ADunatetétlenhez tartozó Hetényipusztán,

SORSOK, EMBEREK

ALAPOK, JELKÉPEK, ISKOLÁK

Tanyakutató egyetemisták A negyvenes évek végén még több mint egymillió ember élt tanyán hazánkban. Mivel a földosztás idején a tanyás földmûvelés az alföldi mezõgazdálkodás modelljének számított, 1946 és ’49 között nyolcvanezer új tanya épült. A Rákosi-rendszerben aztán megkezdõdött a tanyavilág rombolása. S ma már sajnos csak körülbelül száznyolcvanezren laknak tanyán.

A

Dunatetétlenhez tartozó Hetényipusztán, ahol születtem, 1960-ban, a téeszesítéskor kezdõdtek az elköltözések, majd a tanyai iskola megszüntetésével gyorsultak fel. A mi családunk ’66ig kitartott, miután azonban befejeztem a nyolcadik osztályt, s húgom még csak a másodikat kezdte, nem lehetett nyolc kilométerrõl egyedül járatni a faluba. (A környékünkön már nem volt másik gyerek.) Nehéz szívvel hagytuk ott a tanyát, amit nagyapám eladott egy juhásznak, de néhány év múlva az is eladta, az új tulajdonos meg, aki csak a használható építõanyag miatt vette meg, lebontotta. A nagy táblás, gépesített, kemizált mezõgazdaságnak országszerte egyre inkább útban voltak a tanyák. Mire elérkeztünk a nyolcvanas évek végéhez, a rendszerváltozás kezdetéhez, az egykor virágzó tanyák helyén az Alföld nagy részén csak romokat vagy már azokat sem láthattunk. A tanyai iskolákból is, amelyek a vidék lelkét jelentették, mutatóba csupán itt-ott maradt egy-kettõ, de csak az épület, mert olyan pusztai iskola, ahol még ma is fo-

Kincses Kalendárium

lyik tanítás, tudomásom szerint már egyáltalán nincs. EGY

TINTÁSÜVEG

A hetényi iskola helyét – ahol Kamondy Kálmán néptanító több mint harminc éven át oktatta, nevelte a pusztai nebulókat – egy világosabb folt és egy kereszt jelzi a szántóföldön. A tanító bácsihoz járt apám, anyám s énutánam egy esztendeig még a hét évvel fiatalabb húgom is. Azokról az idõkrõl sokat mesélek feleségemnek (aki szintén pedagógus) és fiaimnak, ki-kimegyünk a pusztára, megállunk a keresztnél s hajdani tanyánk udvarán. Amikor a hetvenes évek elején lebontották, a betonalapot azért meghagyták. A háznak elõször nem volt alapja, s egy évvel a megépülte után összedöntötte a ’41-es nagy dunai árvíz. Nagyapám a közeli Hamuhalomról nézte végig, ahova a családdal menekült, s kis híján beleõrült. Aztán betonalapot rakatott, újraépítette a házat, s ott nevelte föl hét gyermekét. Jelkép is volt hát számunkra ez az alap, s arról beszélget-

112

a 2005-ös esztendõre

SORSOK, EMBEREK

Csendélet kannákkal

tünk, hogy még tanya épülhet rá ismét egyszer. Ám egy nap, amikor hosszabb idõ után megint kiballagtunk, az alap már nem volt a helyén. Géppel összetörték a betont, nagyobb darabjait kitúrták a partoldalba. Néztük a rombolást, álltunk reményvesztetten a gazban, s egyszer csak egy fûcsomó tövében mit látok: régi-régi tintásüvegemet. Vályúval a vállán, a tollszárnak. Hazahoztam, s íróasztalomra tettem, mert jelkép ez is. Jelképe számomra annak, hogy tudással és hittel minden újjáépíthetõ. Mennyire bíztunk ebben azokban az idõkben – a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején – , amelyeket ma a rendszerváltozás kezdetének nevezünk. Soha nem felejtem el azt a torokszorító érzést, amit 1988. november 12-én, az össznépi mozgalomként induló MDF kiskunmajsai agrárfórumán éltem át. A mûvelõdési ház nagytermében ott voltak és szóltak a tanyák Magyarországának – zömmel idõs – képviselõi, egy olyan világ küldöttei, amely nemrégen még végleg elsüllyedni látszott. Bölcsesség és reménység volt a szavaikban, olykor azonban kis


naivitás is, hogy majd ott folytatódhat minden, ahol ’49-ben megszakadt. A politikusok közt sajnos akadtak, akik visszaéltek ezzel a naiv hittel. Pedig tudhatták volna, hogy építkezni nem a negyvenes, hanem csak a kilencvenes évek alapjaira lehet, figyelembe véve a realitásokat. S ha az alapok hiányoznak, akkor elõbb azokat kell megépíteni. Ígértek fût-fát a tanyán maradtaknak s az oda visszavágyóknak, közben azonban még az is tovább romlott, amit a Kádár-rendszer meghagyott. S amit létrehozott, azt se kellett volna feltétlenül szétverni. Ebbe rokkant bele számos jól mûködõ termelõszövetkezet, s a vesztesek többnyire nem a „lezöldbárózott” téeszvezetõk voltak, hanem tömegével a kétkezi tagok, akik azt sem tudták sokszor, mihez fogjanak. MÁR NEM, MÉG NEM A tanyák lakói közül is sokan rosszabb helyzetbe kerültek. A téeszekben már nem, magángazdaként még nem tudtak boldogulni, s kínlódásuk a mai napig tart. A tanyavilág ezért másfél évtizeddel a rendszer-

113


SORSOK, EMBEREK

Balogh Ferencné juhaival a fülöpházi határban

változás után nagyon vegyes képet mutat: a kevés jól mûködõ családi gazdaság mellett vannak, akik kínlódva is kitartanak (mert falun, városban tán még nehezebb lenne), mások inkább elköltöznek. A jobb állapotban és helyen lévõ tanyákat gyakran külföldiek – fõleg hollandok, németek – veszik meg. Egyre súlyosabb probléma a romló közbiztonság. Anyám valaha – míg apám katona volt – hónapokon át élt egyedül egy erdõ szélén (ahol éjszakánként vándorcigányok tanyáztak), de soha semminek nem esett baja. Manapság pedig néhol fényes nappal feltörik a tanyákat. Ennél is nagyobb gond sokfelé az aszály, amely nyaranként most már szinte állandósulni látszik (még akkor is, ha idõnként néhol felhõszakadások, jégesõk szakítják meg), s alighanem egy éghajlat-változás tünete. Több mint száz évig tartott, amíg az Alföldrõl lecsapolták a vizet, kérdés, mennyi idõ kell, hogy visszahozzuk, s megõrizzük, mikor van elég belõle. A rendszerváltozás tanyamegváltó lendülete alábbhagyott, és sokasodnak a bajok.


S tudunk ezt-azt a tanyákról, de sok mindent nem tudunk. Hiányoznak az alapos, átfogó kutatások, a felszíni felmérések helyett a mélyebb vizsgálatok. Kivétel persze akad, de ennél sokkal többre van szükség. Komplex szemléletre minden tanyakutatásban, valamennyi összefüggés figyelembevételére akkor is, ha „csak” részleteket vizsgálunk. S az eredmények úgy érnek valamit, ha a származtató közeg hasznosítja õket, vagyis a tudomány „életté válik”. Ez volt a célja a lakiteleki Tanyakollégium 2002 õszén indult kutatásainak is, melyek a Lakiteleki Népfõiskola, az MTA Regionális Kutatások Központja Alföldi Tudományos Intézete és a Szent István Egyetem szervezésében zajlottak a Kiskunságban. Az egyetem negyven tanára és százhúsz hallgatója vett részt a terepmunkában. Elõször 24 Kecskemét és Kiskunfélegyháza környéki település több mint nyolcszáz tanyáján kérdõíveket töltöttek ki a csoportok, majd 2003-ban visszatértek mintegy háromszáz tanyára, hogy mélyinterjúkat készítsenek. Lehetõség szerint ugyanoda

114


SORSOK, EMBEREK

Indulás a tanyákra

ment mindenki, ahol az elsõ szakaszban már járt. Nagyon kellett figyelniük a tanyák lakóinak véleményére és javaslataira, a jövõrõl alkotott elképzeléseire. Nem pusztán egy leíró jellegû felmérésrõl volt tehát szó, hanem az életnek, a jövõnek szóló munkáról. Ezért aztán minden fölkeresett tanyáról egy sokoldalú, részletes, kis „szociográfiai mû” készült. Ezek összegzéseként született meg az az átfogó tanulmány, mely a tanyás térségek sorsának fenntarthatósági szemléletû tervezését segíti. A tanulmány legfontosabb megállapítása az, hogy a vizsgált térségben (Ágasegyháza, Ballószög, Bugac, Csongrád-Bokros, Fülöpháza, Fülöpjakab, Gátér, Helvécia, Jakabszállás, Jászszentlászló, Kerekegyháza, Kocsér, Kunbaracs, Kunszállás, Lakitelek, Móricgát, Nyárlõrinc, Orgovány, Pálmonostora, Petõfiszállás, Szentkirály, Tiszaalpár, Tiszakécske és Városföld településeken) négy emberbõl három minden gond ellenére a tanyán akar maradni. Annyi szállal kötõdnek a földhöz, a helyhez, a tájhoz, hogy azokat a szálakat nagyon


nehéz lenne elszakítani. Ezen a vidéken még nem egy olyan falu található (ilyen például a csoportom által vizsgált Fülöpháza is), ahol a lakosság többsége ma is külterületen él. Miért? Elsõsorban talán azért, mert itt nem téeszek, hanem szakszövetkezetek jöttek létre annak idején, s ez a gazdák önállóságát jobban meghagyó, lazább szövetkezési forma kedvezett a megmaradásnak. Kérdés, mennyire kedvez az uniós lét, amely egyelõre sok-sok bizonytalansággal terhes a tanyákon. Csatári Bálint, az Alföldi Tudományos Intézet igazgatója szerint az Alföld európai unikumnak számító tanyavilága megérdemelné, hogy Svédország és Finnország igen ritkán lakott lappföldi területeinek mintájára jelentõs plusztámogatást kapjon az EU-tól. TANÍTÓK ÉS TANÍTVÁNYOK A Szent István Egyetemen egyre több a hallgatója a Tanyateológia (teljes nevén A tanyavilág kultúrája és teológiája) címû fakultatív tárgynak. Meghirdetõje a Kultúr-

115


SORSOK, EMBEREK ökológiai és Környezeti Kommunikációs Tanszék, elõadója Sági Lajos (Lajos atya), Kiskunmajsa plébánosa. Úgynevezett tömbösített tárgy ez, vagyis az oktatás nem Gödöllõn, az egyetem épületében, és nem heti órakeretek között folyik, hanem Kiskunmajsa-Kígyóspusztán, egy régi tanyai iskolában, félévente kétszer három napon át, kiegészülve délutáni-esti tanyalátogatásokkal. A Környezet- és Tájgazdálkodási Szak hallgatói – többségükben azok, akik a Tanyakollégium munkájában is részt vesznek – mélyebben megismerhetik így a tanyai nép gondolkodását és erkölcsét, azt a fegyelmet és tisztességet, amely a tanyák világát alapvetõen ma is jellemzi. A szorgalomnak, a kitartásnak, a hûségnek, a szülõföld iránti szeretetnek olyan példáival találkoznak, amelyek nem könnyen feledhetõk, és az útkeresõk számára útbaigazító élményt jelentenek. Akad köztük, aki tanyáról indult, s tán ide tér vissza, s olyan is, aki ugyan máshonnan jött, de itt keres magának értelmes feladatot. A kígyóspusztai találkozások közt volt olyan, amit másodszori ottjártunkkor közkívánatra meg kellett ismételni. Így látogattuk meg ismét Varga András bácsit és feleségét, Gizi nénit, akiknek annyi gyötrelmet adott az élet, s ma mégis boldogok. Szalai Józsefnével, Pösztörkével (így becézik erre az Erzsébetet) egy dûlõúton találkoztunk elõször, Simson Schwalbéjével éppen hazafelé tartott. Meghívta a csapatot magához, s egyik estefelé elmentünk. Pösztörke férjének cukorbetegség miatt mind a két lábát levágták, s mindkét szemére megvakult. Mégis valahogy úgy éreztük, teljes életet él, s ezt feleségének köszönheti. Ráadásul olyan mintaszerû portát, mint az övék, ritkán látni. A sívó homokon is gyönyörû a borsó, a lucerna, a gyümölcsfákról nem is beszélve. S a vak


ember mindenrõl tud, mindent figyelemmel kísér. A legmélyebb nyomokat mégis talán a tanító nénivel való beszélgetés hagyta hallgatóinkban. Benedek Istvánné, Nagyistók Ilonka Kígyóspusztán kezdett tanítani férjével együtt, s innen is mentek nyugdíjba mindketten. Olyan iskolából – a gárgyániból – , amely megszüntetésekor már technikai fölszereltségben sem maradt el a városiaktól. Mégis bezárták, nem sokkal az ezredforduló elõtt, pedig ezen a környéken Ilonka szerint még ma is lenne elegendõ gyerek. Férje már meghalt, karácsonykor is harminc gyertya égett a sírján. Tanítványai tették oda. Nyugdíjas korában megírta emlékeit, ezt teszi most Ilonka is, aki édesanyjával és nevelõapjával él együtt (mind a ketten elmúltak már kilencvenévesek), s ápolja õket szeretettel. Kiskunmajsa határában egyébként valaha tizenegy tanyai iskola mûködött, s volt olyan idõ, hogy 27 pedagógus tanított. Abban, hogy a tanya még ma is a magyar paraszti kultúra egyik jelképe, nagy szerepe volt a tanyai tanítóknak. A zömmel a húszas-harmincas években épült Klebelsberg-iskolák általuk váltak a közmûvelõdés és a hitélet, a közösségi élet központjaivá. Az a világlátás, értékrendszer, tájhasználati mód, amely a tanyák népét jellemezte s nagyrészt ma is jellemzi, a tanyai iskoláktól semmiképp sem független. Tanyakutatásaiban a Kultúrökológiai és Környezeti Kommunikációs Tanszék ezért is szán fontos szerepet az iskoláknak. Szeretnénk megmutatni, milyen tudás csíráit ültették el, milyen erkölcsre, értékekre, érzékenységre neveltek a tanyai iskolák, s mindezt hogyan érték el a néptanítók. Vizsgáljuk az iskola és a tanyai közösség viszonyát. Külön is kutatjuk, milyen

116


SORSOK, EMBEREK

Este Varga Andráséknál. Gizi néni és András bácsi között Lajos atya, a tanyateológus A SZERZÕ FELVÉTELEI

útravalót adott ez a neveltetés azok számára, akik tanyai iskolásokból váltak elsõ generációs értelmiségivé. Nagyon izgalmas azoknak az agrárértelmiségieknek a sorsa és gondolkodása, akik tanyán nõttek fel. Szeretnénk minél jobban megismerni a tájhoz, a környezethez való viszonyukat, közösségi, emberi kapcsolataikat. Tapasztalataink szerint a vidéki értelmiségen belül õk õriznek legtöbbet szüleik, nagyszüleik tudásából. Kérdés, hogy e táji tudás a mai körülmények között miként ötvözõdik az oktatásban szerzett ismereteikkel és mérnöki tapasztalataikkal, s mindezt együtt hogyan tudják hasznosítani. Fölkeressük a felújított és a mostanában épített tanyák lakóit. Vajon kik õk, s miért döntöttek így? Külön is vizsgáljuk, mekkora az agrárértelmiségiek aránya köztük. Hányan vannak, akik gyermekkorukat is tanyán töltötték? Feleségük, férjük miért vállalja ezt az életformát? Hol dolgoznak, mivel keresik a kenyerüket? Jól érzik-e magukat, mik a terveik? Kik veszik körül


õket, kikre s hogyan hatnak? Mennyit foglalkoznak gyermekeikkel, hogyan nevelik õket, hova járatják iskolába? Milyennek tartják azt az iskolát az egykori tanyaihoz képest? Építenének-e újat, s milyen pedagógust választanának? Épülnek új tanyák címmel a 2003-as Kincses Kalendárium közzétette felhívásunkat; kértük azok segítségét, akik tanyai iskolába jártak, és sorsukról, családjuk életérõl, emlékeikrõl és terveikrõl szívesen beszélgetnének velünk. A felhívás nyomán nagyon érdekes leveleket, telefonhívásokat kaptunk, korabeli és mai följegyzéseket, visszaemlékezéseket, fényképeket küldtek olvasóink, megismerhettünk a témával kapcsolatos számos igen értékes kéziratot, helyi kiadványt. Köszönjük valamennyit, s várjuk továbbra is jelentkezésüket az alábbi címen: Szent István Egyetem, Kultúrökológiai és Környezeti Kommunikációs Tanszék, 2100 Gödöllõ, Páter Károly u. 1. Telefonszámaink: 06-28-522000/22-64-es mellék és 06-30-9-148-833. Dulai Sándor

117


SORSOK, EMBEREK

A halálba küldött ember 1. Éles fájdalom hasított Kosáry János lábába. A férfi nem tudta mire vélni a dolgot. Talán megütötte, csak maga sem vette észre? Vagy reuma? Korai volna még. Na, mindegy, akármi is, majd elmúlik. Nem múlt el. Egy hét múlva ismét jelentkezett a fájdalom. Aztán egyre sûrûbben. – Szilveszterkor még hogy megtáncoltattam a feleségemet, most meg, nézd, alig állok a lábamon – mesélte a férfi a barátjának. – Talán ki kellene magad vizsgáltatnod – hangzott a tanács. – Lehet, hogy igazad van. Ha nem múlik, kérek egy beutalót Mödlingbe. A férfit munkája Ausztriához kötötte, jogosult volt az ottani orvosi ellátásra is. Fájdalmai lassan állandósultak, látta, nem kerülheti el a kivizsgálást. Kora reggel indult, estére már vissza is ért Budapestre. Minden rendben volt – kivéve a vérképet. A trombociták száma egy egészséges felnõttben köbmilliméterenként 300 ezer körüli. Neki 31 ezer. Az orvos vészes vérszegénységre gyanakodott. A férfi szedte a vitaminokat, s dolgozott tovább. Április végén Isztambulba szólította a munkája. Magas lázzal tért haza, ami csak néhány nap múlva enyhült. De a baj nem jár egyedül. Most meg a fogait érzi, mintha lazulnának. Fogorvosismerõse röntgenre küldte. Amikor megnézte a leleteket, csak hümmögött. – Nagy baj van – hívta félre a férfi feleségét. – János fogainak eltûnt a gyökere.


Azonnal menjetek fel a Haematológiai Intézetbe az igazgató úrhoz. A professzor megnézte a leleteket, elvégezte a vizsgálatokat, kikérdezte a beteget, majd kimondta az ítéletet: vérrák. Az események innen kezdve felgyorsultak. A férfi befeküdt a kórházba, vérét folyamatosan cserélték. Állapota nem javult. – Talán Bécsben tudnának rajta segíteni – javasolta a professzor az asszonynak. A család az utazás mellett döntött. Talán, talán… Az asszony sokat tépelõdött az utazás elõtti estén, végül félrehívta egyetlen gyermeküket, a tizenhét éves Jánost, s felkészítette a legrosszabbra: – Meg fog halni az apád. 2.. Június 30-án feküdt be Kosáry János a bécsi Hanusch Kórházba. Elõzõ nap érkeztek, a férfi mindent elrendezett, majd sürgette a szeretteit, induljanak, hogy idõben hazaérjenek. Amikor az asszony visszanézett, látta, férje zokog. A férfi állapota augusztus második felében kezdett rohamosan romlani. Elõször megsüketült. – Ordítva beszélt, ez volt talán a legrosszabb – jut eszébe néha a feleségének. – Nem vette észre, hiszen õ már nem hallott. Újabb hét múlva a szeme világát veszítette el. A harmadik héten egyre elviselhetetlenebbül fájtak a csontjai. Amikor a fájdalomcsillapító kábulatából magához tért, könyörgött, vigyék haza, egy magyarországi kórházba. Orvosai nem ellenezték, állapotát szállíthatónak ítélték. Az asszony – javaslatuk-

118


SORSOK, EMBEREK ra – a budapesti Alarm Mentõszolgálatot bízta meg a hazahozatallal. A cég szeptember 21-én indult a férfiért. Este tíz óra felé csörgött a telefon, a mentõorvos szólt bele. – A férje az M1-es és az M7-es autópálya találkozásánál elhunyt. Fogadja együttérzésemet! Az özvegy sokáig meredt maga elé. Tudta, hogy bekövetkezik, most mégis váratlannak érezte a hírt. Hát mégis megtörtént, törölgette a szemét. Közös életük pergett elõtte, az ismerkedésük, az együtt töltött évek, örömök, bánatok, elsõ fiúk halála, összevissza minden. Aztán, hajnal felé a Haematológiai Intézet professzorának szavait hallotta. Azt, amikor átnézte férje leleteit. Alig pillantott bele, rákérdezett: – Járt ön Csernobilban? 3. Kosáry János járt Csernobilban. Járt, mert küldték. A robbanás idején, 1986-ban ugyanis már jó tíz éve kamionosként kereste a kenyerét. A katonaságnál mindenféle gépjármûre jogosítványt szerzett, s amikor leszerelés után a húga férje javasolta, jöjjön kamionozni, igent mondott. Hamarosan a Peklár nevezetû céghez, a Hungarocamion bécsi leányvállalatához került. Rótta a kilométereket, Hamburgból Teheránba, Bécsbõl Bagdadba, Isztambulból Berlinbe, mikor mi volt a feladat. Számítását megtalálta, s ha nem élt is nagylábon, mindene megvolt. Azokra a napokra azonban nem tervezett utat. A hétvégét a család a Balatonnál töltötte. – Megyek utánatok – ígérte a feleségének. – Csak elõbb ki kell mennem Bécsbe, elszámolni.


Kosáry János ugyanis nem csak maga fuvarozott, tucatnyi társa feladatait hangolta össze. Bécsbõl azonban nem a Balatonhoz vezetett az útja, hanem Kijevbe. – Nem arrafelé van az az atomerõmû, ami felrobbant? – kérdezte a felesége a telefonban. – Dehogyisnem. De hidd el, drágám, nem mondhatom le az utat. Át kell vennünk a szállítmányokat az osztrák sofõröktõl. Azt mondták, akinek nem tetszik, mehet haza. De vissza se jöjjön. Az asszony a fotelba rogyott. – Úristen, ezek elmentek a halálba – mondta végül a barátnõjének. Igaza volt. Tíz sofõrt küldtek ki, már csak egy él közülük. Egyikük sem mondhatott nemet. Itt tízezer forintot sem kerestek, ott húszezret kaptak. Schillingben. Meg nem is tudták pontosan, mennyire súlyos a helyzet. Itthon nyugtatgatták a lakosságot, nincs különösebb baj. Csak amikor megérkeztek Kijevbe, akkor érezték, valami nagyon nincs rendjén. Sehol egy lélek, az utcák kihaltak. Akár egy kísértetvárosban. Visszafelé, Csapnál két napig kellett várakozniuk a beléptetésre. Ennyi idõbe telt, amíg rájuk került a sor, hogy lemossák a kamiont a sugárzó portól. – Miért küldtetek bennünket ilyen veszélyes helyre? – kérdezték a sofõrök a bécsi központban. – Nyugati propaganda az egész – hangzott a válasz. – De akinek nem tetszik, mehet, megmondtuk már. S még valami. Jó volna, ha legalább ti nem terjesztenétek a rémhíreket. Teltek a napok, a hetek, Kosáry Jánost újabb utakra küldték, rótta tovább a kilométereket, s lassanként megnyugodott.

119


SORSOK, EMBEREK

A csernobili erõmû 1986 nyarán...

FOTÓ: MTI

Talán mégsem érte akkora sugárzás, amitõl bármi baja lehet. Évenként vizsgálták a cégnél, soha semmit nem mutattak ki. Bízott magában, erõs volt, fiatal korában sportolt is, kajakozott, úgy érezte, bármit legyõz. Egy nap aztán a lábába hasított a fájdalom. 4. Az özvegy reggelre összeszedte magát, testvérével, fiával az Üllõi útra ment, az Igazságügyi Orvostani Intézetbe, ahová a férje holttestét szállították. – Sajnos, most nem láthatják az elhunytat – fogadta õket Verzár Jenõ egyetemi adjunktus, aki a boncolást végezte – Késõbb kell visszajönniük. Visszajöttek késõbb, a válasz ugyanaz volt. Visszajöttek másnap, hiába. Sem a feleség, sem a fiú, sem a feleség barátnõje nem láthatta az elhunytat.


– Túlságosan megrendítené a látvány – hangzott a válasz a miértre. Naponta jártak vissza, egyre idegesebben, de mindhiába. Végül a Fiumei úti temetõbe irányították a családot. – Ott van a férje – mutatott az ügyintézõ hölgy egy urnára. – De hiszen én nem kértem hamvasztást – háborodott fel az özvegy. – Bennünket pedig így tájékoztattak az intézetbõl. Végül mindössze egy néhány soros angol nyelvû jegyzõkönyvet sikerült kicsikarniuk Verzár Jenõtõl. A beteg szívelégtelenségben hunyt el. Az özvegy természetesen nem akarta annyiban hagyni a dolgot. A boncoló orvostól azonban sohasem tudhatta meg, miért nem azonosíthatta férjét, titkát magával vitte a sírba. Életének önkezével vetett véget. – Huszonnyolc évet éltünk együtt – só-

120


SORSOK, EMBEREK hajtott Kosáry János özvegye férjének a temetése után. – S most azt sem tudom, kit rejt az az urna. 5. Nem ez az egyetlen rejtély a férfi halála körül. Az özvegy a temetés után Bécsbe utazott, hogy magához vegye férje leleteit. Különben miként kaphatna kártérítést a munkáltatótól, amely halálba küldte, s a biztosítótól, ahol a férje életbiztosítást kötött fia javára? – A leleteket a mentõsök vitték magukkal – tudta meg a kórházban. – Ilyen esetben ez a szokás. Persze, hiszen itthon így folytathatják azonnal a beteg kezelését, csapott a homlokára az asszony, aki maga is az egészségügyi alkalmazott. A Róbert Károly körútra sietett, oda, ahol a bécsi kezelõorvos javaslatára a szállítást megrendelte. Az Alarm Mentõszolgálatnak azonban akkora már felszámolták az irodáját. Akkor talán az Igazságügyi Orvostani Intézetben találhatóak a leletek? Nem, õk nem kapták meg a mentõsöktõl. A kör bezárult, az özvegy 1995 telén szívrohamot kapott. Betegségébõl lassan épült, ám nem százalékoltatta le magát. Fia még tanult, a rokkantsági nyugdíjból nem éltek volna meg ketten. Gyásza lassanként enyhült, az élet ment tovább. Egészen addig, amíg egy este fel nem hívta a barátnõje. – Kapcsold be gyorsan a tévét. Az özvegy a képernyõn férje kromoszóma-vizsgálatának másolatát látta. Rohant a szerkesztõségbe, ám hiába. A felvételt õk is kapták. Hogy honnan? Nem adhatják ki, az újságírónak az ilyesmit ugyanúgy nem


szabad elárulnia, mint egy papnak a gyónási titkot. Az asszony, mit tehetett, belenyugodott. Egy ideig. 6. Karácsony elõtti forgatag, könyvesbolt. Az özvegy riportkötetet vesz a kezébe, címlapján Csernobil, benne hivatkozás a férjére. Hívja a kiadót. Most már követeli a férje leleteit. Néhány hét múlva csengetnek, az ajtóban az újságíró, kezében Kosáry János leletei. Honnan jutott hozzá? A portán tették le… S az özvegy végre a munkaügyi bírósághoz fordulhat, minden bizonyíték a kezében. Mert tudja, hogy nem halt volna meg a férje ötvenhárom évesen, ha azokban a végzetes napokban nem küldik Kijevbe. De talán még akkor sem, ha kap védõfelszerelést, ha utána ellátják, erõsítik a szervezetét, mint ahogy azt annyi más országban megtették. – Kosáry János? – kezdi a szállítmányozási cég képviselõje a bíróság elõtt. – Nekünk ilyen dolgozónk nem is volt… Az özvegy a pert megnyeri, a bíróság egymillió forintot ítél meg neki. Nem fogadja el. Nem mintha pénzzel jóvá lehetne tenni a férje halálát, ám a család anyagi vesztessége ennél jóval nagyobb. Fellebbez, ám ez a veszte. A bíróság másodfokon sem vitatja a fuvarozó cég felelõsségét, ám úgy ítélik, kifutott az idõbõl, keresete elévült. De hiszen nem tehet róla, érvel az ítélet ellen, hogy a leletekhez csak 2001-ben jutott, tessék meghallgatni a tanukat. Nem, szó sem lehet róla, a kereset elévült. Az özvegy a Legfelsõbb Bírósághoz fordult felülvizsgálati kérelemmel. Az állásfoglalás bármelyik nap megérkezhet. Hardi Péter

121


SORSOK, EMBEREK

Gyermeki lélekkel

H

áromszor veri ezt kenden Ludas Matyi vissza! – rikkant a kisemmizett legény, s a közönség soraiból elégedett sóhajtások szállnak fel. A színpadon állók minden idegszálukkal figyelnek. Az egyik fiú szeme kikerekedik, száját összeszorítja: fontos szerepe van, terepszínû ruhában õ alakítja az erdõ egyik fáját. Ma már a harmadik csoport mutatja be a Ludas Matyit, de ez senkit sem zavar a Magyar Speciális Mûvészeti Mûhely Egyesület országos fesztiválján. A széksorokban ülõ meglett emberek úgy ujjonganak az öntelt Döbrögi felsülésén, mintha elõször látnák a történetet. Akad, aki kiáltozva biztatja a hõst, mások a szájukat felejtik tátva. – Csókolom, mikor tetszik eljönni hozzánk? – köszön rám a szünetben az ezerháromszáz résztvevõ egyike a szolnoki mûvelõdési ház folyosóján. Szeplõs, kicsit kancsal nõ, mikor szól, mindjárt a karomat simítja, fejét a vállamhoz dörgöli. Talán már negyven is elmúlt, de a magázódásra nem áll rá a nyelve. Egyetlen egyszer találkoztunk Andornaktályán, azóta megismer. Most lakótársaival jött a találkozóra, fellépnek õk is. Egymás kezét fogva, kipirult arccal forgolódnak a tömegben. Amikor verset mondanak, különleges hangszereken játszanak vagy furcsa, álomszerû képeket festenek, csak a tehetségük szól hozzánk. A mûvészet az a szabad világ a számukra, ahol kiélhetik érzelmeiket, ahol elmosódik a határ a beteg és az ép elme közt. Olyankor nem számít más, csak az alkotás. Meg az, hogy a nézõtéren ülõk pirosra tapsolják a tenyerüket... Bûbájos fel-


nõttek, mert középkorú testük is gyermeki lelket takar. Ha ragaszkodunk hozzá, úgy is nevezhetjük õket: értelmi fogyatékosok. ■ Néhány hét múlva Andornaktályára visz az utam. Tanácstalanul tekintgetek az Egerhez közeli falu kihalt utcáján. Drótszõrû kutya szegõdik mellém, bosszankodva kergetném el, de nem hagyja. Hiába keresem a házat, az Értelmi Fogyatékosok Országos Szövetségének (Éfoész) védõotthonát. Fiatal férfi jön szembe, mongolos vágású szeme elárulja, hogy Down-kórban született. Sportszatyrot lóbál, benne kenyér az esti hurkavacsorához. Ahogy meglátja az ebet, felderül az arca, lehajol mindjárt, s megsimogatja. – Neked van kutyád? – kérdi, miközben együtt lépdelünk a védõotthon felé. Nyelve néha megbicsaklik, de értem a szavát. – Nincs – felelem, miközben az állat a lábamnál ugrál. – Kár... – néz rám sajnálkozva a fiú, s nyitja a kaput. Megérkeztünk. A tágas, kétszintes házban kilencen élnek, a védõotthont 1993 õszén nyitotta meg az Éfoész. Táblát direkt nem szögeztek a falra, ne lássa senki már messzirõl: ez a ház más, mint a szomszédoké... Akkoriban nagy nekibuzdulással láttak neki az alapításnak, a szülõk jórészt nyugat-európai mintákból lesték el, hogyan is mûködik egy ilyen lakóközösség. Arra is gondoltak, hogy legyen a közelben az értelmi fogyatékosokat foglalkoztató és fejlesztõ intézet, ezért esett épp Andornaktályára a választás. A beköltözõk egy-két millió forintos hozzájárulási díjat fi-

122


SORSOK, EMBEREK zettek, akadt család, amelyik a telkét, más a garázsát adta el, hogy elõteremtse a pénzt. Akkoriban úgy tervezték, a tõkéjüket félreteszik, s a kamatokból újabb házakat nyithatnak majd. A valóságban azonban az történt, hogy nemhogy újabb otthon nem jött létre, de ezt az egyet is igen nehézkesen tartja fenn a szövetség. A lakók szerencsére semmit nem érzékelnek az anyagi gondokból, õk megelégszenek a jelen pillanat gondjával, örömével. – A hajókat szeretem meg a térképeket – néz föl Bálint egy vastag füzetbõl. A vonalas lapokat gondosan kerekített, iskolás betûkkel írja tele. Elõtte egy földrajzi atlasz, abból másolja nagy kitartással a neveket: Kelenföld, Érd, Budakalász... Az ötvenkét éves férfi sokszor órákig rója a sorokat, ez megnyugtatja. Bálint volt az elsõ beköltözõk egyike. Miután a szülei meghaltak, egyedül élt a fõvárosban. A nyugdíját rendszerint elkunyerálták tõle a cimborák, majd egy alkalmi hölgyismerõse beköltözött hozzá, s kis híján eladta a lakást a feje fölül. Ekkor a nõvére úgy döntött, ideje biztonságos helyet keresni fogyatékos testvére számára. Andornaktályán a párja is megtalálta Bálintot. – Én udvaroltam neki. Õ olyan erõs fiú – somolyog Ilonka, akivel évek óta együtt élnek. – Anyukám féltett a rossz emberektõl. Azt mondta, ne álljak szóba senkivel, nehogy gyerek legyen – szemelgeti emlékeit az asszony. Sok ijesztõ dolgot hallott, az egyik társuknak régen a szemhéján oltották el a csikket a hahotázó, ép munkatársai. Ilona a fejét csóválja, majd tekintete a társán nyugszik meg. Tõle nem tart, vele istápolják, bátorítják egymást. ■ Az értelmi fogyatékosokat ellátó „mamut” intézmények nagyon lassan ébredtek rá, hogy nem tesznek jót a gondozottaknak a túlzott féltéssel, óvással.


A pillanat öröme

– Szeretettel bár, de magunkhoz láncoltuk az itt élõket, ahelyett, hogy hagytuk volna kibontakoztatni a képességeiket. Az igazi küldetésünk pedig az, hogy engedjük szabadon azokat, akik megértek az önállóságra – mondja Herzog Tamás, az andornaktályai fogyatékosok otthona és rehabilitációs intézetének igazgatója. A leggyengébb képességû lakók fejlesztésének persze csak az lehet a célja, hogy a kapun belül élhessenek minél teljesebb életet. Az önmegvalósítást szolgálják a mûvészeti csoportok is. Immár országos mozgalommá nõtte ki magát az 1994ben itt megalakult Magyar Speciális Mûvészeti Mûhely Egyesület. A rehabilitációs részbe a fejlõdõképesebb fiatalok kerülnek, akikben van annyi „spiritusz”, hogy késõbb lakóotthonba költözzenek, vagy akár maguk is boldoguljanak a világban. A százhúsz fogyatékost befogadó andornaktályai intézet gondozottai közül nyolcan-tízen önállósodtak az utóbbi években. Két évig utógondozók figyelik, hogyan boldogulnak, s ha kell, segítenek nekik. – Amikor idekerültem, azt hittem, fél

123


SORSOK, EMBEREK

A mûvészet az a világ, ahol kiélhetik érzelmeiket

napot sem bírok ki. Aztán rájöttem, milyen izgalmas világ ez. A fogyatékosok õszinték és nyitottak, mindent úgy fogadnak el, ahogy van – meséli Feketéné Kohajda Mária, a fejlesztési csoport vezetõje. Kiderül, általában több éves felkészítõ munka elõzi meg, mire valaki kiköltözhet az intézet két lakóotthonának egyikébe. Még így is hónapokig ismerkednek az értelmi fogyatékosok az új életformával. – Az elsõ idõkben elcsenték egymás sütijét, zárták a szobáikat, és összevesztek azon, hogy ki takarítson. Úgy mosogattak, hogy a kávéscsészék rendre hozzáragadtak az alátéthez – meséli Mária kinn, az egyik lakóotthon konyhájában. Rutinosan szemlét tart, emelgeti a bögréket, de minden csillog-villog. A lakók nemrég megtréfálták a pedagógusnõt: a tiszta csészét szándékosan hozzáragasztották a tányérkához, és kuncogva lesték a hatást... Az intézet védõszárnyai alatt mûködõ házakból többnyire párok röppennek ki, de akad, aki egyedül vág neki az önálló életnek. – Hétvégén festeni megyünk a házamba


GÁL GÁBOR FELVÉTELEI

– büszkélkedik a harmincéves Tamás, aki néhány hét múlva elbúcsúzik lakóotthoni szobájától. A fiatalember egy leányanya gyermeke, rokonai úgy tudják, halva született. Édesanyja késõbb családot alapított, és tudni sem akar állami gondozásban felnõtt fiáról. Tamás nemrég az egyik közeli faluban vett egy kis hajlékot. Évekig spórolt rá, lemondott a nyaralásról, a márkás sportcipõrõl. Imponált neki, hogy „háztulajdonos” legyen. Bútort, tûzhelyet már szereztek az ismerõsöktõl, talán kályha is akad. „A tükörtojás, a rántotta elkészítésével elboldogulok, sõt, a nõsülést fontolgatom” – mondogatja. Igaz, barátnõje sincs, az ép lányok csak kinevetik, õ meg észre sem veszi. Tamás nem tartja magát fogyatékosnak, szégyelli sérült társait. Ezért vágyódik az épek világába. Ez az õ döntése, tárják szét kezüket a gondozók. Az önállóság kockázattal jár, az értelmi fogyatékosokat sem lehet minden bajtól és veszélytõl megóvni. A fiú pedig csomagol, hogy elinduljon valahová, az ismeretlenbe... Palágyi Edit

124


SORSOK, EMBEREK

Valahogy át kell élni a nagy változásokat Kényelmes, polgári ízléssel berendezett lakás. Ilyen otthont nem lehet egyik napról a másikra megteremteni; érzem, látom, hogy nemzedékek keze munkált rajta. S mintha még most is munkálnának azok a szellemkezek, melyek már rég letették a munkaeszközöket.

Á

mbár ez már nem a régi ötszobás családi ház, ahol a gyerekek felnõttek, hanem bérházi lakás, de a maga nemében igazán kitûnõ – és ami nem mellékes: Diósgyõrben van, a szûkebb pátriában, ahol a dédapa, Stehlik Ferenc az elsõ két hengermester egyike volt Diósgyõr-Vasgyárban, abban a bizonyos Óhengerdében. Lássuk csak: dédapa, nagyapa, s házigazdám, Marosváry László, majd az õ fia, s annak gyermekei, végül pedig Laci bácsi unokái. Ez ugyebár hat nemzedék. S valamennyi generációnak (már a legkisebb dédunokának is) itt a lenyomata ebben a Fazola Henrik utcai lakásban. Nem csoda, ha némi elfogódottságot érzek. Laci bácsi azonban szerényen fogalmaz megismerkedésünkkor: „Régi hengerészcsaládból származom”. Ennyi. Majd mérnöki precizitással hozáteszi: „1918. szeptember 26-án születtem Ózdon, Borsod vármegyében.” Alig hihetõ, hogy 85 esztendõs. Magas, szikár, jó tartású férfi. Igyekszem ezen nem csodálkozni, hiszen a környezetében mindenki természetesnek tartja szellemi, fizikai rugalmasságát. A felkínált italok közül a kisüsti pálinkát választom (persze csak egy gyûszûnyit, kóstolásra), amivel látható ro-


konszenvet keltek. Hárman koccintunk, mert velünk van a házigazda szomszédból áthívott 55 éves István fia, aki ugyancsak kohómérnök, mint csaknem mindenki ebben a családban. (Nem titkolt szándékom, hogy szeretném az immáron nyugdíjas Laci bácsi megélt emlékeit, élményeit összevetni az aktív István jelenlétével.) Egyelõre azonban István dédapjának, s nagyapjának megõrzött kitüntetéseit nézegetjük. A családi krónikában a következõk vannak feljegyezve a dédpapáról: a neve Obholczer Adolf, s már õ is az említett Óhengerdében dolgozott, mint a hengermû kikészítõjének fõmestere. Besztercebányán született, géplakatosként szabadult fel, és több mint tizenkét éves katonai szolgálat után telepedett le Diósgyõrben, ahol 1885ben nõsült. A BKL 1910. évi számában ezt olvashatjuk: „...a diósgyõri vas- és acélgyár szolgálatában, s a különösen a lövedékek gyártásában kifejtett munkássága elismeréseként ….Obholczer Adolf fõmûvezetõnek az ezüstkoronás érdemkeresztet adományozom….Ferencz József sk.” A nagyapa (Laci bácsi édesapja) viszont az ózdi finomhengermûben volt hengerfõmester. Tanulmányait a budapesti Felsõ-

125


SORSOK, EMBEREK

Marosváry László

VAJDA JÁNOS FELVÉTELE

ipari Fõiskolán fejezte be. Az I. világháborúban fõhadnagyként vett részt, és meg is sebesült. Az elsõosztályú vitézségi érem, a Károly csapatkereszt és a Sebesülési érem tulajdonosa lett. „DER TAPFERKEIT” (A vitézségért), VITAM ET SANGUINEM (Életünket és vérünket) – olvasom a medáliák hátlapján. A kitüntetetett neve: Mikulecz István. Kicsit eltûnõdöm, miként lettek az Obholczerek ( Laci bácsi anyai ága) és a Mikuleczek (apai ág) német származásuk ellenére ennyire magyarok abban a régi világban… S nem csak azért, mert Laci bácsi a Mikuleczet Marosváryra magyarosította – egyébként katonai parancsnoka szorgalmazására – a negyvenes években. Hitben, lélekben is magyarrá tette õket ez az ország, mely megbecsülte szakértelmüket, szorgalmukat, s õk mindent megtettek, hogy a nyugati szellemi ipari kultúrát meghonosítsák itt. Ami sikerült is. Most Marosváry László mérnök úr


hosszú (fõleg szakmai) életrajza következne, ami – mint említettem – Ózdon kezdõdött, aztán az egri ciszteri rend gimnáziumában, majd a Magyar Királyi József Nándor Mûszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Kohómérnöki Karán, Sopronban folytatódott, s a diploma megszerzésével ért véget az elsõ fejezete. 1941-ben járunk. Úgy tûnik, sok lehetõsége van egy pályakezdõ mûszaki szakembernek, különösen, ha anyanyelvi szinten beszéli a német nyelvet, ha (családi kötõdések okán is) otthon van Ausztriában, bejárta Németországot, sõt a lengyelországi swientochlovicei gyár nagyolvasztójában is töltött pár hónapot, mint cserediák. „Ezerkilencszázharminckilenc nyarán Zakopanétól Gdyniáig beutaztuk Lengyelországot. Mindenütt nagy szeretettel fogadtak bennünket, sokszor megünnepeltük az akkor közös lengyel-magyar határt. Augusztus végén, szinte pár pillanattal Lengyelország lerohanása elõtt tértünk haza.”

126


SORSOK, EMBEREK Mi lett volna, ha nem jön a II. világháború? A kérdés történelmietlen. Ám valószínû, hogy a frissen végzett mérnök akkor is visszatér Ózdra. Mert Mikulecz István egykori hengerfõmester fiát hazavárták a városban. Azaz, a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmû Rt. Ózdi Gyárába. Egy ifjú kohásznak nem sok jobb munkahely kínálkozott akkoriban. Istvánnal együtt szinte kétkedve hallgatnánk, ha nem volna annyira hiteles, mi mindennel igyekezett a cég egy segédmérnök egzisztenciáját biztosítani. Laci bácsi olvassa korábbi feljegyzéseit. „Járandóságom: évi 2400 pengõ alapfizetés, évi 800 pengõ rendkívüli szállítási jutalék, valamint Ózd-Nánás-Salgótarjánból elszállított készáru minden kilogrammja után 0,015 fillér (havonta cirka 240 pengõ). Emellett részesültem a társulati tisztviselõk részére szabad lakás és szabályszerû fûtési illetmény élvezetében. Nõtlen koromban garzont biztosított a társulat, nõsülésem után az Újtelepen kaptam lakást, s az ahhoz tartozó évi 10 köbméter fa és 156 mázsa szén illetményt, továbbá ingyen világítást.” lyen körülmények közepette (a részvénytársaság nyújtotta létbiztonságra célzunk) nyugodtan gondolhatott az ember családalapításra. Feleséget már nem kellett keresni; a Sopronban töltött egyetemi évek idején az ifjú M. László (hogy stílszerûen fejezzük ki magunkat) mátkaságra lépett szerelmével. Az Orsolya rend soproni gimnáziumában érettségizett leány családja ugyanazokat a szakmai, polgári értékeket képviseli, mint a Mikuleczek. Csak a Kiniczkiek nem fémben jók, hanem fában. Az apa mûbútorasztalos. Münchenben, Berlinben (a császári ház udvari mestereinél) tökéletesítette tudását. 1930-ban

I


az Országos Iparos Kongresszus céhmesterré nevezte ki, amihez a magyar királyi kereskedelemügyi miniszter is gratulált. A család birtokában lévõ festmény a soproni ipartestület elnökeként örökíti meg. Mondanunk sem kell, hogy számos kiváló alkotás õrzi emlékét. Egyszóval két tekintélyes polgárcsalád gyermekei találtak egymásra a frigyben. A munka, a szorgalom, a tudás és mindenek fölött az erkölcs dominál ebben a közegben. Így hát – mondhatni kicsit patetikusan – a pokol kapui sem vesznek erõt az ilyen házasságon. Tulajdonképpen csak az indulást – az indíttatást! – kellett exponálni; a többi mintegy kitalálható, hacsak nem jön közbe valami katasztrófa. Ami az utóbbit illeti – akárhogy csapkodott is a villám –: a szakmai fedezet egyszersmind fedezéket is jelentett. Aki a részletekre kíváncsi, annak el kell olvasnia A diósgyõri hengermûvek története címû terjedelmes tanulmánykötetet, melyet a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltár adott ki 1999-ben. A szerzõnek, aki természetesen Marosváry László, hatesztendõs munkája fekszik ebben a kötetben. (Magam az 1789 gépelt oldalt kitevõ kéziratot is láttam; 270 térképpel, rajzzal, fényképpel, meg 233 táblázattal.) Más talán meg sem tudta volna írni, hiszen 1948-tól harminc esztendõn át, vagyis 1978-ig Marosváry László együtt lélegzett ezzel a gyáróriással – végig vezetõ beosztásban. Miközben többször volt alkalma a világ kohászatának tanulmányozására, Keleten és Nyugaton egyaránt. Sommás véleménye: a hazai kohászat világviszonylatban is a jó közepes kategóriába tartozott. Mikor a diósgyõri Lenin Kohászati Mûvek hengermûvének nyugalmazott gyáregységvezetõje idáig jut, ismét tölt a poharakba, s biztatóan István fiára néz – folytassa õ.

127


SORSOK, EMBEREK

Obholczer Adolf

Azt nem is kérdezem, hogy Istvánnak a pályaválasztáskor eszébe jutott-e más szakma a kohászaton kívül. Laci bácsi három gyermeke közül csak lánya, Ágnes készült bölcsésznek (sajnos harmadévesen meghalt), István és Mária kohómérnökök lettek; a miskolci Nehézipari Mûszaki Egyetem Kohómérnöki Karán szerezvén diplomát. Megtudom, hogy István is Diósgyõrben kezdett – a Nemesacél-hengermûben. Aztán – híven az elõdök gyakorlatához – 1972ben külföldre utazott szakmai gyakorlatot szerezni. Három évet töltött az NDK-beli Freital Nemesacél-hengermûben. Egy esztendõt a finomsoron, a másik évet a középsoron hengerészként, ahol maga is fogóval dolgozott, kemény fizikai munkát végezve, míg a harmadik évben a technológián teljesített szolgálatot. Hazatérve természetesen a diósgyõri gyár várta. Hatalmas üzem volt ez egykoron – 18 ezer munkással. Aztán jött a rendszerváltás a privatizációval. Mindenki reménykedett. Külföldi tulajdonosok: korszerûbb techno-


Mikulecz István és felesége, Obholczer Margit 1914-ben A CSALÁD ARCHÍVUMÁBÓL

lógia, számítógépek, világháló, magasabb bérezések. Egy idõ aztán kiderült, hogy az új gazdáknak (például az olaszoknak) nem üzlet, nem gazdaságos a diósgyõri üzem a szerintük elavult technológia miatt – és elvonultak. A Mátra Holding most csak 1200 embert foglalkoztat. De van megszámlálhatatlanul sok kis kft. a gyár területén. Ezek rendkívül bonyolult termelési, gazdasági viszonyban vannak egymással. A kovácsok, lakatosok, szállítók, az anyagvizsgáló labor és így tovább, most bérmunkát végeznek valamiféle kölcsönösség szerint. Egyszóval: atomizálódott a nagyüzem. Mindenki úgy él, ahogy tud, ahogyan lehet. Szociális gondoskodásról szó sincsen. Korábban hatalmas kulturális és szociális bázisa volt a nagyüzemnek. Mûvelõdési

128


SORSOK, EMBEREK házak, könyvtárak, énekkarok, zenekarok, aztán üdülõk, orvosi rendelõk, fürdõk, irodaházak, és sorolhatnánk még tovább. És fõleg volt középiskolai és egyetemi kohászképzés. Most ez is megszûnõben. És harminc év fölött már nemigen van szükség emberekre. Az persze természetes, hogy – a gazdaságosság érdekében! – be kell olvadni valamely korszerûbb acélkonszernbe. De a dolog az emberek, a diósgyõri régi munkáscsaládok számára túl fájdalmas, az újabb kohászgeneráció pedig egyenesen tragédiaként, egzisztenciája elvesztéseként éli meg. A hajdan biztonságot, sõt, rangot adó vasgyári lakótelep házai lerobbant állapotban vannak; lakói öregek vagy elköltöztek, mert mindenki fél az itteni holnaptól. (Ha lesz egyáltalán holnap. Ülünk a pillanatnyi csendben, és én nem merem kimondani azokat az egykor számomra hihetetlennek tûnõ gondolatokat, amelyeket aztán egyre többen kezdtek suttogni az LKM-rõl. Mármint hogy ha valamire nincs szükség, akkor arra nincs szükség se kft., se nagyüzem formájában. Akkor azt fel kell szántani bolgárkertészetnek – mellesleg ma erre se lenne szükség –, mert azt az acélmennyiséget, amelyet jelenleg a nagy háborúban hál’ istennek nem álló világ igényel, Magyarország nélkül is képesek megtermelni másutt, ráadásul olcsóbban. De hagyjuk mindezt, mert most Marosváryékról van szó, jóllehet az õ sorsuk elválaszthatatlan a kohászgenerációk sorsától.) Miközben Európa gazdasági rendszerébe integrálódunk, ami szükségszerû, százados ipari, szellemi kultúránk megy veszendõbe – fogalmaz István, aki egyébként


nem szívesen beszél a nagyon is ellentmondásos jelenrõl. Nosztalgiázni meg nem akar. Különben is mit érünk vele, ha elmondjuk, hogy már 1903-ban országos dalosversenyt nyert a Diósgyõr-Vasgyár énekkara. (Akkor a nóta mellett még az acél is kellett.) Laci bácsi mutatja az egykori fényképet; 48 jól öltözött, öntudatos úr néz ránk a fotográfiáról. Több nemzedék tagjai. Szakmájuk, szakmai mûveltségük különbözõ. De mindannyian gyáriak. És ez rang volt egykoron. Valahogy át kell élni – lehetõleg kevés vérveszteséggel – a nagy változásokat. Aki fiatal, annak persze könnyebb. István fia, Zsolt Magdeburgban él – doktorandusz. Ötéves ösztöndíjas szerzõdés köti a céghez. Õ hûtlen lett a családi hagyományokhoz: nem kohász-, hanem gépészmérnök. – Mindenesetre máris Opellel jár, míg az apja csak Trabanttal – mondja Laci bácsi, aki büszke unokáira, dédunokáira. Elhangzik, hogy István kisebbik fia még keresi a helyét a különbözõ egyetemeken. De remekül beszél németül és angolul. Nem kell félteni. A Magdeburgban született dédunoka pedig már eleve kétnyelvû. ogyan fejezzük be? Nos, az Obholczerek, a Mikuleczek, a Kiniczkiek és utódaik már akkor is Európában éltek, mikor még szó sem volt az unióról. Számukra átjárhatóak voltak a határok a Monarchiában, a két világháború között, sõt, a szocializmusban is. A politikát meghagyták a született magyar uraknak. Õk „csak” dolgoztak, terveztek és alkottak… Keresztény Gabriella

H

129


SORSOK, EMBEREK

Akit szeretünk, azért mindent megteszünk

V

alahol a Dunántúlon szarvasvadászat volt a januári télben. 1997et írtunk. Noha kedvenc szenvedélyét ûzte, mégsem érezte jól magát a mulatós, energikus, társaságot kedvelõ férfi. Tóth Lászlónak – akirõl sokan úgy tartották, két végérõl égeti a gyertyát – kétszer is meg kellett állnia a magasleshez menet. A ziháló fiatalember feltûnt a társaságban lévõ orvos vadásztársának. A teríték után megvizsgálta, kikérdezte, majd közölte: leukémiás vagy! – Akkor és ott szembesültem a kegyetlen ténnyel – emlékszik vissza. Most hárman ülnek velem szemben, mondhatni a történet három fõszereplõje. Elõzmények persze voltak, hogyisne lettek volna. Hiszen már hathetenként vérátömlesztésre kellett járnia az elõzõ hónapokban, mégsem tudta, noha sejthette a bajt. – Kertészmérnök, szõlész-borász vagyok. Élvezem a metszést, valóságos mûvészet a szõlõt alakítani. Az alsó vesszõkhöz azonban nehezemre esett lehajolni, légszomj gyötört, habár alig múltam negyvenéves. Az elõtörténetbõl másfajta, korunkra jellemzõ stresszekre is fény derül. Az egykori Monori Állami Gazdaság feldarabolása 1994-ben kezdõdött. Tóth László akkoriban a nagyüzem kertészeti kerületének igazgatója volt. Minden szõlõtõkét ismert, kézenfekvõ volt, hogy beszállnak a privatizációs ügyletbe. Mégis hosszas vívódás után vágtak csak bele a kölcsönbe. Jelzá-


log került a szülõi házakra is. Ez volt a 36 százalékos (!) kamatozású hitelek ára. Övék lett hát Monor-Szárazhegy. A következõ esztendõt jellemzõ irtózatos peronoszpóra fertõzés azonban elvitte a termés felét. Máris csõdveszély fenyegetett. – Rendkívüli idegmunka árán sikerült ugyan levegõhöz jutni, csakhogy Laci 14 kilót fogyott – kapcsolódik a beszélgetésbe Mariann, a feleség. – Férjem 1995 telén tüdõgyulladást kapott, ám a kezelések ellenére még csak jelei sem látszottak a javulásnak. Orvosunk beutalta vérvételre, s a laborvizsgálat nagyon kedvezõtlen képet mutatott. A kórházban aztán bebizonyosodott: a leukémia egyik válfaja támadta meg szervezetét. – Milyenek az esélyeink? – kérdeztem Benedek Szabolcs professzortól. – Asszonyom, akkor van reményünk, ha megfelelõ donort találunk – hangzott a válasz. Megegyeztünk abban is, hogy amíg ilyet nem lelünk, addig titkoljuk a betegséget. Ami sikerült is, ama bizonyos vadászatig. Laci azóta sem bocsátja meg nekem a ködösítést. A családban keresték a donort, azt a „kapaszkodót”, akinek a segítségével egy csontvelõ-átültetés révén új kilátásai lehetnek az idõsebb Tóth fiúnak. Meg is találták. – Mariann szólt nekem vérvizsgálat ügyben – szívja mélyre a cigaretta füstjét a zömök, jó erõben lévõ Tóth István. – Szerintem anyu már sejthetett valamit, hiszen anyai nagymamánk leukémiában halt meg, igaz, nyolcvanéves korában. Vizsgá-

130


SORSOK, EMBEREK latok özöne következett, legvégül a szegycsontomból vettek velõmintát – fogja rövidre a szót a bátyjánál egy évvel fiatalabb István. Az elemzések szerint a két testvér vérképzõ rendszere nagyon hasonlónak bizonyult. Megvolt tehát a professzor által kívánt esély László számára az újrakezdéshez. Mariann, a feleség, László, aki kapta, és testvére, István, – Meg sem fordult a aki adta a csontvelõt A SZERZÕ FELVÉTELE fejemben, hogy vállalom-e a csontvelõ-csapolást. Számomra ez mindegy állapotba került a mûtét után. Már természetes volt – veti közbe István. pedig, mint tudjuk, a beteg akarata nélkül ninKözben vészes gyorsasággal telt az idõ. csenek csodák. Azzal sem mindig. A csoda Sûrûsödtek a kezelések, mégis hónapról egy videokazetta képében érkezett Monorról hónapra halasztották a mûtét idõpontját. Bécsbe. Tóth László gyermekeinek, lovainak, Budapesten a felettébb kockázatos legutol- a szárazhegyi szõlõbirtokának az üzenetét só terminus 1997 szeptembere volt – ha hozták: visszavárunk! A képernyõt látva szeaddig kibírja a beteg. meibe visszatértek a fények, kis idõ múltán Mariann asszonyt nem hiába ismerik pedig már körömszakadtáig akarta az életet. akaratos és alapos embernek. Egy alapít- Fokozatosan gyógyult, több mint hét esztenvány anyagi segítségét, valamint a család dõvel az események után kérdezem tõle: és a barátok összefogását maga mögött tud- megtalálta-e régi önmagát? va felkutatott egy bécsi klinikát, ahol azon– Fizikailag majdnem, lelkiekben azonnal vállalkoztak a transzplantációra. ban sokkal gazdagabb lettem – válaszolja. – – Július 29-én lettem nulladik napos – A mûtét elõtt túlzottan elragadott a vadkapiemlékszik vissza második születésnapjára talizmus pénzuralma. Most a családban, a László.Ekkor kapta a sterilizált klinikai szo- szeretetben, a barátságban, a kollégáimban bában az elsõ adagot az öccsétõl ugyanaznap keresem és találom meg az élet értelmét. levett, csaknem másfél liter csontvelõbõl. Mariann elgondolkodva, könnyek nél– Aznap délelõtt altatásban, hét helyen kül hallgatja férje szavait. Pedig hármójuk csapolták meg a keresztcsonjaimat – told- közül a legnehezebb terhet bizonyosan õ ja meg István. – Amikor magamhoz tér- cipelte az utóbbi szûk évtizedben. tem, éhes voltam és rá akartam gyújtani. – Akit szeretünk, azért mindent megteEgy magyarul tudó nõvér csitított: nem sza- szünk – réved a távolba. – Valahol az embad! Este én már a folyosón dohányoztam. berben lakozik egy olyan erõtartalék, ami Másnap az orvos csak ennyit mondott: vészhelyzetben felszabadul, s meríthetünk ungarische virtus! belõle, amennyi csak kell. Testvérbátyja viszont amolyan minden T. Dögei Imre


131


SORSOK, EMBEREK

Börtönlevelek

M

argitka és a bûnözõk? Amikor elõször találkoztunk, nem is gondoltam volna, hogy ez a halk szavú, törékeny asszony hosszú börtönbüntetésüket töltõ elítéltekkel, nem ritkán gyilkosokkal áll kapcsolatban. Levelezõhálózatot szervezett nekik, és utógondozásukban is részt vállal. SZOLGÁLAT ez, csupa nagybetûvel, melyet dr. Majzikné Fazekas Margit, a Mécses Szeretetszolgálat Magyar Börtönpasztorációs Társaság munkatársa boldogan vállal. – Nekem pontos képem volt a börtönök világáról, az ottani viszonyokról, az elítélt emberekrõl, mivel a férjem, dr. Majzik Mátyás a szegedi „Csillagban” dolgozik. A börtönpasztoráció, illetve a szeretetszolgálat elindításakor munkatársakat toborzott maga köré. Mivel az elsõ perctõl fogva éreztem az ügy fontosságát, sokat segítettem neki, szinte észrevétlenül kapcsolódtam be a feladatokba. Együtt végeztük el a hittudományi fõiskolát is. Attól kezdve tudatosan kerestem olyan elfoglaltságot, ami a vallásos életemhez szervesen kapcsolódik. Margitka 1991-ben csomagküldõ akciót hirdetett, újságokban keresett szövetségeseket. Azokat az elítélteket akarta meglepni, akiknek semmilyen kapcsolatuk nincs a külvilággal, hozzátartozóik sincsenek, vagy feléjük sem néznek. Az ötlet kedvezõ visszhangra talált, megint bebizonyosodott, karácsony táján készségesebbek az emberek. A börtönben ülõ rabok igencsak meglepõdtek, hogy csomagot kaptak, de nemcsak a benne lévõ apróságoknak örültek, hanem a néhány kedves mondatot


tartalmazó kísérõlevélnek is. Ez utóbbi teljesen felkavarta õket. – Nem gyõztem válaszolni az elítéltek leveleire. Egyre jobban megerõsödött bennem, hogy szükség van egy levelezõszolgálatra. Elsõször is köszönõ sorokat fogalmaztak a fogvatartottak a csomag feladóinak. Közben felvetettem a rendszeres levélváltás lehetõségét az ország minden részébõl jelentkezõ patrónusoknak, akik között volt orvos, ügyvéd, nyugdíjas és egyetemista. Az elsõ megbeszélésre sokan eljöttek, a csapat magja akkor alakult ki. Felkutattam a börtönökben a hosszú ítéleteseket, meg azokat, akik semmilyen szállal nem kötõdnek a kintiekhez, mivel egyértelmûen õk szorulnak legjobban a segítségre. A bezártság, a társakhoz, a fegyõrökhöz való nagyfokú alkalmazkodás, a beszabályozott élet nemcsak a benti kapcsolatteremtést nehezíti meg, hanem a személyiség leépüléséhez is vezethet. Ezért kifejezetten jót tesz nekik, ha érzik, hogy törõdnek velük. Sokkal jobban meg tudják õrizni emberi tartásukat, mondjuk, rendszeres levelezéssel. A börtönlakók szívesen vették a csomagokat, s azt hitték, minden hónapban megismétlõdik majd a jótékonykodás. Nem kis idõt vett igénybe, mire megértették, itt másról van szó. Eleinte a levelezést is félreértették. Elõfordult, hogy társkeresés gyanánt szerelmet vallott valaki, a civil levelezõk meg nem tudták mire vélni a dolgot. De Margitka elmagyarázta nekik, hogy a férfiak a hosszú raboskodásban mindenféle elõzmény vagy ismeretség nélkül, látatlanul is képesek kivetíteni az érzelmei-

132


SORSOK, EMBEREK ket akár egy ötvenéves nõre is. Egyébként a levélváltás jeligével történik, az elítéltek nem tudják annak nevét és címét, akinek kiöntik a lelküket. Ez egyfajta óvintézkedés. A két fél között Margitka az összekötõ kapocs. Neki kell arra is figyelnie, hogy ne kerüljenek ki durva, követelõzõ hangnemû levelek a börtönbõl, mert azzal veszélybe sodródnának a kapcsolatok. Az ilyen irományokat azonnal kiszûri, s megkéri a feladót, gondolja át még egyszer a mondandóját. – Négyszázötven elítélttel háromszázan levelezünk. Én a háttérbõl követem a fejleményeket, csak akkor lépek közbe, ha szükséges. Pár év elteltével általában felmerül a személyes találkozás igénye is. Ilyen esetben a férjem beszerzi az engedélyt, én pedig megszervezem a látogatást. Eddig két alkalommal keresték fel csoportosan a levelezõk a partnereiket a börtönben. Mindkét fél számára nagy élmény volt! Szemtõl szembe teljesen más minden, mint ahogyan azt a levelek tartalmából el lehetett képzelni. Bizony, legtöbbször jobb színben tüntetik fel magukat az elítéltek, mint ahogyan az a valóságban létezik. Hozzá kell tennem: a hosszú raboskodás alatt megszaporodnak a szorongásból, a feszültségbõl eredõ betegségek, szemmel láthatóan megromlik a fogvatartottak egészsége. Egyszer Margitka vasárnap délelõtt egyedül volt otthon. Csöngettek. Az ajtóban egy férfi állt. Frissen szabadult a börtönbõl, pénzt kért, hogy haza tudjon utazni. Majzikék nem tartanak otthon készpénzt, ha elõre megírja valaki, mit szeretne, olyankor más a helyzet. De az illetõ annyira tisztán nézett Margitka szemébe, hogy megesett rajta a szíve. Végül felajánlotta az utolsó tízezresét, csakhogy nem hagyhatta ott a fõzést, még a szomszédba sem tudott átszaladni felváltani. A férfi


Margitka

UJVÁRI SÁNDOR FELVÉTELE

felajánlotta, hogy õ majd elintézi. Margitka, annak dacára, hogy jól ismeri a börtönbõl szabadultak lelkivilágát, s akit annyiszor becsaptak már, átadta a bankjegyet. Legyintett, hogy nem látja többé. S alig telt el tíz perc, az idegen visszatért, leszámolta a pénzt, és megkapta az útiköltségre valót. Volt ennél veszélyesebb helyzet is. Egy indulatos, erõszakos férfi szintén pénzt követelt, akit azon a napon több hivatalos helyrõl elutasítottak, már csak a szeretetszolgálat segítségében bízott. Margitka érezte a feszültséget, ha nemet mond, bizonyára nem tudja kivédeni a támadást. Elkerülve az áldozatszerepet, sikerült lecsillapítania az illetõt, majd amikor megnyugodott, adott neki valamennyi pénzt és békességben elváltak.

133


SORSOK, EMBEREK – Szabadulásuk elõtt legalább egy évvel tájékoztatom a fogvatartottakat arról, hogy milyen lehetõségek várják idekint. Tass-Alsószenttamáson létesítettünk egy gazdálkodásra alapozott társadalmi rehabilitációs otthont, ahová bárkit befogadunk, aki egészséges, nem fogyaszt alkoholt, bírja a nehéz fizikai munkát és szeretne dolgozni. Ezen követelmények közül a nehéz fizikai munka és az alkoholmentesség óriási visszatartó erõ, hiszen a börtönben lévõk általában a könnyebb életvitelt választják, de mégis úgy gondoljuk, aki új életet akar kezdeni, az feleljen meg bizonyos elvárásoknak. Persze semmit sem szabad erõltetni. Margitka csak annyit segít, amennyit képesek tõle elfogadni. Személyes beszélgetések során együtt tervezik meg a lakók jövõjét. A szenttamási farmon semmit nem kapnak készen az emberek. Sokkal jobban megbecsülik az eredményeket, ha õk is tesznek értük. Margitka sokszor nyújt lelki vigaszt, segít abban, hogy helyrebillenjen a börtönbõl szabadultak érzelmi világa. Az egyik férfi, aki közeli rokonától vette el az életet, két éve tudatosan készül arra, hogy újra találkozzon a családjával. Tavaly megtette az elsõ lépéseket: karácsonyra küldött nekik egy képeslapot. Nem is várt választ, megbékélt azzal, hogy súlyos cselekedete miatt nem akarnak vele többé szóba állni. De lassan megtört a jég. Egyre sûrûbben váltanak levelet egymással, sõt a fiával már találkozott is. Egy asszony nyolc év fegyházbüntetés után keresi a családi kötelékeit. Állami gondozottként soha nem ismerte az édesanyját, de saját gyermekét sem, mert szülés után intézetbe adta. Errõl az érzelmi nullpontról kell feltápászkodnia. Margitka mellette áll. Megpróbálja összehozni


azokat a vérségi kötelékben álló embereket, akik soha nem is látták egymást. Az elsõ leveleket már elvitte a posta. – Nem mindenkinek tudok segíteni. Létezik egy érzelmi határ, ha azon nem engednek be, abban az esetben tehetetlen vagyok. Az a lényeg, hogy az utógondozásban résztvevõ emberek akarják a változást, legyen az bármilyen kevés is. Ha hiányzik belõlük az elszántság, a jóra való készség, akkor azokat kell erõsíteni. Én mindenkiben mindig a pozitív vonásokat keresem, miközben persze tisztában vagyok azzal, milyen súlyos bûnt követtek el. De elhitetem velük, hogy ott van bennük a jó is. z eredményekre legtöbbször éveket kell várni. Az idõ alatt alaposan meg lehet ismerni az embereket. Margitka eddigi szolgálata során arra is rájött, hogy a börtönbõl szabadultakkal senki sem törõdik, de nem csak õket hagyja magára a társadalom, hanem például a hajléktalanokat, a prostituáltakat is. Éppen azokat, akiknek talán soha nem volt szeretetteljes kapcsolatuk, s ennek hiányában nehezen fejlõdhettek volna egészséges személyiséggé. A beteg családtaghoz a legjobb orvost szokás hívni, a perifériára szorultakat is a legkiválóbb szakembereknek kellene gyógyítani. Margitka korábban gyermekápolással foglalkozott. Amit most csinál, annak is sok köze van az ápoláshoz. Csakhogy felnõtt férfiak és nõk félresiklott életét pátyolgatja. Néha maga is csodálkozik azon, hogy a nehéz bûnözõkkel milyen könnyedén tud kapcsolatot teremteni. Jó értelemben vett naivságával a hétköznapi életben semmit sem érne el, a börtönrácsokon túl viszont pillanatok alatt megnyeri a legvagányabb elítélteket is. Ha létezik titok a szeretetszolgálatban, akkor az a HITELES szavakban rejlik. Borzák Tibor

A

134


SORSOK, EMBEREK

Annuska boldogsága

K

islány korától megtalálja a munka, és belebetegedne, ha tétlenségre ítélnék. Álló nap dolgozni látta nagyanyját, édesanyját, neki is ez lett az öröksége. Mondja, nem vitt véghez semmi különöset, csak végezte mindig a falusi élet asszonyi teendõit, mosott, fõzött, mezõre járt, nevelte a gyerekeket, meggondozta az öregeket. Annak idején még eljárt a téeszbe is a kenyér után. Elfogadta a sorstól, hogy így volt rendelve. A lelki békéjébõl viszont soha nem engedett. Ezért ülhet ki Annuska arcára a boldogság. Pedig ha visszanéz az ötven évvel ezelõtti esküvõjük óta eltelt idõre, de sokszor kaptak pofont az élettõl. Mégis talpon tudtak maradni, mert az idegõrlõ napi küzdelmeknél erõsebbnek bizonyult az a szövetség, amelyet a kétbodonyi születésû Kovács János és Kovács Jánosné Annuska 1954 októberében megkötött. A család, a munka, az apró örömök és egymás iránti szeretetük, tiszteletük volt a boldogságuk kulcsa. Katonás kiállású legény, csillogó barna haját gyöngyvirágos koszorúval összefogó, népviseletbe öltözött, törékeny menyasszony a faragott, öreg képkeretben. A huszonöt esztendõs Jánost és a tizennyolc éves Annuskát ábrázolja a megsárgult felvétel a szoba falán. Beszédes fotó: tudták, hogy az Isten is egymásnak teremtette õket. A két ember vonásain finom redõket hagyott ugyan az idõ, de a szemükben még mindig látni azt a sejtelmes fényt, ami hiányzik a mostani fiatal párok többségének tekintetébõl. Titkuk? Szerettek és cserébe szeretetet kaptak, magukban hordozták a megbocsá-


tás képességét, örültek apróságoknak, pillanatoknak, szívesen álltak a dologhoz, viszont nem tudták és nem is akarták megtagadni önmagukat. Mikor menyasszonyként népviseletben ment a pap elé, az sem rettentette vissza Annuskát, hogy 1954-et írtak, amikor már „illett” igazodni az új rendhez. Kislányként elhatározta, hogy az lesz a nagy boldogsága, amikor ráadják a hófehér, hímzett, sokszoknyás menyasszonyi ruhát és fejére teszik a gyöngyvirágos koszorút. Valóra vált az álma, de azt nehezen fogadja el, hogy máig egyetlen követõje sem akadt: Annuska volt az utolsó népviseletbe öltözött menyasszony a faluban. A hétköznapokon is elvétve viselik már az asszonyok a népviseletet. A hatvanas években kiöltözött õ is tizenegy évre, de sehogy sem érezte jól magát városias ruhákban, és 1974-ben a fia esküvõjén már kedves, régi darabjaiban táncolt. Ma is vannak olyan szoknyái, amelyeket még a nagyanyjától és az édesanyjától örökölt. Mivel jó anyagból valók, gonddal bántak velük, nem tették ki fakító napnak, meg sem látszik rajtuk, hogy nyolcvan-száz esztendeje készültek. Minden ruhadarabját maga varrja Annuska. Még a népviseletükhöz tartozó mellény bonyolult szabását is kitanulta. A mai színes fejkendõk anyagával azonban nagyon elégedetlen, mert se tartásuk, se minõségük, ezért inkább a kasmírból készült régieket hordja. Nem is egy még az édesanyjáé volt, aki szintén vigyázva viselte, azért nem fogott rajtuk az idõ. De nyári nagy melegben, gyapjúban, parget anyagban kapálni, gyomlálni? Istenkísértés len-

135


SORSOK, EMBEREK

Beszél a virágaihoz BOHANEK MIKLÓS FELVÉTELE

ne. Olyankor fölveszi Annuska a vászonból, kartonból varrt darabokat a világos színû menyecskefõkötõvel. A faluban elfogadják, hogy – miként fogalmaz – parasztosan jár, de ha ritkán eljut a fõvárosba, rácsodálkoznak furcsa tekintetek. Nem foglalkozik velük, mert jól érzi magát a régi szép viseletükben, amelynek díszesebb darabjait a templomba szokta felvenni. Ruhának, abrosznak, lepedõnek való vásznat már régen nem szõ, de gyapjú szõnyegek, falvédõk szép számmal készülnek a nagyanyjától örökölt szövõszéken. Az éppen munka alatt lévõ szõnyeget a gyerekeknek szánja. Többnyire esténként, villanynál szövöget, mert tavasztól õszig kint van dolga napközben. A ház körül, a földdel van is munka jócskán. A kárpótlásba kapott hat


hektár földjükkel nem is bírtak el, így bérbe adták. A kertjük viszont csodaszép! Ötven éve tavasztól a tél beálltáig naponta feljárnak a kertbe a veteményes és a virágok után. Mikor összeházasodtak, gyep volt a jókora emelkedõn, ami beillik hegynek is. Mikor gyerekkorukban szánkózni jártak, még azt tartották, hogy ezen a meredek részen lehet legjobban lecsúszni a templom melletti völgybe. Tudták hát, mit vállalnak, amikor két kezük munkájával betörték a hétszáz négyszögölt, és gazdálkodni kezdtek. Ahogy évtizedeken keresztül, ma is megtermelik a konyhára valót az egész családnak. Mikor szelídíteni kezdték a betonkemény talajt, Annuskának az volt a kikötése, hogy nagyon sok virágot is akar ültetni a kertbe. János ráállt, és az elsõ virágágyások helyét maga készítette el. Azóta virágözön mindenfelé: virág a szobában, a verandán, az udvaron és fenn a kertben. Többsége régi szép parasztvirág, de akadnak különlegességek is. Annuska még vagy tizenöt éve lelt rá a Szabad Földben egy kertész hirdetésére, akinek minden tavasszal megírja rendelését, és postafordultával kapja a virágmagot, a tövet, vagy a hagymát. Így jutott a fekete íriszhez és a sivatagi szegfûhöz is. Bármennyi gondja, baja is van, növényeinek mindig hagy idõt, mert a virágok gyerekkorától hozzátartoznak a lelki békéjéhez. Édesanyja szokta mondani, hogy egy jelentéktelen virág bimbójának nyiladozása is szebbé teszi az ember életét. Hisz ebben õ is. Azt sem titkolja, hogy gyomlálás, kapálás vagy esti öntözés közben szokott szólni is a virágaihoz, és megsimogatja õket. Csak úgy, szemmel, hogy jobban érezzék magukat. Szóval-szemmel is szereti virágait. El sem tudná képzelni az életét nélkülük, mert családja, gyerekei, unokái mellett virágai jelentik a boldogságát. Pintér Csilla

136


SORSOK, EMBEREK

AKIK FORTUNÁTUS DOKTORT OKTATJÁK

A jó pap holtig tanul

J

aj, nehogy bárki is arra gondoljon az általam idézett közmondásból, hogy összetévesztem önmagamat a lelkipásztorokkal. De pályám során többen is megjegyezték, papos a beszédem. Isten úgyse, soha eszem ágában sem volt, hogy olyan benyomást keltsek bárkiben is, hogy lelkész vagyok. Talán csak az hagyott ilyen nyomot beszédstílusomon, hogy egy emberöltõn keresztül jó barátságban voltam egy katolikus pappal, s az õ diskuráló modora alakított valamit beszédemen. Az ilyen megjegyzések többnyire azt a gondolatot váltják ki belõlem, hogy erõteljesen különbözöm minden vallás egyházi embereitõl abban, hogy semmiben se hiszek vakon. Fõleg azokban az igazságokban nem, amelyeket korábban vitathatatlanoknak véltem. És nem valami titokzatos sugallat késztetett erre, hanem a hozzám fordulók sok-sok levele. Életutamnak egyik legfontosabb ajándéka az a több mint húszezer levél, amit ügyfeleim küldtek nekem. Ezek között – bár feladóik tanácsot kértek tõlem – rengeteg volt, amelyik szinte mellékesen megtanított egyre-másra. Mire? Például arra, hogy a házasságok jelentõs hányada azért megy tönkre, mert az életszövetségek vállalóinak többsége a tökélyt várja el választottjától. Azt, hogy kifogástalan legyen viselkedésben, a gondokkal szembeni helytállásban, a rokonsághoz való viszonyában… és sorolhatnám az igényeket napestig. Arra azonban általában nem gondol a társ, hogy a párválasztásban


az befolyásolta, vajon jól táncolt-e a másik; bõkezûséget tanúsított-e együttjárásuk idején; vagy ugyanazért a zenekarért rajongott-e, mint õ. Olvasói levelek ébresztettek rá, hogy második házasságában alig követhet el emberfia nagyobb hibát, mintha nevelni, szigorúbb értelemben jó útra terelni szeretné új élettársának elõzõ házasságából való gyermekeit. És kezdetben az új pár elismerõ helyesléssel szokott találkozni. Ám idõvel a gyermekek okkal, ok nélkül mostohaként kezdik emlegetni, sõt kezelni is új nevelõjüket és általában kiváltják édes szülõjük egyetértését. Az pedig óhatatlanul nyomot hagy az egész család életén. Százak levelébõl megtanultam, van egy olyan veszélye is a szoros barátságnak, amirõl kezdetben azt hiszik a felek, hogy az fontos kötõanyag. Idézek egy olyan levélbõl, amelyik erõteljesen rámutatott erre. Egy jómódú, igen fegyelmezetten és sikeresen gazdálkodó harmincöt éves férfi írta: „Együtt jártunk iskolába évekig, padtársak is voltunk egy nagyon kedves sráccal. Késõbb a bulikban is igazi haveroknak mutatkoztunk, ugyanannál az alakulatnál töltöttük le katonaidõnket. Én utána családi hagyományként átvettem rokkant apámtól hatvanhektáros gazdaságunkat, és sikeresen folytattam a juhtenyésztést is. A haverom ügynöki pályára lépett. Jól tette? Nem tudom. Kis tétovázás után ingatlanközvetítésbe kezdett a Balaton mellett. Irodája megvásárlásához kölcsönkért tõlem há-

137


SORSOK, EMBEREK romszázezret. Papír nélkül odaadtam. Két év alatt részletekben visszafizette. Késõbb autóvásárláshoz kellett besegítenem, már sokkal nagyobb összeggel. Azt már nejem kifogásolására elismervénnyel adtam oda. De a kocsiját két hónap múlva ellopták. Nem volt biztosítás rajta. Még fülig el volt nálam adósodva, amikor a szeretõje teherbe esett. Félt, hogy neje rájön a dologra. Tõlem szerzett pénzt a küretre. Törlesztése néha csurran-cseppen. De közben mindig adódnak kisebb-nagyobb segélykérései. Hol egy külföldi társasutazásra, hol gyermekeinek kórházi kezelésére, hol apja temettetésére. Ami köztünk van, már régen nem barátság. Inkább egyoldalú üzleti viszony. Annak kárvallottja én vagyok. És eszembe jut nagyon gyakran, mennyivel jobb és szebb volt, amikor virágot loptunk kertekbõl, hogy a lányokat megörvendeztessük.” Hát ennyi. Ugyanez kisebb összegekkel barátságok tízezreit maszatolja össze. lég sokáig úgy vélekedtem, hogy a férfiélet legsikeresebb része többnyire a negyvenedik évtõl az ötvenedik évig terjedõ idõszak. Addigra általában túl van az ember fia a pályaválasztáson, sõt kialakul bensõséges viszonya a kenyérkeresõ foglalkozásához. Többnyire már nagyobbacskák a gyermekei. Létrejön házasságában az életközösség alapvetõ feltételét adó értelmes viszony… De egy idõben föl-föl kaptam a fejemet olyan értesülésekre, melyek vitatták, hogy negyvenen túl kizárólag napsugár aranyozza be a férfiak mindennapjait. Korábbi föltételezéseimet megkérdõjelezõ nagy élményem egy jó harminc év elõtti beszélgetésbõl adódott. Negyvenkét éves, magas állást betöltõ férfi keresett föl fogadóóráim egyikén. Tudtam róla, hogy jól keresõ szövetkezeti vezetõ. Lakóhelyén nem egy fontos társadalmi tisztséget tölt be. Két fia tehetséges spor-

E


toló. Gondoltam: no egy dicsekvõ olvasóval hoz össze a jó sors. No de mivel lepett meg. Akkori följegyzésembõl idézek: „A neje nem tanúsít megértést az õ munkahelyi feszültségei iránt. Saját problémái a fontosak számára. Õt letöri, hogy az arcán ráncok tûntek föl. Kopaszodik. Szexuális képessége hanyatlóban van. A külsõ látszat szerint sikeres pályát fut be, ám az önbizalma napról napra csökken. Háziorvosa szerint koszorúér problémái vannak. Hogy magas a vérnyomása, annak következményeit naponta megszenvedi. A kudarcoktól való félelmében mind több alkoholt fogyaszt. Senkivel se mer problémáiról beszélgetni. Fél, hogy híre megy lankadásának.” Megleptek panaszai. Egy orvos barátomnak elmondtam, miket adott elõ olvasóm. Az ideggyógyász biccentett. Õ is tapasztalja, hogy negyven után ilyen gondok törnek sok férfiemberre. Õ ilyeneknek azt mondja, mozogjanak többet; tartózkodjanak a lakmározásoktól; hozzák rendbe a házasságukat; gyakran számoljanak be a háziorvosuknak állapotukról. Jómagam pedig beláttam: a férfi túl a negyvenen sok változást él át. Nehezebbé lesz az élete. Tagadhatatlan: az öregkor hoz betegségeket, anyagi gondot és csalódást is. Még a fiatalok, sõt az iskolás gyermekek is föl tudnának sorolni jó néhányat az olyan körülményekbõl, melyek az elõbbiekre utalnak. Gyakorta hallgatom hozzám forduló éltes nõk, férfiak panaszait. De még egy nagy francia író sem restellt ilyet leírni: „A fiatalságnak több tisztelettel tartozunk, mint az öregségnek.” Bár nem kevésbé híres honfitársa szerint kizárólag a megöregedés segíti hosszú élethez az embert. Az elõbbieknél is maradandóbban hatott rám nem kevés idõs nõ és férfi vallomásszerû kijelentése az öregedésrõl. Egy

138


SORSOK, EMBEREK

BUDAI TIBOR RAJZA

vasúti pályamunkás egyszer azt mondta nekem: „A sors szép ajándéka, hogy három derék fiút tudtam fölnevelni. Úgy érzem, nem éltem hiába.” Egy kisvárosi éltes óvónõ szavai: „Mindig az apróságokkal törõdtem. Már húszévesen néni voltam a számukra. És ezért nem vénültem meg még túl a hetvenen.” Egy dunántúli bácsika naplójában olvastam: „Hetven körül rá-


jöttem, van olyan elõnye is a vénségnek, hogy az ember nem fizet a pesti villamoson, sem a vonaton, tõlünk már nem várnak el hálapénzt az orvosok, ápolók.” De számba vehetünk egyéb elõnyöket is, melyek a korosodással járnak. Bizonyos idõn túl már nem foglalkoztatja a néniketbácsikat a párválasztás nem kis problémája. Legtöbbnyire otthonuk van az idõsök-

139


SORSOK, EMBEREK nek. Esetleg szükség esetén reményük lehet idõsök otthonába való bejutásra. Klubok, társaskörök, közös kirándulások is hívogatják azokat, akiket szorongat a magány. És azoknak, akik csak legyintenek a felsoroltakra, hadd ajánljak egy fontos olvasmányt. Az idõsök neves pártfogója, tanácsadója, dr. Iván László professzor írt egy könyvet, Ne féljünk az öregedéstõl címmel. Bár elolvasná csaknem kétmillió, már nem fiatal nyugdíjas honfitársunk. Csak nagy néha, de elõ szokott adódni, hogy ugyanabban az ügyben a két szembenálló fél fölkeres. Ezek jószerivel szinte kivétel nélkül házasságon belüli összetûzések. És a felek nem együtt jelennek meg fogadóórámon, hanem külön-külön. Megvallom, nem irigylésre méltó ilyenkor a helyzetem. Hiszen az asszony is, a férj is más-más szemszögbõl szemléli és ítéli meg ugyanazokat a tényeket. Ám találkoztam egy olyan összetûzéssel, amelyik megtanított arra: mást tanácsoljak bizonyos esetekben a hozzám fordulóknak, mint korábban. Azt megelõzõen ugyanis azt mondtam, írtam a párválasztás küszöbén állóknak, avassák be jövendõbelijüket korábbi életük minden eseményébe, titkaiba is. Így vehetik elejét késõbbi szemrehányásoknak. No de mit is tártak elém a szóban forgó ügy szereplõi? A férj elmondta, vétetlenül rájött, hogy üzlettársa vagy tizenöt évvel korábban legalábbis gyanús kapcsolatot tartott fenn az õ jelenlegi feleségével. Tudatta velem, hogy a férfi neve oly gyakori, mintha azt mondanám, Kovács József. Mit mondott az asszony? Hogy férjhezmenetele elõtt kérõjének egyebek közt arról is beszámolt, hogy tizenhét éves korában táncos bulikon vagy egy hónapig gyakran táncolt egy fiatalemberrel, az sûrûn haza is kísérgette, de ártatlan búcsú puszikon kívül más nem történt köztük… A férj most


jött rá, hogy a hajdani táncpartner, aki még most is szívtipró hírû, azonos párjának egykori széptevõjével. Márpedig õ most is életre-halálra szereti nejét, és szenved a gyanútól, hogy üzlettársa csábítója lehetett valaha az õ párjának… Nem részletezem tovább. Akkor ott beláttam: nem helyes dolog számot adni társunknak a nem alapvetõen fontos életélményeinkrõl. Hallgatni olyan tényekrõl, mint származásunk, anyagi helyzetünk, a világról, a hitrõl, az életcélokról kialakult nézeteink – a másik fél becsapását jelenti. Mint ahogy a partner félrevezetése, ha nem adunk számot régebbi komoly szerelmi viszonyainkról, esetleges peres ügyeinkrõl, nagyobb anyagi problémáinkról. De számolnunk kell azzal, hogy az élet dúskál félreérthetetlen epizódokban. Nem egy apró mozzanata szinte kínálja másoknak az alkalmat a félremagyarázásokra. A látszat gyakorta elhamarkodott ítélkezésre késztet másokat. titok pedig? Ha valamit titoknak vélünk emberi kapcsolatunkban, az rejthet magában szépet, de szégyellnivalót is. Lépten-nyomon sejtünk ilyesmit környezetünkben. És boldogságra vágyakozva minduntalan lelkünket zavaró titkokra bukkanunk, vagy olyasféléket sejtünk. Jómagam naponta gondolok a bölcs mondásra, mely szerint a boldogság vagy boldogtalanság egy sereg olyan dologtól függ, amely nem látszik, amelyrõl nem beszélünk, s amelyet nem lehet elmondani… Amiket most hamarjában fölsoroltam, csak töredéke annak, amire olvasóim megtanítottak. Ezért is találom természetesnek a magam ámulatát, hogy lám, egyszerû, kevésbé iskolázott emberek is többet nyújtanak számomra életismeretbõl, mint különben általam is igen tisztelt és szeretett tanítóim, tanáraim. Bajor Nagy Ernõ

A

140


HIRDETÉS


141


ADunatetétlenhez tartozó Hetényipusztán,

Recommend Documents