ADALÉKOK A LÁTVÁNYOS TERMELÉS ELMÉLETÉHEZ Az 1917-et megel6z6 évtizedekben, amikor a marxista szocializmus világmozgalommá n6tt, a jövend6 sZ()Cialista társadalomról szóló vitát mint tudománytalant hessegették el. Az eredmény az volt, hogy amikor az orosz bolsevikok uralomra kerültek, gazdasági eszméik utópisztikusak voltak. Lenin arról álmodozott, hogy az egész társadalom egyetlen hatalmas üzemként fog működni, a szovjet kormány pedig ennek megfelel6en úgy határozott, hogy minden gazdasági tevékenységet egy átfogó központi terv irányításának rendeli alá. Ily módon - gondolták - a nép kormánya a nép érdekében fogja irányítani a gazdasági életet. Ez a kormány a gazdasági helyzet összes részlet-folyamatának állandó ismeretében, döntéseit ezeknek az alapján hozza meg. Az önz6, személytelen és kaotikus árutermelés helyébe majd testvéries és tudományos együttműködést létesít. Hogy is lehetne másképp? Ez az eszme azonban, bármily kézenfekv6nek és pezsdít6nek tűnt is, tökéletesen kivitelezhetetlennek bizonyult abban a pillanatban, hogy megvalósítására sor került. A központi gazdasági irányítást el6ször az 1920-as év második felében alkalmazták er6teljesen és intézkedéseit 1921. februárjáig következetesen szigorították. A kereskedelmi kapcsolatokat és a pénz használatát a termelőer6k és a termelt javak központi elosztása váltotta fel, és a szovjet kormány határozottan ragaszkodott ehhez a kísérlethez mindaddig, amíg csak az a teljes gazdasági megbénuláshoz nem vezetett. A termelés csaknem null-pontra csökkent, katonai lázadások törtek ki, a munkások sztrájkba léptek, s Lenin kénytelen volt visszaállítani a kereskedelmet a gazdasági élet minden szektorában. Ekkor a termelés ismét nekilendült és elérte a háború előtti szintet. De az eredeti utópisztikus felfogást, a központilag irányított gazdasági rendszer megteremtését nem vetették el. Nem maradtak abba a kísérletek, hogy ezt a célt a vonakodó valósággal szemben érvényesítsék, s az elmúlt negyven évben ezek végül is elvezettek a szovjet birodalomban jelenleg fennálló gazdasági rendszerhez, amely helyesen csak úgy fogható fel, mint négy évtized utópisztikus erőfeszítéseinek az eredménye. Sajnos, a nyugati közgazdászoknak mindmáig nem sikerült e kísérletek kielégítő kritikai elemzése. A vitát még 1920-ban Ludwig von Mises egy cikke nyitotta meg, amelynek alaptétele szerint a gazdaság központi irányítása lehetetlenség. Mises azzal érvelt, hogy piac nélkül az er6források gazdaságos elosztása megoldhatatlan, ennélfogva egy modern gazdasági rendszer nem képes egyetlen nagy vállalatként működni. Jóllehet elvben az utóbbi következtetéssel egyetértek, és úgy gondolom, hogy az kielégítő magyarázatot ad Szovjetoroszország 1920-21-es gazdasági megbénulására, mégis azt hiszem, hogy Mises bizonyítási módja nem volt kielégítő, s ezért alaptételéből túlságosan messzemenő következtetéseket von le. Érvelése a gazdasági egyensúly klasszikus elméletére épült. Csakhogy a gazdasági teória nem tudja megmagyarázni azt a tényt, hogy amikor egy adott vállalaton belül az erőforrá sok minden kereskedelmi hálózat nélkül is gazdaságosan oszthatók el, több ipari vállalat között ez már nem lehetséges. Mises nem vette észre ezt a logikai törést, amely pedig figyelmeztetésként szolgálhatott volna számára. És miután kimutatni vélte, hogy a gazdasági élet piac nélkül nem működhet, ebből azt a következtetést vonta le, hogy minden létező piaci forma nélkülözhetetlen.
58
Következtetését a t6kepiacra alkalmazva úgy nyilatkozott, hogya termel6eszközök állami tulajdona, azáltal, hogy megszünteti a t6kepiacot, szükségképpen minden ipari termelés leállásához fog vezetni. A tények azonban rácáfoltak erre az állításra. Ha igaz is az, hogy Szovjetoroszország gazdasági fejl6dése egy ideig kérdéses volt, nem kétséges, hogya második ötéves terv közepét61 - 1935-t61 - kezdve az államosított ipar múköd6képesnek bizonyult. A bénulásnak azok a jelei, amelyek a szovjet rendszer els6, 1920-21 körüli gazdasági kísérletét jellemezték, ezúttal nem mutatkoztak. Mises tévedésének káros következményei ekkor kezdtek kibontakozni. 1936-ban F.H. Knight, a neves közgazdász, aki mellesleg a magánvállalkozás szenvedélyes híve, támadást intézett Mises ellen s kimutatta, hogy emez a piac elméletéb61 tévesen következtetett a központi irányítás lehetetlenségére. A szovjet rendszer hibája Knight szerint nem gazdasági, hanem politikai természetű, amennyiben ez a rendszer a szabadság teljes megszüntetéséveI jár. A Szolgaság Útja című könyvében (1944.) Hayek er6teljes kifejezést adott ugyanennek a gondolatnak. 1947-t61 kezdve Mises maga is csatlakozott e felfogás híveihez s kárhoztatta, hogy a szovjet kormány álnokul olyan dolgot művel, amelyet 6, Mises már 1920-ban lehetetlennek min6sített. Ez az új elmélet gyorsan terjedt s hamarosan a legkülönböz6bb körökben hangoztatták, s ez olyan rettenetes zűrzavart okozott, amely mind a mai napig fennáll. A szóban forgó elmélet ugyanis elfedi azokat a valódi okokat, amelyek a gazdaság központi irányítását lehetetlenné teszik s ily módon annak okát is, miért vezet a szovjet kommunizmus a szabadság felszámolásához. Mi több, ez a gondolatmenet arra csábítja a gazdaságilag fejletlen országokat, hogya gyors meggazdagodást a szabadság feláldozása árán keressék, miközben a nyugati országokban az állami beavatkozásról szóló minden vitát azzal a hamis veszéllyel árnyékol be, hogyabeavatkozástól egyenes út vezet a kommunizmusig. A magam részér61 már évek óta harcban állok ezzel a nézettel. Véleményem szerint a gazdasági élet központi irányításának valódi akadálya az, hogy a feladat felülmúlja az adminisztrativ ellen6rzés lehet6ségeit. Ez a következtetés egy általánosabb elvre épül, amelyet a következ6képpen lehetne megfogalmazni: valahányszor egy nagyobb számú alapegység kölcsönös egymáshoz igazodás útján ér el valamely közös el6nyt, az ilyen kölcsönös összehangolás nem cserélhet6 fel el6zetes tervezéssel. Legáltalánosabb formájában ennek az elvnek nincsen semmi köze az egyéni szabadság kérdéséhez, s6t egyáltalában az emberiség ügyéhez. Az elv egy zsák krumpli esetére is alkalmazható. Gondoljuk csak meg, milyen taIálékonyan illeszkednek be az egyes burgonyadarabok domborulatai a szomszédaik homorulataiba. Egy mérnökbrigád, amely minden egyes krumpli keresztmetszetét ismerné, hetekig tartó gondos tervezéssel sem tudná a zsákba öntött burgonya térfogatát úgy összeszorítani, mint ahogyan azt egy jó rázás és néhány célszerű rúgás megteszi. Vagy vegyünk egy futballcsapatot, amelynek 11 tagja a játék minden pillanatában kölcsönösen egymáshoz igazodik, s vonultassuk fel egy másik csapat ellen, amelynek tagjai minden egyes lépésükben kapitányuk - mondjuk rádión kiadott - utasításait kötelesek követni. Nem kell bizonyítani, hogy a rádión irányított csapat reménytelen hátrányba kerülne az el6bbivel szemben. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a kölcsönös egymáshoz igazodás mindig fölénybe kerül a központi irányítássa! szemben. Az emberi cselekvés irányításának e két f6 módozata közül mindegyiknek megvan a maga sajátos funkciója. Így például csak egy központilag 59
ellenőrzött hierarchikus rend képes egy hadsereget a legf6bb parancsnok által elrendelt közös stratégiai vagy taktikai mozdulatokra összefogni. Őrültség volna ilyen esetekben a központi irányítás helyett spontán egymáshoz igazodásra számítani. De most már azt is láthatjuk, miért őrültség egy modem gazdasági rendszerben a piacot megszüntetni. Hiszen egy ilyen rendszer működése igen nagyszámú alközpont egymáshoz igazodásával jár, ezért minden kísérlet, amely ezt az igazodást tudatos központi tervezéssel akarná felváltani, csak: teljes cs6ddel végz6dhet. Ugyanebben a felfogásban azonban ésszerü arra számítani, hogy bizonyos helyzetekben a központi irányítás és a spontán egymáshoz igazodás nem zárják ki élesen egymást. Ha például az összehangolandó központok száma megfelelően csekély (mint mondjuk akkor, ha nem egy egész zsák burgonyát, hanem csak: négy vagy öt darabot akarunk összepakolni), megvan a lehetőségünk arra, hogy az összeillesztést tudatos számítással végezzük el. És ha futballmeccsünket igen lassan játszhatjuk, az egyes játékosok irányítására talán a központi ,,rádiós" módszer lesz a legalkalmasabb. Láthatjuk tehát, hogy ha az összehangolás műveletei nem túl nagy számúak és túl gyors ütemúek, a feladat központi ellenőrzése lehetségessé válik. Ilyen esetekben a központi irányítás kombinálható a kölcsönös spontán igazodással. Rendszerint ilyen kombináció dönti el a közkiadások felosztását az egyes vetélkedő minisztériumok vagy más kormányhivatalok között. Jóllehet minden egyes kiadási tételt végső soron a legfels6bb pénzügyi hatóságoknak kell jóváhagyniuk e végső döntést azonban nagymértékben az egyes kormányhivatalok beterjesztett igényei befolyásolják, valamint azok az érvek és befolyások, amelyekkel ezeket az igényeket támogatják. Ebben az esetben a központi irányítás és a kölcsönös összehangolás azért eredményes, mert az igazodási műveletek száma viszonylag csekély. Ugyanez a megállapítás érvényes a beruházási döntésekre. Ezzel szemben a vállalatok folyamatos működésében megkövetelt kölcsönös igazodások milliószor bonyolultabbak és gyorsabb ütemúek, mint azok, amelyek a beruházások elosztásával járnak. Ebből következik, hogy mig a köztulajdonban lévő vállalatok központi finanszírozása lehetséges, addig a mindennapi múveleteik összehangolását csak valamely piac segitségével lehet elérni. Ez a következtetés azonban éles ellentétben áll azzal a képpel, amelyet a világ a szovjet iparról alkotott. Nem kell mondani, hogy a szovjet ipar napi múveletei igen széles méretűek; ennek ellenére a szovjet kormány azt állítja, hogy e folyamatok nem kereskedelmi alapon mennek végbe, hanem egy központilag kijelölt szigorú és részletezett terv alapján. Én viszont azt állítottam, hogy e hivatalos beállítással ellentétben a szovjet ipar nem működhet másképpen, mint valamiféle piaci kapcsolatok révén, még ha a központi irányítás súlyosan ránehezedik is erre a piacra. A szovjet gazdaság bizonyos vonásai az én álláspontomat látszottak alátámasztani. A második ötéves terv kezdete óta a szovjet kormány bevezette a vállalatok közti pénzbeli elszámolást, s azóta ezt az elvet egyre erőteljesebben érvényesítik, jóllehet minden jel szerint érdekében heves ideológiai ellenállást kellett legyőzni. Egy másik körülmény, amely már 1935 óta kétségessé tette előttem a központi terv összehangolt irányító szerepét, a tervek túlteljesitésére történő hivatalos buzdítás. A mérnökök tudják, hogy egy híd építésénél avval, hogy az egyik pillért magasabban emelik, nem küszöbölheti ki azt a hibát, hogy a másik pillér a tervezettnél rövidebbre sikerult. Ezekhez a gyanúokokhoz járult azután az az egyre nyilvánvalóbb tény is, hogya szovjet vállalatok működésében a feketepiaci vásárlás lényeges szerepet tölt be.
60
Igy alakult ki bennem az a nézet, hogy a szovjet gazdasági irányítás egy leplezett kereskedelmi hálózat segítségével történik. Csakhogy ez a nézet elég komoly el1enérvekbe ütközött. A szovjet vállalati írányításról adott leírások nem hagytak kétséget afel6l, hogy az egyes vállalatok részletes utasításokat kapnak, amelyek a termelési programjukat szorosan megszabják. A vállalati vezet6k nagy buzgalommal igyekeznek teljesíteni az előírt tervet, hogy a jelentős prémiumokat kiérdemeljék. E prémiumokjövedelmük lényeges részét alkotják, miközben a vállalat uk jövedelmező működéséért kapott juttatások viszonylag jelentéktelenek. Mindez alkalmas arra, hogyavállalatokat a piaci kapcsolatok pályájáról letérítse. De még fontosabb a következő nehézség: ha igaz, hogy a szovjet rendszer termelési eredményei egyelködösített és meghamisította piacgazdaságnak köszönhet6k, akkor termelékenységének olyan mértékű fogyatékosságokat kellene mutatnia, amekkora az említett meghamisítás. Csakhogy minden jel szerint a szovjet ipar termelékenysége magasabb volt, mint a nyugati piacgazdaságoké. Hogya problémát jobban megvilágítsam, egy tnlán furcsának tetsző kérdést teszek fel: elképzelhető-e, hogy a piac meghamisítása a termelés javára válik? A válasz tagadónak tűnik, viszont ez ahhoz a paradoxális kérdéshez vezet el bennünket, amelyet annyi nyugati megfigyelő után Berliner professzor fogalmazott meg a szovjet üzemvezetésr6l1957-ben kiadott könyvében. Berliner szerint a tanulmányozott iparvezetési módszerek oly gyenge hatásfokúak, hogy azok alapján a szovjet ipar teljesit6képességét nem is lehetne komolyan venni. Ez a benyomás azonban ellentétben áll a szovjet ipari teljesitményekr6l alkotott ismereteinkkel. Ely Devons professzor még erőteljesebben fejtette ki ugyanezt az álláspontot egy magyar kommunista közgazdász - Kornai János - könyvér6l írott birálatában. "Ahogy az ember egyik képtelenséggel a másik után találkozik - írta a többi között Devons professzor - csodálkozni kezd, hogyan képes ez a (túlközpontositott) rendszer egyáltalán bármiféle termelésre." A rejtély megoldására azonban éppen Kornai könyve adta az első támpontot. Sztalin azt állította, hogyafogyasztásnak a termelésnél gyorsabb ütemű növekedése a szovjet gazdaság egyik nagy erénye, mert ez a tény ösztönz6leg hat a termelésre. Kornai erre azt válaszolja, hogy a túlzott kereslet ösztönözheti ugyan a központi tervez6ket, a vállalatokat azonban nem jobb munkára, hanem inkább hanyagságra és a vásárlókkal szembeni közönyre biztatja fel 6ket. Első pillanatra ez csak még rejtélyesebbé teszi a helyzetet, felvetődik a kérdés, miképp elégedhetnek meg a vállalatokat részletes tervekkel irányító központi hatóságok a termelés ziláltságával. Erre a kérdésre legalábbis részben egy olyan történelmi helyzet felidézésével lehet válaszolni, amelyben az említett ziláltság megnövekedett termeIéssel járt együtt. A háború utáni Anglia esetére gondolok, ahol az árszabályozás és egyfajta "eladói piac" ugyancsak kiszorította hagyományos szerepéb6l a pénzt. Egy állandósított "eladói piac"-nak az a vitathatatlan előnye van, hogy biztositja a teljes foglalkoztatottságot. Ugyanakkor azonban szétzilálja a termelés anyagi folyamatát. Az erőforrások fogyatékos összehangolása egyrészt azok fecsérléséhez, másrészt az anyagellátás ütemezési zavaraihoz vezet, ami megbénítja az ő munkáját és a termelő kapacitások rossz felhasználását vonja maga után. További következménye a gazdasági értelemben vett termelékenység csökkenése, amennyiben ezt a fogyasztói szükséglet kielégítési fokával mérjük. Ha ugyanis arra kényszerítik a fogyasztókat, hogy azt vásárolják, ami éppen rendelkezésre áll, akkor a szükségleteiket kevésbé kielégítő javakkal kell beérniök. Nem foglalkozom itt a termékek minőségi romlásával, amely statisztikailag mérhető: a fogyasz-
61
t6k kielégitésének arról a csökkenésér61 beszélek, amelyet a választék szúkülése, az ujítások lelassúlása, valamint a túlzott kereslettel el6idézett áruelosztási zavarok vonnak maguk után: megannyi olyan következmény, amelyet a termelési statisztikák nem mutatnak ki. Másrészt azonban alá kell húzni azt a fontos tényt, hogy a kényszereladás összes eddig említett kísér6jelenségei (választékcsökkenés, stb.), a termelési és elosztási költségek leszorítását teszik lehet6vé, ami viszont ösztönzi a tennelést s ily m6don ellensúlyozza az "elad6i piac"-cal járó termelési zavarokat. Végeredményben a fizikai egységben mért társadalmi termék növekszik, és itt bukkanunk rá arra az okra, ami miatt a tervez6k szívesen dolgoznak "elad6i piac"-cal, tekintet nélkül annak dezorganizáló következményeire. Statisztikai 0ldalr61 ugyanis az eredmények igen j6k, márpedig teljesítményeiknek ez a legf6bb mércéje. Az ilyen statisztikák azonban félrevezet6ek. Nem veszik tekintetbe, hogya választékcsökkenéssei, az újitások lelassulásával és az árúelosztás fogyatékosságaival a gazdasági értékek csökkenése jár együtt. Én azonban éppen ezt a szempontot akarom a szovjet gazdasági rendszer értékelésénél érvényesíteni. Állitásom lényege, hogy aza termelési növekedés, amelyet egy "eladói piac" tesz lehet6vé, s amely a tervez6ket annyira kielégíti, mer6 statisztikai illúzió. A szocializmus gazdasági ideológiája érzéketlen azzal a ténnyel szemben, hogy az "elad6i piac"-on termelt javak összértéke nem éri el a normál piacgazdasági értéket. D gyanis az az eszmény lebeg a szeme el6tt, hogy az összesség kollektiv szükségletkielégítésével helyettesítse az egyedi szükségletkielégítések összegét. Az anyagi termékösszeg ennek akollektiv szükségletkielégítésnek a jelképe. Ily módon az illuzórikus központi irányítás a gazdasági életet egy olyan pályára viszi, ahol az illuzórikus szocialista szükségletkielégitést termel. Nem árucikkeket, hanem tervszárnokat állítanak e16, az er6forrnsokat pedig elfecsérlik a kommunista építés dics6ségének oltárán. A statisztikai gy6zelmeket álland6 hiányokkal fizettetik meg. Ez az az állapot, amelyre - úgy gondolom - a Látványos Termelés Rendszere a legtalálóbb elnevezés.
62