, ahol a felek a szerzõdést aláírták, vagy ha nem ugyanott írták alá, ott is, ahol az utolsó aláírás kelt.34
5. Az új nemzetközi magánjogi törvény megalkotásának indokai 5.1. Széttagoltság és ellentmondások a jogrendszerben Ahogyan az elõzõekben láttuk, a nemzetközi magánjogi szabályok széttagoltan voltak csak megtalálhatók a kínai jogrendszerben. Ez már önmagában indokolta az egységes törvény megalkotását. Másrészt ezek a szabályok egy része már elavultnak számított. Például a Magánjog Általános Elveirõl szóló törvény 147. §-nak rendelkezése, amely a házasság (kínai és külföldi személy között) érvényességére a JOGTUDOMÁNYI KÖZLÖNY
27 2007. június 11-én született és 2007. augusztus 8-án lépett hatályba. 28 Pißler, Knut Benjamin: Neue Regeln des Obersten Volksgerichts zum Internationalen Vetragsrecht der Volksrepublik China. Zeitschrift für Chinesisches Recht 2007. 337. 29 Weizuo: i. m. 125. 30 Pißler: i. m. (28. jegyzet) 338. 31 Huang– Du: i. m. 240. 32 Pißler, Knut Benjamin: Das Oberste Volksgericht interpretiert das chinesische Vertragsgesetz im Zeichen der Finanzkriese: Ein Zwischenbericht. Zeitschrift für Chinesisches Recht 2009. 262. 33 Pißler: i. m. (32. jegyzet) 274. 34 Pißler: i. m. (32. jegyzet) 273.
394
5.2. A joggyakorlat problémái és igényei Bár különbözõ csereprogramoknak köszönhetõen azok a kínai bírók, akik nemzetközi magánjogi esetekkel foglalkoztak, folyamatosan fejlesztették tudásukat, mégis rengeteg probléma adódott a gyakorlatban a külföldi jog alkalmazása körében. A legáltalánosabb, hogy egyszerûen nem alkalmazták a külföldi jogot, vagy elferdítették a felek szándékát, de általános gyakorlat volt az is, hogy indokolás és elemzés nélkül írtak ítéletet. A Legfõbb Népbíróság észlelte ezt a problémát és különbözõ intézkedéseket tett. Például az ítéletek nyilvánossága és hozzáférhetõsége érdekében létrehoztak egy weboldalt 2001-ben, amelyen közzé tettek minden, nemzetközi elemet tartalmazó kereskedelmi és tengeri jogvitát. 2001 és 2004 között ezen az oldalon több mint száz, nemzetközi elemet tartalmazó kereskedelmi jogeset ítéletét tettek közzé és 307 nemzetközi elemet tartalmazó tengeri kereskedelmi jogi ügyet.38 Mindez a joggyakorlat egységessé válását és szakmai értelemben vett megerõsítését célozta. Ugyanakkor egyre nyilvánvalóbbá vált az egységes törvény hiánya. A kínai jogirodalom képviselõi bizonyos szintû jogbiztonságot és jogi kiszámíthatóságot, másrészrõl pedig a szükséges rugalmasságot és alkalmazkodóképességet várták el az új törvénytõl. Többek álláspontja szerint a nemzetközi ösztönzõk által is hajtott modern, tudományos és eredményes kínai nemzetközi magánjogi kodifikáció kétségtelenül elõmozdítja a Kína és más országok közötti eltérõ jogi rend-
2013. JÚLIUS–AUGUSZTUS
szerek harmonizációját. Így a kínai jogtudósok és különbözõ egyetemi kutatómûhelyek indítványozták publikációikban, konferenciákon a kodifikációt, amelyet végül „meghallott” a kormányzat. Különbözõ tervezetek születtek az egyetemek tanszékein39 egy egységes nemzetközi magánjogi törvénykönyvrõl, amely valamennyi kollíziós normát egy helyen szabályoz.40 5.3. A kodifikáció menete 1994-ben a Chinese Society of Private International Law (a Kínai Tudományos Akadémia nemzetközi magánjoggal foglalkozó szervezete) kidolgozott egy szövegtervezetet „Model Law of Private International Law of the PRC” címmel, amely könyv alakban is megjelent 2000-ben kínai és angol nyelven a „Beijing Law Press” címû kiadványban.41 A Népi Kongresszus azonban túl általánosnak találta, megítélése szerint a tervezet a külföldi jog alkalmazásának túlságosan tág teret enged, így azt nem támogatta. Törvényjavaslat a témában csak 2002-ben született, amely a Polgári Törvénykönyv kilencedik könyveként terjesztette elõ a szöveget.42 A tervezetet a Max Planc intézet munkatársaival is megvitatta az illetékes kínai bizottság Yao Hong asszony vezetésével. 2008-ban a Népi Kongresszus bizottságot állított fel a kodifikációs munkára, amely bizottság más jogszabályok mellett a nemzetközi magánjogi törvény tervezetét is kidolgozta. Egyúttal döntött a Népi Kongresszus arról is, hogy a 2008-2013-as jogalkotási periódusban kell elfogadni az új kódexet. A bizottság elõször azt döntötte el, hogy nem a
JOGTUDOMÁNYI
KÖZLÖNY
házasságkötés helyének jogát rendelte alkalmazni, nem tett ugyanakkor különbséget az alaki és anyagi jogi érvényesség között.35 Az, hogy a nemzetközi magánjogi szabályok egy része ellentmondásos volt, elsõsorban a széttagolt elhelyezésbõl adódott, de gyakran a törvények szövegével ellentétes Magyarázat-ok vezettek erre az eredményre. Általánosan megállapíthatjuk, hogy napjaink kínai nemzetközi magánjogában a következetes jogalkotási technika hiánya is gyakori probléma. Elvileg az egységes joggyakorlatot szolgálnák a Magyarázat-ok, valójában arra vezetnek, hogy a fõ kapcsoló elvek vonatkozásában is bizonytalanná teszik az eljáró bíróságokat. Nem csupán a nemzetközi magánjog vonatkozásában, hanem általánosságban kellene „rendbe tenni” a Magyarázat-ok jogi természetét, jogforrási jellegét, viszonyukat az egyes jogszabályokhoz. Úgy tûnik, mintha hatásköri zavar – vagy talán helyesebb hatalmi ágak közötti átfedésnek hívni – van a Népi Kongresszus és a Legfõbb Népbíróság között, amelynek rendezését inkább elodázzák. Ameddig ezt a kérdést nem sikerül megoldani, a zavaros helyzet továbbra is fennáll majd, tekintettel arra, hogy a Legfõbb Népbíróság elõbb-utóbb az új törvényhez is fûz majd Magyarázat-ot. A kodifikáció további indoka volt, hogy más államok is modernizálták nemzetközi magánjogi törvényeiket, hogy azok jobban megfeleljenek a kereskedelem igényeinek és a megváltozott életviszonyoknak.36 Kína WTO tagsága37 is azzal a hatással járt, hogy a szabályozást az egyre bõvülõ nemzetközi kereskedelmi igényekhez kellett igazítani.
SZEMLE
35 36 37 38 39
Weizuo: i. m. 8. Pl: Belgium 2004, Japán 2006, Törökország 2007. 2001-tõl. Huang–Du: i. m. 255. pl.: Prof. Li Shuangyuan tervezete, Prof. Zhao Xianglin tervezete, Prof. Qu Guangqing tervezete, Prof. Chen Xiaoyun, stb. Lásd: Weizuo: i. m. 11. 40 Pißler, Knut, Benjamin: Das neue Internationale Privatrecht der Volksrepublik China: Nach den Steinen tastend den Fluss überqueren. Rabels Zeitschrift, Band 76. 2012. Heft 1. 5. 41 He: i. m. 56.
NAGY: ÚJ NEMZETKÖZI MAGÁNJOGI TÖRVÉNY KÍNÁBAN
Polgári Törvénykönyv részeként, hanem önálló törvényben kell szabályozni a nemzetközi magánjogi viszonyokat. Kérdéses volt ugyanakkor, hogy a joghatósági szabályok és a jogsegéllyel összefüggõ kérdések is ebbe a törvénybe kerüljenek-e. Ebbõl a szempontból háromféle lehetõség állt a kínai jogalkotó elõtt: – a külföldi elemmel rendelkezõ polgári és kereskedelmi ügyeket (kizárólag a kollíziós normák) szabályozza egy törvényben, hasonlóan a japán kódexhez, – a kollíziós szabályok mellett joghatósági szabályok és a külföldi ítéletek elismeréseinek szabályai is benne lesznek, hasonlóan a belga kódexhez, – vagy a koreai kódexhez hasonlóan a kollíziós szabályok mellett csak joghatósági szabályokat fog tartalmazni. A Népi Kongresszus az elsõ változatot támogatta. Így az 1918-as törvényhez hasonlóan, japán minta alapján született meg az új kínai Nemzetközi Magánjogi törvény, amely kizárólag kollíziós szabályokat tartalmaz, eljárásjogi jellegûeket nem. A joghatósági szabályok továbbra is az 1991-ben elfogadott Polgári Eljárásjogi törvényben vannak, amelyet 2007-ben átfogóan módosítottak. Egyes kínai jogtudósok ugyanakkor továbbra is azt remélték, hogy a joghatósági kérdések és a külföldi határozatok elismerése és a jogsegély szabályai is bekerülnek majd a kódexbe és egységes lesz a szabályozás.43 A javaslat végül 2010-ben került a Népi Kongresszus elé. Az elfogadás elõtt bírák, hivatalnokok, kormányzati szervek és az Akadémia osztotta meg álláspontját a szövegrõl. Az ilyen módon véglegesített
gi törvénnyel ütközne, a kódexet kell alkalmazni.48 6.2. A legszorosabb kapcsolat elve
6. Az új törvény általános rendelkezései 6.1. A törvény hatálya Ahogyan azt már említettük, a törvény csak kollíziós szabályozást tartalmaz, joghatósági kérdésekkel vagy a külföldi ítéletek elismerésével és végrehajtásával nem foglalkozik. A törvény 8 fejezetbõl45 és 52 §-ból áll. Az általános részben a törvény célja mellett rendelkezik a „jogok és törvényes érdekek védelmérõl”, amit a széleskörûen kiterjesztett jogválasztással, valamint a gyengébb felet védõ elõírásokkal valósítanak meg az indokolás szerint.46 A törvény azonban nem mondja meg, mikor van külföldi elem a tényállásban, csak annyit mond, hogy külföldi elem esetén azt alkalmazni kell. Ezt csak a Legfõbb Népbíróság 1988-as Magyarázat-a fejti ki bõvebben: ha egyik, vagy mindkét fél külföldi vagy hontalan, vagy a tényállás külföldön valósult meg, vagy a jogi tények keletkezése, megváltozása a magánjogi jogokat és kötelezettségeket érintõen külföldön történt.47 A fejezet tartalmazza még a lex specialis szabályát is, melynek megfelelõen az indokolás szerint a Tengeri Jogi törvény vagy a Csekk- és Váltótörvény mint speciális jogszabály megelõzik a kódexet. A kódex és más, magánjogi kérdéseket szabályozó törvények viszonyát a kiegészítõ rendelkezésekben is érinti a jogalkotó: amennyiben korábban kiadott joggal, így a Magánjog Általános Elveirõl szóló törvénnyel és az Öröklési Jo-
A törvény 2. §-a általános gyûjtõszabályként nevezi meg a legszorosabb kapcsolat elvét. Vagyis azt a jogot kell alkalmazni, amely a legszorosabb kapcsolatban áll a kérdéses nemzetközi magánjogi problémával, amennyiben arra a kódex vagy más nemzetközi magánjogi törvény nem tartalmaz eltérõ elõírást.49 Ezt a klauzulát az törvény kommentárja szerint akkor is alkalmazni lehet, ha a tényállást nem lehet egyik kollíziós norma alá sem rendelni.50 Példaként említi a kommentár, amikor a házas feleknek nincs közös tartózkodási helye, sem közös személyes joga. A „legszorosabb kapcsolat” mibenlétét sem adja meg a kódex. A bírói gyakorlat és a törvény kommentárja szerint széleskörû vizsgálat szükséges ennek megállapításához, egyrészt a felek vonatkozásában, mennyiben köthetõ a jog adott területhez jogpolitikailag, másrészt figyelembe kell venni az igazságosságot és arányosságot is az eset öszszes körülménye alapján.51 6.3. A külföldi jog alkalmazására vonatkozó szabályok A külföldi jog alkalmazása során a kínai jog feltétlen érvényesülést kívánó normáit be kell tartani a törvény 4. §-a értelmében. A kódex azonban nem tartalmazza, melyek ezek a normák (lásd a kérdéshez a Legfõbb Népbíróságról szóló részt). A jogirodalom szerint azokat kell feltétlen érvényesülést kívánó normának tekinteni, amelyek állami vagy társadalmi érdekekbe
KÖZLÖNY
Pißler: i. m. (40. jegyzet) 5. Pißler: i. m. (40. jegyzet) 14. Pißler: i. m. (40. jegyzet) 6. Általános rész, Jogalanyok, Családjog, Öröklési jog, Dologi jog, Kötelmi jog, Szellemi alkotások joga, Kiegészítõ rendelkezések. Pißler: i. m. (40. jegyzet) 7. Pißler: i. m. (40. jegyzet) 8. 51. §. Pißler: i. m. (40. jegyzet) 8. Pißler: i. m. (40. jegyzet) 9. Pißler: i. m. (40. jegyzet) 9.
JOGTUDOMÁNYI
42 43 44 45 46 47 48 49 50 51
szöveget az interneten is közzétették, majd októberben került sor az elfogadásra.44
395
396
JOGTUDOMÁNYI
KÖZLÖNY
ütköznek.52 Példaként a fogyasztóvédelmi, kartelljogi vagy a deviza szabályokat említik. Az 5. § rendelkezik a közrendrõl. Ennek megfelelõen nem alkalmazható az a külföldi jog, amely a Kínai Népköztársaság általános érdekeit károsítaná. A Legfõbb Népbíróság Magyarázat-a (2007) alapján ilyen esetekben kisegítõ jogként a kínai jogot kell alkalmazni, a kódex azonban errõl nem rendelkezik. A törvény azt az esetet is szabályozza, ha külföldi államban területi alapon más-más jog érvényesül. Ebben az esetben azt a jogot kell alkalmazni, amelyikkel a legszorosabb a kapcsolat.53 Vagyis a legszorosabb kapcsolat elve itt is érvényesül. A minõsítésre a lex forit rendeli alkalmazni a törvény.54 Érdekesség, hogy a törvény szóhasználata is „lex fori”-ként55 határozza meg az alkalmazandó jogot, ami nemzetközi magánjogi törvényekben nem szokás, inkább a jogirodalom vagy a tankönyvek használják ezt a kifejezést.56 További érdekessége a kódexnek, hogy elutasítja a vissza- és továbbutalást.57 Ahogyan a kínai bíróságok nemzetközi magánjogi gyakorlatát elemeztük, általánosságban megállapítottuk, hogy elõszeretettel alkalmazzák a kínai jogot. Így érthetetlen, miért nem engedi a „hazafelé törekvést” a jogalkotó azáltal, hogy megengedi az anyagi jogszabályokra történõ visszautalást. Valószínûleg ezt a szabályt meg fogja haladni a bírói gyakorlat és a visszautalást elõsze-
52 53 54 55 56 57 58 59 60 61 62 63 64
SZEMLE
retettel alkalmazzák majd a bíróságok. A külföldi jog tartalmának megállapítása tekintetében alapvetõen a iura novit curia elvet követi a kódex, amikor 10. §-ban az eljáró bíróság kötelezettségévé teszi a külföldi jog tartalmának megállapítását. Abban az esetben azonban, amikor a felek jogot választottak, kötelezettségük annak tartalmát „rendelkezésre bocsátani”.58 Mindez felveti a kérdést, hogy az a külföldi jog, amit bizonyítani kell a feleknek, vajon egyenértékû-e azzal a (tipikusan belföldi) joggal, amit hivatalból alkalmaz a bíró? Egyes jogirodalmi álláspont szerint59 a gyakorlat egyszerûen úgy mûködik, hogy ha a felek nem tudják bizonyítani a külföldi jog tartalmát, akkor a bíró a kínai jogot alkalmazza. Mások60 szerint kettõsség figyelhetõ meg a külföldi jog alkalmazása szempontjából: jogválasztás esetén a külföldi jogot ténynek, a kapcsoló elvek alkalmazása során alkalmazva jognak tekintik.61 A Legfõbb Népbíróság a problémára reagálva még 2006-ban arra ösztönözte az alsóbb szintû bíróságokat, hogy az internet útján tájékozódjanak a külföldi jog tartalmáról. A feleken túlmenõen támaszkodhatnak szakértõkre, különbözõ szolgáltató irodákra, nemzetközi szervezetekre, amelyek az interneten teszik közzé a releváns külföldi jogi szabályozást vagy gyakorlatot. Másodsorban figyelembe lehet venni jogtudósok írásait, javaslatait és véleményét, amennyiben azok a keresett jogforrásra vo-
2013. JÚLIUS–AUGUSZTUS
natkoznak. Internetes forrást elõször a Shanghai-i Elsõfokú Népbíróság alkalmazott a Zhao v. Jiang et al. ügyben,62 melyben Delaware állam jogát kellett alkalmazni, tekintettel arra, hogy az alperes részvényesének ez volt a személyes joga. A bíróság végül letöltötte a „General Corporation Law of Delaware”-t az állam hivatalos (kormányzati) honlapjáról és ez alapján döntette el az ügyet.63 A törvény nem szabályozza a csalárd kapcsolást. Ez egyrészt meglepõ, mivel az európai kódexek tipikusan rendelkeznek róla. Másrészt a széles körû jogválasztás lehetõsége nem ad okot az alkalmazandó jog kikerülésének ilyen technikájára, ha pedig a közrendi szabály vagy a feltétlen érvényesülést kívánó normák kikerülése a felek célja, azokat a kérdéseket a 4. és 5.§. rendezi.
7. Jogválasztás A jogválasztást általában a különös részben, a szerzõdésekre alkalmazandó jog témakörében szoktuk tárgyalni. Az új kínai Nemzetközi Magánjogi törvény egyik jellegzetessége, hogy a 3. §. tartalmazza a jogválasztásra vonatkozó rendelkezést, vagyis általános részi jogintézménnyé tette azt a jogalkotó. A jogválasztást olyan széles körben engedi meg a kódex,64 hogy az messze túlmutat a szerzõdési jogon, ezért itt, az általános részben és nem a kötelmi jogban szabályozza. A jogválasztásnak azonban kifejezettnek
Pißler: i. m. (40. jegyzet) 11. 6.§. 8. §. A közös megegyezés hiányában történõ válás esetén ugyancsak a „lex fori” kapcsoló elvét tartalmazza a törvény (27. §). Fordítás: Knut Benjamin Pißler. 9. §. Pißler: i. m. (40. jegyzet) 14, aki megjegyzi, hogy a kínai eredeti szöveg alapján nem állapítható meg, mennyiben jelent mindez eljárásjogi értelemben vett bizonyítási kötelezettséget. Xiangquan Qi-t idézi Pißler: i. m. (40. jegyzet) 14. Cammerer, Claus: Das reformierte Internationale Privatrecht der Volksrepublik China. Recht der Internationalen Wirtschaft. 2011. 4. 233. Pißler: i. m. (40. jegyzet) 14. www.chinacourt.org/public/detail.php?id.=192136 (2013. 01. 05.). Huang, Jin–Song, Lianbin–Li, Quingming–Long, Weidi: Chinese Judicial Practice in Private International Law: 2006. Chinese Journal of International Law. 2009. Vol. 8. No. 3. 738. Az alábbi területeken megengedett a jogválasztás: képviselet (16. §), vagyonkezelés (17. §), választottbíráskodás (18. §), közös megegyezéses válás (26.§), ingó dolgokkal kapcsolatos jogviszonyok (37. §), ideértve a res in transitu-t is (38. §), szerzõdések (41. §), szerzõdésen kívüli károkozás (44. §), jogalap nélküli gazdagodás és megbízás nélküli ügyvitel (47. §), szellemi tulajdonjog (49. §).
NAGY: ÚJ NEMZETKÖZI MAGÁNJOGI TÖRVÉNY KÍNÁBAN
kell lenni, a hallgatólagos jogválasztást a kódex nem engedi meg. Ugyanakkor a Legfõbb Népbíróság 2007-es Magyarázat-a a ráutaló magatartással történõ jogválasztást lehetõvé teszi, amennyiben a felek cselekményei egyértelmûek és valamely állam vagy terület jogának választása megállapítható, valamint az adott jogban nincs az alkalmazást tiltó szabály. A Magyarázat szerint a jogválasztás nem csak konkrét állami jogra terjed ki, hanem nemzetközi szervezetek által kidolgozott szabályokra is.65 Joggal merül fel a kérdés: vajon mi indokolja a jogválasztás rendkívül széleskörû alkalmazási lehetõséget? A kínai jogirodalom erre nem ad választ, az ismertetett jogtudósok természetesnek veszik, hogy széleskörûen lehet jogot választani és gyakorlatilag nem foglalkoznak vele. Ugyanakkor azt is láttuk, hogy a választott jog tartalmát általában a félnek kell bizonyítani, sikertelensége esetén a lex forit alkalmazza a bíróság. Vagyis csak látszólagos a privátautonómia széleskörû alkalmazása, a gyakorlatban – ahogyan a statisztikai adatokból láttuk – a kínai jog kerül alkalmazásra.
irányadó, amennyiben valaki több állam állampolgára. Szokásos tartózkodási hely hiányában a személyes jog annak az államnak a joga, amellyel a személy kapcsolata a legszorosabb. Ugyanez a szabály vonatkozik a hontalanokra és azokra is, akiknek állampolgárságát nem lehet megállapítani.66 A korábbi szabályozás nem volt egyértelmû, keveredett a lakóhely és a szokásos tartózkodási hely fogalma. A Legfõbb Népbíróság Magyarázat-a (2007) szerint az a hely volt „szokásos tartózkodási hely”-nek tekinthetõ, ahol a polgár legalább egy évig életvitelszerûen tartózkodott.67 A fogalom tartalma az új törvényben sincs pontosan megmagyarázva, így megint csak nem világos, mit is kell pontosan érteni alatta. Megjegyzést érdemel az is, hogy a lakóhely jogának elve szinte teljesen háttérbe szorul a törvényben, kiegészítõ elvként sem jelenik meg. A jogi személyek honosságára a bejegyzés elve az irányadó, amennyiben valóban ebben az államban (ahol bejegyezték õket) mûködnek.68 Ha az ügyintézés helye ezzel nem esik egybe, az ügyintézés helyének joga is alkalmazható. 8.2. Öröklési jog és dologi jog
8. A különös rész egyes szabályai Jelen tanulmány keretei nem elégségesek ahhoz, hogy a különös rész valamennyi jogintézményét végig elemezzük. A legfontosabb kapcsoló elveket ismertetjük a jogirodalom egyes képviselõinek álláspontjával, kommentárjával. 8.1. A személyes jog A személyes jog vonatkozásában a szokásos tartózkodási hely joga az
8.3. Kötelmi jogi szabályok A kódex 41.§-a lehetõvé teszi a szerzõdési jog területén is a jogválasztást. A szabályozás szûkszavú, sem módjáról, sem határidejérõl nem rendelkezik. A jogirodalom szerint addig lehet jogot választani, amíg az elsõ fokú bíróság a bizonyítási eljárást be nem fejezi. Elvileg bármilyen jogi elõírást választani lehet, a jogirodalom azonban bizonytalan a nemzetközi szokásjog választhatósága kérdésében.71 Korlátozások a fogyasztói szerzõdések és a munkaszerzõdések vonatkozásában vannak. Jogválasztás hiányában a jellemzõ szolgáltatás kötelezettjének szokásos tartózkodási helye vagy az a másik jog irányadó, amellyel a szerzõdés a legszorosabb kapcsolatban áll.72 A jogirodalom szerint tartalmát tekintve ez utóbbi megfelel a jellemzõ szolgáltatás teljesítési helyének, kivéve, ha a szerzõdés valamely más állam jogával nyilvánvalóan szorosabb kapcsolatban áll. A Legfõbb Népbíróság 2007-es Magyarázatá-ban szerzõdéstípusok szerint állapította meg a kapcsoló elveket, alapvetõen a jellemzõ szolgáltatás elve alapján, amely túlnyomó részben annak az államnak a jogát jelentette, ahol a felek „központja” található, vagy ahol a nem pénzbeli szolgáltatást teljesíteni kell.73
KÖZLÖNY
Pißler: i. m. (40. jegyzet) 10. 19. § Pißler: i. m. (40. jegyzet) 16. 14.§ 31 §. 37. §. Pißler: i. m. (40. jegyzet) 32. 41. § (2). Pißler: i. m. (40. jegyzet) 33.
jogválasztásra van lehetõség,70 ennek hiányában a dologi jogi joghatás kiváltásának helyén és idején alkalmazandó jog az irányadó. Szállítás alatt lévõ dolgokra is lehet jogot választani, ennek hiányában a célállomás joga az irányadó. Ingatlanok esetén értelemszerûen a lex rei sitae-t kell alkalmazni.
JOGTUDOMÁNYI
65 66 67 68 69 70 71 72 73
Az öröklési jogban a hagyaték feldarabolásának elvét követi az új kódex, ingó dolgokra az örökhagyó halálakori szokásos tartózkodási helyének joga irányadó, ingatlanokra a fekvés helye szerinti jog.69 A szokásos tartózkodási hely kapcsoló elve itt is megjelenik, általánosságban elmondhatjuk, hogy az új törvény elõszeretettel alkalmazza. A dologi jog területén az ingóságok vonatkozásában széles körû
397
398
Szerzõdésen kívüli károkozás esetén a jogsértõ cselekmény helye szerinti jogot kell alkalmazni, de ha közös szokásos tartózkodási helyük van a feleknek, akkor ennek joga irányadó. A felek a jogsértés után jogot választhatnak.74 A törvény rendelkezést tartalmaz a termékfelelõsségre is, amit a fogyasztói szerzõdésekhez hasonlóan a fogyasztó (károsult) szokásos tartózkodási helyének joga alá rendel.75
9. A törvény kritikája 9.1. Általános megjegyzések
hatással volt a kódexre, valamint a Kínai Népköztársaság által megkötött nemzetközi szerzõdések is. Természetesen a korábbi, nemzetközi magánjogi tartalommal bíró törvények egyes rendelkezései is megjelennek benne, mint például a Kínai Népköztársaság Magánjogának Általános Elveirõl szóló törvény elõírásai.77 Bár viszonylag hosszas elõkészítés után fogadta el a Népi Kongresszus a törvényt, mégis csupán két (formális) vitát folytatott le róla. A szöveg elõkészítése kizárólag az elõkészítõ bizottságokban és a külföldi szakértõkkel folytatott egyeztetések alatt történt, érdemi módosító indítványok, vagy valódi, részletes vita nem folyt róla.78 Ahogyan arra már többször rámutattunk, a jogalkotó elmulasztotta rendezni az új kódex viszonyát a Legfõbb Népbíróság Magyarázatai-val, amit feltétlenül rendezni kell a bizonytalan joggyakorlat elkerülése érdekében. A kínai jogirodalom mindeddig csak keveset foglalkozott az új törvénnyel, leginkább csak az világos, miben nem értenek egyet a jogtudósok. Ilyen kérdés például a szokásos tartózkodási hely fogalmának tartalma, vagy a fent ismertetett, egyes jogválasztáshoz kapcsolódó kérdések.79 9.2. Klasszikus jogintézmények új megvilágításban A kódex a megszokottnál nagyobb hangsúlyt helyez a szokásos tartózkodási hely kapcsoló elvére, akár úgy is, hogy a felek közös tartózkodási helyét nevezi meg kap-
JOGTUDOMÁNYI
KÖZLÖNY
Az új kínai nemzetközi magánjogi törvény jellegét tekintve különbözõ jogrendszerek hatását mutatja és egyfajta „multinacionalitás” érezhetõ rajta. A szokásos tartózkodási hely jogának elõtérbe kerülése, a jogválasztás szabályozása, a fogyasztói szerzõdések és a munkaszerzõdés speciális szabályai egyes jogtudósok szerint76 az Európai Unió Róma I. és Róma II. rendeleteinek hatását bizonyítja. A kódex ugyanakkor nagyon szûkszavú, lényegre törõ, majdnem hogy vázlatos szabályokat tartalmaz, amely széleskörû bírói mérlegelést, rugalmasságot, méltányosságot tesz lehetõvé, ugyanakkor lényeges kérdéseket nem szabályoz vagy a szabályozás konkrét tartalma nem egyértelmû, ami bizonytalanságokhoz vezet. A Legfõbb Népbíróság joggyakorlata (Magyarázat-ok) is jelentõs
SZEMLE
74 75 76 77 78 79 80 81
44. §. 45. §. He: i. m. 54. és köv. He: i. m. 57. Pißler: i. m. (40. jegyzet) 37. Pißler: i. m. (40. jegyzet) 37. Pißler: i. m. (40. jegyzet) 40. Jin Huang-ot és Rujiao Jiang-ot idézi Pißler: i. m. (40. jegyzet) 41.
2013. JÚLIUS–AUGUSZTUS
csoló elvként. A lakóhely joga mint kapcsoló elv meg sem jelenik a törvényben. Valójában a jogválasztás kiemelkedõen széleskörû szabályozása a törvény legnagyobb újdonsága, amikor hihetetlenül nagy teret enged a privátautonómiának a jogalkotó, általános részi jogintézményként szabályozva és mintegy alapelvvé emelve. Érdekes ugyanakkor, hogy csak a kifejezett jogválasztást ismeri el a kódex, ami érthetetlen, a korábbi bírói gyakorlattal ellentétes és jogirodalmi álláspont szerint jogalkotói gyakorlatlanságot tükröz.80 A dologi jog területén alkalmazott jogválasztás sértheti harmadik személyek jogát, akik a jogválasztás tényérõl nem tudnak. A visszautalás kizárása nehéz helyzetbe hozza a kínai jogalkalmazókat, akik elõszeretettel alkalmazzák a kínai jogot minden lehetséges szituációban. Valószínûleg a gyakorlat „meghaladja” majd ezt a szabályt és lehetõvé teszi a visszautalást, ha annak eredményeképpen a kínai anyagi jogot lehet alkalmazni. A renvoi kizártságát a jogirodalom szerint a jogalkotói szuverenitás megtartásának eszméje, költséghatékonysági meggondolások és a jogbiztonság követelménye indokolhatta.81 Néhány év múlva érdekes lesz megvizsgálni, vajon hogyan reagált a bírói gyakorlat, különösen a Legfõbb Népbíróság az új törvényre, rendezték-e a Magyarázat-ok viszonyát az új törvénnyel. Valószínûleg újabb Magyarázat fogja eldönteni ezt a kérdést.
GALÁNTAI: LEX BAIUVARIORUM – A BAJOROK TÖRVÉNYE
399
JOGIRODALOM–JOGÉLET GALÁNTAI ERZSÉBET PhD egyetemi docens Szegedi Tudományegyetem (Szeged)
Lex Baiuvariorum – A bajorok törvénye*
A Lex Baiuvariorum, a VIII. századi bajor törvénykönyv bilingvis, kommentált és kísérõtanulmánnyal ellátott (magyar nyelven elsõ alkalommal megjelent) fordítását, Nótári Tamás jogász-filológus munkáját vehette kézbe az olvasó a közelmúltban a szegedi Lectum Kiadó gondozásában. Az alábbiakban a kísérõ tanulmány egy, elsõdlegesen a filológus érdeklõdésére számot tartó részén, nevezetesen a törvény Prologusán ismertetjük Nótári munkamódszerét, amely végigvonul a köteten. A Prologus elsõ részében a – Nótári feltételezése szerint egyházi – szerzõ a törvényalkotás kezdeteirõl beszél, méghozzá a kezdetektõl. Elõször megemlíti a Mózes által az Ószövetségben lejegyzett törvényeket,1 majd a Pelopponésos mondabeli uralkodója, az Argosban a
* 1 2 3 4
5
Fordította, jegyzetekkel ellátta, az elõszót és a kísérõ tanulmányt írta: Nótári Tamás. Szeged, Lectum Kiadó, 2011. 266. Moyses gentis Herbreae primus omnium divinas leges sacris litteris explicavit. Phoroneus rex Graecis primus leges iudiciaque constituit. Mercurius Trismegistus primus leges Aegyptiis tradidit. Solon primus leges Atheniensibus edidit. Licurgus primus Lacedemoniis iura ex Apollinis auctoritate confinxit. Numa Pompilius, qui Romulum successit in regno, primus leges Romanis edidit. Deinde cum populus seditiosus magistratos ferre non possit, decem viros legibus scribendis congregavit, qui leges ex libris Salamonis in Latinum sermonem translatas XII tabulis exposuerunt. Fuerunt autem hii: Appius Claudius, Genutius, Veterius, Iulius, Manilius, Sulpitius, Sectius, Curatius, Romelius, Postumius. Hii decem viri legum conscribendarum electi sunt. Leges autem redigere in libris primus consul Pompeius instituere voluit, sed non perseveravit obtrectatorum metu; deinde Caesar coepit id facere, sed ante interfectus. Paulatim autem antiquae leges vetustatem atque incuriam exsoluerunt; quarum esti nullus iam usus est, notita tamen necessaria videtur. Leges novae a Constantino ceperunt caesare et reliquis succedentibus, erantque permixtae et inordinatae. Postea Theodosius minor Augustus ad similitudinem Gregoriani et Hermogeniani codicem factum constitutionum a Constantini temporibus sub proprio cuiusque imperatoris titulo disposuit, quem a suo nomine Theodosianum vocavit. Isid. Etym. 5, 1. Moyses gentis Hebraicae primus omnium divinas leges sacris litteris explicavit. Phoroneus rex Graecis primus leges iudiciaque constituit. Mercurius Trismegistus primus leges Aegyptiis tradidit. Solon primus leges Atheniensibus dedit. Lycurgus primus Lacedaemoniis iura ex Apollinis auctoritate confinxit. Numa Pompilius, qui Romulo successit in regno, primus leges Romanis edidit; deinde cum populus seditiosos magistratus ferre non posset, Decemviros legibus scribendis creavit, qui leges ex libris Solonis in Latinum sermonem translatas duodecim tabulis exposuerunt. Fuerunt autem hi: Appius Claudius, Genucius, Veterius, Iulius, Manlius, Sulpicius, Sextius, Curatius, Romilius, Postumius. Hi Decemviri legum conscribendarum electi sunt. Leges autem redigere in libris primus consul Pompeius instituere voluit, sed non perseveravit obtrectatorum metu. Deinde Caesar coepit id facere, sed ante interfectus est. Paulatim autem antiquae leges vetustate atque incuria exoleverunt, quarum etsi nullus iam usus est, notitia tamen necessaria videtur. Novae a Constantino Caesare coeperunt et reliquis succedentibus, erantque permixtae et inordinatae. Postea Theodosius minor Augustus ad similitudinem Gregoriani et Hermogeniani codicem factum constitutionum a Constantini temporibus sub proprio cuiusque imperatoris titulo disposuit, quem a suo nomine Theodosianum vocavit. Deinde unaquaque gens propriam sibi ex consuetudine elegerunt legem. Longa enim consuetudo pro lege habetur.
KÖZLÖNY
7
fikációs kísérleteit, majd a császári rendeletalkotásra rátérve kiemeli a 291-es Codex Gregorianust, a 295-ös Codex Hermogenianust és a 439-ben hatáylba lépett Codex Theodosianust.5 Ki kell emelnünk, hogy a Lex Baiuvariorum megalkotója a Prologus e részében úgyszólván szóról szóra követi Sevillai Isidorus Etymologiae címû mûvének vonatkozó passzusát.6 A Prologus második részében a törvény szerzõje ezt követõen filológiai forrásbázisát tekintve is érdekes jogelméleti fejtegetésbe kezd. Kifejti, hogy a hosszú ideje fennálló szokásjog törvénynek minõsül.7 E szöveghelyen a szerzõ Iustinianus császár törvénymûvének, a Digestának szöveghelyeire asszociál (1, 3, 32. 1; 1, 3, 33), azonban korántsem biztos, hogy ezen átfedés elsõdleges forráshasználaton alapul, lehetséges, hogy itt is Isidorus közvetítésével kell számolni. Ezt követõen a szerzõ rámutat az írott és az íratlan törvény közti különbségre, valamint (nép)etimológiával a lex szót a legere (olvasni) igébõl vezeti le, mintegy érzékeltetve, hogy az írott jog az íratlanhoz képest történetileg másodlagos, majd rátér a szokásjog
JOGTUDOMÁNYI
6
Héra-kultuszt meghonosító Phoroneus (Aigialaos testvére) törvényeirõl, illetve az egyiptomi Thot és a görög Hermés egyesítésébõl alkotott istenalak, Hermés Trismegistos – neve jelentése: háromszor magasztos Hermés, latinul Mercurius ter Maximus – törvényeinek szentel egy-egy rövid mondatot.2 Ezt követõen a szerzõ megemlíti az athéni Solónt, a hét görög bölcs egyikét, valamint a spártai Lykurgost mint törvényalkotót,3 hogy utána rátérjen a római törvényalkotás folyamatára. Elsõ római törvényalkotóként Róma második királyát, Numa Pompiliust nevezi meg – ennek kapcsán megjegyzendõ, hogy az ún. leges regiae, amelyeket állítólag Papirius pontifex gyûjtetett össze, eredeti formájukban nem maradtak fenn. Ezt követõen rátér a decemviri legibus scribundisra, vagyis a XII táblás törvényt összeállító magistratusokra, akik állítás szerint Solón – a szöveghagyomány itt nyilvánvalóan romlott, amint erre Nótári is felhívja a figyelmet, hiszen a textus Salamon nevét tartalmazza – törvényeibõl merítettek.4 A törvény Prologusa megemlíti továbbá Pompeius és Caesar – állítólagos – kodi-
400
(consuetudo) mibenlétének fejtegetésére.8 Ahogy magyarázatában Nótári is kiemeli, e rész is jelentõs átfedést mutat az isidorusi Etymologiaevel.9 A Prologus harmadik része tartalmaz egy igen konkrét, a Lex Baiuvariorum megalkotásának állítólagos folyamatát leíró elbeszélést. Ezek szerint Theuderich frank király chalons-i tartózkodása idején a törvényekben jártas férfiakból álló testületet állított fel, hogy az uralma alatt álló frankok, alemannok és bajorok jogát az egyes népek szokásjogának megfelelõen feljegyezzék a pogány elemeket kigyomlálva azokat keresztények elemekkel helyettesítve. Ezt a törvények Childebert és Chlothar által végrehajtatott törvényi javítások követték, majd a Dagobert király által megbízott tanácsadók, Claudius, Chadoindus, Magnus és Agilulfus közremûködésével került sor a hatályosított anyag kihirdetésére.10 A Prologus egy általános intelemmel zárul, amely szerint a törvényeket azért alkották meg, hogy az emberi elvetemültségnek gátat szabjanak, és védelmet biztosítsanak az „ártatlanoknak”, vagyis a jogkövetõ alattvalóknak.11 Nótári sorra veszi a szakirodalomban mérvadó véleményeket, amelyeket az elmúlt másfél évszázad kutatói a Prologus elbeszélése kapcsán megfogalmaztak. Így pél-
8 9
JOGTUDOMÁNYI
KÖZLÖNY
10
11 12 13 14 15
JOGIRODALOM–JOGÉLET
dául Krusch szerint a Prologus egyértelmû hamisítvány abban az értelemben, hogy késõbbi frank igényeket legitimál az eseményeket visszavetítve Chlodwig és utódai korára.12 Franz Beyerle ezzel teljességgel ellentétes nézetet fogalmazott meg: szerinte a Prologus 656 elõtt keletkezett, vagyis még I. Dagobert király életében – ezen álláspontját azzal igazolja, hogy a Prologusban említett uralkodók közül I. Dagobert mint élõ uralkodó kapta meg a gloriosissimus jelzõt.13 Meyer szerint a Prologus történeti része „eredeti”, vagyis a VII. században született, s az isidorusi gondolatok csak késõbb nyertek felvételt a Prologus szövegébe.14 Nótári véleménye ennek kapcsán a következõkben foglalható össze. Megállapítja, hogy a Prologus bizonyos részei a történeti valóságot tükrözik: itt utal a II. Childebert és II. Chlothar alatt lezajlott törvényhozásra, az 596-os directióra, az 584/628-as praeceptióra és a 614-es edictumra, valamint a II. Chlothar alatt született a Lex Alamannorum legõsibb változatára és az I. Dagobert korában, 633 táján keletkezett Lex Ribuariára. A Prologusban felsorolt tanácsadók közül két személyt azonosít Fredegarius Chronicája alapján: a 605ben maior domusi tisztséget betöltõ Claudiust és Chadoindust, I. Dagobert referendariusát. Agilulfus
2013. JÚLIUS–AUGUSZTUS
és Magnus személye esetében nem zárja ki ugyan a lehetõséget, hogy a két, Fredegarius által említett püspökrõl lehet szó, azonban az elõbbi esetében lehetséges, hogy a törvény pusztán egy allusiót tesz Bajorország uralkodói dinasztiája, az Agilolfingek alapítójára. Egy ponton azonban alapvetõen kétségbe vonja a Prologus valóságtartalmát, ugyanis kiemeli, hogy forrásszerûen nem támasztható alá I. Dagobert bajor területekre kiterjedõ törvényalkotása, nem is beszélve I. Theuderich bajorokra vonatkozó törvényeirõl, lévén hogy a bajorok megjelenésérõl csak Theuderich halála másfél évtizeddel adnak hírt a források, méghozzá mint nem a frank joghatóság alá tartozó néprõl. Saját datálási kísérletében elsõsorban Heinz Löwe és Peter Landau nézetéhez közelít,15 akik a törvény 737 és 743 közötti keletkezése mellett foglalnak állást. Emellett szól az a tény, hogy a törvény összeállítója a kánoni szabályok ismeretébõl és egy világosan körülhatárolt egyházi szervezetbõl indult ki, amirõl Bajorországban a püspökségek (Regensburg, Passau, Salzburg és Freising) III. Gergely és Bonifatius érsek általi 739 elõtti megalapítását megelõzõen nem beszélhetünk. A kánonjogi ismeretek – amint Nótári találóan megállapítja – kolostorokat és könyvtárakat feltételeznek, amelyek létrejöt-
Lex est constitutio scripta; mos est vetustate probata consuetudo sive lex conscripta. Nam lex legendo vocata, quia scripta est; mos est autem conuetudo longa de moribus tracta tandundem. Consuetudo autem eius quodam moribus institutum, quod pro lege suscipitur. Lex erit omne, quod iam ratione constiterit, quod disciplinam conveniet, quod saluti proficiat. Vocata autem consuetudo, quia in est usu. Vö. Isid. Etym. 5, 3. Ius generale nomen est, lex autem iuris est species. Ius autem dictum, quia iustum est. Omne autem ius legibus et moribus constat. Lex est constitutio scripta. Mos est vetustate probata consuetudo, sive lex non scripta. Nam lex a legendo vocata, quia scripta est. Mos autem longa consuetudo est de moribus tracta tantundem. Consuetudo autem est ius quoddam moribus institutum, quod pro lege suscipitur, cum deficit lex: nec differt scriptura an ratione consistat, quando et legem ratio commendet. Porro si ratione lex constat, lex erit omne iam quod ratione constiterit, dumtaxat quod religioni congruat, quod disciplinae conveniat, quod saluti proficiat. Vocata autem consuetudo, quia in communi est usu. Theodericus rex Francorum, cum esset Catalonis, elegit viros sapientes, qui in regno suo legibus antiquis eruditi erant. Ipso autem dictante iussit conscribere legem Francorum et Alamannorum et Baiowariorum unicuique genti, quae in eius potestate erant, secundum consuetudinem suam; addidit, quae addenda erant, et inprovisa et inconposita resecavit. Et quae erant secundum consuetudinem paganorum, mutavit secundum legem Christianorum. Et quicquid Theodericus rex propter vetustissimam paganorum constuetudinem emendare non potuit, post haec Hildebertus rex inchoavit, sed Clodharius rex perfecit. Haec omnia Dagobertus rex gloriosissimus per viros illustres Claudio, Chadoindo, Magno et Agilulfo renovavit, et omnia vetera legum in melius transtulit et unicuique genti scriptam tradidit, quae usque hodie perseverant. Factae sunt autem leges, ut earum metu humana coherceretur audacia tutaque sit inter probos innocentia, et in ipsis inprobis formido supplicia et refrenetur nocendi facultas. Krusch, B.: Die Lex Bajuvariorum. Berlin 1924. 259. skk. Beyerle, F.: Die süddeutschen Leges und die merowingische Gesetzgebung. Zeitschrift der Savigny-Stiftung für Rechtsgeschichte, Kanonistische Abteilung 49. 1929. 373. skk. Mayer, E.: Die oberdeutschen Volksrechte. Leipzig 1929. 80. skk. Löwe, H.: Salzburg als Zentrum literarischen Schaffens im 8. Jahrhundert. Mitteilungen der Gesellschaft für Salzburger Landeskunde 115. 1975. 99–143; Landau, P.: Die Lex Baiuvariorum. Entstehungszeit, Entstehungsort und Charakter von Bayerns ältester Rechtsund Geschichtsquelle. Bayerische Akademie der Wissenschaften, Philosophisch-Historische Klasse Sitzungsberichte 3. München 2004.
GALÁNTAI: LEX BAIUVARIORUM – A BAJOROK TÖRVÉNYE
te Bajorországban szintén 740 tájára datálható. A Lex Alamannorum erõteljes felhasználására Nótári szintén rámutat, hiszen a törvényszöveg fordításához fûzött jegyzetekben sorra veszi a párhuzamos helyeket, s ebbõl levonja a datálás kapcsán is következtetését: a jó eséllyel Lantfrid herceg utasítására 712 és 730 között megalkotott alemann törvénynek idõben meg kellett elõznie a bajort. A kolostori könyvtárakat említve Nótári választ keres a törvény megírásának helyére is. E tekintetben említi Konrad Beyerle16 nézetét, amely szerint a törvény keletkezési helye Niederalteich kolostora lehetett, valamint Isabella Fastrich-Sutty ezzel ellentétes véleményét, miszerint ekkoriban sem a frank királyi, sem a bajor hercegi udvar nem lehetett megfelelõ hely a kompilációs-kodifikációs munkára, sem pedig Niederalteich nem rendelkezett megfelelõ könyvtárral.17 Nótári elsõ felvetésként három püspöki székhelyet sorol fel mint lehetséges megírási helyet: Salzburgot, Freisingot és Regensburgot. Salzburg kapcsán – amelynek történetírásával eddigi munkáiban behatóan foglalkozott18 – megállapítja, hogy az legkorábban Virgil püspök 749-es mûködését követõen, vagy talán csak 790 után rendelkezhetett megfelelõ, jogi forrásokat
is felölelõ kolostori könyvtárral. Freising esetében ugyanilyen következtetésekre jut, s ezt követõen fordítja figyelmét Regensburg felé. Regensburgban már a 700-as évek elejétõl mûködött kolostor, amely ekkoriban Bajorország szellemi központja volt, annál is inkább, mert e város szolgált hercegi székhelyül is. A Lex Baiuvariorum erõs egyházi kötõdése mellett határozottan állást foglal a hercegi szuverenitás és az Agilolfingek trónigénye mellett – ebbõl Nótári arra következtet, hogy a törvény megírásához a szerzetesek jelentõs hercegi segítséget is kaptak. Végeredményben tehát úgy foglal állást, hogy a Lex Baiuvariorum kompilátorai a hercegi székhelyen, Regensburgban található Szent Emmeram-kolostor szerzetesei lehettek. Az így nyert eredmények a jogtörténet számára kétségkívül hasznosak, azonban képet adnak a szerzõ komoly középlatin filológiai képzettségérõl is, lévén hogy e filológiai elemzés nélkül a jogtörténeti tartalom sem volna a kutató számára hozzáférhetõ. E munkamódszer jellemzi az egész kötetet, beleértve a fordítást is: a jogi-történeti anyagot Nótári mindvégig filológiai, olykor mikrofilológiai analízisnek veti alá, és így jut el a Lex Baiuvariorum szövegének lényegi tartalmához. Végezetül a fordítás kapcsán rá kell mutatnunk egy igen fontos
401
momentumra. A középkori, kiváltképp a kora középkori latin szövegek nyelve nagyban eltér a klasszikus latinétól – a fordító mindkét terepet otthonosan mozog, amint ezt klasszika-filológiai munkái is mutatják.19 A Lex Baiuvariorum nyelvezete számos helyet a Merowing-kor, vagyis a Nagy Károly nevéhez köthetõ „Karoling reneszánsz” elõtti nyelvállapotot tükrözi, amely mind a szókincs, mind a grammatika terén a latin nyelv „legsötétebb középkora”, s a legalapvetõbb grammatikai szabályok olykor értelemzavaró áthágásában nyilvánul meg. A fordító maximálisan eleget tett feladatának: a szöveget érthetõvé téve követte annak olykor egyenetlen stílusát, nyelvi döccenõit, a latin textusba beépített germán (bajor, alemann és frank) szavakat etimológiailag elemezve magyarázta meg a jegyzetekben, és felhívta a figyelmet azon szövegromlásokra és kézirati egyenetlenségekre is, amelyek olykor a szöveg rekonstrukcióját lehetetlenné teszik. Összegezve megállapíthatjuk, hogy e munka nemcsak a jogtörténeti, hanem a középlatin filológiai irodalom számára is gazdagodás, és arra bíztatjuk a fordítót/szerzõt, hogy a Lex Baiuvariorum lefordítása és feldolgozása után más kora középkori germán törvényeket is tegyen hozzáférhetõvé anyanyelvünkön.
JOGTUDOMÁNYI KÖZLÖNY
16 Beyerle, K.: Lex Baiuvariorum. Lichtdruckwiedergabe der Ingolstädter Handschrift. München 1926. LXVI. 17 Fastrich-Sutty, I.: Die Rezeption des westgotischen Rechts in der Lex Baiuvariorum. Erlanger juristische Abhandlungen 51. Köln 2001. 8. skk. 18 Nótári T.: Források Salzburg kora középkori történetébõl. Szeged 2005; Uõ.: A salzburgi historiográfia kezdetei. Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 23. Szeged 2007. 19 Nótári T.: Marcus Tullius Cicero összes perbeszédei. Szeged, Lectum, 2010.
402
JOGIRODALOM–JOGÉLET
2013. JÚLIUS–AUGUSZTUS
JOGIRODALOM–JOGÉLET KADLÓT ERZSÉBET ügyvéd, címzetes fõiskolai docens (Szeged)
JOGTUDOMÁNYI
KÖZLÖNY
Elek Balázs: A jogerõ a büntetõeljárásban1
A római jog óta evidencia, hogy a jogerõ a perjogok egyik alapintézménye, alkotmányjogi szempontból pedig a jogbiztonság alapvetõ tétele. Ez utóbbi összefüggésben volt egyik alappillére a jogállamiság kérdését vizsgáló – a szerzõ által is feldolgozott – alkotmánybírósági határozatoknak. Így kissé különös, hogy a szakirodalomban meglepõen kevés a kérdést – jogágspecifikusan, tételes jogi szempontok alapján és nem csupán a jogfogalom elemzés szintjén – átfogóan vizsgáló munka. Elek Balázs fenti címû kötete – önmagában véve – ebbõl a szempontból is kuriózum. A szerzõ nagy tapasztalattal rendelkezõ büntetõ ügyszakos bíró, hosszú ideje a hallgatók és kollégái által elismert egyetemi oktató; korábbi tudományos tevékenységébõl pedig képet kaphattunk arról, hogy mind az anyagi, mind az eljárásjognak alapos ismerõje. A könyv elolvasása után az „utólagos bölcsesség” azt mondatja velem, hogy predesztinálva volt e dolgozat megírására, s életpályája alapján az sem meglepetés, miszerint a jogerõ kérdésének feldolgozásához a teljes körûség igényével, igen eredeti szempontok alapján látott hozzá. Azt pedig két okból is tekintsük különös szerencsének, hogy a mû éppen most készült el. Egyfelõl a téma szempontjából fontos, alkotmánybírósági megközelítés várhatóan – új vizekre
1
ugyan nem evez, mert a folyók folyásiránya nemigen változtatható, de – új hajót ácsol vagy új kikötõt keres, másfelõl pedig a büntetõ eljárásjog sokadik „megújulása” elõtt áll. A kötet ellenben mind az alkotmányjog, mind a büntetõjog igényes mûvelõinek – számos tekintetben – segítségére lehet.
1. A jogerõ természetrajza A jogerõ jelentõségét az elmúlt húsz évben megszámlálhatatlan alkotmánybírósági határozat a legkülönbözõbb kontextusokban hangsúlyozta, utalva arra is, hogy a büntetõeljárásban a jogviszonyok lezárásának és a lezárt jogviszonyok kíméletének kiemelkedõ jelentõsége van, ezért a jogerõ feloldásának lehetõségét a legszûkebb körre kell visszaszorítani. Bár, az Alaptörvény IV. módosítása folytán tekinthetjük ezen határozatokat „egyszerû jogtörténetnek”, ez mit sem változtat azon a tényen, hogy az ítélkezési gyakorlatban a határozatok jogerejének továbbra is kiemelkedõ jelentõsége lesz, mint ahogyan megvolt az alkotmánybírósági döntéseket megelõzõen is. Ez ugyanis nem csupán a konkrét ítéletben kiszabott jogkövetkezmények végrehajtásához kapcsolódik, az anyagi jog szerint egyre jelentõsebb szerepe van már a szankció megválasztásakor, illetve a bûncselekmények sértettjeinek a bûntetõ eljárást követõ igényérvényesítése kapcsán. Mi több, arról sem feledkezhetünk meg – miként a szerzõ sem teszi – hogy a jogerõ speciális környezetbe ágyazódva merül fel az Európai Uniós büntetõjog alkalmazásakor. A kettõs inkrimináció kizárásának követelménye kapcsán számos döntés szü-
letett már az Európai Unió Bíróságán, s ezek tekintélyes része éppen a jogrendszerekben meglévõ, a jogerõhatás eltérõ értelmezésébõl származó konfliktusok feloldására tartalmaznak iránymutatást. A kötet elsõ négy fejezete – a történeti kitekintést ragyogóan ötvözve a mai gyakorlat problémáival – alapos tényfeltárást tartalmaz a jogerõ büntetõ eljárásban betöltött speciális szerepérõl, a csak eme jogágban tapasztalható sajátosságairól és különös jelentõségérõl. Az itt található, letisztult fogalmi elemzés tükrében könnyen érthetõek a – két kritikus pontot – a ne bis in idem uniós jogi értelmezését, illetve a jogerõ feloldását tartalmazó késõbbi fejezetek.
2.Unikális megközelítések 2.1. A közeljövõben várhatóan szép számmal lesznek olyan értelmezési kérdések, amelyekben a jogalkalmazók – a kötet kiemelkedõen fontos, a jogerõhatás következményeit minden aspektusból tüzetesen elemzõ – az ügydöntõ határozatok jogerejét vizsgáló hetedik fejezetét gyakorta kényszerülnek majd újra- és újra elolvasni. 2013. július 1-jén új büntetõ törvénykönyv lép hatályba. Errõl kis túlzással elmondható, hogy a „bibliából ismert alapbûnöket” ugyan érintetlenül hagyja, de a tényállásokat nem csupán kiegészíti, módosítja, hanem a védett jogi tárgy szempontjából új fejezetekbe át is rendezi, s egyben újakat is megállapít, a szankciórendszert pedig gyökeresen átalakítja. (Mindezt folyamatosan változó eljárásjogi környezetben.) Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy Alaptörvénynek, a
Elek Balázs: A jogerõ a büntetõeljárásban, Debreceni Egyetem Állam és Jogtudományi Kar, Debrecen, 2012.
KADLÓT: ELEK BALÁZS: A JOGERÕ A BÜNTETÕELJÁRÁSBAN
hoz való jog: XVI. cikk (3) bekezdés], a testi és lelki egészséghez való jog (XX.cikk), az egészséges környezethez való jog (XXI. cikk). Kiemelendõ azonban, hogy az eljárásjogi alkotmányosságra vonatkozó követelmények nem csökkentek, a tisztességes eljárás követelménye, s az azzal összefüggõ alaptörvényi rendelkezések helyenként pontosabbak is lettek.
2.3. Egy másik unikális fejezet a kötetben „A határozatok csoportosítása a jogerõre képesség szerint „ megnevezést viselõ 8. pont. A szerzõ hibátlan logika mentén feldolgozza az ügydöntõ–nem ügydöntõ, végrehajtható–nem végrehajtható, illetve nem végrehajtandó határozatok problematikáját, kitérve a jogorvoslatok, illetve azok hiánya alkotmányos alapjaira is. Egyik végkövetkeztetésként rámutat, hogy a fenti általános jogelméleti kategóriák a büntetõ eljárásjogban önálló értelmezésre szorulnak, minthogy az utóbbi idõk jogfejlõdésének eredményeként az eljárásjogi követelmények szerint meghozott határozatok tényleges
KÖZLÖNY
2.2. Nos, ha a bírót az értelmezési nóvumok és megsokasodott követelmények árja elöntené, hasznos segítséget talál a könyvnek „Az igazság és a jogerõ összefüggései”-t taglaló, elsõ érdemi fejezetében. A szerzõ ebben felidézi az anyagi- és eljárási igazság megállapítására vonatkozó alkotmánybírósági határozatok mellett az Emberi Jogok Európai Bíróságának a minimum követelményeket elõíró szabályait, illetve – egyben jogtörténeti kontextusba helyezve – teljes terjedelmében összefoglalja a hazai és külföldi szakirodalom erre vonatkozó iránymutatásait. E fejezet értékelésekor nem csupán az emelendõ ki, hogy ilyen összefüggésben a jogerõ kérdését korábban még nem dolgozták fel, hanem az is, hogy a dolgozat írója filozófia precizitással tesz különbséget igazság és igazságosság között. Ennek eredményeként közérthetõen véleményt formál az anyagi- és az eljárási igazságosság jogi jelentõségérõl meggyõzõen ütköztetve az ítélkezés „hétköznapjait” az ítélkezési gyakorlat jogformáló erejével, s mindkettõt a jogelvek szabta korlátokkal és a jogalkotó – olykor a jogszabály szövegében csak bizonytalanul tükrözõdõ – elvárásaival. Rámutat a hatályos büntetõeljárási törvény „középutas” megoldásának elõnyeire, jelezve, hogy a továbblépés lehetõsége benne van rendszerben, ám ez már jogalkotói elgondolás kérdése. Példák során keresztül világítja meg, hogy a bírói szerepet az Alaptörvénynek és az eljárásjognak miért kell a választott eljárásjogi rendszerrel, annak alapelveit szem elõtt tartva pontosan meghatároz-
nia. Ennek hiányában ugyanis az „eszköztelen” bíró saját lelkiismeretét tekintve éppen úgy nehéz helyzetbe kerül, mint amilyen kevéssé tud megfelelni a vele szemben támasztott társadalmi elvárásoknak; ám a legnagyobb baj, ha az „ítésznek” azért kell konfliktusok garmadáján átgázolnia, mert a jogszabály – ismeretelméleti szempontból – teljesíthetetlen feladatok elé állítja. Mindez pedig végsõ soron nem járul hozzá a jogerõ tiszteletéhez, mert – különbözõ okokból – gyakoribbá teheti a jogerõ feloldásának kívánalmát s nem támogatja a bírónak a jogbiztonság magas szintû garantálása kapcsán betöltendõ szerepe kiteljesedését sem. Világossá teszi, hogy a hatályos eljárási törvény egyes rendelkezései, hol, hogyan és miként gátolják az igazságnak megfelelõ döntéshozatal lehetõségét, miként állítanak korlátokat az eljárás magánszemély alanyai és bíróság tevékenysége elé. Az pedig mindenképpen a lehetséges mûködõ rendszerek többszörös átgondolására ösztönzi az olvasót, ahogyan a szerzõ e fejezetben – az anyagi- és eljárási igazságosság preferenciájára vonatkozó, lezáratlan vitában – a bizonyítási kérdésekkel kapcsolatos lapszusokat egyidejûleg láttatja a terhelt, a bíró, a joghallgató és az oktató szemével.
JOGTUDOMÁNYI
visszaható hatályú jogalkalmazás lehetõségét bõvítõ XXVIII. cikk (4)–(5) bekezdéseire figyelemmel megváltoznak az anyagi jog személyi, tárgyi, területi hatályára vonatkozó rendelkezések, bár ez szinte csekélységnek tûnik néhány további követelmény mellett. Az Alaptörvény ugyanis deklarál három – a bírói gyakorlatra is irányadó – értelmezési klauzulát. A bíróságra vonatkozó rész tartalmazza, hogy a bíróságok a jogalkalmazás során a jogszabályok szövegét elsõsorban azok céljával és az Alaptörvénnyel összhangban kötelesek értelmezni; az Alaptörvény és a jogszabályok értelmezésekor pedig azt kell feltételezni, hogy azok a józan észnek és a közjónak megfelelõ, erkölcsös és gazdaságos célt szolgálnak [28. cikk]. Ez azonban összhangban vizsgálandó az R) cikk (3) bekezdésében foglaltakkal, mely szerint: „Az Alaptörvény rendelkezéseit azok céljával, a benne foglalt Nemzeti hitvallással és történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni”, illetve közvetett kapcsolatban van az N cikk (3) bekezdésével, mely az átlátható és fenntartható költségvetési gazdálkodás elvének érvényesülését a bíróságoknak is feladatul szabja. Amennyiben pedig mindez „nem lenne elég”, az is figyelembe veendõ, hogy az Alaptörvényben egyrészt megjelentek olyan új célok és védendõ értékek, amelyek az Alkotmányban nem szerepeltek: például a tisztességes gazdasági verseny feltételeinek a biztosítása, a fogyasztóvédelem [M cikk (2) bekezdés], a nemzeti örökség védelme (P cikk). Ugyanakkor egyes – konkrét tényállásokkal közvetlen kapcsolatban álló alkotmányos értékek, illetve alapjogok – speciális tilalmi klauzulákkal kiegészülve – új hangsúlyokat kaptak vagy részletesebb kifejtésre kerültek, Így például a gyermekek helyzetére vonatkozó alapjogok [gyermekmunka tilalma, testi, szellemi, erkölcsi fejlõdéshez való jog, stb, XVIII. cikk, XVI. cikk (1) bekezdés, gondoskodáshoz és taníttatás-
403
JOGTUDOMÁNYI
KÖZLÖNY
404
tartalma nem különíthetõ el a korábbi általános ismérvek mentén. Ezért a jogerõhatás szempontjából is obskurusnak és a jogbiztonságot kevéssé támogatónak tûnik, az általános „egységes eljárásjog” festett képéhez ragaszkodni, mi több, ez kifejezetten megtévesztõ lehet a jogban járatlanok számára. A büntetõeljárás sajátos, az állam büntetõ hatalmának érvényesítését szolgáló jogviszonyok lezárására vonatkozó eljárás, s a szabályainak e tekintetben sem kell feltétlenül igazodnia más klasszikus eljárások rendjéhez. A felhozott példákból kiderül, hogy a gyakorlatban komoly nézetkülönbségek vannak a jogerõ – kötõerõ fogalmát illetõen, s ez jelentõs zavarokat okoz az ítélkezési tevékenység során. Azzal, hogy a nyomozási szakaszban hozott határozatok egyes eseteiben a nyomozási bíró hatáskörébe került a kötõerõ feloldása, a bizonytalanság csak fokozódott. Bár ezt a következtetést a szerzõ nem vonja le, de a felidézett konfliktusokból egyértelmû, hogy itt hiánypótló tételes szabályokra is szükség lenne. Például a nyomozás során hozott megszüntetõ határozatokkal kapcsolatban jelen lévõ eltérõ felfogások, illetve az ügyészi szerep megtöbbszörözése folytán hozható egyéb döntések jogerõhatás szempontjából való értékelése körüli anomáliák végsõ soron alkalmasak lehetnek a vegyes eljárás elvi alapjának a vádelvnek a kikezdésére is. A jogerõre vonatkozó eredeti elméleten ugyanis sebeket ejtett, hogy az eljárás gyorsítására, illetve egyszerûsítésére irányuló törekvések jegyében az ügyész jogot kapott a bírósági határozattal egyenértékû, ahhoz sok tekintetben tartalmilag közel álló, következményeit tekintve pedig azzal azonos módon „viselkedõ” döntés keretében az eljárás lezárására. Ezzel valahol tarthatatlanná vált az a tétel, mely
JOGIRODALOM–JOGÉLET
szerint anyagi jogerõre képes határozatot csak a bíróság hozhat. Valójában semmilyen különbség nincs az ügyész által alkalmazott megrovás és bíróság által hozott ilyen tartalmú végzés között, s nem kevésbé véglegesíti a terhelt helyzetét az eredményesen lezárult vádemelés elhalasztását vagy a foganatba ment közvetítõi eljárást lezáró ügyészi határozat sem, mint a bírói ítélet. Az irodalom ezt a kérdést feloldja az idézõjelbe tett jogerõ vagy a quasi jogerõ kifejezésekkel, s lényegében mind az elméletben, mind a gyakorlatban elfogadottá vált némely ügyészi határozat és a bírói döntés ekvivalenciája. A kötet írója szerint ennek ellenére helyes lenne fenntartani azt az állapotot, hogy a jogerõ fogalma kizárólag bírósági ítéletekhez (azzal egyenértékû bírói végzésekhez) kapcsolódjék, de a kötõerõ-jogerõ közötti szakadékot a fentebb jelzett döntésekre vonatkozó, a helyzetet tükrözõ adekvát terminus technikus bevezetésével tisztázni kellene. Ez módot adna annak világos elhatárolására is, hogy a ne bis in idem elve mely ügyészi döntésekhez társítható, s melyek azok a határozatai, amelyek nem jelentenek akadályt az eljárás „újraindítása” vagy folytatása szempontjából. Ez ma már nem egyszerû eljárási kérdés, mert esetenként zavart okoz az anyagi jogi intézmények helyes alkalmazásában, jelesül az elévülés határidejének számításában. 3. Specialitások a gyakorlatból 3.1. Az elõbbiekben már említett, a jogerõ-kötõerõ problematikáját tárgyaló fejezeten túl, elsõsorban a divergáló bírói gyakorlat számára jelenthet egyfajta „kézikönyvet”, ám a büntetõeljárással érintettek szempontjából is jogbiztonságot erõsítõ hatású lehet a kö-
2013. JÚLIUS–AUGUSZTUS
tet 9–10. pontjában tárgyalt, a jogerõ idõpontjának megállapítására és ehhez kapcsolódóan a jogerõsítõ záradékra vonatkozó kérdések feldolgozása. Azokat az eseteket leszámítva, amikor a bírói döntés rendelkezõ része eleve tartalmazza a jogorvoslat lehetõségének kizárását, a jogban kevésé jártasak csak akkor lehetnek tisztában a helyzetükkel, ha a döntés utólag rögzíti a jogerõre emelkedés idõpontját. Ezt a problémát nem hidalja át, hogy ügydöntõ vagy nem ügydöntõ határozatról van-e szó, mert az utóbbiak között is vannak olyanok, amelyekhez késõbbi következmény, végrehajthatóság kapcsolódik. A vonatkozó tételes jogi szabályok hiánya a bírói gyakorlatot széttartóvá tette, s a záradék hiánya pedig az érintettek számára eredményezett alapjogot sértõ helyzeteket. 3.2. A büntetõeljárásban résztvevõk jogainak gyakorlása szempontjából is fontos összefoglalót tartalmaz a jogerõ feloldására vonatkozó 11. fejezet. A szerzõ a rendkívüli perorvoslatok eltérõ lényegébõl fakadó lehetséges következmények tárgyalása mellett, kitér az anyagi igazság érvényesíthetõségének korlátaira, az anyagi igazság – a közérdek – a jogbiztonság hármasából levezetett követelmények – elsõsorban a jogalkotót terhelõ – összesimításának igényére. A kötet ezen része, együtt olvasva a részjogerõ specifikumait elemzõ 5 fejezettel nem csupán a joggyakorlat napi problémáinak feloldásakor lehet hasznos. Az érdeklõdõk és egyetemi hallgatók számára – tankönyv helyett – tankönyvül is szolgálhat. Ebben jelentõs szerepet játszik a kötet szerzõjének stílusa, a bonyolult jogi összefüggéseket is közérthetõen, precízen tükrözõ elemzései.
Summary ANDRÁS KISFALUDI: Regulation of Legal Persons in the New Civil Code In 2013 a new Civil Code was enacted in Hungary, coming into force in 2014. The new code includes the regulation on legal persons in a greater volume than the earlier one. The increase is attributed to the extension of general regulation on legal persons and introducing into the code the regulation of legal persons whose regulation was earlier in separate laws. The paper analyses the following questions. (i) The scope of the regulation of legal persons; (ii) the contents of the general rules and (iii) the method of regulation. It establishes that a Civil Code may include the regulation of those types of legal persons, whose internal relations have private law character. So the business associations have their rules in the new code. The general rules should embrace the norms which are applicable uniformly in case of any type of legal persons. The regulation of legal persons may use default rules, because this regulation method is in conformity with the regulated relationships. ANDRÁS KOLTAY: The Right of Reply (Right of Rectification or Correction) in a European Comparison The purpose of the essay is to identify the legal position and role of the right of reply within the European concept of media law.
The author wishes to find an answer to the question whether the right of reply constitutes a limitation to the freedom of the press or if it is to be understood as a means of exercising freedom of opinion (or both, perhaps). The essays shall also try to identify the common foundations of the regulation of the right of reply and its general, or at least, most common, manifestations in Europe. According to the preliminary hypothesis, the right of reply is a legal instrument serving both the person whose (personality) rights have been violated (the applicant in the legal procedure) and the public wishing to access a wide variety of information via the media. The conclusions of the essay shall confirm or refute this hypothesis. GERGELY HORVÁTH: The System of the Relations of Environmental Protection, Nature Conservation and Habitat Protection in the Hungarian Law The essay begins with the first events of great significance and the early legislative roots of environmental protection and nature conservation and the main differences between them. The setting off the outlines of the „evolution” of nature conservation leads to the circumscribing of habitat protection. After that the author defines the concept of „agrarian nature conservation”, which comprises those rules of law, legislative measures and other legal
devices of measure of state management, and those regulations of latter ones, as well as the results of legal practice that are aiming at the prevention and restoration of the imperiled or damaged natural values, wild flora and fauna and their habitats deserving to be protected or already being protected defending them from the agricultural activity. Then the author searches the general clauses on the conservation of natural habitats in the Hungarian agri-environmental legal system. ANDRÁS KECSKÉS: Strategic Decisions and Motivation Theories Concerning Hostile Takeover Hostile takeovers can either be considered as processes generating and reallocating values. Recently generated values can be realized through the increase of shareprices, while reallocation only means the redistribution of values between different groups of interests. This paper targets the analysis of the above mentioned process with the comparison of major regarding theories, supporting the idea of generating values.
Zusammenfassung ANDRÁS KISFALUDI: Regelung der juristischen Personen im neuen Bürgerlichen Gesetzbuch In Ungarn wurde im Jahr 2013 ein neues Bürgerliches Gesetzbuch verabschiedet, das in 2014 in Kraft treten wird. Der neue Kodex beinhaltet die Regeln der juristischen Personen, und zwar in einem viel größeren Umfang als vorher: die allgemeinen Regeln der juristischen Personen sind ausführlicher, daneben werden auch Arten von juristischen Personen geregelt, die vorher in einem anderen Rechtsakt gesondert geregelt wurden. Die Studie beschäftigt sich mit drei Fragen: (i) Regelungsobjekt, (ii) allgemeine Vorschriften und (iii) Regelungsmethode. Es wird festgestellt, dass das Bürgerliche Gesetzbuch die Arten von juristischen Personen regeln kann, dessen innere Verhältnisse von privatrechtlicher Natur sind. Deshalb konnten die Regeln der juristischen Personen ins Bürgerliche Gesetzbuch aufgenommen werden. Die allgemeinen Vorschriften sind die Normen, die bei allen juristischen Personen gleichermaßen Anwendung finden. Die Regeln der juristischen Personen sind abdingbar, denn diese Regelungsmethode entspricht dem Charakter der geregelten Verhältnisse. ANDRÁS KOLTAY: Das Recht zur Gegendarstellung (Anspruch auf Richtigstellung oder Ergänzung) im europäischen Vergleich Der Zweck der Studie ist es, die rechtliche Stellung und die Rolle des Gegendarstellungsrechts im europäischen Konzept des
Medienrechts zu identifizieren. Der Autor möchte die Antwort auf die Frage finden, ob das Recht auf Gegendarstellung eine Einschränkung der Pressefreiheit sei, oder es als Mittel der Ausübung der Meinungsfreiheit (oder beides, vielleicht) verstanden werden könne. In der Studie wird es versucht, die gemeinsamen Grundlagen der Regelung des Gegendarstellungsrechts und deren allgemeine oder zumindest häufigste Manifestationen in Europa zu identifizieren. Nach dem vorläufigen Hypothese ist das Recht auf Gegendarstellung ein Rechtsinstrument, das sowohl der Person – deren (Persönlichkeits)Rechte verletzt worden sind (die Klägerin im rechtlichen Verfahren) –, als auch der Öffentlichkeit, – die auf eine Vielzahl von Informationen durch die Medien zugreifen möchte – dient. Durch die Schlussfolgerungen des Aufsatzes sollen diese Hypothese bestätigt oder widerlegt werden. GERGELY HORVÁTH: Gergely Horváth: Das System der Relationen zwischen Umweltschutz, Naturschutz und Lebensraumschutz im ungarischen Recht Die Studie beginnt mit der ersten Rechtsnormen des Umweltrechtes und Naturschutzrechtes in Ungarn und die Differenzen zwischen Umweltschutz und Naturschutz. „Die Evolution” von Naturschutz führt zur Lebensraumschutz. Der Autor definiert den Begriff und findet die gesetzlichen Verwurzelungen des Agrar-Naturschutzrechtes im ungarischen Rechtssystem. Agrar-Naturschutzrecht ist die Ge-
samtheit der Rechtsnormen und die Ergebnisse der Rechtspraxis, welche zum Schutz und zur Restaurierung und Erhaltung der gefährden oder geschädigten natürlichen Werte, der wildlebenden Tiere und Pflanzen und ihre natürlichen Lebensraum zielen, durch Verteidigung gegen Agraraktivität. Danach der Autor fokussiert auf den Generalklauseln von Lebensraumschutz in dem Ungarischen Agrarumweltrecht. ANDRÁS KECSKÉS: Strategische Entscheidungen und Motivationstheorien bezüglich feindlicher Unternehmensübernahme Unternehmensübernahme kann sowohl als Werte schaffender, als auch als Werte neuzuteilender Faktor angesehen werden. Werteschöpfung kann durch die Steigung der Aktienwerte realisiert werden, aber die Neuzuteilung der Werte bedeutet nur, dass sie zwischen den verschiedenen Interessen neu aufgeteilt werden. Die Studie analysiert diesen Vorgang mit der Vergleichung der wichtigsten einschlägigen Theorien, und engagiert sich für Werteschöpfung.