KOZMOSZ FANTASZTIKUS KÖNYVEK SZERKESZTI KUCZKA PÉTER
SZEPES MÁRIA
A változatlanság hullámhossza FANTASZTIKUS REGÉNY KOZMOSZ KÖNYVEK
A FEDÉL PANNER LÁSZLÓ MUNKÁJA © Szepes Mária, 1986 HU ISSN 0324-5225 ISBN 963 211 700 x Kozmosz Könyvek, Budapest Felelős kiadó: Sziládi János igazgató Zrínyi Nyomda (85.1151/10), Budapest, 1986 Felelős vezető: Vágó Sándorné vezérigazgató Felelős szerkesztő: Futaki József Műszaki vezető: Szakálos Mihály Képszerkesztő: Szecskó Tamás Műszaki szerkesztő: Rucsek Andrea 55 000 példány. Terjedelem: 14,11 (A/5) ív. IF 5547
TARTALOM Kronosz fiai Anya Ember a lombikban Időrétegek Párka Szpell Ítélet Vizsga Spiridon Éden Milos Buktató Egymáson átrezgő csillagok Eleven szinonimák Lián Arcok és álarcok Kronosz rejtekajtaja Elpattant buborék Néhány szó a szerzőről (Kuczka Péter) Gyógyító dráma (Dr. Avar Pál)
levegőnél
A
repülés
megvalósítása
a
nehezebb szerkezettel – csupán agyrém. A párizsi tudományos akadémia véleménye 1903-ban Fénysebességgel ember sohasem az űrben, de megközelítheti a fény haladását. Ez azonban a távoli jövő feladata. Carl 1975
Sagan
amerikai
csillagász,
KRONOSZ FIAI Mikor a laboratórium szolárcsarnokában ott állt végre a kozmikus időszimulátor első modellje, valamennyien úgy éreztük, nem vagyunk teljesen ébren. De hiába terveztük mi magunk. Számtalan kudarcba fúló erőfeszítés, változtatás után hiába próbáltuk ki minden egyes alkatrészét. Szorongva csodálkoztunk rá, mint szülők varázslatos tehetségek szárnyán saját képességeik fölé röppenő gyermekükre. Mihez is mérhettük volna tapasztalatainkat? Teljesen új utakon jártunk. Elsőként léptünk olyan területre, amelynek nem ismertük a törvényeit, főleg az emberi szervezetre gyakorolt hatását. Semmiféle statisztika nem állt rendelkezésünkre. Magunk voltunk a kísérlet végrehajtói, de kísérleti nyulai is. És micsoda félelmetes kiterjedésű, idegen világegyetem határtalanságába leselkedtünk be kezdetleges eszközeinkkel! Dimenziófizikus vagyok. Pontosabban a negyedik kiterjedés, a tér idővé alakításának kérdéseivel foglalkozó kutatócsoport munkáját irányítom a kísérleti laboratóriumban. Munkánk eleven cáfolata annak, hogy az ember sohasem repülhet fénysebességgel a világűrben. Tem Asvin a nevem. Hét munkatársammal együtt húsz esztendeje folytatjuk ezt az izgalmas kísérletsorozatot, amelyet velünk együtt a XXI. század valamennyi értelmes koponyája a tudomány egyik legnagyobb kalandjának tekint. Mi a "fénysebesség vírusának" megszállottjai lettünk. Közös "rögeszménk", az együtt megélt csalódások és sikerek szinte egyetlen szervezetté kovácsoltak össze bennünket. Területünk a fizikából elágazó új és egészen fiatal tudományágak egyike. Alig ötven esztendeje kezdtek el komolyan foglalkozni vele, noha már száz évvel ezelőtt is feltételezték, hogy elméletileg az idő és tér kategóriái felcserélhetők. Vagyis a tér idővé alakítható. A kísérletek megindítását azonban éppen a múlt legnagyobb tudományos tekintélyei akadályozták meg. Teljesen elzárkóztak az elmélet gyakorlati kivitelezésének lehetőségétől. Ellenérveik persze ma éppoly humorosnak tűnnek, mint az a jövendölés, amelyre egy XIX. század végi lexikonban bukkantam az intézet könyvtárában. Az autóról szólt, amelyet akkor még "benzinkocsinak", a háromkerekű velocipédek alakjára készült hintónak neveztek. Jövőjét e lexikon teljesen reménytelennek látta. "Elterjedését kizárja, hogy rendkívül bűzös, lármás, és a legnagyobb mértékben veszélyeztetné a közbiztonságot." Ami lényegében igaz volt a benzinmotor használata idején, amikor az autók üzemanyagát még nem a hidronuklein-patron szolgáltatta. De a különféle s egyre nagyobb sebességgel közlekedő járművek elterjedését sohasem állíthatták meg ilyen szempontok. A technika veszélyes mellékhatásait mindig egy tökéletesebb technika kifejlesztésével küzdötte le az ember. Ha valamelyik tudós száz évvel ezelőtt azt állítja, hogy civilizációnk a XXI. században elérkezik a fényrakéta megvalósításának küszöbéig, bizonyosan tébolydába utalják. Ma, 2057-ben mégis ott állt a mi Kronoszunk a szolárcsarnokban. Formája leginkább az űrhajó gömb alakú fülkéjére emlékeztetett, amelyről kilövés után leválasztották a hordozórakétát, s most egy hosszú, hernyószerű keszonrendszer köldökzsinórján lebegett a szolárium fényözönében. Ez az "űrhajó" azonban egy egészen másfajta létrendszer világegyetemébe készülődött. S hordozórakétájának üzemanyaga maga a
fény. Ugyanaz a sugárzó energia, amely 300 000 kilométeres sebességgel utazik az űrben, nem földi, hanem kozmikus időtörvények között. A múlt században már Einstein is felvázolta az ilyen fényrakétával űzött "időjáték" lehetőségeit. E sok vitát kavaró elméletével nemcsak a kozmikus és relatív – földi – idő közötti lényeges eltérés törvényszerűségét dobta a köztudatba, hanem évtizedekre beoltotta vele a tudományos-fantasztikus írók képzeletét is. A relativitás atyjának merész feltevése szerint egy fényrakétán elinduló időhajóscsoport, ha fénysebességgel megtett négyéves utazása elteltével visszatér a Földre, ott már egy évszázadokkal későbbi korszak civilizációját talárja a relatív és kozmikus időtörvények eltérése következtében. Einstein tételét nagy tekintélye ellenére legfeljebb szellemes mesének tartották tudományos körökben. Pedig akkor már távcsöveink a negyedik dimenzióban figyelték távoli csillagok jelzéseit, mikor gócuk talán régen szétrobbant, eltűnt saját pályájáról. S nem sokkal később földi szimulátorokban mesterségesen idézték elő az űrben uralkodó állapotokat. Az asztronautajelöltek súlytalanul lebegtek e kamrákban. Ugyanazoknak a hatásoknak tették ki őket, mint amelyek az egyre hosszabbodó űrutazások alatt felboríthatták szervezetük egyensúlyát. Nos, a mi kozmikus időszimulátorunk a központi kutatóintézet szolárcsarnokában egy ilyen földi időtörvények közül kiragadott, sajátos "időbuborék", amelyben igen különös kísérleteket folytattunk. Abban, hogy ilyen hihetetlenül rövid idő alatt eljuthattunk odáig, nagy szerepe volt a földi társadalmak gyökeres átalakulásának. Már az űrkutatás korai stádiumában kiderült, hogy csak a szocializmus, az osztálytalan társadalom felépítése hozhat döntő eredményeket. Amíg az emberiség legjobb energiáit véres konfliktusok, gigászi hadseregek fenntartása égette el, nem jutott elegendő hajtóerő a valóban fontos kérdésekre. A XXI. század első éveiben azonban gyökeres változás történt. A szocializmus eszméi nemcsak áthatották az egész világot, de a megvalósulás útjára léptek a gyakorlatban is. Ez persze nem ment konfliktusok és nehézségek nélkül, de végül is a Föld bolygó legkitűnőbb elméi összefogva vehették zárótűzbe civilizációnk veszélyeit, s közösen dolgozhattak nagyszerű lehetőségeink kibontakoztatásában. Először növényekkel, rovarokkal és különféle állatokkal kezdtük a sort. Rengeteg kudarc ért bennünket. De azután – számtalan kísérleti állat pusztulása árán – lassan megtanultuk a leckét. Persze türelmetlenek voltunk. Úgy éreztük, rengeteg időt vesztegetünk olyan fölösleges ismétlésekre, amelyeket már több ezerszer végigcsináltunk, mégpedig sikeresen. Elkövettük azt a hibát, amit lelkiismeretes tudósnak sohasem szabad megkockáztatnia, amikor kísérleteitől emberéletek és saját léténél is fontosabb eredmények függnek. E magatartásunkban – ma már tudom – nagy része volt az ismeretlen hatásnak, amely idegzetünkön át észrevétlenül felőrölte ítélőképességünket. Furcsa áram volt ez. Nemcsak befelé, hanem kifelé is sugárzott. A Vezetőséget sikerült meggyőznöm róla, hogy tervem veszély nélkül keresztülvihető. Igen alapos óvatossági rendszabályok között negyedórát akartam eltölteni a kozmikus időszimulátor lombikjában. Bizonyos voltam benne – mert a kétely árnyát sem engedtem közel magamhoz –, hogy védőberendezéseink a minden emberi teherbíráson túl fokozott fényenergia valamennyi rezgésrohamát
felfogják és közömbösíteni tudják. Reggeli után gondosan megborotválkoztam. Persze szőrzetem eltávolítása s reggelim összetétele is hozzátartozott a kísérlethez. Azután magamra öltöttem a védőöltönyt. Szememet fényszűrőkristály óvta a roncsoló sugárzástól. Reggel nyolc órakor léptem a fényfolyosó futószalagjára, az öt keszonból álló időzsiliprendszerbe, amelynek mindegyik, egymásra következő fülkéje magasabb frekvenciájú rezgésekké gyorsította a légkör töltését. Lassan teltek az órák, mialatt egyik időzsilipgyűrűből a másikba kerültem át az automatikusan nyíló és záró berendezéseken keresztül. Tudtam, a természet őserejének gyökeréhez hatolok egyre közelebb. De nem féltem. Bizonyos voltam benne, meg kell tennem, amit teszek. Csodálatos érzés volt: a képzelet oxigénrészegsége. Pontosan tizenkét órakor már ott derengett körülöttem a lélegző, lüktető időbuborék, s előttem rezgett a kozmikus kronométer, a kozmokron zöld számlapja a mutatók szikrázó nyilaival. Az idő kiterjedésének utazója lettem tehát, elsőként a Föld halandói közül. Mély szánalmat éreztem a földi időtörvények zárlatában rekedt munkatársaim, Sermon, Hélion, Csornij, Liván, Tiang, Dent és Maishan iránt. Ők kívül maradtak e hasonlíthatatlan élményen. Nekem engedték át az elsőbbséget, noha velem együtt tették meg a fárasztó utat a küszöbig. S most ott virrasztanak majd személytelenül az időszimulátor tégelye körül. A tökéletes érintkezést még nem tudtuk megoldani a két időkiterjedés között. "Kronovíziónk", olyan időadapterünk, amely kiegyenlítette volna a két egymástól teljesen eltérő rezgésrendszert, nem volt egyelőre, noha számtalan modellt próbáltunk ki, s próbálkozásaink e vonatkozásban is sikerrel biztattak. Kísérleteink e korai stádiumában meg kellett elégednünk azzal, hogy a szolárcsarnok külső műszerei ellenőrizték szervi működéseimet. Ami annyit jelentett, hogy a rétegesen összepréselődött jelzéseket komputereink lelassították, széthúzták, s a torzulásokat kiszűrve, hozzávetőlegesen értelmezni próbálták. Az időszimulátorban töltött első negyedóra kétségtelenül életem csúcspontja volt. Ha valaki e tapasztalat előtt azt mondja nekem, hogy az időnek intenzitásában egymástól gyökeresen különböző rétegei vannak, s e rétegek valamiféle egyidejűségben, végtelen mélységig érzékelhetők, a szemébe nevetek. Sohasem hittem volna például, hogy a zöld színnek ilyen zaklató töltése lehet. Álmában történik ilyesmi az emberrel, amikor egyetlen percnyi elbóbiskolás alatt egész életnyi eseménysorozat pereg le előtte. A testemhez tapadó selymes védőanyag úgy hozzám tartozott, mint a saját bőröm. A szememet óvó szűrőkristály tisztábbá tette látásomat. Kiemelte a tárgyak körvonalait. A tíz méter átmérőjű gömb csillámló lumenylfalának pórusain keresztül egyenletes lüktetéssel ömlött be az a félelmetes üzemanyag, amelynek érintése a másodperc ezredrésze alatt porrá égetett volna egy évszázados tölgyet. Engem úgy ringatott ruganyos légpárnámon, mint szél hátán lebegő sirályt. A fölöttem világító kozmokron másodpercenként továbbránduló nagymutatója egyszerre ráébresztett arra, hogy amíg nem ismertem az időnek ezt a részegítő esszenciáját, a lét szürke perifériáin tengődtem. Vajon ki más hozhatott hírt e sok kiterjedéssel gazdagabb valóságról, mint egy értelmes ember, akinek legalább dadogó, tökéletlen szavai vannak hozzá, hogy körülírja a kifejezhetetlent? Miféle jelt adhatott erről a valamelyik fénytől részegült fehér patkány, hasában a kölykeivel, vagy makogó, terhes nyúl,
amelyet két hónap után végre épségben szedtünk ki a szimulátorból, anélkül hogy a benne élő embriók valamit is gyarapodtak vagy elpusztultak volna? De amint az időzsilipeken keresztül a kozmikus időből átemeltük újra a földi időtörvények közé, magzatai gyors fejlődésnek indultak, s a szokásos módon megszülettek. Állapota szerint tehát a terhes anyanyúl alig negyedórát töltött el a szimulátorban, mialatt az időbuborékon kívül az ellenőrző berendezéseket figyelő kutatócsoport tagjai két teljes hónapot utaztak a Föld időkiterjedésében, ugyanabban a laboratóriumban, karnyújtásnyira az áttetsző időszimulátortól. Erről az első, emberrel végzett kísérletről azért számolok be ilyen részletesen, hogy érthetőbbé tegyem a később bekövetkezett eseményeket. Az én kozmikus negyedórám, legnagyobb sajnálkozásomra, szédítő gyorsasággal letelt. Minden másodperc ismeretlen kábítószerként égett a testemben. Épségben, látszólag teljesen egészségesen érkeztem vissza a szolárcsarnokba, az időzsilipeken áthaladva, holtfáradt munkatársaim közé, akik két hónapon át váltogatták egymást éjjel-nappal a keszonhüllő sugárzó gömbfeje körül. Én frissebb voltam, mint az indulás pillanatában. Állam még csaknem teljesen sima volt a "reggeli" borotválkozástól. Sem éhséget, sem szomjúságot nem éreztem. A hajam, kéz- és lábkörmeim alig egy mikro-millimétert hosszabbodtak. S a vizsgálatok kimutatták: emésztőszerveimben négyórás bomlási folyamatnak megfelelő stádiumban találták meg reggelim szilárd és folyékony tartozékait. Visszatérésemnek s a vizsgálatok eredményének elmondhatatlan hatása volt. De nemcsak ránk, akik részt vettünk a kísérletben. A hír az egész világ érdeklődését felkeltette. A győzelem első mámora után azonban aggasztó jelenségek kezdtek mutatkozni valamennyiünk idegrendszerében, de főleg az én szervezetemben. Állapotomat először fokozódó hiányérzetként érzékeltem, amit semmiféle módon nem tudtam kielégíteni. Már csak azért sem, mert képtelen voltam rájönni, mi az, amit kívánok. Hiányérzetemnek semmi köze nem volt éhséghez, szomjúsághoz vagy nemi kielégülés utáni vágyhoz. A külső siker sohasem izgatott túlságosan. A tömegérdeklődés felém irányuló szökőárjától pedig irtóztam. Névtelen, csillapíthatatlan sajgás fokozódott fel bennem. Alkoholisták, kábítószer-élvezők kínlódnak így, amikor elvonókúra nélkül, hirtelen megszüntetik éltető mérgük adagolását. Nyugtatókkal vagy hevítőszerekkel csak annyit értem el, hogy légszomjam támadt. Majd a vérnyomásom kezdett el ugrálni. Olyan mélyre zuhant vagy magasra szökkent, hogy ijedt orvos barátaim az intenzív osztály különszobájába helyeztek, s rám kapcsolták intézetük egész megfigyelő apparátusát. Ott jöttem rá, hogy a kísérletektől való távollétet végképp nem tudom elviselni. Éreztem, mint ostromolja idegeim ellenállóképességét a düh feszítő gőze, s ha nem engednek vissza a munkámhoz, hamarosan falat öklöző idegroham tör ki rajtam. Szerencsére – vagy balszerencsémre – józanságomat még nem veszítettem el annyira, hogy ne tudtam volna, mi vár rám ebben az esetben: párnázott cella. Ami hihetetlen mértékben meghatványozta akaraterőmet, és számító módon óvatossá tett, kétségtelenül az a hatás volt, amit sajnos valamennyien későn ismertünk fel. Ez persze nem jelenti azt, hogy mindabban, ami történt,
csökkenteni akarom súlyos, egyéni felelősségemet. Csak tényeket állapítok meg. Akartam, hogy vérnyomásom újra normálissá váljék. Felidéztem hozzá kora ifjúságom visszacsatolási gyakorlatait, amelyekkel – több-kevesebb eredménnyel – megtanultam szabályozni szívműködésemet, vérnyomásomat, beállítani elalvásom és ébredésem idejét. Most azonban a régi gyakorlatok medrébe új energiatömeg ömlött. Mintha lényem apró erőművébe sok ezer voltos áramot kapcsoltak volna. Fanatikus elhatározásom megfékezte szervezetem lázadó ritmusát. Orvosaimat is meggyőzte. Pedig akkor már kollégáim nagy része is kezelés alatt állt különféle panaszokkal. Hélion krónikus fejgörcsökben szenvedett. A vasegészségű Csornijon gyomorhurut vett erőt. Liván körömágyai begyulladtak. Tiang vállát villámszerű fájások szaggatták. Asszisztensem, Sermon testét allergiás kiütések lepték el. De kivétel nélkül valamennyi munkatársam emberi kapcsolatait szokatlan válságok Veszélyeztették. A laboratóriumban is testi erőszakig fajuló marakodások törtek ki közöttük jelentéktelen okokból. Persze mindenre találtunk természetes magyarázatot, ami környezetünk számára is elfogadhatónak tűnt. Leleményes ügyességgel halmoztuk a bizonyítékokat, az "alibiket", amelyek kizárták, hogy a különféle tünetek bármiféle összefüggésben állnának kísérleteinkkel. Kivéve persze a kimerültséget, amire nyugodtan hivatkozhattunk. Olyanok voltunk, mint az összeesküvők, akik titkos bombaraktárt rejtegetnek ártatlan tűzijátékműhelynek álcázva. Egyikünkben sem merült fel a gyanú, hogy ismeretlen sugárfertőzés áldozatai vagyunk. Akkor is, ha e hatást legérzékenyebb műszereink sem jelezték. De megbocsáthatatlan könnyelműségünk, vakságunk is a fertőzés tünetcsoportjához tartozott. A második kísérlet napjának minden pillanatára világosan emlékszem.
ANYA Reggel hat órakor zavaros álomból szakadtam ki nagy rándulással. Ébredésemből hiányzott a kellemes, átmeneti kábulat. Éberségemet túl erős fénynek éreztem. Vakított. Önkéntelenül a szememhez kaptam, rajta van-e a szűrőkristály, azután elnevettem magam. Milyen ostoba vagyok! Szűrőkristályra csak a szimulátorban van szükség. Amint gondolataim felszíne alól előbukkant az időbuborék képzete, lámpalázas öröm kezdett lüktetni bennem. Szívverésem meglódult. Nem. Ezt nem engedhetem meg magamnak! Éppen ma. El kell engednem a veszélyes feszültséggócot. Majd később sor kerül rá. Később. De ahogy izgalmam tárgyát tudatom felszíne alá erőltettem, izgalmam tovább fokozódott. Fülem zúgott. Nyaki ütőerem lüktetését egész testemben éreztem. Idegeimben nyugtalanság rezzent. Mi lesz, ha szívem, érrendszerem megint fellázad ellenem? A különös az volt, hogy e lehetőség csak mellékesen érintett, mintha nem velem, hanem egy távoli ismerősömmel történt volna. Sűrű függönyön át figyeltem ezt a valakit. A függöny világító, zöld színárnyalatokból szövődött. Disszonáns zenei akkordok szegődtek hozzá. A zene zaklató volt, de gyönyörérzetet okozott. A zöld sugárzás pedig a kozmokron színe az időbuborékban. Az újra előbukkant képet nagy lendülettel elhajítottam magamtól.
Az idegeimben keringő izgalom önáltató igéket sugallt. Szervezetem egyensúlya megingott ugyan az első kísérlet óta, de már úrrá lettem fölötte. Agyam élesen működik. Pulzusom újra egyenletesen ver. Életérzésem még sohasem volt ennyire felfokozott. Szívverésem sem gyorsul fel tőle. Tele voltam boldog várakozással. Gépiesen elvégeztem előkészületeimet a kísérletre. Megfürödtem. Borotválkoztam. A tükörhöz közel hajolva, szembenéztem önmagámmal. Meglepődtem rajta, milyen hevülten mosolygok közben, mintha egy kopaszodó, aszketikusan sovány idegennel váltottam volna cinkosan rokonszenvező pillantást. Ezt az arcomat nem ismertem. De nem ismert volna rá Lián, a feleségem sem, akivel huszonöt év óta együtt élek. Együtt? Ez túlzás. Egymás mellett. Profilban. Vegyülhetetlenül. "Megfagyok melletted!" – panaszolta eleinte. Azután már nem szólt. Töviskoszorús mártírarccal lézengett az életemben. Ha tudta volna, hogy az első perctől kezdve milyen elviselhetetlennek találtam anyámhoz való hasonlóságát! Saját unokahúgával való házasságomat ő kívánta. Keményen puritán asszony volt. A valóságot sohasem engedte közel magához. Ha valaki azt állította volna előtte, hogy Liánt azért erőltette hozzám, mert feleségem ereiben az ő vére keringett, s egész alkata rá emlékeztetett, e feltevést méltatlankodva visszautasítja. Ő csak jót akart mindenkinek. A legjobbat. De áldozataiért mindig hálátlanságot kapott cserébe. A maga szempontjából teljesen igaza volt. Mert nem sejtette, milyen tévedés mindaz, amit csinál. Még a saját unokahúga is az ellensége lett végül. Csodálkozva figyeltem önmagamat, miért nem támad fel bennem a szánalommal vegyülő iszonyat, ami mindig elfogott, valahányszor anyám alakját megérintettem önmagámban. Hiszen "annyira szeretett". "Minden gondolata én voltam." Éppúgy, ahogy korán elhalt apámért is "az életét adta volna". Bűntudatot éreztem, mert nem tudtam szeretni őt. Menekültem a közeléből. De messzire nem jutottam. Végül is mindig az történt, amit ő akart. Illetve majdnem mindig. Mert a munkám területére nem tudott követni. És Lián is fellázadt ellene. Ezért vonult nagy házunkon belül konok emigrációba, két szobája zárt magányába, amelyek közül az egyik apám dolgozószobája volt valamikor. De nem költözött volna el tőlünk a világ minden kincséért sem. Jelenléte megülte életünket. Mérget cseppentett minden percünkbe. Egyedül az Intézetben éreztem magam biztonságban tőle. Pontosabban: a kozmikus időszimulátor belsejében. Egyszerre harangkondulásként zendült meg bennem a felismerés, hogy az "időrakétán" is előle menekülök a negyedik-kiterjedés kozmoszába. Apám is szeretett volna elfutni tőle, de nem tudott. Ő belehalt anyám szerelmébe. Közeli "szabadulásom" gondolata könnyelmű öröm hullámaként tornyosult fel bennem megint. Mit is ajánlott Sermon, az asszisztensem, az időkiterjedés fizikájának meghatározásául? Kronionológia. A fogalmat Kronosz, az idő mitikus istene sugallta. Nem rossz. Bár soha többé ne kellene találkoznom anyámmal! És Lián is eltűnne az életemből, Milossal, a fiunkkal együtt, akit az anyai kényeztetés büntető szanatóriumba juttatott! Lián, mintha megérezte volna gondolataimat, kopogtatás nélkül berontott a fürdőszobába. Ezt már nem merte megtenni az utóbbi időben. – Mi történt? – Anya rosszul lett – közölte velem fulladtan. Párnás kezét nagy mellére
szorította. Amit mondott, olyan képtelenségnek tűnt előttem, hogy majdnem elnevettem magam. Anyám szívós állandósága változhatatlanabb természeti törvényként élt bennem, mint az, hogy a nap reggel felkel, és este lenyugszik. Ájulásait, időszakos haldoklásait senki sem ismerte jobban nálam. E viharok éppúgy hozzátartoztak magánéletem csődtömegéhez, mint Lián dúltan bolyongó alakja. De feleségem körül ezúttal nem magába gyűrt sérelmek negatívja, hanem diadalérzet örvénylett. Arcán vörhenyes foltok égtek. Hevültségében most félelmetesen hasonlított anyámhoz. – Már elvitték – lihegte, mintha nehéz terhet cipelve futott volna idáig. – Nem akartalak zavarni előbb. – Elvitték? Ez meglepett. Anyámat húsz év óta nem lehetett kimozdítani a szobából. Még a közös étkezésekben sem vett részt. És senki be nem tehette a lábát hozzá. Rajtam kívül. De én egyre ritkábban látogattam, s minden távolmaradásom szaporította vétkeim számát. – Csak gyűlt, gyűlt az étel a kisasztalon az ajtaja előtt – hadarta Lián. – Hozzá sem nyúlt a tálcához. Rá kellett törnünk az ajtót. Pellet doktor szerint súlyos agyvérzést kapott. El kell készülnünk a legrosszabbra! Lián szeme körül remegni kezdett a táskás bőr. – Orvost engedett magához! – mondtam hitetlenül. Úgy félt az orvosoktól, mint egy őserdőben élő bennszülött asszony évszázadok előtt. – Eszméletlen volt. Az eset valóban rendhagyó. Mert anyám rosszullétei azonnal véget értek, amint orvost hívtunk hozzá. Ajtaját kulcsra zárta. Egyik sem jutott át a küszöbén. Lián melléből csukló hang szakadt ki. Tudtam, mindjárt erőt vesz rajta hisztérikus nevetőgörcseinek, egyike. Előrehajoltam, és pofon ütöttem. E mozdulat reflexe engem is váratlanul ért. Mióta a feleségem volt, sohasem tettem vele ilyet, bár tudtam, a megállíthatatlan roham egyedüli, hatásos gyógyszere. A pofon hatása meglepő és gyors volt. Lián feje nagyot rándult a csattanó ütéstől, de idegeiből azonnal kikapcsolódott a feszültség. Az erő is. Egy székre roskadt. – A szobája valamennyi ablakát sarkig kitártam – mondta puha mosollyal, mintha semmi sem történt volna köztünk. – Reggeltől estig porolni, takarítani fogok nála. Ha láttad volna, micsoda szemétdombon él évek óta! – Lián! Anya visszajön! – tört ki belőlem riadtan. – Nem jön vissza. – Hangja halk volt és ünnepélyes! Fejét fölöslegesen sokáig ide-oda rázta. – Soha többé nem jön vissza. – Meg fogom látogatni! Majd... majd a kísérlet után! – Minek? – kérdezte, és szeme furcsa csillanásokkal a fejem fölé révedt. – Az arca teljesen elferdült. Csak kínoznád magad vele. Nem lát. Nem hall. Nem ismerne meg. – Akkor is jobban lesz, mert... mert élni akar! – Meg fog halni! Lián dereka kiegyenesedett. Borzadtam magamtól, mert az előbb pofon ütöttem. Türelmetlen harag öntött el. Mi közöm ehhez a két marakodó asszonyhoz? Nem engedhetem, hogy éppen most hurkot vessenek rám! Anyám szimulál. A legnagyobb jelenetét rendezte meg, pontos időzítéssel. Azt is tudom, miért. A kísérlet
miatt. Megtaláltam a céduláját a reggelizőtálcáján három nappal ezelőtt: Ha még egyszer bemégy abba a gyilkos ketrecbe kísérleti állatnak, én belepusztulok! Ezt vedd tudomásul! – Tudomásul vettem. És nem törődtem vele. Már régen nem válaszoltam az üzengetéseire. Csak magamban folytattam vele végeláthatatlan vitákat. Ráolvastam mindazt, amit a valóságban soha nem mondhattam volna el neki. Észre sem vettem, hogy Lián kiment a fürdőszobából. És első ízben, mióta megesküdtünk, ő sem törődött velem. Arcát nem emelte hozzám borúsan rimánkodó pillantással, hogy ajkam hozzáértessem. Úgy mozgott, mint az alvajáró. Sietnem kellett. A hallban megtorpantam. A hurok mégis megfeszült rajtam. Pelletnek oda kell szólnom televizoron. Hónapok múlhatnak el, amíg... Pellet titkos számát hangoltam. Rendelőjének íróasztala pillanatok alatt felizzott előttem a képernyőn. Pellet velem egyidős volt. Ötvenéves. De fiatalabbnak hatott nálam, sűrű fehér haja és kedélyes kövérsége miatt. Mióta a pszichológiáról áttért a belgyógyászatra, erősen meghízott. Arcán most is ott fénylett a nyájas, elégedett biztatás: "Ugyanugyan, öregem! Nem kell megijedni! Majd rendbe hozzuk a dolgot." Mielőtt megszólalt volna, már hallottam hájba ágyazott, síkos tenorját. Szinte morbid humorként hatott rám, hogy pontosan ugyanezeket a szavakat ismételte, – Magához tért? – kérdeztem türelmetlenül. – Még nem. De él. És ez biztató. – Mire biztat? – Türelem kell hozzá. Mindent megteszünk érte. És várunk. – Láthatom? – Hogyne. Pellet feje helyére beugrott anyám eltorzult, ferde szájú arca. Hátrahőköltem, mintha állón bokszoltak volna. Miért nem voltam elkészülve rá? Hiszen Lián mondta. Nem hittem neki. Senkinek se hittem. Még a saját szememnek sem. Pellet zsíros mosolya újra felfénylett a képernyőn. Utáltam ezt a mosolyt. – Mi lesz vele? – Hangom nyersebb volt, mint ahogy akartam. – Ne kertelj! És ne mondj nekem hülyéknek való közhelyeket! Meghal? – Sikerült megsértenem. De legalább őszinte volt: – Nem tudom. Lehet. De az is lehet, hogy élve marad. Mert szívós. Az rosszabb lesz nektek. – Megbénul? – Igen. Agya olyan mértékben elmeszesedett, hogy ma már múzeumi leletnek számít. Úgy élt, mint egy kőkorszakbeli asszony. Agyonette magát. A vére sűrű a koleszterintől. Legalább százharminc kilót nyom. A lába két vízzel telt kolonc. Mit akarsz még tudni? – Semmit. Ne haragudj. Köszönöm. A képernyőn kialudt a fény. Nem szabad, hogy anyám élve maradjon így. És ha mégis?... Agyonette magát. Persze. Én tudom, milyen ijesztő okból, hogyan evett két ember helyett minden étkezésnél két adagot. Sötét szertartás volt ez is. Mint minden az életében. Egyszerre megéreztem a penészes szagot. Akkor, eszméltem rá, hogy anyám hallból nyíló szobaajtajának mindkét szárnya tárva-nyitva áll. Lián huzatot csinált. De mielőtt rákiálthattam volna, meghallottam anyám hangját. Igen. Ő beszélt. S Lián a képmagnó fölé hajolva hallgatta apám volt dolgozószobájának íróasztalánál.
"Nem volt igazad! Sohasem volt igazad! Mert én szerettelek. Annyira szerettelek, hogy a testembe zártalak. A húsommal védtelek még a széltől is. Eggyé váltam veled. Belém nőttél, és én beléd nyomultam. Ha megsebezted magad, én jajdultam fel. Mindig csak azt akartam, hogy jó legyen neked, mert az nekem is jó volt. Hiába próbáltál elmenekülni tőlem. Nem lehet. Most is velem vagy. Tovább élsz minden sejtemben. Nem engedlek el!" Mozdulni sem tudtam. Torkom összeszorult. Tudtam erről az évtizedek óta folytatott párbeszédről közel negyven éve halott apámmal, akit anyám a sírjában sem hagyott nyugodni. És egyszer hallottam is. Tizenkét éves koromban. Azóta is üldöz az emléke. "Elmegyek, Lilith! – Ez apám hangja volt. – Légszomjat kapok melletted. Egyetlen pillanatra nem tágítasz a közelemből. Álmomban is figyelsz. Nem engedsz dolgozni. Nem engedsz olvasni. Féltékeny vagy a képernyőre is, amelyre ránézek. Megőrülök attól, hogy a tányéromba nyúlsz, és a poharamból iszol. Nem akarok veled egy ágyban aludni. Irtózom az állandó, forró tapadásodtól!" – Lián! – tört ki belőlem védekező háborgással, és berohantam a dolgozószobába. – Hogy mertél hozzányúlni anya mikrotekercseihez?! – Kikapcsoltam a készüléket. Lián nem törődött a tiltakozásommal. – Akarod hallani, apád hogyan halt meg? Nem szívroham végzett vele! Mennyire titkolta anyád! Öngyilkos lett. Nem bírta tovább. Utolsó üzenete itt van a képmagnón. Látnod kell az arcát! Mindig sejtettem, hogy megszökött tőle. És te is szökésben vagy állandóan. Menekülsz. Újra a képmagnó indítógombjához nyúlt. Én kirohantam a szobából. A garázsba siettem. Csak el innen! El a múlt és jelen penészszagától, anyám követelő haldoklásától! Nem akarom érezni többé ezt a bűntudatot és szánalmat! A jövő! Igen. Oda kell jutnom! Bánom is én, ha soha nem sikerül visszatérnem! Mi vár rám itt? Mit keresek saját sorsomban? Nem tudok szembenézni életem megoldhatatlan rémregényével! Nem vállalom azt, amiről nem tehetek! Háborgó gondolataim közben ellenőriztem, jól működik-e a kocsimban a hajtómű hidronuklein-patronja. A karosszériára rányitottam a tisztító permetet. Kettészakadt énem személytelen részében ünnepélyes öröm feszült. Az élénksárga út mellett csillogó fűszőnyeg az időbuborékban lebegő kozmokron zöld sugárzására emlékeztetett. E szín eláradt bennem, s megszüntette lényem hasadását. Ami itt történik velem, csak átmenet. Semmi közöm hozzá. Hosszú, izgalmas utazásra készülődöm. Egész eddigi életem várakozás volt egy idegen pályaudvar ideiglenességében. Hogy hová indulok, nem tudom pontosan. De ízelítőt kaptam belőle, s az kifordított saját lényemből. Más ember lettem. A régivel nem vagyok azonos többé. Kocsim begördült az Intézet nagy rácskapuján.
EMBER A LOMBIKBAN Akadálytalanul átjutottam a négyszeres ellenőrzésen. Pedig – mint veszedelmes ámokfutót – meg kellett volna állítaniuk engem, mert meztelen késnél sokkal élesebb fegyvert csempésztem be a szolárcsarnokba: az eszelős
szándékot, hogy a gondosan felépített, jóváhagyott kísérleti tervek közbülső szakaszait átugorva, végrehajtom az áttörés tizedik fokozatát. Olyan idegállapotba kerültem, hogy lehetetlenné tette számomra a cél részletmegoldásokkal való óvatos kerülgetését. Bizonyos, hogy rejtett sugárfertőzéstől mérgezett, magánéletem problémái elől menekülő félőrült voltam már. Elborult állapotomban igaznak vélt érvet bőven találtam megbocsáthatatlan könnyelműségem alátámasztására. Pedig lelkiismeretes, sőt kórosan önkínzó természet voltam. Mielőtt bármit megtettem volna, százszor is végigelemeztem elhatározásom helyességét. Most azonban kialudt bennem minden kétely. Meggyőztem magam arról, hogy nincs semmi szükség a sokszorosan ismételt, nagyobb időközökben rövid percekkel emelt, szakaszos kísérletekre. Ostoba módon boldoggá tett, hogy felelős vezetőként engem illet a döntés joga. Pedig kényszerzubbonyt érdemeltem volna. A negyedik kiterjedés küszöbén túlról hatalmas fénymágnes rezgései hatoltak érzékeimbe. E vonzás szívóereje elsodorta józanságom, életösztönöm jelzéseit. Az ijesztő tények, amelyek meggondolásra késztettek volna, súlytalan árnyak voltak számomra. Mit törődtem most a dimenziók között felszabaduló energiák sugárfűrészének ártalmaival? Éppoly kevéssé érdekelt, mint a részecskegyorsító berendezéseink feszültséghatárának felderítetlen kérdése vagy az ismeretlen kiterjedésben való tájékozódás teljes megoldatlansága. S hogy hiányoznak a statisztikáink? Hogyan szerezzük meg másképp a tények ismeretét és a szükséges tapasztalatokat, amelyekre a statisztikák épülnek? A tízezer méterek is a lábunk alatt kezdődnek. Rendben van. Úgy indulok erre a kalandra, ahogy valamikor az első léghajós bízta magát a kiszámíthatatlan légáramlatokra minden irányítóberendezés és földdel való kapcsolat nélkül. Vállalkozásomat akkor dagályosan hősiesnek éreztem. Pedig csak saját képzeletemtől részegült, gyáva futóbolond voltam. Az ügyet az tette egészen tragikussá, hogy munkatársaimat sem tudtam visszatartani eszelős tervemtől, hiszen maguk is fertőzöttek voltak. Feszült légkörbe hatoltam be saját dúlt hevületemmel. Sermon, az asszisztensem torkaszakadtából ordított a fejét nyomkodó, falsápadt Hélionnal. Többi öt kollégám körülállta és uszította őket. Fel sem pillantottak, amikor beléptem. A hangzavarban képtelen voltam megérteni marakodásuk okát, de az indulat rajtam is végigrángott. Felháborodásom ürügye az volt, hogy Sermonról hiányzott a védőöltöny. Csupasz mellel, izzadt homlokába csapzó hajjal kiabált. Kézfeje, nyaka, duzzadt arca csupa hólyagos, piros kiütés volt. Nőiesen magasra szökkenő hangja meghökkentett. Mindig halkan beszélt, és rendkívül szófukar volt. – Azért fokozod túl a nyomást, hogy elpusztíts vele! Szeretnél kiirtani, mert utadban vagyok! A helyemre pályázol! Mocskos gazember! Gyilkos vagy! Gyilkos! Gyilkos! – Barom! Emeletes ökör! – kiáltotta Hélion rekedten, miközben Sermon mind a tíz körmével véresre kaparta kiütéseit. Csak úgy tudtam elhallgattatni őket, hogy földhöz, vágtam az első, kezem ügyébe kerülő tégelyt, amely ezer darabra robbant széjjel. Az üvegcsörömpölésre mindannyian felém fordultak. – Sermon! A védőöltönye! – mondtam dühtől fulladtan. – Amint akad egy kis idejük mellékes dolgokra is, kérem, szíveskedjenek hozzákezdeni a munkához! Lehet, hogy itt mindenki elfeledkezett róla, de én úgy tudom, kísérleteink legfontosabb szakaszához érkeztünk ma. Látom, a generátorokat már felfűtötték. A mágneses monopolenergia teljesen öntevékenyen
robbanásponthoz közeledik. A hidronuklein-generátor már nyilván gutaütést kapott. Senkit sem zavar maguk közül az, hogy valamennyien hamuvá égünk, ha egy órán belül nem indulok el? A némaság egyáltalában nem volt bűntudatos, inkább ellenséges. Sermon vakarózva az öltözőfülkébe rohant. Hélion sem nézett rám. A vállát rángatta. Csornij feltűnően hátat fordított nekem. Hirtelen átvillant rajtam, hogy ököllel tanítom tisztességre, de azután elengedtem a gondolatot. Minek? Mit törődöm vele? Semmi közöm hozzájuk. Az sem érdekel, ha a hosszú hónapok alatt, amikor egymást váltogatva figyelik az időlombikot, egymás torkának ugranak. Több évtizedes baráti szövetségünket széttépte bennem egy új, zsarnoki erő, amely elszakított régi önmagámtól is. Sermon újra előbukkant az öltözőfülkéből. A ráfeszülő fémszürke védőöltöny eltakarta sérelmektől felduzzadt személyiségét. De mind a hét munkatársamat egyformának láttam most. Olyan idegenné váltak előttem; mintha emberekből érzéketlen gépekké alakultak volna át. – Hélion! – szóltam a fémruhás robotok egyikére, de nem voltam bizonyos benne, hogy ő az. – A kísérlet menete megváltozik. Az egytől kilencig kidolgozott terveket összevonjuk. A tizedik fokozatra kapcsolunk át. – De... – Akit Hélionnak gondoltam, Sermon volt. Úgy bámult rám, mintha kísértetet látna. A fényszűrőkristály mögött megvillant dülledt, vizeskék szeme. – A tizedik fokozat következik! – emeltem meg a hangomat türelmetlenül. – Mire várnak? – Az két teljes órát jelent az időszimulátorban. – Sermon habozó lassúsággal beszélt: nem hitte el, amit hallott. – És tizenhat hónapot idekint! – lökte ki a szavakat Hélion indulatosan. – Feltéve, hogy megéljük. Ami több mint valószínűtlen! – Őrültség! – Sermon szorongása új dührohamba csapott át. – Ha meg akarja ölni magát, semmi kifogásunk ellene! De csinálja egyedül! – Akkor egyedül csinálom! – Kérem, Asvin! – Sermon őszintén megijedt, ami talán egy pillanatra kijózanította. – Még a negyedórás feszültségi szint mellékhatásait sem ismerjük eléggé. Hosszú hónapokba telik, míg elkészülünk a vizsgálatokkal. Műszereink ismeretlen, zavaró tényezők jelenlétére utalnak, egyelőre inkább negatív módon. Bizonyos "vak foltokon" felfüggesztik jelzéseiket, mintha működésüket felderítetlen ellenerő bénítaná. Egészségi állapotunk is aggasztani kezdi a Vezetőséget. Határozottan ellenzik a kísérletek folytatását, míg rá nem jövünk, miféle veszélyforrással kell számolnunk, és ki nem dolgozzuk elhárításának módját! – A Vezetőség tudatlan szamarak szövetsége! Fogalmuk sincs arról, mit csinálunk! Fontoskodnak! Rémeket látnak! És különben is akasszák fel magukat! – Nyaki ütőerem megint lüktetni kezdett. Egy pillanatra elszédültem az agyamra zúduló vérhullámtól. Uralkodnom kell magamon, nehogy törnizúzni kezdjek. Még kényszerzubbonyt húznak rám! Nem szabad elvesztenem a fejemet. Most. A cél előtt. – Professzor! A fényplazmakomputert én kezelem. Mai eszközeink még nem bírják el a gyorsítási folyamat fokozását! Taing és Csornij most kísérleteznek új konstrukciókkal, éppen az ön tervei alapján! Öngyilkosság volna, ha... – Sermon hangja elrekedt. – Hélion! A fénygenerátor kezelését maga veszi át! – A keszon felé indultam. – Várjon, Tem! – Karomat egy kéz markolta meg. – Legalább engedje, hogy
elkísérjem! A régi, kutyahűségű Sermon volt, aki vakon követte minden utasításomat. Szorongó alázatából szikra pattant át idegeimbe. Kóros érzelgősség tornyosult fel bennem. Átöleltem a vállát. – Maradjon csak! Magára itt van szükség! Akkor vagyok nyugodt, mert úgy érzem, saját másodénem kezeli az ellenőrzőapparátust. – Torkomban hülye zokogás gyürkőzött. "Neked nincsenek érzéseid! A Hold talajából könnyebb volna vizet fakasztani, mint belőled egyetlen könnycseppet!" – zokogta Lián, amikor száraz szemmel álltam második gyermekünk urnája mellett. – Barátaim! – fordultam kollégáimhoz sírástól remegő hangon, és semmi kivetnivalót nem találtam az ócska melodrámában, amit akkor teljes meggyőződéssel alakítottam. – Bármi történik, a felelősség egyedül engem terhel érte! Megértették? Én vállalom a felelősséget mindenért! A tömeghisztéria nyilvánvaló volt. Hélion eltakarta az arcát. Dent és Csornij összeborulva, némán rázkódtak a zokogástól. Liván – torkából feltörő, gyanús csuklásokkal – a műszerfalhoz sietett, és sorozatos kattanásokkal rálapozott a tizedik terv vezérfonalára, amelynek színes jelképekkel tűzdelt útvesztővonalai hatalmasra nagyítva kigyúltak a képernyőn. A komputerek éhes lihegéssel falták magukba az új program minden adatát. A feszültségjelző lézersugár piros lázvonala kúszni kezdett fölfelé: három, négy, öt, hat, hét... Sermon mindenütt a nyomomban járt, nem tágított mellőlem. Mintha nem is hallotta volna előbbi felszólításomat. Én hátra se fordultam. Jöjjön, ha akar. Beléptünk az időzsilip első gyűrűjébe. Elektronikusan elszigetelt ajtaja nesztelenül a helyére siklott. E zárlat pecsétjét már a dimenzióközi energiák Cerberusai őrizték. Titáni szívóerejű tapadóáramát bonyolultan időzített mechanikai rendszer oldotta fel fokozatosan, de csak a beprogramozott módon. Tehát két teljes, kozmikus óra, illetve tizenhat földi hónap elteltével. Már az első pillanatban olyan jelenségek fokozódó hatását tapasztaltuk magunkon az időzsilip lassan mozgó futószalagján, amelyek – ép eszünk birtokában – rögtön leállíttatják velünk a kísérletet. Erre a keszonban még meglett volna a lehetőség. Ha működésbe lendítjük a riasztórendszert, amelynek fényklaviatúrája valamennyi zsilipkamrában felénk világított, a szolárcsarnokban rögtön hozzákezdenek a mentési munkálatokhoz. A feszültséget csökkenteni kezdik. A betáplált anyagot átprogramozzák. Mi azonban nem nyúltunk a billentyűkhöz. Úgy viselkedtünk, mint a részeg kamaszok. Csapkodtuk egymás hátát. Álarcunk alatt a nevetés grimasza sírássá váltott át. Összeölelkeztünk. Fogadkozásokat dadogtunk egymás fülébe. A gyűrűk időzítve nyíltak és csukódtak. Különben már az öt fülkéből álló időzsilip valamelyik kamrájában elégtünk volna. Őrjöngő türelmetlenségünkben alig tudtuk kivárni, hogy eljussunk végre létünk középpontjába, a kozmikus időlombik áttetsző magjába, kitörve az emberi létrendszer háromdimenziós börtönéből. Fülünk zúgott. Orrunkba a védőborítás elhárító barikádján át is erős ózonillat szűrődött. Ijesztő felelőtlenségünkben fel sem figyeltünk rá. Pedig a fénygenerátort máskor összpontosított figyelemmel ellenőrző Sermon orra annyira érzékeny volt a kisülést jelző ózonillatra, mint vizsla a sűrűben megbújó vad szagára. Most ostoba mámorral örült neki. – Érzi, professzor? Mintha pezsgőt vedelnénk vödörszámra! – rikkantotta. – Ide vele! Még!
Én is mélyen beszívtam a baljós illatot, és borzongtam az élvezettől. Igen. Ott bent az időbuborékban, szemben a zölden sugárzó kozmokronnal beteljesedik végre AZ, aminek híján szinte éhen pusztultam odakint. Nem nélkülözhetem többé. Mit törődöm vele, miféle állapot felé tartok, és mi lesz az ára! Kit érdekel, hogy az idő világegyetemében sodródó járművünk hol köt ki végül? Attól sem félek, ha az emberléttől teljesen elszakadva, nem tudok visszatérni nyomorúságos jelenembe. Az ötödik keszongyűrűben támadt bennem az első nyugtalanság. Éreztem, nem bírom tovább az egyre emelkedő feszültséget. Elhagy az öntudatom. Mintha sötét vízárral küszködtem volna. Hullámai minduntalan átcsaptak agyamon, szisszenve kioltották gondolataim eleven parazsát. Nem! Az eszméletemet nem adom! Fogaim összecsikordultak az erőfeszítéstől, nehogy az ájulás örvényébe zuhanjak. Miért nem nyílik már az az átkozott zsilip? Mikor omlik le előttem az utolsó akadály, amely elválaszt egyetlen létfeltételemtől? Lomha súly csapódott hozzám. Majdnem ledöntött a lábamról. Kapaszkodó ujjak csúsztak le síkos védőöltönyömről. Sermonnál bekövetkezett az, amitől én is tartottam. Elnyúlva feküdt a lábamnál. Nem törődhettem vele. Nem volt morzsányi erőm sem hozzá, hogy a magam küzdelmén kívül bármi másra odafigyeljek. A bejárat! Még mindig nem nyílik? Valami időzavar támadt... A fergeteges szentségit neki, nyissák ki! Nekem be kell jutnom oda, mielőtt!... Az ajtó négyzete besiklott a falba, és én átestem a nyíláson. A csukódást nem hallottam, de légáramlata megérintett. Nem volt visszaút többé. Hason feküdtem. Így nem jó. Meg kell fordulnom. Mozgásra kell kényszerítenem bénuló testemet! Látni akarom az én külön időmet jelző kozmokront! Minden pórusomon át verejték patakzott. Mintha nagy követ hengerítettem volna, lassan, kínlódva a hátamra gördültem. Végre! A kozmikus időjelző ott világított fölöttem. Zöld sugárzása hűs borogatásként érintette érzékeimet. Sokkal magasabban lebegett, mint ahogy emlékeztem rá. A falak is széttágultak valahogy. Furcsa. Mintha az időlombik állandóan növekedett volna körülöttem. Vagy csak a különös fényjáték hitette el? Oldalt, látási rádiuszom perifériáján, rebbenő árnyak mozogtak. Sötétülő mélyükben csillogó fénymagok születtek. Nem. E növekedés nem kívül van. Én zsugorodom. Egyre mélyebbre zuhanok önmagámba irtózatos sebességgel. Állj! Robbanás hosszan elnyúló moraja tört be hozzám, mintha távoli mennydörgést hallottam volna. De lehet, hogy a talaj rendült meg alattam. Belül, a fejemben éleset kattant valami. Csaknem megsüketültem tőle. A fény kilobbant hirtelen. Elájultam.
IDŐRÉTEGEK Zaklató, disszonáns zenét hallottam. Két ismétlődő akkordot. A szüntelenül zúgó, egymást váltogató akkordok éle agyamba vájódott. Meddig még? Miért nem hagyják már abba? Micsoda támadás ez? Meg akarnak bolondítani?! Mindig ugyanaz a két akkord. Mindig ugyanaz. Teljes erőből zúgatják a pedált.
Kalapáccsal verik a hangokat. Ütéseik a fejemre zuhognak. Fáj! Ez a csökönyös zenei rögeszme véresre karmolta egész bensőmet. Mit akarnak tőlem? Mit követelnek? Nem tudom, mikor nyílt rá a szemem a kozmokronra. Zölden sugárzó számlapján a két mutató szorosan összesimult a tizenkettes számon. Déli tizenkét óra. Vagy éjfél van már? Gondolkozni kellett volna rajta, de a hangok nem engedték. A két összemosódó akkord zúgása idegtépő lármával töltött ki minden hangközt. Valami nincs rendben. Kérem! Hagyják abba! Valami nagy baj történt, de nem tudok töprengeni rajta. Lüktet a fejem. Szaggat. Ez nem zongora. Többregiszteres elektromos orgona vijjogja a két akkordot, s közben folyton beszél valaki. Többen beszélnek. Életfontosságú volna, hogy halljam a szöveget. Az agyam fáj belül. "Mi történt?" – Ezt Hélion mondta. "Túl nagy a feszültség!" – Sermon? Nem lehet. Sermon az utolsó zsilipkamrában fekszik eszméletlenül. "Miért nem fokozzák az energiaszintet?" – Saját szavaimat játsszák vissza magnóról? A nagymutató elindult a tizenkettes számról. Micsoda szédítő magasságban lebeg fölöttem ez a kozmikus időmérő! "Nem mehetek tovább!" – Hélion kiáltott valami ilyesmit. De mikor? "Fokozza, ha mondom!" – Megint az én emlékhangom. Honnan veszik? "Mennyi a feszültségszint?" Hány százszor tettem fel ugyanezt a kérdést húsz év alatt? A megadott számot Sermon hangján hallom. Képzelődöm. Persze. Az óramutató már negyed egyet mutat, azután... igen. Jól látom! Visszaugrik a tizenkettesre! A két akkord! Jaj! Nee! Nem bírom! A mutató újra elindul. Most gyorsabban halad. Másodpercről másodpercre rándul szaggatottan. Negyed fordulatot tesz, azután visszaugrik a tizenkettesre. Kattanás. Távoli robbanás. Moraj. Hangok. A két akkord. "Öngyilkosság volna!" – Ez Sermon. "Tegye, amit mondok!" – Saját szavaim. "Időzárlatba kerültünk!" – Hélion. Ő raccsol így. "Feljebb megyünk! A tizedik fokozat következik! Az én felelősségemre!" A nagymutató egyre gyorsabban leng tizenkettő és négyed egy között. Ki állította visszhangosra a magnót? Az utolsó mondatot együtt ismétli a két disszonáns akkorddal. Zeng, morajlik, óriási hegyekről verődik vissza: "Az én felelősségemre! Az én felelősségemre!" Valami felrobbant. Ez az üvöltés az én torkomból szakadt ki? Mindegy. Ehhez sincs közöm. Csend. Csend. Jó. Így jó. Elhallgattak. Végre! Agyamba lassan ömlöttek vissza az elmúlt Órák – vagy hónapok? – töredékes részletei. Erősen szédültem. Gondolataim összezavarodtak. Emlékeztem rá, hogy a kozmikus időszimulátor gömb alakú lombikjának lumenylpadlóján fekszem, hanyatt fordulva. Tudatom ugyanakkor visszazökkent pillanatokra a szolárcsarnokba is. Mintha Sermonnal veszekedtem volna a fénygenerátor mellett: "Azonnal kikapcsolni! Mi a mennydörgős mennykő ütött magába, hogy fokozta a feszültséget?! Miért engedte, hogy túllépjük a veszélyességi
küszöböt? Nem állhatok ott minden egyes ellenőrzőberendezés mellett! Az a feladata, hogy szükség esetén ellentmondjon nekem!" Szavaim üres visszhangtalansága különös, gyászos éberségre riasztott. Szerencsétlen Sermon! Egyszerre tudtam, hol vagyok. Legalábbis... tudni véltem. Felültem. S mikor e hirtelen mozdulat okozta szédülésem alábbhagyott – körülnéztem. Első érzésem a sértődött tiltakozás volt. Mindenre elkészültem, csak a látványra nem, ami rám rontott. Ez nem lehet! Érzékcsalódás áldozata vagyok! Megráztam a fejem. A szemgolyómat nyomkodni akartam, de a fényszűrőkristálytól nem férkőztem hozzá. Akkor mégis... Újra felpillantottam. Kétségtelenül a zárt időlombikban voltam, de valami gyökeresen megváltozott benne. Most már pontosan észleltem. Nem a térfogata és lumenylborítása alakult át, hanem valami más, kifejezhetetlen dolog ment végbe benne. Csillámlóan áttetsző falán árnyak, fények, villanó erővonalak vonultak át. Az elfutó csillámlások, kígyózó rezgések szédítő gyorsaság képzetét keltették bennem. Mintha e valószínűtlen "időrakéta" nesztelen száguldással a kozmoszban repült volna, ismeretlen csillagrajok, zuhanó meteorok, lángcsóvás üstökösök között. Amit előző eszmélésem rövid derengése alatt tágulásnak hittem, valójában egy sajátos befelé mélyülés, különféle sűrűségű rétegek áramlása, megnyílása, becsukódása volt. Alig találok szavakat, rá, hogy ezt az állandó gomolygást, időben való mozgást kifejezzem. Erdős hegytetőn tapasztal ilyesmit az ember, amikor a felhők leereszkednek, s az egymás mögött sorakozó fák más és más árnyalással emelkednek ki a futó párafátylak közül. Itt, az időbuborékban e mozgás szinte határtalan távlatokat nyitott meg előttem, de nem térben. Mert a szüntelenül átalakuló "felhők" különös életmozzanatok tárgyait, légkörét tárták fel, azután megint eltakarták. Az volt a meggyőződésem, ha valamelyik időrétegbe sikerül behatolnom, ott egy zárt, külön létrendszert találok. A tárgyak azonban, amelyek egy-egy ködréteg mélyén felvillantak, azután megint elmosódtak előttem, erősen nyugtalanítani kezdtek. Nyakamat annyira hátracsavartam, hogy a nyakcsigolyám majdnem megroppant tőle. A kozmokron zölden világító számlapja fölöttem lebegett. Két mutatójának nyila megint a tizenkettes számon simult össze. Azután a nagymutató elindult. Mindkét fémes borítású kezemet a szemem elé tettem. Ököllé csuktam. Szétnyitottam. Ujjaimat mozgattam. Derekamat előre-hátra lendítettem. Két térdemet felhúztam. Testem ép volt. Szédülésem elmúlt. Életérzésem éppoly hevességgel tért vissza, mint az első kísérlet alatt. Az időlombik gömbje zárt körül. De akkor miért látok néhány ködbe mosódó lépcsőfokot a közepén? Hogyan villanhat elém valahonnan az idő félrehúzódó fátylai közül egy üres tolószék, mellette zsámollyal? S néhány réteggel, mélyebben: zöldre mázolt fapad? Azután, mintha szemfényvesztő bűvész varázsolta volna oda tiszta, éles körvonalakkal, egy kis asztal telefonnal? S miért tűnik újra varázslepel mögé az egész? Valamennyi kép között talán a legfurcsább egy utcai lámpaoszlop. A lámpa ég, mintha éjszaka lenne. Csillámló aurája körül fénytől részegült bogarak nyüzsögnek. Hallom, amint kemény testük koppanva a lámpának ütődik. A kerevet a mellette álló magas támlájú székkel a lámpaoszlop mögött gomolygó párából emelkedik ki. Képtelen vagyok védekezni a benyomás – nem! – a bizonyosság ellen, hogy az a mögött itt az idő mélységi fokát jelenti. Akkor tehát az aranydíszes, gyöngyház berakásos
íróasztal, amely elém csillantja fénylő idomait, az idő egészen más pontján helyezkedik el, mert... mert valami külön világba mélyül! Az íróasztal melletti írógépből papírlap leng kifelé. Ma már senki sem ír ilyen primitív írógéppel. Az egész zavaros, szürrealista látomásra nincs magyarázat. A tárgyak között hiányzik az összefüggés. Én vetítem ki őket? Miért? És miért éppen ezeket a tárgyakat? Eltűnnek. Megint előbukkannak. Néha egyszerre látom valamennyit. Azután újra csak egyeseket közülük. A lépcsőfokok jelenléte is képtelenség az időlombik belsejében. Mi szükség lett volna rá? Megint felnéztem a kozmikus időjelzőre, az egyetlen fix pontra e szédítő időjátékban. Tizenkét óra öt percet mutatott. Pontosan tizenkét óra öt perckor pillantottam meg a jobb oldalamon a parasztembert. Egészen közel ült hozzám egy lefűrészelt fatörzs csonkján, amelyet dús, virágpontos fűszőnyeg vett körül. A kaszáját élesítette egyenletes mozdulatokkal. A fémhez dörzsölt kődarab élesen csendülő hangot adott. Szerszámok, kapa, ásó, halászháló és egy háziszőttesből készült tarisznya hevert mellette a fűben. Zömök, középkorú ember volt, sűrű, rövidre nyírt hajjal. Homlokán, ahol nyilván a kalapja beárnyékolta, töprengő, fehér ráncok torlódtak. E fehérségtől teljesen elütött arcának vörhenyesbarna alsó része. Nyitott, átizzadt ingéből kilátszott fekete szőrrel borított melle. Annyira megdöbbentem e váratlan, emberi közelségtől, hogy feltorlódó kérdéseim közül nekiszegeztem a legostobábbat: – Maga kicsoda? Sötét, ázsiai metszésű szemhasadékával némán rám tekintett, azután újra visszafordult a munkájához. Mozdulatából megvetést olvastam ki, s ez felháborított. – Nem hallja? Magához beszélek! Hogy kerül a kozmikus időszimulátorba védőöltöny nélkül?! Ingerült kiáltásomtól én rezzentem össze. Próbáltam lábra állni, de megtántorodtam. Mi történt velem? Megbolondultam? Ez a szerencsétlen talán nem is érti a nyelvet, amelyen megszólítottam. És kit szólítottam meg? Egy rémképhez beszélek? Ez az időszerűtlen jelenség nem lehet itt! Nemcsak ezen az emberi létformától elrekesztett helyen képtelenség a jelenléte. Odakint is kilógna a mi korszakunkból. Ilyen szerszámokkal már nem dolgoznak a XXI. században! Észre sem vettem, tanácstalanul kapkodó gondolataim mikor váltottak át hangos szavakká: – És Különben is: ki juttathatta volna be ide a négyszeres ellenőrzésen át? Az önmagámnak feltett kérdésre ő válaszolt: – Senki se juttatott be ide. El se mozdultam a helyemről. – Nyugodtan, lassan beszélt, a kezében lévő kasza élét próbálgatva. – Ember! – szakadt ki belőlem. – Nem érti, hogy veszélyben van? A fénygenerátor sugárzása már a csontvelejébe hatolt, és felbontja az egész testét! Sermon! Hélion! Hol az ördögben bujkálnak?! Térdem elgyengült. Megint rám szakadt e valónak tűnő valótlanság elviselhetetlen zavarodottsága. Munkatársaimtól fölmérhetetlen csillagtávolba zuhantam – vágy emelkedtem? –, s a visszhangtalan magány csaknem megőrjített. Kihez forduljak? Ki segít rajtam? Hogyan találok vissza eszem, érzékeim egyensúlyához?
Felkaptam a fejem. A kozmokron ott lebegett fölöttem, és tizenkét óra tíz percet mutatott. Akkor hát... De nem. Ezek a lépcsőfokok, az idő redői közül szüntelenül elém bukkanó tárgyak s a parasztember mellettem teljesen kizárják, hogy ami történik velem, bármilyen értelmes összefüggésben állhat a kísérlettel. Pedig magyarázatot kell találnom rá, különben elönt a pánik, és megfoszt józanságom utolsó szikrájától is! Öklömmel a homlokomra csaptam. A karomba markoltam. A vékony anyagon át éreztem ujjaim szorítását. – Ébren vagyok! Igen! Ébren vagyok! – kiáltottam. Szavaim visszhangos zengése csak fokozta rémületemet. – Miféle hely ez? – kérdeztem a parasztembertől súgva, noha tudtam, ő kevésbé felelhet rá, mint én. Ügyet sem vetett rám. Tovább dolgozott. Közelebb léptem hozzá. – Kérem... maga tudja, hol vagyunk? Tempósan igent bólintott. A kaszát félretette. Felmarkolta a hálót. Térdén szétteregette, úgy vizsgálta, nem lyukas-e. Fázni kezdtem, mintha teljesen kihűltem volna. Fogaim összeverődtek. Legalább emberi hangot halljak, egy másik élő ember hangját, amibe megkapaszkodhatom! Élő emberét? Ne... ezt nem firtatom most! Azt akarom, hogy a jelenléte teljesen elhitesse, ha csak egy pillanatra is, hogy összeszedjem magam! – Azt hiszem, egy ideig eszméletlen voltam. – Rekedt hangomra nem ismertein rá. – Lehet, hogy a szolárcsarnokban... a laboratóriumban... szóval azon a helyen, ahol dolgoztunk, valami baleset történt. Fogalmam sincs róla, hogy kerültem... hogy kerültünk mi ebbe a helyzetbe. Idehoztak? A parasztember lenyúlt a tarisznyájához, bőrdíszes kulacsot húzott elő, és a tetejét lecsavarta, felém nyújtotta. – Húzza meg! Ettől helyrejön! – Hangja barátságos és tartózkodó volt. A kulacs pedig... Nem! Azon sem akartam töprengeni most, hogy ilyen tárgyat ma már csak múzeumban látni. Erős, tüzes pálinka ömlött le a torkomon. Köhögnöm kellett tőle, de bensőmben jóleső meleg áradt szét. Ez a hő újra felszakította kihunyó erőm tűzmagját. Megköszöntem az italt. – Nem felelt a kérdésemre – mondtam csökönyösen. – Hol vagyunk? – Hát azt csak látja, akinek szeme van! – Csodálkozó hangja aknát érintett bennem. – Nem veszi észre, hogy amit látok, az teljesen megőrjít?! – üvöltöttem. – Olyan szűken méri a szavakat, mintha megmarnák a száját! Beszéljen végre! (Ez nem lesz jó! Ezt nem szabad! A toporzékolásom elijeszti. Teljesen bezárul tőle.) – Azt sem tudom, mennyi idő telt el azóta, hogy... Nagy önuralommal lefogtam indulataimat. Felnéztem a kozmokron számlapjára. Tizenkét perccel múlt tizenkettő. Lehet, hogy ez az óra is megbolondult. Mikor beléptünk az első keszongyűrűbe, pontosan nyolc óra volt. Van órája? – Nincs. – Akkor hogyan tájékozódik, ha ez az óra elromlik fölöttünk? – Milyen óra? – Maga nem látja? Fejét felemelte, körülnézett, azután határozottan nemet intett. Arcán
halvány bosszúság suhant át. – Ne tessék a bolondját járatni velem! Hogy lenne itt óra? Sikerült nyugtalanná tennem. De teljesen ki kell hajszolnom egykedvűsége menedékéből, akkor talán emberi módon megnyilatkozik végre. Káromkodik. Rendre utasít. Elárulja, amit tudni akarok. – Azt kérdeztem, hogyan tájékozódik óra nélkül? Egészen másképp viselkedett, mint ahogy vártam. Elmosolyodott. Mosolyának derűje meglepett, és furcsán lefegyverzett. Öreg fák árasztanak ilyen szelíd békességet, amikor levélkoronájuk rezzenés nélkül áll a szélcsendes estében. – Felnézek a napra vagy a csillagokra. Hozzájuk igazodom – mondta egyszerűen. Tekintetét követve, az én szemem is a magasba fordult, és... hiába védekeztem ellene, egyszerre rabul ejtett az idő mélységébe táguló ég csillagporos, tücsökzenés szépsége. Igen. Láttam a csillagokat. Távoli kutyaugatást hallottam. Orromba rőzsetűz csípős illata csapódott. Valahol belül, agyam képzeletterében, anélkül hogy a valóságban megpillantottam volna, egy alvó falu árnyát érzékeltem. Tudtam, hogy ott van. Istállóiban állatok mocorognak. Éjtől kormozott, csúcsos háztetői alól fehéren elődereng a házak meszelt fala. A kerítések vonalait fekete tusrajzként veti rájuk a hold. Ez a nyugalom, sohasem ízlelt gyógyír a legcsodálatosabb. Nem! Azonnal meg kell tagadnom e képvarázst! Hazugságokkal nyűgöz le! A zárt időlombikba nem fér bele e minden színében, zajában valóságot párolgó, nyitott természetdarab! Csak álmokban fordul elő ilyesmi. Én ébren akarok maradni! Nekem éberen vigyáznom kell, nehogy... Szemem riadtan a kozmokront kereste. A zölden világító számlapon a nagymutató abban a pillanatban ugrott vissza negyed egyről a tizenkettesre. A parasztemberre néztem. Újra a kaszát élesítette fémpendülésű, egyenletes mozdulatokkal. Úgy, ahogy először megpillantottam. A térdéről eltűnt a halászháló. Mellette hevert a fűben. Szorongva ellenőriztem előbbi képzetemet. Látomás volt? Ebből az egyszerű, erős emberből áradó hipnotikus áram, ami átvetült az én agyamba is? És ő maga? Az ilyenfajta állapot kábulattal, tudatkieséssel jár, ennek az átélésnek pedig minden érzékszervemmel érzékelhető, tapintható tartalma van. Mindegy. Mérlegelésre most nincs lehetőség. Majd később. Most csak az a fontos, hogy az időbuborék zárt lombik megint! A negyedik kiterjedés ismeretlen világegyetemében száguld. Áttetszően csillámló lumenylfalain árnyak, fények, erővonalak suhannak át. De nem térben mozog, hanem időben halad. Gondolataim összezavarodtak. Idegeimben nyugtalanság rezzent. A szívem egyenetlenül vágtatni kezdett. Nagy dobbanás, hosszú kihagyás, két gyors, gyenge ütés, s a kihagyás alatt zuhanó pánik, megsemmisülési érzés. Fülemben zümmögő darázsraj röppent fel. Haragosan zúgolódó dongásuk tagolttá, kettős üteművé vált. A kozmokronon a nagymutató megint elindult a tizenkettesről. Az akkordok! Két visszhangos, ismétlődő akkord. Csorna, disszonáns élük az idegeimbe mar. Nem bírom! Távoli robbanás. Hosszú fenyegető moraj. Mennydörgés? Menekülve megfordultam, és a lépcsőfokok felé futottam. E mozdulatommal félresikló időréteg párafüggönyén hatoltam át hirtelen, és beléptem vagy inkább egész lényemmel belemerültem...
Nem tudom, hóvá. Nem tudom, minek nevezzem. A tolószékben, amely az előbb még üres volt, megláttam egy sárga arcú, csontvázzá aszalódott matrónát. Vastag, szürke gyapjútakaróból kimeredő feje mélyen a párnába süppedt. A mellette lévő zsámolyon ülve, gombos végű csont kötőtűkkel egy másik öregasszony kötögetett. Fonalát a lába előtt lévő fekete táskából húzogatta ki. Ő is szikár volt, de sóváran eleven. Karvalyarcáról, előregörbült tartásából állandó, feszült készenlét áradt.
PÁRKA Betegszoba pállott légköre csapott meg. A szellőzetlen ágynemű, penészes falak, orvosságok maró szagától visszatorpantam. Heves belső tiltakozás tartott vissza tőle, hogy közelebb lépjek a két asszonyhoz, akiknek lényét mintha külön bura rekesztette volna el a külső világtól. Hallottam a kötőtűk ütemes, halk kopogását. – Kényelmesen vagy, Ilon? – kérdezte a zsámolyon ülő párka, kötéséből fel sem pillantva. Magas, káráló hangja fontoskodó és ellenszenves volt. Tarkóján a piszkosszürke, szoros konty annyira hátrahúzta a haját alacsony homlokáról, hogy a bőr fényesen megfeszült rajta. Szája késvékonyságú, orra hosszú és ferde volt. – Kényelmesen? – a tolószékben fekvő matróna siránkozó sértődöttséggel ismételte a kérdést. – Minden csontom fáj. – Ebben már vád volt, mintha valamennyi bajáról a másik tehetett volna. Csupa seb vagyok. Felfeküdtem magam. A zsámolyon kuporgó párka most sem nézett a matrónára. – Pedig a kenőcs meg a hintőpor hűsíti. Mikor a sarkam feltört, velem csodát tett. A te sebed is gyógyul már. – Gyógyul? A gúnyosan keserű szót a matróna kődarabként hajította a párkához. Az felkapta a fejét. – Miért nem maradsz veszteg az ágyban? – A kötőtűk hevesebben mozogtak a kezében. – Minek kell ebben a nyavalyás tolószékben sínylődnöd? A doktor megtiltotta, hogy átrakjalak ide, de te kicsikarod belőlem. Mindig a saját fejed után mégy. Én meg hallgassak miattad. – Nem fekszem ágyba! Kihúzza belőlem az erőt. Itt akarok ülni! – A matróna hangosan felnyögött. Párnába süppedt fejét keserves erőlködéssel forgatni próbálta. – Csak ez a konty ne nyomná a nyakamat! Vágd le, Rozál! – Levágjam a hajadat? – A párka szeme kerekre nyílt. – Mit bámulsz így rám? Minek nekem ez a zsíros kacat? Csak bajom van vele. Meg neked is. Vedd elő az ollót! A párka vállat vont. Kötését óvatosan az ölébe tette. Fekete táskájából ollót vett elő. – Hogy te miket találsz ki, Ilon! – nyögte, miközben a lábára erőlködött. Kötése a földre esett. – Hogy az a... most még csak az hiányzik nekem, hogy leessen egy szem! – Kezét a beteg feje alá csúsztatta, és emelni próbálta. – Naa! Vigyázz! Reszelős a tenyered! Fáj! – Ki kell húzkodnom a hajtűket, nem? Nyughass már! Így nem férek hozzá! – A beteg nyaka alatt kotorászott. – Mindjárt megleszek vele. Ollóval a matróna feje alá nyúlt, nyiszált vele, azután felmutatta az alig
arasznyi, vékony hajfonatot. – Mit csináljak vele? – Égesd el reggel a kemencében. Nem akarok visszajárni érte a túlvilágról, hogy szálanként összeszedjem. – Miket beszélsz, Ilon! – A párka visszazöttyent a zsámolyra. Az ollót és a hajfonatot a fekete táskába dobta. – Hol vagy te még a túlvilágtól! Hajaj! – Kötését felvette a földről, nézegette, forgatta. – Ó, hogy az a...! Persze, hogy leszaladt a szem! – Az ilyen beszéd csak istenkáromlás! – Addig jó, míg beszélni tudok! – A matróna váratlanul felvihogott, ami úgy hangzott, mint a száraz köhögés. – Hadd törje a nyavalya őket, hogy még mozgatom a számát! Úgyis folyton a ház körül kujtorognak. – A ház körül? – Ott hát. A kántáló Boris. Meg a sánta Jani. – Nem láthatod te azt innen az udvarból! A kapu zárva. Az ablakot beakasztottam a vastag nagy kendővel, a huzat miatt. – Mégis látom. Az arcuk rátapad az üvegre. Azt nézik, emelkedik-e a takaró a mellemen, meg fosztom-e már a tollat. De én nem kaparászok! Micsoda két rémes vénasszony! Miért nem tudok elfordulni tőlük? Miért kell megbűvölten figyelnem őket? Iszonyodom tőlük! Mit keresnek itt? És engem mi köt hozzájuk annyira, hogy lényük belecsurog az ereimbe, érzéseim közé, mint a csatornáié? Soha nem éreztem magam távolabb emberektől. A múlt kövületei. Mégis szoros közelségbe zárulok velük. Képzeteik átderengenek a bőrömön. Látom a fekete gyapjúkendővel elfüggönyözött ablakot és mögötte az üvegre tapadó, leselkedő arcok sápadt foltjait. A házon és foghíjas fakerítésén túlról furcsa koppanások érkeznek a fülemhez. Lépések. Az egyik lépés óvatos, halk, a másik merev műlábzökkenés. Ilyen szörnyetegek nincsenek már! Ez a szoba és a tolószék sem valóságos. Ma másképp élnek az emberek a föld legtávolabbi településén is. És másképp halnak meg. Másképp? A matróna nem akar meghalni. Pedig már elérkezett az ideje. Anyám sem akar meghalni. Infúziókkal tartják életben. A nagyapámat is visszahozták a klinikai halálból. Rémület görcse csavarodott a gyomromba. Mi lesz, ha anyám megint rám nyitja vádló, esengő szemét? Megbénít borús tekintetével, amitől megtanultam rettegni gyermekkorom óta. Szerveit működésbe lendítik. Kivonszolják az élet-halál senkiföldjére. Ott fekszik majd tehetetlenül, Liánnak kiszolgáltatva. Mert olyan intézménybe, ahol megkönnyítenék a helyzetét, nem tudjuk elküldeni, amíg egy csipet eszmélet él benne. Ő nem engedi. Otthon kell tartanunk beleékelődve a húsunkba, sorsunk gennyedő tüskéjeként. Némán vagy süketnéma-kiáltozással, bénult testének mázsás bilincseivel is kényszeríteni fog rá bennünket, bizonyos vagyok benne! Védőöltönyöm alatt minden pórusomon verejték ütközött ki. Szemem a matróna tolószéke mögött már kifejtett a homályból egy kézi festésű, durva szekrényt és magas fejtámlájú ágyat, fölötte primitív szentképpel. A töviskoszorús, szívére mutató Jézus rózsásan nyájas arcát mécses világította meg halvány lobogással. Szenteltvíztartó is volt a falon. – Adtál enni a macskának? – kérdezte a matróna. – Adtam. Hasas megint. – Egy kismacskát meghagyok. – Szakadozott lihegésétől szinte légszomjat kaptam. – Éjszakára beveszem az ágyba. Jó zsibbadás ellen. És átmelegít. A párka kuncogni kezdett.
– Őket leli majd a hideg tőle. Egy szájjal több. Engem is a földbe dugnának. Mert itt vagyok veled. – Két ajka gyászosan lefelé görbült. – Nem hagyom, hogy kiforgassanak. Az orvosságot se mérem szűken, csak épp úgy, ahogy kell. Pedig de szeretnék! Szeretnék, ha többet csöppentenék a kamilládba, hogy elaludj tőle. – Nem akarok elaludni! Eleget aludtam! Úgy nyűgösködött, mint egy gyengeelméjű gyerek. Nem értette, mire céloz a párka az orvossággal. Szerettem volna rákiáltani, ne erőlködjék, mert szörcsögő hangja engem fojtogat, de rettegtem tőle, ha észrevesznek, még jobban belevonnak nyomorúságos kriptalétükbe. A párka nem tűrte, hogy félreértsék. – Nem úgy gondolják azt, Ilon! A te alvásod nem elég nekik. Azt akarják, hogy föl se ébredj többé. Mákonnyal itatnának. Az átkozott zsoltárnyekergők! – Karvalypillantással rálesett a haldoklóra. Szurokfekete, apró szemén át csupaszon kitárult sóvár kapzsisága. Arca újra a kötése fölé bukott. – Alig várják, hogy széthúzzák a holmidat! Előre osztoznak, marakodnak rajta! – Ordasok! Haramiák! A matróna hangja megbicsaklott. Nem tudom, sírt vagy köhögött-e. Miért akartam tudni? Anyám lesett így apai nagyapám holmijára, mint ez a párka a zsámolyon. Távoli rokonokkal élethalálharcot folytatott jelentéktelen apróságokért. S amit megszerzett, azt magába olvasztotta. Semmit nem lehetett elvenni tőle. "Majd ha meghalok! Ne féljetek, hamarosan elmegyek az utatokból! Akkor széthúzhatjátok, amit egy életen át kuporgattam nektek. Csak nektek gyűjtöttem!" – Lián most mindenébe beletúr. Rejtett dobozokba, fiókokba kotor bele. Magához veszi anya "ékszereit", amire gyakran célozgatott, de nem mutatta senkinek. A matróna köhögő-síró rohama lecsillapult. – Mit mondott neked az orvos? – Hangja már alig volt, de szorongó várakozásában még a fejét is ki tudta emelni párnája völgyéből. Honnan vette az erőt, hozzá? Az öregekben néha ijesztő hüllőerő dolgozik. Anyám életszomja kimeríthetetlen. – El vagy törődve. Azt. – A párka nem nézett a haldoklóra. – Mindig el voltam törődve. – Szűkület van a lábadban! – Édesanyám megélte a kilencvenet. Az én koromban maga meszelte a házat, én meg... – Feje visszahanyatlott. Arca árkaiban egyre mélyült az árnyék. – Elmúlik, Ilon. Csak maradj nyugton, én ápollak, kenegetlek, hogy ezeket a guta kerülgesse tőle! – De elmúlik-e? Minden falat megkeseredik a számban. És a daganat az oldalamban... mintha nőne. – Dehogy nő! Dehogy nő! Én csak észrevenném. Tegnap óta is lappadt egy kicsit. Megtapogattam. El kell mennem innen! Nem akarom tovább nézni és hallgatni őket! A szerencsétlen emberroncs megint felemeli a fejét a párnáról. Bütykös fakéregkezét a párka felé nyújtja. – Te Rozál... Mikor adja fel a reménytelen birkózást? A halál mázsáit emelgeti folyton, de már vesztett. Nem érzi? – Igen, Ilon. Mondd csak. Nekem mindent megmondhatsz. – Én nem akarok meghalni!
Ki akar meghalni? Anya is élni akar. Mindenáron élni akar. A párka nyögve felerőlködött a zsámolyról. Igazgatja a beteg takaróját. A párnát felrázza a feje alatt. Minden mozdulata hamis. Káráló hangja gügyögéssé lágyul: – Ne mocorogj annyit! Szépen feküdj csak. Hajcsi, baba. Így ni! Émelyítő. Anyám is így gügyögött a nagyapámnak a halálos ágyán, mikor az ígéretet kicsikarta tőle, hogy ő rendelkezhet minden személyes holmijával, míg én nagykorú leszek. Nagyapám őszintén szeretett engem. Én is őt. Rávette, hogy reszkető kézzel aláírja a nevét, mert hangszalagra már, nem vehette, amit mondott. Nagyapám állt hozzám a legközelebb a világon. Míg apám élt, minden nyarat vele tölthettem. Tízéves koromig. Nem hinném, hogy megcsal az emlékezetem: én már akkor tudtam, hogy ezek a nyarak az Édenkertet jelentik nekem. Anyám valójában nem szerette nagyapámat. És a nagyapám sem őt. Tudta, mit művelt apámmal, és mit csinál velem. De sohasem beszélt nekem róla, csak egyszer, a halála előtt. "Nagyon vigyáznod kell, hogy anyáddal szemben sohase veszítsd el józan ítéletedet. Ő sokkal betegebb, mint bárki gondolná, mert nem tud róla, milyen súlyos az állapota. Nagyon erősnek kell lenned, hogy elviseld őt. Próbáld megszánni, de ne úgy, hogy saját lelkiismereted áldozatául ess. És ne félj tőle. Mert akkor apád sorsára jutsz." Nem voltam erős. Vele kapcsolatban mindig elhagyott a józanságom. Féltem tőle, és saját bűntudatom áldozata lettem. Mert nem tudtam elviselni őt. Mit akar a párka a kötésével? A tűk úgy állnak ki belőle, mint a sündisznótüskék. A szürke rongyot a haldokló szeme elé emeli. – Látod? Neked kötöm. Lélekmelegítőnek. Jövő télre. Vasból vagy, te Ilon! Éles, szapora harangszó kondult. Nemcsak én rezzentem össze tőle. A matróna nagyot rándult a tolószékben. – Lélekharang! – A füled cseng. – Mondom, hogy harangoznak. Ki halt meg? – Senki. Híre megy az ilyennek. – Annak is híre ment, hogy én a végit járom? – Mindenkit túlélsz, te Ilon. Varázslat van benned. – Varázslat? – Az. A rokonaid csinálják. Mert annyira akarják a halálodat. Attól van hét életed. Anyám halálát nem egyedül én kívántam. Lián nyíltan kimondta, hogy mi csak akkor kezdhetünk el élni, ha ő már nem lesz. És Milos, a fiam. Most megfordulok, és elrohanok innen! Ebből a hurokból ki kell szakítanom a fejemet, hogy visszatérhessek önmagamhoz, a jelenbe. Ez a kép a múlt legsötétebb boszorkányéjébe kényszerít. Talán a sejtjeim emlékeznek ilyen babonákra. A haldokló megint vihog. – Hát még ha az írást is tudnák, amit csináltunk! Hogy megijedt a párka! Mitől fél? Vékony ajka hegyesre csücsörödik. – Sssst! Pssszt! – Mintha kígyó sziszegne. – Meghallja valaki! – Hadd hallják! Én gürcöltem érte. – Még agyonvernek engem a sötétben. Téged úgyis gondnokság alá akarnak helyezni. Ellenem. – Csak merjék!
– Azt mondják, kihasznállak. Ráveszlek mindenre. Pedig a véred se vagyok. Mintha a jóságot meg lehetne fizetni. A párka hangja magasra szökken. Elvékonyodik. Nagyokat szipog. Ferde orra pirosan virít. Könnyzacskói megnyílnak. Anyám is elszánt drámai hősnő volt világéletében. Ha engem nem is, önmagát mindig teljesen elhitette vele. – Ha én elhagynálak, tőlük már a sírod is besüppedt volna! A haldokló reszkető ujjai kinyúlnak a takaró alól. – De nem hagysz el! Ugye, te nem hagysz el engem, Rozál? Értem már. A párka nem az önsajnálat könnyeit ontja. Zsarol velük. Naponta megismétlődő színjáték nagyjelenete pereg előttem. Mindegy, hogy a két hősnő olcsó rémdrámába illik. A helyzet hiteles. A közelgő halál valódi árnyéka vetül rá. A szavak ragacsos súllyal hullnak ki a párka szájából: – Sohasem sok, amit érted teszek. Egy éjszaka akár tízszer is fölkelek hozzád, ha rád jön a szükség. Megmoslak. Tisztába teszlek. Csak az ő nyelvük marását nem bírom. A Szűzanyára mondom, legszívesebben a föld alá bújnék előlük! Ez a csúcspont. A párka csupasz arccal, nagy csuklásokkal zokog. Szemérmetlenül nevetséges komédiát játszik egy haldokló mellett, akit az idő már teljesen harcképtelenné tett. – Ne törődj velük, Rozál? Semmivel se törődj, csak énvelem! Nekem te vagy a fontos! Barátnők vagyunk! A párka szája összegyűrődik foghíjas ínye fölött. Zihálva bólogat. – Hiszen ha nem érezném, milyen jó szívvel vagy hozzám, már itt se lennék! Megint az éles, mérlegelő villanás a szemében: hol tart az áldozat? S az elérti. – Nem tudok benyúlni a mellembe. Vedd ki a kulcsot. Húzd ki a vasládát a tolószék alól. Persze hogy nincs könyörület a párkában. Pedig talán csak percekkel éli túl azt, akit kifoszt. A haldokló feje úgy hanyatlik hátra, mintha letört volna a nyakáról. A párka mohón hozzáhajol. Kotorni kezd a mellén. – Ha a ruhád alatt titokban elhordod magadhoz az aranyórát a hosszú lánccal... – súgja a beteg erőtlenül. Mi történt? A párka keze megáll a kutakodásban. Hangja metsző: – Azt már nekem adtad! Csak nem tagadod le? Milyen rémült védekezéssel tátog a fuldokló! Sípoló mellel, alig tud elég gyorsan hadarni: – Nem! Nem! Csak el... elfelejtettem! Ne haragudj! Ne vedd fel tőlem, Rozál! Már a fejem is megzápult a szaggatástól. Neked adom a piros köves gyűrűt meg a könnyebbik karperecet! Saját testemben éreztem, milyen fájdalmasan horzsolja bénuló tüdejét a lélegzete. Minden sóhajért küzdenie kell, és én vele küzdők. Miért? – A könnyebbiket?! A felcsattanó kiáltás fenyegető. De a haldoklóban még mindig van ellenállás. Honnan veszi? – Azt. Hozzáírjuk, hogy eladtuk. Kellett a pénz az orvosra. A párka egészen ráhajol. Arca csaknem összeér az arcával. – A ládában ott van a pénz is. Úgy beszél hozzá, mint egy szugerátor. Halkan. Tagoltán. Folyik a szemek párbaja is. A párka pillantása fekete tőrét a haldokló szemébe mélyeszti. De az még mindig tovább védekezik:
– Lassanként megkapod. Amíg élek, te kapod. Nap mint nap. Akkor nem találják meg. Majd teszel róla, hogy éljek, Rozál. Amíg a pénz tart. S én azt hittem, a haldokló matróna már fegyvertelen. A párka visszahőköl áldozata ravaszságától. Dadog: – Rengeteg pénz az! Elárulja magát. Felfedte borzadását a kínosan vánszorgó nappalok és álmatlan éjszakák poklától. S mintha a testéből kifutó erő átömlene a másikba. A matróna hangja kemény, csaknem diadalmas: – Az életem veszem meg vele! Tőled. Te majd vigyázol, hogy írmagja se maradjon a végén. Akkor perelhetnek. A párka elernyed. Újra készséges. Csupa buzgalom. – Igazad van, Ilon. Okos vagy. Túljársz az eszükön. Már kezében a kulcs. Hosszú láncon függ. Remeg a türelmetlen mohóságtól. – Lekapcsoljam? – Le. Kapkodása ügyetlenné teszi. E mozdulata is versenyt fut a halállal. Vesződésében képtelen takargatni meztelen kapzsiságát! – Hogy az a hétszentséges istennyila csapjon ebbe a nyavalyás...! Akkor kivehetem a karperecet meg a piros köves gyűrűt? – Ki hát. A könnyebbik karperecet. A párka letérdel a földre. A vasládát előrángatja a tolószék alól. Úgy látszik, a matróna mindig teste közelébe viteti. Rajta ül. Őrzi. A párka izgalmában alig talál a kulccsal a zárba. A láda fedele nagyot nyikordul, amikor felnyitja. – Várj! – állítja meg markoló karmait a beteg parancsoló hangja. – Leszámolom neked belőle a mait. Azután bezárjuk, és a kulcsot visszateszed a mellembe. A párka hátrazöttyenve ráül a sarkára. – Nem bízol bennem, Ilon? – Hangja csupa fájdalmas sértődöttség. – Már hogyne bíznék, Rozál! Ki másban bízhatnék? Az életemet teszem rád. Csak annyira hozzászoktam. Mire készül a párka? Hegyes szögekből faragott arcát vér önti el. A nagy, cirádás kulcsot úgy lóbálja, mint valami fegyvert. Ütni készül. S üt is. A szavaival. – A kulcs nehezebb, mint a konty volt. Nem nyomja a szívedet? Ha elalszol vele, rád telepszik a lidérc. Az pedig nehéz, mint a sózsák. A dobogás nem győzi emelgetni. Még megállítja az órádat! – Ez? – A beteg hangja szinte gyöngéd. – Mintha gyereket ringatnék a meztelen húsomon. Nem volna nyugvásom nélküle. Az előttem játszódó jelenet egyre mélyebbre szív magába. Kényszerít rá, hogy azonosuljak vele, elhiggyem, pedig káprázat. Akkor is valótlan, ha hevesebb közelséggel élek bele, mint saját életembe. Teljes éberségem tűjét kell beledöfnöm. Attól elpattan, mint a buborék. De hogyan? Már az ablakon lógó gyapjúkendő csomós rojtjait és a festett láda kopott virágábráit is tisztán látom. A tolószék fölött meztelen villanykörte lóg egy szál dróton. Ez a sötétsárga fény is a mély múlt sírjából került elő. Szinte ruganyos ellenálláson törtem át magam. Ezt kell tennem. Igen. Közelebb léptem saját látomásom fantomalakjaihoz. Úgysem vesznek észre. Szétosztanak, mint a szélfújta felhőrongy, s én megszabadulok e képzet zsarnokságától. Magasságos ég! Észrevettek! Arcuk derengő foltja felém fordult. Szemük fennakadt. Szájuk pincegödre tátogva kinyúlt a megdöbbenéstől.
– Jó napot kívánok! – köszöntem rájuk rekedten. Nem viszonozták. Egymásra néztek. Remény éledt bennem. Hátha mégsem látnak. Csak megriadtak valami zajtól. – Megint nyitva hagytad a kaput, Rozál – tört ki a haldoklóból szakadozottan. – Bánod is te, ha kilopják a szemem, vagy elvágják a nyakam éjszaka! – Rólam beszél? A kapu zárva van. Ne féljenek tőlem. Nem jöttem rossz szándékkal – dadogtam, s maró szégyenkezés öntött el közben. Kikkel vagy mikkel vitatkozom én itt? Miért mentegetőzöm? Most már egyenesen rám néztek ellenséges bizalmatlansággal. – Azt mindenki mondhatja! – A párka felsőteste előregörbült. – Betört ide! Kilesett bennünket! Még egy lépést tettem feléjük. A haldokló és a párka egyszerre sikoltottak fel éles vészszirénahangon: – Segítség! Visszatorpantam. A sikolyt távoli zaj követte. Kattanás. Robaj. Azután a két disszonáns akkord. A zúgás annyira felerősödött, hogy belefájdult a dobhártyám. A kozmokron! Felnéztem rá. Éppen negyed egyet mutatott. Amint a nagymutató az utolsó előtti másodpercről rárebbent a hármasra, hirtelen visszaugrott a tizenkettesre. A két zöld nyíl teljesen egymásra simult. Megint pontosan tizenkét óra volt. Kívül, egészen távol vihar tombolt valahol. Dörgött az ég... vagy felrobbant valami? A két akkord a kozmikus időmérőből ömlött elő sürgető ismétlődéssel. Süketítő módon felerősített ketyegés lett volna? A kozmikus idő dörömbölése bennem – vagy rajtam kívül? Gyorsuló forgás indult körülöttem. Hányinger fojtogatott. Ez a szédülés előzi meg az ájulást. Már támolygok? Mibe kapaszkodjam? A tarkómhoz nyúltam, és a fejemet lefelé szorítottam. Nem akarom elveszteni az eszméletemet! A forgás lelassult. Szemem újra kitisztult. Felnéztem. Sokkal távolabb álltam a két öregasszonytól. Pontosan azon a helyen, ahonnan először figyeltem rájuk. Hátrafordultam. Mögöttem ott ült a parasztember a fatörzsön. A kaszáját élesítette. A fémhez ütődő kő csendülésein át is tisztán hallottam az öreg nők beszélgetését: "Kényelmesen vagy, Ilon?" – kérdezte a párka, kötéséből fel sem pillantva. "Kényelmesen? – A tolószékben ülő matróna siránkozó sértődöttséggel ismételte a kérdést. – Minden csontom fáj. Csupa seb vagyok. Felfeküdtem magam." "Pedig a kenőcs meg a hintőpor hűsíti. Mikor a sarkam feltört, velem csodát tett. A te sebed is gyógyul már." Mi ez? Nem tudok felébredni a lidércnyomásból? A két vénasszony minden szava, mozdulata, arckifejezése hajszálnyi pontossággal megismétlődött! Két kezemet a szűrőkristályra szorítottam, de nem sokáig bírtam elviselni a vakságot, bizonytalanságot. A párbeszéd folyt tovább, úgy, ahogy az előbb. Kilestem a tenyerem alól. "Csak ez a nyomorult konty ne nyomná a nyakamat! Vágd le, Rozál!" A konty újra ott volt a haldokló fején! Nem nőhetett vissza! Nee! Csattant az olló. A párka megint levágta, aztán újra felmutatta az alig arasznyi, vékony hajfonatot.
"Mit csináljak vele?" "Égesd el reggel a kemencében. Nem akarok..." Befogtam a fülem. De tisztán láttam, hogy a párka visszaült a zsámolyra, s a hajfonatot az ollóval együtt a táskába dobta. Hátrálni kezdtem. Mintha láthatatlan, sűrű állagból vontam volna ki magam fokozatosan. Szabadabban lélegzettem. Már egészen közel lehettem a parasztemberhez, mert lábam alá ruganyos, puha fűszőnyeg simult. Két karom leejtettem. Fülemet madárcsivitelés, kedves üveghangok érintették. Ez is rendhagyó állapotomhoz tartozik, mint minden körülöttem. De ebben a parasztemberben legalább nyugalom, van. Szinte fizikailag érzékeltem, hogy a fatörzs gyökerei, amelyen ül, mélyen lenyúlnak az anyaföld állandóságába. Az anyaföldbe? Ebből a viszonylatból az anyaföld sem állandó. Az időben szüntelenül mozog, átalakul. Az emberi, háromdimenziós fogalmak nem érvényesek itt. Mindent át kell értékelnem. A parasztember nem fél tőlem. Felel, ha kérdezem. De egészen más dolgokat vesz tudomásul, mint én. Nem hazudik. Bizonyos vagyok benne. Mit mondjak neki, hogy azt lássa, amit én látok? Vagy csak látni vélek? Persze. Engem is külön időtörvény zár körül. Ő csak látszólag van egy térben velem. Valójában a saját világába, más időrendszerbe zárulva él. Én csak betörtem hozzá és azokhoz a vénasszonyokhoz is a természet rendjét felborítva az időbuborékkal, amelyben olyan egyidejűségek lehetségesek, amelyek különben sohasem kerülhetnének össze. Hová tartozik vajon? Hogyan bírjam megnyilatkozásra? Miféle megnyilatkozásra? Ez bújócska. Önmagam elől bujkálok. Hiszen nem azt várom tőle, hogy a saját lényében, a maga módján nyilvánuljon meg, hanem... Igen. Azt szeretném, ha elűzné agyamról a ködöt, mely látszólag feszült éberség. Megnyugtatna. Hozzáfordultam. – Az a hajfonat, amit az öregasszony az előbb levágott, maga szerint hogy került vissza a beteg fejére? Magam is éreztem kérdésem teljes őrültségét. Nem felelt rá, mintha süket és vak lett volna. – A matróna a tolószékben már haldoklik, de nem akar meghalni. A másik, aki a zsámolyon ülve köt, ápolja, de közben kifosztja mindenéből! – Miért mondom el neki ezeket a szövegeket ilyen csökönyös makacssággal? Nem érti. Nem értheti, mert... A parasztember felemelte a fejét. Figyelmesen rám nézett. A vállához nyúltam, és türelmetlenül megráztam. – Látja? Ugye, már maga is látja?! Még a szívem is elhidegült. Kezem izmos, csontos vállat, forró emberbőrt markolt a vászoning alatt. – Mit kellene látnom? – Azt, hogy minden megismétlődik! Előttünk! Itt! Mintha ugyanazt a jelenetsort képmagnóról visszajátszanak. De ez nem film! Nem vetület! Ezek éppolyan emberek, mint mi! Maga meg én. Ha mi élünk, ők is élnek. Feleljen, kérem! Ez egy zárt időlombik. De nem tudok tájékozódni benne. Merre van például a kijárat, amely az időzsiliphez vezet? A parasztember szemében tanácstalan részvét csillant. – A karám nyitott – mondta barátságosan. – Karám? – Az hát. – Úgy beszélt hozzám, mintha rémült gyereket csillapítana. – Még az eget is látni. A víz egészen fekete a domb alján, de idehallik a locsogása,
ahogy a csónakhoz verődik. Az állatok egymáshoz szorulva alszanak, és mocorognak álmukban. Én már megszoktam. Hangja megint lenyűgözött és belevont zárt világegyetemébe. Tudtam – vagy láttam? –, hogy mögötte juhok hevernek. Orromba csapott kipárolgásuk meleg, faggyús gőze. Egyszerre idegeimre ömlött a távoli, sötét víz csobbanásainak hűs borogatása. – A maga csillagai szerint hány óra lehet most? – kérdeztem, a tücsökzenét hallgatva. Helyzetem képtelensége ellenére e pillanatot kristályosan békésnek éreztem. Elpihentem benne. – Éjfél felé járunk. Felnéztem. A fölöttem lebegő kozmokron tizenkettőt mutatott. – A nagymutató megint a tizenkettesen áll! – tört ki belőlem riadtan. – Az előbb, amikor ránéztem, negyed egy volt! Nem érti? A parasztember lassan megrázta a fejét. – Az óra visszafelé jár, és az emberek... – Csüggedten elhallgattam. Hogyan magyarázzam meg neki, amit még magam sem értettem, legfeljebb sejtettem fokozódó szorongással? Televizor csengetett fel, olyan erősen, hogy összerándultam tőle. Azután kattanás. A távoli robbanás. A két akkord. De a hangközöket kitöltő zúgásán át is hallottam az ütemes csengetést.
SZPELL A televizor jelzett. De hol? Hirtelen megláttam. Egészen közel hozzám, a bal oldalamon úgy foszlott széjjel valami sűrű páraréteg, mintha egy ködszínű függönyt hosszában felhasítottak volna. Színes eleven kép buggyant ki belőle; a kisasztal a készülékkel. Az előbb már láttam egy pillanatra az idő felhőfátylai között. A rajta lévő televizor robbant életre. Berregett. Berregett. Nem tudtam másra figyelni. Behangoljam a képernyőt? Vajon ki lesz a televizor másik végén? Engem keresnek? Talán Sermon vagy Hélion? Izgalom fogott el. Közelebb léptem a kisasztalhoz... és megint egy új időrendszerbe merültem bele. Légkörében langyos, idegen illatok, szavak, érzések negatívja örvénylett. Úgy éreztem, csak egy láthatatlan hártyának kell elpattannia, és olyan események forgatagába zuhanok, amelyek itt játszódtak le az időnek valamelyik pontján. Azután már benne is sodródtam valami tömény, kifejezhetetlen intenzitásban. Annyira megdöbbentett, hogy nem nyúltam a berregő készülékhez. Egy pillanat múlva rájöttem, hogy a hívás nem nekem szólt. A háttér homályából fiatal nő sietett elő. Visszahúzódtam. A nőt fürdőszoba illatos gőzei lengték körül. Feszes meztelenségét egy szál törülköző takarta. Csupasz válláról, hosszú, izmos lábáról vízcseppek futottak le. Nedvesen kígyózó, szőke haja kerek nyakára tapadt. Vizes lábfeje formás nyomokat hagyott a matt fényű padlón. Az arca rögtön megragadott. Mintha nem először láttam volna. Duzzadt kislányszája, enyhén fölfelé ívelő, finom orra, sárgászöld macskaszeme izgalmat és bűntudatot keltett bennem. Sajnáltam. Miért? A nő megállt a televizor mellett. Még lihegett a rohanástól. Várt. Félt valamitől? Igen. Egész lényét szorongás terhelte meg. Habozva nyúlt a
hangolótárcsához. Felemelte a kagylót. – Halló! – mondta félénken. Mély hangjában sírások emléke és sok elhallgatás feszült. – Igen. A képernyőn erős állú, magas homlokú, enyhén kopaszodó férfi arca jelent meg. Mélyen ülő, sötét szeme fölött összenőtt a sűrű szemöldök. Merész, törött orra alatt kemény száj görbült le két mély vonás zárójele között. Mikor ajkait szétnyitotta, kihegyesedő szemfogában volt valami ragadozószerű. Férfias, szinte állati magnetizmus áradt belőle. Bosszús ellenszenvet éreztem iránta. A kagylóból érthetetlen, összemosódó szóáradat morajlott elő, mert a nő nem kapcsolta hangerőre a készüléket. Tenyerével takarta is a mikrofont. A testére csavart törülközőt két könyökével szorította magához. E mozdulat elárulta, milyen rémült titkolózás fegyelme köti még akkor is, amikor egyedül van. – Értsd meg! Értsd meg, hogy... – Hiába akart többször közbevágni, nem sikerült neki. A férfi komor arccal csak mondta, mondta a szövegét. Homlokára szigorú ráncok torlódtak. Arckifejezéséből szinte le lehetett volna olvasni szavai értelmét. Szemrehányásokat tett. Vádolt. Oktatott. Fogai közül úgy ömlött a beszéd, mintha a betűket dühösen harapta volna. Nevetségesen nagyképű, öntelt diktátor. – Értsd meg, hogy képtelen voltam rá! – tört ki végre a nőből. – Adj egy kis időt! A férfi homlokán kidagadtak az erek. – Elindultam – zihálta a nő a tenyere mögött –, de nem tudtam rászánni magam. A mikrofonból membránt rezgető hangmassza tört elő. – Nem csinálok bolondot belőled! Hidd el, én... Sajnálom. A nő mentegetőzése gyufaszálgát volt egy szökőárral szemben. – Az orvosnak megmagyarázod, hogy közbejött valami. Nem! Hallgass meg! Kérlek! A vonal másik végénél tomboló férfi nem engedte szóhoz jutni. Szája nagyra nyílt. Fogsora ínyig lemeztelenedett. Düh, ádáz gúny lövellt ki belőle. Még sötétvörös torkába is beleláttam. Undorító! De a nő nem látja. Ránézni sem mer. A rabszolgája. – Nem igaz! – jajdult fel. – Nem azért mulasztottam el a tabletták szedését, hogy kellemetlenséget okozzak neked! A férfi csak tovább csépelte a szavaival. A nő testéről hirtelen lebomlott a törülköző. Teljesen meztelenül állt ott, de nem törődött vele. Feszes, dús formái, könnyektől nedves kislányarca rendkívül szép és megindító volt. Mellén és hasán látszott, hogy a terhesség korai stádiumában van. Homlokát fáradtan végigsimította. – Rendben van. Szándékosan tettem. Akkor sem kell félned. Ismerem a szempontjaidat. Ezerszer megtárgyaltuk. Nem tarthatom meg a gyereket. Legalábbis úgy, hogy. A fülhallgató membránja akkorát pattant, hogy a nő ijedten eltartotta magától, azután újra a füléhez szorította. A férfi arca gonosz maszkká torzult a képernyőn. Felrántott szemöldöke két hegyesszöggé tört a homlokán. Valami érzékeny sebbe nyúlhatott, mert a nő reflexe is sérült harag volt. – Ne hivatkozz mindig a pozíciódra és a felnőtt lányaidra! – Háta kiegyenesedett. Végre! – Félsz az apósodtól! Mert ő a legnagyobb fej a szakmában! – A fülhallgatót megint elrántotta a fülétől, és a vállára ejtette. De még a nyaki ütőerén át is
idegeibe ömlött a férfi szavainak mérge. Nem bírta tovább. Újra a szájához emelte a mikrofont. Most már ő is monológot folytatott. Láttam, hogy párhuzamosan beszélnek. Mindkettő a saját szövegét kiáltozza, de én csak a nő szavait hallottam: – Szóval nem félsz tőle. Tiszteled a feleségedet. Ne hazudj! Legalább ne hazudj! A feleséged olyan egészséges, mint a makk! A női bajok és a frigiditás maszlagja régi közhely. Már az első hónapban tudtam, hogy ő is kell neked. Másképp, mint én, de hozzátartozik a kényelmedhez. Kéznél van. Nem teszek szemrehányást. Én akartam. Sohasem fogom letagadni. Megőrültem érted. Kívántalak. Éhezem, ha nem vagy velem. És szeretlek. Most is szeretlek. Sajnos: Minden erő kifutott a testéből. Sírt. Éreztem, mennyire fáradt. Saját ösztönei győzték le. A kagylóból megint hurok csavarodott rá. A képernyőre pillantott. A férfi arcán áttűntek a szatír vonásai. Fenyegetett és ígért. Nyilván emlékeket idézett fel cinikus részletességgel, amelyek őt is felhevítették. Egy szavát se értettem, mégis bizonyos voltam benne, S a nő lassan megadta magát. – Persze – súgta halkan. – Tenyerét megint a mikrofonhoz emelte. – De ha... Kérlek! Ha csak átgondolnád az én szempontjaimat is! Ne haragudj. Próbáld megérteni, hogy ez a kisfiú már él bennem! – Hangját megemelte. Érvelni próbált. Életért harcolt. – Igen. Fiú lenne. A teszt kimutatta. Ketten vagyunk. Ő meg én. Magam előtt látom, mintha már kiszakadt volna a méhemből. Növekszik. Szépül. Okosodik. Alig várom, hogy beszélgessünk. Imádja a zenét, éppúgy, mint én. De ő kiküzdi a helyét a világban. Bizonyít. Amit az anyja sohasem tudott! – A képernyőhöz hajolt, az ádáz Mefisztó-arccal vitatkozott: – Nem vagyok hisztérikus! Csak magányos. Nincs senkim rajta kívül. Neked ott van a munkád, a családod, az utazásaid, a képgyűjteményed. Nekem egyedül a fiam jelenti a jövőt. – Hátrahőkölt a képernyőtől. – Ne dühöngj. Tudom. Árt a szívednek. Igazad van. – Elernyedt. – Nincs erkölcsi fedezete. Akármilyen ütődött, önző hülyének tartasz, igenis gondolok rá. Arra gondolok, hogy nem ismerhetné az apját. De vajon én ismerem-e a gyermekem apját, annak ellenére, hogy... Igen. Megsérülne. Szenvedne miatta. Nyitott szájjal sírt és hüppögött, mint egy gyerek. Szerettem volna leütni az ismeretlen férfit. Mi közöm hozzájuk? Miért kell nekem egy vadidegen szerelmespár szennyesét ilyen indulatos érdekeltséggel közel engednem magamhoz? – Nem igaz! Nem akarlak elveszíteni! De mi lesz velem? Hét éve élünk így. Harmincéves elmúltam. Nem járok sehová. Hozzád tartozom. Jó. Elismerem. Azt mondtad, szabad vagyok. Elengedtél. Hogy emlékszem-e rá? Mikor először kiejtetted a szádon, azt hittem, belebolondulok, öngyilkos leszek, vagy téged öllek meg. Azután... Hozzászoktam. Az ember együtt él a halál gondolatával is, de titkos reményt táplál, hogy vele talán mégsem történik meg az elkerülhetetlen. Ez az érzelmi fertőzés olyan bennem, mint a centrifuga. Eltaszít tőlem minden közeledést. Légüres tér vesz körül. Lehajolt, és felemelte a lábához esett törülközőt. Mozdulatai lassúak és szépek voltak, mint egy antik tragédia hősnőjéé. Akkor villant belém Szpell-lel való hasonlósága. Nem külső hasonlóság volt. Sokkal mélyebb annál. Lián sírása vagy fáradt megadása sohasem érintett ennyire. Nem hatolt el védtelen, nyers részekhez bennem. Talán mert elzárkóztam előle. Nem akartam vagy nem mertem a szavai, védekező, felém nyíló mozdulatai mögé nézni. Nem ízleltem könnyei sós ízét. Liánt sohasem szerettem. Legfeljebb eltűrtem. Néha sajnáltam. De az együttlét vele egyre nagyobb önuralmamba
került. Szpell viszont... Szpell olyan volt, mint a hevítőszer. Fokozottabban éltem mellette. – Jó. Ígérem – mondta a nő. – Holnap. Nem lehetne holnap? Dehogy halogatom! Csak... Miért gyötri ez az átkozott gazember? A saját kényelmét félti. A másikat feláldozza egy csomó átkozott baromságért, pedig egyetlen vele töltött perc többet ér valamennyinél. Tudom. Lehet, hogy néha még kell neki. De akkor is durván visszalöki a szűk ketrecbe, amit kijelölt neki. Maradjon veszteg. Ne merje felborítani élete "komolyabb" részét. Azt, amit igazán fontosnak tart. – Nem süket duma! Kétségbeesés. Borzasztóan sokat jelent nekem! Mennyire didereg. A törülközőt az álláig húzza. Válla, karja csupa lúdbőr. – Vagy ő, vagy te? Szóval választanom kell. Nagyon kegyetlen feltétel! Mi marad nekem akkor, ha te már? Miért ragaszkodik hozzá? Nem látja, hogy csupa bélpoklos önzés belül? – Ezt úgysem érted. Ne veszekedjünk. Rendben van. Ötkor. A nő megint feljajdult: – Nem vagyok "rendes kislány"! Megölöm a fiamat a szeretőm kedvéért! A férfi arca csupa sértődött hüledezés. Erős álla alatt toka torlódik, ahogy méltatlankodva leszorítja a nyakához. Hangját elmélyíti, úgy tagol valamit fenyegetően. – Ott leszek. Ne félj. Bár meghalnék inkább! – tört ki belőle zokogva. – Bár megállna az idő, vagy agyonsújtana a villám, mielőtt gyilkosságot kell elkövetnem! Hirtelen rontott rám az, ami velem is megtörtént évekkel ezelőtt, de azóta sem mertem átélni. Most a jóvátehetetlen veszteség gyászával figyeltem rá. Belülről értettem és éreztem. Akkor nem volt bátorságom hozzá. Szpell! Szpell! Én nem kényszerítettem rá, hogy elvétesse a gyereket, bár magam is éretlen kölyök voltam még. Ő akarta, hogy legyen. Nem azért, hogy megkössön vele. Most értettem meg, mennyire egyedül volt. Én csak magammal törődtem. Ő is belátta, hogy haza kell költöznöm tőle. Anyám idegháborúját egyikünk sem bírta tovább. Nem azért, mert nem kívántam. Kellett nekem. De féltem anyámtól. Világosan láttam, milyen kivédhetetlen fegyverekkel küzd az érzéseim ellen. Nem osztozott senkivel. S ő volt az elvakultabb, tehát erősebb is. Szpell másképp szeretett. Annyira szeretett, hogy elengedett végül. Pedig neki köszönhettem, hogy ember lett belőlem. Nélküle teljesen elzüllöttem volna. Ő szoktatott le az italról. Otthont adott nekem, amikor elszöktem anyámtól a bukásom után. Nála kezdtem pótvizsgára készülni. De Szpell csak addig küzdött, míg remélte, hogy a szövetségese maradok, és kitartok mellette. A gyereket is értem áldozta fel. Mikor észrevette, mennyire viszolygok minden kötéstől, ami zavarna tanulmányaimban, egy éjszaka az ágyban megsúgta, hogy; a bébi nincs többé. Furcsa. Akkor nem is hallottam a fojtott, zokogó hangot a torkában. Csak most huszonhat év után láttam tisztán árnyékos szemét, mintha közel hajolt volna hozzám, gondolataimat fürkészve. "Értem" – súgta azután csüggedten. Mindig érezte, mi megy végbe bennem. S attól is megkímélt, hogy én mondjam ki azt, aminek el kellett hangzania közöttünk. "Vissza kell menned hozzá!" – "Nem!" – Ellenkezésemből hiányzott minden meggyőződés. "Te is tudod. Már régen tudod." "Nem tudom. Semmit sem tudok" – bizonygattam tehetetlenül. "Dehogynem. Azért kell visszamenned hozzá, mert félsz tőle. Engem csak kívánsz. A félelem erősebb. Tőlem nem kell tartanod. Én nem kényszerítelek semmire." Sírni kezdett. Először láttam sírni. Sohasem csinált jeleneteket.
Akkor kiáltotta ő is zokogva: "Bár meghalnék inkább! Bár megállna az idő!" Szpell már halott. Nem szakításunk sokkjába pusztult bele. Évekig élt utána. Ismertem néhány szeretőjét. Értéktelen, selejt emberek voltak. Mintha botrányaival hamvába hullt viszonyunkat gyalázta volna. Anyám és később Lián is mohón gondoskodtak róla, hogy Szpell "züllöttségének" minden bizonyítékáról tudomást szerezzek. S addig hajszoltak, míg odadobtam nekik a koncot. Igen. Megvetem, utálom az egyetlen asszonyt, akiben magányérzetem feloldódott. Aki minden érzékemet árammal telítette. Szégyellem, hogy valaha hozzá akartam kötni a sorsomat. Persze. Szpell aljas. Perverz. Fertőzően romlott. Tönkretett volna engem is, ha anyám ki nem szabadít a karmai közül. Ebben az éles tudatizzásban megértettem most Szpell életmódjának jelbeszédét is. A gyermekgyilkosságért büntette, pusztította magát. És azért, mert elveszített. Az élete véget ért akkor, amikor gyáván cserbenhagytam. Kábítószerek és ital végeztek vele. Azok a mérgek, amelyektől megmentett engem. Miért nem kapaszkodtam meg benne? Mert anyám nem akarta, hogy Szpell azzá legyen, amivé lehetett volna: szerető, játszótárs, nővér és anya. "Idegen létére" elorozza tőle mindazt, ami egyedül neki járt. Nem tűrhette, hogy valakit, aki annyira különbözik tőle, jobban szeressek nála. Ha már fiatal hús kell nekem, ott van Lián, az unokahúga. Aki éppúgy engedelmeskedik neki, mint saját vetülete a tükörben. Micsoda helyzeteket teremtett! Milyen hálót font körém! Nem tudom, Liánt beavatta-e terve minden részletébe. Bizonyosan. Lián, szerencsétlenségére, belém szeretett. Vagy talán csak anyám igézete alatt hitte, hogy szeret. Nem nagyon válogathatott. Annak ellenére, hogy hasonlított anyámhoz, akit fiatalkorában csinosnak tartottak, sem külseje, sem egyénisége nem keltett figyelmet sehol. Korán hervadó, formátlan testével félszegen mozgott. Csak sötét, domború szemében égett anyám érzeleméhsége. Tenyere mindig nyirkos volt az ideges izgalomtól. Semmi mentségem nem volt arra, hogy feleségül vettem. De anyám mindig keresztülvitte nálam, amit akart. Felőrölt. Kifárasztott. Betegségeivel, parancsra ömlő könnyeivel zsarolt. Olyan zuhanásokkal ájult el a lábam előtt, hogy bármelyik kaszkadőrnek becsületére vált volna. Komoly szívtüneteket, kiütések stigmáit, belső vérzéseket produkált. Lián pedig ápolta. Csendes, alázatos szolgálóként nem mozdult az oldala mellől. Persze együtt étkezett velem. Nem szólt, de valahányszor feltekintettem, szemének két polipcsápja az arcomra tapadt, s olyan gondolatokról árulkodott, amelyek ellen tiltakoztam magamban. Mégis az ágyamba került, mert anyám elhatározta, hogy ő az egyetlen asszony, akivel a többit elrekesztheti tőlem. Akivel "birtokon belül" maradok. S e várakozásában is keserűen csalódnia kellett. Pedig mennyire megdolgozott érte. Szinte a "halálos ágyán" mondtam ki a "boldogító" igent. "Bár megállna az idő, mielőtt elpusztítom a fiamat! Vagy én haltam volna meg inkább!" Szpell mondta ezt vágy az idegen nő a vizofon mellett? Gondolataim összezavarodtak. Tudatom a múlt és jelen nyitott kiterjedéseiben tántorgott. Felnéztem a kozmokronra. Ugyanolyan őrült volt, mint én. Negyed egyet mutatott. Amikor a kattanást és a robbanás távoli moraját meghallottam, szemem védekezve lecsukódott, de a zölden sugárzó számlapot szemhéjam függönye mögött is láttam. A két mutató újra a tizenkettes számon simult össze. S a két ismétlődő akkord zúgásán át újra felberregett a vizofon.
Szemem kipattant. Meg sem lepődtem rajta, hogy a kozmikus időmérő valóban pontosan tizenkettőt mutatott. A vizofon felé lendültem, hogy behangoljam a képet, és az arcába kiáltsam a vonal túlsó végén toporzékoló férfinak, milyen gyáva, pimasz gazember! Hirtelen megtorpantam. Hátrahúzódtam. A háttér homályából előresietett a nő. A fürdőszoba illatos gőzei lengték körül. Feszes meztelenségét egy szál törülköző takarta. Megállt a vizofon mellett. Lihegett a rohanástól. Várt. Habozva nyúlt a hangoló tárcsához. "Halló! – mondta félénken. – Igen. Értsd meg! Értsd meg, hogy... Értsd meg, hogy képtelen voltam rá. Adj egy kis időt!" Tudtam, mi következik. A nő minden szava, minden mozdulata az agyamban égett. Nem akartam tovább hallgatni. Képtelen voltam újra átélni reménytelen kínlódását és saját önvádtól terhes emlékeimet. Megfordultam, és a parasztemberhez siettem. – Ezt csak hallania kellett! Miért mondja él ez a nő mindig ugyanazt a szöveget? Úgysem változtat azon, ami történik! Hányadszor rohan ki a fürdőszobából a vizofon csengetésére? Még a mozdulatai is megismétlődnek! Látja? Most leesett róla a törülköző. Feleljen! Mondjon valamit! – Csökönyös elvakultsággal beszéltem, beszéltem, és saját felháborodott, tehetetlen indulataim mögött éreztem, az én szavaim is falhoz ütődnek, azután szárnyszegetten lehullnak a semmibe. A parasztember rám sem nézett. De azért ő is megszólalt. A saját szövegét dünnyögte: – Az állatok nyugtalanabbak ilyenkor. Telihold van. A kutyák is azért ugatnak annyira. Most képtelen voltam magamba fogadni belső derűjének bűvöletét. Ki akartam jutni e zárlatból! Hol az időadapter vészjelző tárcsája? Itt kell lennie valahol. A bal oldalon. Igen! Balra, de... Várjunk! A vázlatokon rajta volt. Azután a kísérletek alatt kiderült, hogy a meglévő konstrukció az időlombikból nem továbbít használható jelzéseket. Csak az időzsilipek kamráiból tudunk még riasztani. Nem lehet! Ez tévedés! Pontosan él bennem, hogy meg akartuk oldani. Tudtuk, hogy meg kell oldanunk, tehát megoldottuk. Ott van valahol a bal oldali lumenylfalon. Nem. A jobb oldalon van. Csak ott lehet. Rosszul emlékeztem rá. Lehunyt szemem mögött láttam is, ahogy három hosszú, három rövid piros fénykígyó átutazik Hélion képernyőjén. Ezek már széthúzott jelzések. Az időadapterrel átfordítottuk a relatív idő sebességére. Időadapter! De hiszen az még csak a képzeletemben született meg! A második kísérlet előtti estén. Sokáig töprengtem rajta az ágyban. S reggel a megoldással ébredtem. Az időadapter minden részlete előttem volt. Csak le kellett volna rajzolnom, de már nem jutott időm rá. Vagy mégis megtettem? Kiesett az agyamból. Pedig már megvalósult. Ott van az időlombik jobb oldali lumenylfalán! Elindultam jobb felé. Mintha kárpitok zárultak volna össze előttem ruganyos ellenállással. Lábamat taszító-szívó erők terelték körbe-körbe. A transzparens lumenylfal állandóan átderengett az időrétegek páráján. Árnyak, fények, felszikrázó villanások vonultak át rajta. Megtorpantam. Egy gondolat villámszisszenése állított meg. Egyszerre kétely nélküli bizonyossággal tudtam, az időadapter valóban ott van az időlombik jobb oldali lumenylfalán. De nem a jelenben, hanem a nyitott időkiterjedés egy távolabbi pontján: a jövőben.
ÍTÉLET Az időadapter konstrukciójának részleteibe merülve, észre sem vettem, mikor zárult körém egy másik időréteg csapdája. Gondolataimból felrezzenve, folyosón álltam. Bizonyos, hogy ez a folyosó az előbb még nem volt ott. Azt sem tudtam, hová vezet. Összeoldódó moraj, rossz izgalmú neszek érkeztek hozzám a folyosó szürke, homályba vesző hajlatán túlról. Nem akartam továbbmenni. Távolabb ajtók csapódtak. Kőpadlón siető lábak kopogtak végig. Valaki köhögött. E zajok mágnesesen vonzottak. Vonakodásom ellenére csak vittek, vittek tovább a sötétülő, külön létrendszer sűrűjébe. Úgy éreztem, ez a réteg valahol nagyon mélyen van. A folyó kanyarodott. Pad bukkant elém. Az a zöldre mázolt, durva pad, amelyet már láttam. Most azonban nem volt üres. Két ember ült rajta. Egy fiatal rab, magas nyakú pulóverben és a fegyőre. Elállt a szívverésem. Azt hittem, Milost, a fiamat látom magam előtt. Úgy, ahogy utoljára találkoztam vele a fellebbviteli bíróság folyosóján, ítélethirdetés előtt. Azután rájöttem, nem ő az. Nemcsak azért, mert idősebb, durvább vonású. Zömök és erős. Hanem mert... időben teljesen eltér tőle. Ez a környezet nem lehetséges ma. Mikor ma? Hol van a ma? Az időkategóriák elmozdultak körülöttem. Nem tudom, az időnek melyik pontján járok. Felborult minden. Ahogy az asztronauták is fejjel lefelé úsznak űrhajójukban, ha nem erősítik oda magukat valamihez. A térben utazó rakétában megszűnik a nehézkedés. És az időben utazó űrhajóban? Itt is egyfajta súlytalanság uralkodik, de nem térben. A tegnap, ma és holnap kiterjedései között tűnik el a kötés, sűrűség, áthatolhatatlanság. Az időlombikban tartózkodó kronionauta átúszik egyik időközegből a másikba. Akkor is, ha ez a földi dimenzió-törvények szerint lehetetlenség az ember számára. A súlytalanság állapota is a "természet törvénye ellen való lehetetlenség" a Föld légkörében. Legfeljebb mesterséges módon s igen rövid időre tudjuk előidézni. S ez az időben való lebegés? Ez is mesterségesen jött létre a kozmikus időszimulátor belsejében. Egyidejűségek, azonos helyen, de más időrétegben játszódó események válnak láthatóvá. Mennyivel többet mutat például az infravörös fotó, a puszta szemmel észrevehetőnél! S ha egyszerre megjelennék érzékeinknek felfogható, látható, hallható módon mindaz, ami körülvesz bennünket és áthatol a testünkön: a holovízió plasztikus, színes képei, kozmikus sugárzások, napfoltkitörések energiahullámai, mágneses zivatarok, meteorológiai frontok örvényei és ultrahangok rezgésáradata? Az a fiú, akit Lián szült nekem, apósomra, a Központi Kommunikációs Központ vezetőjére hasonlított. Szerintem azért helyezték ilyen magas pozícióba, hogy nyugtuk legyen tőle párnázott ajtaja, titkárok és titkárnők barikádja mögött. Közelről egyszerűen elviselhetetlen volt. Fontoskodó nagyképűsége mindig kihozott a sodromból. Öregségére már kizárólag saját szobrát alakította. Amint alaposan kiélvezett férfiereje elhagyta, roppant erényessé vált. Csak úgy ontotta a puritán szentenciákat. De ő legalább elhitette a világgal, hogy csinál valamit. Lián a fiát – igen, az ő fiát – gerinc nélküli puhánnyá tenyésztette ki, akinek házatlan csigatestében kielégíthetetlen igények éltek minden élvezetre, kényelemre, dédelgető elismerésre. Megkövetelte őket anélkül, hogy ő bármit is hajlandó lett volna tenni érte. Mindaz, amihez hozzájutott, magától értetődő volt. Járt neki. Ha megtagadtak tőle valamit, gyűlölet- és önsajnálat-rohamokkal felelt rá. De
Lián gondoskodott róla, hogy mindent megkapjon, ami gyógyíthatatlan jellemnyomorékká tette. Nem akar tanulni? Nem kell erőltetni. Szeret állatokat kínozni? Még nem tudja, mit csinál. Lusta? Délig hentereg az ágyban? Annyira törékeny egészségű. Vizsgák előtt mindig belebetegszik az izgalomba. Más fiú is elcsavarog. Más fiú is elcsen otthonról egyet-mást. Apróságokat. Majd kinövi. Liánnak ne akarják bemesélni, hogy a lányokkal erőszakoskodni kell. Ravasz, hazug felbujtó mindegyik! Mikor szegény fiút rajtakapták azzal a vinnyogó zöld békával a bezárt garázsban, a kis szajha mindent Milosra kent. Az orvost pedig megvesztegették vagy megfélemlítették, hogy látleletet állítson ki bizonyos sérülésekről. Azért csináltak nagy ügyet belőle, mert egy magas rangú hivatalnok lánya volt. Milos nem érdemelte meg a büntetést, amelyet a fiatalkorúak bírósága kiszabott rá. És az apja – ahelyett, hogy vigasztalta volna – dagadtra pofozta. Értelmes, felvilágosult ember nem csinál ilyet. Előbb törődött volna vele. Vigyázott volna rá. A gyerek lelkileg súlyosan megsérült. Két pszichológus is foglalkozott vele, de egyikben sem volt elég szeretet és éleslátás ahhoz, hogy viselkedése valódi okát felmérje. Az ital, később a kábítószerek és azok a gyerekes csínyek a géprombolásokkal, betörésekkel: mind-mind az első kamaszkori sokkból következtek. E húszéves korában elkövetett "csínyeket" azonban, már nem lehetett összeköttetésekkel, eget-földet megmozgató leleménnyel eltussolni. Enyhíteni sem. Milost becsukták. Öt évre gyógyszanatóriumba került, ahol kitűnő módszerekkel orvosolják, fegyelmezik a rabokat. Betegekként kezelik őket. Lelki izmokat, erkölcsi gátakat próbálnak beléjük építeni, valóban biztató eredményekkel. Szerencse, hogy így történt. Milosnál különben a kéjgyilkosság következett volna. Már csak az hiányzott a kollekciójából. Ez a fiatal rab vajon miért került ide? És miféle ódon bírósági folyosóra sodródtam be a kozmikus idő rejtélyes súlytalanságában? A zárt, barna ajtó a paddal szemben: rendkívül lehangoló. Félelmet kelt. A rab hol az ajtót, hol a fegyőrt leste, aki mereven maga elé nézett. Milyen személytelen egy ilyen hatósági közeg. Az egyenruha teszi? Lehet. Miféle egyenruha ez? Mintha egy jelmezkölcsönző poros raktárából került volna elő. A rab a torkát köszörülte. Szorongása mocsár kigőzölgéseként csapott meg. Szólni akart az őrhöz. Szólnia kellett valakihez. – Nem adna egy cigarettát? – Hangja hurutosan rekedt volt. Ő köhögött az előbb. Ez az őr nem is él. Elnagyoltan kifaragott homokkő szobor. Jelkép. Nem hall, és nem Ját. De mégis. Megmozdult. A zsebéhez nyúlt. Gyűrött papírcsomagot, gyufát vett elő. A csomagból kihúzott egy cigarettát, és a gyufával együtt odanyújtotta a rabnak. Minden kapcsolat és jelenlét nélkül csinálta, mint egy robot. Furcsa, hogy a rab csuklóját az ő csuklójához bilincselték. Micsoda ellentmondás volt közöttük ez a szoros kötés! Ma már nem bilincselik meg a rabokat. Ártalmatlan Timidolt kapnak helyette, s olyan kezesek, mint a bárány, anélkül hogy szellemi éberségüket elveszítenék. Ez a rab veszedelmes bűnöző lehetett a múltban. Igen, a múltban. Ez bizonyos. – Köszönöm – mondta a rab. Ujjai reszkettek, amikor rágyújtott a cigarettára. A fegyőr karja lazán követte minden mozdulatát. A füstöt mélyen leszívta a tüdejébe. Légcsövében köhögés hörrent. A gyufát szórakozottan zsebre tette. A fegyőr anélkül hogy rápillantott volna, kinyújtotta a kezét. – A gyufát!
A rab ijedt gyorsasággal a zsebéhez kapott, és a fegyőr tenyerébe ejtette a kis dobozt. Arcszíne egészségtelenül sárgás volt. Szeme körül az álmatlanság vörös karikái égtek. Vastag száját idegesen megdörzsölte a hüvelykujjával. – Most azt hiszi, félek – vetette oda az őrnek. – Hát nem félek. Mit kaphatok? Hat évet? Hetet? Mindegy. Az a cafat úgyse vár meg. Egy napig se bírja ki férfi nélkül. Csak esküdözik, hogy nem tudott semmiről. Ő. Az enyves Tóni húga. Mit törődött vele, honnan veszem! Az se baj, ha leütök érte valakit. Legyen. Minden éjszaka meg kellett fizetnem. Külön taksája volt valamennyi testrészének. És folyton srófolt. Semmit sem adott ingyen. Ha csak hozzányúltam... Lehet, hogy nyolc évet kapok? Most vagyok huszonkilenc. Akkor harminchéttel esetleg még... A ringyó! El se jött az ítélethirdetésre. Gyöngék az idegei. Az ő idegei. Konténeremelő acélhuzalok! – Idétlen nevetése köhögésbe fúlt, és mellszaggató ijesztő férfizokogásként hangzott. Nyakán kiduzzadtak az erek az öklendező ugatástól. Végre lecsillapult. Kézfejével megtörölte a száját. – Mikor először buktam le miatta – folytatta lihegve –, csak látta volna, milyen fürgén gyömöszölte a lefolyóba az ékszereket. Mentette. A szeme se rebbent a vallatás alatt. Úgy bizonykodott, hogy még az ügyész is hitt neki. – Öt ujjával hátrafésülte csomókba tapadó haját. Homloka lapos és alacsony volt, mint a barlangi emberé. Meglepően kék szeme elrévedt sötét szemöldöke alatt. – Öt évnél többet nem adhatnak. Én ismerem a dörgést. – Már nem az őrnek beszélt. Önmagát nyugtatta. – Az enyves Tóni tervezte az egészet. Hetekig járt misét hallgatni. Olyan szenteskedve figyelt, mint egy ájtatos sáska. A plébános már csak neki prédikált. Halálra röhögtük magunkat rajta. De a rajzon minden stimmelt. Jól kiszagolta. Csuda keze van a Tóninak! Ha én tudnék úgy bánni a ceruzával, kitanulok műbútorasztalosnak. Ő mászott be elsőnek a templomba. Én csak falaztam neki. Tömjénszag. Honnan csapott az orromba? És a nyirkos, hideg légáramlat, amit már elfelejteni véltem. Lián elcipelt egyszer valami ódon műemlék templomba, amikor a hatéves Milos ismeretlen vírusfertőzést szedett össze iskolatársa orvos apjának laboratóriumában, aki hobbiként trópusi nyavalyákkal foglalkozott. Persze engedély nélkül hatoltak be a különféle tenyészetek közé. Lián az egyik szent festett gipszszobra előtt váratlanul gyertyát húzott elő a kézitáskájából, meggyújtotta, letérdelt a giccs elé, és imádkozni kezdett. A jelenetet nagyon kínosnak találtam. Szégyelltem magam Lián helyett. Bizalmas feltárulkozásai mindig meghökkentettek, és távolabb sodortak tőle. E látogatásról nem beszéltünk többé. Most azonban élesebben magam előtt láttam a régi templom belsejét, mint akkor. Láttam a szobrok előtt csonkig égett vagy könnyező viaszgyertyákat, amelyeket egy atavisztikus kultusz csempészett oda. Emlékezetemben felfénylett a csipketerítős, ezüstkelyhektől, dús aranyozástól csillogó márványoltár is, amelyen nagy vázákban halott őszirózsák kókadoztak. Egyszerre tudtam, hogy Lián Szent Antal szobra előtt vetette térdre magát. A szent kisgyermeket tartott a karján, akiből hiányzott minden gyermekesség. Önmagától megdicsőült tudatossággal tárta karját a világ felé. A templomablakon át, amely a keresztet cipelő Krisztust ábrázolta, színes fények arabeszkjei vetültek a kőpadlóra. A rab megemelt hangjára összerezzentem. – Mondja! Maga süketnéma? Az őr súlyos mozdulattal felé fordult, és ránézett. Pillantásától a másik meghunyászkodott.
– Jól van – dünnyögte. – Megőrül az ember így. Némán. Belül a fejemben előbb hallottam a hangját, mint mikor a kiáltás kiszakadt belőle: – Muszáj beszélnem! – Összegörnyedt. – Hazudtam az előbb. Félek. Görcs áll a gyomromba, ha az ítéletre gondolok. Az éjjeliőrt nem én ütöttem le. Csak rám kenték. Ki tudhatta, hogy beteg? A szél is elfújta volna. Mit akar az őrtől? Falon dörömböl, amelyen nincs ajtó. – Mondjon valamit! Legyen szíves! Maga már annyi ítéletet hallott odabent! Csak nem képzeli, hogy a fegyőrnek saját véleménye lehet arról, ami odabent történik? A fegyőr nem ember, hanem intézmény. – Meddig kell még várnom? Mi lesz velem? A rab mondta ezt, vagy én gondoltam? – Amíg szólítják. – Az őrhöz mégis elhatolt a kérdés. Vajon mire gondol az egyenruhája kérgén belül? Van-e valami szenvedélye? Ismeri-e a félelmet? Kihez tartozik? Önmagán kívül szeret-e valakit? Mit tenne, ha ez a rab a saját testvére vagy a fia volna? A szigetelés, ami elrekeszti a másik rettegő embertől, aki éppoly halandó, mint ő, gyűlöletes. Igen, az! Szeretném megrázni, ráébreszteni a múlt és jövő közt botladozó élőlények azonosságára. Ami sorsközösség akkor is, ha egy-egy létpillanat káprázatában annyira különbözőnek tűnnek egymástól. Szerencsésebbek vagy sikeresebbek a másiknál. Milos mellett is egy fegyőr ült, akit a mi korszakunkban ápolónak neveznek. Arca elmosódó foltját, pasztellszínű köpenyét a helyzethez tartozó mellékkörülményként vettem tudomásul. Eszembe sem ötlött töprengeni rajta, mit gondol a fiamról, rólam, a sírástól kimarjult arcú Liánról, a törvényről és a világról általában. Nem tudom, miért éreztem közelebb magam ehhez a züllött rabhoz, mint a törvényhez, amelynek szükségszerűen be kell teljesednie rajta. A helyzete reménytelen. Nagy bajba került. És már nem remélhet semmi jót. Tudja. A kézfeje ijesztő. Durva és bütykös. A hüvelykujja egy gyilkosé. Mégis mentségeket keresek számára. Csak ösztönei vannak. Teste kormány nélküli jármű. Vak indulatok rángatják. Milos tetteire sohasem kerestem mentséget. Nem tudtam megszánni úgy, ahogy ezt a sarokba szorított embert sajnáltam. Talán mert a rabra most egy másfajta időkiterjedés metsző világosságában pillantottam. S e többrétű, új szemlélet viszonylatából döbbentem rá, hogy Milost akkor sem láttam, amikor szemben álltam vele. Nyálkás, puha lényét szándékosan elködösítettem, távol tartottam magamtól. Megvetettem. – Miért tanácskoznak annyi ideig? – kérdezte a rab. – Maga tudja, mit jelent, ha sokáig egyezkednek. Jót? Rosszat? Ennyit csak kinyöghet! Ember maga, vagy gombra jár? – Maradjon csendben! Micsoda hatalmat ad valakinek, ha szerencsésebb alkata miatt a kordonon belül maradhat! Féktelen ingerei vagy gyöngeségei nem hajszolják át a demarkációs vonalon, bele a zárótűzbe, minden védelem nélkül. Ez az ember már a földön fekszik. Miért kell szavak pörölyévei rásújtani? Rendben van. Túlzás. A fegyőr semmi olyat nem mondott neki, amivel bántotta volna. Cigarettát is adott neki. Pedig a rab valószínűleg gyilkolt. Ő ütötte le az éjjeliőrt, aki meghalt, mert "beteg volt". Ezektől az öklöktől egy birka is kimúlt volna. Mégis. E pillanat nyomorúságában csak jó szót, reményt koldul tőle, amit a következő perc úgyis kiver a kezéből. Olyan nagy fegyelemsértés volna odavetni neki? És az a szerencsétlen, gyenge öregember, akinek könyörtelenül
betörte a fejét? Miért nem arra gondolok? A mozdulat, amellyel a rab hátradőlt, nagyot szívott a cigarettából, és lehunyta a szemét, önmaga teljes feladását tükrözte. Így ült Milos is a folyosó padján ítélethirdetés előtt. Lián reszkető, nyirkos kezét lerázta magáról. Hozzám sem szólt. Én pedig teljesen egyedül hagytam. Nem volt mondanivalóm részére. – Igaza van. – A rab lehunyt szemmel beszélt. – Lehet, hogy csak addig jó nekem, amíg itt ülök maga mellett, és arra gondolok, sohase fognak behívni a tárgyalóterembe. Semmi közöm ahhoz, amit odabent határoznak. A vizsgálati fogságban Milos ferde, kínos vigyorral azt kérdezte tőlem, ő is beszállhatna-e az időlombikba egyszer. Ez az arckifejezése mindig feldühített. A válaszom is indulatkisülés volt: ne beszéljen hülyeségeket! Pedig a mosolya egy rémült gyereké volt, aki elfelejtett felnőni. Az anyja nem engedte, hogy emberré érjen. Most – de csak most – bizonyos voltam benne, Milos is arra gondolt az ápolója mellett, milyen jó volna átszökni egy másik időkiterjedésbe tettei következményei elől. Hányszor töprenghetett a munkámon! Azon, hogy az apja "megállította az időt". Talán büszke is volt rám. Próbált közeledni hozzám. Hirtelen emlékezetembe gördült, amit mindig úgy hárítottam el magamtól, mint a kellemetlenkedő legyet: hányszor kezdeményezett félszeg beszélgetéseket! Tanulmányaimra hivatkozott, tehát elolvasta őket. Nekem azonban sohasem volt időm arra, hogy magyarázni kezdjek neki. Persze hazugság ez is. Sajnáltam szót vesztegetni rá. – Semmi közöm hozzá – ismételte a rab. – Azért ülök itt, mert elfáradtam. Az ő mosolya is kínos, ferde vigyor volt. De nem bosszantott fel. Bűntudatot keltett bennem. – Kukoricát kapáltam hajnalban. Azután megszögeztem a kilazult kerítésléceket. Abban fáradtam el. – Hangja egészen elhalkult. – Odahaza a tanyán is volt egy kispad a házunk előtt. Édesapám faragta. Ügyesen bánt a bicskával. Szép, cifra játékokat csinált fából: sípot, lovat, katonát. Hogy megfiatalodott! Úgy belevesztem e másik fölé vetülő arcba, hogy láttam a gondolatait. Nagyapámmal töltött nyarak emlékét idézte föl bennem. Az ő életében a vidéki települések már összeolvadtak a városokkal, de kilencvenéves öregapja még tanyán élt fiatalkorában. Állatokat tartott, és lovon járta be a határt. Sokat mesélt róla. Én azonban sohasem láttam tanyát. A génjeimben őriztem volna a ház előtti kispad képét és az istállóból párolgó, meleg trágyaszagot? Azt is tudtam, hogy az istállóban villás farkú fecskék fészkelnek, s nyitott kapuján surrogva ki-be röpködnek. A fiókáikat etetik. – Nem kellett volna eljönnöm onnan – folytatta a rab. – Ha ott maradok... – Cigarettájának rövid csonkja felizzott a szájában. Arcáról eltűnt a fiatal vetület. Visszazuhant a keserű jelenbe. Jelen? Hol van az ő jelene, ami nekem régmúltnak tűnik? – De lekötözni se tudtak volna. A városért tört a nyavalya. Hát itt van. Egyik padtól a másikig értem. A kopott, barna ajtó kipattant. Visszhangos kiáltás verődött vissza a falakról, s agyamban tovább zúgott: – Soros Ádám!... Ádám!... Ádám! A rab szeme tágra nyílt. Keze a parázsló cigarettacsonkkal megállt a levegőben. – Máris? Azután a kattanás. A robbanó moraj. A két disszonáns akkord. A rab kezéből eltűnt a cigarettacsonk. Hol a csukott ajtót, hol a mellette ülő
fegyőrt leste. – Nem adna egy cigarettát? – Hangja hurutosan rekedt volt. A fegyőr a zsebéhez nyúlt. Gyűrött papírcsomagot, gyufát vett elő. Kivett egy cigarettát, és a gyufával együtt odanyújtotta a rabnak. Megint szédülés fogott él. Mitől forog körülöttem ez az átkozott folyosó? A gyomrom emelkedett, mintha tengeribetegség vett volna erőt rajtam. De a süketítő zúgáson át is hallottam a rab ismétlődő szavait. Láttam a mozdulatait. Elég! Állítsák meg a forgást! Rosszul leszek! Csendbura borult fölém. A talaj megszilárdult a lábam alatt. A fölöttem lebegő kozmokron mindkét mutatója egymásra simult a tizenkettes számon. Már nem lepődtem meg rajta, hogy újra a parasztember mellett állok. Láttam a két öregasszonyt, mintha életnagyságú képernyőn figyeltem volna őket. E képernyőbe azonban belefért létük valamennyi tartozéka, szaga, zöreje. Lényük érinthető, körüljárható módon eleven volt. Külön dimenzióba mélyült. A vizofon mellett is ott állt a fiatal nő. S ahogy a kozmikus időmérő nagymutatója elindult a tizenkettes számról, újra elismételték minden szavukat, elgondolták gondolataikat, átélték ugyanazokat a félelmeket, reményeket, indulatokat. Már teljesen bizonyos voltam benne, hogy a nagymutató, amikor a másodpercek lépegetőin át a hármas számhoz érkezik, ott megtorpan, és visszaugrik a tizenkettesre. Mert ez a hármas szám az időlombikban uralkodó negyedórás időkiterjedés végső határa. S e negyedóra foglyai dróton rángatott bábokként újrakezdik vesszőfutásukat. Saját gyávaságuk elől menekülnek ugyanazokkal a mozdulatokkal, hitelüket vesztett szavakkal. De azt hiszik, először mondanak, éreznek mindent. Fogalmuk sincs róla, hogy visszahátráltak helyzetük kiindulásához. Nem tudják, hányadszor történik meg velük az, amit egyszer sem képesek elviselni. Csak forognak, forognak sorsuk útvesztőjében. Egymásról sem tudnak semmit. Én azonban láttam mindegyiket. Hallottam a hangjukat. Megérinthettem őket. Beszélni tudtam hozzájuk. A parasztember felelt is nekem. A két öregasszony észrevett, és halálra rémült tőlem. A padon ülő rabot a fegyőrrel szintén fény emelte ki a homályból. Követni tudtam, hol tartanak az eszelősen ismétlődő cselekményben. Milyen megnyugtató lenne számomra, ha valóban csak egy-egy jelenetsor visszajátszását figyelném a szemlélő biztonságos viszonylatából! Ha tudnám valódi értelmét annak, ami történik. Bizonyos, hogy a helyzetnek, amelyben benne éltem és a párhuzamosan futó történéseknek egészen más jelentősége, minden valóságnál súlyosabb tartalma volt! Nem tudtam kételkedni benne. És abban sem, hogy nekem kell rájönnöm az értelmére és megoldására. Hiszen én idéztem elő! Abból kell kiindulnom, hogy mindaz, ami lejátszódik körülöttem, egyetlen negyedórára szűkül össze, tizenkét óra és negyed egy között. Amint a nagymutató visszaugrik a tizenkettesre, újrakezdődik minden, s változatlanul lepereg, illetve... Valami nem egyezik itt! A parasztember most nem a fatörzsön ült a kaszáját élesítve, hanem egy halom szénán hevert a hátán. Közelebb léptem hozzá. Szeme tágra nyíltan fölfelé nézett. – Látja végre? Izgalmam megérintette. Felkönyökölt. – Mit? – Hangja barátságos és csillapító volt megint.
– A kozmokront... az órát! És az embereket itt körülöttünk! – Maga városi ember, ugye? – Igen. – Azért kérdez ilyeneket. – De hiszen ma már nincs különbség falu és város között. A tanyák is eltűntek. Csak szabadtéri múzeumok őrzik az emléküket. Járt már a városban? – Csak egyszer. Többször nem kívánkoztam utána. Mindenkit megsüvegeltem, ahogy idehaza szokás. Senki sem mondott fogadjistent. Meg se láttak. Egymást se vették észre. Nyüzsögtek, akár a hangyák. Beleütköztek a másikba, de úgy tettek, mintha egy szál magukban lettek volna. Nem élnék ott egy zsák aranyér se! Visszafeküdt a szénára. Szemét lehunyta. Ez olyan változat volt, ami nem illett homályosan alakuló elméletem keretei közé. Lehajoltam, és felemeltem egy marék szénát. Üde illata az orromba csapott. Friss. Még meleg a naptól. Nemrég kaszálták. Azzal a megélesített kaszával, amelyet már háromszor láttam a parasztember kezében. Őt nem kötötték a negyedórás időkiterjedés szűk törvényei? Nem kellett megismételnie ugyanazt a cselekménysort, mint a többi jövevénynek az időbuborékban? Kéziszerszámokkal dolgozik. Talán fogalma sincs róla, hogy ilyen munkát ma már csak a gépek végeznek. Nem is a korhoz, hanem az anyaföldhöz tartozik. Igen. Mint a fák, vizek, erdők és hegyek.
VIZSGA Valami moccant mellettem. Mormolást hallottam. Megfordultam. A lépcső a lombik közepén már nem volt üres. Legalsó fokán hegyes térdű, sovány diák ült, és könyve, fölé görnyedve magolt: – Az atommag az atom pozitív töltésű központi része. Nagyságrendje... – Hangja érthetetlen dünnyögéssé halkult, azután megint felerősödött. – Az atom tömegének több mint 99,9 százaléka protonokból és neutronokból áll, amelyeket igen nagy magerők tartanak össze... Vizsgára készül. Bizonyos voltam benne. Emlékeztem a tételre és saját pokoljárásomra egy ilyen vizsga előtti éjszakán. Pedig szerettem tanulni. Jó fejem volt hozzá. Olyan, mint apámnak. A tárgyról, ami érdekelt, villámgyors áttekintést nyertem. De hogy éppen az a bizonyos vizsga tizennyolc éves koromban leküzdhetetlen akadállyá tornyosult előttem, anyám vitte véghez bennem bénító, lelki megterhelések sorozatával. Képességeimben rövidzárlat állt be. Elvesztettem önbizalmamat. A szorongó igyekezet, hogy várakozásának mégis eleget tegyek, csaknem gyengeelméjűvé tett. S éppen ezt akarta. Nem tudatosan. Távolról sem... De közeledett függésem lazulásának időpontja. Kezdtem önállóvá lenni az egyetlen területen, amely kisiklott ellenőrzése alól. Volt hová menekülnöm előle. Tennie kellett valamit. És ösztönösen megtalálta hozzá az eszközöket. Éjjel-nappal magoltam. Mégis el tudta érni, hogy egyetlen szót sem értettem abból, amit olvastam. Pusztán azzal, hogy jelen volt az óráimon. Tizenkét éves koromtól otthon taníttatott. Nem járhattam iskolába. A pajtásaimmal sem akart osztozni rajtam. "Rossz társaságot" jelentettek számomra. De e vizsgáig nem eszmélt rá, hogy a tanulás magányos formája is veszélyt rejt részére. Ezért vetítette belém a kudarctól való rettegés,
formuláját. Elhitette velem, hogy képtelen vagyok megküzdeni e legfontosabb helytállás feladataival. Ráadásul úgy képzelte, azért "szabotálok", mert szégyenbe akarom hozni őt. Cserbenhagyom. Figyelmetlen vagyok. Máson jár az eszem. Mire gondolok? Mondjam meg neki, most éppen mire gondolok? Miféle kicsapongásokon töröm a fejem? Megint csavarogni szeretnék, tanulás helyett? Mindezt óra alatt vagdosta hozzám, a tanár jelenlétében. És magolás közben folytatta. Éreztem, éjszaka is figyel. Mikor bezárkóztam valahová, hogy végre nyugtom legyen tőle, dörömbölni kezdett az ajtón: "Mit csinálsz! Azonnal nyisd ki az ajtót! Látni akarom, mit olvasol! Valami disznó könyvet? Azt hiszed, becsaphatod szegény anyádat? Sírba akarsz vinni? Azért áldoztam fel magam érted, hogy úgy állj ott a bizottság előtt, mint valami kiszívott gerincű idióta? Hiszen felelet helyett csak makogni tudsz! És mi lesz velem? Arra nem gondolsz, mi lesz velem, ha meggyalázod apád emlékét a volt kollégái előtt?" Folyton arra gondoltam. Minden más gondolatot kiszorított a fejemből. És tudtam, éppen ezért képtelen leszek rá, hogy megfeleljek a vizsgán. "Maga nem készült, fiam!" – csattant fel egy férfihang, s én a diákkal egyidőben kaptam fel a fejem. Kerestem a hang forrását, de nem láttam senkit. Pedig ismerős volt. A fizikatanároméra emlékeztetett. A vizsga előtti időszákban anyámé mellett az ő hangja üldözött állandóan. Folyton ott lármázott bennem. Akkor is, ha egyedül voltam. Eltakarta a szöveget. A betűk összefolytak a szemem előtt. Hiába volt a fizika a legkedvesebb tantárgyam addig. "Más asszony, ha fiatalon özvegyen marad, csak a saját passzióival törődik!" Agyrém! Anyám beszél a hátam mögött, vagy bennem zúgolódik a múltamnak azon a válságos pontján, amelybe kis híján belevesztem? Nem. A diák is hallja. Honnan? Benne is ott forog a szemrehányások imamalma? Őt is vízcseppszisztéma őrli fel fokozatosan? Ez a fiú egy cseppet sem hasonlít tizennyolc éves önmagamhoz, mégis olyan közelinek érzem, mintha láthatatlan ideghálózat kötné össze vele valamennyi érzékszervemet. Alacsonyabb, mint én voltam, így ülve is látni. Haja, szemöldöke fehérszőke, csaknem albínó. Véreres szeme fáradtan hunyorog vastag szemüveglencséje mögött. Én akkor még nem viseltem szemüveget. Homlokán piros pattanások virítanak. A körmét tövig rágja. Nekem ideges tikkem fejlődött ki az állandó feszültségtől. Rángattam a nyakamat, és ráztam a lábfejemet. Szipogtam. Idegesen köszörültem a torkom. Egyik szemhéjam rángatózott. Anyám pedig figyelt. Váratlanul rám szólt. A legrosszabbkor. Szétzavarta keservesen összeterelt gondolataimat: "A lábad! Mit csinálsz a nyakaddal? Megőrülök a folytonos krákogásodtól! Megint szipogsz! Hol a zsebkendőd?" Kutatott a fiókjaimban. Minden percemről be kellett számolnom neki. Tanulmányozta a lepedőmet, nem voltak-e bizonyos kamaszálmaim, amelyről nem vallottam neki. "Remélem, tudja, mi függ ettől a vizsgától?" Megint a tanár hangja. De vajon a diák tanárjáé-e az időbuborék negyedórás kozmoszában, vagy az én fizikatanáromé a múltból? Nem mindegy? Vannak megismétlődő helyzetek és azonos állapotok. Az én fizikatanárom, a Hörcsög, sok évvel ezelőtt meghalt. A vizsga előtti években és később, amikor Szpell segítségével újra kiemelkedtem létem alvilágából, a kedvence voltam. Méltató cikkeket írt rólam. Büszkélkedett az eredményeimmel. Anyám azonban. "Én nem adtam mostohaapát neked! Egyedül robotoltam! Megtagadtam magamtól minden örömöt! Feláldoztam magam érted! Bezzeg más asszony
elfogadja a férfiak közeledését!" Az imamalom megint. Zúgolódva, migrének, sírógörcsök között forog, forog. Hamuvá őrli a legjobb szándékot is. Mintha vízcseppenként csöpögne szavainak elállíthatatlan vízcsapja, míg úgy érzem, már lyukat fúrtak a fejem búbjába a "bezzegek", a "más asszony persze" s mindaz, amit elmulasztott miattam. A sérelmei. Magányos éveinek kietlensége. Üres ágya. Szenvedései. Azután a drámai kérdés végül: és mit kap érte cserébe tőlem? Semmit! A semminél is kevesebbet! Hálátlanságot! Várjunk. Ez a lépcsőn magoló diáknak szól, aki könyve fölé görnyedve rágja a körmét: "Maga meg fog bukni, fiam!" Mintha hangerősítő fokozná és vetítené ki e szöveget a fiú agyából. De Hörcsög pontosan ilyen kaján elégedettséggel lőtte rám mérgezett szónyilait. Végleg leterítette, vele halódó önbizalmamat. Akárhogy küzdöttem ellene, folyton hallottam. Rám tört könyveim, füzeteim sorai közül. Verejtékben fürödve felriadtam rá álmomból: "Maga meg fog bukni, fiam!" Most már minden irányból e mondat zúgott körül bennünket. Anyám — vagy a diák anyjának hangja – úgy szegődött e szöveghez, mintha összefüggéstelen párbeszédet folytatott volna a tanárral. "Ha nem sikerül a vizsgád, én elemésztem magam! Ölj meg! Ölj meg inkább! Fojts meg puszta kézzel! Az egyszerűbb lesz!" "Maga meg fog bukni, fiam!" Anyám hangja magasra szökkent. A Hörcsög rekedt hangja csaknem nyájasan halk volt, de éppoly gyilkos hatású. A diák feje mélyen a könyv fölé bukott. Fülét befogva, hangosan magolt: – A protonok száma egyenlő a magtöltéssel, amely az elektromosság elemi töltéseinek száma az atomban, és egyben a rendszámmal, vagyis a periódusos rendszerben elfoglalt hely sorszámával. Behajtotta a könyvet. A szöveget emlékezetéből próbálta ismételni. Hiába. Nem érzi, hogy hiába? Egyetlen szó sem hatolhat át félelme görcsén. Agya zárt útvesztő. Nincs bejárata. Nincs kijárata. – A protonok száma egyenlő a... a protonok száma. Kezéből lecsúszott a könyv. Két tenyerét arca elé kapta. Igen. Pontosan így volt. Nem egyszer. Százszor. "Reggel nyolckor! Pontos legyen!" Pontos legyen. Hörcsögnek a pontosság volt a vesszőparipája. Állandóan az óráját nézte. Valamennyi órával összehasonlította. Diadalmasan csapott le minden lázadó másodpercre. "Mi történt magával, fiam? Meghülyült? Egy idomított vadszamár is okosabban bőgné ezt a szöveget ennyi tanulás után! Ha a vizsgán is így felel, sohasem veszik fel az egyetemre!" Azután a duett másik szólama, az anyáé a diák agyában – vagy az enyémben? "Ha nem sikerül a vizsgád, én elemésztem magam!" "Maga meg fog bukni!" Hörcsög hangjának sokszoros visszhangja támadt; "Maga meg fog bukni, fiam! Reggel nyolckor meg fog bukni! Pontos legyen!" A diák befogta a fülét. – Tanár úr, kérem, én egy szemhunyást sem alszom hetek óta! Éjjel-nappal tanulok! Tanár úr, kérem, én nem bukhatok meg!
Szemüvegét levette. Véreresen pislákoló, rövidlátó szeme csupa könny volt az erőltetéstől. Arca szánandóan gyámoltalannak tűnt szemüveg nélkül. Szája alig mozgott, suttogását mégis hallottam. De lehet, hogy a gondolatait olvastam el. Vagy saját gondolataimra emlékeztem vissza? – Miért nem robban fel az egész földgolyó? Hol az a szuperbomba? Mennyire kimerült! Az ideg-összeroppanás küszöbéig sodródott. – Ha reggel nyolc óra előtt vége lenne a világnak! Csak vége lenne mindennek reggel nyolc óra előtt! Csak volna bátorságom kiugrani az ablakon! Fel is akaszthatnám magam! Utolsó percig várok, azután... utána is megtehetem. Azt mindig megtehetem. Talán altatóval. Aludni! Kioltani mindent! Görcsös ásítást fojtott el. Felemelte a könyvet. A szemüveg újra ott volt az orrán. Anélkül hogy feltette volna. A könyv fölé hajolva magolni kezdett. Tudtam, nem folytatja, hanem újrakezdi a kínlódást. Mert hallottam a kattanást, a távoli robbanás moraját és a két disszonáns akkordot, de most nem arra figyeltem. A fölöttem lebegő kozmokron számlapja sem érdekelt. Anélkül, hogy rápillantottam volna, bizonyos voltam benne, hogy a nagymutató visszaugrott a tizenkettesre. Csak az foglalkoztatott, hogy az idő negyedórás ketrecében miért történnek velem e felfoghatatlan dolgok, amelyek heves valószerűsége, ugyanakkor abszurd értelmetlensége megoldhatatlan rejtvény elé állított. A sorra felbukkanó alakok, akik létük – avagy az én létem – valamely döntő tizenöt percét élték át szüntelen ismétlődéssel, nem lehettek ott az időlombikban védőöltözék és szemvédő kristály nélkül, mert régen porrá égtek volna. Odavetültek tehát. Honnan? És milyen módon maradhattak meg benne testi valóságuknál elevenebb jelenléttel, megfoghatón, környezetük minden tartozékával? – Folyton e kérdés labirintusában futottam körbe-körbe. Idegenek voltak előttem, és egymást sem ismerték. Mégis valahogy összefüggtek velem. Mélyre ásott eseményeket dobtak felszínre az emlékezetemben. Rákényszerítettek, hogy teljesen új viszonylatból tekintsek rájuk. Mintha az időlombikban az emberi teherbíráson túlfokozott fénysebesség, az erővé és idővé sűrített tér többletérzékszerveket támasztott volna életre a szervezetemben. Amit e tiszta fényben, érzék feletti érzékeléssel tapasztaltam, nem tudtam puszta képzelődésnek tekinteni. Annak egészen más a jellege. Bizonytalan. Szakadozó. Nem folyamatos. Más az időtartama. Érzéstartalma is zavaros. Képei illékony változékonysággal társulnak egymáshoz. Én nem voltam sem kábult, sem lázas. Mindannak, ami végbement körülöttem, alapvető képtelensége ellenére logikai rendje volt. S az én agyam is mérlegelt, okokat keresett. A kizárás elve alapján próbálta megfejteni az események értelmét, amelyekre semmiféle ismert mérték nem illett rá. Mert ha például az időlombikba került emberek és tárgyak holovíziós vetület színes, plasztikus tüneményei lettek volna, hogyan tudtam megérinteni őket? Hogyan beszélhettem hozzájuk? S ha eléggé a közelükbe nyomultam, miképpen vettek tudomást rólam? Mert észrevettek. Beleszőttek saját tömörített létfolyamatukba, anélkül hogy annak vezérfonalától eltértek volna. Most is tovább hallottam a diák magolását és a duett két szólamát Hörcsög és a diák anyja – vagy anyám? – között. Minden szavuk az agyamba, lelkiismeretembe mart, s egyszerre titokban elásott, földből kifordított hullaként ott feküdt előttem érzelmi életem valamennyi megoldatlan kérdése. Amíg apám élt, anyám nem sokat törődött velem. Birtokló ösztönét, féltékeny szenvedélyét teljesen lekötötte az állandóan ébren tartott szerelmi harc, a folytonos ellenmozgás a férjével. Szikrányi erőfölöslege sem maradt
arra, hogy anya legyen. E birkózásban apám csak védekezett, de minden elhárító szavát és mozdulatát anyám fegyverül használta ellene. Apám az értelmetlen viaskodásba pusztult bele. Nem tudott máshová menekülni előle, csak a halálba, mert anyám minden menedékébe betört. A második kísérlet napjáig úgy tudtam, szívinfarktus végzett vele negyvenéves korában. Valóban úgy tudtam? El akartam fogadni ezt a kényelmesebb változatot, noha bizonyos voltam benne, hogy felderítetlen dráma játszódott le közöttük, amelyben a közvetett gyilkos anyám, de egyben önmaga áldozata volt. Apám halálakor én már tízéves voltam. Koromnál érettebb, érzékeny gyerekként, tehetetlen szorongással figyeltem anyám reménytelen küzdelmét. Apámat szerettem és sajnáltam. Ő is fizikus volt. Amikor feljegyzéseinek egyik mikrotekercséhez hozzájutottam – a nagyapámhoz csempészte részemre, utolsó menekülési kísérlete alkalmával –, veszteségemet még nagyobbnak éreztem. Sokat segíthetett volna nekem. Ő is a fényrakéta problémájával foglalkozott. Döbbenten hallgattam a képmagnóról saját feltevésem első megfogalmazását. Kutatásainak egyik legfőbb célja, hajtóereje nyilván ugyanaz volt, mint az enyém: menekülni akart. De neki nem sikerült. Kedves, puha, szórakozott ember volt. Nagyon kevéssé hasonlítok hozzá külsőleg. Engem – mert anyámat talán a viszonylatunkat meghatározó vérségi kötelék elzárta attól, hogy testestül-lelkestül kisajátítson – szikárrá és éberré edzett az állandó küzdelem ellene. Bár az apám halála utáni első években sikerült maradéktalanul fölém kerekednie. A házastársi ágyban kellett aludnom mellette. A köldökzsinórt, amelyet születésemkor elmetszettek, és feszülését tíz éven át sohasem éreztem közöttünk, újra rám hurkolta. Bizonyos, hogy sohasem győzött meg teljesen. De megfélemlített. Olyan hajlékony türelmességgel tört célja felé, hogy kifárasztott. Azután rájöttem, koncot kell vetnem neki, hogy független önmagam nyomorúságos töredékét megmentsem. A konc azonban egyre súlyosabb tétté vált. Önbecsülésemet megtámasztó értékeket harácsolt el tőlem: Szpellt például. Mert anyám is tudta, mi történik bennem. Félelmetes ráérzessél csapolta le gondolataimat, s mielőtt bármit tettem volna, felismerte szándékaim irányát. Apám sem titkolhatott előle semmit. Ennek ellenére meggyőződésem, hogy szerencsétlen anyám soha nem ismerte be, még önmagának sem, mit miért tesz. Egyértelmű szándékainak valódi nevét sem engedte magához. Míg apámmal vívta görcsösen összefonódó belharcait, én óceanográfus apai nagyapám házában töltöttem minden szünidőmet az Óceanográfiai Kutatóintézet tengerparti telepén. Otthon csak útban voltam. Szüleim együttes utazásainak nászrepülését is zavartam volna. Ezekben az években farkasétvágyú, makkegészséges kamasszá serdültem. Versenyt úsztam nagyapám kísérleti delfinjeivel. A szél és nap barnapirosra cserzette a bőrömet. Sovány, hosszú végtagjaimon izmok feszültek. Már érdekelni kezdtek a lányok. Apám öngyilkossága után minden megváltozott. Én voltam az egyetlen rész, ami megmaradt belőle. S anyám nálam kereste érzelmi telhetetlensége minden táplálékát. Akkor is, ha ugyancsak hiányos pótszere lehettem annak, amire éhezett. Elsősorban túl zabolátlan és egészséges voltam ahhoz, hogy céljának megfeleljek. Érezte, mit kell tennie. Kényeztetni kezdett, hogy elpuhítson. Ágyamba hozta a reggelit. Játékos lustaságomat buzgón kiszolgálta. Ellátott
izgalmas, felületes olvasmányokkal, amelyeket nem tudtam letenni, de egyetlen ismeret vagy gondolat nem maradt a fejemben utánuk. Szemem állandóan gyulladt volt, mert hálószobánk valamennyi falát, sőt mennyezetét is polivíziós képernyővé alakította át. Számtalan csatornán át figyelhettem különféle színes műsorokat nappal, este és éjjel, ahogy kedvem tartotta. Apám tudományos kitüntetései, felfedezései, nagyapám pozíciója szerencsétlenségemre lehetővé tette ezt a jellemrohasztó hereéletet. Életrendem teljesen felborult. Délig aludtam. Alkonyatkor élénkültem csak fel. Akkor kezdődtek közös "szórakozásaink". Megbeszéltük bárgyú olvasmányaimat és a polivízió műsorait. Kártyáztunk. Sakkoztunk. Drága mechanikai, kémiai játékokat szerzett nekem, és velem együtt próbált kezdeni velük valamit, de ügyetlen és tudatlan volt hozzá. A kis fizikai laboratóriumom is kifogott rajta, mégsem tágított mellőlem. A tanulást elhanyagoltam. Anyám készségesen igazolta mulasztásaimat. "Gyengélkedem." S valóban gyengélkedni kezdtem. Túl sokat ettem, és keveset mozogtam. Anyagcserezavaraim támadtak a nehéz, ínyemet izgató, egyoldalú táplálkozástól. Velem egykorú pajtásokat nem engedett hozzám. Amennyire képes volt rá, elrekesztett a külvilágtól. E zárlatban azonban csak zűrzavar és keserű lázadás érlelődött. Amit a valóságban kellett volna véghezvinnem, képzeletben éltem ki. Fantáziadorbézolásaim teljesen legyengítettek. Nagy karriert, hangos sikereket álmodtam magamnak. Ragyogó nőket hívtam az ágyamba. Testüket a polivízió képernyőjéről, kalandregények, képregények lapjairól vettem kölcsön. Szemem sötét árnyékok közé süppedt. Fejem kóválygott. Ha hirtelen felálltam, elszédültem. Gyakran volt hányingerem. "Beteg vagy! – hajolt fölém anyám. Párnás, forró ujjaival a homlokomhoz nyúlt. – Hőemelkedésed van. A szemed is gyulladt. Jobb, ha ma egész nap ágyban maradsz." Feküdnöm kellett, mert valóban nyavalyásnak éreztem magam. Különféle orvosságokkal, gyógyteákkal tömött. Felolvasott nekem. Diétát főzött számomra. A takarómat igazgatta. Borogatott. A szájamba rakta az ételt. Fésülgetett. Nem tűrte, hogy bezárkózzam a fürdőszobába. Hiába tiltakoztam ellene, ő mosdatott. Leszappanozta egész testemet. Végigdörzsölt a törülközővel. Behintőporozott, mint valami, pólyás babát. Minden foltocskát észrevett a bőrömön. Kényelmem ellenére – vagy éppen azért – kezdtem egyre jobban viszolyogni szoros együttléteinktől. Egészséges életösztönöm veszélyt jelzett. Torkig voltam mindazzal, amibe belefullasztottak. Mozogni, futkározni, fiúkkal versengeni, huzakodni akartam. Az iskolát ritkán látogattam. De egyszer, az órák befejezése után elcsavarogtam néhány iskolatársammal. Tizenkét évesek voltunk. Nagy kamasznyerítések között rúgtuk a labdát a pályán. Lányokkal ismerkedtünk. Egy elegáns villa kerítésén átkapaszkodva, ruhástul belelökdöstük egymást a világoskék csempés, melegített vizű úszómedencébe. Alkonyodni kezdett. Fújta szél. A fiúk szétszéledtek. Én is hazaindultam nedves ruhámban dideregve, éhesen. A szívem nehéz volt a szorongástól és lelkiismeret-furdalástól. Lucskos cipőm minden lépésnél nagyot cuppant a lábamon. Kriptaszerűen csendes ház fogadott. Anyám nem sietett elém, mint máskor. A szobák némák, koromsötétek voltak. Közös hálószobánk ágyában találtam rá. Az olvasólámpára vérszínű sálját terítette. E derengésben arca szenvedőnek, falsápadtnak tűnt előttem, mintha
halálos beteg lett volna. Nem mozdult. Nem szólt hozzám. Homlokát borogatás fedte. Szemhéja duzzadt volt a sírástól. Én csak álltam az ágya mellett, és rázott a hideg. Nemcsak a vizesen rám tapadó ruhától, hanem a belső rosszulléttől is. Éhségem elmúlt. Inkább hányni tudtam volna. – Anya! – súgtam bátortalanul. Nem felelt. Lehunyt szeme se rebbent. – Anya! Szólj már valamit! – kérleltem hangosabban. Talán nincs is eszméleténél. Talán már nem is él. – Szidj össze! Veszekedj velem! Csak beszélj hozzám! – kiáltottam, szégyenkező könnyeimet dühösen szétmázolva arcomon! – Anya! Ne tedd ezt velem! Nem mozdult. Hallgatott. Mintha a piros fény hullafoltokat rajzolt volna arcára. Meghalt. Én öltem meg az engedetlenségemmel. Hálátlan gonosztevő vagyok. Az értem való aggódás súlyos beteggé tette. Élete éppoly hirtelen kilobbant, mint apámé. Egyedül maradtam támasz nélkül. Nagyapám öreg és beteg. Két éve semmit sem hallottam róla. Anyám nem engedte, hogy meglátogassam. Gyerek vagyok még. Gyönge és beteges, akit ápolni, kímélni kell. Senki sem törődik velem. Senki sem szeret, egyedül anya. A belém épített formulák mind feltámadtak egyszerre. – Anya! Anya! Mellette térdeltem, és zokogva könyörögtem neki: – Ne halj meg! Ne hagyj itt! Félek! Nem teszem többé! Soha nem csavargok el a fiúkkal! Esküszöm! Anya! Rázott a sírás és a láz is. Csontig áthűltem, de ő még mindig büntetett. Petyhüdt jégkeze nem viszonozta szorításomat. Lehunyt szemű, arca, válla holt súlyként visszahullt a párnára, amikor felráncigálni, ölelni próbáltam. Pedig ébren volt. Minden érzékével figyelt: megtört-e bennem a ketrecét rázó szabadságvágy? Csak látszólag tört meg. Amikor öklendezve, a láz önkívületében összeestem az ágya mellett, saját elemébe került hirtelen. Villanymelegítők közé dugott. Antibiotikumokkal kioltotta bennem a kezdődő tüdőgyulladás lángját. Fürge, derűs, puha és erős volt egyszerre. Nem mozdult mellőlem. Egyetlen szemrehányó szó sem hagyta el a száját addig, míg teljesen legyengülve, ellenállás nélkül ott nem feküdtem előtte. Akkor következett a vízcsepp-szisztéma. Sóhajok, halk vádak. Bűneim részletes listája. Mulasztásaim sorozata. Félreértett szavaim mind-mind kérlelhetetlen egyenletességgel csöpögtek a fejemre. Az ő lénye prizmáján át valamennyi gyerekes csínyem gaztetté torzult. Lelkiismeretemet elbírhatatlan súllyal terhelte meg. Majdnem belepusztult abba, amit tettem. Szívgörcsöt kapott a rémülettől. Azt hitte, baleset történt velem. Végigrohanta a kórházakat. Mozgósította a hatóságokat. Pedig tudom, milyen gyenge a szíve. Minden izgalom végzetes lehet ránézve. A katasztrófa bármelyik pillanatban bekövetkezhet. A sírból tért vissza értem. Érezte, ahogy a szája megbénult. Beszélni akart, és nem tudott. A végtagjai kihűltek. A szeretet mégis erősebb volt. Ez egyszer. Utoljára. A betegség odakötözött az ágyhoz. Ki voltam szolgáltatva neki. Mert akkor még hittem abban, amit mondott. Azután véletlenül kihallgattam "síron túli beszélgetését" apámmal a mikrotekercseken. Életem egyik legnagyobb megrendülése volt, amikor rájöttem, a harc folytatódik közöttük e kísérteties módon is. Mert anyám a kudarcba sohasem tudott beletörődni. Az utolsó tett, az utolsó szó az övé kellett hogy legyen akkor is, ha – mint mindig – önmagát
csapta be vele. Azt hitte, mélyen alszom. És nincs jártányi erőm sem. Nem tudta elképzelni, micsoda áramot kapcsol belém a kétségbeesett szorongás. Olyan függésbe kényszerített önmagával, hogy az ágyamtól való hosszabb távolléte pánikba ejtett. Hátha rosszul lett valahol? Azért nem hallom cipősarka kopogását. Máskor ilyenkor már felgyújtja a lámpákat. Bekapcsolja a polivíziót. Ennivalót hoz a tálcán. Orvosságot önt a számba. Elesett a konyhában, és beverte a fejét. Panaszkodott, milyen gyakran szédül. Mindig fáj a feje. Én tettem tönkre. Csak az akaratereje tartja életben. Halálos kórok gyötrik. Állandóan célozgat rá. Nem sok ideje van hátra. Elájult! Különben nem hagyna egyedül! Lüktető halántékkal kiszálltam az ágyból. Bútorokba kapaszkodva, szobáról szobára támolyogtam, utánavonszoltam magam, ahogy a kutya követi gazdája lábnyomát. Apám dolgozószobájának óvatlanul nyitva felejtett ajtaja előtt hirtelen megállított anyám szókatlanul megemelt, idegen csengésű hangja, A lábam teljesen elgyengült tőle. Le kellett ülnöm. A dolgozószoba különben állandóan zárt, tilos terület volt részemre. Anyám órákat töltött párnázott ajtaja mögött, amelyen át csak érthetetlen mormolását hallottam, és egy férfihangot is, amely apámé lehetett, mert tudtam, anyám egyedül van bent. E rejtélyes összezárkózások, beszélgetések egy halottal: iszonyattal töltöttek el. Kérdezősködni nem mertem, mi történik odabent, mert anyám a dolgozószobából mindig hevült, dúlt arccal került elő. Szenvedélyesen megölelt. Hangosan nevetett. Néha sírt. Szeme önmagába révedt, mintha titkos terveket forralt volna. Ilyenkor jobban féltem tőle, mint máskor. Ezúttal azonban teljes biztonságérzetében nyitva felejtette az ajtót. – Azt hitted, kifoszthatsz mindenemből, és sikerül ellenem uszítanod őt? Tévedtél! Érte jobb módszerekkel küzdők. Sokat tanultam melletted. – Ezt a kitárulkozóan bizalmas hangot még sohasem hallottam tőle. – Nem számoltál azzal, hogy gyerek még. Puha viasz a kezemben. Szavait nyilván a mikrotekercsre mondta, s úgy manipulált két szerkezettel, hogy apám felelt arra, amit mondott, régen elhangzott szövegét ismételte: "– Mire ez az üzenet elérkezik hozzád, fiam, én már nem leszek. Az, hogy hallod, amit mondok, annyit jelent: nem tudtam tartani a frontot. Nem védhetlek tovább. A kolumbáriumból beszélek hozzád. Anyád felőrölte az idegeimet. Azóta magad is rájöttél, kicsoda valójában. Mert utánam te következel. Vér a véremből. S ő a mi vérünkből táplálkozik. Vigyázz! Ha sajnálod is, egyetlen szavát ne hidd el! Komédiás, de vakon hisz önmagának! Betegesen elfogult. Azért erősebb minden értelmes, lelkiismeretes embernél!" Apám szavait kattanás vágta el. Megint anyám beszélt: – Hogy lehet valaki ennyire önző és kíméletlen? Sohasem szerettél mást, csak önmagadat! Senkiért sem tudtál áldozatot hozni! Én szerettem a fiamat! Az ő javára teszek mindent! Apám szólama következett: "– Menekülj tőle! Kapaszkodj meg valamiben, ami több nála, és önmagád fölé emel! Ha célt találtál, ne engedd elvenni magadtól! Jó fejed van! Tanulj! De ügyes légy és ravasz. Semmitől nem riad vissza, hogy megsemmisítsen benned minden értéket! Betegségekkel zsarol – ne dőlj be neki! Remekül ért a haldokláshoz! Sohasem ismétli önmagát!" Anyám keze elvágta a hangot. – Igazad van. Sohasem ismétlem önmagam. És minden eszközt felhasználok
rá, hogy megmentsem a te sorsodtól! Lápisszal égetek ki belőle mindent, amit tőled örökölt! Ő nem fog idő előtt elpusztulni, gyávaságból! Bosszúból! Ellenem! Őt én alakítom emberré! Nem akadályozhatod meg! Tehetetlen árnyék vagy! Én élek! Erős vagyok! És neked meg kell hallgatnod mentő expedícióm valamennyi részletét! Veled beszélek meg mindent. Hiszen a férjem vagy. Úgy illik. A fiamért folytatok hadjáratot. Ő az enyém! A te hamuvá lett kezed nem markolhatja vissza tőlem! Sokkterápiát alkalmaztam nála. Most már jobban van. Csak gyenge. De egy életre megjegyzi magának, mit nem tehet velem! Persze már korán délután megtudtam a vizofonon át, hová csavargott el. Eszem ágában sem volt utánamenni. Miért is aggódtam volna? Bizonyos voltam benne, hogy az éhség és a lelkiismeret-furdalás hazakergeti. Ezt is tőled örökölte. Az ágyban vártam rá, borogatások között. Alapos leckét kapott! Apám hangja: "– A borzasztó az, hogy nem tudod, mit teszel. – Lilith! A sors irgalmazzon annak, akit te fogságba ejtesz!" Nem tudom, honnan vettem az erőt rá, hogy visszaosonjak az ágyamba. Amit hallottam, valóban alapos lecke volt. Egész életemre megjegyeztem. Főleg apám üzenetét. Addig csak féltem anyámtól, de most már nem is hittem neki. És megtanultam alakoskodni előtte. A könyve fölé görnyedő diák újrakezd te a magolást a lépcső legalsó fokán ülve. Vajon hányadszor ismétli ugyanazt a szöveget? Saját emlékeimbe veszve nem számoltam a robbanás visszatérő moraját. Amikor azonban odafigyeltem, a körülötte zúgó hangokból rögtön rájöttem, hogy a negyedórába zárt időkozmosznak körülbelül az első öt percénél tarthatunk, mert a tanár mondata következett: "Maga meg fog bukni, fiam!" Hörcsög. A fizikatanár. Apám volt kollégája. Amíg élt, ő nem tudott érvényesülni. Örökös második ember maradt. De becsvágyó volt, és alattomos. Különféle pletykákat terjesztett apámról. Rágalmazta. A halála nagy megkönnyebbülést jelenthetett neki. A holttestén át elérte végre, amit akart. A helyére került az igazgatói székben. Felgyógyulásom után anyám kivett az iskolából, és magánúton taníttatott. Nem volt nehéz dolga. Döntését orvosi szakvélemények támasztották alá, hiszen ijesztően lesoványodtam, támolyogtam az ideges gátlásoktól. Allergiás és vérszegény voltam. Győzött megint. Látszólag. A világ felé nyitott egyetlen egérutat is elrekesztette előlem. Sajátos logikája szerint az is érthető volt, hogy éppen apám volt vetélytársát szerződtette tanáromul. S benne volt annyi kajánság, hogy igazgató létére elfogadta a megbízást. Puszta "kollegialitásból". Anyám biztonságban hitt mellette. Annyira, hogy az első években nem is figyelt rá, mi történik az órákon. Csak az volt a fontos, hogy zárlat vesz körül. Sem apám, sem a világ befolyása nem férkőzhetett hozzám. Még örült is e szabad időszakoknak, amikor zavartalanul hódolhatott különc "hobbijának" a bezárt dolgozószobában. Én meg tanultam. Ahogy apám üzente nekem a kolumbáriumból. Éreztem, hogy a tudás az egyetlen menedék, ahová anyám nem tud követni. Sohasem magoltam. Értettem a tárgyakat. Minden érdekelt. A vizsgák, egészen a nagy bukásig, semmi nehézséget nem okoztak nekem. Anyám gyanúját hosszú ideig teljesen elaltatta Hörcsög ostoba hiúsága. Nem győzte hangoztatni előtte, hogy sikeres "átcsúszásaimat" egyedül az ő befolyásának köszönhetem.
Azután elkövette a hibát, hogy valóban tehetségesnek nevezett anyám jelenlétében. Beszélgetésünk minden szavára emlékszem, mert rögtön tudtam, nagy baj lesz belőle. Tizenhét éves múltam akkor. Anyám hosszasabban időzött velünk az órák megkezdése előtt. Húzta az időt. Fecsegett. Jelenléte még Hörcsögöt is feszélyezte. Ezért játszotta túl a szerepét. Hol a csalhatatlan pedagógus jövendőmondót, hol a fiatalsággal összekacsintó, kedélyes pajtás bácsit alakított. Folyton járt a szája. Saját viccein hülyén nevetgélt. Érdesen atyai fejsimogatással agyba-főbe dicsért. Vastag rinocéroszbőrén át nem érezte, mennyire lehűlt a levegő hirtelen. Nagy jövőt jósolt nekem. Gyors felfogású, ötletes "fickócska" vagyok. Intelligenciafokozatom, képzeletem az elsők között is elsővé tenne. Szerinte korán megboldogult apám zsenialitását örököltem. Én folytatom majd a munkáját! Ezzel azután betelt a mérték. Anyám lecsapott bontakozó szabadságomra, tőle független jövőmre. Elsősorban véget vetett minden félreértésnek: – Nagyon kedves öntől, igazgató úr, hogy szegény fiamba önbizalmat próbál önteni. Lehet, hogy ráfér. De higgye el, az sem helyes, ha többet vár tőle, mint amit nyújtani képes. Nem áltatom magam, ha szenvedek is miatta. Tudom, hogy ez a gyerek milyen ügyetlen, lusta és gyönge felfogású. Nem csoda. Az apjától súlyosan terhelt idegzetet örökölt. A férjem is folyton betegeskedett. Nem volt benne semmi, semmi kitartás. Én tartottam lábon. Én takargattam a szomorú tényt, hogy egész léte nem volt egyéb, mint kisebb-nagyobb bukások, összeomlások sorozata. A legrosszabbat mégsem tudtam megakadályozni. Lehet, hogy a fiam éppolyan fantaszta, mint az apja volt. Az is belekapott egy csomó dologba. Ötletek, tervek tűzijátékát ontotta, azután félbehagyott mindent. Ahogy saját életét is félbehagyta. Egyik témából a másikba menekült. Bujkált önmaga elől. Az igazság elől, hogy semmit sem tud megvalósítani. Puhány. Elméleti ember. Másokat talán elhitetett az úgynevezett műveltségével, engem soha. De én olyannak szerettem, amilyen volt. A fiam is így kedves nekem a gátlásaival, zavaros fejével és gyenge egészségével! – Hát... – Hörcsögnek még a szeme is fennakadt a megdöbbenéstől. Ezt mégse várta a konokul gyászoló özvegytől, aki férje halála után élve eltemetkezett. Befalazta magát az elhunyt dolgozószobájába, amelyet egykori kollégái mauzóleumnak neveztek, anyám háta mögött. A furcsa kultuszról, amit az emléke körül folytatott, a legkülönfélébb legendák keringtek. Én persze tudtam, hogy a valóság minden szóbeszédnél különösebb. Ki hitte volna el például, hogy minden étkezésnél megterít apámnak is? A tányérjára ételt tálal. A poharát színültig tölti nehéz vörösborral. Magának is tölt. Koccint apám poharával. Azután mind a két italt megissza az utolsó cseppig. És lassan, módszeresen elfogyasztja a két ételadagot. Egyetlen morzsát nem hagy a tányérokon. S olyan elutasító, ünnepélyes komorsággal viszi véghez ezt a szertartást, hogy eszembe se jutott volna nevetni rajta. Hörcsög persze azonnal megértette, miről van szó. Szavak nélkül is létrejött közöttük a szövetség. Anyám óhaja szerint járt el. S mivel az most nem tágított egyetlen órámról sem, ezt a szerepét is túljátszottá. Kérdések zárótűzét zúdította rám, de nem várta meg, hogy feleljek rájuk. Ha mégis sikerült kinyögnöm egy-egy választ, a szavamba vágva terjesen összezavart. Ilyenkor anyám sietett "megmentésemre". – Ne kínozza, kérem! Ma rossz napja van szegénykémnek. Én majd beleverem abba a nehéz fejébe a leckét. Nem tud figyelni. Látja? Képtelen
megérteni, milyen nagy bánatot okoz nekem a hanyagságával. Nem is tudom, mit fogok tenni kétségbeesésemben, ha kiderül róla, hogy lelkiismeretlen hulladék ember, akiről élete végéig nekem kell gondoskodnom! Hiszen szívesen teszem, de meddig bírom? Meddig élek én? Az órákat, különféle változatokban, ezek a szövegek töltötték ki. Minden erőm elégett a kudarctól való félelem kohójában. Mert lassanként elhittem, hogy nem tudok és nem érek semmit. Valóban selejt ember vagyok. Így érkezettel az érettségi ideje, életem legmélyebb pokla – és fordulópontja. Megint hallottam a kattanást, a hosszú, fenyegető morajt, a két akkord lüktetését, de nem figyeltem rá. Elfedte bennem a visszhangosan zúgó mondat: "Ha nem sikerül a vizsgád, én elemésztem magam!" Nem tudom, hányadszor vonta kínpadra a diákot e mondat a negyedóra zárt ketrecében. Az én vizsgám nem sikerült. Megbuktam. Haza sem mentem utána. Régóta készültem a szökésre. Felszereltem magam rá. Anyám hanyag volt anyagi dologban. Észre se vette, hány utazási utalványt, étkezési csekket vettem el különféle fiókjaiból és táskájából. Kis házi laboratóriumomban igazolványaimat meghamisítottam. Más néven, gondosan szerkesztett, félrevezető adatokkal szálltam repülőgépre. Nem volt határozott úti célom. Minél messzebbre akartam kerülni börtönőrömtől.
SPIRIDON Mázsák szakadtak le rólam, ahogy távolodtam tőle. Elégtétellel gondoltam felháborodott önsajnálatára. Tudtam, hogy terveket kovácsol majd. Megmozgatja minden összeköttetését. Fellármázza a hatóságokat. Csak tegye. Nem tudtam törődni vele. A legnagyobb szenzációként hatott rám, hogy nem félek tőle, mert nincs mit vesztenem. Mélyebbre nem zuhanhatok. Megbuktam, kiraboltam, földönfutó csavargó lett belőlem. Egy pillanatig sem hittem, hogy kárt tesz magában. Évek óta nem kételkedtem benne, hogy túlél mindenkit. Én pedig... Mindegy, mi történik velem! Züllött, tehetségtelen fajankónak tartott, pedig ő tett gerinctelen nyomorékká, hogy mozdulni se merjek nélküle. Tévedett. Az agyamat nem sikerült teljesen megbénítania. A lelkiismeretemet eltompította, de az akaratom, életösztönöm erősebb volt nála. Elvakultságában fogalma sem lehetett róla, mennyit tanultam az észrevétlen évek alatt, amikor rábízott Hörcsög szakértelmére. S ezek az ismeretek, az utolsó vizsga görcsén innen és túl, tovább éltek bennem. Tudtam, hogy nem vagyok idióta. Becsaptam. Mert ő is félrevezetett. Hazudtam. Hiszen ő is folyton hazudott nekem. Igaz, önmagát is megcsalta. Próbált a méhében tartani, a természet parancsa ellenére. Nem akart megszülni. Képtelen volt rá, hogy a magam útjára engedjen. Fel sem merült benne, hogy tönkretesz vele. Lehet, hogy valójában szánandó volt e telhetetlen, érzelmi éhségében. De én nem tudtam sajnálni. Védekeznem kellett. Ahogy egy felém zuhanó, magasfeszültségű áramvezeték elől is félreugrottam volna. Spiridon útközben csapódott hozzám. Furcsa, gyökértelen fickó volt. Néhány évvel idősebb lehetett nálam. Jó szimatja és sok olyan ijesztő tapasztalata volt,
amelyekről nekem fogalmam sem volt akkor. Megérezte bennem a szökésben lévő, kordonon kívülre került cimboráját. Ő is menekült, de saját üressége és a törvény elől. Spiridont azonban a családjából már nem kereste senki. A büntetőszanatóriumon kívül nem hiányzott sehol. Most, visszatekintve rá, azt gondolom, éles kritikája és képességei teljes hiányának ellentmondásai őrölték fel. Mert a benne élő mértéknek semmiben nem tudott megfelelni. Korábbi, csiszoltabb lényének, környezetének hatása néha még felderengett benne, de erkölcsi gátjai teljesen kilazultak. Az éppen felmerülő körülmények sodorták egyik helyről a másikra. Senkivel, semmivel nem törődött. Mindig vidám, sőt gyanúsan egzaltált volt. Persze hamarosan megtudtam, mivel fűtötte fel magát ilyen baljós, felelőtlen hevületig. Abban az állapotomban azonban én is sorstársamnak, testvéremnek éreztem. Spiridon kábítószerekkel élt, és ivott. Valamikor még jóképű is lehetett, de amikor én megismertem, arca már olyan volt, mint egy szétázott hulláé. Félelmetes italmennyiségeket vedelt magába. Volt már a tébolyda zárt osztályán, kényszer-elvonókúrákon és büntetőintézetekben. Rögtön kezelésbe vette bennem a "törvényen kívül állók szektájának noviciusát". Hozzálátott, hogy beavasson "a legsötétebb boldogság igéibe". Nem titkolta, nagy árat kell fizetni érte. De mi az, amit ingyen adnak e kukacos sártekén. Jó tanítványnak bizonyultam. Eléggé tapasztalatlan és elkeseredett voltam hozzá. Kirúgtam magam alól a talajt. Zuhantam – mindegy, hová. Amit mondott, hevítőszerként hatott rám. Már a szavaitól is megrészegültem: "Nem kötődni semmihez. Nem tartozni sehová. Semmiféle feltételnek nem engedelmeskedni. Tervek, célok nélkül sodródni a világban. Csak azt tenni, ami jólesik. Fütyülni az erkölcsi dogmákra. Röhögni a megbotránkozókon. Elvenni, amit megkívánunk. Felrúgni valamennyi szokást és kényszert. Minden eszköz megengedett hozzá. De ravaszul, ügyesen kell hazudni, lopni, csalni. S alakoskodni csak úgy szabad, hogy elhiggyék, amit csinálunk. Veszélyes művészet ez. Ha rajtavesztünk, annyi baj legyen! Utána ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. De okosabban. Még óvatosabban. Míg olyan síkosakká nem válunk, mint az angolnák. Őutána már hiába kapkod a törvény. Kisiklik a markukból." Hetvenkedett, nagyzolt persze. Nekem azonban éppen erre volt szükségem. Rögtön bizalmamba fogadtam. S ő megígérte, úgy elködösíti a nyomomat, hogy anyám ítéletnapig sem talál rám. Bizonyos, hogy alkalmasabb, "dörzsöltebb" partnert nem találhattam volna Spiridonnál. Szemfényvesztő módon tudott az emberi közösség senkiföldjén surranni, lappangani, anélkül hogy észrevették volna. Amint figyelem rezzent körülötte valahol, továbbállt. S én csatlakoztam e léten kívüli veszteglésben. Együtt szálltunk le valamelyik repülőtéren, már nem emlékszem rá, melyiken. Ő is el volt látva a szükséges igazolásokkal. Nem is eggyel. S mindig tudta, melyikre hol van szükség. A kábítószert nem bírtam, de az italt igen. Lényem ijesztő szépségű széttágulásait éltem meg Spiridon mellett. Fogalmam sem volt arról, hogy e sorvasztóan heves életérzés lehetősége nyitva áll az ember előtt. Csordultig teltem reménnyel és rajongással. Önérzetem hatalmasra duzzadt. Azután úgy összelappadt, mint a felszúrt hólyag. Förtelmes állapotba kerültem. Öklendeztem. A fejemet satuba szorított ólomgolyónak éreztem. Azt hittem, meghalok. Átkoztam Spiridont, akiért egy félórával előbb még az életemet adtam volna.
Spiridon tartotta a homlokomat, amikor hánytam. Vigasztalt vagy szidott, aszerint hogy a részeg elhülyülés melyik stádiumánál tartott éppen. Össze is verekedtünk néha. Agyba-főbe csépeltük egymást. Azután kibékültünk. Egymás nyakába borultunk. Sírig tartó barátságot fogadtunk. De a következő pillanatban megint gyaláztunk, vicsorogva gyűlöltük egymást. Én őt a megrontómnak, ő engem nyálkás, elvetélt embriónak nevezett, akinek a csatornalefolyóban a helye. Akárhogy civakodtunk azonban, lázadozva, káromkodva valamiféle gyámságot gyakorolt fölöttem. Azt mondta, ütődött barom vagyok, akire nem lehet rábízni semmit. Ő szerezte meg, amire szükségünk volt. Nyilván lopott. Hogy hol és hogyan, nem tudtam pontosan. Bizonyos, hogy nem éheztünk, és mindig volt innivalónk. Spiridon kábítószerhez is hozzájutott. Többnyire diákszálláson laktunk, de csak egy-egy éjszakát töltöttünk mindenütt, azután továbbálltunk. Spiridon ismert néhány diáklányt is, akik befogadtak bennünket a lakókocsijukba. Nagy mulatságukra szolgált az én félszeg ügyetlenségem. Pedig görcsösen titkoltam, hogy egy gyerekkori, ostoba próbálkozáson kívül még nem volt nővel dolgom. Amikor valamelyik lány – nagy mellű, olajos bőrű, fekete nő volt, az arcára már nem emlékszem – átsegített végre a Rubiconon, inkább émelygést és viszolygást éreztem, Bár egészen más volt, mint az, amibe annak idején Lián akaratom ellenére belekényszerített. Alig tízéves múltam akkor, s ő sem volt több kilencévesnél. De ebben a "felnőtt mulatságban" sem telt semmi örömöm. Az ilyenfajta személytelen bujálkodás mindig taszított. Mindenesetre megkönnyebbültem. Most már nem csúfolhat senki. Férfi vagyok. Spiridon egyik este nyugtalanul érkezett haza alkalmi szállásunkra. Dülledt szeme zavaros volt, vastag szája reszketett. – Siess! – mondta kábán. – Azonnal indulnunk kell. Nem kérdezősködtem. Lényéből pánik csapott át az én idegeimbe is. Hosszú légi utazás, gyaloglás, nyilván a nyomainkat elmosó, szándékos kerülők után már éreztem, valami cél felé tartunk. De ha kérdezősködtem, hová megyünk, Spiridon mogorván leintett: – Majd meglátod! – Dühös volt. Elégedetlen. És még valamit éreztem benne. Kínos volt neki, amit tennie kellett. Vonakodott tőle. Így érkeztünk el Szpell elegáns, tetőlakásába egy idegen város villanegyedében. Szpell Spiridon nővére volt. Színésznő. Spiridon fogcsikorgatva, szégyenkezve szerette, és kímélni, akarta őt. De most nem volt más menedéke. S annál is inkább utálta önmagát velem együtt, mert Szpell most is – mint bizonyára mindig – szívesen befogadta, rejtegette őt. Egyetlen szó szemrehányást sem tett neki. Nem kérdezte, hol volt, mit csinált. Segített rajta. És rajtam is. Mert bajban voltunk. De kábítószert nem tudott és nem akart szerezni. Spiridonnak ezért nem lehetett maradása nála. Egy napon eltűnt. Nyoma veszett. Én pedig ott maradtam Szpellnél. Tizenkilenc éves voltam, és Szpell már túl lehetett a harmincon. Mégsem anyáskodott fölöttem. Mintha, azokból az elemekből szőtték volna össze, amelyek anyámból hiányoztak. Gyermetegen szelíd, magányos és bizonytalan volt. Jónevű színésznő létére különös önbizalomhiányban szenvedett, talán mert betegesen félt az öregségtől és a haláltól. Teste hiába volt feszes és gyönyörű. Kissé groteszk bájú, szokatlan arcán mindig a finom pókhálóráncokat kémlelte tükrében. Nem láttam még nőt, akinek sugárzóbb, ragályosabb mosolya lett volna. Úgy nevetett, mint egy kisgyerek. Sohasem éreztem, hogy korkülönbség van köztünk. Sihedercinkossága áthidalt minden
időbeli távolságot. Okos és művelt volt, anélkül hogy fontoskodó lett volna. Szomjazott rá, hogy szeressék. S ha ő szeretett, alázatos rabnővé változott. Gyönyört okozott neki, ha önmagát teljesen feladhatta a másikban. Talán az ázsiai nők lehettek ilyenek egykor. Sokat tudó teste pazar ajándékozással fogadott magába. S a meglepődött öröm, amit okozott vele, kárpótolt valamennyi más szenvedélyért. Az alkoholért is. Mivel Szpell oly megható alázattal szeretett, én is visszataláltam az önbecsülésemhez. Feltámadt a becsvágyam is. Vinni akartam valamire, hogy Szpell büszke lehessen rám. Újra tanulni kezdtem. Sikeresen letettem az érettségit. Beiratkoztam az egyetemre. Lelkesedése, hite szárnyakat adott a képességeimnek. Mindent megbeszéltem vele. Ha bizonytalan voltam valamiben, "megmagyaráztatta magának", s közben előttem vált világossá a téma nagyrészt az ő ügyes kérdései segítségével. Végül persze kellőképpen megcsodált az okosságomért. Tanítani kellene ezt a lélektani módszert az iskolákban. Nem tudom, mi lett volna belőlem Szpell nélkül. A vizsgámon és az egyetemen persze csak az igazi nevemet használhattam. Így talált rám végül anyám, aki sohasem mondott le saját tulajdonáról. Hogy Spiridonnal mi történt, nem tudom. Soha nem hallottam róla. A kattanás most annyira erős volt, hogy összerezzentem tőle, hiszen múltam legérzékenyebb emlékrétegéből kényszerített felszínre. Azután a két sürgető, disszonáns akkorddal s a robbanás morajával együtt rám tört hirtelen kiúttalan helyzetem egész reménytelensége. A kozmokron megint tizenkét órát mutatott. Az idő befelé mélyülő ködrétegei között idegen árnyak mozogtak. Beszéltek, érveltek, szorongó visszahőköléssel közeledtek sorsuknak ahhoz a pontjához, amellyel képtelenek voltak szembenézni. S amint elérkeztek negyedórába zárt létük utolsó pillanatáig, az elkerülhetetlen helytállástól való gyáva iszonyuk visszadobta őket a kiinduláshoz. Újra és újra végigszajkózták mindazt, amit egyetlenegyszer sem tudtak megoldani vagy befejezni. A sűrűsödő vagy ritkuló, folyton mozgásban lévő párafátylak közül egyszerre kibontakozott előttem a lámpaoszlop, de most támolygó alak kapaszkodott meg benne. Egy férfi. Az oszlop égő lámpát tartott a magasba, mintha éjszaka lett volna. Messzesugárzó fényét sűrű bogárraj nyüzsögte körül. Most is tisztán hallottam, ahogy a bogarak kemény teste koppanva a lámpához ütődött. A férfi csaknem teljesen kopasz volt. Fényes feje búbján ritkás ősz vagy fakószőke haj repdesett. Nem tudtam megállapítani, hány éves lehet. Arcáról laza redőkben szinte lefolyt a bőr. Dagadt szemhéja félig rácsukódott a szemére. Orra sötéten elszíneződött. Gyűrött homlokát fekete sebhely éktelenítette el. Ruhája rongyos és túl bő volt. Fűző nélküli, szakadt tornacipőjéből kilógott a nagylábujja. Valami részeg csavargó lehetett. Alig állt a lábán. Már fel sem merült bennem, hogy került oda, és hol volt az előbb, amikor a lámpaoszlop még magányosan világított egy idegen éjszaka valószerűtlen valóságában. Belefáradtam a próbálkozásba, hogy elfogadható magyarázatot találjak a rám zuhogó események áradatára, amelyek makacsul fenntartották körülöttem – vagy bennem? – egymással párhuzamos, oktalan létüket. Ezt a csavargót is én vetítettem volna ki? Talán Spiridon emléke idézte fel a múltból. Hiszen Spiridon is lehetett volna. Vagy én. Ha nem találkozom Szpell-lel. Spiridon azonban idősebb volt nálam, és olyan öngyilkos módon égette a
gyertyáját, hogy nem érkezhetett el élve ehhez a lámpaoszlophoz. És nem is hasonlított hozzá. Bár ki hasonlít egykori önmagához ilyen állapotban? A részeg csavargó megmozdult. Egyik kezével még mindig a lámpaoszlopba kapaszkodva, imbolyogva csúsztatni kezdte a lábát a földön. A másik kezével az oszlopot tapogatta. Csoszogva, tántorogva körüljárta. Megállt. Ököllel döngetni kezdte az oszlopot. – B... befalaztak! – Hangja inkább fújtató, rekedt hörgés volt. – Rohadt csirkefogók! – Szemét nem tudta nyitva tartani. Nyelve is nehezen formálta a szavakat. – Ártatlan vagyok! – Kiáltani próbálta ezt, de teljesen berekedt tőle. Mindkét kezével megfogta az oszlopot. – Rrrend-őr! – súgta tagoltan. – Rrendőőr! Egyik kezével még mindig az oszlopba kapaszkodva, széles gesztussal mélyen lehajolt. – Az egész Világ le van...! – Felegyenesedett. – Mindegy. Velem nem bántok el! Nekem teljesen mindegy, hol vagyok. – Mocskos kezével a hasát dörzsölgette. – Amíg bennem van ez a jó kis olajfűtés, köpök rátok! – Fejét meglendítve köpött egyet, de saját mellét találta el vele. Zsebéből lapos üveget húzott ki. Az egész jelenet önmaga eltúlzott karikatúrájának tűnt. Színpadon, filmen, televízión a delirium tremens agyoncsépelt jelképévé vált. A csavargó nagyot szívott az üvegből. Kiálló ádámcsutkája fel-alá mozgott közben. – Gugyi-gugyi – hörögte elégedetten. Lassan lecsúszott az oszlop mellé. – Csicsikába – motyogta. Lefeküdt a földre. Egyik kezét a nyaka alá rakta. – Ssss! – süvöltötte kihegyesített szájjal. Nehéz szemhéja teljesen lecsukódott. Nem fogadhatom el azt, ami történik velem! Kulcsot kell találnom hozzá! Kutató vagyok egy nagy jelentőségű, veszélyes kísérlet folyamatában. Provokálnom és ellenőriznem kell! A jelenséget is és önmagamat is. Ha ez az ember Spiridon vetülete, akkor... Odasiettem a részeg csavargóhoz. Lehajoltam hozzá. Megmarkoltam a vállát. Igen. Csontos válla ott volt a markomban. Rázni kezdtem. Feje úgy lötyögött a nyakán, akár egy rongybabáé. Összeragadt szeme nem akart kinyílni. – Ide hallgasson! – kiáltottam türelmetlenül. – Ébredjen! Héé! Az egyre erősödő rázás és a fülébe harsogó hangom elérkezett végre tompa agyához. Zavaros lében úszó szeme kinyílt egy résnyire. – Nananana! – dadogta. – F... finomabban, az istenit! – Szemét erőlködve felém fordította, nézett, de nem látott vele. – Ha... mi... mi bajod? Nem Spiridon. Egyetlen vonása nem emlékeztet rá. Vállánál fogva felhúztam a földről, de tartanom kellett, mert összerogyott volna. Éreztem mosdatlan teste bűzét. Annyira nehéz volt, hogy magam is megtántorodtam tőle. – Kérdezni akarok valamit – tagoltam az arcába. Szeméről mintha egy pillanatra felszakadt volna a hályog. Egészen közel hajolt hozzám. Redves orrát csaknem az arcomhoz érintette. – Szeretsz? Undorodva hátrahőköltem. Nemcsak váratlan kérdése zavart meg. Szégyenletes emlékek raját röppentette fel bennem. Mi is ilyen ázott fölmagasztosultsággal néztünk egymás szemébe Spiridonnal valamikor, az alkoholmérgezés határán. Mit mondjak ennek az italtól érzelgőssé fűtött
robotnak? Részeget nem tanácsos ingerelni. – A... a barátja vagyok – erőltettem ki a torkomon. – Mert én véremet adnám érted! – hörrentette arcomba. Messzebbre toltam magamtól, de tartottam a vállát. A karom már reszketett az erőlködéstől. – Honnan került ide? – rándítottam rajta egyet. Ő persze csak a saját szövegét fújta: – Miért magázol? Édes egy komám vagy nekem. Egyetlen szesztestvérem az én nagy árvaságomban. Szipogni kezdett. Szeméből, orrából nedvesség szivárgott. Olyan undor fogott el, hogy a markom kinyílt. Elengedtem. Összeesett. Úgy hevert a földön, mint egy piszkos rongycsomó. Szpell az egyik meghitt, téli összebújáskor elmesélte nekem, hogy az ő és Spiridon édesapja valami nagyon csúnya dolgot követett el, és zárt intézetben halt meg. Vezető állást töltött be egy nagy ipari központban. Vidám, erőszakos ember volt. És hetvenkedően hiú. Élvezte a hatalmát. Egy ügyes bókkal vagy csodáló pillantással a legmagasabb fára is fel lehetett küldeni a tiltott gyümölcsért. De ha gáncsolta valaki, nem ismert irgalmat. Tíz körömmel védte a pozícióját. Részegülten itta a rangjának külső díszeivel járó elismerést, hízelgést. Nagylábon éltek. Soha ki nem fogytak a vendégekből, szolgálattévő ingyenélőkből, hozzácsapódó lógósokból. Spiridon bolondult érte, és ő is imádta a fiát, aki sajnos mindenben apját utánozta. Szavajárását, pózait majmolta. Ugyanúgy hangoskodott, hencegett. Falta apjának kedvenc ételeit. Kizárólag a "nagyfőnök" illatszereit, szappanát, habfürdőjét használta. Félénk, bizonytalan anyjuk egyre nyugtalanabbul lézengett zajos, költséges életükben. Pedig apjuk őt is elhalmozta drága ajándékokkal. Minél több éjszakát töltött házon kívül "fontos konferenciákon", annál értékesebb ékszereket aggatott a feleségére. De egyre gyakrabban hangoztatta családja és vendégei előtt – főleg, ha már a feje búbján buggyant ki a pezsgő –, hogy felesége nem tud lépést tartani az ő üstököspályájával. "Visszahúzza." Tériszonya van a magasságban, ahová a saját erejéből felküzdötte magát. Egy ilyen magasságból persze le szoktak zuhanni. Életmódjukat lehetetlen volt tisztességes munkából fedezni. Apjuk sikkasztott. Különböző számlákkal, csekkekkel manipulált. Titkárnője, aki a szeretője volt, csak addig segített neki, míg fel nem ismerte lebukásának csalhatatlan előjeleit. Akkor kiadta őt az ellenségeinek, hogy önmagát átmentse vele az új hatalom kegyeibe. Apjuk megölte árulóját. De nem a gyilkosságba, hanem pozíciója elvesztésébe őrült bele. Spiridon tíz-, Szpell tizenöt éves volt akkor. Édesanyjuk idegeit teljesen felőrölte a botrány, a szégyenkezés és a bánat. Szerette a férjét. Azért halt meg, mert nem akart élni nélküle. Bizonyos értelemben Spiridon is belepusztult apja drámájába. Őt erkölcsileg végezte ki eszményképe összeomlása, bár életben maradt utána. Mintha eltört volna a gerince. Minden nevelőotthonból elszökött. Mert előbb-utóbb a többi fiúnak tudomására jutott, hogy az apja tolvaj, csaló és gyilkos volt. Gyógyszanatóriumban, büntetőnevelő intézményekben sem volt maradása. Alámerült "a maga fajtájába", a kiközösített páriák közé. Konok lázadozással, gyűlölködő imádattal azonosította magát apjával. Azért ivott. Azért nyúlt kábítószerhez. Másképp nem tudta volna elviselni társait és önmagát. Szpell csendesen sírt, mikor múltját feltárta előttem. Sokárnyalatú, elbűvölő kislányhangja volt. A hangját nagyon szerettem. Ha akarta, felgyújtott, ha akarta, elzsongított vele. Akármit mondott, borzongtam tőle. Sohasem teltem
be vele. Talán mert anyám hangja rekedt és mély volt. Szpell annyira sajgó, közeli valósággá vált bennem, hogy feltekintettem, kerestem a nőt a vizifonnál, aki megidézte emlékezetemben. Ott állt az idő mozgásban lévő párarétegei között. Egy szál törülközővel takart feszes meztelensége hol elhomályosodott, hol újra előbukkant. Színei megélesedtek. Gyöngycsillanású vállán vízcseppek futottak le. A vizofon erőszakos sürgetéssel berregett, s a nő habozva nyúlt a hangolótárcsához. Világosan hallottam a hangját is, ahogy a már számtalanszor elmondott szavakat ismételte. Éppúgy, mint a többi zátonyra vetődött léttöredék e negyedórás világegyetemben. A két öregasszony. A rab a fegyőrrel. A magoló diák. A részeg csavargó, aki már újra a lámpaoszlopot támolyogta körül. A fokozódó hangzavart egyre elviselhetetlenebbnek találtam. Nem tudtam gondolkozni. Légszomjam támadt tőle. Egyedül a parasztember foltozta némán a hálóját a fatörzsön ülve. Hirtelen megéheztem békés légkörére. S ahogy lassan odalépkedtem hozzá, mintha lehalkult volna a zaj, bár még mindig tisztán hallottam az egymással párhuzamosan futó szövegeket. – Hogy tud dolgozni ekkora ricsajban? Nem érzi, milyen fullasztó a levegő? – kérdeztem tőle. – Sok kormot nyelhetett mostanában – mondta maga elé egykedvűen. – A fülét meg betömte a lárma. Majd kiszellőzik nálunk. – Maga valóban azt képzeli, hogy csend veszi körül? Elmosolyodott. – A városiak talán nem is értik, mi az. Elfelejtik. Azt is, hogy mindannyian egy tőből nőttünk ki. Atyafiak vagyunk. Milyen egyszerűen hangzott ez a mondat! Magányos, ősi szólam volt, amire mélyre temetett rétegekből visszhang zendült bennem. Egyéni sorsom kusza hínártömege nem jelzett most, mintha súlyos terhét leraktam volna néhány pillanatra. Szelíd, személytelen derű áradt el bennem. Miért nem fér hozzám itt soha valami abból is, ami szép volt az életemben, és nem végződött keserű kudarccal? Amire szégyenkezés nélkül tudok visszatekinteni? Megmaradt nekem. Világít és átmelegít, mint egy kristályba zárt, rejtélyes fénymag. Halk eső kezdett szitálni. Suhogott, mint a selyem. Arcomat hűs vízcseppek érintették. – Húzódjék tető alá. Megázik – mondta a parasztember. – És maga? – Nekem nem árt. Langyos. – Én is szeretem a langyos esőt. A védőruhám vízhatlan egyébként. – E szavaimat most nem követte riadalom bennem. Pedig ereztem a bőrömön az esőcseppeket. Ebben a percben nem akarok törődni vele. Leültem a parasztember mellé a fűbe, és mélyen beszívtam a nedves föld szagát. A tárgyak kifényesedtek körülöttem. Mintha alkonyodott volna. Messze, egy egészen távoli időrétegben, falevelekkel borított, nedves út derengett csillogó törzsű nyírfák között. Lehet, hogy ezt is képzeltem vagy álmodtam, de figyelmemet nem akartam összpontosítani rá, nehogy eltűnjön. Jó volt nekem, hogy úgy vélem, ott van, elérhetetlenül, mégis közel hozzám. Vagy bennem? A magányos szólam tovább zengett. Sebeimet borogatta belül. A nyírfák víztől csepegő, festői rajzú ágai úgy rajzolódtak a köd hátterére, mint egy japán tusrajz vonalai. Akkor is ezt az esőszagot éreztem. Furcsa vágyakozást és diadalérzetet keltett bennem. E vágyakozásban az volt a legkülönösebb, hogy nem kereste
a kielégülést. Beérte önmagával. Öröm volt és teljesség. Lehet azonban, hogy csak később tisztult le ilyen sajátos esszenciává. Először felzaklatott. Megzavart. Fájt is. De azután elmúlt belőle mindaz, ami önmagámmal szembeállított volna. Azon a távoli, nedves úton, ahol a léptek neszét vastag, nedves levélszőnyeg nyeli el, árnyak mozogtak. Homály burkolta körül őket, hiszen azon az első október végi délutánon, mikor Szong-li hozzám szegődött, már elég korán sötétedett. Olyan alázatosan, csendesen követett, mint egy puha talpú kismacska. Az a magas, hajlott, sovány alak az esőcseppektől fénylő köpenyben én is lehetnék. Szong-li kis termetű, hajlékony és formás volt. A kelet-ázsiai nők között kivirágzik néha ez a különös, gyermekes báj és kecsesség, ami vonzóbb a legragyogóbb szépségnél is. Az egyetemen tartottam akkoriban egy előadássorozatot, amelyet rengeteg diák látogatott, hiszen a dimenziófizika erősen foglalkoztatta a fiatalok képzeletét. Szong-li tizennyolc éves volt, én negyvenhét elmúltam. Veszélyes korösszetétel. Szong-li fel kellett hogy tűnjék mindenkinek, akiben emberi hiányérzet élt. Valami olyat testesített meg, amit megfogalmazni csak költők és zenészek tudnak képzeletük testi érzékeknél hevesebb lángolásában, s e szenvedélyük azért marad meg öröknek, mert soha nem elégült ki. A XIX. és XX. század nagy romantikusainak muzsikájára kellett gondolnom, amikor megláttam. Pontosabban: Szong-li hívta fel magára a figyelmemet. Szerényen, tolakodás nélkül, de mint később kiderült, szándékosan. Az előadó viszonya a hallgatóival valami egészen sajátos, személytelen, mégis szoros közelség. Ha az érdeklődés erős, láthatatlan vezetékek szinte közös szervezetté zárják össze őket. E kontaktus hőt generál. A gondolatok s azok visszhangja akkor is keringeni kezd agyak és érzések között, ha nem mindig fejeződik ki szavakban. Én annyira érzékennyé váltam előadás közben, hogy egy-egy hallgatómban rögtön megéreztem az ellenkezést vagy rövidzárlatot, s akkor neki beszéltem. Érveimmel ostrom alá vettem az érzékelésemben felvillanó "sötét foltot" nála, aminek valahogy a természetét, tartalmát is lecsapoltam. A téma fénye és bizarrsága mindig engem gyújtott fel először, s szikrája szellemi futótüzet okozott. De míg pillantásom bele nem ütközött Szong-li állhatatosan rám függesztett, sötét szemébe, amely ferde, ázsiai metszése ellenére szokatlanul nagy volt, sohasem támadt bennem személyes érdeklődés, nem emelt ki senkit az arcok foltjai közül. Először azt hittem, tévedek. Kis bosszúság fogott el gondolatmenetem élesen kirajzolódó fővonala mögött a személyes érdekeltség apró zátonya miatt, amelyben a pillanat töredékéig mindig fennakadtam. De miért? A hallgatóim között legalább ugyanannyi lány volt, mint fiú. Egzotikusan szépek is akadtak közöttük, ezt futólag megállapítottam. De Szong-li más volt. Hosszúkás szemhasadékát csaknem kitöltő szembogarának mély sötétsége szinte meglepővé tette keskeny arcának tearózsaszínét. És mindig mosolygott rám azzal a furcsa, ázsiai mosollyal, amelyet nem értettem. Arckifejezése gyöngéd és szelíd volt. Egyre gyakrabban kaptam magam rajta, hogy egyedül neki beszélek. Szemem menekülni kezdett pillantásának mágneses vonzásától, csak azért, hogy egy másik arc nyugtalanító örvényébe ütközzék. Liván, egyik diáktársa nem messze ült tőle az amfiteátrumszerűen emelkedő ülések harmadik sorában. Előadásról előadásra egyre zavaróbb érzéseket keltett bennem ez a néma párbaj hármunk között. Liván minden érzékével
Szong-lit figyelte. Nyilván féltékeny, reménytelen kétségbeeséssel szerelmes volt belé, és egyre jobban meggyűlölt engem Szong-li szomjasan rám tapadó érdeklődése miatt. Lehet, hogy ő már többet is tudott erről, mint én. Bosszantott a helyzet. Szerettem volna lerázni magamról. Mi közöm ehhez a két éretlen gyerekhez? Mi közöm ehhez a szőke, keserű szájú, süppedt arcú, boltozatos homlokú Livánhoz, akit akaratom ellenére sajnálni kezdtem? Arcának minden vonása fokozatosan eltorzult, szinte szétesett. Éreztem, valósággal fuldoklik belül, mint akitől elvonják a levegőt. A fényt sóvárogta, ami Szong-liból áradt, de az teljes intenzitással rám sugárzott. Én nem kívántam ezt. Valóban nem kívántam? Ilyen áron nem. A tanár és tanítvány effajta képtelen viszonyának számtalan botránya, csődtömege alaposan elriasztott tőle. És különben is: Liván kínlódásának zárlatos árama átcsapott az én idegeimbe is. Annyira tehetetlen és kiszolgáltatott volt! Amikor előadás után kiléptem a tanári szobából, egy kicsit távolabb, félénk szerénységgel mindig ott állt Szong-li. Ahogy a közelébe értem, halkan köszönt, és megvárta, amíg elhaladok mellette. Nem csatlakozott hozzám. Talán azt várta, én szólítsam meg? Várhatta. Különben is a kapuban ott lappangott Liván álmatlanságtól gyűrött arccal, véreres szemmel. A szánalom fokozta bosszúságomat. De az is, hogy Szong-li ott kísértett a homlokom mögött. Keskeny alakjának finom íveiben, domborulataiban volt valami kivédhetetlen hatás, mintha a szememen át egyenesen az idegeimhez vagy erogén zónáimhoz ért volna. A köszönés szavai úgy váltak le duzzadó ajkáról, mintha csendülő gyöngyök lettek volna. "Vén hülye!" – utolsó pillanatban gyűrtem vissza a torkomba e saját magamhoz intézett szavakat, nehogy félhangosan törjenek ki belőlem. Alig vártam az előadás-sorozat végét. Azután elérkezett az az október végi alkonyat, amikor Szong-li hozzám szegődött. Minden szavára emlékeztem hirtelen, pedig a sok rám omlott, egyéni sorstöredék, láva és hamu az idő e szépséges ékszerét is maga alá temette. Hiszen nem volt köze a többi, húsomba vágó, személyes ügyemhez. "Nem baj, hogy elkísérem egy darabig a professzor urat?" – kérdezte félénken. Megint az a borzongató, ostoba érzés: mintha hűs gyöngyök gurultak volna végig az érzékeimen. – Kérdezni akar valamit az előadásommal kapcsolatban? – Hangom nyersebb volt, mint ahogy akartam. – Nem. – Még halkabban beszélt, mint az előbb, s ez valahogy bizalmassá, rendkívül izgatóvá tette együttlétünket. – Akkor miért kísér el? – védekeztem. – Hogy tovább lehessek a társaságában. Ne haragudjék rám. Nem tehetek róla. Megindított. Felzaklatott. Tudtam, hogy nem szabadna megkérdeznem, amit kérdeztem: – Miért akar tovább a társaságomban lenni? – Tudja. Nem? – Nem! – Megálltam, és szembefordultam vele. Amit nem kellett volna tennem. Könnyezett. Keskeny és elesett volt. És őrülten kívánatos. – Szerelmes vagyok önbe. Egy pillanatig sem tudok másra gondolni. Éjjel és nappal bennem világít az arca. Hallom a szavait. Látom a kezét, ahogy magyaráz. Sohasem vagyok jelen önmagámban. Csak ott, ahol ön van. Kérem, ne értse félre. Én nem akarok semmit. Semmi mást. Tudom, hogy nős. És akkor sem törődne velem, ha... Ez nem fontos. Én nagyon büszke voltam mindig. És félszeg. Most mégis megszólítottam. Mert amit érzek, erősebb
mindennél, ami voltam eddig. Sohasem hittem volna, hogy ilyen boldog lehet valaki. Még akkor is, ha az, akit szeret, oly kevéssé törődik vele, mint egy kismacskával. Nem érdekel. Boldog vagyok. Boldog vagyok! Érzékeimbe egyre fokozódó áram ömlött. Hevessége annyira megrázott, hogy reszketni kezdtem tőle. Szong-li vékony kis hangjában ámulat, öröm és dac pendült. Beszámíthatatlan volt. Elrúgta magát a valóságtól, minden olyan szempontból, amivel emberi közösségben élni lehet. Alig tudtam annyi erőt összeszedni magamban, hogy erélyesen szóljak hozzá. – Maga megőrült, Szong-li! – Felháborodásba kellett hogy hajszoljam magam, különben megöleltem volna a sűrűsödő homályban. De nem pusztán az önfegyelem segített ahhoz, hogy ellenálljak egész testem követelésének. Tudtam, Liván ott lappang valahol a nyírfák között az esőben, és les bennünket. Kiskabátban van, ami rátapad Csontos, ijesztően lesoványodott alakjára. – Az apja lehetnék! – Szégyelltem ezt a buta frázist. – Tudja, hogy Liván halálosan szereti? – Tudom. – A szeméből könnycsepp futott le az arcán. – Én is szeretem őt. A jó barátom. De az más. – Nem más! Liván magához való. Belepusztul abba, amit csinál vele. – Sajnálom. Én se akartam ezt. Megtörtént. Elmondtam neki. Kértem, hogy segítsen. – Kegyetlenség volt! Szelíden rázogatta a fejét, mosolygott és könnyezett közben. Én meg elrohantam. Otthagytam állva vízcseppektől pikkelyes esőkabátjában. De az arcát és alakját magammal vittem haza, az ágyamba is. Minden elemzés, önmagámmal való birkózás ellenére valamennyi érzékemmel kívántam. Éhes és szomjas voltam sötét, hosszú hajára, homályban is világító, szépséges kis boszorkányarcára, fiatal testére. Azért menekültem el tőle. Az előadásokon nem mertem ránézni. Úgy kerültem az arcát, mintha Gorgó-főt viselt volna a nyakán. Hazafelé menet valamelyik kollégámhoz csatlakoztad, nehogy hozzám szegődjék. De tudtom, hogy követ, és ez részegítő örömet gyújtott bennem. Egyre erőtlenebbül s ritkábban suhant át rajtam józan eszem riadt vészjele: meddig bírom a bújócskát vele és önmagámmal? Meddig lesz erőm ellenállni a mind elbírhatatlanabbá váló szomjúságnak utána? Miért ne fogadjam el, ha az enyém akar lenni? Hiszen máris belémszívódott. Nekem adta magát maradéktalanul. Olyan alázatosan, ahogy egykor a kelet-ázsiai nők feloldódtak abban, akit szerettek. Csak szolgálni akarták. És ezekben az eleven, szenvedélytől fűtött kis Tanagra-szobrokban micsoda találékony szépség, a szerelem művészetének milyen ősi avatottsága élt! Mintha szakadék felé gurultam volna kapaszkodó nélkül. Tisztában voltam vele: eszeveszett, reménytelen ostobaságot követek el, ha átengedem magam képzeletem és érzékeim sugalmazásának. Mégis képeket idéztem fel. Olyan helyzeteket éltem végig, amelyek teljesen kimerítettek. Őrült álmaim voltak. Nem tudtam a munkámra összpontosítani. Számok, képletek közé Szong-li meztelensége siklott, mert fantáziám régen lefejtette róla a ruhát. És e képzeteket már nem is akartam kirekeszteni. Ha megláttam Szong-lit, zsibbasztó vágy villáma vágott végig rajtam. Azután egy napon Liván helyén üres "foghíjon" söpört végig a tekintetem, majd furcsa, rossz előérzettel visszatért, megállt e térbe mélyülő negatívon az előadóteremben. A szorongás felébresztett eszelős állapotomból. Ijedt felelősségérzet tört rám.
– Hol van Liván? – kérdeztem a társaitól. – Beteg – mondták szűkszavúan. – Mi baja van? Vállvonogatás. Elforduló pillantások. Ellenséges érzések hidege csapott meg. A fiatalok kirekesztettek maguk körül. – Magas láza van – hangzott vonakodva. Felkerestem Livánt kollégiumi szobájában. Az ágyán feküdt nyitott, átizzadt ingben, félig felöltözve. Megijedtem tőle. Már csak vörös foltos, vékony bőre tartotta össze csontvázában a lobogó hevületet. Mikor meglátott, fel akart ugrani, de nem volt jártányi ereje sem. A csuklójához értem, hogy megnézzem a pulzusát. Elrántotta a karját. Szeme véres lében úszott, arca tüzelt. – Mit akar itt? Menjen innen! Semmi köze hozzám! – Torkában sírás bujkált. Olyan volt, mint egy igazságtalanul bántalmazott, megkínzott kölyök. – Szanatóriumba vitetem! – Nem vitet sehová. Nem akarok élni. Örüljön neki, ha megdöglök. Magának csak haszna lesz belőle. – Nekem? Mi? – Már régen meg kellett volna ölnöm. Rögtön. Amikor láttam, hogy elveszi előlem Szong-lit. – Eltakarta arcát. Egész teste rázkódott. Ez a buta, tehetetlen szenvedés vízbe ejtett parázsként lehűtötte bennem – vágy inkább megfékezte – a vágy elharapózó lángját. Persze nem oltotta ki teljesen. De a részvét öreggé tett. Kitisztította a fejemet. Ahogy Liván eltakarta a szemét, inas, meztelen karján megpillantottam a szúrások helyét. Ijedt szánalom fakadt fel bennem. Szerencsétlen! Tele van kábítószerrel. Apja gyógyszervegyész. Onnan szerezte. Kezét erőltetve lehajlítottam. Zavaros tekintettel meredt rám. Nem volt eszénél. De pupillája elárulta azt, amit úgyis tudtam. Csak a gyors intézkedés menthette meg. A szanatóriumban sikerült átvonszolni az elvonókúra gyötrelmein. Naponta látogattam. A megfigyelőnyíláson át hallgattam őrjöngő követeléseit. Néztem, ahogy nyavalyatörősként dobálja magát, egész testén szinte tüskékként kimeredő libabőrrel. Hány. Görcsös ásítási rohamok kattogtatják az állkapcsát. Zokog. Ha valami önös, szenvedélyes szándék maradt is bennem Szong-li iránt, e látvány erkölcsi gátak áthághatatlan barikádját építette fel bennem. Egyszerre tudtam, mit kell tennem. Rávettem Szong-lit, hogy jöjjön el velem Livánhoz. Nem volt könnyű dolgom. Rémülten védekezett, könyörgött, de én nem tágítottam. Kényszerítettem rá, hogy végignézze, mit tett ezzel a fiúval. Liván persze nem tudott róla. Megtiltottam, hogy valaha is elárulja neki, micsoda állapotban leste meg. Szong-li sápadt volt: Remegett. Sírt a szánalomtól. Ami kiindulása lehetett egy másfajta, de talán a szerelemnél is erősebb kötődésnek, hiszen minden nőben él a gyámolítás, gyógyítás ösztöne. Szong-li pedig gyöngéd és jó volt. Megígérte, azt teszi, amire kérem. Vár. Teljesen rám bízza magát. A szanatóriumban meggyógyították, felerősítették Liván testét. Lénye azonban fénytelen, reménytelen maradt. Szong-linek, akit elküldtem hozzá, szótlanul hátat fordított. Sérült és bizalmatlan volt. Érzései marólúggá változtak egyelőre. Idő és türelem kellett hozzá, hogy a gyűlölet újra szerelemmé tisztuljon benne. Lassan hozzászokott, hogy felkeresem. Az első találkozások konok némasága után már kezdett szóba állni velem. Beszélgettünk. Személytelen, de önmagunknál talán fontosabb, izgalmasabb kérdésekről, amelyek őt
éppúgy érdekelték, mint engem. Lobbanékony természetű, eredeti gondolkozású, tehetséges gyerek volt. Villanó gyorsasággal tekintette át egyegy téma összefüggéseit. Szellemi alkatában a fiam is lehetett volna. Annyira megszerettem, mintha valóban az lett volna. Már nemcsak bűntudatos kötelességérzetből, hanem kedvtelésből is kerestem a társaságát. Egy ízben, amikor együtt sétáltunk a nyírfasoron, a fák közötti homályban megláttam Szong-li keskeny gésaalakját. Különösen hatott rám e fordított helyzet célzatossága. De új tartalma is belém sajdult hirtelen. Azután kioldódott. Elengedtem Szong-lit. Megértettem, most nem énmiattam áll ott. Hetek óta figyelhette a felgyógyult Livánnal való barátkozásomat. Beszélgetéseink alatt Livánban lecsillapult érzelmi fertőzöttsége. Háttérbe szorult. Lénye gyökeréig tudományos kutató Volt. Mint én. A fénysebesség problémája erősebben foglalkoztatta minden személyes ügyénél. Már akkor – anélkül, hogy szó esett volna köztünk róla – a munkatársammá vált, s ezt ő is tudta. Steril, de nagyon jelentős férfibarátságunk gyógyította meg mindazt, ami fekélyessé vált a lelkében. S e látszólagos érdektelensége, az, hogy néha már csaknem semleges szórakozottsággal tudott rápillantani arra a nőre, aki miatt meg akarta ölni magát, Szong-liben mozgásba lendítette az örök emberi gyengeséget, ami csak azért számít közhelynek, mert a természet törvénye. Érdeklődése fellángolt Liván iránt. Közönye sérteni, izgatni kezdte. Fázott a szenvedély hője nélkül. Nyilván nem is tudta addig, mennyire fontos neki, míg a legmagasabb intenzitással állandóan rátűzött. Hiányát érezte. S elkezdte játékos közeledéseit, de nem talált viszonzásra. Liván nem vette komolyan. Félt tőle. Pedig Szong-li irántam táplált szenvedélye akkor már átvetült a fiúra, aki az én tanítványom és barátom volt. Liván ragaszkodott hozzám, mert úgy érezte, nemcsak az életét, hanem a jövőjét is nekem köszönheti. Azután megláttam őket együtt az egyetem árkádos udvarának ferdén betűző napnyalábjai között. Egymáshoz hajolva, elmerülten beszélgettek. Heves érzésekből szövődő, sajátos bura vette körül őket, amely az eggyé válni kívánó kettőt mindig elrekeszti a többi embertől. Szong-li puha mosolyú, gyöngéd arca úgy emelkedett Liván tekintetének fényébe, mintha nektár permetezett volna rá. Már átkeltek a szavak, magyarázatok buktatóin. Rendben volt közöttük minden. Csak szél érintette húrként rezdült meg bennem valami hiányérzet, azután rezignált derű mosta el azt is. Úgy adtam oda Szong-lit Livánnak, mintha a fiatalabb önmagámnak vagy a fiamnak ajándékoztam volna. Életemnek talán a legpozitívabb élménye volt. Nem vetett rám árnyat Elégedett voltam magammal. Csodálkozva tapasztaltam, azzal, hogy elengedtem Szong-lit, inkább az enyém lett. Másképp, de elveszíthetetlenül. Kristályba zárt lángként, meghitten világított bennem. Hogyan tudtam megfelejtkezni róla? Talán mert a többi, személyes problémámtól külön maradt. És nem oldott meg közülük egyet sem. De valóban így volt-e? Mintha emlékezetemről hályog pattant volna le. Egyszerre rájöttem: Liván sorsom egyik legelviselhetetlenebb zárlatának kulcsát adta a kezembe. Valami olyan játszódott le közöttünk, mégpedig az én áldozatkész erőfeszítéseim következtében, ami megoldott egy nagyon súlyos emberi kapcsolatot. Az önpusztító gyűlölet bosszú-jelbeszédét szövetségessé változtatta. S e jelbeszéd nem tűrte a félreértést. Livánnal a fiamként bántam. Szerettem és sajnáltam őt. Miért nem tudtam megtenni ugyanezt Milossal is, aki valóban a fiam volt? Sóvárgott arra, hogy szeressem és elismerjem. Lázadozó keserűségében akármilyen mélyre zuhant is, hogyan merhetnék kételkedni benne ilyen eredmény után, hogy egy másfajta magatartás
részemről nála is a Livánéhoz hasonló eredményt hozott volna. Nemcsak akkor, évekkel ezelőtt. Most is. A jövőben is! Hiszem. Bizonyos vagyok benne. De mit érek vele? Mit érek ezzel a felismeréssel és jó szándékkal? Innen nem lehet élve kijutni. Elkéstem. A nedves, homályba burkolt nyárfasor a távoli ködben elmosódott lassan. Sötétség gördült a bensőmben világító, meghitt fényre. Magány és tanácstalanság zuhant rám. Fülemet a diák magoló hangja ütötte meg. Odaléptem hozzá, és megálltam a lépcső mellett. – Hagyja abba! – mondtam neki. Kábultan rám tekintett. – Mit? – Ne gyötörje magát a tanulással. Sohasem fog levizsgázni. – Riadtan felemelkedett. Magasabb volt, mint amilyennek görnyedésében hittem. – Ön kicsoda? – kérdezte. Sovány arcán remény csillant hirtelen. Meg sem várta a válaszomat. Mohón közelebb lépett hozzám. – Orvos? Anyám hívatta? Igazolni fogja, hogy nem tudok levizsgázni, mert idegösszeomlást kaptam? Szerencsétlen kölyök! Az én akkori reményeim! – Nem vagyok orvos. Dimenziófizikával foglalkozom. Egy kísérlet alatt a laboratórium fénygenerátorában robbanás történt valószínűleg, ami bebörtönzött bennünket ebbe az időlombikba negyed egy és tizenkét óra között. – Egy... egy szavát sem éltem! – Szeme ködös volt, nyelve botladozott a kimerültségtől. Szorongó gyanú támadt fel benne. – Ismeri a tanáraimat? Honnan veszi, hogy meg fognak buktatni? – Nem tudok semmit, üljön vissza, és magoljon tovább! – fordultam el tőle fáradtan. – Most már úgyis azt kell tennie. A végtelenségig. Lassan visszalépkedtem a parasztemberhez. Ő volt a mérleg nyelve bennem. Egyensúlyba kerültem általa. Nem tudtam, miért. Talán mert csend volt körülötte. Hallgatása lecsillapított. Biztonságot árasztott. Csak az ő közelében, az ő légkörében tudtam gondolkozni. Leültem a puha fűszőnyegre. Mikor éreztem utoljára ezt a békességet? Gyerekkoromban. A nagyapámnál. Tízéves koromig. Azóta sem.
ÉDEN Ebben az emlékező békességben láttam meg hirtelen a fiút. A kép egészen apró, színes és éles volt. A távcső erős kicsinyítő-távolító lencséjén át tűnnek ilyennek a jelenségek. Mióta az időlombik baljós légkörébe zárultam, először éreztem izgatott örömöt. Oldott üdeség lengett felém a messze tengerparti tájról. A sós illatú szél sohasem volt karcosan hideg nagyapámnál. Selyemként csapódott arcomhoz. Átmosott. Felfrissített. Szolgálati villája nyitott ablakán át éjszaka is hallottam a víz zúgását. Úgy aludtam el mélyen, egészségesen, mintha hullámok ringattak volna álomba. Nagyapámmal való beszélgetéseimet is e sós vízszag és ringató zúgás kísérte. Valószerűvé tette a valószínűtlent. Nagyapám teste öreg, de képzelete fiatal volt. Kelet-ázsiai festményeken látni ilyen törékeny, mosolygó bölcseket. Egyszerű szavai a tudományt mesévé, a mesét tudománnyá varázsolták. A természetet úgy
nyitotta fel előttem, mint egy óriási képeskönyvet. A múltban és jövőben kalandoztunk együtt, de sohasem voltam olyan időtlen teljességgel a jelenben, mint akkor. Nem akartam másutt lenni, csak ott. Szerettem volna örökre beszökni az álló pillanat e kristályába, s úgy élni ott tovább, mint légy egy borostyáncseppben. Ez az! Az álló pillanat! Az álló idő borostyáncseppje most körém zárult. Az volt a fogantatás pillanata. A kozmikus időszimulátor lombikját a tudomány kalandjára szomjas gyerek fújta fel bennem először szappanbuborékként, és fantáziájába veszve figyelte röptét a csillagok között. Nagyapám szándékosan helyezte agyamba ezt a gondolatcsírát. Akkor, mikor a legfogékonyabb voltam rá. Már eléggé okos ahhoz, hogy a terv megragadjon, és méretei elszédítsenek. S eléggé fiatal ahhoz, hogy képzeletem szárnyalását ne bénítsa meg kétely. Az a fiú azon a távoli ponton talán nyolc-kilenc éves lehet. Én is akkor voltam a legboldogabb. Mezítláb, ágyékkötőben belegázol a sekély parti vízbe. Apró kagylókat, csigákat szed. Nem látom őket, de tudom, olyanok a tenyerén, mint egy-egy szivárványos ékszer. Nagyapám elektronmikroszkópja alatt különös rejtjelek bontakoznak ki belőlük, a természet titkos mikro-feljegyzései. – Ha ezeket az ábrákat el tudod olvasni, élet és halál urává leszel – mondta nagyapám, s én megrészegültem a szavaitól. Beoltott vele. Semmi mást nem akartam. Semmi más nem érdekelt. Csak a természet rejtjelei. – Hogyan kezdjek hozzá? – kérdeztem tőle súgva, mintha összeesküvők lettünk volna. – Tanulj! – válaszolta ugyanolyan halkan. – Ne fogadd el készen a jelenségeket. Nézz mögéjük. Hozd közel őket. Keresd meg, hogyan függenek össze egymással. Vesd össze az emberi indulatokat az elemekkel, s az elemek háborgását a kozmoszból érkező erőkkel. Kövesd fonalukat a napfoltok kitörésén át a holdmozgás vonzásáig, amely megemeli a tengerek szintjét, de az élőlényekben lüktető nedveket is felduzzasztja. Próbáld megtalálni az öröm és a megismerésre törekvő becsvágy azonosságának, kulcsát a fényben s a fény terjedési sebességében, amely a másodperc milliomodrésze alatt elsugárzik oda, ahová tested csak évszázadok alatt érkezhet meg. Gondold el, mi lenne, ha az ember megnyergelné a fényt, mint valami mesebeli táltost, – Mi lenne? – kérdeztem jó érzéstől borzongva. – Megállítaná vele az időt. A csillagok között nyargalva, nem érné utol a múlandóság. – Apának is elmondtad ezt? – szegeztem neki a kérdést. – Elmondtam. – És ő? – Hozzákezdett a fény megnyergeléséhez. De a munkáját te fogod befejezni. Akkor játszotta le nekem azt a mikrotekercset az idővé változtatott tér elméletéről, amelyet apám titokban elküldött neki. Mi lenne, ha most visszatérnék oda, ahhoz a fiúhoz az idő megnyílt dimenzióján át? Ő még érintetlen volt minden későbbi csalódástól. Nem bukott el önmaga előtt. Hitt abban, hogy eléri az elérhetetlent. A kiinduláshoz kellene visszatérnem, hogy újrakezdhessek mindent. A szédítő messzeségbe fúródó apró kép színes ékszere mágnesként vonzott. Feléje indultam. A fiú hátranézett, azután futni kezdett a parton. Felkanyarodott egy dombra, amelyen laposan terjengő, sötét ciprusok álltak. Keskeny út osztotta ketté a növényzetet, mint fénylő koponyán a ritkás hajlatot egy választék. A fiú ruganyos léptekkel szaladt. Én úgy éreztem,
követem, de egyre zsugorodott, távolodott tőlem. Az édeni tájra köd gördült rá hirtelen. Eloltotta a színek és fények parazsát. Fázni kezdtem. Zihálva kapkodtam a levegőt, mintha hosszan, erőlködve rohantam volna. Körülnéztem. Hol vagyok? Ugyanott álltam, ahol az előbb.
MILOS Már nem áltattam magam. E folyton bonyolódó, egyre nagyobb rejtvényeket felvető problématömeget senki nem oldhatja meg helyettem. Csak én találhatom meg a választ rá, ha emberi agy, amelyet kiszakítottak saját törvényei közül, egyáltalában képes a megoldására. Az is világossá lett előttem, hogy a kulcs a külső és belső történések összefüggésében rejtőzik. S amíg saját zavaros érzésanyagomat nem sikerül elrendeznem valahogy, semmi nem kerülhet a helyére. De hogyan rendezzem el? Semmi esetre sem úgy, hogy borzadva futok előle. Ez az éles, tiszta fény az embertelen tömörségűvé összpontosított negyedórában mindent felszínre kényszerít bennem. Nem hazudhatok tovább. Leültem a virágporos, ruganyos fűszőnyegre a parasztember közelében, és hallgattam az álmosító tücsökzenét. Víz loccsant valahol a közelben, s rozsdás lánc csikordult. Tudtam, hogy apró hullámok verődnek egy kikötött halászcsónak oldalához a bársonyos, éjszakai sötétben. Milos. Megkönnyebbülést éreztem, mikor a büntetőszanatóriumba zárták öt évre. Sőt, örültem neki. Ez az igazság. Levettek rólam egy terhet, amelyet valójában sohasem viseltem. Legfeljebb kényelmetlen érzést okozott, mintha mákszemnyi kavics került volna a cipőmbe. Lián kifogyhatatlan könnyekben fuldokló bánatát azzal a "vigasztalással" hárítottam el magamtól, örüljön, hogy Milost gyógyítani fogják. Talán embert faragnak belőle. Akkor mondtam neki azt is, hogy legközelebb már kéjgyilkosság következett volna a fiánál. Tulajdonképpen annyira idegesített a sírásával, mintha egy nagy dongó zúgolódott volna a fejem körül. – Nem értelek! Nem értelek! – jajdult fel Lián, és én elfordultam tőle, hogy ne lássam szétázott arcát. – Úgy beszélsz róla, mintha nem is a te fiad lenne! Mintha téged semmi felelősség nem terhelne azért, hogy bűnöző lett belőle. Ha nem bíztál az én nevelési elveimben, és gyöngének, ostobának tartottál, miért nem törődtél vele te? Igaz. Soha nem törődtem vele. De miért? Mert Lián szülte, és anyám unokája volt. Ha valaki felületes udvariassággal megjegyezte, hogy Milos hasonlít hozzám, dühbe gurultam. Fényképeket cipeltem elő, és hevesen bizonygattam, minden vonása hajszálra az apósomé. Úgy nevet, mint ő. Homloka éppolyan szűk. Az orrá nagy és törött nyergű. Az én orrom egyenes. Sermon úgy bámult rám egyszer, mintha megbolondultam volna. Heves reakcióm teljesen érthetetlennek tűnt előtte, mikor valami betegségből való lábadozásakor a kertben megpillantotta Milost, és önkéntelenül felkiáltott: "Nem tagadhatja le, hogy a fia!" Én pedig pontosan azt tettem. Letagadtam. Úgy tagadtam meg őt többször is, magamból kikelve, mintha sérelem ért volna. Milos tanúja volt néhány ilyen esztelen megnyilatkozásomnak. Bizonyos, hogy megsebeztem vele. Szégyellte, hogy szégyellem őt. Konokká, dacossá vált tőle. – Mi baja vele? – kérdezte Sermon furcsa kitörésem után. Eléggé bizalmas
viszonyban voltunk ahhoz, hogy feltehesse nekem ezt a kérdést. Milos akkor alig nyolcéves, kövérkés, puha kisfiú volt. – Semmi. De ez az igazság! – fakadtam ki bosszúsan. – Egy gyerek nem tehet arról, hogy a szülei rosszul élnek egymással. Erre már nem tudtam mit válaszolni. A beszélgetést kínosnak éreztem. Sermon pedig tapintatból nem erőltette tovább a témát. Persze itt és most ki kell mondanom: Szpell fiáért büntettem Milost, aki szenvedélyes örömben fogant, és soha nem születhetett meg. Anyám elvetélte őt is, mint az egész életemet. Anyám? Vajon nem saját elégtelenségem, gyöngeségeim bűnbakja-e az ő emberfelettivé növelt árnyéka? Lehet. Nagyon sok minden vár felderítésre még vele kapcsolatban, de csak sorjában! Szpell fiára sokat kellett gondolnom. Mert az is fiú lett volna. Pedig mikor megsúgta nekem, hogy már nincs meg a kicsi, úgy éreztem, teher szakadt le rólam. E megkönnyebbülés azonban az anyámtól való félelmem reflexe volt. Nem bírtam tovább a kétfrontos harcot saját, Szpellért sóvárgó érzékeim és anyám törhetetlenül szívós hadjárata ellen. Egyetlen pillanatig nem lehetett kétséges előttem, hogy el akar választani Szpelltől. Ő sem kételkedett benne, hogy vissza fog szerezni magának. És éppen azzal, hogy nem frontálisan támad. Mikor felfedezte, hol vagyok, megvárt az utcán Szpell lakása előtt. Nem köszönt. Nem szólt. Csak nézett rám sötét, könnyben úszó tragikaszemével. Én menekülve elfordultam tőle. Ő némán követett az egyetemig. Tanítás után a kapun kilépve az első volt, akit megpillantottam. Fekete fátylaiban, szálegyenesen állt a szemben lévő járdán. Kettéválasztott, sima haja olyannak tűnt falfehér, táskás arca fölött, mintha fényes, szürkéskék acélból öntötték volna a fejére. Életnagyságúnál nagyobbnak éreztem mindig. Méltóság áradt róla. Senki se nevette ki. Bálványromboló, röhejre kész diáktársaim sem, akik naponta ott látták az egyetem előtt heteken, hónapokon át. Bennük is inkább kényelmetlen szorongást vagy talán részvétet keltett. Sohasem haladtak el közvetlenül mellette. Kikerülték. Alakja körül üres tér feszült, mintha lénye láthatatlanul messze túlterjedt volna teste körvonalain. Látták, hogy eleinte szó nélkül elmegyek mellette, azután követni kezd. Később az is a szemükbe tűnt, hogy lépteimet lelassítom, s hozzám csatlakozik. Némán megy mellettem, s én sem szólok hozzá. Ez azután történt, hogy egyik diáktársam megkérdezte tőlem: – Az a Shakespeare-drámákból idetévedt öreglány az anyád? – Nyegle hangja könnyed akart lenni, de félszegen habozó volt. Némán igent bólintottam. – Egyszer még gyökeret ereszt a járdába. Vagy összeesik. Kiszámítottuk: naponta öt teljes órát vár a kapuval szemben. Már a rendőr is felfigyelt rá. Miért nem viszel ki neki egy széket legalább? Elfordultam tőle, és arra gondoltam, rosszul számították ki anyám teljesítményét. Arról nem tudhattak, hogy a villa elől sem mozdul, ahol Szpell tetőlakása van. Ha késő este vagy hajnalban kinézek az ablakon, ott áll az utcán, és felbámul a függönyön mozgó árnyakra. Nem tudtam, mikor alszik és hol. Nem tudom, eszik-e egyáltalában. Kísérletet sem tesz rá, hogy behatoljon hozzánk. Szpell-lel látszólag nem törődik. Észre sem veszi. Nem akar beszélni vele. Szpellt szintén teljesen felőrölte az akkor már nyolc hete tartó "idegháború". Nem tudott sem enni, sem aludni a szörnyű "küszöb őrétől" a villa előtt. – Szembe kell nézni vele, hozd el – mondta nekem végül. – Mindenki őt
figyeli. Gyűlölet és megvetés növekszik körülötte. Senki sem értheti meg, miért viselkedünk így. Én beszélek vele. Megkérem, jöjjön fel hozzánk. Mondja el, mit akar tőlünk. Beszéljünk egymással értelmesen, emberek módján. Elvégre az anyád. Az csak nem bűn, hogy szeretjük egymást? Ha valóban ennyire ragaszkodik hozzád, miért akar tönkretenni idegileg és erkölcsileg? – Ha felhívod, elérte, amit akart. – Azt hiszem, túlzol. Mert félsz tőle. Én szólok neki. Szpell hiába erőlködött. Az ablakból láttam, ahogy anyámhoz lépett, de az egyetlen pillanatra sem vonta el a szemét a tetőlakásról. Tudta, onnan figyelem. Szpell mintha egy kőzethez beszélt volna. Hozzáhajolt. Mozdulatai kifejezték, mennyire kérleli. Azután félénken a vállához nyúlt. Kezét egyetlen rándítással lerázta magáról. Azután csak állt ott tovább mozdulatlanul, és felnézett rám. Pontosan oda nézett, ahol álltam. Sötét szeme szinte lyukat perzselt a függönybe, amely mögött rejtőztem. Bizonyos voltam benne, hogy lát engem. Pillantásával megérint. Mikor hátrakaptam a fejem, felvillant bennem, hiába küzdők. Már győzött. Csak idő kérdése, kudarcom mikor válik teljesen nyilvánvalóvá. Az, hogy az egyetem kapuja előtt lépteimet lelassítottam, s ő hozzám csatlakozhatott, ahelyett hogy mögöttem járt volna, lépésről lépésre előrenyomuló taktikája első, komoly sikere volt. De nem tette elbizakodottá és könnyelművé. Volt ereje és ideje kivárni, hogy én szólítsam meg. – Mit akarsz tőlünk? – kérdeztem. – Semmit – mondta szilárdan. – Azért követsz hónapok óta mindenüvé? Azért alázol meg nyilvánosan? Plakátot akasztasz a hátamra: íme, egy fiú, aki így bánik az anyjával! Ha azt akartad, hogy az idegeim tönkremenjenek, elérted. Szpell, aki megmentett attól, hogy delirium tremensben a szemétdombon forduljak fel, és újra emberré tett, már szintén belerokkant abba, amit csinálsz. Ne remélj. Soha nem hagyom el őt. Szeretem. – Nem remélek – mondta szinte derűsen. – Csak látni akarlak, hogy élhessek. – Eredj haza! – kiáltottam. – Engedj el! Én nem akarlak látni többé! Nincs szükségem rád. Megélek nélküled. Csak nélküled tudok élni! Ha mellettem vagy, összezavarodik a fejem. Megbénulnak a képességeim. Szpellnek köszönhetem, hogy újra tanulni tudok. Minden vizsgám sikerül. Férfi lettem. Vége az embriókorszaknak. Kiszabadultam a méhedből! – Már toporzékoltam. A járókelők hüledező pillantásokat vetettek rám. Futni kezdtem. Ő nem gyorsította meg a lépéseit. Nyugodt, egyenletes tempóban követett, de nem tágított mellőlem. Én is tisztában voltam vele, hogy abban a pillanatban nyerte meg türelemjátékát, mikor engedtem, hogy beszélgetés induljon közöttünk, s ő állhatatosan elismételhesse vádjait Szpell ellen. Mindent tudott róla. A gyilkos apjáról. A züllött öccséről. Arról, hány férfival volt dolga előttem. Tűrtem, hogy elmondja, milyen megbízhatatlan, szemérmetlen céda. Tizenkét évvel idősebb nálam. Fogadkozásait, ígéreteit, engedményeit is meghallgattam. Szavai lassan kimerítettek s elhitettek végül. Már sajnáltam. Már mindenről lemondtam, mindent odaadtam, mindenre képes voltam, hogy békességem legyen végre. Az egész vízözönből a háborítatlan tanulás lehetőségét mentettem ki. A többi odaveszett. De emlékeztem rá, mi zúzódott roncsokká, mi merült alá szerencsétlenségem szakadékába. Mindaz, ami szép volt és boldoggá tett. Ami
nélkül az egész életemben éhen és szomjan maradtam. Gyógyíthatatlan honvágy gyötört az örökre elsüllyedt földrész után, ahol az egyetlen asszony élt, aki annyira kellett nekem, mint tüdőmnek a levegő. És ott növekedett soha meg nem született fiam is, akinek helyét Milos, a részegségemben fogant, idegen fattyú birtokolta, Józanul sohasem győztem volna le e nászéjparódia gátjait, amelyek minden érzékszervemben égig emelkedtek. Erogén zónáimon Szpell meztelenségének, illatának emléke torlaszolta el az utat egy másik nő testéhez, akinek egész lényétől viszolyogtam. De a két asszony, anyám és Lián akkor még szövetségesek voltak. Lián rabszolgaalázata, csodálata meg is hatott. Hízelgett alaposan megnyomorított önérzetemnek. Fogadkozása, hogy neki tökéletesen elegendő, ha eltűröm a szerelmét, gyanútlan bizakodásba ringatott. S a pezsgő is, szűk baráti körben megünnepelt esküvőnkön. Pellet volt egyik tanúm, aki utolsó orvosi vizsgája előtt állt. A másik Sermon, az évfolyamtársam. Mindketten abban az esztendőben diplomáztunk. Pellet mindenféle csillapító- és hevítőszereket csúsztatott a zsebembe cinkos hunyorítással, és vidáman hátba vagdosott: – Úgyse lesz szükséged rá, öreg fiú, csak a tréfa kedvéért! – sugdosta a fülembe nevetéstől fuldokolva. – Elvégre szűz lányt veszel feleségül! Vele nevettem. De azért titokban bevettem valamennyi pasztillát, olyan szorongást keltett bennem rózsaszirmokkal beszórt nászágyunk látványa. Milos ezen az első éjszakán fogant meg. A hazugság és zsaroló erőszak baljós csillagzata alatt fogant Milos léte első pillanatától kezdve békétlenséget, gyűlöletet szított közöttünk. Valamennyiünknek keserű csalódást okozott. Már az anyja ménéből rossz sugárzásként éreztük jelenlétét. Mintha időzített bomba növekedett volna Liánban, amely teljesen kiforgatta önmagából. De az is lehet, hogy duzzadó teste szétvetette színlelt alázata hártyáját, s valóságos lénye leplezetlenül megmutatkozott. Önérzete rohamos burjánzásba kezdett. A szolgáló szeszélyes, parancsoló úrnővé alakult át, aki a házban minden vonatkozásban érvényesíteni akarta jogait. "Trónörököst" várt, s ezért kímélet, tisztelet járt neki, nemcsak tőlem, hanem az anyósától is. Az első helyet követelte. De az már foglalt volt. Anyám tartotta megszállva, Lián azonban nem vállalkozott többé a neki szánt szerepre. Nem akart statiszta maradni. Puccsot hajtott végre, a testében rejtőző magzattal összeesküdve, anyósa ellen. Egyik sem győzhetett. Csak én veszthettem. Csak én őrlődhettem fel közöttük. Mikor szülés után megláttam a fiamat, első reakcióm szinte idiotikus volt. Hangosan nevetni kezdtem. Ott feküdt előttem ráncos, vörös főttrák-arccal az apósom. Egy nappal sem tűnt fiatalabbnak nála. Éppoly borús nagyképűséggel hunyta le a szemét. Azután nyammogva, keserves fintorok között kitátotta a száját, és bőgni kezdett. Ugyanolyan fennkölt méltatlankodással ordított évekkel később, mint Lián apja, mikor értesült róla, hogy Milos lopta el aranykitüntetését, és valami zughelyen értékesítette. Nem lehetett visszaszerezni többé. Óriási családi botrányok és szemrehányásözön után megkérdeztem az akkor tizenkét éves Milostól: – Miért tetted? – Maga elé nézett, nem felelt. Terjes hangerővel rákiáltottam: – Megnémultál? – Összerezzent. Fejét konokul leszegte. Az álla alá nyúltam, és erőszakkal kényszerítettem, hogy rám nézzen. Szeme akkor is elfordult rólam. Félrenézett. Nagyon meglepett, amit láttam. Szeme sarkában könnyek torlódtak. – Hülye! – kaptam vissza a kezem az álláról, és
kényelmetlen zavarodottsággal otthagytam. Nem bántottam, nem szóltam hozzá. Nem akartam foglalkozni a kérdésekkel, amelyek feltódultak bennem. Félt. Azért sírt. Egyedül tőlem félt. A nagyapján röhögött. Gúnyolta. A szája is fehér volt a rémülettől, de valami mástól is. Mitől? Miért nem kérdeztem meg akkor? Emberi hangon. Barátságosan: "Szégyelled magad? Megbántad, amit tettél?" Persze már elkéstem vele. Előbb kellett volna. Pedig a menekülő elzárkózás mögött akkor is ott volt bennem Milos jelbeszédének értelme. Éppoly világosan láthattam volna, mint most, ebben a könyörtelen fényben. A jelbeszéd nekem, az anyjának és pöffeszkedő nagyapjának szólt. Rajtunk akart bosszút állni. Olyan nyilvánvaló volt, miért éppen a kitüntetést lopta el, amire apósom a legbüszkébb volt. Ami a tisztelet és megbecsülés fémjeleként kiemelte a többi ember közül. Aláhúzta tekintélyét. Műgyűjtő létére voltak sokkal értékesebb tárgyai, amelyekhez könnyebben hozzáférhetett volna: drágakövekkel kirakott szelencék, kelyhek, órák, gyűrűk. Egyik sem kellett neki. Egy gyerek nem tehet arról, hogy a szülei rosszul élnek egymással, mondta Sermon. Nem tehet róla. És arról sem, hogy apja jellemtelen, gyáva puhány. Ha lett volna bennem erő és ellenállás, Szpellt veszem feleségük És ő szüli meg nekem a fiút, akire büszke lennék ma. De miért büntettem érte éppen Milost, aki a családban a leggyengébb s teljesen kiszolgáltatott volt? Nem ő akart megszületni. Én nemzettem, de nem vállaltam a felelősséget érte. Odavetettem védtelenül olyan befolyásoknak, amelyek engem is nyomorékká tettek. Valamennyi hibát elkövettem, amelyekről tudtam, miféle következményeket okoznak. Milos arról sem tehet, hogy alkatilag nálam is gyengébb, gerinctelenebb. És korábban került "satuba". Pólyáskorától mérgezték az anyai, nagyanyai belharcok, a nagyapai tekintély roskasztó súlya és apja nyílt ellenszenve. Első öt esztendejének puha viaszába ijesztő ellentmondások préselődtek, s egész későbbi életét meghatározták. Miért nem volt soha egyetlen biztató szavam hozzá? Miért nem dicsértem meg, ha másért nem, azért, mert ki akar tűnni előttem? Mert ostoba és idegesítő volt minden, amit csinált? Ki volt már a pelenkájában befejezett lángelme? Milos ügyesen rajzolt és figyelemreméltó könnyedséggel fogalmazott. Az írása is szép volt. Eszembe sem ötlött, hogy ezt valaha is megemlítsem előtte. Talán ezért bújtak később alföld alá ezek az érzékenyen bontakozó képességei, írása görcsössé, csomóssá vált. Ha levelet írt nekem, idétlen, hibás mondatokat mázolt a piszkos papírra. Miért nem hallgattam lelkiismeretem vészjeleire, hogy e vadon burjánzó, elgyomosodott jellembozót valamiképpen összefügg azokkal a visszarugdalt közeledésekkel, türelmetlen szidalmakkal és pofonokkal, amelyekkel leszaggattam magamról érzései kapaszkodó indázatát? Miért tudtam Livánnal megtenni azt, amit Milossal kellett volna? Livánnak eltűrtem a gyűlöletét, sértéseit is. Úgy bántam vele, mint egy beteg, karmolva védekező kisfiúval. Mennyire meghatott, mikor gitárja pengetése közben észrevétlenül léptem szanatóriumi szobájába egyszer. A hangszerét én vittem be neki. Lehunyt szemmel, felsőtestét ringatva, disszonanciák és harmóniák medrében kalandozott. Ujjai alatt a hangok panaszosan feljajdultak, mélységbe merültek, vagy meredeken felszökkentek, azután csendes, altató ismétlődéssel halk gyermekdal emlékét variálták. Olyan áttetszővé vált előttem, mint egy tengeri plankton az elektronmikroszkóp alatt. De csak azért pillanthattam meg érzései lüktető erezetét, mert látni akartam, mi megy végbe benne. Ma már tudom, Liván személyével helyettesítettem be, elodáztam azt a kérdést, amit nehezebb volt megoldani. Livánnal próbáltam
eltakarni a saját fiam alakját. Tőle sohasem tűrtem el, hogy a közelemben, valahol hallótávolságban "nyaggassa a gitárját". Pedig tehetséges volt. Hirtelen felhangzott bennem a magányos, félénk melódia, amely szinte szerenádként zendült meg a dolgozószobám előtt. Felfigyeltem rá. Hallgattam egy ideig, azután kinéztem az ajtón. Milos a legidétlenebb kamaszkorát élte akkor. Egy támlátlan széken görnyedt a hallban. Homlokán pattanások virítottak. Hegybe szaladó szemöldökével, borzas, hosszú hajával egészen faunszerű volt, ahogy a hangszerére hajolt. – Miféle zene ez? – kérdeztem. Felrezzent. Riadtan, vizsgálódva rám nézett. – Én szereztem. – Hangja reménykedő volt. Akkor hivalkodónak és dacosnak éreztem. Pedig csak azt várta tőlem, amit Livánnak mondtam, amikor zavartan rárezzent arra, hogy hallgatom: "Nagyon szép. Egészen eredeti. Folytassa, kérem!" Milosnak csak annyit vetettem oda hűvösen: – Légy szíves, a saját szobádban zenélj, ha kedved tartja. Nekem dolgoznom kell. Nincs mentségem. Egyetlen mentségem sincs. Milostól sohasem kérdeztem olyat, ami megnyithatta volna előttem. Csak vádoltam. Azért vagyok én a vádlottja mindannak, ami történt vele. És ami történni fog vele. Négy és fél év múlva szabadul a büntetőszanatóriumból. De közben is látogathatom. Ha a sors még egyszer lehetőséget ad hozzá. Ami Livánnál sikerült, nála is sikerülhet. Majd vigyázok rá. Magam mellé veszem az Intézetbe. Kárpótolni próbálom azért, amit elmulasztottam. Mivel kárpótolhatom? Hogyan? Vajon, ha szeretni tudtam volna Milost? Ha nem a magam sérelmeit dédelgetem, hanem foglalkozni kezdek vele eszmélése pillanatától, és ellensúlyozni próbálom Lián befolyását, akkor mivé lehetett volna? A hangzavarból most a részeg csavargó szavai rohanták közel hozzám, mintha a többi szöveg közül kiemelve, sokszorosan felerősítették volna. – Befalaztak! – döngette az oszlopot. – Rohadt csirkefogók! Spiridont szerette az apja. Elhalmozta ajándékokkal. A fia pedig bálványt csinált belőle. Egész lelki egyensúlyát, hitét ráhelyezte. Azért zúzódott össze teljesen a nagy omláskor. Sohasem heverte ki a sokkot, amit apja bukása okozott. Különösen, hogy Szpell nem merült el e dráma erkölcsi örvényében. – Nem tudom, azért lettem-e színésznő, hogy más sorsokba meneküljek a magaméból, vagy azért maradtam meg, mert tehetségem volt a játékhoz – mondta Szpell ezüsttel átszőtt kislányhangján. – Egy öreg énekesnő felfigyelt rám, aki anyaösztönét élte ki bennem. Ő harcolt értem. Átsegített minden nehézségen. Mikor meghalt, már lábon álltam. Persze nem nagyon erős lábon. Az a szörnyűség bennem is kísért. Én inkább anyámhoz tartoztam. De szerettem apám szivarszagát, felcsattanó nevetését is. Mindig valami váratlan érdekesség ömlött be vele hozzánk: ajándékok, vendégek, izgalmas tervek forgószele. Mindenkit megmozgatott. Még a tárgyak is felrepültek, csörögtek, összekavarodtak körülötte. Mikor elviharzott, órákig kellett takarítani utána. A zúgó lárma utáni csend szinte meghökkentett bennünket. Ez persze nem mentség nekem. Én nem váltam bűnözővé. Ha Milos engem utánoz mindenben, ő is tudományos pályára lép, s talán komoly eredményeket ér el. Vagy ki tudja? Az én "bűnözői" vonalam nem külső, hanem belső sikkasztások sorozatából állt, amelyet nem büntet a törvény. Hatása azonban éppoly romboló. Milost sohasem szabadíthattam volna ki a rejtett aknákkal telített családi körülményei közül. Nem téphettem le két asszony
köldökzsinórjáról.
BUKTATÓ Vajon milyen lehetett Szpell és Spiridon apja a valóságban? Vétkes könnyelműsége, gáttalanul fellobbanó indulatai ellenére rokonszenvesnek találtam volna-e, aki talán körülményei áldozatává lett, vagy csak lelkiismeretlen bűnöző volt, s maga hívta ki a sorsát? A saját benső romjai között lappangó Spiridonról éppannyira nem következtethettem rá, mint Szpell védtelen szelídségéből, amit nyilván az anyjától örökölt. Spiridon bizonyosan hasonlított hozzá. Erőlködve próbáltam felidézni magamban az arcát... és egyszerre ott volt előttem olyan megdöbbentő elevenséggel, mintha fényszóró vetült volna rá. De nem. Nem lehetett Spiridon. Korosabb, testesebb volt nála. És sokkal határozottabb. Megint egy másik kiterjedésbe mélyülő időréteg nyílt meg előttem szétszakadozó ködfoszlányok között, amelyek különös árnyalást adtak a képnek. S éppen akkor történt, mikor a gondolataimat heves intenzitással összpontosítottam rá. Az íróasztalt, amely mögött a Spiridonhoz annyira hasonló, idősebb férfi ült, s a mellette lévő írógépasztalkát már láttam az időlombikban való feleszmélésemkor, mikor a furcsa, szürrealista összefüggéstelenséggel elém bukkanó tárgyakat először megpillantottam. Most már egyre inkább úgy tűnt előttem, szimbolikus logikával felépített cselekménysorozatok előkészített díszletei voltak mind, amelyek szereplői sorra használatba vették drámájuk legdöntőbb mozzanatának e kellékeit. S ha egyszer megjelentek, e negyedórás időzárlat fogságába estek – talán örökre. Már nem kételkedtem benne, hogy az abszurd színjáték párhuzamos történései valamiképpen kapcsolatban álltak velem. És egymással is összefűzte őket egy vezérfonál, amelynek piros lázvonala különös ábrát rajzolt ki bennem lassanként. A változás vagy baleset, amely a kozmikus időszimulátort e sajátos kiterjedés ismeretlen törvényei közé lökte, olyan állapotot idézett élő nálam, amelyben agyam valamiféle eleven idéző mechanizmussá vált. A felidézett jelenségek hullámhosszának hangolótárcsája saját gondolataim, emlékeim erős érzéstartalma volt. Mindenesetre ez a "józan ész" számára teljesen valószínűtlen feltevés tűnt most előttem az egyetlen Ariadné-fonálnak, noha semmiféle magyarázatot nem adott egy csomó képtelenségre. Igaz, a magyarázatot én az általam eddig megismert normák alapján kerestem olyan jelenségekre, amelyek kivonták magukat e normák mértéke alól. Más megközelítést követeltek. A dúsan faragott, oroszlánlábú íróasztal emelvényen állt. A magas hátú, vörös brokáttal bevont karosszék mögötte trónszék benyomását keltette. Státusszimbólum volt kétségtelenül, és sok mindent elárult arról, aki kiválasztotta. Az írógépasztalka mellett fiatal nő ült nagyon feszes, zöld pulóverben, amely jobban kihangsúlyozta hegyes mellét, mint ha meztelen lett volna. Hajának sűrű, vörös bozótját ékköves csat fogta össze a feje búbján, onnan omlott a hátára örvénylő gyűrűkben. Combtőig felhasított szoknyájából kilátszott hosszú, formás lába. De vele most nem tudtam törődni. A férfit
figyeltem, aki Spiridonhoz hasonlított, mégis annyira más volt, mint ő. Erőszakos. Ellenszenves. Kopaszodott már. Szeme alatt táskássá gyűrődött a bőr. Jól szabott ruhája sem takarhatta szétfolyó, hájas alakját. Kézfején, ujjai legalsó ízén fekete szőr göndörödött. Nem. Semmi köze nem lehetett Spiridonhoz. Főleg Szpell nem tartozhatott hozzá. Talán ha jókedvűen nevetni látnám. Ha nem volna ilyen felindult. Ő is fél. Ideges. Valami nagyon felizgatta. Mindenki retteg itt valamitől? Igen. Éppúgy, mint én. Ha képtelen feltevésem fonalát követem, van ebben valami abszurd logika. A férfi felugrott. Kövér. Alacsony. Nem sokat gyalogolhatott. Kocsi viszi mindenüvé. Vagy repül. Az íróasztalán négy fehér... nem, nem vizofon. Régi, tárcsás telefonok. Fel-alá szaladgálva diktál a titkárnőjének. Nem diktafonba mondja a szöveget, amelyből készen és hibátlanul csusszan ki a levél. A múltnak melyik pontján történik vagy történhetett ez a jelenet? Száz év előtt? Akármikor pergett le, most és itt megy végbe előttem az időlombik zárt dimenziójában, mert e kiterjedésben minden, ami volt, van is. Ami egyszer lejátszódott, az idő kozmoszában megmarad. Konzerválódik. S ha valakibe tud hatolni az idővé vált tér krónikájának világegyetemébe, mindent újraélhet, ami valaha megtörtént. Izgalom fogott el. Valaminek a nyomára bukkantam, ami megjelent, majd újra kisiklott értelmem kapaszkodó csápjaiból. Alig tudtam figyelni a fel-alá rohangáló férfi szaggatott hangjára s az írógép kattogására. – éppen ezért kérem a tisztelt vezetőséget, hogy három évtizedes jó munkám, nagy eredményeim mellett vegyék tekintetbe hozzáértésemet is, amely a mellékelten csatolt legilletékesebb szakvélemények alapján üzemünk mai helyzetében nem pótolható és nem nélkülözhető. Az átalakítás, felújítás terveinek kivitelezését rajtam kívül senki sem tudja határidőre befejezni. A külföldi cserepartnerekkel folyamatban lévő tárgyalásaink szálai is az én kezemben futnak össze. Jelentős veszteségeket szeretnék megtakarítani, mikor felajánlom... – Felajánlom... – gépelte sebesen a titkárnő. Keze hirtelen megállt a levegőben. Begörbülő körmeit világítóan zöldre lakkozta. – Mondtam, hogy jobb lett volna bevenni Simont. – Ezt a mondatot csak maga elé dünnyögte, de mintha tűzcsóvát hajított volna egy benzineshordóra, a férfi megtorpant, azután valósággal felrobbant tőle: – Simon egy koszos sakál! Egy leprás hullagyalázó! – ordította. Feje sötétlilára gyúlt a vértolulástól. – Írjam? – pillantott rá a nő hideg szemtelenséggel. – Ne írja! – Simon a nagyfőnök veje. – Tudom. – A férfi folytatta a türelmetlen nyargalást az íróasztal előtt. – Harmincéves. – Pont az én íróasztalom kell neki? – Pont. Ez a nő nem tudja kiegyenesíteni hegyesedő ujjait. Begörbültek. Markolni, harácsolni akarnak. Látom, ahogy tornásztatja, összecsukja, kimeresztgeti őket a gép fölött. Szörnyű keze van. Mindent elárul róla. Vakok az emberek! Miért? Én nem voltam vak? Lehet, hogy ez az ember most látja először olyannak, amilyen valójában. Szép teste, vastag, duzzadó szája, vörös hajzuhataga eltakarta előle eddig. Igen! Megtorpan. Hitetlenül rábámul. – Szerinted a sarki újságárust is be kellett volna vennem? – Milyen hideg a szeme a nőnek, ahogy pimaszul visszanéz a főnökére. Hínárzöld szeme van.
– Megállapodtunk abban, hogy a hivatalban sohasem tegeződünk – mondja vontatottan. A férfi megütközése növekszik. – Elfelejtkeztem róla. Na és? Ennyi megértést éppen tő... magától igazán elvárhatok életem legnehezebb órájában, mikor félre akarnak rúgni, mint egy kimustrált szemetesvödröt, mint egy... – Forró krumplit vagy parazsat mondanék az igazgató úr helyében – igazítja ki a nő ridegen. A férfi mélyen sértődött, de félni kezd az idegenné vált némbertől. – Parazsat? – hebegi értetlenül. – A vezetőcég úgy dobja önt egyik kézből a másikba. Bűnvádi eljárást nem akarnak indítani a legutóbbi botrány miatt. Marad a nyugdíjazás. Még mindig jobb, ha elkenik az ügyet, mint ha az újságok címoldalára kerülne. – Nincs semmi bizonyíték ellenem! – A felcsattanó hang szánalmasan kibicsaklik. – Ami tanúk nélkül, négyszemközt bonyolódik le, az jogilag meg sem történt! A nő sunyi mozdulattal a gép fölé hajol. Húsos ujjai a papírt babrálják. – Az emberek beszélnek – dünnyögi. – Számolnak. Saját villa. Drága, antik bútorok. Márkás festmények. Vagyont érő szőnyegek. Ékszerek a család nőtagjainak. Harmincszemélyes vacsorák. Vadászatok. Utazások. Évente autócsere. – Hiány nem volt soha! – A talaj már kicsúszott a férfi lába alól. Kapkod. Mentegetőzik. – A főkönyvelő... – A kutyámat se bíznám rá. – Még mindig a kushadt, alattomos dünnyögés. – Saját érdeke, hogy... – Hangja inkább kérlelő. Pánik rezeg benne. – Már átmentette magát az új igazgató zsebébe. A férfi válla előreesik. – Az én skalpomat adta érte! – Zavaros pillantása jobbra-balra rebben, mintha kiutat keresne. – Más is azt tette volna a helyében. – A nő most megemeli érdesen száraz hangját. Ez a tárgyilagosság megint aknát érint a férfiban. Közelebb lép a nőhöz. – Ha nekem mennem kell, velem bukik mindenki! – Egészen a titkárnő füléhez hajol, úgy fröccsen ti rá fulladt gyűlölettel: – Te is! A nő szembefordul vele. Állja a pillantását. Valamikor talán így indult első csókjuk, így hajoltak egymás szája felé. – Vén pojáca! – tagolja a nő a férfi arcába. Hangja utálkozó. A férfi hátrakapja a fejét. – Így állunk? – Így. – A szó éles és metsző, mint az eleven húsba sikló tőr. – Gyorsan váltottál át egyetlen kis mókuskámból vén pojácára. Gyakoroltad? – A férfi feje újra sötétlila. Az indulat elmossa óvatosságát. Nem veszi észre a nő, hogy áthajszolta teherbírása határán, amelyen túl megszűnik az önuralom, az életösztön kontrollja is. Nem veszi vészre. – Igen. Gyakoroltam. – Rózsaszínű ínye kilátszik nagy fogai fölött, ahogy rávicsorít a férfira. Nevet. – Különben nem bírtam volna ki öklendezés nélkül. – Senki se kényszerített az ágyamba! Én hű voltam a feleségemhez! – Dühét már önsajnálat hevíti. – Útközben mindig leállt a motorod vele. Ordított belőled a slusszpánik. Én elhitettem veled, hogy újra izgalmas hím vagy. Te megfizettél érte. Csak én
tudom, micsoda gyomor kellett hozzá. – Miért csináltad? Ez a nyomorult még mindig nem kap észbe? Még mindig tovább feszíti a húrt? A férfi halk rekedtsége sokkal fenyegetőbb, mintha ordítana. – Ennek a helynek itt ez volt a taksája. – Meg a lakásnak. A havi külön ezernek. A bundának és a méregdrága ruhamodelleknek. Nem érti, a főnöke miért nem emeli a hangját meg. Nem tapintja a levegőben a kirobbanás előtti csendet? Már szorosan ott áll a nő mellett. Föléje magasodik. – Mocskos szuka! Akármelyik gorillának kinyitnád a melltartódat, ha megfizetné az árát! Miért nem ugrik fel a székről ez az ostoba némber? El kellene menekülnie a magára bőszített vadállat elől, amely a férfiban már felfalta az embert. – Akármelyiknek. – Hangja szilárd és jeges. A férfi szőrös keze ellendült. A nő arcán akkora pofon csattant, hogy a feje félrerándult tőle. Arcán megjelent főnöke ujjainak lenyomata. Zöld körmű keze e foltot tapogatta. – Öngól – mondta ádáz derűvel. A férfi most ijedt meg attól, amit tett. Tanácstalan zavarodottsággal visszahőkölt. – Hogy érted ezt? A bárgyú kérdés csak időhúzás. Pontosan tudja, hogy érti a másik. – Kivégeztetlek. – A nő arcán egyre vörösebben ég a férfi ujjainak nyoma. – Nekem megvannak a bizonyítékaim hozzá. – Együtt csináltunk mindent! Neked diktáltam le a fiktív számlákat és nyugtákat! – Te írtad alá őket. Van egypár íráspróbám. Nálam gyakoroltál. Emlékszel? A férfi nehezen lélegzik az izgalomtól. – Mindenre emlékszem. A bűntársam vagy. Tévedsz. – A nő hátrarázza sörényét. Úgy tesz, mintha kitűnően mulatna valamin. – Én csak gyanútlan alárendelt voltam. Fontos dokumentumokra bukkantam, és kiszolgáltattam őket a megfelelő helyen. – Takarodj innen! – A férfi kövér nyakán kiduzzadnak az erek az ordítástól, de már bánja, visszavonná. A nő feláll. Az ajtó felé indul. – Várj. – Főnöke hangjára már nem lehet ráismerni. – Még nem fejeztem be. Vedd tudomásul, inkább baltával széthasogatom ezt az íróasztalt, de nem engedem át annak a leprás stricinek! Téged pedig...! Most érezte meg a nő, miről van szó. Kivégzőosztag elé került. Hátrál a feléje nyomuló ember elől, akinek arca felismerhetetlenné torzult. – Segítségért kiáltok! – Nekiszorult háttal az ajtónak. Tovább nem mehet. A férfi szája eszelős felindultsággal széthúzódik, nem tudom, sír-e vagy nevet. – Tessék, tudod, hogy egy lélek sincs az épületben. Túlórázunk. Ahogy szoktuk. Az ajtót bezártam. Ahogy szoktuk. A kulcs a zsebemben van. A nő hosszan, élesen felsikoltott. Megfordulva rázni kezdte a kilincset. – Segítség! Segítség! Gyilkos! A férfi hátulról átkapta a nő torkát, és szorítani kezdte. Sikoly és szó csúf, gargalizáló hörgésbe fűlt. E hangtól lehullt rólam a bénult tehetetlenség. Rám zuhant a látvány felelőssége. Bűntényt követtek el a szemem előtt. Berontottam a szoba sűrű időrétegébe, és megmarkoltam a férfi karját.
– Engedje el azonnal! Villámgyorsan megfordult. A nő a földre zuhant, ájultán vagy talán már holtan. Egyikünk sem törődött vele. A férfi még nem volt teljesen észnél. Elborult szemén láttam, micsoda belső orkán ellen küzdve szólal meg laza dadogással: – Ho... hogy mert bejönni ide? – Itt voltam egész idő alatt. Szavaim hatására nem számítottam. Jeges zuhanyként ömlött dühének lángjára. Nyomában kénes, fekete gyanú füstölgött. – Szóval spicli. Hol bújtatták el? – Falsápadt lett hirtelen. – Nem mindegy magának? Most ő támaszkodott az ajtónak. Szeme lassan, szédülten bútorról bútorra utazott, azután újra rám tekintett. – Igaza van. – Szinte nyugodtnak tűnt. – Mindegy. Hallotta, hogy az ajtó kulcsa nálam van. Ezt a helyiséget nem hagyhatja el addig, amíg. Ostoba fajankó! Fenyeget. Engem is ki akar irtani? Mi remél tőle? Semmit. De miért ne próbálná meg? – Ezt a helyiséget senki se hagyhatja el – mondtam fáradtan. – Mindannyian foglyok vagyunk. – Foglyok? – Ezzel a mondattal nem tudott mit kezdeni. – Igen. – Elkaptam a karját, mert tántorogni kezdett, csaknem a földre rántott magával. Hűdéses arccal bámult rám egészen közelről. – Hol? Hol vagyunk foglyok? – A változatlanság hullámhosszán – feleltem, de támaszték helyett ezzel is csak löktem rajta egyet, hiszen amúgy is zuhanásban volt. A kattanás most süketítően hangos húrpendülés volt a fejemben. Fájdalmat okozott. Szemem önkéntelenül összeszorítottam, és vártam a távoli robbanást. E mély, fenyegető moraj alatt markoló kezemből eltűnt a támolygó ember nehéz testének súlya. Tudtam, mi történt. A két disszonáns akkord zúgásában felnéztem a kozmokronra. Számlapjának mindkét mutatója a tizenkettesen állt. Azután a nagymutató elindult. "...éppen ezért kérem a tisztelt vezetőséget, hogy három évtizedes jó munkám, nagy eredményeim mellett vegyék tekintetbe hozzáértésemet is, amely a mellékelten csatolt, legilletékesebb szakvélemények alapján üzemünk mai helyzetében nem pótolható és nem nélkülözhető..." A titkárnő, aki az előbb eszméletlenül vagy talán holtan feküdt a földön, újra az írógépet verte zöldre lakkozott körmű ujjaival. Főnöke fel-alá rohangálva diktált neki. Ugyanazt a szöveget diktálta. Ugyanazon a szaggatott, elrekedő hangon. Én megint a parasztember mellett ültem a virágporos, ruganyos fűszőnyegen. Onnan figyeltem a szüntelen mozgásban lévő időrétegek közé zárt útitársaimat, akik egymásról mit sem tudva nyomultak zsákutcába került létük válságpontja felé, s ott iszonyodva visszahőköltek. Képtelenek voltak szembenézni vele. Nem tudták megoldani. Nem vállalták a felelősséget érte. Életfélelmük egy kiúttalan időlombikba börtönözte őket, amelynek terve az én agyamban született meg. Tökéletlen kivitelezése az én lelkiismeretemet terhelte. Az időzárlatot az én könnyelmű elvakultságom és gyávaságom idézte elő. E bonyolult sorsokkal terhes időrakéta egyetlen negyedóra rövid pórázán keringett velük – és velem – olyan ismétlődések poklában, amelyek megtörténtek velünk, de egyetlenegyszer sem mertük átélni őket. Egyedül én voltam valamennyi történés tanúja, szimultán kínpadokra vont
áldozata. Egyszerre-hallottam, láttam, éreztem mindannyiuk vergődését. Úgy szántam őket vagy borzadtam tőlük, mint saját jóvátehetetlen mulasztásaimtól. Megmagyarázhatatlan jelenlétük mindig az én elintézetlen ügyeimhez kapcsolódott. Hasonló helyzetek és hasonló alakok vetültek elém vagy kerültek e hermetikusan lepecsételt lombikba. Pedig semmiképp sem lehettek ott testi valóságukban úgy, ahogy én. A kérdést megint rosszul közelítettem meg. A háromdimenziós emberi viszonylatból megismert természeti törvények mértékét alkalmaztam rá. Abból kell kiindulnom, hogy ez az időrakéta a negyedik dimenzióban lebeg most egy olyan negyedóra határai között, amely fennakadt a változatlanság hullámhosszán; de réteges mélységébe belefér a múlt, jelen s talán a jövő számtalan lepergő negyedórája. Mert a negyedik dimenzió nem térben, hanem időben terjed ki. Tegnapok és holnapok időtájára nyílik.
EGYMÁSON ÁTREZGŐ CSILLAGOK Az ember, akinek tudata egy egészen más létállapotból nőtt ki, és az abból nyert benyomásokat raktározta el, hogyan tájékozódhat egy részére teljesen idegen elemben? Legfeljebb párhuzamok segítségével. A szimbolikus logika fonalán függve, mint hegymászó valami meredek sziklafalon, ég és föld között. Bizonyos feltevések, következtetések születnek bennem, amelyeket más körülmények között mereven elutasítanék, most azonban nincs más kapaszkodóm. Eddigi megfigyeléseim szerint agyam és érzésvilágom mágneses tárcsarendszerként működik itt, amely előidézi, létrehozza mindazt, ami történik. Az egymástól látszólag teljesen különböző, párhuzamos cselekménysorozatok oka mindenképpen bennem van. Az én emlékeimmel, problémáimmal függnek össze akkor is, ha szereplői idegenek nekem, s a helyzetek is csak bizonyos hasonlóságokat mutatnak, de nem azonosak saját múltbeli átéléseimmel vagy jövőbe vetülő, szorongásos képzeteimmel. Kétségtelen azonban, hogy e benső tárcsarendszer hangolja be őket, ahogy az ember a rádió vagy televízió állomásait beállítja. A készülék azonban most nem rajtam kívül, hanem saját lényemben van. S nem tudatos irányítással, hanem véletlenszerűen működik. Lehetetlen? Az. Emberi viszonylatból. De nem lett volna-e éppilyen ijesztő képtelenség a tranzisztoros televízió működése háromszáz évvel ezelőtt egy őserdő valamelyik bantu négerének? A másik kérdés, amely még ennél is képtelenebbnek tűnik: a védőöltöny nélküli emberek jelenléte az időlombik légkörének halálos feszültségében. Pedig itt voltak előttem teljesen védtelenül, anélkül hogy szervezetüket fokozatosan áthangolták volna a fénykeszon időkiegyenlítő zsilipjei. Olyan valóságosan éltek, mozogtak, éreztek, beszéltek, mint én magam. Súlyuk, kiterjedésük volt. Ésszerű magyarázat nincs rá, miért nem őrölték meg őket az embertelenül felgyorsított fény sugárkései. Akkor tehát nincsenek itt? Vagy jelenlétükre mégis van magyarázat? Egy ilyen feltevés – magyarázatnak még távolról sem nevezhetném – egy asztrofizikai tétel párhuzamaként rezdült meg bennem. Feltevésem a különböző sűrűségű csillagokkal kapcsolatos. Ha Földünk összetalálkoznék egy nála sok milliószorosan sűrűbb állagú törpebolygóval, az nem ütközne a mi létformánkkal. A tömény bolygó súlyos anyaga úgy haladna át a mi
világunkon, mint elhajított kavics a levegőn. A modern fizika felismerte, hogy ugyanazon a ponton, ugyanabban az időben nem egy, hanem több test is jelen lehet, ha rezgésszámuk, sűrűségük szerint más kiterjedésben helyezkednek el. Számtalan energiafajta rezeg át egymáson és különféle állagú anyagi formán, anélkül hogy ütközne vele, vagy bármi módon alávetné magát a másik törvényeinek. Hátha az időlombik a negyedik kiterjedés légvonalában haladva rétegesen magába zár, egyidejűvé tesz egész sor olyan jelenséget, amelyek az idő egészen más dimenziójában peregnek? Mérgező hatását nem terjeszti ki rájuk, ahogy a törpebolygó sem okozna katasztrófát a Földdel való összeütközésekor. De e pályájáról kilendült, valamiképpen hibás, rendellenes góccá változott lombikban az én számomra láthatóvá, érzékelhetővé válnak az egyébként egymástól távol eső, az emberi természet számára felfoghatatlan jelenségek. S azok is tudomást vesznek rólam. A holográfia fonalán továbbhaladva ki állíthatja, hogy e háromnál sokkal több kiterjedésű világegyetemben nem lehetnek olyan intelligens létformák, amelyekben a mi tökéletesített holovíziónkat messze túlhaladó találmányok nemcsak plasztikusnak tűnő képet, hanem többdimenziós valóságot vetítenek ki a tér bármelyik távoli pontjára éppoly egyidejűséggel, ahogy világrészek közötti televíziós vitákat rendeznek nálunk egyetlen stúdió számtalan képernyőjén. E vitapartnerek testi épségét a stúdió bármiféle rendellenessége vagy katasztrófája egyáltalában nem veszélyeztetné. Elfáradtam. Hanyatt feküdtem az illatos, puha fűben, és felnéztem a csillagokra. Mert csillagok hunyorogtak fölöttem. Nem az én csillagaim, hanem a parasztember egének örök vándorai. A zúgó tücsökzenével együtt magamba szívtam a légkör békességét, amelynek forrását nem ismertem, nem értettem és nem is akartam érteni. Szükségem volt rá.
ELEVEN SZINONIMÁK Azt hiszem, aludtam egy keveset. Vagy azt képzeltem, hogy alszom, és utána felébredek. E képzet mindenesetre felfrissített. Az égen már elsápadtak a csillagok. Felültem. A parasztember a nyitott karámfélében feküdt egy csomó szénán. Ahogy ránéztem, megcsapott a frissen kaszált fű illata. Lenyúltam magam mellé, ahol a sötét talajon apró, fehéres folt derengett. Virágfej simult az ujjaim közé. Leszakítottam. Százszorszép volt. Szirmaira rózsás fény vetült. Átszóltam a parasztemberhez: – Alszik? – Nem – mondta csendesen. – Mennyi időt mutat a maga csillagórája? – Virrad. Az ég alja már pirosodik. Mindjárt felkel a nap. Felnéztem a kozmokron számlapjára. Átható, zöld fénye szinte szúrta a szememet. Pontosan tizenkét órát mutatott. Megint. Itt tehát mindenki külön időt hordoz magával. Felálltam. – Mit szólna hozzá, ha azt mondanám, pontosan éjfél van? Vagy dél? – Rosszul jár az órája. – Lehet.
Az időlombikban mindenkinek elromlott az órája. Mert nem merik vállalni a következő percet. Különös, hogy az éles kattanás, a robbanás távoli moraja és a két disszonáns akkord dobhártyakínzó lüktetése mindig más hatással telített. Most is egészen sajátos jelentőséggel rontott rám. Pedig a legkisebb eltérés nélkül, szabályosan ismétlődött. Most már persze sok mindenre figyeltem közben. Lassan kialakuló elméletem alátámasztását kerestem. E magatartást a gyakorlott kutató merőben tévesnek ítélte bennem, hiszen eleve elfogulttá tett. Mert nem a valóságot akartam megtalálni, hanem feltevéseim bizonyítékait. A kutató azonban el sem tudott indulni e talajvesztettségben, ahol a jelenségek a fejük tetejére fordultak, kitörtek a szabályok alól. Az ésszerűség ilyenfajta állapot feltételezését is kizárta. Kénytelen voltam tehát élesen izzó képzeletem, hatványozottan érzékelő tudatom vezetésére bízni magam, egyelőre lebontva róla a kétely pórázát. Különben is honnan vettem volna ezeket az eszméket, ha nem lehetnének igazak valahol? Például itt. Emberi agyban nem születhet olyan képzet, amely ne a valóságban gyökereznék – ha áttételesen is. Mint a mítoszok. Azt kell rögzítenem, miféle gondolatcsírákból, feszültségekből bontakozik ki előttem a következő mozzanat. Mintha a kettős tagolású időopus különféle magasságúra hangolt hangvillát ütne meg bennem, s az kelti életre a negyedórába sűrített drámákat. Ezúttal az ismert sajgást, bűntudatot éreztem. Ne! Ez anya és Lián hullámhossza bennem. Miért ne? Miért menekülök előlük mindig? Miért fordítok hátat nekik? Mit kell még megtudnom róluk, hogy önmagamat világosabban lássam? Nem akartam a párka és a haldokló öregasszony felé pillantani, pedig mágneses erő kényszerített rá. Valami meghasadt ott, mintha szakadék nyílna. S a rés tágul, tágul, fények, idomok lobbannak benne. Ilyen embermagasságú, fémcsipke díszes kandallót csak régi festményeken láttam. Mennyire mélyre rejtőzhetett bennem ez a kép, hogy nem tűnt rögtön a szemembe a többi jelenet tárgyaival együtt! A kandalló előtt két fekete, ébenfa karosszék. Dúsan faragott, egyenes hátú. Kényelmetlen lehet. A két nő olyan mereven ül benne, mintha nem is élne. Panoptikum viaszfigurái keltik ezt a hatást. Pedig kezükben megrebben a nyitott könyv. A kandallóban nagy, nedves fahasábokon apró, hegyes lángok rángatóznak. Nem sok meleget adhatnak. Az egyik nő fiatal, talán csinos is, de valahogy fakó, mintha eloltottak volna benne minden fényt és hőt. Ruhája egérszürke, esetlen szabású. A másik nő száraz, csontos és öreg. Egyiket sem ismerem. Nem is emlékeztetnek senkire. Miért érzek olyan nagy megkönnyebbülést hirtelen? És e megkönnyebbülés miért nem oldja fel szorongó izgalmamat? Félek, hogy megszólalnak, s a csend éles, hideg cserepekre törik közöttük. A légkörük olyan, mintha sebzően hegyes jégcsapokat érintenék. Szeretném, ha nem szólalnának meg! Nem néznének fel a könyvből, s úgy telnék le a negyedóra súlyos örökkévalósága. Akkor elmehetnék innen. Kívül maradnék sorsuk torzóján. Pedig nem olvasnak. Érzem. Minden érzékükkel egymást figyelik. Hallgatásuk a harc egyik formája. Ki bírja tovább. Ki adja fel először. Egyik sem. De a fiatal nő a gyengébb. A fahasábokra néz. A nehéz vas tűzpiszkálót leveszi az állványról, és igazgatni kezdi a tüzet.
– Hagyd! – szól rá az öreg nő ridegen. – Megint elalszik. Alig tudtam meggyújtani. A fiatal nő hangja ingerült. Panaszos. – Hideg van! – Te állandóan fázol. Belülről fázol. Olyanok a végtagjaid, akár a jég. Anyám mondta mindig: a hideg láb válóok. A fiatal nő felvette a könyvet. – Csak akkor fázom, ha okom van rá. Ezek a falak a csontjaimat is áthűtik. – Egy hét múlva túlleszel ezen is. Örülsz? Miért leselkedik ilyen furcsa szorongással az öreg nő? Mit akar hallani a másiktól? A fiatal nem felel. Csak vállat von. A könyv lapját bámulja, de bizonyosan nem látja a betűket rajta. – Azt kérdeztem, örülsz-e, hogy végre megszabadulsz tőlem! – emeli meg a hangját az öreg nő. – Tudja, nem? – Hallani akarom tőled. Egyszer végre őszintén kibeszélhetjük magunkat. Annyi év után. Mielőtt elmégy. A fiatal nő felnéz. Szeme tele van bizalmatlansággal. – Valóban azt akarja, hogy őszintén beszélgessünk? – Miért mondanám? – Gyerekkorom óta hozzászoktatott a hallgatáshoz. Meg a színleléshez. Minden érzésemet elfojtotta. Megfagyasztotta bennem a vért is. Nehéz lesz éppen most elkezdeni az őszinteséget. És nem veszélytelen dolog. Mindketten megbánhatjuk. – Nekem nincs mit megbánnom. Hacsak azt nem, hogy szerencsétlen anyád halála után ide vettelek. – Miért vett ide? Az öreg nő fáradtan hátradőlt, mint aki elérte, amit akart, de egyáltalán nem örül neki. A fiatal viszont nyugtalanná vált. Talán megijedt saját szavaitól. – Bocsásson meg, néni. Tudom, milyen nagy áldozatot hozott értem – mondta gyorsan. – Nem áldozatnak, kötelességemnek éreztem. Apádnak nem kellettél. Senkinek sem kellettél. Anyád a húgom volt. Sajnos. – Miért sajnos? – A fiatal nő hangja ingerült. – Mert anyádat én a lelke mélyéig romlott, boldogtalan teremtésnek tartottam! Micsoda belső feszültség íjáról pattant el ez a mondat! – Anyám szép volt! Tetszett a férfiaknak. Apám imádta! Az öreg nő száraz, lapos teste megrándult, mintha ráütöttek volna. De a hangját nem emelte fel. – Addig szaladgált apád után, míg felhívta magára a figyelmét. A húgom sohasem kapta volna meg, ha nem megy be hozzá éjszaka a szobájába. Csak akkor vette feleségül, amikor anyád már gyereket várt tőle. Te fogantál meg a méhében azon az éjszakán. – A néni elfogult. Tudom, hogy apám menyasszonya volt akkor. – Ez nem tartozik rád! Szóval ettől a gyümölcstelenül elfonnyadt öreglánytól a saját húga csábította el a vőlegényét. – Rám tartozik! Nem engedem, hogy anyám emlékét bepiszkolja előttem! – Furcsa. – Az öreg nő lassan megrázta a fejét. Hangja egészen tárgyilagos
volt. – Pedig te ölted meg. Nem emlékszel? – Ez... ez gonosz, nyomorult hazugság! Baleset volt! A néni is tudja! Mindenki tanúsítja, aki ott volt akkor! Az orvos. A nővér. A nörsz, aki az öcsémre vigyázott. Hogy lehet egy nyolcéves kislányt gyilkossággal vádolni?! Éveken át üldözni érte! Beleszuggerálni! Beteggé tenni vele! Micsoda szörnyeteg maga! Az öreg nő előrehajolt. Sóhajtott. – Csakhogy ennek a tragédiának van egy másik oldala is, amit te nem akarsz tudomásul venni. Én azzal együtt fogadtalak be, hogy tudtam, nem vagy egészséges. Felelősséget vállaltam érted. Amikor anyád újra gyereket várt, és feküdnie kellett, mert félő volt, hogy elvetéli, nem te adtad oda neki tiszta víz helyett a szublimátoldatot? – Ugyanolyan pohárban volt! – zokogta a fiatal. – Mit tudhattam én, melyik poharat kell odaadnom, amikor vizet kért? Fogalmam sem volt róla, hogy a nővér szublimátot oldott fel a másikban! Sötétedett már. Anyám azt mondta: "Ne azt, a másikat! Miért akarod, ho... hogy szomjan haljak?" – Feltámasztottad a fejét, és megitattad. Vigyáztál rá, hogy utolsó cseppig lenyelje a mérget. Nem így volt? – Nem! – zihálta sírva a fiatal. Szeme közel hajló nénje arcára tapadt. — Amit maga csinált velem, az rosszabb a gyilkosságnál! Csak azért szabadulhatok ki innen, mert anyámhoz hasonlítok. Az ő egészséges, forró vére folyik az ereimben. Azért akart lassan, módszeresen tönkretenni. Anyámhoz nem férhetett hozzá. Rajtam bosszulta meg, hogy apám a néni csúfsága helyett az ő szépségét választotta! Láttam a fényképeit. Maga fiatalkorában is olyan volt, mint egy felcicomázott madárijesztő! A ruháját tömni kellett, különben átszúrták volna a csontjai. És én, ostoba kölyök, eleinte még azt hittem, igazi könyörületből láncol magához! Mennyire rimánkodtam egyetlen kis szeretetkoncért, de még jó szót sem lökött nekem oda soha! Csak kínozott, ostorozott, büntetett. És micsoda ravasz módszerekkel rémítgetett! Szította bennem a kétségbeesést. Megnyomorított. Én imádtam anyámat! És imádom az emlékét is! – Ez valóban nagyon szépen hangzik. De kár, hogy ebben az egész áldatlan ügyben egy csomó ténnyel nem mersz szembenézni. Ezt nem én mondom, hanem az orvos, aki kezelt. – Az orvos a maga fizetett cinkosa volt! – Tévedsz. A javadat akarta. Éppúgy, mint én. Szerinte ez valami terheltség benned. Ilyen mértékű érzelmi éhséget még sohasem tapasztalt ebben a korban. Hogy egy gyerek öl inkább, semhogy osztoznia kelljen az anyja szeretetén. A fiatal nőn reszketés vett erőt. A szája elfehéredett. – Ismerem a módszereit! Mindent ki tud forgatni, hogy igaznak tűnjék, pedig aljas rágalom! Én semmi rosszat nem akartam, csak azt, hogy törődjenek velem! Anyámnak én voltam a kedvence. Apám is leste minden kívánságomat! – Apád azt mondta az orvosnak, hogy nem tud rád nézni többé. Én nem akarok fájdalmat okozni neked. De ez az igazság. – Maga vitte keresztül nála, hogy lemondjon rólam! – Semmit nem vittem keresztül nála. Ő kért meg, hogy vegyelek magamhoz. Nem is látogatott meg soha. Pedig írtam és telefonáltam neki többször is. – Erről nem szólt egy szót sem eddig!
– Nem szóltam. Nem akartalak keseríteni vele. Mert olyan rossz vagyok hozzád. Apád hallani sem kívánt rólad. Egyre több terhet gördít a boldogtalanra. Mit akar tőle? – Szeretném tudni, megmondtad-e annak a férfinak, akinek a felesége leszel, hogyan halt meg az anyád? Hirtelen megéreztem, hogy az öreg nő küzd ezzel a problémával. Nehezére esik beszélni róla, de valami meggyőződés, talán erkölcsi kényszer sürgeti rá. – Miért mondtam volna meg neki? – hebegte a fiatal nő. – Nincs is szándékodban közölni vele? – Nincs! – Akkor sajnos, nekem kell beszélnem vele! – Ezt nem teheti! Én nem engedem! Megtiltom! – Te nekem nem tilthatsz meg semmit. – Meg fogom akadályozni! – Hogyan? – Legyen nyugodt, találok rá módot! Nem riadok vissza semmitől! – Engem is úgy akarsz elintézni, mint anyádat? Nem bánom. Öreg vagyok és magányos. Ha elmégy, teljesen egyedül maradok. – Akkor nem értem! Nem értem! – A fiatal nő újra sírni kezdett. – Én soha nem bántottam magát! Őszintén hálás voltam. Szeretni akartam. Elvert magától. Mondja meg legalább, miért akar tönkretenni? – A kötelességemet teljesítem. Ha te elfelejtetted felvilágosítani azt a gyanútlan embert, akivel a hátam mögött barátságot kötöttél, én fogom megtenni. – Miért? – Hogy tudja, miért nem szülhetsz, gyereket neki. Az orvosi véleményeket is eléje tárom. Mikor jön ide? A fiatal nő kábultan rázta a fejét. – Nem, nem, ne... kérem! Nénikém! – Ha szeret, feleségül vesz. Akkor is, ha nem lehet gyereked tőle. – A gyerek már... Nem kellett befejeznie, a mondatot. Az öreg nő megértette. – Ó, te szerencsétlen! – Az öreg nő valóban megrendült e vallomástól. – Az anyád lánya vagy! Igen. Az anyád lánya vagy! – hajtogatta. – Én hiába akartalak kigyógyítani az érzelmi fekélyeidből. Belátom, spártai módszereket használtam. Orvosi tanácsra tettem. Magam is szenvedtem tőle. De legalább meg kellett próbálnom. Jót akartam neked. Bizonyos vagyok benne, ugyanúgy zsarolod most a hasadban lévő szegény kicsivel, ahogy a húgom tette annak idején. Azt hiszed, boldog leszel ilyen áron? Anyád sem volt az. És apád életét is tönkretette. Csengő berregett fel. A fiatal nő összerezzent tőle. A másik nő arca is az ajtó felé fordult. – Megérkezett – mondta feszülten. – Nyiss ajtót! – Nem nyitok! Az öreg nő felállt. Szálegyenes, szikár alakját kihúzta. – Akkor én engedem be. A fiatal nő az ajtóhoz futott. Bezárta. A hátával is megtámasztotta. Kezében ott volt a nehéz kovácsoltvas tűzpiszkáló. – Innen ki nem megy addig, míg meg nem esküszik nekem a saját életére, hogy egyetlen szót nem szól neki anyámról! Az öreg nő habozva állt, figyelte a másikat, de elszánt volt ő is. – Ha megesküszöm, akkor sem tartom be. Kényszer alatt tett fogadalom
úgysem érvényes. A csengő újra felberregett. Hosszabban. – Mit akarsz csinálni? – kérdezte az öreg nő, és visszaült a karosszékbe. – Tudja, hogy itthon vagyunk. A lámpafény kivetült az utcára. A kulcs belülről van a zárban. – Ha bemocskol előtte, nincs miért tovább élnem. Akkor már nem veszíthetek semmit. Érti, ugye? – Értem. De nem vagyok egészen bizonyos benne. Az a tűzpiszkáló a kezedben annyit jelent tehát, hogy agyonversz, ha nem esküszöm meg rá, hogy hallgatok. Egyszerűen széthasítod a koponyámat. Viszont a gyermeked apja akkor is tovább csenget odakint. A harmadik, sürgető, éles csengetés már az én idegeimet karcolta. – Te pedig itt vagy bezárva egy hullával. El is tűntetheted persze, de hová és meddig? Eltekintve az ilyen brutális halálnem feltűnő nyomaitól. A helyzet az, hogy ha beengeded, és én életben vagyok, azt teszem, amit helyesnek látok. Ettől engem semmiféle fenyegetés vagy könyörgés el nem tántoríthat. Viszont előbb-utóbb ki kell nyitnod az ajtót. Vagy ő töreti fel, mert azt hiszi, valami szerencsétlenség történt velünk. Határoznod kell. Mégpedig gyorsan. A csengő már megszakítás nélkül berregett. Tompa ütések pufogtak odakint. Valaki kiáltozott. – Ha te nem tudsz dönteni, én azt is megteszem helyetted. Az öreg nő felállt, és határozott léptekkel az ajtóhoz támaszkodó húga felé indult. Az magasra emelte a tűzpiszkálót. Ott álltak szorosan egymás mellett. Szembenéztek. – Üss! Mire vársz? – kérdezte az öreg nő. Végre! Meghallottam a kattanást. Egész testem verejtékben fürdött. Annyira azonosultam a fiatal nő állapotával, mintha a könyörtelen, vak sors engem szorított volna az ajtóhoz, magasra emelt piszka vassal a kezemben. Tudtam, nem képes lesújtani vele, de arra sincs ereje, hogy magához engedje a következő pillanatban benyomuló eseményeket. Egyiket sem tudja megtenni. Szakadék szélére került. Nem mer ugrani, és nincs hová továbblépnie. Pedig lépnie kell. A robbanás távoli moraját ezúttal az idegeimben feszülő vihar feloldásának éreztem. A két disszonáns akkord zúgása közben elfordultam a jelenettől. Milyen jó, hogy az óramutatók újra a tizenkettesen állnak! Ami eddig szorongással, töltött el, most megkönnyebbülést okozott. Nem kellett hátrafordulnom, hogy tudjam, a két nő megint szemben ül egymással a fémcsipke díszes kandalló mellett, amelyben csípős füstöt árasztó fahasábokon hegyes lángnyelvek rángatóznak. A két nő úgy tesz, mintha olvasna. Pedig minden érzékükkel egymást figyelik. Hallgatásuk a harc egyik formája. Ki bírja tovább. Ki szólal meg először. Újra a ruganyos, virágporos fűszőnyegen ültem a parasztember szénaágya mellett, amikor a többi párhuzamosan folyó párbeszéd, monológ, zörejek, zajok összemosódó lármáján át meghallottam a tűzpiszkáló csörömpölését. A fiatal nő igazgatni kezdte a tüzet. Nem bírta tovább. Ő volt a gyengébb. Micsoda zavaros érzések örvényét kavarta bennem ez a szerencsétlen, fiatal teremtés! Gondosan felépített benső gátakat sodort magával. Kiütötte kezemből a prizmát, amelyen át olyannak láttam magatartásomat, tetteimet, amilyennek látni szerettem volna. Pedig legsúlyosabb mulasztásaimra csak addig találhattam mentséget, amíg fenntartottam e szemléletet. Mert én valóban úgy hittem eddig, hogy mindannak, ami történt velem, külső oka volt.
Anyám. Azután Lián. Sorsomat az ő birtokló erőszakosságuk irányította. Semmit sem tehettem ellene. Áldozat voltam. Csak nekem lehettek mentségeim. De kerestem-e mentséget anyám és feleségem állapotára? Próbáltam-e megérteni, mi tette őket azzá, amivé lettek? Nem volt-e nekem is részem abban, hogy gyöngédségmorzsákért esdeklő koldussá lettek? Én soha alamizsnát nem vetettem oda nekik. És apám? Lehet, hogy ő követte el a legnagyobb bűnt anyám ellen? Nem! Ez ellentmond mindannak, amit tapasztaltam! Pontosan a fordítottja a valóságnak! De hiszen itt minden fordított! Fejjel lefelé lebeg a levegőben. A jelenet abban a zárt, múltba vájt időszeletben azért rendített meg annyira, mert párhuzama volt egy csomó töredéknek, amire oda se figyeltem annak idején. Két szereplőjét nem ismertem, mégis az én legrejtettebb fekélyemet fakasztották fel. Bizonyos, hogy ez a "hullámhossz" idézte meg őket. Az anyámmal való hosszú, kényszerű együttlétek alatt, sokszor mesélt nekem mostoha gyermekkoráról. Mivel kifejezésmódja mindig túl szenvedélyes volt, és én hamisnak éreztem, elzárkóztam előle. "Anyám korai halála óta nekem nem volt részem szeretetben, kisfiam. Jégbe fagyasztva nőttem fel a nagynéném házában, aki gyűlölt. Mert fiatal és csinos voltam. Őt egyévi házasság után elhagyta a férje." Itt tehát már nem teljesen hasonló a kép. De azután? Szavai között bujkált valami, amiről nem szívesen beszélt. Ezt éreztem. De nem akartam törődni vele. Sírástól ziháló önsajnálata kínos volt nekem. Hogy áttereljem semlegesebb területre, megkérdeztem, a nagynénjét miért hagyta el a férje, és hol van most. Meghalt? s Ma is emlékszem a mozdulatára, ahogy kitárulkozó előrehajlásából hirtelen hátradőlt. Nyitott, párnás kezének ujjai összezárultak, mintha a tenyerébe rejtett volna valamit. – Él – mondta röviden. – Miért nem látogat meg bennünket? – firtattam tovább. – Amikor apáddal összeházasodtunk, megszakadt köztünk minden kapcsolat. Az esküvőnkre sem jött el. – Haragudott apára? – Mindenkire haragudott, aki elérte azt, ami neki nem sikerült. Anyám az ő húga volt. És gyönyörű. – Neked is volt apád, nem? – Volt. – Az én nagyapám lenne ő is, ugye? – Igen. – Miért nem ő nevelt fel azután, hogy a mamád meghalt? Nem tudta, hogy a nagynénéd mennyire rosszul bánik veled? – Erről ne beszéljünk. Nagyon fáj nekem – hárította el okvetetlenkedésemet. És nem volt hajlandó többet mondani az apjáról és a nagynénjéről, hiába tértem vissza rá többször is. Annál többet mesélt gyerekkora sérelmeiről. Állandó magányáról. Nagynénje még egy hangosabb szavát sem tűrte el. Egyedül kellett játszania. Azt is lopva. Egyedül kártyázott vagy sakkozott. Ellenfelének mindig a nagynénjét képzelte el. Persze alaposan megverte. Öreg, süket tanárnő járt hozzá, vele sem tudott beszélgetni. Ha a nagynénjétől kérdezett valamit, az idegesen leintette. Semmit sem tudott a kedvére tenni. Tízéves korában egyszer kibontott hajjal illegette magát a tükör előtt. Sovány válláról lehúzta a ruhát. Egy képet látott valamelyik magazinban, amely
meztelen vállú, szép nőt ábrázolt kibontott, hullámos hajjal. Szeretett volna hasonlítani hozzá. Ha összehunyorította a szemét, úgy érezte, eggyé válik vele. Nagyon boldog volt. Annyira megszokta, hogy elképzel mindenfélét. Rámosolygott gyönyörű tükörképére. Beszélt is hozzá, hiszen nem volt kihez szólnia. A nagynénje persze kémkedett utána. Nem vette észre, hogy csendesen besurrant az ajtón. Puha talpú nemezpapucsban, zajtalanul osont mindig. Arca váratlanul megjelent mögötte a tükörben. Felsikoltott rémületében. Nénje sziszegett, köpködött, mint egy kobra. Ráfogta, hogy aljas, erkölcstelen céda. Kemény, csontos tenyerével mindig a fejét ütötte hátulról. Sokat fájt a feje emiatt. Meg attól, ahogy fésülte. Olyan szorosra fonta be a haját, hogy majdnem szétszakadt a fejbőre tőle. Mert nagyon szép haja volt. Fekete, sűrű és fényes. Csak úgy sercegett benne a fésű. A tüköreset után betetőzte minden gonoszságát. Teljesen kopaszra nyírta a fejét. "Most bámuld magad a tükörben! Ha anyáddal ezt csinálják gyerekkorában, belőle is tisztességes nő lett volna, nem pedig..." Ezen a ponton anyám mindig elakadt. Különös, milyen világosan emlékeztem a szavaira. Azt hittem, régen elfelejtettem. – Mi lett a mamádból? – kérdeztem akkor szórakozottan. – Anyám szent volt! – Hangja elfulladt. Nagy, olajzöld szeme könnyekkel telt meg. – Mi az, hogy szent? – folytattam a számomra alapjában közönyös témát. – Nagyon sokat szenvedett, és tisztán halt meg... másokért. – Kikért halt meg? – Értem is. – Hogyan? Mi baja volt? Nem felelt. Csak a fejét ingatta. Pillantása a múltba révedt. Fal volt itt, amelynek titkos kapuján csak ő léphetett be. Miért nem érdekelt jobban az az elfalazott, belső terület? Miért nem próbáltam követni azt a gyereket, aki még mindig e rejtett múltban sínylődött, anélkül hogy magányát bárkivel megoszthatta volna? Talán várta, hogy tovább kérdezgessem. Előcsalogassam. Szerette volna szégyellt kórságát feltárni valakinek, aki nem borzad tőle. Aki így is elfogadja. Feloldozást ad neki. Valami történt vele ott, akkor, ami elnyomorította. Amikor Milos szanatóriumban feküdt gyermekkorában, volt az osztályán egy ötéves kisfiú, aki marólúgot ivott véletlenül, ami elégette nyelőcsövét és egész emésztőrendszerét. Nem lehetett segíteni rajta. Mindig éhes, szomjas volt, de amit lenyelt, csak keresztül-ömlött rajta, a szervezete nem jutott táplálékhoz. Rohamosan összeaszalódó kis élőhalottként bolyongott a folyosón, kórtermekben, bement a különszobákba, tálalóba, rendelőbe is. Ahol meglátta, hogy esznek vagy isznak valamit, odaállt, füles bögréjét alamizsnás szilkeként kinyújtotta. Koldult. Mindenki adott neki abból, amije volt. Etették, itatták. Ő mégis éhen halt. Miért jutott eszembe most ez az életet kolduló, menthetetlen kisfiú? Sajnáltam akkor is, de tehetetlenül elfordultam tőle. Menekültem saját iszonyodó szánalmam elől. Nem akartam átengedni magam neki. Kiszámíthatatlan erő törhetett rám általa, ami megsemmisítette volna egész védelmi rendszeremet. Mi ellen védekeztem? Önigazolásom barikádját óvtam, ami elválasztott attól, hogy megenyhüljek anyámmal szemben. Érteni próbáljam tettei gyökereit, és... odavessem kéregető bögréjébe az alamizsnát, aminek híján a szemem előtt pusztult el. Hogy összeállt egyszerre valamennyi mozaik, s riasztóan teljes képet mutatott! A kép vádirat volt. Ellenem. Jóvátehetetlen bűnökkel vádolt meg.
Tiltakozás lobbant bennem. Önkínzó túlzás volt azt képzelnem, hogy tízéves gyermek koromban bármit is megváltoztathattam volna anyám indulatainak szökőárjában, amibe gyanútlan szenvedőként belezuhantam. A baj előbb kezdődött. Talán apám követte el egy olyan korai stádiumban, amikor az érzelmek kohójában a folyékony szenvedélyanyagból mindent és mindennek az ellenkezőjét kiformálhatta volna. Talán ha akkor. Mit tudhattam én, mi történt akkor! Ez sem igaz. Apám egy nyáron nagyon rossz állapotban megérkezett nagyapámhoz. Egyedül. Kilencéves voltam. Apám mintha üldözők elől menekült volna. – Nem megyek vissza többé! – mondta nagyapámnak, amikor belépett az ajtón. Engem észre sem vett először. Nagyon megijedtem zaklatottságától, de örültem is, hogy most már mindig az én külön Édenemben maradhatok. Apámmal teljessé vált a kör. Nem volt szükségünk senki másra. Amikor hozzám hajolt és megölelt, szeme zavartan félrerebbent. Kitörő lelkesedésem nem tükröződött vissza benne. Hiába hívtam, hogy megmutatom neki a kagylóimat, növényeimet, állataimat, bonyolult keresztezésekkel kitenyésztett új halfajtámat, türelmetlenül elhárított: majd. Most nagyon fáradt. Le fog pihenni. Előbb azonban beszélnie kell nagyapával. Bántott, hogy kiküldtek a szobából. S ha egy gyereket kirekesztenék valamiből, kíváncsisága leküzdhetetlen kényszerré válik. A nyitott dolgozószoba ablaka alatti rododendronbokor sátra kitűnő búvóhelyet kínált a hallgatózásra. Mire a házat megkerülve odaérkeztem, apám már sok mindent elmondhatott, s így nem értettem pontosan, miféle megrázkódtatásra hivatkozik, ami anyámmal kapcsolatban érte házasságuk elején vagy talán még esküvőjük előtt. – Ezt nem tudtam. Fogalmam sem volt róla! – mondta nagyapám. Hangját megdöbbenés színezte át. – Azért nem érthetted, miért maradok mellette. – Azt nem értettem, miért választottad éppen őt. – Engem választottak. Úgy kapaszkodott belém, mint a vízbefúló. Nem volt szívem a kezét letépni magamról, És szép volt. Hő csapott ki belőle. De én nem húzhattam ki a hínárból. Magával rántott engem is. Most együtt süllyedünk. Talán ha a nénje nem robbantja fel bennem a saját időzített bombáját... – Akkor kellett volna menekülnöd. Mielőtt a gyerek megszületett. – A gyerek már élt benne. Nem hátrálhattam ki az ügyből. Nem voltam eléggé lelkiismeretlen hozzá. Azonkívül... te nem tudhatod, a nemi kívánság mennyire nem mond ellent a fokozódó idegenkedésnek. Időszakosan fellép, és szokások, emlékek hálóját veti rád. A félig tett dolgok elégedetlensége is felőrölt. Sajnáltam Lilithet. Tudtam, áldozat ő is. Mégsem voltam képes megbocsátani, amit tett. Az eszemmel, lélektani ismereteimmel igen. De az ösztöneimmel nem. Amikor segítséget várt tőlem, és gyógyító szavakért könyörgött, megbénultam. Talán a szövetségese, orvosa lehettem volna. A titok, ami beteggé tette, kipattant, s ő kétségbeesetten fel tárulkozott előttem. Én azonban nem vigasztaltam. Visszahőköltem múltja fekélyeitől. Megrémített fülledt érzésvilága. S ő érezte undoromat. Megértette, hogy tőlem sem várhat semmit. Az ellensége vagyok, mint a nénje és az egész külső világ, de a tulajdona is. Hiszen gúzsba kötött a saját gyengeségemmel. Nem tudtam elmenni tőle. Ezért folytatott megtorló hadjáratot ellenem közös életünk egész eddigi poklában. Kapcsolatunk nem frissítő erőcsere volt. Engem kimerített és
megmérgezett. De őt sem töltötte fel egészséges életárammal. Egyre éhesebb, szerencsétlenebb lett tőle. Ha mellette maradok, belepusztulok. Mit tegyek? – Ki felelhetne erre? Elkéstél. A pillanatot, amikor ezt a szerencsétlent megtámaszthattad volna, elmulasztottad. – Sohasem szerettem eléggé. – Szegény asszony! – Te sajnálod őt? – Igen. De téged jobban féltelek – Tőle? – A saját határozatlanságodtól. – Itt maradhatok? Csak egyelőre. – Itt maradhatsz, amíg képes vagy rá. Nem volt képes rá. Anyám eljött érte, és hazavitte. Egy év múlva halott volt.
LIÁN A tartós súlytalanság állapotának tüneteire kellett gondolnom a vértolulásra, magas vérnyomásra. Az én állapotom az időlombikban szintén sajátos jelenségeket mutatott, amit az emlékezetemben végbemenő "vértolulásnak", észlelésmódom kórós intenzitásának nevezhetnék. Hogyan emlékezhettem volna különben apám és nagyapám párbeszédének minden egyes szavára és hangsúlyára? Mondanivalójuk tartalmát akkor meg sem értettem egészen. A magas vérnyomás szintén felfokozott ingerállapotot, hevesebb életérzést okoz. Ez az én állapotom azonban abban tért el a szokásos tünetektől, hogy eddig "raszter alatt" szunnyadó agyterületeket borított fénybe. Hipnotikus álomba merített embereknél lehet csak hasonló fenoménokat előidézni. Én azonban ébren voltam. Sőt, az éberség sokkal fokozottabb állapotába kerültem. S eszméletem e széttágult, szinte röntgensugárzással átvilágított tudatszínpadán olyan részletek társultak össze valami láthatatlan, benső dramaturg parancsára, amelyek minden múltbeli átélésemnek mélyebb értelmet adtak. Miért ékelődött be például apám elfeledettnek vélt látogatása, életösztönének reménytelen kitörése mellé Lián anyámat támadó pletykaáradatából éppen az a részlet, amelyet annak idején úgy engedtem át az agyamon, mint ujjaim között a csapból ömlő vizet? – Lilith anyja, akiről csak lábujjhegyen szabad beszélni, akit töviskoszorús szentté avatott előttünk, közönséges szajha volt, tudod-e? – süvöltötte a fülembe egy anyámmal való civakodás után éjszaka az ágyban. Elvárta volna, hogy vak szövetséggel állást foglaljak mellette. Én azonban úgy tettem, mintha nem hallottam volna. Anyám követelése elől szintén elzárkóztam, amikor Lián megbélyegzését kívánta tőlem. A büntetés módját is elő akarta írni: alázzam meg előtte. Fogjam az ő pártját. Félreérthetetlenül szögezzem lé abszolút rangját és jogkörét. – Azt fogod mondani neki, anyád csak egy van. Feleséged lehet akármennyi. Cserélheted őket tetszésed szerint. És meg is teszed, ha nem Viselkedik tisztességesen az anyósával, akinek a házasságát köszönheti! – Elmenekültem előle. Lián azonban ott feküdt mellettem a házastársi ágyban. Hová mehettem volna? Alvást színleltem. Hiába.
– Sikerült végre kiszednem apából ezt az elásott csontot! Sohase akart beszélni róla. Nagyanyád, akit a nővére befogadott a házába, hálából elcsábította a férjét. – Ömlött belőle a szó. Szétrobbant volna, ha magában tartja. – Lilith anyja rávette, hogy altatót adjon a nővérének, de az már gyanút fogott. Túljárt az eszükön. Utánuk lopózott. Nem egyedül. A ház gondnoknőjét is magával vitte tanúnak. Rajtakapták őket a húga ágyában. Iszonyú botrány volt. Egy szál hálóingben kellett kiszökniük az utcára. A megcsalt feleség piszkavassal kergette őket, az emberek pedig röhögtek rajtuk. Amikor hivatalosan elváltak, a nagyanyád ráerőszakolta magát arra a szerencsétlen mamlaszra. Azt hazudta, gyereket vár tőle. Pedig Lilith csak két évvel később született meg. A család nem is érintkezett velük. Nagyanyád halála után bocsátottak meg nekik. Valami rémes dolog történt vele. Nem természetes halállal halt meg. Anyádnak része volt benne. Majd kiásom apából! Nem bírtam tovább: – Hallgass! – kiáltottam rá. – Aludni akarok! Nem érdekel a halott nagyanyám, sem anya bolondériája! Mikor érted meg végre? – Értem. Ne félj. Túlságosan jól értem. Mindig a könnyebb utat választod. Rám gördíted anyád egész terhét. Küzdjek én vele. Roskadjak össze alatta. Csak neked legyen meg a nyugalmad. Lelkiismeretlen, önző férj, bukott apa és rossz fia vagy anyádnak is! Szégyelld magad! Így ment órákon át. A csapot nem lehetett elzárni. Ha nem is figyeltem rá, az alvásnak vége volt. A laboratóriumban fáradtan, nyomorult közérzettel vonszoltam magam egész napon át. A fejem sajgott. Rettegtem az otthonomtól. Ez azonban, ami most történt, rosszabb volt mindannál, amit átéltem akkor. Az elhangzott szavak, amelyeknek csak üres héja ütődött agyamhoz annak idején, új tartalommal teltek meg. Lián vádjainak képviseletét is vészbíróság vette át bennem. Valamennyi bűnömet a fejemre olvasták, de védőm egy sem akadt e titkos tárgyaláson. Ha megkérdezték volna: "Mit tud felhozni mentségére?" – csak hitelüket vesztett érvekkel takarózhattam volna, amelyekben már magam sem hittem. A pert Lián nyerte meg. Utólag. Itt, az emberi időtörvények közül kiemelt negyedórában, amelyben annyiszor ismétlődött előttem idegen emberek különféle döntésektől való megtorpanása, míg gyengeségeikben felismertem saját mulasztásaimat. Szpell, Milos és anyám szintén, vádlóimmá léptek elő. Mielőtt a kattanás felhangzott volna, egy pillanatra megvillant előttem a fiú alakja, szinte csillagtávolban, mintha teleszkópon át figyeltem volna a maga Édenének zárt jelenében. Ragyogóan éles, kicsinyített kép volt. Ciprusokkal szegélyezett úton szaladt fel egy dombra, ágyékkötőben. Csak napbarnított, csontos hátát láttam. Hosszú, könnyed léptekkel futott, mint egy fiatal állat. Ha e meglazult időtörvények kinyúlt dimenziófalain át visszatérhetnék ahhoz a tízéves fiúhoz, aki voltam! Visszatérhetnék arra a pontra, ahol elvétettem az irányt! Később, amikor az útvesztő már magába szívott, nem foglalkoztam e gondtalan, boldog gyerekkel. Pedig egyszerre rájöttem: mindmáig az ő erejéből éltem. Abból a tartalékból, amelyet ő lényem alapjaként ott a képzeletében és szikáran egészséges szervezetében felhalmozott. A fiú eltűnt a domb hajlatán túl, a ciprusok között. A világos, üres útszalag pótolhatatlan veszteségtudatként sajdult meg bennem. Arcra vetettem magam a nedves, földszagú fűben. Miért nem zarándokolhatnak vissza az emberek e gyermeki Éden kimeríthetetlen energiaforrásához, ami megvédi őket a felnőttkor halálos
fertőzéseitől? Hiszen a sugárfertőzés legfőbb ellenszerét is csecsemőmirigyből vonják ki. A távoli robbanás morajában rezzent meg bennem a kétely: vajon nem éppolyan tévedés-e túl gyakran ott időzni, mint teljesen megfelejtkezni róla? A gyermekkornak mágneses szívóereje van. Aki a múltért teljesen feladja a jelenét, talán a jövőt is elveszíti. Mint szegény Milos. S egy csomó tévedésen túl, kudarcok rommezejéről visszatekintve e korszakra, elkerülhetetlen egyfajta képhamisítás, öncsalás. Hiszen én is lefedem e korszak minden árnyékfoltját, s csak fényeit engedem közel magamhoz. Valóban nem vétettem el semmit e paradicsomi állapot öntudatlanságában? Nem volt-e meg bennem jónak és rossznak valamennyi csírája, ami később a körülmények hatására kibontakozott? Megint a két disszonáns akkord kicsorbult éle gyötri az idegeimet. E zaklató hang komor borulattal felhőzi be gyermekkorom tiszta egét. Hanyatt fordultam. A csillagok csak ritka levegőjű, magas hegyek tetején tűnnek ennyire közelinek. Mintha a szédítő tücsökzene e sugártűket ontó ékkövekből zúgott volna elő. Jó itt. Nem akarok látni semmi mást. Szénaszag. Akkor is mélyen beszívom, ha védőálarcomon át valójában nem erezhetem ezt az illatot. Mi az, hogy valójában? Hangok morajlanak körül. Egymással párhuzamosan futó drámák szövege ismétlődik különféle idősíkok színpadán, én mégis a parasztember egyenletes lélegzetére figyelek. Alszik. Valaki zongorázik. Lián? Utálom ezt a botladozó, darabos ujjgyakorlatot. Gyerekkoromra emlékeztet. Anyám nemcsak apai nagyapámhoz küldött el időnként, hogy ne zavarjam apámmal folytatott szerelmi párharcát. Heteket töltöttem Liánék rideg házában is, ahol a teremnyi szobákban sohasem leltem egyetlen barátságos zugra sem. Lián, anyám korán elhalt húgának egyetlen lánya, egy évvel volt fiatalabb nálam. Apja nem nősült meg újra. Lián mellett különféle nőrokonok, tanítónők cserélődtek állandóan, akik rövidebb-hosszabb idő alatt mindig visszaéltek a házban uralkodó sajátos helyzettel. Valamennyien felismerték a betöltetlenül maradt női pozíció lehetőségeit. Nyilván a ház urának is kényelmesebbnek tűnt megragadni a közelben kínálkozó alkalmakat, noha e futó viszonyokat esze ágában sem volt törvényesíteni. Amint alkalmi kegyencnői elszemtelenedtek és kényelmetlenné váltak – ami minden esetben bekövetkezett –, brutális gyorsasággal változtatott a helyzeten. Persze félmegoldások is erjedtek a túlméretezett, rendetlen háztartásban. Az új jövevények és a régi bennfentesek között állandó hatalmi harc dúlt szövevényes intrikákkal. A házvezetőnő meg a gondnok felesége például védés dacszövetségben küzdöttek a fiatal "betolakodók" ellen, akik, mint egykor ők, hamarosan célba vették a ház gazdájának ágyát. Valamikor halálos ellenségek voltak. Közös sorsuk azonban cinkosokká tette őket. Lián apja megtartotta és jól fizette "lefokozott" szeretőit, ha azok látszólag beletörődtek helyzetükbe. Munkaerőnek továbbra is megfeleltek. De hogy miféle hatásoknak tette ki ezzel koravén kislányát, arról fogalma sem volt. Nem is akart tudni róla. Meggyőződése szerint kitűnő nevelést adott neki. Mindennel bőségesen ellátta, amire szüksége volt. Persze sohasem ellenőrizte, mivel tölti az idejét. Én sem gondoltam soha Lián helyzetére – az ő szempontjából. Csak a magam benyomásait őriztem féltékenyen. Egyszerre felbukkant bennem legkorábbi emlékem róla. Kétéves lehetett. Apjának sovány, magas nőrokona hozta el hozzánk látogatóba, talán anyám
születésnapján. Édeskésen gügyögő, mesterkélt modorú nő volt. Állandóan vihogott. Rögtön megutáltam. De a felcicomázott kislány is gyanút keltett bennem. Alig látszott ki a csipkékből, loknikból, szalagokból. Úgy tették egyik helyről a másikra, mint egy tárgyat. Nagyokat cuppantottak az arcára, és körüljajgatták, milyen édes. Én határozottan csúnyának találtam. Egykedvű, sárga arca volt és buta szeme. Minden ok nélkül bőgni kezdett időnként, s én beleláttam nagy, sötét szájüregébe. Persze valószínű, hogy féltékeny voltam rá, mert mindenki vele törődött. Azután később... Ki nyaggatja ezt az átkozott zongorát? Felpillantottam. S egyszerre tudtam, megint elkezdődik valami, amit akaratlanul magamhoz vonzottam, mint mágnes a vasreszeléket. Pedig védekeztem ellene. Száműztem még az emlékezetemből is. Nem kívántam foglalkozni vele. Kínos, ellentmondásos ügy volt. Tisztázatlan. Magas mennyezetű, nagy szoba tágult szét előttem. Valamelyik lappangó, keskeny időrés nyílt ki hirtelen vertikális hasadékként, s felém küldte komor, huzatos légkörét. Nem az a szoba volt, amelyet ismertem. A hangulata s a közepén terpeszkedő fekete koncertzongora emlékeztetett rá. Meg a sötétzöld, falevélfonadékot ábrázoló tapéta a falon. Ugyanilyen mintájú függöny redőzött a magas, keskeny ablakokon. A sötétbarna bútorok merev szögletekbe, hegyekbe futó formája csúf és ellenséges volt. Nem akartam a zongora felé nézni. Tudtam, egy kislány ül ott, és összeráncolt homlokkal, kidugott nyelvvel veri a billentyűket. Minduntalan félreüt, de folytatja, mert szívós. És szándékosan bosszantani akar vele. Az egyik ablak elfüggönyözött, mély benyílójába menekültem előle. Fülemre szorított tenyérrel nézegettem azt a disznó könyvet, amit ő lopott ki nekem apja hálószobájának állványáról. Szamárság. Nem lehet Lián! Az egész környezet egyszerűbb, kopárabb. Miért félek ránézni a zongora mellett ülő kislányra? Az egyik ablakon karvastagságú, aranyporos fénynyaláb nyúlt be. Szemem akaratlanul követte e nyilat a zongoráig, amely súrolta a kislány fejét, és felgyújtotta világos bronzhaját. Persze hogy nem Lián. Buta megkönnyebbülést éreztem, mintha megmenekültem volna az elkerülhetetlentől. Ez a kislány meghatóan szép. Hosszú arca, finom, szeplős bőre van, amelyen kék erek rajza tűnik át. Homloka túl magas. Szemhéja szinte elnehezül sűrű szempilláitól. Karikás szeme egészen világos. Fiatal arcon ilyen sötét árnyékot csak akkor látni, ha betegség okozza. Láz vagy emésztő, titkos gondolatok. Szánalom tört rám megint. Idegeimet névtelen veszélyérzet érintette. Ha az akkor kilencéves Liánt le kellene írnom, megtévesztően hasonló jelzőket találnék rá. Annak ellenére, hogy ezt a lángoló fejű, törékeny gyereket rendkívül vonzónak találtam, Lián pedig első perctől kezdve taszított. Olyan tettekre ingerelt, amelyeket soha senki más nem váltott ki belőlem. S én még csak megbánást sem éreztem miatta. Akkor. A különbség mindössze annyi volt, hogy Lián túl magas homlokát sötét haj keretezte. Sápadt, kékeres bőre azonban éppilyen áttetszően világított. Nehéz pillájú szemének sötét karikái megijesztettek néha. Tudtam, mitől keletkeztek, s azt is, hogy nekem részem volt benne. Ujjai hajlékonyak és fürgék voltak. A körmét állandóan tövig rágta. Sohasem jutott eszembe, hogy Lián talán csinos. Olyan rosszízű érdekeltséggel, annyira közelről kellett megküzdenem felém nyomuló követeléseivel együttléteink minden pillanatában, hogy nem
volt időm észrevenni a külsejét. Akaratom ellenére belevont saját képzeletébe. Megosztotta velem koravén kíváncsisága riasztó leleteit. Serdületlen Évaként tilos gyümölcsöket etetett velem, amelyek elriasztottak tőle, mert túl korán jutottam hozzájuk. Más körülmények között és talán később egészséges, izgalmas élményt jelentettek volna. Persze ő sem tehetett róla: Körülményeinek áldozata volt. Apjától magára hagyottan, anya és igazi nevelők nélkül csak elnyomorodhatott belül. Én segíthettem volna rajta. Szeretett volna megtámaszkodni bennem. Szövetséget remélt tőlem, talán önmaga ellen is. De éretlen és önző voltam hozzá. Ostoba, kegyetlen kölyök. Rám fonódó ujjait levertem magamról. Szabadulni akartam lénye zavaros hínárjától. Élete legképlékenyebb korszakában, amikor még alakítható lett volna, s kiutat keresett környezete nyugtalanító hatásai közül, én sebeztem meg a legsúlyosabban. Talán egész későbbi sorsa e sérülésből burjánzott elő. Ezt nem tudom végiggondolni most. Erre nem szabad összpontosítanom, mert az behangolja valaminek a hullámhosszát, amit még nem tudok elviselni. Amíg a kislány veri a zongorát, addig nincs baj. Idegesít, igaz. Ahogy akkor idegesített. Csúfondáros, fenyegető kihívást éreztem benne. Mintha a halántékomon dörömbölt volna, hogy bejusson a fejembe. Ugyanilyen ütemben verte halkan az ajtót éjszaka, amikor náluk voltam. Féltem, hogy meghallják. Az apja vagy nagynénje felébred, és felelősségre von. Engem von felelősségre, hiszen idősebb vagyok nála. Vallatni kezdenek, mivel csalogattam a szobám ajtajához azt a szegény, ártatlan kislányt. Lián papírokat dugdosott be az ajtóm alatt. Azt is megtalálják. Meg a könyveket, amelyekkel elárasztott. Kaparászta a fát. Süvöltve sugdosott: engedjem be! Engedjem be! Valami nagyon érdekeset mutat nekem. Csak egy pillanatra nyissam ki az ajtót! Azután kopogott, kopogott, ritmikusan dobolt, míg nem bírtam tovább. Beengedtem. A zongorázás abbamaradt. Ne! A kislány ölébe ejtett kézzel, kihúzott nyakkal figyelt. Hallgatózott. – Bejöhetsz! – kiáltotta. Vékony hangjában nevetés bujkált. – Úgyis tudom, hogy fülelsz odakint! A fiú belépett, és én tudtam, nem menekülhetek az ítélet elől. Nem halaszthatom tovább. Szembe kell néznem vele. Ugyanaz a fiú volt, akit ott, a távoli Édenben láttam. Rögtön megismertem. Nem hasonlított hozzám. Vörösesszőke haját a vizes kefe szöges tincsekben a fejéhez és nyakához tapasztotta. Szeplői szinte torlódtak napégette arcán. Rövid orrú, erős állú, szögletes homlokú, csinos gyerek volt. Félig nyitott, duzzadt szájából nagy, recés fogak villantak elő. Látszott, kikerült saját eleméből, s e környezetben kényelmetlenül érzi magát. Hosszú lábszárain szűk nadrág, felsőtestén napszítta, kék trikó feszült. Arckifejezése sértődött és mogorva volt. A kislány a zongoraszékkel együtt forogni kezdett. – Nem mertél bejönni! Nem mertél bejönni! – énekelte közben csúfondárosan. A fiú a zongorához ugrott, belemarkolt a kislány hajába, és a fejét hátrarántotta vele. – Ha nem hagyod abba, laposra verem azt a ronda, hosszú képedet! – Jó – mosolygott fel rá a kislány. Egyáltalában nem ijedt meg tőle. Valami, amit tudott, rejtélyes módon fölényessé tette. Pedig a fiú idősebb és erősebb volt nála.
– Miért nem versz meg? – Még ingerelte is. – Ha én ellátom a bajodat, lepedőben visznek ki innen! A fiú bizonytalan volt és dühös. A goromba hetvenkedéssel önmagát hevítette. Pontosan emlékeztem zavaros, belső állapotára. Tudtam, védekezik valójában. – Akkor is el fogsz venni feleségül! Akkor is! Akkor is! A fiú úgy engedte el a kislány haját, mintha csalánba markolt volna. – Te kicsorbultál! – súgta hátrálva. – Kilencéves vagy. Én meg tíz. – Majd megnövünk. Engedéllyel korábban is lehet. A kisasszony mondta. Az ő családjában egy tizenhárom éves lányt férjhez kellett adni, mert jóba lett egy öregemberrel, aki már harmincéves volt. Nem tudta, hogy pasztillát lehet szedni, és gyereke akart lenni tőle. Azért. – Te ilyeneket beszélsz a nevelőnőddel? Azt is elmondtad neki, hogy...? – Nem vagyok bolond! A felnőttek nem értenek meg semmit! De nekem mindenfélét elmesél, mert tudja, csak akkor falazok neki, mikor éjszaka kimegy a szobából a barátjához. A kertben nagyon kényelmetlen meg hideg is, de nem meri behívni a házba. Éntőlem itt lehetnének, már sokszor kilestem őket, de fél a gondnoktól, aki mindig fogdosni akarja. A barátját szereti. Azt mondja, megvesz érte. Mert szép. Én ugyan nem látok benne semmi szépet, igaz, hogy sötétben nem lehet kivenni az ilyet. Csak a fehér inget meg a kócos hajat látni, és azt, hogy összevissza huzakodnak egymással. Iszonyúan nevetséges. – És ők nem vették észre, hogy leselkedsz? – A fiú vonakodó ellenszenvén átütött éledő kíváncsisága. – Á! Nem tudnak figyelni olyankor. – Ha akarod, elmondom a részleteket is! – Nem akarom! – A fiú elfordult tőle. – Hagyj békében! – Nem hagylak békében! – Miért? – A fiú hangja csaknem kérlelő volt. – Mit akarsz tőlem? – Tudod. Most már el kell, hogy vegyél feleségül. Mert azt megtetted velem. – Én nem tettem veled semmit! – kiáltotta a fiú vadul. – Te egy ronda, erőszakos vakarcs vagy! Ki nem állhatlak! – Csak azt hiszed – bólogatott a kislány. – De ahogy egyedül rám gondolsz, eszedbe jut mindenféle, amit beszéltünk meg csináltunk, és akkor szeretnéd, ha megint bekéredzkednék hozzád, képeket mutatnék neked, és elmesélném, miket látok a házban. És akkor mi is... – Hallgass! Soha többé nem állok szóba veled! – Szeretsz engem. És én is szeretlek téged. – Hányok, ha ilyeneket mondasz! És hazugság! – Igaz. Csak nem tudod, mi az. – De igenis tudom! Én az apámat szeretem. Mert ő... mert ő okos. És öreg. – Ővele más. Én jobban tudom. – Amit te tudsz, az ronda disznólkodás! – De érdekes. Nem? – Nem. Nem így. – Hát hogy? – Másképp. – Nincs másképp. Lehet, hogy nekem is gyerekem lesz. Bizony. Én fogom fürdetni meg szoptatni. És tologatom kocsiban. Reggel, amikor kimosom a mosdókesztyűmet, mindig azt képzelem, kising. És az a pólyás baba rögtön ordítani kezd, ha kimegyek a szobából. Velem alszik. Mert nem tud meglenni
nélkülem. Már nő a hasam. Igazánból. Ha akarod, megtapogathatod. – Ráveregetett lapos hasára, azután újra körbefordult a zongoraszékkel. A fiúnak fennakadt a szeme a megdöbbenéstől. – Nem igaz! – mondta szorongva. – Be akarsz mártani a felnőttek előtt. Mindenki röhögne rajtad. Egy kilencéves lánynak nem lehet gyereke. És később sem attól lesz, amiket te összehülyéskedtél, amikor betolakodtál hozzám. A gyerek nem ilyen nyavalyás butaságoktól születik. Elolvastam egy orvosi könyvben. Engem nem rázol át. Meg foglak mondani. Tudják meg, micsoda mocskos kis görény settenkedik a nyomukban! A kislány megvonta a vállát. – Árulkodjál, ha jólesik. Úgyse törődnek vele. Senkivel se törődnek. Süketek. Akármit mondasz, csak vigyorognak, rád csücsörítenek: "Jól van, tüntyiprüntyikém, jól van, mókusvirágom, eredj szépen, ne zavarj! Ne lármázz! Ne gyötörd az idegeimet! Ne kérdezz annyit. Nagylány vagy már. Játssz egyedül!" Mindig egyedül. A kisasszony mesélte, hogy amikor kicsi voltam, és sokat bőgtem, egy lány, akinek vigyázni kellett rám, folyton altatókkal tömött. Egyszer a gázt is rám nyitotta, persze csak egy kicsit, hogy elhallgassak. A kisasszonynak a gondnok mondta. A lányt kidobták, de a másik se volt különb. Ott felejtett a kvarclámpa alatt. Nagyon összeégtem. Azért jó, hogy nekem gyerekem lesz, mert egy pillanatig se hagyom egyedül! Nagyon rossz egyedül lenni. És most már ketten leszünk majd. – Nem lesz gyereked! Te bőgő szamár! Te nyavalyás görcs! Igazuk van a felnőtteknek! Kinek kellesz te? – A fiú arca vörösen lángolt a tehetetlen dühtől, de félt is. Szorongva csapkodott maga körül, mint a hálóba akadt vad. Nem vette észre, hogy a másik gyerek milyen gyenge, mennyire szerencsétlen. És szép is. De egy csomó dolog megrontotta, amit nem értett. Miért gyötri ő is, ahelyett hogy beoltaná saját, egészséges ösztöneivel? – Kár, hogy az a lány nem adott több altatót neked! És túl korán zárta el a gázt! Tudod, miért nem törődik veled senki? Tudod, miért undorodom tőled? Ahogy egészen közel nyomult a kislányhoz, az megijedt tőle. Fel akart ugrani, de a fiú visszanyomta a székre. Arca egészen eltorzult a kegyetlen ösztönzéstől, hogy bosszút álljon, fájdalmat okozzon neki. – Azért, mert olyan nyúlós és romlott vagy, mint egy döglötten partra vetett hal! Az ilyet még a macska is bekaparja! Amikor a vizes pókujjaiddal hozzám érsz, lesikálom magam, mintha pocsolyába löktek volna! A szagodat se bírom. Savanyú szagod van. Az orrod mindig eldugul, és hangosan szuszogsz. Szeretném, ha nem élnél! Örülnék, ha nem lennél a rokonom. Ha varázsolni tudnék, akkorára zsugorítanálak, amekkora egy mezei poloska, és teljes erőmből rád taposnék, szétkennélek a földön a lábammal, hogy nyomod se maradjon! Ne! Ne folytassa! A kislány halálsápadt, szeme fennakadt a rémülettől. Vérszegény ínye lemeztelenedik, ahogy száját széjjelhúzza. Nevetni kezd. De nem önakaratából. Arca rángatózik. Szeméből könnyek ömlenek. Nevetőgörcs. Idegroham. Ismerem a tüneteit. És ez a fiatal barom nem veszi észre, mit csinál! Azt hiszi, őt neveti ki, őt ingerli most is, pedig... – Elhallgass, mert kiverem a lelket belőled, te nyavalyás béka! Rajtam mersz röhögni, te, te!... Egészen elvesztette az eszét. Fogcsikorgatva csépelni kezdi a másik gyereket, aki sokkal gyengébb nála. Nem tud védekezni a rázuhogó ütések ellen. Már csak a szeme fehérje látszik. Görcsös nevetése a torkára forrt. A fiú úgy rángatja a vállánál fogva, mint egy rongybabát, de üti, üti, öklözi, s csak
akkor hagyja abba, amikor elengedi, s a kislány a székről a földre siklik. Elájult. Apró ruhahalom a zongora mellett. Vékony lábak, karok nyúlnak ki belőle. Arca, nyaka tele van kék foltokkal, véraláfutásokkal. A teste is a ruhája alatt. Két bordája megrepedt. Agyrázkódást kapott. Hónapokig fekszik majd betegen. Tudom! Tudom! Emlékszem rá! A fiú lihegve áll fölötte. Lassan eszmél, de félelme még mindig harag a kislány ellen. – Ne komédiázz! Kelj fel! Mindjárt bejön valaki! Hallod? Szóval így akarsz eláztatni, hogy megbüntessenek? – Szandálja hegyével bökdösni kezdi, de már látja rajta a kék foltokat, zúzódásokat. Rázza az élettelen testet. Egyre ijedtebb, bizonytalanabb. – Ezt nem akartam!... Ne vacakolj! Te hoztál ki a sodromból. Én csak... Folyton hülyéskedsz. Jön a nagynénéd! Ha észreveszi, hogy nem gyakorolsz, rögtön betörtet ide, mit csinálunk ilyen nagy csendben. Mozdulj már! Úgyis tudom, hogy csak megjátszod magad! Reszkető kézzel összevissza ütögeti a billentyűket. – Ide hallgass! Azt mondjuk majd, hogy véletlenül elestél, és attól. Egyre vadabbul veri a zongorát. A szobában sikoltó, disszonáns hangfoszlányok rezegnek. Nyaka kinyúlik. Az ajtó felé figyel. A közeledő megtorlás pillanata felé hallgatózik, amit nem akar magához engedni, nem tudja vállalni, mert nem képes számot adni arról, ami történt. Izzad. Egész testében remeg. A kislány mellé térdel a földre. – Kérlek! Kérlek! – hebegi kábán. Duzzadt száján ott van erős, recés fogainak nyoma, ahogy az előbb az ütlegelés dühében ráharapott. A kattanás és a távoli robbanás moraja együtt hangzott az ajtó kipattanásának zajával. Nemcsak a fiú, én is nagyot rándultam tőle. Valaki be akart lépni a szobába, de az idő lezuhant sorompója kirekesztette. A két disszonáns akkord zúgása nem tudta elnyomni a botladozóan darabos ujjgyakorlatot. A kislány megint ott ült a zongoraszéken. Fejét aranyporos, csillogó napnyaláb súrolta, s felgyújtotta rézvörös haját. Szívem elnehezedett a szánalomtól. A fűszőnyegen feküdtem a parasztember mellett. Az idővé változott tér megnyíló szakadékai között ez volt az egyetlen szilárd menedékem. Minden időkiterjedés mélységébe bele kellett zuhannom eddig. Minden indulatörvény magába szívott, és addig forgatott könyörtelen malmában, amíg valamennyi öncsalásomat kilúgozta belőlem. Megfosztott a felejtés üdvétől is. Emlékeimet nem engedte többé elsüllyedni. Amire egyszer e tiszta, borzalmas fény rávetült, az életre kelt. S a rejtélyes emlékhullámhosszokon minden állomás egyszerre szólt. Egymással párhuzamosan vádolt, ítélt és ismételt. Nem tudtam megállapítani, elzárni egyiket sem. A készülék elromlott. Ahogy a test valamelyik életfontosságú szerve elromlik, amelyhez laikusként nem tudunk hozzáférni. Mert ebben a dimenzióban, ahol ember még nem járt előttem, én is betolakodó, tudatlan műkedvelő voltam. A parasztember aludt, én azonban virrasztottam. És velem virrasztottak múltam kinyílt sír hantjaiból feltámadt emlékeim is. A Liánnal való gyerekkori élményemet sikerült annyira elburkolnom mostanáig, hogy csaknem megfelejtkeztem róla. Az alvilági kamra felé se mertem közeledni, ahol némán várakozott rám. Bizonyos, hogy a kilencéves Lián szüzességében nem tettek semmiféle kárt a gyermekes nemi próbálkozások, amelyekbe magával sodort.
Kétségbeesetten ragaszkodott hozzám, de semmi más eszköze nem volt arra, hogy magához kössön. Mindenét elém hordta; a játékait, értékeit, az apjától elcsent, apró tárgyakat és a közömbös, álszent felnőttek gusztustalan titkait, amelyet őrizetlen egyedüllétében kilesett. A jelenetek, amelyeknek tanúja volt, tisztázatlan izgalommal töltötték el. Nem tudta hová tenni őket. Megzavarták álmait. Túlfeszült és étvágytalan volt. – Tudod, amikor apa intelmeket intéz hozzám mély gyomorhangon, mindig arra kell gondolnom, milyen volt, amikor a fürdőkádban guggolt, azután becsengette a kisasszonyt, hogy dörzsölje le a fürdőlepedővel – mondta nekem ideges vihogással. Állát leszorítva, remekül tudta utánozni apja hanghordozását. – "Tanulj, Lián! Gyakorolj, Lián! Nehogy szégyent hozz a fejemre. Engem mindenki tisztel. Felnéznek rám. Tőled elvárják, hogy mindenben méltó légy apádhoz!" Nevetnem kellett. – Azt hogy láthattad, mit csinálnak a fürdőszobában? – Úgy, hogy még csak ötéves voltam, és belefértem a törölközőtartó szekrény alsó részébe. Akkor nem értettem, mit vacakolnak egymással. Miért sikongat a kisasszony annyira, és apa minek akarja bemártani a kádba, amikor fel van öltözve. Csak utáltam őket, és a hideg rázott tőlük. Később azután megértettem, mi ez az egész. Amikor már megtanultam olvasni, és kiloptam apa eldugott könyveit az ágya melletti titkos rekeszből. Eleinte vallattam Liánt. Minden részletet tudni akartam. Még biztattam is, kutasson a fiókokban, szekrényekben. És ő készségesen ellopott nekem mindent, amit megkívántam. Nagyokat nevettünk együtt. Gúnyoltuk a felnőtteket. Főleg az apját. Ebben az időben Lián olyan volt nekem, mintha a testvérem vagy fiúpajtásom lett volna. Azután kezdett másképp közeledni hozzám. Mutogatta magát. Kíváncsiskodott. Olyan dolgokra unszolt, amelyek idegenkedéssel töltöttek el. Vele kapcsolatban nem volt kedvem hozzá. Gátlásosabb és szemérmesebb voltam nála. A lányok talán gyorsabban érnek ilyesmiben. Nem tudom. Sokkal érzelmesebbek. Lián érzékeit különösképpen előrehajszolták az időben a környezeti hatások, amelyek nyers leplezetlenséggel tárultak fel előtte. Pajtásai nem voltak rajtam kívül. Érzelmi fertőzöttségét irányomban sok minden menti és magyarázza. Feltéve, ha valaki megkeresi az okát. Én azonban nem kerestem. Később sem. Terhemre volt. Megijesztett. Mert egyre követelőbb, erőszakosabb lett. Nappal állandóan a nyomomban törtetett. Éjszaka betolakodott az ágyamba. Engem is meglesett a fürdőszobában. Egyszerre felkuncogott a szekrénybe akasztott fürdőköpenyek közül. Majdnem a kádba fojtottam szégyenkező haragomban. De addig mesterkedett, míg belevitt bizonyos próbálkozásokba. Nyomorultul éreztem magam utána. Ő azonban diadalmas volt. Ultimátumot intézett hozzám. Ígérjem meg, hogy elveszem feleségül, mégpedig idő előtt. Engedéllyel. Különben beárul az apjának. Meg a háziorvosunknak. És az én szüleimnek is. Közhírré teszi. Úgyis kényszeríteni fognak rá. Nincs más választásom. Fogalmam sem volt róla, mennyire nincs semmi alapja ostoba, gyerekes fenyegetőzésének. Pánik és düh fogott el. Mindketten belevadultunk a veszekedésbe. Engem az indulat teljesen elvakított végül. Pusztító módon találékonnyá tett. Először gyilkos szavak vasvesszejével vertem végig. Megöltem az önérzetét, a hitét abban, hogy valaki valaha is vonzónak találhatja őt. Nem is tudtam róla addig, hogy ilyen súlyos, mérgezett szavak élnek bennem. Ő védekezni próbált. Fújt, köpködött, karmolt, mint egy felbőszült macska. Éles nyelve és éles foga volt. Belemart meztelen karomba. Akkor verni kezdtem. Az első ütésemnél felnevetett. Én is azt hittem, kinevet.
Pedig rohama volt. Talán először tört ki rajta. Akkor is csépeltem még, amikor elhallgatott. Nem tudtam abbahagyni. Soha senkit nem ütöttem meg addig. Azután is csak őt vágtam pofon egyetlenegyszer, amikor nevetőgörcsöt kapott e kísérlet reggelén. Mikor volt az a reggel? Hány évezred előtt? Csodálkozom rajta, hogy Lián életben maradt. Mozdulatlanul, dagadt, elkékült arccal feküdt előttem a földön. Ráztam, élesztgettem. Nem mozdult. Azt hittem, agyonütöttem. Olyan volt, mintha meghalt volna. Annyira megrémültem, hogy tehetetlenül sírni kezdtem. Akkor is Liánra haragudtam. Őt vádoltam azért, hogy ilyen szörnyűségre kényszerített. Csend volt. Vártam, hogy benyisson valaki, és rám szakadjon bűnöm minden következménye. De senki se mozdult. A kisasszony nyilván a kertben trécselt valakivel. A ház ura napközben sohasem tartózkodott otthon. Úgy surrantam ki a házból a hátsó kapun, hogy senki se vett észre. Megszöktem. Nagyapámhoz menekültem. Elmondtam neki, milyen nagy bajt csináltam. Persze az okát szégyelltem volna feltárni előtte. Látta, milyen zavart, felindult állapotban vagyok. Nem faggatott. Este felhívta Lián apját. Nem mertem hallgatózni, mit beszéltek egymással. A villa legtávolabbi szobájába menekültem, és ott is befogtam a fülem. Olyan gyötrelmeket álltam ki képzeletem hóhéraitól, mintha karóba húztak volna. Lián kékre vert arca üldözött állandóan. Nem maradhatott életben. Annyira gyenge és kicsi volt. Én meg teljes erőmből ütöttem. Hogy tehettem ilyet? Mi történt velem? Mi lakik bennem? Legalább annyira féltem ettől a gyilkos indulatú idegentől a saját bőrömben, mint attól, amit nagyapám a következő percben közölni fog velem: "Megölted Liánt." Az én életemnek is vége lesz ezzel. Büntetőszanatóriumba zárnak hosszú évekre. De ha kiszabadulok egyszer, akkor is követni fog mindenüvé az agyonvert kislány árnyéka. Nem szabadulhatok tőle. Ezt akarta. Befogott füllel, összeszorított szemmel, hangosan sírva kiáltoztam, mentegetőztem magamban. Észre sem vettem, hogy nagyapám belépett a szobába. Úgy kellett lefeszítenie a fülemről a tenyeremet. Meg is rázott, hogy észre térjek. Felugrottam, mintha kísértetet látnék. – Él – mondta, és karon ragadott, nehogy elfussak előle. Nem értettem. Nem jutott el az agyamig. – Nyugodj meg – tagolta az arcomba. – Szerencsére embert ölni nem olyan könnyű, mint gondolod. De alaposan helybenhagytad, és ez nem válik dicsőségedre. Erről majd később beszélünk. Nem beszéltünk róla, mert beteg lettem. Valami ideglázt kaptam. S amikor felépültem, anyám értem jött, és hazavitt. Apám már nem élt. Liánt csak akkor láttam viszont, amikor Szpelltől elköltöztem, s anyám terve szerint ott várt rám az ő betegágya mellett. Anyám megvédett az eset minden következményétől. Azon igyekezett, hogy én is csak jelentéktelen gyermekmarakodásnak, kis balesetnek tekintsem az egészet. Lián néhány hétig nyomta az ágyat. Na és? Ma már kutya baja. Az apja sem haragszik rám. De ha nem férünk össze, nem kell találkoznunk. Felejtsem el. Nem volt nehéz dolga velem. Hiszen én is felejteni akartam. Most azonban... Igen. Csak most, amikor viszontláttam anyám ágya mellett, teljesen fakónak tűnt előttem. Egykori túlfeszült önmagának üres héja volt csupán. Kiégett. Ártalmatlannak éreztem, mégis felzaklatott. Nyugtalan elégedetlenséget keltett bennem. Nem tudtam természetesen viselkedni vele. Ha rám függesztette nagy, sötét szemét, hetvenkedni kezdtem. Önbizonyító fecsegésben törtem ki. Fontoskodtam. Ő alig beszélt hozzám. Eleinte. Soha nem vitatkozott velem. S mire észrevettem, hogy lénye szürke hamurétege alatt micsoda tűzmag parázslik, már késő volt. Soha nem fogalmaztam meg
magamban, hogy áldozatomnak tekintem. Azt sem, hogy amit elkövettem ellene, felfüggesztett ítélet bennem. Éppen azért lázadoztam, amikor a sors éppen Lián által végrehajtotta rajtam e jogos ítéletet. Nagyapámnak nem volt igaza, amikor azzal nyugtatott, szerencsére embert ölni nem olyan könnyű, mint gondolom. Nekem sikerült. Valamit örökre kiirtottam Liánból. Elpusztítottam mindazt, ami öröm és szépség volt benne. Emberi kapcsolatok éltető heve nélkül éppolyan szerencsétlenné vált, mint anyám.
ARCOK ÉS ÁLARCOK Vajon mi lett volna belőlem, ha e két asszony nem tesz sorsom menekültjévé? Hiszen előlük szöktem el saját jelenem problémái közül. Talán orvos. Az emberi szervezet nagyrészt még felderítetlen világegyeteme mindig érdekelt. Különösen az agya és idegrendszere. Később is hobbim volt a pszichológia. Pellet kövérkés, önelégült alakja bukkant fel emlékezetemben. Velem sohasem tudta elhitetni azt, amivel önmagát becsapta. Először ő is a pszichológia szakot választotta, s csak akkor tért át a belgyógyászatra, amikor bizonyos körülmények kényszerítették rá. Eléggé kiterjedt praxist folytatott, de kockázatos vállalkozásának ő maga lett az első áldozata. Persze sohasem ismerte be, hogy olyan területre merészkedett, amelynek veszélyeit nem ismerte eléggé. Nem készült fel rá. Kiszámíthatatlan ingerek, indulatok szigetelés nélküli drótrendszerébe markolt puszta kézzel, s az érzelmi kisülések árama úgy rázta, rángatta, akár egy groteszk burleszkfigurát, aki megpróbálja azt a benyomást kelteni, mintha saját akaratából folytatná e komikus bohóckodást. Puha teste, élvezetvágya és hiúsága védtelenné tették a kereveten kitárulkozó asszonyok indulatáttételeivel szemben. Hiszen ő maga teljesen kívül maradt az operáción, amelyet másokon végzett. Sohasem vette be saját orvosságát. Az orvosi köpeny éppoly jelmez volt rajta, mint arcának derűsen örvendező, biztató kirakata. Amint levetette foglalkozásának tartozékait, bonyolult viszonyokban, válási botrányokban fuldokló magánbalekké változott. Nevetséges módon felszarvazták. Erkölcsileg és anyagilag kizsákmányolták. Ráadásul még jó képet is kellett vágnia mindahhoz, ami történt vele. Egyebet sem tett, mint megkísérelte eltussolni, megmagyarázni három csődbe jutott házasságát, szeretőit, feleségeitől és házasságon kívül született gyermekeit, perek, zsarolások lavináját. Állandó fenyegetések között élt. Pácienseinek háborgó férfi hozzátartozói meg is verték néha. Egyik nőbetege öngyilkos lett miatta. Csak nehezen sikerült elintéznie, hogy ki ne zárják az orvosi kamarából. Sokszor segítettem neki. Helytálltam érte. Megvetettem, de sajnáltam is, hiszen még nálam is rosszabbul járt. Halvány hálaérzet is élt bennem iránta. Az ő kárán tanultam meg, miért nem szabad a pszichológusnak saját benső ügyei elrendezése nélkül más emberek fertőző, sebeibe nyúlkálni, s a fölényes orákulumot játszani ott, ahol nem ismeri a mindig egyedi lelki kórok megfelelő gyógymódját. Velem talán másként állt a dolog? Kattanás. Távoli robbanás. Az akkordok zúgásába belészövődött a vizofon erőszakos, sürgető csengése. Én megint felrezzentem – vagy belevesztem? – a körülöttem zajló események párhuzamos egyidejűségébe. Valamennyi szereplőjük idegen volt nekem, mégis a legmélyebb érdekeltséget keltették
bennem. S a hozzájuk kötöző érzelmek szálszövevénye egyre jobban megfeszült közöttünk, felbontotta egész benső védelmi rendszeremet. A fürdőszobából kisiető nő feszes meztelensége, a csupasz válláról leszaladó vízcseppek olyan sajgó közelségbe hozták Szpell emlékét, hogy érezni véltem meleg fürdőtől párolgó testének illatát. Ujjaim emlékeztek sima bőrére, s annyira nélkülöztem felfénylő cinkos mosolyát, mintha gyötrő szomjúság vett volna erőt rajtam. Orrán kamaszosan összeráncolódott a bőr, szemében időtlen derű csillant. Még a nemére sem gondoltam olyankor, csak arra, milyen jó szabadon együtt nevetni vele. Vajon, ha anyámnak nem sikerül pányvát vetnie rám, hogyan alakult volna az életem mellette? Mi lenne velünk ma? Különös üresség támadt bennem e gondolat körül. S a visszhangtalan csendben megéreztem, elfogyott a vetítőerőm. Ezt a kiterjedést nem képes átvilágítani. Lehet, hogy azért, mert tudtam, Szpell halott. Szakításunk után teljesen őrült, önpusztító dolgokat csinált. Talán ma is élhetne, ha... Ez megint bújócska. Másról is szó volt nála. Nem véletlenül bukkant fel bennem a "vetítőerő" kifejezés. Bizonyos, hogy Szpell tehetséges asszony és nagyszerű szerető volt. Engem határtalanul boldoggá tett. Felszabadított egy csomó gátlás alól. Képzeletemben sajátos álmokat generált. Fantáziám túlfokozott színeket sugárzott rá, amelyekkel eltakart bizonyos tényeket. De ha láttam is, nem akartam észrevenni őket. Amikor találkoztunk, én még nem voltam tizenkilenc éves, és Szpell közeledett a negyvenhez. Amikor levert szorongással célzást tett a korára, csak laza általánosságokban tette, s rögtön átsiklott fölötte, mintha gyulladt részt érintett volna önmagában: – Borzasztó! Én már harmincéves elmúltam, te meg... Szeme elködösödött, magába révedt, s kihűlt öregség magányos képeire figyelt. Születési bizonyítványa véletlenül került a kezembe egyszer, onnan tudtam meg valódi korát. Én az ifjúság könnyelmű biztonságával nevettem rajta ilyenkor, hiszen végeláthatatlan évek nyújtóztak előttem. Nem értettem, miért kételkedik kívánatos teste, szenvedélyes lénye hatalmában. Voltak pillanatok, amikor faggatásaival türelmetlenné tett. Folyton bizonygatnom kellett neki, mennyire fiatal és szép. Nincs olyan tizenhét éves lány, aki felvehetne vele a versenyt. Gyermekes tolvajnyelvünk gügyögéseivel sohasem tudott betelni. Addig ismételtetett velem bizonyos bókokat, hízelgéseket, míg végképp elnyűtte őket bennem. Amikor látta, hogy bosszúsan védekezem provokáló mesterkedései ellen, megijedt. Könyörgött, ne haragudjak rá. Az idő múlása egyre jobban elkeserítette. Érzi, mint fosztja ki rohamosan mindenéből, ami fontos neki. Te is el fogsz hagyni! – ismételte csökönyösen. – És akkor minek éljek tovább? – Hiába erősködtem, mennyire kívánom. Rajta kívül nincs más menedékem. – Próbálom hozzászoktatni magam, mi lesz velem, ha te elmégy – folytatta, mintha nem hallotta volna, amit mondtam. – Egyelőre azt hiszem, beleőrülök. De majd... majd sikerül kibírnom valahogy. Hiszen muszáj, nem? Ilyen hangulatok rendszerint akkor vettek erőt rajta, ha újabb ráncokat fedezett fel az arcán kíméletlenül nagyító tükrében, esetleg a színháznál érte valami méltánytalanság. Rossz kritikát vagy csak lanyha elismerést kapott, elvettek tőle egy szerepet, és fiatalabb vetélytársnőjének osztották ki. Futólag elcsodálkoztam rajta, mennyire függ a külső körülményektől. Mintha egyedül a tükre vagy idegen emberek tetszése írná elő neki, jól vagy rosszul érezze-e magát, és mennyit ér valójában. Persze, akkor nem sokat tűnődtem rajta.
Ilyen. S ha borús hangulata elmúlik, megint csodálatos játszótárssá válik. Sohasem gondoltam arra, hogy Szpell egyénisége képlékeny anyag tulajdonképpen; csupa ösztönösség és lenyomat. Alázatosan felölti az ábrákat, amelyeket környezete feléje kínál. Teljesen azonosul szeretői, szerepei öntőformáival. Azért olyan kitűnő színésznő. S azért annyira sokféle. Velem szertelen kamasszá s a szerelem titkait megosztó, fáradhatatlan tanítómesterré változott. De milyen lehetett a többiekkel, akik testében, lelkében otthagyták saját egyéniségük bélyegét? Egyszerre bizonyos voltam benne, hogy mindegyiket kiegészítette, lénye képlékeny plazmájával körülöntötte, anélkül hogy megkötötte volna őket. Valamennyiükből visszamaradt benne valami, amit tehetségesen felhasznált, a vezérszólamot azonban a jelenében uralkodó kapcsolat vagy szerep jelentette nála. Nyilván voltak olyan korszakai, viszonyai, amikor nem ismertem volna rá, mert éppen az ellentétét alakította annak a figurának, akivé az én hiányérzetem formálta. Szpellnek én valamiféle jelkép voltam; saját ifjúságának visszfénye. Próbált megkapaszkodni bennem, mert az életősz megérintette, és fázni kezdett belül. Valami forró, naiv, feledtető hőre volt szüksége, azért osztotta meg tavaszi éretlenségemmel saját dús szüretjét. Amikor elhagytam, ott maradt csupaszon, dideregve. Többet vesztett bennem, mint tanulékony, heves szeretőt. A hitét vesztette el önmagában. Vajon miféle mélységekben merült meg élete néhány maradék évében, amelyeket anyám és Lián olyan mohó elégtétellel figyelt távolról? Igaz-e, hogy teljesen elzüllött? Mi maradt meg belőle? Mivé tették gyorsan változó, egyre hitványabb szeretői, akikkel válogatás nélkül meghempergett minden mocsokban? Miféle hajtóerőket hívtak elő lénye mélységéből? Amikor hallottam, hogy beteg, nem mertem meglátogatni. Pedig üzent értem. Nemcsak a családi bonyodalmaktól féltem, hanem attól is: mit találok a kép helyett, amit megőriztem róla? Elintéztem, hogy orvosi segítséget, támogatást kapjon, azután homokba dugtam a fejemet, mint a strucc. Újra az ismerős fürdőszobagőz; Szpell habfürdőjének és parfümjének összevegyülő illata. Nyilván szagemlék. A képzeletem idézi fel. Most a kerevet bontakozott ki a dimenzióhasadékok szűkülő-táguló lüktetéséből. Valaki feküdt rajta. Egy nő. A mellette lévő széken pasztellkék köpenyes orvos ült. Nyakában megpillantottam az érzékeny kis minimagnót, amellyel az analitikusok dolgoznak kezelés alatt. E kép oly heves és nyugtalan érdekeltséget támasztott bennem, hogy a kattanás utáni robbanás, majd a kicsorbult hangélű akkordok zúgása sem zökkentett ki belőle. Igen, tudom. A kozmikus időjelző nagymutatója megint visszaugrott a tizenkettes számra. Újra elkezdődik vagy folytatódik valami, amitől rettegek, de most nem térhetek ki előle. Valamennyi élesre hangolt érzékszervem, sőt rejtélyes érzékszervtöbbletem a látványra irányul. Milyen szikár ez az asszony! Teljesen kiszáradt. Csontjaira fényesen ráfeszül a bőr, de e ránctalanság nem teszi fiatalabbá. A felvarrt fedőrétegek alól hiányzik a tömítés, amellyel az ifjúság gömbölyíti le a vonások markáns éleit. Beesett arcának völgyeit nem telíti puha, lágy vonulat. Szemöldökének homlokára szaladó, kecses íve, lehunyt szeméről fölfelé hajló, hosszú műszempillája, tökéletes fogsora sem rejtheti el ajka szikkadt keserűségét s azt, hogy reménytelenül öreg. Koránál is öregebb. Éppen a maszk miatt, amivel takarni próbálja az eltitkolhatatlant. Lesoványított, élénk színekbe burkolt testéből szinte külön életet élő, merev csúcsokként emelkedik ki
melltartóba szorított két melle. Korát leginkább hervadt nyaka, keze és csomós erektől átszőtt lába árulja el. Persze azért kutatom minden vonását ennyire, hogy emlékeztetőt fedezzek fel benne valakire, s rájöjjek, miért bukkant elém éppen akkor, amikor tudatomban Szpell hullámhosszát hangoltam be, előtte pedig Pellet foglalkoztatott. A nő nem rezzentett bennem ismerős húrokat. Szánakozó idegenkedést éreztem iránta. Találkoztam már ilyenfajta, reflektorfényben öregedő dísznőkkel, akik görcsös erőszakkal próbálják elhitetni a világgal, amit már maguk sem hisznek. Az orvos? Nem. Az sem társítható Pellet elhízott kedélyességéhez. Ez őszülő hajú, magas, határozottan vonzó férfi. És értelmes. Bizonyosan viharosabb szenvedélyeket kelt Pelletnél, de tálán sikeresebben küzdi át magát veszélyes hivatása ösztöningoványain. A nő lehunyt szemmel beszélt, s az orvos semleges arccal hallgatta. Páciensének tartása így fekve, látszólag ellazítva is mesterkélt. S a férfi hűvös tárgyilagossága mögött készenlét feszült. A nő szavainak értelme lassan érkezett el tudatomhoz. Először csak kulturált, mély hangjára figyeltem, amely néha elrekedt, mintha reszelős felülethez dörzsölődött volna. Felső regiszterei hiányoztak; A magasságban kibicsaklott. Mutált. Nem. A hangja nem emlékeztetett Szpellére, bár az övé is hajlékony, átjátszott hangszer volt. – Mintha Taorminában lettem volna. – mondta a nő. – Ez visszatérő álom. – Behajló körmű, bütykös ujjaival finomkodva felnyúlt üvegessé lakkozott, festett hajához, és megtapogatta egyik halántékához forrasztott lokniját. – Folyton cipőt cseréltem. Gyönyörű estélyi ruha volt rajtam. Lángolóan piros, aranyflitteres tüllruha. Az idegen asszonyban viseltem még a második nagy földrengés előtt, illetve... nem is tudom. Szóval régen. A szekrény alja tele volt kitaposott bakancsokkal. A párok nem illettek össze. Mind lyukas, öreg és hasznavehetetlen volt. Szemétrevaló. Tudtam, a szálloda halljában türelmetlenül vár valaki. Már nagyon dühös rám. Színésznő tehát. Vigyázzunk! – Ki várja a hallban? – vetette közbe az orvos. A kereveten fekvő nő szempillája megrebbent. Válasza habozó volt: – A... kísérőm. Furcsa. Nem tudom pontosan. Ilyenkor mindig egy csomó férfiból összetett mozaikkép merül fel bennem, akiket... – Folytassa! – Akiket szerettem? Nevetségesen hangzik. Mert nem igaz. Mindegyik lehetne, és egyik se. Bár akkor, amikor velem voltak, úgy éreztem, csak bennük és általuk élek. Öngyilkossági kísérletet is követtem el egy férfi miatt, akinek már az arcára sem emlékszem. Valamelyik ágyamon átutazó írókölyök mondta nekem búcsúzóul, amikor híressé tettem, és otthagyott: "Ne haragudj. Erósznak csak jelene van." Persze ma már kételkedem ebben az aljas kibúvóban. Akármilyen nagy statisztikája van egyébként. – Miért? – A szabályerősítő kivételek miatt. – Például? – A hallban várakozó alakba valami friss, eddig sohasem érzett áram vegyült. Bizonyos voltam benne, hogy ezúttal... Mit akar? Fejét alig észrevehetően felemeli. Ráles az orvosra. Persze. Az orvos látja. Megértette. Még éberebbé válik. Hangja személytelen és hűvös: – Lazítson, kérem. Hunyja le a szemét. És ne hallgasson el semmit. A nő visszahelyezte a párnára a nyakán lévő álarcot. Sóhajtott.
– Mindent megteszek, amit kíván, csak... – Nos? – Kevesebbet kíván, mint amit szívesen megtennék magával. Kimondta, amit az orvos már előbb tudott, hiszen felfűtötte a levegőt körülöttük. A mondat mégis megütötte. Nyilván maga sem vette észre, hogy hátrahőkölt. Ujjait, mint a riadt csigaszarvakat, behúzta, a tenyerébe takarta. Védekezett. – Többször beszéltünk róla, milyen törvényszerűen bekövetkező stádium a kezelés folyamatában az a pont, amikor létrejön az a bizonyos... – Tudom! – vágta el a férfi hangját a nő türelmetlenül. – Indulatáttétel az orvos személyére. Érzelemvetítés. Ami annyit jelent, hogy valamennyi nőpáciense le akarja húzni a kerevetre, mialatt kitálalja magának minden szennyesét! – A maszk elrepedt az arcán. Orra és szája körül kedvetlen ráncok jelentek meg. – Biztosíthatom róla, húsz évvel ezelőtt maga sem maradt volna meg velem pusztán elméleti síkon! – Miért veszélyezteti az eredményeinket? – Az orvos most annyira vigyáz rá, hogy semleges nyugalommal beszéljen, mintha cirkuszi bűvészként toronnyá épített üvegholmit egyensúlyozna az ujja hegyén. – Hajnali szorongásrohamai elmúltak. Allergiája szépen gyógyul. Kábítószeradagját minimálisra csökkentettük. Leszokott az italról. Kevesebb altatóval alszik. – De egyedül alszom! – Nem alszik egyedül. Egy incubusszal szerelmeskedik mostanában, akire az én alakomat húzza rá álmában. Ez az előre várt tünet. Azt akarom, hogy megnevezzen és a helyére tegyen minden jelenséget. Hozzá tartozik a gyógyulásához. – Mi az az incubus? – Kielégületlen vágy teremtette álomfantom, aki beteljesíti a leggátlástalanabb ingereket is. A középkor szent életű apácáin vett erőszakot álmukban, s azok bűntudattól üldözött idegroncsokként, önként futottak előle az inkvizíció kínzókamrájába. – Nekem sohasem volt szükségem pótszerekre! – Hangja szálkás és durva a sértődöttségtől. Azután váratlanul felnevet. – A szerzeteseknek nem volt ilyenfajta ágyasuk a középkorban? – Volt. Succubusnak hívták. – Látja, a sucubbus szerepe inkább nekem való! Hogy felélénkült! Milyen szánandó, ahogy kívánatos női múltjából visszaderengő mozdulatokkal nyújtózni kezd, mintha testén még fiatal idomok feszülnének. – Azt mondta, ne hallgassak el semmit. – Festett ajka széthúzódik, és feltárja egyenletes, fehér fogsora díszletfalát. – Senki se tehet arról, ami álmában történik vele. Az orvosnak a szeme se rebben. Hangja zsongító. Pedig látom végtelenre állított tekintetén, mennyire szeretne távol lenni e kerevettől, ahonnan szüntelenül leleményes érzelmi támadások érik. – Hát akkor folytassuk a szentségtelen gyónást. Mivel maga amúgy is feloldozott. Előre. Csak ne nevetne ezen a töröttcserép-hangon! – Nos... maga várt engem odalent a taorminai szálloda halljában. Életemben először bántott, hogy egy férfinak várnia kell rám. – Miért? A nő hallgatása küzdelmet takar. De évei eléggé sarokba szorították ahhoz,
hogy ne hazudjon tovább. – Mert féltem, hogy megunja, és elmegy! – tört ki belőle nyersen. Arca elernyedt e vallomás után. Teste is lazább. Mintha feladta volna elgémberitő kapaszkodását ifjúsága lefoszló jelmezébe. Megkönnyebbült. Szabad kitárulkozása, e kietlen csúfság, amit megmutat, szinte keserű elégtételt okoz neki. – Régebben még csodálkoztam rajta, miért sodródik el tőlem minden férfi. Szépen vagy botrányok között, de továbbáll. Ma már tudom, hogy én fáradtam bele a szerepbe, amit játszanom kellett mellettük. És előbb-utóbb ők is rájöttek, hogy elfogyott a szöveg. A reflektorfény kialudt. A kulisszák szürke, huzatos homálya pedig nagyon kiábrándító annak, aki csak közéjük téved. A színésznőnek ritkán jut annyi ereje a magánéletére, hogy tartós kötőanyagot szőjön belőle, mint a többi asszony. Rövid távra dramatizált szerelmi ügyei vannak. Hamar kiég bennük. S a másik megérzi a rövidzárlatot. Ahogy most így visszagondolok úgynevezett nagy szenvedélyeimre, alig van több súlyuk bennem a színpadon végigélt lángolásaimnál. Akkor és ott, a drámai szavak igézetében éppúgy elhittem, hogy kigyúlok, féltékenységtől őrjöngök, gyilkolok vagy belehalok a boldogtalan szerelembe, mint saját otthonom díszletei között, ahol nem három, hanem négy fal vett körül. Sok partneremmel játszottuk tovább egy ideig a színpadon túl is a csúcsponton megszakadt jelenetet. Mert még hatalmában tartott bennünket a soha nem teljesülő vágy bűvölete. Azután észrevettük, mi történik. Maszk nélkül egymásra bámultunk. Talán nevettünk is. És hirtelen abbahagytuk a komédiát. Elhiszi, hogy alig emlékszem a szeretőim nevére? – Elhiszem. – Azt semmi esetre sem tudom, hányan voltak. Pedig még merényletet is követtek el ellenem. Szerelmi bosszúból. Óriási sajtóm volt. – Tehát egyetlen olyan férfi nem akadt az életében, aki többet jelentett volna egyszerű futó, hétköznapi kalandnál? – Sajnos volt egy. Úgy kapaszkodott belém, mint a pióca. Betegségekkel, öngyilkossági cirkuszokkal zsarolt. Követelte, hogy hagyjam ott érte a színpadot. Utolsó öngyilkossága majdnem sikerült. Azt hittem, belebolondulok. Mindent megígértem neki. –És? – Természetesen nem tartottam be az ígéretemet. – Kiről beszél? – A fiamról. – Mi történt vele? – Vén szamár lett belőle. Bele kellett törődnie, hogy nem kötözhet magához pesztonkának, ápolónőnek vagy borját nyalogató anyatehénnek. Ahhoz én túlságosan egyes szám első személy vagyok. Feleségül vett egy vén kóristanőt, aki rám emlékeztette. Rajtam azzal állt bosszút, hogy nagyanyává tett. – Nem szereti az unokáját? – Nem ismerem. És nem is érdekel. – Mi érdekli? – A saját művészetem. A színpadon és az ágyban. Az egyiket talán ismeri. Nem kíváncsi a másikra? A nő megint felgyűlt saját szavaitól. Tegnapi önmaga tükréből rálesett az orvosra. Édeskés dévajsága majdnem anyókává vénítette. – Dehogynem. – Az orvos újra biztos talajon mozgott. – A nemi szokások
jelbeszéde mindent elárul az emberről. Ezt a pedáns hangvételt az öreg nő hiúsága nem viselhette el. – Maga minden megnyilvánulásomat klinikai tesztnek tekinti, mint egy vizeletvizsgálatot? Az orvos szemében mosoly csillant. Elégedetten bólintott. – Nagyon maróan szövegez, tehát nyomon vagyunk. – Mondja meg őszintén, iszonyodik tőlem? – Egy orvos sohasem iszonyodik a betegétől. A színésznő hirtelen felült. – Sajnál? Az orvos nem emelte meg a hangját, de nyomatékosan beszélt. Amit mondott, parancs volt: – Feküdjék vissza! Ennyire nem ismeri a betegét? Tudnia kellene, mitől vadul meg. A nő mindkét lábát a földre lendítette. Kezével megmarkolta a kerevet szélét. Ült, de felsőteste előrefeszült. – Szemtől szemben akarok megküzdeni magával! Ha fekszem, és lazítanom kell, úgy érzem, legyőztek! Én nem adom meg magam! – Kire emlékezteti ez a póz? – Azért szakítja félbe az orvos, hogy még hevesebb kitörésekre uszítsa? – Póz? Vegye tudomásul, pózolni csak ripacsok szoktak! – Gondolkozzék. A nő elbizonytalanodik. A kérdésre ráragad, mint a bogár a légypapírra. – Ármány és szerelem? – Gondolkozzék! Férfiszerep. Don Quijote. Az is szélmalmok ellen harcolt. – Mit akar a szélmalmokkal? – A nő csupa gyanakvás. – Szeretném kibékíteni az éveivel. Próbáljon legalább fegyverszünetet kötni velük. Úgyis meg kell tennie. Menjen az elkerülhetetlen elé önként. Az érett kornak is megvannak az elégtételei. Ön nagy művész. Kevesebbért többet kaphat cserébe, ha átengedi magát... – Az öregségnek? Soha! Ezt a robbanást akarta? – Amíg egy csepp vér lüktet az ereimben, amíg tíz körmöm van, és lélegzet sípol a tüdőmben, addig küzdők ellene! Nem fogadom el bárgyú közhelyeit! Nem cserélek! Nekem a kevesebb kell a több helyett! Ami egy húszéves, tehetségtelen tökfejet is feljogosít arra, hogy szánakozzék rajtam, vagy kiröhögjön a vénségem minden méltóságával együtt! Egyik se cserélné el egyetlen nyerítő hempergését a sárban a legnagyobb öreggel sem! Persze hogy talmi a fiatalság! De mi igazi ezen a világon? Addig élünk, amíg sikerül fogva tartani belőle valamit! Szerencsétlen. Lélekszakadva menekül Kronosz szekere elől. Pedig az már utolérte és eltaposta. Mit mondhat erre az orvos? Mivel vigasztalhatja meg bárki azért, amit elveszített? Ő valóban nem érheti be semmiféle ellenértékkel. Tehetsége és becsvágya arra a pályára kényszerítette, ahol a fennmaradáshoz külön lélektorzító védőpáncélzatot kellett kifejlesztenie. Jellemén olyan keményedések támadtak, mint egy csellista vagy hárfás kezén. – Befejezem a mondatot. – Az orvos teljesen higgadt. – Engedje át magát egy másik életszakasz sikereinek. Ott legalább annyi öröm és meglepetés várja, mint amennyiben része volt eddig. Aki folyton hátranéz, vagy a jövőtől retteg, az egyszer csak azt veszi észre, hogy elmulasztja a jelenét. Közhelyek. Az orvos nyugalma inkább fáradtság. Túl korán, túl messzire ment, mert elunta a forgást a nő lényének útvesztőjében. Az is megérzi, hogy
légüres tér támadt közöttük, s megint teljesen egyedül maradt. Fél. Kapaszkodni kezd. – Ide figyeljen, doktor! Értem, mire akar kilyukadni. Kollégáim is gondoskodnak róla, hogy percenként eszembe jusson, milyen gyorsan rohannak az évek. A nők pillantása úgy szalad belém, mint a meztelen tőr. A férfiaké lesiklik rólam. Nem tudom, melyik rosszabb. A szakma még nálam is pontosabban számon tartja kozmetikai operációimat. De amíg én mesélem el nekik, hányszor varrták fel az arcomat, s a köldököm lassan az államra kerül gödröcskének, tartanak tőlem. Tisztelnek. Érzik, hogy élek, és erős vagyok. Visszafeküdt a kerevetre. Torkából csukló hang szakadt ki. – De meddig? Meddig tudom tartani a frontot ellenük? Nekik több idejük van, mint nekem. Az évek előttük sorakoznak, nem mögöttük. Mennyire gyűlölöm a makogó vénséget! Mindig levertem magamról a vihogó nyájassággal hozzám tolakodó aggok fogdoskáló kezei. Soha nem adtam nekik semmit. Olyanok, mint a keselyűk. Gyakran álmodom keselyűkkel. A fejem körül keringenek, vagy megülnek az ágyam végében, és sóvár szemmel, mereven bámulnak rám. Várják, mikor csaphatnak le a kihűlő húsomra! – Már beszéltünk róla, mit kell tennie ilyenkor. Nagyon jó eredményeink voltak. – Tudom. De sokszor gyenge vagyok hozzá, hogy szelíd fehér madarakká változtassam a keselyűimet! Cserbenhagy a képzeletem. Elhiszem őket, doktor! Nekem sohasem szabadna megöregednem! – Sohasem fog megöregedni! Csak érettebbé válik. Ahogy a művészete is megnemesedett. Egy mesterhegedű értékét csak emeli az, hogy régebbi, mint az új hangszerek. – Kedves. Most igazán kedves... – A nő nagyon kimerült. – De én már nem érem be szép szavakkal. És átdramatizált képekkel. A tények legyőztek. Az idő egy ámokfutó gyilkos! Maga még nem érezte? – Még nem. – Sohasem állította meg az órákat, hogy ne dörömböljenek belül az agyában? Goethe egy nagyon szép verset írt erről. Neki már könnyű. Ő túl van a saját pusztulásán. De én, én... Legyen már vége! Elbírhatatlan a légkör. Mintha az orvos s vele együtt én is egyre súlyosabbá váló hullát tartottunk volna foszló kötélen egy szakadék fölött. Ezt a nőt nem lehetett szilárd talajra visszaemelni. Túlzuhant saját léte küszöbén. Már nem is tudtam szánni. Tiltakozó haragot keltett bennem. Valamit elvett tőlem. Kifosztott utolsó, kapzsin rejtegetett hitemből, hogy Szpell-lel sikerült volna szebbé, jobbá tenni mindazt... amihez belőlem is hiányoztak a feltételek. Végre! A színésznő hangját elmetszette a kattanás. A távoli robbanás is történés volt legalább. A tizenkettes számra visszaugró nagymutató feloldotta a holtponton veszteglő jelenet görcsét. Elölről kezdődött minden. De ami ravasz áttételekkel végbement ebben az átkozott időlombikban, mind rám vonatkozott. De Szpell sohasem válhatott ilyen visszataszító szörnyeteggé csak azért, mert félt az öregségtől. Gyöngéd volt és jó. Imádta volna a fiunkat. Akkor is, ha én cserbenhagyom. Miért vagyok annyira bizonyos benne egyszerre, hogy mindenképpen magára marad? Lehet, hogy valakivel később, amikor már "elfogyott a szöveg". Lazító, hogy ez a gonoszul tökéletes meghatározás micsoda mérget kevert bennem Szpell iránti érzéseimből.
"Erósznak csak jelene van." Nem bírom tovább! A körülöttem zajló események hasogató fajdalommá váltak idegeimben. Ugyanez a görcs tartja zárlatában az időlombikot. A kötögető párka megint levágta a haldokló öregasszony haját, aki nem akar a sírjába feküdni. Anyám sem akar meghalni. Kettőjük sorsát szívós hínárfonalak kötik össze bennem. Anyám életlángja nem lobbanhat ki addig, míg ez a matróna minden negyedórában visszakapaszkodik agóniája létráján, tizenöt percet visszarabol az időtől. Általam. A vizofon cseng. Szpell. Az emlékezet tiszta víztükre, amelybe sziklát hajítottak. Az eget tükröző kép cserepekre tört, összezavarodott bennem. A rab cigarettára gyújt. Alakját eltakarja bennem Milos félszeg, ferde mosolya. Hová juttattam ezt a szerencsétlent? Egy idegen kiterjedés rémképei zárnak körül. Spiridon ott támolyog a lámpaoszlop körül tökrészegen, s az apja vagy apjának szinonimája levelet diktál a titkárnőjének, akit meg fog ölni. Igen. Olyanok mind, mint egy-egy fogalom azonos értelmű párhuzamai. Anyám eleven tükörmása előttem ül a nagy, huzatos kandalló mellett sorsa zsákutcájában. Érzelmi éhhaláláról sem apám, sem én nem akartunk soha tudomást venni. Pedig micsoda félreérthetetlen jelbeszéddel rimánkodott néhány szeretetkoncért! Azért, hogy megnyugtassuk, fontos nekünk. Elég lett volna, ha elviseljük vad gyöngédségrohamait. Mi azonban elvontuk tőle a pszichikai vitaminokat és vérplazmát, amely önérzetét egyensúlyban tarthatta volna. És Lián. A kislány, aki őt tükrözi bennem, veri a zongora billentyűit. Közben kifelé figyel, jövök-e már, hogy magamhoz emeljem az én külön, egészséges Édenembe. De nem adtam ott helyet neki. Hová meneküljek a bennem tolongó árnyékok elől? Hány hóhér bukkan még elő az idő kimeríthetetlen rétegei közül, hogy tovább gyötörjön? Van-e egyáltalában szabadulás e végtelen negyedórából? Zsibbasztó rémület, a bezártság pánikja fogott el. Odarohantam az időlombik lumenylfaljához. Csillámlóan áttetsző volt. Villanó erővonalak vonultak át rajta, amelyek szédítő gyorsaság képzetét keltették bennem. Mintha a kozmoszban repült volna nesztelen száguldással, ismeretlen csillagrajok, lángcsóvás üstökösök között. Mindkét tenyeremmel tapogatni kezdtem a síkosan sima felületet. Valahol ott kellett lennie az időzsilipekhez vezető kijárat falba mélyülő élének! Emlékeztem rá. Milliméterről milliméterre megvizsgáltam az egész felületet. A nyílásnak embermagasságban kellett lennie. Tapogatva, lassan lépegettem tovább. Számításom szerint többször is végigjártam a lombik belső kerületét. Nem volt bemélyedés. Ennek az időben utazó járműnek hiányzott a kijárata.
KRONOSZ REJTEKAJTAJA Dideregve leültem a lombik közepéről fölfelé kanyargó, abszurd lépcsőfokok egyikére, a magoló diák közelébe. Néhány lépésnyíre a lábamtól kezdődött a puha fűszőnyeg, amelyen a lefűrészelt fatörzs emelkedett. S azon túl ott volt a nyitott karám is. De a parasztember most tempós mozdulatokkal készülődött a szénahalom mellett. Felemelte a kaszát és a hálót. Tarisznyáját a vállára akasztotta. Kalapját a fejébe nyomta. E tevékenysége jobban meglepett, mint az előbbi felismerés, hogy teljesen befalazott börtönbe kerültem. Az időlombik egyik rabjának, a többiétől eltérő viselkedése ellentmondott eddigi
tapasztalataimnak, s szinte romba döntötte minden feltevésemet. A parasztember elindult. A lumenylfal felé tartott! Nyugtalan részvét támadt bennem. Sajnáltam az ijedelemért, amely elfogja majd, ha rájön, nem mehet tovább. A parasztember továbbhaladt. Mintha embermagasságú, sötétebb derengés rémlett volna fel előtte. De lehet, hogy ezt csak én képzeltem, különben nem tudtam volna elviselni, ami utána történt. A parasztember eltűnt. Átment a lumenylfalon, amelyen nem volt kijárat! Rögtön odarohantam ahhoz a helyhez, ahol kilépett valahová, anélkül hogy útját egyetlen pillanatra megszakította volna. A lumenylfal síkosan, simán csúszott tapogató tenyerem és dörömbölő öklöm alatt. Testemet is nekivetettem, teljes erőmből többször nekizúdultam. Éreztem kemény ellenállását. A parasztember átment egy nyíláson, ami részemre nem volt ott. Neki miért sikerült? Ha meg tudom fejteni, fény derül bennem mindarra, ami körülöttem történik. Nagyon elfáradtam. Vágy fogott el a puha fűszőnyeg és a frissen kaszált széna illata után. Pihenni akarok! Nem töprengek többé azon, amit emberi agyam sem felfogni, sem elfogadni nem képes. Hanyatt fekszem a csillagok alatt, és hallgatom a tücsökzenét. Sem a fűszőnyeget a fatörzzsel, sem a karámot nem találtam előbbi helyén. Mintha pontosan az ellentéte várt volna mindannak, amire elkészültem. Hűs, tompított fényben valami utópisztikus vezérlőcsarnokba hatoltam be, amelynek műszerfalain ismeretlen rendeltetésű jelzések világítottak. A befelé táguló terem szemben lévő oldalán óriási lencseablakok domborodtak. Lábam alatt állandó lüktetést érzékeltem. Felnéztem. A mennyezet csiszolt kristálylapokhoz hasonló anyagból készült, de ékkőszerűen szolarizáló csillogásán átderengett a kozmokron tizenkét óra tíz percet mutató két zöld nyila. S körös-körül e sajátos légkör láthatatlan buráján túl tovább folytatódott a párhuzamos párbeszédek és monológok moraja, amelyekből felvijjogott néha egy-egy élesebb kiáltás, sikoly vagy zokogás. Ez nem a múlt itt! Nem is a jelen. Talán a jövő? Annak kell lennie. Mindaz, amit látok, idegen nekem. Meghaladja mai civilizációnk eredményeit s azokat az ismereteket, amelyeket korszakunk tudományágaiból összegyűjtöttem. A végletek itt is egymásba lendülnek át. E lombik legősibb jelensége a parasztember volt. Ez pedig olyan valami, ami csak lesz. Várjunk! A negyedik kiterjedés nemcsak a múlt, hanem a jövő felé is nyitott! A terem üres volt. Látszólag. Átsiettem a lüktető, ruganyos padozaton és egyik domború lencseablakhoz léptem. A látványtól visszahőköltem. Nem lehetett kétségem felőle, hogy ez a terem, a hozzá tartozó, valószínűtlenül monumentális épületekkel – igen, épületekkel – a kozmoszban lebeg. Az űr feketeségében éles fénysugarak vetültek ki, de az erősen nagyító lencseablakon át egészen távol megpillantottam az örvénylő, kék légáramlatok ködfátylába burkolt Földet. A többi épület vagy gigászi űrhajótest kétoldalt, félkör alakban vette körül e nyilván központi irányítócsarnokot. Hová kerültem? Hirtelen az volt az érzésem, nem vagyok egyedül. Megfordultam. Az a férfi, aki a csarnok közepén állva, fürkészve nézett, szintén nem tartozott az általam ismert emberfajtához. Nem volt öreg, de korától eltekintve érettebb, kitenyésztetten értelmesebb s valahogy "tartósabb" volt nálunk. Köpenyt viselt, nem védőruhát. Arányos, magas alakja, keskeny, nagyszerű
formájú feje szorongást keltő méltóságot árasztott. Valósággal összezsugorította amúgy is megviselt önérzetemet. Ostoba fajankónak éreztem magam mellette. Nyilván betolakodónak tart. Esetleg rossz szándékokat tulajdonít nekem. – A segítségére lehetek valamiben? – szólalt meg barátságosan. Csak bólogatni tudtam. Közös nyelvet beszéltünké Mint valamennyien az időlombikban. Miért? Nyugodt várakozással nézett rám. Mit akar? Jó, persze! Kérdezett valamit. – Megmondaná, kérem, hol vagyok? – dadogtam. – Egy kihelyezett kozmikus üzemben. A Föld harmadik űrszigetén. – Pillantása tűnődővé vált, ahogy közelebb lépett hozzám. – Azt hiszem, ön alaposan eltévedt. Nem tartozik ide. – Igen! – kaptam a szavain hálásan. – De nem térben tévedtem el. – Tudom. Időben. Előfordul ilyen baleset néha. Még ma is. – Mikor van ez a "ma"? – A dátum, amelyet mondanék, csak jobban megzavarná. Látom, mennyire zaklatott és beteg. – Nem érzem betegnek magam! – tiltakoztam. – Csak nem tudok tájékozódni... úgy értem, ebben a dimenzióban. Semmit sem értek abból, ami történik velem. Olyan körülmények közé kerültem, amelyek ellentmondanak az általam megismert természeti törvényeknek. A feltevésnek is, amely az idővé változtatott térrel folytatott kísérleteink alatt kialakult bennünk. – Végre intelligens emberrel beszéltem, aki figyelt rám. Értette, amit mondtam. – Bocsásson meg, be sem mutatkoztam. Teni Asvin dimenziófizikus vagyok. – Igen. Látom. Kérem, ne fárassza magát. A problémája teljesen világos előttem. Az idegeiben rengeteg az antipszichotin. – Antipszichotin? Mi az? – Egy idegekre ható, sugárzó anyag, amelynek ártalmait önök a XXI. században nem tudták lemérni. Még rá sem találtak. Csak valamivel később, a... nos, mindegy. Ezen tudunk segíteni. – Honnan vette, hogy a XXI. században élek? "Ha ugyan élek még" – gondoltam szédülten. Nagyon nehéz lett a fejem. Homályosan átsuhant az agyamon, hogy ez a különös ember nem mutatkozott be nekem, és azt mondta, "látja", ki vagyok, a problémám világos előtte. Ez pedig éppolyan képtelenség, mint a többi dolog, amit átéltem eddig, de egyszerűen nem tudtam megküzdeni ezzel az elém tornyosuló újabb kérdéssel. Hálásan vettem tudomásul, hogy valami ülőalkalmatosság siklik alám. Támlája hátrahajlik. Kényelmesen fekszem rajta. – Pihenjen – mondta a férfi. A fejem fölé ezüstgömb ereszkedett le a kristálymennyezetről, és számtalan, vékony vízsugárként szórni kezdte rám a hűs, frissítő levegőt, fényt, illatot. Végtelenül kellemes, üdítő érzést okozott. – Az antipszichotin-mérgezésbe már nem fog belehalni – hallottam a kábulatomon át a férfi hangját. – A másik gyógyszerét azonban csak ön tenyésztheti ki, magából a kórból. – Valaminek a vakcinájára gondol? – mormoltam. – De mi az én bajom? – Fennakadt saját időkiterjedése zárlatában. Megrekedt ott. Éppúgy, mint a többi társa az önök kezdetleges időlombikjában. Minden tünetük hasonló. Visszahőkölnek bizonyos döntésektől. Nem vállalják a következő percet. Valóban szinonimajelenségekről van szó. S az orvosságuk is azonos. E
dimenzióbetegség sok tünetét megfigyelte már. Rábukkant bizonyos összefüggéseire. Ezeket az erőfeszítéseket folytatnia kell, ha kipihente magát. – Miért? Ön bizonyosan útba igazíthatna, hol, hogyan találok vissza a... Olyan szédült voltam, hogy azt hittem, csak gondolom e szavakat, ő mégis meghallotta. – Sajnálom. A nyitóformula tárcsái ebben a sajátos esetben nem kívül, hanem az egyéniség zárlatában, az ember agyában és pszichikumában vannak. Kívülről senki más nem férhet hozzájuk. Fel kellett volna ráznom magam, hogy éberen, minden képességem birtokában fontos kérdéseket vessek fel neki, de nem tudtam és nem akartam leküzdeni a nagyszerű elernyedés gyógyító kábulatát. Félig öntudatlanul fordultam feléje. – Az az ember... – motyogtam lazán – ma már nincs ilyen egyszerű életforma... eltűnt a lombikból. Neki miért sikerült az, ami részemre lehetetlen volt? A földműves a karámban... tudja... – Az időtlen emberrel találkozott benne, aki minden zárlaton áthaladhat, mert szabad. A természet része. Együtt lüktet valamennyi életjelenség ritmusával. Ezt az összhangot semmi nem zavarja meg benne. Mindig azt teszi, amit tennie kell. Amit mondott, lebegő könnyűséggé és fénnyé vált bennem. Önmagámról való tudatom súlygolyóként gördült le rólam. Elaludtam. Nem tudom, meddig ringott ez az időtlen derű. Ébredésem azonban keserű csalódást okozott. Megint a lépcsőfokon ültem – inkább hátratámaszkodva hevertem rajta. Az időrés, amely az utópisztikus csarnokot rejtette, teljesen bezárult. A lombikból eltűnt parasztemberrel való találkozásom óta az egyetlen olyan élmény volt, amely nem gyötört meg, hanem pihentetett. Friss és nyugodt voltam: Annak ellenére, hogy a rejtélyes történések szereplői mind, körülöttem tolongtak. "Szinonimaemberek." így mondta a jövő embere abban a csarnokban, ahol voltam az előbb. Erre a kifejezésre én is gondoltam először, amikor az irracionális jelenségek nevét kerestem. Az "űrsziget" s a "kozmoszba kihelyezett üzem" modern tudományunk megvalósítás felé haladó terve volt. Az utópisztikus ember minden szavának jelentősége volt. Utalt valamire, ami kulcsot adhatott a kezembe. Nem mutatkozott be, de tudta, hogy a XXI. században élek. "Az időtlen emberrel találkozott benne – mondta a parasztemberről –, aki minden zárlaton áthaladhat, mert szabad." De mitől szabad? Mert "mindig azt teszi, amit tennie kell"! Én sohasem tettem azt, amit tennem kellett volna. Kivéve Liván esetét. De annak eredményét nem használtam fel. Eltékozoltam. Azért akadtam fenn "saját időkiterjedésem zárlatában". A parasztember a mérték volt, aki nem szökött múltba vagy jövőbe a kötelességei elől. Ez a bizonyosság már ott feszült a tudatom küszöbén, amikor azt kérdeztem a jövő emberétől: "Mi az én bajom tulajdonképpen?" "Visszahőköl bizonyos felismerésektől." Most hirtelen felfénylett bennem. "Nem vállalja őket." Ez a vakcina. A kórból kivont ellenméreg. Most már a sokkal közelebbről hangzó kattanás sem zökkentett ki szinte ünnepi emelkedettségemből, ami hála és a megtalált Ariadné-fonál öröme volt. Minden képességem új erőre kapott tőle. Cselekvési impulzussá vált bennem. A vizofon élesen, ritmikusan csengett. "Én nem akarok meghalni!" – mondta valaki. A matróna. – "Bár meghalnék inkább! Bár megállna az idő, vagy
lesújtana egy villám, mielőtt!..." Mennyire kínlódott a meztelen nő a vizofon mellett, testében a megfogant élettel! – "Miért nem robban fel a földgolyó? Hol az a szuperbomba? Ha reggel nyolcig vége lenne a világnak!..." Valójában sohasem tettem le azt az érettségit. Mindig nők csúsztattak át nehéz helyzeteken. Testükkel párnázták ki az utamat. Küzdöttek és döntöttek helyettem. Én lázadoztam, de elfogadtam az értem hozott áldozataikat. Hála nélkül. Ellenszolgáltatás nélkül. Sőt. Gyűlöltem őket azért, amit tettek, vagy inkább azért, amivel adósom maradtak. "Sohasem állította meg az órákat, hogy ne dörömböljenek belül az agyában?" "Az idő egy ámokfutó gyilkos!" – A színésznő, aki nem akar megöregedni. A kereveten feküdt mesterkélten kínálkozó pózban. Finomkodva megtapogatta egyik, homlokához forrasztott lokniját. "Folyton cipőt cseréltem – mondta. – Gyönyörű estélyi ruha volt rajtam..." Ahogy behatoltam ebbe az időrétegbe, erős, édes parfümillat csapott meg. A szoba széttágult. Szemem szűrt fényforrásokon, pasztellszínű festményjelképeken és egy világos, sima íróasztalon söpört végig. Nem vettek észre. Közelebb léptem a kerevethez, és minden lépésemmel hanyatlott a bátorságom. Nem a tettvágy fogyott el bennem. Az ő lényükön át érintett meg jelenlétem egész képtelensége. – Bocsánat! – El kellett kezdenem valahogy. Megdöbbenten rám nyíló szemük igazolta aggályaimat. A színésznő két lábát a földre téve, villámgyorsan kiült a kerevet szélére. Az orvos felugrott, és méltatlankodva nekem támadt: – Ki engedte be ide rendelés közben?! – Hangját megemelte: – Nővér! – Hagyja, kérem. Nincs senki odakint – próbáltam csillapítani. – A nővér nem tartozik a mi közös időzárlatunkhoz. Nem hallgatott rám. Gyors léptekkel elindult. – Nővér! – kiáltotta még egyszer, hangosabban, azután megtorpant. Riadtan, mintegy segítségkérően körülnézett. – Az ajtó! – hebegte tanácstalanul. – Hová lett az ajtó? – Eltűnt – mondtam azzal a halk duruzsolással, amellyel ő beszélt az előbb a színésznőhöz. – Nyugodjék meg. Van rá magyarázat. Ha meghallgat... Nem tudott rám figyelni. Túl nagy sokk érte. Kétszer megfordult saját tengelye körül. A bal oldali falhoz rohant. Tapogatta. – Itt volt! Itt! Nem érti? – fordult hozzám. – Értem. És szeretném, ha ön is megértené. Képtelen volt felfogni szavaim értelmét. Tájékozódni próbált saját rendelőjében, amelyet ki tudja, mióta használt. – Az íróasztaltól jobbra. Igen. A másik ajtó pedig, amelyik a fürdőszobába vezet, innen nyílik. – A jobb oldali sima falrészhez tapogatózott, nyomkodta, azután felnézett a kereveten ülő színésznőre, aki olyan megsemmisült szorongással bámult rá, ahogy gyerekek néznek biztonságot nyújtó óriásokból riadt törpékké zsugorodó szüleikre. – Maga is látja, amit én látok? – kérdezte tőle. A színésznő szeme lassan felém fordult, úgy felelt neki suttogva: – Ez az ember nem az ajtón jött be. – Hanem hol? – Az orvos láthatóan saját esze épségében kételkedett. – A falon át. Az orvos karját előrenyújtva közeledett felém, mintha meg akarna ragadni, de mutatóujja egyszerre kipattant a többi közül. Fenyegető mozdulat volt. Én nyugodtan állva maradtam. Megtorpant előttem. Láttam, milyen nagy
erőfeszítéssel próbál uralkodni idegein. – Ön szerint hogyan kerültem én ebbe a helyzetbe a saját rendelőmben?... – A pánik újra erőt vett rajta. Szeme kapkodva körbefordult. – Mintha az ajtókat valami forrasztóval beolvasztották volna a falba! A vállára tettem a kezem. Összerezzent. – Ha jónak látja, vegyen be valami csillapítót. Azután beszélgessünk. – Karom lehanyatlott. Csüggesztően nagy feladatra vállalkoztam. – Ön tudja, mi történt? – kérdezte. – Félig-meddig. Inkább sejtem. Lassú, mély lélegzetet vett. Nyilván szabályozta a szívműködését. – Nincs szükségem csillapítóra – mondta röviden. – Beszéljen! – Annak a helynek vagy állapotnak, amelybe kerültünk, valóban nincs kijárata. A régi ajtókat mind beforrasztotta rajta az idő. – Nem tudna világosabban fogalmazni? – Egy hermetikusan zárt időlombikban vagy inkább időhajóban utazunk a negyedik kiterjedés kozmoszában. Pályánk igen szűkre szabott. Egyetlen negyedórába zárulva keringünk valamennyien a tizenhatodik perc döntéseitől visszarettenve. Az időlombik minden foglya élete legválságosabb tizenöt percének drámáját szenvedi végig, de nem meri átélni, ami történik vele. Nem vállalja a felelősséget érte. Ne nézzen úgy rám, doktor, mintha az elmeklinika dühöngőosztályáról szöktem volna meg. Dimenziófizikus vagyok. Kísérletezés közben baleset történt a kutatóintézet szolárcsarnokában, amelynek természetével nem vagyok teljesen tisztában, csak következtetéseim vannak róla. Az orvos szeme elködösödött az erőlködő figyeléstől. – Mivel kísérleteztek? – Fejét megrázta, mintha eszméletrabló ködből akarta volna kiszabadítani. – A tér idővé alakításával. Egy szimulátort építettünk, amelyben létrehoztuk a fénysebesség állapotát. – Azt sem állati, sem emberi szervezet nem bírhatja ki. – Kibírta. Tengerimalacok, nyulak után én magam is megjártam a kozmikus idő kiterjedéseit, és épségben tértem vissza munkatársaim közé. Az én időlombikban töltött negyedórám az ő részükre két teljes hónapot jelentett a földi idő törvényei között. Ne kívánja; hogy kísérleteink minden technikai részletét magyarázni próbáljam, úgysem értené. – Nem kívánom. – Leroskadt a kerevet melletti székre. – De ön se kívánja, hogy elhiggyem ezt a fantasztikus mesét! Azt mondta, épségben tért vissza abból a bizonyos időlombikból a munkatársai közé. Most mégis itt van. – A baleset a második kísérlet alkalmával történt. Az én hibámból. Felelőtlenségemnek nyilván több áldozata van. De ez nem tartozik önre. Én élek. Sajnos. Amikor a negyedik kiterjedés ismeretlen törvényei között sodródó rakétában feleszméltem, hamarosan rájöttem, nem vagyok egyedül. Velem együtt az időlombik csapdájába esett néhány idegén ember is a Föld, sőt az idő különféle pontjairól. De nem tudnak egymásról. – Persze. Egyedül ön látja őket. – Ez már támadó gúny volt. Nem hozott ki a sodromból. Bólintottam. – Egyedül én látom őket. Sőt, amint tapasztalja, beszélek velük. S ők vitáznak velem. – Arra még nem gondolt, hogy az ön fejében nincs rendben valami? – Természetesnek találom, hogy egy idegorvos rögtön erre gyanakszik.
Bennem is felmerült a lehetősége. Bevallom, örültem volna egy ilyenfajta kibúvónak. De látja, doktor, ha így van, akkor ön is és ez a hölgy is az én hallucinációm része. Egyiküknek sem lehet tőlem független léte. Márpedig van. Vagy más erről a véleménye? – Szofizmák! – tört ki belőle bosszúsan, mert amit mondtam, megzavarta. – Engem ne vonjon bele a maga külön tébolyába! – Benne van, doktor. Őszintén sajnálom. Felugrott a székről. Járkálni kezdett. Kiutat keresett a hálóként rávetett problémából. De az ő részére nem volt kiút, legfeljebb az én segítségemmel. Ha belemegy az általam elé tárt "képtelenségekbe". Megpróbál követni egy szabályostól eltérő logikát, amely ellen az én agyam is tiltakozott először. Hirtelen megállt előttem. – Tegyük fel, hogy belemegyek az ön... – habozott. – Rögeszmémbe – segítettem ki. – Rendben van. Mást úgysem tehet. Vagy van esetleg valami magyarázata arra, ami történt? Nehezen lélegzett. Nem tudott megszólalni. Sóhajtott végül, mint aki nagy terhet rakott le. Megadta magát. – Ön szerint mi a magyarázat rá? Elmondtam neki. Azt sem titkoltam, hogy feltevéseim szerint az időlombikban megjelenő alakoknak önálló létük van. Egyéni válságaikat élik, ennek ellenére saját pszichodrámám szereplői. S azért látom egyedül én valamennyiüket, mert bennem van e hullámhossz minden hangolótárcsája. Ebben az emberi ritmusnál sokkal gyorsabb fényintenzitásban éppúgy működésbe lép ez a képesség, ahogy szerveim végzik tevékenységüket testemen belül, anélkül hogy tudatosan hoznám létre mondjuk a szívműködésemet. Beszéltem arról, hogy ebben a változatlanság hullámhosszára hangolt időzárlatban valamennyi embert egy sajátos alapérzés köt össze s tesz hasonlóvá egymáshoz: a félelem. Akkor is, ha egymásról mit sem tudva, különböző létsíkokon élnek. – Mitől félnek? – A helytállástól. A vizsgától. A törvénytől. Az öregedéstől és a haláltól. – Azt mondta, a kísérleti szimulátorban való tartózkodás nagyon veszélyes dolog. – Több mint veszélyes. Védőöltöny nélkül villámgyors halált jelent. – Rajtam nincs védőöltöny. – A többi emberen sincs. Elmondtam elméletemet az idő dimenziójának különböző sűrűségű rétegeiről, amelyek látszólag azonos helyen vannak jelen, mégis átrezegnek a másikon. Láttam, nem érti. Egy könnyebb hasonlattal próbálkoztam: – Ezek az emberek úgy vannak jelén itt az időlombik zárlatában, ahogy egy szimultán televízióadásban vetülnek az egymás melletti képernyőkre különböző országok és földrészek vitapartnerei. Ők is ott vannak látszólag színes, plasztikus módon a stúdióban, személy szerint mégsem érinti őket az a légkör vagy akár katasztrófa, amely ebben a helyiségben végbemegy. Hány óra van önnél? Megnézte a karóráját. – Tíz perccel múlt tizenkettő. A kozmokron pontosan ennyi időt mutatott. – Még öt percet kell várnia rá, hogy a nagymutató visszaugorjon a tizenkettes számra. S akkor mindaz elölről kezdődik, ami ebben a negyedórában lejátszódott. – Úgy érti, minden újra megismétlődik, mint elromlott gramofonlemezen
egyetlen dallam? – Úgy. Változatlanul. Az időlombikban megállt az idő. Csak egyetlen ember jutott ki innen eddig. Egy parasztember. Ő átlépett az időfalon, s az újra beforrt utána. – De miért éppen ő? – Mert nem félt semmitől. Nem kötődött semmihez. A változandóság mögött a szüntelen megújulás örökkévalóságában élt. Mint az anyaföld és a fák. Mindig azt tette, amit tennie kellett. Azt hiszem, ez a szabadulás formulája, doktor. Olyan heves tiltakozással rázta meg a fejét, mintha e mozdulattal kirántotta volna magát érveim bűvöletéből. – Agyrém! Fel kell ébredni belőle! Valami hallucinogén anyag illanó gáza szivárgott be ide, és... – Hátha mégsem agyrém? – Értse meg, ember! – Felém hajolt, de szavaival önmagát próbálta meggyőzni. – Ha őrült feltevésének a leghalványabb valószínűsége lenne, mit keresek én az idő menekülői között? – Talán fél kibújni az orvosi köpenyből – mondtam neki, Pelletre gondolva. – Mások bajaiból barikádot emel saját megoldatlan problémái ellen. Fél egy találkozástól a rendelő küszöbén túl, vagy azért szeretné megállítani az időt, mert... Az öreg színésznő olyan rekedt vércsehangon szakított félbe, hogy összerezzentem: – Azt mondja, valami géppel megállította az időt? – Felnyúlt hozzám. Karmos szorítással átkulcsolta a karomat. – Nem azt mondtam! – tiltakoztam. – Én nem úgy akartam, ahogy történt! – Az az állapot, amiről beszél, annyit jelent, hogy én egyetlen pillanatot sem öregszem többé? – Annyit jelent, hogy itt fekszik ezen a kereveten örökkön-örökké, mintha poshadó állóvízben heverne. Ugyanazokat az álmokat meséli az orvosának. Ugyanazokat a poros szavakat kotorja elő múltja lomtárából, amelyek akkor sem tudják eltakarni a tények meztelenségét, ha tízezerszer megismétli őket! – Én sohasem ismétlek! – lobbant ki belőle sértődöttsége. De a harag hirtelen elillant belőle. Szeme sóvár, számító ravaszsággal telt meg. – Minden szerepemben új és más vagyok. Éppúgy, mint a szerelemben. Maga egy tapintatlan fráter! És pimasz is. De határozottan érdekes. Folytassa, kérem! Szóval: megállította az időt! – Próbálja megérteni, miről van szó! – kiáltottam hangosabban, mintha nagyothallott volna. – Ez a kerevet nem kényelmes fekvőhely, hanem kínpad! Hóhéra az öregségtől, magánytól való félelem. Sohasem pihen el rajta, hanem kétségbeesetten kapaszkodik minden elmúló percébe! Vagy azt is letagadja, hogy folyton a haláltól retteg? – Miért tagadnám? Ki nem retteg a haláltól! – Pillantása megszállottan az arcomra tapadt. – Valami mégis elkerülte a figyelmét. – Minden szavát hallottam! – Mégse vette észre, hogy én még remélek! Küzdők az elmúlás ellen, és remélek! – A reménye sohasem teljesedik be! Csonka, befejezetlen sorssal lebeg az idő senkiföldjén. Tehetsége üres hazugságokban vérzik el. Beprogramozott szövegeket őröl. Robottá válik. Mert nem akar feladni valakit, aki már meghalt. Egy oszlásban lévő hullát dédelget önmagában. Próbáljon bekapcsolódni a
múló idő folyamatosságába, amely minden pillanatában elöli és újjáteremti! – Ne prédikáljon nekem! – Ez a durva, nyers hang is az övé volt. Az olvadékony, sokszínű árnyalatok alatt rejtegette. – Szívesebben heverek az állandóság poshadt állóvizében az idő senkiföldjén, mint férgek között a temetőben! Sohasem veheti el a hitemet abban, hogy az én beprogramozott varázsigéim áttörik végül a doktor ellenállását, és lefekszik velem a saját kerevetére! – Soha nem jut el odáig! – Mit törődik vele? A férfiak mind tudatlan kölykök, akkor is, ha a hajuk kihull közben, mint a magáé! Én már megtanultam, hogy csak az el nem ért célok maradnak meg nekünk. Egyedül azok nem válnak ócska selejtté. – Teste előregörbült. Sorvadt nyakán két vastag ér duzzadt ki, olyan erővel ordított rám: – Menjen innen! Takarodjék a szemem elől! Nem hallja? – Az orvoshoz fordult. – Doktor! Folytassa a kezelést! – Hangja hűvösen parancsoló volt, mint aki a fizetett alkalmazottjával beszél. Nem gondolt rá, hogy rossz gombot nyomott meg vele. Az orvos tétovázott. De nemcsak az agresszív hang váltott ki ellenkezést belőle. A befalazott ajtók és az én szavaim is hurkot vetettek rá. Éreztem, közel vagyok a célhoz. – Ne hallgasson erre a szerencsétlen asszonyra! Ön nemcsak saját magáért él. Gyógyítani akarja a betegeit is. Ezen a páciensén úgysem tud segíteni. Egy atommag belsejébe könnyebben hatolhatna be, mint az ő zárt önzésébe! Itt mindenki a saját tévképzetei szövegét fújja. Nem lát és nem hall semmit a saját ügyein kívül. Ez a kórság rekeszti el a többi élőlénytől. Nem adhat feloldozást nekik! Nem adhat örökkévalóságot ilyen embertelen rögeszméknek. Jöjjön velem, doktor! – Hová? – kérdezte szédülten, vonzás és taszítás között bénultan tétovázva. – A kötelességei közé! – Már nemcsak őt sürgettem. Nemcsak neki beszéltem. A magam programját szövegeztem meg, amelynek igazsága lelkem gyökeréig átégetett. – Oda, ahol helyt kell állnunk mindazért, amit tettünk vagy elmulasztottunk megtenni! Akkor is, ha testünk felőrlődik a holnap küzdelmeiben! Ezek az emberek reménytelen élőhalottak. Egytől egyig. Negyedórás létük nem élet, hanem szánalmas életparódia, amelynek véget kell vetni! Halhatatlansághoz senki sem juthat az önérdek görcsébe rándulva! – Mi a halhatatlanság? – vágta el a szavam élesen. – Ha valaki élni tud egy önmagánál fontosabb ügyért! De ha kell, meg is tud halni érte. – Doktor! – csattant fel az öreg színésznő hangja türelmetlenül. – Rúgja ki ezt az embert, s üljön vissza a helyére. – Jöjjön! – ragadtam meg az orvos karját. Hirtelen felhangzott a kattanás. – Nézze meg az óráját! – szóltam rá. Gépiesen rápillantott. – Hány óra? – Tizenkettő – mondta, azután rémülten felkapta a fejét, és rám bámult. – Megint tizenkét óra van. Mennünk kell. Nem ülhet vissza arra a székre! A robbanás egészen közelről hangzott, s a fenyegető morajnak nem akart vége szakadni utána. A két kicsorbult élű akkord úgy lüktetett bennem, mint a hangszórókon át felerősített szívdobogás. Az orvos kivonta a karját a kezemből. Elfordult tőlem. Engedelmesen leült a helyére. A színésznő már újra a kereveten feküdt. "...mintha Taorminában lettem volna" – mondta lehunyt szemmel.
Olyan tehetetlen csüggedés fogott el, hogy befogtam a fülem. Egyetlen szót sem akartam hallani többé. Ahogy kihátráltam az édes parfümillattal telített, fullasztó időrétegből, hirtelen beleütköztem valamibe. Az asztalka volt a vizofonnal. Éles, zaklató csengése váratlan támadásként tört rám. Hátrahúzódtam. A nő egy szál törülközőbe burkolva kisietett a fürdőszobából. Habozva megállt a készülék előtt. Teste még gőzösen párolgott a fürdővíztől. Keze lassan, vonakodva nyúlt a hangoló tárcsa felé. Hozzáléptem, és megfogtam a csuklóját. – Bocsásson meg! Ostobaság volt, hogy ilyen hirtelen rátörtem. Elő kellett volna készítenem... Mire? Rémülten felsikoltott. A törülközőt magához szorítva hátrálni kezdett. Én állva maradtam. Meg kellett nyugtatnom valahogy. – Kérem, ne féljen tőlem. Nem akartam megijeszteni – mondtam gyorsan és halkan. – Nem bántom. Nem veszek el magától semmit. Csak arra szeretném kérni, ne hangolja be a vizofont. Csengessen a barátja, amíg belefárad. Hallgasson a testében megfogant életre! Hallgasson a kisfiára, akivel beszélgetni szokott. Ne ölje meg! Engedje őt a saját személye elé! Övé az első hely. Figyeljen rám! Figyeljen önmagába, a szavaim visszhangjára! Most már bizonyos benne, hogy csak én akarok jót magának és annak, aki meg akar születni. Amíg nem dönti el, hogy a fiát választja-e vagy a szeretőjét, itt fog vesztegelni a vizofon mellett egy szál törülközőben, ménében a gyerekével, aki sohasem lehet emberré! Megtántorodott. El kellett kapnom, különben összeesett volna. – Istenem! – suttogta. – Azt hiszem, el fogok ájulni! – Mindjárt jobban lesz. Ne meneküljön eszméletlenségbe! Ne szökjön el önmaga elől! Ébren kell maradnia! Elhomályosuló szeme kitisztult lassan. Töprengve nézte az arcomat. Elfehéredett ajka is megszínesedett. – Honnan tudja, hogy én?... Senkinek se mondtam el – dadogta. – Hallottam. – Kitől? – Magától. Minden szavát megjegyeztem, annyiszor ismételte előttem. Akarja, hogy idézzek belőle? "Vagy ő, vagy te. Nagyon kegyetlenül hangzik. Megölöm a gyerekemet a szeretőm kedvéért!" A nő pillantása újra elhomályosodott. – Álmodom – mondta. – Meg akarja tartani a fiát? – ráztam egyet a vállán erélyesen. – Akarom, de... – Zihálva sírni kezdett. – Attól fél, hogy a barátja elhagyja? Nem tudott felelni, csak bólintott. – Nagyon fontos, hogy őszinte legyen most! – mondtam, pillantását fogva tartva. – Nem hozzám, önmagához! Volt-e már annyira közel ahhoz a férfihoz, mint a gyerekéhez, akit a testében hordoz? Érezte-e, hogy teljesen és feltétel nélkül összetartozik vele? A nő szemére ráhullt hirtelen a szemhéj függönye. Menekült. Újra el akart osonni a tények elől. – Feleljen! Nyissa ki a szemét! Sírástól kivörösödött szemét reménytelen pillantással rám emelte. – Nem – súgta alig hallhatóan. – A barátja tartja el?
A nő hevesen megrázta a fejét. – Megélek nélküle is! – tört ki belőle. – Nekem sohasem a pénze kellett! – Megosztotta magával az érdeklődését? Beavatta a terveibe? Most vette észre, hogy teljesen a karomra támaszkodik. Zavartan kivonta magát a szorításomból. – Nem – mondta halkan. – Mellettem akarta elfelejteni a gondjait. – Akkor mi köze hozzá? – vallattam könyörtelenül, pedig sajnáltam, annyira sérült és védtelen volt. De éppen azért kellett tovább kényszerítenem függésben sínylődő önmagán túlra. – És őt mi köti magához? Az ágy? – Nem csak az! – Tiltakozásából hiányzott az erő. – Hanem? – Én mindig azt reméltem, hogy... – Már nem reméli! – Miért voltam ennyire biztos benne? Talán azért, mert egyetlen mozdulatot sem tett rá, hogy megcáfoljon. – A testek párbeszéde nem tartós kötőanyag. Szeretkezés után csillagtávolba kerülnek egymástól. Egyedül van mellette. Mindig egyedül volt. Az együttlétet csak most ismerte meg. Van valaki, aki egészen a magáé. A jövőért, amit a méhében visel, szenvednie kell majd. Ezt tudja. De minden könny és öröm közös ügy lesz. Közös gyökerű, keserű-édes kapcsolat. Nem kirekesztettség. Mire akarja ezt a csodát elcserélni? Egy kihűlő viszonyra? Szeméből már patakzott a könny. Takaratlan arccal sírt, mint égy gyerek. A vizofon pedig csengetett, csengetett türelmetlenül, mintha eleven idegszálak kötötték volna össze a veszéllyel, amit valaki rajta át el akart hárítani. – Ez az utolsó lehetősége rá, hogy továbblépjen a holtpontról! A nő keze megszokott mozdulattal a készülék felé indult. – Ne nyúljon a tárcsához! – szóltam rá erélyesen. Keze lehanyatlott. – Menjen! Öltözzék fel! Mikor lassan elfordult a vizofontól, úgy éreztem, nem bírom tovább a szorongó remény izgalmát. Túlfeszült húrként megpattan bennem valami. Nem nyúl a tárcsához. Ő végre nem ismételte meg a mozdulatot, ami a rövidre zárult idő beprogramozott robotjává tette eddig. Visszaindult a fürdőszoba felé. Miért állt meg? A szívem kihagyott egy dobbanást. Olyan volt, mintha magasról zuhantam volna. Miért fordult vissza? Várakozó arckifejezését nem tudtam megfejteni. Meggondolta? Oda akar rohanni a vizofonhoz, amely csaknem szétrobban az állandó berregéstől? Csak áll és néz. Miért néz így rám? – És maga? – szólalt meg végre félénken. Kérdése teljesen kihozott a sodromból. Félszeggé tett, mert magamra ébresztett. Erre nem voltam elkészülve. – Én? – hebegtem zavartan. – Én még... Velem ne törődjék! – Megvárhatom. Ha kívánja. – Ne... nem szükséges. Köszönöm. Valamit még el kell intéznem. – Segíthetek? – Igen – mondtam szilárdan. Nyugalmam visszatért. – Azzal, ha elmegy! Megütődve bámult rám. – Én... – Menjem már! Nem érti?! – kiáltottam rá. Sebzett értetlenséggel megfordult, és a fürdőszoba felé sietett. Amikor az ajtó becsukódott mögötte, olyan fáradtság zuhant rám, hogy alig
tudtam a lumenylfalhoz vonszolni magam. E teljes kimerültség mögött valahol megkönnyebbült öröm lármázott, de nem ért el az eszméletemig. Leroskadtam a padlóra. Hátamat a falnak vetettem. Fejem a térdemre bukott. Sikerült! – gondoltam. – Ha kipihentem magam, én is megteszem azt a mozdulatot, amit... Sötét örvénybe merültem. Forgott, forgott velem, s központi magja lefelé szívott. Homlokom kemény tárgyba ütközött. Vállam megrándult. Az éles fájdalomtól hangosan felkiáltottam. Azután mintha eloltottak volna bennem minden fényt. Tudatomra hús, sötét vízár zúdult.
ELPATTANT BUBORÉK Lassan derengeni kezdett. A csend volt első legkülönösebb élményem. Régen nem éreztem ezt az oldó némaságot. Békésen ringató állagában távoli gondolatok árnya lengett. "Ha őrült feltevésének a leghalványabb valószínűsége lenne, mit keresek én az idő menekülői között?" – mondta valaki valahol, nagyon messze tőlem és igen régen. Azután egy nő szólt félénken, habozva: "Megvárom. Ha akarja." "Talán fél kibújni az orvosi köpenyből. Mások bajaiból barikádot emel saját problémái ellen." – Ezt mintha én mondtam volna. Kinek? Pelletnek? Mikor? Lehet, hogy a szemem már régen nyitva volt, de nem vettem tudomást róla. Befelé figyeltem képzeletem kódjátékára. S annyira szelíd zsongító fény simult a szemgolyómhoz; inkább borogatás volt, mint látványt rám kényszerítő támadás. Sokszor altatott már el és siklatott át az ébrenlétbe ez a tapintatos, óvakodó világítás. Hol? Persze. Az intenzív osztályon. Hogy kerülhettem volna az intenzív osztályra? Egy kép ez is a sok közül. Ugyanaz a különszoba, ahol már feküdtem az első kísérlet után. És ugyanaz a nővér áll az ágyam mellett. Arca, alakja egyre plasztikusabbá válik, mint amikor élesre állítják egy felvevőgép lencséjét. Emlék? Nem tudom. Hol vannak a többiek? Mi történt a hangokkal, amelyek szüntelenül körüllármáztak egy örökkévalóságnyi időn át? Nem lehetett megszabadulni tőlük. És a kattanás. A távoli robbanás. A két disszonáns akkord. Nem lehetek az intenzív osztályon. A valóságban nem lehetek ott. Ez annyit jelentene, hogy kiszabadultam a kozmikus idő feltörhetetlen dimenziózárlatából. Abból a lombikból én nem szabadulhatok. A nővér szája mozog. Közölni akar valamit. Erőlködve figyelek, de a hangja nem tud áttörni hozzám. Sűrű szigetelés akadályozza. A védősisakom nem ilyen nehéz. A fejemet mintha ólom húzná hátra. Emelni próbálom, de... Ezzel a mozdulattal kapcsolódott be érzékelésem áramkörébe testem tudata. Az, hogy fekszem. Kábult és sérült vagyok. Bal karomon, fejemen pólya. Ha megmozdulok, egész testemen fájdalom villáma ráng végig. A nővér közelebb lépett hozzám. Fölém hajolt. – Hogy van? – érkezett hozzám a hangja messziről. – Nem tudom. – Ez volt az első két szó, ami az ajkamra tolult. A nővér mosolygott. – Mit nem tud? – tagolta.
– Hogy élek-e. – Tűnődve néztem az arcát. – És hogy maga itt van-e, vagy csak képzelem. Megrázta a fejét. – Nem képzelődöm? Nemet intett. Nyomorúságos állapotom ellenére a remény szökőárja zúdult érzékeimbe. Egyszerre teljesen éber lettem. Tudtam, hogy igazán élek. Megmenekültem, akkor is, ha... – Mi történt velem? – Azt hittem, kiáltva kérdezem ezt, pedig csak suttogni tudtam. – Később – mondta. Most már tisztán hallottam. Áradó életérzésem kialudt hirtelen. – Sennon? Hélion? És a többi munkatársam? – Pihenjen – mondta tanácstalanul. – Meg kell mondania! – követeltem. – Ez rosszabb, mint ha... – Ne mozogjon! – Értse meg, én mindenre felkészültem! Fürkészve nézte az arcomat. A csuklómhoz nyúlt. – Öten túlvannak az életveszélyen! Milyen gyorsan beszélt! – Értem. Tehát Sermon és Hélion. Ők ketten belepusztultak az én... Fecskendővel közelített a jobb karomhoz. Elhárítottam: – Nem szükséges, nővér. Ébren is el fogom viselni. Azért jöhettem vissza. Szemében tűnődő csodálkozás villant. – Hívom a professzort! Nyugalmam és egyenletes pulzusom jobban kihozta a sodrából, mint ha eszelősen tomboltam volna. – Még ne szóljon neki. Kérem! Előbb feleljen néhány kérdésemre. Látja, nem bolondultam meg. Kezdem felfogni, milyen állapotban vagyok. Hogy sebesültem meg? – A fejét beütötte, és a jobb válla kificamodott, amikor kizuhant a... – megtorpant. Tilos témát érintett. – Folytassa! Honnan zuhantam ki? – Az időzsilip legalsó fülkéjéből. Az ajtaja váratlanul kinyílt, és... – Mennyi időt töltöttem az időszimulátorban? Erről csak hallott valamit! – Én... én nem értek ehhez. Majd a szakemberek elmondják. Annyi ostoba híresztelés kelt szárnyra! Önnek nem szabad most... – Miféle híresztelések keltek szárnyra? Nem volt hajlandó többet mondani, de én ráértem. S lassanként összeállt előttem az egész hihetetlen kép, amely az "ostoba híresztelések" forrása volt. Napról napra több részletet szedtem ki a nővérből, majd a professzorból is, aki legalább annyira tanácstalan és kíváncsi volt, mint intézetünk valamennyi tagja, sőt az egész tudományos világ. Arra még csak találtak magyarázatot, hogy a keszonrendszerhez erősített időszimulátor a robbanás pillanatában nyomtalanul eltűnt a szolárcsarnokból. Egyszerűen megsemmisült. A lumenylben is, mint minden modern műanyagban, voltak teljesen elbomló alkotóelemek. Sermon földi maradványait csak két hét múlva tudták kiemelni az utolsó időzsilipből, mert a kutatócsoport valamennyi tagját az intenzív osztályra szállították különféle sérülésekkel és súlyos sugárfertőzéssel. A szolárcsarnokot le kellett zárni, amíg mérgező légkörét hatástalanítani tudták. Ami azonban több mint érthetetlen volt, később következett. Engem nem találtak meg egyik időzsilipkamrában sem. Mindenki előtt
nyilvánvalónak tűnt, hogy az óriási feszültség az időszimulátorral együtt az én testemet is energiává alakította át. A harmadik hét végén azonban egy reggel a takarító személyzet ott talált a legalsó keszongyűrű kinyílt ajtaja előtt a szolárcsarnok padlóján, eszméletlenül, vérző fejjel. De kificamodott vállamon s egyéb zúzódásokon, zuhanás okozta rándulásokon kívül semmiféle sugárfertőzést nem állapítottak meg. – Tud erre a képtelenségre valami elfogadható magyarázatot? – A professzor szinte bosszús követeléssel szögezte nekem ezt a kérdést. S ugyanezzel a kérdéssel ostromolt az intenzív osztály valamennyi tagja. Mit felelhettem volna nekik? Magam is egyre bizonytalanabbá váltam mindabban, amit átéltem. Józan eszem éppúgy tiltakozott a történtek elfogadása ellen, mint többi értelmes embertársamé. A negyedik kiterjedés kozmoszát megjárt kutató azonban lázadozott bennem a háromdimenziós határok ellen. Ezért írtam meg ezt a könyvet. A nővér szeme is gyakran felejtkezett rajtam azzal az idegenkedő pillantással, amelyet minden szabálytól eltérő esetem általában kiváltott az emberekből. Azt, ami talán a legjobban foglalkoztatott, csak lábadozásom későbbi szakaszában mertem megkérdezni tőle: – Anyám él még? A nővér igent bólintott. Mit éreztem? Ijedtséget? Megkönnyebbülést? Mindkettőt. Talán visszanyeri az eszméletét, s akkor elmondhatom neki azt a néhány szót, amit egész életében hiába várt tőlem. De mi lesz akkor, ha agyában helyrehozhatatlan idegroncsolások történtek? Béna marad egészen haláláig? Kialudt értelmével nem találok kapcsolatot többé? Erre nem akartam gondolni. A steril maszkot és orvosi köpenyt viselő Pellet már felkeresett, de Liánt nem engedték az ágyamhoz – nyilván az ő tanácsára. Fájhatott neki. S ez, házasságunk óta először, nyugtalanságot keltett bennem. Attól, hogy a nővér vagy a professzor előtt szóvá tegyem feleségem távolmaradását, valamiféle szégyenkezés tartott vissza. – Lián jól van – mondta Pellet önelégülten tapintattal. – Tudja, hogy az állapotod nem életveszélyes. – Azután gyorsan másról beszélt. Egy napon végre a széles kristályablaknál, amely az intenzív osztály különszobáit elválasztotta a látogatóktól, megjelent Lián sírástól szétázott arca. Nem hittem volna, hogy ilyen őszintén örülni tudok neki. Szeme reménykedő szorongással nézett rám. Egyik vállát felhúzta, hunyorgott kissé, mint egy ütéstől félő gyerek. Beidegződött kényszermozdulat volt nála. De értelmét csak most fejtettem meg. Bűntudat sajdult bennem. Hiszen én voltam az, aki mindig ütöttem, kézzel, ököllel, gyűlölködő szavakkal, rideg, becsmérlő gúnnyal. Hirtelen arra kellett gondolnom, hogy a pár órás csecsemőkre néznek ilyen ablakon át a hozzátartozók. Én is megváltozott emberként támadtam fel most. Újjászülettem. S ahogy e vadonatúj pillantással ránéztem Liánra, egyszerre felismertem benne a testvéremet és az anyámat. Mert a gyerekkori sokk előtt valóban a húgomnak éreztem, s házaséletünket anyámhoz való hasonlósága zavarta össze. De csak azért vált mérgezetté a viszonyom e vérségnél szorosabb kötelékkel hozzám láncolt két asszonnyal, akik szenvedélyes birtoklással szerettek engem, mert önmagámmal is állandó meghasonlásban éltem. Saját gyöngeségeimet büntettem bennük egész életemben.
Ha anyámhoz nem férhetek hozzá többé, a Liánon és Miloson ejtett sebeket még begyógyíthatom. Talán. Csodálatos érzés volt elnyugodni a bizonyosságban, hogy az ember ellen elkövetett mulasztásokat mindig jóvá lehet tenni bármelyik másik emberrel szemben. Rámosolyogtam Liánra. Hatása elmélyítette szégyenkezésemet. Mennyire felragyogott tőle! Két kezét összekulcsolta, mint ott, a templomban, amikor a beteg Milosért imádkozott. Kortól és magányos szorongásoktól dúlt vonásaiban felbukkant a zongora mellett ülő kislány arca. Többet fejezett ki, mint akkor a szavaival. Egész kapaszkodó lénye azért rimánkodott, ne bántsam, mert olyan, ami venné a körülményei tették. Nem tud mást adni neked, csak ezt az éhes, kivertkutya-önmagát! Soha nem bántom többé! Intettem neki, és ő visszaintett. Azután a nővér elvezette az ablaktól. Én pedig magamra maradtam a bensőmben lobogó tisztítótűzzel. Lehunytam a szemem. A homlokom mögött, képzeletem végtelenné táguló világegyetemében megjelent hirtelen az időkozmoszban lebegő időlombik sugárzó gömbje. Vajon meddig kering még negyedórás pályáján Kronosz szerencsétlen szökevényeivel, akiknek nincs bátorságuk hozzá, hogy kitörjenek saját gyöngeségük zárlatából?
NÉHÁNY SZÓ A SZERZŐRŐL 1. Szepes Mária ötödik tudományos-fantasztikus regényét – a Surayana élő szobrai, a Tükörajtó a tengerben, a Napszél és a Vörös oroszlán után – A változatlanság hullámhosszát kapja kötetünkben kezébe az érdeklődő olvasó. A Surayana élő szobrai a messzi jövőbe repülve a "tökéletes" társadalomban váratlanul felbukkanó emberi konfliktusokról beszélt; a Tükörajtó a tengerben a tenger mélyét meghódító és benépesítő emberiség gondjait tárta elénk. Mindkét regény a science fiction hagyományos témáiban mondott újat, azokat formálta át, régi pohárban kínált új italt. Sajátságos ízű koktélt, amely szokatlan zamatával meglepte a science fiction kínálta italfélék kóstolóit. De hagyjuk a hasonlatot, és mondjuk meg világosan Szepes Mária újításának lényegét. Az írónő – ráérezve a science fiction modern irányzataira s azokkal párhuzamosan haladva – megtalálta a formát legfontosabb mondandóinak közlésére, felismerte a tudományos-fantasztikus irodalom korszerűségét, alkalmasságát arra, hogy képzelt, délibábos, látomásos világban a legérdekesebbről, az emberi leiekről beszéljen. Mert Szepes Mária regényei nem a technika és nem a tudomány lehetséges csodáiról, nem hihetetlen találmányokról, űrhajókról, sugárfegyverekről, varázslatos eszközökről szólnak, hanem a bennünk, a lelkünkben rejlő szép és szörnyű csodákról. Igaz ugyan, hogy történetei fantasztikus háttér előtt játszódnak, igaz ugyan, hogy nála is megjelennek titokzatos erők és még titokzatosabb "idegenek", de – olvasóként – tudjuk és érezzük, hogy e titokzatos erők bennünk munkálnak, és e titokzatos "idegenek" bennünk élik rejtelmes életüket. Éppen ennek az azonosságnak tudhatjuk be, hogy néha olyan ellenszenvvel, máskor pedig annyi személyes együttérzéssel figyeljük Szepes Mária regényhőseit, hogy annyira egyértelműen tudjuk elutasítani vagy elfogadni őket. Kissé talán túlozva azt mondhatjuk, hogy Szepes regényeinek egyetlen hőse van, csakhogy ez a hős különböző álöltözetekben, álruhákban jelenik meg, vagy pontosabban szólva egyetlen emberi lélek különböző, sokszor egymásnak ellentmondó tulajdonságai válnak egymástól függetlenné, önállósodva egymással szembefordulnak, és eljátsszak a régi drámákat, a Jó és a Rossz megütközésének, az egyensúlyra és harmóniára törekvésnek ősi csatáját. Szepes figyelmeztető és oktató írásai nem a lehetséges végítéletekre, nem atomháborús Armageddonokra mutatnak, hanem mélyebben, az emberi lélekben rejlő veszélyeket tárják elénk, és "változtasd meg élted" tanácsát kínálják, józan bölcsességgel és tanítói tisztánlátással. És töretlen szándékkal és megújuló szívóssággal is, hiszen az egyes regények változó világa, fordulatos cselekménye, színeinek tarkasága mögött mindig ugyanazokat a törvényeket találjuk, a szerkezetben megjelenő mondanivaló mindig visszatérő azonosságát. Ebben az értelemben új regénye, A változatlanság hullámhossza sem különbözik az előbbiektől. A téma itt is régi, mondhatnánk "klasszikus", sokszor látott és sokszor megírt. Alig van a tudományos-fantasztikus irodalomnak az időgépnél vagy az időutazásnál kedvesebb vizsgálódási területe. Paradoxonokra játékokra, tréfákra éppen annyira alkalmas, mint filozófiai vagy történelmi spekulációkra, lehet egy viccnek a kerete, de lehet nehéz társadalmi mondanivalók hordozója, hiszen nem kisebb probléma
jelenik meg benne, mint az ember és az idő szembenállása, a véges lét és a végtelen világ konfliktusa. Ezért kerül elő újra és újra a science fictionben, ezért látszik kimeríthetetlennek, ezért lehet örökké megújítani. Wells talán nem is sejtette, hogy milyen irodalmi és gondolati kísérletezések előtt vágott ösvényt, amikor a történelem és az idő vizsgálatára szolgáló szerkezetét, az időgépet kitalálta. Egy korábban elvont témát tárgyiasított, technikai vagy ha úgy tetszik, tudományos ötletével laboratóriumi kísérletek körébe vont. A későbbi science fiction-írók éltek is a nagyszerű s egyben veszélyes új lehetőséggel. Sorra születtek az időutazásról szóló történetek, vittek a távoli múltba vagy hihetetlen jövőbe, megvizsgálták a változatokat és ellentmondásokat, belekeveredtek az idő labirintusaiba, a magányos tudósokat hamarosan időutazással foglalkozó intézmények váltották fel, és belépett a történelem módosításának, megváltoztatásának gondolata is, hol konzervatív, hol előrevivő eszmékkel társulva. Jó volt az időutazás a történelmi perspektívák láttatására, de arra is, hogy szembesítse a jelent a múlttal vagy a jövővel. Szepes Mária regénye, A változatlanság hullámhossza ebben a sokszor és sokféleképpen megírt ötletben is újat mond, új gondolatokra talál. Mert korábban senkinek sem jutott eszébe, hogy mi történik az időutazóval, ha az időgép menet közben elromlik, csődöt mond, és mint egy megbolondult óra, újra és újra ugyanazt a negyedórát ismétli, ugyanazokat a perceket mutatja. A tér- és idősíkok felbomlanak, egymásba folynak, egymást keresztezik, mint valami látomásban vagy álomban, és a regény főszereplője egyszerre lesz tanúja különböző, más terekben és időkben játszódó tragikus eseményeknek, illetve olyan döntési pillanatoknak, amelyek valójában az ő életének döntési helyzeteivel analógok, s amelyekből kiderül, hogy egész életében rosszul vizsgázott emberségből és szeretetből. Magyarán szólva az időgép nem a történelem, hanem az önvizsgálat eszközévé válik, az önismeret útjára vezet, hiszen a főszereplőnek rá kell ébrednie, hogy a bugyorból csak akkor menekülhet, ha az egyes epizódok, helyzetek szereplői vállalják a nehéz döntéseket. Tem Asvin, a főszereplő, az időbe beleragadt lény kénytelen belépni a látott helyzetekbe, s rábeszélni az epizodistákat olyan cselekvésekre, amelyeket ő a megfelelő pillanatban elmulasztott. Csak így tud megmenekülni, csak így tud a kátyúból kikerülni. A változatlanság hullámhossza fantasztikus elemei tehát arra valók, hogy az írónő ismét elmondja korábban is hangoztatott véleményét az emberi kapcsolatokról, ezek tartalmáról, erkölcsi kérdésekről és értékekről, figyelmeztessen morális felelősségünkre, tetteink következményeire. Nyilvánvaló, hogy a technika csak ürügy a regényben, trambulin, amelyről hideg és mély vizekbe ugorhatunk. A könyv az ember teljességéről, belső és külső harmóniájáról, lelki és társadalmi egyensúlyáról beszél. A fantasztikum színes fátyla mögött kemény igazságok sejlenek. 2. Kíséreljük meg elhelyezni Szepes Mária regényét a science fiction birodalmának térképén. Sokféleképpen osztályozták már a tudományos-fantasztikus irodalmat, és a különböző változatok között van egy, amelyet komolyabban kell vennünk. Eszerint a science fiction két nagy csoportra osztható: az axiomatikus-
tudományos és a társadalmi-poetikus csoportra. Az előbbire jó példát adnak Jules Verne regényei vagy az újabbak közül Asimov legeredetibb könyve, az Én, a robot. Ebben az író felállítja, megkonstruálja a "robotika három törvényét", mintegy axiómákat, aztán megvizsgálja, hogy ezek a törvények, hogyan működnek különböző feltételek között, vagyis hogyan viselkednek a pozitronagyú robotok, ha ellentétbe kerülnek a törvényekkel, illetve mi lesz akkor, ha a törvények belső ellentmondásai érvényesülnek. A science fictionnek ez a csoportja szívesebben beszél technikai és tudományos kérdésekről, mint a társadalom gondjairól, még akkor is, ha egyes képviselői vonzódnak a társadalom problémáihoz is. A másik csoportot legtisztábban talán Ray Bradbury könyve, a Marsbéli krónikák testesíti meg. Bradburyt a társadalom érdekli, az ember és ember kapcsolata, az elidegenedés, a modern körülmények között megnehezedő élet, az érzelmi elsivárosodás, a manipuláció és a manipuláltság vagy az eltorzulás égető gondja. Ennek a science fiction-típusnak az írói érzelmesek és indulatosak, röviden líraiak, a technikát és a tudományt gyanakodva figyelik, szeretnek töprengeni az úgynevezett "végső" kérdéseken. Az első csoport írásmódja, stílusa tárgyilagos, szűkszavú és logikus, a másodiké játékos, színes képekben gazdag, nyelvileg bátor és kísérletező. Teljesen tiszta típusok természetesen nincsenek, a legtöbb műben ilyen vagy olyan arányban keverednek a fenti jellemvonások. De jegyezzük meg talán, hogy az utóbbi években előretört a poétikus-társadalmi science fiction, láthatjuk például az új elnevezésű politikai fikciók szaporodását, és úgy látszik, hogy ez az irányzat jobb műveket teremt, jobban kielégíti az olvasók érdeklődését. 3. Szepes Mária művészcsaládban született, művészek között nőtt fel. Apja korán meghalt, anyja énekesnő volt, nevelőapja filmdramaturg, forgatókönyvíró, később filmrendező, a legtermékenyebb magyar filmrendezők egyike. Munkásságáról komoly elismeréssel beszél a magyar filmtörténet, s a filmlexikonok azt is megemlítik, hogy filozófiai témájú könyveket is írt. Szepes Mária is foglalkozott a filmmel, írt néhány forgatókönyvet, írt néhány regényt, a legutóbbi években pedig néhány itthon és külföldön egyaránt sikeres ifjúsági regényt. Korábbi művei közül talán legjelentősebb A vörös oroszlán című könyve, amely a halhatatlanságról, az örök élet italáról szóló szépséges középkori legendát meséli újra, alakok és sorsok kavargását a Föld nagy színpadán, bemutatva a kérészéletek mélyén rejtőző örök emberi érzelmeket, gondolatokat, vágyakat. A tudományos-fantasztikus irodalom területére először az 1971-ben kiadott Surayana élő szobrai című regényével lépett. Ez a könyve már kiforrottan tartalmazza későbbi sci-fi-regényeinek minden jellemzőjét; különös, gyakran részletező, aprólékos stílusát, vonzódását a szokatlan képekhez és szituációkhoz, képzeletének sokszor meglepő gazdagságát. De tartalmazza azt a mondanivalót, amely későbbi műveinek is kristályosító központja. – Teremtsünk magunknak harmóniát – hangoztatja Szepes Mária –, mert a technika és tudomány csak eszközök és nem varázspálcák problémáink megoldásához. Az embernek fel kell emelnie magát a jövőhöz, és a külső világban megteremthető rendet létre kell hoznia belső világában is.
Kuczka Péter
GYÓGYÍTÓ DRÁMA I. Arisztotelész drámaelméletének keletkezésénél jóval régibb időkre nyúlnak vissza azok a stúdiumok, amelyek az alakoskodást, a "megjátszást" az emberré válás folyamatának egyik legfontosabb alkotótényezőjeként ismerik el. Az utánzás végeredményben a követés etológiailag minősített viselkedésféleségéből deriválható, az pedig a madaraknál is megtalálható imprinting (bevésődés) jelenségére vezethető vissza: az újszülött egyed azt a felnőtt élőlényt követi – fajra való tekintet nélkül –, akit (vagy amelyet) világrajövetelekor elsőként megpillantott. Ez a követés, illetve komplexebb értelemben az utánzás válik a továbbiakban a tanulás legfőbb motívumává. Nyilvánvaló ugyanis, hogy az élőlények sójában a bonyolultabb alkalmazkodási funkciókat elvégezni képes emlősállatok egyedfejlődésük viszonylagos lassúsága miatt fenn sem maradhatnának, ha megszületésük után nem sikerülne nekik egy bizonyos időn belül megszerezniük a táplálékkeresés, valamint az utódlás legcélravezetőbb viselkedésmódjait, amelyeket a környezeti tényezők változandósága miatt örökségképpen csak részlegesen hozhattak magukkal. Az utánzás mint a tanulás legfőbb hajtóereje különösen kiemelkedő szerepet kap – most már csak az embert kövessük fejlődésében! – a mozgó "táplálékcélpontokra" való vadászás elterjedésével. A nagyfokú eljegesedés következtében barlanglakásra kényszerült ősünk egyidejűleg a nála kiválóbb fizikai tulajdonságokkal rendelkező, sokszor nagy testtömegű állatok elejtésére is rászorult. Az ősember nem várhatta meg, amíg érzékszervei az elejtendő állatokénál finomabbakká válnak, izomereje és ezzel együtt mozgásának gyorsasága is a többszörösére növekedik. Előbb kellett megoldást találnia, hogy életét a számára szinte lehetetlen feltételek között is vinni tudja. Nem volt más választása tehát, mint hogy – "többet ésszel, mint erővel!" – a csoporton belüli munkamegosztással, a vadászó csoport tagjainak szoros kooperációjával kerekedjék felül a szó szoros értelmében véve emberfeletti képességekkel rendelkező totemállaton: a bölényen, a medvén vagy a szarvason. Itt a stratégia kifejlesztése tehát legalább olyan fontos volt, mint az alkalmas vadászeszközök kitalálása és használatuk begyakorlása. A stratégia az állat mozgásának leutánzására épült. A vadászok az állat megszárított bőrébe bújva gyakorolták annak mozdulatait, hogy ezáltal azután gyanútlanul közelíthessék meg, anélkül hogy az állat vészreakcióját – a menekülést vagy a támadást – kiváltanák. A legjobban sikerült utánzatokat később – az ősemberkutatás újabb adatai szerint – önállóan is bemutatták a vadászatot követő közös lakmározások alkalmával. A bemutatás feltehetőleg az egyes mozdulatok erős hangsúlyozásával, másoknak pedig az alárendelésével mehetett végbe. És ezen a ponton szakadt el az utánzás eredeti, célszerű ökológiai funkciójától, és vált ábrázoló erejű cselekedetté: mímeléssé, alakoskodássá. A ritmikus gesztusok, a rikoltozó, ujjongó kiáltások, az állathívogató-riogató kezdetleges "zenebona" a diadalünnep hangulatában alaposan felmagasztosult, és lett belőle később a cselekménytől már független "művészkedés": az ének és a tánc ősformája (s talán még a költészeté is).
II. Az ókori görög színház kezdetét a Theszpisz kordéján "tájoló" vándorszínésztársaság szüreti fellépéseitől számítjuk. És mint tudjuk, ezek a mimoszok is állatbőrökbe bújva adták elő "számaikat". Innen ered a kecskeének (tragédia) elnevezés is (tragosz = kecske; ódé – ének). A szüreti mulatságokat "védnökölő" Dionüszosz isten ünnepeinek, a dionüsziáknak felelnek meg a rómaiak lupercaliái és a keresztény világ farsangi ünnepei. De állatbőrbe gyakran bújnak még ma is a farsangi maskarák és a busók, noha az állatutánzás ősemberi célképzetei régóta nem élnek az archaikus szokásokat felelevenítő karneválozók tudatában. A felépítmény itt messze elszakadt az alaptól. Ez a legtöbb népszokás esetében kimutatható. Ám ha egy szokás ilyen sokáig életben maradt, miközben az emberiség folklóralkotásai tömegesen vonulnak be a múzeumokba és válnak az egyes népek holt kulturális kincseivé, akkor el lehet gondolkodnunk rajta, mennyire mélyen gyökeredző érdeke fűződhetett őseinknek az állatok élethű utánzásához. Amilyen pontos "kibernetikával" folyt az állatmozgás egész rendszerének megfigyelése és játékosan komoly (vagy komoly és aztán játékos?) "leszimulálása", legalább annyira alapos teljesítményre törekedett a későbbi homo sapiens a saját fajához tartozó ellenfél, a másik ember mozdulatainak nyílt és rejtett szándékainak a lefülelésében, "visszacsatolásos" lemajmolásában, amikor a történelem során "ember embernek lett farkasa". A klasszikus görög drámákban, az olümposzi istenvilággal megbonyolított történetekben, tehát az ókori história "alakoskodásaiban" az új keletű szociális viszonyokkal együtt megjelenik az embernek embert legyőző, leigázó szándéka és merénylete, mintegy érzékeny indikátoraként az újdonsült társadalmi relációnak. Így fordult át a természet legyőzésére irányuló fajtápláló és -nemesítő tendencia önpusztító és testvérgyilkos indulattá, amelynek művészi tükrözése a drámairodalom legnagyobb remekeiben csúcsosodik ki. Elviselni azt a félelmet és szánalmat, amit ezek a történetek keltenek az emberben, csak a néző védett páholyából lehetséges. S ha aztán a drámai hős (a bűnbak) megsemmisülése (pusztulása vagy megszégyenülése) bekövetkezett, végbemegy a katarzis, a képzeletében a hőssel azonosuló néző megkönnyebbülése és megtisztulása. III. Gyanítani lehet, hogy a dráma kimondhatatlanul is a válságba jutott emberi lélek vigasztalására, feloldozására alkalmas eszköznek bizonyult már az európai civilizáció hajnalán. Ezért ölthetett kultikus jelleget az ókori Athénban a nagy tragédiaírók műveinek előadása. Zarándoklatnak is beillő felvonulás és búcsújárás bontakozott ki az amfiteátrumok környékén. A nézők napokon át fürödtek a bűnbánat és a gyász könnyeiben. De könnyeztek a szánalom keltette gúnyos kacagás közepette is a komédia-előadásokon. Ismert törekvése volt sokáig az igazi színháznak, hogy a néző ne úgy jöjjön ki onnan, ahogyan bement, hanem változzon meg, alakuljon át, legalább valamennyire. Ez a törekvés szent célként lebegett a színház megteremtői és
művelői, az írók, a rendezők és a színészek előtt még századunkban is. Némi változás az epikus dráma, általában az avantgarde színház térhódításaival egyidejűleg következett be színpadon és nézőtéren egyaránt. A feloldozó, megtisztító katarzis mellett – de sokszor helyette – a néző felvilágosítása és elidegenítése lett az elérendő cél. Ez a színház inkább a néző tudatára és világnézetére akar hatni, és nem az érzelmeire. Az arisztotelészi dramaturgia így lassanként háttérbe szorult a dokumentumdrámák és a kegyetlen színház didaktikus törekvéseivel szemben. Ismét a platóni dramaturgia került az előtérbe. Brecht Berliner Ensemble-jának elődei nem Szophoklész és Shakespeare, még kevésbé Racine és Ibsen, hanem a szószéki prédikációk, a misztériumjátékok és az iskoladrámák. Ebben a korszakban, a két világháború között született meg és bontakozott ki Moreno bécsi pszichiáter gyógyító színháza, a pszichodráma. Nagy okunk van azt hinni, hogy a szakosodási folyamat teremtette meg ezt is, mint annyifélefajta diszciplínát és irányzatot a XIX. század végétől napjainkig. Az árván maradt, gazdátlan katarzis kereste megértő gazdáját, s találta meg előbb Breuer és Freud forradalmi lélekelemző módszerében, a katarzistechnikában, majd a nagy ellenlábas, az "Anti-Freud" Moreno felfedezésében, a gyógyító színjátékban. Egyik elemzője így ír: "Mi a pszichodráma? Moreno meghatározása szerint a lélek igazságát cselekvés által felderítő módszer. – Majd így folytatja: – A cselekvés gyógyítóbb hatású, mint a beszéd." Moreno ezáltal antitézist állít fel Freuddal szemben, aki a beszédet, önmagunk kibeszélését tartotta nagy fontosságúnak. Fordulatot hajt végre a pszichoterápiában: áttöri a lélekelemzés individuális kezelésmódját, hogy az embert csoportos lényként, szociális lényként ragadhassa meg. Következetesen az itt és mostra irányul figyelme, a pillanatnyiság, a térbeliség terápiájára. "A módszer fantasztikus-játékos eleme antropológiai indíttatású" – olvassuk tovább az elemzésben. Ugyanakkor rejtve marad Moreno egyik legnagyobb elvi tévedése. Ő ugyanis az ember önteremtő erejének, lényegi vonásának véli a spontaneitást. Régebbinek tartja a szexualitásnál és egyéb ösztönöknél, egyszersmind azonban a legkevésbé kifejlett, kultúra által legyengített erőnek is, melyet bátorítani kell, gyakorlatoztatni, feltárni. Bár a színészi szereplés alkotói formáját a pszichoterápiai módszer modelljének tekinti, nem tudatosul benne, hogy a katarzis gyógyít; tehát a konfliktusba került hős (itt: a neurotikus beteg) hibás, drámai vétséget hordozó viselkedésének a megsemmisülése jelképesen magának a hősnek, bűnbaknak a pusztulása. A piros ceruzával aláhúzott, a büntetőjog szóhasználatával élve: a minősített magatartás a csoportdinamika szociális mezejében a "viselkedő emberrel" folyik össze. Helyesebben: az ember válik azonossá tettével, s jut egy sorsra vétkes cselekedetével: az emberi értéktudat pellengérjére és kínpadjára. Amit az ember ítélete diszkvalifikál, az számára, tehát a szubjektum átélésében meg is semmisül. IV. A pszichodráma-eljárásnak Moreno után számos újítója támadt. Mintegy negyedfélszázra becsülik a rögtönző színi gyógymód egyes módosulatait. Ez a szám nyilvánvalóan azért olyan magas, mert hasonlóan más gyógyeljárásokhoz, minden terapeuta (kezelőorvos) a saját szájíze szerint
használja. Moreno Barbara bécsi színésznő kóresetéből indult ki. A színpadi szerző férj elbeszélése szerint odahaza napirenden voltak Barbara hisztérikus kitörései, míglen Moreno rá nem jött a betegség nyitjára. A színésznővel, aki addig unosuntalan pozitív hősnőket volt kénytelen játszani, szenteket és romantikus nőfigurákat, Moreno egyik napon megpróbált utcalányt alakíttatni. A jelenet ragyogóan sikerült, az alakítás ordenáréan hiteles volt; és attól kezdve odahaza elmaradtak a rohamok. Később férjével együtt kellett eljátszaniuk egy-egy epizódot házasságuk hétköznapjaiból. Így jött létre az első közösségi terápia. A szereplők úgy élték meg a kezelést követő együttléteiket, mintha tükörben látnák magukat és egymást, és máris nevetniük kellett, valahányszor egy-egy – színpadon is alakított – összekülönbözés kezdett kibontakozni köztük. Szepes Mária egy XXI. századi tudományos kísérlet számunkra ma még fantasztikusnak tűnő keretei között alkalmazza a pszichodráma-eljárás egyéni, általa felfedezett formáját. A változatlanság hullámhossza című regény hőse a teret idővé, átalakító hatalmas vállalkozás egyik munkatársa, a történet szerint dimenziófizikus. Tem Asvin úgy érzi, hogy saját súlyos lelki válságából nem tud másként kimenekedni, mint hogy vakmerő tettre szánja el magát. Vagy sikerül neki a fénysebességet megközelíteni képes, bonyolult berendezés segítségével saját idődimenziójából és így a szituációból is kivágnia magát, vagy a katasztrófa elsodorja, de már nemcsak őt, hanem esetleg a társait is. Az elkeseredett főhős halálmegvető bátorsága izgalmas helyzetet teremt, amelynek azonban a jutalma sem marad el. Különös, valójában tőle idegen, de valahogyan az ő lelki drámájával mégis rokon események, jelenetek részesévé válik. A magzatáért rettegő-aggódó, magányos fiatal nő, a leckéjét hiába magoló, azt megtanulni sohasem képes diák, az ítélet kihirdetésére váró bűnöző, a "maga személyének mentségét" elrebegő kéjgyilkos, a keblén kígyót melengető, bukott menedzser, az öregséget elfogadni képtelen, korosodó színésznő és mások akár Dante Poklából is érkezhettek volna a regénybe. Jung fogalmazásával élve: archetípusok ők valamennyien, az időtlen nyugalmat és biztonságot árasztó parasztemberrel egyetemben. A jungi kollektív tudat alatti énünkben hordja őket hősünk és hordjuk mi is, mindannyian. Életük drámája a mi drámánk kiteljesedése is. Az ő konfliktusuk szolgáltatja nekünk, ajándékba, azt a katarzist, amelynek segítségével tovább tudunk élni, most már boldogan, a pusztító, lélekzsugorító válságtól megszabadulva, megtisztultan. Ha a pszichoterápia gyakorlati fogása a válságba jutott, neurotikus személyiség önismereti gazdagítása az értelmi belátás és az érzelmi átélés révén, márpedig ezt vallja a pszichiátria, a szaktudomány, akkor a Kozmosz új tudományos-fantasztikus regénye jól alkalmazza ezt a gyakorlatot: egy nemesen feloldó olvasmány- és pszichodráma-élményben részesíti a saját neurózisával küszködő olvasót. Aki meg teljesen egészségesnek tudja magát, az is gyarapszik általa: az emberről szerez magának újabb ismereteket. Aki egészséges?... No, nem a XXI. században, hanem csak a mienkben, a XX.-ban! A nemzetközi statisztikák szerint úgy 30 és 50 százalék között mozog már az ideg- és elmebetegek száma. Fontos kérdésnek tartom, hogy a tudományos kutatók mellett a science fiction-írók is csatasorba álljanak az embert, az emberi személyiséget fenyegető veszélyek elleni küzdelemben.
Dr. Avar Pál